Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Dalmáczia őstörténete.

Dalmáczia őstörténete.

Buliæ Ferencztől, fordította Boncz Ödön

A Santa Domenica melletti őskori barlang Lesina szigetén és Dalmácziában talált őskori tárgyak. Charlemont Húgótól

Dalmáczia földjének sajátszerű alakja és alkata, a hegyeknek az Adriai tenger medrének sülyedése és összehúzódás folytán keletkezett rétegzete, továbbá a dalmát tengerpartoknak későbbi sülyedésektől támadt csipkeszerű öbölképződései megadták a legfőbb föltételeket arra, hogy ez a tartomány igen korán benépesedjék. A kikötőkben gazdag partvonal rejtett öblei- és révhelyeivel, úgy szintén az ezek előtt fekvő védő szigetsorral, mely miatt itt sok zárt tenger-ág van, szinte hívogatta az embereket az ide költözésre és állandó megtelepedésre.

Az Adriai tenger legbelebb nyomúl Európa közepéhez s így e világrésznek mintegy a fő lüktető ere, más részt összeköti ezzel a művelődés tűzhelyét, nevezetesen a Keletet és Egyiptomot is. Az Adriai tenger körűl csoportosúltak a művészetteremtő Görögország, Felső-Italia termékeny síksága, a Velencze vidéki meredek hegyek, úgy szintén a Száva és Duna erdős völgyei is.

De, noha biztosan tudjuk, hogy Dalmáczia már az őskorban is ember lakta föld volt, aránylag igen kevés tanúbizonysága kerűlt elő eddig ennek a homályos kornak; mert nehány helyi és befejezetlen kutatás eredményein kivűl többnyire csak véletlenűl napvilágra kerűlt lelt tárgyakat ismerünk, melyek vagy magánosok birtokában, vagy a spalatói és zágrábi múzeumban vannak. A legtöbb efféle tárgyat három barlangban találták, úgy mint a grabakiban, a san pellegrinóiban és a santa domenicaiban Lesina szigetén. Az elsőben 1885-től 1887-ig nehány csiszolatlan syenitből való gabonaőrlőre, szép hajlású tűzkő késekre, csonteszközökre, emberi koponyára, kivált pedig fazekas korong nélkűl készűlt, durva, kezdetlegesen díszített és igen különböző alakú cserépedények számos töredékére akadtak. Mindezen tárgyak korának meghatározását igen megkönnyítik a velök együtt talált állati maradványok. Találtak ott egy körűlbelűl húsz éves ember fejéből való koponyarészt, mely mellett ehető csigák kagylói voltak. Az összetört csontok is bizonyítják, hogy ez a barlang állandó emberi lakóhelyűl szolgált. Találtak olyan csontdarabokat is, melyeket bizonyára valami éles fémeszköznek kellett szétvágnia, mindazáltal érczfegyvereknek és szerszámoknak nyomára sem lehetett akadni a barlangban.

Lesina szigetének őskori tárgyakat rejtő sok más barlangja közűl legfontosabb a Lesina melletti S. Pellegrino halom nyugati oldalán levő Markova špilja (Márkus barlang). Ebben vörös és fekete (korommal égetett) agyagcserepeken kivűl nehány, szabálytalanúl karczolt vonalakkal díszített edényt találtak, köztük hármat olyant, melyeket fül helyett a fazék falába, ezzel egyközűleg fúrt lyukat láthatunk. Ez kétségen kivűl arra szolgált, hogy annál fogva az edényeket zsineggel, vagy bőrszíjjal fölakaszthassák. Találtak még tűzkő, félopál és jaspis eszközöket, számos nyílhegyet, lándzsavéget, görbe és egyenes kést, ezeken kivűl még csonteszközöket, így fokosokat, vésőket, egy- és kéthegyű nagy tűket is. Fémnek azonban nyoma sem fordúlt elő, de nem gabonának, vagy egyéb élelmi növénynek sem. Lesinán kivűl neolith-korszakbeli eszközökre akadtak még Lissában (Vis), Pelagosában (Pelagrož), Curzolában (Koršula), Ugljanban, stb. Sajátságos a kőeszközökhöz fűződő babona. Curzolában a tűzhely őrzőiűl, vagy villám elhárítóiúl tekintik az ilyeneket. Sabioncello (Pelješac) félszigeten ellenben a végből gyűjtik a neolith tárgyakat, melyeket a nép strieleknek, vagyis nyilaknak, mennyköveknek nevez, hogy betegség esetén port vakarjanak le róluk s azt vízbe keverve megigyák. A raguzai járásban „Szent Pál kövei”-nek hívják az ilyeket és a mennykőcsapás elleni védő szer gyanánt becsűlik, a dalmát szárazföldön pedig még a nyakukban is viselik az emberek, mint a villám elleni állítólagos védelmezőjüket.

A szigeteken kivűl még az egész part mentén is találnak őskorbeli eszközöket, így a Cetina folyó partján levő Kuèiæe falu mellett Brstilova špiljában, a hol egy diorit kalapácsot találtak. A Tradan-barlangban Sebenicótól (Šibenik) nyugatra 1888-ban több tűzkő nyilat, kést, baltát és különféle csonttárgyakat találtak. Nagyobb számú neolith-korszakbeli eszközt, csákányokat, késecskéket, vésőket, stb. pedig a novigradi tengeröböl partján fekvő Ražanac falu mellett, a Velebit alatti Opatija nevű vidéken leltek. Egy nephrit csákányt s Sinj melletti Potravljében, serpentin eszközöket pedig az Imoski melletti Grabovácban találtak.

Későbbi korszakba tartoznak az úgy nevezett gradine-kben vagy gradišæa-kban (olaszúl castellieri) levő emberi telephelyek, a milyenek épen úgy előfordúlnak Dalmácziában, mint a szomszédos Tengermelléken és Krajnában. Különösen a Krka folyónak Knintól nyugatra levő könyökhajlatában kétségtelen maradványai vannak egy őskorbeli gradinának.

Halottait az őskorbeli ember Dalmácziában óriási gomilék (mogile, tumuli) alá temette, melyek közűl sok még a régibb fémkorszakból; legtöbbje azonban mégis az újabb fémkorszakból származhatik. A dalmát sírhalmok többnyire magaslaton fekvő tumulusok (valamely természetes emelkedés tetején készítve) és a bennök levő sírok nem középütt fekszenek, hanem inkább a tető kerületének a keleti szélén. Többnyire meglehetősen kis kövek szabályos halmazából állanak; csak ritkán találni földből hányt tumulust. Dalmácziának sok tumulusa valósággal óriási nagyságú, mint példáúl a rotna gomila Vrba mellett. Drniš és Muæ között, vagy a vela gomila a Velebrdón, Brazza (Braè) szigetén Nerežišæe és Draèevica közt. Igen sok tumulus van Lesina szigetén Špile, Plašica, Milna, Motokito és Sokolice mellett, aztán a Narenta mellékén Pasièina, Plina, Borovci és Struge mellett. Föntebb éjszak felé Zagvozd, Runoviæ, Slivno és Krstatice mellett az imoskii járásban, Dalmáczia legdélibb részében pedig Višnjevo mellett és Buduától éjszakkeletre az egész Primorjében előfordúlnak.

Az eddig talált neolith tárgyak alapján igen bajos volna Dalmáczia őskorának hű képét leírni, vagy épen egyes fejlődési időszakait lépésről-lépésre követni. Megközelítőleg föltehetjük mégis, hogy ez a fejlődés olyan menetű volt, mint abban az időben Közép-Európa más lakóinál. Vegyük azonban figyelembe, hogy Görögország szomszédsága Dalmáczia művelődésére mindig kedvező és elősegítő hatású volt. Föltehetjük tehát, hogy itt a fejlődés sokkal gyorsabb volt, mint a keleti alpesi tartományok lakosainál.

A régi illyreknek, kik ez ország legrégibb lakosaiúl tekinthetők, főfoglalkozása a baromtenyésztés, még pedig a juhtenyésztés lehetett, mert a dalmát földnek legnagyobb része erre volt a legalmalmatosabb. A földmívelés fejletlen voltát leginkább az a régi szokás bizonyítja, hogy a szántóföldet egyes nagyobb törzsek bírták közösen, és azt minden nyolcz évben újból fölosztották. A déli hegyoldalok, kivált pedig a sziklás partok és szigetek különösen szőlő- és olajfatermesztésre voltak alkalmasok, a mivel itt főkép a görög gyarmatosok foglalkoztak, míg a belföldi illyr törzsek még későbben is bizonyos sör-félét használtak nemzeti italúl.

Mommsen úgy festi az illyreket, mint fekete hajú és sötét szemű, délvidéki erős népfajt. Általában józan és rettenthetetlen, büszke nép voltak. De a művelődési fejlődés nem igen tudott közéjük férkőzni és így nem is juthattak nagyobb politikai jelentőségre. Régi írókból arról is értesülünk, hogy az illyrek, mint tőszomszédjaik, a thrákok, be szokták festeni a testüket, meg, hogy jámborok, igazságszeretők és vendéglátók voltak. Szerették a vídám társaságot és ilyenkor aztán mód felett ittak is. Hitük hasonlított a samanismushoz és a bűbájosoknak nagy volt náluk a becsűletük; még a királyok is kikérték ezek tanácsát és követték útbaigazításaikat. Sok volt olyan illyr, a kik, mint hitték, puszta tekintettel is meg tudták az embereket igézni. Egyes törzseket arról is magasztalnak, hogy a zenét szerették és hogy örömest készítgettek zeneszereket. Az összes illyrekről pedig az a hagyomány, hogy igen harcziasak és mindenkor készek voltak a hadakozásra. A csatamezőn egetverő lármát csaptak, a mivel az ellenséget megriasztották, szabályos hadirendet azonban nem ismertek.

Az illyrek sok apró törzsre voltak oszolva. Említésre méltók ezek közűl a taulantiak a Skutari-tó (Skadarsko Jezero) vidékén, a pirusták a cattarói (Kotor) öböl környékén, az ardiaeok vagy vardaeok Raguza (Dobrovnik) vidékén, egészen föl a Naro völgyéig. A Narenta (Naro, Neretva) és a Titus (Krka) folyó közén laktak a tulajdonképi dalmaták vagy delmaták, kik azonban ismét apróbb néptöredékekre oszlottak; ilyenek voltak a maniak a Spalato (Spljet) és Makarska közti tengerparton, a bullinok Traù (Trogir) táján és a nestók a Nestos folyó mentén, mely valószínűleg azonos a későbbi Titus folyóval. Ettől a folyótól éjszakra már liburn törzsekkel találkozunk, minők példáúl a hylliek Zára környékén, kikről a Krka és Zrmanja (Tedanius) közti földet hylli félszigetnek nevezték.

Dalmáczia illyr őslakossága között már igen korán találunk idegen, még pedig, mint a Földközi-tenger partjain mindenütt, phoeniciai s utóbb görög telepeseket. Ezek a monda szerint már a leghomályosabb ó-korban itt voltak, mikor Diomedes thrák hős Dalmáczián át a Timavusig nyomúlt volna előre. Ő róla kapta a Punta Planka (Sebenico és Spalato között) az ó-korban a Promontorium Diomedis nevet. Sőt Herkules is átment volna Dalmáczián a Hesperidák kertjeihez való útjában, s az ő fiáról Hyllosról, vették volna nevöket a föntebb említett hylliek. A bűbájos Medea szintén érintette volna híres menekűlésekor a quarnerói szigeteket.

Ismeretesebb mégis Kadmos története, a ki nejével, Harmoniával, nyugatra költözve, Dalmácziába kerűlt, és, mint mondják, a Cattaro és Ragusa közti vidéken tartózkodott. A hagyomány szerint ő alapította Butoét (Budua, Budva) és Illyrios nevű fiától kapta volna az Adriai tenger keleti partjának földje és népe az Illyria és illyrek nevet.

A görögök ezen legrégibb dalmácziai letelepedésére látszik mutatni némely, úgy nevezett „cyklopi” épület, így a Cittavecchia (Starigrad) melletti Lesina szigetén, kivált pedig a Gelsa (Jesa) melletti Tor gradina ugyanott. Ez a négszögű gradina mintája az illyr-görög korszak építkezésének. A falak óriási faragott koczkakövekből vannak összerakva és toronyszerű épületet alkotnak. Ez a torony alkalmasint az ősrégi szomszédos Pharia (Cittavecchia, Pitve Starigrad mellett) város őrtornyáúl szolgálhatott.

A Kr. előtti VII. században korinthusi görög hajósok tűnnek föl az Adriai tenger déli részén, nem mint első fölfedezők és gyarmatosok, hanem itt is mint a phoeniciaiak utódai. Syrakusa korinthusi gyarmatból népesedett be a legtöbb dalmát sziget, így mindjárt első Dionysius alatt (390 körűl) a parttól legmesszebbre fekvő Lissa (Issa, Vis) szigete, aztán 385 körűl Pharia is. Ezután következett Coreyra nigrának(Curzola, Korèula) az ázsiai Knidosból jött dórok által való betelepítése, továbbá Melita (Meleda, Mljet) Ladesta (Lagosta, Lastovo), Brattia (Brazza, Braè) és Solta (Solentia) betelepítése.

A szárazföldön a görögök előbb a Narenta torkolatánál létesítettek emporiumot, a későbbi Naronát (most Vida, a Neretva mellett), melynek Skylax ép oly nagy fontosságot tulajdonít, mint a Rhizon folyó, vagyis a cattarói öböl melletti Risano (Risan, Rhizon) régi illyr kereskedő városnak. Issából telepítették Traguriumot (Traù) és Epetiumot (Stobreè, Spalatótól keletre). Mindezek a telepítvények görög minta szerinti saját önkormányzattal bíró községek voltak. Számos, többnyire Lissából és Lesinából való görög fölírat, sok görög váza és kiváltképen sok éremlelet tanúskodik még ma is, hogy egykor görög telepítvények virágoztak Dalmácziában.

Régi szerzők tudósításai szerint a IV. század első felében kelta népek (a skordiskok) is tódúltak be a Száva-menti tartományokból. Egyúttal világosan megemlítik e magas növésű, szőke hajú hódítók, meg az alacsonyabb és barnább őslakók közt való termetbeli különbséget. A római fölíratokon kivált Salonában olyan gyakran előfordúló „ascia” talán még a kelta fegyverre, a „kelt”-re vonatkozik.

Gradina Tor Lesina (Hvar) szigetén és görög leletek. Charlemont Húgótól

Kr. e. a 300-dik év táján az illyrek ellenségeskedésbe jutottak délkeleti hatalmas szomszédaikkal, a macedonokkal és sok törzsük, (így a Bardylis király alatti ardiaeok) elismerte a macedon hatalmi fensőséget. Ez azonban legkevésbbé sem hátráltatta az illyr hatalom kifejlődését. Pleuratus király alatt az ardiaeok veszedelmes kalózok voltak, mire igen alkalmas volt gazdag tagoltságú tengerpartjuk. Pleuratus fia, Agron, a tulajdonképi Dalmácziát is megtámadta, és meghódította Pharos (Hvar) szigetét, a hol kevéssel az előtt Ballaeus király hatalmas szigetbirodalmat alkotott. Agron második neje, a híres Teuta királyné, folytatta a hódításokat és az illyr államot dicsőségének tetőpontjára emelte. Minden vitéz ellentállása mellett meghódította Issát is, de az issaiak inkább akartak római fensőség alá kerűlni, miért is Eleemporost Rómába küldték, hogy ajánlja föl hódolatukat és gyors segítséget kérjen. Ezzel megmutatták a rómaiaknak a Dalmácziába vezető útat. Karthagó büszke leigázói nem tűrhették a nyers kalózok kihívó viselkedését; két követet küldtek tehát, a két Coruncaniust (C. és L.) Rhizonba Teuta királynéhoz, a ki, mivel a követek követelőleg léptek föl, az ifjabbikat visszatértekor minden népjog ellenére megölette. A rómaiak, hogy ezt a méltatlanságot megboszúlják, Illyriát Macedonia felől megtámadták. Teuta nagyon megszorúlt, és mikor Pharosi Demetrios is elhagyta, kénytelen volt a rómaiakkal békét kötni, melynek értelmében pusztán két fölfegyverzett hajóval mehetett el Lissostól (Lješ, Alessio Albániában) délre. A rómaiak M. Livius Salinatort és L. Aemilius Paulust küldték consulokúl Dalmácziába, hogy a Róma iránt való új függési viszonyt rendezzék. Pharos városát meghódították, földúlták; 219-ben Issa is végképen megadta magát. Ezt követte a Hanniballal való háború, a mely meggátolta a rómaiakat Illyria teljes meghódításában. Csakis mikor Gentius király macedoniai Perseussal szövetkezett s mindketten legyőzettek (168), veszítette el Illyria is önállóságát. Ettől fogva oda törekedtek a rómaiak, hogy a Narentától délre eső földet tartománynyá szervezzék, még pedig igen szabadelvű alapon, hogy a lakosságot annál szorosabban fűzhessék magukhoz. Egyúttal gondoskodtak a dalmát tengerpart sikeres gyarmatosításáról is. Ebben azonban a törzsökös dalmaták, kik Delminium (D¾ m'no, Dumno, most Županjac, Duvno mellett, Herczegovinában) nevű főerősségük körűl laktak, szabadságukra nagy veszedelmet láttak és megtámadták a rómaiakat a tengerparton. C. Marcus Figulus consult (156) megverték, ez azonban végűl mégis bevette és földúlta Delminiumot. Utóda, Nasica, és 20 évvel utóbb Fulvius Flaccus is dolgoztak Dalmáczia meghódításán. Ez azonban csakis akkor sikerűlt teljesen, mikor a rómaiak éjszakról kezdtek Dalmácziába behatolni. A japydok leigázása után (120) a hírneves L. Caecilius Metellus megszállta egész éjszaki Dalmácziát, és Salonában (Solin), hol akkor a római elemnek már elég szilárdnak kellett lennie, erős tábort állított (118). Utóbb sikerűlt ugyan a dalmatáknak Salonát visszafoglalniok, de 78-ban ismét kénytelen lett a város C. Cosconius proconsulnak meghódolni. C. Julius Caesar, kinek a senatus Gallián kivűl Dalmácziát is oda adta, kétszer járt itt (57. és 54. évben), hogy a nyugtalan elemeket lecsöndesítse és a pirusták állapotait rendezze, de a tartomány még mindig nem volt elég nyugodt arra, hogy római tartományúl rendeztethessék be.

A Caesar és Pompejus közötti polgárháborúban Dalmáczia is küzdőterévé vált ezeknek a harczoknak. A Caesar pártján levő C. Antoniust a Curicta Veglia (Krk) melletti tengeri ütközetben a Pompejus-párti M. Octavius és L. Scribonius Libo megverték és M. Octavius mint győző vitorlázott végig a dalmát tengerpart hoszszában, hogy a Caesarnak hódolt városokat Pompejus pártjára térítse. Issában sikerűlt is ez neki, de Zárában (Jader) és Salonában legyőzhetetlen ellenállásra talált. Miként egykor a karthagói nők: Salona asszonyai is igen nagy részt vettek városuk védelmezésében. Egy éjjelen, mint valami fúriák, fekete ruhákban s kezükben égő fáklyákat lobogtatva törtek Octavius táborára és táborát rendetlen futásra indították. A lakosság ezen bátor magatartásáért a Caesarhoz való hű ragaszkodásáért Salona Augustustól gyarmatjogot (ius coloniae) kapott ezzel a megtisztelő czímmel: Colonia Martia Julia Salonae.

A pharsalusi csata után M. Octavius a Pompejus-pártiak egy részével Dalmácziába menekűlt, de Caesar hí vei, Q. Cornuficius és A. Gabinius ott is üldözték. Mikor azonban A. Gabinius többszöri vereség után Salonába akart menekűlni, útközben, nem messze Andetriumtól (Muæ) oly nagy vereséget szenvedett, hogy nagy számú harczosain kivűl 38 centuriója és 4 tribunusa is a harcztéren maradt. Ő maga is nem sokára meghalt Salonában a csatatéren kapott sebeiben. Ennek a gyalázatnak megboszúlásával és a Gabiniustól elvett hadi jelvényeknek visszahódításával Augustus császár még politikai végrendeletében (Monumentum Ancyranum) is dicsekedik.

Római korból való leletek: domborművű kövek, üveg-, arany- és borostyánkő-ékszerek, bronzok, stb. Charlemont Húgótól

Tauris szigete mellett (Šæedro, Torcola a lesinai parton) 47-ben fontos tengeri ütközetet vívtak a Caesar-párti Vatinius és a Pompejus-párti Octavius, melyben emez teljesen leveretett. Caesar győzelme folytán az előbb elpártolt városok, így Issa is, mind visszatértek hozzá. A győztes Vatinius propraetorrá lett, hogy a közigazgatást rendezze. Székhelyét Naronába tette és megerősítette ezt a várost, melynek nagy kereskedelmi és hadi fontossága, sőt ekkor már minicipium módjára szabályszerű magistrátussal bíró rendezett városi szervezete is volt. Ekkor már Naronában a művészet is virágzott, mert a legtöbb ott talált műtárgy a jobb korszakhoz tartozik, így a hét tánczoló alak domborképe, mely a föltalálás gazdagságát, a rajz kecsességét és a kivitel gondosságát tekintve csaknem görög jellegű.

Caesar halála után újra föllázadtak a dalmaták (43) és Baebius senatort annyira megverték, hogy Vatiniusnak Dyrrachiumba (Draè, Durazzo) kellett visszahúzódnia. M. Brutus Caepio megbizatott ugyan Dalmáczia kormányzásával, de már 40-ben ismét nyíltan lázongtak a dalmaták, úgy, hogy Asinius Pollio consularist kellett ellenök küldeni, ki azonban semmi nevezetes sikert sem ért el. A partmellék visszatért ugyan a rómaiak hatalma alá, de a tartomány belseje független maradt, mint az előtt.

Dalmácziát teljesen csak Octavianus hódította meg. Ő zabolázta meg a meletai és corcyra nigrai kalózokat, a kiskorú fiatalságot mind levágatta, a fegyverfogható férfiakat pedig rabszolgákúl adatta el. A legyőzött szigetlakóktól és liburniaktól összes hajóikat (a gyorsan vitorlázó naves liburnicaeket) elvették s azok segítségével nyerte meg később Octavianus az actiumi ütközetet. A japydok legyőzése után Augustus Dalmáczia belföldjét támadta meg, a hol őt Versus és Festimus dalmát vezérek Promona (Teplju) mellett 12.000 harczossal fogadták. A várost, noha vitézűl védekezett, bevette és feldúlta, hasonlóképen Synodiumot (Otavicét a Svilaja és Moseæ közti völgyben?) és Setoviát (Sutinát, Muæ és Sinj között?). Ez utóbbi város alatt Octavianus meg is sebesűlt és Statilius Taurust ott hagyván, 33-ban Salonán át Rómába visszatért. A dalmatákkal azon föltétellel kötött békét, hogy kötelesek voltak legelőkelőbb ifjaik közűl hétszázat kezesekűl adni, a Gabiniustól elvett hadi jelvényeket visszaszolgáltatni és évi adót fizetni. Ekként a rómaiak kétszáz éves makacs küzdelem után végre Dalmácziát is meghódították.

Mindamellett még igen sok fáradságukba kerűlt, míg a tartományt lecsendesíthették és a maguk módjára berendezhették. Augustus ugyan mint teljesen nyugodt tartományt adta át kormányzás végett a senatusnak (Kr. e. 27.), melynek kezeiben a Kr. e. 11. évig maradt. s ezen idő alatt C. Antistius (Kr. e. 17.) és P. Silius (Kr. e. 16.) kormányozták. Mikor azonban a rómaiak rosz közigazgatása a dalmaták közt nagy elégedetlenséget keltett, minthogy Bato vezérük kemény kifejezése szerint a rómaiak nyájaik megőrzésére nem kutyákat és pásztorokat, hanem farkasokat küldtek Dalmácziába, és mikor az ifjabb nemzedék már fegyverfoghatóvá nőtt fel: Augustus, megsejtvén a fenyegető veszélyt, ismét kivette Dalmácziát a senatus kezéből, „provincia principis”-szé tette, és fogadott fiát, Tiberiust küldte oda (Kr. e. 11.) első helytartóúl „legatus Augusti pro praetore” czímmel. Utóda, M. Valerius Messalinus alatt a dalmatáknak és ezekkel kapcsolatban a pannonoknak az a nagy lázadása tört ki (Kr. e. 6.), mely Suetonius tanúsága szerint az ifjú császárságnak valamennyi külső háborúja közt a legveszedelmesebb volt. A lázadók óriási számra, 800.000 főre szaporodtak, kiket a két Bato, a dalmata és a pannoniai, vezetett. Ezek nemcsak a rómaiakat akarták saját országukból kiverni, hanem Itáliát is megtámadni. Magának Augustusnak véleménye szerint tíz nap alatt Róma előtt állhattak volna. Ezért a rómaiak sietve békét kötöttek a germánokkal és Tiberius segítségére sietett Messalinusnak. Ez alatt a dalmát Bato ostromolni kezdte Salonát, de olyan kevés sikerrel, hogy Pannoniába hátrált és az ottani fölkelőkkel egyesűlt.

Augustus ekkor Germanicust és Cecina Severust is Illyricumba küldötte és így a rómaiak az illyriket sok ízben megverték. De a fölkelők hatalma még így sem tört volna meg, ha soraikat éhinség, dögvész és megvesztegetés meg nem ritkította volna. Mikor a pannon Bato a rómaiakkal már békét kötött volt, a dalmát még akkor is fegyverkezett és még egyszer és utólszor egyesítette Kr. u. 9. évben az összes illyreket a rómaiak ellen. De még ugyanebben az évben reájuk rontottak a rómaiak teljes erővel, Tiberius és Germanicus Dalmácziából Boszniába nyomúltak elő, mialatt Marcus Lepidus Dalmácziában, Silvanus Plancius pedig Pannóniában működött. A boszniai szerencsés eredmények után Tiberius a dalmát Batót Andetriumba szorította, mely város ugyan vitézűl védekezett, de csakhamar kénytelen lett megadni magát. Erre az utolsó illyr erősség, Arduba (Gardun?) is meghódolt a rómaiaknak. Mikor az ardubai nők azt látták, hogy minden elveszett, bele ugráltak a közeli folyóba, hogy hazájuk elvesztét ne lássák. Így semmisűlt meg örökre az illyr szabadság és Tiberius, a többi hadvezérrel együtt fényes győzelmi ünnepet ült (Kr. u. 12.). Ettől fogva Dalmácziában a korábbi hat legio helyett csak kettő maradt, a VII. és XI.; amannak főszállása Delminium, emennek pedig Burnum (Šupljaja, Archi romani, nem messzire a Kistanje melletti Ivoševcitől) és környéke volt. Mindkét legiónak voltak szakaszai Salonába és egyebütt is.

Kr. u. 11-ben fogott Augustus a legyőzött Dalmáczia szervezéséhez. Provincziának rendezte be. Ez a provinczia éjszakra Arsiáig (Raša, Isztriában) és a Száváig, délre a Drinusig (Drilo, albán Drin) és keletre sokkal messzebbre terjedt Bosznia mai határainál, t. i. egészen Margusig (szerb Morava), a mai Szerbia közepéig. Ettől fogva császári helytartó, a „legatus Augusti pro praetore” kormányozta, ki Salonában lakott. Ez volt a polgári kormányzó és bíró, meg az említett két legio katonai parancsnoka is. Több ilyen helytartónak a nevét ismerjük, de csak a nevezetesebbeket említjük meg. L. Volusius Saturninus (36–38) szabta meg az egyes kerületek és municzipiumok határait. Furius Camillus Scribonianus (42. táján) föllázadt Claudius császár ellen, de a legiók nem támogatván, nem sokára kivégeztetett. Utódát, M. Salvius Othót (a későbbi császárt), rendkivűli hatalommal küldték ki s ő a két hű legiónak „Claudia pia fidelis” díszczímet adott. L. Salvidienus Salvianus (60-ban) a dalmát veteránoknak polgárjogot adott. Nero halála után Galba Dalmácziát „provinczia inermis”-nek nyilvánította és a két legiót onnan kivonta úgy, hogy ettől kezdve csak néhány cohors és a segédcsapatok maradtak meg benne. Dalmát katonákkal azonban minden országban és minden csatamezőn találkozunk. Így Juvenalis szatíraíró is egy dalmát cohors tribunusa volt.

A II. századbeli császárok alatt Dalmáczia állandó békét élvezett. Az Antoninusok alatt Jader és Burnum pompás épületekkel és templomokkal ékesűlt, Salonát pedig újra megerősítették. L. Junius Rufinus Proculianus helytartó (184) pártfogása alatt Novae (Runoviæ, Imoski mellett), Delminium és Riditae (Danilo, Sebenico mellett) lakosai a Tilurus folyó hídját (Trilj mellett) ismét helyreállították. Didius Julianus (a későbbi császár) 177-ben megoltalmazta Dalmácziát a barbár beütők fosztogatásától. Q. Flavius Scapula Tertullus 184-ben a félig összedűlt Scardona (Skradin) praetoriumot ismét fölépíttette. Dio Cassius történetíró, a ki a pannon-dalmát lázadás történetét megírta, szintén volt dalmát helytartó 226-tól 228-ig, mint előbb atyja is. Alexander Severus alatt virágzott a tartományokban a római közigazgatás, de utódai alatt nem sokára ismét megromlott, mert idegen nemzetek háborgatták a római birodalom határait. Így a gótok több ízben berontottak Dalmácziába. Ezen időtájra (a III. század közepére) esik a legfőbb hatalomnak kétfelé osztása: egy részt polgárira, mely a tulajdonképeni helytartó, a „praeses” kezében maradt, más részt katonaira, mely a külön „dux”-ot illette. Azonban ez a rendszabály is, mely a hadsereg fölötti főparancsnokságot tapasztalt katona kezébe tette le, a fenyegető veszélyt csak késleltette, de elhárítani nem tudta. Ezen „duces Illyriciani limitis”, vagy „duces totius Illyrici” közt több olyan is volt, a kik később császárokká lettek, s kik mind az illyr népből származtak, így példáúl Claudius Gothicus, Aurelianus, Septimius, Probus, Carus, stb. Probus halála után a barbárok ismét betörtek Dalmácziába, de a Naronából származott Carus császár visszaverte őket. Ez az egész nyugatot fiának, Carinusnak, engedte át és Constantinus Chlorust, a későbbi császárt, tette Dalmáczia kormányzójává (282). Ekkoriban egy másik dalmata, a Salona közelében született C. Aurelius Valerius is kiválóan kitűntette magát a római seregben vitézsége és esze által úgy, hogy őt 285-ben a hadsereg Diocles vagy Diocletianus néven császárrá kiáltotta ki. Alatta Dacianus volt Dalmáczia praesese, a ki 296-ban György salonai püspököt megkínoztatta; ő utána pedig M. Aurelius Julus, kinek kormányzása alatt 299-ben Szent Domnius, e néven második püspök, szenvedett vértanú halált. Mindamellett Diocletianus voltaképeni keresztényüldözése csakis 303-ban kezdődött és Dalmácziára épen úgy kiterjedt, mint a római birodalom többi tartományaira.

Diocletianussal új korszaka kezdődött általában a birodalomnak, kivált pedig Dalmácziának. A kormányzási és közigazgatási rendszerben történt egyéb fontos változások mellett, melyek az egész birodalmat illették, Dalmáczia még két tartományra is osztatott föl: a tulajdonképeni Dalmácziára Salona fővárossal, és a Praevalitanára (déli Dalmáczia és éjszaki Albánia) Scodra (Scutari, Skadar) fővárossal. A Diocletianus által megkezdett újjá szervezést Nagy Constantinus fejezte be 325-ben. Ő az egész Balkán-félszigetet keleti és nyugati Illyricumra osztotta föl, emezt Olaszország praefecturájához csatolta és így az országgal még szorosabban összefűzte. Ezen kivűl elkülönítette a polgári hivatalokat a katonaiaktól, amazokat a „praefectus praetorio”, emezeket pedig a „magister militum” alá rendelte. Diocletianus uralkodása alatt vejének, a Sirmiumban székelő G. Galerius Valerius Caesarnak törekvései folytán Dalmáczia ment maradt az ellenséges betörésektől és sikeres belső fejlődésnek örvendett.

Leköszönése után (305) Diocletianus újonnan épített palotájába vonúlt vissza Salona mellé, a mai Spalatóba. Tevékenységének nyomait még Szerémmegye gránitbányáiban is föltaláljuk (A Fruška gorában, Mitrovicától éjszakra), hol ő az oszlopkészítő és szobrászmunkákra személyesen ügyelt föl s római és spalatói építkezéseihez sok épületdíszt készíttetett.

A zavargások, melyek Diocletianus halálával (313) a római birodalomban támadtak, Dalmácziának is ártottak. Nagy Constantinus ugyan győzelmesen visszaverte a berontó gótokat és szarmatákat, de igen káros lett az akkor még virágzó és gazdag tartomány biztonságára nézve az, hogy ő a Diocletianus-féle „katonai határőrvidék”-et megszűntette.

Constantinus egyik unokaöcscse, kit szülőfölde után Dalmaciusnak hívtak, rokonai mellett szintén caesarrá lett. Illyricum kormányát azonban nem ő kapta meg, hanem Constantinus ifjabb fia, Constans, ki nem sokára az egész Nyugat egyedűli urává lett. H. Julius Rufinus Sarmentius dalmát praeses őt a császárok legszerencsésebbjének tartotta, de biz ezt a légiók agyonverték és Dalmácziában Valerianust kiáltották ki császárrá, ki kevéssel utóbb meghalt. A trónkövetelők között ekkor kitört polgárháborúban Dalmáczia is sokat szenvedett. Még nagyobb hányatások kezdődtek a gótok előnyomúlásakor (375.) és a hunok föltűnésével, mikor is e tartományra szomorú korszak következett, melylyel Dalmáczia őskora véget ér.

Ezen történelmi leírásnak kiegészítéseűl még a római korszak politikai és művelődési életének vázlatát adjuk. Ugyanezt a politikát, mely a többi meghódított tartományban is bevált, alkalmazták a rómaiak Dalmácziában is. Itt találták már a föntebb leírt illyr szervezetet, melylyel számot kellett vetniök, hacsak az illyrek elkeseredett ellenállását még inkább fokozni nem akarták. A decuriákra, civitasokra és conventusokra való fölosztás, a mint azt Plinius leírja, már némileg a rómaiak előtt is megvolt, sőt görög, vagy római intézményekkel, magisterekkel és quaestorokkal bíró nehány városa is volt már előbb Dalmácziának.

Egyenesen a császári helytartó állott Dalmáczia három politikai conventusa, úgy mint a scardonai (a Titustól éjszakra), a salonai (a Titus és Naro között) és a naronai (a Narótól délre). E három közigazgatási kerület mindegyikének képviselő-testűlete, mintegy országgyűlése volt, melyet a helytartó, mint elnök, évenként egyszer összehívott a conventus által épített „Praetorium”-ba. A helytartó a gyülekezeten másodfokú bíró gyanánt is szerepelt olyan ügyekben, melyek a városi előljárók (duumviri iure dicundo) előtt már megfordúltak. Ő alatta állott a közigazgatás minden ágazata, az útak építése és fentartása ép úgy, mint a határok védelme. Ő mellette legfelsőbb pénzügyi hivatalnok volt Dalmácziában a „procurator Augusti”, a ki, Dalmáczia akkori gazdagságát és a császári jószágok nagy számát tekintve, a tartomány egyik legfőbb embere volt. Az ország jövedelme legnagyobb részt a császári pénztárba folyt. A legfontosabbak egyike volt a bányajövedelem. Dalmáczia arany- és ezüstbányái számára külön állami kezelőhivatal volt, melynek igazgatója Salonában székelt. A koronajavak kormányzóján kivűl volt Salonában egy, az állami javakat kezelő legfőbb pénzügyi hivatalnok is, számos alsóbb rangú pénzügyi tisztviselővel, aztán Dalmáczia tartományi pénztárainak kezelője, az összes hadiszerek fegyvergyárának igazgatója, a császári szövő- és festőgyárak igazgatója, ott volt végre a „comes commerciorum per Illyricum”, a ki mint vámszedőfőnök szerepelt és az illetékeket a saját „stationarius”-ai által szedette be.

Különösen fejlett volt a városi élet. Található itt mindenféle községi szervezet: coloniák, municipiumok és közönséges, független tribusok. Több kis községből, melyeket már a szervezés előtt itáliai kereskedők bírtak, s melyek ezért „oppida civium romanorum” gyanánt tekintettek, Augustus alatt s még inkább a Flaviusok uralkodó házából való császárok alatt egészen tekintélyes coloniák és municipiumok fejlődtek. Mintegy 60 olyan községet ismerünk eddig e tartományban, a hol római polgárok laktak, kik az eredeti lakosság közt nyelvöket és szokásaikat meghonosították. Ilyen coloniák voltak: Jader, Salona, Aequum (Èitluk, Sinj mellett), Narona és Epidaurum; municipiumokúl említtetnek: municipium Flavium Scardonae, municipium Riditarum (Rider), municipium magnum (Balijina Glavica, Drniš mellett), stb. Burnum lakosai és a curieták (Krk, Veglia) szintén bírtak „ius italicum”-mal. A tartomány nyilvános és társadalmi életének középpontja Salona volt, mely a „Sinus Salonitanus” legbelső öblében, a Solin (Jader) folyó torkolatától éjszakra feküdt. E várost, melyet már a görögök is ismertek, a történelem először K. e. 119-ben említi, mikor L. Caecilius Metellus ott telelt és már Kr. e. 78-ban mint „oppidum civium romanorum” fordúl elő, melynek saját hatósága, papjai és áldozó helyei vannak. A Caesar és Pompejus közötti polgárháború után Salona lett a dalmát conventus középpontjává és nem sokkal utóbb az egész provincia fővárosává. Mint római colonia a Tromentina tribusba osztatott. Salona virágkora az I. és II. századba esik, később ellenséges hadak több ízben földúlták. A város új életre kelt romjaiból, de végre tönkre jutott az avarok szünet nélkűli csapása alatt (626–639).

Kevés helység lehet, mely régi nevének megőrzése mellett egykori pompájának és nagyságának oly kevés látható jelét tudná fölmutatni, mint épen Salona. Még legjobban megmaradtak a kerítésfalai, melyeket mintegy 4 kilométernyire nyomon kisérhetünk. Salona ugyanis már a polgárháborúk idején erősített város volt, bár akkor még nem kő-, hanem csak fa-tornyai voltak. Csak Marcus Aurelius császár korában javították ki a város falait és építettek rájuk négyszögű tornyokat, melyek közűl még kevéssel ez előtt is több mint nyolczvanat föl lehetett ismerni. Mikor utóbb Salonát a barbárok már háromszor bevették, akkor határozták el a 400. év körűl, hogy az ellenség támadásainak leginkább kitett éjszakkeleti oldalon a négyszögű tornyok elé még egyszerű és kettős ékalakú tornyokat is építenek, melyek még most is láthatók. A város nyugati részén az út mentén egy erős fal vonúl, mely alkalmasint a kikötőbeli építkezések megerősítésére szolgált. Salona egy régibb nyugati és újabb keleti részből állott, melyeket még most is fal választ el egymástól; négy kapuja volt, és pedig nyugat, éjszak, éjszakkelet és kelet felé. A kerítésfalakon kivűl azonban még számos ház állott úgy, hogy Constantinus Porphyrogeneta állítása szerint Salona félakkora lett volna, mint Konstantinápoly.

Mint minden nagyobb római városnak, Salonának is volt színháza, amphitheatruma, fürdője, temetőhelye, stb. A színház a város délnyugati részén állott; most csupán néhány ívezete áll még. Az amphitheatrumnak egész kerülete kivehető, de csakis nagyszerű bejáratát tárták föl egészen, egyéb részei jóformán elpusztúltak. A vízvezetéket a Jader folyó forrásából részint földalatti folyosókon, részint ólomcsövekben, melyek a kerítésfalakba voltak beépítve, vezették be az egyes házakba és fürdőkbe. Miként Rómában, vagy Pompejiban az útakon, vagy a város falainál: Salonában is a kapuk előtt, vagy a falak hoszszában számos síremlék állott, így éjszakkeletre is volt egy temetőhely, hol mostanig 17 kősírt fedeztek föl. Salona volt Dalmáczia összes tartományi hatóságainak székhelye.

Római korból való leletek: üvegtárgyak, gyöngy-ékszerek, stb. Charlemont Húgótól

Mint számos fölírat, szobor és domború-kép (ezek közt a Diana féldomború képével ellátott fogadalmi kő, meg az Ifjú Heraklesnek idomával és arczvonásaival a Lysippusi Apoxiomenesre valló feje, mindkettő Aequum romjaiból) tanúsítják, a római vallásrendszer Salonában és Dalmácziában egyebütt is igen el volt terjedve. Azonban a római pogányságot már igen korán kiszorította a kereszténység, melynek e tartományban való meghonosodására nézve igen kedvező volt az, hogy Dalmáczia Byzancz és Róma közt feküdt. Jámbor hagyomány szerint Péter és Pál apostolok Rómába útaztokkor Dalmácziában is megfordúltak. Történelmileg bizonyos, hogy Szent Titus 45-ben Dalmácziába küldetett az evangeliumot hirdetni és hogy őt más térítők is (Hermes, Lukács evangelista, Kelemen, Apollinaris) követték. Azonban a kereszténységnek Dalmácziában való tulajdonképi megalapítójáúl antiochiai szent Domniust (Dujam, Dojmo), Szent Péternek egyik tanítványát, kell tekintenünk, a kivel a rendszeres hierarchia kezdődik. Ő rövid idő alatt oly sok követőre talált Salonában, hogy a pogány papokban gyűlölséget keltett, miért is Kr. u. 107-ben vérpadra vitetett. A Domnius által alapított hierarchia egész Dalmácziában elterjedt és szakadatlanúl tart napjainkig úgy, hogy a salona-spalatói metropolatus apostolinak mondható. Domnius után sokan nyerték még el a vértanúság koronáját, köztük leghíresebb az aquilejai Anastasius Fullo, kit 308 körűl a Jader folyóba taszítottak. Holttestét a Szent Domniusé mellé temették és 655-ben azzal együtt szállították Spalatóba a mostani székesegyházba, hol még most is mindkettejüket Spalato városának és egyházkerületének védszentjeiűl tisztelik. Sőt még magának a keresztények legnagyobb üldözőjének, Diocletianus császárnak a családja is több vértanút adott a salonai egyháznak, kik között legnevezetesebb Cajus római pápa.

De Dalmáczia többi nagyobb városában és sík földén is korán elterjedt a keresztény hit. Mindjárt az első századokban sok püspökséget látunk támadni, így pl. Epetiumban, Spalatótól keletre. Zárában 299-ben Donatus püspököt vittek kínpadra, a ki ez egyháznak Anastasia és Grisogonus vértanúk mellett legtiszteltebb védszentjei közé tartozik. Aenonában (Nin, Nona) 117-ben alapította Szent Anselmus az első egyházat. Epidaurumról pedig tudjuk, hogy már a 226-ik évben állandó püspöke volt.

A zárdai élet is igen korán kifejlődött Dalmácziában. A zárdák számát tanúsítják szent Jeromosnak ezen szavai is: „Miként az egyiptomi sivatagok, úgy népesednek be a dalmát szigetek magányai is jámbor emberek karaival, kik Istennek szent énekeket zengenek”. Egy másik levelében pedig ezt írja egy barátjának és földijének: „Te kolostorokat építesz és nagy számú szent férfiakat gyámolítasz Dalmáczia szigetein”.

A nagyszerű épületek, melyeknek maradványai mindenfelé találhatók, a sok templom, vásárcsarnok, színház, amphitheatrum és fürdő mind azt hirdeti, hogy ez a tartomány igen gazdag volt. Művészet dolgában Dalmáczia arra látszott hivatva lenni, hogy a római művészet gazdag másod virágzását teremje meg. Legjobban bizonyítja ezt Diocletianusnak spalatói palotája. Diocletianus példáját más római nagyok is követték, átköltöztek a dalmát partokra és pompás épületeket emeltek, melyeket szép szobrokkal és építési díszítményekkel ékesítettek. A tartomány belsejében is virágzott művészeti fejlettségnek pedig a garduni (Vojniæ) tropaeum a bizonysága, mely egy, most már hiányzó fölíratnak szegélydíszítése volt.

A kereskedelmet kitűnő útak segítették elő, melyekkel a rómaiak Dalmácziát Itáliával és a keleti benfölddel kötötték össze. A fő közlekedési vonal Jadertől a part mentén, vagy legalább a parthoz közel vonúlt Sardonán és Salonán át Naronába s onnan tovább Scodrába. A benföldi út Tarsiticából (Rieka, Fiume) és Seniából (Senj) indúlt ki, a Velebiten át Clambetebe (Obrovac mellett) vitt, s onnan tovább haladt Coriniumon át Jaderba, innen pedig Nedinumon, Asserián (Podgradje), Hadrán (Medvidje), Burnumon, Promonán (Promina) Municipium Magnumon és Andetriumon át Salonába vezetett. Innen ágazott ki a dunai tartományokkal összekötő annyira fontos út Aequumon, meg Prologon át Boszniába. A benföldi út pedig Andetriumból Gardunon (Arduba?) és Pons Tilurin (Trilj) át Novaeba (Runoviæ, délre Imoskitól), innen tovább pedig a Herczegovinában levő Bigestébe (Humac, Ljubužki mellett) vitt. Mindezeket a fölsorolt és még egyéb kisebb útakat is, melyeknek itt-ott nyomaira akadnak, többnyire a Dalmácziában állomásozott római legiók építették főképen a Dalmácziában annyi érdemet szerzett P. Cornelius Dolabella (16–20. (16–20. Kr. u.) helytartósága idején.

A dalmát partokról a kereskedelem a Száva alsó részére és a dunai tartományokba, meg általában keletre irányúlt. Illyricum beviteli vámjai (portorium Illyricum) rendkivűl gazdagították az állampénztárt. Plinius szerint a dalmát (ma boszniai) bányákból naponta 50 font aranyat nyertek. A juhtenyésztést is nagyban űzték, és a gyapjú megfestésére számos festő műhely volt az országban, azok közt Salonában egy biborfestő műhely is, utóbb a Diocletianus-féle palotában. E mellett a fölíratokon a legkülönfélébb mesterségek fordúlnak nagy számmal elő. Brattia szigete kecskéiről (capris laudata), Tragurium pedig márványáról (marmore notum) volt nevezetes. A partvidéken és a szigeteken a szőlőtermesztés virágzott (híres volt a lissai bor), ezen kivűl az olajfatenyésztés, meg a halászat, stb.

Római korból való leletek: bronz művek és domborműves kövek. Charlemont Húgótól

A dalmaták híresek voltak mint derék hajósok és tengerészkatonák, de mint jeles lovasok is (equites Dalmati). A „liburni hajókat” könnyűségükről és gyorsaságukról magasztalták. A katholikus egyház által bevett miseruha, a „dalmatika” (térdig érő s a köpeny alatt viselt köntös) is mutatja, milyen tekintélye volt Dalmácziának az első századokban. A római matronák nagyon kedvelték az apró meledai ebecskéket (Melitaei catelli), a termetes dalmát nők pedig keresett dajkák voltak Rómában.

A tartomány nagy jóllétével arányban állt a fényűzés is. A hamv-vedrekben az elégett csontok között számos fényűzési tárgyat is találnak, hova első sorban a roppant nagy számmal levő balzsamtartók tartoznak. Híres volt a Dalmácziában készűlt, „iris illyrica” nevű illatszer. A spalatói állami régészeti múzeum gazdag üveggyűjteményében a legfínomabb, legkülönfélébb és változatosan festett üvegedények láthatók, bizonyságáúl annak, milyen magasan állott ott már akkor az üvegipar. Különösen említést érdemelnek az ibolyaszínű, vagy sokszögű üvegdarabokból összeolvasztott pompás üvegcsészék, meg a polychrom üvegecskék.

Az akkori nők fényűzéséről a csont-, borostyánkő- és fémtárgyak is tanúskodnak; így a többnyire elefántcsontból készűlt, szépen faragott fejjel ellátott, változatos alakú tűk, meg a hajtűk, varrótűk, fogpiszkálók, fülvájók, evőkanalak, fésűk, koczkák, különféle apró alakok, stb. Számos bronztárgyra is akadnak, így különféle tűkre, kis kulcsokra, gyűrűkre, csíptetőkre, sebészi eszközökre, íróvesszőkre, bálványszobrocskákra, fémtükrökre, stb. Legnagyobb számmal a bronzfibulák és csattok fordúlnak elő a legkülönfélébb formákban. E mellett számos nyakbavető is van, köztük néhány az ötvösművesség valóságos remeke, ékkövekkel és fínom aranylánczocskákkal díszítve; előfordúlnak továbbá üvegpásztából, bronzból, ezüstből és aranyból (köztük az egyik tömör aranyból) való karpereczek, gyöngyökkel kirakott pompás fülönfüggők, stb. is. Igen érdekes még az a számtalan gemma, camea és intaglio, melyekből talán egy országban sincsen annyi, mint Dalmácziában. Magában a spalatói múzeumban ezeren fölűl megy a számuk. A legtöbb gemma anyaga karneol, jaspis (fehér, vörös, zöld, sárga és szürke), agát, kalcedon, opál, agatonix. smaragd, ametiszt, stb. Némelyiken fölírat is van (üdvözlet, megemlékezés): kedves név, vagy annak kezdőbetűje; másokon Abraxas isten varázsjele, keresztény jelkép, így a kereszt, horgony, hal, továbbá madár, egér, rák, oroszlán, pásztoréleti jelenet, stb. látható. A legnagyobb részén mégis mythologiai ábrázolatok vannak.

A lakásokban a fényűzéshez tartoztak az agyagkorsók, az amphorák, a különféle vázák, kecses csészék és egyéb, különböző alakú és nagyságú agyagedények. Kiválóan említésre méltók az olajmécsesek, melyek előállításával több gyár foglalkozott, miként azt a rajtuk levő külön gyári jegyek igazolják. Némelyik mécsesen igen csínos mythologiai ábrázolatot, keresztény-jelképet, stb. találunk. A nagyobb tárgyak közűl sok, elég jó karban levő szobor és szobrocska, több szép szobortöredék és mintegy 100 darab mellszobor és letört fő kerűlt eddig elő. A 150-re menő domborművön többnyire mythologiai ábrázolásokat látunk, melyek főként a Dalmácziában leginkább tisztelt istenségekre vonatkoznak. Legszámosabbak mégis a fölíratos kövek; több mint 1700 van ilyen a spalatói múzeumban és még most is találnak évenkint mintegy 100 darabot, részint épet, részint töredéket a Salona környékén eszközölt ásatások alkalmával, de egyébként is. És mennyit törhettek már össze közűlök, építhettek bele a mai épületekbe, vagy hordhattak szét külföldre! Történelmi tudósítások szerint a velenczei kormány még a hivatalnokait is márványfaragványokkal fizette és akkoriban egész hajószállítmányokat vittek belőlük Velenczébe.

Római korból való leletek: agyagedények és faragványok. Charlemont Húgótól

A spalatói múzeum gyűjteménye (melynek három osztályt tevő termeiben a tárgyak már alig férnek meg) Dalmáczia házi, társadalmi és állami életének időszámításunk első századából való általános képét adja és legjobb anyagúl szolgál nemcsak a művészet és fényűzés történetének, de általában Dalmáczia ezen korbeli egész politikai és művelődési történetének megismerésére. Megismerkedhetünk ottan ennek a korszaknak gazdagságával és fényűzésével, egyúttal azonban emlékeztetnek bennünket az akkori jóllét rövid voltára is, mert a legtöbb tárgy többé-kevésbbé megsérűlt, sőt némelyike egészen el is pusztúlt. Diocletianus erős kormányzása után, mikor ezt a nagy dalmatát az általa épített spalatói mauzoleumba (most székesegyház) eltemették volt, nehéz idők sulyosodtak Dalmácziára és népére. A barbár népek mind közelebb-közelebb nyomúltak és már nem messze volt az az idő, mikor az első keresztény századok mindezen pompás alkotásainak omladékká és porrá kellett válniok. Jóllehet a dalmaták még ebben a szomorú időben is kimutatták rettenthetetlen bátorságukat („Dalmati feroces”) és az ország határainak védelmében halálmegvetéssel ontották is véröket, mégis megváltozott már az idők járása. Úgy a tartománynak fekvése és földrajzi alakúlata,mint – kivált az ország belsejében – a csak külsőleg elrómaiasodott őslakosság jelleme csak kevéssé tudta gátolni, hogy Dalmáczia a római birodalomra nézve már korán el ne veszszen.

Herakles-fej Aequumból és római fegyverek. Charlemont Húgótól