Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

12. fejezet - Dalmáczia.

12. fejezet - Dalmáczia.

Az Osztrák-Magyar Monarchia térképe.

Dalmáczia tájképekben.

A szárazföld. Noé Henriktől, fordította Király Pál

Az Öt kút Zárában. Schindler Jakab Emiltől

A monarchia legdélibb tartományának, Dalmácziának földje aránylag egyszerű alakúlású és tájképi tekintetben mégis olyan változatos, olyan vonzó, mint a monarchiának egy más hegyes tartománya sem. A Velebit hegységnek szürkéllő dolomit vadonjaitól a szigetek mirtusz- és hangabozótjaiig oly tarka változatosság tapasztalható, a milyet kevés tengermelléki vidék mutathat föl. A tartomány földjének legnagyobb részt a krétamész az alapja, s ez Dalmácziát karsztos vidékké teszi. Nagy területeken, így példáúl a Della Montagna csatorna déli végétől mintegy Dernisig menőleg, eocen-rétegek borítják ezt az alapot, s ezek teszik a tartománynak aránylag termékenyebb földjeit. Ilyen eocen-rétegek borítják itt-ott a partszegélyt is. Többféle jel arra mutat, hogy az Adriai tenger éjszaki része aránylag újabb kori keletkezésű, valamint hogy az egykori éjszaki partot a mai Monte Gargano táján kell keresnünk, a honnan kezdve még most is sekélyes helyek jelölik azt a hídat, mely valaha Apuliát a vele átellenes illyr félszigettel összekötötte vala. Ez éjszaki vidék elmerűlésével, melynek sekély vize még ma is föltűnőleg különbözik a mély joni tengertől, valószínűleg összefügg a legtöbb dalmát sziget képződése is, vagyis ugyanakkor özönlött be a tenger a krétamész nyugati és keleti emelkedései közt volt különféle mélyedésekbe. Legrégibb képződésűeknek látszanak a tartományban a Knin melletti és a lissai vulkáni eredetű kőzetek. Ezek után következnek a harmadkori rétegek Vrlikánál a Zermagna mellett s helylyel-közzel még egyebütt is, nevezetesen a Velebit alján és Sinjtől nyugatra. Aztán következnek a krétamész, végűl pedig a különféle eocen lerakódások és áradványi rétegek, így Dernis lapályán, a Vrana-tótól éjszakra, Nona és Imoski mellett.

Egészen másnemű különféleség bontakozik ki előttünk, ha az éghajlatban, növénytenyészetben és színhatásban mutatkozó tájképi elemeket veszszük tekintetbe. Míg a keleti hegyes vidéken a Cikola vagy a Cetina mellékein olyan vidékeken járunk, melyek külsőleg kevéssé különböznek sok dél-németországi tájéktól: Ragusa vagy Castelnuovo partmellékén sok tájat Szárdinia és Sziczilia partvidéki képeihez hasonlóknak fogunk találni. A közép-európai és a földközi tengeri növényzet határvonala Dalmáczia némely táján igen közel nyomúl egymáshoz. Amott élénk zöld rétek, gyümölcsösök, folyók, vetések, bükkösök; emitt olajfa-erdők, kukojczabozótok, famagasságú hangák, mirtuszok, a tar sziklákon agavék, a kertekben törpe- és datolya-pálmák, szabadban tenyésző szágó-pálmák (Cycas revolata) és czitromfák s tágas völgyeket ellepő és beárnyékozó magas szentjános-kenyérfák láthatók.

Csaknem ilyen világosan mutatkoznak az éghajlat különféleségei is. Oda fönt a Cetina forrásvidékén Vrlika és Dernis mellett télen gyakori a hóesés meg a köd; a késlekedő tavasz csak áprilisban kezdődik, míg a tél már novemberben beáll: emitt, lent a tenger mellett ritkán, olykor évek során át sem fordúl elő hóesés, nagy záporok járnak a két éjnapegyenlőség idején, kevéssé hűvösek az éjszakák, a tavasz február közepén s a tél deczember elején kezdődik, a nyár derűlt, többnyire esőtlen s hőségét helyenként különböző irányból fúvó szellők enyhítik.

Különösen az ilyen helyek azok, melyeknek szépségei évről-évre mind több idegent vonzanak ide. A Földközi tenger medenczéje területén sehol sincsenek tájak, melyek a tünemények megkapó változatosságában, színpompában és a képek szokatlanságában e partvidékekkel és a hozzájok tartozó szigetvilággal mérkőzhetnének. Valamint nyelvben és népéletben: a természet tüneményeiben is Kelet és Nyugat foly itt össze egymással.

Míg a nagy terjeledelmű olajfa-ligetek és szelíd fenyűk, melyek a hegyfokokon annyi fehérlő mezei házat környeznek, az Adrián túli olasz félsziget déli részét juttatják eszünkbe: sok más vidéken a kopár s a tűző napfényt visszaverő hegyoldalak, melyeken a sivár szürkeséget csak itt-ott szakítja meg egy-egy magyal- vagy szentjánoskenyérfa-csoport, igazi bibliai tájképpé szövődnek éles szélrajzaikkal és színárnyalataikkal. Leírhatatlan az a tűzszín, mely alkonyatként ez árnyéktalan hegyeken elömlik, de nem kevésbbé leírhatatlan az a kobaltkék szín is, a mely fehér habszegélylyel végződve, e halvány partok és szikla szigetkék özött terjeng. Legszebb itt egy-egy július nap az ő világos rózsaszínű párázatával, mely part és szigetek fölött áradoz s melyben szárazföld és tenger, távoli vitorla és közeli szirtek szétfoszlani látszanak. Egyik sziklakúp a másik után merűl föl a hullámokból az előtt, a ki a tengeren halad, s az útas soha sem fogja elfelejteni azt a hajókázást, melyet e csatornának (Canale) nevezett vízborította völgyeken végig tett.

A tájképi díszrészletek közűl legyen elég itt különösebben csak a Kerkának Scardona melletti zuhatagait, továbbá Ragusa vidékét, meg a cattarói öblöt (Bocche di Cattaro) fölemlítenünk. Olyan környék, mint az Ombla forrásvidékéé, vagy a Le Catene nevű csatornának a Bocchéba szakadó éjszaki torkolatáé, hol a Vierwaldstätti-tó ismeretes keresztalakú medre („Kreuztrichter”) tengerhez méltó nagyságban ismétlődik, úgy a vízterület nagyságát, mint a szirtes keretet illetőleg, egy sincsen több Európában.

Ha az Adria éjszaki részének a közepe táján hajózunk: két magas hegy ötlik szemünkbe, melyek kékes párázatba burkolva szegik be a látás határát. Egyik hegy a Monte Maggiore, Isztriának ez őrtornya; a másik, mely tetemesen magasabb, a Velebit, e Dalmáczia és Horvátország közti határsánczolat.

Mindenki emlékezhetik, a ki a dalmát, vagy az isztriai partvidéken csak kis ideig tartózkodott is, mily gyakran legeltetik szemeiket az oda valók a Velebiten. Legörömestebb teszik ezt esténként, mikor a nyugat felől sütő nap fénye úgy esik e kopár meredekségekre, hogy ezek rózsaszínben piroslanak s a tengerben messzire tükröződve verik vissza a fényt. Legmegkapóbb e színhatás valamely tiszta téli este száraz levegőjében. Ismét más hatást tesz a szemlélőre a Velebit, ha éjszakról érkező felhők szállnak meg rajta. Ilyenkor hosszan elnyúló tengeri szirtláncolathoz hasonlít, melynek párkányát fehér tajtékhullám özönli el. Az ilyen jelenség a bóra előjele, mely e perczben már javában dühöng fönn a gerinczeken és a hóborította sziklarések közt, nem sokára pedig alá zúdúl onnan, hogy a tengerből tajtékzó vízoszlopokat túrjon föl s csörömpölve söpörje tova a követ a téres pusztaságokon. Nyilván a felhők játéka indította a szlávok képzeletét, hogy ezekre a bérczekre tegyék a „fehér vilá”-k lakását, kik aztán onnan részvéttel vagy kedvetlenűl szemléljék az emberek cselekedeteit. Sokszor le-lekiáltották e vilák onnan felűlről kedveltjeikhez, a tengerpartok régi királyaihoz, hogy őket a csatában bátorítsák, vagy az ellenségek cselvetései ellen óvják, épen úgy, mint azok az istennők, kik az Olympus tetőiről bele-belevegyűltek a Trója falai alatt küzdött hősök harczaiba.

A Velebitnek legmagasabb bércze a Vakanski vrh (1758 méter), másodsorban pedig az ettől délkeletre emelkedő Sveto Brdo vagy szent hegy (1753 méter). Emennek a tetején egy szent hely van, melyet örömest látogatnak a búcsújárók, kivált oly időben, mikor a tartományt szárazság fenyegeti. A szent hegy egy sokféle alakú csúcsrengetegnek egyik kúpja; a felső lejtői krétafehérek s csak foltonként zöldel rajta egy-egy darabka maradványa annak az erdőségnek, mely egykor e hegyoldalakat nagy kiterjedésben borította. A hol valaha cserfák tenyésztek, melyek később mint hatalmas hadihajók falgerendái és árbóczai úsztak a tengeren: ma gyíkok és síklókígyók sütkéreznek a kopasz szirtoldalakon. Mind a két hegy közel fekszik ugyan a határhoz, de mégis horvát területen esik. Ellenkező képe van az éjszaki lejtőnek, csaknem olyan, mint a milyen általában az Éjszak és Dél közti különbség. Míg ugyanis a dalmát oldalon csaknem pusztán az erdei méhfüvek, ebtejfélék s a földközi tengeri növényzetnek fás, illó olajokban gazdag csalitjai teszik a köves talaj egyedűli tenyészetét: a horvát oldalon Mali Halanon alúl terepélyes koronájú bükkerdőség zöldel, melynek árnya alatt a szagos müge üdvözli az ide vetődő útazót.

A két tartomány közti határkő az országút tetőpontján, a tenger fölött 1.046 méter magasban, Zárától 74 kilométernyire áll. Köröskörűl rovátkos szikla borít itt mindent, mely a felső völgyfokokon egészen dolomitszerű. A tájkép olyan sajátszerű s éjszaki Dalmáczia hegyes vidékére nézve annyira jellemző, hogy érdemes e lejtőzetet, mely fölött az út Obrovazzóba (Obrovac) vezet, tüzetesebb szemle alá vennünk.

Mindenfelé töredezett, tű és szarv alakú kőszálak meredeznek, olyanfélék, mint az ampezzói és buchensteini hegynyergeken, a Karawendel-hegységben vagy a Bocca di Brentánál. Itt-ott egy-egy bükk- vagy nyírfa telepedett át a túloldalról egy-egy védettebb mélyedésbe. A ki a szürkeségnek minden lehető árnyalatával meg szeretne ismerkedni, annak ilyen hegyi vidékre kellene ellátogatnia. A Capri-sziget ismert faraglionikhoz hasonlag meredeznek föl a hegynek borzalmas szirtromjai s a kép előterében elég gyakran mutatkozik egy-egy ragadozó madár, mely úgy tollazatának színét, mint lényét és portyázását tekintve, épen ilyen vidék számára termettnek látszik, – mint példáúl a nagy szürke saskeselyű, a mely ilyen kőszáli zugokból leselkedik zsákmányára.

Néhol egy-egy, kőből lazán összetákolt pásztorkunyhó szorong a sziklák közt. Ezek az egyedűli ritka jelei annak, hogy az embert a szükségletei ebbe a kietlenbe is elhozzák. Más ilyen jelek azok a kőfalak, melyek itt-ott az országútat a bóra ellen védik, ismét más falak pedig azokat a dolina nevű gödör-völgyeket kerítik, melyekben a szegény ember egy-egy darab sovány földet tört fel magának mívelés végett s a kerítéssel azt oltalmazza a legelő állatok ellen. Nem valami örvendetes emlék ugyan, de mégis jól eső mozzanatot fűz az ezen táj által keltett hangúlathoz a Szent Ferencz kis temploma mellett emelt emlékoszlop, melyre a törvény azon őreinek a nevei vannak fölvésve, kik itt a rablók elleni küzdelemben hullottak el.

Úgy a lélekre, valamint a szemre nézve igazi megváltás, midőn e szirtszorúlatokon túl egyszerre csak elénk tárúl a kéklő tenger a benne levő szigetekkel s a rajta úszó gőzhajók távoli füstoszlopaival, s midőn elénk tárúlnak a tartomány síkjai, melyek a kéklő távolban a tengerrel olvadnak össze. Majd Podprag kis falun túl szemünkbe ötlik a zöldes Zermagna is, e parti folyó, mely rövid futása után a „Novigradi tenger” nevű sziklaöbölbe, ez igazi fjordba szakad. Épen Obrovazzón felűl a temető alatt tört magának egy roppant torkolati szakadékot.

A novigradi tenger az olyan képek sorába tartozik, melyek azt a gondolatot keltik bennünk, hogy Dalmácziát, e „vízi Svájcz”-ot, bátran délszaki Norvégiának lehet nevezni. Dalmácziát egy szűk sziklafolyosó választja el a Canale della Montagnától, a Velebit és Pago szigete közti azon keskeny tengerágtól, mely, mint a della Morlacca csatorna folytatása, nyúlik be a hegyekbe. Valamint a Velebithez mondák fűződnek, melyek e hegy felhőalakzatainak emberi megtestesítéseiűl tekinthetők: úgy a „Novigradi tenger” partjainak képe is arról tanúskodik, hogy bizonyos jelképes kölcsönhatás van a föld és a rajta élő emberek közt. A kietlen, daczos tekintetű vidéken sok rabló- és török-legenda él, s a világtól félre eső Novigrad volt az, hol Erzsébet magyar királyné megfojtatván, szörnyű véget ért. A Novigradi tengeren felűl van a Velebitben a hasonnevű patakjáról elnevezett Nagy Poklonica (vagy Paklonica) nevű mély árok-völgy, melynek partjain hatalmas bükkösök és lúczfenyvesek állnak, nyilván annak az erdőségnek a maradványai, melyből egykor a velenczeiek annyi fát elhordtak hajóépítéshez s annyit elajándékoztak a törököknek is hajórajuk számára. Az árok-völgyben, melyen a többnyire száraz fenekű patak koronként folydogál, víztorlasztó zsilip és úsztató berendezések maradványai láthatók. Nevezetes ellentétei ezek a rideg sziklasivatagnak, a milyennek a hegylejtők legnagyobb részt mutatkoznak. E hegyoldalakban több helyt nagy barlangok vannak; ezekben a nyári forróságok idején Starigrad, Zelene és más falvak lakosai tanyáznak nyájaikkal együtt, melyek közt – fájdalom – sok az erdőpusztító kecske is.

Obrovazzo csinos városka a halban bővelkedő Zermagna mellett fekszik, melynek itt olyan gálicz-zöld színe van, a milyen a karszti lomha folyású vizeknek szokott lenni. Dereglyék és egyéb kisebb hajók úszkálnak a mély vízen, melyben itt már megérezhető a tenger sóssága. E hajófélék a novigradi tengeren át eveznek be ide.

Obrovazzón túl ismét fölfelé hág az országút, hogy a Karin felé terjedő fensíkra jusson. A Velebit melletti vidék már határozottan dalmát jellegű, de nem kevésbbé az azon síkság is, mely innen kezdve Záráig húzódik. Olyan pusztaság ez, melynek távoli délnyugati párkányán túl a szigetek kéklő hegyei emelkednek ki a beláthatatlan tengerből. Télben elhagyatottnak és sivatagnak látszik az ilyen tájék. Nyárban is ünnepies nagyság és nyugalom jellemzi, hanem a nap tüzelése kicsalja a számos cserjések illatos leheletét, mely csaknem kábítólag terjed szét a hőségtől izzó levegőben.

Karinon felűl alkalmunk nyílik egy pillantást vetni a novigradi tengerre s annak alpesszerű keretére, mely képnek a hatásával az Alpeseknek sok nagyon magasztalt tava nem vetélkedhetik. Néhol igazi karszti talajjá válik a kőtörmelékkel borított föld, másutt a turbánfő halványpiros virágai díszlenek, vagy az örökzöld tölgyek, e vidéknek ezen leggyakoribb és leginkább szembetűnő fái, terjesztik szét árnyaikat. Nem ritkaság a földön szétterjedő széles levelű fügefa, vagy a kövekre kúszó venyigéjű szőlő sem.

Végre egy félszigeten (melyet különben mesterségesen szigetté tettek) elénk tűnik a kék tengertől övezett Zára, (a „fehér Zadar”, mely azonban a környező tenger, hegy és pusztaság okozta színtarkaság ellentéteiben sárgásnak látszik,) Dalmáczia fővárosa. Van itt egy nagy medencze-kút, az úgy nevezett „Öt kút” (i cinque Pozzi), a velenczeiek vízépítészetének e mesteri alkotása, mely a várost ivóvízzel látja el. Kevés dalmát városnak van a Záráéhoz hasonló egyhangú környéke, ez a karszttalajú lapály, melyen csak csekély domborodások fordúlnak elő. Hatalmas háttér mögötte a Velebit s a ki téli időben járt este felé Zára nyilvános kertjeiben, nem felejti, milyen izzó falnak látszik e hegység a leszálló nap sugaraiban. A környék sziklás földjét különben nem roszúl mívelik. Mindenfelé ogradé-k (kőrakásokkal szegélyezett földecskék) láthatók olaj-, mandola- és cseresznyefákkal. Híres e vidéknek a meggyje, melyből a záraiak a nagyon ismert maraschinót készítik. Vakolat nélkűl rakott kőfalak, a szántóföldekről eltakarított kövek halmazai, a vöröses földtől elütő színű füge- és szőlőültetvények, éjszak felé a Velebit, nyugat felé a csatornákon túli szigetek hegyei teszik a jellemző sajátságait ez egész vidéknek egészen Sebenicóig és Scardonáig. A ki nem látta, alig tudja elképzelni ezt a kávébarna földet azon szürke kövek közepette, melyeknek elmállásából származott. Mert a tömbök mészkövek, a vörös föld pedig vasas kovasavból álló keverék, mely nem ritkán bab-érczet is foglal magában.

Ha meg akarjuk érteni, hogyan támadt ez a föld azokból a sziklákból, el kell képzelnünk a levegői erők hatalmát, a víz vájó erejét és mérhetetlen idők hatását. Minden ilyen szürke kőtömbben rejlik valamely alkotórésze ama vízben oldhatatlan anyagoknak. Egy-egy ilyen alkotórész azonban olyan parányi, hogy csak nagy mennyiség kilúgozásából válik ki egy kevés, puszta szemmel alig látható vörös föld. Így tehát csak a képzelő erő megfeszítésével nyerhetünk fogalmat arról, milyen tömegeket kellett az esőnek és hónak ezen már eltűnt szürke kőzetből földolgoznia, míg a tartomány mai fölszínének védettebb helyein ennyi vörös föld támadhatott. Sajátságos jelenség a Zárától délkeletre Zara Vecchiától, a régi Biogradtól, nem messzire fekvő 12–15 kilométer hosszú s részben elposványosodott tó, melyet, mint a délszláv tartományok több vizét, Vranának neveznek, mely elnevezés hollófekete színt akarna jelenteni, a mit azonban nem mindenki fog e tóra ráfogni. Hanem az bátran állítható, hogy a tónak szúnyogoktól hemzsegő és láz-okozó kigőzölgésű partjai épen nem hivogatók s a vize is olyan sós, mint a közeli tengeré, melylyel valahogyan bizonyára összefüggésben van. Hajdan itt a maltai lovagok egy várat építettek, melyet később a templomosok, majd pedig a törökök foglaltak el. A romjai még ma is megvannak. E régi vár a törököktől a velenczeiek hatalmába kerűlt egész környékével együtt.

Hasonló alakúlatú a tengerpart Zárától kezdve Sebenicón át a „Hét kastély” (Sette castelli) gyönyörű partvonaláig, továbbá a tartományba befelé még Klissáig (Kliš) s még sokkal messzebb dél felé. Csak a keleti hegység táján, mely felé hűvösebb fensíkok emelkednek, nyer a vidék itt-ott, bár hasonló karszt területektől ott is meg-megszakítva, üdébb, csaknem éjszakias tekintetet. Nagy részök van ebben azon nevezetes természeti képeknek is, melyeket arra befelé a hegyek rohanó patakjai a meredek sziklafalakkal és mészkőszakadékokkal együtt alkotnak, minők példáúl a Cicola áttörése Dernis mellett, főleg pedig a scardonai vízesések. Emezek festői hatás tekintetében közép helyet foglalnak el azon alpesi meredek vízomlások és széles zuhatagok közt, melyeknek fajképeihez a Rajna esése és a Niagara tartozik. A scardonai vízesések inkább elszélesedő természetűek, azonban számos fokozatokban zuhognak alá, s így épen úgy hasonlítanak az alpesi meredek vízomlásokhoz, mint ama lépcsőzetes medrű folyókhoz, miért is igen erős esésű folyamrohanatoknak mondhatók. Kőszálak választják külön a Cicolával itt már egyesűlt Kerkának a medrét.

A ki a versaillesi és sanssoucii mesterséges vízeséseket látta, azt vélhette, hogy mind a kettőt a scardonai zuhatagok mintájára csinálták. Hat sziklafokon át omlik alá a folyó. A lezuhanó víz olyan, mint egy glecser, mely a déli nap fényétől tündöklik. A glecsereknél a hasadékok, itt pedig azok a hosszú vonalak teszik a homályosabb hézagokat, melyeken át a kőszikla a víztajték közűl kilátszik. E hasonlat találó voltát csak a fölverődő vízpárázat csökkenti. Korán reggel azonban más képe van e vízesésnek. A habfelhők alsó része sötétkék színt játszik; ha e ködök fölszálltukban a napfénybe jutnak, tejszerű színben csillognak, de azért a zuhatag örvénylő omlása átlátszik rajtuk. Így verődnek föl a párádzó víztörmelékek a mélységből az ég felé, a honnan alá húllottak. Az alá omló víztől okozott levegőmozgás oly erős, hogy csodálkozva látjuk, mennyire beszórja fehér vízporral a malmok melletti szigeteken levő fákat, melyek olyanok, mintha hó lepné őket.

A Kerka zuhatagai Scardonánál. Schindler Jakab Emiltől

Mint az Alpesek különböző völgyeinél, melyekből mellékfolyók ömlenek valamely nagyobb folyamba s e közben a völgyek különböző fokozatain az utolsó keresztrekesz áttöréseig, mely lassanként völgytorokká vájódik, esésekben szökdelnek át: úgy itt is a Kerkának Scardona melleti zuhatagai, melyek aljában a fjordnak félig sós vize az alázuhant folyóval elegyűl, csak záradékáúl látszanak egész sor kisebb zuhatagoknak, melyekkel a víz a medrének épen nem igen nagy lejtőségein helylyel-közzel átszökdel.

Knintől éjszakkeletre, Topolje mellett, a hol a Kerka ered, alkotja az ugyanott bele szakadó Kerkiè patak a 22 méternyi híres topoljei vízesést. Alább lefelé még több sellő, végűl pedig a mailanovièi völgytorok következik, mely a lendi vízeséshez hasonló. Még alább a Slap (Ronèislap) nevű vízesés van, mely után a tószerűleg kiszélesedett folyó egyik sík völgyfokozatot tölt be és egy szigetet zár közre, melyen a híres (hajdan „Fehér szikla” nevű) Visovac kolostor áll. Nevezetes ennél a tájéknál, hogy a folyó sziklacsoportjának meredeksége és alpesi jellege a tenger felé folyton növekszik s így ennél fogva a Kerka alsó folyása megkapóbb képet tár elénk, mint a felsőbb.

Bizonyára csak igen kevés olyan kikötő van, mint Sebenicóé, melyet a tenger felől sziklagátak zárnak be s a tengerrel csak egy szirtrésnél, a St. Antonio szűk csatornánál fogva áll összeköttetésben, melyben alig fér el egyszerre két hajó.

A sebenico-spalatói vasút Castelvecchio tájáig Traùtól keletre egészen karsztos vidéken halad. A tengeren való útazás több változatosságot nyújt, mert a közben a szárazon sok apró öböl, a tengeren pedig sok apró sziget (scoglio) tünedezik föl a szemlélő előtt. A szárazon való útazás ellenben a környék ünnepies egyhangúsága mellett a pontosabb áttekintésre nyújt alkalmat. Az igazi sivatagból a Sette Castelli partvidékének buja tenyészetéhez való átmenetel láthatását elveszti az, a ki Sebenicóból tengeren megy Spalatóba.

Sebenicót elhagyva még jó ideig látja az ember hátra felé a magasan emelkedő Il Barona kastélyt, meg a bíborba játszó kék öblöt. A fehér köves síkság kis olajfa-csoportoktól tarkállik, s a ki a tartományt tavaszszal útazza be, sok gyönyörűséget talál az ibolyaillatban, a bogácsvirágok, csipkerózsák, pipacsok s geraniumok tarkaságában, melyek mind a sziklahasadékokban tenyésznek. Talán abba a csalódásba is esik, hogy azok a sötét foltok, melyek itt-ott a keleti hegység kopár kőoldalain tarkállanak, mind megannyi fenyűerdők, mig ide-oda mozgásuk el nem árúlja, hogy azok bizony csak éles szegélyű felhők árnyékai. Ehhez járúl sok helyütt, példáúl Prpolje és Perkoviè közt, az elő-előtűnő tenger, melynek örök mozgásban levő fölszíne hatásos ellentéte a merev kősíkságnak, a hol a robogó gőzkocsi halad, csattogva dübörögvén keresztűl az olyan helyeken, melyeken a vasút egy-egy domborodás átvágásának robbantással csinált falai közt fut keresztűl.

Sebenico éjszak felől nézve. Schindler Jakab Emiltől

Labin felé folytonos eséssel megy a vasút egy pusztaságon át. Nehány dolinában a barnavörös talajt apró gabnaföldekké, vagy zöldséges kertekké alakította a lakosság kitartó szorgalma; a többi rész kő és kórótermő gyér málladék. A tenger felé alagútakon és magas gátakon ereszkedve halad a vasút. A Hét kastély úgy nevezett kertjéhez közelgő útasnak úgy tetszik, mintha e zöld világba való belépése előtt még egyszer hatalmas megtestesűlésben akarna eléje kerűlni a sivatag szelleme. A hegyek mind megannyi vakító máglyák, a síkságon tajtékkőszerű a talaj, melyen a pásztorok sárgálló gyalogútjai kanyarognak. Nagyszerű gátak szolgálnak a vasútnak hidakúl, hogy a széles és mély dolinákon, melyektől a vidék fölszíne csupa hápa-hupa, áthaladhasson.

Gyors az átmenet e kietlen helyekről a Traù és Spalato közti gyönyörű öblözet virággal és gyümölcscsel pompázó partjához. Ezt a tájat a Hét kastély partszegélyének nevezik azon várak emlékére, melyeket Velencze parancsára azon nemeseknek kellett a török szomszédok elleni védelműl építeniök, kiknek a „fenséges” köztársaság e partmellék egyes részeit hűbérűl adta. E várkastélyok közűl a legnyugatibbnak Stafileo, a legkeletibbnek Suèarac a neve. A vasút Castelvecchio mellett éri el a partmelléket, mikor egyszersmind a hegyek közti hézagokon a tenger is elő-előtűnik. A karszti tövisbokrok helyett itt már olajfák vannak s odább folyton e fák sűrűsei közt halad a vasút. Az olajfák sorait füge- és eperfák, nemkülönben szőlőültetvények tarkítják; ezek a szőlők adják a Hét kastélyról nevezett bort, mely leghíresebb a tartomány borai közt.

A legnagyobb s leghatalmasabb az olajerdő Castelvecchio vagy Stari kod Trogira mellett, s valamint Bacchus adományát, úgy Athenéét is különösen becsűlik itt. Az ezen öböl melléki olaj nagy vidéken olyan értékű, mint egyebütt a provencei partok olaja. De e partnak nemcsak olaja versenyez a provenceiak és liguriakéval, hanem levegője, napfénye és tündöklő tengere is. A Hét kastély partvidéke nemcsak hogy hátrább nem áll ama sokat magasztalt rivieráknál, hanem különösen Kambelovac (Castel Cambio) és Gomilica (Castel Abbadessa) mellett mindazon kiességgel és szépséggel ékeskedik, a milyet az éjszaki vidékekről való útas az igazi délvidéken találni remél. Most ugyan még sem vendégfogadó, sem egyéb szállóhely nincsen itt, de kétségkivűl minden máskép leend, ha majd az a vasút megépűl, mely Dalmácziát egyenes összeköttetésbe juttatja a monarchia fővárosaival. Akkor ez a partmellék európai hírre fog jutni, s valamint az ó-korban a Caesarok is oda hagyták Itáliájokat, hogy e virító parton pihenjék ki fáradalmaikat: az Alpeseken túlról is seregestől fognak ide tódúlni az emberek, hogy itt erőt és egészséget nyerjenek.

Spalato: A kikötő. Schindler Jakab Emiltől

A csatorna keleti végén, kissé előbb, mint sem Spalatót elérné, az ősrégi Salona romjai mellett halad el a vasút. Csudálatosan csillog ide a tenger a romokon túlról. Majd Spalato, e régi, a Diocletianus császár palotájának falai közé épített város tűnik föl, mely legélénkebb a tartomány városai közt.

Aránylag kevéssé élénk vidék a Spalato és Makarska közti partmellék. Itt-ott egy-egy olajfaberek, egy-egy sugár cziprusfa a magános házak előtt, szürke szirteken tenyésző szőlőültetvények, – ezek azon szépítő foltocskák, melyek a krétamészkőzetnek meglehetősen egyhangú meredek oldalait tarkázzák. Magasan emelkedik a tenger fölött a Mosor nevű hegység, melynek egyik ága délnyugati irányban haladva a Cetina jobb partján véget ér, a túlsó parton ellenben még tovább folytatódik másik ágában, a Biokovo nevű hegységben, mely igéretfölde azoknak a füvészeknek, kik Dalmácziát látogatják.

E sziklapartnak az alakjából a nélkűl, hogy a föld történetének bővebb vizsgálgatásába bocsátkoznánk, bátran következtethetjük, hogy azok a tengercsatornák, melyek ma e partot a nyugatra hosszan elnyúló szigetlánczolattól elválasztják, egykor völgyek voltak, melyekbe délkelet felől az egész terület sülyedése következtében a jóni tenger benyomúlt s a dinari Alpesekkel valaha egyközű nyugati hegyek magaslatait minden oldalról körűlömölve szigetekké változtatta. Azonban úgy látszik, hogy ez a változás kevéssé erőszakos és igen lassú menetű volt. A liguri tenger mélyebb és mai fenekének sokkal rohamosabban kellett a Tengeri Alpesek és Alpenninek tövétől elszakadnia. Épen ezért későbbi eredetűnek kell az ezen oldali meredek partokat nyaldosó tengert tekintenünk, mint az Adriának azt a részét, melyből a jóni szigetek emelkednek ki.

A geológia mértékével számítva nem épen nagyon réginek kell tartanunk azt az időt, mikor a Dalmáczia és Apulia közötti tengerfenék még olyan földterület volt, mely, ha e két tartományt nem épen szakadatlan összefüggésűvé tette is, legfölebb csak keskeny vízszalagok vagy folyómedrek előtt nyitott útat. A víz alá merűlés csak lassan történhetett a miatt, hogy a víz délről nyomúlt be ide azon a természetes gáton át, mely a Monte Gargano és Albania közt esik s még ma is sekély fenékrészlet.

Ha az Adria mélységeinek térképét vizsgáljuk, a Dalmáczia déli részétől egészen Trieszt tájáig húzódó darabnak fehéres vagy világoskék a színe. A sötétkék szín csak a jóni szigetek környékén kezdődik.

E partszélnek meredek esése nem épen jó hírű a hajósok előtt azon koronkénti szelek miatt, melyek zuhatagszerűen rohannak alá a sziklapárkányokról a tengerre. Félelmes tomboló helyei ezek a bórának. Különösen borzadnak a hajósok a Nagy- és Kis-Vruljától, e kisebb rendű hegyfokok által szegélyezett két öböltől, melyek neve (Vrulja) horvát szó s tulajdonképen nagy bugyogással fölfortyanó vízű forrást jelent, itt azonban olyan kerekded öblök értendők rajta, melyeknek fölkavarásáról a viharok gondoskodnak. Bórafúváskor minden hajókormányos örűl, ha ez öblökön már túl járhat.

Almissánál egyesűl a tengerrel a Cetina, ez igazi karszti folyó, melynek leírásánál sok olyast ismételnünk kellene, a mit föntebb a Kerka sajátszerű környékeiről és tájképi jelleméről már elmondottunk. A Cetinát üstszerű mederképződések jellemzik, melyekbe egy-egy zuhataggal omlik alá, hogy odább nem messzire még hatalmasabb (olykor harmincz métert is haladó) eséssel távozzék el belőlük. Ez az egész képződés sokban hsonlít a Tengermelléken levő St. Canzian melletti barlangok és vízesések tájképéhez, csakhogy az üregvájás jelenségeire és a meredek esésű vizek munkájára nézve mégis különb már azért is, mert kisebb a st.-canziani zuhatagoknál.

Más tekintetben is hasonlatosság van a Cetina és azon parti folyó közt, mely a Fiume és Albania közti karsztos partmelléken a meredek hegygerinczek és a tenger közt végzi rövid futását. A barlangi iszap és hordalék, melyet e folyó a tengerbe hömpölyget, zátonypadokká rakódnak le, minek folytán itt jó fürdőhely áll elő; de Almissa lakosai jobban szeretnék, ha a Cetinának olyan lefolyása volna, melyet nem szorítanának vissza a maga által emelt akadályok annyira, hogy áradás idején zavaros árjával kiöntsön a partjai közűl.

Almissa- és Makarskától lefelé Opus erőd tájáig olyan szabású a partvidék, hogy a legkiválóbb vonások folyvást ismétlődnek rajta. Almissának, mely éjszakkeleten a Brazza szigetén fekvő, borban bővelkedő Postirével, Makarskának, mely Brazza sziget keleti végével, és Igranénak, mely a hosszan elnyúló Lesinával átellenben fekszik, olyan környékük van, melyen semmi jellemző különbség nem mutatkozik.

Mindenütt igen meredek hegyoldalak vannak, melyek helységek telepítésére kevés tért engednek. Még folyvást látszik ide éjszakról a kékes párázatba burkolt Mosor-hegy, itt-ott egy-egy házcsoport, mint példáúl Zaostrag, melyet csaknem egészen elrejt a környös-körűl terjedő olajfaerdő, honnan itt-ott feketés-zöld czipruszok közt álló házak fehérlenek ki, – vagy mint a föltűnően szürke hátterű Igrane, avagy mint Sveti Križ déli végén külön álló templomával, mely körűl a fehéres szirtek és a világoszöld szín kiválóan hatásos ellentétet mutatnak. Színfalszerűleg tolódik itt egy hegyszakasz a másik elé; a tengertől nyaldosott Poljica nevű alpesi táj mintája azon tengerparti képek legtöbbjének, melyek a Bocchéig előfordúlnak, példáúl Ragusa környékének és Sabioncello partvidékének. Voltaképen azt mondhatjuk, hogy e partrészleten az a kilátás a legszebb, mely innen a szigetekre nyílik. Halvány kékségben látszanak át ide e szép hajlású szélvonalaktól szegélyezett szigetek, melyekre a hullámok ezüst színnel villogó háromszögekben csapkodnak föl.

A Narenta torkolata felé azonban megint más képek tünedeznek föl. Ismét az az oldala kerekedik felűl a Karsztnak, melyet a Velebitnél és a Zermagna mentén láttunk. Még sivatagabb a part Porto Tolerónál, mint Vranjica, a „kis Velencze”, mellett. Az eocen homokképződmények, melyek Traùtól idáig a tenger és a hegység közötti keskeny szalagot alkotják, s melyen olajfa és szőlő dúsan tenyészik, itt még egyszer megszakadnak s helyökre ismét a tar krétakőzet lép, melyen csak nehány nyomorúságos pásztorkunyhó áll. A ki itt a tengerre száll, csakhamar látni fogja azokat az úszó sárga habbuborékokat, melyeket a Narenta visz ki a tengerre, továbbá a víz különböző színeit, s ha a zavaros folyó torkolatához ér, látni fogja a nád közt a tengeri liliomokat, meg a mocsári növényektől (leginkább Juncus acutustól) lepett és teknősbékáktól lakott iszapszigeteket, vagyis olyan képet, mely e sziklás vidéken sehol egyebütt újra elő nem fordúl. E miatt a különösség miatt kissé hosszasabban is időzhetünk ennél a tárgynál. Sehol sincsen oly szembeszökő ellentét a hegyoldal és folyópart közt, mint a Narenta legalsó folyásánál, példáúl Komin-gorni tájékán. A hegylejtőkön csupán paliurus látható, e délszaki tüskenövény szétmeredő tövises ágakkal, melyek kerekded bokorrá kuszálódnak össze; lent azonban világoskék morotvák vannak s helylyel-közzel egy-egy szalmafödelű szegényes sárga ház olyan lakókkal, kik az évnek nem csekély részén át hideglelésben nyavalyognak; itt-ott egy-egy olajfa, mely a scirpus szittyók közt még gyökeret tudott verni; az olajfa mögött egy-egy halásznak a vitorlás csónaka, ki hálóját angolnafogásra veti ki; sovány juhok, melyek a gáttöltésen legelnek, s végűl kivűlről a tengerből kiemelkedő szigetek kúpjai láthatók.

Ez a vízhálózat, mely ma korántsem oly sok ágú, mint régebben, különösen vonzó látványokkal szolgál éjszaka. Ilyenkor nem ritkán fekete vagy osztrák fenyűből, vagy borókagalyakból rakott tüzek gyúlnak ki a halászok bárkáin az iszapos part mentén. Messzire elvilágítnak ezek a koromsötét éjszakában, majd pedig ezüstszínű viczkándozó halakra esik a fényök, melyeket nehéz hálóikkal emelnek ki a halászok. A tűzfény bevilágítja a tiszta vizet egészen a fenekéig, s a ki a lassú evezés közben a bárka oldalán kihajolva néz le, egészen belát a fenéken mozgó titokzatos életbe. Hirtelen suhan alá a négyágú szigony (fiocina) s fúródik be egy-egy halba, mely a fénytől mintegy elkábítva, nem tudott üldözője elől elmenekűlni. A következő pillanatban már a bárka fenekén vergődik az eltalált zsákmány. Enyhén fújdogál a tengeri szellő, alig hallhatóan locsognak a parton a parányi hullámok, a víz színe s a halászok a szurokkal táplált láng vérvörös fényénél valami csodaszerű jövevényeknek látszanak a vizeknek ezen sötétségében.

Sokszor elmondták már, hogy a különös vagy vonzó gyakran ellentétben van a hasznossal. Itt is állítható, hogy a fekete vagy osztrák fenyű pattogó szikrái helyett jobb lenne ide az igen közönséges kőolaj. Mert annak, hogy a tengerpart mentén e szurkos fák kipusztulnak, nem kevéssé okai ez éjjeli tüzelések. Ugyanez mondható a vidék képét illetőleg általában is. Míg a levezető csatornák, az egyenes vonalban ásott vízi útak s a parti gátak meg nem voltak, melyek által a folyót sokkal könnyebben hajózhatóvá tették, sok termékeny földet nyertek és számos lázfészket egészséges területté változtattak: a Narentának ezen alsó folyása sokkal vonzóbb volt, mint most. Roppant csapatokban tanyáztak ott a vad madarak, melyek a járhatatlan víz- és nádrengetegeket vándorlásuk közben karavánszállókúl használták. A ki itt a folyón csónakázott, gyakran mintegy zöld réten át látta meg felé közeledni egy-egy gőzhajónak a kéményét, vagy valami bárkának (brazera gaëta) a vitoráját, s ezt a csalódást a kanyarodások okozták. Ugy tetszett, mintha a hajók a szárazon haladnának. Olykor épenséggel a legelő lovak mögött bukkant föl a nagy gőzhajó a tengerrrel egészen egy színtájú síkságból, s azt hitte az ember, hogy a fák ágai közt jár a hajó. A túlsó part meredek szirtlejtőin sárga házikók kapaszkodnak fa és árnyék nélkűl; vad és szomorú nagyság jellemzi ott az egész tájat.

Fort Opuson felűl szürke kőszálakon egy alaktalan romhalmaz van, egy egykori várkastélynak a maradványa. A ki azonban e mezővárosban köt ki hajójával, annak rendesen egy iszapdombra kell kiugrania, melyről a fölriasztott békák csapatostul szökdelnek elébe. Ezen környezet és körűlmény miatt Fort Opus, melynek házai szegényes tekintetűek, a legkomorabb helység az egész tartományban. Távol befelé, a kopár Karszt háttere előtt látszik Torre di Norino, melyhez egy ősrégi monda fűződik.

Itt ömlik be a Narentába jobbról a Norino (Neril; hajdan Naro), melynek partjait a római írók erdősnek mondják. A monda szerint itt egy város sülyedt el. A hol hajdan azok a kőfalak álltak, melyekkel Vatiniusnak, Caesar vezérének, annyi baja volt, ott ma pusztaság és kopárság van, Halász sasok, csüllők és gémek kóvályognak a holt vizek és morotvák fölötti párázatos levegőben. Torre di Norinón felűl fekszik a Narenta balpartján Metkoviè kis város, melyet Mostarral, Herczegovina főhelyével vasút köt össze.

Alább délkeletre találjuk Neum (Klek) kis kikötő várost, mely, mikor Herczegovina még török uralom alatt állt, meglelehtősen fontos kereskedelmi piaczhely volt. Ezentúl azonban már a hosszan elnyúló La Punta, Peljesac és Sabioncello vonja magára tekintetünket. A Monte Vipera (961 méter) itt, hol mindenfelé a sík tenger terjeng, hatalmas hatást tesz ránk. A Biokovo tetőin kivűl az egész tartományban innen nyílik a legpompásabb kilátás. A nyugalomba vonúló tengerészek méltán választották maguknak letelepedő helyűl e változatos arczúlatú magános félszigetet. Itt látjuk mezei házaikat, hányatott életöknek ez utolsó révhelyeit. Czipruszok, pisztáczfák, masztiksz- és eperfák, borostyánok és oleánderek, agavék és nemes nádak környezik e házakat. Alább, különösen délnyugatra, megint hosszú, kietlen és sziklás partrészletek következnek, a helyenként előfordúló kopárságokat fűtej vagy szalmavirág (Helichrysum) lepi , míg a magaslatok meztelenségét itt-ott gyér alacsony erdők is takargatják. A félsziget növényzetére nézve jellemző alacsony erdőn kivűl, melyben főleg a Juniperus arborea a föltűnő, vannak fekete lúczfenyű és kis levelű szilfaültetvények is, különösen Orebiè közelében, hol a legtöbb nyugalomba vonúlt hajóskapitány él. Szentjánoskenyérfák, téli magyalok és csicseri borsóvetések fordúlnak elő legsűrűbben a Monte Vipera környékén. Az ad e vadon pusztaságról legjellemzőbb képet, hogy itt gonosz rablók tanyáznak, de nem emberek, hanem sakálok s ezek is különösen a Gomena hegyfok környékén. Görögország némely tájain kivűl ez az egyetlen vidék Európában, a hol ezek az aranyfarkasok láthatók.

Platánok Trstenóban (Cannosa). Schindler Jakab Emiltől

Sabioncello tájképe nem volna teljes, ha említetlenűl hagynók azt a földnyelvet, mely a félszigetet a vele átellenben fekvő szárazzal összeköti. Ott fekszik a háromszögalakú Stagno város, e régi püspöki székhely, melynek már a neve is posványos lapályra mutat. Mindazáltal a legbujábban tenyészik itt olajfa és szőlő egyaránt. A földet különben úgy értékesítik, hogy a tenger vizét rá vezetik, ott csekély emelkedések által elkülönzött medenczékben elpárologtatják, miközben a konyhasó kristályokban rakodik le. A földnyelv nem sokkal szélesebb egy kilométernél. Már többször gondoltak rá, hogy a hajózás kedveért át kellene vágni. S valóban nemcsak a Narenta és déli Dalmáczia közti közlekedés, hanem az éjszaki kikötők és a Bocche felé való hajózás is tetemesen könnyebbé és rövidebbé lenne, ha a félsziget hegyfoka és a szigetek által okozott kerűlő útat meg lehetne gazdálkodni.

Sabioncellótól le Ragusáig, melynek hegyei innen kezdve már láthatók, megint a már ismert partmelléki képek sora ismétlődik. Tekintetünket jobban magára vonja a meredek hegység gerinczein gomolygó felhők játéka, mint a kietlen tengerpart. Elénk tűnik itt már Ó-Ragusa (Ragusa vecchia) havas hegye is, a Sniežnica.

Ehhez a vidékhez csudálatosnál csudálatosabb mondák fűződnek. Kadmos, a nagy hírű Thebe város építője és első királya, sokféle kalandon átesett, míg erre a sziklás partra eljutott. Elsőben is évekig kellett országról országra s tengerről tengerre útaznia, hogy fölkeresse húgát, Európát, kit Jupiter bika alakot öltve megszöktetett. Aztán sárkányokat győzött le, majd a betűírást találta föl, végre pedig Hera üldözései arra kényszeríték, hogy a tengeren át menekűljön, melyen utóljára Ragusa partjaihoz érkezett. Miután e bölcs és sok viszontagságot átélt ember, kit a betűk révén mindnyájunknak fő-fő tanítónkúl kell tekintenünk, sok ideig itt tartózkodott, egy sárkányfogatú kocsin a feleségével együtt az Elysiumba költözött. Azóta sem látott többé e partvidék olyan nevezetes jövevényt és vendéget. Emlékezete még ma sem merűlt feledésbe. A már említett Sniežnica hegyen, mely fellegkoronájával olyan messzire kifénylik a tengerre, tátong egy barlang, melyben annak idején ez a bölcs remete lakott s melyet még ma is e mesés vendég menekűlőhelyéűl tekintenek. Azután sok századon át pusztán maradt a part. A tajtékos hullámok folyton folyvást csapkodták a kőszikláit, melyeken levendula és calabriai müge, oleánder és farkkóró illatozott. A tenger, mint mindig, hatalmasan hullámzott. A tengerpart vadon volt és csak barbárok laktak rajta. Ekkor megjelent ott Hilarion, a szent remete, a vadak között emberies szokásokat honosított meg, granát- és olajfákat, meg platánokat ültetett, hogy a következő nemzedékeknek árnyékot nyújtsanak. Még több ilyen remetét is lehetne említenünk, minő példáúl szent Sabbas, szerb királyi herczeg, ki Sabioncello félszigeten egy czellában lakott, továbbá a lacromai első remeték, meg sok más, a világról lemondott ember és istenes férfiú.

Az Ombla forrása. Schindler Jakab Emiltől

Alább Ragusa felé mindenütt szirtzátonyok, apró szigetek, sziklafokok és öblök hemzsegnek. A parton itt-ott egy-egy világos zöld olajfaberek, egy-egy cziprusfa mellé húzódó, vörös cserépfödelű sárga ház, – mind végig így vonúl a partszegély Calamotta szigetig, az Ombla torkolatáig s Gravosa kikötőjéig.

A parttól bentebb, középúton Ragusa és Slano közt, díszlenek egy alattuk fakadó forrás mellett Trsteno (Cannosa) platánjai, melyeket Ragusa környékének minden látogatója magasztal; e platánok árnyékában több száz ember hűsölhet egyszerre. Egy darabja ez a távoli keletnek, ide a dalmát tenger mellé áttelepítve. A datolyapálma gyümölcsei csak olyan világos sárga szinűekké érnek meg itt, mint a makk, de szárnyas koronája olyan talaj fölött terjeng, melyről a virágok az évnek egy hónapjában sem tűnnek el. Az Euphorbia dendroides olyan nagyra nő itt, mint Kréta szigetén. Ibolyapiros virágok nyílnak a sziriai hibiscuson az augusztusi nap melegétől s a karácsonyi nap fénye a kukojcza skárlátpiros bogyóiról tükrőződik vissza. Dalmácziában sehol sincsenek egyebütt olyan szép olajfák és oleánderek, mint itten.

Az egész partmelléken végig azt tapasztaljuk, hogy a helységek és szigetek szláv nevei többnyire inkább a görögöktől és rómaiaktól használt elnevezésekhez fűződnek, mint az olaszok. Így a Kerk névben könnyebben fölismerhető a régi Kurikta, mint a „Veglia”-ban; a Trogir névben inkább megvan a régi Tragurium, minjt a „Traù”-ban; A Hvar névben könnyebben ráismerhetünk a régi Pharia-ra, mint a „Lesina”-ban, így itt Ragusa mellett is a Lapad névben van meg az elaphiti szigetek emléke, nem pedig az Isola di Mezzo-ban. Valamint ezekben Görögországnak és a hozzá tartozó kék szigettengernek a lehelete érint meg bennünket: úgy a fák és sziklahegyek, a folyók és partrészletek is lépten-nyomon ama déli ország szellemét elevenítik föl előttünk.

Ragusa éjszakról nézve. Schindler Jakab Emiltől

Ha Ragusából a Zupa (Breno) völgybe megyünk, ha az Omblához rándúlunk ki, ha Malfit vagy a Val di Nocét látogatjuk meg, avagy bárhová távozunk a vén szürke városból: a magas törzsű borostyánok, az ölnyi növésű rozmaringok és masztikszfák, a szentjánoskenyér- és olajfák mind azokra a partokra irányozzák figyelmünket, a honnan az istenek- és hősökről szóló mondák messze vándorlásuk közben ezekre az egykor barbár partokra is elkerültek.

Ha Dalmáczia Traùtól lefelé minden olyan partrészen, a hol a fát s általában a növénytenyészetet megkimélték, olyan vidéknek mondható, melyben a szigetek, példáúl a Cycladok vagy Sporadok valamelyike partszélének a rajza egy tenger melletti Karszt képébe illeszkedik: bizonyára az Ombla völgye olyan részlet, melyben a Keletnek és Nyugatnak ilyen egyvelege igen világosan tárúl az olyan útas elé, a ki éjszakról érkezik ide.

Érdekes és igazi karsztrészlet az Omblának, ezen üvegzöld színű, ismeretlen üregből egy nagy kerek gödörben fölbuggyanó hegyi folyónak a nagyszerű forrásvidéke, hol e folyó mint az éjszaki karsztvidéken előfordúló több egészen hasonló vízi jelenség foglalata, példáúl a Timavóé Duino mellett, itt egyszerre lép szemeink elé. Mint a Timavónál, itt sem hiányzik a fák rögtöni föllépte, a habok hűvös leheletétől üdített fatetők magasra növése, valamint nem hiányzik az emberi tevékenység sem, mely malmaival, mint amott, itt is nyomban szolgálatára kényszeríti a közeli tengerbe siető folyót.

Innen azonban igen kis távolra a Kelet színpompája tárúl elénk. Ha tavaszszal valamely kertben a fürtös gyöngyikék, tengeri csillák s turbánliliomok seregét nézzük, vagy a szabadban, az elhagyatott hegyoldalakon a kakukfüvet, az álkörmöst, kukojczabokrokat s az embermagasságot haladó rozmaringot szemléljük, avagy a kőfalakon halványpiros bokrétáit a judásfának, a török ergavannak, mely Keleten a temetők sírhalmaira húllatja színes szirmait: meg fogunk győződni, hogy ez a hely az, melyre a költő eme szavai illenek:

Át a Középtengeren ide jött Kelet pompája.

Ragusa keletről nézve. Schindler Jakab Emiltől

Felejthetetlen egy-egy olyan séta, melyet az ember Ragusának Pille-kapujától a Ploce felé, vagy a San Giacomo melletti partra tett, folyton látva a tengert, mely itt egészen a tornyos falak alá nyomúl hullámgyűrűivel. Kék színben terűl itt előttünk a mélyen fölbolygatott tenger, melyen napfényes ég alatt a Maëstro, e szép idővel járó szél, suhog végig. Ezüst színű hullámcsipkék szökdelnek föl a barna szigetkékre s kint a nyílt tengeren fehérlő vitorlák libegnek-lobognak. A scogliók közé napsütötte köd ereszkedett, de közelben s távolban mindent villogtat és híg ezüstté változtat Amphitrite, fénylő háromszögecskéket hagyván maga után a tenger fölszínén. Napfény mellett is ott lebeg a kéklő magasban a halvány hold, a nyílt tengeren pedig a látás távoli határán hosszú vonalban füst nyúlik el, melyet valamely eltűnt gőzhajó hagyott hátra. Majd vitorlás halászhajót látunk a part felé tartani, melynek sziklái minden órában más-más színűek, a halászok mögött pedig csüllők és más tengeri madarak röpködnek. Nyilván részt remélnek a zsákmányból, ha majd a hálót kivonják s némely haszontalan halat visszadobálnak a tengerbe.

A város alatt némely partrészen éles ellentétben van a szép tenyészettel egy-egy olyan hely, mint a Tabaccaria sziklakerete, vagy odább lefelé a Betes Magnus barlangja körűl. Sivár, viharoktól és só-portól összerongált málladozó sziklák borította parti vadon van itt, melynek üregeiben talán a világot többé látni sem akaró aszkéta vonhatja meg magát, vagy pedig azon fókák[76]* valamelyike, melyek koronként, noha hova-tovább ritkábban, e sziklák közt keresnek menedékhelyet.

Ha egyszer az osztrák-magyar monarchiában szokásává lesz a jómódú középosztálynak, hogy, a mint egyebütt történik, élvezze azokat a jótéteményeket, melyeket a honi tengerpartokon a délvidéki nap és levegő nyújt: bizonyos évszakokban tömegesen fognak e partvidékre tódúlni. De ehhez vasút szükséges. Ha vasúton útazhatnak, majd eljárnak ide a tavaszt megelőzni, az enyhe őszt meghosszabbítani, vagy épen egész telet is itt tölteni napfényes levegőn és illatozó növényzet közt. A szárazon három vidéket fognak különösebben látogatni, melyeknek hőmérséklete itteni sorrendjük szerint fokozódik. E vidékek lesznek: a Traù és Spalato közti partmellék, továbbá Ragusa és végűl Castelnuovo környéke.

Cattaro. Schindler Jakab Emiltől

A növényzetről már eleget beszéltünk. Hadd tegyünk itt említést a hőmérsékleti állapotokról is. A közepes melegség Ragusában a százfokú hőmérő szerint deczemberben 9.9, januáriusban 9.3, februáriusban 9.8. Ugyanezen hónapok folyamán Meranban 1.9, 0.3, 3.7, Nizzában 9.2, 8.2 és 8.0 fokot találunk. E szerint az igazi méltatása annak, a mit e tekintetben a mi Dalmácziánk nyújt, majd csak a jövőtől várható.

Ha Ragusából dél felé hajózunk, olyan látványt élvezünk, mely a fölebb éjszakra fekvő partok képeitől tetemesen különbözik. Ugyanis a messzire ellátszó hegyes szigetek, vagy lapos scogliók itt már eltűnnek s már csak a puszta tenger hullámzik előttünk nyugat felé a végtelenségig. Bal felől a tengerész népségtől lakott „Canali” nevű fensík, a fölött pedig éjszakkeleten a Sniežnica havas (1234 méter) emelkedik. A sziklás partszél és az ehhez akadálytalanúl torlódó tenger lassanként már eleve előkészít bennünket azon meglepetésekre, melyek a Bocche di Cattaróba való megérkezésünkkor várnak reánk. Ha szabad a művészetektől példát kölcsönöznünk: azt mondhatnók, hogy e nagyszerű vidék kezdete olyan hatást tesz a feléje közeledőre, mint az a megnyitó zene, melylyel egy hősi opera kezdődik.

Nagyszerű hegycsúcsok tűnedeznek elő, melyekre a nép mondái és képzelet alkotta hősregéi fényes felhőkként telepedtek le. Az angyalok, ez „égi vojvodák”, ezekre szoktak leszállni, hogy az Istentől kegyelt emberek sorsát szemléljék s ezeknek a szakadékaiban alszanak az uszkókok rémei. A kecses erdei asszonyok, a fehér vilák is erre járnak-kelnek a harmatos kőtörmelékeken.

A „Canali” felől lejtősen hanyatló part dél felé folytatódik s egyenletes vonalát csak Molonta félsziget szakítja meg; végre délkelet felé haladtában a Punta ï Ostróban, a Bocche di Cattarónak e kapuoszlopában, végződik. Sok hajós, ki a Bocche kisded vizéről haladt erre kifelé, megemlegeti, milyen zordúl fogadta ennél a hegyfoknál az itten fúvó erős déli szél (Ostro), mely a nyílt Adriára való kiléptekor hatalmas hullámokat hömpölygetett vele szemben.

A Bocchébe behajozó a Rondoni (Zanjca) lapos scoglióin túl éri el a legkülső részét e sok ágú öbölnek, mely alakjára és partjainak keretére nézve valóban csudálatosan hasonlít a Vierwaldstätti-tóhoz. Ez a hasonlóság bizonyos mértékben a sziklás partok lakóinak a hagyományaira is kiterjed. Mind a két tó partját régi harczok emlékezete dicsőíti a nép ajkán s mint némelyek mondani szokták, ott is, itt is törhetetlen szabadságszeretetnek a sasa lebeg a part és víz fölött. A Kobila csúcson túl szélesbedik a csatorna s előtűnik a régi Castelnuovo, egykor főhelye Szent Sabbas herczegségének, mely később Herczegovina nevet kapott.

Castelnuovo és a Savina kolostor partja meredekségeivel, folyó vizeivel és bükköseivel tárva áll a dél és annak szellői előtt, míg más szeleket a sziklasánczolat távol tart tőle. De azért a narancsfa, melyet sok olyan helység is termeszt, hol csak fűtött helyen tud kitelelni, itt is csak a csöndes kék tónak, a magas hegység e tűkrének a partján lép föl először fényes aranyló gyümölcseivel a délre útazók örömére. A hőmérséklet télen itt olyan, mint Corsicán a magasztalt Ajaccióban, és januáriusban, a leghidegebb hónapban, épen olyan fokú az átlagos melegség, mint Prágában az egész évi átlagos melegség. Belebb ismét megszűkűl a Bocche di Cattaro fjordja a csak 300 méternyi széles, de 2.325 méternyi hosszú Catene- vagy Láncz-szorosnál, így neveztetvén ez azon lánczokról, melyek egy parti erősséggel kapcsolatban az öböl belsejébe való bemenetelt zárják el. Ezt megelőzőleg látható a keleti parton Teodo kis helység, melynek bortermő határa Dalmáczia minden szőlőhegyei közt leghíresebb. A teodói Marzenim bort ízesebb és tüzesebb italnak tartják még Almissa sokat magasztalt Rosa boránál is.

Ha a Catene-szoroson túl haladunk és Perasto zöld kúpolás szigeti temploma elé érünk: akkor tűnik szemünkbe kiválóan hatásosan és megkapólag a magas Alpeseknek ama nagyszerű és oly általánosan dicsért tavával való hasonlóság. Ez a hely a Bocche „Kreuztrichter”-e. Éjszakon a Krivošije szürke, tar barlangjai tűnnek föl, alattuk pedig Risano, az Illyris Barbara Rhizonaeus Sinusának ősrégi telephelye.

Ott, a hol az öböl kelet és délkelet felé kanyarodik, állanak Perasto fehér házai, még távolabb befelé Perzagno és Sobrota, e klasszikus magas hegységi völgy, melynek fenekét zöldeskék tengervíz borítja. Az évnek sok hónapján át hóborította hegycsúcsok fénylenek alá a part olajfáira, a rekettyefélékhez tartozó örökzöld jeneszter-csalitjaira és magas rozmaring-bokraira.

Csodálatos ellentét választja el ez oly közeli partot a fölötte lépcsőzetesen tornyosodó hegyvidéktől, melyen kis karsztos fensíkok és „poljé”-k vannak, Lednice és Dragalj kopár mélyedéseit, melyek fölött a Pazua hegyláncz és ennek legnagyobb magaslata, az Orien (1.895 méter; Dalmácziában a legmagasabb hegycsúcs) emelkedik, a hegyi lakosoktól lakott Knezlacot és Ublit a partszegély tiszta házaitól, melyek előtt szilfák, platánok és czipruszok állnak s melyeknek csinos szobáiban sok világlátott tengerész élvezi szerény jóllétben fáradalmas útazásai után a nyugalmat.

Különben még ott fent, a risanói öböl és a montenegrói grajovói síkság közt levő magaslatokon is vannak egyes helyek, melyekről a faárnyék nem hiányzik. Van ott helyenként bükkerdő, melyre a krivošiánok annál féltékenyebbek, mennél ritkább e hegyekben az ilyen birtok.

A sziklás hegyoldalakat mindenfelé völgybarázdák hasgatják, melyekből koronként záporpatakok törtetnek le a tengerbe. A földnek ezen alakúlatáról akkor nyerünk helyes fogalmat, ha Cattaróból, hol bennünket az öböl hátterében először is a kikötőpart fasora fogad, az új országúton, vagy még inkább a Nijegušéba (Montenegróban) vivő régi ösvényen haladunk fölfelé. Ott, a „Kereszt-víz”-nél (Krstièka voda), vagy a „Vérmező”-n (Krvava poljana) nyílik jó le- és áttekintés azokra az árkokra, barázdák- és vízmosásokra, melyeket kivált a késő őszi esőzések vájnak a mészkőzetben. Minden nagyszerű, a mi itt a szemlélőt környezi, a Montenegróban fekvő Lovcen hegy hatalmas csúcsától kezdve, melyről egy kereszt tekint le a hegyvidékbe, a fensíkokra és a tengerre, a meredek szakadékokig és a sötétzöld tengerig, mely, mint ama híres alpesi tó, sok ággal nyomúl be e sziklabérczek közé.

Itt ér leghatásosabb véget egy Dalmácziában tett útazás. Az itt megálló szemlélő előtt az egész tartomány egy tervszerű alkotásnak látszik, melynél a hatás fokozása a művészet szabályai szerint eszközöltetett: a zárai lapályos mezőségtől le Sebenico fejlődöttebb partja, a traùi zöldelő partvidék, az Ombla és a ragusai kertek felé, végre pedig idáig, a tengerzúgás visszhangjától élénkített ezen sziklavölgyekig, melyek, mint valami éposz megtestesűlése, hatják meg lelkünket.

Cattaróból egy országút megy a Župa nevű, meglehetős termékeny lapályon át, s odább a Lastva kolostor mellett elhaladva le, Buduába, mely városka az egész tartománynak egyik legszebb sziklaöble mellett fekszik s egyenesen dél felé néz. Kecses előtere a városnak a tenger felől, melyen itt – a dalmát szárazföld más pontjairól való kilátással ellenkezőleg – a látás körét semminemű földalakúlás meg nem szakítja, a buduai scoglio, melyen tömérdek karszti galamb tanyázik.

A tartomány legdélibb szöglete, a „Canali” fensíkhoz hasonlag, a keleti hegység lejtőjéből áll, melynek részben termékeny lapálya igen kies. A ki ide igyekszik, Buduából egy hegyháton halad át a szép növényzettel környezett Buljaricához, odább pedig a Lastua erődhöz, mely Spizzának 1878-ban történt megszállása előtt déli határpontja volt monarchiánknak. Szokatlan hatást tesznek ránk e régi, egészen a tengerbe nyúló sziklatömbön épűlt váracskának a romjai s a háttérben dél felé eső Santa Domenica nevű scoglio. A hasonnevű öböl mellett fekvő Spizza (Zagradje) szétszórt házai is hasonló tájképet alkotnak: fönt a régi erőd, e fölött pedig hatalmas emelkedésű magaslataikkal az albaniai „Gonosz hegyek”.

Spizza. Schindler Jakab Emiltől

Befejezésűl vessünk még egy futó pillantást a tartománynak Spalatótól délre eső belsejébe. Imoski vidéke, a Vrlika partjai s a le, Vrgorac felé terjedő egész tájék sok olyan jellemvonást mutat, a milyeket a tartomány éjszakibb részeinek belsejében láttunk. Zöld rétségek és folyó vizek tőszomszédosok itt kopár és víz nélkűli hegyekkel. Az éjszaki és déli növényzet sok helyütt össze-összetalálkozik, s néhol, kivált a Biokovo hegyen, együtt tenyésznek a földközi-tengeri és a Balkán félszigeti növényzet képviselői.

Sajátszerű különösség itt Imoski mellett a Proložac nevű időszaki vizű s igen kies fekvésű tó, melyben egy sziget is van. Ezen a vízmedenczén kevés nyoma van a karszti jelenségnek. Medre a Vrlikától alkotott Imoski-talaj alluviumából áll.

Ellenben igazi karszti képet alkotnak az innen csekély távolságra levő vízzel teli mély gödrök. Ez a kép általában Dalmáczia földjének a történetét példázza előttünk. A nyugati scoglióktól a mai szárazföld meredek partszéléig mindenütt olyan fenék van, mely lassanként sülyedt az előnyomúló víz alá s melynek egykori magaslatait és hegygerinczeit most mint zöldelő szigeteket hömpölygik körűl a hullámok.

A szigetek. Gelcich Jenőtől, fordította Király Pál

A dalmát partokkal egyközűleg futnak a szárazföldtől csekély távolságban azok az igen nagy számú szigetek, melyek védelme alatt az Adria keleti partjának jó révhelyei s biztos öblei és kikötői lehetnek. Alakjuk általában a dinári Alpesek meredek és szirtes jellemével egyező; de, ha különböző oldalaikról vizsgáljuk őket, közűlök többen szembeötlő ellentéteket fogunk látni. Az uralkodó széllel szemben levő oldaluk többnyire függőlegesen emelkedik ki a tengerből, semmi növénytenyészet nincs rajtuk s fakó mord arczúlatúak, mi felejthetetlen, vagy épen elszomorító hatást tesz a lélekre; a túlsó oldalon ellenben a természetnek ez a komorsága mintegy varázslatra gyönyörű képpé változik; ott már szelíd emelkedésű halmos vidékek s buja tenyészetű kies lapályok és völgyek vannak délszaki tenyészet pompájával s fűszeres meleg égalji növények illata tölti el a levegőt. Egyik oldalon a tengerzajgás tombol s megközelíthetetlenekké teszi a partokat, míg a másikon zárt öblök kinálják kész oltalmukat a partmenti hajósnak.

Mintegy húsz olyan szigetet számlálnak, melyek töbnyire hosszanti terjedelműek s melyek közt nehány 60 kilométernyinél is hosszabb; a kisebb szigetek és sziklák százon is felűl vannak s alakjukra nézve nem vonhatók általános jellemzés alá. Néhol tarka csoportokban állnak, sok helyt sorokban következnek egymás után, egyesek pedig egészen magánosak. A tenger e szigetek körött csaknem mindenütt tetemes mélységű, homokzátonyok ritka helyt vannak, a mi a parti-hajózásnak meglehetős élénk forgalmára nézve nem csekélylendő haszon; csak az alattomosan lappangó sziklák, melyek a hullámzó tengertől néha egészen elfedődnek s így nehezen vehetők észre, lehetnének veszedelmesekké, ha a sok világító-torony és tengeri jelek el nem árúlnák közel voltukat és fekvésöket.

A mészkő-képződményeken kivűl jellemző a dalmát szigetségre nézve a víz hiánya, mi a szigetlakókat elcsüggeszti s elbátortalanítja. A jobb földű vidékek mívelés alá fogásánál sok fáradság kárba veszett már e miatt a baj miatt. Kivételt csak Arbe és Pago szigetek tesznek.

A dalmát szigetek legéjszakibb határa, apróbb szigeteket nem tekintve, Arbe szigete, a legdélibb pedig (szintén az iménti megszorítással) Lacroma. Sajátságos véletlen, hogy épen ez a két határsziget tűnik ki annyira növényzetének bujaságával; csakhogy Lacromának Arbe szigethez képest sokkal enyhébb az éghajlata. Az ezek közt eső szigeteket ezennel éjszakról dél felé menve fogjuk bejárni.

Arbe szigete 1.6 kilométernyire közeledik a horvát parthoz, a mindent elpusztító, minden tenyészetet kiirtó bóra (éjszakkeleti szél) fészkéhez; e miatt a keleti oldala kopasz és kietlen s a levegője is zordon. Az időjárás hirtelen változásai gyakoriak, a tél igen szigorú. Ez oldalán magas, a tengerből csaknem függőlegesen meredő márványsziklákat látunk, melyek alját a tengernek gyakori hullámvérése kivájkálta. Itt bokor sem tenyészhetik, sem semmi növény gyökeret nem verhet, s ha e sivárságnak a dús gabnaföldekkel borított Loparo félsziget véget nem vetne, teljes lehangoltság szállná meg az erre útazót. Ha azonban a Loparótól a sziget nyugati oldalára menő, bár igen meredek és fárasztó úton befelé haladunk: egy magaslatra érünk, s ott egyszerre a legszebb és legbujább növénytenyészet képe tárúl föl előttünk, melynél szebbet Stiriában sem láthatni, azonban azzal a különbséggel, hogy egyszersmind az egyik oldalon Veglia, a másikon Zára, nyugatra pedig a terjedelmes Quarnerolo felé nyíló kilátás az egészet igazán fölségessé teszi.

Arbe szigete St. Eufemia mellett. Ransonnet Jenő bárótól

A szigetet három, csaknem egyközű hegyláncz, melyek közűl a legkeletibb 400 méternyi magasra emelkedik, három, szépségekben versenyző vidékre osztja. A hegyek, völgyek s halmok váltakozása változatossá teszi a növényzetet is (gabonaneműek, olajfák, szőlők és erdők), melyet az édesvizű források nagy sokasága gyarapít. A sziget legéjszaknyugatibb részei, Campora és Cap Fronte, kiválóan erdősök, a délkeletiek – Barbato – majdnem csupán szőlőtermők; míg a sziget közepét a terület és növényzet változatossága jellemzi.

A szegény arbei ember úgy beszél és regél a bóráról, mintha valami gonosz szellemről szólna, melyet szid, de hozzá férni nem tud. A bóra tönkre teszi legszebb reményeit, megsemmisíti egész aratását épen akkor, mikor a legveszélyesebb időn mát túl hitte magát. Ha a sziget márcziusban ünnepi ruháját felölti s rügyek és bimbók fakadnak, a földbirtokos még nem mer reménykedni. Csak e hónap végén véli idején valónak, hogy szemeit az égre emelje, mintha a Mindenhatót ki akarná hívni. Azonban felejti, hogy a bóra gyakran június-, sőt még júliusban is olyan tisztára söpri a szőlőskerteket, mintha száz meg száz embert fogadott volna, hogy a megsemmisítés munkáját a lehető leghamarabb elvégezzék. A bóra-vihar idején ugyanis az erős éjszakkeleti szelek keményen felkorbácsolják a tengert, fölszáll a „porhab”, vagyis a fínom vízpor, mely aztán az egész szigetet elborítja s melynek sós alkotórészei égető anyagként pörkölik le a növényzetet.

Loparo falu a szülőhelye Szent Marinusnak, San Marino köztársaság alapítójának. Arbe városa ellenben a híres De Dominis érseket számlálja polgárai közé. Arbe régi város; házai meglehetős sűrűn sorakoznak egymás mellé s általában komor hatást tesznek a szemlélőre. Útczái szűkek s valósággal nyaktörő burkolatúak. Föltűnő itt a sok templom, melyek részben még jó állapotban vannak, de részben már csak romok. Nehány évtizeddel ez előtt 13 templom és 7 kolostor volt e városban.

Arbétól délre kezdődik Pago szigete, mely a dalmát szigetek közt legtöbbet szenved a bórától. Alakjára nézve, mintha több egymás melletti hosszúdad félszigetből állana, melyeket földszorosok kötnek össze egymással; délen a ljubaæi tengerszoros választja el a dalmát szárazföldtől. A sziget közepéből a 348 méter magas st.-vitói hegy emelkedik ki, melynek kerekded s kopár búbján egy rom látható; e hegynek éjszakkelet felőli oldalai csaknem függőlegesen hanyatlanak alá a pagói öböl irányában, délnyugati lejtője ellenben szelídebb hajlású. A sziget általában meredek és terméketlen; csak a tagjait összekötő földszorosoknál láthatók termékeny, kitűnő bort és olajat szolgáltató lapályok. A hegyek védett oldalain illatos növénytenyészet van s az ilyen tájak kitűnő legelő helyek; ehhez képest a baromtenyésztés sem csekély.

A pagói öböl nagyszerű; de, fájdalom, télen, a bóra erős viharzásakor megközelíthetetlen, mert nehéz a Della Morlacca csatornában erre fölfelé hajózni. Ebből az okból a Pagóba szándékozó hajók télen a nyugati parton Cassion mellett kötnek ki, honnan egy kis magaslaton át juthatni el a pagói öböl déli végéhez és a városba. Pago város előtt az öböl úgy megszűkűl, hogy a két partját híd köti össze. A hídon túl vannak a híres, Dalmácziában a leggazdagabb sókészítő helyek. A pagói völgy (Vallone di Pago) éjszaknyugati végén fekszik Èaska falu érdekes római épületromokkal. Èaska, Novaglia vecchia és Novaglia nuova közt egy fensíkon egy római tábornak a romjai vannak, melyet valószínűleg a római hajóhad-állomás védelmére építettek.

Arbe és Pago szigetek keleti partja, meg a szárazföld közt van a már említett hírhedt Morlacca csatorna (Canale della Morlacca), míg a nyugati part a Quarnerolo medenczéjét szegélyezi, mely délen Puntadura, Ulbo, Selve és Premuda szigeteknél végződik. Míg Puntadura Pagóhoz hasonlag terméketlen, Ulbo, Selve és Premuda gazdagok szőlőültetvényekben és részben alacsony bükkerdőségben is. Különös, hogy a szomszédos környezettel ellentétben Selve és Ulbo szigetek igen alacsonyak. Selve mostanában némi hírnévre tett szert korán érő szőlőjével, melyet már július közepén szállítanak Fiuméba, Triesztbe és Bécsbe.

Selve és Ulbo a köröttük fekvő Premuda, Magresina, Skardizza, Maon és Puntadura szigetekkel, valamint a Premudától délkeletre fekvő Skarda, Isto és Melada szigetekkel együtt tájképi tekintetben jelentéktelen csoportot alkotnak, melynek sok nagyobb, kisebb kikötője van s lakosai részint földmíveléssel, részint halászattal és parti hajózással foglalkoznak. Puntadura szigetet a keskeny, csak kisebb hajók által járható brevilaquai csatorna választja el a száraztól; az éjszaknyugati csúcsán egy szép világító-torony mutatja meg a Pago körűli déli bejáratot, hogy a hajók egy felől éjszaknyugatnak a Morlacca csatornába, más felől délkeletnek a Motagna (Obrovazzo, Novegradi) melletti csatornába kanyarodhassanak. E szigetek közt sok hajózható csatorna van, melyek a Quarnerolóba, vagy a zárai csatornába vezetnek; emennek legnagyobb része Ugljan és Pašman szigetek, meg a szárazföld közt húzódik el.

Számtalan apró szigetekből és szirtekből állnak a zárai és sebenicói úgy nevezett scogliók, melyeket a nyugati oldalon a hosszú Grossa sziget, aztán Incoronata és Zuri szigetek védenek némileg a nyílt Adria ellen. Grossa és Incoronata a velök párvonalban fekvő Pašman és Ugljan szigetekkel a Közép-csatornát (Canale di Mezzo) zárják közre. Grossa szigete a nevével („vastag”) ellenkezőleg igen hosszú és igen keskeny; ezért sokan inkább „Lunga” névvel nevezik. Éjszaknyugati csúcsán, hol a punte bianchei szép világító-torony áll, van a Hosszú kikötő (Porto Lungo), éjszakkeleti csúcsa a körötte csoportosúló apróbb szigetekkel együtt a mélyen bevágódó Tajer kikötőt (Porte Tajer) alkotja, hol gyakran meglehetős nagy hajók is oltalmat keresnek az Adria viharai ellen. Az innen délkeletre eső Incoronata szigetet keskeny csatornák választják el Grossa szigetétől, s a délnyugati partja mellett egész sereg sziklasziget és szirtzátony van. A Közép-csatornában feküsznek Eso, ¯ut, Sit, Laudara meg egy sereg más apróbb sziklazátony.

A Premudától a sebenicói scogliókig terjedő egész szigetvidék egyhangú, többnyire meredek és hegyes; dél felé a csúcsoknak az a hullámzatos sora tűnik föl, melyet egész helyesen hasonlítottak egy „földdé vált tenger”-hez. Egyes faluk vannak néhol a tengerparton, máshol nagyobb vagy kisebb magaslatokon. A Quarnerolóból Zára felé való tengeri úton legfölebb azok a templomok vonják magukra az útazó figyelmét, melyek a szigetek legmagasb pontjain állnak, középponttúl szolgálva a köröttük elszórtan fekvő házak közt. Azonban mennél alább megyünk délre: annál kiesebb a szigetek keleti partjainak a képe, legszebb pedig a pašmani csatornában, hol a sok falu és a bennök levő romok némi változatosságot okoznak.

Mindezen szigetek különböző hatást hagynak lelkünkben a szerint, hogy melyik oldalukról láttuk őket. Nézzünk be először is Grossa szigetére. A Punte bianchék alacsonyak és oly kopaszok, hogy a színök fénylő fehér. Ha innen dél felé fordúlunk, folyvást egy kősivatagon haladva a Vella straža legtetejére (338 méter) jutunk, honnan a hegy csaknem függőlegesen hanyatlik alá délnyugat felé. Kivévén délkeleten egy kis erdőt, délnyugatra csupa hamuszürke kopár területet látunk. Egészen más az éjszakkeleti oldal. Olajfaerdők és szőlőültetvények borítják ott a szelídebb halmok oldalait, olykor mirtuszok-, borostyánok- és borókabokroktól meg-megszakítva, melyek közé azonban eperfa és tölgy is sok vegyűl. Az olajfaerdő tisztásain az itteni szokás szerint kőfalakkal kerített répaföldek, sőt néhol-néhol fűszőnyegek is gyönyörködtetik a szemet.

A pašmani csatorna. Ransonnet Jenő bárótól

A zárai scogliók közt különös fontosságú Ugljan sziget, a mennyiben a zárai gazdag családok ott élvezik a nyári enyhet. E tekintetben különösen két helység, nevezetesen Oltre, a zárai polgárok vasárnapi kirándúló helye, és St. Eufemia említendő. Délen, mint tudjuk, a természeti szépségek iránti érzék kevésbbé van az emberekben kifejlődve; ugyanazért míg például a bécsi polgár boldog, ha egy-egy szép tavaszi vasárnapot a szabad természetben tölthet: a dalmata legtöbbnyire otthon maradt városa szűk útczáiban. Mióta azonban a gőzhajózás a szigetekre való eljutást megkönnyebbítette, itt is minden máskép lett, s most májustól szeptemberig minden ünnepnapon csínos gőzösök és számos vitorlás bárkák szeldelik a hívogató zárai csatornát, hogy száz meg száz minden rendű-rangú polgárt szállítsanak Ugljan szigetére. Bármennyire vonzónak látszik is azonban a távolból Ugljan az ő számos falvaival, templomai- és házaival: mégse várja senki, hogy a helyszínén majd azt találja, a mit valamely stiriai vagy felső-ausztriai nyaralóhely bőségesen nyújt. Hanem azért mégis érdemes e szigetnek a nyugati részére elrándúlni. Ha Oltre mellett kötünk ki, sok olyan kertet látunk, melyek a virágok és nemesebb növények kedveléséről tanúskodnak. A megmívelt földeken túl fekszik a falu s onnan kezdve egy fölfelé haladó gyalogút vezet a sziget belsejébe. Míg a többi szigeten csak faféle növényeket és szőlőt találtunk: itt világoszöld gabnavetések nyújtanak kellemes változatosságot. A nyugati oldalon azonban ismét a bokorfélék az uralkodók, meg-megszakítva a parton iszapföldektől, melyeket a ki-kiöntő dagály hagy maga után. A sziget közepéből a meredek S. Michele hegy emelkedik ki, melynek csúcsát egy elpusztúlt középkori vár romjai koronázzák. Innen mindent belát a szem Sebenicótól a Monte Osseróig az ezek közt levő szigetekkel és szirtzátonyokkal együtt.

Azon sziklaszigetek közűl, melyek Sebenico körött fekszenek, legyen elég csak az olajfában bővelkedő Mortert fölemlítenünk, mely a szárazhoz oly közelre nyomúl, hogy egy forgóhíddal összeköthették vele. A híd két oldalán Stretto (Szorosság) nevű helység fekszik.

Ha a dalmát szigeteket földrajzilag akarnók csoportosítani: az éjszaki csoport Sebenicónál végződhetnék. Csak Solta- és Buánál kezdődik a nagyobb és tenyészetben gazdagabb szigetek csoportja. Innen kezdve a földrajzi fekvés is más-más. Míg Cherso- és Lussintól Zuri- és Zlarinig a nagyobb szigetek főtengelye mindig éjszaknyugat és délkelet közé esik: az azon túl következőké csaknem pontosan keletről húzódik nyugatra. Csak Solta tesz még kivételt.

Spalatóval és Almissával átellenben fekszik Brazza, a legszélesebb valamennyi dalmát sziget közt; ettől délre van a leghosszabb, Lesina, melyet amattól a Canale di Lesina választ el. A szárazföldtől Brazzát a spalatói meg a brazzai csatorna, Soltától pedig a Porte di Spalato (spalatói kapu) választja el; Soltától éjszaknyugatra fekszik Nagy- és Kis-Zirona a soltai csatornával együtt. Lesinának S. Giorgio nevű keleti csúcsa a Narenta-csatornába nyúlik be, s déli partja mellett fekszik Torcola sziget. Soltától éjszakra, a parthoz közel fekszik Bua, mely a rómaiak korában főbb rangú bűnösök száműzetési helye volt.

Hajócsapat Lissa sziget előtt. Perko Antaltól

Brazza a legnépesebb s bor- és olajban leggazdagabb szigete az Adriai tengernek; fínom borai közűl az úgy nevezett Vugavát nagyra becsűlik. E szigeten jó kő- és márványbányák is vannak s a baromtenyésztés is meglehetős virágzó. A déli part itt is igen meredek, kevésbbé lakott és kevésbbé van megmívelve. Itt meredek hegyek emelkednek, melyek közt legmagasabb a 778 méternyi S. Vito. A sziget közepén egy fensík terűl, mely falvakkal, kápolnákkal és egy kolostorral van megrakva. Éjszak felé az emelkedés szelídebb és a föld termékenysége tetemesen dúsabb. Sok helyütt találunk termékeny völgyeket és szorosokat, melyeket a szorgalmas brazzaiak igen jól mívelnek. Nyugatra a sziget közepén fekszik az egykori főhely, Neresi (382 méternyi magasban), honnan jó járható útak futnak sugarasan minden felé. Legkiesebb vidéke éjszaknyugaton van a S. Giorgio fok (Punta S. Giorgia) és Postire közt, melyen S. Giovanni és S. Pietro della Brazza helységek fekszenek. Legnagyobb helysége jelenleg Milna a nyugati részen, legnagyobb községe Puèišæe az éjszaki parton, a hol a leggazdagabb kő- és márványbányák is vannak.

Lesina 70 kilométer hosszú, de 10 kilométernél sehol sem szélesebb. Innen van a neve is (lesina – ár). Kitűnő levegője és dús növényzete van. Rozmaringillat tölti be az egészet, szentjánoskenyér- és masztikszfák borítják dombsorainak oldalait, magas törzsű pálmák nyúlnak föl büszkélkedve egyéb meleg-égalji növények közűl, oleánderek, czitrom- és borostyánfák teszik a kertek ékességeit A leves törzsű és buja csodás virágzatú agavékat sok helyt szántóföldek garádjaiúl használják. Ezért már többször tervezték, hogy Lesina szigetét éghajlati téli üdűlőhelylyé alakítják.

Meglepő szépen fekszik Lesina város nyugati lejtőjén a fölötte emelkedő hegynek, melynek tetejét egy elhagyott erdő koronázza. A tenger felől érkezve, a háttérben magasabb hegycsúcsok ötlenek föl, melyek közűl egyen a S. Nicolò erőd áll, a másikon, a smokovniki csúcson, egy rom van. Spagnuolo erődtől balra egy kisded templom áll, mely a Madonna della Salute-nak van szentelve. A házak félkörben fekszenek a kikötő körűl; közben-közben kertek vannak, melyek, mint a város melletti halom is, növényzetök pompájával elbájolják a botanikust. Épen a part mellett van a főpiacz Sammicheli régi loggiájával. Fölemlítendő még a Ferencziek kolostora, melyben sok szép festmény van, továbbá a Gelsa-, meg a Verboska-templom; mind a kettő meg van erősítve, sőt az utóbbi egész erőddé van alakítva, melynek még bástyája is van. Ezek az erősségek a törököknek régebben oly gyakori támadásai ellen készűltek s bizonyságot tesznek a sziget lakóinak keresztényi ájtatosságáról.

Pálmacsoport Lissa szigetén. Russ Róberttől

Lissa szigetét, melynek közelében a monarchia hajóhada Tegetthoff alatt halhatatlan dicsőséget szerzett, sokan az Adriai tenger Maltájának nevezték. Pelasgok, syracusaiak és angolok a világtörténelem különböző időszakaiban az Adria kulcsának tekintették. Hadviselési fontossága azonban ma, a jelenkori hadi eszközöket tekintve, nagyon alászállott annyira, hogy most Lissa, mint „hadi kikötő”, már nem szerepel. A romjai azonban még most is megvannak azoknak a nagyszámú ágyútelepeknek és parti erődöknek, melyek a lissai kikötő bejáratát védelmezték s az 1866. év júliusának ama három emlékezetes napján hihetetlen szívós ellenállást tanúsítottak hatalmas pánczélos hajó-óriások ellen. Az erődök közt különösen feltűnő a S. Giorgio rév keleti oldalán fekvő Wellington-torony, melynek az volt a főladata, hogy 177 méter magasságból bombákkal sülyeszsze el a betolakodó idegen hajókat. A kikötőhöz közeledve a háttérben a Hum-hegyet (585 méter) vesszük észre, melyen egykor jelző-állomás volt. A kikötőt Lissa városa félkörben zárja be, a keleti része azonban voltaképen külváros, melynek a neve Kut. Történelmileg nevezetes Lissában két temető: az úgy nevezett angol, melyben egy fölíratos piramis az angoloknak egy franczia hajóscsapat fölötti győzelmét (1811 márczius 12) hirdeti, a másik a városi temető az 1866 július 20-dikán elesettek emlékjelével.

A Busi szigeti barlang. Ransonnet Jenő bárótól

Lissa igen hegyes, azonban a déli oldalának fensíkjai, úgy szintén a völgyek mívelés alatt állnak s igen termékenyek. Ha már Lesinán is csodálatra méltó a növényzet: Lissa e tekintetben a legtökéletesebb eszménye annak, a mi ilyen szélesség alatt lehető. Szabad ég alatt tenyészik itt a paratölgy, a tengeri csilla, továbbá az Ononis ramotissima, a Filago pygmaea, az Ustice membranacea, ezen kivűl pálmák, opuntiák, agavék, mirtuszok, stb. Egy szentjánoskenyérfa itt 500 kilogrammnyi gyümölcsöt is ad. Híres a lissai bor, melyet nehány év óta nagy mennyiségben szállítanak Francziaországba. A sziget délkeleti oldala mellett fekszenek Budikovac és Ravnik sziklaszigetek; amaz dús növényzetéről, kagyló-, szivacs- és korálban való gazdagságáról híres; emezen nevezetes egy mészkőbarlang, melynek a boltozata darázskő, a közepén pedig egy hatalmas gyámoszlop áll.

Curzola. Ransonnet Jenő bárótól

Ha Lissától nyugat felé hajózunk, a szirtzátonyoktól környezett St. Andrea szikla-szigetre bukkanunk; délnyugatra Lissától Busi kis sziget fekszik, mely közelebb egy barlangjáról vált híressé. Ebbe a barlangba csak a tengerről lehet bejutni; van ugyan bele bejárat a földszínről is, de az olyan szűk, hogy csak gyermekek férnek be rajta. A tengerről menve, előbb egy folyosóba jutni, melyet csak a Ransonnet báró ajánlotta aknarobbantásokkal tettek csónakkal járhatóvá. Belebb egy meglehetős nagy boltozatba érünk, melyben a Capri szigeti kék barlangéhoz hasonló fényjáték látható.

Lesinától délre Curzola van. Csak Meledán és itt láthatók még a dalmát erdők végső maradványai. – Szintén erre van Lagosta, melyet a hagyomány szerint a kereszteshadak a bélpoklosok elhelyezésére használtak.

Curzola város a hasonnevű szigetnek az éjszakkeleti partján egy hegy tövében fekszik és érdekes romszerű külsejű. A várost kerítő kőfalon belűl megmaradt 300 ház közűl a legtöbb dűledező félen levőnek látszik és nagy részük lakatlan. A házak között szűk, nedves útczák futnak. Egy parányi tér környezi a székesegyházat, melynek szép homlokzata tágasabb téren jobb hatást tenne. A kereskedelmi tengerészet virágzó korában Curzola igen vagyonossá lett. A vitorlás hajók divatjának hanyatlása óta ez a sziget is károsodott, noha nem oly mértékben, mint más tengerparti helyek; ennek a lakosai ugyanis a sziget termékeny földjében, a Petrava szikla-szigeten aknázott márványkeménységű, fehér mészkőben s végre a halászatban bő kártérítést találtak azért, a mit elvesztettek. Állattani tekintetben arról nevezetes Curzola, hogy a Dalmácziában csak igen ritkán található aranyfarkas (sakál) itten honos.

Lagosta szigetének a keleti oldalát számos szirt-zátonyok (lagostini) hosszabbítják meg. A nyugati oldala mellett Cazziol és Cazza mintegy előretolt őrhelyeknek látszanak.

Meleda ismét délkeleti hosszanti irányban terjed. Délkelet felé e sziget igen meredek, részint kopasz, részint bükkerdővel födött, az éjszaknyugati oldala erdős, az egész azonban igen terméketlen. De azért rejtőzik itt egy kies idylli helyecske, mely azonban úgy el van dugva, hogy csak keresés után találhatni rá. Ugyanis az éjszaknyugati parton fekszik Porto Palazzo, egy igen szép s minden szél ellen védett lakatlan kikötő, melynek végén egy romban heverő palota van, hol állítólag Anazarbai Agesilaus, Nero császár alatt Cilicia kormányzója, élt volna számkivetésben. Innen egy szép út vezet előbb egy kis, aztán pedig egy emezzel összeköttetésben levő nagyobb sóstóhoz – a Jezero- vagy Lago grandéhoz, – mely Porto Soline által a nyílt tengerrel van összeköttetésben. E nagyobb tónak a déli partjától nem messze egy gyönyörű szigetecskét (Sa. Maria del lago) veszünk észre s azon egy régi kolostort, melyet a hagyomány szerint az 1000-dik év előtt építettek volna. Ez az igen tágas kolostor inkább valami középkori várhoz hasonlít, az oldala föl van sánczolva és egy toronynyal ellátva. A templomban három emlékjel van, melyek közűl az egyik egy kőlapból áll s azon ez a fölírat: „Hic jacet Filius Tomassi Regis Bosniae”.

A S. Maria-tó (Lago S. Maria) és a benne levő kolostor-sziget Meledán. Ransonnet Jenő bárótól

Igen költői séta esik itt a kicsinyke temetőhöz; az oda vezető gyalogút körös-körűl megkerűli a kolostort és igen szép kerti ültetvényekkel van díszítve. Igen hangúlatkeltő a kolostornak belső udvara is két régi datolya-pálmájával s hűvös oszlop-folyosójával, melyben egy pompás vizű medencze-kút van. A sóstónak a környéke is nagyon kies s hozzá illő háttereűl szolgál e szép, összhangzatos képnek.

S most a szigettengernek a végső pontjaihoz: Jakljan, Giuppana, Mezzo és Calamotta szigetekhez érkezünk, melyek a tengerparttal párvonalban húzódva, a calamottai csatornát alkotják. Ezek meglehetős termékenyek s kellemes nyaraló helyekűl szolgálnak a ragusaiaknak. Hajdan e szigetek kitűnő tengerészeket szolgáltattak, kik közűl nehányan a fölfedezések nagy korszakában spanyol admirali méltóságra is eljutottak.

Természetes sziklahíd (Arco naturale) Lacroma szigetén. Stefánia özvegy trónörökösné főherczegnő ő cs. és kir. Fenségétől

Ragusa előtt pompázik gyögyörű növényzetével a kies Lacroma. A révhely az éjszaki partján van a szigetnek, mely éjszak és dél közé eső hosszanti irányában körűlbelűl 2 kilométernyi, nyugat és kelet közé eső szélességében pedig 1/2 kilométernyi terjedelmű. A hosszanti irányban fekszik a szigetnek két legmagasb pontja is, melyek közűl az éjszaki 91 méter magas és a „Royal” nevű erőddel van koronázva, a déli magaslat pedig 55 méternyire emelkedik a tenger színe fölött. E két tető közötti mélyedés aljából, mely a sziget déli harmadában esik, mindkét oldalt egy-egy teknő-völgy nyílik a tengerpartra, mely e helyütt el van zátonyosodva és vize csak 2, illetőleg 6 méternyi mélységű. A keleti teknő-völgyben egyes sziklás részek is vannak.

A sziget mélyedésében és a déli tetőpont éjszaki lejtőjénél fekszik egy hajdani kolostor épülete, melyben Miksa főherczeg, a későbbi mexikói császár, később pedig Rudolf trónörökös lakott koronként. Ez épületnek a terraszsza, mint valami illattal eltölt park, a szigetnek nyugati, meglehetősen meredek partjára vezet. A sziget éjszaki oldalán egy kő emlékjel van annak a puskaporfölrobbanásnak az emlékére, mely 1859-ben az itt állomásozó „Triton” nevű császári királyi hadi brigget a levegőbe röpítette.

Részlet a lacromai parkból. Stefánia özvegy trónörökösné főherczegnő ő cs. és kir. Fenségétől

Bűbájos kilátás nyílik a „Royal” erőddel beépített főcsúcsról mind a szárazra, mind a tengerre, melyek fölött a sötétkék ég fölségesen boltozódik. A víz fölött Dalmácziának fényesen fehérlő meredek tengerpartja bilincseli le a tekintetet; ott fekszik a festői Ragusa s a mögött a 424 méternyi magas kopasz Sergio az „Imperial” nevű erőddel. Maga a sziget ellenben olyan, mint egy nagyszerű, subtropicus növényzettel benőtt természetes park, melynek éjszaki felét egy olajfaliget, déli felét pedig sötétlő mandulafenyűk borítják.

Úgy a dalmát, mint az olasz tengerparttól csaknem egyenlő távolságban fekszik Pelagosa szigete; ez a szó valódi értelmében végső őrszem, a mennyiben szép világító-tornyával a szülőföld közel voltát hirdeti a haza térő osztrák hajósnak, de egyszersmind arra is figyelmeztet minden tengerészt, hogy most már egy nagy szigetvilág területére lép, mely a körűlmények szerinti biztos oltalmat nyújthat neki, de egyúttal vigyázatra és szemeinek gondosabb használatára inti.

A Lissa mellett 1866-ban elesett hősök emléke. (A S. Giorgio temető Lissában.) Siegl Károlytól



[76] Phoca Vitulina L. és Pelagius Monachus L.