Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Közgazdasági élet az Osztrák Tengermelléken.

Közgazdasági élet az Osztrák Tengermelléken.

Mezőgazdaság Görczben és Gradiskában. Bolle Jánostól

Őszi kép Görcz vidékéről. Charlemont Húgótól

Görcz és Gradiska grófság mindamellett, hogy terjedelme hoszszában tíz földrajzi mérföld, talaj-alakúlásában és mezőgazdasági állapotaiban rendkivűl nagy változatosságot mutat. Éjszak felől a Juli-Alpeseknek örök hó borította csúcsától, a Triglavtól kezdve le az Adria partszegélyeig annyira különböző a talaj és az éghajlat, hogy a tenyészetben a havasi növényzettől az olajfáig és az örökzöld növényekig a Földközi tenger övéhez tartozó növényvilágnak minden közbűlső változata föltalálható.

A görczi Alpes-vidék a Juli-Alpesek hegytömegéhez tartozik s általában dolomit-kőzetből áll. A 2.000 méter magas és meredek oldalú hegygerinczek kopárak, részben görgetegkővel fedvék, mely néha benyúlik a völgy fenekéig s azt is elborítja. Ez, valamint az erdőknek meggondolatlan letarolása, a termő talaj alámosása, a koronkénti hógörgeteges viharok, a meredek hegyoldalak, mindez összevéve nemcsak magas havasi jellegűvé, hanem mezőgazdaságilag terméketlenné és szegénynyé is teszi e vidéket. Csak a flitschi medencze tágúl ki aránylag széles síksággá s enged meg a kavicsos talajon is némileg jutalmazó mívelést. A földmívelés leginkább csak burgonya, némi tengeri és köles termesztésére szorítkozik s csak a helységek szomszédságában, meg a hegység tövében elszórtan terűlő dűlőkön űzetik. A gyér lakosságnak a marhatenyésztés a legelők soványsága miatt csak szűkes életmódot biztosít. A szarvasmarha az éghajlat zordonsága s a hegyvidék meredek volta miatt kevés. Annál több az apróbb házi állat, nevezetesen a birka, melynek tenyésztése legfontosabb kereseti ága e hálátlan talajjal küzködő lakosságnak. Ezenfölűl még nehány ezer kecske teszi egymásnak, meg a zergéknek a sziklaomladékok közt gyéren növő füvet vitássá.

Ily körűlmények között megérthető, hogy a görczi Alpes-vidék lakossága akármily munkás, akármily megelégedő s bármennyire ragaszkodik is a hazai röghöz, az esztendőnek csak nehány hónapja alatt talál hazájában elegendő élelmet. A mint a tél bekövetkezik, nagy része künn keres munkát és foglalkozást. Tavaszkor aztán megint ki-ki haza tér, hogy megmívelje kicsi darab földjét, legeltesse birka- és kecskenyáját, lekaszálja a hegylejtőkön a ritkás füvet s lehordja a völgybe.

Az alpesi vidékhez csatlakozik az Alpesalji előhegyvidék.Voltaképi völgyek, leszámítva az Isonzo-medenczének Karfreittól Tolmeinig terjedő kitágúlását, itt nincsenek. E vidék sajátosságai folyók nélkűli s köves talajukkal a Karszthoz igen hasonló fensíkok. Legterjedelmesebb ezek között az átlag 1.000 méter magasságú tarnovani erdő fensíkja. Az éghajlat itt enyhébb, a talaj termékenyebb és jutalmazóbb, mint fönt az alpesi vidéken. A földbirtokok itt is, ott is aprók. A földmívelés módja csaknem azonos. Canale, Tolmein és Kirchheim vidékén a gyümölcstermesztés emelkedett bizonyos jelentőségre s ezért az almakivitel tetemes. A serényen űzött méhészet is említést érdemel. E vidék jóllétének legfőbb forrása egyébiránt a marhatenyésztés, mert a mezőgazdaságilag használt 22.000 hektárnyi földterűletből 17.000 hektár réti föld.

Szőlők, eperfák és fák közötti ültetvények a görczi síkon tavaszszal. Charlemont Húgótól

Az alpesi előhegyekről a síkságra való átmenetet az Isonzón inneni és túli dombvidék alkotja, és pedig e folyó jobb partján a Collio név alatt ismert vidék, a balon pedig a Wippach-völgy halmai. A homokkőből és könnyen elmálló eocén márgából álló talajt termékeny földréteg borítja, melynek, hozzávéve még a különösen kedvező éghajlatot, e dombvidék kitűnő gyümölcs- és szőlőtermő hírét köszönheti.

A Collióban a telepes-rendszer az uralkodó, míg a Wippach-völgy alsó részén nagyobbára kisebb földmívesek közt oszlik meg a földbirtok. Az Ausztria déli vidékein tenyésző gazdasági növényeknek minden faja szépen díszlik itt, nevezetesen tengeri is. Az első helyet azonban a szőlő- és gyümölcstermesztés foglalja el. A szőlők jobbára ronchi-knak nevezett terraszokra vannak ültetve s csaknem 500 hektárt foglalnak el. Az itt termett bor általában fehér s Ausztria déli részének java boraihoz tartozik. A Collióban szűrt bor ribolla név alatt az osztrák birodalom határain túl is ismeretes. Nem csekély az a jövedelem sem, melyet a gyümölcstermesztés hajt. Az e vidékről Ausztria éjszaki tájaira, Német- és Oroszországba szállított gyümölcs és kereskedelemben egyszerűen „görczi gyümölcs” nevet visel. A korai gyümölcs, kivált a fölötte ízletes cseresznye, tavaszszal különösen élénk kivitelnek örvend. Hasonlókép a csont- és lágymagú gyümölcsnek, továbbá a fügének és csemege-szőlőnek is nagy a kelete. A régi, buja gesztenyeligetek is bőven szolgáltatják a közönséges és fínom gesztenyét a kivitel számára. Végűl még a főzeléknövény is, nevezetesen a spárga, valamint a korán virágzó kerti növények, mint az ibolya, babér- és cseresznyebabérlomb (Laurus cerasus) nagyban szállíttatik. A Colliónak különös aszalványa a prunella, vagyis a lehámozott, magvától megtisztított s aztán napon szárított szilva. De más csont- és lágymagú gyümölcsöt, úgy szintén fügét is aszalással tesznek állandóbb és szállításra alkalmasabb kereskedelmi czikké. Ezt az aszalványt, melynek mindenfelé jó híre van, nemcsak Európa éjszakibb vidékeire szállítják bőven, hanem Éjszak-Amerikába is, és így az különösen a szegényebb lakosság jövedelmének egyik említésre méltó forrása.

A Karszt vidéke, ez átlag 300 méter magas köves síkság iránt, mely szelíd hajlással húzódik a tartomány délkeleti határától a tengerig, hol meredek partokban szakad meg, a természet nagyon mostoha volt. Télen az uralkodó bóra-viharok miatt az éghajlat rendkivűl zord; nyáron pedig a talaj szárazsága által még inkább fokozott hőség úgy a növény- és állatvilágra, mint az emberre nézve szinte tűrhetetlen. A sivár pusztát nem szeldeli üdítő vízfolyás és a gyér esővizet úgy nyeli el a szakadékos talaj, mint a szivacs. Kezdetleges módon épűlt vízmedenczék és tócsák csak szűken fogják föl az állat és ember számára szükséges vizet. A talajból a végtelen kőtörmelékek közűl minden felől hatalmas sziklák merednek ki, nagy tar halmok dombosodnak föl, melyek közt itt-ott szél ellen védett tölcsér-, vagy medenczealakú bemélyedések, úgy nevezett dolinák vannak. Ezeknek a feneke vastartalmú vörhenyes földdel van borítva, melyet a karszti paraszt fáradhatatlan kitartással munkál meg. Egyebütt is a mívelésre csak kevéssé is alkalmas minden parányi darab földet kőből rakott kerítéssel vesznek körűl. Ezeknek a kőkerítéseknek a bórától védett oldalán szőlővenyige, vagy nehány gyümölcsfa kapaszkodik. Sőt magukban álló alacsony venyige-sorok is ellent tudnak még állani a szeleknek és rosz időjárásnak, közöttük pedig búza ereszt kalászt, vagy hajdina, répa és burgonya tenyészik. Voltaképi réti föld itt természetesen nem található. A ritka fű, mely a kövek közűl előbúvik, a csekély marhaállomány táplálására csak szűkecskén elég. E sovány táplálékkal egyezőleg törpe fajtájú a marha is.

A st.-floriani dombos vidék Görcz területén. Charlemont Húgótól

A Karsztnak ez a jellemképe azonban nem általános. Vannak régi folyók medrére mutató völgyszerű mélyűletek, melyeket a föld alatti mély barlangszövevénybe sülyedt folyóvíz vájt s melyek meglehetősen mély termőréteggel borítva, meghozzák a munka jutalmát. Egyes helységek, mint Tomaj, Dutovle, Skofije s még nehány más, várak gyanánt emelkednek ki kellemes zöldjükkel a kőtengerből. Ugyanezt mondhatni Duino környékéről és az Adria meredek partjairól is, hol az olajfa, myrthus, kövi tölgy és sok más örökzöld bokor enyhe éghajlatról s a talaj termékenységéről tanúskodik.

A Karszt sajátságos talajalakúlásai természetesen nem engedik az intenziv földmívelést. Az elaprózott dirib-darab földek kisbirtokosok tulajdonai. A mező terményei körűlbelűl ugyanazok itt is, mint a dombvidéken. A termés a karszti paraszt táplálására korántsem volna elég, ha a szőlőmívelés nem biztosítaná legfőbb jövedelmét. A terran-bor piaczon nagyon keresett árúczikk. Szerencsétlenségre a filloxera már a görczi Karszt szélső keleti határán is komolyan veszélyezteti a szőlőmívelést.

A görczi síkföldön belűl, mely a halomvidék s a Karszt meredélyeinek aljától egész a tengerig terjed, meg szokás különböztetni Monfalcone vidékét a tulajdonképi úgy nevezett görczi Friaultól, mely utóbb ismét Felső- és Alsó-Friaulra oszlik. Illetőleg külön választják a görczi síkföldet a tenger fölé 10 méternyinél magasabbra nem emelkedő „le Basse”-nak nevezett mély síktól. Ez utóbbi és az Adriai tenger között tágas ívben egy mocsaras lagunavidék terűl, mely, ha csak a rizstermesztést s nehány mocsári növény haszonvételét nem tekintjük, teljesen terméketlen.

A görczi síkság éghajlata a közeli tenger s az Alpesek nyúlványai által az éjszaki szelektől védett fekvése miatt fölötte enyhe és a délvidék csaknem valamennyi terményének kedvező. A mívelésre alkalmas talajnak több mint három ötödrésze, vagyis 27.712 hektár szőlős szántóföld, a többi rét, legelő és szőlőskert. A dombvidéktől le a tengerig olyan a görczi síkság, mint egy beláthatatlan terjedelmű s meglepően szép és jól mívelt tagosított birtok. A nyár-, juhar-, cseresznye- és más fákra kapaszkodó magas tőkéjű szőlő-venyigék egyenes sorokban, mint valami ünnepi fűzérek nyúlnak egyik fától a másikra át, nehéz fürtöket rejtve a zöld lombozat alatt. Minden két ilyen szőlősor között 10, 20 és több méter szélességű, szederfáktól körített hosszú táblákon a szántóföld szokott használati módjai láthatók: tavaszszal búza, ennek learatása után a cinquantino-tengeri, mely az utolsó nyári két hónap alatt megérik s így második termést ad. Erre, miután a föld télen át ugaron hevert, következik a kukoricza, mely a búza mellett e síkságnak főterménye s a friauli köznépnek csaknem egyedűli tápláléka. A kukoriczatörés után többnyire búza, karórépa és takarmány következik. A különböző gabnanemek mellett legfőbb terménye e síkságnak a bor, az ismert friauli vörös.

A görczi grófságon kivűl Ausztriában egyebütt sehol sem honos s itt is csak Aquileja alatt és Monfalcona körűl nehány évtized óta űzött mívelési ág a rizstermesztés, melynek itt az öntözés könnyűsége rendkivűl kedvez. A talajt e czélra gondosan elegyengetik s apró tagokra osztják, melyek gátak által vannak egymástól elválasztva s öntöző csatornákkal keresztűl szeldelve. Ezek az úgy nevezett állandó rizsföldek. Miután tavaszszal a földet könnyedén megmunkálták, némi vizet eresztenek rá s aztán a rizsmagot belevetik. Nyárszakán rendszeresen ismétlik a víz alá borítást és pedig úgy, hogy a víz állandóan elfödi a földet nehány centiméternyire. Idején való gyomlálással tisztítják a burjántól, aztán szeptember havában az öntözést abban hagyják s a már érett termést munkásasszonyokkal learattatják. A görczi rizsföldeknek 600 hektárra terjedő mocsaras területén egy-egy hektáron 20–30 hektoliter rizs terem.

Rizsföldek és rizsmalom Aquileja mellett. Charlemont Húgótól

Rizsaratás Aquileja mellett. Charlemont Húgótól

Voltaképi marhatenyésztést a síkságon nem űznek. A szarvasmarha, mely itt nagy, erős termetű és világos színű, csak igás állatnak használtatik mezőgazdasági czélokra. A sertéstenyésztés nem egészen jelentéktelen. Nagy, erős csontú belföldi fajtát tenyésztenek. Tekintélyes tényezője a házi kis gazdaságnak a baromfitartás. Tojást idegenbe is szállítanak. Igen fontos és jövedelmes kereseti ág úgy a síkföldi, mint a dombvidéki gazdára nézve a selyemtermelés, mely föllendűlését Mária Terézia áldásos uralkodásának köszönheti. Nincs jelenleg olyan paraszt ház, melynek május hó folyamán minden nélkülözhető helyisége ne a selyemhernyó-tenyésztésnek szolgálna. A selyemtermelés évi jövedelme az egész tartományban egy vagy másfél millióra rúg. Ennek mintegy négy ötödrésze a síkföldre esik.

Selyemhernyó-tenyésztés Monastero mellett. Charlemont Húgótól

Míg a hegyvidéken, a Karszton és a Wippach-völgyben a földbirtok nagyon el van aprózva s a kis gazdák tulajdonában van, addig a tartomány közepén és az alföldön nagyobb területű, sőt itt-ott nagybirtok-jellegű, s telepesek és bérlők mívelik. A síkföldön uralkodó telepes-rendszer olyan bérleti szerződésen alapúl, melynek értelmében egy-egy földmíves családnak évről-évre fele haszonra annyi darab földet engednek át, a mennyit a keze munkájával meg bir mívelni, vagyis mintegy hat hektárt. A telepes azon fölűl lakóházat, istállót és pajtát is kap. A még ezen kivűl divatozó bérleti rendszernél a bérlő, tekintet nélkűl arra, miféle gazdasági ágat űz a bérlett birtokon, egy-egy hektár után mintegy három hektoliter búzát, aztán a selyemből és borból való jövedelmének egy bizonyos részét, azon kivűl baromfit, tojást és korai gyümölcsöt ad a tulajdonosnak haszonbér gyanánt. Réti földnél pénzre megy az alku. A Collióban s általában mindenütt, a hol a bortermesztés az első, bortermésének két harmadát, gyümölcstermésének felét fizeti a telepes, de búzát nem ad. A haszonbéri szerződés évről-évre hallgatagon megújíttatik s megesik, hogy némely parasztcsalád több nemzedéken át ugyanazt a földet míveli. Állandó telepesek híján némely földbirtokos különösen a mély síkföldön arra kényszerűl, hogy földjei egy részét napszámosok („sottani”) által míveltesse.

Görczi gyümölcsök. Charlemont Húgótól

A közlekedés könnyűsége következtében a belföldi termelésre nehezedő verseny, rosz aratások, szőlőbetegségek, a selyemhernyóknál előfordúló pusztító járványok s más nemű bajok, ezek között a munkaerőnek a gyarmatokba való kivándorlás miatt bekövetkezett megapadása, fölötte megcsökkentették a földbirtok jövedelmét. Így történt aztán, hogy ez az áldott vidék, mely megérdemelné, hogy Ausztria kertjének neveztessék, a gazdasági válság megakadályozására az állami és tartományi kormányzat segítségére szorúlt. Új közlekedési útak létesűltek, a mocsaras alföldek egy része kiszáríttatott; a csatornákat, melyek régóta elhanyagolt állapotukban maláriával mételyezték meg a levegőt, kitisztították, a lakosságnak egészséges és olcsó kenyérrel ellátása czéljából falusi sütőkemenczék állíttattak; így indítottak háborút a szegény nép pusztító betegsége, a pellagra ellen, mely az elégtelen és rosz táplálkozástól támadt. A görczi cs. kir. gazdasági egyesűlet, a legrégibb ilynemű egyesűletek egyike Ausztriában, szintén hozzájárúlt a mezőgazdasági állapotok javításához részint önerejéből, részint állami segélyek kieszközlésével.

A kormány, hogy a hernyóbetegség következtében nehány év óta fölötte aláhanyatlott selyemtermelést fölsegítse, 1869-ben a tartomány székhelyén, Görczben, kisérleti állomást állíttatott, mely sikeresen foglalkozik a hernyóbetegségek s gyógyításmódjok tanúlmányozásával, de a bortermesztés terén is gyakorolja jótékony hatását. Ez egyesűlet tevékenységének köszönhető, hogy a selyemtermelés újra tetemesen föllendűlt s az uralkodó hernyóbetegségek ellen is sikeres a küzdelem. A tartományi kormány sem fukarkodott a mezőgazdaság fölsegítésére hozott áldozatokban. Nevezetesen állított egy földmíves iskolát, melynek tannyelve olasz és szlovén.

Erdőgazdaság, vadászat, ipar, kereskedés, kézműipar és közlekedés Görczben és Gradiskában. ifj. Czoernig Károly bárótól

Erdőgazdaság és vadászat. A kataszter följegyzései szerint Görcz grófság területének egy ötödrésze erdőtalaj. A rajta levő erdők azonban nagyon meg vannak ritkítva, sőt letarolva. Újabban a kormány alkalmas rendszabályokhoz nyúlt, hogy legalább a meglevő állományt s a háborítatlan új sarjadzást biztosítsa. A Juli-Alpesek nyúlványaiból álló középhegységben így is vannak még szálas erdők. Ezek között különösen említendő a Görcz közelében levő ternovani államerdő, mely valóságos gyöngye a görczi közgazdaságnak. Ez az erdő, mely a tenger színtája fölött 1.000–1.400 méter magasságban fekszik s 9.000 hektárnyi területet borít, az erdőgazdaság összes szabályainak megtartásával ápoltatik s az összeköttetést közötte és az alföld között jó útak és egy szállítható sín-pálya tartják fönn. Ezen kivűl méltók a fölemlítésre az Isonzo-völgy felső részén 10.000 hektárnyi területet elfoglaló községi erdők (a flitschi kerületben), aztán a Tolmein és Kirchheim kerületeiben levő (20.000 hektárnyi) s meglehetősen jól ápolt középerdő, továbbá a Görcz melletti panoviczi államerdő szépen gondozott tölgyállabokkal, valamint a podsabotinói is, melynek termékeit ügyesen szerkesztett drótkötél-vaspályán szállítják a völgybe. Sajátságos különlegessége a tartománynak a Duino melletti örökzöld tölgyerdőcske, mint az egykori nagy kiterjedésű állab maradványa, meg az Aquileja melletti centenarai fenyőliget. E kis ligetnek több százados fái azon nagy fenyveserdőből maradtak meg, mely a rómaiak idejében az Adriai tengernek állítólag egész nyugati szegélyét elborítá, Aquilejától egész Ravennáig.

A Karszt, mely egykor erdős volt, növényzet nélkűli, köves talajáról ismeretes. Az évszázadok óta űzött közlegelő-rendszer és a kecskegazdaság az erdőállományt elpusztították. A kormány, a községek és egyes magánbirtokosok nehány évtized óta sikeresen fáradoznak a Karsztnak újabb befásításán. A terjedelmes községi legelőket fölosztották a földbirtokosok között, a kik bekerítik a maguk részletét s oltalmazzák is úgy, hogy a sarjak, melyeket az előtt mindig lerágott a legelő állat, most már háborítatlanúl fejlődhetnek. A községek közt eddigelé 13, egyesek közt pedig eddigelé 5 millió facsemetét osztottak ki ingyen s a községek az új ültetvényeknek szigorú gondozására utasíttattak. Ezen erdőmívelés vezetésére külön Karszt-erdősítő bizottság állíttatott föl, úgy, hogy jelenleg a görczi Karszt nem csekély részének egészen más külsője van, mint előbb s bizton várhatni, hogy itt új erdőségek fognak keletkezni. Az erdei fák közűl a magas és középhegységben a lúczfenyű az uralkodó; a ternovani erdőt az őserdőkre emlékeztető magas szálú bükk-, erdei- és lúczfenyűk koronázzák. A Görcz melletti, Coglio nevű halmos vidéken, aztán a panoviczi erdőben és a Wippachi-völgyben találni egyes kocsányos tölgy állabokat; a déli részekben nemes gesztenyét és diót, valamint a szilfa is gyakori. A fekete fenyű az a fanem, melylyel a Karsztnak beerdősítése a legjobban sikerűl.

Változatos, de egészben véve nem igen jutalmazó a vadászat. Jelentéktelen számú zerge, aztán alpesi nyúl és hó-tyúk lakja a magas hegységet, őz a középhegység és a Karszt erdősebb tájait. Mezei nyúl és fogoly, a középegységben pedig a siketfajd és a császármadár kevésbbé vonják magukra a vadász érdeklődését, mint a pompás színezetű kövi tyúk, mely a Karsztnak legmeredekebb, legsziklásabb lejtőit lakja, és a gyors röptű barlangi galamb, mely a Karsztnak legkevésbbé megközelíthető szurdokaiban fészkel. Medve és farkas mint ritka vendégek jönnek a krajnai és horvát erdőségekből.

Kacsavadász a gradói lagúnákon. Charlemont Húgótól

Az alföldi lagúnák és vadvizes mocsarak gazdag vadászatot kinálnak a vízi szárnyasokra. Tömérdek vadkacsát és nádi tyúkot lőnek itt a „schioppettone” nevű kacsázó puskával. Egy kicsi, lapos ladik közepén egy oda erősített villa két ága között fekszik egy tölcséres szájú, mintegy két méter hosszú puskacső erősen megtöltve. A vadász a parton lapúl meg puskája mögött s közéjük durrant az úszó madaraknak, melyekből negyven, ötven, sőt több darabot is elejt egyetlen lövéssel. Ezen kivűl a hoszszában ketté vágott s a mocsárba sűlyesztett hordókban való les is szokásos, és a vadász az ily lesből nem ritkán ejti zsákmányúl a vad ludat, vad hattyút, pelikánt s a madárvilágnak más jövevényeit.

Ipar, kereskedés, kézműipar, közlekedés. Azok a vizek, melyek a Juli-Alpesekből fakadva s a Isonzóban egyesűlve az Adriába ömlenek, felső és közép folyásokban a lakosság gyér volta s a fahiány miatt egyátalán nem is hasznosíttatnak ipari czélokra. De már lejebb élénk ipar fejlődik, kivált Trieszt, e nagy kereskedelmi kikötő közelsége miatt. A hol a víz lejtése nem ad elég hajtó erőt, ott a gőz pótolja. Egészben 1780 lóerejű gőzgép dolgozik. Ezen fölűl a birnbaumi és ternovani erdő fensíkságának aljából fakdó nagyobb vízereket is befogják az ipar szolgálatába.

A tartomány legrégibb iparága, a selyemipar, mintegy két évszázad óta áll fönn s föllendűlését jobbára annak a fölkarolásnak köszönheti, melyben Mária Terézia részesíté. Gőzzel hajtott nagyobb selyemfonó és szövő gyárak ez időszerint Monfalconeban, Görczben és Brazzanóban vannak. A selyemgubókat forró vízbe vetik, melyben egy czirokkefe gyorsan mozog ide oda. A kefe rostjaiban beleakad a föláztatott selyemszál vége, melyet a selyemfonó leány egy tűfokon s különböző apró karikán keresztűl vezet és több nyers selyemszállal kellő vastagságúvá egyesítve, pászmává (matassa) fon össze. A kevésbbé értékes anyag a floret-selyemfonó házban kerűl feldolgozásra. Ilyen fonóházak Sdrausinában és Strazigban vannak; készítményeik a külföldön (különösen Franczia- és Németországban) igen becsesek.

Görcz közelében az Isonzó vízerejét a strazig-podgorai nagy gyártelep használja föl. Strazigban a floret-selyemfonó gyáron kivűl van egy műmalom, egy gyapotfonó gyár (9.600 orsóval) és szövőgyár is. Az Isonzo másik partján, Podgorában van egy nagy papír- és rostszövetgyár, mely 800 munkást foglalkoztat.

Selyemgombolyító műhely (filanda) Brazzano mellett. Charlemont Húgótól

Görcz és vidéke az iparnak is a góczpontja e tartományban. Van itt egy török (vagy olajos) piros szövetfestő gyár, mely külföldre, keletre egész Bombayig szállítja készítményeit. Ugyanoda van a kivitele a görczi gyújtóárúgyár termékeinek is. Két aszaló és czukrozó gyár a grófság gyömölcs termését értékesíti; jó hírük van s készítményeiket Ausztria határain túl is messze kiviszik. Különösen a helyi és tartományi szükséglet számára dolgozik egy szappan-, faggyú- és borkő- (cremortartari) gyár, két kisebb serfőző, egy viaszgyertya-gyár, valamint egy említésre méltó bőrgyár is (Görczben). Ez utóbbi iparágat Mernában, Sagradóban, Monfalconében és Savognában is űzik; Salcanóban egy szalmapapírgyár dolgozik. Haidenschaftban van a gépekkel dolgozó gyapotfonó-gyár (17.000 orsóval), mely fonott készítményeinek legnagyobb részét vermeglianói szövőgyárában dolgozza föl. E fonó gyár közelében, a krajnai határon van a pali-i nagy malom.

A Karsztnak Nabresina és Santa Croce melletti rég ismert nagyszerű kőbányaiban egy igen becses fajtáját nyerik a mészkőnek, melyet három helyen gőzerő segítségével faragnak meg. Újabb időben nagy mértékben alkalmazták e követ Bécs díszépületeinél, de egyebütt is; a közönségesebb darabokat Egyiptomba viszik. Komen mellett szép fekete márványt fejtenek. Kisebb ipari középpont Monfalcone, hol a már említett selyemfonó gyáron kivűl egy jelentékeny bőrgyár s 20.000 orsós gyapotfonó gyár, továbbá egy festőanyag- és sumach (eczetbogyó) kivonat-gyár is működik. Ez az iparág, melynek Medeazzában is van egy ilyen gyára, a sumachból, a Karszt és a szomszéd Isztria e termékéből a festők és cserzők által használt kivonatot készíti. Egy, Gradiska mellett Brumában dolgozó csiszolóanyag-gyárban a Görögországból szállított követ őrlik s részben porrá tört üveg hozzáadásával csiszolópapír és csiszolóvászon készítésére fordítják. Gradóban két, Duinóban pedig egy gyár szardina-conservek gyártásával foglalkozik (évenkint mintegy 700.000 dobozt készít). Aquileja mellett, Monasteróban van egy rizshántó-gyár. Keletindiai rizst Scodovaccában keményítőnek dolgoznak föl.

A kormánynak köszönhető, hogy újabban a bútorkészítés s az avval rokon iparágak terén is jelentékeny háziipar keletkezett. Az állam tart fönn Marianóban egy asztalos-iskolát, melyben az esztergályosságot is tanítják. A férfiak készítik a famunkát, asszonyok, leányok és gyermekek a hozzá való fonást. Leginkább székeket készítenek, melyeket keletre szállítanak. Ez a kereseti ág már kilépett az egyszerű háziipar keretéből; a kik űzik, szövetkezetbe léptek s már gépekkel is dolgoznak. Az állam, a tartomány, a kereskedelmi kamara és a község hozzájárúlásával Foglianóban, az Isonzo alsó folyásánál, a kosárfonás tanítására létesűlt egy iskola s egy rajziskola is áll fönn. A növendékek két évi tanfolyam után szülőhelyükön: Foglianóban, Pierisban, S. Cancianóban, Turriacóban telepűlnek meg s már mintegy 900-an vannak. Az elkészített közönséges kosarakat (melyekből Fogliano maga mintegy 400.000 darabot készít) leginkább a tartomány gyümölcskereskedésénél használják föl.

Gyártelep Strazig-Podgorában, Görcz mellett. Charlemont Húgótól

A nagy közlekedési útaktól félre eső, hegyes Kirchheim kerületben a föld népe kötélárút, szeget, késeket készít eladásra. A Mernában házilag készített lábbelinek nagy kivitele van Boszniába és Dalmácziába. Lokovec-en Görcz kerületének Tribuša és Chiapovano (Èepovan) nevű helységében, kivált télen, vasszeget, kést és közönséges faneműt, Prebaèinában fonott kosárneműt készítenek. Dol, Otelca, Chiapovano és Soèa helységekben a csipkeverésnek, mint házi iparágnak, mutatkoznak kezdetei. Házi használatra jó daróczot a Karszt különféle falvaiban készítenek. Iparszerűleg Görczben és Cormonsban az asztalosságot űzik. Említésre méltó még az ostornyél, melyet a Celtis australis szívós fájából készítenek s Cseh-, Magyar- és Oroszországba visznek ki.

Nyaranta sok friauli vándorol külföldre kőmívesmunkára. A flitschiek nyáron földjeiket mívelik, de az esztendő többi szakaiban mint házalók járnak posztóval, rövidárúval és más effélékkel. Triesztnek az év egész folyamán át megvan a vonzó ereje a szomszédos helységekre nézve, melyeknek lakói mint fuvarosok, útczakövezők, kőmívesek, de mint teherhordók és kézmívesek is jövedelmező foglalkozást nyernek.

Görcz pompás kertjei enyhe telekről tanúskodnak, a mi sok idegent vonz ide, kik itt töltik a hidegebb évszakot. Grado tengeri fürdőjében sok görvélyes gyermek keres üdűlést még Bécsből is. Monfalcone jó hatású kénes meleg fürdője szintén igen látogatott.

A kereskedés főként a helyi szükségletnek szolgál s a belföldi termékek kiszállítását eszközli. Selyemgubó és szarvasmarha leginkább az olasz piaczokon talál keletet; gyümölcs, korai zöldség, conservált hal éjszakon; az aszalványokat egész Amerikáig elviszik, a bor Krajnába, Triesztbe, Velenczébe, a sumach Triesztbe küldetik. Az osztrák birodalmi határ közel volta Görcz városában a szállítási üzletnek ad lendűletet, míg ellenben a nagykereskedést a közeli Trieszt vonja magához.

A közlekedésnek, kivált az átviteli kereskedést illetőleg, fővonala a déli vaspálya, mely 53 kilométernyi hosszaságban metszi a tartományt. A közúti hálózat a szükségletnek eleget tesz, a folyókon való hajózás azonban jelentéktelen. A tengermelléken, mely 38 kilométernyinél hosszabb, nincsenek jó kikötők; a meglevők a parti hajók és halásznaszádok forgalmának szolgálnak, mely főleg Trieszt felé irányúl, hová friss halat és építő homokot szállít, és Isztria felé, a cervignanói kikötőből lisztet visznek, mely az itteni malmokban őrletik. Beviteli czikk a só, melyet Isztriából szállítanak.

A tengerészet kifejlődése s a hajózás Triesztben és Isztriában. Becher Ernőtől, fordította Kenessey Kálmán

Hajószerelvények. Russ Róberttől

Az Aussa torkolatától Montenegro meredek sziklás hegyeiig az Adria kék hullámai a mi monarchiánk hosszan nyúló partjait mossák. S ez a partmellék úgy belső tagoltságban, kifejlettségben és tájképi szépségekben, valamint a hajózásnak kedvező tulajdonokban egyiránt gazdag. Mindenek előtt Isztria háromszöge tűnik föl szembeötlőleg. Déli csúcsa őrállomásként nyúlik ki a tengerre, mintegy figyelve mindarra, a mi egyik felől a trieszti öbölbe, vagy kelet felé a magyar tengerpartra megy. A Pola melletti brioni szigeteket kivéve semmi szigetféle száraz nincsen a nyugati part mentén; ellenben az a mély bevágódás, melylyel a tenger Isztria és Dalmáczia közé benyomúl, csak úgy hemzseg a kisebb-nagyobb szigetektől, s a magyar tengerparthoz való juthatást a Quarnero nevű tengervidék nehézzé teszi. Ezen a partvidéken a hajózás és tengerészet mindenkor nagy szerepet vitt a lakosság életében.

Az Adria éjszaki részének nagy fontosságát már a rómaiak helyesen fölismerték. Meghódították Isztriát, megalapították nagy jelentőségű kikötőjével – a mai gradói öbölben – a kiváló kereskedelmi fontosságú Aquileját, s Pietas Julia (Pola) fontos tengerészeti állomásuk volt. Akkor s még az egész közép-koron át is Amerika fölfedezéséig minden hajózás tulajdonképen csak partmelléki tengeri járat volt. Ehhez képest épültek a hajók is, melyeket vitorlákon kivűl leginkább evezőkkel hajtottak. A hajók alakja és fölszerelése a római uralom óta, melynek nyomai a birodalom bukása után még hosszú ideig fenmaradtak, csak kevéssé változott; e korra azonban a közbiztonság hiányának s a hanyatlásnak hosszú időszaka következett, s az nem csekély mértékben épen az Adria éjszaki partvidékét sújtotta, mivel a népmozgalmak meg-megújúló hullámai erre zúgtak végig. Minden összeköttetés megcsappant és szűkebbre szorúlt, meglazúltak és vékonyúltak azok a szálak, melyeknél fogva e vidék a világ távolabbi pontjaival összefüggött; az egyes városok a lehetőséghez képest azon igyekeztek, hogy éltöket tengessék és szomszédosaik ellen megvédjék. A nagy állameszme fogalma kiveszett, szűk községi körök érdeke érvényesűlt. A tengerészet is bizonyos korlátolt községi jelleget öltött, s minthogy a folytonos politikai villongások következtében a biztonság a tengeren is hanyatlott, s a tengerek szabadon tartására a kellő erő hiányzott, a tengerészek sorsa mind nehezebb és keservesebb lett. A rómaiak idejéből fenmaradt, vagy legalább római telepítvényekre támaszkodó egyes városok, mint Trieszt, Capo ï Istria, Parenzo, Pola, nem voltak többé eléggé fontosak arra, hogy nagy forgalom középpontjaivá legyenek.

Nagyobb lendűletű hajózás az Adria keleti partján csak Velencze fölvirágozásával támadt. Velencze, melynek egész fontossága tengeri fekvésében gyökerezett, fölvette azt a fonalat, mely az összeomló Aquileja kezéből kiesett. De a tengeren való elsőség elnyerésére irányzott törekvésével hosszas harczokat idézett föl, mert senki sem volt hajlandó magát Velencze kemény uralmának alávetni. A Velenczétől való idegenkedés hajtotta Triesztet a Habsburgok védő karjaiba.

Valóban különös összejátszása az eseményeknek, hogy már akkor, midőn még Velencze hatalma folyton növekvőben volt, egy más, még csak serdűlő hatalom nyújtotta ki karját az Adriáig s vette ott oltalmába azokat az érdekeket, melyek eddigelé Szent Márk oroszlánja ellenében hiába kerestek védelmet, s hogy épen ez a hatalom volt hivatva arra, hogy egykor Velencze örökébe lépjen.

A Habsburgoknak eleintén csekély tengerparti birtoka majdnem csupán Triesztből és legközelebbi környékéből állott; de ebből fejlődött az osztrák Tengermellék a körűlmények időnkénti kedvezése szerint lépésről-lépésre mai terjedelméig. Habár a kereskedelem fő útja még sokáig a lagunák városán vonúlt át, s bár az alakúlóban lévő osztrák államiságnak még csak ekkor kellett kikerekednie és megszilárdúlnia, mielőtt a kereskedelmi politika terén a tengeren határozott czélokra törekedhetett volna: mégis hatalmasan elősegítette a választott fejedelem védelme Trieszt kereskedelmi tevékenységét, minthogy III. Frigyes császár út-kényszert rendelt el s azt Velenczével szemben erélyesen fenn is tudta tartani, minek következtében minden, Ausztriából Olaszországba szállított árúknak, valamint a Krajnából, a Karsztvidékről s egyéb osztrák tartományokból kivitelre szánt javaknak Trieszten kellett átmenniök. I. Miksa császár Frigyes császár rendelkezéseit megerősítette, sőt Pettaun át Magyarország árúforgalmát is erővel Triesztbe terelte; Krajnát kötelezte, hogy gabonáját a trieszti vásárra küldje s ott azt két soldival olcsóbban adja, mint másutt. A VI. Károly ősei által Trieszt kereskedelmi és hajózása érdekében tett összes intézkedések mindmegannyi tanújelei annak, hogy az osztrák uralkodók a tengeri forgalom fontosságát mindenkor teljesen fölfogták.

Régi gálya. Russ Róberttől

Amerika fölfedezése óta a partmelléki hajózás nyílt tengeri hajózássá vált. A műszaki és tengerészeti ismeretek tökéletesedése mindenütt érvényesűlt. A kereskedelem terén Velenczének hatalmas versenytársai támadtak. Egyidejűleg a Habsburg-ház hatalma is a spanyol és olasz uralkodó házakkal való összeköttetése folytán tetemesen növekedett, s a habsburgi fejedelmek mind nagyobb figyelmet fordítottak a tengerre. Ettől kezdve az osztrák politika törekvése Velencze hátrább szorítására irányúlt. E törekvése makacs ellenállásra talált, kivált mivel a Habsburgoknak saját tengeri erejök nem volt. A török is gátolta cselekvése szabadságában a kelet és délkelet felől sok tekintetben fenyegetett monarchiát.

Csak a XVII. század végén, az ozmán uralom teljes megtörése után nyílt az Adrián szabad pálya a tengerészet és a hajózás fejlődésére. A porta kezei állandó szerződésekkel megköttettek, s a Levanteval való kereskedelmi politikára nézve szilárd alap teremtetett. A tengeri forgalom tervszerű istápolása azon időből származik; magasabb szempontok érvényesűltek s megszilárdúlt az a tudat, hogy az Adriát szabaddá kell tenni. Kétségtelen, hogy az az egészséges áramlat, melynek hatása akkor nyilvánúlt, nagy részt abból a körűlményből folyt, hogy VI. Károly császár testvérének, I. Józsefnek, halála előtt Spanyolországban uralkodott s ott a tengerészet fontosságát egész jelentőségében fölismerte. A Habsburg-ház a spanyol trónt elvesztette ugyan, de Olaszországban s Németalföldön részben megőrizte spanyol örökét s ez által a nagy világforgalom áramlatához még közelebb jutott. VI. Károlynak határozott czélja volt a tengeri kereskedelem fejlesztése, s e végből két igen fontos intézkedést tett. Először is 1717. évi június hó 2-án kelt nyílt levelével kijelentette, hogy alattvalói hajóinak bármily megsértését olybá veszi s akként torolja meg, mintha tartományainak valamelyikét sértették volna meg; 1719. évi márczius hó 18-án kelt oklevelével pedig Triesztet szabad kikötővé tette, minthogy e várost fekvésénél fogva alkalmasnak vélte előrelátó terveinek megvalósítására. Valóban a belfölddel való összeköttetésre kedvezők is voltak a körűlmények, s a kereskedelmi és tengerészeti élet fejlődésére az alap a városban már megvolt. Az alapvető intézkedések tovább fejlődéséről VI. Károly a különféle rendelkezések egész sorával gondoskodott, és pedig útak építésével, a vámügyre s árúraktárakra vonatkozó szabályok kibocsátásával, a kereskedelmi törvénykezés megállapításával, a kikötői rendészet s azzal kapcsolatban a tengerészeti egészségügy rendezésével. A tengerészek számára Triesztben kórházat épített, mely még ma is fennáll, bár most más czélra használják. Igyekezett idegen kereskedőket vonzani Triesztbe, hogy azok tapasztalatait s tőkéjét a honi kereskedelemre nézve hasznosítsa. Az Angliában és Hollandiában fényes sikerrel fennálló hasonló intézmények mintájára (1719-ben) alapított „Keleti Társaság”-gal az volt czélja, hogy az a kereskedelemnek minden irányben, de különösen kelet felé lendűletet adjon. A kezdetben erélyesen indúló s nagy jövőt igérő társaságnak azonban csakhamar különféle nehézségekkel kellett küzdenie; részben mert hiányzott az intézmény iránt a helyes érzék, sőt az több oldalról irígységgel és roszakarattal találkozott; részben pedig azért is, mert a működésére szánt talaj nem volt kellően előkészítve s a vezetésben is többféle hiányosság mutatkozott. A társaság rohamosan hanyatlott s már a harminczas években letűnt a színtérről. Az intézmény alapeszméje azonban nem volt meddő és Trieszt kereskedőinél az üzleti eljárásban még ma is e társaság munkaterve szolgál zsinórmértékűl.

VI. Károly kezdeményezése leányánál és nagy utódjánál, Mária Teréziánál, meleg és mély belátású pártolásra talált; dicső uralkodása alatt a talajba rejtett mag sokat igérő fejlődésnek indúlt. A hajózásra nézve mindenek előtt különös fontosságú volt, hogy oly alapvető törvényt bocsátott ki, mely annak köz- és magánjogi s fegyelmi dolgait rendezte. Az 1774-ben kibocsátott „Politikai tengerészeti rendelet” abban a korban s még azon túl is sokáig mintaszerű volt a maga nemében; ez nagy részben mind máig érvényes, sőt egyes rendelkezéseinek ma is teljes erejük van. Mária Terézia rendezte azokat az alapelveket is, melyek szerint az osztrák lobogó viselhetésének joga a kereskedelmi hajóknak megadatott, s rendelkezett a hajószemélyzet névjegyzékének és a rakomány-nyilatkozatoknak használata iránt, a kikötői rendészetet és a tengerészeti egészségügyi igazgatást szervezte, a hajóépítkezés előmozdításáról gondoskodott, a tiszti fizetéseket rendezte s a tengerészeti egészségügyre nézve szabályzatot bocsátott ki. Az építkezés terén is élénk tevékenység nyílvánúlt. Triesztben a Szent Károly molo egy része s a Mária Teréziáról nevezett jelenlegi világítótorony-gát is ekkor épűlt. Mária Terézia az atyja által épített, időközben más czélre fordított tengerész-kórház helyett újat építtetett, mely még a jelen században a hatvanas évek végéig fennállott. 1758-ban a tőzsde is megnyílt, s azután csakhamar Triesztre és a tengerpartra szóló külön új kereskedelmi és csődtörvényt s a trieszti kereskedelmi törvényszék számára perrendtartást bocsátott ki. A nagy uralkodó fenkölt szándékára vallanak a Trieszten át behozott árúknak nyújtott vámolási kedvezmények és különbözeti vámdíjak s azon rendelkezés is, mely szerint az örökös tartományokból a fogyasztás vagy gyári fölhasználás czéljára Triesztbe érkezett javakat, valamint a trieszti iparterményeket, mint belföldi s belföldre szánt árúkat, egészen, vagy csaknem egészen vámmentesen lehetett be- és kivinni mindamellett, hogy a város mint szabad kikötő a határon kivűl esett.

Az uralkodónő a közgazdaságnak a hajózásra előmozdítólag ható összes ágait is istápolta, s alig volt oly tér, melyen áldásos működése érezhető ne lett volna. A tengeri forgalom olyannyira gyarapodott, hogy annak ellátására már az osztrák tengerészet nem volt elégséges. Trieszt tengeri kivitele 1766-ban 3,700.000 forint értékre rúgott, mi az akkori időkhöz mérten valóban nagy összeg, s már akkor megkisérelték a vas, sózott hús, liszt, viasz, szövetek, borok, stb. kivitelét Amerikába. A kisérlet utánzókra talált s egyidejűleg Kelet-Indiát, Malabart, Coromandelt és Chinát is megszerezték fogyasztó piaczokúl, s egyúttal velök jövedelmes cserekereskedést kezdtek, melynek forgalmát 12 nagy kereskedelmi hajó látta el. 1783-ban 400.000 forint tőkével részvénytársaság alakúlt a keletindiai és chinai kereskedelem űzésére s a 22 milliónyi értékű (8 millió behozatal, 14 millió kivitel) csereüzlet terén már nehány év múlva ez a társaság volt legnagyobb részes, az érdekelteknek 20–40 százalék hasznot hajtott, s egyes nem sikerűlt ügyletek daczára képes volt magát fentartani és gyarapodni. A szabadkikötői kedvező helyzetből az osztrák kereskedelem fejlődésének mind újabb forrásai fakadtak s a már említett tengeren túli országokon kivűl a Földközi-tenger és az Adria legfontosabb kikötő helyeit, Török- és Görögországot, a syr partokat is bevonta vállalkozásaiba, a szárazon pedig Német-, Lengyel- és Oroszországra is kiterjeszkedett. Bányaterményekből és vászonneműekből 400.000, dohányból 500.000, hamuzsirból 360.000 forint értékűt vittek ki évenként; Trieszt kikötőjében évenként mintegy 6.000 hajó fordúlt meg, melyek 50.000 tonnányi árút hoztak be, s 40.000 tonnányit vittek ki.

II. József nem részesítette ugyan Triesztet különös kedvezményekben, de újító nagy szelleme e városra nézve is dúsan gyümölcsöző hatással volt. A kereskedelmi törvénykezést újjá szervezte, az alkuszrendszert módosította, a vám és tarifa ügyét rendezte, a kereskedői bejelentést, a czégbejegyzést, a társúlás ügyét egységesen szervezte, külállamokkal (Török-, Olasz-, Oroszországgal, Fezzel, Marokkóval) kereskedelmi szerződéseket kötött, a tengeri kereskedés biztonságát emelte és előmozdította. Trieszt kiviteli kereskedésére gyakorolt nagy hatásánál fogva említésre méltó József császárnak abbeli intézkedése, mely szerint a Trieszten át kivitt vászonneműek, szövött gyapjú és gyapjú-készítmények részére kiviteli praemiumot engedélyezett. Gabonában is élénk forgalom fejlődött; Triesztben magtárak épültek s az évi kivitel körűlbelűl egy millió mérőnyi volt. Méz és viasz a belföldről, nevezetesen Lengyelországból érkezett, s a Francziaországból szállított nyers-czukor, kávé, festékárúk, indigó és mandula fontos csereárúk voltak a viszont oda vitt fáért, üvegért, vászon-, selyem- és gyapjúért, valamint dohány-, réz- és vasért. Ezek az üzleti összeköttetések Triesztet már a múlt század második felében elsőrangú piaczczá s a német, levantei forgalomn közvetítőjévé tették, melynek főpiaczává Saloniki emelkedett.

Ne téveszszük szem elől, hogy Mária Terézia korában s még később is, egészen a múlt század végeig, az osztrák tengerpart még igen csekély terjedelmű volt s tulajdonképen csak Triesztből, Görcz partvidékéből, meg Isztriának a Quarnero melléki keleti széléből állott. Isztria többi része s csaknem egész Dalmáczia akkor még Velencze uralma alá tartozott. A tengermelléki birtok a campoformiói békekötés alkalmával (1797) bővűlt ki; ekkor veszíté el Velencze önállóságát, s az Adria keleti partjain fekvő birtokaival együtt Ausztria hatalma alá kerűlt. Ezzel Ausztria egy összefüggő, hosszan elnyúló s tengerészeti hagyományokban gazdag tengerpart birtokába jutott, s ekképen többé már nem arról volt szó, hogy valami újat teremtsen s a népességet reá nézve eddigelé idegen föladatokkal ismertesse meg, csupán a meglévőt kellett kerek egészszé egyesíteni s az általános érdekek szolgálatára alkalmazni. Trieszt évi forgalma 1797 táján mintegy 15 millió forintra rúgott; a szállítás a kivitelben és behozatalban egyaránt mintegy 7.000 hajót, a szárazföldi forgalomban pedig 2.000 nagy s több mint 4.500 kisebb társzekeret foglalkoztatott. Triesztnek abban az időben 30 ezer lakosa volt s évenként tízezer idegen fordúlt meg benne.

Majd azonban borús napok viradtak Triesztre a franczia forradalom és az azzal kapcsolatos események, meg a franczia-angol háborúk következtében. A tengeri kereskedelemben beállott általános pangás Trieszt forgalmában nagy károkat okozott s a nyereség forrásait elzárta. Ehhez járúltak a franczia csapatok ismételt betörései, melyek mindig nagy sarczokat róttak a városra. E sulyos áldozatokért, meg azért, hogy Triesztből a leggazdagabb kereskedők elmenekűltek és a trieszti árúk külföldön elkoboztattak, nem nyújthatott kellő kárpótlást az, hogy a partvidéki kikötők elzáratván, a szárazföldi forgalom megélénkűlt s ez Triesztre nézve különösen oly irányban fejlődött, hogy Hamburgba és Boroszlóba olasz és levantei árúkat küldött s azokért cserében onnan kelet- és nyugat-indiai terményeket szállított.

Különösen végzetes volt Triesztre nézve az ideiglenes franczia uralom (1809–1813). Az angol gyarmatárúkat mind lefoglalták s csak az 50 millió frankot meghaladó hadisarcz teljes lerovása után szolgáltatták ki, részben azonban hamis ürügyek alatt el is adták, hogy aztán a vevőktől, mint behozatali-tilalom alatt levő gyarmatárúkat, újra elkobozzák; az előkelőbb kereskedők közűl harminczat elfogtak; a bankjegyek értékét csökkentették, sőt azokat 1810-ben teljesen értékteleneknek nyilvánították. A vámkezelés körűl a zsarolás napirenden volt, az árúkra nézve származási bizonylatokat követeltek, a szabadkikötői intézményt megszűntették. Trieszt nagy fontosságának belátása azonban mégis arra indította őket, hogy kereskedelmi kamarát s kereskedelmi és váltótörvényszéket szervezzenek s az úgy nevezett entrepőt réel-t, mely ugyan költséges volt és sok kellemetlenséggel járt, megteremtsék. Majd 1811-ben az entrepőt fictiv egyidejű engedélyezése mellett a kereskedőknek azt a kedvezményt adták, hogy a Levantéból szállított gyapjút egy évet meg nem haladó időre vámmentesen raktározhassák, s ezt a kedvezményt később egyéb oly árúkra is kiterjesztették, melyeket a Levantéból a cseh és karinthiai határon át hoztak be, vagy melyek Franczia- és Olaszországból érkezve, azon határokon való kivitelre voltak szánva. Trieszt, a tenger felől ostromzárral levén körűlvéve, a bécsi békekötés következtében pedig a többi osztrák tartományoktól el levén választva, kénytelen volt figyelmét Olasz- és Francziaországra s a levantei forgalomra irányozni. A franczia kormány igyekezett is ezt a forgalmat elősegíteni, a kereskedő közönség azonban nagyon is érzékeny veszteségeket szenvedett már s nagyobb üzleti vállalkozásokra sem kedve, sem vagyona nem volt, úgy, hogy Trieszt 1813-ban már csak húszezer lakost számlált s összes évi be- és kivitele alig volt 2 1/2 millió forint értékű. Az állandó béke áldásai csak Napoleon bukása után tértek vissza, mikor a franczia vámrendszer megszűnt s újból az osztrák vámkezelés lépett életbe; a hajdani osztrák tartományok és Illyria között a szabad forgalom ismét megindúlt s Trieszt és Fiume az államkötelékből való kiszakíttatásuk előtt bírt szabadkikötői jellegüket ismét visszanyerték. Trieszt forgalmában és népességében az előbbi kedvező arány már alig két év lefolyása alatt újból helyreállott. A régebbi üzleti összeköttetések megszakadásának természetesen maradandó káros következményei voltak, minthogy az 1809 előtt fennállott virágzó átmeneti forgalom időközben Velencze, Genua és Marseille felé vette útját. Úgy szintén a vasterményekkel és gyártmányokkal régebben űzött tekintélyes kereskedéssel szemben, melynél Trieszt és a termelő közép-ausztriai tartományok nagy mértékben érdekelve voltak, a szárazföldi rendszer által teremtett helyzet az ozmán birodalomban, Nápolyban, Siciliában, Spanyolországban és Portugáliában hatalmas versenyt támasztott, mely Orosz-, Franczia- és Svédországnak kormányi intézkedések által különben is támogatott versenyét tetemesen megkönnyítette. A trieszti kereskedők vállakozási szelleme, a tőkének lassanként helyreállott megszilárdulása s az általában kedvezőbbé vált helyzet következtében a trieszti kikötőt már 1820-ban mindenféle lobogó alatt különböző irányokból érkező hajók keresték föl, s Amerikával, a Levantéval, Törökországgal, Egyiptommal, Angliával, Maltával, Corfuval, Genuával, Marseille-el, Lissabonnal évenként mintegy 107.000 tonnányi beviteli, és csaknem ugyanannyi kiviteli forgalmat létesítettek. E hajók közűl kétszáznál több osztrák lobogó alatt járt.

Vitorlázó bárka. Russ Róberttől

Különösen említésre méltó, hogy Trieszt ez időtájban kezdte meg az egyiptomi gyapot behozatalát, mit folyton emelkedő sikerrel folytatott úgy, hogy az 1820-tól 1830-ig terjedő időben Egyiptom összes gyapot-termésének csaknem felét ide szállították. Ezzel benső kapcsolatban előmozditó tényezőűl lép föl a gyarapodó osztrák ipar, mely épen úgy törekszik a hazai piaczon való uralomra, mint külföldi fogyasztó helyek megnyerésére. Az átviteli kereskedés számára megállapított vámtarifák, s később az átviteli vámnak teljes megszűntetése, a sulyos vámilletékek eltörlése, a levantei hajóforgalomnak a cs. és kir. haditengerészet által a kalózok ellen nyújtott oltalom, a Brazilia-, Éjszak-Amerika-, Nagybrittannia- és Marokkóval létrejött kereskedelmi szerződések mindmegannyi kedvező tényezői voltak az 1830-ban már 60.000 lakost számláló Trieszt virágzásának; mindezekben pedig nagy része volt Ferencz császár bölcs gondoskodásának.

A kereskedelmet egyelőre még mindig vitorlás-hajók szolgálták s kivált a quarnerói szigetek és Dalmáczia lakosai adták magukat legörömestebb e fényes reménynyel kecsegtető keresetágra. A tengerparti lakosoknak apáik évszázados gyakorlatából örökölt rátermettsége e téren teljes mértékben érvényesűlhetett, s mindenütt elősegítette a honi tengerészek és lobogó jó hírnevének megalapítását.

A kereskedelmi tengerészet hajói két nagy csoportra oszlottak, úgy mint a haránt-vitorlával ellátott és a parthosszant járó hajók csoportjára. Az előbbiek közé azok a hajók tartoztak, melyek vitorláikat vitorlafákra feszítve hordják; két vagy három árboczuk van s csarnokzatoknál és kellő építésüknél fogva a nyílt tengeren való járásra alkalmasok voltak. Az e csoportba tartozó hajók között több fajt különböztettek meg; a legkedveltebbek voltak s még ma is azok a tonka orrú háromárbóczos nagy bárkák (Barkschiffe), a két terebes-árbóczú (Briggs) és a két terebetlen-árboczú hajók (Schoner), valamint a két utóbbi fajtának különféle összetételei. A parthosszant járó hajók legnagyobb részt még ma is a régi latin vitorlákat használják. A hajók alakja a régi, többnyire öblös idomú, kereken felhajló orral; szállítóképességük aránylag csekély. Az e csoportba tartozó hajók legkiválóbb typusa a trabakel, ezen kivűl azonban még egyéb fajták is divatoznak, mint a pielego, a brazzera, tartana, s az inkább csak halászati czélokra használt bragozzo míg a levantei mintákra épűlt régebbi fajok: A felukok és schebekek mindinkább ritkúlnak. Ezek a különbségek a vitorlák elhelyezésén, az árboczok alkalmazásán s az építési módon alapszanak.

A tengeri hajózás, a járatok kiterjedése szerint, törvényesen három csoportba osztatott be, ú. m. a kisebb és nagyobb parthosszanti hajózásra, meg a hosszújáratú hajózásra. A kisebb parti-hajózás az adriai tengernek körűlbelűl a jónai szigetekkel határos vonalán belűl eső részére szorítkozott, a nagyobb parti-hajozás ellenben az egész Földközi-, valamint a Fekete- és Azovi-tengerre is kiterjeszkedhetett s ekképen azt az egész vidéket bejárhatta, melyen túl az osztrák partmelléki és általában az Adria keleti partvidékéhez tartozó hajók egészen a XVIII. század végeig különben is csak szórványosan jelentek meg. A gibraltári szoroson túli tengereket csak a hosszú-járatokra szóló iratokkal ellátott hajók kereshették föl. A parti-hajózás említett két nagy osztályának a legújabb időkig sokféle alosztályai is voltak, mígnem 1879-ben a tengeri hajózás a fent nevezett három főcsoportba osztályoztatott, mely alkalommal a suezi csatorna létesűlése folytán változott körűlmények figyelembe vételével a nagyobb parti-hajózás keretébe a Vörös-tenger is bevonatott. A kisebb parti-hajózás leginkább a honi partvidékek forgalmát szolgálta, továbbá Olaszország átellenes partjával, Albániával meg a jóniai szigetek éjszaki részével tartotta fönn a közlekedést. A nagyobb parti-hajózásnak különféle föladatai voltak. Ez látta el a levantei kereskedelmet, s tartotta fönn a forgalmat az európai, kisázsiai és a fekete-tengeri görög és török kikötőhelyekkel; e hajók nyugaton csak ritkán jelentek meg. A nagyobb parti-hajózás keretében gyakran hosszú-járatú hajók is nagy számban közlekedtek; részben, ha nagyobb útakra nem nyílt alkalom, részben pedig, ha egyes nagyobb útakkal kapcsolatosan a Földközi-tengeren közbeeső járatokat végezhettek. Ugyanis a hazai kikötőkhöz, vagy azokból kiindúlólag nem mindig kinálkozott egyenes fuvarozás; ezért a hajók olyan kikötőhelyek számára is vállaltak el szállításokat, melyekben további kedvező szállítási alkalmat reméltek találhatni. Ekképen a külföldön végzett közbeeső útak és alkalmi üzletek a hazai hajóknak bő kereseti forrásaivá lettek.

Trabakel kifeszített vitorlákkal. Russ Róberttől

A tudományok terén a jelen században történt gyors fejlődés a hajózásra nézve is lényeges könnyítéseket teremtett. A gépészet a hajózási megfigyelések számára kitűnő műszereket állított elő; a tengerek ismerete bővűlt; a légáramok törvényei megállapíttatván, a vitorlás-hajók járatainak tevszerű berendezése lehetővé vált; szorgalmasan foglalkoztak a térképrajzolással s ennek következtében a hajós a tenger legfélreesőbb részein is biztos tájékozást szerezhetett. A vitorlázásról kézikönyv készűlt, az időjárástant nagy buzgalommal kezdték tanúlmányozni, egy szóval a tengerészet tudományos mívelése egészen új alapokat vetett a gyakorlat számára. Most már a tengeren járást nem kellett, mint régente, koczkázatnak tekinteni; a kapitány oly segédeszközök birtokába jutott, hogy a helyes útirányt minden körűlmények között habozás nélkűl megtalálhatta, a fenyegető veszély elől kitérhetett; de maga a hajó is szilárdabb és bánhatóbb lett.

A tengerészet terén teljes átalakúlást szűlt a gőz. Szép volt a büszke vitorlás-hajó magas, vászontól takart árboczaival, éles metszésű idomaival, a mint a szelíd mozgású tenger tükrén duzzadó vitorláival zajtalanúl síklott tova; az igaz tengerész-szív földobbant ily látványra. Most azonban a lehegő füstfelhőket terjesztő gőzös foglalt tért; ennél már hiányzik a vitorlák élénkítő dísze, alakja sem bír a vitorlás-hajó idomainak szépségével; de az elsőbbséget sikerrel kivívta magának. Mihelyt a gőzhajó a kisérletezés idején túlhaladt, a vitorla és a gőz vetélkedése bizonyos irányban gyors eldöntést nyert. Általában elismerték, hogy az összes posta- és útas-szállítás s a rendszeres hajójáratok ellátása ép úgy, mint minden egyéb oly szolgálat, melynek teljesítése az egyenletes gyorsaság bizonyos mértékét kivánja meg, csakis a gőzhajók föladata lehet.

A Lloyd-társaság első gőzhajója, az „Arciduca Ludovico”. Russ Róberttől

Hogy a gőzhajózásnak a rendszeres összeköttetések fentartása körűl milyen jelentősége van, Ausztriában már jó eleve figyelembe vették, s fölismerték, hogy az üzleti fejlődésnek ez fontos tényezője. Kereskedelmi tengerészetünk legkiválóbb intézménye, a „Lloyd”, e megfontolásnak köszönheti megalapítását. A gyors összeköttetések hiányát Trieszt már a harminczas évek elején érezte. A posta szállítását a cs. és kir. haditengerészet által e czélra rendelt vitorlás-hajók végezték; természetes, hogy a szállítás késedelmes volt s a kereskedő gyakran keservesen megérezte a levélszállítás gyorsaságának hiányát. Az üzleti útazás a nagy időveszteség miatt szintén igen meg volt nehezítve. De meg sok árúküldemény is gyorsabb szállítást követelt. Mindezen körűlmények nyomasztólag hatottak a kereskedelemre s már félő volt, hogy a külföldiek kemény versenyével alig lehet lépést tartani. Arra törekedtek tehát, hogy e bajokon segítve legyen, s a zseniális eszmékben gazdag és széles látkörű Bruck Károly, akkor trieszti kereskedő, később kereskedelmi és pénzügyi miniszter, volt az első, kinek agyában az a gondolat megszületett, hogy rendes gőzhajójáratok fentartására társúlat alapíttassék. Az eszme viszhangra talált s megvalósításához erélylyel hozzá fogtak. Az ügyet a kormány is figyelemben részesíté. Az új gőzhajózási vállalat, a „Lloyd”, 1836-ban megalakúlt, s a társúlat első gőzöse, a „Lajos főherczeg” (Arciduca Ludovico), 1837 május 16-án hagyta el a trieszti kikötőt, hogy Konstantinápolyba evezzen. Ide és Alexandriába irányozták a társúlat első gőzhajójáratait. 1837 végén már 10 gőzös állott rendelkezésre. A társúlati gőzhajójáratok hálózata a következő években lényegesen kibővűlt. A különféle levantei útvonalakhoz az Adrián újabbak csatlakoztak, melyek Dalmácziába és Velenczébe vezettek. A postaszállítást azonnal egész terjedelmében átvették a társúlat hajói; gőzösei a postahajók kedvezményeiben részesűltek s jogot nyertek arra, hogy a császári postalobogót viseljék. A Lloyd igazgatósága a vállalat fejlesztésén fáradhatatlanúl munkálkodott. Sokféle nehézségekkel kellett megküzdeni s volt idő, hogy a vállalat szorúlt anyagi helyzetbe jutott, azonban a benne rejlő életerő, a kormány részéről mindig készséggel nyújtott támogatással egyetemben, megküzdött a válságos helyzettel, s az aggodalmas napokra újból a fény és virágzás korszaka következett. Minden kétségen felűl áll, hogy Trieszt kereskedelme a Lloyd alapítása és későbbi fejlődése által jelentékeny lendűletet nyert, s hogy Ausztriának a kereskedelem terén való tekintélyes állásfoglalása csak a Lloyd által fentartott rendszeres forgalom mellett vált lehetségessé. Hiszen a Levantében hosszú időn át a Lloyd volt az egyetlen nagy gőzhajózási vállalat, ott teljes bizalmat élvezett, mert szolgálattétele megbízható, hajóraja alkalmas s hajóvezetése kipróbált volt. A Lloyd révén Ausztria lobogóját a Levante legtávolabbi vidékein is ismerték.

A Lloyd vállalatnak alapíttatása után tíz évvel már 20 s újabb tíz év lefolyta után (1856-ban) már 61 gőzöse volt, összesen 28 ezer tonnányi szállítóképességgel. Azóta a gőzösök száma 86-re szaporodott, a hajók szállítóképessége pedig csaknem négyszeresére emelkedett. 1855 óta a Lloyd a kormánynyal szerződési viszonyba lépett, melynek alapján a társúlat magát az időnként meghatározott állami segély fejében az Adrián és a Levantében egyes vonalak fentartására s ezen vonalakon a postai szolgálat ellátására kövelezte. Ez a szerződéses viszony s az általa mindig évek sorára biztosított államsegély a Lloydnak egy felől szilárd alapot nyújtott, más felől tekintélyét is növelte; egyúttal azonban Ausztria kereskedelmének hatalmas és megbízható tengeri közlekedést adott rendelkezésére.

Az „Imperator” nevű Lloyd-gőzös. Russ Róberttől

Míg kereskedelmi tengerészetünkben a Lloyd a gőzhajózást honosította meg: addig más felől a magán hajósgazdák a vitorlás-hajózáshoz ragaszkodtak, mivel a hazai vitorlás-hajók a Lloyd-társúlat megalakúlása után is még hosszú ideig elegendő foglalkozást találtak s ekképen hiányzott az ösztön a változtatásokra. Ezen állapotok csak jóval később a különböző körűlmények összejátszása következtében változtak meg. A számos vasútvonal kiépítése részben előmozdítólag, részben károsan hatott a tengeri összeköttetésekre; az új közlekedési eszköz egyes kikötőhelyek fontosságát gyakran megváltoztatta, s újabb forgalmi irányokat tolt előtérbe. A javúlt szárazföldi forgalom a népesség fogyasztó képességére is visszahatott; a kivánalmak szaporodtak, de egyúttal a segélyforrások is, melyekből kielégítést meríthettek. A bámúlatos érintkezési eszközök, különösen a távíró, gyorsították a közlekedést. Gőzösök, különösen Angliában, tömegesen épültek, s ezek nemcsak a rendszeres járatokat szaporították, hanem a közönséges kereskedelmi szolgálatban is nagy részt átvették az eddig tisztán vitorlás-hajók által ellátott szerepet. Ezzel a gőz és a vitorla között kemény versenyharcz kezdődött, melyet még egy újabb esemény, a suezi csatorna megnyitása is előmozdított. E csatorna (megnyílt 1869-ben) a kelet-ázsiai forgalomban teljes átalakúlást teremtett, mivel rajta ép úgy, mint a Vörös-tengeren, haszonnal és biztossággal csak gőzhajók közlekedhetnek, míg eddigelé a Jóremény foka körűl elhaladó útvonalon a vitorlás-hajókat igen jól használhatták. Ámbár az osztrák vitorlás-hajók ezen a vonalon ritkábban jártak, a változott helyzet általános visszahatását mégis érezték, mert most már a vitorlás-hajók egyéb forgalmi vonalakra tódúltak nagyobb mértékben. Más részt azonban a csatorna Triesztre és a Lloydra nézve nagy fontosságot nyert, a mennyiben külön gőzhajó-összeköttetések útján az Indiával való egyenes kereskedést magukhoz vonhatták. Az osztrák-magyar Lloyd tényleg már 1870-ben megkezdte a Trieszt és Bombay közötti közlekedést s később e vonalon rendszeres járatokat szervezett, melyekre (1871-ben) a kormánytól rendes segélyt kapott. Későbbi szerződések alapján e járatokat a Lloyd Singaporéig, majd Hongkongig kiterjesztette s úthálózatába Kalkutta fontos kikötőjét is bevonta. E járatok segélyével az indiai és chinai forgalom lassan bár, de folytonosan fejlődött.

A ki tengerészetünk fejlődését figyelemmel kiséri s jelen állapotát a múlt korszakokban fennállott körűlményekkel összehasonlítja, mindenütt gondos és tervszerű működés nyilvánvaló jeleit láthatja. A tengerészeti közigazgatás czélszerű szervezése s a kikötők tökéletesbítésére irányzott figyelem következtében a forgalom biztonsága és élénksége gyarapodott. A kikötői építkezés terén különösen az utóbbi harmincz év alatt nyilvánúlt tevékenységről az egész partvidék tanúskodik. E helyen csak a legfontosabbról, Trieszt kikötőjének építéséről szólunk.

A trieszti rév a jelen században létesített több rendbeli intézkedések mellett is annál kevésbbé bizonyúlt elégségesnek, mivel hiányzott benne a hajó és vasút közti egyenes összeköttetés. Ezen kivűl Trieszt szabad-kikötői jellegének megszűntetésére való tekintettel szükséges volt, hogy újabb kikötői telepek létesűljenek, melyeket később szabad területűl lehessen fölhasználni. Az új kikötői telep helyéűl a Barcola felé fekvő területet jelölték ki. A terv két czélt tartott szem előtt, nevezetesen hogy mennél több védett rakhelyet állítsanak elő, meg hogy olyan területet nyerjenek, melyen az árúk raktározásához és kezeléséhez szükséges építményeket jól elhelyezhessék. Hiányzott ugyanis a kellő terület, mert az a hegyoldal, melyre a vasút fölkapaszkodik, épen a régi kikötő éjszaki végén, épen a part mellett emelkedik. A tengertől kellett tehát területet hódítani, s innen származott az, hogy a tulajdonképeni kikötőt a tenger felé tolták előre. A kikötő három nagy révgátat (molo) foglal magába, melyek két fő medenczét alkotnak, meg egy kisebb, csaknem teljesen zárt harmadikat is, mely eredetileg tervezve nem is volt, csak az építkezés folyamán s abból az okból létesűlt, mert az amerikai petroleumnak Trieszten át való nagy mértékű behozatala következtében mellőzhetetlenűl szükségessé vált, hogy ily felette tűzveszélyes rakománynyal érkező hajók számára teljesen elkülönített helyet teremtsenek. Az egész telepet 1.090 méternyi hosszban hatalmas védgát óvja a nyugati és délkeleti, a trieszti révre nézve különösen veszélyes szelektől. Az építkezést 1867-ben kezdették meg s 1881-ben fejezték be. A kivitel államköltségen történt s 13 1/2 millió forintba kerűlt; az építési munkálatokat a Déli vasúttársaság végezte.

Az építkezések által 29 hektárnyi csaknem teljesen a tengertől elfoglalt területet nyertek, melyet kereskedelmi berendezésekre értékesíthettek. Egy-egy révgát 80, sőt az egyik 93 méter széles és mindegyik 215 méter hosszú. A két nagy medencze egyenként körűlbelűl 250 méter széles; az ú. n. petroleum-medencze méretei csekélyebbek. A kikötő medrének egész terjedelmében 8.5 méter mélységűvé tették a vizet s ekképen a rakpartok mellett a legmélyebb járású hajók is akadály nélkűl végezhetik dolgaikat. Hogy ezt elérjék, nagy mértékű kotrásokat kellett eszközölni; a mederből ezen alkalommal eltávolított anyag 1.2 millió köbméternyi volt. A rakpartok és révgátak készítésénél 3.2 millió köbméternyi közönséges töltő-anyagot használtak föl s ezenfelűl a kőhányásokhoz és feltöltésekhez 1.5 millió köbméter kő volt szükséges. A falazatokhoz 10.000 darab, törmelékkőből és vízálló vakolatból mesterségesen készített tömböt használtak föl. Az új kikötőnek épen 4.000 méter hosszú partvonala van, s minthogy medre kellő mélységű, egész terjedelmében minden rendű hajó által használható. A rakpartok mellett egyidejűleg 15–16 nagy hajó végezheti munkálatait.

Egy Lloyd-gőzös csónakja legénységgel. Russ Róberttől

Még mielőtt a kikötő elkészűlt volna, Trieszt közönsége és a kereskedelmi kamara már is mintegy 22.000 négyszögméternyi területet elfoglaló tárházakat és árúfészereket épített (1879-ben) a környékén. Lényeges jobbítás volt, hogy a kikötőt villamos világítással látták el, mely czélra arányosan elosztva 45 darab, egyenként ezer gyertyafénynyel világító íveslámpát állítottak föl; egyúttal arról is gondoskodtak, hogy hordozható villamos lámpák is legyenek, melyeket az éjszakai be- és kirakodási munkálatoknál szükség szerint alkalmazhassanak.

Alig tették le az új kikötő zárókövét, már is szükségesnek mutatkozott a kikötői telep további kibővítése. A szabadkikötő megszűntetése végérvényűleg napirendre kerűlt, s az ekkor folytatott vizsgálódásból az tűnt ki, hogy a jövendőbeli szabad területen előreláthatólag beálló árúforgalom ellátására az eddigi berendezések nem lesznek elegendők. Egy 1887-iki törvényczikkel a trieszti kikötő-építkezésekre újból négy millió forint engedélyeztetett, s a kibővítési munkálatokat már azon év őszén megkezdették. A munkálatok keretébe tartozik egy, az úgy nevezett új kikötő déli oldalára eső nagy révgátnak, meg az ez által alkotott medenczének kiépítése, s éjszaki irányban egy nagyobb sík területnek előállítása, mely részben vasúti czélokra, részben raktárépítésre szolgáljon. Az eddigi petroleum-medencze jövőben az általános forgalomnak adatik át, s helyette a petroleumszállító hajók számára Trieszt szomszédságában, a muggiai öbölben fekvő s meglehetősen elszigetelt s.-sabbai révben külön telepet rendeztek be. Említést érdemel, hogy legújabban az amerikai petroleumot a kaukázusi mindinkább kiszorítja, s hogy ezt a kőolajat külön e czélra berendezett hajókba öntve szállítják. E hajókban több jól elzárt medencze van, melyekbe a petroleumot a rakodás helyén, Batumban, szivattyúkkal öntik be; a rendeltetési helyen az olajat a hajóból csővezetékeken gőzerővel vaslemezekből készűlt nagy medenczékbe szivattyúzzák, melyekből hasonló módon történik az átömlesztés a szintén e czélra készűlt vasúti edélykocsikba. Az új telephez tartozik végre még egy, a világító toronytól oldalvást eső s feltöltés által szintén a tengertől foglalt faraktár-tér. A tulajdonképeni kikötőépítési munkálatokkal kapcsolatosak a nagy szabású raktárépületek s a kikötő egyéb fölszerelései, nevezetesen a rakodó készűlékek s a vízerővel mozgatott daruk. 1887-ben külön engedmény útján mindezek a berendezések a használati joggal együtt 90 évi időre Trieszt közönségének és kereskedelmi kamarájának adattak át.

A hajózásra ép oly fontos, mint a jó kikötők, a partkörnyék kellő megvilágítása, hogy ez által a hajósnak útiránya megállapításához éjnek idején tájékozási pont nyújtassék. Régebben a partkörnyék megvilágítását kevés figyelemben részesítették; a múlt századból mindössze csak a trieszti kikötő bejáratánál alkalmazott jeltűzről s egyes kisebb révlámpákról van tudomásunk. Csak 1817-ben kezdték a jeltüzek dolgát rendezni, a mennyiben az a trieszti börze bizottságára ruháztatott, melytől a teendők 1867-ben az állam saját kezelésébe kerűltek. Azóta ez irányban egységes terv szerint járnak el s a megvilágítás már majdnem teljesen kielégítő, úgy, hogy ez idő szerint az egész partkörnyék hoszszában minden rendű jeltűzzel és révlámpával találkozunk. Különös fontosságú a trieszti jeltűz-készűlék (épűlt 1832-ben), továbbá a salvorei, a s.-giovannói Rovignó mellett, a poreri Pola mellett, a sansegói és a galiolai jeltűz a Quarnerónak egy szirtzátonyán.

A trieszti új kikötő. Charlemont Húgótól

Fontosak továbbá a hajózásra a jó tengeri térképek. A cs. és kir. haditengerészet által 1866 és 1873 között eszközölt fölvételek alapján az Adriai tengernek kitűnő térképe készűlt. Az időjárást illető megfigyelések s ezek gyors közzétételének czéljából s különböző országokban fönnálló observatoriumok egymással telegrafi összeköttetésben vannak, s napi megfigyeléseik eredményét közlik egymással; az ily időjárási jelentések gyűjtőpontja a trieszti kereskedelmi és tengerészeti akadémia observatoriuma, mely azokat a tengerészek használatára azonnal közhírré teszi. A tudomány a hajózás terén általában mind több tekintélyt és fontosságot nyer. Hogy a gyakorlat egymagában nem elegendő, már régóta belátták, s hajózási iskolák szervezése által igyekeztek a leendő tengerészeknek a kellő előképzettség megszerzésére módot nyújtani. Triesztben már 1817-ben volt ilyen iskola; később egyebütt is állítottak föl; ezen intézetek haszna azonban tananyaguk korlátoltsága s az intézetbe való fölvételnél megkivánt előképzettség mértékének alacsony volta miatt csekély volt. Miért is ez iskolákat újra meg újra átalakították s egyúttal a követelmények mértékét is hovatovább emelték. S ez irányban abból a nézetből indúltak ki, hogy a tengerészeti iskola látogatójának az elméleti ismeretekből annyit kell nyújtani, a mennyi a gyakorlati szolgálatban szerzett tapasztalatokkal együtt egy hosszú-járatú hajó vezényletére képesíthet. Ez idő szerint Triesztben és Lussinpiccolóban van hajós-iskola. E szakiskolák látogatását illetőleg fontos az is, hogy jövőben a kereskedelmi tengerészetnél kormányosi igazolvány csak annak fog adatni, a ki az iskolát jó eredménynyel látogatta s a záróvizsgálatot letette. A ki pedig kapitánynyá akar lenni, annak nemcsak azt kell kimutatnia, hogy teljes két éven át végzett tényleg hadnagyi (tenente) szolgálatot az Adrián kivűl eső járatok alkalmával, hanem még egy újabb vizsgálatot is köteles tenni. A nagyobb parti-hajózásban közlekedő hajók vezetőinek is külön vizsgálatot kell tenniök, mielőtt önálló vezényletre engedélyt nyernének. A hajós-iskola látogatását a tengerészekre nézve ösztöndíjakkal könnyítik meg.

A tengerészeti közigazgatás eredetét nagy részt egészségügyi tekinteteknek, a pestis behurczolásától való félelemnek köszönheti. Kórházakat rendeztek be, a vesztegzáraknak fölötte szigorú rendszerét léptették életbe, s minden érkező hajót első sorban az egészségügyi rendészet szempontjából vettek megfigyelés alá. Koronként hosszabb-rövidebb ideig tartó vesztegzárak rendeltetnek el. A vesztegzárt csak vesztegintézetek által lehet eszközölni; szükséges ugyanis, hogy a vesztegzár alá helyezett olyan útasok számára, kik talán a hajón való tartózkodást nem szeretik, oly helyiségekről legyen gondoskodva, melyekben az egészségügyi megfigyelés idejét kellőleg elkülönítve és fölvigyázat alatt tölthessék. Trieszt közelében a S.-Bartolomeo-öbölben épűlt egy új nagy vesztegintézet.

A tengeri kereskedelmi hajók zászlórúdján az osztrák-magyar kereskedelmi lobogó díszlik; e lobogóban az osztrák színek, a vörös-fehér-vörös mezők, középen az osztrák czímerrel, és a magyar nemzeti színek, középen Magyarország czímerével, vannak egyesítve.

Vessünk még egy pillantást tengerészetünk hajóállományára. Ez gőzösökre és vitorlásokra, hosszú-járatú és parthosszant járó hajókra oszlik. Mindenek előtt az osztrák-magyar Lloyd vonja magára figyelmünket. E társúlat 1890 év végén 75 gőzösből álló hajórajjal rendelkezett, mely 21.170 lóerővel s 79.800 tonnányi szállítóképességgel bírt. Szép számmal vannak köztük a legújabb vívmányok minden követeléseit kielégítő nagy hajók. Az útasok elhelyezéséről kitűnően van gondoskodva. E hajóraj szolgálatában összesen 3.000 főnyi személyzet áll. Ha e hajós-személyzethez hozzá vesszük még a társúlat trieszti hajógyárában, a középponti igazgatásnál, a kül- és belföldi számos ügynökségeknél alkalmazott egyéneket, s végűl a raktárakban, meg a ki és berakodásnál foglalkozó munkásokat: 8.000 főnyi tekintélyes számot nyerünk. A társúlat e részbeli jelentőségét növeli még az is, hogy számos kisebb-nagyobb ipari vállalatoknak nyújt állandó foglalkozást. A Lloyd hajói ez idő szerint a kormánynyal kötött szerződés alapján rendszeres járatokat tartanak fönn az osztrák partvidék mentén, a Levantében, s a Triesztből kiindúló vonalakkal csatlakozásban a levantei területen, továbbá Bombayon és Ceylonon át Indo-Chinába, Hongkongba, onnan egy szárnyvonallal Kalkuttába s végűl Triesztből Braziliába. Ez utóbbi járatot csak 1888-ban erendezték be, s az a czélja, hogy Ausztria forgalmát ezzel az országgal, mely eddigelé csak az éjszaki tengeri kikötőhelyekkel állott közlekedésben, az egyenes összeköttetés által fejleszsze.

Tengerészeti vesztegintézet Valle S.-Bartolomeóban, Trieszt mellett. Bernt Rudolftól

A Lloydon kivűl egyéb nagyobb szabású gőzhajózási társaság nem áll fönn; azonban a partmellék forgalmi szükségleteit szolgáló helyi hajójáratok örvendetesen fejlődtek. 1890. év végén 47 ilyen helyi gőzhajó (összesen 2.800 tonna szállítóképességgel) volt, melyek számos rendszeres járatot tartottak fönn, részben egyesek s részben kisebb társúlatok tulajdonai.

1890 végén összesen 135 volt a kereskedelmi gőzhajók száma, s ezek 87.474 tonna szállítóképességgel és 24.317 lóerővel bírtak. Egyidejűleg a vitorlás-hajók száma: 109 hosszú-járatú 62.453 tonna szállítóképességgel, 45 nagyobb partmenti járatú 5.636 tonna tartalommal és 1.459 kisebb partmenti járatú hajó 20.479 tonna tartalommal, összesen tehát 1.620 hajó 88.568 tonna szállítóképességgel. Ezekhez még számos kisebb hajó sorakozik, melyek a révekben könnyítő és átkelő sajkákúl, vagy gazdasági és egyéb helyi czélokra szolgálnak, s a hajózásra nézve már csak azért is fontosak, mert egy részt a tengeri közlekedés végső fonalai ezekben futnak ki, s más részt a tengerészek jövendő pályájuk elemi ismereteit gyakran épen ezeken sajátítják el. A minden rendű tengeri hajókon mintegy 27.000 ember áll szolgálatban, s e mellett figyelembe kell vennünk, hogy a Tengermellék fiai igen tetemes számmal nyernek alkalmazást idegen lobogók alatt is, mert képzettségüknél és megbizhatóságuknál fogva kiváló jó hírnévnek örvendenek.

Az osztrák partmelléken kedvtelésűl kevesen űzik a hajózást, minthogy a tenger és bájai iránti élénk érdeklődés különösen a belföld vagyonosabb köreiben hiányzik s csak legújabban kezd mutatkozni. Pedig a tenger mindenkit elbájol, ki változatosságát és fenségét csak egyszer is látta s tapasztalta, hogy mennyire tágúl itt a látkör s mennyivel szabadabbá válik a gondolat. Erőt és bátorságot nyer az ember a tengeren, s ki őt megérteni képes, azt mindig újra vonzzák hullámai, akár verőfényben tükröződjenek, akár hatalmas forrongásban, vihartól korbácsoltan tornyosúljanak. Ép így lebilincseli a tenger a fáradalmak és veszélyek mellett is azokat, kik szolgálatára szentelik magukat, s a partjain fölserdűlt nemzedékek gyermekkoruktól kezdve tudják, hogy e sós víztömegből fakadt jóllétük forrása; azért vonzza ez őket oly ellenállhatatlan erővel.

Kereskedés, ipar és hajóépítés Triesztben. Bujatti Edétől, fordította Kenessey Kálmán

A mai Trieszt megérdemli, hogy a szó legteljesebb értelmében kereskedővárosnak nevezzük, mert a nélkűl, hogy az emberi haladás minden terén a szépnek és jónak hódoló művelt lakosságát távolról is megbántanók, bátran állíthatjuk, hogy Trieszt lételének legfontosabb mozgató ereje a kereskedés. Követve azt a régi szokást, mely szerint a trieszti kereskedők üzleteik kötése és elintézése végett egy külön e czélra épűlt házban (Borsa vecchia) naponként összegyűltek, a mai kereskedői nemzedék is majdnem állandóan a „Tergesteo” helyiségeiben tartózkodik, hol a tőzsdelátogatóknak olvasó-szobái és társalgó-termei vannak. A kora reggeli óráktól késő estig naponként biztosan föltalálhatjuk itt az üzlet-embert, kit egyebütt hiába kerestünk. A bankok képviselői, nagykereskedők és kalmárok állandó vendégei a Tergesteónak, s csak a trieszti kereskedelemben beállott pangás fosztotta meg némileg e képet egykori sokszínűségétől úgy, hogy most a Tergesteo látogatása s az ottani tartózkodás gyakran inkább csak meggyökeredzett szokásból, mintsem üzletkötések végett történik.

Trieszt kereskedelmi tevékenységének tere az utóbbi időben némileg szűkebb korlátok közé szorúlt. Az Európa éjszaki, keleti és nyugati részében kiépűlt új vasúti hálózat, hajózó csatornák építése, stb. a távolságokat általában csökkentették, s a ki- és beviteli államokból a Trieszten át vezető útirányokat sok tekintetben kedvezőtlenűl módosították. S hogy ez okok a forgalmat Trieszttől főleg földrajzi helyzete miatt némileg elterelték, az alig tagadható; de azért nem egészen útasítható vissza az a panasz, hogy eddigelé nem történt meg minden, hogy e következményeknek legalább egyéb gondoskodás és intézkedés által lehetőleg eleje vétessék. Új vasútak építése, olcsó s a versenyt előmozdító vasúti és hajófuvardíjak, a fogyasztás általános érdekeit számba vevő, önálló vámpolitika, a valuta rendezése és megszilárdítása sok nyílt sebet hegesztene be, sok sulyos csapást háríthatna el, sőt új épülést, új erőt, új életet teremtene.

Trieszt, melynek szegény és gyér népességű szomszédos vidéke űzleti szervezetének csaknem semmi táplálékot nem nyújthat, már csak ezért is, s mivel mindig tudatában volt azon helyzetének, hogy ő egy nagy s ipari és földtermékekben gazdag állam kapujáúl szolgál, ügyelni kénytelen arra, hogy a honi be- és kiviteli kereskedésben közvetítői szerepét, s a nemzetközi árúcserében, mint kereskedelmi és tengerészeti emporium, elfoglalt állását megőrizze. Ezen helyzetéhez képest Trieszt mindenkor azon igyekezett, hogy a különböző európai és tengeren túli államokkal kereskedelmi összeköttetésekbe lépjen s ez összeköttetéseket fejleszsze. Trieszt kereskedelmi tevékenysége még ma is kiterjed a keleti tartományokra, Kis-Ázsiára, Indiának és Chinának a szuezi csatorna által hozzánk közelebb jutott vidékeire, Afrika éjszaki részére, Olasz- és Spanyolországra, Angliára, és Európa éjszaki országaira, Amerikára és így tovább.

Az osztrák kereskedelmi tengerészetnek, mely első sorban tengeri fuvarozással foglalkozik, összes állományát körűlbelűl 260.000 tonnára tehetjük, s ebből 97.000 tonna esik az összesen 27.000 lóerővel bíró gőzhajókra. Triesztnek 1889. évi összes hajózási forgalmából, – mely 8.213 érkező hajón 1,447.980 tonnát, 8.192 indúló hajón 1,441.250 tonnát tett, – körűlbelűl 6.000 indúló hajó 825.000 tonnával, s csaknem ugyanannyi érkező hajó viselte az osztrák-magyar lobogót. Ezek után legnagyobb része van a trieszti kikötő hajóforgalmában – már földrajzi fekvésénél fogva is – Olaszországnak, melynek tengerészetét a trieszti kikötőben mintegy 1.700 darab, összesen 260.000 tonna tartalmú érkező hajó, s körűlbelűl épen annyi indúló hajó képviseli, s így az angol hajózásnak nagyszerűen kifejlett tevékenységét mintegy 10.000 tonnával haladja meg. Az osztrák kikötőknek körűlbelűl 8 1/2 millió métermázsát tevő évi összes behozatalából közel 6 millió métermázsa, 12,600.000 métermázsányi évi összes kiviteléből pedig közel 7 millió métermázsa Triesztre esik. Trieszt 1888. évi tengeri behozatalának összes értéke kereken 195 millió forintot, kivitelének összes értéke pedig 157 millió forintot tett.

Trieszt szárazi kereskedelme ugyanezen évben a következő számokat mutatja: érkezett több mint 7 1/4 millió métermázsa árú 149 millió forint értékben; útnak indúlt Triesztből a szárazon 3,600.000 métermázsa s 152 1/2 millió forint értékű árú. Trieszt 1888. évi összes kereskedelmi forgalma ekképen vízen és szárazon körűlbelűl 654 millió forint értékű árúcserét mutat (az előző 1887. évi eddig legmagasabbra rúgott számhoz, 665 millióhoz képest körűlbelűl 11 millióval kevesebb). A vitorlás- és gőzhajók, meg a vasútak által szállított ezen árútömeg a már föntebb leírt kikötőben, meg a két (déli és államvasúti) pályaudvarban halmozódik össze.

A két pályaudvar a város körszelet alakú tengerpartjának a végpontjain fekszik s egymással a Riva mentén futó sín-úttal van összekötve. A tengerparttól be az Antonius templomig egy 371.6 méter hosszú és 28.4 méter széles csatorna vezet, melyet mélyebb járatú hajók is használhatnak, a csatorna mindkét oldalán biztosan kiköthetnek s kényelmesen ki- és berakodhatnak.

A tengerparton, a Riván, a pályaudvarok és raktárak közelében pezsgő élet s a be- és kirakott, fel- és leadott árúkkal fölötte élénk forgalom uralkodik. Az árúszinekben és raktárakban a hajókról egyenesen a vasútra és viszont történik a le- és berakodás, s minthogy az új kikötői és raktári telepek, a feltöltés folytán nyert új területek s az épülőfélben levő raktárak is a déli vasút pályaudvarához esnek közelebb, a fő forgalomnak az lett a középpontjává.

A közraktárak Triesztben. Charlemont Húgótól

A jelenlegi forgalom által használható úgy nevezett régi raktárak 21.000 négyszögméternyi, az árúszinek több mint 2.600 négyszögméternyi rakodó területűek. Az épülőfélben levő s a szabadkikötő megszűntetése után a kereskedelmi forgalomnak szánt raktárhelyiségek, melyeknek egy része már kész s részben (körűlbelűl 4.500 négyszögméter) már használatban is van, több mint 142.000 négyszögméternyi rakodó helylyel bíró raktárt, 21.000 négyszögméternyi árúszínt, továbbá mintegy 14.000 négyszögméternyi borszesz- és szén-lerakodóhelyet fognak nyújtani.

Trieszt kereskedelmének kiterjedését illetőleg az előrebocsátott adatok kiegészítéseként említsük meg, hogy Trieszt tengeri forgalmában az egyes országok úgy a be-, mint a kivitelben érték szerint akként vannak érdekelve, hogy (1886-ban) Olasz- és Törökország egyenként 60 millió forinttal, Kelet-India 55 millióval, a hazai kikötők 39 millióval, Görögország 23 1/2 millióval, Anglia és Egyiptom egyenként 21 millióval, Brazilia 19 millióval, Francziaország 10 1/2 millióval, Oroszország 8 1/2 millióval jelentkeznek; egyébiránt összeköttetésbe hozta a forgalom Trieszttel Chinát, Japánt, Ausztráliát, Perut, Chilit, Argentinát, Éjszak-Amerikát, Tripolist, Mozambiqueot, Zanzibárt, Massauát, Svéd- és Norvégországot, Hollandiát, Spanyolországot, stb. A szárazi forgalomban (1888-ban) az egyes államok érték szerint következőleg sorakoznak: a trieszti be- és kivitelben első Ausztria (és pedig 200 millió forinttal); azután következik Németország (35 1/2 millió márkával), Magyarország (32 1/2), Olaszország (6 1/2), Oroszország (5 1/2), Svájcz (5 millió forinttal), stb.

Trieszt legfontosabb kereskedelmi és forgalmi árúi (1888-ban) a tengeri behozatalban a következők voltak: szén (700.000 métermázsa), gyapot (604.000), ásványolaj (427.000), búza (358.000), bor (350.000), kávé (328.000), déligyümölcs (290.000), gubacs (206.000), szőlő és mazsola (154.000), rizs (130.000), bőrök (100.000), faolaj (90.000 métermázsa), továbbá kén, juta, só, liszt, bors, fűszerárúk, donga, stb. Triesztből a tenger felé útnak indíttatott különösen liszt (514.000), czukor (450.000), aszalt gyümölcs (180.000), papír (162.000), bor (135.000), sör (108.000), gyapot és gyapotárúk (92.000), hüvelyesek (85.000), rizs (84.000), szén (80.000), üvegárúk (62.000), dongák (17 millió darab), s még egyéb faneműek, vasárúk, borszesz, stb.

A szárazi forgalomban, és pedig a belföldről Triesztbe való behozatalban az első helyet a következő árúk foglalják el: fa- és kőszén (750.000 métermázsa), czukor (470.000), liszt (404.000), aszalt gyümölcs (181.000), búza (204.000), aczél- és vasárúk (180.000), papír (159.000), sör (105.000), gyapot-, gyapjú és kézműárúk (105.000), hüvelyesek (84.000), üvegneműek (70.000), fa és faárúk (2,850.000 darab), továbbá borszesz, pálinka, korpa, rövidárúk, ásványvizek, stb. Triesztből a belföldre különösen a következő árúkat szállítják: ásványolaj (377.000 métermázsa), kávé (282.000), bor (171.000), gubacs (160.000), gyapot (118.000), faolaj (98.000), bőrök (87.000), gyanta (85.000), juta (82.000), fűszerárúk és bors (48.000), kén (65.000), továbbá berzsenyfa, rizs, stb.

A fölsorolt számok és körűlmények helyes megítélhetésére két tényt kell kiemelnünk, melyek komoly megfontolást érdemelnek. Mindenek előtt a kereskedelmi mozgalom évi értékösszegének emelkedése nem biztos jele a forgalom emelkedésének, minthogy maguk ez értékek is a czikkek árának változásaihoz alkalmazkodnak; továbbá figyelembe kell venni, hogy milyen ugyanazon korszakban a forgalom általános terjedelme a világkereskedelemben s ekképen milyen a többi kikötők élénksége. A hajóforgalom növekedése az 1884-től 1888-ig terjedő öt évben az előbbi öt évhez mérve következő volt: Velenczében 19 százalékon felűl, Hamburgban 34, Fiuméban 63 százalékon felűl, míg Triesztben ugyanazon időszak alatt, mindamellett, hogy újabban a kimutatásokba az előbb figyelembe nem vett helyi hajójáratokat is fölvették, a hajóforgalom alig 9 százalékot meghaladó növekedést mutat. Ezen viszonylagos hanyatlás okaival Trieszt kereskedő közönsége és törvényes képviseletei a legkomolyabban foglalkoznak. A helyzet javítására szükséges segédeszközök gyanánt első sorban a Dél-Németországgal való egyenes vasúti összeköttetést s a hajózásnak kellő segélyezésben való részesítését említik föl.

Trieszt egyes kereskedelmi műveletei lényegükben általában az egyebütt is alkalmazott formák szerint történnek. Az árúkat vagy egyenesen termő helyeiken, vagy hajón és vasúton szállítva saját számlára vásárolják, és pedig általánosan elismert és szokásos fajták avagy minták szerint, vagy pedig bizományúl veszik át eladásra, illetőleg helyben adják el, vagy veszik meg. Szabályként vehetjük, hogy a kereskedelemben itt nagy a változékonyság. Habár a legtöbb czég különösen csak bizonyos árúkat tekint saját űzletkörébe tartozónak, azért, ha jó alkalom kinálkozik, egyéb czikkekkel való űzérkedéstől sem zárközik el. Némely vásárlást, példáúl kávévásárlást, külföldi czégeknek Triesztben letelepedett képviselői által minta és fajta szerint eszközölnek, a szerint teszik a szállítási megrendelést s indíttatják útnak az árút gőzösökkel (egyenesen vagy átrakodással, de mindig egyenesen Triesztbe szóló rakjegyzékkel) a termelő országokból Triesztbe. Már tengeren útban levő árúk eladása, illetőleg vásárlása is minta szerint történik, s kötelezik a hajót, hogy az egy bizonyos meghatározott révben kössön ki, a hol a további rendelkezést kapja.

Az eladás és elszállítás szintén így történik. Egyes czikkekre nézve már évek óta szokásszerűleg egy bizonyos sajátos módja fejlődött ki az elbánásnak. Így a kávét, ha nem csupán egyenes küldemény egyszerű átviteléről van szó, a hajóból raktárakba hordják át s ott tisztítják, a szemek színe és fajtája szerint összeválogatják, sőt a fél kivánságára, ki néha egyes lényegtelen sajátságokat is megkiván, meg is festik, azaz teljesen ártalmatlan festőanyaggal beitatott zsákokban rázogatják egy darabig. A kávét néha hántatlanúl is hozzák s a szemeket csak itt hántják ki. A vevők kivánságára, vagy alacsonyabb árak szabhatása czéljából szintén előfordúl, hogy a kávét minőségileg is keverik. A kávé tisztításával és válogatásával való foglalkozás igen elterjedt házi iparrá vált. A kávét kis zsákokban nőknek osztják ki, kik a megkivántató munkát otthon s többnyire majdnem az összes családtagok közreműködése mellett végzik, s aztán a kapott mennyiséget ellenőrzés mellett szolgáltatják vissza. E foglalkozásnak sok ember köszöni megélhetését.

A narancscsal és czitrommal való kereskedés szintén saját különlegessége Triesztnek. Ezt az árúczikket részben itteni czégek a termesztő helyeken (különösen Szicziliában) saját számlájukra vásárolják és hozatják, leginkább azonban a termesztők, vagy a termesztő helyeken lakó kereskedők küldik trieszti űzletbarátaiknak jegyzékre, s részben végűl, mint közvetítők, idegen czégek számára vásárolják s küldik szét. A legnevezetesebb fogyasztó országok Ausztria, Németország s különösen Oroszország. A termesztő helyen készűlő ládákhoz a szükséges fát Triesztből viszik nagy mennyiségben Szicziliába. Az árú körűlbelűl 35 kilogrammot (250–300 darab czitrom) tartalmazó ládákban érkezik Triesztbe. Minthogy azonban ez az árú könnyen megromlik s a szállításra nem nagyon alkalmas, megérkezése után mindjárt kiválogatják; a már romlani kezdő s teljesen érett gyümölcsöt ugyanis a helyi fogyasztás számára külön rakják, részben a szomszédos partvidékre s Velenczébe küldik; a tartósabb, jobb árút pedig kiválogatva s a hideg ellen alkalmas göngygyel védetten szétküldik. A válogatást többnyire asszonyok végzik, kik minden ládácskát fölnyitnak, minden egyes gyümölcsöt papír-göngyéből kivesznek, a selejtesét külön szedik, a jót pedig ismét papirosba göngyölve, ládákba vagy hordókba rakják szorosan. Sok ember – mintegy 1.500 család – szerez magának e munkával jövedelmet.

Az aszalt szilvával való kereskedés is, mindamellett, hogy az olcsó vasúti és gőzhajói fuvardíjak következtében az éjszaki kikötők versenye megizmosodott, s azok ezt az árúczikket leginkább Budapestről veszik, a trieszti kereskedésnek szintén egyik különlegességeként említhető. Az aszalt szilvát a szárazon s részben tengeren is Szerbiából, Boszniából, Horvát-Szlavonországból, Macedoniából hordókban vagy zsákokban szállítják s legnagyobb részt Amerikába küldik; egy részt Francziaországba, Hollandiába, Németországba, s nagyon csekény mennyiséget Ausztriába is visznek. A megérkezéskor minden hordót s zsákot meg kell vizsgálni, a romlott részt ki kell szedni, azután minden hordót a szükséghez képest feltölteni, a zsákokban érkezett árút pedig hordókba, vagy, ha az árú megrendelője úgy kivánja, ládákba kell rakni. E műveletekhez különféle gépeket, sajtókat, stb. használnak. Az aszalt szilva kereskedést nagyban űzik, bár az a szükséges műveletek miatt csak kevesek kezében van.

A faolajat, az olajkereskedés ezen legfontosabb tárgyát, Olaszországból a Levantéből, Albániából, Corfuból, Isztriából és Dalmácziából, néha még Spanyolországból és Tunisból is szállítják. A szétküldés csaknem pusztán a belföldre s kis mennyiségben Németországra terjed ki. E czikket leginkább helyi ügynökök adják el a trieszti kereskedőknek a termelő számlájára. A faolaj részint eredeti hordókban, részint a szállító-hajókra erősített nagy hordókban érkezik, melyeket szivattyúval ürítenek ki. A raktárba vitetve, ott, minthogy a hordó a feladó tulajdona, e czélra készen álló nagy fa- vagy vasedényekben (tine) s részben földalatti kőmedenczékben (piscine) teszik el, melyekben az olaj megtisztúl s leülepedik. Az olaj, hogy folyékony és tiszta maradhasson, télen-nyáron mesterséges hevítéssel, illetőleg légárammal előidézett s éjjel-nappal egyenlő légmérsékletet kiván. A tiszta, víztől ment üledék (morchia) szappanfőzésre használható.

A borkereskedés főleg újabb időben nagyon föllendűlt, úgy, hogy Triesztet a dalmát, görög és magyar borok fontos rakhelyének tekinthetjük. A legtöbb bort Francziaországba viszik ki. A fűszerárukkal s különösen az orvosi és mesterségi czélokra szolgáló anyagokkal való kereskedés szintén nagyon fontos Triesztre nézve, habár ma nem oly mértékben, mint a gőzhajózás és a vasútak megnyílta előtt. Annak idején Trieszt volt e czikkekre nézve a fő vásárhely a fogyasztó tartományok, mint Ausztria-Magyarország, Német- és Oroszország, általában az éjszaki tartományok, továbbá Amerika, stb. számára. Trieszt több százféle fűszerárúit a föld minden tájékáról szerzi s küldi szét minden irányban. Ezen árúcsoport némely czikkei tisztítást, válogatást és különös csomagolást kivánnak, nevezetesen az olyanok, melyek műveletlen népeknél gyűjtetvén, földdel, kővel és egyéb szemettel vannak keverve. Trieszt lakosságának munkás osztályára nézve ez igen jövedelmező keresetforrás. Tetemes munkát ad Trieszt házi iparának a mézga-kereskedés is. A nyers állapotban érkezett mézgát ugyanis mindenek előtt átszitálva megtisztítják, a nagyobb darabokból álló részt azután suly ellenőrzése mellett női munkásoknak adják át, kik azt haza viszik s elismert ügyességgel a kereskedésben használt minőségek szerint összeválogatják. Egyes behozatali czégek száz nőt is foglalkoztatnak ezzel.

Trieszt kereskedői lakosságához kell számítanunk az űzletekben foglalkozó hivatalnokok és munkások nagy seregét is. A kereskedés előmozdítására a következő intézmények szolgálnak: különféle bankok s bankok fiókjai, mint a Banca commerciale Triestina (trieszti kereskedelmi bank), a Banca popolare (népbank), az osztrák-magyar bank, a hitelintézet, a bécsi angol-osztrák bank fiókjai, a trieszti tőzsde érték- és árúpiacza, a közraktárak, stb.; továbbá nehány, az ipari, kereskedelmi és tengerészeti kiképezést elősegítő nyilvános és magániskola és intézet. A tengeri kereskedelemre nézve különösen fontosak az itt fennálló számos belföldi biztosító intézetek s külföldi tengeri biztosító társúlatok számos képviselőségei, s végűl a hajók tengerre termettségének osztályozása czéljából fennálló „Veritas Austro-Ungarica”. A cs. és kir. tengerészeti hatóság, a kereskedelmi és tengeri törvényszék, a kereskedelmi és iparkamara, a tőzsde-igazgatóság a választott birósággal együtt, a fölesketett alkuszok kamarája szintén leginkább a kereskedelemnek s forgalomnak szolgálatot tevő hatóságok és intézmények, melyekhez még a pénzügyi és fővámhivatali, postai és távirdai igazgatóságok, a só- és fémbeváltó-hivatalok sorakoznak.

Az árúszállítást a tengerpartról és a vasútról a városba és viszont – azon esetben, ha a ki- és berakodás a hajóról a vasútra nem egyenesen történik – ökrös vagy lovas szekerek végzik. Foglalkozása nagy szabású voltánál fogva a szállítási űzletet kell még megemlítenünk. Egyes szállító űzletek nagy személyzetet foglalkoztatnak, saját terjedelmes raktárakkal bírnak, bel- és külföldön állandó fiókűzleteket tartanak, külföldi czégek képviseletére vállalkoznak, s nagy átviteli kereskedést űznek.

A nagyban való kereskedés mellett élénk itt a kicsinyben való kereskedés is gyarmatárúkkal, fűszerekkel, kézműipari és rövidárúkkal, üveg- és bőrárúkkal, fémekkel, stb. A halpiacz (a csarnokban) időnként a legválogatottabb tengeri halakat, kagylós és héjas állatokat kinálja, s kiindúló pontja a belföldre irányúló szállító kereskedésnek, melynek törekvését jelenleg hazafias férfiakból alakúlt egyesűlet támogatja.

Ámbár Trieszt földrajzi fekvésénél, sajátos űzleti szelleménél, úgy szintén csekély használható földterületénél, természetes vízi erőkben való szűkölködésénél, jelentéktelen mezőgazdaságánál, a lakások és élelmezés drágaságánál, gyér népességű s munkaerő és fogyasztó képesség tekintetében szegény vidékénél, a kereskedés körűl foglalatoskodó munkások jobb díjazásánál s több ily körűlményeknél fogva az ipari munkára nézve nem épen kedvező hely: mindamellett egyes iparágai elismert fejlettségre emelkedtek, s ezek között – Trieszt kikötővárosi jellegével egyezőleg – a hajóépítés a legfontosabb.

A Lloyd hajómű-telepe Triesztben. Charlemont Húgótól

Bizonyára sajnálatos, de el nem hallgatható, hogy az osztrák tengerészet több tekintetben pang. Az osztrák kereskedelmi hajózásnak jelenleg 10.022 hajója van, a mi szám szerint növekedést jelent, de e hajóknak 257.191 tonnányi szállítóképessége, a 29.202 főnyi személyzet s a 26.248 lóerőnyi hajtóerő, ez utóbbi kivételével, a miben 900 lóerőnyi szaporodás van, évről-évre állandóan csökken. Minthogy a föntebbi hajólétszámban a halász- és könnyítő bárkák is benfoglalvák, azt látjuk, hogy a kisebb hajók szaporodnak, de a tengerészeti fejlődés döntő tényezőinek értékesítése, s így különösen a tonnatartalom hanyatlik. E körűlmény egyúttal a nagyobb hajógyárak elfoglaltságának mértékét is megszabja. Közigazgatóságilag Isztria és az illyr partvidék is Trieszt kikötőtelepéhez tartozik, s e területen együtt véve 7 hajógyár és 11 hajó-építőhely van. Tulajdonképeni trieszti hajógyárak ezek: S. Andreánál (A Lloydé), S. Roccónál (a Stabilimento tecnico triestino), S. Bartolónál (illetőleg Barcolánál Trieszt és Miramare között) és S. Lorenzónál (Servola). A Lloyd hajómű-telepén egészen új hajókat is építenek, s a műrévekben (dock) javításokat végeznek. 1889. év folyamán az „Imperatrix” nevű 2.440 tonna szállítóképességű nagy gőzöst bocsátották vízre. A Stabilimento tecnico triestino (mely 1869-ben részvénytársasággá alakúlt) másfél millió forintnyi tőkével dolgozik, s gép- és hajóépítő s hajójavító munkákat végez, mely utóbbi czélra száraz-műrévei (dry dock) vannak; hajógyára a muggiai öbölben S. Roccónál fekszik, mely telepről fönnállása óta 222 hajót bocsátottak vízre s azok közűl 31 a cs. és kir. haditengerészet számára készűlt; gépműhelyei Trieszt közelében S. Andreánál vannak, melyekben gőz- és egyéb gépeket készítenek. A társúlatnak e két telepen 2.000 munkása van. E telepen 1889-ben három kis gőzös készűlt, mindössze 443 tonnányi szállítóképességgel. A Lloyd hajtómű-telepén 84 gőzhajót (kerekszámban 88.000 tonnával) meg 49 bárkát, a Stabilimento tecnico triestino telepén 81 gőzhajót (kerekszámban 34.000 tonnával) és 8 vitorláshajót, a s.-lorenzói hajóépítő-telepen mindössze csak 3 gőzhajót (összesen 150 tonna) és 18 bárkát javítottak ki. Triesztnek egyéb telepein is gyárilag készítenek gépműszereket és hajókellékeket. A hajótestnek víz alatti részein teljesítendő munkák és javítások eszközlésénél, ha e czélre a hajót szárazra vonni nem akarják, valamint a tenger fenekén végzendő munkáknál is általában búvárokat használnak.

A többi ipari telepek között az 1872-ben épűlt „Economo” czímű gőzmalom kiváló helyet foglal el. Ez a város közepétől nem messze, a s.-andreai kedvelt sétahelyhez vívő út mellett fekszik. A tulajdonképeni malomhoz gabona- és örlemény-raktárak, műhelyek, istállók, stb. csatlakoznak. A telep berendezése a gyártás legújabb kivánalmait is kielégíti s a legjobb magyar malmokkal mérkőzik. A két gép hajtásához szükséges gőzt öt nagy aczélkazánban fejlesztik; a gőz mintegy 450–600 lóerőt tesz úgy, hogy 24 óra alatt 1.000 métermázsa gabonát őrölhetnek meg. E telepen 300 munkás foglalkozik. A nyers anyag részben hazai, részben első minőségű orosz termék. Az őrlemények kitűnő minőségüknél fogva nagy hírűek, s nemcsak a helyi fogyasztásban van kelendőségük, hanem útat nyitottak maguknak a Levantéba, Egyiptomba, Angliába is, s az Amerikába és Indiába menő osztrák kivitelben első sorban jönnek tekintetbe; már több kiállításon (így 1873-ban Bécsben is) kitűntetésben részesűltek. A telepet 1875-ben Ő Felsége és 1881-ben Rudolf néhai trónörökös tűntette ki látogatásával. Ugyancsak említésre érdemes a Servolában, Trieszt mellett, fönnálló nagyszabású kötélgyár (Giuseppe Angeli), mely a legújabb mechanikai segédeszközökkel, ú. m. gőzgépekkel, fésűlő-, szövő- és fonógépekkel fölszerelve, a hadi és kereskedelmi tengerészet minden követeléseit képes kielégítni s készítményeit külföldön is nagyra becsűlik.

Búvárok Triesztben. Charlemont Húgótól

A tésztanemű s a kétszersűlt készítmények – egyelőre természetesen inkább csak a helyi piaczon – az ismeretes nápolyi verseny mellett is nagy tért hódítottak. Egyes, gőzerővel működő tésztagyárak, melyek melléktermékként korpát és darát is készítenek, azon igyekeznek, hogy a belföldön mennél több fogyasztó piaczot hódítsanak, s igyekvésük nem eredménytelen. A „Girardelli testvérek”-nek 1816 óta fönnálló tésztagyára a nápolyi gyárak mintájára van berendezve s nagy hírnek örvend. A gyár készítményeihez való elismert legjobb minőségű anyagnak, búza-, rozs-, árpának, őrlését egy külön malom végzi. Ezen gyárnak, melylyel még egy másik (a „Grezler és Duodo”-féle) is serényen lépést tart, s készítményei nemcsak a helyi piaczon és a hajók ellátásában állották meg helyöket a versenyző olasz készítmények ellenében, hanem a szomszédos Adria-melléki tartományokban, a Levantében, Angliában, Skócziában, Amerikában és Indiában is tért hódítottak. Két víznyomású és 3 csavaros sajtóval dolgozik e telep; 50 munkást foglalkoztat s naponta 30–35 métermázsa tésztát készít. A Dreher-féle s még egy másik, kisebb szabású serfőző-telep különféle fajta sört gyárt; amaz főleg kivitelre szánt nehezebb, emez könnyebb fajta sört készít. Csokoládé-gyártást két gyár űz, melyeknek készítménye és gyártóképessége messze földön elismerésben részesűl.

Trieszt szappangyártása már régóta jónak bizonyúlt; a jelenleg fönnálló 7 szappanfőző műhely készítményei megérdemlett elismerésnek örvendenek. Zsíros, illatos és egyéb olajok, kocsikenőcsök, továbbá bőr, játékkártya és szivarkapapír készítésével több telep foglalkozik. Megemlíthetjük még a vitorlavászon-gyártást, a könyv- és kőnyomdákat és a likörgyárakat.

Triesztnek más részt sajnálatos természetű talaja kifogyhatatlan mennyiségű s tartósságánál és idomíthatóságánál fogva kőfaragói czélokra kitűnően alkalmas követ szolgáltat s ezt Olaszországba és Egyiptomba kövező, Bécsbe, Budapestre, stb. építő és épületdíszítő czélokra nagyban szállítják. Nem csekély fontosságu ipari czikk a jég, melyet Trieszt mellett (Barcolában) rövid idő óta fönnálló mesterséges jégkészítő gyár, valamint a Karszt fensíkján levő jégbarlangok és tölcsérek szolgáltatnak.

A trieszti iparnak egyik különlegessége az ú. n. „valódi trieszti ostornyél”. Ezt czeltiszfából készítik s Ausztria-Magyarországban, Német- s Olaszországban árúsítják el. Az ostornyelek gyártását egy trieszti czég (Lautmann Antal) már 1810 óta űzi, évenként mintegy 300.000 darabot készít s küld el leginkább Cseh- és Morvaországba meg Éjszak-Németországba.

A halászat az Osztrák Tengermelléken. Graeffe Edétől, fordította Paszlavszky József

Az Adriai tengert a trieszti öböl környéki, barlangokban dús Karszt-hegységtől le délre, az öblökben gazdag dalmát partok felé hoszszan elnyúló s a halászatra nézve kedvező partvonal szegélyezi. Isztriában különösen a muggiai és Pirano mellett a sicciolei öböl, meg a Canale di Leme védett s jó halász-helyek. Ez okból azt hihetné az ember, hogy az ilyen partvidéken sok halász lakik és nagy halászat is van. A dolog azonban nem így van; sőt inkább csak egyes helyeken talál az ember élénkebb parti halászatot, mint példáúl Isolán, Piranóban és Rovignóban. Ez a jelenség, mely különben más tengerek partjain is tapasztalható, kevésbbé magától a helytől, mint inkább a lakosok keresetbeli körűlményeitől függ. A hol nincs elég kereset, ott a parti lakosok a halászatra adják magukat. A legfeltűnőbb példa erre Chioggia, a velenczei határváros, mely Olaszországnak sokkal kedvezőtlenebb fekvésű, kevésbbé védett keleti partján is az Adria első halászati emporiumává tudott emelkedni.

Hogy az Osztrák Tengermellék lakói a parti halászatnál maradtak, annak oka a sok védett öböl, melyekben a halászat bizonyos ágaival nagyobb födött hajók nélkűl is foglalkozhatnak. A partvidéknek földmívelésre alkalmas talaja is elvonta az embereket a halászattól. A tengeri halászat ugyanis mindenkor bizonytalan és fáradságos foglalkozás, a mennyiben a halaknak kedvező és nagy számban való vonúlása esetleges körűlményektől függ. A parti lakók nagy része ezért inkább a földmívelésre, a szőlő-, nevezetesen pedig az olajfa-termesztésre adta magát, a halászatot pedig csak mellékkeresetnek tekinti. A tengeri halászatról szóló némely közleményben panaszkodnak, hogy a halászat e tengerparton csak pang s a lakosságnak kevés jövedelmet hajt; s egyszersmind fölemlítik más nemzetek nagyszerű halászatát, nevezetesen az éjszakamerikaiakét, hollandokét és francziákét, valamint azokat a nagy összegeket is, melyeket ez államok a halászat emelésére és tökéletesítésére fordítanak. Az ilyen összehasonlítás azonban nem találó. Számba kell ugyanis venni, hogy az Atlanti oczeánt, meg az Éjszaki tengert tömérdek társasan élő vándor-hal népesíti, mint a tőkehal és a hering. A Földközi tengerben való halászat épen, mert ezek, nevezetesen a tőkehalak hiányzanak belőle, ilyen fontosságra soha nem juthat.

Csak a ton-hal, a scombro, a szárdella és az anchovi-hal az, mely e Földközi tengerben él és a halászatban némileg jövedelmez; de konzervált állapotban, mint nép-eledel, ezek sem juthatnak olyan általános elterjedésre, mint a tőkehal meg a hering. Vajjon sikerűl-e valamikor a Földközi tenger halászatát ezeknek, vagy tömegesen együtt élő más halfajoknak mesterséges áthozatalával emelni, igen kérdéses. Az idegen halfajok meghonosítására tett kisérletek sikertelensége azt mutatja, hogy erre nem nagy remény lehet.

Az egyes halfajokat illetőleg először is meg kell jegyeznünk, hogy az Adriai tengernek, mint a Földközi tenger egy részének álllatvilága ugyanaz, mint a mely a Földközi tenger éjszaki vidéke faunájaként ismeretes. A halászatra nézve különösen azok a fajok fontosak, melyek seregesen járnak, az úgy nevezett vándor- vagy költöző halak. A vándor-halak elnevezése abból a régi hibás hiedelemből ered, mintha a halak valami távoli tengerekből vándorolnának ide. Inkább síktengeri halaknak lehetne őket nevezni, minthogy, miként más síktengeri állatok, medúzák, szalpák, stb., csak ideiglenesen jelennek meg a partok közelében, azután ismét nagyobb mélységekbe vonúlnak. Az Adriában e vándor-halaknak hat ilyen fontosabb és általánosan ismert fajuk van: a szárdella (Clupea sardina), az anchovi-hal (Engraulis encrasicholus), olaszúl „sardon”, a ton-hal (Thynnus vulgaris), olaszúl „ton, tonnina”, a scombro (Scomber scomber) és két Pelamys-faj.

Legjövedelmezőbb a szárdella-halászat, melylyel legtöbben is foglalkoznak. A szárdella a heringfélék családjából való hal; a hidegebb évszakban a mélyebb tengerfenéken él, ott ívik október és november havában, a fiatal nemzedék is ott növekedik föl. A szárdella-rajok a melegebb évszak beálltával, márciusban vagy áprilisban jelennek meg az időjárás szerint Isztria és Dalmáczia partjai mentén és öbleiben. Tavasz kezdetén még a mélyebb vizekben tartózkodnak s csak nyáron, június és július havában emelkednek föl lassan-lassan a tenger fölszínére, őszkor pedig épen olyan lassanként tünedeznek el a mélységbe, mint a hogy megjelentek volt. Valószínű, hogy e tanyaváltoztatásnak a víz hőmérséklete s apró rákfélékből álló eledelöknek evvel kapcsolatos előfordúlása az oka.

Szárdellahalászok Isztriában az édesvízi állomáson. Charlemont Húgótól

A szárdellát kerítő-, eresztő- és méthálóval fogják. Az isztriai partokon leginkább az eresztő-hálót használják, kivált ott, a hol a part sziklás. Az eresztő-háló (olaszúl „sardellera”, „manaide”) több végből áll; egy-egy vég 25 méter hosszú, 5–7 méter széles s egyes szeme mintegy 2 centiméter átmérőjű. Alsó-inán ólom-súlyok vannak, a felsőn pedig úszó parák, melyek a vizen fentartják. Az ilyen egyes végek (olaszúl „spedoni”) tetszés szerinti számban fűzhetők egymáshoz úgy, hogy az egész háló olykor ezer méter hosszúra is elnyújtható. Használatakor a halászok kieveznek vagy kivitorláznak bárkájokkal a tengerre egész odáig, a hol a fölszínen szárdella-rajokat látnak, vagy bizonyos jelekből gyanítják, hogy a nagyobb mélységben ott vannak. Itt hosszú hajókötélen vasmacskát vetnek le és a bárkát, a kötelet folyvást eresztve róla, abba az irányba hajtják, a hol a raj az áramlattal nyüzsög. Most egyik véget a másik után eresztgetik be, még pedig a mélységekhez képest, a melyekben a szárdella vonúl, külön-külön súlyozva, míg a kötélen tartózkodó bárka a vasmacskán túl nem kerűl. Ha a szárdella felsőbb színtájon van, a háló mentén még csalétket (szétnyomkodott zsebrákot, Carcinus maenas) is szórnak szét, hogy a halakat oda édesgessék. A háló mozgásából, mit a szironyfedelékökkel beleakadt szárdellák okoznak, vagy a fölvetődő pikkelyekből következtetik azután, hogy sikerűlt-e a fogás. Erre a hálóvégeket ugyanabban a sorban, a mint leeresztgették, fölhúzgálják, a halakat a szemekből kiszedik és kosarakba, szitákba rakják. Ilyen módon halásznak Muggia, Capo ï Istria, Isola, Umago s más isztriai helységek halászai áprilistől kezdve egész szeptemberig. A szárdellát legnagyobb részt az Isolában levő gyár veszi meg; ott rakják franczia mód szerint olajba s onnan kerűl beforrasztott pléh-szelenczékben a kereskedésbe. Az apró anchovi-halat is ilyen formán fogják kerítő- és eresztő-hálóval, csakhogy a hálószemek természetesen aránylagosan apróbbak.

A scombro-hal csak tavasztól őszig mutatkozik e partokon. A legnagyobb rajok nyár derekán jelennek meg, sebesen vonúlva tova a tenger bizonyos színtáján. Ezeket is kerítő- és eresztő-hálóval, részben pedig horoggal fogják. A hálók olyanok, mint a szárdellákhoz valók. A horgászatot még nem igen űzik, pedig nagyobb bárkákról intézve a sík-tengeren, bizonyára adna olyan gazdag zsákmányt, mint az Atlanti tengeren. A városi nép kedvtelésből horgászik kis vitorlás csónakokból. A horog, melyet használnak, az úgy nevezett „pannola de scombri”; a zsinege négy ágú s minden ágán egy-egy horog van, melyek közűl kettőn kis ólomdarabka van. Csaléteknek egy-egy darabka szépiát vagy szárdellát használnak.

Miként a scombor és a szárdella, úgy a ton-hal sem látható a hidegebb évszakban; ennek csapatai is csak az év melegebb szakában jelennek meg. Arra nézve, vajjon a ton-hal a Földközi vagy az Atlanti tenger mélységeibe vonúl-e el, még nincs megegyezés, minthogy tapasztalták, hogy rajai a Gibraltári szoroson át vonúlnak a Földközi tengerbe. Valószínű mindamellett, hogy azok a ton-halak, melyek a Földközi tenger keleti medenczéjéban vannak, ott húzódnak a mélységbe s hogy a nyugati részről egyes csapatok az Atlanti tenger mélyebb helyeire költöznek.

A ton-halat Isztria meredek partjai mentén halászszák. Alkalmas helyeken mindenütt figyelő állomásokat talál az ember, magas létrákat, vagy nagy csőszfákat, melyek tetején ülőke van. Ezek arra valók, hogy tetejökről a ton-halak csapatjainak érkezését kémleljék. Fogásra bizonyos kerítő hálót használnak, melyet „tonnara”-nak neveznek. Ez az eljárás a ton-halaknak arra a sajátságára van alapítva, hogy a part mentén mindig bizonyos irányban úsznak tova. Mihelyt egy-egy rajt észrevettek, a bárkán vitt hálót úgy állítják föl, hogy az eleje a parttal derékszöget alkosson, azután másik részében behajlítják, mintegy megtörik és a parttal egyközűen helyezik a tengerbe. A vonúló halaknak így mind előre, mind oldalra a nyílt tenger felé elzárja útjokat a tonnara erős, fenékig érő fala. A tonnara erős kötelekből készűlt súlyos háló, melynek csak felső inán vannak parái; szélessége mindenkor a tenger mélységéhez van alkalmazva, 20–25 méter, vagy olykor több is. Hoszsza 200–300 méter között változik. Mikor a raj ilyen módon zsákútczába kerűl, a tonnara-hálót összehúzzák s a halak a hálónak legapróbb-szemű részébe szorúlnak. Ott azután megöldösik és a partra vonszolják őket. A hálóba kerűlt halak eszeveszett ide-odaszökellése, a mint kékesen csillogó testüket ki-kilódítják a vízből s úszószárnyaikkal csapkodják a tengert, hogy csak úgy fercseg a habja, a hallászok zsivaja, kapkodása, a mint csónakjaiból a zsákmányra törnek, baltákkal, evezőkkel verdesik őket s a megölteket vas-csáklyákkal a partra vonszolják, érdekes és izgalmas látvány. A megölt halakat azonnal megtisztítják a belöktől és a legközelebbi piaczokra küldik. A tonnara-hálókat olykor hosszabb ideig is ott hagyják a kedvezőbb fekvésű partoknál; olyan nagy, vejsze-forma álló berendezés, mint a milyen Olaszországban, nevezetesen Szárdiniában használatos, a Tengermelléken nem fordúl elő. A ton-halnak rokona, de kisebb nála a „palamida” (Pelamys sarda) meg a „sgionfetto” (Auxis Rochei); ezeket is hasonló módon, de sokkal csekélyebb mennyiségben fogják, mint a ton-halat, pedig húsuk sokkal izletesebb, mint ezé.

Az Adria halfajainak legnagyobb része egész esztendőn át állandóan ott él a partok mentén a kevésbbé mély helyeken és az öblökben. Ezek az úgy nevezett állandó halak. Olyan nagy tömegben azonban soha sincsenek együtt, mint az említett vándor-halak, azért a halászatra nézve csak másodsorban fontosak. Legelől kell említeni ezek közűl a tengeri pér-halak vagy mugil-félék csoportját, melyből több faj él e partok közelében. Ezek a halak kivált a sekélyebb öblökben, nevezetesen a folyó-torkolatoknál és lagunáknál tartózkodnak, s az édes vizekbe is beúsznak. Kisebb rajokban, társasan élnek s ívás idején és télen nagy mennyiségben sereglenek össze az öblökben és folyó-torkolatokban úgy, hogy ez ízletes halak fogása elég jövedelmező.

Ha az ember az isztriai partok mentén hajózik végig, gyakran láthat kérdőjel formára bevert karókat. Ezek a karók ugyanis csekély görbűletű hosszanti sorban állnak, mely a végén csigaszerűen bekunkorodik. E berendezés a „saltarello” nevű háló oda erősítésére való és a tengeri pér-halak fogására szolgál. A karók mentén kifeszített háló oda tereli a halat a vejsze kunkorodásába, a honnan nem tudván kitalálni, átugrálnak a függőleges hálón s a kunkorodáson kivűl vizszíntesen kifeszített háromrétű hálóba, az ú. n. „salto”-ba potyognak, melybe azután bebonyolódnak és megfogódnak. Az öblökben, mint pl. Pirano mellett a sicciolei öbölben és a Quieto torkolatánál kerítő-hálóval, az ú. n. „tratte da cievoli” hálóval fogják őket, mely 500–1.000 méter hosszú, 20 méter széles és szemei 4 centiméter átmérőjűek. Ezzel télen, karácsony táján halásznak, minthogy e halak ilyenkor szoktak nagyobb seregekben az öblökbe vonúlni. E kerítő háló húzásában olykor sok halász működik közre, minthogy nemcsak azon kell lenni, hogy a háló alsó ina a fenéken maradjon, hanem azt is meg kell akadályozni, hogy a mugil-halak a felső inán át ne ugorjanak. A mugil-halászat e módját leginkább bérlők alkalmazzák, a kik a zsákmány két harmadát maguknak követelik, egy harmadát pedig a halászoknak engedik át. A kifogott tengeri péreket azonnal lapos ládákba, jég közé rakják s a piaczokra küldik szét.

Igen szorgalmasan halászszák a félszegúszó halakat is, milyenek a „ passera ” (Pleuronectes platessa), a „sfoglia ” (Solea vulgaris), a „ sfaso” (Rhombus laevis), és a „rombo” (Rhombus maximus). A leggyakoribbak a passera és a sfoglia, ívás idején, télen nagy mennyiségben sereglenek össze a partok közelében, a homokpadokon; csak a legnemesebb és legnagyobb félszegúszó, a rombo, mely 10, sőt több kilogrammnyira is megnő, él remete módjára, magánosan. A passera és sfoglia halakat különös, „passarella” nevű hálóval fogják, piaczra viszik s mindaddig jégen tartják, míg az egész el nem kél. E két halfaj több napig is elél tengervízzel telt haltartóban; azért csak sajnálni való, hogy a halászoknak nincs olyan berendezésök, melyben élve szállíthatnák s a piaczon is elevenen tarthatnák őket. Épen ezek a halak nagyon sokat vesztenek ízletességökből a jégen való állásukban, sőt sokszor el is romlanak teljesen. A rombo-halat, mely a legjobb és legkeresettebb halak egyike a piaczon, szintén különös, hosszú kerítő-hálóval, a „rombrerá”-val halászszák.

Az állandó halaknak egy másik csoportját a Sparus- vagy orada-félék különféle fajai teszik, melyek mindannyian pikkelyes testűek, sörényúszójok tüskés s állkapcsaik zsákmányfogakkal fegyverzettek, azon kivűl lapos keredked örlőfogaik is vannak. A „cantarello” (Pagrus vulgaris), mely jókora nagyságra nő, valamint az „orada” (Chrysophrys aurata) a nemes halak közé sorozandók. Ezeket egész éven át halászszák, még pedig leginkább kerítő-hálóval. Az éjszaki oradát (Pagellus centrodontus) és a vörös oradát (Pagellus erythrinus) horoggal, azon kivűl pedig lapos fenekű (olaszul „sandali, zoppoli” nevű) kis csónakból dárdaszigonynyal, „fiociná”-val is fogják. A szigonynyal való, bizonyára ősrégi halászatot különösen éjjel űzik, mikor a halat tűzfénynyel csalják közel és elvakítják. A fiociná-val kettősben halásznak; egyikök lassan evez, előre hajtva a csónakot, a másik pedig éles szemmel kikémleli a halat a fenéken s erős sújtással vágja belé a szigonyt.

A hosszú orrú csukára (Belone acus), melyet olaszúl „angusigolo”-nak hívnak s mely szintén nem messze tanyázik a parttól, Isztria némely vidékén különös horog-berendezést használnak. Gyermekjátékhoz hasonló kis hajócskát, vagy vitorlával ellátott kis deszkadarabot eresztenek szélnek a partról a tengerre, s az haladásával hosszú, egész sor fölszerelt horoggal teleakasztgatott zsineget von maga után.

A Labrus-félék vagy ajakos halak (olaszúl „libe”), e csinos tarka halak, többnyire a moszatok és tengeri füvek között tartózkodnak, egészen közel a parthoz. Ezek azok a halak, a melyekre – nehány orada-félén, a tengeri angolnán és szépián kivűl – varsát (olaszúl „nassa”) állítanak. A varsa száját sűrűn megrakják tölgy- vagy olajfa-ágakkal s csaléteknek döglött halat, rákot, olykor csak szépia-csontot tesznek bele. A varsa fűzvesszőből van fonva és mintegy 2 méter hosszú; ilyen szerszámot azután többet kötnek össze egymással sorjában és kövekkel sülyesztik a fenékre. Pár nap múlva azután fölszedik s a zsákmányt kiveszik belőlök; majd ismét leeresztgetik mindaddig, míg a csalétek, meg a zöld ágak halat csalogatnak oda.

Említsük még föl a tengermelléki állandó halak közűl az apró tengeri gébeket (Gobius; olaszúl „guatti”) és a kalász-halakat (Atherina; olaszúl „girai” és „anguela”). A tengeri gébek hasonlítanak a mi édesvízi küllőnkhöz, de hasi szárnyaik a szivóka egy nemévé nőttek össze és testök nyálkás. Bár nagyon aprók, a parti népnek mégis nagy hasznára vannak, mert nagy számmal, sok fajban és mindenütt előfordúlnak. A kalász-halak nevöket onnan kapták, hogy sok hosszú bajusz-száluk van, mint a gabonakalásznak; ezek még apróbbak, mint a gébek, de seregesen élnek a part közelében s így tömegesen foghatók, bár nem igen ízletesek. Ezek teszik a „minutaglia”, a különféle apró halak főrészét, a melyet a piaczon árúlnak. A kalász-halat igen fínom szemű kézi hálóval, az „anguellavá”-val fogják.

Az állandó halakon kivűl, melyek részint közel a parthoz, részint a sekély helyeken élnek, még egész sereg hal említendő, melyek a tengernek mélyebb iszapos, homokos fenekén tartózkodnak. Ilyen nehány faj a tőkehal-félék családjából, azután némely különös formájú halfaj, mint a Szent Péter hala, vagy tükör-hal (Zeus faber; olaszúl „sampiero”), és a széles szájú tengeri ördög (Lophius piscatorius; olaszúl „rospo”), továbbá a sok rája és czápa-féle. A tőkehal-félék közűl azok a fajok vannak itt, melyek a Földközi tengerben; többnyire kis fajok, mint a kis tőkehal (Gadus minutus; „pesce mollo”), valamint nagyobb a „merluzzo” (Merluccius esculentus), melynek igen ízletes a húsa. A ráják és czápa-félék csak a szegényebb néposztálynak szolgálnak eledelűl. A czápák közűl csak a tüskés czápának (Acanthias vulgaris; olaszúl „asial”) van jó ízű húsa s a piaczon nagyobb ára. A rájákat, melyek közűl egyesek igen nagyra nőnek, általában kevésre becsűlik. A piaczra a czápák közűl többnyire csak a kis fajok kerűlnek, mint a „pesce gata” (Scyllium), a „pesce cane” (Mustelus) és a tüskés czápa, melyek legfölebb egy méter hosszúak. A szárazföldön a czápa névhez rendesen valami hatalmas, az emberre is veszedelmes tengeri állat fogalmát kötik. Ez az említett czápafajokra épen nem illik, minthogy ezek teljesen ártalmatlanok s csak rákokra, szépiákra s kisebb halakra leselkednek. Az a hatalmas rabló, mely a melegebb tengereket mindenütt veszedelmessé teszi, a „canizza”, az „emberevő czápa” (Carcharodon Rondeletii), mely 4–5 méternyire is megnő, 40–50 centiméternyi tág torka van s száját nagy, háromszögletű, fűrészes szélű fogak fegyverezik. Ez azonban, szerencsére, ritka vendég az Adriában úgy, hogy Trieszttől a dalmát szigetekig az egész hosszú partvonal mentén évenként legfölebb öt-hat példányt ejtenek el. Ennek, valamint egyes más nagyobb és szintén ritkább czápának a húsa kemény és rosz szagú, minthogy sok húgysavas só van benne. Ezek mind ragadozó számba vehetők; sok halat pusztítanak el a nélkűl, hogy maguk valami hasznot hajtanának. Ezért a kormány minden elejtett emberevő czápáért száz forint jutalmat fizet.

A molluszkák vagy lágytestű állatok közűl a szárazföldön csak az éti csiga szolgál az embernek eledelűl, ellenben az Adriai tenger gazdag mindenféle enni való molluszkában. Kevésbbé ismeretesek ugyan, de nem kevésbbé hasznosak, mint az osztriga, más kagylófajok, mint a csemege-kagyló, „pedocchio di mare”, vagy fekete-kagyló, „cozza nera” (Mytilus edulis), a bárka-kagyló, „mussolo” (Arca Noae), a káma-kagyló (Chama gryphoides), a fésű-kagyló (Pecten), a selymes-kagyló (Pinna) és mások. A csigák közűl sok szolgál eledelűl a parti lakosoknak; ilyen a bibor-csiga, „porpora” (Murex trunculus), a „garusa” (Murex brandaris), a „porgeleta” (Cassidaria echinophora), stb. Legkevésbbé ismeretesek, mint enni valók, a szárazföldön a cephalopodák, melyek közűl nem kevesebb mint hat faj kerűl a piaczra. Leggyakoribb a „seppia” (Sepia officinalis), melyet hibásan „tintahal”-nak szokta nevezni magyarúl; kivált április és május havában, ívása idején fogják nagy mennyiségben a homokos helyeken. Részint kirántva, részint olajban főve kerűl az asztalra s édeskés, de jó ízű húsa van. Még jobb és fínomabb húsa van a valamivel ritkább „calamaro”-nak (Loligo vulgaris), valamint a kis „seppoliná”-nak (Sepiola Rondeletii).

Osztrigaszedés Zaule mellett. Charlemont Húgótól

Mindezeket többnyire kerítő-hálóval, a „trattá”-val és a „grippó”-val fogják a part mentén, de halászszák a síktengeren is az olasz gyalommal. A szépiát horoggal is fogják; a fogásokhoz való horognak „puschia” és „sustavizza” a neve; az egész úgy van összeállítva, hogy egy zsinegre rövid pálczikák vannak kötve, melyeknek egyik végökön hegyes horgokból való koszorú, másik végökön pedig csalétek, vagy fából faragott szépia, vagy tengeri nyúlbőr van. A szépia, a mint a páczikának nekiront s karjaival megragadja, fennakad a horgokon. Hasonló a „brancarella” is, csakhogy a csalétket horog nélkűl alkalmazzák s úgy járnak el vele, hogy a szépiát, a mint a csalétket megragadja, lassan a fölszínre húzzák s botra erősített éles kis szigonynyal felnyársalják. A különféle cephalopodák a varsában is megfogódnak. Mindezeket csak frissében viszik a piaczra; itt a szépia „csontját” (ossa sepiae) kiveszik s ez külön jut kereskedésbe; a tintazacskót itt nem gyűjtik. Az ilyen, csontjoktól megfosztott szépiákkal telt kosár a piaczon, nem valami étvágygerjesztő látvány, a mennyiben az állat mind csupa mocsok a belőle ömlő barna nedvtől.

A tengeri csigáknak nincs különös értékök és kevésbbé keresettek. Sokkal fontosabb a kagylók, kivált az osztrigák és a fekete-kagylók halászata. E két kagylót a halászok a kikötőkben, a nyugodt vizű öblökben, a hol különösen czölöpökre, kövekre tapadva élnek, kézi kaparó-hálóval szedik le és kosarakban szállítják a piaczra. Az osztrigát tenyésztik is, még pedig régi római mód szerint, karókon. E karók fiatal tölgytörzsek, melyek tövét meghegyezik s mellékágaikat lenyesik. E fácskákat egymástól jó távol úgy verik be a mélyebb víz iszapos és homokos fenekébe, hogy a víz teljesen födje őket. Az osztriga úszó lárvája tavaszkor ráül a karóra, odatapad s ott növekedik föl. Két–három év múlva már piaczra való osztriga szedhető le rólok. Muggia mellett, Zauléban, hol az osztrigatenyésztés ezen módját leginkább űzik, a halászok „zoppoli” nevű lapos fenekű kis ladikokon eveznek azon helyekre, hol osztrigás karóik vannak; ezeket külön erre való, „tanaglio” nevű vas fogókkal kihúzigálják, a ladikba rakják, az osztrigát leszedik rólok, a moszatoktól s már rájok tapadó tengeri állatoktól megtisztítják s azután ismét beszurkálják a fenék homokjába.

Zauléban minden halásznak megvan a maga szorosan meghatározott területe a tengerfenéken, a hova másnak karót rakni nem szabad. A karón való tenyésztés jó osztrigát szolgáltat ugyan, de az a nagy baja van, hogy a nem épen olcsó karót a fúró kagyló mihamar megrongálja annyira, hogy három-négy év múltán a fogóval való kihúzáskor darabokra töredezik, még pedig épen akkor, mikor a legérettebb és legnagyobb osztrigák függnek rajta. Továbbá a tenyésztés e módja csak a tökéletesen védett helyeken alkalmazható, a hol nincs hullámverés, máskülönben a hullám a karót könnyen kidönti és az iszapba temeti. Ez oknál fogva nagyon kevés helyen is alkalmazzák s az osztriga aránylag drága. A partvidéknek sok kedvező öblében bizonyára sok osztrigát jó sikerrel lehetne tenyészteni, ha az ügyes franczia tenyésztők tapasztalatait fölhasználnák, a mire a trieszti tengeri hatóság az újonnan alakúlt halászati egyesűlettel egyetértve buzgón törekszik is, hogy a halászat ez ágát kellőleg emelje.

Halászkunyhó Zauléban. Charlemont Húgótól

Az igen tápláló fekete kagylóra, mely csak a csendes vizekben tenyészik, de ott azután minden fenéken levő tárgyat beborít fürtös csoportjaival, még kevés figyelmet fordítanak s tenyésztésének még nyoma sincs. Az osztriga-karókon mindig ott van az osztriga mellett s ha nagyon elszaporodik, gátolja amannak tenyésztését. E kagylókkal való mérgezési esetek, a mennyire tudjuk, a Tengermelléken nem fordúltak elő.

A bárka-kagyló, mely Isztria partjain, nevezetesen Pirano és Rovigno mellett nagy számmal fordúl elő, sok halászt foglalkoztat: ladikjokon oda eveznek a kagylópadok fölé és kaparó hálóval szedik össze a sok kagylót.

Nem kevésre becsűlendő tárgyai továbbá a tengeri halászatnak a rákok, mint a nagy-ollós tengeri rák, „astice” (Hommarus vulgaris), a körmös tengeri rák, „grillo di mar” (Palinurus vulgaris), a tengeri pók (Maja squinado), a norvég rák, „scampo” (Nephrops norvegicus), a kisebb zseb-rákok (Cancer pagurus stb.) és a csemege-rákok (Crangon, Nika, Palaemon stb.).

A nagy-ollós tengeri rákot az isztriai partokon mindenütt találják; nevezetesen a sziklás helyeket kedveli. Olykor igen tetemes nagyságúak és nagy sulyúak fordúlnak elő. Tavaszkor, márczius és április hónapban a nőstény a farka függelékein, a hasa alatt hordja számos, gömbölyű kékes tojását, míg a fiatalok ki nem kelnek. Arra való varsákban fogják, melyeket csalétekkel ellátva, a part mentén állítanak föl a fenéken. Kedvező a fogására az éj, mikor tűzfénynyel a csalétekkel ellátott hálóba csalogatják őket, vagy halász-szigonynyal döfik át. Minthogy e nagy tengeri rák kimúlása után gyorsan rothadásnak indúl, jó ízéből sokat veszít és drágasága miatt csak lassan kél, sőt többnyire a szárazföldi városokba szállítják, a fogságba kerűlőket elevenen tartják. Erre nagy kosarak vagy lyukgatott kis haltartók, olaszúl „marotte”-k vagy „burchi”-k szolgálnak, melyeket a tengerbe eresztenek, vagy fenékre sülyesztenek. A norvég rákot Trieszt és Isztria parti városai piaczán a legfinomabb rákfajnak tartják, de csakis a Quarneróban, ott is csak bizonyos helyeken, távol a szárazföldtől Chioggia lakói fogják gyalommal. Épen így fogják a sáska-rákot (Squilla) is az olasz halászok gyalmokkal az iszapos fenéken, messze a parttól.

A férgek, tüskebőrűek, tömlősek és szivacsok számos faja közűl, melyek az állatok életmódjának, szervezetének és fejlődésének tanúlmányozásában annyi szolgálatot tettek, egyenes hasznot kevés hajt az embernek, azért ezek nem is tárgyai a halászatnak. Ezek közé tartozik a virágállatok közűl a vörös korall (corallium rubrum) meg a szivacsok közűl a fürdő-szivacs (Euspongia officinalis). Korallok azonban nincsenek Isztria partjain s bár nehány tengeri szivacs Trieszt közelében is előfordúl, a szivacshalászatnak mégis csak Isztria déli része, Rovignótól kezdve, kivált pedig Dalmáczia és a dalmát szigetek teszik az igazi területét s e czélból majdnem kizárólag dalmát halászok kalandozzák be vitorlás bárkáikon Isztria partjait is

Ipar, kereskedelem, sókészítés és bányászat Isztriában. ifj. Czoernig Károly bárótól, fordította Paszlavszky József

Nagyobb iparágak fejlődését Isztria belsejében gátolja a folyó vizek gyér volta; ilyenek csak a tengerparton virágzanak, a hol a jó közlekedés istápolja őket. Első helyen áll a hajógyártás és a tenger termékeinek, a sónak és a halnak értékesítése.

Büszkén emelkednek a hatalmas hadi-hajók árboczfái és kürtői Pola biztos kikötőjében. A hadi tengerészet arzenáljában és az Oliva-szigeten a hajóhad fölszerelésére való számtalan eszközön kivűl megvan mind az a segédműhely és gép, a mely az állam tengeri hatalmának lehető gyors szolgálattétele megvalósítására szükséges. Szellős vasalkotmányú fészerek védik a két nagy hajógyártelepet az Oliva-szigeten, a hol több hadi-hajónk, köztök az első ausztriai sorhajó, a „Kaiser” épűlt. Nemrég készűlt el itt a „Kronprinz Erzherzog Rudolf” hatalmas monitor. A javításra szorúló hajók befogadására két álló és egy úszó dock szolgál, a sajátszerű műhely-hajó, a „Cyclop” pedig arra való, hogy az ütközet alatt, vagy viharban megsérűlt hajót azonnal kitatarozza. A cs. és kir. haditengerészet technikai műhelyei Polában kizárólag csak saját czéljaira dolgoznak, ellenben a „Stabilimento tecnico triestino”, Isztria legnagyobb magán hajógyára. S. Roccó-ban Muggia mellett, nemcsak a hazai tengeri hatalom számára épített számos hajót, hanem a külföld (Görögország, Románia, Argentina) hadi tengerészete számára, valamint gőzösöket és vitorlás-hajókat kereskedelmi czélokra is. Kizárólag a kereskedelemnek szolgál Isztria többi hajógyára, a melyek között a Lussinpiccolo szigetén levő foglalja el a legeslegelső helyet. Itt 1853-tól mostanig több mint 250 nagyobb útra szánt új vitorlás-hajó épűlt, több mint 100.000 tonna teherbírással. Vitorlás-hajókon való kereskedelmünk azonban 1875 óta hanyatlóban van, a mi persze hajógyáraink működésére is érzékenyen hat. Az osztrák kereskedelmi hajósok nem bírják azokból a vén vitorlás fa-hajókból tetemes veszteség nélkűl egyszerre előteremteni a kilencz millió forintra előirányzott befektetési tőkét, hogy olyan hajók építésére fordíthatnák, a melyek a hajósnak ma is jövedelmet hajtanának, mint a gőzösök és a tengeren túli közlekedésre való nagy vitorlás vas-hajók. Ez az oka, hogy Lussinpiccoló-ban 1885 óta csak 27 hajó készűlt, összesen 3.123 tonna teherbírással, a melyek között csak 3 sík-tengerre való (vas-) hajó van. Épen így hanyatlik a hajóépítés Isztria más, mint Capo ï Istria, Pirano, Rovigno, Ika, Volosca, Cherso, Lussingrande gyáraiban is. Kereskedelmi hajórajunkat 1853-tól 1884-ig ezek is 185 hajóval szaporították 38.402 tonna teherbírással; ez idő óta azonban főleg javításokra szolgálnak; csak olykor-olykor készítik egy-egy parti hajónak a teknőjét. Az isztriai kereskedelmi hajók állománya 1890 végén 2.270 hajó volt, 40.858 tonna teherbírással s 6.117 hajóssal, de ezek között csak 45 volt a sík-tengerre való, a melyekből magára Lussinpiccolóra 34 esik, 18.869 tonna teherbírással.

A hajóépítés és kereskedelmi hajózás hanyatlásának ellenében örvendetes virágzás mutatkozik a konzervált élelmi szerek, kivált a halak készítésében. A legnagyobb ilynemű gyártelep Isolában van. Az angolnát a comacchiói lagunából saját külön gőzösön szállítják ide, megpörkölik, besózzák s hordócskákba rakják; itt sütik s fínom olajjal itt zárják pléhszelenczébe a szárdinát. Készíti továbbá a gyár az ú. n. orosz szárdinát, vagy muszka-halat is; e hal Norvégiából egyszerűen besózva kerűl ide; itt azután megtisztogatják, eczettel, fűszerekkel s más egyéb hozzávalóval hordócskákba rakják. Konzerválnak marhahúst és fínom főzeléket is. A Boszniából és Szerbiából való aszalt szilvát gőzön megpuhítják, megtisztítják, faládikákba rakják és forró levegőben szárítják. Ez árúczikknek jó piacza van Angolországban, Skandináviában és Éjszak-Amerikában. E nagy gyáron kivűl, a mely 150 férfi s ugyanannyi nő munkást foglalkoztat, még két szárdina-gyár van Isolában; azután egy-egy Rovignóban, Fasanában, Chersón és Capo ï Istriában. Az isolai gyárak maguk több mint két millió szelencze szárdinát juttatnak vásárra. A halaknak pléhszelenczékben való konzerválása a régi „salumieri”-ipart szorítja ki, mely itt-ott, így Capo ï Istriában, Isolában, Piranóban, Lussinpiccolón és Cherso szigetén még megvan s a scombri, sardoni és szárdella-halak besózásában áll.

Vizi malmok, persze majdnem csak a helyi szükséglet számára, a Risano folyónál, az Ansánál és a Foiba-pataknál vannak; gőzmalom van Gimiróban, Dignanában, Polában, Medolinóban és Rovignóban; ez utóbbi hajó-kétszersültet és tésztaneműeket is készít, a melyeket egész Boszniáig elvisznek. A Lussin szigetek egyik-másik sziklás magaslatán szélmalom is van. Veglia szigetén minden házban s itt-ott Chersón is kezdetleges kézi malmok vannak, a melyekben az asszonyok őrölgetik gabonájokat.

Belföldi fogyasztásra, valamint kivitelre is számos olajsajtó dolgozik. Igen keveset gőz hajt; a legtöbb szárazmalom-szerűen lóerőre jár s nehányat emberi kar mozgat, de mindannyi becses gyártmányt szolgáltat. Az olajbogyót hengeres, három, négy méter széles, faragott kővel kirakott ágyra töltik, a mely fölött 1.7 méter magas s 0.45 méter vastag malomkő forog. A malomkövet két óráig forgatják, azután a szétnyomkodott tömeget gyékényből, kókusz-rostból vagy halfa-szalmából való zsákokba töltik, olykor forró vízzel leöntik és két órán át sajtolják, midőn az olaj kifolyik. A hátramaradt pogácsa („polpame”) egy részét Pirano egy gyárában szappan- és gépolaj-gyártásra chemiailag kivonatolják, különben pedig a sertések táplálására fordítják. Sok helyen még megvan az a régi szokás, hogy az olajsajtó birtokosának nem pénzzel fizetnek, hanem az olajbogyó tizedével („decima”). Különös szokás uralkodik a Montona melletti kis hamuzsír-gyárban a szükséges fa-hamu vásárlását illetőleg: többnyire nem pénzzel, hanem sóval fizetik meg az árát.

Az építő-iparnak szolgál egy nagy gőz-téglagyár Pirano mellett, valamint egy hydrauli czement-gyár S. Andrea szigetén Rovigno mellett, a mely a nyers anyagot részben Albona vidékéről kapja. Sok czementet visznek innen Olaszországba, sőt Marzanába is. Dignano mellett, Marzanában fínom szemű fehér homokkövet vágnak, a mely a levegőn megkeményszik és kékes-szürke színezetet ölt. Ezt alkalmazzák a többi közt Bécsben az új császári lak építésénél s ezt használták az udvari színházhoz is. Más kőbányák, a valle-oltrei és a salvoréi, kivált Triesztet látják el; a prelukai bánya Volosca mellett a fiumei kikötő építéséhez szolgáltatja az anyagot. Kovarcz-homokot („saldame”) Pola és Dignano mellett ásnak nehány bányában s Velenczébe szállítják üveggyártásra.

Említésre méltó ipartelep egy parafa-gyár (dugók, úszó-övek s más effélék gyára) Salvoréban; a nyers anyagot ide külföldről kell beszerezni, mivel az Isztriában előforduló paratölgy kérge repedezett s csekély értékű parafát szolgáltat. Egy kénmalom a Risano folyó mellett, egy zsiradék-gyár Boljunzban, egy üvegárú- s egy chemiai-termék-gyár Piranóban, egy faggyú- és bőrgyár Muggiában, egy gyapot-fonó Capo ï Istriában, egy jelentékeny viasz-gyár Rovignóban s ugyanott egy dohány-gyár egészíti ki azt a képet, a melyet Isztria ipari vállalatai alkotnak.

Rovignóra nézve a cs. és kir. dohánygyár fölállítása valóságos áldás volt, a mennyiben itt a munkásoknak (szám szerint összesen 780 nőszemély, azon kivűl 40 férfi) nemcsak kenyérkeresetök van, hanem a tisztasághoz, rendhez és takarékossághoz is hathatósan szoktatják őket. De a megtakarított fillérek bizony korántsem a takarékpénztárba jutnak, hanem arany ékszerekre mennek, mint Isztriában másutt is. Ezért virágzik annyira különösen Capo ï Istriában és Rovignóban az aranymíves ipar a mely különben Dalmáczia számára is dolgozik.

Mint házi-ipart űzik Isolában a csipkeverést; velenczei minták szerint dolgoznak s a leánygyermekeket az állam és község által közösen föntartott iskolában tanítják erre a jövedelmes iparágra. Azon kivűl a parasztok kivált a hegyes vidéken, meg Veglia és Cherso szigetén durva gyapjú-darócszövetet is sokat készítenek s a lakosok abból állítják elő nemzeti viseletöket; Castua környékén pedig egyes falvakban szitakötéssel és székfaragással foglalkoznak. A csicsek nagy buzgalommal foglalkoznak a szénégetéssel s a szenet Triesztbe és más parti városokba szállítják. Végre a városok, nevezetesen Trieszt ellátására való kenyérsütés régi házi-iparuk az isztriai parasztasszonyoknak. Különös, tudományos alapon nyugvó ipar van Dignanóban, a hol egy földbirtokos a megvizsgálásra átadott selyemlepke-tojást mikroszkóppal megvizsgálja és a selyemtenyésztőknek biztosságot nyújt, hogy a tenyésztésre csak egészséges tojást használjanak.

Keveset lehet Isztriának a kereskedelméről mondani. Beviteli czikkek a hajógyártáshoz való anyagok s a helyi szükségletre való tárgyak; kiviteliek pedig a tartomány termékei: bor, só, faolaj, cserző-szumak[75]* tűzi fa (sokat visznek Olaszországba), s végre friss és konzervált hal. Jóféle gesztenyét és babérlevelet szállítanak Volosca partvidékéről, igen nagyra becsűlt mogyorót pedig Rovigno kerületéből; a montonai állami erdőségben termő, hajógyártásra való fa a cs. és kir. hadi tengerészet számára van föntartva. A csicsek sajátszerű házaló kereskedést űznek eczettel, mely Isztria keleti partjain a csekély értékű borból készűl; messze földekre, még Csehországba is eljárnak vele.

Nem csekély jelentőségű az idegenek forgalma sem, mely újabb időben a természettől annyira megáldott voloscai, abbaziai és lovranai partvidéken fejlődik; ez iparágat nagyon előmozdítja a Fiuméba járó kis helyi gőzösök élénk közlekedése.

Az egyes parti városokat és szigeteket egymással, valamint Trieszttel és Fiuméval rendes hajóvonalak kötik össze. Az államvasútak trieszt-herpeljei meg divaèa-polai vonalának hoszsza Canfanaro-Rovigno szárnyvonallal együtt 172 kilométer, a déli vasút szentpéter-fiumei vonaláé, a mely legnagyobb részt isztriai földön fut, 57 kilométer, Mitterburg, mint középpont felé elegendő úthálózat vezet.

Kiváló fontosságú Isztriára nézve a tengeri só.

A ki Capo ï Istria és Pirano öble előtt elvitorlázik, szemébe ötlik a fehér mészhegyek koszorúzta sötétkék tenger partján, melyre itt-ott olajfák sötét lombja borúl, hogy a derékszögben kereszteződő gátak és csatornák hálózata mellett fehér házikók állanak sorban.

Révben álló a kőszénnel rakodó parti-járatú hajók. Charlemont Húgótól

A tenger partján levő sekélyesek, különösen a melyeket a folyóhordalék elszélesített, a tengeri só szerzésére szolgálnak s a tenger szökő-dagálya, valamint az oda torkolló folyók áradása ellen gátakkal vannak védve; a házikók sókészítéssel foglalkozó munkások lakásai. Minden kristályosító szérűhöz (olaszúl „cavedino”) öt-öt egyes mező tartozik, a melyek öt-öt centiméterrel állanak egymás fölött. A tengervizet legmagasabb dagálykor zsilipen a legfelső mezőre eresztik; mikor pedig a nap melegének hatása alatt a víz egy része elpárolog, az így keletkezett sóoldatot a második mezőre s a mint elpárolgás útján mind töményebbé s töményebbé válik, a következő mezőkre eresztik; végre a legalsón történik meg a só kristályosodása, kedvező időjárásnál ötödnapra a művelet megkezdése után.

A jobb minőségű só fehér, a kevésbbé jó szürke színű; emezt egyedül Horvátországba szállítják. Mikor a munkások a sót seprűvel összeseprik, a megmaradt folyadék, az anyalúg, arra való külön csatornákba és gödrökbe gyűl össze. Ebből Piranóban, a sógyártó társaság chemiai gyárában keserűsót, glauber-sót és chlórkáliumot választanak ki. A még ez után megmaradó bróm- és jódtartalmú folyadékot azután fölmelegítik és az ott levő intézetben hasznos fürdőkűl alkalmazzák.

A sót az állam meghatározott évenkénti mennyiségben beváltja. 1890-ben 285.000 métermázsa fehér, és 51.000 métermázsa szürke sót csináltak, melynek értéke, monopoliumi árban számítva, 2,860.000 forintot tett. Ebből évenként mintegy 5.000 métermázsa gyári sót készítenek s a megvételére jogosúltaknak kedvezményes áron adják el.

A só-szérűk Capo ï Istriában 255, Piranóban 628 hektárnyi területet foglalnak el. A kristályosító szérűk (cavedini) száma Capo ï Istriában 3.724, Piranóban 7.034; a munkások száma egészben 4.500. A megszabott mennyiségen felűl készített sót a velenczei időszakból származó törvények szerint a tengerbe kellett vetni; jelenleg azonban meg van engedve, hogy külföldre kivigyék s olykor-olykor megy is belőle egy-egy hajó-rakomány példáúl Hollandiába, Algirba s Kelet-Indiába. A kereskedelmi összeköttetések és a szállítási árak azonban nem igen kedveznek e kivitelnek; mindössze Bosznia vesz évenként bizonyos meghatározott mennyiségű fehér sót Piranóból.

Capo ï Istria és Pirano só-iparáról szóló okíratok csak a XIII. századból vannak, melyek azonban azt bizonyítják, hogy itt ez az ipar sokkal régibb keletű. Midőn Capo ï Istria (1279-ben) és Pirano (1283-ban) Velencze hatalma alá kerűlt, a köztársaság csakhamar belátta ez árú fontosságát, és kivitelét szerteágazó hajózásával s kereskedelmi összeköttetéseivel nagyon előmozdította. Pirano és Capo ï Istria só-ipara azonban csak akkor indúlt igazán virágzásnak, midőn e tartományok Ausztriába kebeleztettek, a mikor természetes szomszédjokhoz csatolódván, a sorompók, melyek e nagy piacztól elválasztották őket, elhárúltak. Jelenleg ez iparág folytonos virágzásának csak a rendkivűli szökő-dagályok meg a nagyon esős nyarak ártanak.

Isztriának csak egyetlen, de nagyszerű bányája van: a Trifaili szénbánya-társaság birtokában levő barnaszén-bánya Carpano-Vinesben, Albona tartományban. A széntartalmú rétegek az alsó eoczén időszakból valók, a kréta-mészben teknőszerűleg vannak záródva, vagy mint ilyen teknő-völgyek maradványai feküsznek rajta. Ez a réteg-csoport néhol 113 méternyi vastagságot is elér és számos kis tömzsöket tartalmaz, melyeket cerithium-mész alkotta szalagok választanak el egymástól. Ezek közűl csak a legalsóbbak érdemesek a fejtésre, melyek 0.4–3, átlagban 0.9 méter vastagok. A fekű vagy réteg-ágy kréta-mész, a fedő mummulit-mész, homokkő és márga-pala. E kitűnő szén szurokfekete, feketebarna karczczal, gazdag bitumenben, könnyen gyúl s világos lánggal ég; van benne 70 százalék carbonium s a magától való meggyúladásnak nincs alávetve.

Az engedélyezett bányaterület 5.200 méter csapásbeli hoszszával s 700–1.800 méter szélességével 527 hektárra terjed; tömzsök azonban, miként számos feltárás tanúsítja, messzebb, nevezetesen éjszakkeleti és keleti irányban is előfordúlnak. Az engedélyezett bányákon kivűl a fejtésre még érdemes szénterületet 4.000 hektárra becsűlik. Jelenleg évenként 700.000 métermázsa szenet ásnak s azt hiszik, hogy a fejtés alatt levő bányákban még mintegy négy millió tonnányi „fekete gyémánt” van.

A bányászatban több lokomotiv és más gőzgép dolgozik, összesen 300 lóerővel s 35 kilométernyi vasút tartozik hozzá, melyből 27 kilométer a föld alatt van.

A bányából a részben lovakkal kiszállított szén egy keskeny vágányú, majdnem 8 kilométernyi hosszú gőz-vasúton Stalijébe kerűl az Arsa-csatornához, a parti hajók kikötőhelyére. Itt a hulladék szénporból és széndarából széntéglát (briquette) sajtólnak, évenként 150.000 métermázsát; azon kivűl pedig az egész anyagot osztályozzák és egyenesen a hajókra rakják. Az évi termés két harmada Olaszország keleti részébe kerűl, a maradék pedig az osztrák-magyar tengerpartra. E bányának, mely mintegy ezer, többnyire honi munkást foglalkoztat s munkabér fejében évenként egy negyed millió forintot ad ki, keleti Isztriára nézve kiváló nemzetgazdasági jelentősége van.

Az erdészet Isztriában és Triesztben. Guttenberg Hermanntól, fordította Arató Gyula

Isztriának és Trieszt város vidékének erdőségét, melyek közűl az első 25%-át, az utóbbi pedig 19%-át teszi az összes területnek, sok tekintetben különböznek a többi ausztriai koronaországok erdőségeitől. Míg ugyanis emezekben nagyobb számmal a szálerdők fordúlnak elő, addig a Tengermelléken a jobbára igen rövid fordában kezelt sarjerdők vannak többségben, mit részint a fenyvesek hiánya okoz, részint pedig az a körűlmény, hogy a vékonyabb tűzifa sokkal kedveltebb s épen azért sokkalta kelendőbb is. De az erdők növényvilága is több tekintetben különböző, nevezetesen a partszéleken meg a quarnerói szigeteken, főleg pedig az éjszakibb partvidékeken.

Isztriában éghajlat és magasság tekintetében egymástól elég élesen különváló három szakaszt különböztethetni meg, úgy mint a hegyvidéket, mely Trieszttől éjszakkeletre Herpelje közelében kezdődik, Fiuméig és Fianonáig terjedve elszigetelt hegylánczolatot alkot s mintegy 1.000 méter tengerszín fölötti átlagos magasság mellett a Monte maggiore hegycsúcsban (1396 méter) éri el legnagyobb magasságát; azután következik a dombvidék 500 méter tengerszín fölötti magasságig, melyhez Trieszt környéke is sorolandó; végre a keskeny partszélek a szigetekkel együtt.

Az egészen karsztjellegű hegyvidéknek éjszakkeleti, majd pedig délkeleti lejtőjén még meglehetős kiterjedésű és folytonos erdők állanak, melyeknek fenmaradását különösen annak a körűlménynek tulajdoníthatjuk, hogy a legutóbbi időkig a Castelnuovo, Castua, Mitterburg, Mahrenfels s még több más uradalmak területéhez tartoztak, majdnem kizárólag bükkösökből állottak, a mely fanem hajóépítésre nem alkalmas anyag, míg más részt annak tűzifa gyanánt való értékesítése sem lett volna haszonhajtó a sok nehézséggel járó szállítás miatt. Ez okból tartották meg az itteni erdőségek a szálerdő jellegét egészen a néhány évtizeddel ez előtti időkig, bárha még a faizás szolgalmával is terhelve voltak a szomszédos helységek irányában. Mikor azonban a földesurak erdejök egy részét a csekély jövedelmezőség miatt a községeknek eladták, a másik rész pedig a szolgálmányok megváltása folytán a faizásra jogosúltaknak átengedtetett, az új birtokosok hozzáláttak a kezökbe kapott fakészletnek minden előrelátás nélkűli kizsákmányolásához, majd mint tűzifát, majd mint szenet szállítván a közeli Trieszt és Fiume városába a nélkűl, hogy számukra ez a helyi munkásoknak járó napszámbérnél több jövedelmet s csak némileg is hasznos üzletet biztosított volna. Kényelmességből s a kellő eszközök hiányában csakis a fiatal fákat döntötték le, míg a jól megtermett törzseknek csak a csúcsát és ágait vagdalták le. Ehhez járúlt még az a helytelen eljárás, hogy a községeknek átengedett erdőterületeket a faizásra jogosúlt lakosok között akként osztották föl, hogy tíz, húsz, egymástól távol eső igen keskeny, de annál hosszabb pásztát adtak nekik, a legeltetést pedig közös használatúl hagyták fönn. Castelnuovo kerület erdei ennek következtében kevés kivétellel oly annyira tönkre tétettek, hogy rövid idő múltán teljes elpusztulásuktól s a talajnak elkarsztosodásától lehetett tartani. Az állami erdőfelügyelőségnek a legújabb idők folyamán történt szervezése folytán ma már mégis remélhető, hogy a helyzet örvendetesen meg fog javúlni. Az okszerűtlen módon fölosztott erdőknek rendszeres gazdálkodási formában leendő kezelése azonban csak úgy lenne sikeresen eszközölhető, ha az erdőbirtokok czélszerűen újra egyesíttetnének.

Kedvezőbbek a körűlmények a Volosca kerületi erdőkben, hol különösen Castua és Veprinac községeknek egymással határos jó nagy szálerdőit, – összesen mintegy 5.000 hektárnyi területtel – nem hagyták egyes birtokosok kénye-kedvére, hanem, mint községi vagyont, egységes birtok gyanánt kezelték. Ezen erdőkre vonatkozólag különben már a korábbi idők folyamán léptettek életbe üzemterveket is, kezelésüket pedig képzett erdészekre bízták. Sajnos, hogy a bükk fájának csekély értéke miatt az erdők jövedelmezősége igen csekély, miért is manapság, némelyek azon gondolkoznak, hogy a bükk helyébe fenyűféléket telepítsenek. Hogy itt ezen utóbb említett fanemek valaha szintén előfordúltak, bizonyíthatják a földben talált s ilyen fák maradványaiúl fölismert gyökér- és széndarabok, valamint azok a szórványosan tengődő száradt csúcsú jegenyefenyűk, melyek fönmaradását csak a termőhelyüket megközelíthetetlenné tevő szikláknak köszönhetni. A legvénebb községi lakosok azt beszélik, hogy a hajdani fenyűerdőket a múlt században dühöngött tűzvész pusztította el.

A szóban lévő hegyvidéknek nyugati lejtőjét, mely Pisino és Pinguente kerületekhez tartozik, csak a felső részein borítják erdők; az alsó részek, melyek közel a községekhez feküsznek, a meggondolatlan fahasználat s mértéktelen legeltetés következtében igen erősen elkarsztosodtak, s csak marháktól leharapdált bokrokból álló silány cserjések találhatók. A hasonlóan bükkös erdők kezelési és kihasználása az államerdészetnek újabb időben történt szervezéséig teljesen szabálytalan volt s a lakosság kénye-kedvén állott. Mindazonáltal a rendszeres gazdálkodásra itt könnyebben át lehetne térni, mint a Castelnuovói kerületben, mivel az erdők, a községek birtokában lévén, föl nem osztattak; más felől azonban a kezelést nagyon megnehezítené a megbízható községi erdőőrök hiánya.

A hegyvidék erdőségeinek csoportjába kell sorolnunk még a Klana melletti, mintegy 1.053 hektár kiterjedésű Dlettvo állami erdőt is, melyen a bükkerdőnek fenyvessé történt átalakítását legnagyobb részt mesterséges úton, ültetéssel foganatosították.

A dombvidéken található erdőségek nagyobbára magánbirtokok; uralkodó fanemeik a molyhos tölgy (Quercus pubescens), a komlós véniczfa és a virágos kőris; közbe elegyedve előjön még köztük elszórtan a törökmeggy (Prunus Mahaleb) is, melynek kérge azonban nem bír az úgy nevezett szagos meggyfa jellemző illatával; végűl a Celtis, melynek tőről fakadt hajtásait ostornyeleknek dolgozzák föl. A bükk a dombvidéken nem található, mert ennek a fanemnek az ottani meleg és száraz éghajlat nem jó.

E vidéknek nagyobb részt hézagos erdeit sarjüzemben kezelik, még pedig oly módon, hogy a tölgy (legna nera) hét évenként, a többi fanem (legna bianca) pedig 14 éves korában kerűl fejsze alá; a tölgyet tehát minden használat alkalmával tőre vágják. A fahasználat ezen módozata azon a jelenségen alapszik, hogy a tölgy csak kevés, de annál erősebb sarjat nevel, míg a többi fanem számos sarjhajtásának hosszabb időre van szüksége, hogy értékesíthetővé növekedjék, s tehát vágás alá kerűlhessen. A kész tűzifát Velenczébe szállítják, mely városnak fabeli szükségletét első sorban Isztria fedezi; miért is a fatermelésnél és földolgozásnál a Velenczében kapósabb vékonyabb tűzifára vannak tekintettel; a vastagabb fát ott nem kedvelik, a még nagyobb méretű hasábfát pedig már épen csak a gyár-ipartelepeken (üveghutákban, stb.) lehet értékesíteni.

Künn az erdőn a fát ölbe rakják s ugyanazon mértékegységben adják el a fakereskedőnek is, ki azt a kikötőbe szállítja s ott a darabokat ezrenként fűzvesszővel csomókba (fasci) köttetvén, ilyen kötegekben hordja Velencze fapiaczára. A 7 centiméternél vastagabb fát már nem teszik a csomókba, hanem mint egy fasciot veszik számításba, még ha kétszer olyan vastag is, miből az itteni sarjerdők alacsony fordájára lehet következtetni. A fennálló körűlményeknek tüzetesebb vizsgálásából mégis arra a következtetésre jutunk, mintha az erdőbirtokosok érdekeivel a nagyobb forda inkább megegyeznék, a mennyiben az átlagos növedék aránylag jóval nagyobb a 10–12-edik években, s a vastagabb fa Triesztben értékesíthető lenne, ámbár a birtokosok a Velenczében történő faeladást azért is jobbnak tartják, mert ott aranypénzzel fizetnek.

Az 1475. évi január hó 4-én kelt általános erdőkezelési szabályzatban Velencze köztársasága Isztria akkori középerdeinek aljfáira nézve 12 éves fordát állapított meg, e forda azonban az 1778. évi deczember 10-én kelt erdőszabályzatbasn 8 évre szállíttatott le.

Karszt-terület Sessana mellett a beerdősítés előtt. Lichtenfels Edétől

A gyertyánról s másféle bokrokról vágott fa (legna bianca) körűlbelűl 40%-kal olcsóbb a tölgynél, habár más felől kétszer akkora fordát kiván, mint emez; ennélfogva eladása alig hajt valami jövedelmet, miért is a termelők nagyobbára csak saját szükségletük fedezésére használják, ámbár fa-szükségletüket jószerint a mezőgazdaság körében előforduló hulladékfával és rőzsével (szőlővenyige, olaj- és eperfa-vessző) fedezik.

Régebben hajónak való fa termelése czéljából fő faként számos tölgyet hagytak fönn; mióta azonban Isztriának hajóépítő telepeit a vitorla-hajózás csekély jövedelmezősége miatt megszűntették, s a hadi és kereskedelmi hajókat jobbadán vasból állítják elő, a tölgyfának említett célra való fölhasználásáról lemondtak s a tűzifa-termelés lett fontosabbá, mi a birtokosok részére, a mezőgazdaság nagyon ingadozó jövedelmezőségével ellenkezőleg, szabályosan befolyó járadékot biztosít, s egyúttal lehetővé teszi, hogy a várható fatermés terhére kölcsönpénzt is vehessenek föl. Ezen okból a jó növésű tölgy sarjerdőt a közepes minőségű szántófölddel egyenértékűnek tartják, s e mellett a vágásterületeket a legeltetés ellen gondosan tilalmazzák, s a legeltetés elől szigorúan elzárják mindaddig, míg csak azok a marha által el nem érhető magasságra föl nem nőnek.

Az eddigiekben vázolt állapotok uralkodnak még a parttól nem igen messze eső vidékeken is, míg Pisino kerület távolabbra eső részeinek, Albonának és Pinguentének a partvidék felé irányúló tűzifa-kivitele már nem jól fizet. Azért is ezeken a tájakon az erdőre kevesebb gondot fordítanak, sőt azt szőlőtelepítés czéljából, a hol csak lehet, kiirtogatják.

Az altalaj igen porhanyó márga és részben agyagpala rétegzet; a lejtők általán véve meredekek, úgy, hogy e miatt a termő talajt az esővíz mihamar lemossa és lehordja, s e közben vízmosta árkok és szakadékok is keletkeznek; a hegyoldalak termő rétege tehát a talajszínnel együtt hova-tovább pusztúl, fogy s kopárrá válik, a mint ez példáúl Pinguente vasútállomás körűl világosan látható. Az elmosott föld a Quieto-völgy ölén halmozódik lassanként föl annyira, hogy az ottani Montona nevű államerdőben levágás előtt a törzseket a favágóknak mintegy méternyi mély földrétegből kell kiásniok. A termő föld pusztúlásának megakadályozására már folyamatba is vétettek a vízmosások megkötését s az erdejüktől megfosztott hegyoldalaknak újra befásítását czélzó munkálatok; ezen kivűl Capo ï Istria, Pisino és Volosca politikai kerületek elkarsztosodott kopárainak beerdősítése felől 1887 óta már törvény is intézkedik, melynek végrehajtását a Parenzóban tartott gyűlés a kormányzóság kiküldötteiből s az uradalmak és az érdekelt községek képviselőiből alakúlt erdősítő bizottságra bízta. Ez a bizottság 1888-ban kezdte meg nagy eredményeket igérő tevékenységét.

A csekély terjedelmű Leme, Vidorno és Cornaria államerdőkben (mindössze 871 hektár) a szálerdő-üzemre való áttérés szándékával a középerdő-üzem hozatott be; a mintegy 1.347 hektár kiterjedésű, kétharmad részben kocsános tölgyből, egyharmad részben szilfából álló Montona államerdő, mely áradvány-talajon fekszik, a korábbi időkben a hadi tengerészet hajófa-szükségletének fedezésére tartatott fönn; jelenleg azonban, mint szálerdő, csekély fontosságú; mezőgazdasági mívelés alatt sokkal nagyobb jövedelmet hajtana.

A quarnerói szigetek közűl Veglia meglehetős jól be van erdősűlve, noha az erdőgazdaság még ott is nagyon fogyatékos. Uralkodó faneme a molyhos tölgy és a keleti gyertyán. Az 569 méter magas Triskavac és a della Morlacca tengerszoros felé hajló hegyoldalak a sziget keleti oldalán teljesen kopárak, mivel az átellenes horvátországi Kapella hegységről leviharzó bóra, mely a tenger vizét az imént említett csatornából egészen az innenső partokra fölszorítja, minden tenyészetet meghiúsít.

Cherso és Lussin erdei növényzete a dalmát szigetekéihez hasonlít, mivel uralkodó fanemeik szintén az örökzöld lombos fák, melyek közűl a magyal (Quercus ilex) a felső, az Arbutus unedo, Phillyrea media, az örökzöld labda-rózsa (Viburnum tinus), a granátalma cserjéje, az Erica arborea, a spanyol boróka és a mediterrán flórához tartozó egyéb cserje pedig az alsó növényzetet alkotja.

A tengerszín fölött mintegy 400–600 méter magas, mindkét oldalról meredek s hosszan nyúló keskeny hegygerincztől alkotott Cherso szigeten az adókataszter adatai szerint 9.495 hektárnyi erdő van (mi az összes területnek 28%-át teszi), az erdők azonban olyan ritkásak, hogy tényleg beerdősűltnek az említett terület csak felerészben is alig mondható. A sziget nagyobb része fátlan, köves karsztvidék, melyen az őserdők maradványaként itt-ott áll egy-egy szál fa, védelmet nyújtva a nap forró sugarai s az időjárás viszontagságai ellen a legelő birkának.

Ezen sziget elkarsztosodásának okát az úgy nevezett fejelő üzemben kell keresnünk, mely abban áll, hogy a fákat 10–12 évnyi időközökben lecsonkítják, azaz a csúcsot és ezzel együtt az oldalágakat is mind levagdalják úgy, hogy csak az alig pár méter magas törzs marad a lábán, erről azután az ágcsonkok körűl fakadó új hajtásokat a már említett forda leteltével ismét meg ismét levagdalják s tűzifa gyanánt értékesítik. Az erdők tulajdonosait (községek és magánosok) e módra az a jó szándék vezette, hogy a zsenge sarjadéknak a marháktól való lerágását megakadályozzák, annál is inkább, mert erre felé a legelő állatok (jobbára birkák) éjjel-nappal, télen-nyáron felügyelet nélkűl csatangolnak künn a legelőkön, a kiméletet kivánó vágási területeknek kerítéssel, vagy sövénynyel való körűlzárása pedig nagyon költséges lenne. Ámde a leírt eljárás, ha egy bizonyos időre czélhoz vezet is, föltétlenűl végromlásra viszi az erdőt, miután a koronának időközönként ismétlődő levágása folytán a fa előbb-utóbb megredvesedik s végre kivész, mialatt a szórványos magtermelésből eredő nehány csemetét a legelő állatok azért természetesen kivétel nélkűl elpusztítják. Ennek következtében főként Cherso szigetén, a hajdanta folytonos erdőktől borított területeken csak ágaiktól megfosztott vénhedt fákat láthatni, míg új növésnek nyoma sincs. E fáknak elpusztúlása után tehát a terület nyomról-nyomra pusztúl, fátlanná válik, elkarsztosodik, s így semmi kétség sem lehet az iránt, hogy a szigetnek kopár s majdnem minden tenyészet nélkűli kerületrészei szintén hasonló módon fosztattak meg egykori erdőségeiktől. Az állami tisztviselőknek okszerű gazdálkodási módszerek alkalmazására irányúló törekvése nagy nehézségekbe ütközik, a mennyiben a főleg állattenyésztésre szorúlt szegény népnek mindenek fölött épen a kezelési költséget sem igen kivánó legeltetés az első jövedelemforrása.

Lussin szigetén, mely Chersóval tőszomszédos, hasonló erdészeti állapotokkal találkozunk, bár a sziget általában véve jobban be van nőve erdővel s magát az 588 méter magas Ossero hegyet is, a hajósoknak e több mérföldre ellátszó útmutatóját, majdnem egészen ellepik az örökzöld levelű cserjék.

Nehány évvel ez előtt Lussin piccolóban is alakúlt egy erdősítő egyesűlet, mely állami segélyezéssel hozzálátván a várost környező kopár dombok befásításához, majdnem kifogástalanúl teljes sikert aratott. Különösségűl legyen itt megemlítve, hogy a Lussintól nyugatra mintegy negyedfél tengeri mérföldnyire fekső Sansego szigeten, melynek vastag homoktalaja mészkőzet fölött fekszik, semmi erdő sincsen, s a több mint 200 családból álló lakosság a szomszédos szigeteken önhatalmúlag vágott tűzifával látja el magát, a mennyiben tűzifabeli szükségletét a számos szőlőhegyről nyert rőzsével, venyigével csak részben képes fedezni.

Említettük már, hogy Isztria partvidékeit szintén az örökzöld cserjék – főleg magyal-bokrok (ilex) – borítják. A Pola mellett fekvő Siana (másként Császár-erdőnek nevezett) állami erdőben, melyet a cs. és kir. haditengerészet kezel, továbbá a szomszédos magán erdőkben is találni még számos paratölgyet (Quercus suber), melyeknek parakérgét minden 8–10 évben lefejtik s halászati czélokra használják fel; dugók készítésére ugyanis ez a parafa nagy lyukacsai miatt nem alkalmas. Említésre méltó még a nevezetesen Lovrana és Volosca között nagy számban előfordúló babérfa, melynek levelei jövedelmező kiviteli czikkűl szolgálnak, míg gyümölcsét orvosi czélokra értékesítik.

A mi Trieszt város környékét illeti, nem tekintve a parkszerűleg kezelt Farneto városi erdőt és a legutóbbi időben foganatosított mesterséges erdősítéseket, ott csak egyes tölgy-, virágos kőris- és komlós véniczfa-csoportoktól alkotott sarjerdők találhatók, melyeknek fatermése nemcsak a talaj soványsága miatt olyan igen csekély, hanem főként a miatt, mivel a földmívesekből álló néposztály nagy számú marhaállományának föntartására az erdei lombtakarmány is nélkülözhetetlen. Az évszázadon keresztűl folytatott meggondolatlan kiaknázás főleg a községi birtokokra szorítkozott, minek következtében azután ezeknek hajdani erdőállománya részint teljesen tönkre ment, részint pedig satnya növésű cserjéssé korcsosúlt.

Karszt-terület Herpelje mellett a beerdősítés után. Lichtenfels Edétől

A környéknek mintegy harmadrésze jelenleg tenyészet nélkűli puszta, vagy legfölebb csak gyér füvet termő kopárság, melynek erdővé, avagy akár rétté való átalakítása elé sem gördűlne valami különös akadály, mivel a felső rétegek kőzete nagyobbára laza, könnyen málló, s a kőtörmelék között mindenfelé elegendő föld található. Hogy egyébiránt ezen köves altalajú területeken akár a szálerdő is díszlenék, bizonyság rá az a nehány fentmaradt szálerdő-részlet, mely a magán tulajdonosok birtokában ma is megvan, nevezetesen pedig a Lippizza cs. és kir. méntelepnek 300 hektárra menő s már 300 év óta mívelt s ápolt erdeje, mely általában véve magasra nőtt, közben-közben hatalmas törzsű tölgy- s más fanemekből áll, míg körűlötte az elkarsztosodott, fátlan kopárság lehangoló rideg képet mutat. A legújabb idők folyamán jobb reményekre jogosító fordúlat következett be a helyzet alakúlásában, miután az ügyet a város képviselete és a kormányzóság fölkarolta, más részt a lakosságban is sikerűlt a kopárságok beerdősítésének eszméjét népszerűvé tenni. Már mintegy 30 év folyt le azóta, hogy a város képviselői egyes elkarsztosodott területeken mesterséges vetéssel és ültetéssel tettek erdősítési kisérleteket, de e kisérletek a kevés szakismeret és az eljárásnak hiányos volta miatt általában véve roszúl ütöttek ki; azonban később a szakszerűbb módok alkalmazása jobb eredményt szűlt. Ilyen formán Trieszt közönsége a város környékén fekvő karsztos fensíkon 15 külön álló kis erdőcskét telepített, melyeknek területe együtt 117 hektárra tehető, s melyek ma már teljesen folytonos, 5–10 méter magas állabokat alkotnak.

Itt látható valójában a befásított és a még kopaszon álló karsztterület közötti kirívó ellentét.

Ha körös-körűl széltében dühöng a bóra úgy, hogy az útczákon a kocsik sem közlekedhetnek biztonságban s az ember csak kényszerűségből mozdúl ki lakából, a legelő marha nyugtalanúl húzódik a bokrok közé, s a madarak az erdő fáinak lombjai között keresnek menedéket: akkor tapasztalható igazán, mily megkönnyebbűlést nyújthat egy ilyen jól mívelt sűrű erdő a benne uralkodó szélcsönddel. Csak azt tanúsítja ez is, hogy a nagyobb területek beerdősítésével a szélviharok hatalmát legalább az illető helyre nézve meg lehetne törni.

De, ámbár hasznos voltukat tagadni nem lehet, az erdősítések eddig még csak kis területekre szorítkoztak, egy felől az erre való pénz elégtelensége miatt, más részt, mert hiányzott olyan törvény, mely e tekintetben a földbirtokosoknak egymás közti viszonyát szabályozta volna. A kormányzóság ezt belátván, indíttatva érezte magát, hogy Trieszt törvényhozó gyülése elé 1881-ben erdősítési törvényjavaslatot terjeszszen, melynek alapján azután a kormányzóság és a képviselet kiküldötteiből egy külön erdősítő bizottság alakíttatott. A bizottság az állam és a tartomány részéről nyújtott segédeszközökkel 1890. év végéig a város környékén több mint 350 hektárnyi kopár területet beerdősített, a mire 2,660.000 csemetét használt föl és pedig majdnem csupán fekete fenyűt, miután a kisérletek azt mutatták, hogy csak ez a fanem képes csemete korában megküzdeni a nyár forró melegével meg a bórával, s e mellett bő mértékű levél húllatása folytán legelőbb fedi be televényréteggel a talajt.

A trieszti erdősítő bizottság által mesterséges úton való beerdősítés alá kijelölt terület, mely mintegy 643 hektárt tesz, 10 év múlva teljesen be lesz fásítva; ezen kivűl 400 hektárnyi természetes úton keletkezett erdő vétetett kimélet alá, úgy, hogy immár biztosra lehet venni, hogy a jövő század elején Trieszt környékének éghajlati és erdészeti állapotai már tetemesen és pedig kedvezőleg meg lesznek változva.

Földmívelés, borászat és állattenyésztés Isztriában. Hugues Károlytól

Isztriában valamint a teljesen kifejlett társadalom mellett a pásztorok őseredeti élete is föltalálható s egymástól eredetre, nyelvre, szokásokra, műveltségre nézve fölötte különböző törzsek laknak egymás mellett: azonképen a földmívelés, valamint a föld mívelői, az éghajlat, úgy a talajminőség és tenyészet tekintetében is a legnagyobb ellentétekkel találkozunk.

Ámbár arra nézve, hogy Isztriában már a történeti időszak előtti korban is lett volna földmívelés, kész bizonyítékok nincsenek s az isztriai castellieri-kben (tumulusokban) talált tárgyak, melyek kizárólag temetkező helyekre mutatnak, földmívelést gyaníttató biztos támaszpontokra nem akadunk: mégis föltehetjük, hogy Isztriában a földmívelés igen régi lehet; kezdete azonban semmiesetre sem nyúlik messzebb a venetek és a régi italiai népek nagy csoportjának koránál. Bizonyos, hogy az isztriaiak a félszigetnek már okvetetlenűl nagy részét mívelték, ha a római hódításnak oly huzamosan és oly erélyesen ellenállhattak, hogy még Plinius korában is – tehát 200 évvel utóbb – négy olyan néptörzs volt, melynek saját külön neve és életmódja vala, tehát még egészen nem romanizáltatott.

A nemzeti életnek ez a szívóssága nehezen volna megfejthető, ha nem oly szokások és hagyományok hatásának tulajdoníthantók azt, melyek a földmíveléssel kapcsolatosak. Virágkorát a földmívelés abban a hosszú időszakban érte el, mikor a rómaiak a tengerpartnak hadászati és közgazdasági tekintetben legfontosabb pontjait katonai és polgári gyarmatokkal lepték el, midőn a Tengermelléktől fölvonúltak egész a Juli-Alpesek szakadékos fensík-területéig s a tengerpart hatalmas nemzetségeknek lőn kedvelt nyaraló helyévé.

Azok a magasztaló szavak, melyeket Plinius az isztriai olajnak szentel, arra mutatnak, hogy itt terjedelmes olajfa-ültetvények voltak s hogy a lakosok az olajkészítés módjait észszerűen űzték. Egy nagy olajfa-ültetvénynek a félsziget közepén s a Vena és Caldera hegyek nyugati lejtőin ma is meglevő maradványai mindenesetre igen régi időből valók. A Plinius által annyira dicsért trebbiai tőke ma is érleli még aranyszínű szőlőfürtjeit a Monte Maggiore vidékén.

A római földmívelésnek jellemző emlékeűl fönmaradt a gazdasági eszközök közűl az eke, melyet olaszúl „mangolino”-nak neveznek; ez a kezdetleges szerszám teljesen azonos azzal az ekével, mely a Tiberis völgyeit szántja s Perugiában és Folignóban „perticara” név alatt ismeretes. Ez a sajátságos isztriai eke két ökör számára való; a rúdja hosszú, kereke nincs. A Pola és Parenzo melletti római földeken most sem használnak más ekét. A római ekének másik, két élű typusa Isztriában többé nincs használatban; de nem rég találtak a földben a Rovigno felé vezető úton, Trieszt és Pola közt, egy méternyire egy tölgyfa tönkje alatt egy ilyen vasekét, melyet most Parenzóban az „Instituto agrario provincialé”-ban őriznek. Két más hasonló ekevas, mely Abrega és Montona vidékén találtatott, a tartományi történelmi múzeumban őriztetik. A kerekes ekét, melynek Isztriában „piovina” a neve, csak kemény talaj szántásánál használják s hat–nyolcz igás állatot fognak bele. Ez azonos az Etsch-völgy felső részeiben használt ekével, melyről már Plinius is megemlékezett, kelta eredetet tulajdonítván neki s a rhaetiusokat mondván föltalálóinak.

Az isztriai földmívelés fénykora még a római birodalom bukása után is soká tartott, mivel a barbárok betörései nem érinték a hadak nagy útjaitól félre eső félszigetet. Cassiodorus, Theodorich minisztere, is magasztalja az isztriai mezőgazdaságnak még az ő korában is virágzó állapotát, valamint hogy a föld észszerű mívelésére mutat az is, hogy már az 1000-ik év előtt nagy számmal keletkeztek Isztria minden részeiben benczés kolostorok. E rend tudvalevőleg egészen a földmívelésre van rendelve (naponkint, imával váltakozva, 7 órát tölt mezei munkában) s a mezőgazdaságnak e tartományban is buzgó előmozdítója volt.

Lépcsőzetes olajfa-ültetvények Piranóban. Lichtenfels Edétől

A római birodalom bukása után nem sokára pestises kórságok pusztították el az egykor oly virágzó térségeket s a mezőgazdaság részint a nép saját erőfeszítéséből, részint a velenczei kormány segítségével, csak lassan tudott újra lendűletet venni. Velenczében egy külön hatóság, a „Camera dei grani”, igás barmok vásárlására nyújtott segélyt (így 1330-ban a St. Lorenzo del Pasenatico szerzetnek, Cittanova és Montona polgármesterének) s kötelezte az új szláv telepeseket, hogy a fátlan vidékeken meghatározott számú olajfákat ültessenek. De a XVI. és XVII. századbeli járványok a hanyatlásnak újabb időszakait idézték föl Isztriára, melyekből csak napjainkban kezd lassan-lassan föllendűlni.

A mezőgazdasági termelés legfontosabb közgazdasági és természeti tényezőinek egyenlőtlensége fölötte nehézzé teszi, hogy a tartomány mezőgazdaságáról nehány vonással teljes és világos képet nyújtsunk. Az 5.000 négyzetkilométerre menő egész területből, melyből 1/5-rész a quarnerói szigetekre, a többi 4/5 pedig magára a félszigetre esik, 86.7 százalék mívelhető. Ennek több mint 1/3-a erdős terület, a másik harmad legelő, míg a többi különféle mívelési ágak közt oszlik meg. A megoszlási arányszámok azonban egyáltalán nem nyújtanak megbízható támaszpontokat e mívelési ágak fontosságának megítélésére.

Mert, míg példáúl a szőlő, a szántóföld és a mezei kertészet a föld jövedelmének mintegy 2/3-át teszi, az ezek által fölhasznált terület 1/4-ét sem teszi a mívelés alá vett talajnak. Másfelől a termőföldnek több mint 2/3-át tevő erdő és legelő 1/4-ét sem adja a föld összes jövedelmének. Tehát épen azok a mívelési ágak, melyek a legtöbb tőkét és munkaerőt követelik (t. i. a szőlők, szántóföldek és gyümölcsösök), adják Isztriában a mezőgazdasági jövedelemnek legnagyobb hányadát. A szőlők, melyek a termőföldnek 9.82 százalékát teszik, 26.8 százalékát adják a föld jövedelmének. Parenzo kerülete a legnevezetesebb bortermő vidék, mivel ott a bortermesztés a föld jövedelmének 42.6 százalékát teszi; utána Capo ï Istria következik 37.7 százalékkal, Montona 34.4, Lussino 34.21 százalékkal; az utolsó helyet csupán 0.31 százalékkal Castelnuovo hegyes kerülete foglalja el. Aránylag Pola kerülete is szegény e tekintetben, 13 százalékát tevén ott a föld jövedelmének a bortermesztés.

A gyümölcsösök osztályába itt az olajfa- és nádültetvények is be vannak foglalva. Az olajfák ez ültetvényekben mintegy 11.000 hektárt borítanak. A trieszti öböl vizében Muggia és Pirano között tükröződő tengerpartok csupa kerteknek látszanak. Itt valóban virágzik a kertészkedés művészete, mely terményeit, a borsót, babot, burgonyát, paradicsomalmát, articsókát, spárgát, földi epret, dinnyét, stb. korán érleli meg s jól árúsítja el a trieszti piaczon. Terjedelmes olajfa-ültetvényeiknél fogva Rovigno és Pirano foglalják el az első rangot úgy a mívelés alá vett talaj, mint a kertek jövedelmezősége tekintetében.

Szőlő- és nádültetvény Parenzóban. Charlemont Húgótól

A szántóföldet tekintve, úgy területi kiterjedésre, mint jövedelmezőségre nézve, Pola áll az első helyen, míg Volosca és Lussino az utolsót foglalják el. A Kartszt fensíkján a szántóföldnek mintegy 1/4-ét őszi búzával és őszi rozszsal vetik be, a többi szántóföldnek két harmadán zabot és burgonyát termesztenek, a maradék pedig árpa és konyhavetemény közt oszlik meg. Második veteményűl a rozs után sárga és vörös répát használnak, míg a burgonya-földekre babot is vetnek. A tartomány többi részeiben a vegyes termelésnek (bor, olajbogyó, eper- és gyümölcsfa) nagyobb területe van, mint a mezeinek, mely utóbbiban ritka kivétellel búza váltakozik a tengerivel. A Muggiától Salvoréig terjedő tengermelléken a mívelés alá vett föld tetemes részét zöldségtermesztésre használják.

Rétek dolgában Isztria igen szegény. Nyolcz rész szántóföldre körűlbelűl egy rész kaszáló esik. Hogy a takarmányhiányon segítsenek, lombszéna készítésére az erdőt is befogják. Kaszálókban csak a quarnerói szigetek, aztán Pinguente, Albona, Castelnuovo és Capo ï Istria kerületei gazdagok. Az erdők a föld összes jövedelmének 20.47 százalékát szolgáltatják; első helyen Parenzo kerülete áll. Az isztriai erdőknek szomorú történetük van, mely a tartomány mezőgazdaságának viszontagságaival szorosan egybefügg. A Karszt egykori nagy kiterjedésű erdőségeinek a XV. században bekövetkezett általános pusztúlása az olajfa termővidékének magassági határvonalát jóval alább szállította s az olajfák kiveszése, miről a velenczei fakereskedők jelentései már a következő XVI. században pontos adatokat szolgáltatnak, fölötte nagy mértékűvé lett.

Az állatállományról szóló jelentésekben a kisebb házi állatok állnak az első helyen 255.436 birkával és 1.747 kecskével. Tél közeledtével mintegy 14.000 birka vonúl át a Karsztról a tengerparti legelőkre, honnan az enyhébb időjárás beálltával ismét visszatér. Cherso szigetén az egész éven át éjjel-nappal több mint 40.000 birka legel a szabad ég alatt minden védő tető nélkűl. A quarnerói szigeteken a réteknek körűlbelűl felén kisebb házi állatok legelnek, jó takarmányt találván a zsályában, rozmarinban és a délvidéki illatos füvekben.

Capo ï Istria és Pola vidékeinek kivételével, hol jobbára tejelő teheneket tartanak, Isztria szarvasmarha-állományát leginkább az igavonó állat teszi. A belföldi fajták kicsinyek, de serények és erősek. Igába mostanában szívesen használják a Buie körűl tenyésztett fajtát, mely a Romagnából származik. A sertés, mintegy 27.000 darab, a tartomány belszükségletére nem elegendő s a szomszéd tartományokból sokat visznek be. A nyerges állatok (szamár és öszvér) igen nagy részét teszik a mezei állatállománynak. Mivel a földmíves nem földjei közepén, hanem mindenütt falvakban és városokban lakik, a szamár és az öszvér különösen a hegyes vidékeken a mezei munkák, a trágya és a termés szállítása körűl elkerűlhetetlen. Veglia szigetének van egy apró lófajtája, mely a szárdiniai fajtából származik.

Fák között fűzéresen nevelt szőlők (régi mívelés). Charlemont Húgótól

A méhészetet nagy mértékben csak a quarnerói szigeteken űzik. A selyembogár-tenyésztés mind a mellett, hogy a hernyók közt betegségek uralkodnak és a selyemipar pang, 120.000 kilogramm gubót szolgáltat.

A szántóföld Isztriában rendkivűl el van aprózva. Az átlag az egész tartományban kevesebb fél hektárnál. Ez különben Isztriának egész termőföldjére nézve is áll. Egy-egy birtokosra átlagban nem esik több 15 hektárnál. Ezen fölűl a birtokok igen sok apró darabkákra vannak szétszabdalva s egyes birtokosok földjei néha egymástól igen messze, vagy épen különböző községek határaiban esnek. Egy katasztrális parczellának átlagos kiterjedése nem több, mint 1/3 hektár s a parczellák száma 1,476.085, melyek 138.820 tulajdonos közt oszlanak meg.

Azokban a kerületekben, hol belterjesen űzik a zöldség-, szőlő- és olajfa-termesztést, gyakran fizetett napszámosokkal míveltetik a földet; általában azonban az a rendszer az uralkodó, hogy a munkás a föld termésének egy bizonyos részét kapja bérűl. Ennek oka az, hogy sokkal kevesebb a munkakéz, mint a mennyi egy, csak némileg is belterjes mezőgazdaság követeléseinek eleget tehetne.

Különös fontossága van Isztriában a bortermesztésnek. A pompás tengerparttól kezdve, a hol a szőlőtő az agave, a parafa-tölgy, a mastix és a babérfa mellett díszlik, egész a Vena és Caldera hegyek zord nyergéig, a hol az olajfa még tenyészik és terem is, Isztria vögyfeneke és egész tengermelléke kiváló módon alkalmas a szőlőtermesztésre, melyet ezen fölűl még a quarnerói szigeteken is tetemes mértékben űznek. A szőlőtő ültetésének, nevelésének, metszésének és karózásának módjai fölötte sokfélék. Mig a quarnerói szigeteken, nevezetesen pedig Sansego homokos szigetén a szőlőtövet nem kötik karóhoz, hanem a már Columella által leírt módon szabadon hagyják kúszni a földön, s míg a tengermelléken Piranóban, Buiében, Grisignanában, a tartomány belsejében pedig Pedenában, Gallignanában és Zumescóban a kurta tőkéjű latin venyige ma is száraz karóhoz vagy spanyolnád (arundo donax) czövekhez van kötve: addig Parenzóban, Orserában, Visignanóban és San Lorenzo del Pasenaticóban nagy területeket látni olyan szőlőtövek soraival beültetve, melyek csoportosan vannak karókhoz erősítve. Más vidékeken ismét, nevezetesen délen és a tartomány belsejében még megvan Virgiliusnak „a juharfával házasodó”, magasra kúszó venyigéje.

A szőlőmívelésnek e fő módjaihoz imitt-amott még mások is járúlnak; így a venyigének a támaszúl szolgáló jávor koronájára köröskörűl való fölfuttatása, továbbá az ívezetes vagy egyenesen álló lugasra nevelés, a rajnai mód szerinti mívelés, a zsinórra vagy drótra feszített füzér s más hasonló. Emezeket csak legutóbb kezdték alkalmazni s még mindig csak kisérleteznek velök.

Nem kevésbbé nagy a változatosság a szőlőfajokban is. A legrégibb fajták egyike, mely talán már a római hódítás előtt is megvolt, a trebbiai, melynek alfajtái egyebütt (Forli mellett) „trebbiano della fiamma” és (Perugia mellett) „trebbiano verde” név alatt ismeretesek. A trebbiai szőlő, melynek leghíresebb fajtáját a XVII. században Pisino kerületében termesztették, csekélyebb mennyiségben ma is előfordúl a mésztalajú fensíkokon és halmokon, hol a szabadon kúszó venyigék között igen szépen díszlik.

Egy másik fajta, mely szintén igen régi s a XIII–XV. században Isztriának azt a sajátos fajborát szolgáltatta, melyet a községek dézsma gyanánt szállítottak az aquilejai patriarchának, illetőleg Velenczének, a fehér ribolla. Ezt ma már csak Isola szigetén termesztik számbavehető területen. A terrano vagy refosco nevű bor, Isztriának ez idő szerinti vörös fajbora, mely nagy mennyiségben szállíttatik Triesztbe, már a XV. században a nemes borok közt említtetik. A sárga muskotály borokat is igen régi idő óta termesztik. Ezek egyikét, a Capo ï Istria mellett Castel Rosaccióban termőt (Rosariol), Andrea Bacci, V. Sixtus pápa udvari orvosa, úgy említi, mint a melyet akkor a császári udvarnál nagyon magasztaltak s Német- és Csehországban nagyon vettek. Capo ï Istriának e régi eredetű muskotály borai ma is élnek e partokon a híres vini liquori-kban és pedig az Olaszország éjszaki részeiben jól ismert Monte Moro, Arzioli, San Toma és San Petronio nevek alatt, melyek mind Capo ï Istria környékbeli helységek neveitől származnak.

Ellenben csaknem minden nyoma elveszett a groppello-nak, a calcionesa-nak és más fajboroknak, melyeket Monsignor Tommasini Cittanova püspöke említ a XVII. század közepe táján Isztriáról írt „Commentar”-jaiban. Hasonló sorsa lett sok más szőlőfajtának is.

Az újabb időben bevitt külföldi szőlőfajták közűl első sorban említendő a Médoc vidékebeli Cabernet, mely itt a bordeauxi bor sajátságaival még a nagy tartósság és gazdag termés jó tulajdonságait is egyesíti. Kitűnő bort szolgáltatnak itt továbbá a burgundi Pinot, az eremitagei Syrah, a rajnai Tramin, a girondei Sémillon, melyek általánosan el vannak terjedve. De már a phylloxera itt is újításokat tesz szükségessé s a York-Madeira, a Rupestris, a Solonis, a Riparia és más amerikai szőlő, mely a pusztító féregnek ellenáll, belföldi fajtákkal beoltva, Isztria borászatában is fontos szerepet játszik.

1840 körűl Isztria mintegy 150.000 hektoliter bort termesztett. Az oidium pusztítása idejében e szám utóbb 70.000 hektoliterre csökkent, de a kén általánossá vált alkalmazása folytán ennek ismét kétszeresére emelkedett. Hála az utolsó évtizedben telepített nagy terjedelmű ültetvényeknek, a termesztés csakhamar el fogja érni a félmillió hektolitert, föltéve, hogy a phylloxera pusztításainak sikerűl gátat vetni.

Ha nincsen is Isztriának ez idő szerint a régi pucini-hez fogható bora, melyet Livia Augusta császárné minden más bor fölött kitűntetett, s ha nem szolgálhat is száz esztendős borokkal, a minőket, mint Candidus Aquileja történetében írja, II. Frigyes császár ivott; de azért kitűnő boroknak, melyek megérdemlik, hogy velök a külföld is megismerkedjék, ma sincsen híjjával. Így példáúl a halványpiros, pompás zamatú dignanói vino rosa valóban fejedelmi asztaloknak is díszére válhatik.

Szőlő- és földmíveléshez való eszközök és szerszámok. Charlemont Húgótól



[75] A Rhus coriaria L. levele, fiatal ága és kérge.