Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Az Osztrák Tengermellék népélete.

Az Osztrák Tengermellék népélete.

Görczi és gradiskai népélet. Coronini-Cronberg Ferencz gróftól, fordította Katotna Lajos

Paraszt lakodalmi menet. Šubiæ Jánostól

Az a tartomány, melynek lakóiról itt szólani fogunk, nemcsak azzal válik ki a többi közűl, hogy csekély kiterjedése mellett is két nevet visel, hanem egyébként is meglepi már a nagyjában szemlélőt is, annál inkább pedig az alapos kutatót, jelenségeinek változatosságával, ellentétekben való bővelkedésével. Kiváltképen elmondható ez népéletéről, mert az ősidők óta népvándorlások országútjáúl szolgált tartomány lakossága három népcsalád tagjaiból kerűl ki. Nyugat felől két külön ágban nyúlik át a tartománynak az osztrák birodalmi határral itt egybeeső szélén a román faj két ága. A tengerpart hoszszában tulajdonképeni olaszok, a velenczések közeli rokonai, telepedtek le. Lakóhelyeik befelé a tartományba az Isonzónak Sagradónál kezdődő alsó folyásától, a Karsztnak nyugat felé elágazó végső emelkedéseitől s az Adriai tenger legéjszakibb öblétől körűlzárt vidéken, az úgy nevezett Territorión terjeszkedtek ki, hol bisiacco nevű, egyes alakjaival már a friauli nyelvhez sokban hasonló tájszólásokat beszélik. A tartomány további sík részeit friauliak lakják, kivéve azt a területet, mely az Isonzo bal partján a Wippachnak amabba ömlésétől fölfelé egész Görczön túl terjed. Különben az olasz nyelv, mely a műveltebb néposztályban már is általában el van terjedve s a népiskolákban is a tanítás nyelve, lassanként egészen kiszorítja a friaulit, jóllehet a pap még többnyire ezen beszél a szószékről híveihez. Keleten a havasokon, a hegy- és dombvidéken, meg ott, hol az Isonzo és a Wippach völgyei Görcztől délre összértükben egy medenczévé szélesedve, végső nyúlványát alkotják a nagy felsőolaszországi síkságnak, a monarchia egyéb részeiben lakó törzsrokonaikkal érintkező szlovének telepedtek meg. A szlovén kiejtésének bizonyos sajátszerűségeivel elárúlja, melyik országrésznek, sőt gyakran azt is, melyik völgynek a lakója; de azért tulajdonképeni szlovén nyelvjárásokról még sem lehet szó. Németek csak igen csekély számban élnek elszórtan e tartományban. Az a maroknyi németség többnyire egyes iparosokból és kézművesekből, szolgálatban levő, vagy nyugalmazott hivatalnokokból és egyes nemes családokból áll, de német község egyetlen egy sincs a tartományban. Ez azonban csak az idők folytán bekövetkezett változások eredménye.

A Ternovani erdő fensíkján Mária Terézia uralkodása idejében a császári erdőfelügyelőségtől behívott alsóausztriai favágók telepedtek le. Gyarmatuknak még ma is Pri Nemcih („a németeknél”) a neve, habár ma már a kivétel nélkűl német családneveken kivűl semmi jel sem mutat e lakosság német eredetére. Nagyobb német bevándorlások történtek a XIV. században a Pusterthalból, mely akkoriban a görczi grófok hatalma alatt állt s az aquilejai patriarchától is függésben volt. A patriarcha telepítette be németekkel a Baèa-völgyet és a krajnai Wochein-, meg az említett völgy közt fekvő hegyhátat. Deutschruth, Staržišèe és Podberda helységeket e gyarmatosok népesítették be. E falvak lakói ugyan szívósabban ragaszkodtak nemzetiségökhöz; de azért ma már (megint csak számos családnevet leszámítva) teljesen szlovének. Azonban sok mindennapi eszköz jelölésére még ma is német szóval élnek, s kiejtésök is eltér némileg a szomszédságukban lakó tősgyökeres szlovénekétől, kiket ők maguk is „pravi Slovenci” – igazi szlovéneknek – neveznek. Mindazonáltal a német nyelv ismerete az egész tartományban el van terjedve. Legsűrűbben laknak együtt a németek Görczben, a tartomány fővárosában, melynek útczáin olasz, friauli, német és szlovén beszéd tarka keveréke hangzik fülünkbe.

A polgárság nagy tömegét s mindazon elemeket, a melyek egy város nemzetiségi jellegét meghatározzák, Görczben habozás nélkűl olasznak kell mondanunk, habár a lakosok közt elég nagy számmal vannak olyanok, a kik mind a négy említett nyelvet tudják. Még csak két emberöltővel ez előtt a friauli nyelv épen a város előbbkelő köreiben általános elterjedtségnek örvendett; ma már e körökben csak tréfás szólásmódokban járatos, a melyekre kiválóan alkalmas is. A szlovén nyelv a város szélén lakó földmíves nép ajkán tartja magát, e lakosság foglalkozásával kapcsolatosan a legállhatatosabban; sőt újabb időben szélesb térre igyekszik kiterjeszteni hódítását. Az idegen azonban, a ki először teszi be a lábát Görczbe s a városnak gyakorta sűrű néptömeggel telt útczáin az élénk sürgést-forgást, a kávéházak, gyógyszertárak és borbélyműhelyek ki- s bejáró látogatóit, vagy ünnepnap a főtéren a tombolajáték körűl lármázó, de a rendet épen nem zavaró hemzsegő tömeget látja, egy pillanatra sem maradhat kétségben az iránt, hogy voltaképen olasz városban van, s ilyennek fogja találni Görczöt különösen akkor, midőn a tengerparti halászokat, a caramelli- (czukros gyümölcs) és pettorali- (sült alma) árúsokat s egyéb házalókat és kufárokat árúczikkeik olasz és friauli nyelven való hangos kinálgatásában és dicsérgetésében versengeni hallja.

Caramelli- és pettorali-árúsok Görcz útczáin. Šubiæ Jánostól

Bármily különböző származásúak is e tartomány lakosai, jellemükben mégis számos közös vonás található. A görczi emberben mindenek előtt a napos délvidék fiának az enyhe égalj hatása alatt fejlődött s hasonló körűlmények közt egyebütt is tapasztalható jellemvonásai domborodnak ki. Az enyhe időjárás mindúntalan a szabad ég alá csalogatja ki a lakosokat a házakból, melyek még a jobbmódúaknál sem igen kényelmesek, s arra viszi őket, hogy most szomszédaikkal, majd az útczákon járó-kelő idegenekkel álljanak szóba, s így ők már e körűlmény folytán is barátságos, könnyen simúló és alkalmazkodó természetűek, többnyire jószívűek s a más baján segíteni, nyomorát enyhíteni készséggel hajlandók. A szülőknek gyermekeik iránt s egyáltalában az idősebbeknek a fiatal, zsenge teremtések iránt feltűnően nagy szeretete szintén egyike a népjellem alapvonásaúl tekinthető szívbéli jóság jelenségeinek. E jólelkűséggel rendesen józan belátás jár karöltve s a külső hatások iránt majdnem kivétel nélkűl kiváló fogékonyság, az újnak és szokatlannak gyors fölfogása s minden merevség és nehézkesség nélkűl való elsajátítása tapasztalható. Komoly s a lelket egészen betöltő dolgok iránt azért e könnyűvérűség mellett is elegendő szívósság és szilárd akaraterő mutatkozik bennök. Uralkodójához és Ausztria egységéhez való rendűletlen hűsége, ősei nyelvéhez és szokásaihoz való kegyeletes ragaszkodása mellett e népecske elég mozgékonyságot és alkalmazkodó képességet tanúsít arra, hogy puszta megszokásból ne kapaszkodjék görcsösen a hagyománynak olyan elévűlt foszlányaiba, melyek helyett jobbat kinál neki az új idők változott szelleme.

A görczi nem tesz úgy, mint sok más ország lakói, kik szinte lealjasítónak tekintik, hogy más keresetből éljenek, mint a minőből családjuk nemzedékek óta magát föntartotta, hanem gyors elhatározással változtatja foglalkozását, ha e változás könnyebb boldogúlással kecsegteti. Természeténél fogva hajlandóbb lévén a jelennek élni, mint előrelátó megfontolással a jövőbe nézni, rendesen nem nagy önmegtagadásába kerűl vándorbot után nyúlnia, hogy a messze nagyvilágban jobb megélhetést keressen, mint a minőt szülőföldje nyújthat neki; de azért soh’sem hűl ki azon hely iránti rajongó szeretete, hol bölcsője ringott s hová mindig újra meg újra visszavágyik.

Csupán a legújabb idők nyomasztó gazdasági válságai, melyek a tartománynak legfőkép egykor virágzó sík részeit sújtják keményen, csak az ezek nyomában jelentkező inség táplálja mindig nagyobb mértékben az óczeánon túlra való kivándorlás vágyát. Évről-évre nagyobb azon friauli földmívesek száma, kiket a jobb sorsnak gyakran csaló reménye hazájukból az új világba csábít.

Még egy másik, igazán sajnálatos kivándorlásról is meg kell emlékeznünk, mely ugyan már régebb idő óta, de szerencsére az előbbinél kisebb mértékben dézsmálja Görcz vidékének és a tolmeini kerűletnek szlovén falvait. Ezekből ugyanis hajadon és férjes nők vándorolnak ki tetemes számmal, bár többnyire csak néhány évre Egyiptomba, hol épen nem ritkaság e vidékről való parasztasszonyokat látni, kik olasz, franczia, angol és arab nyelven is meg tudják magukat úgy, a hogy, értetni. Ezek a vándormadarak az európai zsákmányszomj ama valóságos aranyországában, úgy látszik, mindenféle képzelhető szolgálattétel útján elég jó keresetre tesznek szert, mert nem épen ritka dolog, hogy körűlményeikhez képest tetemes pénzösszegeket küldözgetnek haza szüléiknek, vagy férjöknek. Nem akarjuk kétségbe vonni, hogy e kivándorlók némelyike tisztességes munka után lát, sőt egyes lányok, a mint mondják, a pyramisok csodaországában jómódú benszülöttekkel házasságra is léptek. De arról nem is szólván, hogy ez mindig csak kivételes eset, e kivándorlás mindenkép tetemesen hozzájárúl a családi kötelékek lazábbá tételéhez.

A tartomány összes lakóinak föntebb említett közös jellemvonásai mellett természetesen olyanakról is kell szólnunk, melyek mindegyik népfajnak származása szerint saját külön és egyebütt is megkülönböztetőn felötlő tulajdonságai. A lakosság román része itt is hirtelen föllobbanó lelkesedéssel törekszik minden czél után, mely tetsző színeivel elragadja képzeletét. De, a mily rajongó hévvel adja oda magát képzeletében e czélnak s a mily mohó vágygyal eseng utána, ép oly hamar ellankad törekvése s azonnal kész a hőn óhajtottról lemondani, ha azt első nekilendűlésével nem sikerűlt elérnie. A román vérű lakosság itt is nagyra becsűli s gyakran túlságra hajló takarékossággal gyarapítja és igyekszik megtartani az anyagi jóllét eszközeit, habár e részben még sem megy odáig, mint a szomszédos olasz királyságban lakó fajrokonai. A szláv itt sem mutatkozik eléggé kitartónak a megszerzett vagyon takarékos kuporgatásában; pedig itt még szigorúbban követelné tőle a jó gazdálkodást a természetnek egyebütt alig ismert mostohasága. Itt is csak nehezen mond le a szláv egyszer föltett szándékáról, s akárhányszor kudarczot vallott is igyekezetével, törhetetlen kitartással újra meg újra megkisérli kitűzött czélja elérését. Ne mulaszszuk el azonban megemlíteni, hogy a tartományban lakó nemzetiségek között elég nagy a vérkeveredés, s hogy ennek következtében a megkülönböztető jellemvonások gyakran háttérbe szorúlnak a közösek mögött.

Hogy sok név ma már nincs összhangzásban viselőjének nemzetiségével, vagy hogy a gyermekek sokszor környezetük nyomása alatt más nemzetiségűeknek vallják magukat, mint szüléik, az vegyes nyelvű országokban másutt is elégszer tapasztalható; de, hogy ugyanazon életkörűlmények között felnőtt és nevelkedett testvérek közűl az egyik olasz, a másik szláv érzelmű, arra egyebütt aligha akad példa. A különféle népfajoknak egymásra gyakorolt mély kölcsönhatása nemcsak a lelki élet nyilvánúlásaiban, hanem a lakosság testi tulajdonságaiban is fölszínre kerűl. Gyakran találkozunk tiszta szlovén községekben oly egyénekkel, kiknek sötét bőrszíne, fekete haja és éles metszésű arczvonala hamisítatlan román származásra engedne következtetni. Másutt meg oly egyénnél, ki mélyen sértve érezné magát, ha olasz nemzetiségét kétségbe vonnók, német ősökre vall a szem világos kék színe; ismét másoknál éles ellentétben áll a nyelv, melyet beszélnek, az arczjelleg- és a bőrszínnek kétségtelenűl szláv eredetet tanúsító vallomásaival. Ily körülmények között nem csoda, ha e tartományban nagyon gyér aratásra számíthat az, a ki a lakosság régi mondáinak, őseredeti szokásainak és hagyományainak keresésére indúl. Amazok nagyobb részt eltűntek a nép emlékezetéből; emezek pedig az egykori takaros népviselettel együtt szintén majdnem teljesen elkallódtak. Legfölebb azon vidékeken maradt meg egy s más egészen napjainkig, melyek távol esnek az élénkebb forgalmú útaktól s a melyeket érintetlenűl hagytak az újabb idők nagy átalakúlásai.

Mindazonáltal akad még a tartományban nem egy említésre méltó hagyomány. Így az ország legéjszakibb részében, a Triglav hegytömege körűl él az a gyönyörű monda, melyet Baumbach Rudolf költeménye immár a németűl olvasó művelt közönség közkincsévé tett. Ez az aranyszarvú hófehér zergebak, a vadászok szívét elérhetetlen vágygyal emésztő Zlatorog mondája. Ha e csodaállatot puskagolyó éri, földre húlló izzadságából nyomban kisarjad a gyönyörűséges, édes illatú Triglav-rózsa, melytől a megsebzett vad azonnal meggyógyúl, mihelyt evett belőle. A ritka szerencséjű vadászt azonban nagy veszély fenyegeti, mert a Zlatorog boszúló hatalmak védő szárnya alatt áll. E monda ugyan a Juli-alpesek mindkét lejtőjén, mind az éjszakkeleti krajnai, mind pedig a tulsó oldal tengermelléki lejtőjén honos, tulajdonképeni színtere azonban ott van, a hol szűk sziklamedrében a Soèa (Isonzo) tajtékozva tör magának útat dél felé. Nem messze a Triglavtól, a Krn hegyes csúcsa közelében, ugyanazon hegylánczolatban a Bogatin-hegy mérhetetlen kincseket rejt, melyeknek elhordására hétszáz kocsi sem lenne elegendő. De úgy a hegynek, mint a lábánál még mindig elég magasan fekvő tónak környéke olyan zordon, hogy eddig még nem akadt kincsásó, a ki a tömérdek drágaságért be mert volna menni a hegy gyomrába. E vállalat csak annak a merész vadásznak sikerűlne könnyen, a ki előbb a Zlatorogot el tudná ejteni. Ilyen azonban eddig nem akadt. Egyszer ugyan már érte a Zlatorogot egy jól irányzott lövés; de ennek sebéből kigyógyította a Triglav-rózsa. Dühében az aranyszarvú zerge összetaposta a Triglav melletti gyönyörű kertet, melyben legelni szokott, s azóta e helyen kopár kősivatag terűl el. A Rojenicé-k, kik e kertet ápolták, szintén kerűlik azóta ezt a helyet. Hétszáz esztendő múlva azonban a Triglav köves talajából egy fenyűszál fog kinőni, melynek fájából készűl majd annak a gyermeknek a bölcsője, kinek számára a sors a Bogatin kincsét föntartotta.

Az Isonzo mentén lefelé tovább haladva, Karfreitbe érkezünk. E mezőváros helyén állott a hagyomány szerint az ország egykori pogány lakosainak utolsó áldozó helye egy hatalmas tölgyfa alatt, melynek görcsös gyökerei közűl egy szent forrás bugyogott ki. Azt mondják, hogy a keresztény időkben is messze földön nagy tiszteletben állott fát csak a XIV. században döntötték ki a vakbuzgó papok fejszecsapásai. Karfreit tőszomszédságában egy templomocska áll, melyről azt regélik, hogy hajdan az alatta levő s itt kiszélesedő egész Isonzo-völgyet tó borította, mely azóta eltűnt.

Még alább a völgyben fekszik Tolmein. Az Isonzóba ömlö Tominska mentén e helytől fölfelé haladva, egy órai gyaloglás után a Tominskába szakadó Èadra torkolatához érünk. Még egy kis ideig haladván a hegyoldalra meredeken vezető kigyódzó úton, egy barlang szűk nyílása elé jutunk, melyet a nép Dante barlangjának nevez. Azt tartja róla a rege, hogy a száműzetésében ide s tova bolyongó költő e tájon időztében nappal ebben a barlangban rejtőzött, míg éjjelenként a Tolmein fölötti Pockenstein nevű s Pagano della Torre aquilejai patriarcha uradalmához tartozó várlakban tartózkodott bájos hölgyek és nemes lovagok társaságában. A pásztor, kit útja késő esti órákban, vagy éjjel e barlang előtt visz el, aggódva szaporázza lépteit s félve tekint körűl a borzalmasan szép helyen, attól tartván, hogy a nagy száműzött hirtelen elébe tűnhetik hosszú redős bibor köntösében, elmélázó tekintettel űlve a barlanggal szemben álló sziklatömbön, mint a hogy, a monda szerint, hajdanában gyakorta látták őt búvóhelye előtt. Nem is említve azonban a belső valószínűtlenségét annak a föltevésnek, hogy a nagy ghibellin-párti költő a határozottan guelf-érzelmű egyházfejedelemnél keresett és talált volna menedéket, még az összes történeti külső bizonyítékok is mind ellene szólnak annak, hogy Dante valamikor akár Tolmeinban, akár pedig, mint egy másik hagyomány tartja, a hozzá pártállása tekintetében közelebb álló Tybeini Hugó gróf birtokán (Duinóban), szóval bárhol a tartományban tartózkodott volna. Érdekes e monda annyiban, hogy a szlovén népesség s más nyelvű szomszédországtól ez esetben nem valami hős hadvezért, hanem a gondolatok és a költői nyelv nagy mesterét vette kölcsön regeszövő képzeletjátéka tárgyáúl. E jelenség magyarázatára szolgálhat különben az, hogy valamikor Tolmein és egyáltalában a felső Isonzo-völgy, meg az olasz Fiaul közt igen élénk kölcsönös forgalom volt. Erre mutat egy másik monda is, mely azon kivűl még a német Faust-mondához való, könnyen felötlő hasonlósága miatt is érdekes. E monda a Krn alatti Drežnicából való.

Egy trentói (trienti) parasztember, ki az Isonzó forrásvidékén lakott, fiát Udinébe küldte tanúlni s hazúlról látta el eleséggel. Egyszer aztán akkora hó esett a hegyekben, hogy minden közlekedés megakadt. A diák csak várta, várta a szokott élelmet hazúlról, de, mikor már nem győzte tovább várni, nem tudott magán máskép segíteni, mint hogy eladta lelkét az ördögnek, a ki nyomban segített is rajta. Az ördöggel való czimboraság azonban idővel terhére kezdett lenni; meg akart tehát tőle szabadúlni, s Szent Sibyllához folyamodott tanácsért. Ez meg is mondta neki az ördögtől való szabadúlás módját, sőt a jóslás tehetségével is megajándékozta; menekvését azonban egy föltételhez kötötte, s ez az volt, hogy mondjon le a papi pályáról, melyre magát szánta volt. Ez a diák egyebek közt azt is megjövendölte, hogy valamikor majd kecskeszakállú ellenségek töméntelen seregei fogják elárasztani a tolmeini vidéket, s azt elpusztítván, magukkal fogják hurczolni majdnem az egész férfilakosságot, csak annyit hagyván meg a tartományban, a mennyi könnyen elfér egyetlen diófa árnyéka alatt. Az asszonyokat erre olyan heves vágy fogja emészteni a férfiak után, hogy hegyről-hegyre fognak rohanni, mert úgy rémlik előttük, hogy valahol a földön valami férfikabátot pillantottak meg. Mikor azonban az illető helyre érnek, a kabát helyén csak egy korhadt tuskót fognak találni.

Huda Južnában a Baèa mellett, a tolmeini kerületben a következő mondát beszélik: Háborúba vittek egy katonasorban álló legényt, a ki azzal az igérettel vált meg a szeretőjétől, hogy visszatér, ha a lány hozzá hű marad. Vége lett a háborúnak, s egyszer csak éjszakának idején megszólal a csengetyű a lány ajtaján. Fölugrik az ágyból s kisiet, künn a kedvese lovára kapja s mint a szélvész elvágtat vele. Útközben ezt mondja neki: „Látod-e, lelkem, milyen szépen süt a holdvilág, s mily sebesen vágtatnak a halottak?” Végtére a szerelmes pár a temetőbe érkezik. A legény leszáll lováról és sírjába ugrik, hová szeretőjét is magával akarja rántani. A lánynak azonban sikerűl karjai közűl kiszabadúlnia s a halottas kamrába fut, hol egy ott kiterített másik halott segítségével megmenekűl. Most haza felé indúl, de haza érkezve, azt tapasztalja, hogy nagyon, nagyon sokáig lehetett távol, mert szülőföldjén nem ismer többé senkit s nem akad egy élő lélekre sem, ki az elraboltatása előtti időből rá emlékeznék.

E mondában bárki is könnyen fölismerheti Bürger „Leonore” czímű balladájának tárgyát.

Tolmeinnal szemben az Isonzo jobb partján, a Woltschachi mezőség virúló rétjein egy templom áll, mely a Fekete-erdőbeli Szent-Dániel egyháza nevét viseli. Már e név is ama régi időkre mutat, mikor a sűrű erdőség a hegyekről egész a völgyfenékig ért alá. S csakugyan azt tartja róla a hagyomány, hogy ez a legrégibb keresztény templom az egész vidéken, s hogy, mikor a hegyeken túl a szomszédos krajnai Wocheinban még pogány isteneknek áldoztak, az ott szétszórtan élt keresztény hívők öszvér- vagy szamárháton szállították át halottaikat a havasok nehezen járható gerinczein, hogy itt szentelt földbe temethessék őket.

A mint azonban a felföldről a síkság felé szállunk alá, lépésről-lépésre gyengűlni látjuk a néplélek régi mondákat őrző s híven ápoló erejét. Itt-ott fölmerűl ugyan még a törökök pusztító berohanásainak egy-egy emléke, így pl. a Turški Križ-nél, a Podsela alatti völgyszorosban Woltschach és Canale közt, vagy a Turški Klanec mellett a Ternovani erdőben. Mind a két helyen állítólag úgy fogadták őket, hogy egyszer s mindenkorra elment a visszatérésre való kedvök. A hegység utolsó meredek lejtőjénél végre a Èaven déli oldalán azzal, a délszlávoktól lakott országokban gyakrabban előkerűlő hagyománynyal találkozunk, hogy a tenger mai szintjénél jóval magasabban fekvő sziklákba nagy vaskarikák vannak beillesztve, melyekhez ősrégi időkben a tengeren erre járó hajósok kötötték ki a hajóikat.

Egyébként a tartománynak szlovénektől lakott egész területén, a Triglavtól egészen odáig, hol a Karszt meredek partszélével a tengerbe ér, mindenütt él még az ősök ama hitének homályos sejtelme, mely a Rojanicéknek s Viláknak az emberek sorsát intéző hatalmat tulajdonít. A Rojanicékről, a szlovének sors-istennőiről, mindig áhítatos félelemmel emlékeznek. Fehérbe öltözött három szép nőtestvérnek képzelik őket, kik a gyermek születésekor annak bölcsőjéhez lépnek, hogy sorsát megjövendőljék. Az első kettő rendesen csupa jót mond; döntő azonban az, a mivel ezek beszédét a harmadik testvér megtoldja; ennek a jóslása pedig, mely mindig betelik, igen gyakran balvégzetű. Ebben a hitben is annak a sötét világnézetnek egyik ágazatát látjuk, mely a természetűknél fogva mélabús délszlávoknak közös sajátságuk. A Vilák ellenben, kikről a szerbek és horvátok népdalai is énekelnek, szívesen pártfogásukba veszik és oltalmazzák a halandókat s csak nagy ritkán félelmesek. Napsugárból születtek s eleinte a felhők között laktak, honnan a világosság istenének szolgálatában szálltak alá a földre. A lenge fehér ruhába öltözött, karcsú termetű, átlátszó testű, sápadt arczú, ragyogó szemű és aranyhajú Vilát, kinek a hajában rejlik a csodás ereje, édesen zengő hangúnak és örök ifjú szépségűnek tartja a nép képzelete. A források, az erdős hegyormok, az árnyas ligetek mind saját külön Viláiknak oltalma alatt állanak. A vilák kedvelik a játékot, tánczot és zenét, s a ki valaha éneküket hallotta, az sohasem gyönyörködik többé emberi hangban. Mindenféle betegséget meg tudnak gyógyítani, sőt a halottakat is életre keltik. Kivált a költőket és hősöket tűntetik ki barátságukkal. A hősöket a germán walkürök módjára oltalmazzák a harczban. Megsebzőiket maguk kovácsolta ragyogó fegyvereikkel sújtják halálra. Boldog, kit kegyükkel megajándékoznak.

Ezen őseredeti hagyományok mellett itt-ott még egy újabbkori hit nyomaival is találkozunk a szlovéneknél, kik ma majdnem kivétel nélkűl buzgó katholikusok, holott háromszáz évvel ez előtt számosan voltak köztük protestánsok is. A Wippach-völgy némely parasztházában még ma is kegyelettel őrzött kincs gyanánt tartogatják a Luther-féle bibliának a reformáczió korában Truber Primus készítette szlovén fordítása egy-egy példányát.

Könnyen érthető, hogy mind a két nemzetiségű parasztnépnél még számos babonaság találkozik. A mit egyebütt jó vagy rosz jelnek tartanak, azt itt is olybá veszik; érdekes azonban, hogy a ma uralkodó vallás szolgáit a néphit egyebek közt oly csodálatos erőkkel ruházza föl, melyeknek semmi közük sincs tulajdonképeni hivatásukhoz. Így pl. általában el van terjedve az a hit, hogy a papok tetszésük és akaratuk szerint terelhetik a viharfelhőket, s hogy e tehetségüket föl is használják és jégesővel látogattatják meg az oly községeket, melyeknek papja iránt ellenséges indúlatot táplálnak. Vannak viszont olyan papok is, a kik iránt a parasztok különös bizalommal viseltetnek azért, mert azt hiszik róluk, hogy olyan kiváló csodatevő erővel bíró imádságokat tudnak, melyek a szokásos zivatar elé való harangozásnál és szentelt barka égetésnél is biztosabban megvédik a vetést minden kártól.

Általánosan el van terjedve az a hiedelem is, hogy a lidércz- vagy boszorkánynyomást éjjelenkint velük született hajlamból nyugtalanúl bolyongó s embertársaiknak öntudatlanúl ártó emberek okozzák. Az ilyeneket, ha férfiak, vijedomac, ha nők, vošèa néven nevezik a szlovének, míg a friauliaknál amazoknak chialchiut, emezeknek pedig mora a nevük, s a mint mondják, már az újszülöttön csalhatatlan jelről föl lehet ismerni, vajjon nem lesz-e lidércz belőle. Az így megjelölt gyermeket azzal lehet az átok alól föloldani, hogy nem az ajtón viszik ki, hanem az ablakon át adják ki, mikor keresztelni viszik. Mások meg azt tartják, hogy hét napos, hét hetes és hét éves korában bizonyos imádságokkal kell a fölötte lebegő végzetet elhárítani. A tolmeini kerületben azt hiszik, hogy a vijedomac és vošèa nevű lidérczek éjente keresztútakon találkoznak s égő üszkökkel oly kegyetlenűl elverik egymást, hogy kezeik, lábaik, füleik s egyéb testrészeik hevernek szanaszét dulakodásuk helyén. Napfölkelte előtt azonban az egymáson ejtett sebek és csonkítások megint begyógyúlnak, illetőleg a levágott testrészek újra kinőnek. Egyszer valaki ily alkalommal megleste őket s hamarjában fölkapta és eldugta egy lidérczlánynak a levágott kezét. A mint a dulakodók a kéz eltűntét észrevették, egy bodzabokor ágából hamarosan kezet faragtak s azzal ütötték helyre társuk csonkaságát. A morát a néphit igen gonosz indúlatúnak tartja; különös kedve telik abban, hogy az újszülött gyermekek vérét kiszíjja.

Mielőtt a szlovénektől egy időre elbucsúznánk, említsük még meg, hogy az Idria völgyében fekvő Šebrelje lakói a görczi szlovének közt ugyanolyan hírben állnak, mint a németeknél a schildburgiak. Így pl. azt mesélik róluk, hogy a hold visszatükröződő képét óriási sajtnak nézvén, ki akarták halászni az Idriából. Máskor meg arról tanácskoztak, hogyan lehetne templomukat olcsó költséggel kitágítani. Ekkor egy köztük járó idegen azt tanácsolta nekik, hogy vessék le künn a templom előtt kabátjaikat, aztán menjenek be s vessék neki vállaikat a templom falának, míg azt nem kiáltja nekik, hogy elég. Tetszett nekik a tanács s mindjárt hozzá is láttak a munkához. Egész erejükkel neki dülleszkedtek a falaknak, s csak várták-várták a jeladó kiáltást. Mikor végre türelmüket vesztve kimentek a templomból, nemcsak a furfangos tanácsadónak, hanem kabátjaiknak is hűlt helyét találták.

Városok, különösen újabb keletű városok, minő Görcz is, nem szolgálnak alkalmas színtérrel holmi kisértetek és egyéb hagyományos hiedelmek számára. A görczi grófok középkori várkastélyában azonban, mely a város legrégibb épületei fölött magaslik, a mint mondják, időről-időre még félelmesen garázdálkodnak a haza járó lelkek. Éjfélkor az őrök egy gyönyörű szép fiatal asszonyt látnak megjelenni, ki kezében nagy kulcscsomót tart s lépteit egy kis kutya kiséri. Ha kérdik, miért jár föl sírjából, azt feleli, hogy addig nem lelhet nyugtot, míg a kastély udvarán nőtt fából bölcsőt nem csinálnak. A nép ajkán e kisértet neve Stellina grófnő, kiről azonban ma már csak a felső óváros legöregebb lakóinak van tudomásuk.

Ezen kivűl még a következő rémmese járja. Sok számos évvel ez előtt a görczi kastély úrnője a szerfölött kegyetlen és kincsáhító Katalin grófnő volt, ki nagy szolgasereget tartott zsoldjában s kinek hét hatalmas kutyája volt, melyek egy intésére széttépték, a kire őket ráúszította. Egyszer egy zivataros éjjel egy Aquilejából érkező követ kopogtatott a vár kapuján, ki aranynyal teli zsákot czipelt valamely szomszédos kastélyba s a dühöngő vihar elől itt keresett menedéket. A grófnő bebocsáttatta, de a sok arany láttára fölébredt kapzsisága, s másnak reggel, mikor a követ útra akart kelni, egy bizalmas cselédével ráúszíttatta a kutyáit. A szegény áldozat csakhamar oda lett az egyenlőtlen küzdelemben, s a grófnő maga vitte le földalatti kincstárába a követnek aranynyal telt zsákját. Szolgája és bűntársa azonban, ki ép oly kincsszomjas volt, mint úrnője, utána lopódzott s agyon verte a kegyetlen asszonyt, mikor rejtekét el akarta hagyni. De e második gyilkosság is czélját tévesztette, mert a hűtlen szolga minden igyekezetével sem tudta megtalálni a helyet, hová a grófnő kincseit elrejtette. Azóta minden hetedik évben megjelenik a grófnő elkárhozott lelke s zilált hajjal és fehér lepedőkbe burkoltan jár körűl, iszonyatosan vonító kutyáitól kisérve. Ha akadna olyan félelmet nem ismerő ember, ki a kisértettől az elrablott arany hollétét meg merné kérdezni, a följáró szellem végre nyugtot találna. De mind ez ideig nem akadt ilyen ember; egy őr pedig, ki a kisértetre rálőtt, abban a pillanatban holtan rogyott össze.

Még csak egy csinos kis mesét akarunk elmondani azok közűl, melyek Görczben a nép ajkán élnek. Ez „a Tonetto Busetto igaz története”. Volt egyszer egy varga, ki már több év óta a legjobb egyetértésben élt feleségével mindamellett, hogy házasságuk meddő maradt. Egyszer az erdőbe készűltek fát szedni; előbb azonban egy fazék babot tettek a tűzhöz, hazatértük után az lett volna szerény ebédjük. Visszajövet azt látták, hogy a bab még nincs megfőve. Erre a gazda, kit nagyon bosszantott, ha valami nem ment egészen kedve szerint, haragra lobbant s mérgében így kiáltott fel: „Oh, hogy a hány babszem van ebben a fazékban, megannyi gyerek lenne belőle, legalább segíthetnének munkánkban!” S ime, alig ejtette ki e meggondolatlan szavakat, már is csupa gyerekké változtak a babszemek, melyek szép sorjában ugrándoztak ki a fazékból a tűzhelyre. A csirízes mester és derék életepárja ugyancsak megszeppentek e szapora áldás láttára, s minthogy az apró teremtések iránt nem igen volt okuk szülői jó indúlatra, ne csodáljuk, hogy botot ragadtak s hamarjában agyoncsépelték az egész fajzatot, melyet úgy sem tudtak volna eltartani. De, mint az elhamarkodott cselekedet után rendesen nyomban szokott történni, itt is megbánás követte a tettet. Alig hogy agyonverték az apróságokat, már is így sóhajtottak föl egy szívvel-lélekkel: „Oh, vajha legalább egy megmaradt volna belőlük; hadd őrizné szép körtefánkat!” „Itt vagyok, apácskám, itt vagyok,” hallatszott erre vékony gyermekhangon egy szögletből. Megörűlt erre a házaspár s hozzálátott a kereséshez. Meg is találták az egyetlen életben maradt babszem-fiút egy csizmában elbújva. Kis híjja volt, hogy agyon nem szorították ölelésükkel; Tonetto Busetto nevet adtak neki s azonnal rá bízták kedves körtefájuk őrzését.

Midőn egyszer épen e kötelessége teljesítése közben a fa tetején kuksolt, egy vén boszorkány ment oda s így szólt hozzá:

„Tonetto Busetto Gettami un peretto Con la tua manina ïoro; Sii benedetto Mio bel tesoro.”

(„Tonetto Busetto, dobj le egy körtécskét arany kezecskéddel; légy áldva, én szép kincsem!”). Tonetto, kinek jó szíve volt, ledobott a vén asszonynak egy körtét s utóbb maga is lemászott a fáról, mivel a boszorkány azt mondta, hogy nem tudja a körtét megtalálni. De alig ért le a kis ember, a vén szipirtyó megragadta, egy zsákba dugta s elvitte magával. Útközben fát akart szedni s letette a zsákot az útszélre. Tonetto, a ki nem feje lágyára esett fiú volt, mindjárt élt a jó alkalommal, kihasította bicskájával a zsákot, köveket tett belé a maga helyére s azzal ismét a fán termett. A boszorkány, a mint észrevette a cserét, visszatért a szökevényért, de ez a tapasztaltakból okúlván, nem hagyta magát a vénnek semmiféle kérésétől sem elcsábíttatni. Azonban utóvégre is beleúnván a boszorkány szűntelen zaklatásaiba, szűléi engedelmével világgá indúlt. Vándorlása közben egy nagy városba érkezett, a melyben Dominitufé király uralkodott. A király épen lovászt keresett. Tonetto mindjárt ajánlkozott e szolgálatra, meg is fogadták, és királyi urának teljes megelégedésére töltötte be új állását. Egy napon a király meglátogatta istállóit s Tonettót hivatta, mert beszélni kivánt vele. Tonetto azonban nem volt ott. Tűvé tettek érte minden zeget-zugot, hítták, keresték, de minden hiába volt, a kis ember csak nem kerűlt elő. Egyszer csak egy mély hang szólal meg, mely úgy tetszett, mintha az egyik lónak a gyomrából jönne: „Itt vagyok, király uram!” S csakugyan úgy volt, hogy az egyik ló a takarmánynyal együtt befalta Tonettót is, de nem sokára megint kiadta a szokatlan eledelt. Ez a kaland természetesen elvette Tonetto kedvét a további lovászmesterségtől. Jobb sorsot keresendő, elbúcsúzott a királytól s apja mesterségére gondolván, maga is vargaműhelyt nyitott, melynek ajtajára egy fügefalevelet akasztott ki a következő felírattal: „Scarpe per le mosche e scarponi pei mosconi” (Félczipők legyek számára s bakancsok lódarazsak számára). S ettől fogva nyakra-főre szabta s varrta a lábbelit, hogy szinte öröm volt nézni, s élt holta napjáig vígan és boldogúl.

Grado lakosai hajókon búcsúra menve Barbanába. Šubiæ Györgytől

A friauli síkságra leszállva, oly területre érünk, mely már több évezredes műveltséggel bir, s már a római légiókat is csodálkozásba ejtette e tartományban való első megjelenésök idején rendezettségével és gondosan mívelt földjével. E körűlmények könnyen érthető következménye az itteni lakosság józan okossága és éles itélőtehetsége. A nemzedékek hosszú során át gyűjtött tapasztalatok nagy kincse halmozódott itt össze s lerakódott a friauli közmondásoknak mély életbölcseséget és helyes megfigyelést elárúló, olykor pedig elmésségükkel kitűnő sorozatában. De azért elvétve, kivált téli időben, mikor meleg szoba híjján az istállóban gyülekezik egybe a ház népe, vagy a fonóban („alla fila”) a tűzhely körűl, hallani még egy s más babonáról s egyébnemű hiedelmekről való beszédet a friauliak között is. Majd a gyermekeknek vagy a háziállatoknak ártó boszorkányokról van szó, majd a Mazzariul nevű, vörös ruhás, jóindúlatú manóról, majd meg az Orgnon cloc nevű „Bohó Misi”-féle alakról, a ki mindenféle megbizásoknak együgyűségében szó szerint való teljesítése által csupa képtelen bolondságot cselekszik; vagy a Zuàn senze paure (Félelem nélkűli Jancsi) meséje kerűl sorra, kit koporsók és koponyák sem ijesztenek meg; máskor meg szentekről vagy az ördögről szóló legendák mesélgetésével űzik el a hosszú téli esték unalmát. Az ördög itt is a germán néphitbeli jellemvonásokat mutatja, a mennyiben csak néha van gonosz akaratú kópé gyanánt feltűntetve, ki az embereket mindenféle zaklatással bosszantja, de rendesen kudarczot vall, a hol jámbor hitű emberrel akad dolga, ki valami szent mondással fegyverkezik ellene. Mikor tél idején dühösen tombol éjszak és dél felől a szélvihar, azt tartják, hogy a havasokon inneni és túli boszorkányok vívnak kemény tusákat az uralomért; ilyenkor, a mint mondják, néha a harczolók némelyikét látni is lehet, a mint az Isonzo partmenti kavicsszegélyén kisérteties fehér lovával végig vágtat, hogy csak úgy szikrázik futtában patkói alatt a kavics.

A szentírásból vett elbeszélések többnyire oly tárgykörben mozognak, mely a paraszt életfoglalkozásait és érdekeit közelről érinti; így pl. a föld gyümölcseiről, a mezőgazdaság egyéb dolgairól, vagy a termékenyítő esőről szólnak, melynek kellő időben való megeredésétől függ az évi aratás. Istennek Jób iránt tanúsított irgalmával áll kapcsolatban egy ilyenféle legenda, mely a selyembogár eredetéről szól. Mikor ama sok megpróbáltatást szenvedett ó-testamentomi férfiú férgektől elborítva fetrengett a földön s szenvedései már a legmagasb fokra hágtak: a jó Isten elérkezettnek látta annak idejét, hogy véget vessen kínjainak. Jób feje felől tehát szederfát növesztett a földből, melynek azonnal kihajtott lombja rögtön magára csalta a Jób testén rágódó férgeket, melyek ettől az órától fogva selyemhernyókká változtak, Isten eme drága adományává, mely kivált a szegény friauli földmíves embernél nagy jótétemény számba megy, mert ebből pénzel valami kevéskét mindjárt kora tavaszszal, ha jól tenyésztek a bogarak.

Krisztus urunk többnyire Szent Péter, vagy néha Szent János kiséretében szívesen járt ismeretlenűl az emberek közt, s ilyenkor jót szokott tenni azokkal, kik erre érdemeseknek mutatkoztak. Ha a szárazság pusztúlással fenyegette a vetéseket, üdítő esőt küldött annak a gazdának a földjére, kinél vendégszeretőleg fogadták s hol a ház asszonya Istenben való rendíthetetlen bizodalmat tanúsított. Olykor még olyanokkal is éreztette kegyét, kik ugyancsak rászolgáltak haragjára, sőt egy ily alkalommal még egy új gabnafajtát is ajándékozott a tartománynak. Ez úgy történt, hogy az Üdvözítő egyszer Péterrel és Jánossal egy parasztházba tért be, hol meglehetős kelletlenűl fogadták őket s csak azon igéretük mellett adtak nekik szállást, hogy másnap a cséplésnél segíteni fognak. A vacsora sem volt valami bőséges, a hálóhely meg vajmi kemény, s reggel felé nem a legbarátságosabb módon figyelmeztették a vendégeket igéretükre. Krisztus kiment az udvarra s a körűlállók réműletére felgyújtotta a kazlakat; de – oh, csodák csodája! – a lobogó lángok semmit meg nem emésztettek, hanem szépen elválasztották a szemet a szalmától, s az egész nagy munka rövid idő alatt minden fáradság nélkűl meg volt téve. Az özvegy parasztasszony, kinek vendégei voltak, még csak köszönetet sem mondva eresztette útjokra az Urat és kisérőit. Oda gondolt, hogy ezt az eljárást ő is utánozza, de most bezzeg igazában megégett a termés. Az üdvözítő azonban, ki az asszonyt nem akarta túlságos kemény bűntetéssel sujtani, úgy intézte a dolgot, hogy a megszenesedett s összezsugorodott búza ehető és csirázásra alkalmas maradt, s azóta terem a tartománybvan a tatárka, mely a gabona learatása után ugyanazon földön még egy aratást enged a gazdájának.

Az ördög egyszer a medeai hegy környékén garázdálkodott. Ez a hegy egészen magánosan áll Olaszország határához közel a nyugat felé kiterjeszkedő nagy síkság közepette. Szűntelen zaklatta a gonosz a hegy oldalában dolgozó kőfejtőket s minden kigondolható módon zavarta őket munkájukban. Majd vízzel borította el az egész bányát, majd óriási sziklákkal zárta el annak bejáratait, majd meg az egész hegyen szanaszét szórta a munkások ott hagyott szerszámait. Végre rájöttek e gonosztettek szerzőjére s elhatározták, hogy a hegy tetején egy kápolnát építenek Szent Antalnak s az ő oltalmába ajánlják magukat. Az ördögöt aggasztotta ez a tervük, melynek sikere az ő garázdálkodásának útját állotta volna, s meg is tett mindent, hogy annak valósítását minden hatalmában álló módon meggátolja. A mit a kőmívesek napközben építettek, ő azt éjjel mindig lerombolta; de Szent Antal sem hagyta a maga pártfogoltjait s kora hajnalban mindig helyreütötte az ördög okozta károkat. A gonosz lélek, a mi erőszakkal nem sikerűlt, most csellel próbálta elérni. Hosszú ruhába öltözve, hogy tisztesebb külseje legyen, Szent Antal elé ment s így szólt hozzá: „Én már régebben lefoglaltam a magam számára egy darab földet e helyen, a melyre te most templomot akarsz magadnak építtetni. Lásd, én azt ajánlom neked, hogy ne veszekedjünk e dolog miatt, hanem bízzuk a sorsra, hogy kié legyen ez a kis földdarab”. Szent Antal úgy tett, mintha nem tudná, kivel van dolga, s beleegyezett az ördög ajánlatába. A kisértő most azt javasolta, hogy menjenek föl mindketten a csak nem rég betetőzött templom födelére s onnan ugorjanak le. A ki messzibbre ugrik, azé legyen a vitás hely. Arra is ráállott a szent, s egy nagy ugrással lent termett, holott az ördögnek a lába beleakadt a szokatlan hosszú ruhába, s kegyetlenűl elvágódott a földön. Megszégyenűlten elsomfordált, s azóta nem is látták azon a helyen. Szent Antal kápolnája még ma is fennáll a hegytetőn s uralkodik a köröskörűl szélesen elterűlő síkság fölött. A vidék vén anyókái pedig a templom előtti kemény kőtalajban minden áron látni akarják a szent ugrásának és az ördög lezuhanásának nyomait.

A tartományt ért legnagyobb viszontagságról beszél az aquilejai Pozzo ïoro nevű mély kút legendája. Ebbe a kútba rejtették a város elfoglalása előtti este kincseiket a gazdagok, hogy Attila hunjainak elvonulása után majd újra kivegyék onnan. Aquileja azonban nem támadt föl többé hamvaiból. s polgárait vagy az ellenség hányta kardélre, vagy úgy elmenekűltek, hogy soha sem tértek többé vissza, s a Pozzo ïoro-t még máig se találta meg senki. A létezése felől való hit azonban még ma is él, s még nem oly régen is minden Aquilejában vagy környékén eladott telekről, vagy földbirtokról szóló szerződésbe beírták, hogy a Pozzo ïoro, ha esetleg megtaláltatnék, nem lesz beleértve az eladott telekbe.

A medeai hegyhez is fűzödik Aquileja elestének némely emléke. A hagyomány szerint ugyanis e hegy tetején állottak Attila sátrai, s míg az égő városban ezrek életét és az emberi kéz legremekebb alkotásait pusztították el az éjjeli eget vörösre festő lángok, az alatt a hun fejedelem kiséretével vad diadalmi tort ült, s állítólag elégűlten legeltette szemeit a szörnyű pusztúláson. E hegyhez azonban még régebbi idők emléke is fűződik. Ehhez és a Karszt üregeiből zúgó áradattal előtörő s rövid útja után az Adriába szakadó titokzatos Timavo folyóhoz kapcsolódnak Európa legrégibb mythosai. A hegy belsejében egy hatalmas asszony lakik. Már a hegy lábánál fekvő helység neve is a mindenféle varázslatban jártas kolchisi királyleányt juttatja eszünkbe, ki szívének s az arany gyapjúnak elrablóját egész idáig követte apja országából, s azt tartja a rege, hogy a hegy kőzetének hasadékait betöltő vörös föld csak azon nap óta ilyen, a mikor Jason gyermekeinek vérét beitta, kiket Medea ölt meg.

„Sagra”, népies táncz a szabadban. Šubiæ Györgytől

A Timavo partjáról bocsátották ismét vízre a Jason vezérelte argonauták hajóikat, miután azokat Aemonától idáig véghetetlen fáradsággal szárazföldön szállították; ugyancsak a Timavo partján kötött ki az Ilionból menekűlt Antenor is kisérőivel, a henetekkel; később még szintén a trójai háborúból visszatérő anatoliai görögöknek egy vihartól ide vetett kis csapata, mely bolyongása közben elhalt királyának, Diomedesnek emlékére itt templomot is épített. Állítólag e templom romjaiból épűlt később a történelem évlapjain gyakran említett St.-Giovanni di Tuba egyháza.

Ime ilyen szűk téren találhatók egymás mellé torlódva az örökifjú hellén világ legrégibb hősmondái, a rómaiak nagyságának, meg a német Nibelung-ének egyes alakjairól szóló némely bizonytalan hagyományoknak egyes nyomai.

S most térjünk vissza a ködös régi időkből napjainkba.

Az Aquileja és Grado közötti csendes laguna egyik kis szigetén áll a Sta-Maria di Barbana nagy tiszteletben részesűlő egyháza. A keresztény időszámítás első századainak valamelyikében, egy pusztító árvíz alkalmával egy Mária-képet sodort ide magával az áradat, s a kép egy, a vízből kiálló, fa ágain akadt meg. Ezt a hatalmas növésű fát még a ma élők közűl is látták némelyek, s csak vagy negyven évvel ez előtt döntötte ki egy ritka erős vihar. A szent kép s a templom, melyben függ, nem sokára nagy vidéken áhítatos tisztelet tárgyaivá lettek, s a Nagyasszony- és Kisasszony-napja (aug. 15 és szept. 8.) közötti időben évenként búcsúsok rajától népesűl be a laguna, kik nemcsak magából a tartományból, hanem a szomszédos Olaszországból, sőt Isztria, Karinthia és Krajna távolabbi vidékeiről is zarándokolnak ide.

Festői szépségű és tarka élénkségű e táj képe főleg azon az ünnepnapon, mikor a gradói hívek ősi szokásuk szerint mennek Barbanába búcsúra saját Madonnájokkal. Egyenletes evező-csapásoktól hajtott számtalan dereglye suhan ilyenkor a lagunán végig; elől a papok ülnek teljes egyházi díszben; enyhe szellő lobogtatja a templomi zászlókat s ájtatos ének hangjai emelkednek a tenger színéről a kék ég felé. Mikor a menet Barbana felé közeledik, az ottani Mária-képet az érkezőnek üdvözlésére kiviszik a partra, s ilyenkor ritka jámborságú lelkek, mint mondják, nem egyszer látták, hogy a vendégének elébe vitt kép fejbólintással üdvözli testvérét abban a pillanatban, a mikor az a szigetre érkezik.

A nép mély vallásos érzűlete azonban korántsem állja útját annak, hogy a templom védszentjének nevenapja, vagy egyéb egyházi ünnepek Friaulban, Monfalcone környékén s a Görczön túli szlovén területen is mindenütt egyúttal világi, még pedig sokszor nagyon is világias mulatságokkal járó ünnepek ne legyenek. Szilaj szenvedélylyel járják ezeken a „Sagrá”-kon a tánczot a messze vidékről összecsődűlt búcsúsok. Többnyire a helység közepén levő szabad téren deszka padozatot ácsolnak ily alkalomra, s ha még oly tikkasztón süt is a júliusi nap, a délutáni isteni tisztelet után, sőt sokszor már korábbtól kezdve lankadatlan hévvel tánczol, énekel és rikoltoz a mulatók tömege, melynek újjongása úgy éjfél felé mind rekedtebb és vadabb. Hajdanában a környékbeli földesurak feleségei és lányai nyitották meg a tánczot az ünnepély rendezőivel; ma már azonban e szokás kiment divatból, s legfölebb elvétve akad még egy-egy városi látogató, ki az esti szürkűlet beálltával odavegyűl a tánczolók közé, hogy kipótolja, a mit netán az elmúlt farsang alatt mulasztott.

Hegyi lakók, egyik hátikosárral, másik juhbőr-zsákkal. Šubiæ Jánostól

A szlovének és friauliak népies táncza ugyanaz a körtáncz, melynél a párok majd külön válnak egymástól, majd meg újra összefogódnak, s a neve furlana, vagy schiava. De ma már csak kivételesen járják, s mindinkább kiszorúl a divatos nemzetközi tánczok elűl. Általán véve a mily örvendetes jelenség egyfelől, hogy a nép fáradságos és keserves életmódja mellett még elég eleven kedvet és hajlamot érez magában a mulatozásra, époly sajnálatos másfelől, hogy sok helyütt a tánczmulatságok nagyon is sűrűn következnek egymásra s ez által úgy erkölcsi, mint gazdasági tekintetből károsokká válnak. A tánczmulatság előkészűletei és következményei nem egy munkanapot rabolnak el, s az ifjúság a gyakori mulatozás által bizony könnyen dologkerűlővé válik, arról nem is szólván, mily hamar és könnyen elpocsékolják ily ünnepnapokon sokszor hetek és hónapok verejtékes munkával szerzett keresményét. Fájdalom, nagy e mulatságokon a szeszes italok fogyasztása, különösen pedig a bortermésnek utóbbi időben bekövetkezett csökkenése miatt mind jobban terjedő s túlságos pálinkaivás, a mi veszekedésekkel, sőt gyakran vérontással végződő dulakodásokkal jár.

A tánczokkal kapcsolatban említjük a népies játékokat. Az egész tartományban el van terjedve s igen kedvelt az olasz eredetű bocce-játék, melyet két egymással szemben álló párt játszik hét golyóval. Elégséges hozzá egy nagyjából sík és csekélyebb kiterjedésű, akármilyen szabálytalan alakú terület is, úgy, hogy nem követel semminemű előkészűletet. A játék soha sem válik unalmassá, mert a lehető legváltozatosabb eshetőségekkel jár, s egyfelől az erő és ügyesség, más felől pedig a helyes számítás és jó szemmérték érvényesűlésére ad alkalmat. A tartomány éjszaki részén a tekejáték is eléggé el van terjedve. Az olaszok és friauliak a morra-játékon is el-elmulatnak. Ez a szerencsejáték, melyet már a régi rómaiak is ismertek, abban áll, hogy ki kell találni a játszók egy-egy kezén gyors egymásutánban kinyújtott újjak számát. Nagy vonzó ereje van különösen a tombola-játéknak, melyet nagyobb olasz községekben évenként egyszer jótékony czélra rendeznek.

Ősi szokások közűl még ma is régi elevenségében dívik a nyári napfordúlat ünnepe mind a szlovéneknél, mind az olaszoknál. Ha Szent Iván napja előtti estén Görcz táján valamely tágabb kilátást engedő magaslatra megyünk: naplemente után a körűl fekvő halmokon és hegyormokon mindenütt tüzeket látunk kigyúlni. Még a síkság keresztútjain s a helységek terein is magas rőzsemáglyák lobognak s a falu legénysége, hogy a jelen levő lányok előtt kitegyen magáért, bátran átszökdösi a lángoló tüzet. E játék gyakran már az ünnep előtti estén kezdődik s többnyire Iván napján, sőt néhol még néhány reá következő napon is ismétlődik.

Szamaras szekér a Karszt-vidékről. Joanovits Páltól

Említésre méltók még a lakodalmi szokások. Az esküvő előtti napon a menyasszony kelengyéjét ökrös szekéren a vőlegény házához viszik, hogy ott minden készen álljon az új gazdasszony befogadására. A szekér semmi esetre sem lehet a menyasszony szüleié vagy testvéreié, hanem rendesen valamely távolabbi rokoné. Mentűl gazdagabb a mátka, annál magasbra tornyosúlnak a kocsin az ágyak, almáriomok, tarkára festett, vagy egyéb czifrázattal ékes ládák, melyek tele tömvék fehérneművel, ruhával s egyéb a háztartáshoz szükséges holmival. A kocsirúd legvégén sohasem szabad hiányoznia egy oda kötött eleven tyúknak, mely aligha nem a házasság termékenységének a jelképe. A hol a menyasszony a szüléinek egyetlen gyermeke és örököse, s a vőlegény költözik a választottja házához, ott természetesen a férfi holmiját szállítják át ennek új lakhelyére, s a tyúk helyét egy kakas foglalja el a kocsirúdon. A lakodalom napján egy részt a vőlegény, más részt a menyasszony házánál gyűlnek egybe kinek-kinek a maga rokonai, barátai és vendégei, és mindenütt egy-egy legény, meg egy házas férfi – vőfély és násznagy – veszi át a főszerepet az erre következő szokásos játékban. A muzsikusok nyomában halad folytonos lövöldözés és víg dalolás közben a magát csendesen viselő vőlegény kisérete a menyasszony házához. Itt úgy fogadják az érkezőket, mintha egész váratlanok volnának s el sem tudnák képzelni megjelenésük czélját. Meg is kérdik őket, hogy miért mind e zaj és lárma; a mire rendesen az a válasz, hogy egy galambért mentek, s azután le is írják részletesen a keresett galambot, közben-közben a legvaskosabb bókokkal tisztelve meg a menyasszonyt. Erre a mátka házából sorban a legvénebb asszonyokat vezetik ki a vőlegény kisérői elé, a kik a bemutatottakat nem a leggyöngédebb tréfákkal útasítják vissza. A tárgyalás további menetében egy darab selymet mutatnak elő a menyasszony ruhájának szövetéből, azt mondván, hogy a keresett galamb szárnyai ilyen színűek. Miután még néhány kis lányt küldenek ki, utolsó előttinek megjelenik a nyoszolyólány, kinek láttára nagy örömmel kijelentik a várakozók, hogy az óhajtva várt galambnak az ő közelében kell lennie, s erre végűl maga a menyasszony is kilép a ház küszöbére. Láttára általános örömrivalgás közt a templomba indúl a menet, honnan az esküvő után tánczra és lakomára térnek vissza, melynek se vége, se hossza. Ha a menyasszonyt más faluba viszi a férje, szülőföldjének legénysége a templomból kijövet elállja az új pár útját s egy pohár borral kinálja meg, a miért azonban a férjnek váltságdíjat kell fizetnie.

Ha a házasúló felek egyike özvegy, a legnagyobb csendben és minden föltűnés nélkűl készűlnek az esküvőre, hogy annak napja lehetőleg titokban maradjon; mert különben a rá következő estén macskazenével boszantják az új párt, melytől csak bor- vagy pénzajándékkal válthatják meg magukat. A szülők rendesen távol maradnak gyermekeik lakodalmától, – s ezzel kapcsolatban megemlíthetjük azon, még a társadalom magasb köreiben is szigorúan követett szokást, mely szerint a megholtnak temetésétől a legközelebbi rokonai szintén távol maradnak.

A hajdani változatos és festői népviselet, melynek alkotó részei vagy a szorosan vett házi, vagy legalább a kisipar termékei valának, újabb időben kiszorúlt a gyáripar olcsó czikkei elől. Csak kivételesen látni már ma egy-egy roskatag öreg emberen vagy vén anyókán ezt vagy azt a régi divatú ruhadarabot, melyet a hagyományhoz való kegyeletes ragaszkodás egész napjainkig fentartott. Mindazonáltal úgy a viseletben, mint különösen az egyes vidékeken használt s a helyről-helyre változó körűlményekhez alkalmazott szekerek és kocsik szerkezetében még ma is fölismerhető az ország különböző részeinek a többiektől elütő sajátszerű jelleme, mely egyébiránt a falvaknak már az elhelyezésén és építkezésén is föltűnően meglátszik.

Ökrös taliga az „Ecken” (vagy „Coglio”) nevű s Görcztől nyugatra eső halmos vidékről. Šubiæ Jánostól

Az olaszok és friauliak helységei többé-kevésbbé városias külsejűek. Minden faluban vannak úri házak is, a melyek nagyobb részt csínnal és kényelemre vannak építve. A zárt helységeken kivűl, úgy szólván, csakis az úgy nevezett Bassában, a tenger melletti vidékeken, találni magánosan álló s többnyire gazdasági czélokra szolgáló építkezéseket, a melyek meglehetősen terjedelmesek. A napszámosok és iparosok szegényes lakásait kivéve, majdnem mindenütt nagyobb jóllétre valló tágassággal találkozunk az épületekben. A Karszton és a Coglio vagy Berdo nevű, Görcztől nyugatra fekvő s szőlőkkel beültetett dombvidéken, az Isonzo és a Judrio közt a templom, vagy valami régi várrom körűl sűrűn csoportosúlnak többnyire valamely hegytetőn a nem igen tágas házikók, melyek körűl gyakran még láthatók a falu egykori kőkerítésének omladékai. Ezt az építésmódot az elmúlt századok folyamán gyakorta ismétlődő ellenséges berohanások tették szükségessé, legutóbb egy részt különösen a törökök, más részt pedig a velenczések támadásai.

Görcz környékén és a Wippach-völgyben a friauli építkezéstől a Karszt vidékihez való átmenetet látjuk. Itt főleg az egykori községi legelőknek utóbbi időben történt felosztása következtében gyakoriabbak a magánosan álló, szétszórt lakóházak, melyek különben is igen jól megegyeznek a szláv népjellemmel. A görczi felföld egyébként is már hegyvidéki jellegű s ehhez képest részben oly vonásai vannak, melyek az osztrák Alpes-vidékek közös sajátságai. Kisebb zárt falvak mellett e tájon már régóta voltak nagyobb számú szétszórt udvarházak, melyeknek mohlepte s kőlapokkal szegélyzett szalmatetői jókora magasságig láthatók mindenfelé a hegyeken.

Feltűnő a régi várak hiánya; ilyen vár az egész Isonzó-völgy hoszszában soha sem volt több kettőnél, ú. m. a tolmeini kastély és a flitschi völgytorkolatot elzáró erősség. Duinón, Monfalconén és a történelmi nevezetességű cormonsi várkastélyon kivűl még Reifenberg jókarban lévő hatalmas vára említhető, a mely meredek magaslatról tekint le a Brenizza-völgyre.

Az öszvér, mely még egy emberöltővel ez előtt az Idria és a Baèa völgyében, s az ezek közt fekvő felföldön majdnem egyedűli teherszállító volt, ma már a kocsival járható útak elszaporodtával eltűnt. Jól megrakott terhes kocsik járnak-kelnek az összes völgyekben, a marhatenyésztés és gyümölcstermesztés árúczikkeit hordva a tartományi fővárosba, honnan gabonával és iparczikkekkel, meg gyarmatárúkkal térnek vissza a belső vidékekre. A földmíves ember hozzá lévén szokva, hogy szénabetakarítás idején sulyos terheket hordva jár a meredek és köves lejtőkön, hegymászó botjára támaszkodva s vállán hátikosarat, vagy a sajátszerű, juhbőrből készűlt zsákot emelve, nehézkes léptekkel halad útján. De azért a fürge zergék s félénken megriadó őzek után járva s a vadat néha fegyverviselési engedély nélkűl és idegen vadászterűleten is üldözve, gyorsan és könnyedén is tud szikláról-sziklára szökellni háncsból font fatalpú czipőiben. A friauli síkság szép rendben tartott országútjain a szélesen és magasan megrakott, lassan és ingadozva haladó négyökrös szénás- és gabnásszekerek mellett nemes vérű és kitartó friauli lovaktól vont egyfogatú kocsik ügetnek nyílsebesen tova. Vállukon keresztűl fektetett botról lelógó két rézüsttel vidám beszélgetés közben mennek a gémes kúthoz, meg vissza a vízhordó asszonyok. Kora reggel pedig takaros kendővel, hátúl lefüggő fátyol módjára lefödött fejükön dinnye formájú kosárban baromfit visznek a sokszor jó messze eső hetivásárra, gyakran egészen Triesztbe is. A Karszt-vidéken ellenben még mindig a szamár a leginkább használt tehervonó állat. A Coglióban megint az itt honos bortermesztő parasztság többnyire kétkerekű s két nyomorúságos ökröcskétől vont taligán szállítja nagy nehezen a sulyos terhet a meredek völgyoldalak rosz útjain. Mind a két utóbb említett vidéken, valamint Görcz tájékán is igen ügyesen hordják az asszonyok fejükön a szállítandó terheket.

Görcz-vidéki parasztasszony. Šubiæ Jánostól

Mondanunk sem kell, hogy a népecske, melyet az eddigiekben leírtunk, szeret is és tud is énekelni. A délszlávoknak általában igen sok, fölötte költői és kedves dallamú népdaluk van, s a szlovének e részben sem állnak törzsrokonaik közt utolsó helyen. A nemzeti szellem erősbödése óta a népdalokat és dallamaikat mindenütt szorgalmasan gyűjtik. Számos daloskör, s a hol ilyenek nincsenek, ott az olvasókörök gyakorolják és ápolják a népéneket, úgy, hogy sokszor olyan helyen is jól betanított, erős férfi énekkarokra talál az ember, a hol alig várná. A népdal ugyan vesztett eredetiségéből annyit, a mennyit művészies előadásában nyert az által, hogy újabban az ének dallama és szövege már nem puszta szájhagyomány, hanem szövegkönyv és hangjegyfüzet útján terjedt tovább. E körűlménynek egy másik következménye az, hogy manapság, a merre csak szlovének laknak, mindenütt ugyanazokat a dalokat éneklik. Mindazonáltal akad itt-ott még ma is egy-egy népdal, a mely még nincsen följegyezve. Ezek egyike, a mely a középső Isonzo-völgyben fekvő Ronzinából (Roèinj) való, a következő:

Lahko noè.

Ljubica v zelenem vrtu sedi, Fantiè gre mimo, se veseli. „Trgaj mi rožice, Delaj mi pušelce, Èe sem še fantiè kaj tvoj!”

„Rožice že vtrgane imam, Pušelca delat pa ne znam. Žido kupila bom, Pušele povila bom, Fantiè, e pridi drev po-nj!”

Komaj sem èakal, da se stri mrak, Šel sem tja pod oknice stat; „Gor’ ustan’ ljubica, Glej! sveti lunica Lepše ko solnce èez dan.”

Ljubica ni hot’la gori ustat’, In mi ni hot’la pušelca dat’. „Molèi ti ljubica, Še se boè jokala, Jaz se bom fantiè smejal.”

„Zdaj pa adijo ljubica, Bog ti daj eno lahko noè: Bog ti daj eno lahko noè, Meni pa do vinca kljuè, Pil ga bodem celo noè.”

Jó éjszakát.

Zöld kertjében ül a lányka, Szeretője megy hozzája. „Szakíts nekem rózsácskát, Köss belőle bokrétát, Ha még szeretsz, galambom.”

„Virág elég van kertemben, De bokrétát nem köthettem. Nincs, mivel megkössem, Szalagot kell vennem, Estére jőjj el érte.”

Naplementét alig vártam, Ablakához vitt a vágyam. „Jőjj ki, kedves leányka, Nézd csak, a hold világa Szebben süt a napfénynél.”

De kérésem mind hijába, Bokrétát nem ád a lányka. „Megállj, ezt még megbánod, Hogy így járatsz utánad! S akkor majd én nevetlek.”

„Látom, el kell mennem innen, Jó éjszakát adjon Isten, Aludj békén, drága kincsem! Mit tehetnék egyebet: Beiszom az eszemet.”

A friauliak és olaszok ép oly dalos kedvűek, mint a szlovének, s mondanunk sem kell, hogy tudnak hozzá; hiszen a román népfajok egyik elismert kiváltsága, hogy jó torkú és hallású énekeseknek soh’sem voltak híjával. Dalaik még egészen őseredetiek. Itt egy Déli-Olaszországban született, mély érzésű és fülbemászó dallam zendűl meg, mely messze földről gyorsan tette meg a nagy útat idáig, közkedveltsége szárnyain haladva ajkról-ajkra; amott meg egy régóta ismert dallamra új, alkalmi szöveget hallunk énekelni. Hazafias dalok sem ritkák s még napjainkban is teremnek, mint pl. az, melyet kivált az 1882 és 1887 közötti öt évi időközben daloltak úton-útfélen, mikor az idevaló 97. sz. ezred Polában volt helyőrségi szolgálaton. Kivált a katonakötelesek és a besorozottak énekelték mindenfelé e dalt, melynek ez a refrainje:

Andiam’ tre anni a Pola Servir ¾ Imperator!

(Menjünk három évre Polába a császárt szolgálni!)

Friauli nők a kútnál. Šubiæ Jánostól

Ez olasz és friauli dalok gyakorta egészen a román vidékkel határos szlovén falvakig is eljutnak. A tulajdonképeni friauli népdalnak megemlítendő sajátsága az, hogy többnyire fölváltva éneklik a legények és lányok, kik forró nyári éjszakákon a kútnál vagy a mezei ösvényeken találkoznak s dalaikba sokszor a jelenlévő személyekre és az épen fenforgó körűlményekre vonatkozó czélzásokat is szőnek. E félig-meddig rögtönzött dalok többnyire szerelmi tárgyúak csipkedő faggatódzásokkal vegyesen, a melyekre rendesen a másik fél sem marad adós a felelettel. Leggyakoribb tárgyuk a katonasághoz behítt legény és szeretője válásának fájdalma. Ilyen a következő friauli dal is, mely egyenesen a nép ajkáról van ellesve:

Villotte furlane.

Lis fantatis.

Dugg mi dis, che soi allegre Ma’l mio cur nissun mel viod, La passion, che io hai tal stomi, Nissun mai no me la viod.

Ind’hai trattis tantis lagrimis, Che inviàvin un mulin, La me vite si consume Comme il ueli tal lumin.

Chel ninin color di rose, Ch’al sarà lontan di me, Che se lui al mi bandone, Oh, ce’ mai sarà di me.

Se savessis, o chiars zovins, De che son suspirs ïamor: E si mur, si va sott tiare, E anchiamo si sint dolor.

I fantaz.

Dul di mé, dul dé mé vite, Dul di mé tant zovinin, Doi la muort a mé morose, Se’o tiri il numar prin!

Fuàrs domàn partis, voi vie, Puarin disfortunat: Il miò cur a ti tel doni, E tu tenlu conservat.

Fantazzinis fait crosettis, Che i fantaz s’in van soldaz, Avvodaisi a zuez e gobbos, Chialzumiz e struppiaz.

Ce suspirs di lontananze: E ¾amor ce mai sarà: Se da te sarà costanze, Ca di me non manchiarà.

Magyarúl:

Friauli népdal.

A lányok.

Azt hiszitek, vídám vagyok, Mert szivembe nem láthattok; Bánatomat szivem mélyén Nem láthatja senki, csak én.

Könnyeimnek hő patakja, Egy malmot is elhajthatna. Úgy fogy éltem bánatomban, Mint az olaj a lámpában.

Az a rózsás arczú legény, Messzire megy tőlem, szegény! Hogyha ő is elhagy engem, Nem tudom, mi lesz belőlem.

Drága fiúk, ha tudnátok, Mennyi sóhaj száll hozzátok! Sírba sorvaszt a búbánat, De ott sem lelek nyugalmat.

A legények.

Szánó könyet ejtsen értem, A ki látja ifjú éltem. Meghal értem az én rózsám, Ha rám jut a legelső szám.

Tán már holnap el kell mennem, Óh, én szegény, szerencsétlen! A szivemet nálad hagyom, Tartsd meg híven, én galambom!

Lányok, nektek befellegzett! A ki legény, katona lett. Sántát, bénát válogathat, Kinek férj kell; más nem akad.

Sóhaj száll a messzeségből! Jó hírt hoz-e szerelmedről? Míg hűséged meg nem szeged, Addig én sem az enyémet.

Nagyobb részt azonban, kivéve természetesen a vallásos tárgyúakat, nyers realizmussal telvék s gyakran ugyancsak vaskos tréfákat is tartalmaznak a friauli népdalok.

A népköltészet egyik kiapadhatatlan forrása marad örök időkre e vidéken a tenger, akár fönséges nyugalommal terűljön el beláthatatlan sík tükre, mely a messze távolban egybeolvad a rá borúló égboltozattal, vagy űzze bár vihartól fölkorbácsolt hullámaival a vésztől megriadt halászbárkát a természetalkotta, vagy emberkéz halmozta hatalmas kőgáttal védett partszegélyre, hol tajtékot túrva törik meg a zúgó áradat. Leírásunk záradékáúl álljon itt egy gradói halászdal, melyben a szép holdvilágos éjszakán napi munkája végeztével haza felé evező legény a parton reá váró kedvesét emlegeti:

Canzone gradese.

Lisetta guarda, bella è la luna, Argento piove sulla laguna; Non è una nuvola, quieto è il mar. Lisetta, in gondola ti voi menar?

La bavisella, che va soffiando, Con quel bel viso, di quando in quando I biondi boccoli te li fa far. Lisetta, in gondola ti voi menar?

Gradói népdal.

Lisetta, nézd, a hold világa Ezüst fényt hint a lagúnára. Nyugodt a tenger, az ég felhőtelen, Jer csónakázni, kedves, én velem!

A szellő, mely nyugatról támad, Körűlenyelgi szép orczádat, S szőke fürtid csókolgatja. Lisetta, lelkem, jőjj csónakomba!

A Trieszt-környéki nép. Tomasin Pétertől, fordította Katotna Lajos

Trieszt legközelebbi környékének, vagy, a mint ma rendesen nevezik, a Territoriónak, a középkorban csak gyér lakossága volt. Nagy részét rengeteg tölgyerdő borította, mely a legrégibb városi okiratokban farneta néven van említve, s melytől a közeli Servola (Sylvula a. m. erdőcske) falu is nevét kapta. Többi részét a treiszti előkelő polgárcsaládok birtokai és nyárilakai foglalták el, így az Ustia családé Opèinában és Banében, a Rossi nemzetségé Grettában, a Bajardiaké Colognában és Chiadinóban, a Rapicio családé Chiarbolában, a Burlo és Leo nemzetségeké Proseccóban, Contovellóban és Barcolában, a Bonomo, Conti és Marenzi családoké a legutóbb említett két faluban és Terstenikben. Ha a város első történetírójának Frater Irenaeus de Cruce-nek szavában megbízunk, a trieszti Territoriót csak a XII. század óta népesítették be eleintén a nála rumieri-knek nevezett rumén menekűltek, utóbb pedig vendek és szlovének, a kik valamennyien pásztorok voltak, mint ezt az e vidéki parasztság neve, a mandra (nyáj) szóból eredő mandriere is mutatja.

Trieszt környékének szlovén lakói, kik kezdettől fogva mindig a város hatósága alá tartoztak s az előbb említett községeken kivűl Longera, Catinara, Basoviza és Santa Croce falvak közt oszoltak meg, még a jelen század elején is vajmi csekély számúak valának, s csak II. József uralkodása idején kaptak néhány önálló plebániát; holott az előtt a lelkiekben a trieszti székeskáptalannak voltak alárendelve. Ugyanez időben alapítottak számukra néhány iskolát is, így Servolában és Proseccóban. Jóllehet Trieszt vidékének lakossága még ma is szlovén és a szlovén nyelvet beszéli, szokásaiban és erkölcseiben a városi néppel való sűrű érintkezése folytán mégis inkább hasonlít az olaszokhoz, mint a szlávokhoz. Vannak ugyan egyes eltérő vonásai is; azonban ezek, valamint régibb szokásaik és eredeti viseletük is kiveszőfélen vannak már mai napság úgy, hogy már ezért is érdemes lesz egyet-mást e lassanként enyésző népéleti jelenségek közűl e helyütt röviden megemlítve a feledéstől megóvni.

Lássuk tehát a mandrierét kissé közelebbről. Mindenekelőtt említsük meg lelke legmélyében gyökerező szilárd hitűségét és őszinte jámborságát. Ha megkondúl az angyali üdvözlet, vagy a lélekváltság harangszava, tüstént abbahagyja munkáját s félbeszakítja beszédét, leveszi kalapját s imádkozni kezd. Keresztet vet, ha kilép a házból, ha villámlást lát, vagy dörgést hall; kereszttel jelöli meg fölszelés előtt a kenyeret, ásítás közben száját, úgy szintén szántóföldjét, mielőtt ekéjével barázdát vonna rája. A maga fajtáját rendesen: „hvalen bodi Jesus Kristus” (dicsértessék a J. K.) üdvözlettel köszönti. Az úri népet, vagy ismeretleneket tisztességtudón „dober dan” (jó reggelt), „dober veèer” (jó estét), „Lahko noè” (nyugodalmas jó éjszakát) kivánsággal üdvözli, de mindig hozzá téve a „Bog daj” (adjon Isten) szavakat.

Mandriere férfi. Passini Lajostól

Égiháború idején úrnapi szárított virággal füstöli ki házát. Husvét vasárnapján nem nyúl semmiféle eledelhez, míg azt papja meg nem szentelte; lelkiismeretesen meggyónja, ha a szentbeszédet, a keresztény tanítást, vagy a délutáni áldást elmulasztotta. Sokat ád a közös templomi imádságra, s papja, kit rendesen gospod-nak (vagyis urának) szólít, sokszor végtelen sor Miatyánkot és Üdvözlégyet kénytelen kivánatára a legkülönbözőbb személyekért és dolgokért a szentbeszéd, vagy a hittanítás után elimádkozni. (E könyörgésnek prošnje a neve.) – A családapa háznépének korlátlan hatalmú ura; felesége is gospoda, gospodaria néven szólítja. Ha fi- vagy nőtestvére valamelyik gyermekénél keresztapaságot, vagy keresztanyaságot vállal, azontúl nem meri őket többé tegezni, vagy testvérének nevezni, hanem komájának, vagy komaasszonyának (boter, botra, compare, comare) szólítja és „ön”-nel (vi) tiszteli meg őket. Épen így tesz násznagyjaival is (Compari di San Zuane).

Az apai birtokot az első szülött fiú örökli. A többi fiú és leány készpénzben kapja ki részét (dota). Vasárnapon csak mise és áldás után megy el az osteriába. Ha megházasodik, erről gazdáját, munkaadóját, városbeli vevőit és ismerőseit értesíteni szokta. Menyasszonya egy nagy kosár buzolai és confetti nevű süteményt és édességet visz azoknak mutatóba, a miért ajándékokat szokott kapni. Esküvője előtt misét hallgat, melynek fölajánlása közben az összes jelenlévők hozzájárúlnak az áldozathoz. Ha családja tagjai közűl valamelyik meghal, maga öltözteti föl; kikiséri a temetőbe s melléje temeti azon kis viaszgyertyákat, melyek a gyászmise alatt a halott lelki üdveért a templomban égtek. Házában mindig kell nagyszombaton, pünkösd szombatján és vízkeresztkor szentelt víznek lennie. Vízkeresztkor papja tömjénnel megfüstöli egész házát s szentelt krétával fölírja a ház kapujára három keresztjel és a folyó évszám mellé a három napkeleti bölcs neveinek kezdőbetűjét (+ C + M + B), azt kivánván ezzel, hogy az Isten töltse meg áldásával és kegyelmével az egész házat úgy, mint a hogy illatával a tömjén eltöltötte. Az évszámot azért írják föl, hogy az egész folyó esztendő minden tekintetben szerencsés legyen; a keresztek és a köztük álló betűk pedig azt a kérést jelzik, hogy a Mindenható a Jézus Krisztus érdemeiért és a három szent király esedezésére oltalmazza meg a ház népét minden bajtól és veszedelemtől. A könyörgőnapok körmenetein a föld gyümölcseinek bő terméseért imádkozik. Mindenszentek napján papjával megáldatja elhúnyt kedveseinek sírjait, s időről-időre egy-egy (na sveto goro, sul monte santo) körmenetben is részt vesz. Különösen megünnepli az úrnapját (sveto rešnje telo) és Mária mennybemenetelének ünnepét (velika gospa – Nagyasszony). Emlékeztetője a mala pratika nevű parasztnaptár, újabb időben pedig még inkább a koledar družbe svetega Mohora (a Szent Hermagoras egyesűlet naptára). Mikor esténként a tűzvész ellen oltalmazó Szent Flórián tiszteletére megkondúl a harangszó, egész házát az Úr védelmébe ajánlja. A húsvéti szent idő közeledtével évről-évre újra meg újra eljár a hittanításra, s a papjától kapott gyónóczédulát valamely ajándék kiséretében adja neki vissza.

A mandriere fölötte kevéssel beéri. Ágya egyszerű szalmazsák; tollal tömött ágyneműt nem ismer. Eledelében sem válogatós. Hétköznap elég jó neki a jota nevű bableves savanyú káposztával, egy kevés burgonyával, vagy polentával. Többet és jobbat csak egy-egy keresztelőn, lakodalomban, karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, úrnapján, búcsú alkalmával és Márton napján ehetik.

Mandriere nő. Passini Lajostól

Nem igen beszédes s csak ritkán káromkodik, de a mikor megteszi, azt hinné az ember, hogy mindjárt megered a jégeső s közbe csapkod az istennyila. Ilyesmire azonban csak hirtelen haragjában, veszekedés közben, vagy boros fővel ragadtatja magát. Testi erejére büszke, de csak nagy ritkán él vele annyira vissza, hogy hatalmas ütlegeknél nagyobb erőszakosságra vagy épen bűntényre vetemednék.

Babonás lévén, hisz a Mora okozta lidércznyomásban és a copernice nevű boszorkányok létében, kik a négy kántorbőjt idején ördöngös tánczmulatságaikra messze vidékről összegyülekeznek s kiknek mindkét nembeli segítőtársaik is vannak. Ezek okozzák amazokkal egyetemben a slabo, hudo oko néven ismert szemmel való megverést, a melylyel embereknek és állatoknak, kerti vagy mezei gyümölcsöknek ártanak. E rontás ellen bűbájos erejűeknek hitt amuleteket hord magánál. Vagy legalább, ha már máskép nem lehet, titokban két szarv alakjára előre meresztett mutató- és kisújjával igyekszik a veszedelmet magától elhárítani. Egy kevés tömjén vagy a húsvéti gyertyák viaszának egy darabkája is jó e czélra, holott régebbi időben némely vénasszonyok varázsigéikkel orvosolták a megboszorkányozott személyen vagy tárgyakon esett károkat.

A nem igen nagy számú népmulatságok közűl még mindig szokásos a Keresztelő Szent János napja előtti estén (június 23-án) rakott máglyák keresztűlugrálása, mely Kautz J. De ritu ignis in natali sancti Joannis accensi (Bécs 1759) czímű könyve tanúsága szerint a németeknél is otthonos volt. Triesztnek Rena nuova és Pegolotta nevű külvárosaiban ma már e mulatság, valamint a léggömbök föleresztése is rendőrileg el van tiltva.

Sört a mandriere nem iszik, de annál jobb ismerője a bornak s nagyon jól meg tudja különböztetni a bortól eredő jókedvet (dobra volja) a részegségtől (pijan biti). A jó bornak itt közkeletű fajai: a teran, refosco, merzamin, mašèena, moscato. Sajnos azonban, hogy a korcsmákban és pálinkamérésekben (liquoreria, vagy petesseria) az úgy nevezett negri, vagyis a vadabb mulatozók között, kik pipaszó, kártya és káromkodás közt lopják a napot, fölös számmal akadnak újabban mandrierék is, kiknek szegény családja otthon koplal és nyomorog.

De fordúljunk el e szomorú képtől valamivel derűltebbek felé, s szóljunk a sagre nevű búcsúkról, a melyeket rendesen az illető egyház védszentje ünnepének hetébe eső vasárnapon tartanak, s a melyeken sokszor oly szilajúl és telhetetlenűl járják a tánczot, hogy a papoknak méltán okuk van e mulatságok túlságoskodása ellen kikelniök. Búcsú vsárnapján már délben körűljárják a muzsikusok a falut s ajándékot várva, zenével tisztelik meg a plebános, az előljáró (župan) s a jobbmódú gazdák házait. Délutáni három órától azután késő éjszakáig tart a tánczhelyen az ivás, ének, lárma és duhaj mulatozás.

Végűl még megemlítjük, hogy a mandriere is követi a trieszti ifjak és lányok nagy részének azon szokását, hogy ünnepeken déli tizenkét órától délutáni kettőig az úgy nevezett liston-ra mennek, vagyis a Corsón járnak föl s alá, hogy magukat és ruháikat megbámúltassák. A fiatal mandriere is ellátogat mise után Juze-ivel és Juzke-ivel (Marisaival és Mariskáival) a Corsóra. Hajdan a mandrierék viselete valóban szép és festői volt. Hosszú mellényük nagy, lelógó ezüst gombokkal volt kirakva; rövid, a térdnél felhasított fekete nadrágot s vele egyszínű kurta, testhez álló zekét viseltek. Nyáron széles karimájú kalapot, télen pedig zsöllyeszék-alakú drága hódprém-sipkát hordtak, melyet alakja miatt tréfásan caregon-nak (zsöllyeszéknek) is neveztek. E becses ruhadarab rendesen apáról fiúra s erről az unokára szállott a családban. Az asszonyok és lányok (Juze, Juzke) tarka szegélyű széles szoknyát s rövid, vastag posztókabátot, fejükön pedig hátúl hosszan lelógó, drága csipkékkel ékes, fehér vászonkendőt viseltek. Akkoriban még takarékos, derék, jámbor, becsűletes és munkaszerető földmívelő nép volt e vidék lakossága.

Csakhogy tempora mutantur! Mai napság e nép ifjabb része már polgári öltözetben jár. Az idegenből való házasodás szokása tetemesen hozzájárúlt a régi szokások és erkölcsök pusztúlásának siettetéséhez. A földet nem a leggondosabban mívelik, minek következtében nem is terem annyit, a mennyit tőle várni lehetne. A lakosság nem ragaszkodik többé törhetetlen hűséggel szülőföldjéhez, különben nem pocsékolná el megbocsáthatatlan könnyelműséggel és meggondolatlansággal kis vagyonkáját, hogy a távoli, ismeretlen Braziliába menjen szerencsét, vagy sajnos, inkább szerencsétlenséget próbálni. A még itthon maradt fiatal mandrierék, kivéve talán még Servola falu lakóit, már csak elvétve és nagyon kevesen foglalkoznak földmíveléssel. A legtöbbje napszámban kőmíves, kőfaragó, útczakövező és teherhordó munkát végez Triesztben; többnyire iszákosak és szenvedélyes játékosok. Juze és Juzke pedig szintén bemegy a városba s virágárúsnő, vagy mosónő lesz, vagy tejet és zöldséget árúl.

Népélet Isztriában (a szlávok kivételével). Tomasin Pétertől, fordította Katotna Lajos

Isztria régi lakóinak, mint a tartománynak Tommasini J. Fülöp püspök által írt történetében (1645) olvasható, sok mondájok és hagyományos szokásuk volt, melyek Velenczéből származtak ide. Idővel azonban úgy a mondák, mint a régi szokások majdnem mind elkallódtak. Így a lakosság olasz részénél ma már semmi keresztelői és lakodalmi népszokások nincsenek. Csak elvétve fordúl elő még itt-ott, hogy zenével kisérik a mátkapárt a templomba, hol az egész nászkiséret jelen van az esketési misén. Ellenben temetéskor az alsóbb néposztálybelieknél az elhúnytat még a legközelebbi rokonai sem kisérik ki. Elégnek tartják, ha részvétlátogatást tesznek a családnál és megjelennek a gyászmisén. A virasztás (la veja) azonban az alsóbb rendűeknél egészen úgy történik itt is, mint Irlandban, ugyanis nagyban játszanak, énekelnek, lakomáznak és dorbézolnak úgy, hogy az ember azt hihetné, hogy lakodalom, nem pedig halotti gyász van a háznál.

Nagyon el van terjedve ellenben a babona e tartomány paraszt népénél. Ha a tűz sistereg (se rugna el fogo), a jámbor háziasszony boszúsan rá köp s így kiált: „Vigyen el az ördög; ma megint csetepaté és pörpatvar lesz a háznál”. Ha varrás közben elejtett ollója hegyével áll meg a padlóban, akkor valami jó barát, ismerős, vagy idegen látogató érkezik a házhoz. Ha főzés közben viszket a tenyere, férje bizonyosan pénzt visz haza. De jaj, ha sót, vagy, a mi még roszabb, ha olajat talál eldönteni, mert ez balesetet jelent. Minden reggel, de különösen újév napján nagy jelentősége van az első találkozásnak. Ha vénasszonynyal találkozik az ember legelőször, az boszorkányságot, szemmel való megverést, vagy lidércznyomást (cenciut) jelent. Igen el van terjedve az álmokból való jóslás is. Jelentésüket vagy némely vénasszonyoktól (babe), vagy az álmos-könyvekből lehet megtudni, s ha ezek sem adnának fölvilágosítást, akkor a kártyavetéshez (butar le carte), a jóslásnak ezen, kivált a nőknél igen kedvelt módjához folyamodnak.

Ha dongólégy zümmög a házban és sehogy sem akar elhallgatni, akkor azt tartják: oggi sentiremo una novità (ma valami újságot hallunk). Ha virágvasárnapján nem esik, akkor húsvét napján okvetetlenűl esni fog: se no piovi su ¾ ulivo, piovi su i ovi. A nagyszombati gloria-harangszóra nedvesítse meg az ember vízzel a szemét és arczát: az mindenféle szembajt elhárít, s a test ment lesz mindenféle ráncztól, szeplőtől és egyéb foltoktól. Ha áldozócsütörtökön esik, akkor utána negyven napig el nem áll az eső: se piovi ’l giorno de la sensa, piovi quaranta giorni. A milyen idő van a szeptemberi holdtöltekor, olyan lesz a reá következő hét hónapban, mert:

„A la luna setembrina Sette lune ghe se inchina.”

„A szeptemberi hold előtt hét hold hajol meg.”

Hát még Keresztelő Szent János előestéje (június 23.)! – ez még csak ám a nap! A férjhez menni vágyó lányok egy dézsa vízbe fügefaleveleket tesznek, melyekre előbb mindenféle legénynevekkel beírt papirszeleteket ragasztanak; a mely levél másnap reggel a víz fölszínén úszik, azon van a leány leendő vőlegényének a neve. Változatosság kedvéért ólomöntésből is jósolnak (butar el piombo), vagy a ház lépcsőjén hátra felé ledobják a papucsokat s éjfél tájban az ablakon kirázzák az asztalterítőt, hogy a boszorkányok meg ne ronthassák a szeretőjöket.

Isztria népe mértékletes és nem igen válogatós az eledelekben. Csak polentája legyen, egyébnek nem érzi valami nagy híjját. Ez a kukoriczalisztből készűlt s megszikkasztva darabokra szelhető puliszka körűlbelűl ugyanaz az isztriainak, a mi a német parasztnak a gombócz. Hallal bőven ellátja a tenger e már lakóhelyénél fogva is halászatra született népet. Ki is győzné a tengeröbölnek azt a tömérdek hal- és kagyló-fajtáját mind név szerint elősorolni, melyek dr. Pluèar Ernő „Der Fischplatz zu Triest” czímű könyvében le vannak írva. Fontos eledel a sokféle metélt is, minők a macaroni nevű vastag- és a bigoli meg a spagheti nevű fonál-metéltek, azután a lasagne nevű szalag-metélt és a sokféle alakú tészták, milyenek a búzaszem-, csiga-, cső- és csavart tészták (semenzine, peverini, fidelini, subioti, verete, paternostri és strangolapreti). A legkedveltebb népies eledelek közé tartozik a risoto és a rizsleves is. Minden levesbe reszelt parmesan-sajtot tesznek, és a rizst nem szabad tovább főzni, mint a meddig az apostoli hitvallás elmondása tart, vagy a míg százig olvas az ember, – különben zúgolódik a háznép, hogy el van főve: i risi xe longhi, i xe andai.

De azért az év bizonyos napjain, vagy rendkivűli alkalmakkor az isztriai sem tagad meg magától egy-egy nagyobb vendégséget, s ilyenkor, különösen keresztelő, bérmálás vagy lakodalom ünnepein erős húsleves, lében párolt kappan s az egyebütt is divatos ünnepi étkek kerűlnek asztalára. Farsang utolsó napjain zsírban kirántott kenyérszeletek (le snitte), sült vajas tészta (i crostolo), fánk (le frittole) és iskátulya alakú kalácsok (i rafioi) a szokásos eledelek. Húsvétkor velenczei származásához híven a hagyományos hónapos retket (i ravanei), a pinze nevű tojásos húsvéti kalácsot és a presniz nevű töltött kalács-féle süteményt látjuk minden ház asztalán. Mindenszentek napján pulykasült és a fave di morto néven ismeretes apró, gömbölyű, fehér, vörös, barna vagy sárga, mandulából és czukorból készűlt sütemény a hagyományos ünnepi eledel. A disznóölés ideje Márton napjától farsang kezdetéig tart. Ilyenkor látják el a házat az egész évre füstölt hússal, sódarral, kolbászszal (le luganighe), szalámival és disznósajttal (i cotighini), meg a zampini, mortadelle és romboli nevű hurkákkal.

Karácsony bőjtjén délben rendesen szigorú bőjtöt tart az isztriai ember. Vacsorára risi col bisato vagy risi col caparozoli nevű rizskásás hallevest eszik. Az osztriga s másnap a mustár (mostarda) és a vékony, pálcza alakú mandolás sütemény (mandorlato) szintén elmaradhatatlan karácsonyi ételek. Ünnepnapokon a szegényekről is emberszerető bőkezűséggel emlékeznek meg. Ilyenkor a szegény- és árvaházak lakóinak is jó dolguk van. S ha valakinek az épen említett nagy napok idején annyira fogytán van a pénze, hogy nem telik jobb fajta ünnepi ebédre, hamarosan kéznél van a segítség. Mire való a zálogház példáúl a trieszti Via del¾ Ospitale-ban, az őrűltek háza szomszédságában, a hová Mindenszentek és karácsony napja előtt, farsang végén és a nagyhéten nehéz batyúkkal hosszú sorban bandúkolnak a szegényebb néposztályhoz tartozó asszonyok, hogy minden nélkülözhető ingóságukat elzálogosítva, pénzt teremtsenek a közelgő ünnepekre!

Lássuk most a szép reményű ifjúság s különösen az útczai gyerekek, az úgy nevezett mulók szokottabb játékait. Ilyenek a sassetto, vagyis a gombázás, a koczkajáték (i dadi, la tria), a golyócskázás (le s’cinche) és a tocafero vagy tocamuro nevű fogócska-játék. Sokszor bizony a járókelők kalapja, sőt feje sincs eléggé biztonságban a levegőben röpkedő kövektől (lavre), vagy az annyira kedvelt pigétől (pandolo). A búgó-csiga (zurlo) szintén egyike a legkedveltebb játékszereknek s a görögök rhombos-ának és a rómaiak turbo-jának egyenes utóda lévén, a mulóknak ez antik népek ifjúságáéval való rokon lelkületére vall. Hogy a mulo a pénz iránt is korán fejlődő érdeklődést tanúsít, annak bizonyítéka az itt Marcomadonna néven ismeretes „fej vagy írás”-játék, mely nagyon régi lehet, mert nevével a velenczei köztársaság gazetta nevű aprópénzére mutat, melynek egyik oldalán Szent Márk és a szárnyas oroszlán képe, másikán pedig a Szűzanyáé volt látható. Egyéb szokottabb játékok még: a színek játéka (i colori), a zálogosdi (i pegni), a bújósdi (zogar sconder), a lakodalmas játék (i sposi) és a hintázás (el zitolo-zotolo). A legkedveltebb társasjátékok közé tartozik itt is a szembekötősdi (Barbajata, Maria Orba), a körösdi (bozolo canarin) és a szem-szem gyűrű (caffè ).

De térjünk a felnőttekhez. A férj keveset tartózkodik odahaza; a derék háziasszony már inkább, kivált téli időben vasárnap vagy ünnepen. Ha látogatói vannak is, utóvégre a sok beszélgetést is megúnja az ember. Időtöltésűl ilyenkor a tombolához vagy libázáshoz fordúlnak az unatkozók. A ki pedig ezekben sem talál elég szórakozást, azt a lutri ördöge kisérti és hajszolja. Sajnos, Triesztben és Isztriában oly nagy a játékdüh, mint talán sehol egyebütt az egész monarchiában. Minden képzelhető számításra és találgatásra adják az emberek fejöket, csillagjósláshoz és álomhüvelyezéshez folyamodnak e kárhozatos szenvedélyük kielégítése végett. Látogassunk csak el példáúl Triesztnek Rena vechia nevű városrészébe, a hol naphosszat járnak föl s alá a vén és fiatal árúsnők, mindenféle apró-cseprő holmit, ruhaneműt, edényeket, ennivalót, baromfit kinálgatva, s a járókelőket színes cartelloni-kkal jelzett tételekre szólítgatva. A megtett számok közűl a nyerőket valamely útczai gyerek húzza ki teljes nyilvánossággal ugyan, de néha még sem minden csalás nélkűl, mikor aztán hirtelen pokoli lárma, káromkodás, szitkozódás, sőt néha bizony egy kis parázs verekedés is támad.

S mivel töltik idejöket a férfiak? A középrendűek Isztriában is a kávéházba, vagy az osteriába járnak, hogy baráti körben egy-egy órát elkártyázgassanak. A tresette mellett a játszók mélyen hallgatnak, mert mint a közmondás tartja: el tresette xe sta fato de quattro muti (a tresette játékot négy néma találta föl). A briscola mellett már beszédesebbek, sőt sokszor nagyon is lármásak a játszók. Vasárnap és ünnepen, ha szép az idő, rendesen a szabadba rándúlnak ki s ott valamely osteria udvarában a boccie vagy borelle nevű tekejátékkal mulatnak, mely egész Olaszországban és Tirolban el van terjedve.

Olyan városokban, a hol színház van, alkalom adtával majd czirkuszi mutatványokban, majd néma játékokban, majd pedig bábszínházakban gyönyörködhetik az ifjúság. A bábszínházak Reccardini óta, kinek Arlecchinója és Facanapája bizonyos hírre tett szert, még mindig kiváló kedveltségben állanak. A míg a szép idő engedi, addig a papíros léggömbök és sárkányok föleregetése szintén elég mulatságot szerez, mihez Triesztben még a térzene is hozzájárúl. A mulo ugyanis jó eleve készűl a katonai pályára. Minden pénteken s Ő Felsége születésnapjának előestején alig várja azt az időt, mikor a katonabanda a főtérről a Via della sanitán, a Corsón, a San Antonio útczán és a Via Casermán végig harsogó zeneszóval tér vissza a kaszárnyába. A zenészek előtt és után tömérdek mulo halad katonalépésben, mintha csak a legszigorúbb káplár hosszas oktatása alól kerűltek volna ki.

Triesztben és Isztria némely városaiban vízkereszt egész hetében esténként fiúk és leányok csapatai járják végig a várost apró lámpásokat hordozva s a házak kapualjában letérdelve, zsolozsmát énekelnek a három király tiszteletére, a miért aztán némi pénzajándékot kérnek a házbeliektől. Koldúló énekük előbb elmondja, hogy Krisztus szegényen született, szegényen élt és a keresztfán halt meg; a vége azonban nem egészen ilyen jámbor, mert, míg a szíves adakozóknak azt kivánják benne, hogy annyi angyal vigye őket az égbe, a hány lyuk van a szitán: addig a kemény szívű fösvényt annyi ördöggel vitetik a pokolba, a hány szeg van a ház kapujába verve.

Nagycsütörtökön és nagypénteken a trieszti mulo egy, már jóval előbb elkészített nagyobbfajta ládában „szent sírt” állít s azzal a leglátogatottabb útczák szögletein foglal helyet. Majdnem minden második lépésnél egy-egy előre nyújtott kéz háborgatja a járó-kelőket a következő kérés kiséretében: La prego un soldo pal santo sepulcro (kérek egy krajczárt a szent sírra). Míg Triesztben csak úgy, mint a monarchia egyéb részeiben, a nagyszombati feltámadási körmenetet tartják nagy ünnepléssel: addig Isztriában a nagypénteki körmenet szokásos. A különféle vallásos egyesűletek tagjai e körmeneten régi velenczei szokás szerint fekete, sárga, fehér, vörös, hamuszín vagy violaszínű hosszú köntösben jelennek meg. A templomi zászlók ritkák Isztriában; azok helyett inkább óriási faragott képeket, meg vastag és szálas viaszfáklyákat (cirii) látni a körmeneteken, mely utóbbiak részben még a velenczei köztársaság idejéből valók. Isztria némely vidékén a könyörgő napi körmenetek valóságos útazások. Búzaszentelő, vagyis Szent Márk napján s az áldozócsütörtök előtti három napon a Mindenszentek litániájának éneklése mellett fölkerekednek a hívek papjukkal s rendesen valamely igen távoli templomba mennek misét hallgatni. Útközben a pap több evangeliumot és imádságot olvas s a körmeneti kereszttel a négy világtáj felé fordúlva ördögűző áldást mond, könyörögvén, hogy az Isten a vetéseket és ültetvényeket jégesőtől s egyéb elemi csapásoktól, hernyóktól és pusztító férgektől óvja meg. Az isteni tisztelet végeztével a búcsúsok letelepednek a szabadban, jóízűen falatoznak a magukkal vitt eledelekből s csak késő este térnek vissza falujokba.

Borelle-játék. Ruben Ferencz Leótól

Az 1849-iki kolerás év óta a triesztiek november 21-ét, Mária bemutatásának napját, városuk legnagyobb ünnepeként ülik meg la Madonna della Salute (az egészségadó Boldogasszony) néven, s e napon, a ki csak teheti, elmegy a Santa Maria Maggiore templomába a nagy fénynyel és pompával tartott isteni tiszteletre.

Nagy igazságtalanságot követnénk el az isztriaiak ellen, ha e helyütt farsangjukat hallgatással mellőznők. E „szent idő” közeledtével az isztriainak szűntelen csak ez ünnepen jár az esze. Nem hiába nevezi a farsangot „szent idő”-nek, s közmondása is azt tartja: Pasqua, Nadal e – santissimo Carneval. (Húsvét, karácsony és – a legszentebb farsang.) Ilyenkor csak úgy hemzseg a nép a festiniken és az osteriákban, melyekben hajnalig mulatoznak. Az ifjúság meg esténként álarczosan a színházakba és táncztermekbe megy, s e mellett magán társaságokban is vígan járják a tánczot. A mindenféle tánczmulatságokon (veglioni, balli nobili, parè, balli popolari) az isztriai ifjúság a monferinát, lengyelkét, skót polkát és franczia négyest tánczolja. Triesztben a városi színházban tartani szokott húshagyó-keddi előkelő álarczos bálon (Cavalchina) kivűl, melyen csak kevés és igen tisztességes álarczost látni, míg az urak a földszínten többnyire díszöltözetben jelennek meg s a páholyokban a legjobb és legmódosabb családok hölgyei foglalnak helyet, – a többi nyilvános tánczmulatságon bizony nem mindig őrzik meg egész szigorúan a tisztességet. Hát még a Cuccagna körűl tomboló népmulatságokon, melyeken a negri, a nép söpredékének legszilajabb része, adja a hangot. A Cuccagna szó eredetileg amolyan mesebeli tejjel-mézzel folyó aranyország, melynek boldog lakói minden munkától menten, örökös dőzsölés és ki nem apadó gyönyörök közt élik világukat. Az albero de la Cuccagna azonban egy magas, sima és szappannal vagy faggyúval még csúszósabbra kifent árbocz, melynek a tetején egy pénzes zacskó és különféle ajándéktárgyak, meg ennivalók vannak fölaggatva. A ki az árboczra föl tud mászni, azé a tetejére kitűzött jutalom.

Dignanói népviselet. Ruben Ferencz Leótól

Kövér csütörtökön, Quinquagesima-vasárnapon, meg az arra következő hétfőn és kedden az álarczosoknak nyílt útczán is szabad megjelenniök. Triesztben e czélra leginkább a Corsót választják, hol a mondott napokon a gyalogösvényeken tolongó álarczosok közt két sorosan haladnak lassú lépésben a kocsik. Mostanában már csak a farsang-vasárnapi és keddi álarczos menetnél nagy a tolongás, holott a kövér-csütörtöki Corso, mely az előtt kiválóképen a gyermekek mulatsága volt, ma már kiment divatból. Az álarczos meneteken résztvevő kocsik száma is leapadt a régebbi hét–kilencszázról mintegy két–háromszázra. A jellemzetesebb álarczosok száma is jóval kevesebb ma, mint hajdan. A legtöbbje az olasz népies bohózatok állandó alakjaitól kölcsönzi jelmezét, minők: a Truffaldino, Arlecchino, Dottore, Pantalone, Pierrot, Pulcinella, Pajazzo és Brighella. De egyéb alakok is gyakoriak, sokan pedig akármilyen szedett-vedett öltözetet kapva magukra, álarcz helyett is gyakran csak valami idomtalan orrot tesznek föl, vagy korommal és festékkel mázolják be arczukat. A tarka tömegben itt rongyos koldúsokat, amott állat-, vagy szörnyetegfejű bohóczokat, kertészeket és kertésznőket, szalmabábokat, mandrieréket, juzeket és juzkeket (Trieszt-vidéki parasztok, parasztasszonyok és leányok), csicseket, boszorkányokat és ördögöket, kéményseprőket, vén házsártosokat, asszonyoknak öltözött férfiakat, fegyver nélkűli katonákat, középkori ruhákba öltözött orvosokat és ügyvédeket, drótosokat, nagy kalapú napszámosokat, továbbá vadembereket, csavargókat és szerecseneket, aztán becsípett, vagy egészen részeg embereket látunk, kik közűl némelyik tölcséren trombitál, másika gitárt penget, harmadika vizes kannán vagy valami tonnán dobol, míg a többi torkaszakadtából énekelve, ordítva, fütyűlve és üvöltve járúl hozzá a pokoli zsivaj növeléséhez. Mind sűrűbben szaporodnak ez álarczos alakok s mindegyikük pajzánkodva és olaszos elevenséggel igyekszik jelmezéhez illő szerepét játszani. Leggyakoriabbak a női ingbe bújt Pierrot-k és Tati-k, kik sokszor százával hemzsegnek az útczán. Szintén számosak a múlt századi franczia viseletbe öltözött ficsurok, kik összebeszélés szerint találkoznak és csinálják csínjeiket. A legelőbbkelő jelmezesek azonban kétségtelenűl a fekete ruhás, aranynyal vagy ezüsttel díszített bársony köpönyeges Tabarik, kiknek öltözete a régi velenczei nobilikét utánozza. Pap- vagy apáczaruhát tilos ez álarczos meneteken viselni. Csinosabb jelmezeket nagyobb részt csak a leányokon látunk, kik minden áron tetszeni akarnak a szépségüket lehetőleg mutatós öltözettel kivánják emelni. Menetek és allegoriai csoportok is jelennek meg gyalog avagy kocsikon. Mindenütt pajkosság és vidámság uralkodik, sőt a vastagabb tréfák is járják, mert minden álarczos a rendőrség oltalma alatt áll, és a mindenütt járó-kelő őrszemek szigorú rendet tartanak. Fegyvert kivált dugaszban hordani tilos.

A Corson a kocsisorok közt szabad térnek kell maradnia. Olykor a kocsis és inas is álarczban van; a kocsisok nőknek vannak öltözve, s a kocsikra néha annyi ismerőst és barátot szednek föl, a mennyi csak fölfér. A kocsik körűl és között sűrű tömegben hullámzik a nép. Az általános újjongást csak növeli a cartolinékkel és confettikkel való dobálódzás. Emezek helyett ma már többnyire csak színes papírszeletkéket dobálnak egymásra. Leginkább a kocsik és a feltűnően nevetséges álarczosok vannak e sajátságos bombázásnak kitéve. A gazdagabbak és előkelők virágokat és igazi czukorkákat is dobálnak egymásra, s a kocsikban ülő hölgyeket bokrétákkal tűntetik ki tisztelőik. Az ilyen kocsik után rendesen egész falka mulo szokott rohanni, hogy akár élete koczkáztatásával is elkapkodhassa a szerteszét lehúllott cartolinékat és confettikat.

Dignanói kecskepásztor. Ruben Ferencz Leótól

Régebben e népünnep fényét nagyban emelte a vele kivonúló álarczos zenekar, a melyet alapítójától, Luigi dei Fiori-tól, la banda dei fiori-nak híttak. Ez ma már letűnt a színtérről, s egyáltalában a mai farsangi Corso csupa czifra nyomorúság a harmincz évvel ez előttihez képest. Triesztben hamvazó-szerdán nagy népcsődűlet mellett gyászbeszéddel és mindenféle bohó szertartással szokták eltemetni a farsangot jelképező szalmabábot. E játék színhelye rendesen a várossal szomszédos Guardiella nevű falu.

A tavasz kezdetét is megünneplik. Már Isztria lakói nagyon kedvelik a virágot; de Triesztről meg elmondható, hogy alig van a monarchiának más városa, melyben annyi pénzt adnának ki virágért, mint itt. A virágárúsnők szűntelen el vannak foglalva, s majdnem minden családnak folyton meg-megújúló pompázó virágasztala van. A halászatnak, nemkülönben a vadászatnak, újabban pedig a vasparipázásnak is buzgó hívei a triesztiek. Az efféle egyesűletek tagjai külön-külön ruházatot viselnek és bárkáik is más-más alakúak (lancia, lancione, scalè, sculler, Skiff és Pairvar)..

Meg kell még említenünk a nyilvános tombolát, mely a legnagyobbszerű népünneppé, a város lakosságának legkiválóbb gyülekező alkalmává s egyúttal jótékonysági ünneppé is lett, a mennyiben tiszta jövedelmét a szegények fölsegélésére, vagy egyéb közhasznú czélokra fordítják. A húzás bizonyos ünnepies formaságokkal s kirendelt hatósági személyek ellenőrködése mellett történik, kik előzetesen meggyőződnek arról, vajjon mind a kilenczven szám külön-külön tokokba zárva benn van-e a szerencsekerékben. A nyerő számokat, melyeket egy árva- vagy szegényházi gyermek húz ki, fölmutatják, kikiáltják, a nép közé dobják s minden húzás után a tér különböző szögletein messzire ellátszó táblákon tűntetik föl. A nyeremények a cinquind-ra, meg az első és második tombolára esnek. A nyerőt a zene tussal üdvözli. Mint minden népnek, úgy az isztriai olaszoknak is vannak saját népdalaik. E nagyobb részt szerelmi tárgyú dalok többnyire Triesztben teremnek a farsang alatt és villámgyorsan terjednek el az egész félszigeten. A régebbi időből való népdalok, sajnos, elvesztek, kivéve a pár évvel ez előtt dr. Ive Antal tanár által gonddal összegyűjtött és kiadott rovignói dalokat.

Isztria olasz lakóinak Tommasini Jakab Fülöp püspök fönt említett munkájában (1645) leírt viselete ma már teljesen eltűnt. A tartomány olasz lakossága ma már egészen polgári módra öltözködik, általában igen egyszerűen, legfölebb annyi különbséggel, hogy a műveltebbek ritkán magastetejű, gyakrabban ellenben alacsony kalapot viselnek, míg a köznép mintegy négy újjnyi s egyenes ernyőjű franczia sipkában jár. (Ezt az ernyőt az unghia [köröm] olasz szó tájszólási alakjával ongia-nak, vagy rasca-nak nevezik.) Csak elvétve akad még itt-ott az öregebbeken a hajdani isztriai népviselet egy-egy maradványa; így példáúl a capodistriai, muggiai, piranói, rovignói, stb. paolani-k (popolani, a. m. falusi lakók) között. Ezek az öregek rövid, térdben szorosan álló nadrágot, nyáron sötétkék pamut, télen pedig fehér gyapjú harisnyát s durva posztóból készűlt rövid dolmányt viselnek. Fejökön hosszú zacskóalakú, lelógó bojtos, sötétbarna pamut sipkát hordanak, épen úgy, mint a chioggiai halászok. Dignanóban a férfiak viselete, hosszú nadrágjukat kivéve, majdnem olyan, mint a merániaké, az asszonyoké pedig leginkább a régi lombardiai népviselethez hasonlít.

Falusi ház Pisino környékén. Joanovits Páltól

Isztria szláv részének néprajza. Spinèiæ Alajostól, fordította Katotna Lajos

Isztria szlávjai, kik legnagyobb részt horvátok, kelet felé a szomszédos tartományokban lakó törzsrokonaikkal érintkeznek; Isztria éjszak-nyugati részén pedig a rokon szlovének laknak, kik krajnai, görczi és trieszti testvéreikkel határosak.

Úgy a horvátok, mint a szlovének jobbára falvakban, tanyákon és szétszórtan fekvő házakban laknak. A nyugati parton lévő városokban csak kevesen vannak, Közép-Isztria városaiban már számosabbak; a tartomány keleti részében pedig már a városok és mezővárosok lakosságának is ők teszik a nagy többségét. A szláv lakosság ezen eloszlása még Isztriában való megtelepedésük idejéből való. Tömegesebb bevándorlásuk két ízben történt. Az egyetemes európai népvándorlás korában, a VI. század első felében, a horvátok és szlovének első európai hazájukból, a Kárpátokon túli vidékekről fölkerekedvén s a Kárpátokon és a Dunán átkelvén, délnyugat felé húzódtak és a Dráva meg a Száva vidékét elárasztva, egészen az Adriai tenger keleti partjáig nyomúltak előre, hol már a VII. század első évtizedeiben állandóan megtelepedve találjuk őket. Így kerűltek éjszakról és keletről Isztriába, meg Görcz és Trieszt környékére. Részben a keresztények üldözése, részben pedig a népvándorlás okozta politikai zavarok következtében Isztria ősi lakosságának száma tetemesen megapadt. Isztria régebbi lakói, úgy szólván csak a nyugati parton lévő városokban maradhattak meg, hová a tartomány belsejéből is nagyobb számban özönlöttek a menekűlők, mialatt a beáramló horvátok és szlovének a többi vidékeket szállták meg. Az őseredeti városi lakók a szlávokat még ma is schiaviknak, ezek pedig amazokat latinoknak nevezik.

A régi szlávok Procopius tanúsága szerint demokratikus kormányzat alatt állottak; nagyra becsűlték, mint Mauritius császár mondja, a szabadságot, földmívelők voltak s szétszórtan fekvő, nem valami gondosan elzárt, földszintes, vagy egy-emeletes kis házakban laktak, melyeknek bejárásához kivűlről nehány lépcsőn kellett fölhágni, s melyekben gyakran csak egy szoba volt; ilyeneket még ma is elég nagy számmal lehet látni Isztriában. Magánosan álló lakaikból csak tanácskozásra, isteni tiszteletre, vagy védelmi okokból szoktak összegyűlni a többnyire magaslatokon fekvő várakba. A szó szorosabb értelmében vett egyes családokból idővel nagyobb rokonsági szövetkezetek, az úgy nevezett házközösségek (zadruge) fejlődtek. Ezekből lettek a még tágabb körű atyafisági kötelékek (bratstva), melyek ismét még nagyobb törzsszövetkezetekké alakúltak. Ekképen házcsoportok, majd falvak és županijé-k (a mai közigazgatási községek) keletkeztek egy-egy župan (ispán) vagy podžup (alispán) alatt, s nevüket rendesen az első házközösség alapítójától kapták. A várakban a világi és egyházi hatóságok mellett lassanként másféle lakosság is telepedett meg; így keletkezett az úgy nevezett városi lakosság, mely időhaladtával s a politikai helyzet következtében a környékbeli lakosság nyelvétől legalább annyiban elidegenedett, hogy azon kivűl még egy másikat is értett, sőt gyakran beszélt is.

Dignano-vidéki juhász. Joanovits Páltól

Hasonlót mondhatunk a horvát faluk és tanyák keletkezéséről, fejlődéséről és neveik eredetéről; csakhogy ezek későbbi keletűek, mert a horvátok a XVI. és XVII. században vándoroltak be az akkoriban nagyon meggyérűlt lakosságú tartományba. Minthogy a velenczei köztársaság sok háborút viselt egyes városok ellen, részint pedig e városokért Génuával, s minthogy a velenczei kereskedés útján keletről behurczolt dögvész a XV., XVI. és XVII. század folyamán ismételten dühöngött: majdnem teljesen kipusztúlt Umago, Cittanova, Parenzo, Pola és az e városok körűl fekvő falvak lakossága. Ezért a velenczei köztársaság kormánya Dalmácziából, Boszniából és Herczegovinából nagyobb részt horvátokat, de kisebb részben a pisinói grófság lakosságából is toborzott telepedőket, bizonyos föltételek mellett átengedvén nekik e néptelen területeket; erre pedig a horvátok főkép azért álltak rá oly készségesen, mert előbbi lakhelyeiken igen elnyomták őket a törökök. Isztria lakatlan részeiben falvakat alapítottak, vagy építettek újra s a városokat új életre keltették. Az akkori és a későbbi olasz hatóságok (provveditori), mint békés, mértékletes, hűséges és kiválóképen mint szorgalmas és ügyes földmívelőket dicsérik őket.

Nem sokkal az imént említett horvát bevándorlás előtt kerűlt előbbi honából – a tenger, az Unna és a Verbas folyók közötti Velebit hegység, meg az éjszakra és délre húzódó hegyek vidékéről – az isztriai Karszt-területre az a népecske, melyet az itteni régebbi lakosság csics-nek nevezett el (valószínűleg a èiæa = „atyafi”, vagy „bátya” szótól, melyet egymás megszólítására használnak), értve ezt különbség nélkűl mind a horvátokra, mind a velök beköltözött ruménekre. Ezek egyes falvakban valószínűleg még ott találták a régi római vagy elrómaiasított lakosságnak némi maradványait. Ma már a Karszton csak az egy Žejane falunak æiribirci néven ismeretes lakói beszélnek legalább maguk között olyas „román” (æiribiri) nyelvet, melynek több mint egy harmadrészét horvát elemek teszik; máskülönben horvátúl is egészen jól tudnak. A Karszt többi falvaiban lakó csicsek nem is értik a æiribiri nyelvet s csakis horvátúl beszélnek. Csak arczjellegükben mutatkozik még valamely román törzszsel való keveredésüknek némi nyoma. Az Uèka-hegység (Monte Maggiore) nyugati lejtőjén lakó rumének, a kik magukat vlah-oknak, tehát oláhoknak nevezik, holott szomszédaik őket is æiribirc-eknek hívják, szintén horvátokkal elegyesen kerűltek ide Dalmácziából, s családneveik is ép úgy, mint a Žejane-beliekéi, majdnem kivétel nélkűl horvátok. Ezek Sušnjevica, Novavas, Brdo és Grobnik falvakban laknak, maguk között, különösen pedig gyermekeikkel még a Žejane-belieknél is horvátosabb „román” nyelven beszélnek, melynek horvát elemekkel való kevertségét már az is jellemzi, hogy ezt: „mi oláhúl beszélünk”, így mondják: mi govorimo vlaški. A gyermekek hét éves korukban már általában jól beszélnek horvátúl. Elvont fogalmakra az ő oláh nyelvüknek nincsenek is szavai. Dalaik is horvát nyelvűek s már a 8-as és 9-es számot is horvát szóval jelölik (osam, devet). Életmódjuk, foglalkozásuk, viseletök, sőt még az egyes ruhadarabok nevei, valamint a szokások és erkölcsök tekintetében is úgy a Žejane-beli, mint a Sušnjevica-, Novavas-, Brdo- és Grobnikban lakó æiribircek egészen, vagy majdnem teljesen megegyezőknek mondhatók a körűlöttük lakó horvátokkal. Épen azért az alább következő leírás ő rájuk is vonatkozik.

Chersóról Martinšæicáról való parasztnő ünnepnapon és Veglia szigeti parasztférfi. Joanovits Páltól

Mai napság is, mind a horvátok, mind a szlovének, még pedig úgy az első, mint a második bevándorláskor letelepűltek utódai, többnyire földmíveléssel foglalkoznak. A férfiak örege és ifja s nagyobb részt az asszonyok is, úgy szólván, elválhatatlanúl oda vannak kötve földjükhöz. Munkájukat hol vidám, hol mélabús danolás közt szeretik végezni. A földmívelés mellett Isztria szlávjainak egyáltalán, de főleg a félsziget nyugati részén lakóknak fő foglalkozásuk a juhtenyésztés. Az egész Csicsföldön le Promontoréig és Salvorétől a Schneebergig, valamint a szigeteken is mindenütt találkozunk az opankát, szűk posztó nadrágot, hosszú, ujjatlan gyapjú kabátot (krožat) s isztriai sapkát vagy kalapot viselő juhászszal, ki kettős sípján (blizni, dvojnice) hol víg, hol szomorú nótákat fújva mulattatja magát és engedelmes alattvalóit. Mikor a hó belepi a magaslatokat, a pásztorok nyájaikkal levonúlnak a tengerpartra, s míg a tél tart, ott legeltetik birkáikat.

Kézmíves mesterségre Nyugati-Isztria szlávjai csak a legnagyobb szükségben szánják magukat. Idegen mesteremberek építik házaikat és istállóikat s készítik azt a kevés házieszközt, edényt, meg ruhaneműt, a mire szükségük van. Az asszonyok igen szorgalmasak és azon kivűl, hogy férjüknek a mezei munkában segítenek s a háztartás dolgait végzik, még az összes férfi és női ruhákhoz szükséges fonalat, vásznat és posztót is maguk fonják és szövik.

Majdnem az egész isztriai félsziget szlávjainak összes öltözéke még néhány évtizeddel ez előtt csupa házivászonból s otthon szőtt gyapjúposztóból készült, s Nyugat-Isztriának a városoktól távolabb fekvő falvaiban, meg a csicseknél ez még ma is így van. Vasárnap és ünnep alkalmával a férfiak összes felső ruházata, ú. m. a bokáig érő fehér nadrág, a sötétszínű mellény, a hosszú újjatlan kabát, a rövid újjas, itt-ott térdig érő fehér nadrág és fekete szárharisnya, nemkülönben a nőknek jeèerma nevű telides tele hímzett, esőköpenyeghez hasonló, derekukon sárga rézgombos övvel megszorított köntöse mind gyapjúszövetből van.

A szigeteken élő horvátok életmódja a föntebbi rajztól csak abban különbözik, hogy ott a fölötte szorgalmas földmíveseken kivűl néhány matróz és halász is éldegél, s hogy az asszonyok, különösen Cherso szigetén, a gyapjút többnyire nem háziposztó szövésére, hanem inkább harisnyáknak és újjasoknak való fonallá dolgozzák föl, melynek egy részét maguk használják, más részét eladják. Veglia szigetén házivászonból való alsóruhát és fekete felső öltözéket viselnek. A férfiaknál még gyakori a bő nadrág, s a rövid, testhez álló barna kabát. A nők szoknyát s vállfűzőt, fejükön pedig széles karimájú kalapot viselnek. Cherso szigetén többféle viseletet láthatni, s némely helyütt különösen a nőké igazán festői. Az ide való asszonyok koszorú alakban font hajukat vörös fejkendővel födik le, hímzéssel szegett újjú fehér inget, vörös mellényt, rövid tarka szoknyát, nyakukon három-négy sor gyöngyöt s keblükön rozmarin-bokrétát viselnek.

Öszvérrel vásárra menő csics. Joanovits Páltól

A mit a szigetlakók foglalkozásáról mondtunk, általában ugyanazt ismételhetnők a félsziget keleti partján fekvő Berzeè, Mošæenice, Lovran és Veprinac községeket illetőleg is, hol többnyire a nők mívelik a földet a mellett, hogy még a gyapjú szövésével is foglalkoznak, míg a férfiak nagyobb részt a tengeren járnak. Voloska és Opatija (Abbazia) lakói ez előtt majdnem kivétel nélkűl csupa tengerészek voltak s nagy többségük még ma is az. Isztria horvátjai közűl Kastavban (Castua) van legtöbb mesterember. De ezeknek sem kizárólagos foglalkozásuk a kézmívesség, mert majdnem mindnyájan földmívelők is egyúttal. Csakhogy a föld, jóllehet igazán minden tenyérnyi darabkáját a lehető legjobban fölhasználják, olyan köves és olyan sovány, hogy jövedelmével a szegény nép alig éri be egy félévig, s így még valami mesterséghez is kell látnia. Szorgalmuk és becsűletességük megérdemelt jó hírnevet szerzett nekik. Sokan pintérekűl találnak foglalkozást Voloskában, honnan a boros hordókkal megrakott hajók Nyugati-Isztria különböző vidékeire és Dalmácziába járnak. Odahaza a könnyebb földmívelő munkát az asszonyokra és leányokra bízzák, kik szorgalmukban versenyeznek a férfiakkal, vasárnap és ünnepen azonban olyan takarosan és egész városi módra vannak kiöltözve, hogy alig látszik meg rajtuk fárasztó hétköznapi foglalkozásuk. Szintén ez okból a Karszt-lakók, az úgy nevezett csicsek is rá kényszerűlnek egyéb keresetágakra. Míg a nők a csekély számú völgyeket és dolinákat mívelik, a férfiak pásztorkodnak, vagy szenet égetnek az erdőmaradványokban. A szenet a városokban adogatják el, főleg Triesztben és Fiuméban. Sokszor hat, sőt nyolcz óra járásnyira hajtják szénnel megrakott öszvéreiket. A fa szűke miatt pár évtized óta eczetárúlgatásra adták magukat, árúczikkükkel nemcsak a monarchia közeli és távolabbi tartományait, de Németországos is bejárva.

Meg kell még említenünk a piranói és capodistriai kerűletből, meg a Trieszt környékéről való szlovén piaczi kofákat, az u. n. šavrinkákat, kiket naponként látni Pirano és Buje, még inkább pedig Capo ï Istria és Trieszt piaczain. A šavrinka minden nap már három-négy óra tájban fölkerekedik s eladni valóját: gyümölcsöt, tűzifát, tejet, tojást és kenyeret szamarára, vagy saját hátára rakva, gyakran több órajárásnyira gyalogol. Többnyire késő este kerűl haza, hol öreg éjszakáig foglalkozik a másnapra való előkészűletekkel, kenyérsütéshez való dagasztással, hogy már korán megint talpon legyen és útra kelhessen. A šavrinkák ezen épen nem ősrégi keletkezésű foglalkozásuk miatt sajátszerű, könnyebb ruházatot viselnek és ez által különböznek a többi isztriai nőktől, noha az öregebb asszonyok ő köztük is még mindig gyapjú jeèermában járnak.

Lássuk most az isztriai szlávok vasárnapi és ünnepi életét, búcsúnapi és egyéb mulatságait. Habár a legtöbb helyen jókora útat kell a templomig megtenniök, mégis minden vasárnap és ünnepen megjelennek a misén. Tisztán és a lehető legtakarosabban öltözve, a lányok keblükre, a legények pedig sipkájukhoz bokrétát tűzve, sietnek szanaszét fekvő tanyáikról a plebánia-templomba. Az isteni tisztelet előtt és után a férfiak és nők szóval, Déli-Isztriában pedig kézszorítással és csókkal is üdvözlik egymást. A templomban áhítatosan vesznek részt az isteni szolgálatban, nagy lelki gyönyörűséggel hallgatva különösen az epistolát és evangeliumot, némely vidéken pedig, a hol a pap „ősi szokás szerint” ó-szlovén, illetőleg horvát nyelven énekli a misét, ennek többi részeit is; az egyházi beszédet is nagy figyelemmel hallgatják annál is inkább, mivel a legtöbbnek, kivált az idősebbeknek, ez az egyetlen szellemi tápláléka. Az olvasni nem tudók a rózsafűzért morzsolgatják; a kik pedig olvasni tudnak, leginkább a Dobrila György által kiadott Otèe budi volja tvoja (Atyánk, legyen meg a te akaratod) czímű imakönyvet használják. Az ifjak mai napság szinte röstelnének ezen imádságos könyv nélkűl menni a templomba, s az olvasásban, ha még oly nehezen megy is, legalább annyira igyekeznek jutni, hogy e könyv tartalmát úgy, a hogy kibetűzhessék. Elég, ha egyetlen olvasni tudó lány akad a faluban; attól aztán vasárnaponként a többiek is megtanúlják a betűk ismeretét.

Capodistriai járásbeli parasztnő kosárral és tejesedénynyel. Joanovits Páltól

A dél előtti isteni tisztelet után a férfiak a templom előtti téren maradnak, vagy a helység más terén gyülekeznek egybe, hogy a klic-et, vagyis a hatóságoknak az erdőfelosztásra, a sorozásra s általában a községi teendőkre vonatkozó hirdetéseit meghallgassák. Ezek szolgálnak azután az az napi beszélgetés, fontolgatás és okoskodás, sőt némely esetben az egyes érdekelt feleknél a hevesebb vitatkozásnak is tárgyaiúl. Délre a közelebb lakók haza mennek, de a délutáni áldásra, vagy vecsernyére megint visszatérnek; a távolabb lakók pedig rendesen együtt maradnak a téren álló hársfa alatt, s ott letelepedve, elmondják egymásnak elmúlt heti tapasztalataikat és élményeiket, valamely falubeli polgártól megtudják az utóbbi napok újdonságait; esetleg elintézik a plebánosnál, vagy az előljáróságnál ügyes-bajos dolgaikat. Némelyek a korcsmában várják meg a dél utáni isteni tiszteletet, mely után egyes falvakban tekejátékre gyülekeznek, olasz kártyákkal briscola-t, tresette-t játszanak, vagy pedig tánczolnak. A kiváncsiabbak az olvasókörbe (èitaonica) mennek újságot olvasni, vagy körűlállják azokat, a kik nekik a Naša Sloga, vagy az Edinost czímű trieszti szlovén lapokat fölolvassák. A èitaonicába falusiak közűl sokan azért is járnak, hogy ott valami szép dalt, szavalást, vagy szónoki beszédet hallgassanak, szóval hogy ott szívöket nemesítsék, ismereteiket gyarapítsák, vagy mulassanak is.

A búcsúk és országos vásárok többnyire vasárnapra esnek. A vásárokra közeli és távoli városokból kereskedők érkeznek; az oda valók minden felől tódúlnak adni és venni, vagy sokan a végett, hogy templomba menjenek, a vásárban szétnézzenek, rokonaikkal találkozzanak, barátaikat s ismerőseiket üdvözöljék s velök egymás egészségére egy pohár bort igyanak, beszélgessenek s kettősben hősi dalokat (bugarija) énekeljenek. Az ifjúságnak fő mulatsága azonban a táncz, mely nélkűl búcsú és vásár meg sem eshetik. Rendesen a szabadban tánczolnak s leginkább a kedvelt horvát nemzeti tánczot, a kolót járják, melyhez a zenészek egy magasabb, meg egy mélyebb hangú klarinét-féle hangszeren (sopila) vagy dudán fújják a nótát. Ma már itt-ott a hegedű is járja. A tánczoló párok majd egy helyben keringenek, majd meg jobb kezén fogva balra fordítja a tánczos tánczosnőjét; aztán hol egyenként, hol párosával tánczolnak, majd több pár lejt együtt s közben-közben valamennyien összefogódzva kört alkotnak. A kolón kivűl némely helyütt a tipegőt és a keringőt is járják. A táncz rendesen csak naplementéig tart, mert a lányoknak estére odahaza kell lenniök; de néha az éjszakába is belenyúlik a mulatság, melynek ilyenkor valami födött helyiség a színtere.

Falusi búcsú Visinada vidékén. Joanovits Páltól

Az isteni tisztelet után ételeket és italokat árúlnak. Egész ürüket sütnek a szabadban, kenyeret, gyümölcsöt, édességeket és bort kinálgatnak; a vendégek kerek csoportokba ülnek a földre, kés és villa nélkűl eszik az ürüsültet; a bort kézről kézre adott kancsóból iszszák. Ha új jövevény érkezik, isznak az egészségére s megkinálják a kancsóval, melyet az ivás után köszönettel visszatesz a kör közepére. Az egyes csoportok is ráköszöntenek egymásra kancsóik kicserélésével. Az ifjúság azonban alig várja az ebéd végét, mert a zene a tánczhelyre csalogatja. A mulatság hova-tovább élénkűl, víg dalok és bugariák harsannak föl minden felől.

A tengermelléki szlávok némely népéleti jelensége az egyházi ünnepkör egyes szakaszaihoz és a szentségek fölvételéhez fűződik. Adventben igen szeretnek eljárni a hajnali rorate-misékre (zornice). Mint más keresztény népeknél, ő náluk is a karácsony (božiæ) a legnagyobb ünnep. Az erre való előkészűlet több napon át tart. Varrnak, mosnak, házat és udvart tisztogatnak, jobb és bőségesebb eledelekről gondoskodnak. Legszorgosabban dolgoznak karácsony szombatján. Napfölkelte előtt babér- vagy olajfa-ágakkal, avagy egyéb zöld galylyal díszítik föl a házat és udvart, a mi hitük szerint a villámcsapás ellen hasznos. Ez a szokás, valamint a karácsonyestnek (a bdjeti = „virrasztani” szótól) neve badnjak, még alighanem a pogánykorból való. A nap ugyanis, melyet a régi szlávok istenként tiszteltek, e napon mintegy álmából ébred föl s a nappal újra hosszabbodni kezd. Már pedig Perun, a nap atyja, egyúttal a mennydörgés istene is volt. Ennek az istennek, kit a népdalok ma már Szent Illéssel cserélnek föl, a tölgy volt a szent fája, s karácsony estején még ma is egy nagy tölgyfa tuskót (božiænjak, vagy badnjak) tesznek a tűzre s annak tüzénél főzik meg a vacsorát. A tuskó aztán egész éjjel, meg a következő napon át is ég, vagy silákol, sőt sok helyütt gonddal ügyelnek, hogy nyolcz álló napig el ne hamvadjon. A badnjaknak a család minden tagja ad valamit mindabból, a mi karácsonyeste az asztalra kerűl, miközben e szókat intézik egymáshoz: daj mu, daj! (Adj neki, adj!) Vacsora előtt és után s a templomba menet és onnan jövet pisztolyokat durrogtatnak. A tűzhelyen, tehát a pogány őskor házi oltárán, égő tölgyfa tuskó tüzénél sütnek-főznek; a háznép a tűzhely körűl, mindenesetre pedig, még ha több szobája van is a háznak, a konyhában gyülekezik össze közös imára, mely uton az egész napi bőjtre bőséges vacsora következik. Az asztal közepén egy szegetlen kenyér van, melybe három szál, késő éjszakáig, vagy az egész éjen át égő gyertya van tűzve. Ezt az úgy nevezett őskenyeret (didujak) elteszik a következő évre s darabkánként beadják a juhoknak és teheneknek, mikor ellenek, vagy ha valami bajuk támad. Vacsora után „A szeplőtelen Szűz Máriától született Mennyek királya” kezdetű dicséretet éneklik, s az ifjúság hagyományos karácsonyi játékokat játszik. A játszók ugyanis liszt- és korparakásokat halmoznak föl maguk előtt az asztalon s azok egyikébe egy pénzdarabot rejtenek. A pénz azé, a ki eltalálja, hogy melyik rakásba van elrejtve. Karácsony napján szintén dúsabb és jobb az étkezés a szokottnál, s e napon nem mennek a rokonokhoz vagy szomszédokhoz, mint más ünnepeken, látogatóba. A családnak a házon kivűl férjnél levő leánya azonban urával s – ha vannak – gyermekeivel együtt szüleihez megy ebédre, a miért a megelőző napon anyjának fínomabb, apjának meg közönségesebb lisztből sűlt s telhetőleg nagy kenyeret küld ajándékba.

A karácsonyi napok alatt, különösen Szent István napján és vízkeresztkor vannak a koleda-járások. Nagyobb részt a már felnőtt ifjúság, néhol pedig meglett férfiak is egy vagy több csoportban sorra járják a falu házait s minden ajtó előtt elzengenek egy karácsonyi éneket, a miért bőkezűen megajándékozzák s borral is megvendégelik őket. A házról-házra járó énekesek egyike köszönetet mond s dús olaj- és borszüretet s általában bő termést és állandó szerencsét kiván a ház lakóinak, kik tako budi (úgy legyen!) szavakkal felelnek a beszédre. Újév napján a gyermekek rendeznek ilyenféle körjáratot. Rozmarin-szálat dugva egy almába, melybe egy- és tízkrajczárosok vannak betűzdelve, házról-házra járnak s mindenütt szerencsét kivánnak és ajándékot kérnek. Némely vidéken a gyermekeket aprószentek napján a szőlőkbe küldik, hol vesszőkkel végig verik a tőkéket, ezt énekelve: „Teremj, teremj gyümölcsöt, szép szőlőveszsző, mert különben leütöm a fejedet” Vízkereszt előtti napon a pap a híveinek akármily szanaszét fekvő házait is sorra járja s meghinti szentelt vízzel, a miért mindenütt megajándékozzák. Egyébként e napon minden ház igyekszik szentelt vizet szerezni, melylyel néhol a családfő maga hinti meg házát, istállóját és szántóföldjét. A szentelt víz maradékát gondosan elteszik betegségek vagy haláleset alkalmára.

Ősrégi ünnep s egyúttal az egyetlen, mely semmi egyházi szertartással nincs kapcsolatban: a farsang (poklade, pust), melyet egész Isztriában kisebb-nagyobb hűhóval, néhol bizony nagyon is vígan tartanak. Farsang hétfőjén tánczoló férfiak csapatai vonúlnak végig a falukon, kiknek egy része csinosan, másik része pedig ijesztő torzalakra van álarczozva s a fején szarvak, az övén pedig három-négy kilogrammos kolompok vannak; ezek a kolomposok (zvonèari) egyik kezükben jókora fütyköst, másikban meg egy zacskó hamut tartanak. Tánczolva, bohóskodva s a velük találkozó álarczos csapatokkal évődve és czivakodva járják be a falut, s útközben az asszonyokra és az előlük futó gyermekekre hamut szórnak. Egyikük rendesen egy piszkos rongyokba öltöztetett, emberforma bábot czipel; ez a Pust (Farsang), melyet másnap, vagy hamvazó-szerdán eltemetnek, avagy elégetnek (Görcz és Zágráb környékén e bábot vízbe dobják). Ez is alighanem pogánykori eredetű szokás s a Morana vagy Mora nevű éj-, sötétség-, tél- és halál-istennő elégetésének, eltemetésének vagy vízbe fojtásának emléke. Ez még ma is él a néptudatban, mely őt tartja az embereket álmokban nyomó, fojtogató s vérüket szívó lidércznek. A Mora segítő társa a Mrak (alkonyat), ki az esti szürkűlet homályában lopott kis gyermekeket visz a házakhoz. Ezen istennő hatalma már karácsony estéjétől fogva csökkenni kezd, s a nap és a világosság, melyek ellene küzdenek, farsang vége felé, vagyis körűlbelűl ekkora eső tavaszi napéjegyenlőség ideje táján teljes diadalt aratnak. Némely vidéken, így példáúl az Uèka-hegység nyugati lejtőjének lábánál lakó „rumének”-nél is, a tél végét farsang közepe táján ünneplik s ezt az ünnepet „Pilibabá”-nak hívják.

A bőjtöt szigorúan megtartják. Sokan a nagycsütörtöki gloria-harangszótól egész a nagyszombati mise gloria-harangozásaig egy falatot sem esznek, vagy legfölebb kenyéren és vízen élnek. Mikor nagyszombaton megkondúlnak a harangok, mindazok, kik nincsenek épen a templomban, minden munkát félbe hagyva, a legközelebbi vízhez futnak, hogy arczukat megmossák. „A nap melegít s lemossa vétkeinket”, mondja egyik népdaluk, s a mi csodahatást hajdan a napnak tulajdonítottak, azt most a föltámadás (uskrs) ünnepétől várják. A templomot az egész nagyhéten át sűrűn látogatják az ájtatoskodók, különösen nagy számmal jelenvén meg a nép nyelvén énekelt passióra (muka), a reggeli, meg a dél esti zsolozsmára (jutrnje és veèernje) és a hét három utolsó napján a szent sír látogatására. Húsvét előtt az összes felnőttek meggyónnak. A föltámadásra, melyet rendesen kora hajnalban tartanak, különösen nagy számban jelennek meg a hajadonok és legények, kik ez alkalomra virágokkal díszítik föl magukat. Az isteni tisztelet után történik a húsvéti kenyér (pogaèa), a főtt sódar, a bárány- és fiatal pulykasült, meg a fokhagyma és a torma, nemkülönben a föld első gyümölcseinek megszentelése; az ily alkalomra sütött bárányok- és pulykáknak is zsengéknek kell lenniök. Ez a szokás szintén a pogánykorból eredő hagyományon alapszik, minthogy hajdan a tavaszi napéjegyenlőség idején a napistennek áldozták föl az állatok és növények zsengéit. A kenyér és a zsengék megáldása után a családtagok imára gyűlnek össze és megízlelik a megszentelt étkeket. A maradék csontokat, tojáshéjakat, kenyérmorzsákat stb. a tűzbe dobják, vagy a vízbe, mely megtisztúl, – vagy a káposztás földre, mely termőbbé lesz tőlük.

Úrnapján (tielova), a háziasszonyt kivéve, a ki csak talpra tud állni, mind virágokkal ékesíti föl magát és részt vesz a körmenetben. Az asszonyok és leányok bent a templomban s a körmenet útján letérdelve és mellüket verve a szentséget vivő pap elé szórják mindenféle virágtól és fűből kötött bokrétáikat, hogy a sűrű néptömegtől követett pap a virágokra lépjen, vagy legalább megérintse s ez által megáldja azokat. Ezeket az úrnapi virágokat azután gondosan elteszik s fenyegető zivatar előtt a ház ajtaja elé szórnak belőlük, vagy alkalom adtával a betegeket füstölik meg velök. Ugyanígy tesznek a virágvasárnapi szentelt olajágakkal is, melyek egyike rendesen a házastársak ágya fölött függ. Az egyházi évkör utolsó ünnepei Keresztelő Szent János, meg Péter és Pál napja a nyári napfordúlat ideje táján, mely időre a pogánykori naptisztelet fő ünnepe esett. E napok előestején, vagy estején minden falu örömtüzet gyújt a határában lévő hegyen. E máglyához (kries) már hetekkel előbb hordogatják a fiúk a tüzelő anyagot. A faluk népe, kivált fiatalsága e tüzek köré gyülekezik, újjong, dalol és táncol köröttük s átugrálja a lángokat, ha már kissé lelohadtak.

Lássuk most az ember életszakait bölcsőjétől sírjáig követő szokásokat. A nő meddőségét az isztriai szlávok Isten bűntetésének tartják s a gyermektelenségnél nem ismernek nagyobb szerencsétlenséget. A gyermektelenség különben elég ritka dolog. Mikor a nő szűlési idejét közeledni érzi, rendesen meggyón és megáldoz, s azután a Boldogságos Szűzhöz imádkozik szerencsés szűlésért. Mikor elkezdődnek a vajudás fájdalmai, ágyba fekszik, s ágyát, ha az a közös lakószobában áll, függönynyel takarják el. Oda aztán senki másnak, még férjének sem, csak egy tapasztaltabb falubeli asszonynak szabad járúlnia, a ki legtöbbnyire nem okleveles bába, mert az ilyent a szláv asszonyok nem látják szívesen. Ha fiúgyermek az újszülött, akkor kivált az apának nagy az öröme. Mihelyt csak lehet, még télben és esőben is azonnal elviszik apja és keresztapja kiséretében a sokszor jó távol fekvő templomba megkeresztelni. A keresztapát rendesen a rokonság köréből választják, s ha nem rokon, a komaság lelki rokonságot köt a felek közt, kik a keresztelő után váltott csókkal egész életükre megpecsételik ezen új szövetséget. A paszitán a gyermekágyas nő és az újszülött egészségére isznak, s a gyermeknek azt kivánják, hogy jó és nagyapjához, illetőleg nagyanyjához méltó legyen. A kis babát angyalnak nevezgetik s megajándékozzák mindenütt, a hová csak viszik. A gyermekágyas is az asztalhoz ül s a karjain lévő újszülöttre mutatva, így szól komájához: „E nélkűl ma nem volnánk itt ily vígan”. Ételnek, italnak a legjavával szolgálnak neki. Nehány hétig csak harisnyában, czipő nélkűl jár-kel a házban, de ki nem megy; mikor végre elég erősnek érzi magát a házi munkákra, ajándékkal a plebánoshoz megy, a ki megáldja és bevezeti a templomba, hol misét hallgat s a Boldogságos Szűz tiszteletére egy viaszgyertyát gyújt.

Legjellemzőbbek a lakodalmi szokások. Isztria több vidékén a fiú, mikor a tizennyolczadik évét eléri, a legények sorába lép, kik falujokat s különösen annak leányait a szomszéd falvak ifjúsága ellen megvédeni kötelesek, esténként pajtásaikkal a falubeli leányokat meglátogatják, hogy velök a szülők jelenlétében beszélgessenek, tréfálkozzanak és dalolgassanak. Hogy pedig erre jogot nyerjen, meg kell egy este a faluja legényeit vendégelnie, más különben, ha a lányoknál kapják, éretlen tacskóként bánnak vele s haza kergetik. Az érett ifjúság sorába való ezen fölvételt néhol testvériségnek nevezik, s az új tagot ettől kezdve „fiatal testvér”-nek, de később, miután valamely idősebb legény a jogaira és kötelességeire megoktatta, „testvér”-nek czímezik.

Az ép említett látogatásoknál, vagy egyéb kinálkozó alkalommal választja ki magának az ifjú jövendőbeli életpárját, többnyire a saját falujabeli leányok közűl, mert mint a dal mondja: „a chersói lány nem megy feleségűl nemeshez, s a lussini legény bármily velenczei hölgynek elébe teszi a saját honabeli lányt”. Szándékát az ifjú egyelőre még választottja előtt is titokban tartja, s régebben bizony az is megtörtént, hogy az anya, mint a népdal mondja, lányát már bölcsőjében eljegyezte. A szerelmes legény mindenekelőtt szülőivel közli óhajtását, kiknek beleegyezése nagyon fontos dolog, s kik a maguk részéről főleg arra néznek, hogy „a lány egészséges vérű és jó anyától való” legyen, mert „a hogy az anyja fon, úgy sző a lánya”, vagy „lónak nézd a járását, lánynak a származását”, meg azt, hogy jó viseletű és dolgos-e. Ekkor a leánykérésre kerűl a sor, mely alkalommal a lány szüléi első sorban szintén arra néznek, hogy a legény „egészséges vérből való” legyen. Az első lépéseket rendesen a legénynek valamely idősebb távoli nő rokona teszi meg, hogy előre kipuhatolja a helyzetet. Ha kedvezőnek vélik az eredményt, akkor az ifjúnak nehány korosabb férfi rokona, rendesen a nagybátyja, vagy olykor az atyja is elmegy a lányos házhoz a kérés egyenes előadása végett. Némely vidéken vasárnap és lóháton mennek a kérők, s le sem szállva a lóról, csak künn a ház előtt mondják el, hogy mi járatban vannak. Következő szerdán már megküldi a lány a legénynek a választ; beleegyezése esetén bokrétát, ellenkező esetben ürömágacskát csatolván hozzá. Kedvező válaszra azután a legközelebbi vasárnapon a kérők már a legénynyel együtt mennek a házhoz, hol dús lakoma melett értekeznek a teendőkről. Sem a háziasszony, sem a menyasszony nem ül az asztalhoz; amaz csak be-benéz tudakozódni, vajjon minden rendben van-e, a lány pedig úgy sürög-forog s jár ki és be, mintha nem is törődnék a vendégekkel. A vőlegény is csak keveset beszél. E vendégség alkalmával állapítják meg az esküvő napját s a hozományt, mely rendesen egy láda ruhából és fehérneműből, egy új felöltőből s a vőlegény ajándékaiból áll. Már többnyire ilyenkor megajándékozza a legény mátkáját egy kendőcskével vagy valami ezüst emléktárgygyal, melyet ezentúl a keblén visel a lány, a ki viszont nem minden elfogúltság nélkűl száraz virággal koszorúzza meg jegyesét s a kérőket. A virágokat egész az esküvő utánig szokás viselni. Egyes vidékeken a menyasszony és a vőlegény kiürített boros poharaikat ivás után oly erősen koczintják össze, hogy a poharak darabokra törnek; ezt nevezik ők eljegyzésnek (vjeritba). Castua környékén a menyasszony a ruhásláda helyett fényezett ruhaszekrényt, nyoszolyát, fehérneműt és ruhát, sőt néha pénzt is kap. Ugyanott gyűrűt is szokás a menyasszonynak venni, s az imént leírt lakomával járó eljegyzés (obeæki) is e gyűrűvel történik. Néha a menyasszony is el szokott menni esküvője előtt vőlegénye házába kissé körűlnézni (na oglede). A lakodalom előtti napon a hozományért mennek, melyet a násznagyok jelenlétében a varrónők darabonként megbecsűlnek. Régebben, a hányszor tíz forintnyi volt az érték, annyi keresztet (tízest) róttak egy rovásfára, melynek egyik párját az egyik, másikat pedig a másik fél vette kezéhez; mostanában már rendesen írott leltárt vesznek föl. Már ezen alkalommal is dalolgatnak, lövöldöznek, szóval mind örűlnek, mert ezzel a lakodalom, mely a körűlményekhez képest mindenütt egy vagy több napig tart, elkezdődött. Csak özvegy házasúlandóknál történik minden egyszerűbben.

A vőlegény fölkoszorúzott vendégei az esküvő reggelén részben gyalog, részben lóháton mennek a menyasszonyért, útközben a „Mi megyünk s útazunk, lóháton meg gyalog járunk” kezdetű dalt énekelve.

Kiválóan szép a menyasszonyért menő nászkiséret a polai és parenzói kerületek szlávjainál.

Elől halad a násznagy (stari svat), vagy a zászlótartó (barjaktar), a ki rendesen a vőlegénynek valamelyik nőtlen rokona. Ez egy hosszú rúdon különféle színű vászondarabokból összevarrt zászlót (barjak) lobogtat, mely fölé a rúd hegyére egy kerek házikalács, meg egy nagy alma van tűzve. A vendégek s legelől a zászlós a menyasszony házánál többször kopogtatnak az ajtón, de oda benn énekelnek, a lehető leghangosabban beszélgetnek, kaczagnak, nagy zajjal ide s tova járnak, tesznek-vesznek, a házi malmon őrölnek, hogy a külső kopogást és kiabálást hallatlanná tegyék. Minthogy azonban a kopogás és lárma csak azért sem csöndesedik el, végre azt kérdi belűlről egy hang, hogy ki az és mit akar. A vendégek egyike, közönségesen a násznagy vagy a barjaktar azt feleli, hogy a kertből egy rózsaszálat, vagy a berekből egy szarvasünőt szeretnének kapni. Így kezdődnek a kint és bent levő vendégek közt az alkudozások és tartanak, mígnem előbb egy öregebb asszonyt, aztán egy fiatalabbat, utóbb pedig a nyoszolyólányt (podruka) is kiadják nekik; mindegyiket szívesen fogadják, de azért mégis mást kivánnak: „Van itt még egy mezítlábas”, mondják nekik belűlről. Végre kimegy a menyasszony. „Ez az igazi; ezt kivánjuk mi felöltöztetni”, kiáltozzák felé, s a vőfély egy pár harisnyát, meg egy pár finomabb czipőt ad át neki, melyeket a menyasszony maga húz föl lábára. (Gyakran egy ezüst pénzdarab is van a czipőben.) A vőlegény a menyasszony anyját, meg a háznép többi tagjait is megajándékozza czipővel, vagy valami egyébbel. A ház tetején egy rúdra vagy valamelyik fának a hegyibe egy alma van tűzve, melyet a vőlegény vendégei közűl valamelyiknek le kell lőnie, s mindnyájukra nézve nagy szégyen, ha el nem találja.

Most a menyasszony koszorús fejjel jelenik meg s kezében egy, némely vidéken három, almát visz, hogy azokat a vőlegényre dobja, ki tréfából a zászlóval igyekszik magát oltalmazni. Akár eltalálta a mátkája, akár nem, a vőlegény fölszedi az almát s az esküvő után immár hites feleségével együtt eszi meg. Mostanában maga a vőlegény vezeti a menyasszonyt a templomba, míg ezelőtt a vőfélylyel ment, ki többnyire testvére volt, holott a vőlegény a nászasszonyt (rendesen keresztapja feleségét vagy testvérét) vezette. A templom, vagy azon ház tetején át, a hová a fiatal asszonyt viszik, néha egy kalácsot dobnak, s a templom előtt, meg az onnan vissza vezető úton apróbb süteményeket és kenyérdarabokat is szokás dobálni, melyekért a gyerekek zajongva dulakodnak. Confettiket is hajigálnak a nép közé, lövöldöznek, danolnak, kedvelt nemzeti hangszerükön, a kettős sípon sípolnak, s haza érkezve tánczra perdűlnek.

A lakodalom apja (domaæina vagy starješina), kit e tisztségre az örömapa szemel ki idősb rokonai közűl, a lakománál előbb megáldja az ételeket, majd kancsót emel, mint első felköszöntő, aztán tovább adja a kancsót a szomszédjának és sorra mindenki iszik belőle az új házasok boldogságára (zdraviæa). Ezzel a zdravica-ivással a lakodalom apjának tiszte véget ér s a násznagynak („öreg vendég”: stari svat) adja át a mulatság vezetését, a kit e tisztében helyettese, a nastaèija is támogat. Ők ketten gondoskodnak a felköszöntőkről, a jókedv élénkítéséről és ügyelnek a rendre. Néhol bokréta is kerűl az új pár elé az asztalra, meg egy kenyér is, melybe kés és villa van szúrva; s a vőfély, meg a nyoszolyólány kötelessége vigyázni, hogy azokat valamelyik vendég el ne csenje. Nagy öröm támad, ha ez mégis sikerűl; de az őrzők is mindent elkövetnek, hogy az elcsent jószágot újra előkerítsék. A csenést este megint ismétlik vagy a menyasszony, vagy a vőlegény házánál; végül a bokrétát széttépik – s a virág oda van.

Lakoma után a menyasszony nehány barátnője kiséretében körűljárja a falut, meglátogatja, megcsókolja s kalácsokkal ajándékozza meg eddigi szomszédnőit. A vendégek szétoszlása előtt az új házaspár a szülékkel együtt a szobába megy, ott a szoba közepére leterített lepedőre térdel s különösen a menyasszony üdvös oktatásokat kap a jövőt illetőleg; végűl a szülék megáldják s megcsókolják őket. Elválás előtt még kanalat, kést, villát és egy kancsó bort adnak a menyasszonynak, meg egy jó csomó lennel fölszerelt rokkát annak jelzésére, hogy anyja példáját követve, majd ő is maga fonja meg háznépe számára a fehérneműnek valót. A vendégek csak késő éjjel távoznak gyalog vagy lóháton. Ekkor is a barjaktar a menet vezetője; a násznagy minden szembe jövőt megkinál boros kancsójával ép úgy, mint a hogy reggel, mikor a menyasszonyért mentek, egy asszony kenyérrel kinálta meg a velük találkozókat.

Ha a menyasszonyt a faluból kiviszik, némely helyütt akadályt vetnek elébök. A legények szalmát gyújtanak a kivezető út legszűkebb részén, s csak bizonyos váltságdíj fejében eresztik ki falujokból az új asszonyt. Másutt egy asztal állítanak az útra s bort és szivart tesznek rá, melyekkel a vendégeket, kivált pedig az új férjet kinálják meg s tőle pénzt, a násznagytól pedig bort kapnak viszonzásúl.

Az új házasok tiszteletére útközben szerelmi és hősdalokat énekelnek, lakásuk elé érkezve pedig rendesen az „Örvendj, hős anya, fiad zöld fenyőszálat s rózsás arczocskát hoz a házhoz” kezdetű dalra gyújtanak. De benn a házban a vőlegény anyja s a többiek sem akarnak tudni a künn levőkről. A zárt ajtók előtt állók szállást kérnek, azt mondván, hogy az úton egy pár báránykát találtak, melyek aligha nem e házba valók. Belűlről azt felelik, hogy ilyen sok embernek nem adhatnak szállást, s így évődnek azon módon, mint a menyasszony kikérésekor, míg végre ajtót nyitnak. A vőlegény anyja, vagy ha ez már nem él, a ház gazdasszonya fogadja a menyasszonyt az ajtóban s legelső ajándékúl egy kendőt dob az új pár nyakába, mindkettejüket egyszerre húzza be a pitvarba s ott megcsókolja őket. Másutt a háziasszony már az ajtó küszöbén üdvözli a menyasszonyt. Ennek aztán a feléje nyújtott pohárból innia kell, mi közben egy pénzdarabot dob bele („hiti u kupu”), belép a konyhába, felkapja a legelső, keze ügyébe eső kis gyermeket, a tűzhely padkájára ül vele, össze-vissza öleli és csókolgatja s valami ajándékot ad neki. Ezután a násznagy megmutogatja neki a ház helyiségeit, a gazdasági eszközöket, a házi malmot s e közben minden házi teendőre figyelmezteti. Néhol még az is szokásban van, hogy a vőlegény egy szőnyegre lép, mely alá kés, pisztoly és fejsze van téve, s megfogadja, hogy e fegyverekkel haláláig védelmezni fogja feleségét, de ellene sohasem fogja azokat használni. Vacsora után, míg az öregek kedvelt régi nótákat énekelgetnek, vagy hajdani nemzeti hőseikről regélnek, az ifjúság újra tánczolni kezd, majd valamennyien nyugovóra térnek.

Másnap reggel az ifjú párnak kell legelőször talpon lennie s a fiatal asszony most már koszorú nélkűl, tegnapi skarlátpiros ruhája helyett egyszerűbb kéket (modrina) öltve, jelenik meg a vendégek előtt. Ritka dolog, de mégis előfordúl némely helyütt, hogy az új asszonynak sárgaréz gombos szíjon lógó kulcscsomót adnak át háziasszonyi tiszte jeléűl. A vendégek szemeláttára vízért kell mennie, vidám arczczal ismételten ki kell söpörnie a szobát, melyet a vendégek, hogy türelmét próbára tegyék, újra meg újra beszemetelnek. Mindjárt a legelső nap férjével együtt másoknak kell szolgálnia, s a vendégekkel együtt meg kell látogatniok új rokonaikat, még ha több órajárásnyira laknak is. A háziasszony mindenütt csókkal fogadja őket s egy kalácsot ad az uj menyecskének ezen hagyományos szavak kíséretében: „Ha kicsi is az ajándék, annál nagyobb a szeretet”. Ezzel barátságot kötnek s kölcsönös támogatást igérnek egymásnak.

A lakodalmi ünnepségek végén az új menyecske ízletes kalácsokat oszt ki vendégei közt, melyekért többnyire egy-egy ezüst pénzt kap tőlük. Másutt két almát köröztetnek s ezek egyikébe a vendégek egy ezüst pénzt dugnak, másikát pedig magukkal viszik, vagy egy narancscsal cserélik ki. Itt-ott a jegyeseknek már a lakodalom előtt húst, kenyeret, búzát vagy egyéb ételneműeket küldenek ajándékba.

Hasonló ajándékokat kap az újmisés is első áldozata bemutatásakor, vagyis mint az itteni szokásmondás tartja: mikor az egyházzal házasságra lép. Az újmise mindig valami rendkivűl örvendetes ünnep, kivált azért, mivel nagyon ritka dolog főleg a tartomány nyugati részén. Száz meg száz vendég gyülekezik egybe, s valamennyitől megajándékozva megy a kezében bokrétát tartó újmisés hosszú kiséretével a templomba. Messze vidékről összecsődűl a nép, abban a hitben, hogy imádkozása ilyen napokon foganatosabb, meg hogy szép prédikácziót hallhat. Az újmisét rendesen vasárnap tartják, de az ünneplés már előtte való napon kezdődik és sokszor egy egész hétig is eltart. Van felköszöntés, dal és táncz, melyet az újmisésnek kell megkezdenie az anyjával, vagy valamely nőrokonával.

Noha e szlávok sok esetben derűlt lelkületűek, mindamellett föltűnő nyugalmat tanúsítanak, ha utolsó órájuk közeleg. Vagyonukra vonatkozó végső rendelkezéseiket tanúk előtt teszik meg s legtöbbnyire élőszóval. Orvosi segítséghez ritkán folyamodnak. Háziszerekkel gyógyítgatják magukat, vagy valami magukforma javasembertől, avagy asszonytól kérnek tanácsot. Töredelmesen végzik a gyónást és veszik föl az áldozás szentségét s az utolsó kenetet. A rokonság és szomszédság oda járúl a beteg ágyához, hogy még egyszer megcsókolják, érette imádkozzanak s szentelt vízzel meghintsék. Mihelyt a haldokló kiadta lelkét, imádkoznak érte, szentelt vizet hintenek rá s tudatják halálát a plebánossal, meg az egész rokonsággal, mely nagy számmal vesz részt a temetésen. A rokonság, még ha egyébként rendesen nem visel is posztó ruhát, a temetésen még a legforróbb nyári napon is ilyenben jelenik meg. A nehéz gyászruhát a közeli rokonok egy egész éven át, a távoliak és a megholttal egy falubeliek pedig néhány hétig viselik. A nőrokonság a posztó köpenyeg fölé még egy sarkig érő fekete, vagy legalább sötét fátyolt borít gyásza jeléűl. A polai kerületben fekvő Juršièiben az asszonyok gyászuk jeléűl egy nagy kendőt viselnek; a hol azonban már városiasan öltözködnek, ott fekete ruhában gyászolnak s fekete kendőt kötnek a fejükre. A haldokló körűl lévő asszonyok már a vívódásnál is sírnak ugyan, egyelőre azonban csak csendesen; hangos jajveszékelésben csak akkor törnek ki, mikor már kiszenvedett. Azután megmossák s újra meg újra kitörő síránkozással csókolgatják. A siratás mindaddig tart, mig a halott a ravatalon fekszik s csak éjjelenkint szűnetel. Hangos síránkozás tör ki a halottnak koporsóba fektetésénél s a koporsó beszögezésénél is, valamint útközben mindenütt, a hol a gyászkíséret megállapodik, nemkülönben a templomban is, kivéve a mise alatt. A sír közelébe csak a férfiak járúlnak s egy-egy marék földet dobnak a koporsóra e szavakkal: „Uram, irgalmazz néki!” Az asszonyok ezalatt haza térnek s otthon többnyire gyászénekekkel siratják a halottat, dicsőítvén érdemeit s kérvén őt, hogy üdvözölje az élők nevében a többi elköltözötteket is. A szokásos halotti tornál a jelenlévők egyike hosszabb beszédben méltatja az elköltözött érdemeit; ugyanekkor a szegények imádságába ajánlják a megboldogúltnak lelkét, a miért halálesetek alkalmával bőkezűen megajándékozzák a szűkölködőket. A halott körűl némely helyütt égetni szokott viaszgyertyákat kiválóan szentelteknek tartják, s a ravatalon fekvő mellett égő olajmécsest néhány napig még a temetés után is égve hagyják. A mécsesben maradt olajat néhol szentelt vízzel és kenyérrel keverve a tűzbe öntik, a mi az őskori halotti áldozatok emléke lehet. Mélyen gyökerezik a nép lelkében az a babona, hogy a halottak följárnak sírjukból, hogy valakihez tanácsot, fenyegetést, vagy valami kérést intézzenek.

Igen el van terjedve az a hit, hogy a 13-as szám szerencsétlen, hogy pénteken, vagy egyik-másik holdváltozáskor nem szabad semmihez sem kezdeni; hogy az üstökösök, nap- és holdfogyatkozások valami nagy csapás előjelei; hogy az embernek születéskor kigyúl az égen jó, vagy balsorsát intéző csillaga; hogy a rosz szem ártalmas, s hogy, a mit az emberről sorsa elvégzett, az elől nincs menekvés; hogy harangozással, vagy egy háromlábú edény fölfordításával az égiháborút és jégesőt el lehet hárítani. A jégesőt a hegyeken kolót tánczoló boszorkányok okozzák, kiknek egyéb károkat is szerző gonosz hatalma ellen csak a kriesnici, vagyis a burokban születettek küzdhetnek sikerrel. Hisznek a megbűvölésben is, és azt tartják, hogy a varázslat alól csak bizonyos tudós asszonyok oldhatják föl az illetőt kapuczinus-porral, vagy szentelt ruhába öltöztetés által. Hisznek a lidércznyomásban (Mora); azt tartják, hogy a Mrak, vagyis a megszemélyesített esti szürkűlet gyermekeket rabol, meg hogy vörös sipkás kis fiúk alakjában kóborló manók (malici), továbbá a farkasokká változott emberek (vukodlaci) sok kárt okozhatnak; nemkülönben, hogy keresztútakon macskák, fekete kutyák s egyéb állatok alakjában leskelődő szörnyetegek ijesztgetik az arra járókat.

Isztriában a horvátok és szlovének közt testalkotás tekintetében általán véve alig van különbség; úgy amazok, mint emezek majdnem kivétel nélkűl szálas, erős, munkabíró és serény emberek, a kik nagyobb részt, de kivált némely községekben, igen magas életkort érnek. Általában szorgalmasok, jó fölfogásúak és tanúlékonyak; maguk erején tanúlt emberek és népköltők is akadnak köztük.

A rokoni köteléket nagy kegyeletben tartják, s a rokonság tagjai szorosan fűződnek egymáshoz. S mintha a vérrokoni kötelékekkel be sem érnék, még különféle lelki rokonságokat is keresnek. Az ilyeket csak érett megfontolás után kötik, s csak ritkán csalódnak választásukban. De jaj annak, ki a lelki rokonság palástja alatt a komája házi békéjét földúlja! Rendesen az ily rokoni viszony minden háborítás nélkűl egész az illetők haláláig szokott tartani. Az atyafiak és lelkirokonok gyakran eljárnak egymáshoz vendégségbe.

A szlávok vendégszeretete azonban korántsem szorítkozik csupán a rokonság körére, sőt úgy szólván határtalan az. Bárki érkezik a házhoz, addig el nem eresztik, míg a gazda borát és kenyerét meg nem ízlelte. A vendégszeretetnek egy sajátságos nemét gyakorolják az idegen koldúsok iránt; helybeli koldús csak ritkán akad köztük. Ha már az idegennel is így bánnak, annál természetesebb, hogy cselédeiket egészen családjuk tagjai közé számítják, s hogy továbbá kiválóan megtisztelve érzik magukat, ha papjuk, tanítójuk, a falu előljárója (župan), vagy bármely egyházi, vagy világi fölebbvaló látogatja meg házukat. Uralkodójukhoz nemcsak hűséggel, hanem minden áldozatra kész odaadással ragaszkodnak. Ugyanily hűséggel és szeretettel csüggnek vallásukon, nemzetiségükön és hazájukon.

Hibájokúl kell fölrónunk túlságos vendégeskedéseiket, melyek azonban utóbbi időben megcsappant jómódjukkal együtt most már alább kezdenek szállni. Annál gyakoriabbak ellenben a mértéktelen ivással járó összejövetelek, melyek nem ritkán véres verekedéssel végződnek. Bosszúálló cselekedetek is történnek, de ritkábban maguk az emberek, mint barmaik vagy ültetvényeik ellen; amazokat agyonverik, emezeket, példáúl a szőlőt kivagdalják. Általán véve azonban nem mondható róluk, hogy durvák, megbízhatatlanok és kétszínűek. Annyi bizonyos, hogy a kaputos urak iránt, kik közűl már nem egy rászedte őket, legalább a míg ki nem ismerik, azon közmondás szerint viselkednek, hogy: „a hűtlen ember nem érdemel hűséget”. De, ha becsűletes és igaz embernek ismerték meg az úri embert, akkor ők is őszinték és nyíltak iránta.

Pásztornő. Joanovits Páltól