Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Tirol és Vorarlberg gazdasági élete.

Tirol és Vorarlberg gazdasági élete.

„Coltura mista”: földmívelés, szőlőtermesztés és kertészet. Charlemont Húgótól

Földmívelés, baromtenyésztés, havasi gazdaság. Kaltenegger Ferdinándtól, fordította Katona Lajos.

A mezőgazdaság jellegét Tirolban és Vorarlbergben e tartományok hegyvidéki természete határozza meg. A talaj alakúlatának, magasságának és minőségének, valamint az éghajlat hatásának rendkivűl nagy változatosságától függnek mindazon különbségek, melyek a földmívelési czélokra értékesíthető termőföld kiterjedése, alkalmassága és hasznavehetősége tekinttében mutatkoznak. Mekkora ellentétek szélsőségei közt mozognak e különbségek a két tartományban, azt abból láthatni legjobban, hogy a déli gyümölcsök közé számítandó olajbogyótól és a délnek nyíló mély völgyek fenekén szabadban tenyésző füge- és gránát-almafától kezdve a gletcserek közelében honos, szinte már sarkkörinek mondható nyári legelőgazdaságig a középeurópai növénytermesztés és állattenyésztés minden ágát képviselve látjuk.

Az e részben szemügyre veendő állapotok áttekinthető feltüntetése lévén czélunk, mindenekelőtt annak az érdekes ténynek megemlítésével kezdjük szemlénket, hogy a tirol-vorarlbergi földterület három tengervidék felé eső lejtőzetet mutat. Ezzel összefüggésben az illető tartományrészek között a földrajzi, illetőleg helyi és éghajlati körűlmények tekintetében háromféle alapföltétel észlelhető, melyek hatása a növényzet jelenségeiben és ezek révén a gazdasági termelésben is érvényesűl. Ehhez képest a három természeti övvel egyezőleg ugyanannyi gazdasági övet látunk, még pedig Tirol éjszaki és keleti részét, a mely vizeit az Inn, Lech, Loisach-Isar és a Dráva útján a Fekete-tengerbe önti; továbbá Dél-Tirolt, melynek folyói az Adria felé sietnek, s végűl Vorarlberget, mely ha mind a két alpesi tartományt egy egészbe foglaljuk, ennek nyugati feléűl tekinthető, s néhány kisebb vidékét kivéve, a Rajna medrén át az Éjszaki-tenger gyüjtőmedenczéjébe szállítja vizeit.

Éjszak- és Kelet-Tirol a Lech- és Thannheimer-völgyön, meg a Lermoosi medenczén kivűl főképen az Inn folyamvidékét s ennek mellékágait foglalja magában. E völgyek egész csoportja a tartomány éjszaki és déli fele között húzódó hatalmas középponti hegylánczolattól éjszakra fekszik, míg a Dráva-völgynek szintén a Fekete-tengerhez tartozó folyamvidéke már a Magas-Tauern délkeleti lejtői és a Dolomitok éjszaki oldala közé esik.

Az említett völgy- és folyamvidékek területe 1.277 négyszögkilométerre terjed s csupa széles, vaskos tömegű és magas emelkedésű hegylánczolat szeli keresztűl-kasúl, melyek közűl kivált a Közép-Alpesek egész hálózatával bírnak a fő-, mellék- és oldal-völgyeknek, s első sorban épen e völgyeknek állandóan lakható részei szolgálnak a tartomány népe gazdasági tevékenységének színteréűl.

A völgyfenék viszonylagos magassága, mely a fő völgyek mélyebb bevágásaiban is tetemes (450 méternél is több a tengerszín fölött), továbbá a talajnak jobbára éjszak és éjszakkelet felé lejtése s a tulajdonképen, magas hegységbe való hirtelen átmenete, a melynek legfelső völgy-zugai sok helyütt már örökös hó- és jégpánczélba temetvék, együtt véve azt eredményezik, hogy az egyes völgy- és hegy-lépcsőzetek lakhatóságára és mívelhetőségére nézve mértékadó növényzet-határok Éjszak- és Kelet-Tirolban mélyebbre szorúlnak le, mint a mennyire az illető vidékek szélességi fokához mérten várhatnók. A mezőgazdaságban legdöntőbb meteorologiai tényező, a hőmérséklet az kivált, mely a talaj emelkedésével együtt oly rohamosan csökken, hogy e hegységöv völgyvidékein a közönséges mezei és szántóföldi termékek átlag csak a tenger színe fölé 1.250 méternyire emelkedő magasságig találják meg a tenyészésükhöz kellő életföltételeket. Az ezen magasság fölötti egész terület, mely hegységeinek gerinczeivel és csúcsaival számos helyen jóval fölebb emelkedik az örök hónak és jégnek a tenger színe fölött 2.500 és 2.700 méternyire tehető alsó határvonalánál, a magas-hegységnek állandó lakásra már alkalmatlan vidékéhez tartozik, és a mennyiben még egyáltalán terem valamelyes hasznavehetó növényt, csakis erdő- és legelőképen jöhet gazdaságilag tekintetbe s kizárólag fa- és takarmány-termesztésre szolgál.

Szántás a Vinschtgauban. Charlemont Húgótól

Azonban a völgyek és a közép-hegység vidéke sem hasznosítható mindenütt ez öv egész kiterjedésében mezőgazdasági czélokra, mivel e fontos gazdasági ágaktól sok helyütt igen nagy területeket elvon részben a talajnak túlságosan meredek, vagy köves és sziklás, másutt meg kellőnél vizenyősebb, vagy szárazabb volta, részben pedig hozzáférhetetlen, vagy árvizektől, moräna-képződéstől és csuszamlásoktól fenyegetett helyzete.

Az ilyenféle talajt aztán szintén legalább erdő-, vagy legelőképen hasznosítják, úgy, hogy e szerint a termő földnek e két utóbbi nemű értékesítése a völgyek aljától föl a meredek jéghegyekig és sziklacsúcsokig mindenütt honos és csak a növényzet ugyaneddig terjedő határával együtt ér véget.

Ezek a völgyek alján, vagy legalább hozzá közel fekvő erdők és legelők, melyeket a magasabb hegység erdeitől és havasi kaszálóitól, meg legelőitől a szorosabb értelemben vett mezőgazdasági mívelésnek alávetett területek (szántóföldek és rétek) választanak el kisebb-nagyobb közökkel, rendesen csekély terjedelműek, de gyakoriság és kiterjedés tekintetében annál inkább szaporodnak, mennél magasbra emelkedünk a völgyekben és a közép-hegység oldalain, úgy, hogy fölebb már a szántóföldek és rétek csak mint a terjedelmes erdő- és legelő-felületek közé ékelt kisebb szakaszok és szigetek mutatkoznak.

Mennél fölebb jutunk a mellék-völgyekben és a hegység lejtőin, annál meredekebb és kövesebb a talaj s annál csekélyebb, durvább mineműségű és terméketlenebb a földje, úgy, hogy már ezért sem igen alkalmas arra, hogy szántóföldűl, vagy rétűl szolgáljon, még ha különben helyzeténél és éghajlatánál fogva ilynemű értékesíthetése nem volna is lehetetlen. Azonban tulajdonképeni mérsékelt éghajlata, a mely t. i. a búzának és rozsnak őszi vetésképen való kitelelését s az Inn-völgy közepe táján, valamint a felső Pusterthalban az Isel és a Dráva találkozásánál a tegeri (vagy a mint itt hívják: „török” búza) megérését megengedi, csakis a 450 és 1.000 méter közötti alsóbb völgyek és a közép-hegység vidékének van. Sőt már ennek erdősebb részein is tetemesen alászáll a hőmérséklet; míg a 950 vagy 1.000 méternél magasabban fekvő helyeken már csak a tavaszi vetés érik meg, 1.250 vagy 1.300 méternél pedig a gyenge árpa- és zab-, s részben a burgonya-, lóbab- és len-terméssel együtt ez is eléri véghatárát, a melynél már a pusztán erdők- és havasi legelőknek alkalmas magas hegység éghajlata kezdődik. A magas hegységhez való átmenetűl a közép-hegység felső és a havasi vidék alsó övén leggyakoribb és legkiterjedtebb hegyi rétek és kaszálók szolgálnak, a melyek mintegy 1.500–1.600 méternyire nyomúlnak föl, sok helyütt megszaggatva, vagy körűlövezve ugyanezen termelési öv kiterjedt tűlevelű erdőségeitől, melyekbe fölűlről ismét a havasi legelők övének füves területei nyúlnak be sokszor oly mélyen, hogy az alsóbb hegyvidék legmagasbra érő rétjeivel érintkeznek.

A főbb termelési ágaknak ezen, mintegy lépcsőzetes tagozódása, illetőleg némelyiküknek egyes vidékeken való elő-, vagy háttérbe nyomúlása, sőt teljes hiánya a legszorosabb összefüggésben áll az illető talaj- és magassági-öv uralkodó éghajlati állapotaival.

Legenyhébb és legkellemesebb éghajlata az Inn-völgy közepe táján, az Ötz- és Ziller-völgy között fekvő síkságnak és a vele határos dombvidéknek van, melyet az éjszaki Mész-Alpesek lánczolatának meredek hegyfalai megvédenek a zord éjszaki szél betódúlása ellen, egyúttal föltartóztatván a déli oldalvölgyekből beáradó melegebb fuvalmakat. Ez oltalom nélkűl a tengeri-termesztés teljesen lehetetlen, sőt a gabona megérése is bizonytalan lenne a közép-hegységnek nem egy helyén, a mint hogy ez a fő völgy felsőbb övein és a magasabb fekvésű belső mellékvölgyekben elég gyakran meg is esik, minthogy ott már részint az éjszaki szelek, részint pedig a gletcserek közelsége is éreztetik hatásukat.

Hasonlót tapasztalunk a tulajdonképeni Felső-Inn-völgyben is, s még ennél is zordabb éghajlatú a Lech-völgy, mely magas fekvésénél és éjszak-keletnek hajló nyílásánál fogva még aljában is egészen havasi jellegű úgyannyira, hogy mezőgazdasági termelése pusztán tavaszi gabonára (árpa, zab és valamicske rozs), meg burgonyára szorítkozik. De az Alsó-Inn-völgyben és a Kitzbüheli Ache vidékén is jóval kevésbbé mérsékelt az éghajlat, mint az ember a völgy mélyebb fekvését és a hegyek csekélyebb magasságát tekintve várhatná. A mélyebb Alsó-Inn-völgyben ugyanis a fő völgy széles nyílása szabad útat enged a bajor fensíkról beáradó éjszaki szeleknek, míg az Achen-vidék széltől ment völgyeiben a scirocco mérséklő hatásának hiánya érezhető.

A keleti vagy felső Pusterthal, a melynek mélyedéseit dél felé a magas dolomit-tömegek elzárják a melegebb szelek elől, míg éjszaki mellékvölgyei a Grossglockner és a Grossvenediger, továbbá a Kalser- és a Felbertauern gletcserei felé emelkednek, éghajlati tekintetben alig különbözik Éjszak-Tiroltól.

Úgy itt, mint amott mindenütt és mindenkoron azon iparkodott a földmíves, hogy ne csupán a fő völgyek mélyében, hanem a magasabb lejtőfokokon és a félrébb eső magas mellékvölgyekben is megtelepűlhessen s a pihent erdő- vagy legelő-földet roppant szorgalmával jövedelmezőbb szántókká és rétekké alakítsa át. Azért nagy számban találni, habár többnyire csak kisebb szántóföld- és rét-területeket a magasb hegyvidéken, sőt oly helyeken is, a hol az ilyeket alig hinné az ember lehetségeseknek, s a hol már semmiféle igavonó vagy teherhordó állat sem szolgálhatván többé segítségűl, minden, még a legnehezebb munkát is magának az embernek kell végeznie. Szántóföldek és rétek 30 vagy több foknyi lejtősségű helyeken, még olyanokon is, a hová semmiféle út sem vezet, a hol sem ló, sem szarvasmarha egy biztos lépést sem tehetne, a hegység-övnek majdnem minden községében találkoznak. Ilyen helyeken a paraszt öröklött kis földecskéjét teljesen a maga erejével munkálja. Itt bizony, mint példáúl a Vintschgauban, még az ekét is maga húzza, maga hordja föl háti kosárban a trágyát, maga szállítja le zajdákban és kötegekben a termést, mi közben nem ritkán koczkáztatja egészségét, sőt életét is. Helyenként olyan meredek földdarabok is vannak, melyeket a földmíves csak lábaira mászóvasakat kötve mívelhet, s csak így takaríthatja be róluk életneműjét vagy szénáját. Az ilyen meredek lejtőkön aztán az is rendes dolog, hogy a szántás, a fagyok vagy esőzések miatt lecsuszamlott földet időnként megint föl kell hordani. A hol még valamiféle igavonó barom föl és alá járhat, ott ezt a földhordást („Erdschinden”) hengerre csavarodó kötél s az ennek végéhez kötött három-kerekű ládás szekérke („Gratten”) segítségével végzik. Képünk a föld felhordásának ezt a Pusterthalban szokásos módját („Erdgratteln”, földtaligázás) szemlélteti. A hol még ez sem lehetséges, ott az ember maga kapaszkodik a lejtő felső szélétől lefutó két kötélbe s úgy viszi föl a hátán lévő kosárban a földet („aufseilen”), vagy pedig a munkást a terhével együtt úgy vontatja föl két más társa, hogy ők a hengerre csavarodó kötelet húzva lefelé haladnak a lejtőn. De még a kevésbbé meredek hegyoldalakon is ugyancsak nehéz a gyakran rideg sziklákkal, fagyökerekkel és görgeteggel elegyes föld megmívelése, s még a sík völgyfenéken sem oly könnyű szerrel gazdálkodik a hegylakó, mint a tágas lapályon megtelepűlt szerencsésebb földmívelő. Mennyi áldozatba kerül itt is a földnek a záporpatakok és hegyi folyók pusztításai ellen való megvédése, s mindamellett hányszor, de hányszor újúlnak meg az árvíz és egyéb elemi csapások veszedelmei!

Többé vagy kevésbbé elposványosodott területek és zsombékos helyek majdnem mindenik völgy mélyebb részeiben, még a magasabb fekvésűekéiben is fordúlnak elő, sőt némelyikben tetemes kiterjedésűek is, így példáúl a Felső- és Alsó-Inn-völgyben, meg a Ziller-völgyben, a Lermoosi medenczében, a Brenner- és a Plan-tó környékén s egyebütt. Ezeket csak nagy költséggel járó lecsapolás és a talaj mesterséges emelése útján lehet megjavítani s rendesen csak a lovak számára alkalmas savanyú szénát, részben pedig csak alomnak való kákát teremnek.

Az Inn folyó balpartján húzódó hegytömegek főképen az alpesi mész és közép-dolomit különböző fajtáiból állanak, melyek a patakok és folyók árterein kivűl csak nagyon sovány, sekély, gyakran a növényzet meggyökeresedésére is elégtelen agyag-márgás földréteget szolgáltatnak. A hol azonban e málladékok nagyobb halmazban kerültek együvé, mint példáúl a Lech-völgy hegyoldali lépcsőzetein, ott már több helyütt hatalmas rétegekben találni a részben tiszta, részben murvával, kavicscsal s homokkal elegyes agyagföldet, a mely aztán legtöbb helyt eléggé termékeny is.

A föld föltaligázása (Erdgratteln) a Pusterthalban. Charlemont Húgótól

A tartomány fő folyójának jobb (déli) partja mentén csak Wörglön alúl, továbbá a Sill-völgy egyes helyein találkozunk mészhegységgel. A terület többi részén a talaj majdnem pusztán gneiszból, csillám- és ősagyag-palából van alkotva, melyek mind dús kova-tartalmúak és kemény kristályos szerkezetűek lévén, csak lassan és csupán a felszínükön mállanak el. Mindazonáltal könnyebben szétmálló földpátos fő járulékuk és szelíd hullámos domborzati alakúlatuk folytán a növényzetnek kedvezőbb talajréteggel is bírnak, a mely többnyire agyagos homokkal elegyűlt némi televényt tartalmaz s több vagy kevesebb csillám- vagy agyagpalával kevert szerkezetű. Hasonló a hegyvidék talaja a keleti Pusterthalban is, főkép a Tauern-csoport elágazásaiban, míg a Dráva hoszszában húzódó mélyebb helyek nagy részt a déli dolomit-lánczokból kerűlt kavicscsal és szívós agyaggal borítvák, melyek sem elég tápláló erővel, sem könnyebb munkálhatósággal nem dicsekedhetnek.

A talaj alakúlatának és minéműségének, valamint az éghajlat, helyzet és magasság együttes hatása ősrégi mívelés alatt álló hegyvidékeken, a hol az emberi telepűlések határai között jóformán minden talpalattnyi földdarab időtlen idők óta a gazdaságilag legczélszerűbb használás és megmívelés tárgya, a hol továbbá még a magas hegységben is elég gyakori a természetes fű- és fatenyészetnek átengedett terület czél- és okszerű gazdasági rendezettsége, ily területeken természetes, hogy a fenti tényezők összejátszó hatása egy részt a jövedelmező és nem jövedelmező földek, más felől meg a mező- és erdőgazdaság különböző fő alakjainak viszonylagos kiterjedtségében mutatkozik.

Az egész területből 1.277 négyszög-kilométerenként 290 négyszögkilométernyi, tehát 22 százaléknyi a használhatatlan. Minthogy ennek nagyobb része kopár sziklából, gletcserek-, jég- és hómezőkből áll, rendkivűli kiterjedése elég világos képét mutatja Éjszaki és Keleti Tirol magas-hegységi és kedvezőtlenebb gazdasági helyzetének, mely egyes kerületekben, mint a Felső-Inn- és a Lech-völgyben, továbbá a Ziller-völgyben és a Pusterthal keleti felében a fenti átlagos aránynál még tetemesen kedvezőtlenebb is. A Felső-Inn-völgyben ugyanis a talajnak majdnem egy harmada, a Lech-völgyben körűlbelűl egy negyede teljesen haszonvehetetlen, míg ellenben az alsó Inn-vidékre már csak valamivel több, mint 14 százaléknyi értéktelen terület esik, a miből e vidéknek általánosságban jóval szelídebb talaj-alakúlata és ennek folytán az Alsó-Inn-völgy nagyobb termékenysége is egyszerre kiviláglik.

Az egész terület 78 százalékát tevő termőföldnek 443 négyszög-kilométernyi részét, vagyis 46 százalékát erdőség borítja. Csupán mezőgazdasági mívelés alatt tehát 544 négyszögkilométer áll, illetőleg a termőföldnek 54 százaléka; melyből a havasi legelők 309 négyszögkilométert tehát 31 1/2 százaléknyit tesznek. Minthogy a tiroli Inn-, Lech- és Dráva vidéknek körűlbelűl 75 százaléka 1.250–1.300 méternyi magasságon is fölűl fekszik, a mely tudvalevőleg a legfontosabb gazdasági növények megtermésének felső határa, mivel továbbá e vonalon alúl is, helyenként tetemes kiterjedéssel fordúlnak elő egyáltalán mívelhetetlen, vagy csak legelőnek és erdőségnek alkalmas területek: könnyen érthető a gazdaságilag legfontosabb szántóföldeknek és réteknek aránylag oly kevés volta.

A szántóföldek kiterjedése nem több 61.270 hektárnál, vagyis a termőföld 6 1/4 százalékánál, sőt az egész fölszínre számítva, e rész még csekélyebb, vagyis nem több 4.8 százaléknál. De a rétek, jóllehet ezek a gabonafélék termesztésének határát természetszerűleg jóval túlléphetik s részben akár a magas-hegység vonaláig is előhaladhatnak, szintén nem valami tetemes részét teszik a termő talajnak, a mennyiben 127.365 hektárnál, vagyis az egész jövedelmező földterület 13 százalékánál s az összes terület 10 százalékánál többet nem foglalnak el. Ezen kivűl még a völgybeli legelők (Heimweiden) 42.809 hektárra, vagyis a gazdaságilag értékesített terület 7 százalékára tehetők.

A mondottakból kitűnik, hogy a természet Éjszaki- és Keleti-Tirolt első sorban erdő- és legelő-vidékké alkotta, s így a fának, de kivált a baromtenyésztésnek kell e helyen első sorban állni, s tényleg ezek mellett a földmívelés csak másodrendű szerepet játszik. És csakugyan úgy is van, hogy a szántóföld nagyobb része sem annyira emberi táplálék, mint inkább takarmány- és állati alom-növények termesztésére szolgál itt, amennyiben a terület legtöbb vidékén az úgy nevezett füvelő-gazdaság, vagyis a takarmány-váltógazdaság egy faja uralkodik. Állandó szántóföldek, vagyis olyanok, a melyek ily takarmány-váltás kizárásával szakadatlan mívelés alatt állanak, leginkább csak a Középső- és a Felső-Inn-völgyben akadnak, főleg pedig azokon a helyeken, a hol kiváltképen tengeri- és búza-, meg rozs-, avagy burgonya- és tavaszi gabonatermesztéssel foglalkoznak.

Kedvez ennek a füvelő-váltógazdaságnak nemcsak az, hogy a szántásra is alkalmas föld egyúttal dús fűtermésre is természettől alkalmas, a mi megint az éjszak- és kelettiroli völgyvidékek nagyobb részt nedves éghajlatának következménye, hanem egyszersmind az a körűlmény is, hogy a szántóföldnek váltakozva takarmány-termesztésre való fölhasználása itt gazdasági kényszerűségnek tekinthető.

A völgybeli legelők, még inkább pedig az óriási kiterjédésű alpesiek és a magas hegység erdeinek értékesítésére nézve elengedhetetlen nagy marha-állománynak a hosszan tartó zord időjárás alatt a házi istállókban való kitelelése nagy mennyiségű szálas takarmányt követel, mely szükségletnek az állandó réteken termő széna nem lenne elég.

Hogy ily körűlmények között a már magában véve is csekély szántóföld-terület a tartomány aránylag elég sűrű lakosságának gabona- és egyéb táplálék- meg haszon-növénybeli szükségletét nem elégítheti ki, s hogy ennek folytán Tirol tetemes gabona-, liszt- és egyéb táplálék-bevitelre szorúl, azt a fentiek után nem kell sokat bizonyítgatnunk. A főldmívelés fölöslegéből mindazonáltal említendő mégis a lentermesztés, a mely egyes, az éjszak-tiroli középhegységben és némely mellékvölgyekben fekvő falvak lakosságának, minthogy kedvező években a saját használatot fölülmúló mennyiségig emelkedik, becses kiviteli czikkűl is szolgál. Épen így a gyümölcstermesztés is, a mely azonban csak az enyhébb éghajlatú helyeken honos és ott is csak kisebb kiterjedésű kertekben, legfölebb még a házakhoz legközelebb fekvő réteken, szántóföldek szélén, vagy útszéleken részesűl mívelésben.

Zöldségfélét csupán Innsbruck és Hall városok környékén termesztenek nagyobb mennyiségben és finomabb minőségűeket, de ezzel sem győzik még a helyi szükségletet sem kielégíteni. A terület többi részein a zöldségtermesztés pusztán a legegyszerűbb fűszer- és konyha-vetemények, továbbá némely saláta-, kel- és répafélék mívelésére szorítkozik, de említést is alig érdemel.

A gazdasági termelés fő czikke mindenütt a széna, melynek jó vagy rosz termése tehát a döntő az év jövedelmezőségében, ez lévén első sorban a földnek azon áldása, melyet a gazda háziállatai különböző fajainak tenyésztésénél és hasznosításánál a lehetőség szerint értékesíteni törekszik.

Az állattenyésztés gazdasági fontossága és jellemző iránya leginkább az állandó marhaállomány nagyságából és összetételéből ítélhető meg, melyről a legutóbbi marhaszámlálás adatai pontos fölvilágosítást nyújtanak. Az 1890/91-diki télen 6.371 ló, 196.551 szarvasmarha (közte 99.080 tehén), 76.308 juh, 35.155 kecske és 25.186 sertés volt a szóban forgó területen. Az Alsó-Inn-völgy és részben még a Dráva- és Isel-völgy kivételével a lótartás és tenyésztés alig bír nagyobb fontossággal; míg ellenben a szarvasmarha-tenyésztés Éjszak- és Kelet-Tirol valamennyi völgyében nagy kiterjedésű s mindenütt legkiválóbb jövedelemforrása a mezőgazdasági földbirtoknak. A magas és meredek fekvésű rét- és havasi legelő-terület rendkívül nagy kiterjedésével kapcsolatban a Felső-Inn- és a Lech-völgyben legerősebb a tenyész- és haszon-marhának kereskedelmi czélokra való tartása. E magas hegyvidékek két, rokon eredetű s kiváló haszonhajtással jeleskedő szarvasmarha-fajtának hazája, ú. m. a felső-innvölgyi és a lechvölgyi jellegeknek, melyeknek igen megérdemelt híre, messzire eljutott tenyésztése és kiterjedtsége elég nagy a tartomány határain túl is, és állandóan élénk kivitelt biztosított számukra.

Felső-innvölgyi tehén. Rheinfelder F. G.-től

A felső-innvölgyi fajta a világoskékes-borzderestől a zsemlye-sárgáig változó, hol a fehérbe, hol meg inkább a pirókba hajló s majd egészen egyenletes, majd pedig világosabb és sötétebb foltokkal váltakozó színezetű. Az állat fényszája, nyelvének felszíne és szempilláinak szélei ólomszürkék, a szarva hegyei, patái és a farka bojtja pedig rozsdás feketék. Sulyát és nagyságát illetőleg a kisebb és könnyebb hegyi fajtákhoz számítandó, a mennyiben a felnőtt tehén átlag 115–125 centiméternyi magasságnál, 143–153 centiméternyi törzshosszúságnál és 300–350 kilogramm élő sulynál nem igen ér el többet. Közepes hosszúságú feje a homlokrészen aránylag széles, ellenben a pofatájékon feltűnően keskeny. Vékony, előre és fölfelé hajló, többnyire csákó szarvai közép hosszúságúak, fülei széles kagylójúak, oldalvást egyenesen elállók és dús pamacsszőrrel benőttek, karcsú nyakát puha, rendesen sűrű keskeny ránczokba vont bőr fedi. Ilyen puha és finom különben a test többi részeinek bőrtakarója is. A helyes szabású, jól megnyúlt, csakis a bordák tájékán kissé laposan kidomborodó törzs, a hátsó része felé tetemesen kiszélesbűl és ennek alsó részletén látható a teheneken a szépen telt tőgy. A lábak az állatok finom csontozata mellett is elég erősek és elől rendesen jó állásúak, a mint hogy egyáltalában egész alakjuk arányosnak és tetszetősnek mondható. A felső-innvölgyi a legjobban tejelő marhafajta egész Tirolban és Vorarlbergben, s e mellett könnyen honosúl, minek folytán bárhol is könnyen tenyészthető s idegen földön sem fajzik el, sőt inkább rendesen erősebb és szebb ivadéka lesz, mint a fölötte szegényes táplálkozási és tenyészi viszonyok közt levő eredeti hazájában.

A lechvölgyi fajta jobbára a szomszédos algäui fajta színezetét és alakját mutatja, de élettani tulajdonságaival inkább a felső-innvölgyihez hajlik. Nagyobb és súlyosabb, vaskosabb és szélesebb is emennél, finomabb szabású s mind a homlok-, mind a pofa-részen szélesebb fejalkotású, vaskosabb lábú s a konczai is szélesebbek, mélyen lelógó tőgyei a tejelés bőségében semmit sem engednek a felső-innvölgyi tehenekének. Hízlalásra is épen oly alkalmas, mint igavonásra, úgy, hogy sokféle hasznavehetőségét, valamint szépségét és jóságát tekintve, nem igen akadunk egyhamar párjára.

A felső-innvölgyi és a lechvölgyi lakosság sűrűsége és szegényes életkörűlményei miatt e vidékeken a birtok már ősidők óta igen el van aprózva. Olyan szántófölddel és mezőrészszel bíró parasztbirtokok, a minők nagyobb marhaállomány eltartására elégséges terjedelműek volnának, e helyütt egyáltalában nincsenek. A legtöbb parasztbirtok legfölebb 2–4 hektárnyi, belsőséget és külsőséget (Haus- und Heimgründe) összevéve, s ha főkép a magasb fekvésű hegyi és mellékvölgyi községekben akadnak is 5–10 hektárnyi telkes gazdaságok, az ilyenekbe rendesen beleértvék az e tájakon nagyobb kiterjedésű rétek és havasi kaszálók is, melyek csak igen silány takarmányt teremnek. Az erdők, legelők és alpesi rétek nincsenek e telkekbe beleértve, minthogy ezek rendesen nem magán-, hanem községi tulajdont képeznek, melyből az egyeseknek csak bizonyos haszonélvezeti rész jut legelő-, széna-, alom- és fa-jutalék alakjában. E haszonélvezetnek köszönhető, hogy a magánbirtokos mégis el tud tartani átlag 4 vagy 5 darab szarvasmarhát.

Egészben véve a kisbirtok és kisgazdaság levén az uralkodó, a felső-innvölgyi és lechvölgyi vidéken mindenütt csak a kicsinyben való házi tenyésztésből áll a szarvasmarha-tartás, mely helyről-helyre csak az állatok külsejében és haszonvételi értékében mutat nagyobb különbségeket, de mindig küzdenie kell a takarmánytermés bizonytalanságával, az eladási árak ingadozásával, a bikatartás nehézségeivel és egyéb gazdasági viszontagságokkal.

Birtokviszonyai tekintetében az Alsó-Inn-vidék, valamint a Pusterthal keleti része már jóval kedvezőbb helyzetű. Az Alsó-Inn-völgyben már korántsem uralkodik a földbirtoknak oly végtelen elaprózódása, mint a Felső-Inn- és a Lech-völgyben. A gazdaságilag értékesíthető földterület majdnem teljesen csupa parasztbirtok, s az állandóan lakott területen belűl kisebb-nagyobb udvarházakra („Baugerechtigkeit”) van tagolva, melyek az e vidékeken még ma is érvényben lévő örökösödési rend értelmében föloszthatatlanok. Az 5 3/4 hektárnyi föld- és rétbirtoknál kisebb gazdaságok az úgy nevezett „Söllgüter”, vagyis kisbirtokok, az 5 3/4–11 1/2 hektárnyiak a közepes, és a 11 1/2 hektárnál többre terjedők már a nagyobb parasztbirtokok sorába tartoznak. Szántóföldjeiken és rétjeiken kivűl e birtokok legnagyobb része rendesen nagyobb legelő-, erdő- és havasi kaszáló-részszel is rendelkezik, avagy arányos házi és alpesi legelőrész-joggal s alom- meg fa-jutalékkal a községi és állami birtokokból, a miért is az itteni gazdák átlag kétszer, sőt háromszor akkora marhaállományt is el bírnak tartani, mint felső-innvölgyi sorsosaik. Természetes, hogy ezen kívűl az alsó-innvölgyi talaj nagyobb termékenységének, nemkülönben az alpesi rétek dús fűnövésének is tetemes része van a marhatenyésztést elősegítő körűlményekben, a melyek itt annak kiváltképen a tenyésztéssel kapcsolatos tejgazdaság alakjában dívó kevert faját teszik lehetővé. Régebben a gazdák az alsó Inn-vidék minden részében egyedűl csak marhatenyésztéssel foglalkoztak, a mire a vidéken honos szarvasmarha-fajták kiváltképen alkalmasok is valának. A legkedveltebbek voltak ezek közűl a duxi és zillervölgyi fajta, továbbá az unterlandi, a mely a Kitzbücheli Ache völgyében már a valódi pinzgaui fajtába megy át.

Az újabb időben a Sill-völgyből, továbbá a Brenner-hegységen túlról, az Eisack folyó forrásvidékéről előre nyomúlt borzderes, wippvölgyi marha („sterzingi”) akkoriban még ép oly kevéssé volt elterjedve, mint a felső-innvölgyi, melyet ma igen gyakran találni az innsbrucki, halli, schwazi, fügeni és zelli kerületek kisebb parasztgazdaságaiban, valamint a Ziller-völgy és környéke alpesi legelőin is, a hová tejbőségük növelése végett hajtják fel azokat évenként. A szomszédos fajtáknak még mindig emelkedőben lévő bevándorlása következtében az éjszaki tartományrész legszebb alkatú szarvasmarha-fajtái, a duxi és zillervölgyi, tetemesen meggyérűltek, sőt részben egészen ki is szorúltak, úgy, hogy mai állományuk épen nem alkot már nagyobb és egységes tenyésztési-területeket, hanem egyes apróbb tömegekben találhatók föl szórványosan, melyek nagy részt a teljes kipusztúlás veszedelmének vannak kitéve, ha e kiváló becsű állatanyag tenyésztésének újabb támogatás és kedvezés útján nagyobb lendületet nem adnak.

A teljesen keveretlen tisztaságában ugyan ma már nem igen gyakori duxi fajta valamikor főleg Innsbruck és Hall környékén, meg a déli folyampart mellékvölgyeinek és középhegységeinek községeiben volt jeles minőségben elterjedve, s az eredeti színe barnás-fekete, fehér foltok nélkűl, a szája szélén, meg a háta hoszszában őzbarna sávval. A Ziller-völgy előrészében és az Alsó-Inn-völgy mélyebb fekvésű kerületeiben ősidők óta honos, barna- és vöröses-tarka alvidéki marhával való kereszteződés útján keletkezett az utóbb önálló fajtaként is elismerésre és meglehetős hírre vergődött zillerthali fajta, melynek szőre a meggy-barnától a gesztenyeszínig változó színű, részben pedig éles szélzetű fehér foltokkal tarkázott; testalkotása nevezetesebb vonásaiban a duxi fajtával egyezik.

Ez alapon e két fajtát együtt a zillerthal-duxi, vagy dux-zillerthali közös elnevezéssel is szokták egybefoglalni, s a zillerthali, meg a duxi jelzőkkel inkább csak akkor szokás élni, mikor a „sötét-barna egyszínű” fajtát a „világos-barna s fehérrel tarkázott” („gefedert”, vagy „geruckelt”) fajtától világosan meg akarják különböztetni. Mind a két fajta felette arányos, rendkívül széles tömött és zömök törzsével tűnik ki. Az állatok nagyon előre domborodó szügye mély és széles szabású; egyenes gerinczű, lapos hátuk szélesebb és húsosabb, mint bármely más középeurópai marha-fajtáé, s ugyanez mondható farukat, keresztcsontjukat és ágyékaikat illetőleg is. Dongás-alakú törzsük vaskos, de a szárakban vékonyabb, igen finom csontozatú lábakon nyugszik; a homlok és orr táján feltűnően széles fejük egészben is vaskosnak mondható, melynek azonban a nagy, mélyen fekvő és élénk tekintetű szemek, meg a csinos állású, erősen kajla szarvak nem csekély díszére szolgálnak. Az eddig vázolt képet vaskos ránczokba türemlett lebenyű nyak és a hátsó lábak fölé magas tornyosúlással indúló, alúl pedig rendesen fehér, tömött bojtban végződő fark egészíti ki. A kifejlett tehenek ugyan rendesen csak 120–125 centiméternyi átlagos testmagasságúak, törzshosszúságuk azonban 155–160 centiméter, sulyuk pedig 55o–65o kilogramm. Mind a duxi, mind a zillerthali fajta egyaránt kiválik könnyű táplálhatóságával, valamint jeles alkalmazkodó- és öröklődő képességével; különösen a könnyen hizlalható marha jellegének megállapítása, valamint a tej zsírtartalmának fokozhatósága tekintetéből felülmúlhatatlanok. A tejszolgáltatás bősége szempontjából azonban már kevésbbé tűnik ki akár a tiszta, akár a zillerthal-duxi keverék.

S épen a növendékmarha nevelésének, az ötvenes és hatvanas években a tejgazdasági irányra való átmenete volt e marha tiszta fajtái helyébe a keresztezés útján létrejött vegyes fajták elterjedésének fő oka.

Hasonló módon történt a régi alvidéki faj kiszorítása és átváltozása is, a mely valamikor „a barna-vörös tiroli fajta” néven igen ismeretes és kedvelt volt. Helyébe leginkább a Wörgli és Kitzbücheli Ache völgyeiben régóta honos, vörös-fehér tarkázatú marha lépett, a mely Salzburg és Tirol határvidékein van elterjedve s a pinzgaui fajtával egy eredetű, emennek ép oly értelemben tevén helyi alapját, mint a „felső- és magas-pusterthali” a kelet-tiroli és a „möllthali” a karinthiai Dráva-vidéken. Újabb időben Felső-Bajorországból több ízben kerűltek miesbach-simmenthali keresztezett állatok némely alvidéki kerületbe, s ezeket kivált gyors testi fejlődésükért dicsérik. Minthogy azonban az ezen keresztezésekből eredő állatok tejelésükkel a pinzgaui, régi tiroli és zillerthal-duxi fajtákat nem múlják fölűl, igen kérdéses, vajjon némely birtokos csakugyan méltán kedveli-e ezt az „új-bajor fajtá”-t, és ennek további terjesztése kívánatos-e. Igaz ugyan, hogy az Inn egész alsó vidékén mind jobbára terjedő havasi gazdálkodás mellett az eredeti fajták keveretlen föntartása mindegyre nehezebb, a mennyiben a tapasztalás azt mutatja, hogy mindazon helyeken, a hol a marhatenyésztő gazdálkodásban a fő gondot a tejbőség fokozására fordítják, lassanként a honi törzs öröklődés útján elért egységes fajjellege alábbszáll, míg végre teljesen elenyészik.

Pinzgaui bika (tiroli nevelés). Rheinfelder F. G.-től

Mekkora kiterjedésű nem csupán az Alsó-Inn-völgyben, hanem egész Éjszak- és Kelet-Tirolban a tejgazdaság, azt az évi tejszolgáltatásból, illetőleg a tejgazdasági termékek minőségéből és mennyiségéből lehet megítélni. Statisztikai adatok szerint a tehén- és kecsketej évi mennyisége – a juhokat ugyanis az egész vidéken sehol sem fejik – kerekszám átlag két millió hektoliterre tehető. A friss állapotban rögtön elhasznált tej levonása után fenmaradó részből évenként 40,–50,000 métermázsa vaj és zsír, nemkülönben 100,–115,000 métermázsa sajt és túró készűl.

A szarvasmarhán kivűl a hasznos háziállatok között még különösen a juhok, kecskék és sertések veendők tekintetbe. A juhok kivált a fő völgyek középhegységein és a magasb fekvésű mellékvölgyekben nagyobb számúak, a hol húsukért és gyapjukért tenyésztik őket. Leginkább abban mutatkozik a hasznavehetőségük, hogy a legmagasb és legmeredekebb, de azért a legjobb füveket termő alpesi réteket legelik le, a melyek azonban már vagy egyáltalában hozzáférhetetlenek a szarvasmarha számára, vagy sovány takarmányuk miatt nem érdemes a marhát rájuk fölhajtani. Ez a kicsiny, könnyed és rendkivűl edzett alkotású, fehér vagy fekete gyapjas, úgy nevezett kőszáli birka-fajta a legmagasb hegycsúcsokat, gerinczeket és szakadékokat is megmászsza s föl egész a növényzet legszélső határaiig elmegy táplálékot keresni, a mi mellett még egészen jól is tenyészik és fölötte puha, ízletes húst is szolgáltat. Egy-egy állat évi gyapja átlag 1 1/2–2 kilogrammra becsűlhető; évenként kétszer nyírják s nagy részt házi használatra való szövetek és fonálneműek készítésére értékesítik.

Kecskét ugyan mindenfelé, azonban erdőkimélés tekintetéből csak korlátolt számban és jobbára csak kisebb birtokosok és szegényebb emberek tartanak a teje kedveért. Végűl a sertés-tartás csupán az Inn-vidéken bír némi fontossággal, hol a nagyobb majorokban savómoslék is elég van.

Mint már említettük, ama 300 négyszögkilométernél nagyobb legelőterület, a mely a szálas erdőség véghatára és az örök hó és jég kezdete közt a hegyek csúcsait és gerinczeit födi, lényeges és jellemző tartozéka a tartományrész gazdasági és marhatenyésztési alapföltételeinek. Minthogy „Almen” (havasok) néven az állandóan lakott területektől akkora távolságban fekvő legelőrészeit értik a magasb hegységnek, a honnan a rajtuk tanyázó marhát már nem lehet minden nap haza terelni, természetes, hogy az e hegyi legelőkön való időleges tartózkodás csakis az ily magas fekvésű tájakon nagyon rövid nyár teljesen hó és fagy nélkűli évszakára terjedhet, s az egyes legelőterületek magassági és egyéb helyi körűlményeihez képest két-négy hónap között ingadozik. Az év többi 8–10 hónapján át az egész marhaállomány a havas alatti enyhébb övben, vagyis otthon van, a hol eltartásáról rendesen istállózás útján kell gondoskodni.

A növényzet tavaszi fölébredését nyomban követő s a téli hideget és azzal együtt beálló havazást valamivel megelőző, ép oly rövid idő ugyanis, a melynek pár hete alatt a fűevő hasznos háziállatok a házak körűli legelőkön és erdőkben tanyázhatnak napközben, nem nyújt nekik annyi táplálékot, a mennyi teljes eltartásukra elégséges lenne, úgy, hogy ez idő alatt a tavaszelői és őszutói legeltetésen kivűl rendesen még istállói takarmányra is szorúlnak. E mellett azonban még a nyári időszak alatt is számba veendő a havasi legelőre kihajtott marhán kivűl a házi és gazdasági szükségletek födözésére otthon tartott állatok nagyobb részt istállóban való eltartása, úgy, hogy a házi takarmány-szükséglet az említettük vidékek nagyobb részében tetemesen meghaladja a legelőn szerezhető táplálék mennyiségét.

Mivel pedig a mélyebb területrészeken koránt sincsen mindenütt akkora terjedelmű rét és legelő, a mekkora a hegyi legelőkön nyaranta könnyen eltartható marha-állomány kitelelésére elég lenne, ez aránytalanságon a legtöbb helyütt úgy segítenek, hogy az ily nyári legelőnek fölöslegével bővelkedő tájakon részben havasi legelőkben szegényebb más vidékek marháit legeltetik „a sajátjaik mellett, részben pedig a nyári időre marhában bővelkedő más honi, vagy akár külföldi vidékekről szaporítják vétel útján az állományt és így hasznosítják a nagy legelőterületeket. Így a Ziller-völgy havasain nyáron át számos felső-inn és wippvölgyi, a Lech-vidéken pedig sok vorarlbergi s a bajor Algäu vidékéről való tehén legel; továbbá igen nagy számú juhot hajtanak a nyári időre a délkeleti Karszt-vidékekről, sőt a Balkán-félszigetről és Dél-Magyarországról is ez éjszak- és kelet-tiroli havasokra, a honnan aztán a kövér legelőn felgyarapodott állatok keresett árúként kerűlnek a közép- és nyugat-európai piaczokra.

A marhának otthon és a havason való kettős tartási módja között elengedhetetlenűl szükséges összekötő kapocs az erdei legelő, a mely minden vidéken megvan. A helységek és szétszórt majorságok közelében elterűlő erdőségeket kivált tavaszszal használják föl e mellékczélra; míg a magasb fekvésű hegyi erdőségekben, a hol a fűtermésnek a fanövésnél jóval kedvezőbb éghajlati körűlmények hatása alatt sokszor valóban csodálatos bőségű takarmány terem, rendesen nyáron át legel a fölöttük levő havasokról ide is le-leterelgetett marha.

Ha már most tekintetbe veszszük, hogy a havasi legelők rendesen igen távol vannak, tetemes magasságúak, zord és nehezen hozzáférhető fekvésűek, roppant kiterjedésűek s átlag igen kedvezőtlen talaj-alakúlatúak, s e mellett kevés takarmányt teremnek: akkor bizony aligha fogunk valami nagyon magasra csigázott várakozással lenni e legelők gazdasági berendezése és a rajtuk való gazdálkodás egész menete iránt. Főképen pedig nem szabad olyan idylli állapotokra gondolnunk, a minőkről még a mai, a magas hegységek bebarangolásának divatból annyira hódoló korban is eleget hallunk regélni, vagy a minőket másfelől a tartományrész körűlményeivel nem ismerős elméletgyártók hangoztatnak, mikor a tiroli havasi gazdálkodás elhanyagolt és siralmas állapotáról beszélnek. Inkább azon kell csodálkoznunk, hogyan bírják egyáltalában úgy az emberek, mint a gondjaikra bízott „házi” állatok három-négy hónapon át a magas hegység e zord pusztaságaiban az elemek viszontagságainak féktelen tombolását kiállani. És sokkal helyesebb az a fölfogás, a mely a magas-hegységi jellegű kerűletek havasi gazdálkodását szükséges rosznak tekinti, mint az, a mely benne a természet egyik áldását látja s a hegyi pásztorélet romantikájának elképzelt bájairól énekel.

Igaz ugyan, hogy vannak a havasi életnek is szép, vidám napjai, a mikor a nyájak békében legelésznek a virágos gyepszőnyegen s nem fenyegeti őket sem a szakadékokba zuhanás, sem kőomlás, sem zivatarok veszedelme, mikor az egész marhaállomány egészséges, az idő szép, csendes és nyugodt. Ilyenkor serényen és vígan folyik a gazdálkodás, gyarapszik a tanyákon a tejgazdaság haszna („Almnutzen”) s csupa jó hírt visz haza a faluból naponként föllátogató kecskepásztor-fiú. Ámde ha az ég beborúl, ha mélyen alant járó felhők tornyosúlnak és zúgó szélvész süvölt a szikla-ormokon, midőn a megriadt marha rémültében szakadékokba rohan, vagy eszeveszetten szanaszét züllik, a helyett, hogy biztonságot nyujtó helyen keresne menedéket; ha járványok pusztítanak, vagy a villám, a szakadó zápor, romboló jégeső és az alárohanó hegyi patakok és lavinák okoznak károkat, magukkal ragadva kunyhókat, elmosva az útakat és bűnűket: akkor bizony vége, még pedig sokszor hosszú időre vége a havason a költői szépségű boldog pásztoréletnek!

A természettől legmostohábban megáldott havasok a Felső- és Középső-Inn-völgyben találhatók, míg ellenben a lechvölgyiek rendkivűl termékenyek s általán véve a középponti Alpesek magas legelői is buja fűtakaróval dicsekedhetnek. A legkövérebb hegyi legelői azonban mégis az Alsó-Inn-völgynek, különösen pedig a Ziller-, Brixen- és Grossachen-völgynek vannak, a miért is ezek legtöbbje tejgazdasági tanyáknak is szolgál nyaralóúl. A keleti Pusterthalban inkább az üszők, borjak és juhok tartása dívik a havasi legelőkön. Ezért itt a tejgazdaságnál jóval nagyobb helyet foglal el a vágó- és tenyészmarha-nevelés, míg amannak termékei csupán a helyi és házi használatra való mennyiségben állíttatnak elő.

A vizeit részint egyenesen, részint közvetve az Adriai tengerbe hömpölygető tartományfél egybe esik Dél-Tirol földrajzi fogalmával. Ez a magas Tauern délkeleti lejtőinek és déli előhegyeinek az imént ismertetett területhez számítandó beszögellését kivéve, a svájczi határ közelében lévő Reschenscheidecktől a Salzburg-karinthiai határ szélén álló Dreiherrnspitzéig húzódó középponti Alpes-lánczolaton alúli, vagyis déli része a tartománynak.

Etsch-völgyi bika (Val Fiemme). Rheinfelder F. G.-től

Ezen 1.336 négyszögkilométernyi területű tartományrész hegységeinek változatosságával arányban áll völgyeinek nagyobb száma, valamint nagyon különböző iránya és alkati jellege is. Ezekhez járúl még, hogy helyről-helyre az éghajlat is tetemesen ingadozó. Gondoljunk csak ama nagy különbségekre, a melyek e részben Dél-Tirol legmélyebb pontjai, példáúl a tengerszíne fölött csupán 60 méternyire fekvő Garda-tó környéke, és legmagasb helyei, mint az Ortler- és a Dreiherrnspitze (3.906, illetőleg 3.324 méter) éghajlata közt uralkodnak. A talaj magassági és mélységi sajátságaival együtt jár a növényzetre és a földmívelésre döntő hatású éghajlati tényezők változatossága, a mit bizonyos gazdasági növények előfordúlása vagy hiánya, nemkülönben a helyről-helyre más-más mívelésmódok uralkodó volta jellemez legszembetűnőbben. Ezek szerint három növényzeti öv különböztethető meg. Legalúl a mély völgyek melegebb tájain a szőlő és az eperfa vidéke (az úgy nevezett „vegyes gazdálkodás”, coltura mista hazája); fölebb, a magasabb dombvidéken és a középhegységen a nyílt szántóföld- és mezőgazdaság öve (gabona- és rétvidék), a melynek függőleges és vízszintes kiterjedése részben a fagy nélkűli időszak hosszaságától, részben pedig a termelési idő esőzése mennyiségétől és elosztódásától függ. E fölött következik végűl a magasb hegyi és havasi vidékek erdő- és legelő-öve, rövid, hűvös nyarával és hosszú, nagy havazásokban bővelkedő telével, a mely éghajlati tényezők nagyobbára csak a természetes fű- és fanövés értékesítésére szorítják e legfelső gazdasági öv haszonvételét.

A szőlő és eper vidékét éghajlati tekintetben fölötte enyhe és rendesen négy hónál alig hosszabb tél jellemzi, melynek folyamán csak ritkán sülyed a hőmérő 10–12 C°-ra a fagypont alá. Más felől a nyári meleg egész 30–33 C°-ig emelkedik, s az évi közép hőmérséklet 11 1/2–12 1/2 fok között ingadozik. Ilyen minőségű és magatartású általában Dél-Tirol éghajlata a hőmérséket illetőleg mindenütt egészen a 650 méternyi tengerszín fölötti magasságig, úgy, hogy egészen idáig a szőlő- és eperfa-termesztés mindenütt biztos sikerrel kecsegtet.

A vegyes gazdálkodás abban áll, hogy a szőlőt vagy az eperfát, avagy mind a kettőt együtt véve nem csupán önállóan, vagy legfölebb még más fajta gyümölcsfákkal keverten, bár mégis külön e czélra szolgáló szőlős- vagy eperfás-kertekben termesztik, hanem leginkább a szántóföldek szélén, vagy azokon keresztűl-kasúl, sőt a réteken és legelőkön is találni többé-kevésbbé sűrű sorokban ültetve.

A fa- és szőlősorok közötti szántó- vagy fölásásra való földet itt a népesség túlságos sűrűsége, illetőleg a földbirtoknak ezzel együtt járó szertelen elaprózódása miatt általában a kenyérnövényeknek rendkivűl fáradságos termesztésére használják. Leginkább tengerit és búzát, vagy tengerit és rozsot meg árpát termesztenek. Takarmányfüveket majdnem sehol sem látni, s a rendes széna is igen kevés, minthogy már időtlen idők óta mindenütt szőlőkertek vagy szőlőlugasokkal és eperfákkal beültetett szántóföldek foglalták el a rétek helyét.

A szőlő- és eperfatermő övön belűl mai napság Olasz-Tirolban már alig akadni tulajdonképeni parasztbirtokra. Ezzel ellentétben ezrekre megy az 1 1/2–2 hektárnál nem nagyobb s még többre megy a fél hektárnál is kisebb csipet-gazdaságok száma, melyeken ily parányi terület mellett természetes, hogy igazi parasztbirtokról és igazi mezőgazdaságról szó sem lehet, úgy, hogy itt a falusi lakosság tulajdonképen egészen másnemű fő keresetre kényszerűlt szegény gazdák- és munkásokból áll. E vidékek völgyeinek lakossága nagy részt a meglehetős számú nagyobb birtokok bérlésével keresi élelmét; e birtokok a törzsökös nemesség, valamint a vagyonosabb polgárság tulajdonában vannak, de csak ritkán míveltetnek saját kezelésű gazdaságban. E nagyobb birtokok épen ezért többnyire kisebb részgazdaságokra vannak földarabolva, melyeken a kisbirtokossághoz, vagy a mezei munkásosztályhoz tartozó családok telepedvék meg részes, vagy osztályos zsellérekűl (ú. n. colono). A birtokos (padrone) rendszerint csupán a szőlővel és eperfával beültetett telket, meg a legszükségesebb, többnyire igen szegényes fölszerelésű lakó- és gazdasági helyiségeket engedi át a zsellérmunkásnak, kinek ilyenformán nemcsak az egész munkát kell szolgáltatnia, hanem még a teljes élő és élettelen beruházásról is gondoskodnia, a mi e néposztálynak általánosan igen nagy szegénysége és tudatlansága miatt ép oly hiányos és nyomorúságos, a mily czélszerűtlen szokott lenni, úgy, hogy e colono-rendszer sem eszközei, sem gazdálkodási módjai és eredményei tekintetében egy cseppet sem különb a saját telkén nyomorgó kisbirtokos hagyományos gazdálkodásánál. A mi Olasz-Tirolnak a természettől annyira megáldott völgyvidékein mindenekelőtt s legérezhetőbben hiányzik, az a czélszerű gazdálkodásra serkentő és útat-módot mutató nagybirtokok üdvös példaadása, a melyek mindenütt leghatékonyabb úttörői és előmozdítói a gazdasági haladásnak s mint ilyenek, már is érvényesítik áldásos hatásukat Dél-Tirol bortermesztő vidékeinek német részében.

Etsch-völgyi tehén Ultenből. Rheinfelder F. G.-től

A mint a coltura mista területéről a közbe kevert szőlő- és eperfa-termesztés nélkűli, tiszta szántóföld- és mezőgazdaság vidékére megyünk át, egyszerre javúlni látjuk a termőföld túlságos elaprózódása és hiányos mívelése terén föntebb tapasztalt gyarló állapotokat is. A népesség túlságos sűrűségének csökkenésével arányban emelkedik a birtokok nagyobb terjedelme. A mívelési módok is mind czélszerűbb és kedvezőbb megosztást és elegyítést mutatnak, jóllehet különösen az olaszok lakta részeken, még itt is szerfölött kicsinyek az egyes birtokegységek s csak ritkán haladják meg a 2 1/2–3 hektárnyi föld- és rétterületet, úgy, hogy még e második övben sem igen lehet szó tulajdonképeni telkes parasztbirtokokról. Másként áll azonban a dolog a déli tartományrész német lakosságú felében. Itt – legalább a középhegység téres oldalain és a hirtelen emelkedésű völgyek magasabb fokain, melyek mindjárt a szőlőtermő övhöz csatlakoznak s 1.300–1.500 méterig emelkednek – már valóságos földmíves-osztály honol a saját öröklött, vagy szerzett birtokán. A gazdálkodásban nagyobb szerep jut a takarmánytermesztésnek s ezzel együtt a marhatenyésztésnek, meg az ebből nyerhető különféle haszonvételeknek is, még pedig annál nagyobb mértékben, mennél magasbra hágunk a hegységben, vagy mennél messzebb hatolunk be a völgyek magasb elágazódásaiba. Azonban a közönséges gabonaneműek, továbbá a tengeri, tatárka és hüvelyes vetemények termeszthető mennyisége ezen övön belűl sem üti meg a szükséglettel arányos mértéket, úgy, hogy bizony a kenyérnövények, nevezetesen a búza, tengeri, valamint a liszt is nagy részt beviteli czikkek. Ellenben borban és gyümölcsben, továbbá selyemben és főleg hasznos háziállatokban, meg ezek termékeiben oly bőség van, hogy ezekből tetemes kiviteli fölösleg is marad.

A mi a marhaállomány számarányát illeti, az 1890. év deczember 31-én megejtett számlálás szerint az itt tekintetbe veendő területrészen 8.875 darab mindenféle ló, 206.438 darab szarvasmarha, 131.021 juh, 61.578 kecske és 38.411 darab sertés volt.

A lótenyésztés azon területekre szorítkozik, a hol nagyobb terjedelmű elposványosodott, vagy meggyűlemlő s lefolyás híjában veszteglő talajvízzel bővelkedő rétek és legelők vannak. Az Etsch-vidéken ilyenféle területeket találni Bozentól lefelé Mezzolombardóig, továbbá a Vintschgauban Schlanders fölött egész Glurnsig. De azért találkozunk még lótenyésztéssel a Haflingi középhegység fensíkján Meran és Bozen között, valamint a Sarn- és Ulten-völgyben is. A felső Eisack vidékén és az alsó Pusterthalban, a hol a vasútak keletkezése előtt a lótartás és lótenyésztés fontos jövedelemforrás volt, újabb időben e gazdasági ág tetemesen alá hanyatlott. A Pusterthalban különösen a Rain-, Antholz- és Gsies-völgy községei tenyésztenek még szép, erős állatokat, melyeknek itt honos nori fajtája a pinzgaui és karinthiai fajtával rokon és az eredeti fajtának semmiben sem áll mögötte. Egyéb egypatások közűl Dél-Tirol több vidékén, így kivált a Nonsbergben és Judicariában öszvéreket és szamarakat tenyésztenek még, melyek itt a lovaknál is számosabbak és a nehezen járható hegyi útakon teherhordásra szolgálnak. Dél-Tirol olasz részében kerekszám 4.000 öszvér és szamár, de csak 1.450 ló van, holott egész Német-Tirolra amazokból csupán 850 darab esik.

A szarvasmarha-tenyésztést illetőleg első sorban az a különböző szerep veendő figyelembe, mely annak a gazdaságban jut. A hol a bor-, selyem-, tengeri- és gabona-termesztés a fő, ott a földmívelés ez ágai sehol sem engedik a marha-tenyésztést önálló, vagy egységes természetű gazdasági ággá fejlődni. Mindezen helyeken csak tejszolgáltatás és munkavégzés czéljára, tehát főképen házi használatra tartják a szarvasmarhát és csak ritkán, vagy csupán alkalmilag tenyésztési czélokra. Ép azért a bortermesztő völgyek övében és részben még a hegység középfokain sem lehet tulajdonképeni szarvasmarha-tenyésztésről szó. Ez csakis a fő völgyek magasabb fokain, valamint a mellékvölgyek hegyoldalain honos; itt azonban annál hálásabb keresetág, mennél jobban rá van szorúlva e magasabb vidékek ily nemű termelésére a hozzájuk közel eső mélyebb gazdasági övnek a szarvasmarhát csak házi használatra tartó tetemes és könnyen hozzáférhető fogyasztó közönsége.

Faját és alkotását tekintve a déltiroli tenyész-vidékek szarvasmarhája többrendbeli különbséget mutat. A Pusterthal mélyebb fekvésű vidékein, továbbá a Taufer- és Arn-völgyben a leginkább gesztenye-barna, majd egész a korom-feketéig sötétedő, szabálytalan fehér foltokkal tarkázott, nehéz alsó-pusterthali, vagy pusterthal-duxi fajta uralkodik. Szerfölött zömök és széles, vaskos teste, edzett egészsége és könnyű táplálhatósága e marhafajtát mindenekelőtt hízlalásra teszik igen alkalmassá, a minthogy mai nap is a legkövérebb és legsulyosabb hízó ökrök csakugyan e vidékről kerűlnek ki. A felföldön (Welsberg kerületben), valamint a fővölgy nyugati szeletének magasb hegyfokain és némely magasabb fekvésű mellékvölgyben a felső-pusterthali fajta van elterjedve. Ez a pusterthal-duxi és a pinzgau-möllvölgyi fajok állandósúlt vegyüléke s úgy tejszolgáltatás, mint munkabírás tekintetében jeles és arányos idomzatú állatokkal dicsekedhetik, a melyek gyors fejlődésük és hízlalhatóságuk tekintetében is nagyon kielégítők. Az Eisack felső folyamvidékén a wippvölgyi, vagy sterzingi marha nevén ismeretes és az Etsch-völgy borzderes törzsfajtájával rokon marhafajta honos, mely igavonásra ép oly alkalmas, mint tejszolgáltatásra, s ép ezen kettős hasznavehetőségénél fogva kivált Dél-Tirolnak első sorban a marha házi használatára szorúlt vidékein nagy gazdasági fontossággal bír. Az etschvölgyi fajta törzsökös tenyész-vidékei: Német-Tirolban a Felső-Vintschgau, az Ulten-, a Passeier- és a Sarn-völgy, Olasz-Tirolban pedig a Fleims-völgy, a Primiero és a Felső-Nonsberg. Csontvázának erős fejlettsége, szívós izomzata, edzett testalkotása és eleven vérmérséklete az etschvölgyi fajtának igavonó képességét illetőleg minden kétséget kizárnak. E fajta állatainak függőleges testmagassága átlag 135 centiméter, törzshosszasága 157 centiméter, testsúlya pedig 420 kilogramm.

Olasz-Tirol délnyugati részében, nevezetesen a felső Sarca- és a Chiese-völgyben részben a sötét-barnától egész a korom-feketéig árnyalt, részben fekete-fehér tarka színű szarvasmarha honos, mely kiválóan a Rendena-völgyből kiindúlólag újabb időben mind a három Judicaria majdnem egész területén elterjedt lassanként. A judicariai barna marha, vagy az ú. n. rendenai fajta, jóllehet csak gyengén közepes sulyú és nagyságú, mégis igen alkalmasnak mondható a vegyes házi használatra. Tejelése tekintetében pedig oly kitűnő, hogy e részt bátran versenyez a tiroli és svájczi Alpesek legjelesb tejelő tehénfajtáival. A kifejlett tehenek imént jelzett kis termetéhez és csekély súlyához képest ugyanis, nemkülönben tekintettel a silány táplálékra és gyarló ápolásra, a melyben ez állatok részesűlnek, az egy-egy tehéntől évenként átlag nyert 1100–1200 liternyi tej épen nem mondható kevésnek. E mellett, a tej igen jó és a tejelési időszak is feltűnően soká tart.

Az apróbb állatok tartásában és tenyésztésében is többrendbeli különbségeket látunk. Dél-Tirol német részében kiváltképen juhokat tartanak, nevezetesen a középhegységen és a magasabb mellékvölgyekben, a melyek nagy kiterjedésű sovány és gyakran igen meredek legelőkben bővelkednek. Ez állatok többnyire ugyanahhoz a kis termetű, de igen edzett és ízletes húsú hegyi fajtához tartoznak, a mely a német Alpes-vidékeken mindenütt honos és kőszáli birka néven ismeretes, s a melynek fehér, barna, vagy olykor egészen fekete színű gyapjából készül a „Loden” nevezetű daróczposztó. Az Ulten-völgyben, az Ampezzo-vidéken és Buchensteinben elszórtan nagyobb termetű, lógó fülű és nagyon görbe orrú juhok is akadnak, melyek a bergamói fajtával való keresztezésre vallanak. Viszont a Passeier- és Sarn-völgyben meg az itt honos hegyi juhfajtának a dél-európaival történt keresztezésének utódaival találkozunk, minthogy az utóbbi fajtából időről-időre nagy nyájakat hajtanak föl e vidék kövér legelőire. A sertéstartás az egész itt tárgyalt vidéken úgy minőségi, mint mennyiségi tekintetben emelkedett ugyan, azonban sehol sem bír nagyobb fontossággal.

Pusterthal-duxi tehén (Schwarzschecke). Rheinfelder F. G.-től

Már előbb említettük, milyen nevezetes szerep jut Dél-Tirolban a tejgazdaságnak, de egyúttal ismételten hivatkoztunk arra is, milyen különböző fejlődési fokon áll e gazdasági ág az egész vidék egyes kerületeiben. Az 1890-ben megszámlált 206.438 darab szarvasmarha között e területen 105.233 tehén volt, melyek évenként legalább 1,075.000 hektoliter tejet adnak. Minthogy továbbá Dél-Tirol 61.578 darab kecskéje közűl legalább is 50.000-et fejnek s ezek mindegyike átlag 150 liter tejet szolgáltat évenként, ebből további 75.000 hektoliter kerűl ki. Ehhez számítandó még a déltiroli határvidékekre Felső-Olaszországból legeltetés végett felhajtatni szokott, körűlbelűl 15.000 darab fejős tehénnek mintegy 50.000 hektoliternyi tejszolgáltatása, úgy, hogy az évi átlagos tejmennyiség 1,200.000 hektoliterre tehető. Ebből Dél-Tirol olasz nyelvű részére 600.000 hektoliter esik, melynek nem azon fris állapotában elfogyasztott részéből – kerekszámokban szólva – 10.000 métermázsa vaj és 30.000 métermázsa különféle sajt készűl. Itt többnyire olasz módra édes tejből köpűlt vajat és sovány sajtot készítenek, míg Dél-Tirol német részében leginkább az aludt-tejből való vaj-, sajt- és túró-készítés járja még, melynek csekély ideig elálló vaját ép azért nagyobbára kiolvasztják, s egyéb termékei, úgy mint közönséges savanyú túrója és kecskesajtja sem lévén alkalmas a kivitelre, csekély kivétellel termelési helyének legszűkebb vidékén kerűl elfogyasztásra. Csupán a legutóbbi két évtizedben történt itt is némi előhaladás több tejgazdasági szövetkezet szervezkedése útján, így különösen a Vintschgauban, a Felső-Pusterthalban és az Eisack felső völgyében.

Úgy a tejgazdaságra, mint a növendék-marha tenyésztésére nézve szerfölött fontos tényezőkűl tekintendők az itt tárgyalt tartományrész minden nagyobb kerületében lévő havasi legelők. Ugyanis mindenütt a lehető legnagyobb számban igyekeznek a marhát e magas hegyi legelőkre hajtani, hogy a kész takarmányra mennél kevésbbé szorúljon. Már a mi a déltiroli alpesi legelőket illeti, azok itt is a legszorosabb viszonyban állanak terjedelmüket és minőségüket nézve a főbb hegycsoportok alakúlatával és földtani minőségével. E részben Dél-Tirolban két fő hegycsoport áll egymással szemközt, úgy mint a Közép-Alpesek és a Déli-Alpok tömege. Amazoknak övében a legtöbb völgymélyedés feneke is eléri már az 1.000 méternyi magasságot, míg a hegyek átlagos csúcs- és gerinczmagassága 3.000 méter körűl jár. Ilyenformán itt a havasi legelők már nagy részt a valóságos alpesi övbe esnek, melyen sem elégséges hasznavehető föld, sem táplálóbb növénytenyészet nem igen van. Óriási gletcserek és hómezők, mérföldekre húzódó sziklás lejtők, számtalan lavina-omladék és moréna-képződés szaggatja meg a legelő-területeket, melyek maguk sem lehetnek valami dúsak fűben, minthogy lejtőik meredekek, éghajlatuk zord és földjük ép oly silány minőségű, a milyen csekély rétegű.

A legtöbb havas épen ezért inkább csak a talaj nehézségeivel, valamint a zord éghajlattal, meg a gyakori takarmány- és vízhiánynyal jobban megküzdő rideg marhának való legelőűl szolgál, továbbá a heverő igás ökröknek és a nem tejelő teheneknek, nemkülönben a juhoknak; míg ellenben a borjas és fejős tehenek, meg a borjak nagyobbára otthon vannak az istállókban s legfölebb a ház körűli legelőkön tartják őket. Tejgazdaságra berendezett havasi tanya aránylag csak kevés van.

A havasi kaszálókon kívűl azonban a déltiroli Közép-Alpesekben mindenütt legelőkűl használják egyúttal az erdőket is, melyek kivált fölfelé rendesen igen ritkás faállományúak és sok bennük az olyan nagy tisztás, a hol a gyér, vagy egyáltalában hiányzó befásítás nem ritkán még kövérebb fűnövést enged, mint az egészen szabad legelőkön.

Rendena-völgyi tehén. Rheinfelder F. G.-től

A Déli-Alpesekben, melyek az alpesi magasságig csak néhol emelkedő porfir-fensík, meg a valsuganai Cima d’ Asta szigetszerűen előre tolt granit- és csillámpala-törzsét kivéve, jobbára dolomitos mészkőből alkotvák, egészen más minőségű a havasi legelők öve és az ebbe eső gazdálkodás is. E hegyvidéknek tetemesen csekélyebb magassága, mely 1.500–2.500 méter között ingadozik, valamint nagyobb részt szelíden hullámos talajalakúlata, kapcsolatban a közbenső fő völgyeknek többnyire igen mély bevágódásaival, a havasi legelőket illetőleg azt okozza, hogy ezek itt az erdőségnek nem fölötte, hanem a belsejében esnek, pedig az erdőborította öv felső határa is jóval mélyebben van e helyütt, mint a Közép-Alpesekben. A szálas fenyves-erdők felső határa ugyanis a területnek a Déli-Alpesekre eső részében átlag már 1.600 méternél húzódik, s minthogy a havasi legelők nagyobb száma ennél jóval csekélyebb tengerszín fölötti magasságú, a mennyiben 1.000 méternyire, vagy még ezen is alúl fekszik: ehhez képest a java részük tulajdonképen nem is egyéb, mint egykori erdőségek kiirtásával alkotott rétterület. Csupán a déltiroli mész- és dolomithegység legmagasb emelkedései, tehát az átlag 1.000 méternél magasabban fekvő öv alkot valóságos és természetes alpesi legelő vidéket, a mely t. i. sohasem volt erdőtalaj. A déltiroli mész- és dolomithegylánczoknak nagyobb részt szelíd hullámos tetői dús és egyenletes sűrűségű fűnövést engednek. Épen ezért e kaszálók szénatermése jóval nagyobb és így a rajtuk való havasi gazdálkodás is sokkal hálásabb és egyúttal kevesebb bajjal járó, mint a kristályos kőzetű és palás hegységek meredek és magas ormain. Az itteni Alpesek ennek folytán kiválóan alkalmasok a tehenek legeltetésére és tejgazdasági tanyák berendezésére. Sőt a déli mészdolomit-hegységek legszélső, legmeredekebb és legsziklásabb oldalain és lépcsőfokain leginkább csak a juhoknak való legelőűl szolgáló rétségek is néhol oly bő fűnövéssel dicsekedhetnek, hogy még itt is sikerrel jár legalább a juh-tejgazdaság, így különösen az Ampezzo és Primiero vidékén, főleg pedig Rovereto táján.

Az a körűlmény, hogy ezen havasok közűl sokat egyes külföldi gazdák bírnak bérben, s hogy a hazai marhával népes legelők nagy részét sem maga használja az illető falka tulajdonosa, hanem bérbe adja ki az egész gazdaságot, – érthetővé teszi, hogy a mészdolomit-hegység egész övében csak ritkán akadunk a legelőkön a rendes tejgazdaság űzéséhez kellő épületekre. Ezek ugyanis többnyire csak egy-egy havasi kunyhóból állanak, a mely a pásztorok hajléka és a gazdaság hasznának tárháza is egyúttal, míg istállók rendesen egyáltalában nincsenek, vagy ha vannak is, csupán akkorák, hogy csak a fejős teheneknek nyújtanak szükség esetében olyan, a milyen, gyarló menedéket. A legkezdetlegesebbek természetesen e havasi kunyhók és karámok a juhlegelők övében, a hol még sok helyütt, így pl. a juhlegelőűl híres Monte Baldo éjszaki lejtőjén is, látni olyan havasi pásztorkunyhókat, melyek sátortető formára összefont nyers galyakkal födvék, s évről-évre újra meg újra össze kell őket tákolniok a bresciai domb- és síkvidékről ide fel-felvándorló juhászoknak.

Kellemes ellentétben vannak a Monte Baldo e nyomorúságos és szinte őskoriaknak mondható fa- és kőkalibáival a Vezzena-hegység híres tehénlegelőin látható takaros havasi majorságok Levico fölött Valsuganában. A fallal kerített udvar egyik oldalán szilárd szerkezetű épület húzódik, melynek középrésze pitvarból, hálószobából és éléskamrából áll, míg oldalvást egy felől a konyha, más felől pedig a tejes kamara csatlakozik hozzá. Ezzel szemben egy másik épületben a tágas sajtos kamra áll, míg a két szárny közt, de ugyanazon födél alatt a nagyobb számú marha befogadására alkalmas istállónak jut hely.

A mészdolomit-hegység vidékén számos havasi legelő sínyli a víz hiányát s a rajtuk legelő marha csupán arra a kevés eső- és hóvízre van szorítva, a mit mesterséges vízgyűjtőkben, vagy itató vályukban fognak föl; de ez is elég gyakran időnek előtte kifogy, vagy pedig megromlik a hosszas állástól.

Majoros kunyhók a Monte Baldón. Charlemont Húgótól

Vorarlberg a mittelbergi és thannbergi magas völgyecskék, továbbá a Hochkrummbach és Wörth melletti völgyvidék kivételével a Rajna révén az Éjszaki tenger vízmedenczéjéhez tartozik. Sík földje és alacsony dombvidéke csak éjszaknyugati határszélén van egy kevés. A többi része mind csupa magasb hegységből áll, melyet közbenső, többnyire meglehetősen szűk völgyek barázdálnak, úgy, hogy Vorarlberg egészben véve épen olyan hegyi, sőt alpesi jellegű, mint a szomszédos Tirol.

Vorarlberg természet szerint két gazdasági övre oszlik. Az egyik a völgyvidék, mely a sík földet meg az ezzel határos domb- és alacsonyabb előhegységet foglalja magába, a Bodeni-tó színvonalától (380 méter) a 650 méternyi tengerszín fölötti magasságig; a másik öv az ezen fölűl kezdődő hegyvidék. 650 méternyi magasságig a tengeri, a szőlő és a finomabb gyümölcsfajok is megérnek, minthogy a vorarlbergi sík- és dombvidéken e kényesebb termékek számára is elég enyhe az éghajlat, mely az összes gabonaneműek és egyéb táplálék-növények sikeres termesztését megengedi. És e 41 négyszögkilométernyi, vagyis az egész terület 15 százalékát tevő gazdasági övnek ép oly sűrű, mint szorgalmas lakossága derekasan hasznára is fordítja e kedvező éghajlatot, s elég változatos és jövedelmező gazdálkodást folytat meglehetősen jó földjén.

A hegyvidéken a földmívelés már pusztán a természeti nehézségek miatt is mind jobban háttérbe szorúl és 800–850 méternyi tengerszín fölötti magasságban majdnem teljesen megszűnik, s a még állandóan lakott vidékeknek itt az 1.200 méternyi magasságot csak néhány ponton meghaladó határán belűl a puszta rét- és legelő-gazdaságnak ad helyet. Szénában és egyéb takarmányban azonban a völgyvidék is bővelkedik, minek következtében a takarmány-termesztéssel együtt járó marha-tenyésztés az egész tartomány minden vidékén a legfontosabb és legjövedelmezőbb keresetforrása a népességnek. Ez már a takarmány-termesztésre szánt és a szántóvető-, meg az erdő-gazdaságnak átengedett földterület kölcsönös arányából és tagozódásából is kitetszik.

Vorarlbergnek mindössze 260 négyszögkilométernyi területéből 88 1/4 százalék a termő és 11 3/4 százalék a terméketlen föld; a termőnek ismét 70 százaléka áll mezőgazdasági mívelés alatt, 30 százaléka pedig erdőség. A mezőgazdaságilag értékesített terület, a mely 162.000 hektárt tesz, a kataszteri adatok szerint a következőképen oszlik meg: 13.945 hektár szántóföld, 1.997 hektár kert, 43.432 hektár kaszáló és rét, 13.206 hektár ház körűli legelő és 89.420 hektár havasi legelő. 65.360 hektár erdővel van borítva. A völgyvidéken a gazdaságilag értékesíthető területnek 20 százaléka szántóföld, míg majdnem 50 százaléka természetes rét, vagy füvelő-váltó gazdálkodás alatt áll; 30 százalék pedig legelő. A hegyvidéken a szénatermő rétek annyira uralkodók, hogy a szántóvető gazdaságra az értékesíthető területnek csak valamivel több, mint 4 százaléka jut, míg a többi 96 százalék csupa rét és legelő, a mibe a körűlbelűl 90.000 hektárnyi alpesi legelő is bele van értve. A hegyvidék rétterülete 22 százalékát, a ház körűli legelő 6 százalékát teszi a fűtermő földnek, úgy, hogy e szerint a havasi legelőkre nem kevesebb, mint 72 százalék esik.

A természetes takarmány-termesztésre használt összes földterület 90 százalékára rúg az egész, gazdaságilag értékesíthető talajnak, a miből eléggé kitetszik a takarmány- és marhatenyésztő-gazdaság nagy és minden más ágát meghaladó fontossága. Ezen kivűl kivált a hegyvidéken a havasi legelőkig felnyúló erdők ritkás szélei, valamint az alvidék erdei is legelőkűl szolgálnak részben, más részt pedig a bennök kaszálható széna és a takarmánynak használható lomb is tetemesen gyarapítja a marhának való eleséget. E mellett az alvidéken és a domboldalakon még jókora mennyiségű lóhere, bükköny, burgonya és répa is terem s a gabnaneműek termesztéséből származó melléktakarmánynyal együtt szintén hozzájárúl a marhatartás megkönnyítéséhez. A felföld hegyi falvaiban a szántóföldek szemes termékeinek egy része is e czélra szolgál; oly vidékeken pedig, a hol a tejgazdaság az egész éven át szakadatlanúl foly s a hol állandóan nagyon veszik a fris tejet, mint pl. az al- és felföld sűrű népességű és élénk iparú kerületeiben, ott még különféle, többnyire külföldről beszállított pótló- és hízlaló-táplálékanyagok (korpa, vörösliszt, sörtörköly, maláta, olajpogácsa és más ipari melléktermékek) is kerülnek fogyasztásra.

Megbízható adatok szerint Vorarlberg évi átlagos takarmány-termése 2 millió métermázsa szénával ér fel.

A vorarlbergi szántóvető gazdaság fő terméke a tengeri, a mely a burgonyabetegség föllépése óta mind nagyobb tért hódít. Hüvelyes veteményeket, nevezetesen babot, leginkább a tengeri-földek szélein ültetnek. A gabnaneműek között az itt „Vesen” néven ismeretes tönköly a legelterjedtebb, melyet a legmagasb hegyvidék kivételével mindenütt termesztenek. Tulajdonképeni tiszta búza ellenben csak kevés terem, s ennek is leginkább a kopasz válfaját kedvelik, minthogy állítólag több és szebb lisztet ád.

Rozsot még kevesebbet vetnek, mint búzát; az árpa- és zabtermés sem valami számot tevő, úgy, hogy az iparűző kerületekben, a hol nagyobb a lótartás, a kellő zabot nagy részt külföldről kell beszerezni.

A gumós és gyökérnövények közűl legnagyobb mértékben a burgonyát termesztik, mely a lakosság nagy részének fő eledele; de gyakran szolgál a marhának is takarmányúl. A répafélék közűl nagyobb táblákban csak a fehér répát termesztik. A kender- és lentermesztés pusztán a háziszükséglet kielégítésére szorítkozik. A zöldség-termesztés ritka kivételekkel még nagyon elmaradott állapotban van; ellenben igen örvendetes lendületet mutat a virág-termesztés. Gyümölcsfát mindenfelé, még a hegyvidékeken is nagyobb számban látni. Azonban leginkább csak közönséges fajtájú gyümölcsöt, úgy nevezett mustnak valót nevelnek, mint a melynek a termése legalább rendesen elég bőséges és különben is alkalmasabb az itt nagy fontosságú must- és pálinka-készítésre. Jó gyümölcstermő években mindenféle aszalt gyümölcs is kerűl eladásra. Bortermesztéssel csak a Rajna-völgy és a Bodeni-tó környékének községei foglalkoznak, s az itt termő könnyű és egészséges, de kissé fanyar ital nagyobb részét még ki nem forrott állapotában, mint mustot („Suser”) fogyasztják, vagy adják el.

Mindezeknél fontosabb azonban a takarmánynevelő s így a barom-tenyésztés alapjáúl szolgáló rétgazdaság. Kétféle rétet különböztetnek meg takarmány- és alomtermőt. Amazok egyszer vagy kétszer kaszálhatók, továbbá édes, savanykás és savanyú füvű rétek. Savanyú és csakis lovaknak alkalmas szénát teremnek a Rajna-völgy és Bodeni-tó környékén levő nagy rétségek; míg a többi vidékek kevés kivétellel édes, vagyis tehénnek való szénát szolgáltatnak. A völgymélyedésekben sokszor jobbára csak alomtermő rétek vannak. Minthogy gabona-, vagy mint itt hívják, „fehér” szalma alig terem s azt a keveset is többnyire fölétetik, a jó alomtermő rétek, a melyek sok és szép „fekete” almot teremnek, nem csekély becsűek, főleg pedig az olyanok, a melyeken tőzeg is ásható. Nagyobb vastagságú tőzegtelep csak kevés van Vorarlbergben. Ellenben a Rajna-völgy és a Bodeni-tó síkján, nemkülönben a Bregenzi-erdő mélyebb részein jókora terjedelmű olyan tőzeg- és zsombék-területek találhatók, a melyeken minden 20, 30, vagy 40 évben elég érett tőzeget elehet ásni, míg a közbeeső években e területek részben alom- vagy savanyú-széna-kaszálókúl, részben pedig káposzta-, burgonya- vagy répaföldekűl is szolgálnak. A legnagyobb és legdúsabb tartalmú tőzegföldek Hohenems, Dornbirn, Lustenau és Altach táján vannak.

Itt a tőzeget 40–45 centiméter hosszú, 10–12 centiméter széles és szintén ilyen vastag darabokban ássák s megszáradása után betakarítják, hogy úgy a gyárakban, mint a háztartásban tüzelőűl használják. Minthogy pedig betakarítása idején töméntelen sok a bagócs és szúnyog, meg mindenféle más rovar hemzseg a nedves levegőben, ellenök az igavonó állatok megvédésére, a kocsik rúdjára égő tőzeggel megrakott füstölő kannákat aggatnak, hogy azok füstjével a kínzó rovarokat elriaszszák.

Tőzegásás a Rajna-völgyben. Charlemont Húgótól

Az édes és savanyú takarmányt termő rétek füve mind a helyi istállókba vándorol és a síkföldön, meg a Bregenzi-erdőben kiváltképen tejgazdasági haszon alakjában értékesűl végső eredményűl, míg a felföldi hegyvidékeken leginkább a hízó marha és a fiatal állatok téli takarmányáúl szolgál.

Az állattenyésztés terén a szarvasmarha az országrész minden vidékén annyira elsőrendű fontosságú, hogy mellette a többi állatfajok tartása jóformán tekintetbe sem jöhet. Az 1890. év deczember 31-én megszámlált 2.763 darab ló kizárólag ipari, vagy legfölebb fényűzési és kényelmi czélokra szolgál; de a gazdasági munkánál már a vorarlbergi földbirtok végtelen elaprózódása miatt sem szerepelhet munkaerő gyanánt, minthogy e czélra a gazda rendesen ökreit, teheneit, vagy tinóit használja, sőt nem ritkán maga kénytelen a hátán, ha nem toló talicskán, vagy kézi kis kocsin szállítani kevés mezei vagy kertgazdasági terményeit.

A hegyalji és előhegyvidék völgyeiben a legtöbb parasztbirtok nem nagyobb másfél, legfölebb harmadfél hektárnál. De a hegység parasztbirtokai is csak ritkán haladják meg a 4–5 hektárnyi területet, úgy, hogy itt sem igen elégséges egy-egy ily kisbirtok a rajta élő parasztcsalád eltartására. Ily körűlmények közt érthető, hogy a lótenyésztés nem lendűlhet föl, s csak csodálni lehet, hogy legalább a szarvasmarha-tenyésztés oly virágzó. Emez ugyanis nem csupán számarányaival válik ki feltűnően (Vorarlbergben az 1890. évben 58.231 szarvasmarhát számláltak), hanem a tartomány törzsfajtája, az ú. n. montavoni, a középeurópai Alpeseknek egyik legszebb és legbecsesebb fajtái közé tartozik. Igaz, hogy ez eredeti fajtát nem sikerűlt a tartomány minden vidékén változatlan mivoltában elterjeszteni, minthogy a haszonhajtó állatokat tartó kerületek nagy szükségletének a belföldi tenyésztés nem volt képes eleget tenni. Tiroli és svájczi egyéb fajták folytonos bevitele kiváltképen a Bregenzi-erdő és az elővidék marhaállományára hatott átalakítólag. Itt a szürke alapszín és az algäui, illetőleg a felső-inn-, meg a lechvölgyi fajta ismeretes jellemző testalkotási sajátságai már annyira feltűnők, hogy bátran meg lehet az előbb említett mellett a tartományban még egy másik fajtának a meglétét is engedni, melyet vorarlberg-algäui néven lehet megkülönböztetni. Egyébiránt mind a két, úgy a világos borzderes, mint a barna borzderes színű marhafajta állatainak szép testalkotása, valamint bő tejelése tekintetében teljesen egyenlő rangú versenytársa egymásnak.

Az osztrák alpesi tartományok közt Vorarlberg dicsekedhetik a legjövedelmezőbb tejgazdasággal, mely különben a havasi legelők nagy kiterjedtsége és a tejtermékek gyártásának előrehaladott módjai és eszközei dolgában is első helyen áll. A kis tartományrész már is nevezetes sajtkivitellel dicsekedhetik, újabb időben pedig az édes vaj készítése és kivitele is nagyobb lendűletnek örvend. A tejgazdaság színvonalának emelésében tetemes része van a szövetkezeti gazdálkodás meghonosúlásának, melyre már 20 évvel ez előtt adott példát a tartományi gazdasági egyesűlet. A tejgazdaság nagy fontosságát eléggé megvilágítja az évenként nyert tejmennyiség, a mely megbízható becslés szerint 550.000 és 700.000 hektoliter közt váltakozik.

Ebből kerekszám 200.000 hektoliter azon friss állapotában kerűl fogyasztásra, mintegy 50.000 hektoliter a borjúnevelésnél fogy el, e szerint tehát 300.000–450.000 hektoliter marad tejgazdasági földolgozásra. E két utóbbi szám középértékét véve alapúl s abból a föltevésből indúlva ki, hogy a belőle készíthető vaj-, kövér és sovány sajt, meg túró mennyisége a földolgozott tej 10 százalékával egyenlő, e tejtermékek évi átlagos sulya 37.500 métermázsára tehető.

A fenti tejmennyiségbe a fejés alatt álló kecskék teje is bele van értve, melyeket kivált a szegényebb családok tartanak nagyobb számban a völgyvidéken, a hegységben pedig a meredekebb és szárazabb legelőterületek fölhasználása tekintetéből gyakoribbak. Az 1890-ben kor- és nemi különbség megjelölése nélkűl megszámlált 12.424 kecske közűl mintegy 10.000 lehetett a fejősök száma. Juhot is tenyésztenek nagyobb számban, de csak nemesítetlen fajút a hegyvidékeken, fejni azonban sehol sem fejik őket. Az 1890. évi számlálás l0.204 darabot mutatott ki, még pedig 3.616 anyajuhot. A sertéstenyésztés is emelkedőben van, a mennyiben a tartománynak majdnem minden vidékén tenyésztenek és hízlalnak nem csupán saját házi használatra, hanem eladásra szánt sertéseket is. A legutóbb kimutatott állományban számuk 11.556 darabra rúgott.

Az egész állattartás, nevezetesen a szarvasmarha- és a juh-tenyésztés egyik fő feladatáúl a nagy terjedelmű ház körűli és havasi legelők értékesítése tekinthető. Igaz ugyan, hogy a völgyvidék közös legelői sem valami nagy kiterjedéssel, sem nagyobb termékenységgel nem dicsekedhetnek. Annál becsesebbek azonban a tejgazdaság szempontjából a hegyvidéki községek, különösen a Bregenzi-erdő nagy számú házi legelői, melyek gyakran legelőváltó-gazdasági czélra is hasznosíthatók, vagyis váltakozva szántóföldekűl is szolgálnak. Ugyanez mondható a kisebb terjedelmű, de igen kedvező fekvésű és kivétel nélkűl szarvasmarhának is alkalmas bregenzi, dornbirni és feldkirchi alacsonyabb és középhegyek legelőiről, a melyekhez a Bregenzi-erdő fensíkszerű magas legelői csatlakoznak. A felvidék meredek és zordonabb havasai már csekélyebb fűterméssel szolgálnak, s a rajtuk lévő legelőterületeket is többnyire sziklás és jégárral borított helyek szakítják meg, igen gyakran pedig csupán juhoknak és kecskéknek valók.

A vorarlbergi alpesi legelők egész területe mintegy 90.000 hektár, s a közelükben lévő erdei legelőkkel együtt bízvást több, mint 1.000 négyszögkilométerre tehető, tehát az egész tartomány harmadrészénél is nagyobb.

Használhatóságuk szerint tehéntartó, illetőleg tejgazdasági alpesi legelőket, vegyes legelőket, továbbá rideg állatok számára és juhoknak való hegyi legelőket különböztetnek meg. Lovak számára való havasi legelők Vorarlbergben nincsenek, hanem igen is vannak úgy nevezett „Rossstände”-űl, vagyis kizárólag lólegelőkűl értékesített területek, a melyeknek ingoványos talaján csakis savanyú széna terem. A fejős kecskéket a tehénlegelők közelében tartják, míg a még fejés alatt nem állókat a juhokkal csapják egyűvé. Előhavasok, a minők kiált az alvidéken vannak nagyobb számmal, az olyan füves területek, a melyek ugyan már a magasb hegységen feküsznek s a tulajdonképeni havason-legeltetés idejének kezdetén és végén kerülnek lelegeltetés alá, e közben azonban nyaranta kaszálókúl is szolgálnak s első sorban mégis szénatermesztésre valók. Ép ezért ezek nem is tartoznak a tulajdonképeni havasterületek sorába, hanem a rétek, vagy kaszálók („Heugüter”) közé, s mint ilyenek rendesen magánbirtokok. Ellenben a tulajdonképeni, vagyis kizárólag legeltetési czélokra szolgáló havasok a felvidéken jobbára községi vagy szövetkezeti birtokok, míg az alvidéken és az elővidék hegyi községeiben az érdekszövetkezeti és magánbirtoki havasok a számosabbak.

A felvidéki kerületek hegységeinek havasi legelői többnyire igen távol feküsznek a községektől, sokszor az erdővidék fölött több órányi távolban s 2.000–3.000 méternyire a tengerszín fölött, nem egy helyütt már a legzordonabb szirtek és jégárak körében s meg-megszaggatva szirtomladékok és lavinaomlások törmelékhalmaitól. Ellenben sokkal nyájasabb képet tárnak elénk az alsó- és az előhegyvidék szelídebb tájainak havasai. Ezek többnyire mész- és dolomithegyeken terülnek el és ritkán érnek föl 2.000–2.200 méternyi magasságig, e mellett a hegység uralkodó alakúlatánál fogva többnyire szelíd hajlású lejtők és fensíkok, melyeknek tágas térein a legbujább fűtermés díszlik. Azért is épen ezeken virágzik legszebben a havasi tejgazdaság, a mely itt czélszerű berendezésű s csinos gazdasági épületekben folyik s a marha és a legelőterület gondozása tekintetében is bátran kiállja a versenyt bármely más alpesi ország tejgazdasági berendezésével. Ott ellenben, a hol a természet mostohább és kevesebbet nyújt s e kevés is csak költséges, fáradságos és nagyon bizonytalan úton-módon érhető el, mint pl. Bludenz és Montavon kerületeinek nagyobb részében, – ott bizony a vorarlbergi havasi legelők gazdálkodási berendezése és egész értékesítési módozata is sokkal alacsonyabb színvonalon áll.

Bor-, gyümölcs- és selyemtermesztés Tirolban és Vorarlbergben. Mach Ödöntől, Mader Károly (gyümölcstermesztés) és Gerloni Ferencz lovag (selyemtermesztés) közreműködésével, fordította Katona Lajos.

E három termesztési ág a legjellemzőbb Dél-Tirol gazdaságára, kivált az Etsch-völgyben és ennek melegebb mellékvölgyeiben honos gazdálkodásra nézve. A baromtenyésztés mellett ezek a tartomány fő jövedelemforrásai, s termékeik a legfontosabb kiviteli czikkek sorába tartoznak. Alapjáúl szolgálnak egyúttal nem egy iparágnak, nemkülönben ezekre támaszkodik első sorban Dél-Tirolnak több tekintetben élénk és eléggé fejlett kereskedelmi forgalma. Ezeknek köszönheti mindenekelőtt az Etsch-vidék sűrű lakossága megélhetését és jóllétét.

A bortermesztés, melyet nemzetgazdasági fontosságánál fogva az első hely illet meg, Tirol déli részében mindenesetre régi eredetű. Hogy a szőlőmívelés mikor honosúlt meg az Etsch-völgyben, arra vonatkozólag nincs ugyan semmi biztos adat; de nagyon valószínű, hogy az a mai Dél-Tirolban, az ó-kori Rhätia ezen egyik részében, már a mi időszámításunk kezdete előtt divatozott. A római hatás e részben itt is elég korán érvényesűlt. Hogy Rhätiában Augustus császár korában már virágzott a szőlőmívelés, arról történeti adatok is tanúskodnak. Rhäti borok, még pedig alighanem valteliniek, a császár kedvelt italaként említvék, s föltehető, hogy e korban már a verőfényes Etsch-völgyben sem volt ismeretlen a szőlővessző. Mint a Rajna-vidéken és Pannoniában, úgy Tirolban is tetemes lendűletet nyert a bortermesztés Probus császár ösztönzésére. S a népvándorlás viharai sem pusztíthatták el, mert az V. századbeli Szent Severin csodálattal emlékezik Rhätia kiterjedt szőlőmíveléséről. Határozott említésére a tiroli bor termesztésnek azonban csak egy 855-ből való okiratban akadunk legelőször, a mely a bauzenai (bozeni) szőlőhegyekről szól s a melyből kiviláglik, hogy itt ekkortájt már régideje virágzott a szőlőtermesztés. 967-ből már a Vintschgau, valamint a Merantól keletnek fekvő vidék bortermesztéséről is hallunk hírt; egy 965-i okirat pedig már Sautens, egy Innsbruck kerületében fekvő falu borairól is emlékezik, a miből kitetszik, hogy Tirolban is, mint annyi más helyütt, jóval túl terjedt a bortermesztés annak mai határain.

Azon időkben főkép a kolostorok ápolták Dél-Tirolban a szőlőmívelést. Így azt halljuk, hogy 1060 táján 25-nél több bajor kolostor és apátság bírt Bozen környékén szőlőket, s ismételten szólnak ez időből való okiratok egyes bel- és külföldi kolostoroknak, vagy templomoknak adományozott, vagy örökűl hagyott szőlőkről. Prágai Vincze I. Frigyesnek 1158-ban Olaszország ellen folytatott hadjárata leírásában dicséri a bozeni bort, melyért Eschenbach Wolfram is lelkesedett. A XV. században pedig Wolkenstein Oswald tiroli költő sovárogva emlegeti idegen földön a tramini bort. A XVI. század folyamán kivált a tramini, griesi, lanai, kronmetzi, trienti és iserai borok örvendtek messze földön elterjedt jó hírnek.

Újabb időben úgy egyes derék férfiak részéről, a kiknek sorában első helyen János főherczeg említendő, mint egyesűletek útján sok történt Tirol bortermesztésének föllendítése érdekében. Némely kevésbbé kedvező, magas fekvésű helyen, így Klausen vidékén és a Vintschgauban, a szőlőmívelés tért vesztett ugyan s több helyütt a gyümölcstermesztés lépett nyomába, ezzel ellentétben azonban az Etsch-völgy s nevezetesen az olasz nyelvű vidékek bortermesztése igen nagy mértékben emelkedett és nagy területi hódítást is tett, a mi első sorban az ötvenes és hatvanas években föllépett selyemhernyó-betegség folytán hanyatlásnak indúlt selyem-termesztés alábbszállásával függ össze. Tirol és Vorarlberg szőlőmívelésnek szánt egész területe 17.083 hektár, a miből 244 Vorarlbergre, 6.139 Német-Tirolra és 10.700 Olasz-Tirolra esik. E mellett megjegyzendő, hogy Dél-Tirolban sok helyütt, nevezetesen a völgylapályon, a vegyes gazdálkodás honos, így különösen Olasz-Tirolban, a hol a 10.700 hektárnyi, szőlővel beültetett területből 6.436 hektárt tesznek az olyan szőlők, melyeket a legutóbbi telekadó-szabályozásnál ugyan szőlőkűl becsűltek, azonban e mellett nagyobbrészt mezőgazdasági és gyümölcstermesztési czélokra is szolgálnak.

Tirol átlagos évi bortermése kerekszám 380.000 hektoliter; Vorarlbergé csupán 4.500 hektoliter. Némely évben azonban tetemes ingadozás mutatkozik, úgy, hogy míg olykor a fenti mennyiség 600.000 hektoliterre is felszökken, addig nagyon rosz években 150.000-re száll alá.

Jóllehet kétségtelen, hogy a szőlővessző a tartománynak úgy olasz, mint német lakosságú részeibe délről, Italiából kerűlt be a római gyarmatosítás útján, a miről már a szőlőmivelésre vonatkozó számos latin eredetű szó is tanúskodik, – mégis tetemes különbséget látunk e két tartományrész bortermesztésében úgy az uralkodó szőlőfajok, mint a mívelés egész módját és a borkezelést illetőleg. Míg Bozen és Meran vidékén jobbára világos vörös, kellemes zamatú, könnyű asztali borokat termesztenek, addig Trient és Rovereto környékén inkább a sötét, erősebb s a szomszédos olasz vidékekéihez hasonló borfajták a gyakoriabbak.

Termésének mennyiségével Dél-Tirol éjszakibb, német részében először is a bozeni bortermő-vidék válik ki, nevezetesen Gries, Zwölfmalgreien, aztán az Etschen túli községek, név szerint: Kaltern, Eppan, Girlan és Tramin, melynek borai már régi időben is jó hírűek voltak a külföldön, továbbá Auer, Neumarkt, Salurn, Margreid és Kurtatsch, melyek együtt véve a tartomány egész bortermésének majdnem egy harmadát adják. Ezekhez csatlakozik Meran vidékének bortermése a következő kiválóbb helységekben: Algund, Gratsch, Tirol, Marling, Riffian, Mais, Schönna, Lana, Nals és Andrian. Kevésbbé nevezetes az Eisack-völgy szőlőmívelése, mely átmenetűl szolgál a kis brixeni bortermő-vidékhez, a hol a szőlőtermesztés és borkezelés, valamint ezek termékei is már inkább az éjszaki bortermő országokéihoz hasonlók s az Etsch-vidék melegebb tájaiéval ellentétben a fehér bor az uralkodó. A brixeni terület átlagos évi termése mintegy 5.000 hektoliter, de eddigelé csak helyi fontosságú.

A tiroli bortermő vidék délibb részeiben Mezzolombardo és Mezzotedesco nagy szorgalommal mívelt környéke emelendő ki első helyen, a melyhez St. Michele és Lavis, majd Giovo, Meano és Cembra hegyoldalainak szőlői csatlakoznak, továbbá a trienti termékeny síkság, a Campo Trentino, nemkülönben a nevezett város körűl lévő kedvező fekvésű dombsorok, aztán az Etsch-völgyben Calliano, Nomi, Mori, Lizzana, Aldeno, Pomarolo, Nogaredo, Ala és Avio, s valamennyi fölött a remek fekvésű Isera, melynek borai a legjobbak közé tartoznak a tartományban; végűl a Sarca-völgy és a Garda-tó környékének szintén igen jeles bortermő vidékei.

Az Etsch-völgy déli mellékvölgyeiben, a Nons-völgyben (Cles, Revò) és a Sugana-völgyben (Borgo, Strigno) szintén tetemes mennyiségű bort termesztenek még; azonban a szőlőmívelés itt már mégis veszteni kezdi lassankint azt a nevezetességet, a melylyel az Etsch-völgyben annyira kiválik.

Vorarlbergben különösen a Rajna-völgy déli és délnyugati lejtői, a Bregenzi-erdő délnyugati lejtősége és a Bodeni-tó partvidéke szolgál szőlőmívelésre.

A tiroli bortermő vidékek talajalakúlata nagyon sokféle. Az Etsch-völgy dombjain porphyr és kevéske granit mellett kivált nagy kiterjedésű mésztalaj mutatkozik. Néhány helyen, mint Iserában és a Trient melletti Madernóban, a szőlőnek annyira kedvező bazalttal is találkozunk a talaj fölszínén. Az Etsch-völgy lapályán leginkább az őskőzet elmállásából és hozzá elegyűlt mészkőtörmelékből alakúlt alluvialis talajon terem oly buján a szőlő. Némely becsesebb szőlőfajták, így a Teroldigo és a Lagrein nagyobb tömegben való termesztésének kiváltképen kedvez a homokos alluvium, ha, mint több helyütt Bozen környékén és Mezzolombardo hegyoldalain, laza kavicsos az alapja, s ha e mellé a forró nyári időn át való öntözéshez kellő mennyiségű víz is van. Említendő még a Valsugana csillám- és zsírpala-földje, meg a Nons-völgy márga-talaja.

Dél-Tirolban a bortermesztés 700, sőt néhol egész 900 méternyi magasságig emelkedik a tengerszín fölött. A tartományrész éghajlata ugyanis fölötte kedvez neki. Az Etsch-völgy évi középhőmérséke 11–12° C. A nyár többnyire igen meleg, s szép őszszel még a legkésőbben érő szőlőfajták is eléggé megérnek. A tél rendesen nagyon enyhe, csak ritkán száll a hőmérő 11° C-ra a fagypont alá. Sőt a tartomány egy kis része, a Garda-tó környéke, meg a Sarca-völgy, egészen a Rivieráéhoz hasonló éghajlatú, úgy, hogy itt az olajfa is jól megterem. Mindazonáltal nem egy helyütt megesik az is, hogy szigorúbb télben a szőlők elfagynak. Már annál ritkábbak; egyes magasabb fekvésű helyeket kivéve, a tavaszi fagyok, jóllehet némely esztendőkben, így pl. 1875-ben, ezek is tetemes károkat okoztak.

Nem igen kedvez a szőlőmívelésnek az Etsch-völgyben az esőzés mennyisége és elosztódása. St. Michelében az évi esőzés az utóbbi 15 éven át 570–1.371 milliméter között ingadozott s ez idő átlaga 1.044 millimétert tesz. Az elmúlt évtized folyamán nem kevesebbszer, mint hatszor az 1882., 1885., 1888. (kétszer), 1889. és 1890. években öntötte el a víz az Etsch völgyének nagy részét. Többnyire május és június, meg szeptember és október hónapokban állanak be tartós esőzések, míg július és augusztus hónapokban inkább a túlságos szárazság árt némely helyeken a szőlőnek. Az őszi esőzések gyakran korai szüretelésre kényszerítik a gazdát, hogy a szőlőt a rothadástól megmentse. Olyan kései szüretek, mint a Rajna mentén, s a szőlőnek a tőkén mézédes aszúvá érlelődése, mint a tokaji Hegyalján, Tirolban lehetetlenség.

Az Etsch-völgynek meleg és egyúttal nedves éghajlata gombanemű élősdiek tenyészetének is igen kedvez. Az Oïdium Tuckeri nevű szőlőbetegség az ötvenes években teljes elpusztítással fenyegette Tirol szőleit, míg 1862-ben végre, nevezetesen a „kénapostol”-nak elnevezett bozeni Comini buzgólkodása folytán, e betegség ellen a kénpor használata mind általánosabban el nem terjedt, s 1865-ben ismét rendes termést lehetett nyerni.

Ujabb időben pedig a Peronospora viticola nevű penészgomba fenyegette nagy veszedelemmel a tiroli szőlőmívelést. E betegséget itt először 1880-ban tapasztalták. Eleintén csak őszszel és csupán a nedvesebb helyeken mutatkozott. Azonban évről-évre korábban kezdett jelentkezni s mind jobban növekedett az általa okozott kár, úgy, hogy némely vidéken már a szőlőmívelés teljes abbahagyására gondoltak. De ezt az ellenséget is sikerűlt 1886 óta legyőzni. Csakhogy az ellene való küzdelemben, ép úgy, mint a kénpor használatában, újabb teher hárúlt a tiroli bortermesztésre. Végűl nem feledkezhetünk meg az itt „Gosse” nevezetű szőlőpusztító kis hernyóról sem, a mely mint már száz meg száz évvel ez előtt, még ma is rengeteg károkat okoz Tirol szőleiben.

Fedeles lugas. Charlemont Húgótól

Az Etsch-völgyben, különösen pedig ennek német lakosságú részében majdnem kivétel nélkűl ernyős lugasokon („Pergel”) nevelik a szőlőt. Bármit mondanak is a szőlőnevelés e módja ellen, az e vidéken eddig nemcsak főnmaradt, de még tovább is terjedt, főkép Trient környékén, a hol mellette még igen sok helyütt az ú. n. scarozzi-nevelést is látni. Ez abban áll, hogy a többé, vagy kevésbbé magasra növesztett szőlőtőke ágait a földbe ültetett s rendesen jó sokáig elevenen zöldelő fűzfagalyakra fonják akként, hogy félkörívekben hajolnak az egyik karóról a másikra s lehetőleg egyenletes magasságban húzódnak az így alkotott vessző-sorfal hosszában. Azonban a gondosabb mívelést engedő lugasos nevelés mind jobban kiszorítja a scarozzikat, különösen mióta az ernyős lugas rácsozatáúl szolgáló költségesebb faléczezetet (olaszúl filetti, németül Stallein, Hacken) olcsóbb vasdróttal helyettesítik. A tömegben való nevelésre, a mely a Tirolban uralkodó, valamint a magasb növést kívánó honi fajták termesztésére nézve valósággal igen alkalmasnak is mondható a lugasra futtatás, minthogy a lugason is egészen jól megérnek s e mellett nem is rothadnak meg oly könnyen a fürtök, mint az alacsonyabbra vágott venyigén. Mindenek fölött pedig tekintetbe veendő, hogy a lugason nevelés jóval kevesebb munkával jár, mint az Alsó-Ausztriában, vagy a Rajna mentén dívó alacsony karókon, vagy kereteken nevelés.

Más nevelésmódokat az Etsch-völgyben csak kivételesen és csupán némely, Tirolban meghonosítani próbált idegen, Rajnamenti, vagy franczia szőlőfajok kedveért látni. Ellenben már a magasb fekvésű mellékvölgyekben, mint pl. a Nons-völgyben, a Valsuganában, valamint Brixen vidékén is az alacsony mívelés az általánosan uralkodó, minthogy itt a talajból kiáradó meleg a kevésbbé kedvező éghajlati körűlmények között nagyon is fontos föltétele a szőlő megérésének. A tartomány határai felé, az olasz földdel szomszédos vidékeken ellenben mind általánosabbá válik a magas mívelés s lassanként egészen az éjszakolaszországi fűzéres nevelésbe megy át, a melynél a venyige régi római mód szerint „a szilfára fonódik” s így húzódik fürtökkel megrakottan egyik fától a másikig.

A szőlőket az egész Etsch-vidéken általán véve igen gondosan, sőt helyenként mintaszerűen mívelik. Az ültetett fajok minőségére nézve lényeges különbség van az olasz és a német lakosságú vidékek közt. Azonban mind a kettőben a fekete szőlőfajok az uralkodók. Bozen vidékén mindenekelőtt a kevés festőanyagú Vernatsch-fajták, a nagy, közép és kis Vernatsch, meg a Rossara (másként „der Geschlafene”) a kedveltek, s ezek szolgáltatják azt a könnyű, kellemes zamatú, világos rubin-vörös asztalibort, mely kivált Éjszak-Tirolban, de a vele szomszédos országokban is igen jó névnek örvend s általában a legjellemzőbb tiroli bor.

A nevezett fajokon kivűl főleg Bozenben a nagyon sötét Lagreint is termesztik, mint a mely kiváltképen a közönségesebb borok javítására és színük erősbítésére szolgál, s ezért igen jó áron kél. Meran környékén a nagy, vagy nemes Vernatsch az uralkodó, a melyből csak gyenge, savanykás bort szűrnek ugyan, de annál becsesebb asztali szőlő minőségében, a mivé puha, épen nem fanyar héja és kellemes, húsos, nem túlságosan édes íze igen alkalmassá teszi; ezért Meranban gyógyhatású szőlőképen is tetemes mennyiségben kerűl fogyasztásra s e mellett nevezetes kiviteli czikkűl is szolgál. Fehér fajok közűl a német Etsch-völgyben kivált a fehér Vernatsch, a Blatterle és Muskatály-Blatterle, továbbá csekély mennyiségben a Brattraube és Terlan vidékére szorítkozólag a nem igen szapora termésű Terlani honosak. Az Etsch közelében fekvő nedvesebb helyeken az említetteken kivűl még egy amerikai fajt, az Izabella-szőlőt is termesztik, mely a Labruscának egy alfaja és úgy az Oïdium, mint a Peronospora ellen aránylag nagyobb ellenálló erejű, a mellett igen bőven termő bora silány minősége s kivált kellemetlen zamatja miatt csupán házi használatra való.

Az Etsch-völgy olasz részében mindenekelőtt a Teroldigo érdemel említést, a melyet kivált Mezzolombardo, Mezzotedesco, St. Michele, Lavis és Sorni mellett termesztenek. Ennek igen sötét, kellemesen erős ízű nedve ép úgy, mint a Lagrein, főkép gyengébb borok javítására szolgál, de kellő kezelés mellett jeles palaczkos borok szolgáltatására is alkalmas. Továbbá itt is honosak a Rossara, valamint a közép- és nagy Vernatsch, melyeknek Olasz-Tirolban Schiava és Schiavone a nevük. Azonban mégis a legelterjedtebb Olasz-Tirol dombvidékein a Negrara, mely jó helyeken erős, élénk színű, becses bort ád. E mellé sorakozik a nagyon sötét Marzemino, mely kivált Rovereto környékén igen elterjedt, továbbá a Gropello, a Nons-völgy uralkodó szőlőfaja, meg a Marzemino-Padovano és a savanykás, de sötét és bőtermő Pavana, mely a Valsugana leggyakoribb szőlőfaja. Fehér fajok közűl itt is a fehér Vernatsch az uralkodó s mellette még említendők a Nosiola (Durello), mely a Sarca-völgyben terem s kitűnő pecsenyeborok előállítására szolgál, továbbá a Bianchetta, Peverella, Maor és mások.

A brixeni vidéken a régi tiroli fajok az utóbbi időben meghonosított idegenek mellett mindinkább háttérbe szorúlnak, minthogy amazok későn érők lévén, itt, a tiroli szőlőmívelés e határvidékén kevésbbé alkalmasok. Ily idegenből kerűlt fehér fajokúl kivált az Ortliebi, az Elbling, a fehér Burgundi, a vörösek közűl pedig az Oporto és a kék Burgundi honosúltak meg.

Tirol elsőrendű bortermő vidékén, az Etsch-völgyben, ismételten megkisérlették idegen, így német, osztrák és franczia szőlőfajoknak finomabb borok előállítására czélzó meghonosítását. Az első ösztönzést erre János főherczeg adta. Elszórtan még ma is találni ily régibb keletű ültetvényeket, melyekben rendesen nem egy bizonyos faj, hanem keverten egy-egy vidék több faja van (Strareben). A hatvanas években a fínomabb szőlőfajok meghonosítása ügyében a klosterneuburgi vinczellérképző-iskola és ennek növendékei buzgólkodtak, s az ő fáradozásuk eredménye a ma látható számos Rizling-, Tramini- és kék Burgundi-telep. A St. Michelében 1874-ben alapított tartományi gazdasági tanintézet és mintagazdaság kiválólag egyes bordeauxi fajok meghonosítására törekszik, minthogy nemesebb vörös borok termesztése czéljából ezek későn érő és szívósabb természetüknél fogva itt, az Etsch-völgyben, jóval alkalmasabbak, mint a burgundi vesszők. Itt-ott vörös és zöld Veltlinit, Furmintot, Kadarkát, Blaufränkischt is találunk, a mely főleg a Valsuganában kedvelt, továbbá csemegeszőlőképen a korán érő Portugalit és szórványosan a Chasselast. Vorarlbergben leginkább a kék és korai kék Burgundiból készűl az a kellemes, kissé savanykás, de zamatos asztali bor, melyet e kis tartományban minden másnál jobban kedvelnek, csakhogy a termesztett mennyiség korántsem elégséges a szükséglet fedezésére.

A borkészítésnél szokásos eljárást illetőleg Tirol nem egy sajátszerűséget mutat. Még mintegy 200 évvel ez előtt a leszedett szőlőt azonnal kisajtólták s a mustot úgy erjesztették itt is, mint Alsó-Ausztriában. Csak a XVII. század első felében honosodott meg Olaszországból Quarinoni H. orvos kezdeményezésére az itt ma általán dívó kezelésnek az a módja, melynél a mustot a szőlő héjával, sőt csutkájával együtt erjesztik. Régibb okíratok és úrbéri könyvek ezt a törkölt (Praschlet, vagy Maische) nem is említik, hanem mindig csak mustról szólnak. Az olyan boroknak, a melyek, hogy édesebbek legyenek, csak rövid ideig erjednek a törköllel együtt, vagy még azon édesen, a szőlőből sajtóltatnak, karczos (Kretzer) a nevük.

Szüretelés Bozen mellett. Charlemont Húgótól

Minthogy a fehér bort is nagy részt ezen a, csupán vörös boroknál szokásos módon készítik, Tirol fehér borai, melyek különben csakis az utóbbi néhány év óta kezdenek számbavehetőbben szerepelni, kevéssé alkalmasak a forgalomba hozatalra. Újabb időben azonban sok helyütt már a must erjesztése útján előállított fehér bort is kezdenek készíteni, a mint hogy egyáltalában igen tetemes haladást tapasztalhatni a borkezelés terén az egész tartományban. Kiválóan feltűnő ez a tartomány olasz részében, a mely e tekintetben ez előtt nagyon mögötte állt a német lakosságú vidékeknek, a melyek már évszázadok óta nevezetes borkereskedéssel dicsekedhettek, míg az olasz részeken régebben a jóllét fő forrásaúl a selyemtermesztés szolgált, a bortermesztés pedig jobbára csak a helyi szükséglet födözésére szorítkozott. Napjainkban azonban már mindenfelé pinczéket látunk épülni, s mind nagyobb gondot kezdenek fordítani a hordók tisztántartására is.

A tiroli borok csekély ideig való eltarthatóságáról régebben joggal általánosan elterjedt vélemény ma már nem alapos. Ma már ugyanis Tirol is termeszt, ha nem is nagy mennyiségben, de egészen jó palaczkos borokat is. A termesztés java tömege azonban még ma is csak könnyebb asztali borokból áll, melyek rendszerint még azon évben kerülnek fogyasztásra s hosszabb állás útján, ha nem romlanak is meg, de nem is igen javúlnak.

A tiroli asztali bor nemcsak egész Tirol, hanem a vele szomszédos országok területén is általánosan elterjedt és kedvelt itala a népnek, s igen kedvelik a határos osztrák tartományokon kivűl főleg Svájczban, kivált a keleti kantonokban, valamint Bajorország déli részében, a Bodeni-tó környékén és Württembergben, úgy, hogy Tirolban elég tekintélyes borkereskedés fejlődött. Nevezetes kiviteli czikkűl szerepel újabb időben őszszel az édes, lassú erjedésű must, melyet kivált Svájczba szállítanak ki nagyobb mennyiségben, a hol „Suser”, vagy „Sauser” néven ismerik és igen kedvelik, de Vorarlbergbe és Württembergbe is sokat visznek ki belőle.

A forgalomba kerülő borok kezelése többnyire egyes nagyobb termesztők és nagykereskedő czégek jövedelemforrása. Dél-Tirolban azonban ilyeneken kivűl egyes borászati egyesűletek is foglalkoznak vele, melyek a kisebb gazdák termését a törkölylyel együtt, vagy még szőlő alakjában suly szerint megvásárolják s minthogy kellő eszközeik vannak, czélszerű kezelés mellett igen szép haszonnal értékesítik. Csak kevés vidéken, így pl. Meran környékén s néhány mellékvölgyben, valamint a brixeni és klauseni vidéken szűri le rendesen a gazda maga a borát. A borkereskedés ezen, itt általános módjának is megvan a maga jó és rosz oldala. Borászati szövetkezetek alakúlása útján azonban idővel a kis gazdáknak is mind nagyobb számban lehető lesz borukat saját kezelésben értékesíteniök. Házi használatra számos helyütt ú. n. törkölybort vagy csigert (Tresterwein, Vino piccolo) készítenek akképen, hogy tiszta, vagy czukros vizet öntenek a már kisajtólt törkölyre. A törkölyt különben nagyobbára pálinkafőzésre s ennek lepárolása után még a marha hízlalására is használják.

Végűl még megemlítjük egynéhány jobb hírű tiroli bornak a nevét. A vörös asztali- és pecsenyeborok közűl nevezetesebbek a Magdalena, a leitachi és st. justini Bozen mellett, a girlani, a kalteri tómelléki és az Etschen túli tramini, a Nalsi és Küchelbergi Meran mellett, a mezzo-lombardói, sornii, trienti, callianói, nomii és iserai Olasz-Tirolban. Jó fehér asztali és pecsenyeborok a terlaniak, finomabb ó-borokúl a Meran környékéről való goyeni, a kreuzbichli, a Magdalena, a leitachi, a torlani rizling, továbbá St. Michele, Maderno, Castel Aquilo, a Trient melletti St. Donato borai, a callianói Negrara, valamint az iscrai, villai és marapói említendők Rovereto mellett, végűl pedig a kitűnő csemegeborként ismeretes castel-toblinói a Sarca-völgyben.

Lugasritkítás Olasz-Tirolban. Charlemont Húgótól

Vorarlbergben Ardetzenberg, Kapf, Blasenberg, Gais, Vaduz, Boch és Gutenberg szőlőültetvényei a legjobbak.

A selyemtermesztés kivált Olasz-Tirolra nézve egyikévé lett a legfontosabb gazdasági keresetágaknak, és még ma is nevezetes, míg Német-Tirolban sohasem tudott általánosan meghonosodni, s ma már csak oly helyeken foglalkoznak vele, a hol a lakosság tetemes százaléka olasz nyelvű, mint példáúl Salurn-, Branzoll-, Leifers-, Gargazonban, stb. E sajátszerű jelenség mindenesetre szoros összefüggésben van az olasz és a német lakosság különböző életmódjával, szokásaival és hagyományos erkölcseivel.

A selyemtermesztésnek Dél-Tirolba való bevitelét illetőleg csak igen kevés történeti adatunk van. Az első eperfákat állítólag a velenczei köztársaság főnhatósága alatt, 1416-ban ültették Rovereto város kerületében. Loredano Lőrincz velenczei dogénak egy rendeletéből kitetszik, hogy Alában, a mely akkor tájt szintén a velenczei köztársasághoz tartozott, 1505-ben már meglehetősen kiterjedt selyemtenyésztés virágzott. 1548-ban keletkezett a mai Dél-Tirol területén az első selyemfonó gyár. Trientben a selyemtenyésztés csak később honosúlt meg, minthogy a herczegpüspökök e városa kevésbbé volt fogékony ipari és kereskedelmi mozgalmak iránt, mint Rovereto, Ala és Riva. A Nons-völgyben csak e század elején, Primieróban pedig épenséggel csak 1860-ban kezdtek vele foglalkozni.

1667-ben a selyemtermesztés különben már annyira el volt terjedve s a gubó-termés oly tetemes volt, hogy Rovereto községe évi árszabás elrendelését látta szükségesnek, a mely nem volt ugyan törvény erejével kötelező, de mégis irányadóúl szolgált a gubó-kereskedelemben.

Tirol selyemtenyésztése 1848 és 1852 között érte el virágzása tetőpontját. Ekkor tájt kétségtelenűl a legfontosabb keresetága volt a tartomány olasz nyelvű részének. A „mag”, vagyis a selyemhernyó petéje minden nagyobb vesződség és gondozás nélkűl könnyen volt kapható s rendesen maguk a parasztasszonyok tartották készletben; az eredmény egészen biztos volt úgy, hogy a termelő rendesen még az évi tenyészidő lejárta előtt könnyen túladhatott rajta; minden faluban dolgozott a nyári és őszi hónapokon át legalább egy-két kisebb selyemfonó gép, még pedig többnyire künn a szabad ég alatt; minden felé hallatszott a gombolyítók duruzsolása s a fonó lányok víg danája.

A negyvenes évek átlagos gubó-termését Staffler (Tirol und Vorarlberg, 1848) egészben 5,367.000 kis, vagyis 3,220.000 bécsi fontra becsüli, a mi 1,803.312 kilogrammal egyenlő. Ebből 974.600 bécsi font Rovereto kerületére, 2,144.250 pedig a trientire esett, míg Német-Tirolra csak 101.250 bécsi font, a miből 50.000 a kalterni, 30.000 a neumarkti kerületre és 250 font Brixenre jut. 1852-ben a gubó-termés 3,713.930 fontra, vagyis 2 millió kilogrammnál többre rúgott.

A termelés a gubók olcsó ára mellett is folytonosan emelkedőben volt mindaddig, míg 1855-ben Tirolban is ki nem ütött a selyemhernyók szemölcs- vagy foltbetegsége. A régi becses sárga faj áldozatúl esett e kórnak. Az egész Keletet át meg átkutatták, mindenfelé egészséges petéket keresve, míg végre a többi selyemkereskedőkhöz hasonlóan a távoli Japánban találták meg, a mit kerestek. Főkép a derék Don Grazioli ismételt utánjárásának az érdeme, hogy a tartomány újra egészséges petékre tett szert, habár az ezekből tenyésztett hernyók kevésbbé nemesek. Az akkoriban szervezett segítség-nyújtó mozgalom gyümölcse az a 100.000 forintot meghaladó alap is, melyet a trienti országos gazdasági tanács kezel s a mely még ma is tetemesen hozzájárúl a selyemtermesztés föllendítéséhez.

1869-ig e keresetág ugyancsak keservesen tengődött. A tenyésztési költségek szaporodása és a tenyésztés gyakori balsikere nagyon is kérdésessé tették a jövedelmezőségét. A selyemtermesztés valóságos sorsjátékká lőn, a melyen egyes szerencsések nyertek, a nagy többség azonban veszített. Végre 1870-ben új reménysugár csillant föl a termelők számára: A górcső segítségével fölfedezték a hernyók betegségének mibenlétét, s nem sokkal utóbb sikerűlt a kórral meg is küzdeni. A kormány támogatásával a roveretói kereskedelmi kamara és gazdasági egyesűlet (Consorzio agrario) végre egészséges petékre tehettek szert. Egyidejűleg általában kisebb, de jobban igazgatott tenyésztő telepeket rendeztek be mindenfelé, a melyek biztosabb eredménynyel is műkődnek.

Sok helyütt ugyan utóbbi időben a bortermesztés elől meghátrált a selyemtermelés, minthogy amarra most nagyobb figyelmet fordítanak; azonban még mindig egyike emez is a tartomány legfontosabb keresetforrásainak, legalább az olasz népességű vidékeken, míg Német-Tirolban ma már jóformán szóba is alig jöhet.

Az utolsó évtized gubó-terméseit a következő táblázat mutatja:

1881

1,400.000

kilogramm

1886

1,800.000

kilogramm

1882

1,350.000

1887

2,000.000

1883

1,600.000

1888

2,150.000

1884

1,275.000

1889

1,800.000

1885

1,500.000

1890

1,500.000

Nagy átalakúláson ment keresztűl az utóbbi 20 év folyamán a selyem további földolgozása úgy, mint a gubók legombolyítása. A régebben fa-tűzzel és kézimunkával külün-külön minden faluban dolgozó s a legombolyított selymet külön-külön értékesítő kisebb fonószékek lassanként eltűntek. Nem tudtak már a selyemkereskedés követeléseinek a fonál finomsága és erőssége tekintetében eleget tenni. Helyüket a gyári földolgozás foglalta el. Néhány nagyobb fonógyár gyűjti ma egybe az egész tartomány termését, s ott ügyes és hozzá értő munkavezetők felügyelete alatt száz meg száz, részben még serdűlő parasztlány foglalkozik a selyemfonással, a mely iparág felé csakúgy tódúlnak. Egyébiránt, mint majdnem minden országos csapás, úgy a selyemtermesztés említett akadályai is hozzájárúltak ez iparág fejlődéséhez. A jó tenyészet eredménye ma legalább sokkal kedvezőbb, mint régebben. A petéket ma már nem az egyes kis tenyésztő szaporítja, hanem hozzá értő petekereskedőktől, első sorban a tartományi gazdasági tanács mintatelepéből szerzi be jobb minőségben és olcsó áron. S a tenyésztés maga is, habár még mindig sok javítani való van rajta, egészben jóval nagyobb gonddal történik, mint az előtt.

Mai napság a tartományban évenként átlag másfél millió kilónál több gubót termelnek, mely mennyiség – kilóját 1 forint 30 krajczárnyi átlagos árral számítván – mintegy két millió forint évi jövedelmet képvisel, a mi annál nevezetesebb, minthogy e bevétel mindössze 30–35 napi vesződség és aránylag nem nagy befektetés gyümölcse. Oly keresetág ez tehát, a mely minden esetre a legnagyobb figyelmet érdemli, s csak áldására válik a tartománynak, főleg ha a tenyésztést nem terjesztik ki a kellő határon túl, s ha az eperfa csak ott lombosodik, a hol más gazdasági ágaknak, nevezetesen a szőlőmívelésnek nem áll útjában.

Gyümölcstermesztés. A szőlőmivelés mellett, kivált Dél-Tirol német részében, nagy fontosságú gazdasági tényezővé emelkedett a gyümölcstermesztés. Jóllehet már ősidők óta foglalkoztak vele a tartomány legtöbb völgyében, Dél-Tirol német lakosságú vidékein mégis csak e század elején emelkedett magasabb színvonalra s nagyobb hírre az által, hogy mindinkább finomabb csemege-gyümölcsfajok termesztésére és kivitelére fordítottak gondot. Az utóbbi két évtized folyamán különben az olasz lakosságú vidékek is mind élénkebben versenyeznek e téren német szomszédaikkal, s mind általánosabbá válik a gyümölcstermesztés nagy fontosságának megértése.

A hegyes-völgyes tartomány éghajlati és talajalakúlati tényezőinek nagy változatossága okozza, hogy Tirol a legkülönfélébb gyümölcsfajokkal dicsekedhetik, s ehhez járúl még az is, hogy az egyes változatok mind más-más időben érvén, nem is oly nehéz e helyütt a narancs, füge, szőlő, gránátalma, gesztenye és a késő őszi gyümölcsök érésével egy időben előteremteni a másutt már a nyár elején érőket, mint pl. a ribiszkét, cseresznyét, kajszínbaraczkot. Nem is szólván a narancsról és czitromról, melyet kertekben sokfelé, a Garda-tó környékén már szabadban is nevelnek, télen át pedig üveg-, vagy deszkafalakkal védenek meg az ilyenkor itt mégis csak elég zord időjárás ellen, – a főbb középeurópai gyümölcsfajokon, úgy mint körtén, almán, cseresznyén, meggyen, kajszín baraczkon, szilván, őszi baraczkon, mandulán, birsalmán, naspolyán, somon, ribiszkén, pöszmétén, málnán, különféle erdei bogyókon, epren, gesztenyén, mogyorón és dión kivűl a következő déli gyümölcsfák tenyésznek a tartományban: japáni naspolya, olajfa, mandolafenyű, eperfa, a valódi lótusz-szilva (Diospyrus lotus), az amerikai lótusz-szilva (Diospyrus virginiana) és a japáni lótusz-szilva (Diospyrus Kaki), stb.

Jóllehet a tiroli gyümölcstermesztés régebbi történetét illetőleg úgy szólván semmi adat sincsen, annyi kétségtelen, hogy az igen régi keletű. Általános lendűletre azonban a gyümülcskereskedést s így a gyümölcs-termesztést is a vasútak megnyílta segítette. Míg régebben München felé az országúton a hagyományos alakokká vált taligások és házalók, Bécs felé pedig többnyire vízi úton szállították a gyümölcsöt aránylag csekély mennyiségben, addig az új közlekedési eszköz birtokában most már derék bozeni és bécsi kereskedők vették kezükbe a gyümölcsszállítást, mi által mind az árak, mind a forgalom emelkedtek s ennek révén aztán a gyümölcstermesztés is minden irányban nagyobb tért hódított. Sajnos, hogy a magas árak nem maradtak állandók, s kiváltképen az Oroszország felé való kivitel, a hol eddig a finomabb fajoknak, különösen a fehér rozmarin-almának annyi jó vevője akadt, úgy a rubel értékcsökkenése, mint a tetemes vám folytán nagyon alászállott. Az utolsó évtizedben gyakori nagy árvizek, így nevezetesen az 1882-iki, szintén sok ezer fának okozták pusztulását.

Azon férfiak közűl, kik a tiroli gyümölcstermesztés és kertészet ügyében kiváló érdemeket szereztek, első sorban néhai Rainer főherczeget kell említenünk, ki az akkoriban jeles és szakértő emberek vezetése alatt álló bozeni kertészeti egyesűletet hathatósan támogatta törekvéseiben és maga is nagyobb mintatelepeket rendeztetett be.

A mezőgazdasággal kapcsolatos gyümölcstermesztés Éjszak-Tirolban és Dél-Tirol magasb fekvésű mellékvölgyeiben nagyobbára a ház körűli belsőségek befásítására, vagyis ú. n. fás kertek (Bangart, vagy a mint az olasz vidékeken hívják: broili) ültetésére szorítkozik. E többnyire sűrűn s magasra nevelt fákkal beültetett és bekerített gyümölcsösökkel ellentétben Dél-Tirol tulajdonképeni gyümölcstermesztő vidékein a fákat nagyobb távolságra ültetik egymástól s egyenletesen osztják el a szántóföldeken és réteken, sőt az őszi baraczkfákat részben a szőlőkben is nevelik. Hogy a szél ellen megóvhassák, Dél-Tirolban majdnem egész általánosan csak ú. n. félmagasságig, vagyis 1–1.40 méternyire növesztik a fák törzseit.

A rendezett gyümölcsös kertekűl használt telkek vagy már a természettől némileg nedvesebb helyeken vannak, vagy ha olyanok nincsenek, kivált a jobb gyümölcstermesztő vidékeken, mesterséges öntözést alkalmaznak. A gesztenye-ültetvények többnyire a gránit-, porphyr- és bazalt-kőzetű verőfényes hegyoldalakon terülnek el erdőszerűen, s gyakran ezek is öntöző csatornákkal látvák el, minthogy a gesztenyefának, főleg virágzása idején nem szabad vízben szükséget szenvednie, ha jó termést óhajtanak róla.

Jóllehet a tartomány természeti tulajdonságai általában kedveznek a gyümölcstermesztésnek, azért mégsem szabad azt hinnünk, mintha itt az emberi szorgalom hozzájárúlása nélkűl, csak úgy ingyen osztogatná Pomona bőséges ajándékait. A károk ugyanis, melyeket főleg az élősdi gombák nedves években okoznak, valamint a rovaroktól eredők is tetemesek, s kivált a finomabb gyümölcsfajokat dézsmálják meg kegyetlenűl. Főképen a Fusicladium dendriticum és a Fusicladium pyrinum nevű gombák említendők, melyek a fa táplálkozási szerveinek megsértésén kivűl a gyümölcsöt is fekete foltossá s így csemegéűl haszonvehetetlenné teszik. Ezen élősdieknek rézoldatokkal való pusztítása a fák magassága miatt elég nehéz, mindazonáltal egyes kisérletek igen jó sikert mutattak. Ezeken kívűl az Oïdium pomorum nevű ragya rongálja a fiatal hajtásokat és leveleket, még pedig némely fajoknál oly mértékben, hogy ezek ültetése néhol egyáltalában nem is érdemes. A fáknak kénporral való szorgalmas behintése által ugyan sikerrel lehet ez ártó penészgomba ellen küzdeni, csakhogy e védekezés tetemes költséggel és munkával terheli a gyümölcstermesztőt.

A gyümölcsfák ápolása és nevelése általában okszerű és nagy gondossággal történik, minthogy csakis így tud a termesztő valóban jó minőségű gyümölcsöt vásárra vinni. A mezőgazdasági gyümölcstermesztés mellett a legtöbb nagyobb helységben igen gondos és nagy kiterjedésű kerti mívelést is találunk, így jelesűl Meranban, hol a jó nagy minta gyümölcsös kertekben, főkép a fehér téli Calvill-almát és az értékesebb körtefajokat termesztik.

Gyümölcspiacz Bozenben. Grubhofer Antaltól

A nagyobb mennyiségben ültetett fajok száma különben igen csekély; és épen ebben rejlik részben a tiroli gyümölcstermesztés fő ereje, minthogy ez által abban a helyzetben van, hogy egy-egy fajtából tetemesebb tömeget tud szállítani. Míg a magasb fekvésű helyeken termő gyümölcs kissé nyersebb és durvább, addig a Dél-Tirolban termők, nevezetesen a finomabb galamb-, rózsa- és Calvill-almák szép formájukkal, gyönge héjukkal, puha, kellemes, könnyen emészthető és nagy részt erős zamatú húsukkal s mindenekfölött eltarthatóságukkal válnak ki.

A honi fajók közűl első helyen említendő a fehér rozmarin-alma, mely elsőrangú minőségével a többi tiroli fajtának is útját egyengette s e mellett még valami csodálatos hatás hírében is áll. Méltán sorakoznak mellé rokonai, a piros és a fehérpíros rozmarin-alma, a nélkűl azonban, hogy jóságuk híresebb testvérükét elérné; továbbá a joggal „Köstlichster”-nek (vagyis legfinomabbnak) nevezett, mert valóban gyönyörű szép külsejű, valamint a remek színű és zamatos Edelroth nevű alma, melynek rendkívűl gyöngéd s finom illatú a húsa, nemkülönben a mosolygó külsejű mantuai, a csehországi és a kecses „Schlatterer”, mely benne csörgő magvaitól kapta a nevét. Újabban meghonosított fajták közűl, kivált a kerti mívelésűek sorából különösen az almák királyát, a világhírű fehér téli Calvillt kell kiemelnünk, mely némely kedvező helyen igen szépen tenyészik.

Körték közűl említendők a Virgouleuse, a téli czitrom-körte, a császárkörte, a nyári czitrom-körte, a Spina Carpi, az édes Sorbetto, a befőttnek valóúl ismeretes kis, hosszúkás muskatály-körte, a Passa tatti, a Palla-, nyári Kálmán- vagy török-körte néven ismeretes régi gyümölcsfajta, valamint a csak később meghonosúlt, de igen elterjedt Vilmos-körte, a Diel vaj-körtéje, a téli esperes-körte, az Esperen-Bergamotte, a Hardenpont téli vaj-körte, az Olivier de Serres és mások.

Csontmagú gyümölcsök közűl a legtöbb figyelemben az őszi és kajszín baraczk, a Reineclaude és cseresznye részesűl. Gesztenyét kétfélét termesztenek, a világosabb korán érőt, a Rossarát, és a később érő sötét Maronit.

A legkiválóbb gyümölcstermesztő vidék az Etsch völgye, nevezetesen ennek a középrésze, Meran, Bozen, Lana, Kaltern és Neumarkt környékével. E területen ugyan a legtöbb egyéb gyümölcsfajta is előfordúl, legnagyobb mennyiségben azonban mégis almát, körtét és gesztenyét termesztenek. Csontmagú gyümölcsöt, főképen szilvát, leginkább a középhegységen s a városok környékén találni, őszi baraczkot és Reineclaudeot pedig a szőlőkben. Az Alsó Etsch-völgyben Trient és Rovereto, azután Mezzolombardo, Lavis és Mori a főbb gyümölcsös területek, melyeken kivált körtét, de almát és cseresznyét is, még pedig nagy szeműt és kemény húsút termelnek, mely némi hírre is vergődött már.

A felső Etsch-völgyben, a Vintschgauban is meglehetősen kiterjedt még a gyümölcstermesztés, kiváltképen a Schlanders melletti Laaser-tetőig, s részben még fínomabb csemege-gyümölcsöt, gesztenyét és diót is termesztenek, mindenekelőtt azonban az itt nagy mennyiségben termelt kajszin-baraczk e völgy különlegessége.

Egyéb igen jeles gyümölcstermő területek, hol a gyümölcstermesztés főleg az utóbbi évtizedekben tett nagy haladást, még az Eisack völgye (Klausen-Brixen), továbbá a Nons-völgy, nemkülönben a Sugana-, Avisio- és Sarca-völgy is, az emezekhez csatlakozó Garda-vidékkel. A többi gyümölcsfajokon kivűl az említett három vidéken a gesztenyefa és a Garda-tó környékén az olajfa is szépen tenyészik. Az Inn völgye is meglehetős terjedelmű gyümölcsös területtel dicsekedhetik, melyen leginkább cseresznyét, szilvát, almát, körtét s részben kajszín baraczkot is termesztenek.

A gyümölcstermesztésnek Tirolra s főképen Dél-Tirolra nézve kiváló nagy fontosságát semmi sem világítja meg jobban az alábbi számadatoknál. Tirol, a gesztenyét és diót is beleértve, átlag kerekszám 146.200 métermázsa gyümölcsöt termeszt évenként; ebből a német nyelvű tartományrészre mintegy 100.000, az olasz nyelvűre pedig 46.000 métermázsa jut. Német-Tirol egész évi gyümölcskivitele körűlbelűl 85.000 métermázsára becsűlhető, a miben Éjszak-Tirol mintegy 5.000 métermázsával vesz részt. Míg azonban 1870-ben még Bozenból 4.000 láda fehér rozmarin-almát, 2.500 láda piros és félfehér rozmarin almát, Edelroth, cseh és mantuai fajtát s mintegy 5.000 láda egyéb almafajt szállítottak ki, addig 1888-ig a legfinomabb fajok kivitele mindössze 4.000, átlag 55–60 kilogrammos ládára csökkent, ellenben a közepes minőségű gyümölcs kelete emelkedett. Az említett időszakban az árak is hanyatlottak; így 1870-ben még az eredeti bozeni fehér rozmarin-alma egész ládájáért (450–500 darabjával) 40 frtot fizettek, az utóbbi években pedig ládája már csak 24–28 forintjával kelt. A közepes finomságú árú kilogrammját 6-8 krajczárjával lehet átlag számítani. Jóllehet Dél-Tirol gyümölcstermesztése nem valami tetemes, e mellett tekintetbe veendő, hogy a fölmutatható gyümölcsmennyiség aránylag csekély területen terem s így is szép értéket képvisel, mely bátran tehető mintegy 700.000 forintra.

A gyümölcstermést, kivált régebben, gyakorta már virágjában eladták. Ez az előre való eladás azonban ma már mind ritkább, s ezen nincs is semmi sajnálni való. Ellenben gyakori a gyümölcstermésnek több évre való bérbeadása, a melynél a legtöbb esetben a bérlő vállalja magára a gyümölcs ápolása gondjának egy részét, így pl. a fák kénezését is.

Az összes kereskedelembe kerülő gyümölcsöt kézzel szedik le; az ebben jártas „szedők” (Klauber), kik többnyire hegylakók és gyakorlott mászók, a szüretelésnél fölötte egyszerű létrákat használnak. Ezek a „Lehn” (támasztó) nevű létrák egy gyertyánfából faragott, félhold alakú s mozgatható talphoz erősített rúdból s ebbe illesztett fenyőfa keresztléczekből állanak. Az alma- és körtefélék szedésénél igen alkalmas, két pánton függő kötényt, (Klaubschürze) is használnak. A leszedett gyümölcsöt kibélelt kosarakban viszik, vagy kétkerekű talicskákra téve tolják az elcsomagoló helyiségekbe, vagy kisebb-nagyobb kocsikon szállítják, ha nagyobb távolságokról van szó.

A rakásokba halmozott gyümölcs ekkor a válogató nők keze alá kerűl, kik a megszabott nagyságú s teljesen hibátlan gyümölcsöt első és második minőségű ládaárú gyanánt szemelik ki és osztályozzák. A többi egészséges, de kisebb, vagy kevésbbé finom árú hordósárúként, a még apróbb, vagy hibás gyümölcs pedig mustnak valóként kerűl forgalomba. Egyes, kiválóan becses fajtákból a kicsinyben való elárúsításnál még legeslegfinomabb (Hochprima), vagy ú. n. kabinet-árút is válogatnak ki.

A kabinet- és ládaárút kétrétű selyempapírba göngyölik és térfogata szerint vagy az eredeti-egész (1/1), vagy az eredeti-fél (1/2) bozeni ládákba csomagolva adják el, melyek közűl amazok 38 centiméter magasak, 35 centiméter szélesek és 83 centiméter hosszúak s 450–500 darab fér beléjük a gyümölcs nagysága szerint. A hordósárút ellenben nem göngyölik papírba, hanem suly szerint rakják el bizonyos meghatározott nagyságú hordókba s így juttatják forgalomba.

A gyümölcs különféle értékesítési módjai közűl utóbbi időben kivált a mustkészítés terjed, némely völgyekben pedig a gyümölcs aszalása és a pálinkafőzés is. Szintén így emelkedik évről-évre a finomabb befőttek gyártása. Ez a neme a gyümölcs-iparnak mintegy 30 évvel ez előtt honosodott meg a tartományban, s ma két ily nagyobb gyár működik Bozenben, melyek, minthogy főzelék- és húskivonatok készítésével is foglalkoznak, állandóan nagy számú munkásnak adnak keresetet. A déltiroli gyümölcs- és húskivonatok különben jó hírnek és állandóan emelkedő forgalomnak is örvendenek.

A gyümölcstermesztéshez hasonlóan a kertészet is általánosan föl van karolva, mint ezt Bozen és Meran gyönyörű kertjei eléggé bizonyítják. Említést érdemelnek a trienti konyhakertek, a morii spárga-, meg a brocoli-, vagy spárgakel-termesztés a Garda-tó melletti Torboléban.

Az erdőgazdaság Tirolban és Vorarlbergben Guttenberg Adolftól, fordította Arató Gyula.

Ha csupán a statisztika adatait tekintenők, Tirolt 1,037.276 hektár erdőségével, mely a tartomány termőföldjének 48%-át teszi, az osztrák-magyar monarchiának erdőben leggazdagabb tartományai közé kellene soroznunk. Ámde csak futólagos tekintetet vetve is a tartománynak tényleg beerdősűlt területeire, igazat kell adnunk azon sokszor hangoztatott panasznak, mely szerint Tirolnak erdőgazdasága koránsem olyan kielégítő, mint a milyennek a számadatok után hihetnők.

Ha ugyanis az erdőállománynak gazdasági fontosságát mérlegeljük, abból a szempontból, hogy az erdők mily védelmére vannak a nagyrészt meredek lejtőjű hegyoldalak termőtalajának, valamint az azokon alúl fekvő mívelés alá fogott földeknek, az adatok számértékét tetemesen le kell szállítanunk; egy részt azért, mert a tulajdonképeni erdőterületekhez kisebb-nagyobb terméketlen, sziklás, kőgörgeteges s egyéb ily hasznavehetetlen területek is hozzáfoglalvák, más részt pedig, mivel sok nagy erdőségnek olyan gyér a zárlata, hogy már csak erre való tekintettel is, – a területeket jó zárlatra átszámítván –, a katasztertől erdők gyanánt kimutatott területek nagyságát felére-harmadára kellene csökkentenünk.

Ennek az általánosságban véve kedvezőtlen állapotnak első okát a tartomány erdőségeinek magas hegységi jellegében találjuk meg, ama sok rombolásra és veszedelemre gondolván, melyeket a meredek és sziklás hegyoldalak erdeire a sziklaszakadások, kőgörgetegek, vadpatakok és lavinák hoznak; a mint példáúl 1888-ban az Ötz-völgyben történt, hol ez év folyamán nem kevesebb, mint 171 esetben, pusztított a lavina, széles sávokat törve-zúzva össze a jól gondozott erdőségekből. A másik nagy ok a birtoklás természetében rejlik. Az erdők java része, közel 80%-a, községeknek s kisebb parasztbirtokosoknak kezében, tehát olyanokéban van, a kik nem értenek a helyes gazdálkodáshoz, keveset gondolnak a jövővel, nem tudják megbecsűlni az erdőnek takarékos bánásmódot követelő tőkéjét úgy, a mint az kivált a magashegységben múlhatlanúl szükséges; ellenben olyan nagybirtokosok, a milyenek más országokban rendszerint példás gazdálkodást folytatnak, Tirolban majdnem hiányzanak. Hitbizományi erdő is elenyésző csekély (alig 2.000 hektár) van a tartományban, s a 11.344 hektárra menő egyház-alapítványi erdők is csak 1%-át teszik az erdőállománynak. Az erdőt illetőleg nagybirtokosnak csupán az állam mondható, 111.588 hektárnyi (10,7%) erdejével s még néhány nagyobb község vagy községcsoport, mely utóbbiak közűl Ampezzo 10.730 hektárnyi, amazok közűl Fleims nagyközség 11.705 hektárnyi erdejével érdemel említést és pedig azért is, mert ezek az erdők igen értékesek s egy idő óta jó kezelésben is részesűlnek.

Az állam a jelen század közepéig régebbi rendeleteknek egész sora s különösen ama bánya- és erdőrendszabály alapján, mely Ferdinánd idejében 1553-ban kelt, a tartomány valamennyi erdejére nézve tulajdonjogot formált, kivévén azokat, melyek adománylevéllel kerültek magánosok, vagy alapítványok tulajdonába. A községeknek csak az a joguk volt meg, hogy bizonyos erdőrészekben fa- és alomhasználatot gyakorolhattak s legeltethettek. Idők folyamán aztán ebből az állapotból igen sok tulajdonjogkövetelés keletkezett, a szabad haszonvételekkel túlzásba csaptak, míg végre Ferdinánd császár és király 1847. évi február hó 6-án kelt rendeletével a zavarokat meg nem szűntette, mely rendelet értelmében mindazon erdők, melyek főként a fém- és sóbányák üzemének folytathatása czéljából szükségesek voltak, állami erdőknek nyilváníttattak, a többi erdő pedig a községek tulajdonába adatott.

A mai állami erdők legnagyobb része az Alsó- és Felső-Inn-völgyben fekszik s csak kevés állami erdő van Tirol déli felében. Az Alsó-Inn-völgy táján az erdők 43%-a az államé, egyebütt azonban mindenfelé kevesebb; de mindenütt a jó kezelés példái s különösen az Inn-völgy és a bajorországi határvonal közt fekvő thierseei, brandenbergi, achen-völgyi, hinterrissi és scharnitzi kiterjedt erdőségek, melyek egymással összefüggésben Tirol legszebb fekvésű s legjobb zárlatú erdőségei. A Felső-Inn-völgy s a Lech-völgy táján kisebb-nagyobb részletekben szétszórva még 14%-ig emelkedik az állami erdők területe; de Dél-Tirol német részén már csak 1 1/2 s Trient vidékén csak 2 1/2%-ot tesz; noha másfelől, a körűlményekhez képest nagy jövedelmezőség, s gazdasági fontosság tekintetében leggyönyörűbb állami erdőbirtokok épen az utóbb említett két vidéken vannak. Ilyen a Villnös-völgyi erdő a Geiszler hegycsúcsok lábánál; a Karrer-erdő Welschnofen mellett pompás sötétkék Karrer-tavával, melynek csöndes vizében a Latémar- és a Rosengarten-hegység dolomit oldalai tükröződnek; továbbá Paneveggio és St. Martino szép erdei, melyeknek sötétlő lombsátorai mögött annál hatásosabban tűnnek elő a fehér- és rózsaszínben úszó Cimon és a Pale di St. Martino sziklatornyai; s ilyen végűl a Cavalese melletti Cadino dúsan jövedelmező erdeje.

A Welschnofen melletti Karrer-erdő, a Karrer-tó és háttérben a Latemar-hegység. Charlemont Húgótól

Ezen erdőkre nézve meg kell jegyezni, hogy nincsenek, vagy csak kis mértékben vannak szolgálmányokkal megterhelve, nem mint a Tirol éjszaki felében lévő állami erdők legnagyobb része. Tirol erdeinek különben ma még mintegy 60%-át fa- és alomhasználati, vagy legeltetési szolgálmány terheli, mely körűlmény az érdekelt erdők gondozásának, ápolásának s javításának igen nagy akadályára van. Így van ez főként a Ziller-völgybeli állami erdőkkel, nemkülönben az Achen-völgybeliekkel s még másokkal is, melyek a szolgálmányok révén, a túlságos mértékű lombtakarmány- és alomszedés folytán lassanként talajúkkal együtt tönkre mennek.

Az Alsó-Inn-völgyben (Kuffstein, Kitzbichl, Schwaz és Innsbruck politikai kerületekben) az állami erdők mellett a többi erdő legnagyobb része (46%-al) magántulajdon; csekély része (11%-a) pedig községi birtok; ellenben a Felső-Inn- és a Lech-völgyben a községi erdő van többségben (66%-kal), s még több (86%) Trient vidékén. Dél-Tirol német részén a kevés állami erdő mellett 41% a községi és 57% a magántulajdont tevő erdőkre esik, mely utóbbiak főleg a Pusterthalban, hol a felosztás már 1700–1730. években megtörtént, szerfölött különböző kiterjedésű apró részletekre vannak szétdarabolva.

Az erdők nagyobbára szálerdő üzemben kezeltetnek és pedig az állami erdők s egyes nagyobb magánbirtokok leginkább vágásos gazdasággal s csak kis részben a rendszeres szálalással; ellenben a községi s a kisebb magánerdőkben a szálerdő-üzem szabálytalan szálalással van divatban. Csak Dél-Tirol némely részén honos, kivételképen a sarjerdő-üzem. Éjszak-Tirolban ez az üzemmód csak az Inn-völgy s néhány mellékvölgy égereseiben, de igen csekély mértékben talál követésre.

Magas-hegységi vörös-fenyű. Charlemont Húgótól

A tartomány legnagyobb részén s különösen az Alpesek középlánczolatának őshegységi talaján majdnem kizárólag fenyűfa-nemek fordúlnak elő, ezek között is legtöbb a lúcz-fenyű, mely részint tisztán maga alkot állabokat, részint mint fő fanem, avagy a többi fanemek között elszórtan, az erdők faállományának mintegy 70%-át teszi. Csak Dél-Tirol ama vidékein hiányzik teljesen, melyekről a sarjerdő-gazdaság a fenyűféléket egyáltalában beszorította. Az Alpesek lánczolatai közt vonúló völgyekben kisebb-nagyobb mennyiségben majd mindenütt jelen van a vörös-fenyű, mely valójában magas-hegységi fanem levén, e vidékeken gyönyörűen nő, s a végükön magasra kapó völgy hajlásokban és az emelkedettebb mellékvölgyekben tiszta állabokat is alkot, vagy elegyes állabokban a havasi fenyű (P. Cembra) és a lúcz-fenyű mellett a fő fanemet teszi. Gyér lombozatú koronája alatt, ha a föld csak meglehetős is, sűrű fű verődik föl, s épen ez teszi e fanemet oly kiválóan becsessé a környék gazdái előtt. Ugyancsak vörös-fenyűvel vannak benőve az úgy nevezett hegyi legelők is, melyek némely völgyekben, pl. a Nons-völgyben épen nem csekély fatermést adnak, s melyek némely jól gazdálkodó magánbirtokos tulajdonában sokkal jobb zárlatúak, mint a községeknek kizsákmányolt s gondozatlan szomszédos erdei. A völgyeknek legmagasabbra emelkedett végeit s az erdők felső regióit a havasi fenyű foglalja el, mely fanemet fájáért s terméseért egyaránt megilleti a becsűlés. Némely vidéken, így példáúl a Grödner-völgyben, a mértéktelen használat immár nagyon szűk területre szorította e fanemet; azonban a Közép-Alpok magas völgyeiben, így az Ötz-völgyben, Kaunser- és Pfunderer-völgyben, a Sulden- és Martell-völgyben még mindig tetemes részét teszi a faállománynak; a vörös-fenyűéhez képest sűrű ágazatú és alacsony koronája s kékes-szürke színben úszó tömött lombozata élénk változatosságúvá teszi a fenyveseknek helyenként igen is egy szabású képét. Igen üdvös dolog, hogy az állami erdészet s felügyelet mind több-több gondot fordít e kiválóan becses fanem fentartására s ültetés útján való tovább terjesztésére, mely czélból már is több csemete-kert foglalkozik tisztán havasi-fenyő csemeték termesztésével.

A Közép-Alpesek őshegyi talajtól borított számos völgyében a mészhegyek honos faneme, a törpe fenyű teljesen hiányzik s általában véve is csekély számban fordúl elő; helyette a sziklás magaslatokon a hegyi éger alkot áthatatlan sűrű állabokat. Ezen kívűl a nyirkosabb völgyekben még a hamvas éger is előfordúl szórványosan, de egyéb lombos fanem igen ritka. A nyírfa azonban a fenyűket mindenütt követi s az erdei fenyűvel együtt a legroszabb termőhelyet is elfoglalja; az alomhasználattal és legeltetéssel tönkre tett hegyoldalakon azonban fiatalon lerágott nyomorék fenyűk társaságában oly girbe-gurba növésű ritkásokat alkot, melyek az erdő elnevezésre már nem is érdemesek. Itt-ott kisebb-nagyobb csoportokban, vagy kis állabokká alakúlva látni még szép hegyi juhartörzseket, kőrist s még hársat is, mely fanemek a többi, helylyel-közzel előfordúló lombos fákkal együtt, erre felé, mint a vidék külön díszei és ritkaságai, lehető kíméletben részesűlnek.

Változatosabb és kiesebb az erdő képe az éjszaki Mész-Alpesek területén, hol mind több-több lombos fanem vegyűl belé, különösen pedig bükkfa, mely itt majd mindenütt előfordúl hol elszórtan a fenyvesek közt, hol kisebb-nagyobb tiszta állabot alkotva, s mely a lakosságnál takarmányúl fölhasználható gazdag lombozatáért is becsben áll.

E vidéken különben a fenyvesek maguk is eléggé változatosak; a lúcz-fenyű mellé a jobb talajú éjszaki hegyoldalakon jegenye fenyű csatlakozik, a déli lejtőkön s omláshalmokon az erdei fenyű, a magaslatokon pedig a vörös-fenyű; van itt-ott havasi fenyű, sőt néhol még tiszafa is, még pedig igen nagy korú és hatalmas példányokban. A legfelsőbb övet a törpe-fenyű foglalja el, melynek egyébként csekély hasznú sűrűsei hathatós védelmet nyújtanak az alantabb fekvő erdős területeknek. Az Innsbrucktól Arlbergig húzódó hegyláncz déli meredek oldalain az erdei fenyű honos, mely azonban helyenként, a hol a talaj többnyire száraz és sziklás, igen satnyán marad.

Havasi-fenyű-csoport a Ziller-völgyben. Charlemont Húgótól

Az Alpesek e közép hegylánczolatának erdőségeiben, tehát az Etsch-völgyben s ennek mellékvölgyeiben, valamint Olasz-Tirolnak Olaszországba csapó kis völgyeiben két erdőalakot lehet élesen megkülönböztetnünk. Ezek egyike, a szálerdő, a magas fektű völgyekre s a hegytetők és gerinczek magasabb részeire szorúl, míg a fő völgyekben s a mellékvölgyeknek lakottabb alsó részeiben a sarjerdő otthonos. Ez az erdőalak főleg a következő politikai kerületekben túlnyomó: Rivában 84%-kal, Trientben 70%-kal és Roveretóban 51%-kal; Tione kerületben azonban az erdőknek már csak 48%-ára, Borgo kerületben pedig 40%-ára terjed ki. Ez az erdőalak az Etsch- és Eisack-völgyön, Bozenen és Waidbruckon át egészen Meranig nyúlik el s az erdőknek még Bozen és Meran kerületekben is 12, illetőleg 11%-át teszi. Ezek a bokorszerű s embernyi magasságot csak ritkán haladó sarjerdők a legkülönfélébb lombos fanemekből állanak; legtöbb köztük a tölgy és a bükk; de nem ritkán fordúlnak elő a cserjék sem, különösen a mogyoró és a Berberis vulgaris, meg az akácz s a folyók mentén a nyár és az éger.

Néhol e bokros erdőknek a szelíd gesztenye, a virágos kőris, a Summach, mely tetemes mennyiségű cserző- és festőanyagot szolgáltat, a komlós véniczfa és az örökzöld tölgy szinte délvidéki színezetet adnak. Az igen rövid s gyakran csak 4–6 évre, vagy ritkábban 10–12 évre terjedő vágás-korok alkalmazása, a minek oka a túlságos népesedésben és a lakosok szegénységében keresendő, mindenesetre kárára s talán végveszélyére is van az állandó üzemnek; mert kétségkivűl azokat a ma kopasz, vagy csak nehány bokortól hézagosan födött hegyoldalakat is, melyek Dél-Tirolban oly nagy kiterjedésűek, valamikor szintén efféle rövid vágás-korok alkalmazása mellett kezelt sarjerdők borították.

Dél-Tirol szálerdeiben, melyeket általában fenyő-fanemek alkotnak, a lombos fanemek közül csak a bükk, a tölgy, a szíl és a gesztenye fordúl elő, ámbár csak elszórtan, itt-ott, egyenként s legfölebb kis csoportban. A fenyők közűl legtöbb a lúcz mindenfelé. Ez az egyedűli állabalkotó fanem. A lúczfenyű fejlődése itt az enyhébb éghajlatnál s a talaj jóságánál fogva, kivált a fensíkokon, szerfölött szép; 1.500–1.700 méter magasságban 36–40 méter magas lúczfenyű épen nem ritka; az pedig könnyen érthető, hogy az ilyen termőhelyen nőtt lúczfenyűknek keskeny évgyűrűjű, egyenes és ágatlan törzse igen becses hasító- és hangszerfát szolgáltat, s hogy e törzseket, mint árboczfákat, a tengerészek is nagyra becsűlik. A magasabb regiókban a lúcz mellett otthonos a vörös-fenyű, alantabb fekvő helyeken a jegenye s néhol az erdei fenyű, s a legmagasabb erdőövben pedig meglehetősen gyakori a havasi fenyű is.

Vorarlbergben az erdők állománya a mívelés alatt álló területnek csak 28%-át teszi ugyan, e csekélyebb erdőterületnek gazdasági állapota azonban sokkal kielégítőbb, mint a tiroli erdőké. E kis tartománynak mindössze 67.670 hektárra menő erdőterületéből 46.7% a községek tulajdonában van, közel 52%-a pedig paraszt-birtok, vagy másféle kisebb magánbirtok. Hitbizományi erdő, vagy nagyobb uradalom egyáltalában nincs, s az állam kezében is csak 1.049 hektár, tehát az összes erdőknek csak mintegy 1 1/2%-a van. Az erdők jó gazdasági állapotának két fő okát lehet megjelölni; az egyik abban rejlik, hogy a termőhelyek minősége természettől fogva igen kedvező és hogy ez sem czélszerűtlen használattal, sem korlátlan alomszedéssel meg nem rontatott; a másik pedig a vorarlbergiek rend- és tisztaságszeretetében keresendő. A gazdálkodási mód majdnem mindenfelé a szálaló. Valamint Vorarlbergben általában többféle éghajlati és gazdálkodási ellentét egyesűl egy-egy kis területen: hasonlót tapasztalhatni a tulajdonképi magashegységi jellemű erdőségben is a Scesaplana- és Silvretta-hegycsoport felé emelkedő völgyekben, hol a lúcz-fenyő uralkodik a hegyi fenyű társaságában, és a törpe fenyű is nagy területeket foglal el; míg a hegyek lábánál elterűlő rajnai síkokon égeresek állanak, a hegyoldalakat pedig pompás, buja növésű lombos erdők fedik. A legjövedelmezőbb erdőterületek Rankweil, Hohenembs és Dornbirn körűl a Bregenzi-erdőnek a Rajna lapálya felé ereszkedő lejtőin vannak s ezek közt Dornbirn községnek 800 hektárnyi igen jó karban tartott erdeje, meg a Müsel-Rudach kis állami erdő. A lúcz- és jegenye-fenyvesek közébe szórtan, vagy külön lomblevelű erdőkben legtöbbnyire a bükk, szil, kőris, tölgy és a hegyi juhar fordúl elő, a magasabb helyeken azonban díszlenek a havasi fenyő és a tiszafa is; a sziklás területeken pedig s a felső régiókban, így a Canisfluhe és Mittagsspitze nevű hegycsúcsokon mindenütt uralkodik a törpe fenyű. Nem lehet ellenben sehol látni erdei és vörös-fenyűt. Megemlítésre méltó, hogy a legjobb állapotban lévő erdők a kisebb magánbirtokosok tulajdonában vannak.

Tirol és Vorarlberg erdőségeinek azon fontosságuk mellett, hogy a tájak szépségét és kiességét emelik, továbbá hogy védelmet nyújtanak és a vizek lefolyását szabályozzák, nem szabad megfeledkeznünk ez erdők közgazdasági fontosságáról sem; mert nem kevés az a haszon, melyet az erdők termékei nyújtanak, s nem kicsinylendő az a körűlmény sem, hogy az erdők állandóan ellátják munkával a népet, s e mellett számos iparágat tartanak életben. Az, hogy a magashegységi erdők egy része, mint véderdő, e hasznosításhoz egyenesen nem járúl, itt figyelmen kivűl hagyható. És kivált ezen tartományokban, hol a termő területeknek majdnem fele erdő, s hol minden egyes lakosra több mint egy hektárnyi erdő jut, az erdőgazdaság tényleg nem is elégedhetik meg azzal, hogy csupán a lakosság folytonos faszükségletének fedezéséről gondoskodjék; hanem bizonyára s nyilván hivatva van még arra is, hogy a tartomány vagyonosodásának előmozdítására a nyers faanyagnak külföldre való vitelével, avagy épen a faanyagnak a tartomány határain belűl történő ipari feldolgoztatásával tetemesen közreműködjék. Így is van ez valóban. A baromtenyésztés mellett az erdőgazdaság a legfontosabb ága a közgazdaságnak, kivált Dél-Tirolban, mely legtöbb árúczikket termel a kivitel számára s a kereskedelmet e tekintetben igen élénk forgalmúvá tette és pedig különösen Velenczén át kelet felé.

Éjszak-Tirol erdei régebben főleg a fém- és sóbányaművek számára termelték a fát, s még ma is jó nagy fatömeg marad otthon a tartományban s táplál különféle iparágakat, kivált mióta a Németország felé való kivitelt a magas vámok megcsökkentették.

Tirol és Vorarlberg állandó évi fatermése együtt mintegy harmadfél millió tömör köbméterre tehető, miből a lakosságnak tűzi- és épületfa-szükségletét körűlbelűl a kétharmadrész teljesen fedezi. Ez a fatermés, illetőleg annak kivitelre fenmaradó fölöslege azonban tetemesen megszaporodnék, ha a községi és a kisebb magánerdők a mértéktelenűl űzött legeltetési és alomszedési használat terhe alól felszabadúlnának s ha a haszonfa-termelésre több gond fordíttatnék. A haszonfa-termelés elősegítése mindenesetre nagyon emelné a jövedelmezést, a mit könnyű belátni, meggondolva, hogy a nagyobb tömegben kivitt lúcz-fenyő haszonfa tömör köbméterének átlagos ára 10 frt, mely összeg felében a fa értékére, felében pedig munka- és fuvarköltségre esik. Fő kiviteli czikk a fűrészelt árú, melynek előállításán Tirolban 5 fűrésztelep 34 fűrészkerettel s ezek mellett még 1.472 egyszerű vízhajtotta fűrészmalom, Vorarlbergben pedig egy hat keretes gőzfűrész-telep s 227 fűrészmalom dolgozik. Külön faipar-ág Tirolban az utóbbi időben hanyatló hajóépítés, a gyufagyártás, mely hat gyárt foglalkoztat (Lech- és a Puster-völgyben s Ampezzóban), a fagyapot-gyártás (St. Johann városban), ostornyél-készítes (Tajóban), burkolatfa-metszés (Trientben), továbbá a kosárfonás, faragványkészítés; Vorarlbergben pedig egy gyárban a csévekészítés s a káposztagyalú-készítés.

A korábbi időben virágzott szénégetés ma már a vasipar hanyatlása s a kőszén tágabb körű alkalmazása miatt nagyon aláhanyatlott; ellenben az újabb kori földolgozási módok, minő a fapapír-anyag előállítása, szépen terjednek s már több gyárat foglalkoztatnak.

Említésre méltó, hogy Tirolban az erdőgazdaság körében fölmerűlő munkák végzését a nép elébe helyezi a mezőgazdaságéinak, s azért itt is, mint általában a nagyon erdős vidékeken, kézmívesek módjára kiképzett erdei munkások bővében vannak.

A fának szállítása nagyobbára vízen történik az Inn- és Etsch-folyón s ezek mellékvizein; tetemes részt vesznek a szállításban a mellett a fő völgyeken végig vonúló vasútak, míg a mellékvölgyeken s a közelítésnél az ökrökkel való fuvarozás s az úsztatás van szokásban. Erre a szállítás-módra, különösen a tűzifa-szállítás megkönnyítésére, igen sok és igen érdekes berendezésű vízépítmény szolgál.

Vorarlbergben a mellékvölgyek szintén legtöbb helyen úsztatásra vannak berendezve; helyenként azonban, hol a lapályos völgyek elszélesedő sekély vizei arra nem alkalmasak, a jó útakon járó fuvarozás a gyakoribb szállitás-mód.

Tirolban divatos még a csúsztatók alkalmazása is, noha csak kárára az illető erdőknek, melyek hegyoldalain az elhagyott csúsztatóból rendesen vízmosás, vagy épen vadpatak keletkezik.

A fatermelés, mint fő használat mellett, kivált a községek és a parasztbirtokosok erdeiben nevezetes mellékhasználatot képez, sőt gyakran a fő használat jellegét s fontosságát veszi föl a legeltetés meg az alomszedés. Nem megvetendő hasznot ad továbbá Tirolban a vörös-fenyű megfúrása utján nyert terpentin és a gyantaszedés. Mindezen haszonvételek értékét nem igen lehet számokban pontosan kifejezni.

Annyi bizonyos, hogy a népnek figyelemre méltó jövedelmi forrásait teszik, s így gyakorlások ellen addig, míg mértékkel történik, nem lehet szólni. Azonban másként van a dolog sok helyen, hol vagy a szegénység miatt, vagy tudatlanságból annyira túlságba csap a nép e használatokkal, hogy az erdőt velük hosszabb-rövidebb idő alatt a szó szoros értelmében tönkre teszi. Gyakori eset ez épen Tirolban. Ezeknek a mellékhasználatoknak illő korlátok közt tartása mindenfelé nagy gondot ad az állam felügyelő hivatalnokainak.

A parasztbirtokok nagy száma következtében s nevezetesen a miatt, hogy ezek birtokosai igen könnyen áldozatúl szokták vetni a jövő érdekeit a pillanatnyi jelen haszonnak, a magán és a közérdek között sokkal élesebb súrlódások keletkeznek Tirolban, mint máshol a birtokosok más aránya mellett; ennélfogva az erdőgazdaság terén az állam a felügyelet gyakorlására elkerűlhetetlenűl kényszerűlve van. S tényleg már a múlt századokban felismerték ennek szükséges voltát s egy felől erdőkezelési rendszabályok alkotásával, más felől az állami erdők kezelésénél erdőmesterek (Waldmeister) és erdőszolgák (Forstknechten) alkalmazásával igyekeztek az erdőgazdaságot helyes irányban tartani. Az államerdészet azonban Tirol és Vorarlberg területén csak 1873-ban lett teljesen külön szervezetté s jelenlegi teljes tiszti létszámát, mely 3 erdőfelügyelőből és 48 kezelő erdőtisztből áll, 1883-ban érte el. Ennek az általános erdőfelügyelet mellett az összes községi erdők kezelése is ügykörébe tartozik. Az államerdészet embereinek támogatására mindkét irányban jó szolgálatot tesznek azok az erdőfelügyelők s erdőőrök, a kik a tartomány és a községek költségén meglehetős számban alhalmazvák. A szervezésnek üdvös hatása a korábbi mértéktelen használatoknak (s kiválóan a kecskelegeltetésnek) korlátozásában, úgy szintén a szakszerű módon való foganatosítás behozatalában nyilvánúl, s e mellett örvendetes haladás mutatkozik az erdősítés, meg az erdőápolás terén is. Ez utóbbi téren maga az államerdészet halad elől legjobb példával, a mennyiben nagy áldozatokkal s kitartással a legterhesebb körűlmények között lévő kopár területeket is sikeresen törekszik visszahódítani az erdőmívelés számára.

Vadászat és halászat. Báró Lazarini Lajostól, fordította Kozocsa Tivadar.

Tirol hegyvidéke kiválóan alkalmas a nemesebb vadállomány tenyészetére, s tényleg az előkelő vadászoknak a bajor határ mentén Kufsteintől a bregenzi erdőségig benyúló terjedelmes pagonyaiban igen sok vad talál alkalmas menedéket. E pagonyok kiterjedt állami és koronaerdőket foglalnak magukban, melyek Lajos Viktor főherczeg, II. Ernő szász-koburg-gothai uralkodó herczeg, Ernő szász-altenburgi herczeg, Ágost szász-koburg-gothai herczeg, Hohenlohe-Langenburg Herman herczeg s más, többnyire a főnemességhez tartozó vadászatkedvelők által kibérelve, a szomszéd bajor királyi pagonyokkal egyetemben a legkitűnőbb vadászterületet alkotják. Vorarlbergben kiváló gyárosok vannak, kik a vadászat emelése körűl nagy érdemeket szereztek maguknak.

Ezen gazdag vadászterülethez, mely az Inn-folyó balpartjától határolva, szarvasok, őzek és nagy számú zergék tanyája, csatlakoznak még a Felső-Inn völgyében elterülő herczeg Auersperg-féle, valamint a zillerthali mellékvölgyekben, úgy szintén a Pfunds mellett a Felső-Inn völgyében és a Pusterthalban levő kincstári erdőségek, melyek zergevadászatra szintén kiválóan alkalmasak. Egyéb birtoktestek, jóllehet magasabb fekvésű részeikben az illető birtokosok számára magánvadászatra szolgálnak, sokkal szétdaraboltabbak, hogysem nagyobb vadállomány sikeres tenyészetére alkalmasak lehetnének; annyival kevésbbé, mivel ezt a szomszédos községi vadászterületek, melyek rövid időközökben gyakran változtatják bérlőiket, akadályozzák.

Bregenz-erdővidéki nő régi veseletben; duxi férfi; a Sarn völgyéből való férfi vörös „ing”-ben; Castell tessinai női viselet. Gabl Alajostól; chromozinkographiáját Angerer és Göschl műintézete készítette.

Vadászat marmotára. Charlemont Húgótól

Jóllehet csak a föntebb említett területek azok, melyeken a szarvasok, őzek és zergék nagyobb számban élnek és a legjobban tenyésznek, mindazáltal különösen őzek és zergék, továbbá szürke és fehér nyúlak az erre alkalmas területeken kisebb-nagyobb számban majdnem mindenütt találhatók az egész tartományban. Az utóbbi évtizedekben, a földben lakó állatok fészkeinek kiásására vonatkozó tilalom és a vadászati idő korlátozása következtében, az Alpesek stubai és ötzthali hegységeiben a marmoták is tetemesen

megszaporodtak. Mióta a vadkecskék, – Tirolnak ezen eredeti törzsvadjai, melyeknek utolsó példányai a Pusterthalban még 1730 körűl is láthatók voltak, – kiirttattak, a marmota az egyedűli vad, melyből Tirolban többet ejtenek el, mint a többi szomszédos hegyes országokban. A vaddisznók közűl, melyek úgy Vorarlbergben, mint Tirolnak Etsch-menti mocsaraiban oly gyakoriak voltak, az utolsó példányokat 1707-ben a kalterni mocsarakban ejtették el. Az Alsó-Inn-völgyben tenyésző hódak maradványai is a század elején Vilsnél a Lech-völgyben estek a vadászok zsákmányáúl. Tirol délnyugati részeiben most is ejtenek el évenként néhány medvét, a többi nagyobb ragadozók azonban már mind kiirttattak. Az utolsó farkast 1864-ben Schneeberg mellett Passeierben fogták, az utolsó hiúzt 1873-ban Grain mellett lőtték. Borzok, rókák, vidrák, nyusztok, nyestek, görények, hermelinek, menyétek változó mennyiségben az egész országban találhatók. Hogy egykor a vadmacska is élt volna Tirol hegyeiben, erre nézve megbízható adatok nincsenek.

A szárnyas vadak közűl található a siketfajd, nagyobb számmal a nyírfajd és a császármadár, délen gyakoribb a szirti fogoly és a hófajd; mélyebben fekvő lapályokon a közönséges szürke fogoly és a fürj, emez némely évben őszszel nagy csapatokban jelenik meg, a midőn vizslákkal nagyban vadászszák. A folyókat és tavakat, valamint ezek mellékfolyóit és mocsarait az átvonúló vízi madarak népesítik be, melyek gyakran a mellékvölgyekbe, sőt a magasabb fekvésű hegyi vizek völgyecskéibe is be-betévednek, hogy ezeken át a vándorlásuk útjában álló hegygerinczeket megkerűlve, átvezető útakat találjanak. A ragadozó madarak közűl csak egy-egy szakállas keselyűt lőttek 1871-ben és 1881-ben, Pfunds vidékén a Felső-Inn-völgyben; gyakoribb ennél a fakó keselyű; a barna keselyűből ez ideig csak egyetlen példány ismeretes, mely Kirchberger doktor birtokában van Lienzben. Nevezett doktor állítása szerint ez az egyetlen példány, melyet tiroli földön, még pedig Prägraten mellett lőttek. Ellenben sokkal gyakoribb jelenség a kőszáli- vagy arany-sas, melyet minden évben lőnek, vagy pedig fészkét keresik föl és tojásait szedik el. A ritkább ragadozók közé tartoznak: a csonttörő-, a halászó- és a lármás-sas. A kisebb nappali ragadozók közűl leggyakoriabbak a közönséges egerészölyv, a méhész- vagy darázsölyv, a közönséges vércse, a héja és a karvaly. Ritkábban mutatkoznak: a kigyászó-sas (Dél-Tirolban költ), a vörhenyes és a fekete kánya, a vándorsólyom, a pacsirta-sólyom, a törpe sólyom és a vöröslábú sólyom. Az éjjeli ragadozók közűl megemlítendők: a nagy fülesbagoly, a közönséges fülesbagoly, a lángbagoly, a kis fülesbagoly, az erdei bagoly, a Dél-Tirolban egykor madárfogásra használt szirti bagoly („Civetta”), az érdeslábú bagoly, a kis és törpe kuvik.

A különböző vadnemekhez és helyi körűlményekhez képest a vadászat módja is igen különböző. Míg némely vadászok a szarvasok és zergék vadászatára a vadijesztő zsinegeket (Tuchlappen) használják, mások a szabad hajtást kedvelik, vagy cserkészve ejtik el a vadat, vagy pedig cserkésző társaikkal az ismert csapásokra tereltetik azt. Az őzeket, nyúlakat és rókákat legtöbbnyire csaholva hajtó kopók elől lövik le. E kopók könnyed, mozgékony testalkatúak és különböző színekben mindenütt találhatók. Borzebek a vastag hórétegek miatt vadászatra ritkán használhatók. A siket- és nyírfajdokat dürgéskor lövik, a többi szárnyasokat különösen a városok közelében vadászszák szorgalmasan, vizslákkal hajtatják föl, vagy pedig alkalom-adtán puskával ejtik el.

Halászatra alkalmas vizek Tirolban és Vorarlbergben szép számmal vannak s a Rajna, a Duna és az Etsch folyamvidékéhez tartoznak. Az egész tartományban ismeretes 46 halfaj közűl 16 mind a három folyamvidék, vizeiben előfordúl. Ilyenek: a sügér, a kolty vagy kutyahal, a potyka, a czompó vagy czigányhal, a géb, a timalykó, a pisztráng, a galócza, a csuka és a csík. A Rajna vidékének és a Boden-tónak jellemző halai a téli és vad maréna. A Duna folyamvidékének jellemző halai: a dunai galócza (Salmo hucho); a paducz (Chondrostoma Rysela) és ennek egy más változata. A Rajna és Duna folyamvidékének közös halfajai közé tartoznak a menyhal, a márna, a dévérkeszeg (Abramis brama), a vörösszárnyú konczér (Leuciscus rutilus), a szélhajtó küsz (Alburnus lucidus), a pohos keszeg, a paducz. Az Etsch, valamint a Sarca, a Garda-tó és a Brenta jellemző halai közűl nevezetesek: a nyálkáshal (Blennius vulgaris), a tavi márna (Barbus plebejus), a fehéres küsz (Alburnus alborella), a kis aula-konczér vagy „Bruffolo” (Leuciscus aula), a nagy „Pigo”-konczér (Leuciscus pigus), a fekete nagy fejű domolykó vagy „Cavedana” (Squalius cephalus var. cavedanus), a kis „Vairone”-csábak (Telestes muticellus, var. Savignyi), a kis genei paducz vagy „Lasea” (Chondrostoma Genei) és a „Savetta” paducz (Chondrostoma söetta); a Garda-tó jellemző hala: a Carpione (Tario carpio). Az Etsch- és Rajna-vidék közös halfajai: a durbancs és az angolna. A Duna és az Etsch folyamvidékéhez tartozó vizek közös hala az ingola vagy orsóhal.

Jellemző, hogy az éjszaki és déli folyamvidékhez tartozó néhány halfaj sajátságos alak-, szín- és rajzolatbeli eltéréseket mutat. Így pl. a délvidéki pisztrángon héber íráshoz hasonló márványos rajzok vehetők észre, míg az éjszaki vidék pisztrángjainál fehéres, aranysárga, vagy feketés alapszínen oldalt többé-kevésbbé vörhenyes, néha rézvörös, hátukon pedig fekete foltok vannak.

Újabb időben haltenyésztő intézetek, halász-egyesűletek és magánosok sokat fáradoztak azon, hogy az évek hosszú során át űzött rosz gazdálkodás folytán lehanyatlott halászatnak újabb lendűletet adjanak, különösen a Garda-tó melletti Torboléban létesített haltenyésztő-intézet és a Pusterthalban a lienzi halászati társúlat tanúsított elismerésre méltó tevékenységet. A Boden-, Achen- és Garda-tó mellékén a rendes halászokon kivűl számos műkedvelő is hódol a halászati sportnak. Néhány év óta halászati törvény is támogatja a halászat emelését czélzó fáradozásokat.

Bányászat és kohászat, ipar és kereskedelem. Angerer Jánostól, Lechleitner János közreműködésével (bányászat és kohászat), fordította Paszlavszky József.

Bányászat és kohászat. Tirol földje geologiailag három hosszanti dűlőre oszlik, melyek keletről nyugatra húzódnak. A középső a palaeozói képződményhez tartozik. A középponti Alpesektől éjszakra, valamint délre a hegyek legnagyobb részt mezozói kőzetekből alakúltak. A palaeozói képződmény egyes kibukkanásai előfordúlnak a déli Alpesekben is, mint a Vallsugana-völgyben és az Adamello-területen. Délen az üledék-kőzeteket is porphyr töri át, s Bozen mellett ez Európának legnagyobb porphyr-területe. Épen így voltak melaphyr-kitörések is. Az éjszaki Mész-Alpesekben a kőzetek áttörése fölötte ritka. Ilyen áttörő kőzet az augitporphyr Ehrwald mellett. Így áll a dolog azokkal az üledék-kőzetekkel is, melyek a triasz- és jura-korbelieknél fiatalabbak. A kréta- és harmad-korbeli rétegek Dél-Tirolban sokkal hatalmasabban vannak kifejlődve, mint éjszakon.

A jura-korbeli rétegek éjszakon, valamint délen becses építő-anyagot szolgáltatnak; csak a trienti és hagaui márványt említjük; Dél-Tirol harmadkori lerakodásai ellenben kevés hasznavehetőt adnak. Éjszak-Tirol harmadkori lerakodásai azonban két nagy kincset rejtenek: a szenet és a portland-czementet. A häringi szénbánya, melynek szene egészen hasonló a kőszénhez, Tirolban és Vorarlbergben ma az egyetlen, minthogy a bregenzi szénbányát 1887 márczius végén abbahagyták. Hogy e szénbánya milyen fontosságú Tirolra nézve, könnyen fölfoghatjuk, ha meggondoljuk, hogy egy waggon szénnek Sziléziából való ide szállítása egész árának 2/3-dába kerűl. A másik kincs, a portland-czement a häringi szénbánya szomszédságában van a harmadkori lerakodásokban. A häringi hegytől Kufsteinon túl terjed ez a réteg s igen virágzó iparnak a forrása. Ebbs mellett, a bajor határon is van még czement. A diluvium rétegeiben sehol sincsenek hasznosítható anyagok. Ez a képződmény magasra nyúlik föl a hegylejtőkön s tanúja a glecserek egykori nagy terjedelmének. A glecserek Tirolban mai nap visszahúzódó félben vannak. A plutói kőzeteket illetőleg a régibb eruptiv kőzeteknek majdnem egész sora ki van fejlődve, ellenben a fiatalabbaknak csak a bazalt a képviselőjök Dél-Tirolban.

Karinthiában a legtöbb ásványos forrás plutói kőzetekből ered; Tirolban nem. Az itteni ásványos vizek legtöbbje csak dús kovatartalmú kőzetek szétbomlásából veszi eredetét. A plutói kőzetekkel való kapcsolat még az obladisi és rabbii savanyú-vizekről sem mutatható ki. Ugyanez mondható a duxi és brenneri meleg-forrásokról is; ellenben a häringi nyilván kapcsolatban van a szénbányával. Valamely eruptiv kőzethez Tirolban kiváló fejlettségű ércztartalmú rétegek csak ritkán fűződnek. Ellenben kitűnő hasznos köveket szolgáltatnak e kőzetek.

Franzensfeste vidékének gránitja és a bozeni vörös porphyr igen sokféle alkalmazást találnak az építészetben. A weidbrucki és aueri szép szurokkő-porphyrt, valamint a sprechensteini s más helyekről való serpentint szorgalmasan csiszolják. A serpentin természetesen nem eruptív, hanem a palaeozói képződményhez tartozik. Ugyanez a képződmény szolgáltatja a laasi és mareiti fehér márványt. A spertenthali fehér és a grossachenthali fekete márvány St. Johann mellett még kiaknázásra vár. E hasznos köveken kivűl e képződményben arany is fordúl elő behintve. Az Inn, a Dráva és a Sill vizéből szintén mostak egykor aranyat. A Sillből mosott aranyat láthatni Ambras vára gyűjteményében Innsbruck mellett. Tirol legismeretesebb aranybányája a „heinzenbergi” a Ziller-völgyben Zell mellett, melyet 1506-ban nyitottak meg, de nagyobb mennyiséget soha sem szolgáltatott. 1870-ben abba hagyták. 1879-ben egy amerikai társaság vette át az összes tárnákat; újakat is nyitott s zúzó-művet állított föl, mely az érczet porrá töri. Ezt a port azután az arany-malmokban iszapolják. 1.000 kilogramm érczből átlag 1 1/4 gramm aranyat kapnak. Fontosabbak a vas- és réz-érczek, melyek a középponti Alpesek agyagpaláiban vannak. A Wattensben megszűnt s a Jenbachban meg a Pillersee mellett még ma is munkálkodó kohók a vaspátot a közeli pala-hegységből szerzik. „Prettau”, az ahrenvölgyi híres rézkohó a phyllitekből származó rézérczeket dolgozza föl. Az a kőzet azonban, a melynek a tiroli bányászat egykori hírét köszöni, az úgy nevezett „fekete mész”. „Mész” néven nevezik, de voltaképen kova-erekkel átszőtt dolomit. Ez a kőzetfaj kíséri a „tarka-homokkövet”, vagy helyesebben a „grödeni homokkövet” az Inn- és a Brixen-völgyön át a Kitzbichler Hornig s talán még tovább, e homokkő és a palák közé tolódva. Geologiai korának pontos meghatározása a kövűletek teljes hiánya miatt lehetetlen. Némelyek a lyas-hoz tartozónak tartják, mások a kőszén-képződményhez számítják. A fekete dolomit egész terjedelmében ércztartalmú. Legtöbb volt azonban benne a Schwaztól Kundlig terjedő vidéken. A közép-korban, legnagyobb virágzása idejében, réz- és ezüstérczekben olyan gazdag volt, hogy, mint Lettenbichler mondja, 30.000 ember talált benne foglalkozást.

Jelenleg a bányák haszna megszűnt; csak a Kogelen és a Ringenwechselen bányásznak még fakó-érczet, melyet Brixlegg kohóiban olvasztanak meg. A múlt és a jelen közötti különbség a következő adatokból látható. A falkensteini bánya 1523-ban 15.855 márka (1 márka = 233.89 gramm) nyers, vagy kiolvasztott ezüstöt és 20.000 quintal rezet szolgáltatott. Magából a rattenbergi (Geier és Mauknerötz) bányából 1483-ban 48.097 márka ezüst kerűlt ki. A Röhrer Bichl bányája Kitzbüchl mellett 1552-ben 22.913 márka ezüstöt adott. És ezek csak a legfontosabb bányák voltak. A föld gyomrát mindenütt át- meg átkutatták. Fügenben külön bányahivatal is volt a Ziller-völgy számára. Úgy látszik, hogy a bányászat csak Dél-Tirolban nem virágzott, legalább a történeti időben nem, bár Trient városának régi pecsétjén „Montes argentum mihi dant nomenque tridentum” fölírás van. Ma, Brixlegg és Prettau műhelyeiben, az 1889-iki kimutatás szerint, 2.321 métermázsa rezet állítanak elő 133.742 forint értékben. Arany- és ezüstérczeket nem bányásznak, de arany- és ezüsttartalmú nyers termékeket állítanak elő. Ólom- és czink-érczeket 1889-ben Rabenstein, Schneeberg és Silberleithen bányáiban ástak. Az ólomérczek termése 8.028 métermázsa volt. Ez érczeket azonban nem Tirolban olvasztották meg, hanem a rabensteini érczet Littaiba, Krajnába, a schneebergit Pàzibramba, a silberleithenit az Achen melletti stollbergi kohóba szállították. A czinkérczeket sem Tirolban dolgozták föl. A legtöbb szfaleritet a schneebergi és silberleitheni bánya szolgáltatta. Egészben 27.272 métermázsa érczet bányásztak és a schneebergit Majnai Frankfurtba, a silberleithenit Achenbe vitték. Így a mai bányászat Tirolban immár csak sovány maradványa a réginek. Csak egy bánya jövedelme maradt aránylag egyforma: a halli sóbányáé, melynek termése, Schmid R. nézete szerint, erősebb kiaknázás esetében is biztosítva van még 600–800 évre.

A tiroli Salzberg, Hall városának alapja, triasz-kori rétegekből van fölépülve. Két órányira esik Hall városától a Hall-völgyben. A hegységet, melyben a só van, Wildanger-hegységnek nevezik. E hegyet a Hall-völgy választja el a Salzbergtől s a „Thürl” kapcsolja vele össze. A só tulajdonképen a Hasel-hegységben van, s agyag, gipsz és só keveréke. Az agyagban a só igen egyenlőtlenűl van eloszolva. Néhol nincs is só az agyagban; máshol ismét jó nagy mennyiségben van, sőt vannak rétegek, melyek tiszta kősóból állanak. A só színe igen különbőző; legritkább a kék. E sólerakodást számos ásvány kíséri. E tekintetben ez a leggazdagabb az alpesi sótelepek között, ellenben sótartalmára nézve ez a legszegényebb, a mennyiben legnagyobb sótartalma 32 százalék. A halli sóbánya régen ismeretes. Eredetileg sós-forrásokból dolgozó sófőző hely volt. Az első nyomok a Merovingek korába vezetnek: 740-ben a bajor herczegek megengedték, hogy a Benedikt-Beuern kolostor 5 láda sót főzhessen Hallban. A sófőzést Hallból később Thauerbe tették át, s az ott még 1263-ban is megvolt. A sótelepeknek a hegyben való fölfedezését illetőleg az adatok 1265 és 1272 között ingadóznak. A sót vízzel való kilúgozás útján fejtik. E czélra nagy üregeket vájnak, melyekből a sós vizet alsóbb fekvésű üregekbe vezetik, a honnan azután elpárologtató műveken át csöveken Hallba folyik a sófőző üstökbe. 1889-ben 132.431 métermázsa főtt-sót és 1.714 métermázsa trágya-sót készítettek 1,061.162 forint értékben.

Hall bányaváros. Charlemont Húgótól

Egyedűli a maga nemében egy harmadik bányatermék, az aszfaltkő. Az aszfaltkő a fődolomitban van. Leginkább el van terjedve Seefeld környékén; de kisebb mennyiségben az Achen-völgyben és a Fernpasz-hágón is előfordúl. Telepűlése módjai Seefeld környékén igen rendetlenek; azért rendszeres aknázásáról sem lehet szó. A bitumen-tartalom 5–80 százalék között ingadozik. A bitumenes aszfaltkő két anyagot tartalmaz: az aszfaltént és petrolént. E kettő egyesűlése alkotja az aszfalt-kátrányt. Ha az aszfalt-kátrányt körülbelűl 5 százalékos aszfaltkővel bizonyos arányban keverik, olyan anyag keletkezik, mely kihűlve igen kemény. Ezt a régiek aszfalt-ragasztéknak nevezték, az újabb technika pedig aszfalt-mastix-nak mondja. A seefeldi aszfaltkő termékei épen olyan jók, mint a Val de Travers, Bastemes Lobsann vidékéről való franczia készítmények. Az 1889-ik évben bányászott aszfaltkő értéke 6.320 forint volt.

Kézműipar, műipar és kereskedés. A kézműipar és műipar terén Tirolban és Vorarlbergben a történeti fejlődés és a jelenkori állapotok tekintetében olyan különbségeket találunk, hogy külön-külön tárgyalásuk szükséges.

A körűlményeknek a földrajzi fekvés, a talajalakúlás és talajmívelés, valamint a nemzetiség, a nyelv és a történeti fejlődés szűlte különböző volta tette szükségessé, hogy a tartományt a kereskedelmi és iparkamarák létesítésével négy termelő és közlekedési területre osztották; ezek: Éjszak-Tirol, kereskedelmi és iparkamarával Innsbruckban; Dél-Tirol német ajkú része és a Pusterthal kamarával Bozenben; Tirolnak olasz nyelvű része kamarával Roveretóban, és Vorarlberg a feldkirchi kamarával.

Ha már a bányászat hanyatlása változásokat okozott az ipari életben egyes vidékeken: a vasútak megnyitása teljes fölforgatást idézett elő. Milyen megsemmisítő hatalommal szüntette meg a közlekedés ilyen átalakúlása a régi állapotokat, s miként teremtett újakat, legszembeötlőbb, ha az Ausztriából és Németországból Olaszországba vezető régi hírneves útak mentén fekvő, félig elpusztúlt helységeket nézzük.

Ez új állapotok következtében az ország egyes részei természetes tulajdonságaik szerint többé-kevésbbé önállóan fejlődtek, azért egyenként külön is kell őket szemügyre vennünk. Vorarlberg, mint kiválóan iparos tartomány, a vasút megnyílta előtt már évtizedekkel más nemzetgazdasági irányban fejlődött, mint Tirol, a melylyel csak politikai kapcsolata közös.

Gossensas és a brenneri vasút. Charlemont Húgótól

Éjszak-Tirolban a mezőgazdaság körűlményei állandóbbak, mint Dél-Tirolban; termő talaja egyenletesebben oszlik el s termékeiben nincs olyan ingadozás, mint Dél-Tirolban. Ez észrevehető hatással van az iparra, mely hasonlóképen állandóbb, mint a tartomány déli részein. Éjszak-Tirolban 1885-ben 10.014 főiparág volt, a melyeken kivűl még 696 mellékes iparág állt fönn. A nagy-ipar terén két vasöntő, egy vas- és aczélkohó s egy érczkohó dolgozik. A vas- és aczélárúk gyártása általában jól megy. A kasza-gyártás azonban, melyet egykor a Brenneren innen és túl nagyban űztek, a külföldi piaczok elzárásával, sajnos, folyton hanyatlik, s jelenleg csak néhány műhelyre szorítkozik, melyek olyan gépekkel dolgoznak, a milyeneket ez iparág jelenlegi fejlettsége kíván. A kovácsok, lakatosok és szegkovácsok ipara a legnagyobb, bár egyre hanyatlik. A rattenbergi kerületben van egy sárgaréz-gyár s a schwazi kerületben egy leoni-árú-gyár.[72]* A harangöntés nevezetes iparág s emelkedőben van. Legfontosabb iparágnak kell tekinteni Éjszak-Tirolban a czementgyártást. Tíz ilyen műhely van, melyek között a kufsteini kerületben levők a legkiválóbbak. Itt készűl a portland-czement is, mely jóságára nézve versenytárs nélkűl áll. Ez iparág mintegy 1.000 embert foglalkoztat, és sok más iparág is hasznot húz belőle. Az egykor virágzó üvegiparnak csak egyetlen műhelye van. A faipart illetőleg közel 200 deszkagyár dolgozik, melyek száma azonban újabb időben, nagy gőzfűrészek létesűlése és a fagazdagság csökkenése miatt folyvást apad; szintén van mintegy, 400 asztalosműhely, melyek, csekély kivétellel, a kisiparhoz tartoznak. Az egykor virágzó tímárság annyira hanyatlott, hogy csak néhány üzlet szállít külföldre. A szövőipar terén van Éjszak-Tirolban, mint mindmegannyi kiváló gyártelep, kilencz gyapjúárú-gyár, nyolcz pamutfonó- és szövő-gyár, továbbá egy vászon- és pamut-árú-gyár. A papiros-ipar terén van egy czellulóza-gyár az Alsó-Inn-völgyben, mely igen sok fát dolgozik föl s a papíranyagot Francziaországba szállítja; továbbá hét papír-gyár. Az élelmi- és élvezeti szerek iparában igen sok kis molnár működik, de olyan malom csak hat van, mely műmalomnak mondható. Sörfőző van 46, melyek közűl több igen nagy és gyárszerűen dolgozik. A kivitelre is dolgozó nagy iparágak között megemlíthetők a szappan- és gyertya-gyárak, melyekkel a művaj készítése is kapcsolatos, s ez a készítmény, fájdalom, ebben a jó szarvasmarha-tenyésztő országban is nagy keletnek örvend. A műipar terén Éjszak-Tirolnak egy kiváló különlegessége van, mely világhírre tett szert, t. i. az üvegfestészet és mozaik-műhely Innsbruckban. Épen így dicséretre méltó a Huszl Ottó alapította majolika-gyár Schwazban, melynek készítményei technikai és művészeti szempontból ritkítják párjukat. Könyvnyomtató műhely több van Innsbruckban és a kisebb városokban. Az első helyet a Wagner-féle nagy tekintélyű egyetemi könyvsajtó- és kiadó-vállalat foglalja el közöttük Innsbruckban. Kiválóbb ipartelep még a schwazi kincstári dohánygyár is, mely 1.100 munkást foglalkoztat.

A kereskedés Éjszak-Tirolban, csekély kivétellel, nem lépi túl a környékkel való adás-vevés határait s azt a könnyen érthető tényt tünteti föl, hogy a kis-kereskedés a vidéken folyvást hanyatlik, ellenben a vasúti közlekedés fő pontjain, nevezetesen a tartomány fővárosában az üzletek számban és terjedelemben gyarapodnak. Szembetűnő ez a jelenség különösen az arlbergi vasútnak 1884-ben történt megnyitása óta, mikor Innsbruck városa a brenneri és az állami vasút csomópontjává lett. Ennek köszöni létét a mezőgazdasági köz-tárház is Innsbruckban, a melyben, kivált borban és gabonában tetemes és folyvást növekedő adás-vevés folyik.

Dél-Tirol német ajkú része, vagyis a bozeni kereskedelmi és iparkamara területe 235.079 lakost számlál s a Brenner vízválasztójától meg a karinthiai határtól a salurni szorosig terjed, a hol a német szó és erkölcs megszűnik s az olasz elem kezd uralkodni. Mekkora a változatosság a talaj alakúlásában e kis darab földön, az Ortler és Grossglockner jégmezőitől az Etsch völgyének virágos mezőiig és szőlőkoszorúzta tájaiig! Ha Éjszak-Tirolban az egyformaság adja meg a talaj-alakúlat alapjellemét, itt a változatosság az, mely a tájakat jellemzi s a nép társadalmi életében, tehát ipari foglalkozásaiban is nagyobb eltéréseket okoz. A mezőgazdaság általában kedvezőtlenebb helyzetben van, azért a kis-kereskedés a gyér vásárlás miatt még nagyobb mértékben hányatlik itt, mint Éjszak-Tirolban. A házi-iparnak különféle, egykor virágzó ágai majdnem teljesen eltűntek. A grödeni fafaragóknak is nagy részt fel kellett hagyniok az olcsó gyermekjátékok készítésével és, mint az ampezzói fafaragóknak (intarsia) és filigrán-míveseknek, műipari és választékosabb árúk gyártásához kellett fogniok, hogy piaczot találjanak. A kis-iparosok között árúik minőségére nézve a lakatosok és asztalosok, mennyiségére nézve a takácsok és kádárok vannak első sorban. A szövő-iparnak csak egyetlen nagyobb berendezésű képviselője van: egy pamutfonó-gyár St. Antonban Bozen mellett. Igen örvendetes virágzásnak indúlt újabb időben a conserv-gyártás ipara, melyet Ringler Károly alapított, kinek két gyára van Bozenben; igen örvendetes ez azért, mert belőle a mezőgazdaságra a nagy mennyiségű gyümölcs és főzelék feldolgozásával tetemes haszon háramlik. E két gyárnak, melyek hús-conserveket is készítenek, igen jó neve van a monarchiában, de külföldön is.

A monarchiának egyetlen tartományában sem találni építésre és szobrászatra való olyan szép és olyan különféle köveket, mint Dél-Tirolban. Ez a körűlmény szolgáltatott okot annak a kő-iparnak megalapítására, melyet most az Unio építőtársúlat nagyban űz, s a melyhez a laasi márványművek, meg a sterzingi márvány- és porphyr-művek tartoznak. Ez iparágak, minthogy egyedűl hazai anyagokat dolgoznak föl, a környék igazi áldásának mondhatók. A malomipar terén számos kis malmon kivűl több műmalom is van, melyek a gabonaneműekben szegény vidéket liszttel látják el. Különös, hogy e nagyobb részt bortermesztéssel foglalkozó területen a sörfőzést több nagy gyár szép sikerrel űzi. A kereskedés terén főleg a gyümölcs- és borkereskedés foglalja el az első rangot. E terület évi gyümölcs-kivitele körűlbelűl 400.000 forint értékű, borkivitele pedig mintegy két millió forintra rúg. A többi üzletágakban való nagy-kereskedés kivált Bozen, Lienz és Meran városában csoportosúl. A közlekedés terén a déli vasút az irányadó tényező, minthogy Dél-Tirolnak német ajkú részét éjszakról és keletről dél felé annak a vonalai hálózzák be; a bozen-merani vasút e két város között tartja fenn a közlekedést.

Tirol olasz ajkú része, vagyis a roveretói kereskedelmi kamara kerülete, 6.110 négyszögkilométeren 273.516 lakost számlál.

A mezőgazdaság itt is olyan különféle, mint a német részen. A fővölgyben és a mélyebben fekvő helyeken a bor- és a selyem-termesztés az uralkodó, a magasabb-fekvésű területeken pedig a baromtenyésztés a fő keresetforrása a népnek, mely annyira sűrű, hogy egy része otthon már nem találja meg szükséges élelmét s tömeges kivándorlásra kényszerűl. Ideiglenes kivándorlások Tirolnak más vidékéin is előfordúlnak, kivált az Inn felső völgyében. Az olasz kőmívesek és napszámosok ideiglenes kivándorlása már nagyon régi és gazdasági szempontból a népnek javára válik, a mennyiben a kivándorlók megtakarított összegeikkel télre évenként visszatérnek családjuk körébe. Sajnálni való azonban az, hogy 1870 óta e kis területről több mint 24.000 ember véglegesen kivándorolt s Amerikában telepedett le.

A földmívelés különféleségéhez képest különfélék az iparágak is.

A nép legnagyobb részének szegénysége miatt a kis-ipar nem bír egészséges fejlődésnek indúlni, a selyemtermesztés pedig, a területnek ezen egykor virágzó fő keresetforrása, a selyemhernyó-betegség miatt annyira hanyatlott, hogy mai nap már csak kevés gyár foglalkozik a selyem földolgozásával, s azok összes termelése jelenleg csak 130.000 kilogrammra tehető. A st. michelei gazdasági intézet kedvező hatása alatt állandóan emelkedőben van a bor termesztés, mely évinként 150.000 hektoliterre tehető s melynek nagy részét Svájczba és Németországba szállítják. A míg Lombard-Velencze Ausztriához tartozott, Tirolnak olasz részében több iparág virágzott, nevezetesen a tímárság, a selyemszövés és a papírgyártás. A déli határon fölállított vámsorompó óta ez iparágak, kizárva fő piaczukról, részben nagyon hanyatlottak, részben nagy erőlködéssel tartják fenn magukat. Újabb időben elismerésre méltó buzgalommal igyekeznek a gyapjú-árúk készítésének iparát emelni s általában remélhető, hogy meglevés az ipar virágzásának legfőbb föltételei, az olcsó munka és a gazdag vízerő, az ipari tevékenység fejlődésnek indúl. Fontos iparág itt a kitűnő és sok márvány földolgozása, melyet nagy mennyiségben szállítanak idegenbe. A csekélyebb fontosságú iparágak közűl megemlítendő a gipsz földolgozása a Fleims-völgyben, a nemezkalap-gyártás a Ledro-völgyben, a szegkovács mesterség a Rendena-völgyben, a gazdisági eszközök készítése Valsugana helységben. Nem hiányzanak kádárok, fazekasok, gölöncsérek, viaszgyertya-mártók, s vannak sajtkészítők, művaj-gyártók és gyümölcs-conserv-készítők. Mindez iparágaknak csak helyi fontosságuk van. Hogy az erdős mellékvölgyekben a fa-iparnak bizonyos fontossága van, magától érthető; mindamellett össze nem hasonlítható Tirol más részéivel, mivel e vidéken a vasútaktól nagyon messze esnek. A régen virágzó sumach-cser ipara csekély terjedelemben még megvan. Az érczöntők, bútorgyárak, szappanfőzők, czement-gyárak, az egyes gyógyszerészeti készítményeket gyártó műhelyek, a homokkő-ipar Arcóban, a színes kövek földolgozása Brentonicóban, s a márvány földolgozása Predazzóban, bár csekély terjedelműek, a népnek szintén becses keresetforrásai. A legnagyobb ipartelep Tirolnak olasz részében a dohánygyár Saccóban Rovereto mellett, mely körűlbelűl 2.000 embert foglalkoztat.

A kiviteli kereskedés terén a boron és selymen kivűl ki kell emelni még a déli-gyümölcsökkel és gyümölcsfákkal való kereskedést, mely újabb időben nagy lendűletet vett.

A tartomány olasz részének a legújabb időkig csak egyetlen vasútvonala volt, a déli vasúté, mely éjszaki határától a déliig keresztűl fut rajta; 1891 óta egy keskenyvágányú vasútja is van, mely Mori állomástól Arcón át Rivába vezet a Garda-tóhoz.

Nem fejezhetjük be e rövid vázlatot a nélkűl, hogy meg ne emlékezzünk arról a buzgalomról, melylyel a kormány az ipari oktatást támogatja s ez által az ipari tevékenység föllendűlésének és a munkás osztály helyzete javúlásának elengedhetetlen föltételeit megvalósítani törekszik. Az ipari oktatás nemcsak jól fölszerelt ipariskolákban történik, hanem igen sok kisebb szakiskolában is, melyeket olyan helyeken emeltek, a melyeken vagy a népnek örökölt tulajdonsága, vagy bizonyos földolgozásra alkalmas anyag léte kívánatossá tette.

Az idegenek forgalma Tirolban. A közlekedésnek a vasútak megnyitásával való átalakúlása, mint már megjegyeztük, az alpesi tartományok gazdasági életét érzékenyen érintette. Ilyen helyzetben nagyon kívánatos, hogy új keresetforrások nyíljanak meg, melyek a lakosságnak még nagyobb elszegényedését meggátolják. Ilyen forrást első sorban az idegenek forgalmában kell keresni.

Milyen fontossága van a kereset ez ágának Tirolra nézve, abból következtethető, hogy az idegenektől származó bevétel, mint számítják, 1880-ban, csupán Dél-Tirolnak német részében több mint két millió forint volt. És ha megfontoljuk hogy ez a bevétel csak négyszögmyriaméter területre esik és csak 235.000 lakos között oszlik meg; hogy az idegenforgalom érdekében tett berúházásokban aránylag általában csekély tőke-befektetés van; hogy az idegeneknek nyújtott termékek csekély kivétellel magának a tartománynak termékei, és hogy a kereskedelem tárgyainak sűrűbb eladásából a helyi kereskedő is hasznot húz, s végre, ha számba veszszük, hogy a falusi embernek az idegenek elszállásolása és ide-oda szállítása, minthogy e szolgálattételeit rendes üzletéhez szükséges cselédségével és lovaival végezteti, rendes mellékjövedelme van: kellőleg méltányolhatjuk az idegen-forgalomból származó bevételek gazdasági fontosságát.

Bár Meránnak, mint gyógyhelynek már régen világhíre van, bár a déli vasút-társaság a dolomitokhoz vezető sziklakapunál épített toblachi vendégfogadójával, és egyes vendéglőbirtokosok, mint Heisz János Brixenben, Steger Mühlbachban, Gröbner Gossensasban és mások czélszerű berendezésökkel és az idegenek jó ellátásával egyes nyaraló helyeket teremtettek, melyeket csakhamar tömegesen látogattak az idegenek: mégis nagy időre volt szükség, míg az idegen-forgalomnak ez alpesi tartományra való rendkivűli fontosságát fölismerték és fölfogták, hogy milyen gazdag és még ki nem aknázott kincseket rejtenek e tekintetben Tirol hegyei és völgyei. Csak néhány éve, hogy e fontos nemzetgazdasági ágat, Svájcz példája szerint szervezkedve, egyesűletek alakításával s általános szövetkezésékkel igyekeznek előmozdítani, mi által egy részt a sajtó támogatását nyerik meg külföldön, más részt a lakosságot tanítják az idegeneknek állandó ide vonzása érdekében szükséges berendezésekre. Ha a tartományi képviselet és a kormány magáévá teszi ez ügyet, a mint ez kötelessége is, Tirol nemcsak alpesi világának szépsége, változatossága és nagyszerűsége tekintetében fog nemsokára versenyezni Svájczczal, hanem az idegenektől származó jövedelem tekintetében is. Svájcz azonban, mint idegenektől járt terület, két irányban szárnyalja túl Tirolt s általában az ausztriai alpesi tartományokat: elszállásolásával és közlekedésével. Amazt illetőleg maguknak ez iparágban részes köröknek kell tevékenyeknek lenniök, a közlekedés állapotának javúlása pedig csak a kormányt és a tartományi képviselet hathatós támogatásával történhetik meg. Az idegenek utáni jövedelem a kormány statisztikai összeállítása szerint 1890-ben 9 millió forint volt; magának németajkú Dél-Tirolnak 4 1/2 millió forint bevétele volt ekkor, tehát kétszer annyi, mint 1880-ban.

Dornbirn és a gütlei gyártelep. Charlemont Húgótól

Vorarlberg, Tirollal ellenkezőleg igazi iparos tartomány 1885-ben 6.220 önálló iparüzlete volt. Legkiválóbb a szövőipara, 2.821 önálló vállalattal, a menynyinél több csak Alsó-Ausztriában van. Ez iparágban ismét a pamut- és a hímző-ipar az, melyek a tartományt jómódúvá tették. Mind a két iparág több mint száz év, óta honos már Vorarlbergben. A kézi pamutfonást Ulmer Ádám, Rüf Domokos és Winder József már 1773-ban meghonosította Vorarlbergben; 1790-ben a fehérnemű-árúk számára Dornbirnben külön csínozó műhelyt (appreturát) létesítettek és 1813-ban építette Dornbirnben Herrburger és Rhomberg ma is meglevő czég az első pamutfonó gyárat, mely lassan-lassan 7.000 orsóig emelkedett és a pottendorfi gyár után a legrégibb Ausztriában. 1834-ben Ganahl Károly Feldkirchben ötven mű-szátvát állított fel, mely berendezést 1835-ben Frastanzban épített gyárába szállította át, s a szátvák számát százötvenre emelte. Ez a szövő-gyár a legrégibb az ily nemű gyárak között Vorarlbergben s általában Ausztriában. A tarka-szövéssel Längele János Feldkirchben 1869-ben tette az első próbát, mely mindenfelé utánzásra talált annyira, hogy az addig meglehetősen elterjedt kézi-szövés majdnem teljesen háttérbe szorúlt s mai nap úgy szólván megszűnt. 1792-ben rendezte be egy elszászi menekűlt, Vogel Sámuel, az első cotton-festőt a Hard melletti Mittelweierburgban és a szövőipar ez ága azóta nagyon fejlődött. A kézi nyomtatás ugyan most hanyatlik, de helyébe a hengerrel való nyomtatás kerűlt, melynek a tartományban öt gyára van, s kivált a keszkenő-gyártást űzik nagyban. Más ilynemű berendezések közűl kivált a festő-gyárak, s különösen a török-pirosra festők viszik a főszerepet. Ez árúk piacza is folyvást tágúlt, míg a gyártás az amerikai háború, az eladás pedig Velencze elvesztése által igen érzékeny csapást nem szenvedett, s ezen csak Vorarlberg iparosainak soha ki nem fáradó munkásságával, a géptechnika minden új találmányának alkalmazásával s a gyártásnak ilyetén berendezésével és avval lehetett segíteni, hogy a nyers pamutot eladásra kész árúkká készítik. 1885-ben Vorarlbergben 18 pamutfonó gyár volt 33, összesen 3.452 lóerővel dolgozó géppel és 216.904 orsóval. Az orsók száma jelenleg 265.000. (A készűlő árúk értéke kerek számban 4,670.000 frt). Volt továbbá 20 pamutszövő gyár, 43, összesen 1.403 lóerővel munkálkodó géppel és mintegy 4.000 szövőszékkel, melyek között körülbelűl 1.000 tarka szövetit szó. (Az árúk értéke kerekszámban 4,115.000 frt). Szövet-nyomtató öt volt, tíz nyomó-géppel és mintegy 250 nyomóasztallal; festő-gyár volt tíz, közöttük igen nagyok is. A pamut-ipar a nyers, anyagot Amerikából és Kelet-Indiából kapja és ma mindennemű pamut-árút készít. Fő piacza az egész monarchia; külföldre heveset szállít. A szövő-ipar ez ágában foglalkozó munkások száma körűlbelűl 7.000, a kiknek évi bérök körűlbelűl 2 1/4 millió forint.

A szövő-ipar másik ága a hímzés. Ez Vorarlbergben főkép házi-ipar, még pedig olyan elterjedt, hogy ritkítja párját. Összesen mintegy 13–14.000 ember foglalkozik vele s évenként körűlbelűl 2 1/2–3 millió forint munkabért kapnak belőle. Lustenau, Höchst, Altach és a Bregenzi-erdőnek sok más helységében majd minden háznál van egy-egy hímző-gép, mely a lakosoknak néhol egyedűli keresetforrásuk, másutt több-kevesebb mellékjövedelmet hajt nekik olyan időben, mikor mezei munkával nem foglalkoznak. A Bregenzi-erdő lakosai nyáron mint gipsz-munkások, kőbányászok és kőmívesek Francziaországba mennek, télen pedig hazatérnek s hímzéssel keresnek valamicskét. Mai nap egy hímző – a munkát az öltések száma szerint fizetik – 2, 2 1/2, sőt 3 frankot is keres napjában.

A lapos-öltéssel és a vetélővel dolgozó hímző-gépek, melyeket 1870-ben, illetőleg 1883-ban szereztek be, a tűbe-fűzés kivételével, a mire serdülő leányokat alkalmaznak, férfi munkát követelnek; azért a férfi munkások száma ez iparágban rendkivűl megszaporodott. A hímző-gépek számát mintegy 5.600-ra teszik, azaz minden 20 személyre esik egy-egy hímző-gép, a miből legjobban megítélhetjük a hímzés iparának kiterjedését és jellemét. A gépek közűl 2.500 láncz-öltéssel, 3.000 lapos-öltéssel és 100 vetélővel dolgozó. A hímző-gépekbe fektetett tőke mintegy 5 millió forintot tesz.

Láncz-öltéssel kivált függő-kárpitokat, továbbá különösen Indiába szánt „colonná”-kat (ferde csíkú mousselin), azonkívűl egyes különlegességeket, mint aranyhímzésű szőnyegeket készítenek. A lapos-öltéssel és vetélővel dolgozó gépek kivált ruházati czikkeket szolgáltatnak, nevezetesen vászonhímzéseket, egy- és többszínű ruhakelméket; ezenkívűl pedig mindenféle különlegességeket, mint takarókat, zsebkendőket, nyakravalókat, függőkárpitnak valókat, csipke-hímzéseket, stb.

A hímző-ipar legfőbb piacza Éjszak-Amerika; továbbá Angol- és Francziaország, s Európa államai, végűl a Kelet, India és Dél-Amerika. A szövő-ipar többi ágát illetőleg, selyem-szalagot és selyem-fátyolszövetet két gyár készít; Bregenzben két évvel ez előtt gyapjú alsó-ruha (Jäger-féle normál-ruha) készítését kezdte meg egy gyár, Hörbranzban pedig meglehetős nagy nemez-gyár nyilt meg.

E rövid vázlatból látható, hogy a szövő-ipar Vorarlbergnek csakugyan jellemző ipara. Ezen kivűl azonban még más ipar-telepek is vannak, melyek kivált az utolsó tíz év alatt tetemesen szaporodtak s nagy részt olyan iparágakat mívelnek, melyek az előtt a tartományban ismeretlenek voltak.

Röviden összefoglalva s a kisebb vállalatokat részben számon kívűl hagyva, van Vorarlbergnek két vasöntő-gyára, egy drótszög-gyára, két gép-gyára, egy igen érdekes, gőzzel hajtott s 140 munkással dolgozó óra-gyára Bregenzben, mely naponként 350 ébresztőt és regulátort készít; van 173 fűrész-malma, 45 bőr-gyára, köztük egy igen nagy Bregenzben, mely egyszersmind lábbeli készítésével is foglalkozik, egy papír-gyára, 149 malma, 3 csokoládé-gyára, egy conserv-gyára, két pótkávé-gyára, számos sörfőző-gyára, közöttük egy igen nagy Bludenzben, két vegyi-szerek gyára, egy enyv-gyára, egy gyufa-gyára, egy szappan-gyára, egy nagy gőzzel járó asztalos-műhelye Bregenz mellett, hat könyvsajtója, két arany-csecsebecse gyára, stb.

A hazai nép már nem elég a mindenféle iparághoz szükséges munkaerő szolgáltatására, s az olasz munkások már is egész gyarmatokban telepedtek le. Mindamellett vannak ipari helyek, mint Dornbirn, a hol csak honi munkások foglalkoznak. Itt vannak a gyártelepek gyönyörű tájképi környezetében a Hämmerle testvérek építette mintaszerű munkás-lakások is.

A kis-ipart illetőleg, majdnem valamennyinek van képviselője, a nélkűl, hogy valami különös jellemvonásukat ki lehetne emelni.

A kereskedelemről nem mondhatunk annyi kedvezőt, mint az iparról. Vorarlbergnek átviteli kereskedése régebben igazán tetemes volt, az új közlekedési útak megnyíltával azonban teljesen megszűnt és ma a kereskedést, a szarvasmarha-, fa- és sajt-kereskedés kivételével, csak a helyi szükséglet fedezésére űzik.

Bernt Rudolftól



[72] Leoni- vagy lyoni-árúk azok a vékony fémszálak s fémszalagok, melyeket zsinórokba, paszomántokba fonnak arany- és ezüst-szálak helyett. Ford.