Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Tirol és Vorarlberg őskora és története.

Tirol és Vorarlberg őskora és története.

Etruszk fölíratos kő Pfattenből, Tirol őskori sírjaiban lelt ékszerek, fegyverek és cserépedények. Charlemont Hugótól

Az őskor Tirolban és Vorarlbergben. Wieser Ferencztől, fordította Boncz Ödön.

Tirol a szó szoros értelmében átvonúló országútja (Ritter Károlyként „Passageland”) volt a népeknek. Fontossá teszi Italia és Németország, továbbá az Alpesek nyugati és keleti ágazatai közt való helyzete. Folyók áttöréseitől vájt mély nyílásai s könnyen járható alpesi hágói mindenfelől útakat nyitnak belé. Két fő útvonala épen a tartomány közepén metszi egymást. Az egyik délről az alsó Etsch és Eisack fölötti délvonal irányában haladó völgybarázda, mely a Brenneren át megy a Sill völgyén végig éjszak felé. A másik pedig messze keletről húzódik a Dráva és Rienz folyók két, ellentétes irányú folyása mentén. Ezen természetalkotta útakon tarka néprajok özönlöttek a tartományba, melyek ottlétöknek többé-kevésbbé mély nyomait hagyták maguk után. Ezen útakon haladt a kereskedő is és árúival együtt fontos új művelődési elemeket juttatott ide. E nyílt útakon előre nyomúló sokféle hatással azonban ellentétben áll némely völgyterületek természetes elzárt volta s a hegyi lakók természetében levő conservativ szellem és szívós ragaszkodás az egyszer megszokotthoz. Ezen tényezőknek tulajdonítható Tirolnak néprajzi sajátossága és történelmi fejlődése. Ezek már igen régi időkben döntő hatással voltak a tartomány benépesedésére és művelődésére sokkal előbb, hogysem a római légiók az Alpeseken át győztes bevonúlásukat megkezdették volna.

Természetes, hogy ama távoli őskorban, mikor a közép-európai ember a művelődésnek legalsó fokán állott, ilyen hatások még nem vehetők észre. A jégkorszakban az összes alpesi völgyeket hatalmas jégárak tették teljesen járhatatlanokká. Nem is mutatható ki, hogy Tirolban ezen korszakban emberek laktak volna. Az özönvízi gletcserek elenyészte után azonban egyes kalandozó vadászok, kik eddig az Alpesalji vidékeken laktak, csakhamar behatoltak ide a hegyek közé és lassanként állandó tanyákat is ütöttek a főbb völgyekben. Az Inn völgyének törmelékdombjaiban itt-ott maradványaik is találhatók ezeknek beiszapolódva, így durván égetett edénycserepek, széndarabok, vad- és házi állatok csontjai, melyek részben emberi kéztől idomítvák, stb. Kőszerszámok is kerültek elő elszórtan e völgy több helyén. Déli-Tirol napos völgyeiben, melyek előbb szabadúltak meg a jégtől s így előbb adtak helyet a telepűlőknek, – számos egyes neolith-korbeli tárgyakon kivűl – több ezen korbeli lakhelyre s azokban sok, kezdetleges műveltségről tanúskodó készítményekre, így kőfegyverekre és szerszámokra, agancsokra és csontokra, szabad kézzel alkotott, durva edények töredékeire akadtak. Mindezeket hamu- és szénréteg takarta. Ilyen tanyákra leltek Mori és Pomarolo mellett, a Dos Trentón, továbbá Kronmetz és Vervó mellett. Ezek a neolith korból való lakhelyek többnyire barlangokban, vagy meredeken kihajló sziklák alatt fordúlnak elő; Rovereto közelében és Vezzano mellett még az özönvízi gletcsermalmok üregeiben is fedeztek föl ilyeneket.

Kőfegyverek és eszközök használatára akadni még az alsó Etsch-vidéknek sok más telephelyein is, de azok későbbi korbeliek, más nép és más műveltség emlékei. Az azokban talált tárgyak ugyanis föltűnően megegyeznek a Po-síkság czölöpfalvainak, az úgy nevezett terramaréknak lelt tárgyaival, így nevezetesen itt is előfordúlnak a terramarékat annyira jellemző félholdalakú edényfülek, melyeket az olasz régészek ansa lunata-knak neveznek. Bár még ezen újabb telepesek műveltsége is nagyon kezdetleges volt, mégis nagyon felűlmúlja az a neolith-korbeli vándor vadász- és pásztortörzsek műveltségét két tekintetben, hogy t. i. a terramare-lakók már ismerték az érczöntést, meg hogy földmívelők levén, állandó lakhelyük is volt. A Po-síkság czölöpökön épűlt falvait, – miként Helbig W. meggyőzőleg kimutatta – az italicusok alapították mindjárt az apennini félszigetre való benyomúlásuk után. Ezen proto-italicusok (vagy umbrok, mint azon törzs után, mely Felső-Italiában állandóan megtelepedett, szintén nevezik őket) a ligurokat részint a félszigetnek éjszaknyugati sarkába szorították, részint leigázták és magukba olvasztották. Tulajdonképi terramarékat mindamellett eddig Tirolban bizonyossággal még nem állapítottak meg és igazi czölöpépítményeknek is csak bizonytalan nyomaik vannak.

A szóban forgó legrégibb bronzkori telepítvények magaslatokon és hegyoldalakon mutatkoznak. Mindamellett okvetetlenűl a proto-italicusoknak kell azokat tulajdonítanunk, mert egészen hasonló telepítvényekre akadhatunk a Pótól éjszakra az Alpesalji hegyeken is, melyekre nézve jellemző, hogy ott kőeszközök és fegyverek szintén nagyobb számban találhatók, mint bronzból készűltek, holott Emilia czölöpfalvaiban épen ellenkezőleg van a dolog. Az italicusok az apennini félszigetre való bevándorlásuk idején még nyilván meglehetősen csekély műveltségűek voltak, és csakis a Po síkságán való hosszas tartózkodásuk után jutottak magasabb értelmi fejlődésre, más részt pedig csakis a felső-italiai tóvidéken és mocsaras lapályokon mentek át arra, hogy lakásaikat czölöpzetre építsék.

Tirol éjszaki részén, a középhegység terraszain szintén akadtak kezdetleges lakhelyek nyomaira, melyek ugyanazon időből valók és körűlbelűl ugyanazon művelődési fokra mutatnak, mint a tartomány déli vidékein talált telepítvények. Vajon van-e ezek közt néprajzi összefüggés is, ezúttal még meg nem állapítható.

Tirolban a tulajdonképeni bronzkorból származó lelt tárgyak igen gyérek, Vorarlbergben aránylag számosabbak. Tirol ugyanis, mint általában a nagy forgalmi, átvonúlási vidékek, a bronzkort illetőleg a szegényesebb tartományok közé tartozik, ellenben Vorarlberg földrajzilag és művelődés-történetileg szorosabban csatlakozik Svájczhoz, a közép-európai bronzkori művelődés klasszikus hazájához. Mindamellett Tirolban is teljességgel ki lehet mutatni, hogy a régi telepek tovább is virágzottak, sőt a letelepűlés mindegyre terjedt is. Azon helyeken ugyanis, a hol terramare-féle műveltség nyomai kerültek elő, csaknem mindig későbbi idők készítményeire is találtak, és a tartomány legkülönfélébb helyein, a legfélreesőbb völgyzugokban és nehezen megközelíthető magaslatokon is leltek már a tulajdonképeni bronzkorból származó eszközöket, fegyvereket, ékszereket és szerszámokat.

Csak a bronzkor vége felé és a régibb vaskorban, vagyis a hallstatti műveltségi korszakban válnak a leletek szaporábbakká és sokfélébbekké. Ennek az érdekes műveltségi korszaknak úgy Tirolban, mint Felső-Olaszországban és a keleti Alpesek szomszédságában is a sírmezők a dús forrásai. Ilyeneket az utóbbi évtizedekben sok helyütt ástak föl a Középponti-Alpes hegylánczon innen is, túl is. E sírok általában laposak és külsőleg semmiről sem ismerhetők föl. A hol csak lehetséges, rendesen valamely folyónak vagy pataknak a partján feküsznek, még pedig olyan magasan, hogy vízáradáskor sem voltak az öntés veszélyének kitéve. Valamennyiben elégetett hamvak vannak, csupán két éjszak-tiroli temető helyen (Matrei és Sistrans) fordúl elő ily hamvakkal telt sírok mellett itt-ott csontvázakat rejtő is. Az elégetett hamvakat agyag-urnákban, olykor bronz-vedrekben temették el. A hamvvedret többnyire kövekkel rakták körűl s egy nagy kőlappal födték be. Kivételesen az elhamvasztott csontok egy faragatlan kőlapokból alkotott kőládában vannak. Az urnákban s részben mellettök vannak a mellékletek. Csaknem minden sírban található néhány kisebb agyagedény, többnyire kettő, egy kupa, meg egy lapos csésze; ritkák a bronzedények. A mellékletek között igen gyakori a kés, de egyéb házi eszköz is. Ékszer félékre szintén sokszor akadnak kivált a női sírokban.

Leggazdagabb sírmező a Etsch vidéken a pfatteni, Bozentől délre. Vannak ott sírok a bronzkor végétől az egész hallstatti korszakon át a La Tène-féle korig terjedő hosszú idő minden szakából. Az a műveltség, melyről e sírok elrendezése és tartalmuk tanúskodik, erős italiai hatás alatt állt. Az itt és a felső-olaszországi Villanova, Bologna s úgy szintén Este temetkező helyein lelt tárgyak igen szoros viszonyban állanak egymással. Különösen érdekes azonban, hogy az itt lelt tárgyak közűl több még határozottan terramare-typusú s így föl kell tennünk, hogy a régi proto-itali lakosság őstörzse még ebben a korszakban is hatalmában tartotta korábbi lakhelyeit és csak lassan fogadta el az újabb művelődés formáit.

Az éjszak-tiroli urna-temetők közűl legelsőbben a Matrei és Wörgl helységieket ásták ki. Sajnos, hogy ezekről pontosabb tudósításaink nincsenek. Mindamellett az insbrucki múzeumban levő tárgyakból kitűnik, hogy ezek a temetők egy részt még a tulajdonképeni bronzkorba nyúlnak vissza, más részt a római uralom idején is még temetkező helyek voltak. Az italiai művelődés hatása itt is félreismerhetetlen, de épen nem oly élesen és határozottan felötlő, mint Pfattenben; viszont egészen olyanok is vannak köztük, mint a svájczi czölöpépítményekben, Dél-Németországban és Ausztriában lelt tárgyak. Szintén ily hasonlóság ismerhető föl az Innsbruck melletti Hötting és Völs gondosan átkutatott urna-temetőinél is. Emezeknél mégis a legtöbb sírnak tartalmán a bronzkor stílusa látható. Jellemző egyebek közt még a fibuláknak csaknem teljes hiánya is. Az egyetlen ismeretes példány olyanféle egyszerű alkatú, a milyen a tulajdonképeni bronzkori telepeken, pl. a peschierai czölöpépítményekben fordúl elő. E helyen nagy számmal vannak a fibulát mintegy helyettesítő egyenes tűk, melyeket részint hajtűzésre, részint a ruházatnak összefoglalására használtak. Más egyéb eszközök is ugyanilyen typusúak, pl. a karpereczek, kések, kivált pedig egy igen jellemző kétpengéjű borotva, stb. Több körűlmény azonban, pl. hogy olykor vasfélék és hallstatti jellegű bronz tárgyak is fordulnak elő, továbbá hogy más sírmezők vaskori leleteivel az edényformák és a sírba helyezés módja tekintetében megegyezők, a mellett bizonyít, hogy a völsi, és höttingi temetők sem olyan régiek, mint a milyeneknek látszanak. Ezek a vidékek távolabb estek az italiai művelődés hatásától és általában nem is valamely közlekedési vonal mellett feküdtek. Az a fő út, mely az Etsch vidékét a Brenneren át az éjszakkal összeköté, elkerülte azt a helyet, a hol később Innsbruck virágzott föl, s Matreiből egyenesen a középhegységi terraszon át ment a halli sóbányákhoz s onnan tovább az éjszaki alpeselvi tartományba. Így történt, hogy ezen gyér forgalmú helyek a bronzkorbeli fejlettség fokán állottak még akkor is, mikor a tartomány déli részén kedvezőbb közlekedés mellett már régen elterjedtek a két fémet használó új művelődés formái. A vasat természetesen még délen is sokáig csak kis mértékben használták.

Lényegesen más képe van a hátsó Isel-völgyben nem régiben föltárt welzelachi temetőnek. Míg ugyanis az eddig fölsorolt sírmezőkön legelterjedtebbek az agyag hamvvedrek, addig ilyenek Welzelachban (egyetlen kivétellel) elő sem fordúlnak, hanem itt az elhamvasztott tetemeket vagy bronzedénybe tették, vagy egyenesen kőlapokból álló sírba rakták. Még nagyobb különbség van a sírokba tett mellék-tárgyak között. Ezek stílus tekintetében egészen más neműek, mint a többi sírmezőbeliek s míg emezekben fegyvereket nem találtak, itt számos lándzsahegy és fokos kerűlt elő. Mindenekelőtt pedig Welzelachban a vas tárgyak nagyobb számúak a bronzoknál. A karpereczek és más ékszerek, kések, valamint az említett fokosok és lándzsahegyek általában vasból valók. S ez a sírmező mégis ugyanabba a korba tartozik, melybe a többiek Tirolban, csakhogy valamivel szűkebb időközre, vagyis pusztán a tulajdonképi hallstatti korszakra szorítkozik.

Itt akadunk legelőször tiroli sírmezőn a vasnak általánosan elterjedt használatára, míg az új fém ugyanazon időben még egyáltalán nem, vagy csak nagyon gyéren fordúl elő Tirolban egyebütt. A welzelachi temető minden tekintetben, s így ebben a részben is a legfeltűnőbben hasonlít a szomszédos kelet-alpesi tartományok, névszerint Krajna és déli Stiria sírmezőihez. Sok bizonyság szól a mellett, hogy a vas használata keletről és délkeletről jutott Tirolba a Dráva-völgy ősrégi országútján.

E sírmezőknek a tartalmából, úgy szintén a Tirolban sok helyütt előkerűlt egyes lelt tárgyakból meglehetősen világos képet alkothatunk a régibb vaskor itteni lakosainak művelődési állapotáról és életmódjáról.

A letelepűlés tetemesen gyarapodott. A lelőhelyek mind közelebb-közelebb esnek egymáshoz és mélyebben hatolnak be a mellékvölgyekbe is. A fő völgyek népességének jó sűrű voltát meggyőzőleg bizonyítja az, hogy a mai Innsbruck tőszomszédságában nem kevesebb, mint négy temetőhelyre találtak (Hötting, Völs, Sistrans, Sonnenburg), melyekhez valamivel távolabb még más három (Matrei, Imst és Wörgl) sorakozik. Ezek az egységes és hosszabb időn át megállapodott szertartási szabályok szerint használt temetők azt mutatják, hogy itt nagyobb községek lehettek. A népesség már teljesen megtelepűlt volt, s valóságos falvakban és tanyákban lakott. Földmívelők voltak, kik szántóföldjeik és nyájaik hasznából éltek. Szántóföldjeiknek terrasz-szerű dűlői a völgyoldalakon még sok helyt fölismerhetők. Gazdasági eszközeikből is főnmaradt egy s más: sarlók, vágókések, kapák, fejszék, stb. A zord Alpes hegységnek ekkor még fékezetlen természeti erőivel való folytonos harczban nyomorú életük lehetett. Abból, hogy a legtöbb sírban fegyverek nincsenek, épen nem szabad azt következtetnünk, hogy a lakosság elpuhúlt, vagy harcziatlan természetű volt volna. A rhäti törzsek vitézségét és hadra termettségét eléggé bizonyítják a klasszikus írók tudósításai. De a fegyver sokkal értékesebb jószáguk volt, hogysem azt rendesen a halott mellé temették volna; úgy látszik, csak az elesettek mellé tették fegyveröket a sírba. Egyes sírokból számos és különféle fegyverzeti készletek kerültek elő: sisakok és pajzspántok, kardok, tőrök, csákányok, lándzsa- és hajítódárdahegyek. Fegyvereiket egész műveltségükkel egyezőleg főképen bronzból készítették. Vaskardok csak a La Tène-féle korszakban fordúlnak elő; hallstatti typusú vaskardot egyetlen egyet sem találtak az egész Tirolban.

Bronz-edényfajták Tirolból. Charlemont Hugótól

A lakosság, ha ellenség fenyegette, sánczváraiba (Wallburg) vonúlt, melyeknek nyomaira ma is akadni Tirol minden részében. E várak többnyire nehezen megközelíthető sziklaormokon voltak, kivált a völgyek összeszögellésénél levő hegyfokokon, árkokkal, és összehordott nagy kövekből rakott magas sánczokkal voltak megerősítve. Ezek voltak azok a rhäti várak, melyekről Horatius az Augustushoz intézett diadalhymnusában így énekelt:

Drusus Genaunos, implacidum genus, Brennosque veloces et arcesAlpibus impositas tremendis Dejecit acer plus vice simplici.

Legszebb és legépebb sánczvára Tirolnak a Meran melletti Sinichkopfon levő.

A rhäti őslakóknak szentélyei szintén többnyire nyílt, napfényes magaslatokon állottak, mert hisz a természet sehol nem indítja jobban az embert a „magaslatokon való ájtatoskodás”-ra, mint az Alpeseknek égbe nyúló csúcsai között. Voltak ájtatossági helyek a magányos erdőségben is, melynek félhomálya és titokzatos zúgása az istenség közellétét sejttette. A legtöbbnyire csak fából ácsolt, ritkán kőből rakott templomocskák falaira, vagy a közeli fákra a segedelmet kereső zarándok vasból kovácsolt vagy bronz lemezből metszett (S. Zeno és Mechel, Nonsbergen) durva készítésű állat- és emberalakokat, avagy emberi tagokat utánzó formákat akasztgatott, és fényáldozatúl (a naptányér jelképe gyanánt) körbe rakott sok kanóczú mécseseket is gyújtott (Obermauern, Virgen mellett). Ezeken a régi áldozati helyeken ma sok helyt búcsújáró templomok, Kalvária-kápolnák és feszületek állanak, a pogány fogadalmi képeket és mécsáldozatot pedig a keresztények váltották föl, melyek külsőleg sokban hasonlók ősrégi mintáikhoz.

A rhäti lakosok kézművessége a korhoz képest már magas fokon állott. A fazekasságról igen jó tájékoztatók az urnatemetők, melyeknek számos és különféle edényeit mind helyben készítették. Technikailag ez az ipar természetesen még nem volt valami különösen fejlett. A fazekas korong használatának nyoma sincsen; az edények, a legnagyobb hamvvedrek is, mind puszta kézzel idomítvák, s az agyagot, hogy szilárdabbá tegyék, durva homokkal keverték. Az edények külsejét lapátka-szerű eszközökkel simították, és vagy épen nem, vagy csak kevéssé égették ki. Festés sehol sem fondúl elő, máz természetesen még kevésbbé; a kisebb edényeknek gyakran úgy adtak fekete színt, hogy az agyagba szénport, vagy ritkábban graphitot kevertek. Más részt azonban meglepő az edények különfélesége, alaki szépsége és díszítésbeli gazdagsága. A tulajdonképeni hamvvedrek közűl kiváló főleg az a fajta, melynél az edény nyakának szélesen kihajló karimáját csavart oszlopocskáin támogatják, az urna öblét pedig belűlről kifelé nyomott, concentricusan rovátkolt dudorok és gazdag vonal-díszítések ékesítik. Igen csínos alakúak és ízléses ékítésűek a kupa- és korsóalakú halotti edények, és csodálkozhatunk ezen edények falának finomságán és egyenletes vastagságán, ha meggondoljuk, hogy azokat korong nélkűl készítették.

A szövőipar készítményeiből csak nagyon gyér szövet-lenyomatok maradtak fönn a hamvak melletti fémtárgyak rozsdájában. Mégis világosan megkülönböztethetünk fínomabb és durvább, valószínűleg gyapjúból és lenből való szöveteket, sőt azok különféle mintázatát és szövési módját is.

Széppé és festőileg kecsessé az öltözetet a kiválóan kedvelt bronz ékességek használata tette. A déli és keleti szomszédos törzsek fényes pompázásáról és ragyogó gazdagságáról a tiroli hegyek szegény pórnépénél természetesen szó sem lehet; de gyermekies öröme telt ennek is a ragyogóban és fénylőben, s a legszegényesebb sírban is vannak nyomai a csillogó apróságoknak. A leggyakrabban előfordúló ékszerfélék mindenekelőtt a legkülönfélébb alakú fibulák; aztán az egyenes, gyakran jókora hosszú, sokféleképen idomított gombú tűk (kiváltképen jellemző erre a vidékre nézve a mákfej-alak); karra való karikák, simák, csavartak és kígyóalakúak; vékony bádogból készűlt széles és karczolatos czifrázatú karpántok, gyűrűk és fülbe való karikák. Nyak- és melldíszűl lánczocskák, csörgő bádoglapok és dróttekercsek, ritkábban borostyánkő- és üveggyöngy-füzérek szolgáltak. A nemes fémek közűl nagy ritkán akadunk finom, aranydrótból való tekercsekre; ezüst egyáltalán nem fordúl elő. Derekuk köré egyszerű vagy stilizált záró kapocscsal ellátott bőrövet csatoltak, olykor az ilyen öv egészen, vagy csak mellső részén trébelt, vagy vésett díszítésű bronzbádog-lapocskákból állott. Sajátságos félgömbszerű bronz kupakocskákra is találnak gyakran, melyeknek hegyei visszafelé görbűltek; igen valószínűleg ezek is bőrövek díszítéséhez tartoztak. A mostani tiroli parasztoknak bronz és ónszögekkel kivert bőröveiben talán ezen ősrégi viseletnek némi emlékét szemlélhetjük.

Moritzingből való bronz-edénytöredékek, sisak és kard. Charlemont Hugótól

A háztartás legértékesebb tárgyai közé tartoztak a bronzedények, melyek nagy számmal és a legváltozatosabb typusokban maradtak fönn. Ezeket, mint már említettük, esetleg hamvvedrek gyanánt is használták, első sorban azonban a háztartásnál főző és víztartó edényekűl szolgáltak, mire nélkülözhetetlenek voltak, mert a roszúl égetett agyagedények likacsosságuk miatt folyadékok tartására nem igen voltak alkalmasok. Mint Déli-Tirol legtöbb völgyében még maig is, úgy látszik, egy-egy víztartó fémcsöbör a legszegényebb gunyhóban sem hiányzott akkor sem. A legtöbb ilyen edény igen egyszerű alakú és sima oldalú, egyesek azonban ízlésesen vannak stilizálva és gazdagon díszítve. Kiválóan érdekesek nevezetesen, a matreii és moritzingi edénytöredékek és a rajtuk levő trébelt képes ábrázoláson, melyek ünnepi meneteket, kocsiversenyt, harczi játékokat és állatsorozatokat mutatnak, a nagyobb csöbrökön több egymás fölötti rendben is. Az alakokat kivűlről vésővel, apró és sűrűn egymás mellett álló verettel rajzolták meg, aztán úgy trébelték ki belülről. Ezeket az edényeket régészetileg az teszi nagyobb érdekűekké, hogy technika, stílus és compositio dolgában Felső-Olaszországnak és a kelet-alpesi tartományoknak hasonló lelt tárgyaival még a részletekben is megegyeznek. Jellemzők rajtuk kiváltképen a hosszú újjatlan köpenyegekben és lapos tetejű sapkákban ünnepiesen vonúló férfiak. A pályadíjúl közibük állított tarajos sisak mellett viaskodó mezítelen birkózók élénk mozdúlatú csoportja, melyet a matreii töredéken láthatunk, épen úgy megvan a Watschban és a Bologna melletti Arnoaldiban talált situlákon, meg némi módosítással egy Estében levő vedren is.

Korábban általánosan elfogadott föltevés volt, hogy a bronzedények és ékszerek mind kereskedés útján kerültek Italiából Közép-Európába és éjszakra. De kétségtelen, hogy a bronz tárgyak jó része, valamint a keleti alpesi tartományokban, úgy Tirolban is belföldi készítmény. Igazolják ezt a tartományban űzött bányászatnak fölismerhető nyomai, meg a több felé kimutatható olvasztó helyek és a talált öntő formák is.

Bizonyossággal ki van derítve, hogy az őskorban a Kelchalpon, meg a Kitzbühel melletti Schattbergen rézbányák voltak; nyoma van ily bányának Schwaz táján is. A hátsó Isel vidéken (Welzelachnál és a Mullitz völgyében) minden valószínűség szerint már az őskorban is aknáztak érczeket. Kétségtelenül ezek csalógathatták olyan korán a telepűlőket ebbe a zord, minden forgalomtól félre eső, magas fekvésű völgybe, és az említett welzelachi temetkező hely, úgy szintén más szomszédos sírmezők is, melyekből általánosan jó módú népre következtethetünk, ezzel a bányászattal bizonyára kapcsolatban állanak.

Őskori olvasztó helyeket már több évtizeddel ez előtt találtak az Innsbruck melletti Isel hegyen és a Puster völgyében Vintl mellett. Akadtak ott nyers-fémdarabokra, salakra, félig kész és roszúl sikerűlt öntvényekre, meg sok összetört bronz tárgyra, melyeket nyilván újraöntés végett gyűjtöttek itt össze. Sajnos, hogy e nagyon érdekes két lelőhely egyikét sem kutatták ki szakszerűen. Az Isel hegyén állott olvasztó-hely külső nagyszerűségére mutat az, hogy az ott fölhalmozott bronz anyagot a későbbi emberek szekerekkel hordták és mázsaszámra adták el harang- és rézöntőknek. Azok a csekély maradványok, melyeket az innsbrucki Ferdinandeum számára megmentettek, mind a két lelőhelyet a hallstatti korszakhoz tartozóknak mutatják. Egy másik lelőhelyre, mely, úgy látszik, a tulajdonképeni bronz-korból való, Vorarlbergben Altenstadt mellett akadtak, hol nagy fémlepényeket és néhány kész bronz tárgyat ástak ki.

Matreiból való bronz-edénytöredékek. Charlemont Hugótól

Mindamellett nem szabad valami igen nagyot képzelnünk Tirol régi lakosságának fémtechnikai ügyességéről. A finomabb, művészi ízléssel készített tárgyak bizonyára részben máshonnét kerültek ide. Mutatják ezt azok az előkerűlt stilizált bronz tárgyak, melyek úgy technikájuk, mint díszítésük tekintetében annyira megegyeznek a szomszédos vidékek lelt tárgyaival, hogy mindannyit ugyanazon műhelyek készítményeinek kell tartanunk.

A lelt tárgyak összefoglaló méltatásánál önkényt merűl föl az a kérdés kik voltak hát Tirolnak őslakói a bronz-kor végén, meg a régibb vas-korban, s melyik népcsoporthoz sorozhatjuk őket? Az őstörténelmi kutatásnak ezen néprajzi kérdéssel szemben egyelőre kissé tartózkodónak kell lennie és határozott választ erre a jelenleg meglevő lelt tárgyakból még nem lehet adni. Mégis egyes fő dolgokat már most is meghatározottaknak tekinthetünk.

Római és görög források Keleti-Svájcz és Tirol lakosait rhäti néven nevezik. Ez a gyűjtőnév néptani meghatározás dolgában épen úgy jelentőség nélkűli, mint a mostani „tiroli” elnevezés. Bizonyos ugyanis, hogy Tirolban már a hallstatti korban több, egymástól nyelvre és szokásokra nézve különböző nép lakott. Vegyes népességre mutatnak már az urnatemetőkben egymás mellett előfordúló hamvasztott tetemű és csontvázas sírok is. Két törzsnek állandó itt lakását igazolják még maguk a sírokban lelt tárgyak, a fölíratok, meg az ország helységeinek és dűlőinek nevei, továbbá hitelt érdemlő régi írók adatai is. Ennek a két törzsnek egyike az etruszkok, másika az illyr venetek törzse volt. Területeik határainak szabatos megvonása most még nem lehetséges. Mellettük és köztük a félre esőbb völgyekben megőrizték nemzeti sajátosságukat még a bronz-kori telepesek maradékai is, és bizonyára sok időbe kerűlt, míg őket az új bevándorlók nagyobb fokú művelődésükkel teljesen magukba olvaszthatták.

A Krisztus előtti utolsó évszázadokban nyugatról egy új nép nyomúlt Tirolba: a gallusok. Ezeknek tulajdonítják a La Tène-féle művelődés formaköréhez tartozó lelt tárgyakat. A La Tène-féle korszak jellemző készítményeire, milyenek nevezetesen az egytagú, visszahajló zárórészszel ellátott fibulák, a hosszú keskeny vas kard vas hüvelylyel, vas lándzsahegyek, stb. Tirolnak minden vidékén akadtak. Gyakran bizonyára csak a kereskedelem útján terjedt gall műveltség hatását igazolják. Egyes nagyobb leletekből azonban, így pl. a Grödner völgyben St. Ulrich melletti Col de flam-nál levő temető egységes La Tène-jellegű tárgyaiból is azt következtethetjük, hogy itt megtelepedett gall lakosság lehetett.

Ezek voltak azok a népek és művelődési rétegek, melyekkel a rómaiak találkozának, mikor időszámításunk kezdetén Rhätiába betörvén, az országot gyors diadallal meghódították. A római uralom és annak kiméletlenűl egyenlősítő közigazgatási rendszere ellenében a korábbi műveltség hosszasabban fönn nem állhatott. De még sokáig találhatunk a régi lakosság egykori formáinak nyomaira a későbbi sírok provinciális római typusú lelt tárgyaiban.

A római kor Tirolban és Vorarlbergben. Jung Gyulától, fordította Boncz Ödön.

Azok a területek, melyekből ma Tirol áll, csak akkor léptek be a történelembe, mikor a római birodalomba bekebeleztettek. Ez Bozentól lefelé az Etsch völgyére nézve már akkor megtörtént, mikor 102-ben Kr. e. a cimberek éjszakról Tridentum (Trient) ellen törtek és ott Marius tiszttársát, Lutatius Catulust, arra kényszeríték, hogy a Po vidékére vonúljon vissza. Ezen időtől fogva Tridentum vidéke a „Gallia cisalpina” tartománynak része lett, melynek helytartója volt többek között Julius Caesar is. Ő készítette elő az addigi tartománynak Italiába való bekeblezését, a mit halála után két évvel a triumvirek csakugyan végre is hajtottak. Természetesen a Pótól éjszakra eső kerületek a régi Italiától több dologban különböztek azontúl is; így az újonczozás dolgában, melyet itt épen úgy foganatosítottak, mint a tartományokban; továbbá, míg a rhät törzseket le nem igázták, szükséges volt a határoknak barbár törzsek berontásai ellen való biztosítására őrsereget tartani, és még a Kr. u. II. században is volt itten egy helytartó-féle birodalmi hivatalnok. Megjegyezhetjük ehhez azt, hogy Noricum tartomány is, mely a belső osztrák vidékekből és a tiroli Pusterthalból állott, szintén ilyen közép helyzetben volt a tartományi rendszer és italiai kiváltságok között.

Az italiai berendezés szerint az Alpesen inneni vidék városi községekre oszlott, melyek közűl a mai olasztiroliakkal Verona, Brixia (ma Brescia), Feltria (ma Feltre) és Tridentum határosak voltak. Emezek területe délen meglehetősen szűk volt, mert a Garda-tó felső vidéke, a Val di Ledro és Judicaria Brixiához, a Val Sugana nagyobb része pedig Feltriához tartozott. Csak éjszak felé terjedt a tridenti község messzebbre, mert magába foglalta a Nonsberget, továbbá az Etsch völgyét egészen a mai Meran tájékáig. Az Eisack mentén Sabionánál lehetett a határ (az itinerariumok Sublavione-ja, vagyis inkább Subsabione-ja alkalmasint a mai Klausen vala), hol a nagy illyr vámterületnek, melyhez Rhätia is tartozott, vámszedő helye volt.

Tridentum, bár csak kis municipium volt, mégis, mint kerületének „városa”, döntőleg hatott annak fejlődésére. Ez volt székhelye a „bírói hatalmat gyakorló duumvirek”-nek, kik a római államnak nem épen nagyszabású kezdetén a consulokkal voltak egyenlők. Ezek mellett a közigazgatást a rendszerint száz tagú községi tanács vezette a nélkűl, hogy ez a szám valaha teljes lett volna. A császári korszak első századában a hatóságokat a „tömeg” választotta, utóbb a községi tanács nevezte ki a hivatalnokokat.

Tridentum kerületének lakossága teljes jogú polgárokból és „beosztottak”-ból állott, a mi a korábbi római történet patríciusi és plebejusi állásával egyezett. Itt is arra törekedtek a háttérbe szorítottak, hogy a valódi polgárok jogait megszerezzék, a mi az anaunok részére Claudius császárnak egy Kr. u. 46-ban kelt edictumával meg is adatott. Ezt a császár ezen év márcziusában a nápolyi tengerparti Baiae fürdőhelyről keltezte és benne néhány, a gárdában, részben mint centurio szolgáló araunit is megemlít, kik szülővölgyük szószólói voltak. Claudius ezen edictuma 1869-ben kerűlt napfényre Cles mellett a Nonsbergben Filanda Moggio közelében egy meszes gödör tisztítása alkalmával.

A hol a mai Cles áll, az ó-korban is ott volt az anaunok fő helye; ott állott a szentélye az általános állami istennek, kit a római uralom alatt „Saturnus” néven tiszteltek. Ezen vallásos összejöveteli helyén őrizték a völgy lakosainak jogi állapotaira vonatkozó okiratokat is, melyeket bronzba vésve a szentély falaira függesztettek a Saturnus tiszteletére állított számos fogadalmi tábla mellett, melyek közűl néhány máig fönmaradt. A templommal szomszédosak voltak a csont- és urnamaradványokkal telt mai „campi neri” (feketeföldű terek), melyek több művelődési korszakon át hamvasztó és temetkező helyekűl szolgálhattak. Ezeken a hegyi vidékeken a korszakok a nélkűl mennek át egymásba, hogy az összefüggés teljesen megszakadna; a helységet ma is Clesnek hívják (az „ecclesia”-tól), mert még keresztény korban is (mely ezen a tájon a Kr. u. IV. század végétől kezdődik) ez maradt meg a vallásos tisztelet középpontjáúl.

A Kr. u. 46. évből való „tabula Clesiana” egy részének hasonmása. A Trient városi múzeumban levő eredetiről vett papírlenyomat után.

Az anaunok völgyéből szorosok vezettek a mai Tonalén át Comum (Como) vidékére, meg Gampenen és kétségtelenűl a Mendelen át is az Etsch völgyébe. Ösrégi átjárók ezek; de csak a késő római korban, vagy az ezt követő kor kezdetén történik róluk említés. Római pénzekre akadnak az egész Sulzbergen és római föliratokra is egyes falvakban, így Romeróban. Claudius császár edictumában pedig említvék Tridentum és az anaunok mellett a szomszédos sindunusok és tulliassok (lakóhelyük ismeretlen), meg a comensek és bergaleok (Bergellben vagy Val Pregagliában); s valamint utóbb a frank és longobard korszak hadjárataiban, szint úgy szerepeltek ezek a hágók már abban a hódító hadjáratban is, melylyel Kr. e. 15-ben a mai német Tirolt a római birodalomba kebelezték.

Ebben a háborúban, mely a birodalom éjszaki határának rendben tartására nézve nagy fontosságú volt, a hadvezérséget Augustus mostoha fiai, Tiberius és Drusus vitték, kiknek ezzel alkalmuk nyílt a fölemelkedésre. Úgy gondoskodtak előre mindenről, hogy kudarcztól nem kellett tartaniok. Míg Tiberius nyugatról, a mai Svájczból a Boden tava felé nyomúlt előre és a tóparti lakosokkal megütközött, Drususnak az a még fényesebb föladat jutott, hogy a tridenti területről a Brenneren (és úgy látszik, ezzel egyszerre a Reschenscheideken át is) útat törjön magának az Inn völgyébe, hogy aztán így testvérével egyesűljön. És ez, minthogy nagy többségben levő hadi erejökkel egységesen intézték a támadást, sikerűlt is mind a mellett, hogy az Eisack, Wipp és Inn völgyének lakosai vitézűl védekeztek. Az első véres ütközet az Eisack (Isarcus) mellett volt, azután a „gyors” breonok és a „daczos” genaunok magasan fekvő állásait ostromolták meg.

Rómában, a fővárosban, ezeket a hadi tényeket, melyek az uralkodó házat megszilárdították, nagyra vették. Horatius, a költő, megénekelte azokat Augustus megbízásából, kinek „a senatus és a nép” a Tengeri-Alpesek magaslatán (a mai Monaco fölött Torbiánál) győzelmi emléket (Tropaeum Alpium) is emelt. Ennek egyik fölírata a legyőzött népek neveit hirdette, melyek között a már említetteken kivűl a „venostek” nevét is olvashatjuk, kiktől a vintschgauiak származnak. Az Isarcus melletti véres csatákat megemlíti a költő is, midőn Drusus korai halála után vigasztaló verset írt ennek anyjához, Líviához. E dicső hadvezér nevét állandóan emlékezetessé tette a „Pons Drusi” („Drususbruck”, nyilván az Etsch folyón Bozen közelében Siegmundskron (Formicar) mellett levő átkelő) állomás neve, és méltán; mert ennek az alpesi népek megrohanásaitól immár megszabadított vidéknek fölvirúlását egyenesen ezen hadjáratnak tulajdoníthatjuk. Telepűlők szállottak itt meg, kiknek nevei a helységekre származtak át; így Appianumot (ma Eppan) bizonyos Appiusról nevezték így, Bozen neve pedig, úgy látszik, bizonyos Baudiustól eredhet, a ki birtokát az Italiában szokásos módon „Baudianum”-nak nevezte el. Pons Drusi és Trident közt feküdt Endidae útmenti állomás (ma Egna, németűl Neumarkt). Salurn sem fontosság nélkűli hely volt. Maga Trident, melynek kerületéhez csatolták ezen vidékeket, rendkívűl sokat nyert már csak azért is, mert innét látták el élelemmel a birodalom új éjszaki határain elhelyezett csapatokat.

Drusus vállalatának nagy politikai eredményeűl emelik ki azt, hogy az által nyílt meg a Pótól a Dunához vezető út. Az új tartomány fő helyéűl Augusta Vindelicorum, a mai Augsburg, alapíttatott, melyet Augustus császárról neveztek el. E mellett Brigantium, a mai Bregenz, virágzott föl, melyről akkoriban a Bodeni-tavat is Bregenzi-tónak hívták. Találtak itt Tiberius egyik fiának, az ifjabb Drususnak tiszteletére készített föliratot is, mely tanúsítja, hogy mily hamar meghonosodott itt az új uralom.

Az alpesi lakosok ezzel bejutottak a világforgalomba és a további fejlődés menetén egyszerű alattvalókból mindinkább „rómaiak”-ká váltak, s utóbb általában azoknak nevezték őket. Hanem ennek a fejlődésnek Augustustól Odovacar és Theodorich koráig természetesen még sok közben eső fokozaton kellett átvergődnie.

A kisebb törzsekről, így a genaunokról és isarkokról utóbb már nincsen szó, talán mert önálló szervezetük a hódító hadjárat után megsemmisűlt. Említik is a lakosság fegyverfogható részének erőszakos elhajtását, a mi bizonyára leginkább a genaunokat és isarkokat érhette. A többi lakosság általában „rhät”-té lett, mely néptömeg ethnographiai sokféleségét több ízben említik a kelták; kik szerint a rhätek inkább a régi etruszkok rokonai lehettek. A breonok ellenben a rómaiak korán túl is megtartották nevöket, de a nélkűl, hogy városias szervezetet létesítettek volna; csak kerületi fölosztásuk volt. A breonok földjén feküdtek Vipitenum (Sterzing mellett; erről nevezték el Wipp völgyét), Matreium (Matrei), Veldidena (Wilten) községek, melyek mind még a rómaiakat megelőző időben keletkeztek, mint nevök és a Matreium mellett talált etruszk műveltség maradványai is bizonyítják. A Vipitenum melletti völgykatlan a római időkben népes lehetett és a breoni törzs előkelőségeinek szolgált lakóhelyéül, kik már nem sokkal a meghódítás után a latin, majd a római polgári jogot is megszerezték. A népesség zöme bizonyára még száz év múlva, sőt utóbb is a kisebb jogokkal bírók, peregrinok osztályába tartozhatott. Az itteniek nevei közűl ismeretesek: Tiberius Claudius Raeticianus, Aelius Quartinus, Aurelia Rufina, Clauza (vagyis Claudia), miből azt következtethetjük, hogy ezek a családok a hasonnevű császárok, mint Tiberius, Claudius, Aelius Hadrianus, Aurelius Antoninus idejében emelkedtek föl.

A venostek területéről az itinerariumok – római útrajzok és állomásjegyzékek – nem őriztek meg községneveket, s e terület körűlményeit csak a birodalom ledőlte utáni időkből ismerjük közelebbről; a helységek eredete azonban természetesen még a korábbi időszakba esik. Ilyen fejlődésű Maia is (e név most is él a mai Meran és (Ober-) Mais nevében), mely a Kr. u. III. században, úgy látszik, vámállomás volt, melynek közelében Teriolis vár őrködött az úti közlekedés fölött. Utóbb e Maiát, mely ezen vidéknek tekintélyes községévé fejlődött, falakkal is körűlkerítették s a bajuvar és longobard időkben határerősségűl is szolgált. Ez a község vallási tekintetben is fő helynek tekintendő épen úgy, mint az Eisack melletti Sabiona; Valentinust, Vintschgau apostolát, a ki a Kr. utáni V. században működött, Maia közelében temették el. Azon csodálatos történetekben, melyek hozzá fűződnek, első ízben említik a Passer (Passeris) nevét is, és ez a vidék szintén a tartomány egyik legvirágzóbb részéűl tűnik föl.

A felső Vintschgauban Mals környéke válik ki. Itt római fölíratot találtak. Amatia völgye, a mai Matsch, a hagyomány szerint a churrhät tartomány régi szentjének, Florinusnak születéshelye volt. A wormsi hágón át Comum (Como) és Mediolanum (Milano) vidékére vezető átjáró már a legrégibb idők óta használatban volt. Hogy a venostek területe az Inn folyó felső részére, a mai Engadin felé is kiterjedt, kitűnik a rómaiak utáni idők ismertebb körűlményeiből. A fejlődést épen itt semmi „népvándorlás” meg nem szakította. Megjegyzésre méltó, hogy a késői római korban Curia (Chur) országúti állomás egész délnyugati Rhätiának, tehát a vintschgauiaknak is fő helyévé fejlődött, minek hatása egyházi téren századunkig megmaradt. Az Etsch mentén jártak innen Tridentumba, sőt alább Italiába is, hol az alpesi termények, így mint a marhák és faárúk számára jó piaczok nyíltak egészen Rómáig. A venosteknek római korbeli szervezetét nem ismerjük ugyan közelebbről, azonban a törzsi szövetségen kívűl bizonynyal a családszövetség is igen szilárd lehetett náluk, különben nem daczolhattak volna oly vitézűl az idők annyi viharával.

Egyébként ezen alpesi törzsek sorsa teljesen azon nagy közlekedő vonalhoz volt kötve, a mely Val Suganán át a Pótól a Dunához vezetett. Ez az ú. n. via Claudia Augusta, melyet már Drusus megkezdett Augustus idejében, de csak Claudius császár épített ki, mint egyes mérföldkövek föliratai tanúsítják. E kövek egyikét (most a bozeni Sarnthein-kertben) Meran fölött Partschins mellett találták és ez azt mutatja, hogy a via Claudia Augusta egyik ága erre ment, míg a másik a Brenner-szoroson haladt át. Az út végső állomása Augusta Vindelicorum volt, hová ép úgy lehetett a Fern-szoroson, mint Scharnitzon (Scarantia) és Partenkirchenen (Partanum) át jutni. A Brenneren át vivő útról is több mérföldmutató kő maradt fönn, melyek elősorolják mindazon császárok neveit, kik ez út kiépítése körűl valamit tettek. Leggyakrabban előfordúl Septimius Severus neve, így a legújabban Freienfeld vasúti állomás közelében (Vipitenumtól délre) napfényre kerűlt mérföldkövön is, melynek lelőhelye azt is bizonyítja, hogy az út ottan az Eisach bal partjáról a jobb partra tért át. Találtak még mérföldköveket Brenneren Lueg mellett, s a Matreium és Veldidena közti vonalon, kivált a Gärber patak mentén levő Sonnenburghügel mellett; továbbá még Kematennél, meg az Innsbrucktól nyugatra eső Zirl mellett is. Ezek a kövek Tirol rhät vidékeinek legfontosabb hivatalos emlékei. A XVI. században az Innsbruck melletti Ambras kastély előudvarába gyűjtötték azokat össze, a századunkban előkerülteket pedig az innsbrucki Ferdinandeum múzeumba vitték, melynek most előcsarnokát díszesítik.

Maulsból való Mythraeum. A bécsi cs. és kir. műtörténeti múzeumban levő eredeti után.

De még más tekintetben is döntő hatású volt ez útvonal Tirol történetére. A lakosok az útat fentartani és általában a közlekedést biztosítani is tartoztak. A czélból számos castellumot építettek az út mentén és azokba őrségeket rendeltek, melyeket az egyes törzsek szolgáltattak. Tacitusból tudjuk, hogy a helvétek tartománya szintén így volt berendezve; olvashatjuk ugyanezen történetírónak a germán legiók és a helvétek közti karczokról szóló tudósításában azt is, hogy azokban a Vitellius-pártiak a rhäti népfölkelés segítségét is fölhasználták. De csak nem régiben derűlt ki egy föliratból, hogy (az ismeretlen fekvésű) Ircavium castellumot egy 600 lándzsásból (gaesati) álló őrség tartotta megszállva a birodalmi hadsereg egy kiszolgált altisztjének parancsnoksága alatt. A breonok fegyveres népéről a Kr . u. 500-dik év tájáról van tudomásunk, mikor is az az Augusta Vindelicorumból Tirolba vezető szorosokat őrizte. Útmenti erősségek voltak: a mai Föder várkastély (vagyis „castellum vetus”) Auer mellett déli Tirolban, a hol több római fölíratot találtak; a már említett Teriolis, melytől „Tirol” grófság a nevét kapta, továbbá Sabiona (Säben), aztán meg, mert Horatius költeményében ilyenféle erősségeket említ, kétségkivűl a Sterzing melletti Sprechenstein és Greifenstein vára, sőt egyéb várak is, melyek a római idők letűntével más módon hatottak Tirol sorsára.

Kiváltképen fontos volt Sabiona vidéke, mert az ottani vámhely nagy forgalmú, s ezért a külföldi hatásoknak egyik góczpontja volt. A vámot nagy vállalkozóknak adták bérbe, kiknek hivatalnokai legnagyobb részt keleti származásúak voltak. Ezek juttatták Sabionába saját honi isteneik tiszteletét, névszerint az „ezernevű Isis”-ét, melyet csakhamar a benszülöttek is elfogadtak. Ugyanezen módon kerűlt a Nonsbergre Serapisnak és a kutyafejű Anubisnak, vagy a Sterzing melletti Mauls vidékére Mithrasnak a tisztelete. Bizonyság erre az itt talált nagy Mithras-emlék, melyet most a bécsi cs. és kir. műtörténelmi múzeumban őriznek; ez emléken Mithras szokott alakjában, vagyis mint phrygiai, süveges fejű ifjú láthatók, a mint kését a bika szügyébe döfi; a bika mellett mindenféle jelképes állat van, ú. m. egy kígyó, egy skorpió és egy kis kutya, mely ugatva szökik a bikára.

Ezek az isteni tiszteletek útegyengetői voltak a kereszténységnek, mely már a III. században behatolhatott e vidékekre, de a félre eső völgyekben csak a IV., vagy az V. században honosúlt meg a császári kormányzat nyomása, vagy a térítők buzgalma folytán. Bizonyára nem véletlenség, hogy Sabiona, miután „Isis utolsó papja” (hogy Pichler Adolf költő szavait használjuk) működni megszűnt, keresztény püspöki székhelylyé lett.

Egy kirakott padló töredéke Brigantiumból. A bregenzi múzeumban levő eredeti után.

Ne feledjük azt se, hogy a római világuralom afrikai, ázsiai és európai tartományokat egyesített és vezetett egyöntetű félévezredes fejlődésre. Rhätia helytartója előbb talán Afrikában viselt hivatalt, vagy épen maga is afrikai volt; a katonai állomások tisztjei szolgálati helyeiket elég szaporán változtatták sorra a birodalom minden provinciáján végig; afrikai és syriai hadtestek jöttek ide, viszont a Rhätiából elvitt katonát Germaniába és Brittaniába, vagy épen Mauretániába és Cappadociába küldötték, hacsak mint császári lovasságot (equites singulares) Rómába, vagy Septimius Severus ideje óta praetorianus testőrségbe nem vitték. És mind ezekről a távoli állomásokról is, hol huszonöt évi szolgálatot kellett teljesíteniök, úgy látszik, föntartották az összeköttetést hazájukkal. Ekként a nagy egész részének tartották magukat, és a venosta vagy breon nem pusztán rhätnek, hanem rómainak is érezte magát, a mit a kormányzat, mely az alpesi lakosok sajátosságaira figyelemmel volt, nem kis mértékben elő is segített. Így a rhätek a hadseregben mindig kiváló helyet foglaltak el; más részt azonban szellemi fejlődésükre egészen napjainkig döntő hatású volt a külföld.

A római korszaknak törvényhatósági szervezetét (kivéve Tridentumot és vidékét, mely az italiai fejlődés nyomán haladt) Tirolnak két pontján ismerhetjük föl világosabban: Brigantiumban és Aguntumban.

Brigantium, mint a Kr. utáni III. század vége óta hadi czélokra használt Bodeni-tó legfontosabb kikötője, s mert a dunai határtól Curián (Chur) át Italiába vezető út rajta vezetett át, fontos volt. Katonai őrség állomásozott benne, s az istálló istennőjének; Eponának, itt talált képéből azt gyaníthatjuk, hogy Brigantiumban nyilvános istállók is voltak. A község nem volt nagy, a mint hogy itt mai mértéket nem is alkalmazhatunk; de volt foruma, voltak fürdői, mozaikjai, szentélyei, oszlopos folyosói, a mint az akkori időszak építészeti módja megkívánta, úgy, hogy a bregenzi helyi múzeumot érdekes maradványokkal lehetett megtölteni. E tekintetben Brigantium Cambodunummal, a mai Kemptennel vetekedett.

Míg így egész Vorarlberg Brigantium városi területéhez tartozott, a Pusterthalnak is megvolt a maga „városa”: Aguntum. Ezt a nori községet, mely szervezetét Claudius császártól nyerte, korábban kevéssé alapos okokból Innichen mellé helyezték; de valójában Lienztől keletnek egy órányira, a Debant-patak melletti Dölsach vidékén fekhetett. Bizonyítja ezt az Aguntumból kiindúló mérföldkövek számítása (egy Innichen mellett talált ilyen kő Aguntumtól 44 miliát, a Lorenzen mellett talált pedig 56 miliát számít), meg az a fölírat is, melyet az 1882-diki árvízkor a Debant pataka vetett ki. Ez a fölírat (most az innsbrucki múzeumban) „az aguntumi Genius tisztelőinek” temetkező helyével ismertet meg bennünket. Nem messzire innét, Nussdorfnál, hypocaustumokat, a római lakóházaknál szokásos földalatti fűtőhelyiségeket ástak ki. A személyiségek közűl ismerünk néhány duumvirt (a törvényhatóság polgármesterét), továbbá egy innen származó praetorianust, a ki Septimius Severus alatt Rómában szolgált; végre egy honorátiornak a rabszolgáját. Az út a Dráva mentén vitt lefelé a Pleckenalpon át Aquilejába, római időkben Venetia fővárosába, nyugatnak pedig Litamum és Sebatum állomásokon át a Birrus (a mai Rienz) völgyén keresztűl az Eisack melletti Vipitenumba. Éjszakra a Tauerek átjárói ősrégi közlekedési vonalak voltak. Aguntumi tisztviselők nevei fordúlnak elő a Chiem-tó vidéki fölíratos köveken is.

Milyen népesek voltak a mellékvölgyek és mennyiben lettek részeseivé a forgalomnak, bizonyossággal nem tudjuk; de úgy látszik, hogy ez időszakban a népesség szaporodott s a mívelés alá vett földterület is nagyobbodott.

Erre mutat az is, hogy sok község neve a római runcare (irtani) szóból képződött. A népies szokásoknak még a félreeső vidékeken is római jellege lett. Így a „Badeln” még félreesőbb tájakon, pl. a Pusterthali Olang mellett, Bergfallban is már igen korán szokásos lehetett, mert ó-kori szokás szerint a gyógyító forrásba dobott római pénzekre találtak itt. A római naptár meghonosodásával római módon ülték meg a természeti év ünnepeit; így tartották Nonsbergen az „Ambarvalum”-okat, vagyis bőséges aratást könyörgő körmeneteket. Mikor utóbb a birodalmat a barbárok beütései kezdték is zaklatni, a mellékvölgyek lakosai még biztosan érezték magukat. Így Ennebergben és Grödenben az „elladinosodott” népesség mind maig fönmaradt. Egyebütt, a hol ma németűl beszélnek, a ma is meglevő számos rómaias helységnév (így Pontiggl, Pontlatz, Rungatt, Lavatsch, stb.) azt mutatja, hogy itt valaha az egész lakosság „ladin” volt, nemcsak déli, hanem éjszaki Tirolban és Vorarlbergben is, miről későbbi időkből részben még irodalmi bizonyítékok is vannak. Ezekre támaszkodnak Steub Lajosnak a rhät helyneveket és néprajzot illető remek tanúlmányai.

Ekként nyúlik vissza a római korba Tirolnak az a néprajzi állapota, hogy az olaszúl beszélő Olasz-Tirol saját külön helyzetet foglal el, míg ettől éjszakra a „ladinok” ama korszaknak a történelmi képviselői. Tirol vallása is a római időből ered, mert a kereszténység a IV. századtól fogva lett itt országos vallássá, mely a világbirodalomnál tovább élt és annak művelődési törekvéseit folytatta. Az utóbb is még fennállott egyházkerületi fölosztás a Diocletian- és Constantin-korszak birodalmi szervezetével egyezik, ezzel vág össze Curia és Sabiona püspökségek kikerekítése, s a mediolanumi és aquilejai érsekégek fönhatósága alá való beosztása is. Az is, hogy mind maig a Ziller a határ a brixeni és salzburgi püspökségek között; arra látszik mutatni, hogy egykor ott szögellett össze Rhätia és Noricum provincia. Ezen egész terület politikai helyzete különbözött attól, melyet utóbb a középkorban elfoglalt, mert a déli, nem pedig az éjszaki rész gyakorolta az uralmat. A fordúlat akkor kezdődött, mikor a provinciák Italia uralma alól fölszabadúltak, de e fordúlatnak századokra volt szüksége, míg látható eredményei lehettek. Odovacar és Theodorich uralma még kétségkivűl folytatása a nyugatrómai császári uralomnak, és a középkort csak úgy számíthatnók az ő koruktól, ha bizonyos volna, hogy már ekkor telepedtek ide germán néprajok, melyek e falszabadító munkában részt vettek. – Eddig tart a ma Tirolnak nevezett tartomány történetének első korszaka.

Tirol története a római uralom letűnte óta. Egger Józseftől, fordította Acsády Ignácz.

A tiroli sas I. (tiroli) Albert korában, hadi jelvény, Hofer puskája, kardja és puskaportartója, sterzingi zászló és franczia hadi zsákmány. Siegl Károlytól

Midőn a nyugatrómai birodalom megdőlte után a monarchia mostani területének nagy részén s Tirolban is germán királyok és herczegek uralkodtak, a VI. században a néprajzi állapotokban nagy változás állott be, mely a későbbi időkre döntő hatásúvá lett. Mindenfelől új bevándorlók özönlöttek ekkor Tirol hegyeibe, völgyeibe s a románok maradványai közt és mellett telepedtek meg. Az Inn völgyén fölfelé a bajuvároknépe vándorolt s azután a Wipp völgyén az Eisack területére hatolt; az Alsó-Lech völgyét az alamannok szállták meg s onnan és az Ill területéről a Felső-Inn völgyébe, részben a Sill és az Eisack völgyébe hatoltak; a Po síkságáról a longobárdok nyomúltak az Etsch völgyén fölfelé s ott és a völgyekben telepedtek meg; a hagyomány szerint gótok előzték meg őket s a Felső-Etsch területén, a Valschauer, Passer és Talfer völgyeiben, valamint a fő völgyben Tölltől Terlanig ütöttek tanyát; de valószínűbb, hogy itt, valamint Tirol más vidékein, példáúl a Fleimis- és Nons-völgyben frankok telepedtek meg; a Dráva völgyén vendek érkeztek az országba s az egész Pusterthalon át Brixen környékéig hatoltak.

Longobard fejedelmi koporsó Civezzanóból és a benne talált tárgyak. Charlemont Hugótól

A régibb románizált lakosság maradványai, melyek a népvándorlás viharai s a vagyonosabbaknak Italiába költözése után még megvoltak, nem egyenlően oszoltak szét az országban. A Zillertől éjszakra már csak kevés román lakott; sokkal sűrűbben éltek a Ziller folyó és a Piger patak közti területen, hol egykor a breonok hatalmas törzse székelt, továbbá a Ziller-völgy hátsó részében, a Felső-Wipp-, Stubai- és Selrain-völgyben, s valószínűleg Landeck környékén, a szélesebb Felső-Inn-völgyben s mellékvölgyeiben a Finstermünz-szorosig. Még számosabban laktak az Eisack-völgy lejtőin és alján; szintén sokan az Eisack és Rienz egyes mellékvölgyeiben, egész Vintschgauban s Olasz-Tirol legtöbb völgyében, főleg az Etschtől nyugatra.

A bevándorló germánok és a régibb lakosság közt a Felső-Inn-völgy keleti részét kivéve, hol a románok nagyobb részt kiirtattak, nagyobb harczok sehol sem folyhattak; de a Pusterthalban levő vendekkel az Eisack völgyéből meg az éjszaki hegyszorosokon át előnyomúló bajuvárok véres küzdelmeket vívtak s a nyugati Pusterthalból egészen, az Isel területéről nagyobbára kiszorították őket.

Az új bevándorlók, hol régibb lakosságot vagy épen nem, vagy csak keveset találtak, a náluk dívó módon telepedtek meg; de a hol románok még nagy számmal éltek, vagy román telepek voltak, ott ezek átalakító hatást gyakoroltak reájok. A hol nem volt román lakosság, a germánok a déli magaslatokon, vagy a völgyek alkalmas lapályán építettek egyes majorságokat vagy falvakat szétszórtan fekvő, kertek, rétek, gazdasági épületek, útak által elválasztott házakkal. A hol románok voltak, ott a román helységekben a románok közt telepedtek meg s vagy az üresen álló épületekbe költöztek, vagy azok mellett újakat építettek maguknak.

De a bevándorlóknak nem csupán letelepedése módját, hanem politikai és vallásos viszonyait is nagyon módosította a románok jelenléte nem csupán kezdetben, hanem még inkább a későbbi idők folyamán. A románoknak volt rendezett politikai és egyházi szervezetők, mely bizonyára túlélte, habár nem is romlatlanúl a népvándorlást. Így a VI. század végén már fennállt a ma is meglevő két püspökség, a säben-brixeni és a trienti; kétségkivűl voltak nem csupán pontosan megállapított határaik, hanem apróbb és szabatosan kikerekített kerületekre is föl valának osztva. Ez a beosztás pedig a germánok legfőbb politikai tagozását, a Gau-t is módosította, mert bizonyára nem merő véletlen, hogy a megyék határai nagyobb részt összeesnek a püspökségek és főesperességek határaival. Még inkább elmondhatni ezt a grófságokról és a centenákról, melyek közűl amazok általában a főesperességekkel, ezek gyakran a plebániák területével azonosak. De egészen román hatásra vall a további politikai tagozás a községi kerületben és részeiben, a mint ezt az elnevezésekből következtethetni. Így a Ziller folyótól a Piger patakig levő területen az összes községek neve Oblei, mely név kétségkivűl onnan származik, hogy a kerület lakói a benne fekvő egyháznak fizettek adót. Részben ugyane nevet, de még gyakrabban a Malgrei nevet viselik az Eisack vidék, a Pusterthal legnagyobb része községéinek egyes szakaszai; a Vintschgauban és Meran vidékén nevök Technei (decanatus); mindkettő régi név s amaz a legrégibb gazdasági állapotokra mutat, de mindkettő határozottan közép-kori alosztályokat jelez, melyek középpontjai kápolnák voltak. A legnagyobb hatást azonban a románok egyházi élete gyakorolta a germánok vallásos nézeteire; a már századok óta keresztény román lakossággal való szoros érintkezésben s a szilárd egyházi szervezet mellett, noha nagy részt még pogányok, kisebb részben áriánusok voltak, természetszerűen gyorsan meghódította őket a keresztény egyház. Így az országban lakó bajuvárok valószínűleg sokkal hamarább megkeresztelkedtek, mint a bajor síkságon élő törzsrokonaik; a longobárdok pedig tudvalevőleg még a VI. század végén az arianismustól a katholikus egyházba tértek át. Legtovább a keleti Pusterthalba bevándorló szlávok ragaszkodtak ősi isteneikhez, mert az ő megtérésökről csak a VIII. század utolsó negyedében, Innichen kolostor alapítása alkalmával (772) van szó. Hogy a románok még nagyobb hatást nem gyakoroltak az új lakosságra, annak oka az, hogy egy részt maguk is elváltak italiai nyelvrokonaiktól, más részt meg az, hogy a germánok összeköttetésben maradtak az országon kivűl élő törzsrokonaikkal. Mert míg a gót katona-királyok alatt az ország összes részeinek ugyanazon királyai voltak, mint Italiában, most Tirolnak a bajuvárok által megszállt völgyei Bajuvária herczegség alkatrészét tették, melyhez később a Pusterthal szláv részei is jutottak; ellenben Dél-Tirolnak a longobárdok által megszállt vidékei Trient herczegség névvel a longobárd királyságba kebeleztettek, Vintschgau pedig Churrhätiával maradt szorosabb kapcsolatban. Az ország ezen fölosztása a néprajzi állapotok fejlődésére fölötte fontos következményekkel járt. A longobárdok kezdtek a sokkal számosabb románokkal egy néppé, olaszszá összeolvadni, ellenben a bajuvárok nemcsak megtartották nemzetiségöket, hanem germanizálni is kezdték a meghódított románokat.

A germán ó-kornak egyik legértékesebb tiroli emlékét csak legújabban tárták föl a civezzanói sírmezőben; Civezzano falu Trienttől keletnek fekszik s az ott kiásott emlék, egy longobárd fejedelmi sír, szokatlanúl dús tartalommal. Ez első sorban a párját ritkítóan pompás koporsó-borítékból, „első rangú műrégészeti cimeliából”, továbbá csatokból és szíjborítékból, egy gazdagon díszített nagy keresztből, rendkivűl ritka brokátmaradványokból, mindenféle fegyverből, karpereczből, ollóból és edényből áll.

Kétszáz esztendőnél tovább tartó különválás után Nagy Károly megdöntve a longobárd birodalmat s megbuktatva Taszilo herczeget, Tirol összes területeit a maga kezében egyesíté s ide is bevitte a grófsági alkotmányt. Az ország hét grófságra osztatott.

Säben 1649 táján. Merian Mátyásnak Zeiller „Topographiá”-jában megjelent egykorú rajza után, Junginger j.-től.

De Tirol összes részeinek egy uralkodó alatti egyesűlése csak rövid ideig tartott; a Karoling birodalomnak Nagy Károly fia és unokái által történt ismételt fölosztása Éjszaki és Közép-Tirolt elválasztotta a délitől s amazt a bajor herczegségnek, ezt az olasz királyságnak juttatta. Mikor azután I. Ottó meghódította az olasz királyságot s Verona őrgrófságot Trienttel a bajor herczegséghez csatolta, ez a kapcsolat szintén csak rövid ideig tartott s Trient grófság ismét Italiához kerűlt. De Dél-Tirolnak Itáliával, valamint Éjszak- és Közép-Tirolnak Bajorországgal való összeköttetése csakhamar meglazúlt, mert a német császároknak a herczegi hatalom gyöngítésére és a törzsherczegségek területének apasztására irányúló törekvései Tirolra szükségképen annál nagyobb következményekkel jártak, mennél fontosabbak lettek a német-római császárság alapítása következtében a Tirolon át vezető hegyszorosok a császárok római útja szempontjából. Hogy e szorosokat megbízható és hű kezekben tudja II. Konrád császár, első római útjáról való visszatértében, 1027-ben Trient, Bozen és Vintschgau grófságokat II. Udalrich trienti püspöknek, a Norithal többi területét pedig a brixeni püspöknek adományozta, kit IV. Henrik 1091-ben a Pusterthal grófsággal is megajándékozott. A német császárok nem is csalatkoztak a püspökök iránti bizalmukban, mert ép olyan határozott párthíveket nyertek bennök, mint a birodalom legtöbb más püspökében, kik még az investitura miatti viszály s a császárság és pápaság közötti legnagyobb ellenségeskedések idején is majdnem kivétel nélkűl a császárok pártján álltak.

Brixen 1574 táján. Braun György és Hohenberg Ferencz „Contrafactur und Beschreibung von den vornembsten Stetten der Welt” (1574) czímű munkájokban lévő rézmetszet után, König Frigyestől.

De a püspökök az országban elfoglalt nagy hatalmi állásukat oktalan politikával korán aláásták, mert egész grófságokat, vagy nagy részöket hatalmas szabad uraknak, vagy ministeriális családoknak adományozták. A trienti püspökök a Tiroli grófok tetterős nemzetségének adták hűbérűl Vintschgau grófságot Bozen grófság egy részével; a magukat Hocheppan vára után nevező Eppan grófok a hasonnevű grófság egyes részeit, a Flavon grófok a Nonsberg egy részét, a Wanga bárók Bozen grófság egyes részeit, az Arco, Lodron és Castelbarco némes úri családok Trient őrgrófság egyes bírósági kerületeit kapták. A brixeni püspökök valószínűleg még a XI. században a Tiroli grófoknak adományozták az Inn- és Eisack-völgyben (Nori völgyben) levő grófságokat, később (1165) pedig az Inn-grófságot, valamint a Pusterthal grófságot s az egyházmegyéjök fölötti védnökséget az Andechs (Meran) grófi, utóbb őrgrófi és herczegi családnak; Brixen vidékét s a Pusterthal nyugati részét hatalmas ministeriális nemzetségeknek, sőt egykori székhelyöket, Säben várát, honnan az 1000-ik év körűl költöztek át Brixenbe, a várról nevezett grófi családnak adományozták.

Ekképen a XI. század óta gazdag nemesség keletkezett, mely az ország földbirtokának nagy részét megszerzé, míg a többi rész a brixeni, trienti, churi, regensburgi püspökök vagy más külföldi egyházak és zárdák, vagy a XI. és XII. században alapított belföldi zárdák kezén volt. Ezzel a kis, szabad birtokosok (szabad parasztok) száma nagyon leapadt; a legtöbben személyökben, vagy birtokukban egyházi, vagy világi uraktól függtek, s ez uraké lett csaknem az egész földbirtok. A közgazdaság terén végbemenő e nagy átalakúlás nem kevésbbé fontos átalakúlásokat vont maga után a politikai életben is. A grófságoknak és járásoknak egyes úri családok részére való adományozása és terjedelmes egyházi jószágokkal, kiváltságokkal való fölruházása által teljesen fölbomlott a régi grófsági alkotmány; a grófságok, kerületek, járások egész sereg apró kerületté oszlottak, melyek terjedelmök és jogaik tekintetében nagyon különbözők voltak, de általánosságban mégis szívósan ragaszkodtak a régi fölosztáshoz. Számos vár épült benne, s ezek az urak meg a tőlök függő ministeriálisok és más lovagi családok lakhelyeiűl szolgáltak, melyek a nagy számú nem-szabadok sorából a lovas szolgálat folytán új nemességképen emelkedtek ki. De a nagybirtok, főleg az egyházi, a további fejlődésben kiindúló pontúl szolgált a paraszt lakosság helyzetének emelésére, az ország további polgárosítására és németesítésére; az egyházi nagybirtokosok s bizonyára egyes világi urak is, főleg a hatalmasabbak, mint a Tiroli grófok, számos német telepítvényest hívtak az országba, nagy erdőségeket irtattak ki, más, addig terméketlen területeket vontak mívelés alá s a beköltözőknek sokkal szabadabb állást, sőt tetemes jogokat is adtak. Valószínűleg ilyen eredetű Landeck kerületének lakossága, hol a régibb román népesség a XII. század körűl, úgy látszik, teljesen kihalt; továbbá a Ritteni terület, Deutschnofen és Eggenthal magaslatai, Aldein és Radein német és olasz Tirol egyes bányászkerületeinek lakossága.

Tirol vára. Seelos Gottfriedtól

Az ország hatalmas úri nemzetségei közűl csakhamar a Tiroli grófok nem csupán az ország összes többi családait, hanem herczegi hűbérurait, a trienti, brixeni és churi püspököket is túlszárnyalták s egyedűl a herczegi rangra emelkedő Andechs család mögött maradtak el, melynek Tirolon kivűl még sokkal nagyobb birtoka volt. III. Albert, az utolsó tiroli gróf, hosszú, tevékeny élete folyamán ősi örökét annyira gyarapította, hogy halálakor már övé volt Tirol nagy része, s ezzel megvetette Tirol grófság első alapját, mely ez okból méltán nyerte az ő ősi várától a nevét. A Trient fölötti védnökséghez megszerzé a brixeni egyház fölöttit, Vintschgau grófsághoz s az Etsch és Eisack vidékén levő grófsági részterületekhez pedig ugyanott egyéb kerületeket; számos Eppan-féle hűbért kerített hatalmába, gyarapította hatalmát Trient grófságban és a kihalófélben levő Andechsekkel szoros összeköttetésbe lépvén, összes tiroli jószágaiknak örököse lett. Vejével, II. Ottó merani hegczeggel együttesen arra kényszerítette (1241) Egno brixeni püspököt, hogy kettejöknek adja hűbérűl azon egyházi javakat, melyeket előbb külön-külön bírtak. A trienti és churi püspökök a maguk hűbéreit már előbb III. Albertre és leány-, valamint fiági örököseire ruházták; ezenkivűl a trienti püspök az 1248-ban elhúnyt Ulten Henrik gróf összes javait is neki adományozta. Így az utolsó Tiroli gróf II. Ottó herczeg halála után (1248) az Andechs és az Eppan családok birtokait egyesíté a magáéval s halála után (1253) két leányára, Adelhaidra és Erzsébetre, hagyta örökűl. Örökségének két veje, I. Meinhard görcz-tiroli és Gebhard hirschbergi grófok közt történt megosztása a Tirol várában székelő urak hatalmát komolyan fenyegette ugyan, de az előbbinek fia, II. Meinhard (1258-1295), okos és erőszakos politikájával elhárította a veszélyt; ő lett egy részt a nagybátyjára szállt várak és jószágok visszaszerzésével, más részt számos új szerzeményével Tirol grófság tulajdonképeni megalapítója. Az ország összes hatalmasabb világi urai, mint a Flavon és Hörtenberg grófok, a Wanga és Taufers bárók kénytelenek voltak birtokaikat vagy tőle hűbérbe venni, vagy neki eladni, ha azt nem akarták, hogy elveszítsék. A trienti, brixeni és churi püspökök viszont egész bírósági kerületeket a benne levő várakkal és jószágokkal kényszerűltek Meinhardnak hűbérűl vagy tulajdonúl átengedni. Neje, Erzsébet, IV. Konrád király özvegye útján megszerzé családjának a Staufok tiroli birtokait, Imst és St. Petersberg uradalmakat a Felső-Inn völgyében, a Passeierben levő s más jószágokat. Csak nehezen bírta Bruno brixeni püspök a Puster- és Norithal grófságok egy maradékát, az Eisack- és Pusterthal nehány bírósági kerületét megtartani; ellenben Trient ugyanakkori püspökei, Egno, az utolsó Eppan gróf és II. Henrik, kiket védnökük még jobban szorongatott, mint a benszülött nemesség s az olaszországi ghibellinek, lassanként egész területöket Meinhardnak kényszerűltek átengedni. De a testvérével, Albert görczi gróffal 1272-ben történt osztozáskor a mühlbachi szorostól keletre fekvő egész Pusterthal a görczi ágra szállt át. Így a tiroli grófság II. Meinhard halálakor az Inn-völgyet az Arlbergtől és a Finstermünz-szorostól a Zillerig, az Eisack völgyét nehány brixeni kerület kivételével s az egész Etsch-völgyet az Avisio patakig magában foglalta; ezenkivűl Trient herczegség területén belűl nehány kerület is hozzá tartozott. Mindezzel II. Meinhard 1286 óta még Karinthia herczegséget is egyesíté. Meinhard a maga és neje alapította stamsi zárda templomában van eltemetve, hol utódai közűl is sokan aluszszák örök álmukat.

Maultasch Margit pecsétje (1363). A bécsi cs. és kir. államlevéltárnak egy 1363-ban kelt oklevelén, Siegl Károlytól.

Meinhard két idősebb fia az ő szellemében működött s a trienti püspökséget is megtartotta; csak a legifjabb, Henrik, egykor Cseh- és Lengyelország királya, lépett III. Henrik püspökkel egyezségre, melyben nehány kerület kivételével visszaadta neki Trient herczegséget.

Henrik királynak nem volt fia, így birtokai, köztük a birodalmi hűbérek is, leányaira néztek; ez okból a leghatalmasabb német fejedelmi családok a Luxemburgok, Wittelsbachok és Habsburgok versenyeztek kegyeiért. Uralkodása különben végzetes volt a tartományra nézve, mert gyöngesége és pénztelensége miatt a nemesség addig sohasem ismert hatalomra emelkedett s teljesen szabad nemességgé vált, mely két csoportra, a földesurak és lovagok csoportjára oszolva állt az uralkodóval szemben. De a nemesség mellett még egy másik rend is folyton emelkedett a XIII. században és a XIV. század első tizedeiben, t. i. a polgárság, mert ama kevés városhoz (Trient, Bozen, Brixen, Klausen), mely régibb időből származott, ekkor több új csatlakozott: Innsbruck, Meran, Sterzing, Hall, Glurns, Rovereto, Riva és mások, melyek uraiktól sokféle kiváltságot nyertek.

Egno brixeni (1248) és Sándor trienti (1424) püspökök pecsétjei. A bécsi cs. és kir. államlevéltárban levő oklevelek után, Siegl Károlytól.

Henrik király veje és utóda, János Henrik cseh király, Karinthiát elvesztette a Habsburg-család javára; de testvére, Károly, ki a kormányzatban támogatta, megmentette neki a császár és az osztrák herczegek elleni küzdelemben Tirolt. Csakhogy elszánt föllépése s a cseheknek az országos állásokban való alkalmazása elégedetlenné tette a tiroli nemességet, más részt Henrik személyes gyöngeségével és durvaságával elidegenítette magától nejét, Maultasch Margitot. A feleség egyesűlt tehát a nemességgel urok elűzésére, mi az első meddő kísérlet után sikerűlt is; Margit a császár fiához, Lajos brandenburgi őrgrófhoz ment nőűl s a nemesség beleegyezésével férjét tette a tartomány fejedelmévé. De, minthogy ez is idegeneket ültetett a főbb állásokba, a nemesség újra elégedetlen lett s a trienti és churi püspökökkel támogatta luxemburgi Károlyt, ki betört a tartományba, az Etsch völgyén diadalmasan vonúlt egész Tirol váráig, azt ostrom alá fogta, Meran és Bozen városokat pedig fölperzselte. De Margit férje távollétében vitézűl védte ősi várát, s mikor Lajos haza tért, Károly távozni kényszerűlt. Lajos szigorú törvényt ült az engedetlenkedő nemesség fölött s azután nem is történt több lázadás, noha Lajos gyakran távol volt az országból, sőt Margittal való házassága s a kiközösített császárral való érintkezése miatt az egyház közösségéből is kirekesztetett, Tirol pedig interdictum alá helyeztetett. A paraszti rend ekkor lett először szabadabbá.

Minthogy Lajosnak és Margitnak csak egy beteges fiok volt, II. Albert és fia, IV. Rudolf osztrák herczegek kegyöket keresték s a pápai udvarnál az egyházi átok alól való föloldásukat kieszközölvén, rá vették Margitot, hogy gyermek nélkűli halála esetére őket tegye örököseivé. Ez az eset csakhamar bekövetkezett, mert Lajos halála (1359) után csakhamar fia, III. Meinhard is elhúnyt. Erre Margit, ki nehány hónapig maga uralkodott, még életében átadta Tirolt IV. Rudolfnak. Ez 1363 szept. 29-én Bozenben számos nemes s az alsóbb rendek képviselőinek jelenlétében történt, a mikor a herczeg ünnepélyesen biztosította a tartomány összes szabadságait. Rudolf herczeg a trienti püspöktől, kinek visszaadta a brandenburgi Lajos által megszállt püspökséget, számos igen fontos engedményt nyert, melyek a püspökséget teljesen függővé tették a Tiroli gróftól. A bajor herczegek abbeli kísérletét, hogy Tirolt elragadják a Habsburgoktól, Rudolf és testvérei, III. Albert és III. Lipót, szerencsésen meghiúsították s a schärdingi béke örökre biztosította nekik a tartomány birtokát. De a későbbi mozgalmakban egyes nemesi családok, a Rottenburgok, Gufidaunok és Starkenbergek nagy hatalomra vergődtek s III. Lipót fiai az országnak fontos kiváltságokat adtak a nemesség az elefánt-szövetségben egyesűlt, hogy a szerzett hatalmi állást erőszakkal is megoltalmazhassa, míg a churi, brixeni és trienti püspökök az egykori hatalom és önállóság visszaszerzésére törekedtek.

De IV. Frigyes (az üres zsebű) herczeg (1405–1439), ki előbb testvérbátyja IV. Lipót mellett, azután egyedűl kormányozta Tirolt s a herczegi család tiroli ágát alapította, ismételt küzdelmek után elhárított minden veszedelmet. Visszakényszerítette a trienti és brixeni püspököket a régi függő viszonyba, megtörte VI. Henrik, az utolsó Rottenburg hatalmát s megfosztotta őt összes váraitól és uradalmaitól. Az Etsch vidéken nagy számban élő nemesség veszedelmes szomszédságából úgy vonta ki magát, hogy székhelyét Tirol várából Innsbruckba tette át s Meran helyébe e várost tette fővárossá. De, midőn XXIII. János pápának segítséget nyújtott, hogy Constanzból Schaffhausenbe szökjék, nagy veszélyeket idézett föl magára.

„Pénzes” Zsigmond arany forintja és ezüst garasa, IV. Frigyes herczeg pénze és II. Meinhard gróf húszasa. A bécsi cs. és kir. műtörténeti múzeumban levő eredetiek után, Siegl Károlytól.

A zsinat az egyházból, Zsigmond király a birodalomból közösítette ki s országaitól megfosztván, fölhívta ellenségeit, hogy foglalják el azokat. Frigyes személyes szabadságát is elveszté s tíz hónapig sínylődött fogságban. De bátorsága és népének hűsége megmentette őt a végső szükségben. A fogságból megszökvén, Tirolban polgároknál és parasztoknál a legtevékenyebb támogatásra talált a fivérével, Ernővel folyó küzdelmében, ki a nemesség segítségével akarta a tartományt hatalmába keríteni. De végre is le kellett mondania Tirolról, melyet Zsigmond király ismét Frigyesnek adományozott. A nemességgel, főleg a Starkenbergekkel s nagy számú párthíveikkel új küzdelme támadt ugyan, de Frigyes maradt a győztes és összes jószágaikat lefoglalta. Hasonló kedvező elintézést nyert a trienti püspökséggel fölmerűlt viszály is, mely püspökség ekkor Massoviai Sándoré, Cimburga herczegnének, Ernő herczeg nejének rokonáé volt.

IV. Frigyes halála (1439) után, mikor III. Frigyes császár vette át a kiskorú Zsigmond herczeg fölötti gyámságot, újra kitűnt, mennyire kifejlődött a rendi hatalom; Frigyes abbeli törekvéseivel, hogy Tirolt Zsigmondnak kiskorúságán túl is kormányozza s a herczeget magánál tartsa, a rendek egyértelemmel szembe szálltak s kényszerítették, hogy gyámoltját Tirolba küldje s átadja neki a kormányt. Zsigmond uralkodása sokkal nyugodtabban folyt, mint atyjáé. A honi nemesség mindig híve maradt s az alsóbb rendekkel együtt az ő pártján állt, midőn a Gradner család, melyet ő vitt az országba s tett kegyelmével hatalmassá, ellene lázadt, s midőn új küzdelme támadt a brixeni püspökkel, Cusa Miklós bíbornokkal. Mind e harczokból diadalmasan került ki, ámbár Cusa elfogatása miatt a pápa egyházi átok, országát pedig interdictum alá helyezte. A közös szorongatás az uralkodó és népe közötti kapcsot annál szorasabbra fűzte, mennél üdvösebb volt máskülönben Zsigmond országlása Tirolra nézve. A hosszú béke idején, melyet a nép akkor élvezett, az anyagi jóllét nagy virágzásnak indúlt; a herczeg javíttatta az útakat, szabályozta az átviteli kereskedést, a számos bánya, melyet mívelni kezdtek, igazi Eldorádóvá tette Tirolt, hová a legkülönbözőbb országokból tódúlt a sok bevándorló. A jóllét emelkedésének bizonysága az a sok vár, melyet a fejedelem újonnan épített vagy szépített, a számos és pompás gót templom, mely városokban és vidéken épűlt és sok más építkezés. A pénzverés e fejedelem alatt, kit ezért „Pénzes”-nek neveztek, tetemesen javíttatott. A herczeg barátságos modora s a nép különböző osztályaival való személyes érintkezése is fokozta az uralkodásával való megelégedést. Ez csak a végső években változott meg, mikor önző egyének hatása alatt, kik visszaéltek gyöngeségével, Zsigmond azon tervvel foglalkozott, hogy tartományait elvonja természetes örökösétől, III. Frigyes császártól s ennek fiától, Miksától, és azokat a bajor herczegi családnak juttassa; Velenczével is háborúba keveredett, melyben serege győzött ugyan, csakhogy mindez arra ösztönzé a rendeket, hogy ellene ép úgy föllépjenek, mint egykor gyámja ellen; arra kényszerítették, hogy ő rájok bízza a közigazgatást s gonosz tanácsosait bocsássa el; nem sokára azonban végkép le kellett az uralkodásról mondania s azt még életében nagybátyjának, Miksa királynak engedte át (1490).

Innsbruck a XVI. század elején. Dürer Albertnek Bécsben az „Albertiná”-ban levő színes vázlata után, König Frigyestől.

I. Miksa alatt Tirol újra az összes többi osztrák tartományokkal egyesíttetett és pedig szorosabban, mint az előtt. Uralkodása az országnak mind külső, mind belső viszonyaira nézve egyaránt korszakossá vált. Tetemesen nagyobbította a grófság területét, mert a görczi uralkodó család kihaltával hozzá csatolta az örökség útján reá szálló Pusterthalt; a bajor örökösödési háborúban elfoglalta Rattenberg, Kufstein, Kitzbühel várakat és kerületeket; a Velencze köztársasággal folyt hosszú háborúban megszerzé a Lager-völgyben a négy vicariatust, Rovereto és Riva városokat, Ampezzo kerületet Peutelstein várával. E háborúk, valamint a már évekkel az előtt támadt engadini háború, mely Tirolra nagy veszedelmet hozott, arra bírták a császárt, hogy a honvédelem ügyét rendezze s a rendekkel való egyetértésben a híres „tizenegy éves libellt” bocsássa ki, mely egészen a XIX. századig szabályozója lett a honvédelemnek. Állandó országos hatóságokat, az úgy nevezett „kormány”-t és „udvari kamarát” már uralkodása első tizedében szervezte s ezzel harmadfél századra meghatározta a közigazgatás módját. Országos törvénykönyv alkotása iránt is folytak tárgyalások, de maga a törvénykönyv nem készűlt el; ép oly kevéssé tudott a császár az államháztartásban rendet csinálni; a költséges háborúk és más vállalatok arra kényszerítették, hogy számos jószágot, várat, uradalmat, főleg a nagyon jövedelmes bányákat el-, vagy bérbe adja még kedvezőtlen föltételek mellett is, mi az uralkodó hatalmát és jövedelmét nem csekély mértékben csorbította. Hogy mindez minő bajokkal járt, arról az 1518-diki innsbrucki általános országgyűlés tárgyalásai tanúskodnak. De, noha a rendek sokat panaszkodtak, a fejedelem és nép közti viszonyt ez komolyabban nem zavarta. Ellenkezőleg Miksa élete végéig oly nagy mértékben bírta a tiroliak szeretetét és bizalmát, mint alig más fejedelem. Maga is nagyon szerette az országot s választó fejedelemséggé akarta emelni. A mikor csak tehette, Tirolban tartózkodott, akár azért, hogy kedvelt mulatságának, a vadászatnak éljen, akár azért, hogy művészi hajlamainak engedje át magát, vagy komoly diplomácziai tárgyalásokat és hadi vállalatokat vezessen. Mühlauban öntőműhelyt állított, hol kitűnő ágyúit öntötték, Innsbruckban lapító műhelyt, melyben korának legjobb vértjei készűltek, s ugyan e városban síremlékében örök emléket akart magának emelni. Lovagiassága, nemes alakja, bőkezűsége és barátságos modora, elméssége és jó kedve, valamint katonás szelleme és nagy bátorsága megszerezték neki az egyszerű, de derék és edzett hegyi nép szeretetét. Csakhogy bármily fényes és kedvelt volt is uralkodása, mégis ebben és elődjében keresendők a halála után bekövetkezett zord idők okai.

Az az erős mozgalom, melyet Luther Márton föllépése Németországban keltett, V. Károly trónra léptekor Tirolra is áthatott. Az I. Miksa császár után maradt fő hatóságoknak nem volt meg a kellő tekintélyök, maga az uralkodó pedig távol volt s testvére, Ferdinánd főherczeg, ki a császár helyett végre a tartományba érkezett, minthogy csak helytartó s még fiatal volt, és az ország állapotait nem ismerte, nagy akadályokkal volt kénytelen küzdeni, főleg mivel a spanyol Salamanca Gábor hatása alatt állt, ki iránt csakhamar nagy bizalmatlanság támadt a tiroli parasztokban. Ehhez járúlt, hogy Németországból érkező emberek, példáúl Strauss és Regius Orbán, valamint onnan haza térő kereskedők és katonák Luther tanát terjeszteni igyekeztek. A schwazi bányászok már 1523-ban nyugtalankodni kezdtek s 1525 ápril havában Brixen környékén parasztlázadás támadt, honnan az Etsch vidékére s még tovább is terjedt. A lázadók megrohantak egyes klastromokat és várakat, megsemmisítették az úrbéri tartozások könyveit, kezökbe kerítették az élelmi szereket és sok más kihágást követtek el. De az országban épen jelen levő Ferdinánd főherczeg azon ígérete, hogy panaszaikat orvosolni fogja s e czélból Innsbruckban országgyűlést tart, elég volt arra, hogy a józanabbak megnyugodjanak, mire a féktelenebb rész is kénytelen volt a rombolást abban hagyni. Az uralkodóházba vetett bizalom mélyen meggyökerezett a népben s újra föléledt, mikor Ferdinánd elbocsátotta gyűlölt kegyenczét, Salamancát. Ekkor a parasztok Meranban gyűlést tartottak s összeállították kívánságaikat és panaszaikat. Ezek legtöbbjét az innsbrucki országgyűlésen orvosoltatták is, minthogy a papságot és nemességet kizárták a tárgyalásokból, Ferdinánd pedig nem mert ellenkezni.

Trient a XVI. század elején. Dürer Albert vázlata után, König Frigyestől.

Ez engedményekkel megelégedve, a józanabbak nem zavarták többé a nyugalmat; a nonsbergi és a valsagunai parasztokat pedig, kik újra föllázadtak s Trientet ostromolták, könnyen szétverte s keményen megfenyítette a kormány. Azóta Tirol parasztsága ellenállt minden újabb lázítási kisérletnek s békén maradt, noha az 1532-ki országgyűlésen Ferdinánd király visszavonta a parasztoknak tett engedményeket s helyreállította a főpapok és nemesek régi jogait, minek következtében a parasztság helyzete még roszabbra fordúlt, mint a lázadás előtt volt. Az ekkép elnyomott parasztságnak s a nép más rétegeinek az új egyházi tanok iránti vonzalma ezután sem szűnt meg; főleg az újra keresztelők tanai hatoltak be az alsóbb rétegekbe s a legtávolabb eső völgyekbe is. Ferdinánd eleinte a legnagyobb szigorral járt el, s a harminczas években e tan hívei közűl több százat kivégeztek. Mindazonáltal a fejedelem és a nép közötti viszony az idők folyamán egyre kedvezőbbé alakúlt, főleg mikor Ferdinánd kevésbbé szigorral, mint inkább intéssel és tanítással igyekezett a vallásegységet föntartani. Családja legtöbbnyire Tirol hegyei közt időzött, melyek lakói készséggel engedtek országuk megvédésére irányúló fölhívásának, midőn a schmalkaldeni szövetség hadai Ehrenberg várát elfoglalták s pusztítva nyomúltak az Inn völgyébe. Hogy később az ellenség Innsbruckig hatolhatott s V. Károly császárt majdnem elfogta, az sem a tiroliakon, hanem a császári udvaron múlt, mely Móricz szász választó által rászedette magát.

1562-ben gyűlt össze utolsó üléseire Trientben az a híres zsinat, melynek végzései a tiroli népre is nagy hatással voltak. Hogy ez a németországi egyházi mozgalomtól elvonassék s még szorosabban fejedelméhez kapcsoltassék, ahhoz egy más körűlmény, a török háborúk is járúltak, melyekbe Ferdinándot cseh és magyar királylyá való megválasztása bonyolította. Hogy e czélra pénzt kapjon, ismételve országgyűlést kellett tartania s a rendekkel személyes érintkezésbe lépnie. Több ízben vonúltak Tirol fiai a magyar csatatérre, hol a nemesség közűl többen dicsőséget és vagyont szereztek. Különösen kivált ez időben Cles Bernát trienti püspök, a király legbizalmasabb tanácsosa. Még ismertebb Frundsberg György, a ki egy ideig Tirol mezei hadainak kapitánya volt. A többi örökös tartományokkal való érintkezés megélénkűléséből nehány városnak, főleg Hallnak volt haszna, mely épen ez időben élte virágzása fénykorát.

I. Ferdinánd halálával új korszak kezdődik az ország történetében; más területekkel együtt külön uralkodót kapott II. Ferdinánd főherczeg, I. Ferdinánd második fia személyében; ennek neje volt a híres Welser Filippina, s ez időtől némi megszakítással száz évnél tovább volt az országnak saját uralkodóháza. Ez az idő szegény ugyan nagyobb eseményekben, mert Tirol s a hozzá tartozó részek területe sokkal kisebb volt, semhogy nyomatékosabb szerepet vihetett volna. Ennek következtében a kor nagy eseményei kevéssé érintették; háborúba nem keveredett, ellenség nem hatolt belsejébe, de a béke hosszú ideje annál fontosabb lett belső fejlődésére, ámbár az ellenreformáczió s a harmincz éves háború kora Tirolra sem hozott áldást, noha oly nyomorba sem döntötte, mint Németország többi részeit.

Miksa császár síremléke Innsbruckban a Ferencz-rendiek templomában. Siegl Károlytól

II. Ferdinánd főherczeg uralkodása az egyház-vallási téren korszakos volt. Hogy Tirol népe most határozottan katholikus nép, hogy a papságnak a parasztságra s a polgárság nagy részére ma mindenütt döntő hatása van, annak oka főleg a XVI. század utolsó tizedeiben keresendő. II. Ferdinánd kezdettől fogva el volt határozva, hogy végrehajtja a trienti zsinat végzéseit, s mihelyt trónra lépett, a vele barátságban élő bajor herczegek példáját követve, erélyesen megkezdte az ellenreformáczió munkáját. Vérontásra nem volt szüksége; elég volt az országból való kiútasítás, a testi büntetés és fogság, melyeket azonban nagy számmal s kisebb kihágás esetén is alkalmazott. A lutheránus külfölddel való érintkezés szigorú felügyelet alá helyeztetett, az országban gyakran kutatták a gyanús könyveket; ezeket megsemmisítették s katholikus ima- és ájtatossági könyvekkel pótolták. Kiváló figyelmet fordított a főherczeg a papság erkölcsi emelésére és javítására, a melynél akkor nagyon szomorú állapotok, még egyházi és vallásos dolgokban is elijesztő tudatlanság, ágyasság és más bűnök harapóztak el. Példája és intései arra ösztönözték az egyházi főhatóságokat, hogy ők is fáradozzanak e visszaélések megszűntetésén.

II. Ferdinándnak ez iránybeli tevékenységéhez a brixeni és trienti püspökökkel fölmerűlt nehézségek szerencsés elintézése, Arco grófság bekebelezése, hol zavargások támadtak, a tiroli országos rendtartás megújítása, rendőri törvény alkotása járúltak. Még fontosabb volt a művészet és tudomány iránti érdeklődése. Fényes udvartartás, ünnepélyek és játékok kedvelője levén, a művészetnek bő alkalmat adott a virágzásra. Ősei iránti kegyeletből befejezte I. Miksa síremlékét az udvari templomban, hol a maga és első neje, Filippina számára szintén emelt síremléket; első neje részére Ambras várát is átalakíttatá s ott helyezte el a festmények-, fegyverek-, edények- s más régiségekből álló gazdag gyűjteményt, mely ambrasi gyűjtemény névvel világhírűvé vált. De udvartartása s művészetpártolása nagy kiadásokkal járt, s minthogy azokat az ország közjövedelmei nem fedezték, Ferdinánd jószágokat, várakat, uradalmakat volt kénytelen elzálogosítani s adósságainak tetemes részét a rendekkel vétette át.

Elhúnyta (1595) után II. Rudolf, mint a császári ház feje, vette át családja részére nehány évre az uralmat; azután testvéröcscse, Miksa, a német lovagrend nagymestere kapta önálló fejedelemségképen. Erélyes és ájtatos uralkodó volt, ki az ellenreformáczió művét végkép befejezte; bölcs takarékossággal s más alkalmas eszközökkel igyekezett az államháztartást rendezni s szívén viselte a honvédelem javítását is. Szerződésileg szabályozta a trienti és brixeni püspökök hadjutalékát s terveinek a rendeket is igyekezett megnyerni, melyek méltányolva jó kormányzatát, szívesen támogatták.

Miksa korai halála (1618) után, II. Ferdinánd császár Tirolt és kapcsolt részeit fivérének, V. Lipótnak adta át, eleinte csak kormányzás czéljából, utóbb külön fejedelemségképen a maga és utódai részére. Az új uralkodó Medici Claudia olasz herczegnőt vette nőűl s ezzel az olasz párt nagy tekintélyre tett szert az innsbrucki udvarban s az olasz fejedelmi udvarokkal és Olaszországgal való viszony jóval élénkebb lett, mint Németországgal. Lipót sokban nagybátyjára, II. Ferdinándra ütött; szerette a fényes udvartartást s a művészeteket, melyek az életet szebbé teszik. Csakhogy a nehéz idők miatt katonai készülődésekhez kellett látnia. A szomszédos Graubündenben támadt mozgalmak egy ideig komolyan fenyegették Tirol nyugati határát; mikor pedig a svédek Bajorországba nyomúltak, még nagyobb baj fenyegette az éjszaki határt. Ehrenberg vára védelme közben halt meg a főherczeg. Az udvartartás költségei s az ország biztosítására tett intézkedések őt is arra kényszerítették volt, hogy ismételve összehívja a rendeket s pénzt kérjen tőlök; ezek azonban nem akartak további adósságot átvállalni vagy új jövedelmi forrást nyitni, hanem keservesen panaszkodtak eddigi terheik és jogaik csorbítása miatt.

Cles Bernát bíbornok. A trienti „Museo civico”-ban levő kép után, Siegl Károlytól.

Lipót halála után kiskorú fiai nevében neje, Claudia, vitte a kormányt; II. és III. Ferdinánd mint társgyámok támogatták. A kormányzatban főleg Biener Vilmos, a híres kanczellár tanácsával élt, ki az uralkodói jogokat a trienti és brixeni egyházak, valamint a rendek ellenében sikeresen megvédte. De, hogy a népet a harmincz éves háború vészes hatásai ellen megoltalmazza, az sem neki, sem úrnőjének nem állt hatalmában. Ki nem lehetett kerülni, hogy olasz és spanyol zsoldos csapatok át ne vonúljanak az országon, mi sok bajt okozott, mert a nyers katonák egész falvakat fölperzseltek, loptak és fosztogattak, s örökségűl a pestist hagyták az országban.

Mikor Claudia legidősebb fia, Károly Ferdinánd nagykorúvá lett, anyja átadta neki a kormányt; ezzel Biener is elveszté befolyását s az olasz párt kerekedett fölűl az udvarban. Ez, minthogy halálosan gyűlölte Bienert, megrontására használta hatalmát. Bienert felségárúlással vádolták s Rattenberg várában lefejezték. Ekkor az innsbrucki udvari élet még inkább az egykorú olasz udvarok jellegét öltötte fel, s az újonnan épűlt innsbrucki színházban még olasz színdarabokat is játszottak. A számos ünnepélylyel és mulatsággal járó költség a fejedelmi pénzügyeket még inkább megrontotta, s minthogy a tetemes összegek, melyeket Francziaország az Elzászban és Sundgauban levő osztrák birtokok és jogok átengedéseért fizetett; hamar elfogytak, ismét fejedelmi jogok és javak elzálogosításához vagy eladásához kellett folyamodni. Így adták el a Prättigauban levő régi családi jószágokat is. Károly Ferdinánd nőtlenűl és hirtelen húnyt el egy vadászaton Eppanban, s azt hiszik, nem természetes halállal. Őt követte öcscse, Zsigmond Ferencz, ki a zilált háztartást rendezni igyekezett; de uralkodásának rövid volta meghiúsította a fennálló bajok alapos orvoslását.

Korai elhúnytával (1665) kihalt a tiroli uralkodóház s az ország I. Lipót császár személyében ugyanazon fejedelmet kapta, mint a Habsburg-család többi örökös tartományai. A belső helyzet a XVII. század folyamán nagyon roszra fordúlt, az összes jövedelmi források leapadtak, némelyik egészen megszűnt; a XVI. század közepén nagy jövedelmet hozó bányák azóta folyton hanyatlottak s részben veszteséggel jártak. A szállítási ipar sokat szenvedett a harmincz éves háborútól, s végűl kereskedelem és forgalom egészen megakadt. A pestis messze vidékeket elnéptelenített, mi a mezőgazdaság érzékeny károsításával járt. Az általános anyagi hanyatlást nem csekély mértékben elősegítette a kor élvhajhászata, mely minden osztályban uralkodott. A nemesség épen ez időben vetette meg pazar életmódjával, melyet Innsbruckban vagy váraiban folytatott, hanyatlása alapját. A kornak ez irányát az egyházi és erkölcsi állapotok javúlása sem ellensúlyozhatta. Pedig a vallásos eszme épen a XVII. század folyamán járta át mindinkább a társadalom rétegeit. A papi állások szaporodtak, sok új kolostor alakúlt, s számos templom és kápolna épűlt az ország minden részében; a társúlati szövetkezés roppant lendűletet vett. A papság teljes hatalmat nyert a népen, az uralkodó és a nemesség kiválóan a jezsuiták hatása alatt állt, az alsó néposztályok bizalma főleg a koldúló barátok felé fordúlt.

Frundsberg György kapitány. Amberger Kristófnak a berlini kir. képtárban levő festménye után.

I. Lipót császár nevében Tirol ügyeit a titkos tanács, az uralkodó család legfőbb hatósága, mely II. Ferdinánd főherczeg óta fejlődött ki, vezette s az ország Lipót, valamint fiai uralkodása alatt külön, a többi örökös tartományokkal szorosabb kapcsolatban nem álló közigazgatási területet alkotott. De a fejedelmi kanczellária Bécsbe tétetett át s a császári udvari kanczellárnak rendeltetett alá. I. Lipót uralkodásának két első tizedében oly férfiú volt a feje, a ki nem ugyan születése, hanem előbbi tevékenysége alapján tiroli volt: a híres, 1667-ben bárói rangra emelt Hocher János Pál, kinek az ország az innsbrucki egyetemet köszöni. A többi örökös tartományokkal való összeköttetés hatását Tirol csakhamar érezte, mert habár közvetlenűl nem sujtották is azok a háborúk, melyeket a császár a francziák és a törökök ellen viselt, pénzáldozatot mégis kellett értök hoznia, s elég tiroli ment el katonának is. Ezzel meg a katonai szellem ébredt újra az országban s így Tirol nem volt egészen készűletlen, midőn a spanyol örökösödési háború világtörténeti föladatot jelölt ki számára.

Már Jenő herczegnek 1701-ben Olaszországba való híres bevonúlását támogatták Dél-Tirol lakosai részint buzgó hozzájárúlással, részint kötelességszerű titoktartással, úgy, hogy a herczeg egész váratlanúl jelenhetett meg az ellenség mögött a Pó síkságán. Egyenesen döntő lett a tiroliak magatartása az 1703. év hadi eseményeire nézve. Akkor Miksa Emánuel bajor választó az Olaszországban működő Vendőme franczia fővezérrel Tirolon át akart egyesűlni. Nagyobb ellenállás nélkűl az Alsó-Inn völgyén Innsbruckig nyomúlt tehát s megszállta a várost, valamint Kufstein és Rattenberg várait. De, mikor a fővárosból a Brenneren át Dél-Tirolba akart nyomúlni, seregestől állták útját a népfölkelők, főleg a kitűnő lövészek, kiket a Brixenben ülésező honvédelmi bizottság rendelt oda. Ezek lehetetlenné tették neki az átvonúlást, s így több kísérlet után kénytelen volt Innsbruckba visszatérni. Még roszabbúl járt seregének az az osztálya, melyet a Felső-Inn völgyébe küldött, hogy a Vintschgaun át nyomúljon Dél-Tirolba. Midőn ez Landeckből a völgyszoroson át Prutzba vonúlt, a tiroliak előre készített kőlavinákkal nagyobb részét agyon verték; a visszavonúló maradékot pedig a Sterzinger Márton vezetése alatti népfölkelők rakták meg keményen. E csapás után a választó csakhamar eltávozott Tirolból, de a tiroliak nyomon követték s pusztító betörést tettek bajor földre.

Vendőme herczeg csak a bajorok visszavonúlása után nehány héttel nyomúlt az országba s nagyobb ellenállás nélkűl Trientig, a hasonnevű herczegség fő helyéig ért, azt nehány napig lövette. De az őrség vitézi ellenállása s a bajorok visszavonúlásának híre arra bírta a francziákat, hogy csakhamar ők is távozzanak. Így Tirol megszabadúlt az ellenségtől, s Miksa Emánuel és Vendőme terve meghiusúlt.

A háború további folyama Tirolt nem érintette ugyan, de szükségessé tette a hadi készűlődést, mi a honvédelem javítását mozdítá elő. Lipót utódja, VI. Károly császár, uralkodása kezdetén teljes országgyűlést tartott s maga is megjelent az országban. A tiroliak élénk örömmel fogadták s mindig hívei maradtak. Midőn 1720-ban a teljes országgyűlés elé terjeszteté a pragmatica sanctiót, a híres állami alaptörvényt, ezt annál szívesebben elfogadták, mert nem várták, hogy ez ügyben őket is megkérdezik. VI. Károly beleegyezésével 1722-ben egy fontos rendi intézményt, a (rendi) activitást alakították meg; e rendi testületnek az volt a hivatása, hogy az országgyűlés határozatait végrehajtsa s a rendek folyó ügyeit ellássa.

Hall 1649 táján. Merian Mátyásnak Zeiller „Topographiá”-jában megjelent egykorú rajza után.

Az új korszak, mely Ausztriában Mária Terézia kormányzásával kezdődik, csakhamar Tirolban is érezhetővé vált. Ugyanazon legfőbb hatóságokat kapta, mint a többi örökös tartományok, saját országos hatóságai pedig a többiek módjára alakíttattak át. Ugyanazon rendeletek és törvények léptek életbe itt is, mint amazokban s kiszorították, pótolták, kiegészítették a hazai jogszabályokat. Az államhatalom mélyebben benyúlt minden dologba, s ehhez képest csökkent a rendek és a rendi hatóságok hatalma.

Az új irány először a katonai téren érvényesűlt; ösztönzést erre a császárné első háborúi adtak, melyek a monarchia fenmaradásaért vívattak. Míg eddig a tiroliak csak esetről esetre szoktak katonát és pénzt megszavazni, s csak a XVIII. században alakítottak egy állandó országos zászlóaljat: most két-három zászlóaljból álló országos ezred szervezésére kellett magukat elhatározniok. Ezek toborzása az országban történt ugyan, de szükség esetén a határokon kivűl is alkalmazták a csapatokat; a költség felét az ország viselte. Később ez ezredhez még egy járúlt s a népfölkelés is újjá szerveztetett, mely czélból minden fegyverfogható embert összeírtak. De a tiroliak annyira irtóztak a katonai kényszertől, hogy az országos ezredet nagyobb részt külföldi katonákból kellett összeállítani. Ennek következtében a hét éves háborúban csak igen kevés tiroli küzdött a harczmezőn, s az ország – kivéve az osztrák örökösödési háború első éveit, mikor az éjszaki határ volt fenyegetve, – Mária Terézia egész uralkodása alatt teljes nyugalmat élvezett. Ez idő folyamán számos újítás történt. Az első az országos hatóságokat érintette. A titkos tanács s az alája rendelt kormány és udvari kamara helyére a repraesentatio és az udvari kamara lépett, de csak rövid időre, mert csakhamar ezeket is a gubernium váltotta föl, melynek élén a kormányzó állt. Ez új hatóságoknak sokkal tágabb volt a hatáskörük, s hogy még inkább bővűljön, a császárné hat kerületi hivatalt szervezett, melyek által az országos hatóság beleavatkozhatott a rendi hatóságok dolgaiba. Számos ügykört is a politikai hatóságokhoz vont; így a rendőri tevékenység kiterjesztetett s reá bízatott az egyházi és kegyes alapítványi vagyon kezelésének ellenőrzése. Egészen új közigazgatási ág volt az iskola- és oktatásügy vezetése.

A császárné első sorban a főiskolát, azután a középiskolát, melynek tantervét a görög és latin fölvételével bővítette, helyezte állami felügyelet alá. Az 1677 óta fennálló innsbrucki egyetem védnöksége a kormányzóra, a hat országos gymnasium vezetése és ellenőrzése, valamint az Innsbruckban akkor állított nemesi convictus a legfőbb országos hatóság egyik osztályára, a tanügyi bizottságra ruháztatott. Ugyanez kapta a népiskola fölötti főfelügyelet jogát, melyet maguk a kerületi hatóságok ellenőriztek. A császárné a legnagyobb mértékben gondot viselt a népiskolára, melynek tulajdonképeni megalapítójáúl Tirolban őt tekinthetni. Voltak ugyan már a XV. és XVI. században iskolák a nagyobb helyeken, csakhogy a XVI. század későbbi folyamán hanyatlásnak indúltak, a kis helyeken pedig épen nem volt iskola. A XVI. század végén s a XVII-nek elején a népoktatás Tirol számos vidékén szertelenűl rosz lábon állt, s városban és falun sokan nőttek föl még a legelemibb hitoktatás nélkül is. Ez megszűnt ugyan a vallásos élet föllendűlésével, de más mint vallásos oktatásban a gyermek falun a legritkább esetben részesült, a városban pedig a tanítás teljesen magánügy volt; sem az egyházi, sem a világi hatóságok nem törődtek a világi tárgyak tanításával. Csak Mária Terézia törekedett arra, hogy az elemi ismeretekben az egész nép oktatást nyerjen s egyes tiroliak buzgón támogatták nemes törekvéseiben. Ilyenek voltak gr. Enzenberg Cassian Ignácz kormányzó, Agsthofer, Tangl, Demoser papok s mások. A népoktatás már tetemesen javúlt volt, mikor azt a császárné Tirolban az első népiskolai törvény kihirdetésével szilárd alapra fektette. Az eltörölt jezsuita szerzet javai, az egyházi hagyatékok egy harmadának fele s más járúlékok fordíttattak az iskola-alap gyarapítására.

II. Ferdinánd főherczeg. A bécsi cs. és kir. műtörténeti múzeumban levó festmény után König Frigyestől.

Nem oly nagy változást idéztek elő Mária Teréziának az igazságszolgáltatás terén eszközölt reformjai. Mivel abbeli terve, hogy általános polgári törvénykönyvet alkosson, nem valósúlt, megelégedett azzal, hogy egyes rendeletekkel javítsa az elavúlt állapotokat. De az új bűntetőtörvény Tirolban is életbe lépett. A császárnénak abbeli törekvése, hogy az alsóbb osztályok helyzetét javítsa, itt kevesebb sikerű volt, mint más tartományokban. Tirolban a szabad paraszt osztály soha sem veszett ki egészen, a XVII. század folyamán s a XVIII-nak első tizedeiben pedig az egész paraszt lakosság helyzete szembetűnően jobbra fordúlt. A nagyobb rész még fizetett ugyan adót a földesúrnak s különböző robotot végzett, de ez csak kevés vidéken volt túlságosan terhes; gyakran pedig kevésbbé tehernek, mint inkább a jobbágyi viszony jelképének lehetett tekinteni. A parasztságnak nem csekély része teljesen szabad birtokos volt, sőt nemesi jószágot és várakat is bírt. Mert a nemesi rend a XVII. század első fele óta egyre hanyatlott, s egy várat a másik után, egy jószágot a másik után adott ki kezéből. Mint a parasztság, úgy a polgári osztály is emelkedett, ámbár egyes városok a XVII. század megpróbáltatásait nem heverték ki, főleg azok, melyek virágzásukat a bányászatnak köszönték, mint Hall és Sterzing. Annál inkább fejlődtek a többiek, mint Innsbruck, Bozen, Trient, Rovereto. Mindezek következtében Mária Teréziának a földesurak önkénykedésének korlátozására vagy az ipar fejlesztésére vonatkozó rendeletei Tirolban kevésbbé voltak fontosak, mert nem igen volt rájok szükség.

Máskép állt a dolog azon reformokkal, melyek az állami jövedelmek szaporítását czéIozták. Az országos bizottságtól évenként új országos adó megszavazását kivánták, mi a rendek adómegajánlási jogát csökkentette. Különben a császárné a rendek megkérdezése nélkűl is vetett ki új adókat. Még nagyobb baj volt a pénzrendszer megromlása, mely zavargásokra is adott alkalmat. Máskülönben a tiroliak rendkivűl ragaszkodtak a császárnéhoz, s a rendi bizottságok örökös panaszai nem tekinthetők a nép szavának, mert még az általános országgyűlés (mit Mária Terézia soha sem tartott) sem képviselte volna akkor az egész népet, mivel a parasztság nagy része vagyoni föllendűlése mellett is csak földesurai által volt benne képviselve, az újonnan keletkezett nemesség pedig egyáltalán nem, noha aránylag sokkal hatalmasabb és gazdagabb volt a réginél; a városok, köztük a legvirágzóbbak szintén vagy épen nem, vagy csak hiányosan voltak ott képviselve. Még sokkal csekélyebb fontosságot tulajdoníthatni magában véve a rendi bizottságok nyilatkozatainak, mert azok sokkal inkább személyes és családi, mint rendi vagy nemzeti érdekeikről gondoskodtak. Egészben véve a tiroliak meg voltak elégedve Mária Terézia uralkodásával. Érezték, hogy új szellem járta át a közéletet, melynek lehelletére az anyagi és szellemi műveltség fölélénkűlt. Rendeletek jelentek meg, melyek puszta telkek mívelésére, községi földeknek rétekűl és szántókúl való fölosztására, a bortermesztés korlátozására, eperfa-ültetésre, stb. vonatkoztak. Az oktatásügy föllendűlése s a mindent átható új szellem a művészetnek és tudománynak is javára vált.

Welser Fhilippina. A bécsi cs. és kir. műtörténeti múzeumban levó festmény után König Frigyestől.

Mennyire szerették a tiroliak a császárnét s egész családját, azt azon nagy örömben fejezték ki, melyet lnnsbruckban való hosszabb időzése alkalmából nyilvánítottak. Itt ment végbe Lipót főherczeg esküvője Mária Ludovica spanyol infansnővel; itt halt meg 1765 augusztus 18-án egész váratlanúl szélhűdésben I. Ferencz császár. E két eseménynek emléke az Innsbruck városa bejáratánál akkor emelt diadalkapu.

Mária Terézia tevékenységénél nagyobb változásokat idéztek elő Tirol állapotában II. József császár reformjai. Első sorban egyházi újításairól áll ez, minek oka az ország szigorúan katholikus jelleme volt. Tirol a XVII. század folyamán nemcsak kizárólag katholikus ország lett, melyben csak kevés zsidó családot tűrtek meg nagy nehezen, hanem a vallásos élet is szokatlan lendűletet vett. Egyetlen más koronaországban sem volt a papok száma és tekintélye oly nagy, mint itt. 1781-ben csupán a brixeni egyházmegyében 845 világi pap, 1.048 szerzetes és apácza élt, magában Német-Tirolban pedig 46 férfi- és 21 női zárda volt. Tirol több vidéke külföldi ordinariatusok alatt állt s élénk volt az érintkezés Olaszországgal és Rómával, hol számos tiroli ifjú nyerte kiképzését a Collegium germanicumban.

Ilyen körűlmények közt II. Józsefnek már abbeli igyekezete is, hogy az egyház fejének befolyását lehetőleg korlátolja, minden belföldi egyházi hatóságot állami ellenőrzés alá vessen s az idegent kizárja birodalmából, szükségképen nehézségekbe ütközött. Türelmi és házasságügyi pátense még kevésbbé tetszhetett a tiroliaknak. Még súlyosabban érintette őket a klastromok eltörlése, több templom bezárása s a középponti papnövelde fölállítása Innsbruckban, mert a megszűntetés 10 női s ugyanannyi férfi-zárdát sujtott, köztük négyet, a melyeknek apátja a főpapi rendhez tartozott, továbbá az innsbrucki ferenczrendi és kapuczinus zárdákat, melyeket különösen szerettek. Ez intézkedések a szerzetesek számát 644-re csökkentették. De a legérzékenyebben sujtotta a tiroliakat az isteni tisztelet reformja: némely ünnep és ájtatosság megszűntetése, az oltárok díszítésének s az isteni tisztelet ünnepélyességének korlátozása, a búcsújárás és körmenet, továbbá a zivatarkor való harangozás betiltása. A szabad szellem, mely az egész iskolaügyet átlengte, az ájtatos hívekben aggodalmat keltett s az innsbrucki egyetemnek lyceummá való leszállítása számos családnak anyagi kárt okozott.

Nem oly mélyre hatók voltak az igazságügyi reformok, ámbár ezeket is érezte a társadalom minden osztálya. A múlt patriarchalis jogviszonyaihoz ragaszkodva, a tiroliak az újításokban régi jogaik és szabadalmaik sokszoros sérelmét látták. Az új igazságügyi törvények részben csakugyan nagyon erősen eltértek az addigi jogszokásoktól, vagy pedig megnehezítették s megdrágították a jogszolgáltatást. Az örökös tartományok számára készűlt bírósági rendtartás életbe léptetése következtében számos régi bírói hatóság megszűnt, melyekért az Innsbruckban és Bozenben alakított elsőfokú törvényszék s a klagenfurti fölebbviteli bíróság nem nyújtott kellő kárpótlást, s főleg az esett roszúl a lakosságnak, hogy a tiroli bírósági hatóságok az országon kivűl levő főtörvényszéknek rendeltettek alá.

V. Lipót és Claudia. Az innsbrucki Ferdinandeumban levő bronz dombormű után, Siegl Károlytól.

Kevesebb okuk volt a panaszra a tiroliaknak a pénzügyi újítások miatt. A határ- és útvámoknál a császár nagyon kiméletesen járt el. Az új örökösödési adó, valamint a bélyegilleték behozatala erős visszatetszést keltett ugyan, de az adóügy rendezése fölötte hasznos munka volt, s főleg a vidéki lakosságnál keltett nagy örömöt, mert az adózást igazságosabbá tette, a közjövedelmeket pedig gyarapította. II. Józsefnek az anyagi érdekek gondozására irányuló törekvéseit sem lehetett egészen becsmérelni, ellenben az uralkodónak épen legnemesebb törvényét, mely a jobbágyságot megszűntette, legkevésbbé Tirolban érezték. Annál súlyosabb volt a nagy szabadsághoz szokott parasztokra nézve az újonczozás. Az ifjú legények külföldre vagy a távoli hegységbe való meneküléssel, sőt nem ritkán öncsonkítással igyekeztek magukat a katonai szolgálat alól kivonni.

Még inkább sértette a tiroli nép szabadság- és önérzetét a rendi alkotmány megdöntése. József császár ugyanis nemcsak a két rendi activitást szűntette meg, hanem ügyeik nagyobb részét a tartományi syndicusra ruházta, ki mint guberniális tanácsos egészen a guberniumtól függött; a többi rendi testületektől is megvont minden önállóságot. Azok, kiket e rendszabályok első sorban érintettek, az elmozdított tisztviselők és bizottsági tagok, dús jövedelmöket és hatalmukat elvesztvén, József reformjainak s helytartójának, gróf Sauernek, legengesztelhetetlenebb ellenségeivé lőnek; ők adták ki először a közországgyűlés összehívásának jelszavát. Izgatásaik viszhangot keltettek s hozzájok csatlakoztak mindazok, kiket a császár újításai többé-kevésbbé bántottak vagy károsítottak. Sauer gróf, ki az országgyűlés összehívására irányúló kívánságban az uralkodói tekintély csorbításának szándékát látta, minden ide vonatkozó előkészűletet meghiúsítani igyekezett. De az országban nyilvánúló forrongást Bécsben mégis számba vették s az uralkodót rábírták, hogy vonja vissza a legnépszerűtlenebb rendszabályt, az egyházi ájtatosságokra vonatkozó rendeletet. II. József nem sokára meghalt s utóda, II. Lipót, a legtöbb újítást eltörölte. A tiroli ellenzék már az ország beútazásakor eléje terjesztette panaszait s igéretet vett a közországgyűlés összehívása iránt. Ez 1790 július 22-én nyílt meg s császári biztossá egy népszerű egyéniség, gróf Enzenberg Ferencz, kit ifjú korában Mária Terézia „a szép Franczi”-nak nevezett, küldetett ki. Még mielőtt az országgyűlés megnyittatott, a császár eltörölte az újonczozást, később pedig a középponti papnöveldét. Az országgyűlés összehívása mindenütt nagy lelkesedést keltett s nemes, polgár és paraszt tömegesen sietett Innsbruckba. Ez országgyűlés látogatottabb is volt, mint minden előbbi; a szavazók száma 580-at tett. Főleg az anyakönyvvezetés rendezésével, a II. József reformjai elleni számos panasz előterjesztésével, új tartományi rendszer alkotásával, új tartományi főnök, új bizottságok és tisztviselők, valamint a császári udvarhoz rendelt küldöttség választásával foglalkozott. A fenforgó ellentétek s egyesek dicsőséghajhászó és önző törekvései miatt elég mozgalmas ülések voltak; de az udvari biztos barátai többségben maradtak gróf Sauer hívei s mások ellenében. A teljes országgyűlés szeptember 11-én záratott be; hetven év óta ez volt az első, azóta pedig a leges-legutolsó.

Az új tartományi rendszer lényegében csak az 1722 óta fönnálló szervezet megújítása volt; minden messzebb menő indítvány kisebbségben maradt. Ez okból a munkálat csak sokféle korlátolás mellett nyert legfelső megerősítést. Ellenben az előterjesztett kérelmek és panaszok nagyobb részt orvosoltattak. Lipót Tirolnak külön fölebbviteli bíróságot állított Innsbruckban s több népszerűtlen igazságügyi törvényt eltörölt, vagy az új általános polgári törvénykönyvben a tiroliak óhajaihoz képest módosíttatott; új tanúlmányi rendtartást is alkotott. Legkevésbbé az egyházi ügyekben elégítette ki a tiroliak kivánságait. A kerületi hivatalok megszűntetése iránti kérést kereken elutasította s II. József számos más újítását is érintetlenűl hagyta.

Hocher János Pál. Bécsben, Enzenberg Artúr gróf birtokában levő festmény után, König Frigyestől.

Lipót rövid uralmát a leghosszabb és a legnevezetesebb, II. Ferencz király kormányzata követte, miközben a tiroliak a francziákkal s a bajorokkal vívott küzdelmekben halhatatlan dicsőséget arattak. Ferencz császár már uralkodása első éveiben igen kegyes volt irántok s panaszaik és kérelmeik legnagyobb részét meghallgatta. A rendek ezért ismételt adómegajánlással, a tartományon átvonúló csapatok élelmezésével s újonczok toborzásával nyilvánították hálájokat. Midőn az első coalitio háborúja Tirol határaihoz is közeledett, az Innsbruckban és Bozenben székelő két rendi activitás a tartomány védelme körűli tevékenységben jóval nagyobb buzgóságot tanúsított, mint a tartomány félénk kormányzója s a császári sereg főparancsnoka, ki a győztes ellenség elől Tirol bérczei közé húzódott vissza s Mantua várát az ellenség ostromának tette ki.

Noha az ország alig volt valaha oly kevéssé elkészűlve a háborúra, mint akkor, nehány hét múlva, 1796 június elején sok száz honvéd sietett a fenyegetett helyekre s támogatta Wurmser tábornagy osztrák főparancsnoknak Mantua vára fölszabadítására tett első kisérletét. Mikor ez meghiúsúlt s Tirol a császári sereg visszavonúlása következtében délen és éjszakon nagy veszélybe kerűlt, ez csak fokozta a tiroliak bátorságát és harczvágyát; ezrenkint engedtek annak a fölhívásnak, melyet gróf Lehrbach, a bátor udvari biztos intézett hozzájok s élénk részt vettek Wurmser második kísérletében is. Mikor Vaubois tábornok szeptemberben a Lager-völgybe nyomúlt, Trientet megszállta s Davidovich császári tábornokot San Micheléig szorította vissza, a tábornokhoz számos honvéd- és lövészszázad csatlakozott. Ezekkel serege 19.000 főre emelkedvén, újra előnyomúlhatott s támogathatta a császári fő sereget, mely Alvinczy vezetése alatt a harmadik fölmentő kísérletet tette, s öt napi harcz után arra kényszerítette Vauboist, hogy kivonúljon az országból. Alvinczynak Arcolénél szenvedett veresége Tirolt új veszélylyel fenyegette. A negyedik fölmentő kisérletkor, melyet Alvinczy 1797 elején tett, több honvédszázad kisérte Davidovich tábornokot, a Tirolból előnyomúló hadtest parancsnokát s vitézűl harczolt Rivoli magaslatain.

Gróf Enzenberg Cassian Ignácz. Az Enzenberg Artúr gróf birtokában levő eredeti festmény után.

Alvinczy Friaulba vonúlván vissza, a tiroliak a császári fő seregtől elhagyatva s csak három dandártól támogatva, a saját erejökre maradtak. E csekély seregtől nem akadályozva nyomúlt Joubert franczia hadvezér 1797 január végén Trientig s megszállta az Etsch völgyét egész Salurn tájáig; az volt a föladata, hogy útat törjön magának Tirolon át s támogassa Napoleonnak Károly főherczeg elleni műveleteit. De első előnyomúló kísérletét meghiúsította a császári sereg, melyet 94 lövészszázad támogatott; csak márczius 20 és 21-ki második támadása után kényszerűltek az osztrákok és tiroliak tetemes veszteséggel visszavonúlni; a fő sereg Brixenen át Sterzingbe, a másik a Töll mellé húzódott. De az ellenség csak harczolva és veszteségek árán követhette a hátrálókat, Brixennél pedig legyőzhetetlen ellenállásra talált. Mert ekkor Német-Tirol lakói tömegesen fölkeltek s ápril 2-án elhatározták, hogy arczban, két oldalt s hátban támadják meg az ellenséget. A balszárny a hegységen s a Valser-völgyön át csakugyan Vintl felé és Spinges magaslatain, a jobb szárny Pensen és Schaldersen át Vahrn felé, a derékhad pedig a Brenneri úton nyomúlt előre. Mindkét szárny, főleg a bal Wörndle Fülöp országos lövész-őrnagy vezetése alatt csodákat mívelt vitézségével; de a parasztok az Eisacktól nyugatra levő magaslatokon csupán e magaslatok megvédésére szorítkoztak, a pusterthaliak pedig nem gyűltek össze a kellő időben. Így az ellenség még az nap visszavehette az elvesztett hadállásokat. A Delmas tábornok alatti franczia utóvéd is tarthatta magát Bozenben és környékén Loudon tábornok ellen, kit katonáin kivűl 8–10.000 honvéd támogatott. De az osztrákoknak és tiroliaknak itt is, amott is ismétlődő támadásai miatt Joubert a Pusterthalon, Delmas pedig délen visszavonúltak s ápril 13-án az ellenség egész Tirolból kivonúlt, a leobeni előzetes s a campo-formiói végleges béke (1797) pedig biztosította Tirolt a további támadás ellen.

De, minthogy e békében Milano elveszett, Tirol helyzete veszélyesebbé vált, mert délnyugaton a nyugtalan cisalpin köztársaságot kapta szomszédúl, a svájczi szövetségnek egységes helvécziai köztársasággá való átalakítása után pedig Francziaország hatalma nyugaton is egész határaig ért. Ennek folytán a második szövetség háborújának kitörésekor Tirol nyomban fenyegetve volt, miért is Ferencz császár a tartományban külön hadsereget alakított s Graubündent is elfoglaltatta, Vorarlbergbe pedig az éjszaki hadsereg egy hadtestét rendelte, mikor hadai Dél-Németországon s Olaszországon át előre nyomúltak. A tiroliak szintén a legnagyobb gondot fordították határaik védelmére s gróf Bissingen kormányzó és udvari biztos fölhívására számos lövészszázad sietett a fenyegetett pontokra. De az áldozókészség nem mentette meg Tirolt az ellenség betörésétől. Massena merész alvezére, Lecourbe, még márczius közepén Martinsbrucknál megtámadta az osztrákokat és tiroliakat, s midőn báró Knezevich ezredes vitézűl visszaverte, Dessoles tábornokkal együtt újra az országba igyekezett nyomúlni, s ekkor siker kisérte vállalatát. Knezevich kénytelen volt megadni magát s a francziák megszállták a naudersi kerületet. Hasonló szerencsével működött Dessoles s egész Schludernsig hatolt. A határkerületek roppantúl szenvedtek, főleg Vintschgau felső része, mert az ellenség Glurns, Mals és Schluderns községeket fölperzselte. Szerencsére az osztrákoknak Olasz- és Németországban aratott győzelmei a francziákat nehány nap múlva visszavonúlásra kényszerítették, s mikor gróf Bellegarde tábornok, Tirol főparancsnoka, Engadint meghódította, Tirol ez évre minden veszélytől megmenekűlt.

Az innsbrucki diadalkapu. Bernt Rudolftól

Annál nagyobb aggodalom merűlt fel Tirol biztonsága iránt a következő 1800-dik évben. Bonaparte a Melas vezetése alatti osztrákokat Marengónál megverte s arra kényszeríté őket, hogy egész Felső-Olaszországot a Mincióig oda hagyják, Moreau pedig Dél-Németországból az Isaron túlra szorította őket vissza s július 15-én a parstorfi fegyverszünetet erőszakolta ki tőlök. Ez által Tirol éjszaki és déli határa, sőt a tartomány egy része, a reuttei kerület is az ellenség kezébe kerűlt. Az ismételten megújított fegyverszünet idején János főherczeg, az éjszaki hadsereg új főparancsnoka, többször meglátogatta Tirolt s megszemlélte a határszorosokat. Mikor a háború újra kitört s csakhamar még kedvezőtlenebb lefolyást vett, a tartomány helyzete is aggasztóbbá vált, az ellenség mindenfelől özönlött határaira, de mindenütt véres fejjel veretett vissza. Annál súlyosabban érintették a tiroliakat a steyri fegyverszünet föltételei, melyek arra kényszerítették az osztrákokat, hogy a tartomány éjszaki felét oda hagyják, a délit pedig kitegyék az ellenség újabb támadásainak s megengedték neki, hogy az éjszaki határszorosokon levő erődítményeket szétrombolja. A vidéki lakosság e miatti elkeseredése csaknem tettlegességekben tört ki, minthogy az ellenség a kijelölt határvonalat nem tartotta tiszteletben s betört a vonaltól éjszakra eső területre; csak mikor az ellenség Tirol éjszaki részéről elvonúlt, nyugodtak meg a kedélyek. Dél-Tirol azonban tovább is az ellenség kezén maradt. A lunevillei béke (1802) véget vetett Tirol szomorú helyzetének s egysége a lakosság kérésére visszaállíttatott. Márczius végén az ellenség Dél-Tirolból is kivonúlt.

A két háború kimerítette Tirolt, melynek külső helyzete is roszabbra fordúlt, mert a lunevillei béke a cisalpin köztársaság helyére a még veszélyesebb olasz köztársaságot tette s új hatalmaskodásokra egyengette a francziák útját. De nagy hasznot is hozott Tirolnak, mert beléje kebeleztettek a brixeni és trienti püspökségek, melyek Ferencz császárnak jutottak. Ezzel Tirol grófság területe tetemesen gyarapodott, mert a brixeni püspökség kiterjedése 17 négyszög mérföld volt 26.000 lakossal, a trientié 65 négyszög mérföld 146.000 lakossal.

A körűlmények a kormányt a béke idejének buzgó fölhasználására sarkalták, mert senki sem hitte, hogy ez a béke sokáig tart. A birodalmi hatóságokban meg is volt az érzék és a tett-erő a szükséges reformok kivitelére, de a tartományi hatóságokról ez kevéssé mondható; ezek inkább akadályozólag viselték magukat. Így még a sürgős javítások is vagy abban maradtak, vagy csak félig hajtattak végre. A legtöbb figyelmet természetesen a honvédelemre fordították. De a rendek állhatatosan visszautasították az új népfölkelési tervezetet, s a kormány kénytelen volt a régi rendtartást föntartani s csak az ide vonatkozó összeírások tökéletesbítését s a csapatok jobb szervezését és iskolázását sürgette. A közigazgatás és igazságszolgáltatás terén való reformokat a püspökségek bekebelezése tette szükségessé. Az új kerületi beosztás a brixeni törvényszéki kerületeket a brixeni vagy bozeni kerületi hivatalokhoz, a trientieket a roveretói és trienti kerületi hivatalokhoz osztotta be, s ezzel a legfőbb tartományi hatóságok, a gubernium és a fölebbviteli törvényszék alá rendelte. Egyház-politikai és iskolaügyi téren a rendek főleg II. József császár összes újításait igyekeztek megdönteni s a papoknak az iskolákra való hatását gyarapítani. A kormány készségesen teljesítette óhajtásaikat s a kolostorok minden korlátozása csakugyan megszűnt, az iskola pedig még nagyobb függésbe jutott az egyháztól. Ellenben arról hallani sem akartak a rendek, hogy az újonnan bekebelezett részek arányosan képviseltessenek az országgyűlésen, mert attól féltek, hogy elvesztik hatalmuk egy részét. Még kevésbbé gondoltak arra, hogy a háború sújtotta vidékeket tartósabban megsegítsék s mindig a kormány újabb engedményeire számítva, arról sem gondoskodtak, hogy a tartományi háztartást rendezzék. A tartomány anyagi helyzete az évek folyamán mégis javúlt valamivel, mert több jó termés volt s a kereskedelem és forgalom lendűletnek indúlt.

Tirol tehát kevéssé volt kész az 1805 nyarán kitört új háborúra. Szerencsére a háború egy ideig a tartománytól távol folyt s időközben a honvédelmi intézményeket jobb karba lehetett helyezni. A császár tetemes hadat küldött a tartomány védelmére, az országgyűlés pedig végre rendezte a hiányos népfölkelési szervezetet. Új szellem hatotta át a honvédelmet, mikor fő vezetését maga János főherczeg vette át. Ekkor a két első csapat lelkesűlten vonúlt az éjszaki határszorosokhoz, míg a harmadik éjszakkeleten és éjszaknyugatón szállta meg a határt. De ideje is volt, mert Napoleon e közben Németországban az osztrák hadsereget, mely Ulmig nyomúlt elő, szétverte s nagy részét vezérével együtt elfogta; Ausztria határáig való előnyomúlását mi sem gátolta tehát, mert Württemberg és Baden már nyíltan pártjára álltak. Mikor az ellenséges sereg az Inn felé vonúlt, az Olaszországban Károly főherczeg alatt győzedelmes osztrák seregnek, valamint az egyesűlt tiroli hadtestnek is vissza kellett vonúlnia. János főherczeg szintén távozni készűlt, mikor az ellenség éjszakon és éjszakkeleten a tartomány határához közeledett. Amott Ney tábornagy november elején a Scharnitz és Leutasch felé, itt Deroy tábornok egy hadosztálylyal a Strub-szoros ellen nyomúlt. Swinburne alezredes, a scharnitzi szoros őrségének vitéz parancsnoka a legvégsőig védeni akarta ugyan magát, de az ellenség a meg nem szállt határon megkerűlte hadállását s megadásra kényszerítette. Ellenben a Strub-szoros őrsége visszaverte Deroy támadását. Csakhogy a scharnitzi és leutaschi hegyszorosok elveszte a császári csapatokat gyors visszavonúlásra kényszerítette; mikor János főherczeg a Pusterthalon, Rohan és Chasteler tábornokok pedig más útakon kivonúltak a tartományból, ennek az ellenség kezébe jutását mi sem gátolta többé, mert a tiroliak a főherczeg utasításaihoz képest békén maradtak. De a francziák november végén újra eltávoztak; akkor Siebein tábornok alatt bajor csapatok szállták meg a tartományt, melyet Napoleon Bajorországnak engedett át. Ez elhatározás híre a legfájdalmasabban hatott a tiroliakra. Hasztalan igyekezett az új uralkodó, Miksa József bajor király őket megnyerni; a tiroliak nem nyugodtak meg s rosz sejtelmeik csakugyan teljesedtek.

A bajor uralom idején a tartomány, mint ez időben egész Európa, a leghatalmasabb átalakúláson ment át; a három első évben több újítás és belső változás történt, mint az osztrák uralom háromszáz esztendejében. A reformok mérsékelten kezdődtek; de csakhamar nagyon összpontosító jellemet öltöttek, mert a bajor királyság összes részei nemcsak ugyanazon legfőbb hatóságokat kapták, hanem mindenütt egyenlő közigazgatási és alkotmányos intézményeket és törvényeket is léptettek életbe. Azonban csak az 1808-ban kihirdetett alkotmányban szakított teljesen a bajor kormány a múlttal. Ezzel akarta az összes középkori szokásokat és firmákat egy csapással megsemmisíteni, hogy romjaikon új állam épüljön, mely a változott helyzettel összeillik.

A tartomány kormányzásában az első nagyobb változás az volt, hogy a fönnálló udvari biztosságból főbiztosság lett, mely a meghagyott gubernium hatáskörét tetemesen korlátolta. Még nagyobb változást okozott az, hogy 24 országos bíróságot s 22 adóhivatalt szerveztek; amazokhoz jutottak az összes igazság- és rendőri ügyek, melyeket eddig a különböző tartományi bíróságok intéztek; az adóhivatalok az első fokú pénzügyi teendőket végezték. De teljesen csak az új alkotmány változtatta meg Tirol közigazgatási szervezetét. Ez a főbiztosságot, a guberniumot s az innsbrucki fölebbviteli bíróságot eltörölte, Tirol koronaország megszűnt, neve eltűnt, s Tirol kastély; melynek birtokához hozzá szokták képzelni a grófság birtokát is, eladatott. A tartomány helyére három kerület: az Inn-, Eisack- és Etsch-kerület lépett, mindegyikben fő közigazgatási hatóság a kerületi biztosság volt, mely egyenesen a királyság legfőbb hatóságainak, a Münchenben székelő miniszteriumoknak volt alárendelve. A törvényszékek hatásköre szintén kiterjesztetett, mert a községek és testületek, melyek eddig nagy önkormányzatot élveztek, egészen állami felügyelet és gyámság alá helyeztettek. A rendeletek hosszú sora korlátolta a nemesség kiváltságos helyzetét minden téren. Az új alkotmány a tiroli országgyűlést is megszűntette. Ez ülésezett ugyan még egyszer; de mivel a reá váró föladatok teljesítésére képtelennek bizonyúlt, az általános reform által először is elvonták tőle az adóügyet, azután megszűntették a rendi pénztárakat s a 8 1/2 millióra nőtt tartományi adósság törlesztésére külön adósságtörlesztő bizottságot rendeltek. 1808 május 16-án föloszlatták az innsbrucki és bozeni activitásokat s a régi tartományi képviseletet, melynek helyére a három kerület képviselete lépett.

Hormayr József báró. Benedetti rézmetszete után.

A pénzügyek terén történt sok változás közt a legfontosabbak a papírpénz s a rosz veretű rézpénz eltiltása, valamint új adók behozatala volt. A rosz pénz hamar eltűnt ugyan, de ez a rendszabály négy milliójába kerűlt a tartománynak; az ipart és kereskedést megbénította, a vagyoni állapotokban bizonytalanságot idézett elő s számos csődre és pörre adott okot. Annál súlyosabban nehezedtek a népre az ugyanakkor vagy utóbb behozott új közvetett és közvetlen adók. Behozták a bélyegilletéket, szabályozták a vám és határvám ügyét, az út- és hídpénzt, s új útadót és húsadót szedtek. Ezekhez még nehány rendkívűli teher járúlt, főleg katonai téren, mert a kormány elrendelte a katona-polgárság és a tiroli vadász-zászlóalj szervezését s behozta a sorozást. Ez a tiroliaknál még mindig oly népszerűtlen volt, hogy végrehajtásánál katonai erőt kellett alkalmazni. Másfelől azonban a bajor kormány buzgón fáradozott a tartomány anyagi helyzetének javításán. Gondoskodott jobb rendőrségről s főleg az egészségügyre fordított figyelmet. A mezőgazdaság emelésére elrendelte a legelők fölosztását, a kereskedés és forgalom érdekében nagyban folytatta az út- és hídépítést, a postaügyet pedig újjá szervezte. Tirolnak az is nagy hasznára vált, hogy a Bajorország felé eddig fönnállott vámsorompók megszűntek.

Egyházpolitikai téren a bajor kormány ugyanazon jogokkal élt, mint az osztrák. De a tiroli püspökök, főleg báró Buol-Schauenstein Károly Rudolf churi, és gróf Thun Emánuel trienti püspök, mint az egyház legfőbb hatalmi követeléseinek rideg képviselői a kormány rendeleteivel szemben ellenzéki állásba helyezkedtek s a pápai udvarnál kerestek támogatást. Minthogy ez épen ekkor tárgyalt Bajorországgal concordatum kötése végett, a pápa hol ellenállásra, hol mérsékletre intette őket. A bajor kormány azonban nem engedett. Magának követelte az előbb a trienti püspökök által gyakorolt kegyúri jogot, a kis-papokat, kik a bajor tanintézetekben tanúltak, csak az innsbrucki egyetemen leteendő vizsgálat után akarta felsőbb állásokra és javadalmakra bocsátani, a lelkészségek betöltése tárgyában 1806-ban kiadott rendeletet Tirolra is kiterjesztette s ragaszkodott ahhoz a joghoz, hogy az egyházi-rendőri ügyekben ő intézhessen parancsot az alsó papsághoz. Midőn a trienti és churi püspökök jövedelmeik zár alá helyezése után sem engedtek, mindkettőt Innsbruckba rendelték s ellenállásuk a tartományon kivűli száműzetéssel fenyíttetett. Erre a trienti fővicarius vette át a churi egyházmegye tiroli részének kormányzatát, de az alsó papság nem akart neki engedelmeskedni. A bajor kormány még szigorúbb rendszabályokat alkalmazott tehát. Hochstetten Tivadar mint külön biztos katonasággal ment Meranba, hogy erőszakkal megtörje a papság ellenállását. Föloszlatta a marienburgi zárdát s legtöbb tagját száműzte; a kapuczinusokat kiűzte az egyházmegyéből, s a világi papság számos tagja is száműzetett vagy áthelyeztetett. A bajor kormány pedig folytatta reformjait s épen ez időben oszlatta föl a tartomány régi monostorait, lefoglalta birtokaikat s ingóságaikból sokat gyakran potom áron és illetlen módon adatott el. A forrongást, melyet mindez a népben keltett, fegyveres erővel igyekeztek elnyomni s a megüresedett lelkészi állásokra más papokat neveztek ki. Ezeket a nép betolakodóknak tekintette, isteni tiszteletökön nem jelent meg s gyakran messze úttól sem riadt vissza, hogy törvényes papot találjon. A forrongás egyre tartott s végre kitört volna, ha Bajorországnak nem sikerűl a pápa által a churi püspököt rávenni, hogy egyházmegyéjének Tirolban levő részéről lemondjon. Mikor ez megtörtént, e rész kormányzatát a pápa nevében a brixeni püspök vette át; de az elfogott papok szabadon bocsátását s a száműzöttek visszatérését a bajor király nem engedte meg, s a kormány egyházi és iskolai téren folytatta reformjait. A nép- és középiskoláknál fontos és nagyon czélszerű újítások történtek, nehány gymnasiumot eltöröltek s helyökbe részint reál-, részint polgáriskolákat állítottak.

Hofer András. Bécsben a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtárban levő olajfestmény után, Hecht Vilmostól.

A bajor kormány reformjai és az egyre ridegebben nyilvánúló centralismus fokozták a tiroliak legnagyobb részének ellenszenvét a bajor uralom iránt, sőt végűl szenvedélyes elkeseredéssé változtatták s valóságos vágyódást keltettek Ausztria iránt. Ez okból a tiroliak Ausztriának egy új háborúra irányúló készülődéseit nagy érdeklődéssel kisérték s türelmetlenűl várták a háború kitörését. Arra a hírre, hogy küszöbön áll, 1809 február havában Hofer András, a passeieri „am Sand” korcsma gazdája, két barátjával különböző útakon Ausztriába indúlt, hogy kívánságaikat a szeretett János főherczeggel tudassák s útasításait átvegyék. A mint haza tértek, megkezdődött a lázadás előkészítése. A jelszó: „Itt az idő”, olyan példátlan titoktartással terjesztetett, hogy a bajor hivatalnokok nem is sejtették a veszedelem közeledtét. De maga a bajor kormány tisztában volt Ausztria harczias szándékaival s megtette az óvatossági intézkedéseket. Arra azonban nem volt képes, hogy Tirolt erősen megszállja s minden áron megvédje; a Kinkel tábornok alatt Tirolban állomásozó had csak 5.000 emberre ment, melyből két gyalog zászlóalj és egy lovas század Innsbruckban, ugyanannyi az Eisack- és Puster-völgyben, a maradék apró csapatokban Hallban s az Alsó-Inn-völgy más helyein állott. Két franczia csapat, Bisson tábornok 1.800 és Lemoine tábornok 2.400 embere épen átvonulóban volt a tartományon.

Ausztria hadüzenete 1809 ápril 27-én történt s az előnyomúlás Németországban Károly, Olaszországban János főherczeg alatt ápril elején kezdődött. Meg volt állapítva, hogy az olasz hadsereg nyolczadik hadtestének egy része Chasteler marquis altábornagy és a Hiller-hadtest egy része az Inn- és a Puster-völgyön nyomúljon Tirolba. Chasteler főbiztosa báró Hormayr József volt. A mint Károly főherczeg lelkes proclamatiókban hívta föl a német népet az Ausztriához való csatlakozásra, úgy buzdította János főherczeg és Hormayr a tiroliakat a bajorok elleni fölkelésre.

A tartományba nyomúló osztrákok az Inn- és a Puster-völgyben nem találtak többé ellenséget, mert e völgyekből maguk a tiroliak kiszorították azt. Fölkelésök ápril 9-én kezdődött, mikor Bruneck mellett egy kis csapatot megtámadtak. Ezt foglyúl ejtvén, rohammal megvették a mühlbachi szorost s onnan nagyon megszaporodva, a laritschi hídhoz siettek. Itt ápril 11-én fölötte kemény harcz támadt, mert Wrede bajor főparancsnok egész erejét szembe állította a tiroliakkal; de végre is Sterzingbe kellett hátrálnia, hová Bisson franczia csapata, mely a küzdelemben részt sem vett, már előbb megérkezett. Mikor oda ért, akkor már az ottani bajor őrség sorsa is eldőlt. A passeieriek Hofer András vezetése alatt kora reggel megtámadták, megadásra kényszerítették s az egész csapatot foglyúl vitték Wolfsthurm várába. Az átvonúló francziák és bajorok elől a tiroliak a közeli magaslatokra húzódtak; mikor azonban az ellenség a Brenneren át folytatta visszavonúlását, ők is nyomon követték. Midőn a visszavonúlók az Inn völgyébe érkeztek, a koczka már ott is el volt vetve.

Innsbruck környékén ápril 10-én kezdődtek az ellenségeskedések; más nap a fölszaporodott parasztok a déli magaslatokon s a nyugati Inn-völgyben egész Telfsig sereglettek össze s az őrségnek ellenők nyomúló osztályait visszaverték a városba. A döntő harczot a tiroliak csak ápril 12-én merték megvívni. Ekkor az őrséget visszaverték a városba s három felől előnyomúlva, végre benyomúltak Innsbruckba. A bajorok igen vitézűl védték ugyan magukat, de végre a folyton nagyobb számmal előtörő parasztság biztos lövései legyőzték őket, s a lovasság kivételével az egész bajor sereget foglyúl ejtetett. Ugyanez történt Hallban. Az alsó Inn-völgyben a harcz a volderi zárda őrségének foglyúl ejtésével kezdődött. Erre 12-én reggel a környék parasztsága Speckbacher József terve szerint megrohanta s elfoglalta Hallt. Jobban jártak az alsó Inn-völgyben állomásozó bajor katonák, kik még idejében visszavonúlhattak Bajorországba. Ellenben 13-án reggel a Wipp-völgyön át Wiltenig eljutott franczia és bajor csapat szintén foglyúl esett s így a tiroliak nehány nap alatt nemcsak egész Éjszak- és Közép-Tirolt megtisztították az ellenségtől, hanem 6.000 embert, köztük két tábornokot és 140 tisztet el is fogtak; annál nagyobb örömmel fogadhatták tehát a benyomúló osztrákokat, kik az Inn- és Puster-völgyön valóságos diadalmenetben haladtak végig.

Hormayrnak Brixenbe érkeztével és Chastelernek Innsbruckba vonúlásával megkezdődött az osztrák katonai és polgári kormányzat. A népszerűtlen bajor tisztviselőket elmozdították, a leggyűlöltebb bajorokat s párthíveiket Ausztriába szállíttatták s a többi tisztviselőket Ferencz császár hűségére eskedtették föl. Azután mindenütt ünnepélyes Te-deumokat tartattak s intézkedtek az ország megvédéséről. Mikor Chasteler megtette a szükséges rendelkezéseket s a még az ellenség kezén levő Kufstein várát ostromzár alá vette, egész erejével Olasz-Tirol fölszabadítására ment, hová Fenner tábornok és számos honvéd, köztük Hofer András már előbb elindúlt. A visszavonúló ellenség Trientet oda hagyta s ápril 27-én Olasz-Tirol és így az egész ország megszabadúlt az ellenségtől.

De a siker okozta örömöt csakhamar komoly aggodalmak zavarták, mert a Károly főherczeg alatti éjszaki sereg több csatát vesztett s ápril végén Csehország felé vonúlt vissza. Ennek következtében János főhegczegnek is hátrálnia kellett, s így csakhamar Éjszak- és Dél-Tirolt egyaránt veszély fenyegette. Chasteler csapatai nagyobb részével Éjszak-Tirolba sietett, s mikor a francziáknak Bécs ellen való nyomúlásával ez országrészről a veszély elvonúlt, komolyan foglalkozott azzal a tervvel, hogy betör Bajorországba s az ellenséget hátban fenyegeti. De ugyanekkor Lefebvre tábornagy két hadosztálya közeledett Deroy és Wrede tábornokok alatt Tirol éjszaki határához s a Kufstein körűli szorosokat, valamint a Strub-szorost fenyegette. Chasteler nem vette ideje korán észre a nagy veszélyt s így Wrede tábornok némi harcz után megszállotta a Strub-szorost, melyen át pusztítva nyomúlt Waidringig, míg Deroy hadosztálya Kufsteint támadta meg. Ekkor Chasteler az Innsbruckban álló tartalékkal Fenner tábornok segítségére sietett ugyan, de május 13-án Wörglnél teljesen megveretett.

Chasteler Innsbruckba vonúlt vissza s a Brenneren levő erős állás védelmére akart szorítkozni. A tiroliak nagy számban gyülekeztek Voldersnél s nehány század katona támogatásával Schwazon túlig nyomúltak élő. De Wrede tábornok visszaűzte őket s makacs harcz után elfoglalta és fölperzselte magát a helységet is. E kegyetlen szigor sem ijesztette meg a tiroliakat s egyre újabb tömegek özönlöttek Voldersbe. De hiányzott a vezér, mert Buol tábornok a honvédek nagy megbotránykozására május 17-én eltűnt körükből és Steinachba húzódott vissza. Ekkor a békepárt kerekedett fölűl; alkudozni kezdtek az ellenséggel s megköttetett az innsbrucki capitulatio. A honvédek haza vonúltak s az ellenség megszállta a fővárost. Lefebvre azt hitte, hogy ezzel újra meghódoltatta Tirolt s Wrede hadosztályával eltávozott az országból, melynek megtartását Deroy hadosztálya (valami 7.000 ember) vette át.

Chasteler szintén kivonúlt a Puster-völgyön át a tartományból. De igen sok tiroli, első sorban Hofer András, még nem gondolt a meghódolásra: Minthogy Hofer nem bírta Chastelert visszatartani, legalább utóhadát, melyet Buol tábornok vezetett, igyekezett az országban tartani akként, hogy elfogta Chasteler azon rendeletét, mely meghagyta Buolnak, hogy a Brennerről visszavonúljon. Azután barátait a Passeier- és Sarn-völgyből, a Vintschgauból, stb. a Brennerre hívta össze s a 6–7000 főre szaporodott honvédséggel az Inn-völgyben levő bajorok ellen készűlt indúlni. Barátja és hadsegéde, Eisenstecken, a Buol seregéből 1.200 embert Ertel és Reissenfels alezredesek alatt rávett a hozzájok való csatlakozásra, s Hofer e sereggel három osztályban május 25-én az Isel-hegyre nyomúlt s megkezdé a harczot Deroy hadával. Mindkét fél nagyon vitézűl küzdött s az ütközet eldöntetlen maradt. De Hofer már május 29-én ismételte megszaporított seregével a támadást. Maga Hofer és Ertel alezredes a brenneri úton nyomúlt előre; a balszárny, melynél Haspinger Joachim atya volt, a nyugati magaslatokat szállta meg a Gall rétig, a jobb szárny a Pasch-hegytől egész Voldersig terjedt s itt Speckbacher József, Straub József, Reissenfels alezredes s mások álltak. A harcz rövid megszakításokkal kora reggeltől estig tartott s a tiroliak csodás bátorsággal küzdöttek; különösen kitűntek Haspinger atya és Speckbacher József, míg az ellenség nagy veszteségeket szenvedett.

Deroy attól félve, hogy az Alsó-Inn-völgy lakóinak föllázadása folytán teljesen körűlkeríttetik, gyors menetekben távozott az országból; még a 29- és 30-ka közti éjjel elindúlt Innsbruckból s már 31-én a határon állt Kufsteinnál, mert a tiroliak eleinte elmulasztották üldözni, s midőn Teimer és Speckbacher utána indúltak, már túl volt a határon. Hofer András a passeieriekkel haza tért s Hormayr és Buol vette át a polgári és katonai kormányzatot. Amaz az országban levő császári sereg ellátásáról igyekezett gondoskodni, Buol pedig az éjszaki hadseregből ide menekűlt harczosokat fegyverezte föl. Hormayr különös gondot fordított a katonai és hazafias szellem ébren tartására; egyházi és polgári diadalünnepeket tartatott s az érkező rosz híreket eltitkolta. De a znaimi fegyverszünet, melyet Ferencz császár a wagrami szerencsétlen csata után kötött, őt és Buolt is kiszólította az országból, melyből a megállapodásokhoz képest távozniok kellett. A tiroliak, főleg Hofer András, eleinte nem akartak hitelt adni a fegyverszünet hírének s meg nem foghatták, hogyan engedtetett át hazájok annyi ünnepélyes ígéret daczára az ellenségnek; de az Alsó-Inn-völgy lakói letették a fegyvert, mikor Lefebvre tábornagy július végén három hadosztálylyal területökre nyomúlt.

Haspinger Joachim. Goebel C. kőnyomata után.

Noha az osztrákok, sőt nehány tiroli vezér is eltávoztak, Hofer András el volt tökélve, hogy megújítja a küzdelmet, és Sterzingből szét is küldte fölhívásait. Az idáig nyomúló ellenség kezéből csak ügygyel-bajjal szabadúlt ugyan ki, de azért maga gyűjtötte össze híveit a Passeierben, míg barátai, Mayr P. korcsmáros, Haspinger atya és mások az Eisack- és Inn-völgyben működtek s vezették az első csapatokat az Ober- és Unterau közt levő Peisser-hídig, hol Speckbacher csatlakozott hozzájok. Az innen Maulsig terjedő völgyszorosban folytak az első harczok augusztus 4- és 5-én Rouyer tábornoknak Brixen felé nyomúló hadosztályával. A parasztok Sterzingbe szorították vissza, számos emberét megölték, Oberauban pedig szörnyű makacs harcz után 700 emberét elfogták.

Rouyer szerencsétlenségének hírére Lefebvre tábornagy hadteste nagyobb részével Sterzingnek indúlt s egy gyalogezredet Burscheidt ezredessel a Felső-Inn völgyén délre, egy másik csapatot pedig Vorarlbergbe indított, mert minden áron hatalmába akarta ejteni a Brixenbe vezető útat. De, mihelyt Sterzingből előre nyomúlt, augusztus 7-én legyőzhetetlen ellenállásra talált. Ismét Sterzingbe húzódott tehát vissza, hogy a más útakon haladó csapatok előnyomúlását bevárja. Erre a tiroliak a város körűl délen, éjszakon és nyugaton levő összes magaslatokat megszállták s Hofer András, ki Gasteigban ütötte föl főhadiszállását, azzal a merész tervvel foglalkozott, hogy az egész franczia hadtestet elfogja; de támadásai nem voltak képesek az ellenség minden kivezető útját elzárni.

Mikor Lefebvre tábornagy Burseheidt ezredes csapatainak sorsáról rosz híreket vett, ő is elhatározta, hogy visszavonúl Innsbruckba. Burscheidt ezrede ugyanis ellenállás nélkűl megszállta a Felső-Inn-völgyet Landeckig; de, mikor az utóhad innen a pontlatzi hídig nyomúlt, kőlavinákkal nagy kárt tettek benne s két részre osztották. Az Inn jobb partján levő rész sok veszteséggel Innsbruckba menekűlhetett ugyan, de a többi, valami 700 ember, kénytelen volt magát a tiroliaknak megadni. Ép úgy nem boldogúlt Rusca tábornok, ki a lienzi szorosnál erős ellenállásra találván, visszafordúlni kényszerűlt, míg Peyris tábornok dandára nem bírt Trienten túl jutni.

Lefebvre tábornagy visszavonúlása inkább futáshoz hasonlított, mert Speckbacher és Hofer emberei nyomon követték s csak sok veszteség után érkezhetett augusztus 11-én este Innsbruckba. 13-án döntő csata vívatott az Isel-hegynél.

A tiroliak ugyanolyan terv szerint támadtak, mint májusban; számuk 18–20.000 ember lehetett, az ellenségé pedig 20–22.000 ember volt. A tiroliak a tábori mise s az általános gyónás után az egész déli harczvonalon azonnal, az éjszakira két órával később megkezdték a támadást, s a harcz egész nap nagy elkeseredéssel folyt. A tábornagy háromszor küldte csapatait rohamra a déli magaslatok ellen s főleg az Isel-hegyen álló derékhadat igyekezett áttörni; de hasztalan erőködött. A déli részen a tiroliak összes hadállásaikat megtartották, csupán éjszakon szoríttattak vissza a Felső-Inn-völgybeliek. Hofer András belátta, hogy el nem foghatja az ellenséget, Lefebvre viszont czélszerűnek találta a Bajorországba való visszavonúlást. Augusztus 17-én Német-Tirol Kufstein kivételével, s nehány nap múlva Olasz-Tirol is megszabadúlt az ellenségtől.

Speckbacher József. Egy Innsbruckban levő egykorú kép után Siegl Károlytól.

Erre Hofer András vette át az ország katonai és polgári kormányzatát s e czélból hadsegédeivel és több barátjával Innsbruckot tette székhelyévé. De a polgári ügyeket az országos főbiztosságra bízta, mely beleegyezésével még augusztusban alakúlt. Csak egyházpolitikai és iskolai ügyekbe avatkozott gyakrabban, főleg oly szándékkal, hogy a bajor reformokat eltörölje s a megszűntetett egyházi intézményeket visszaállítsa, vagy a szabadelvű embereket eltávolítsa. Teljes figyelmet fordított a honvédelemre, mert minden áron meg akarta az országot a császár számára tartani. E szándékában megerősítették az Ausztriából, főleg János főherczegtől érkező hírek. Mint Hormayr, úgy ő is azon fáradozott, hogy a salzburgiakat csatlakozásra bírja; a mi csakugyan sikerűlt. Pinzgau lakói fegyvert fogtak s megtagadták a bajor kormánynak az engedelmességet, a Ziller-völgy salzburgi lakói pedig formaszerű szerződésre léptek Tirollal való egyesítésök végett. Salzburgi csapatoktól támogatva Hofernek az Alsó-Inn-völgyben levő parancsnokai, Haspinger, Speckbacher, Firler és mások meg merték támadni a Salzburg déli részén s a szomszédos Bajorországban álló ellenséget és azt több győzelmes ütközet után szeptember 25-én visszaverték. E sikerek fokozták Hofer bizalmát s annál inkább csökkentették a békés alkudozásokra való hajlamát, melyekre ismételten nyílt alkalom, mert épen ekkor vitték meg neki Sieberer és Eisenstecken az arany érmet és lánczot az udvartól, mely őt ezzel az ország főkormányzójának ünnepélyesen elismerni látszott. E kitűntetéseknek 1809 október 4-én történt ünnepélyes átadása a Hofen kormányzóságának a tetőpontja.

Csakhamar, vagyis 1809 október 14-én, megköttetett Francziaország és Ausztria közt a schönbrunni béke, mely szerint Ferencz császár nemcsak sorsára bízta Tirolt, hanem még több tartományt is kénytelen volt Napoleonnak átengedni. A békéről s még inkább a schönbrunni béke megkötéséről szállongó hírek nagy mértékben bénítólag hatottak Tirol honvédelmi intézményeire s a lakosságot két pártra osztották, melyek egyike békét akart, míg a másik nem adva hitelt a békehíreknek, a harcz folytatása mellett volt. E szakadáson kivűl a lőszer-hiány, az alvezérek egyenetlensége s a legénység engedetlensége is nehezítette a főparancsnoknak a honvédelmet. Igy épen a határ legfontosabb pontjának, az Alsó-Inn-völgynek megszállása Hofer minden igyekezete mellett is fölötte hiányos maradt s az Etsch-vidék védelmére sem történt elég. Az ellenség ez úttal kevesebb ellenállásra talált tehát, főleg mikor a békekötés után Napoleon két hadtestet (45–50.000 embert) küldött Drouet tábornok vezetése alatt az Inn-völgybe, ugyanannyit Baraguay d’Hilliers tábornok alatt az Etsch- és a Pusterthalba. Peyri tábornok még szeptemberben megszállta Trientet, Vial tábornok pedig októberben Bozenen túlra szorította vissza a tiroliakat.

A Pusterthal védelme Roschmann Antal országos főbiztos alatt új lendűletet vett ugyan, s a tiroliak még a karinthiai fölkelőket is támogatták Sachsenburg ostromában; de Rusca tábornok közeledtére a karinthiai fölkelők szétfutottak, a tiroliak Lienzbe húzódtak vissza, majd pedig szétoszoltak vagy szétűzettek. A francziák Bruneckig nyomúltak előre, azután Brixent szállották meg, s a két völgyben működő franczia hadak közt létrejött az összeköttetés.

Még előbb és gyorsabban megszállta az ellenség az Alsó-Inn-völgyet. Haspinger már okt. 3-án a Lueg-szorosba nyomatott vissza, mire a bajorok megkerülték Speckbacher és Firler parancsnokok hadállásait, és súlyosan megverték a tiroliakat. A Pinzgau és Pongau lakóssága meghódolt s az Alsó-Inn-völgyiek sem próbáltak többé komolyan ellenállni.

De Hofer András még mindig nem hitt a béke megkötésében s eleinte teljes erővel védeni akarta az Isel-hegyet; e végből Steinachba tette át főhadiszállását s embereit az Innsbrucktól délre eső magaslatokra s a Martinswandra küldte. De, mikor Lichtenthurm báró a János főherczeg főhadiszállásáról, megvitte a békekötés bizonyon hírét és Hofert Roschmann főbiztos, meg környezetének józanabb emberei békességre intették, komolyan kezdett a harcz abban hagyására gondolni. Azonban Haspinger és a többi parancsnok az ellenkező irányba terelték s november 1-én megvívta a döntő csatát. Ekkor a bajorok hamar kiverték az Isel-hegyen levő sánczaikból a tiroliakat s elvették ágyúikat.

Mindazonáltal Hofer András folytatni szándékozott a harczot. Ekkor emberei Jenő olasz alkirálynak egy elfogott levelét arra használták, hogy rábírják Hofert, tudassa küldöttség útján meghódolását az alkirálylyal. Ez meg is történt. A küldöttség elment az alkirályhoz; de alig indúlt el, Hofer, kinek élete fenyegetve volt, új csapatokat küldött a Brennerre. Mikor a küldöttség az alkirálytól kedvező válaszszal tért vissza, rávette Hofert, hogy menjen haza s ne folytassa a küzdelmet.

Alig érkezett hazájába, vakbuzgó környezete arra ösztönözte, hogy újra kezdje a harczot. Az időközben Meranig előnyomúló Rusca tábornokot november 16-án új paraszthad fogadta; rendkivűl elkeseredett harcz után a tiroliak a 4.000 főnyi ellenséget Bozenbe űzték vissza s egy másik, 1.200 főnyi franczia csapatot súlyos veszteségek után megadásra kényszerítettek. De, mikor a tiroliak nagy tömegekben gyűltek össze Bozennél, csakhamar szétűzettek, egy franczia ezred ellenállás nélkűl a Passeierbe vonúlt, s a Vintschgau szintén meghódolt. Egyszerre azonban Kolb Brixen és Klausen környékén újra zászló alá hívta a népfölkelést s a francziák kezében levő város megostromlására készűlt. De Severoli tábornoknak idejekorán érkező serege megmentette a Brixenben álló franczia hadat, melynek Almeras tábornok is segélyére sietett Bruneckból. Ez alkalmat fölhasználva, Bruneck környékén nehány fanatikus ember valami 10.000 fölkelőt gyűjtött össze s azt a városban maradt csekély franczia őrség ellen vezette. De a legnagyobb veszély pillanatában Almeras visszaérkezett s keményen elverte a parasztokat. Ezzel a harczvágy lehűlt s november elején valamennyi völgyben helyre állt a nyugalom.

Az egész ország, Tirolnak úgy éjszaki, mint déli része katonai kormányzat alá helyeztetett, melynek élén Drouet és Baraguay d’Hilliers tábornokok állottak, kiknek székhelye Innsbruckban és Bozenben volt. A katonai kormányzatnak czélja volt az utóbbi lázadások részeseit megfenyíteni s Tirolt sorsának végleges eldőltéig kormányozni. Többeket agyon lőttek, a menekűltek házait pedig szétrombolták. Halálbüntetés terhe alatt beszedték a fegyvereket s a katonaság élelmezésének nagy terhével is nyomták a népet. Éjszak-Tirolban már 1810 ápril havában a bajor polgári kormányzat lépett a katonai helyére; Dél-Tirolban ez júniusban történt, mikor az országnak Napoleon által elrendelt szétdarabolása végrehajtatott. Ekkor az egész Etsch-kerület az Eisack-kerület legdélibb részével s Bozen várossal együtt, valamint Felső-Etsch-kerület is az olasz királysághoz kapcsoltatott; ugyanez történt Ampezzóval és Buchensteinnal; míg a Pusterthalnak Toblachtól keletre fekvő részét az illyr tartományokkal egyesítették. Mindezekhez járúlt, hogy Tirol elvesztette minden kilátását arra, hogy illő kárpótlást kap azokért a nagy áldozatokért, melyeket az Ausztriához való visszacsatolás érdekében hozott; mert az az udvari bizottság, mely e kívánságok megvizsgálására kiküldetett, kimondotta, hogy az osztrák állam nem tartozik kárpótlást adni. Kedvezőbb volt a legtöbb menekűlt vezér sorsa, mert előbb Angliától kaptak pénzt, azután Ferencz császár atyailag gondoskodott rólok. A legkiválóbbak illő nyugdíjat vagy más segélyt kaptak, a többiek birtokot a magyar Bánságban, hogy ott új otthont (Königsgnad; ma Királykegye) alapítsanak. A legsúlyosabb sors Hofer Andrásra várt, ki nem külföldre, hanem a Passeierbe, a Prantach fölötti Mahderalpra menekűlt. Kinyomozták s bántalmazások közt Meranon és Bozenen át Mantua várába szállították, hol nem egy harczos társa sínylett. A hadi törvényszék Napoleon sürgetésére halálra ítélte s a hős 1810 február 20-án a Porta Ceresa közelében levő bástyán főbe lövetett.

Az 1810–14. időszak a legszerencsétlenebb ideje Tirol történetének, mert a hosszú harczok következményeit és a hármas idegen uralmat kellett sínylenie. Főleg az olasz és az illyr uralom volt terhes, mert itt ugyanaz volt a közigazgatási szervezet, mint a franczia császárságban. A kormány első sorban az állami bevételek fokozására gondolt; a pénzügyi szervezet nagyon fejlődött volt s az adók és illetmények száma igen nagyra nőtt. Csupán Etsch-kerületben rövid idő múlva 6 1/2 milliót tettek a kincstár jövedelmei s ezenkivűl a községeknek még nagy adósságaik törlesztésének a terheit is kellett viselniök. Csekélyebbek voltak a változások és az adók a Bajorországnál maradt részben, az Inn-kerületben, melyet kerületi biztos igazgatott. A bíróságok számát harminczban állapították meg, viszont a földesúri törvényszékeket eltörölték s teendőket amazokra ruházták. Az innsbrucki egyetemből lyceum lett. Életbe léptették a sorozást s új adókat vetettek ki, ámbár a bajor kormány Tirol irányában az akkori időkhöz képest a lehető legméltányosabban járt el.

Báró Fenner Ferencz Fülöp. Fennebergi báró Fenner Ferencz Fülöp altábornagy. A Ferencz József Ő Felsége nevét viselő császári és királyi tiroli vádászezred tulajdonában levő olajfestmény után, Hecht Vilmostól.

Mikor Ferencz császár Napoleon ellen a szövetségesekhez csatlakozott, Tirol segítségére is számított. János főherczeg Fenner tábornokot s az udvari biztossá kijelölt Roschmann Antalt nehány zászlóaljjal a Pusterthalba küldte az ország föllázítására. Fenner akadálytalanúl haladt egész Bruneckig, de tiroli csapatok csak akkor csatlakoztak hozzá, mikor (1813 okt.) Bonfanti tábornokot megverte, mire a császáriak a Pusterthalon kivűl Olasz-Tirolt is birtokba vették. Mindez Tirol bajor részeiben is erős mozgalmat keltett s a parasztok megtámadták s Hallba űzték vissza az innsbrucki helyőrséget.

Ausztria irányában a rokonszenv mindenképen, de főleg a császárné átútazásakor nyilvánúlt, 1814 első hónapjaiban élénk izgatás indúlt meg a bajor uralom, de a Roschmann-féle provisorium ellen is, melylyel elégedetlenek voltak, mert az idegen uralom rendszerét megtartotta. Giovanelli József és barátai Bozenben ekkor egy részt az osztrák uralom, más részt a régi alkotmány visszaállítása érdekében tettek lépéseket. Az év folyamán ez ügyben több értekezletet tartottak s számos kérvény és néhány küldöttség is ment az udvarhoz. Egész Tirolnak osztrák uralom alá visszabocsátását a császár és a bajor király közt 1814 június 3-án kötött egyezség kétségtelenné tette, de a régi alkotmány visszaállítását a tiroliak nem tudták kieszközölni; azonban az 1816 márczius 24-ki rendelettel megtétettek rajta azon módosítások, melyeket az új helyzet s a kor szükségletei megköveteltek. Az 1817. év folyamán megtörtént a földesúri törvényszékek visszaállítása s az állami bíróságok újjászervezése.

Ez időtől fogva I. Ferencz császár halálaig az ország szakadatlan nyugalomnak örvendett s európai háborús események csak nehányszor érintették annyiban, hogy egyszer-egyszer kisebb katonacsapatok vonúltak át rajta. Mindazonáltal lassan heverte ki az előbbi idők viharait. Ennek főoka a politikai rendszerben rejlett, mely minden mélyebbre menő reformtól visszariadt s a lakosság önkéntes tevékenységét is bénította. A mindenható rendőr-állam, ama patriarchalis rendszer virágkora volt ez, mely az erők szabad érvényesítésétől minden tért megvont; így a tiroli rendek tevékenysége is szűk körre szorúlt. Minden fontosabb államügyet maguk a vezérlő államférfiak intéztek el s lehetőleg a létezőnek föntartására gondoltak.

Tirol közigazgatásában a császári vadászezred végleges szervezésén s némely igazságügyi intézkedésen kivűl említésre méltóbb változás nem történt. Az anyagi érdekek ápolására keveset gondoltak; több történt az iskola s a közoktatás terén. Az innsbrucki lyceum ismét egyetemmé lett s az ország visszakapta nyolcz gymnasiumát. A népoktatás az 1805-diki iskolaügyi szabályzat alapján sikerrel fejlődhetett; buzgó papokat és tanítókat nyilvánosan megdicsértek s pénzzel jutalmaztak, új iskolákat alapítottak, másokat javítottak s az iskolalátogatást fokozták. A nép történeti érzékének köszöni az ország a múzeumegyesűlet alakítását, melynek védnökségét Ferdinánd trónörökös fogadta el. I. Ferencz császár egész családjával együtt általában mindig a legnagyobb jó indúlattal volt a tartomány iránt; koronként itt jártakor, valamint más alkalmakkor is szeretete és bizalma jeleivel örvendeztette meg Tirolt; viszont a tiroliak is változatlan szeretettel ragaszkodtak az uralkodóházhoz, főleg I. Ferenczhez, s leírhatatlan volt a lelkesedés, midőn a császár a Stilfsi hágón át vezető út megnyitására Tirolba ment s a legtöbb fő völgyet beútazta.

I. Ferdinándnak jóval rövidebb uralkodása, az utolsó évet kivéve, Tirolra nézve a teljes nyugalom s az anyagi fejlődés ideje volt, mert a háborúk következményeit már kiheverte s jó termések fokozták a vagyonosságát. A közélet, valamint a művészet és tudomány iránti érzék is megélénkűlt. Ennek jele a számos új egyesűlet, a gazdasági, bányászati, zeneegyesűletek a fővárosban s több új könyv megjelenése az ország mindkét nyelvén. Egyszersmind ébredni kezdett annak tudata, hogy mily nagy kincse van az országnak természeti szépségeiben, és az az óhajtás, hogy útak és vasútak épüljenek s ekkép a lakósságnak új segélyforrások nyittassanak, vagy a régieknek kiapadása megakadályoztassék. De a vezérlő politikai körökben más volt az uralkodó fölfogás; ők a szellemi föllendűlést inkább gátolni, mint előmozdítani igyekeztek, az anyagi föllendűlést pedig gyakran megbénították s csak azt helyeselték, a mi az állam mindenhatóságának használt, a népet pedig szigorú engedelmességhez szoktatta. Csupán a mi ezt előmozdította vagy nem veszélyeztethette, az találkozott e körök helyeslésével. Ettől a szellemtől származott a Ziller-völgyi protestánsok elűzése, kik Porosz-Sziléziába vándoroltak ki. A kormánynak a közélet terén való alkotó tevékenysége sokkal csekélyebb volt, mint régebben s lassanként teljesen megbénúlt.

A közigazgatási szervezetben csak egy fontosabb újítást eszközöltek, midőn rendezték és szaporították a különböző pénzügyi hatóságokat. A nagyobb építkezések közt említendő a Schönbergen át vezető út javítása az István-híddal, Franzensfeste és más erődítmények kiépítése. Több figyelmet szenteltek a honvédelemnek, mi bizonyára főleg János főherczeg érdeme, ki többször ellátogatott Tirolba. Az ő és a császári család más tagjainak hosszabb-rövidebb itt időzése vagy átútazása, különösen pedig magának a császárnak hosszabb itt tartózkodása folyton ébren tartották a dynastikus érzéseket. Ferdinánd császár 1838 augusztus havában érkezett Innsbruckba, hogy ott 13-án a rendek hódolatát fogadja. A fővárosban jelentek meg felsőbb meghívásra Tirol és Vorarlberg rendei s az örökös főméltóságok viselői. Az ünnepély fényét egy nagyszerű díszmenet emelte, melyben 44 lövész-egyesűlet vett részt nemzeti öltözetben; volt ez alkalommal nagy czéllövés is.

Ferdinánd uralkodásának utolsó éve, az 1848-ki, 1809 mellett Tirol történetének legemlékezetesebb éve. A pátens híre, melyben a császár nemzetőrséget, sajtószabadságot és alkotmányt igért, gyorsan elterjedt az országban, s mindenütt örömöt keltett, mi sajátszerű jelenség volt a síri csend után, mely egy emberöltő óta a politikai életben uralkodott. Kezdték az addig fönnállott állapotokat a legélesebben bírálni s igazi népképviseletet követeltek az eddigi rendi országgyűlés helyett, mely a hatalmas bureaukratiával szemben teljesen tehetetlen volt. Az új tartománygyűlés összehívása és tárgyalásai, a frankfurti parlamentbe való népviselők választása s a bécsi birodalmi gyűlési választások olyan politikai élénkséget keltettek, minő még sohasem volt.

A június 10-én ünnepélyesen megnyitott tartománygyűlés, melyben a két felsőbb rend mindegyike 13, a két alsó egyenkint 23 taggal volt képviselve, nem csupán összeállításával, hanem tárgyalásainak nyilvánosságával is különbözött elődeitől. Csakugyan számos sürgős szükséglettel foglalkozott, s azokat nagyobb részt kellően méltányolta is; a legfontosabb és legkényesebb ügy, az új alkotmány-tervezet, arról tanúskodik, hogy a kor követeléseit és a birodalom szükségleteit többé-kevésbbé számba kívánta venni. E tartománygyűlésen azonban a két olasz kerület nem vett részt, mert azok a Tiroltól való elszakadást és az Olaszországgal való egyesűlést óhajtották; ily értelemben működött Frankfurtba küldött képviselőjök is. De a frankfurti parlament egy talpalattnyi német földet sem akart föláldozni s meleg elismerő szavakkal buzdította a tiroliakat országuk védelmére.

A lombardok és velenczeiek forradalma s Radetzky tábornagy csapatainak a veronai hadállásba való visszavonúlása Tirol déli határát csakhamar nagy veszélybe juttatta, s e miatt időnkint fölkelők szállták meg a határt. Ápril 9-én Allemandi fölkelő hadai (5.000 ember) három osztályban a Sulz- és a Nons-völgybe nyomúltak Clesig, Judicarián át pedig Vezzanóig, hogy Olasz-Tirol forradalmi elemeit támogassák és segítségökkel Dél-Tirolt elfoglalják. De német részről is szervezni kezdték az ellenállást; a márczius végén alakított országos lövészbizottság nyomban fölhívást intézett a lövészekhez s megkezdte a lövész-századok szervezését. Még erélyesebben folyt ez a tevékenység, mikor János főherczeg is ismételve megjelent a tartományban s a fővölgyekben személyesen érintkezett a lakossággal és a népszerű Rossbach tábornok vette át a honvédelem fővezetését. Ápril második felében számos lövész-csapat alakúlt a tartomány minden részében, első sorban a Vintschgauban és az Etsch vidékén, csakhamar a távolabb fekvő országrészekben is; e csapatok vitézűl segítették Welden altábornagyot az ellenség kiűzésében. Ápril végén és május elején már 50 századnál több állt a határon s több ütközetben, Lodronénál, Primolanónál, San Vitónál s másutt vitézi részt vett. Ezzel a tiroliak méltán kiérdemelték főparancsnokuknak azt a dicsérő köszönetét: „Ezzel az egész világ becsűlését, dicsőségét, csodálatát s a nagy tábornagy tiszteletét kivívtátok”.

Tirol népe ez évben még más tekintetben is mintaképe volt az uralkodó iránti hűségnek és odaadásnak. Mert a császár, ki saját székhelyén nyugtalanítva volt, Tirol bérczei közt keresett menedéket s a leírhatatlan lelkesedés, melylyel Innsbruck lakossága amaz emlékezetes májusi estén Mühlauban üdvözölte, a legfényesebben bebizonyította a császár bizalmának jogosúltságát. Májustól augusztus 8-ig, mikor a császár Bécsbe visszaútazott, Innsbruck tényleg a monarchia székvárosa volt és még soha sem látott élénkségnek örvendett. Az udvartartás egyre népesebb lett, idegen főméltóságok és követek, a császárhoz hű népek különböző küldöttségei, melyek versenyezve, elismeréssel és dicsérettel teljes beszédeket intéztek a derék tiroliakhoz, jelentek meg falai közt. Az innsbrucki nemzetőrség végezte a díszőrségi szolgálatot a császári kastélyban s a mindúntalan átvonúló lövész-csapatok a császár buzdító tetszésével találkoztak. Mozgalmas napok voltak ezek, minőket Tirol fővárosa az előtt soha sem látott!

De csakhamar nyugodtabb lett a hangúlat. Csak a Frankfurtban és Bécsben történő események, az oda küldendő képviselők megválasztása s e képviselők beszédei, valamint az ismét megnyitott tartománygyűlés tanácskozásai és egyes mélyre ható reformok adtak okot és alkalmat újabb izgatottságra. Különösen a két olasz-tiroli kerületnek Tirol földarabolására irányúló törekvései keltettek nagy mozgalmat. A kormány és a tartománygyűlés határozottan visszautasította ez elszakadási törekvéseket, melyek azonban a birodalmi gyűlésben támogatást nyertek; Dél-Tirol lakosságának óriási kérvénye támogatta e kerületek képviselőinek igyekezetét; míg Német-Tirol lakói 127.000 aláírással ellátott kérvényben azt követelték, hogy Tirol kivétessék a birodalmi gyűlés által hozott vallástörvény alúl s a tartomány számára a hitegység föntartassék. A birodalmi gyűlés törvénytelennek nyilvánította a tartománygyűlést, mely október végén 26 bizalmi férfiúval megszaporítva összegyűlt; ez viszont kevéssel berekesztése előtt, november 11-én kelt emlékíratában bizonyítgatta törvényességét és szükséges voltát. Az általa választott activitás Ferdinánd császár lemondásának hírére küldöttség útján fejezte ki hódolatát az új uralkodónak, Ferencz József császárnak; több lövészszázad parancsnoka kisérte a küldöttséget az udvarhoz; hogy a volt császárnak a tiroliak folyton tartó ragaszkodását és szeretetét, az új császárnak pedig trónra lépte alkalmából legbensőbb szerencsekívánatait fejezze ki.

Az alkotmány, melyet az új uralkodó a kremsieri birodalmi gyűlés föloszlatása után Ausztriának adott, Tirolban számos újítást eszközölt a jogéletben s a közigazgatás minden ágában, s e téren nehány esztendőre olyan élénkséget idézett elő, a mely szembeszökően különbözött az előző évtizedek nyugalmától. A közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban érvényre emelte az összes állampolgároknak törvény előtti egyenlőségét, az egyesűleti és gyűlésezési jogot; a sajtószabadságot, a személyes szabadságot s a földtehermentesítést. Mindez s a vele járó rendelkezések Tirolban is nagy változásokat okoztak s a közéletnek egészen más színezetet adtak. Ez az alkotmány még inkább számba vette a változott helyzetet, mint a tartománygyűlésnek 1848-ki tervezete. A kormányzatban érvényre jutott a közigazgatás elválasztása az igazságszolgáltatástól a szolgálatnak egész legalsó ágaiig, s olyan intézmények létesűltek, melyek részben most is fönnállanak. Tirol és Vorarlberg legfőbb közigazgatási hatóságképen helytartóságot kapott, mely alá 4 kerületi hivatal és 20 járásfőnökség volt rendelve; első folyamodásban a meghagyott fölebbviteli bíróság alatt 5 törvényszék és 72 járásbíróság szolgáltatta az igazságot. Legalsó pénzügyi hatóságok a máig fönnálló adóhivatalok lettek. A legalaposabb és legjótékonyabb azonban az oktatás- és iskolaügy, főleg a közép- és főiskolák reformja volt, mely mint másutt, úgy Tirolban is az iskolaügynek félreismerhetetlen lendűletet adott s a középiskolák számának szaporítására vezetett.

Az 1863-diki díszmenet Innsbruckban. Ottenfeld Rudolftól

A távirda-hálózat bővítése, a vasútnak Kufsteintól Innsbruckig és Veronától Bozenig való kiépítése ez időbe esik. Tirol akkor abban a szerencsében részesűlt, hogy több éven át az uralkodó testvére, Károly Lajos főherczeg volt helytartója. Az 1859-ki háború új alkalmat adott a tiroliaknak, hogy hazaszeretetőket s az uralkodó-házhoz való ragaszkodásukat fényesen bebizonyítsák. Alig szólította fegyverre a császár hű tiroliait s kezdte meg Károly Lajos főherczeg az ország beútazását a honvédelem szervezése czéljából, mindenütt a régi készség nyilvánúlt a haza megvédésére s a határra való kivonúlásra, és júniusban számos lövész-csapat sietett a fenyegetett pontokra. De még nagyobb érdemet szereztek az uralkodó és az állam körűl a tiroliak az átvonúló katonaság ellátásával s az országba szállított sebesűltek ápolásával, a miben a városokban asszonyok és leányok a társadalom minden rétegéből részt vettek. A felség ezért olyan elismerő szavakkal jutalmazta őket, minőkben „a családjához való rendíthetetlen ragaszkodásukért s a hazaszeretet és alattvalói hűség lélekemelő példájáért” még sohasem részesűltek.

Mikor Ausztria belépett az alkotmányos államok sorába, Tirolban is megelevenedett a közélet. Az akkor kevéssé változott alakban összehívott rendi gyűlés csakhamar a viszonyoknak inkább megfelelő érdekképviseletnek engedett helyet, mely az októberi diploma és a februári pátens alapján alakúlt s maig fönmaradt.

Az új tartománygyűlés működése első folyamán még két más esemény, egy békés, meg egy háborús merűlt föl. 1863 szeptember 23-án ülték meg Tirolnak Ausztriával való egyesűlése ötszázados évfordúlóját. Az ünnepély annál lelkesűltebb volt, mert a császár nemcsak Károly Lajos főherczeget küldte el képviselőjéűl, hanem az ünnepély napján egész váratlanúl maga is Innsbruckba érkezett. Ez soha még oly fényes napot nem látott. Elragadó volt a kép, mely a szeretett uralkodó fogadtatása alkalmából a néző szeme elé tárúlt; leírhatatlan volt a lelkesedés, mely mellett a hosszú díszmenet a város főútczáin áthaladt, s nem kevésbbé pompás volt maga a menet, mert az ország minden régi viselete képviselve volt benne.

Az 1866. év pedig Tirol katonai történetébe a dicsőségnek egy új levelét fűzte. A császár fölhívása erős viszhangot keltett Tirol hegyei közt. Nemcsak a lövészek fogtak fegyvert, hanem sok más önkénytes század is alakúlt, sőt végűl Dél-Tirol népfölkelése is zászló alá hivatott. E csapatoktól támogatva a báró Kuhn altábornagy vezetése alatt álló 10.000 főnyi rendes had június és július hónapokban a néha tízszer oly nagy ellenséges sereget, mely Garibaldi alatt 35.000 emberből állt, a nyugati és déli határon minden alkalommal visszaverte s a betörő ellenséges csapatokat mindig súlyos veszteséggel hátrálni kényszerítette. Mikor pedig az osztrák hadsereg Velenczéből kivonúlt s Medici tábornok alatt a Valsagunába ellenséges hadtest nyomúlt, az osztrákok legalább a fontos trienti hadállást meg tudták védeni, míg az ellenség az időközben kötött fegyverszünet következtében még augusztus közepe előtt ki nem takarodott az országból. A lövészek mindenütt kitettek magukért s számos győzelmes ütközetben vettek részt, nevezetesen Caffarónál, Becceccánál, Pievi di Ledrónál és egyebütt.

1867 őszén adták át a forgalomnak a Brenner-vasútat, melyet nehány évvel később a pusterthali vonalnak megnyitása követett s mindegyik nagy hatással volt az ország gazdasági viszonyainak további fejlődésére.

Az utóbbi két évtized eseményeiből emlékezetes a császár megjelenése Innsbruckban az 1885-ki országos lövészünnepélyen, mely alkalommal ismét gyönyörű lövész-díszmenet rendeztetett, továbbá az arlbergi vasút megnyitásán s az 1888-ki őszi hadgyakorlatokon. Természetes, hogy e látogatások is nagy lelkesedést keltettek a tiroliakban, mely annál élénkebb volt, mennél kegyesebbnek mutatkozott az uralkodó s mennél nagyobb fejedelmi bőkezűséggel ajándékozta meg az országnak árvízkárosúlt lakosait.

Vorarlberg története. Zösmair Józseftől, fordította Acsády Ignácz.

Krisztus után a III. század óta a mai Vorarlbergen is átviharzott Olaszország felé s onnan vissza a népvándorlás. A régi római városok Brigantium a Boden-tónál és Clunia Altenstadtnál romba dőltek. Teljes homály borúlt az V. századra; a nyugatrómai birodalom, melyhez e tartomány tartozott, 476-ban megszűnt. Ezzel azonban még nem szakadt ketté a régi történet fonala. Nehány évtizeden át még megmaradt az Italiával való összefüggés, valamint a Rhätia név s a helytartók is a „praesides” régi nevét viselték. Chur püspökség, mely valószínűleg még a II. században keletkezett, de az V. század derekán már bizonyosan megvolt, kiterjedt e tartományra s vele a kereszténység is. Bregenzben fönmaradt Szent Aurélia templomocskája. A román lakosság és román nyelv főleg az ország felső részében az egész közép-koron át tengette életét, s csak az új-korban tűnt el végképen. Nevezetes tanúbizonyságai e múltnak a mind e mai napig nagy számmal fönmaradt román hely- és határ-, valamint vezetéknevek.

A régi idők ez állapotaihoz újak járúltak, melyek a közép-kort hozták létre. A római birodalom bukása óta kezdődött a germán uralom, előbb Odoakeré, azután Teodorik keleti gót királyé. Ezaz alamannok vad népét, mely a népvándorlás korában ismételve pusztította az országot, mikor Chlodvig frank király megverte, 496 és 506 közt befogadta a Boden-tó melletti csaknem lakatlanná lett alsó vidékekre. Ezzel itt német törzs telepedett meg s kezdetét vette éjszaki Rhätiának lassú németesítése. Ezt elősegítette a Merovingok frank uralma, mely 537-ben a keleti gótot követte.

Ez idő óta a déllel való állami kapcsolat csaknem örökre fölbomlott. Az egyházi azonban megmaradt a IX. század közepéig, mikor Chur, mely addig a milanói érseki megyéhez tartozott, a mainziba kebeleztetett. Lassankint hatolt az alamann-frank gyarmatosítás éjszak felől előre s csak kevés román lakosság maradt az alvidéken, hol később egyedűl Cawicca (Gwiggen), Brigantium (Bregenz) és Fossona (Graben vagy Fussach) helységek nevei tartották fönn emlékezetét. Máskülönben az egész területet teljesen németek szállták meg s magasan fekvő pontokon, minők Hohinwilari (Hohenweiler), a Lutaraha (Lauterach), a Swarzahe (Schwarzach) és a Rajna mindkét partján (Hohstadium, Höchst), stb. ütöttek tanyát. Egy Heribrant adta Hörbranznak, egy Liubilo Leiblachnak, egy Amato Emsnek vagy Hohenemsnek a nevét. Egy Torro Torrinpuirronban (Dornbirn) választotta lakását, honnan, valamint általában a Rajna völgyéből egy Alberich a Bregenzi erdő felé irtotta a rengeteget (Alberschwende) s egy Andolt, Lindiko, Hitto, Bero, Bezo és mások hasonló tevékenységének köszönték az idő folyamán Andelsbuch, Lingenau, Hittisau, Bersbach, Bezau s más helységek keletkezésöket. De a román felföld s az Ill-vidék lakosságába szintén korán német elem keveredett. Egy Rauto után nevezte magát Rautines-Rhötis, egy Sullo után Sulles-Sulz; egy Giso családja vergődött uralomra Gisingenben, egy Nanzóé Nenzingben, egy Thurinké Thüringenben, stb.

De az alamannok még pogányok voltak. Bregenzben, a már említett Aurelia-templomocskában függesztették ki három főbálványuk ércz-képeit. Megtérítésökre Theodebert frank király engedelmével Gallián és Helvetián át megjelent Kolumbán ir apát Gallus, Chagnoald, Eustasius, Attala s más szerzetestársai kiséretében, kik 611-től 613-ig Bregenzben és környékén működtek.

Királyi pártfogójuk bukása s a lakosság ellenállása miatt azonban csakhamar szét kellett oszolniok. E vidékek grófja akkor az Überlingenben székelő Kunzo volt, talán előde a későbbi bregenzi grófoknak. Egyházi tekintetben a keresztények akkor Gaudentius constanzi püspök alatt álltak. Végre sikerűlt a térítés a constanzi és churi püspökök, a kereszténynek maradt román lakosság példája, a Vorarlbergben számos koronajószág birtokában levő frank uralkodók szigorú rendeletei, de leginkább azon tevékenység segítségével, mely abból a czellából indúlt ki, a melybe Gallus hittérítő visszavonúlt s a mely csakhamar a világhírű St. Gallen monostorrá nőtte ki magát. Nagy Károly koráig, mely időtől fogva számos okirat kellő világot vet a tartományra s mozgalmas életéről tanúskodik, a mennyire megítélhető, a térítés műve be volt fejezve. Bregenztől Bludenzig mindenütt templomokra és papokra akadunk gazdag adományokkal; ugyanily messzire terjedtek a st. galleni monostor jószágai: a monostornak még messzebb terjedő hatását jelzi Szent Gál temploma Montavon bensejében. Ez a völgy, valamint a bregenzi erdő akkor kétségkívűl koronajószág volt, mert mindkettő még a XIV. század elején birodalmi hűbérkép vagy birodalmi zálogbirtokkép jelentkezik.

A Rajna- és az Ill-völgy legtöbb helységével már a Karoling-korszakban találkozunk; mindenütt nagy a népesség, mely földmívelést, baromtenyésztést, kerti-, rét-, alpesi gazdálkodást, halászatot folytatott s bort és gyümölcsöt termesztett. A 803. évben az Alpesek legeltetési és sajtkészítési haszonélvezetét adják el Suniu és Caviu, vagyis Süns és Gävis közt a Hohe Frächennek a bregenzi erdő felé eső területén. A vas bányászatát Klosterthal és Montavon közt, a miről határozott adatunk a X. század közepéről van, úgy látszik már akkor űzték, mert az arany és ezüst mellett a vas volt az ország fő forgalmi értéke.

A lakosság nemzetiségileg románra és alamannra, mindegyik külön joggal s rendileg előkelőkre, szabadokra, harasztokra, zsellérekre, rabszolgákra oszlott. A tartomány, valószínűleg a frank uralom óta, két részből állt, a kisebb éjszakiból, mely új lakosai miatt Alamannia herczegséghez s a constanzi püspökéghez csatoltatott, s a nagyobb, leginkább román lakosokkal bíró déli részből. Ez utóbbi ismét az immár kisebb területű Rhätiához, Churrhätiához tartozott, s a churi egyházmegyét alkotta és mintegy 600 óta egyházi és világi tekintetben a Victoridek főúri családja alatt állt.

A Karolingok uralma óta eltűnt a herczegi hatalom Alamanniában s csakhamar a fejedelmi is Rhätiában. Helyére a grófsági szervezet s a grófi hatalom lépett. Ettől fogva a mai Vorarlberg lényegileg három részre oszlott. Az első az Argengau éjszaknyugattól kezdve a Bregenzer Achéig, Leiblach bírósági és Bregenz főhelylyel; a másika Rheingau a Rajnától s a Boden-tótól a folyó mindkét partján fölfelé Altach-Baurenig és Oberriedig, a constanzi és churi egyházmegyék határáig terjedt Lauterbach, később Schwarzach bírósági helylyel; a harmadik Rhätia grófság volt ez egész tartományt felölelve, mely okból a gróf olykor-olykor őrgróf vagy herczeg czímet is viselt. Ennek székhelye időnkint s a főbíróságé állandóan Vnomna-Rankweil román-alamann kettős faluban volt. Erre vonatkozik a legrégibb, a St. Gallen monostor levéltárában Vorarlbergre vonatkozó 774. évi okirat. Alsóbbfokú törvényszéket Schliensben (Scliene) és Nüzidersben (Nezudere) is tartottak.

Az Argen- és Rheingau grófságokat Nagy Károly uralkodása óta rövid megszakításokkal az Udalrichingek családja kormányozta, mely nőágon a kihalt alamann herczegi családtól származott. Az első Udalrich vagy Ulrik Hildegard királynénak, Nagy Károly nejének testvére volt. A nagy terjedelmű churrhätiai grófságban a Victoridek után Nagy Károly a grófi hatalmat egy ideig a churi püspökre, a IX. század elején azonban ismét világi emberre ruházta, kinek későbbi utódai a Burchardingok. Ez a „rhätiaiak világi grófja” (Reciarum comes) Unfred vagy Hunfrid, (806-tól mintegy 825-ig,) a császár egyik legelőkelőbb lovagja volt. Vinomnában székelt, melyet egyenesen „Hunfried gróf falvának” neveznek. Minthogy sokszor fontos követségekben távol járt, a kormányzatot csakhamar legidősebb fia, Albert kapta.

A míg a hatalmas Károly császár uralkodott, béke és rend honolt az országban. De gyönge utódjával, Jámbor Lajossal bekövetkezett a bajok egész sora. A Rhein- és Argengau grófja, Ruodpert, a fönt említett I. Ulrik fia, Rhätiát is magához akarta ragadni s csakugyan elűzte onnan Albert grófot. De ez hadat gyűjtve visszatért és Zizersnél Chur alatt megverte Ruodpertet, ki futás közben megöletett; holttestét a győző nagylelkűen az Udalrichingek családi sírboltjába, a lindaui kolostorba vitette s ott temettette el.

Albertet Roderik gróf (valószínűleg testvére) követte, eleinte, úgy látszik, csak Rhätia felső részeiben, míg az alsóban Lanquarttól délre még talán maga Hunfried uralkodott. Az ő al- vagy századgrófja, kit soltésznak is neveztek, Folkwin, a Roderiké pedig Herloin volt. Hunfried halála után Roderik és Herloin egész Rhätiában (825–831) oly módon gazdálkodott, hogy a churi püspök és a pfäversi apát Jámbor Lajosnál és fiánál, Lothárnál, ki az osztozásban Alamanniát és Rhätiát kapta, panaszt emelt ellene. Végűl az Olaszországba vezető útjai miatt oly nagyfontosságú tartományt hosszú időre (831–887) a Karolingok; Jámbor Lajos, Lothár, Német Lajos és III. Károly közvetetlenűl a saját kormányzatuk alá rendelték s a püspöknek ismét nagyobb jogkört adtak. Az Udalrichingeket, noha a királyi házzal rokonságban álltak, 838-tól 861-ig szintén háttérbe szorította a Welf-ház két tagja, Konrád és Welf gróf, Jámbor Lajos nejének, Judit császárnénak testvérei (?). De az uralkodók egymás közt, meg a császár és fiai is viszálykodtak 833-től 843-ig főleg Alamanniáért és Rhätiáért, úgy hogy ez a korszak meglehetős zavarossá alakúlt a tartományra nézve.

Csak mikor a Karoling testvérek végleg megosztoztak a birodalmon (843), kezdett a rend és a nyugalom visszatérni. A két tartomány Német Lajosnak jutott. A churi püspökség a mainzi érsekséghez, tehát Németországhoz csatoltatott s ezzel az egyházi egység megalapíttatott. De Lajos az eddigi szokáshoz képest már korán (865) legifjabb, testileg és lelkileg gyönge fiának, Károlynak adta a területeket, a grófi méltóságot pedig a Rheingauban és Argengauban ismét az Udalrichingekre ruházta.

III. Károlynak, kit Vastagnak szokás nevezni, példátlan szerencséje volt. Csakhamar Nagy Károly egész birodalmát újra egyesítette, de nem sokra tudott vele menni. Az éjszaknyugaton lakó vad normannokkal csúfos egyezségekre lépett, a szlávok délkeleten pedig függetlenekké lettek. A legszívesebben Alamanniájában szeretett időzni s főleg uralkodása végén királyi udvarában, Lustenauban, a Rheingauban tartózkodott. Mindenható kegyenczének és főkanczellárjának, a sváb Luitward, vercellii, felső-olaszországi püspöknek Tuberis klastromot ajándékozta a vinomnai (rankweili) és nüzideri plebániákkal a „Drusus-völgyben” (valle Trusiana), a hogy a vorarlbergi felföldet nevezték. Tuber is, melyet talán Nagy Károly alapított, s ma nyomtalanúl eltűnt, valószínűleg Göfis község közelében a Tufers falu fölötti magas hegyháton feküdt. De a császár beleegyezésével a püspök e javakat csere útján Elszaszban fekvő más birtokokért a churi egyháznak engedte át.

St. Gallen monostor Eusebius skót barát kérelmére, ki 854–884 közt mint remete élt a Victorsbergen Rankweilnál s számos honfitársát hasonló életre gyűjtötte maga köré, e hegyet s más jószágokat Röthisben és Vinomnában adományúl kapta III. Károlytól. A későbbi legenda Eusebiust, ki csöndes halállal múlt ki, minden igaz ok nélkűl vértanúvá tette. A skót convent főnökének halála után vagy föloszlott, vagy St. Gallenbe kebeleztetett, mely a Röthisben nyert új birtokadomány fejében kötelezte magát, hogy a Victorsbergen mindig tizenkét zarándokot fog eltartani. De ez a menedékház utóbb megszűnt.

A beteg császárt lustenaui magányából 887 őszén a birodalmában kitört lázadás híre Triburba, a Közép-Rajnához űzte, hol az uralmat erélyes unokaöcscsének, Arnulfnak, Karinthia herczegének kellett átadnia, maga pedig nehány királyi palotával s jószággal, köztük valószínűleg Lustenauval elégedett meg, hová természetes fiával, Bernáttal visszavonúlt, de kevéssel ez események után, már 888 elején meghalt.

Ekkor mindenütt fölléptek a birodalom nagyjai, s így Arnulfnak külső és belső ellenségekkel kellett vesződnie. Rhätiában Ruadolf, valószínűleg Hunfried unokája, vetette föl magát herczeggé (dux Raetianorum); ez állásban elismertetvén, az új király körűl érdemet szerzett. De a fönt említett, úgy látszik, Lustenauból való Bernát 890 körűl föllázadt Arnulf ellen s III. Ulrik gróf, valamint a st. galleni apát is támogatták. Azonban Salamon constanzi püspök és Hatto reichenaui apát visszaszorították a zendűlőket. Bernát csak ügygyel-bajjal menekűlt Rhätián át, de az ottani herczeg, Ruadolf, csakhamar 892-ben megölte; ellenben Ulrik gróf, noha eleinte keményen büntették, később nemcsak kegyelmet kapott, hanem Arnulf király neki adományozta a Rajna mindkét partján elterűlő Lustenau birodalmi jószágot is.

De nyomban összeveszett új szomszédjával, Salamon constanzi püspökkel, kinek Arnulf hálából a st. galleni apátságot adományozta. Ott; hol a Rajna a Boden-tóba szakad, intézték el a Rhätia, a Rheingau és a Thurgau tekintélyes férfiai a viszályt. 897 táján III. Ulrikot fia, IV. Ulrik, Rhätiában pedig Ruadolfot unokaöcscse, I. Burkárd követte. Mindketten nagy hatással voltak az utolsó Karolingra, Gyermek Lajosra, Arnulf fiára, ki közbenjárásukra Feldkirch jószágát a templommal s minden hozzá valóval együtt 909-ben St. Gallen monostornak adta.

A zűrzavart, mely Lajosnak 911. évben történt halálával a birodalomban beállott, Burkárd rhätiai gróf Alamannia megszerzésére akarta használni. De e kísérlete közben a tartományi főrendeknek egy gyűlésén meggyilkolták; fiai száműzetésbe voltak kénytelenek vándorolni s elvesztették jószágaikat, melyeket Konrád, az új német király, a Burkardingok ellenségei közt osztott szét.

A javakból különösen az Udalrichingoknak juthatott tetemes rész Rhätiában, mert ez után még nagyobb mértékben törekedtek a grófi méltóság megszerzésére. IV. Ulrik 913-ban hadával a magyarok ellen nyomúlt, kik főleg Dél-Németországot szokták pusztítani. Arnulf bajor herczeggel szövetkezve, Ulrik teljesen megverte őket. De csakhamar egy új hadjárat közben a vitéz gróf maga is foglyúl ejtetett s több évig volt fogságban, melyből csak 919 körűl szabadúlt ki. Szerencsés hazatéréséhez szép monda fűződik, melyben neje Wendelgard is szerepel.

E közben I. Burkárd fia, II. Burkárd, az alamann urak helyeslésével 917-ben magához ragadta Svábországban és Rhätiában a herczegi méltóságot, melyben I. Henrik német király is elismerte. Ettől fogva a két ország olyképen maradt egyesűlve, hogy Rhätia csak alkotó részét, egyik grófságát tette a nagy Alamanniának; de csakhamar két közigazgatási kerületre Felső- és Alsó-Rhätiára oszlott. Az utóbbihoz tartozott a vorarlbergi rész. Mint egykor ősatyja, Hunfried, úgy most II. Burkárd is Vinomnából kormányozta a rhätiai grófsági kerületet, melynek területe talán már Teodorik korában a Boden- és Walen-tóig, a Septimer- és Arlberg-szorosig terjedt. Itt ítélték oda 920-ban római jog szerint román és alamann bírák Waldónak, Chur új püspökének, a Drusus-völgyben meglehetős birtokú Pfävers apátsághoz való jogot St. Gallen rovására.

Hat évvel később Burkárd herczeg hirtelen meghalt Lombardiában s ugyanakkor, 926-ban támadták meg a magyarok St. Gallen monostorát. Még ugyanez évben IV. Ulrikkal, mint a Rhein-, Argen- és Linzgau, valamint a churigau s ezzel együtt egész Felső-Rhätiának grófjával találkozunk s utódai száz év múlva megszerzék Alsó-Rhätiát is úgy, hogy grófi hatalmuk majdnem az egész mostani Vorarlbergre kiterjedt. Ezzel Bregenz lett főhelyök s a család tagjai 1043 óta „Bregenzi grófok”-nak nevezték magukat.

Az Ottók korában Svábország herczegei Alsó-Rhätiát saját maguk tartották kezökben; 933 és 958 közt ismételve pusztították azt a spanyol szaraczének, kik az Alpeseken át egész St. Gallenig nyomúltak. A szenvedett kár némi pótlására I. Ottó király Waldo churi püspöknek adományozta Bludenzben (Plutenes) a templomot. A többek közt a püspöké volt a Marienthalban levő Mária-templom is; így nevezték akkor a későbbi Klosterthalnak az Arlberg felé eső részét.

Waldo utóda, Hartbert, Ottótól még más kárpótlást is kapott, s azután 950–960 közt összeíratta a churi egyháznak Vorarlbergben levő gazdag javait. Ez a másolatban fönmaradt összeírás a tartomány akkori művelődési állapotai tekintetében becses kiegészítője a Karoling-korszak okiratainak.

Az Ottók kegyéből vetette meg Meinradszell vagy Einsiedeln új kolostor is a tartománybeli későbbi kis uralmának az alapját. A Drusus-völgynek, vagy Walgaunak egy gazdag nemes ura, Ádám, súlyos bűntettei miatt elvesztette jószágait a császári kamara javára. Erre Einsiedeln kolostorba menekűlt s ott szerzetes lett. I. Ottó 949-ben megkegyelmezett neki s visszaadta jószágait oly föltétellel, hogy azok halála után Einsiedeln kolostorra szálljanak. Ez II. Ottó alatt 972-ben meg is történt. Jószágai Schlinsben, Bludeschben, Nüzidersben s a Walgau és a Rajna völgye más részeiben feküdtek. Kétségkivűl ez a történeti Ádám szolgál alapjáúl a jámbor Szent Geroldról szóló későbbi egészen alaptalan legendának, kiről a XIV. század óta a nagy Walser-völgyben levő einsiedelni prépostságot nevezték. Ennek eredetileg „Frisen” volt a neve s valószínűleg a Rajna melletti Neuburg várnak ura, Thumb lovag, alapította a XII. század második felében.

A szaraczénok betörései után csaknem másfél századon át zavartalan maradt a tartomány nyugalma. Csupán a pápaság és a császárság közt 1075-ben támadt küzdelem sújtotta érzékenyen Vorarlberget is. Az Udalrichingok jószágait akkor három testvér bírta: Ottó és hason nevű fia uralkodott Buchhornban (Friedrichshafen) és Felső-Rhätiában, Marquard Bregenz székhelylyel az Argen- és Rheingauban, VIII. Ulrik Alsó-Rhätiában. Welf bajor herczeggel a két utóbbi alkotta a Boden-tó környékén a pápai pártot s főleg Ulrik grófot nevezi egy kortársa „szent Péter ügye legtüzesebb előharczosának”. De hiszen ő veje volt az egyházi részről IV. Henrik ellen fölléptetett ellenkirálynak, Rudolf sváb herczegnek, kinek Berta nevű leányát a legkalandosabb módon nyerte meg. IV. Henrik hívei a Buchhorni grófok s Ulrik st.-galleni apát voltak. 1079-ben folyt a harcz a leghevesebben. Welf és hívei pusztító hadjáratot indítottak a Rajna-völgyben és a Felső-Rhätiában fekvő st.-galleni és buchhorni birtokok ellen. A megtámadottak még ez évben visszaadták neki a kölcsönt Bregenz megrohanásával és fölperzselésével Marquard grófot el is fogták s örököse testvére, Ulrik lett. Ennek apósa 1080-ban a IV. Henrik elleni küzdelemben ért tragikus véget.

Ez indíthatta a kor vallásos irányán kivűl Ulrik grófot a kolostoralapításra. E czélból VII. Gergelytől és II. Orbántól bullát eszközölt ki. De terve kivitelét elodázták az újra kitört pártküzdelmek és a Welf herczeggel az 1089-ben kihalt Buchhorn-család öröksége miatt támadt ellenségeskedés. Ez időben húnyt el „az andelsbuchi erdőben” Diedo jámbor remete, ki ott czellát és kápolnát épített. E helyen emelte Ulrik gróf a maga kolostorát s petershauseni benczéseket kért bele, kiknek főnöke Meinrad, az előbbi apát volt. De a vidék zordonsága és hozzá férhetetlensége miatt az „erdő”-nek – a mint itt először nevezik így a Bregenzi erdőt – ezen helyéről nehány év múlva eltávoztak s az alapítvány Bregenz tőszomszédságába, a tó mellé helyeztetett át. Eleinte csak bregenzi klastromnak, később „Kloster Bregenz in der Aue”-nak, 1540 óta Mehreraunak (Augia maior) nevezték. Az alapító VIII. Ulrik gróf 1097-ben elhúnyt; a magaslatról lehulló szikla súlyosan megsebezte és sebeibe belehalt. Ez év október 27-én az új kolostorban temettetett el.

Két fia, Rudolf és IX. Ulrik maradt, kik az atyai jószágokon megosztoztak. De, mivel Ulrik nem sokára meghalt, az egész örökség a Rudolfé lett (1097–1157). Ez Wulfhildát, VI. Welf herczeg és Büszke Henrik bajor herczeg nővérét, vette nőűl. Saját nővére, Adelhaid, pedig Pfullendorf vagy Ramsberg Rudolf gróffal kelt egybe, ki az Udalrichingek egyik oldalágából származott. Rudolf bregenzi gróf befejezte atyjának alapítványát, mely II. Incze pápától 1139-ben oltalomlevelet kapott; ez a tartományban maig meglevő okíratok közt a legrégibb. Zweifalten klastromnak is adományokat tett váránál „Muntifort”-nál, Rankweil közelében, s a churi püspökségnek védnöke lett.

Máskülönben sokat viszálykodott rokonaival, a Kirchberg grófokkal és Ulrik constanzi püspökkel. Ő volt a régi bregenzi grófok utolsó férfisarja s egyetlen leányát, Erzsébetet, gazdag örökösét, kevéssel 1157 április 27-én bekövetkezett halála előtt Tübingen Húgó pfalzgrófhoz adta nőűl. A kihalt nemzetség czímere prémmel bevont s hermelinfarkacskákkal díszített paizsból állt. Ezt I. Ferdinánd főherczeg 1529-ben, mikor az egész grófságot megszerzé, Bregenz városának adományozta. Az új uralkodó családdal új czímerjelvény – zászló – jött divatba, melyet csakhamar nagy számú büszke ivadék, a „zászlós grófok” lobogtattak országszerte.

Tübingen Húgó pfalzgróf 1157-től 1182-ig uralkodott; ő mellette nagy szerepet játszott még az utolsó bregenzi gróf nővérének férje, gróf Pfullendorf Rudolf (1157–1180). Ez utóbbi bregenzi nejének örökségéhez megszerezte a churi herczegpüspökég fölötti védnökséget is, mi a Rőtszakállú Frigyes császár és az olaszok közt akkor folyó hosszú küzdelmek idején az Alpesi szorosok miatt különösen fontos volt; később ugyanő lett St. Gallen birodalmi monostornak a védnöke is.

Sógorával, Húgóval, híven támogatta a császárt az olaszországi harczokban, melyekben 1167-ben egyetlen fiát is elvesztette. Leánya és örököse, Ida, Gazdag Albert habsburgi gróf neje lett; az említett védnökségeket a császár fiának, Frigyes sváb herczegnek juttatta; más jószágokat csere útján szerzett a császár Rudolf vejétől, Albert habsburgi gróftól. De a Staufok uralkodó-háza még többet szerzett e tartományban. Welf herczeg egyetlen hasonnevű fia szintén elesett 1167-ben s az atyja az ő örökségét is a császárnak hagyományozta még életében.

Így a Staufok uralkodó-háza annyi birtokot szerzett Vorarlbergben, hogy a Staufokkal szemben a pfalzgróf és utóda, második fia, egy ideig háttérben maradtak. Mert azon a tekintélyen kivűl, melyet a császári s a sváb herczegi méltóság adott, a Staufok gyakorolták a védnöki hatalmat Chur püspökség és St. Gallen, Kreuzlingen, Pfävers, St. Lucius és Curwalden monostorok fölött, melyek mindegyikének több-kevesebb jószága volt a mai Vorarlbergben; a Staufoké volt ezenkivűl a bregenzi plebánia fölötti kegyuraság, Neuburg vára és tartozéka, továbbá más jószágok a Boden-tótól fölfelé a Rajna mindkét partján.

A Neuburgi és Emsi nemes urak voltak a ministerialisaik; ez utóbbiak várába zárta el Frigyes császár utóda, VI. Henrik, a trónvesztett Vilmos szicziliai királyt, Henrik utóda, sváb Fülöp pedig a legyőzött Brunó kölni érseket. Mi sem jellemzi jobban Húgó pfalzgrófnak a Welfekkel és Staufokkal szemben való alárendelt állását, mint az, hogy saját tartományában és neje jószágaiban hosszabb időn át fogoly volt. 1164–1166-ban ugyanis elkeseredett viszályba keveredett a Welfekkel, az atyával és a fiúval, s Vorarlbergen kivűl lakó híveitől segíttetve, egymás után megverte őket, míg a császár békét nem parancsolt s meg nem hagyta neki, hogy vagy megadja magát a Welfeknek, vagy távozzék a tartományból.

A pfalzgróf inkább a megadást választotta, mire legyőzött ellenfelei a saját várába, Neuburgba zárták, honnan csak 1167-ben, az ifjú Welf halála után bocsáttatott szabadon. Mindezeken kivűl még „örököseinek gonoszsága”, mint maga említi, keserítette meg életének utolsó éveit. 1182-ben húnyt el. Sógora, Rudolf, 1180-ban a Szent földre ment, honnan vissza sem tért többé.

A pfalzgróf fiai, Rudolf és Húgó, még 1188 előtt megosztoztak dús jószágaikon. Rudolf nagyobbára az atyai örökséget kapta atyja rangjával együtt. Húgóé anyjok öröksége lett ki még 1216-ban is élt. Így Húgónak a vorarlbergi nagy kiterjedésű jószágok is s ő vele, ki hol Bregenzi, hol Montforti grófnak nevezte magát (Weiler és Fraxen közt, Rankweil közelében fekvő Montfort vára után), kezdődik a Montfort-családnak és nagy számú ágainak kétszáz évnél (körűlbelűl 1188-tól egész 1400-ig) tovább tartó uralma, Vorarlberg történetének legmozgalmasabb időszaka.

A Montfort-Feldkirch grófok, az Ems nemes urak czímerei és Werdenberg Húgó gróf pecsétje 1320-ból. Siegl Károlytól

Húsz esztendeig (1188–1208) I. Montfort Húgó grófról alig hallunk valamit; de kétségkivűl ez időben építette Feldkirch várát, a mai Schattenburgot. Csak Fülöp király meggyilkolása évében, 1208-ban, említik róla, hogy szomszédjával, báró Sax Henrikkel és ennek testvérével, Ulrik st. galleni apáttal viszályba keveredett, hogy olasz kereskedőket fosztott ki s hogy a Toggenburgi területen volt St. Johann zárdát szorongatta. Azután a meggyilkolt Fülöp ellenfele, Welf Ottó, kit ekkor általánosan elismertek királyúl, szállott a Boden-tó vidékére s birtokba vette a Staufoknak majdnem minden jószágát, melyekben helyettesévé vagy tiszttartójává Ems Goswin lovagot rendelte.

De a Welf uralom csak rövid ideig tartott. Teljesen összeveszve eddigi pártfogójával, III. Incze pápával, ez és a németek az utolsó Stauf sarjhoz, Frigyes szicziliai királyhoz fordúltak, ki Olaszországból Tirolon át szerencsésen eljutott Churba, ősi herczegségének, Svábországnak területére, hol mindenki hozzá csatlakozott; onnan 1212 szeptemberében a Rajna völgyén át St. Gallenbe és Constanzba ment, honnan Éjszak-Németországba szorította Welfet, ki minden hatalmát elvesztve, ott 1218-ban meghalt. Húgó gróf szintén Frigyes pártjára állt, kinek kíséretében gyakran találkozunk nevével; valószínűleg az ulmi országgyűlésen 1214 júliusban eszközölte ki, hogy a császár Feldkirchet városi rangra emelte. Egy másik ottani gyűlésen 1218-ban a Szent-János-lovagrendnek házat alapított Feldkirchben s a városban és környékén, valamint a Marienthalban az Arlberg felé fekvő javait e háznak adományozta, hogy ott egyebek közt szegény útasok és zarándokok szállást kapjanak. Ennek következtében a Marienthalban a lovagrendnek egy fiókintézete támadt, melytől a helység „Klösterle”, az egész völgy pedig „Klosterthal” (klastromvölgy) új nevét nyerte.

Húgó gróf fiai, I. Rudolf és II. Húgó (1235–1258), megosztoztak atyjok örökségén. Mindketten Montfort grófoknak nevezték magukat. Rudolf korán meghalt, mire kiskorú gyermekeinek gyámja II. Húgó lett. Mikor ő is meghalt, gyámoltjai, Húgó és Hartmann, „Werdenberg grófok” névvel léptek föl s e nevet székhelyöktől, Buchs mellett a Rajna baloldali völgyében fekvő Werdenberg vártól vették; ellenben Húgó fiai, Rudolf, Ulrik és Húgó, a Montfort grófi czímet viselték. Mind az öten fölosztották javaikat s így ment ez tovább; ugyanezt tették később ivadékai s mindkét családban számos ág támadt úgy, hogy Feldkirchben, időnkint Jagdbergen is, a Walgauban és a Feldkirch melletti Tostersben, továbbá Bregenzben és Scheer-Tettnangban is egy-egy külön Montfort-ág, Werdenbergben, Saargansban, Vaduzban, Bludenzben, Rheineckben és másutt egy Werdenberg-ág székelt.

Ez az örökös osztozkodás is tönkre tehette a két családot. Ehhez járúlt, hogy a Staufi család bukásával és Schwaben herczegség fölbomlásával az erősebb királyi hatalom megszűnt, az összes nagyobb és kisebb urak függetlenekké lettek, szabadságukat örökös harczra és rablásra használták, s így egymást tönkre tették. Főleg a két legközelebb rokon család, a Montfort és Werdenberg gyűlölte egymást féktelenűl, s hol az egyik, hol a másik német király, Habsburgi Rudolf, Nassaui Adolf, Osztrák Albert, Szép Frigyes, Bajor Lajos, stb. pártjához szegődtek és zászlajok alatt küzdöttek a Morvamezőn, Göllheimnál és Mühldorfnál. Végtére könnyű szerrel prédáúl ejtették őket a hozzájuk két felől egyre közelebb nyomúló Habsburgok, kiknek szolgálatába léptek, s kiknek roppant adósságaik miatt lassanként összes jószágaikat eladták.

A Montfort-uralom e két százada a sok szenvedés mellett, melylyel a lakosságot sújtotta, sok üdvöset is alkotott s rendkivűl megélénkítette a közviszonyokat. Egy részt lábbal tapostak ugyan minden jogot és erkölcsöt, de más részt a bűnbánat, az ájtatos és jótékony szellem is előtérbe lépett. Ennek köszönik lételöket a János-rend feldkirchi háza és klösterlei fiókja, valamint a Domonkos-apáczák bludenzi, a Klarissza-apáczák bregenzi és valdunai, az Ágoston-rendiek ebniti, a Ferencziek victorsbergi rendházai és sok más egyházi alapítvány. A főnemesség mellett a XII. század második fele óta olyan nagy számú köznemesség alakúlt, minő sehol sem volt ilyen kis területen.

Feldkirch pecsétje (a bécsi cs. és kir. állami levéltárban levő) 1378. és 1385 években kelt okíratok után. Bludenz pecsétje egy 1391-ben kelt s Feldkirch város levéltárában levő okirat után, Siegl Károlytól.

De a grófi nemzetségekkel nagyobb részt ez is vagy elpusztúlt, vagy kivándorolt úgy, hogy végre Vorarlberg nemességben a legszegényebb területté lett. Ez időben nyertek Feldkirch és Bludenz városi jogokat; amaz VII. Henriktől 1312-ben a lindaui városi jogot kapta, míg Bludenz IV. Albert gróf alatt a magáét részben Feldkirchtől vette át. E városok és Bregenz polgársága, ez utóbbi az appenzelliekkel szemben tanúsított férfias magatartásáért, csakhamar kiterjedt szabadalmakat, kiváltságokat és önkormányzatot kapott. Feldkirch példáúl a legfőbb joghatóságot és a kegyelmi jogot is gyakorolta.

A vidéki lakosok, főleg Feldkirch és Bludenz uradalmakban, a Bregenzi erdő hátsó részében és Montavonban egészben, vagy részben szintén fölszabadíttattak a jobbágyság alól, s a hol ez még megmaradt, ott is sok helyen saját igazságszolgáltatásuk volt; a Bregenzi erdőben példáúl ugyanazon jogokat élvezték, mint Feldkirch városa. Ez egykori szabadságok emlékére a XIX. században a Bezeggen emléket állítottak.

A Montfort és Werdenberg grófoknak halhatatlan érdemök, hogy a legnéptelenebb, erdőben és hegységben leggazdagabb vidékeket, főleg a keleti országrészt a wallisiakkal, az úgy nevezett walserekkel betelepítették. A burgundi Wallisban levő sitteni püspökökkel és a Raron bárókkal való szoros viszonyuknál, valamint a szabad költözködés jogánál fogva, melyet a német-alamann parasztok a Rhőne legfelső völgyében élveztek, a vorarlbergi grófoknak a XIII. század vége óta nagy kedvezmények és szabadalmak engedélyezése mellett sikerűlt számos családot vagy közvetve, vagy közvetlenűl Wallisból (innen a Walser név) a Vorarlbergbe való áttelepedésre bírni.

Csakhamar a Lech, az Iller, a Bregenz forrásainál és másutt tanya tanya után, falu falu után alakúlt. Dolgosságuk, edzettségük, takarékosságuk és szabadságaik mellett a wallisiak csakhamar elszaporodtak s jó módúakká lettek. A kis és nagy Walser-völgy később ő tőlük kapta a nevét. Saját igazságszolgáltatásuk volt; a mérsékelt adót maguk vetették ki s uraikat fegyverrel szolgálták háborúikban. Hasonló sorsot élveztek az úgy nevezett „silberer”-ek, kik Montavon Silber-völgyében ezüstbányászatot űztek. Itt és a Klosterthal közt, hol már az Ottók korában volt bányabíróság és nyolcz olvasztó kemencze, vasat is termeltek. A lakosság nagyobb részének ezen szabad állapota mellett alakúltak a Montfort-korszak vége óta a vorarlbergi rendek; nemes és pap egy sem volt köztük, hanem csupán városok, törvényszékek és vidéki kerületek saját embereik által képviselve.

Ezek közűl a legtöbben már 1391-ben szövetséget kötöttek egymással a közrend és nyugalom föntartása végett a Habsburgok uralmának kezdetén. Ez az uralkodó-ház oda törekedett, hogy Svájczban levő ősi jószágai és osztrák örökös tartományai közt egyenes összeköttetést létesítsen. 1363-ban szerezte meg IV. Rudolf herczeg Tirolt. Ugyanakkor az eladósodott s a Montfortoktól erősen szorongatott Thumb von Neuburg nemes uraktól 3.360 font filléren megvette a Rajna völgyében levő kis uradalmukat. Ezzel megvolt az összekötő híd első oszlopa.

Emlék a Bezeggen, a Bregenzi erdőben. Bernt Rudolftól

A munkát Rudolf fivérei, Lipót és Albert folytatták. Amaz hosszú, 1375-től 1379-ig tartó tárgyalásokban megszerzé IV. Rudolftól, az utolsó feldkirchi gróftól – halála esetére – városát és uradalmát 30.000 arany forinton. 1378-ban vonúlt be Lipót, mint első osztrák uralkodó, Vorarlbergbe. Rudolf gróf 1390 november 15-én halt meg s deczember közepén ment végbe az ünnepélyes hódolat a Habsburgok irányában. Ötszáz év múlva, 1890 decz. 14-én Feldkirchben ez esemény emlékezetét ünnepélyesen megülték.

1394-ben Werdenberg IV. Albert gróf, kinek fia nem volt, 5.090 forinton hasonlóképen átengedte III. Albert herczegnek Bludenzet Montavonnal együtt. A vorarlbergiek már ekkor véröket ontották a sempachi és näfelsi harczmezőkön a svájcziak ellen új uralkodóikért. A sempachi harczban esett el Lipót herczeg. Hasonnevű fia, IV. Lipót, Tirol és az „Arlberg előtti” vagy az „Arlberg körűl levő” tartomány ura, a hosszú viszályban, mely 1395-től 1403-ig a Werdenberg és Sargans grófok közt folyt, mint ez utóbbiak szövetségese részint hódítás, részirat szerződés, vétel, vagy zálog útján megszerzé a Werdenberg grófoknak a Rajna balpartján a Boden-tó fölött fekvő összes birtokait. Ezzel a Habsburg-család itt már az 1400-ik év körül hatalomra emelkedett s a még meg nem szerzett területek is többé-kevésbbé parancsa alatt állottak. Vorarlbergnek azóta ugyanazon uralkodói voltak, mint Tirolnak, melynek sorsában is mindinkább osztozott.

De azért még egy teljes századon át nagyon ingadozó maradt a Habsburgok uralma Vorarlbergben. Frigyes herczeg (1404–1439) IV. Lipót öcscse, ki eleinte csak Vorarlbergben, később Tirolban is uralkodott, Kuno st.-galleni apátnak az appenzelli parasztjaival támadt viszályaiba beavatkozott s mint az apát szövetségese részt vett az úgy nevezett appenzelli háborúban (1405–1408). De szerencsétlenűl harczolt s híveivel, nagyobbára vorarlbergiekkel, St: Gallennél és a Stossnál vereséget szenvedett; a győztes parasztok csakhamar elárasztották a Rajna mindkét partjának vidékét s erőszak vagy szerződés útján majdnem egész Vorarlberget a maguk pártjára s „a tó fölötti szövetségbe” vonták, egész tömegét a gyűlölt lovagváraknak szétrombolták, melyek romjai ma is láthatók, sőt az Arlbergen át Imst közelébe nyomúltak.

Csak akkor vonúltak vissza, mikor Vilmos montfort-bregenzi gróf, kit Frigyes herczeg nagy engedményekkel megnyert, hátban fenyegette őket. Bregenzet hasztalan ostromolták; a Szent György lobogója alatti sváb lovagszövetség hadserege 1408-ban végre megverte s a Rajnán túlra űzte vissza őket. Ruprecht német király Constanzban csakhamar helyreállította a békét, mire Vorarlberg ismét visszatért Frigyes herczeg uralma alá. Ez azonban másodszor is elvesztette, midőn III. János pápát, ki 1414 október 24. és 26-ika közt Tirolból az Arlbergen át Constanzba a zsinatra ment, menekűlésre és a zsinat elleni föllépésre segítette. Ennek következtében egyházi és birodalmi átokkal sújtatott, országai ellenségeinek prédájává lettek s a legtöbb vorarlbergi birtokát a rájok már különben is régóta leső gróf Toggenburg Frigyes kerítette hatalmába.

Frigyes herczeg kétségbeesve sorsán, csakhamar meghódolt kegyelemre Zsigmond német királynak és a zsinatnak, mire csaknem egy évig fogva tartották Constanzban, míg 1416 márczius 30-dikán Bludenzbe nem szökött, hol a hű polgárság fogadta s az Arlbergen át Tirolba kisérte. Ez ország birtokában ismét hatalomra tevén szert, végre Zsigmond császár is békét kötött vele. A vorarlbergi területek mindazonáltal tovább is Toggenburg gróf kezén maradtak, ki haláláig; 1436-ig Feldkirch várában lakott. A gyermektelenűl elhúnytnak özvegyétől Frigyes visszaváltotta az elvesztett területeket s újra ura lett a tartománynak.

Követte őt a trónon kiskorú fia, Zsigmond herczeg (1439–40), ki helyett egy ideig nagybátyja, a stiriai ágból származó. III. Frigyes király vitte az uralmat. Frigyes 1442-ben személyesen megjelent Feldkirchen s a Toggenburg örökség miatt háborúba is bonyolódott.

Hosszas ingadozás után 1446-ban az osztrák alattvalók Ragatznál véres vereséget szenvedtek, de azért 1449-ben eléggé kedvező békét köthettek. Zsigmond önálló uralkodása, ki 1447-ben szintén megjelent a tartományban, kedvezően indúlt meg. A montfort-bregenzi grófok idősebb ága a fönt említett Vilmos gróffal kihalt. Leánya és örököse, Erzsébet, szertelenűl el volt adósodva s 1449-ben férje, Vilmos baden-hochbergi gróf is eltaszította. Ennek következtében 1451-ben 35.592 font filléren eladta grófságát az allgaui Hohenegg uradalommal együtt Zsigmond herczegnek.

A müsineni Rankweil bírósági pecsétje egy 1431-ben kelt s Hohenemsben a grófi levéltárban levő okiraton, Siegl Károlytól.

A bregenzi ifjabb ág sulypontja alapítójának, Húgó grófnak Pfannberg grófnővel való házassága által Stiriába helyeztetett át. Zsigmond herczeg csakhamar más szerzeményt is nyert. Két hívét, gróf Werdenberg-Sargans Ulrikot és Rechberg Jánost, noha menedéklevéllel látta el őket, Heimenhofen György jobbágyai Tannberg törvényszéki kerületben elfogták és megkínozták s fölszólításra sem bocsátották szabadon.

Ekkor Zsigmond herczeg fegyverrel ment ellenők; Tannberget bevette s ettől, valamint Lech, Zug, Bürstegg, Wart, Krumbach, Schröcken, Mittelberg és Riezlern lakosaitól meghódoló iratot adatott magának, a melyben eddigi szabadságaikró1 s önálló igazságszolgáltatási jogukról lemondottak. Ez egész területet az épen akkor megszerzett Bregenzbe kebelezte s Heimenhofen Györgyöt ezer forinttal elégíttette ki. Csak Miksa trónra léptével nyerte vissza a Tannberg kerület igazságszolgáltatási jogát s azután 1563-ban a Mittelberg, vagyis a Kis-Walser-völgy, minthogy nagyon messze esett tőle, önálló törvényszéki kerületté alakúlt.

Eddigi vállalataiban Zsigmond herczeget, kétségkívűl a leghaszonlesőbb szándékból, Whaldburg Jakab és Eberhard asztalnok-testvérek pénzzel támogatták, s a legbensőbb családi viszonyba léptek a herczeg kegyenczeive1, a Stiriából származó Gradner Bernát és Wiguleis testvérekkel. A fiatal herczeg szorúltságát és gyöngeségét mindkét fél oly módon zsákmányolta ki, hogy rövid idő alatt zálogúl vagy más czímen megkaparították a Vorarlbergben levő csaknem valamennyi osztrák birtokot, míg elbizakodottságuk előbb a Gradnerek bukására nem vezetett, melyet Waldburg Eberhardé követett. Ez 1455-ben Werdenberg-Sargans gróftól megvette a Walgaubeli vagy Sonnenberg grófságot s III. Frigyes 1463-ban neki és utódainak Sonnenbergi birodalmi grófi czímet adományozott.

De fiának, Andrásnak örökös viszálykodásai, erőszakoskodásai s másnemű kihágásai és az asztalnokoknak szövetkezése a svájcziakkal, Zsigmond legnagyobb ellenségeivel, kiknek a Rajna völgye balpartját átengedni kényszerűlt, végre a Sonnenbergek saját alattvalóinak uraik űzelmeivel való elégedetlensége arra kényszerítették Zsigmondot, hogy fegyveres erővel fordúljon ellenők. Zsigmond katonái 1473 márczius 8-án egy részt az Arlberg felől a Klosterthalba, más részt Feldkirchből a Walgauba nyomúltak, Sonnenberg várát megostromolták és lerombolták, a lakosságot pedig mindenütt meghódolásra kényszerítették. András megszökött s a svájcziaknál keresett segítséget. Zsigmond, kire nézve épen ekkor egy nagy háború igen aggodalmas lett volna, a svájcziakkal olyan egyezségre lépett, hogy Eberhard grófnak Sonnenbergért 34.000 forintot fizet, ellenben a svájcziak megigérték, hogy Zsigmondot Merész Károly, a hatalmas burgundi herczeg ellen segítik, ki csakugyan elesett a szövetséggel folytatott harczokban. Zsigmond herczeg alatt, mint a szomszéd tartományokban, Vorarlbergben is egész élénken folyt a vas-, ón- és ezüstbányászat. Csupán az Arlbergen 2–300 bányát műveltek.

Midőn Zsigmond 1490-ben nagybátyjának, Miksa királynak (1490–1515) engedte át az uralmat, Vorarlbergben ismét komolyan megingott az osztrák ház állása. Miksa kemény összeütközésbe jutott a svájczi szövetséggel annak a birodalom iránti engedetlensége és számtalan határvillongás miatt; 1499-ben kitört az úgy nevezett sváb háború, mely főleg vorarlbergi területen vívatott. De az osztrák részen küzdő nemesség rosz hadvezetése és gyávasága folytán, a gyalogság vitézsége daczára, a svájcziak minden csatában (Triesennél, Hardnál és Frastanz előtt) győztek és majdnem az egész országot megsarczolták s meghódoltatták; csak a liechtensteini területen fekvő Guttenberg vára s a fontos Feldkirch és Bregenz nem jutott kezökbe. E helyek támaszúl szolgáltak az ellenállásra a föld népének, míg a baseli béke vissza nem állította a régi állapotot.

A honvédelmi szervezet hiányait fölismerve, Miksa császár 1511-ben, valószínűleg a rendek gyűlése útján kiadta az első honvédelmi rendtartást „az Arlberg előtt fekvő négy uradalma” számára. A fegyverfogható férfiak 18 éves koruktól 60-ig kötelesek voltak a honvédelemre; összes számuk akkor 4.851 volt. Ezen sereg szaporításához maga Feldkirch 537 emberrel járúlt. Feldkirchet katonáinak nagy száma miatt a nép csakhamar a „katonatisztek városkájá”-nak s az innen lefelé a Boden-tóig terjedő vidéket

„Landsknecht ländle”-nek (zsoldos katonák földjének) nevezte. S méltán, mert Miksa és utódai számos háborúikhoz, melyeket Olaszországban, Francziaország ellen, Németországban, Németalföldön és Magyarországban a török ellen viseltek, gyalogságuknak nem csekély részét vették Vorarlbergből. Ezeknek a gyalog csapatoknak a fő tisztei között nagy hírnevet szereztek főleg a Hohenems család kiváló tagjai, névszerint Jakab, János, Marx Sittich, Wolf Dietrich és Jakab Hannibál.

Hohenems Jakab kapitány. Bécsben a cs. és kir. műtörténeti múzeumban levő olajfestmény után, König Frigyestől.

Vorarlberg XVI. századi története általában ennek a családnak a Habsburgok szolgálatában kifejtett tevékenységében és hőstetteiben áll. Meg is kapták majdnem az összes tiszttartóságokat, első sorban Bregenzet, melynek másik felét is megvette 1523-ban I. Ferdinánd főherczeg, Miksa utódja, valamint a legfőbb katonai hatalmat is kezökbe kerítették, továbbá sógorságra léptek Olaszország legelőkelőbb családaival, a Mediciekkel és Borromeókkal, 1560-ban Ferdinánd császártól birodalmi grófi rangot kaptak, Vaduz és Schellenberg uradalmakat megvásárolták, a legfőbb egyházi méltóságokba is bejutottak, Hohenemsben és másutt pompás palotákat építettek az általok akkor Olaszországból bevitt új stylben, a renaissanceban, sőt gróf Hohenems Gáspár, kinek 1640-ben bekövetkezett halála után a család gyorsan hanyatlott, ősi fészköket, Ems községet, városi rangra készült emelni s úgy látszik, csupán a harminczéves háború gátolta ebbeli szándéka megvalósítását.

A XVI. századbeli egyházi szakadás, mely a szomszédos Svájczban erős viszhangot keltett s nagyon elterjedt, valamint a vele kapcsolatos 1525-ki parasztlázadás is Vorarlbergben nagyon kevéssé volt érezhető. Zwingli és Luther hívei, főleg pedig az ujrakeresztelők fölléptek ugyan a tartományban s a háborgó allgaui parasztok közt a Bregenzi erdőben fekvő Lingenauban csakugyan zavargásokat tudtak támasztani; de, minthogy a régi hithez való ragaszkodás nagy volt, a visszaélések és bajok pedig csekélyebbek voltak, mint másutt; minthogy továbbá a kormány szigorúan katholikus és mérsékelt, s végűl annak képviselője, Hohenemsi Marx Sittich lovag, rettegett ember volt: a mozgalmat könnyen megfékezték. Csak az újrakeresztelők maradtak meg főleg Auban, a Hinterwaldban, egészen a XVII. század közepe tájáig; de végűl ennek a felekezetnek a tagjai is vagy Morvaországba vándoroltak ki, vagy a jezsuiták és kapuczinusok térítései folytán katholikusokká lettek.

A harminczéves háború (1618–1848) Vorarlberget is nagyon sújtotta; eleinte főleg a felföld szenvedett az úgy nevezett graubündeni zavargások (1620–1624) miatt. A katholikus és a protestáns párt, a habsburgi és a franczia befolyás küzdött Graubündenben a hatalomért, mi örökös bajt okozott. Ennek következtében folyvást napirenden voltak itt csapatátvonúlások és beszállásolások, a népfölkelők gyakran hívattak zászló alá, kölcsönös pusztító portyázások folytak a Bludenz és Chur közti hegyvidéken. Az osztrák katholizáló törekvések miatt 1622-ben a prätigauiak föllázadtak s agyon verték Fidelis atyát, a feldkirchi kapuczinusok guardiánját. Csak 1641-ben állt helyre e vidéken a teljes nyugalom. De e közben 1632-ben a tartomány alvidékét a svédek fenyegették s a háború befejeztéig nagy mozgalomban tartották a lakosságot. Bregenzet s az ottani határokat nagyon megerősítették s elsánczolták. A várost olyan biztosnak tartották, hogy egyházi és világi urak, a kempteni apát, a Hohenems grófok mind benne helyezték el drágaságaikat.

Bregenz csakugyan sokáig ellenállt. De végre a védelem ellanyhúlt s hanyagúl folyt, a segítség dolgában pedig a felföld s az alvidék összevesztek, mire a mindezekről tájékozott Wrangel svéd tábornok megrohanással próbálta hatalmába keríteni. Szertelenűl fergeteges időben több felől egyszerre támadta meg 1647 január 3-án a határőröket, visszavetette őket s 4-én velők egyszerre nyomúlt be Bregenzbe. Ez alkalommal négy milliónál több értéket ejtettek ott a svédek zsákmányúl; onnan azután egyes osztályokban Feldkirchig és Guttenbergig nyomúltak és mindenütt sarczolták a lakosságot, mely minden védekezése mellett is csak márcziusban történt elvonúlásukkal szabadúlt meg tőlök.

A háború minden szenvedése, továbbá éhség és több izben a pestis sújtotta az országot, mely ez idők hatásait, noha még a spanyol örökösödési háborúban sem érintette területét az ellenség, a következő száz év folyamán sem igen bírta kiheverni, mert a török és franczia háborúk új terheket róttak rá. Az osztrák örökösödési háborúban pedig a francziák vízen és szárazon nyomúltak Bregenz ellen, de a lakosság egyetértő működése következtében Mehreraunál, a bregenzi szorosnál és a Sulzbergen visszaverettek, s így a vorarlbergiek is tevékenyen hozzá járúltak ahhoz, hogy Mária Terézia megtarthassa országait.

Mária Terézia és József császár (1740–90) az állam erejét összefoglalni s az ezzel ellenkező régi intézményeket, melyek nagyobb részt már el is avúltak, eltörölni igyekeztek. Ez egyesítő törekvéseket Vorarlbergben elősegítette az, hogy 1765-ben beléje kebelezték Hohenems birodalmi grófságot, melynek uralkodó családja fiágon 1759-ben kihalt; e mellett nehány más birtokot és kerületet is egyesítettek vele.

Ekkor a „vorarlbergi birtokok” egy egészszé, az „Arlberg előtti” főhivatallá vagy kerületté egyesíttettek, melynek élén Bregenzben a kerületi főnök állt, ki többé nem a tiroli, hanem a Freiburgban székelő külső-osztrák kormánynak rendeltetett alá. József császár, ki a külső-osztrák birtokok becserélése útján hajlandó volt az államterületet kikerekíteni, de Vorarlberghez föltétlenűl ragaszkodott, a tartományt újra Tirolhoz csatolta s a két országrész szorosabb összeköttetése czéljából országútat kezdett az Arlbergen át építeni. A tartomány 24 rendjének szabadalmait és kiváltságait még Mária Terézia alatt egészben vagy részben megszűntették. Nagy elkeseredéssel fogadta ezt különösen Feldkirch városa, hol e miatt 1768-ban zavargások támadtak, melyek azonban még többet ártottak a városnak.

További nyugtalanságot keltettek az 1774 óta szervezett, ép oly szükséges, mint hasznos állami népiskolák és a minden, főleg egyházi téren rohamosan eszközölt újítások. Mint „új tan”, nagyon rosz hírbe jutott ez a rendszer a népnél. Hogy József császár Vorarlbergben a jobbágyság utolsó maradványait is eltörölte, mi legalább nehány ezer embernek javára vált, hogy négy föloszlatott klastrom helyett hat új plebániát alapított, nehánynak alapítását pedig előkészítette, hogy a tartományból, mely három (Chur, Constanz, Augsburg) egyházmegyéhez tartozott, egy önálló püspökséget akart alakítani Bregenz székhelylyel, s végűl hogy minden újításánál csupán az állam és alattvalói javát tartotta szem előtt, azzal a legkevesebben törődtek. Ausztria a forradalom szélére jutott azért, mert uralkodója mindent meg akart tenni alattvalóiért, míg Francziaországban ugyanakkor azért tört ki a forradalom, mert ott meg semmit sem akartak tenni a népért. Ez az utóbbi forradalom az osztrák államot alapjaiban megingatta.

Nem sokára ugyanis megkezdődtek a nagy franczia forradalmi és szövetséges háborúk. Az elsőnek végén a francziák 1786 augusztus elején ismét közelegtek Bregenzhez, hol minden megtörtént a sikeres védelemre s augusztus 8-án az ellenség a Leiblachnál vissza is veretett. Mindazonáltal a következő éjjel az osztrákok oda hagyták Bregenzet; úgy a katonaság, mint a hatóságok Tirolba menekűltek belőle. A nép azt hitte, hogy el van árúlva, s dühében augusztus 10-én Bludenzben megtámadta Indermauer kerületi főnököt, Franzini főtisztet, meg Weber bregenzi polgármestert és szörnyű kegyetlenséggel meggyilkolta őket. Az ellenség a felföld határán kénytelen volt a népfölkelés elől meghátrálni s az országból távozni. De 1799-ben ismét visszatért. Márczius 6-án Oudinot tábornok Svájczból a Rajnán át liechtensteini területre s Feldkirch ellen nyomúlt. De az erős ellenállás, vitéz altábornokának, Müllernek elvesztése és Hotze osztrák altábornagy megérkezése következtében egyelőre vissza kellett húzódnia.

De már márczius 22-én 18.000 emberrel jelent meg Masséna franczia tábornok, hogy Feldkirchnél az átmenetelt kierőszakolja s Károly főherczeget, kinek megsegítésére időközben Hotze vezérőrnagy is oda rendeltetett, a Boden-tónál hátban támadja meg. Jellasicsnak, a tartományban maradt osztrák dandárnoknak csak 2.800 katonája volt, de a tartományi lövész-századok s a környékről sebtében berendelt népfölkelés segélyével márczius 23-án visszaverte a délről és nyugatról ismételve intézett franczia támadásokat, mire Masséna átkelt a Rajnán s egész Zürich közelébe hátrált. Ugyanekkor aratta Károly főherczeg ostrachi és stockachi győzelmeit. Hotze, ki ekkor Masséna után nyomúlt, Schännisnél elesett s Bregenzben temettetett el.

Az oroszok, kik Suwarow alatt Olaszországból átkeltek a St. Gotthardon, a francziák elől Graubündenbe voltak kénytelenek menekűlni s a legnyomorúságosabb állapotban tértek Vorarlbergen át hazájokba. 1800-ban a francziák ismét mindenütt fölűlkerekedtek, s noha Jellasics július 12-én Bregenznél újra visszaszorította őket, a fő csatatéreken történt események miatt mégis Tirolba kényszerűlt hátrálni, mire Molitor franczia tábornok megszállta az egész tartományt, mely azonban az 1801-ki békében Ausztriáé maradt.

A Nassau-Orániai herczeg Belgiumban és Németalföldön szenvedett veszteségeiért kárpótlásúl 1803-ban Blumenegg urodalmat s az általa bekerített St. Gerold prépostságot kapta; ez az urodalom előbb Weingarten zárda birtoka volt. De Ausztria 1804-ben megvásárolta tőle s ezzel végre egy egészen kikerekített terület birtokába jutott. Csakhogy az 1805-ki háborúban mindez elveszett. Az ulmi csapás következtében Jellasics Dornbirnben kénytelen volt magát Augereau franczia tábornoknak megadni s a pozsonyi béke Vorarlberget Tirollal együtt Bajorországnak juttatta. 1806 márczius 13-án ment végbe Bregenzben a hét vorarlbergi urodalom: Bregenz, Hoheneck, Neuburg, Feldkirch, Sonnenberg, Blumenegg és Bludenz s a beléjök kebelezett területek, valamint Hohenems grófság ünnepélyes átadása Miksa József bajor király részére. A tartományt az Ill-kerületbe s hét bírósági járásra (Weiler, Bregenz, Bezau, Dornbirn, Feldkirch, Nüziders vagy Bludenz) osztották. A régi rendek és kiváltságok teljesen megszűntek.

De lényegileg ugyanazon okokból, mint Tirolban, a nép csakhamar megútálta a hirtelen érkezett idegen uralmat s visszakívánkozott Ausztriához. Mindkét tartomány hazafias elemei összeköttetésbe léptek titokban, s mikor Ferencz császár még egyszer kardot rántott Napoleon ellen, 1809-ben Vorarlberg is föllázadt. Május 29-én, mely napon a tiroliak második győzelmöket aratták az Isel-hegyen, a Hohenems és Dornbirn közt fekvő Klien mellett vívott heves ütközet után kiverték az 1.800 főnyi ellenséges sereget a tartományból, mely augusztus 6-ig ment maradt tőle.

Dr. Schneider, a derék és tapintatos osztrák főbiztos, lassanként 20.000 nemzetőrt gyűjtött, kik épen oly gyakori, mint merész és szerencsés betöréseket tettek a szomszéd ellenséges területekre. De az osztrákok wagrami veresége s a znaimi fegyverszünet Vorarlberget ismét kiszolgáltatta az ellenségnek, s mikor hosszas vonakodás után végre mégis el kellett hinni a hihetetlent, a lakosság augusztus 6-án, hogy a hasztalan vérontásnak és határtalan nyomorúságnak elejét vegye, meghódolt Beaumont tábornoknak. Ez a tartomány legjobb és legtekintélyesebb emberei közűl százhetvénhetet Lindauba csalt s a nélkűl, hogy csak a legszükségesebbel is elláthatták volna magukat, az ország könnyebb fékentartása czéljából túszokúl Bouillon várába (Sedan mellett a belga határon) vitette őket. Csak mikor Napoleon nőűl vette Mária Lujza főherczegnőt, nyerték vissza szabadságukat.

Vorarlberg ismét bajor birtok lett mindaddig, míg Napoleon hatalma 1813 és 1814-ben rohamosan össze nem omlott. Ez év július 7-én újra Ausztria vette birtokába a tartományt, s csak az egykori Hoheneck urodalom avagy Weiler birósági járás maradt Bajorországé. 1815 október havában, mikor a győztes Ferencz császár Francziaországból haza tért, meglátogatta Vorarlberget is és Feldkirchben megmutattatta magának az 1799. évi harczok színhelyeit. A bajor intézmények lényegileg megmaradtak, csakhogy a tartomány ismét külön kerületi kapitánysággá lett, mely az innsbrucki gubernium alatt állt; később három kerületre osztatott az Innsbruckban székelő helytartóság alatt. A hat tartományi törvényszék, melyek közűl a feldkirchi 1817-ben kerületi törvényszékké emeltetett, a mostani kormány alatt ugyanannyi járásbírósággá lett. Egyházilag Vorarlberget a brixeni egyházmegyéhez csatolták, de 1819 óta Feldkirchben külön főhelynöke lett.

Immár majdnem nyolczvan éve szakadatlan béke uralkodik a tartományban, mely azt úgy szellemi, valamint anyagi téren búzgó munkálkodásra használja s főleg I. Ferencz József császár uralma alatt vett hatalmas lendűletet. Hosszú időn át csaknem egészen el volt zárva mind az állam egészétől, mind a külföldtől és mostoha bánásmódban részesűlt; most ismét tetemes politikai jogokat és szabadságokat kapott, első sorban külön tartománygyűlést Bregenzben; ez előbb 20, majd 21 tagból áll, míg a birodalmi tanácsba küldött képviselők száma 3.

Schneider Antal császári főbiztos. A bregenzi múzeumban levő olajfestmény után, Hecht Vilmostól.

Azóta fölötte élénk párt-, egyesűleti és szövetkezeti élet fejlődött. A műveltségre való törekvés táplálékot nyert s általánosabbá vált, az iskola- és közoktatásügy emelkedett, művészetnek és tudománynak számos figyelemre méltó művelője akadt. Egyszersmind gyár gyár mellett, műhely műhely mellett alakúlt, a jóllét gyarapodott s vele együtt a népesség is.

Egyre élénkebbé vált a külfölddel való forgalom, melyet számos út, a Rajnán épűlt nagy hídak s a vorarlbergi vasút szárnyvonalai mozdítanak elő. Az Arlberg-vasút megnyitása a tartományt végre egyenes összeköttetésbe juttatta a monarchia többi részeivel, sőt bevonta a világforgalomba is.

A Boden-tón levő tekintélyes hajórajával s Bregenz kibővített kikötőjével Ausztria méltóan lépett a többi parti államok sorába. Hogy pedig mit tud Vorarlberg az ipar, kézmű és mezőgazdaság terén, azt megmutatta az 1887-ki tartományi kiállítás. Azóta a Rajna borzasztó árvizei 1888-ban és 1890-ben nagy csapást mértek a tartománynak nagy részére. E folyamnak rég óta sűrgetett szabályozása most égetőbb szükség, mint eddig bármikor. Vajha mielőbb szerencsésen megvalósúlna és jövőre megoltalmazná Vorarlberget hasonló sulyos megpróbáltatásoktól!

Vorarlberg czímere. Bernt Rudolftól