Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Krajna népe.

Krajna népe.

Főkötő, férfi-sapkák és női öv. Šubiæ Györgytől

A szlovén nép élete. Urbas Vilmostól, fordította Katona Lajos

Krajna szlovénjei, habár valamennyien egy törzsből valók, mégsem egészen egyenlő alkatúak. A havasokon lakó felső-krajnai ép oly serény és tettre kész, a mily értelmes és tanúlékony; a Gurk mentén húzódó, szőlőkkel beültetett dombsor lakója, az alsó-krajnai, gyengébb testalkotású, de kedélyesebb, e mellett természetesen kissé könnyelműbb és meggondolatlanabb is; a sivár Karszt-vidék bora-viharaihoz szokott belső-krajnai edzett testű és határozott jellemű, de egyúttal zárkózott és ravaszúl számító. Magától érthető, hogy mindenkinek testi-lelki alkatára döntő hatással volt az éghajlat s az ettől függő életmód; de az sem tagadható, hogy a felső-krajnaiak jellemére a németek szomszédsága, a belső-krajnaiakéra pedig az olaszokkal való érintkezés is tetemes hatást gyakorolt. Mindazonáltal az érintett eltérő vonások mellett még mindig van annyi közös mind a háromban, hogy valamennyiben könnyen fölismerhetni az egy fajhoz tartozás kétségtelen jegeit. Általában vele született tulajdona a krajnai lakosságnak a jámborság és isteni félelem, valamint a hazához és a fejedelemhez való hű ragaszkodás érzete.

Minden idegennek, a ki először látogat el Krajnába, szemébe fog tűnni a hegyen-völgyön mindenfelé egymást érő templomok és kápolnák sokasága. Mert alig van az országban kimagasló pont, a magasb hegycsúcsokat kivéve, a melyen templom, vagy legalább kápolna ne állana; sőt némely helyütt, példáúl Primskauban, kettőt, de hármat is találni egymás mellett; a sík földön pedig még nagyobb a számuk úgy, hogy minden falucskának, minden tanyának megvan a maga egyháza; sőt sokszor legnagyobb meglepetésére a legrejtettebb zugokban is egy-egy kápolnára bukkan az útas, míg az útak és ösvények szintén csupa kápolnával, szentképes oszlopokkal és feszűletekkel vannak megrakva. A nép nagy vallásosságát az is jellemzi, hogy ha a paraszt taníttatás végett a városba adja a fiát, rendesen a gymnasiumba küldi, mert urat, vagyis papot akar belőle nevelni, úrnak a szó tulajdonképeni értelmében csakis a papot tartván. A krajnai szlovén a papról ép úgy, mint szüleiről s legfőlebb még bátyjairól vagy nénjeiről, mindig tiszteleti többesszámban beszél: gospod so prišli,mati so rekli. Hogy milyen becsben áll a papi rend a földmívelő népnél, arról semmi sem tehet jellemzőbb tanúságot, mint valamely paraszt család fiának első miséje. A mint hajdan az olympiai játékok alkalmával nem csupán a győztest érte a kitűntetés, hanem hírneve nemzetségére és szülővárosára is visszasugárzott: úgy az egyházi rend magas méltóságától nemcsak az ifjú új-misés érzi magát fölmagasztalva, hanem egész családja és szülőfaluja is kiveszi részét a nagy tisztességből; szülei pedig nem ismernek nagyobb boldogságot annál, melyet azon édes tudat nyújt nekik, hogy fiok kezéből vehetik az Úrvacsoráját. Ilyen érzűletről tanúskodnak a következő közmondások is: „Ha Isten nem nyújtja feléd a kezét, minden szentei sem nyerhetik meg számodra segítségét. – Mikor Isten egy ajtót elzár előled, száz mást nyit helyette. – A kit az isteni tisztelet tartóztat föl munkájától, az nem mulaszt semmit sem.” E nagy vallásossága mellett azonban, vagy épen annak következtében a puszta külsőségekre nézve a szenteskedésnek nem barátja a krajnai. Erről azt tartja, hogy „a ki nagyon sokat csúszkál a térdén, annak csakhamar terhére lesz a munka”.

Az egyházi ünnepek megülésének módjában is nyilvánúl a krajnai szlovénnek mély vallásos érzűlete. Hogy e mellett nem egy maradványa él még a régi pogányságnak, és hogy számos babonás szokás is vegyűl az ünneplés hagyományos formáihoz, ez tagadhatatlan, de érthető is egyúttal. A három karácsonyünnep mindenikének előestéjén (decz. 24., decz. 31. és január 5.) sok helyütt imádkozva és füstölővel járja végig a házigazda házának minden helyiségét, mi alatt az utána menő háziasszony áldásokat mondva szentelt-vízzel hinti meg a bejárt helyeket.

Karácsonyi füstölés. Šubiæ Györgytől

A lakószoba azon szögletében, a hol rendesen a feszűlet függ, betlehemi jászol (jaslice) van fölállítva, a melynél lefekvés előtt a háznép az örvendetes rózsafűzért imádkozza. A fehér abroszszal terített asztalon három karácsonyi kenyér van: egy rozslisztből, a másik tatárkából, a harmadik pedig (poprtnik) tiszta búzából; ez utóbbi mindenféle czifrázattal van földíszítve. A vagyonosabbak diós és mákos kalácsot (povitica, potica) is sütnek, továbbá édes kenyeret, a melynek tésztájába többféle apróra vagdalt aszalt gyümölcs van elegyítve. Főtt aszalt gyümölcsöt tálalnak föl rendesen karácsony böjtjén vacsorára is, a három karácsonyi kenyeret pedig csak sorjában szegik meg úgy, hogy a poprtnikra csak vízkereszt napján kerűl a sor. A vallási és költői ihlettől megszentelt karácsonyfát a krajnai szlovének nem ismerik; a humorral elegyes Mikulás-ajándék azonban itt is járatos. Háromkirályok napján az ajtókra + alakú keresztek és az évszám két fele közé felírják krétával a három napkeleti bölcs nevének kezdőbetűit (pl. 18+C+M+B+90), a mi aztán az egész éven át ott marad.

Karácsony estétől Gyertyaszentelőig a falubeli gyermekek páratlan számú csoportokban s többnyire fehér lepedőkbe burkoltan házról-házra járnak, s a jelzett időközbe eső ünnepekre vonatkozó, vagy az illető ház népére az ég minden áldását kérő énekeket zengenek. A kántálókat a házbeliek ennivalókkal jutalmazzák. E körjárat pogány eredetét nevén (koléda) kivűl az is bizonyítja, hogy régibb adatok szerint az énekek hajdan pajkos tartalmúak voltak.

Hogy karácsony éjszakáján az állatok prófétai lélektől megszállva beszélni szoktak, de hogy szavukat csak a jámbor ember érti meg; hogy a derűlt, csillagos karácsonyéj rosz esztendőt jelent, vagy hogy a karácsony napján elhúnytak lelke egyenesen az égbe száll, s más efféle vélekedések igen el vannak terjedve a krajnai szlovének között; s végűl, hogy a jövendő sors megtudására, vagy jó szerencse biztosítására czélzó s egyebütt is dívó babonás szokások legtöbbjét is gyakorolják, azon nincs mit csodálkozni.

A gyertyaszentelést február 2-án, még ha egy kétkrajczáros vékonyka szál gyertyánál nagyobbra nem telik is az illetőnek, semmikép el nem mulasztják. Ép oly szigorúan megtartják a virágvasárnapi pálmaszentelést is, a melyre természetesen pálma- vagy olajfa-ágak híjában, mogyoró, fűzfa vegy egyéb vesszőket kötnek nyalábba, ennek hegyébe pedig egy kis boróka vagy egyéb örök zöld galyacskát tűznek. Buzgón eljárnak a február 2-iki Balázs-áldásra és a bőjt első napján szokásos hamvazásra is.

Még a karácsonynál is nagyobb, ünnep a szlovének szemében a húsvét. Ez ünnep jelességére mutat, hogy előtte az egész házat gondosan kitakarítják, valamint az a körűlmény is, hogy az ünneplő, ha csak teheti, új ruhát ölt e nagy napon. Míg a karácsonyt csak „sveti veèer” (szent este) és „božiè” (istenfia) néven emlegeti; addig a húsvét éjjele „velika noè” (a nagy éj) s az egész előtte való hét, ép úgy, mint mi nálunk, „veliki teden” (nagyhét). Lehet, hogy a többféle elnyomatást szenvedett s azért borúsabb lelkű szlovén népnek jobban szívéhez szól a Golgothán vérző isteni Megváltó szenvedése, mint a megtestesűlés titka, s hogy ennek következtében a mély jelentőségű húsvéti ünnep is nagyobb áhítatra gerjeszti őt, mint a vidámabb karácsony; továbbá bizonyos az is, hogy a karácsonyhoz nem keveredik annyi babonás szokás és pogánykori emlék, mint a húsvéthoz, s hogy amannak ünneplésében már jóval több része van a keresztény symbolikának. Minden háziasszony igyekszik, hogy nagyszombaton a szentelt tűzből az ő konyhájára is jusson egy üszök; a hús- és kenyérszenteléstől sem marad el még a legszegényebb sem, a gazdagabbak, pedig egész kosarakkal küldik a templomba megáldás végett az eleséget. Az ilyen teljesen fölszerelt húsvéti kosárban a kenyéren és bárányhúson kivűl még egy füstölt sódarnak (kraèa), kolbászoknak (klobase), egy koszorú alakú diós és mézes kalácsnak (kolaè), piros tojásoknak (pirhi) s egy-két szál tormának (hren) is kell lennie. A kraèa (sódar) Krisztus testét jelenti, a mellette levő csavar alakra lekanyarított fehérrépa-szalagok Krisztus kötelékeire czéloznak (ezeket aztán a levegőn szárítva egész a következő bőjtig elteszik, a mikor főzeléknek elkészítve kerűlnek az asztalra), a „kolaè” a töviskoronát, a piros tojások a Megváltónak a Gethsemane-kertben és a Golgothán hullott vércseppjeit, a kolbászok a kínszenvedőnek sebeit, a tormaszálak végűl az Úr szomjúságának enyhítésére nyújtott eczetet és epét jelképezik. Ezeket a Krisztus szenvedésére emlékeztető húsvéti szentelt étkeket mindig a legnagyobb áhítattal költik el, csak a gyermekek elég könnyelműek arra, hogy nyerekedő játékokra használják föl a piros tojásokat. Ilyen a „turèanje” és a „sekanje” nevű tojáskocczintás és tojásrepesztés. Amannál a játszók az egyik tojást a másik felé gurítják s az ütközés után épen maradt tojás gazdája nyeri el a másikat; emennél pedig úgy igyekszik az egyik egy krajczárt a kijátszott tojás felé dobni, hogy a pénzdarab a tojás héján ütött repedésben megálljon. Ha ez sikerűl, megnyerte a tojást, ellenkező esetben pedig elvesztette krajczárját. Ennél aztán többféle csalás is szokott előfordúlni; t. i. vagy szurokkal töltenek meg egy pirosra festett tojáshéjat, vagy pedig élesre köszörűlik a krajczár szélét. A kit azonban ilyen csaláson kapnak, az a játszók előtt elvesztette jó hírét. – Hogy a krajnai a húsvétot tartja az év legnagyobb ünnepének, az egyebek közt abból is kitűnik, mennyire igyekszik még a legszegényebb is, hogy e napon hús kerűljön az asztalára, legyen az bár csak egy pár füstölt bordaszelet. Még egy közmondás is azt tartja, hogy: „húsvét vasárnapján egyik madár megmarja a másikat, csakhogy húst ehessenek”.

Húsvéti szentelt étkek. Šubiæ Györgytől

Minden, ez ünnep alkalmával megszentelt tárgynak csodálatos erőt tulajdonítanak. Zivatar idején a virágvasárnapján megáldott barka-csomóból egy galyacskát égetnek el a tűzön, azon hiszemben, hogy ezzel a házat a villámcsapástól megóvják. A nagyszombaton szentelt tűznek egy üszke pedig, ha még izzón ér a házhoz, tűzvésztől óvja meg azt abban az évben. A húsvéti tojások összetört héját pedig a hangyák és egyéb kártékony férgek ellen szokták az ablakok könyöklőjén tartani.

Achatius-napi körmenet Idriában. Šubiæ Györgytől

Az Úrnapját is igen nagyra tartják, s az év minden körmenete között ez a leglátogatottabb, a melyben örege-ifja részt vesz. Ki-ki legszebb ruháját veszi föl, s ha mással nem, legalább hófehér vászonneműjével ékeskedik. Így aztán megesik, hogy az asszonynép, ha még oly hűvös is az idő, fehér ingújjban didereg, míg a férfiak közűl egyik-másik a legnagyobb melegben is magára ölti köpönyegét, csak azért, hogy mutogassa, ha új.

A tartományban még szokásos egyéb körmenetek közt legnevezetesebb az, a melyet Idriában Achatius napján (június 22-én) tartanak meg ama nap emlékére, melyen 1508-ban (?) az itteni gazdag kéneső-ereket föllelték. Már az előtte való napon az egész bányaváros virágfüzérekkel és májusfákkal díszeleg. A bánya történetében nevezetes emlékű négy helyen oltárokat állítanak. Este a cs. kir. bánya-színházban ének- és színi előadás van. Az ünnep napján reggeli kilencz órakor kezdődik a körmenet, melyen a hivatalnokok és munkások egyenruhában, a papság és nép pedig teljes díszben vesz részt. A veteránok díszőrségétől kisért menet a Borbála- és Achatius-templomtól az egész városon átvonúl, a négy oltárt érintve, melyek mindenikénél egy evangéliumi szakasz olvasása után áldást ád a pap az oltári szentséggel. A szentséget vivő pap előtt fehér ruhás leánykák az egész út hoszszában virágot hintenek. A dél előtti ünneplés nagy misével végződik; dél után pedig ünnepélyes vecsernye és ennek befejeztével a bányabirtokhoz tartozó Zemlja-réten népmulatság következik, a melyen a vigadók ételéről-italáról is bőségesen gondoskodik a rendezőség. Este tűzijáték zárja be a nagy napot.

A templomi búcsú, vagyis a templom védszentjének napját egyebütt is megünneplik. Felső-Krajnában ily alkalomra búzalisztből készűlt, mazsolával és tepedt szőlővel, vagy mézzel és dióval töltött külön kalácsot (štrukelj) is sütnek. Kiválóbb jelentősége azonban ez ünnepnek csak a híresebb és látogatottabb búcsújáró helyeken van. Belső-Krajnában ilyen nevezetesebb búcsújáró hely egy sincs, holott Alsó-Krajnában Zaplaz, Primskau és Möttling messze vidékek lakóitól is tömegesen látogatott kegyelem-források hírében állanak. A legtöbb búcsújáró helylyel azonban mégis Felső-Krajna dicsekedhetik, s azok e következők: Dravlje, Dobrova, Grossgallenberg, Ehrengruben, St.-Jodok, Podbrezje. A napfordúlat ősrégi keletű ünnepének emlékét tartja fönn a pogány és keresztény szokások sajátszerű keverékéből álló Szent István ünnepe. Június 23-án, ez ünnep előtti estén, a szobák padlóját páfránynyal hintik tele, az ablakokba pedig bajnócza-ágakat tűznek. Az éj beálltával minden hegyen máglyák gyúladnak ki, melyek tüzét órákig égve tartják. Az ifjúság énekébe és újjongásába harangok zúgása, mozsár- és pisztolydurrogás vegyűl. A pajkos fiatalság át is ugrálja a lobogó tüzeket, a következő dalt énekelvén hozzá:

Vígan lobogj, fényes láng, Égre szállva süss mi ránk! Itt mutast hatalmadat S mulattass, míg nem virad.

De a házban légy szerény, Ki ne csapj a tetején, Ne tégy kárt a faluba’: Halgass kérelmünkre ma!

A Kulpa mellett Szent Iván estéjén egy furulyás vezetése mellett énekesnők (kresnice) járják be négyesével a falvakat. Öltözetük olyan, mint a karácsonyi koléda-énekeseké (koledniki), vagy pedig a keleti nők módjára le vannak fátyolozva. Ezek sem szívesen énekelnek ingyen, s a hol nem kapnak semmit, ott gúnydallal boszantják a fösvény gazdát.

Igen el van terjedve az a hiedelem, hogy Nagy-Boldogaszony napján (augusztus 15.) minden gyümölcsfán kígyó lappang; egyúttal azonban azt is tartják, hogy a Boldogasszony napjainak (Frauentage) nevezett s aug. 15-étől szeptember 8-áig, tehát Nagy-Boldogasszonytól Kisasszonynapig terjedő időközben a levegő a lehető legtisztább, a miért is e napokban a téli ruhákat meg az ágyneműt ki szokták rakni szellőztetés végett.

E Mária-ünnepekkel kapcsolatban megemlítendőnek véljük, hogy Krajna nő-lakosságának körűlbelűl a fele Mária (Mica, Micika, Marièka) nevű; a másik fele az Ágnes (Neža), Orsolya (Urša), Katalin (Katra), Erzsébet (Špela), Borbála (Barba), Margit (Marjeta), Gertrud (Jerica), Ilona (Lenka), Lucza (Lucija) és Alojzia (Lojza) neveken osztozkodik. A férfi-lakosság közt leggyakoribbak a János (Janez), József (Jože), Antal (Tone), Mátyás (Matija), András (Andrej), Márton, Ferencz (France) és Máté (Matevž) nevek; csak másod sorban következnek aztán az ilyek, mint: István, Miklós (Miklavž), Mihály (Miha), Péter, Pál (Pavel), Gergely (Grega), Balázs (Blaž), Lőrincz (Lorenc) Flórián (Florijan). Az említett szentek névnapjai a már előbb elsorolt főünnepek mellett a népies kalendáriom azon sarkpontjai, melyektől a krajnai földmívelő le- vagy fölfelé számít, midőn valamely napot meg akar határozni; ha példáúl valamely esemény idejét kérdik tőle, olyanféle feleleteket ád, hogy Szent Katalin előtt való napon, vagy öt nappal Márton után, vagy zöldcsütörtökön történt. Az ifjúság elég furcsa és mulatságos módon üli meg a névnapokat. Ilyennek előestéjén ugyanis az ünnepeltnek pajtásai összegyűlnek háza ajtaja előtt, s a kezük ügyébe eső hangszerekkel, vagy azok nem létében üstökkel, lábasokkal, fedőkkel, fütyülőkkel s egyéb lármát csapó szerszámokkal fölvegyverkezve, adott jelre siketítő csörömpölést, sivítást és éktelen zenebonát visznek végbe. Az ekként üdvözölt e megtiszteltetésért rendesen egy pohár vízzel önti le az ünneplésére egybegyűlteket, ha ugyan valami előrelátó ficzkó elég ravaszúl még időnek előtte el nem takarított közeléből minden vizes edényt. Az ilyen macskazenét ofreht-nek hívják, mely szó alighanem a német „Hofrecht” elcsavarásából származott. A szokás maga valószínűleg olyan pogánykori maradvány, a milyen még igen sok akad a krajnai nép vagy vallásosságával igen jól megférő számos babona között. Az említett ünnepek- és nevekhez fűződő babonák és időjósló mondások közűl nem lesz fölösleges egynéhányat fölsorolnunk már csak azért is, mert egyikében-másikában idők hosszú során át gyűjtött tapasztalat gyümölcse is nyilatkozhatik. A pusztán babonás vélekedések közé tartozik az az általánosan elterjedt hiedelem, hogy a péntek szerencsétlen nap, s hogy a ki pénteken nevet, az vasárnap sírni fog; a haj- és körömnyírást azonban épen pénteken tanácsos végezni; a körömforgácsról azt is tartják, hogy megóv a fogfájástól. A nagyszombaton újra megszólaló harangok megkondúlásakor mindenki vízhez siet, mert azt hiszik, hogy a ki e pillanatban megmosdik, az egész évben tiszta marad mindenféle bőrkiütéstől. Sajátságos vélekedés él a nép közt a meteorokról. Egy ilyen tűzgolyó fölvillanása pillanatában, azt tartják, megnyílik az ég s az ilyenkor nyilvánított kívánság teljesűl; a tűzgolyó szétrobbanásában az ég kapujának becsapódását vélik hallani. Ha valakit mérges kígyó mar meg, igyekezzék a kígyó előtt vízhez jutni, különben meghal a marástól. A kire a menyét ráfúj, az meghal. A keresztes pók szerencsét hoz, csak be kell zárni egy üvegbe és a palaczkba egy papirszeletet tenni melléje, a melyre az 1-től 90-ig terjedő számsor van felirva; a pók hálójába szőtt számok biztosan kijönnek, ha megteszi őket az illető.

Általánosan el van terjedve a víziember (povodni mož, Tatrman) mondája. E rémtől kivált a tánczot szenvedélyesen kedvelő leányoknak és asszonyoknak kell óvakodniok. A kereszteletlenűl elhalt gyermekek lelkéről (Movje, Navje) azt hiszik, hogy haza járnak; igen erősen hisznek továbbá egyéb kisértetekben is (duhovi, strahovi), a melyek közt a Trud (mora) játszik legkiválóbb szerepet; a boszorkányok is mindenféle elképzelhető kárt okozhatnak az embernek, különösen jégveréssel tehetik tönkre a föld gyümölcseit; a varázslók között legnevezetesebbek a „fekete iskola” diákjai (èrne šole dijaki). A Movje nevű szellem a levegőn átrezgő, kimondhatatlanúl fájdalmas nyöszörgéssel árúlja el jelenlétét; a ki ilyenkor azonnal vizet locsol föl a levegőbe, az megmentheti az ilyen elkárhozott lelkecskét. A Mora ellen úgy védekeznek, hogy a kulcslyukat bedugják; különben mindenféle kisértet ellen védekezésűl szolgál a keresztvetés. A harangok hangját a boszorkányok nem szenvedhetik; a miért is zivatar idején még mindig szokásos az ellenök való harangozás. A „fekete iskola” diákjai minden boszorkányságot meg tudnak hiúsítani; ezért aztán, a ki csak teheti, igyekszik ilyen bűbájos hatalom hírében álló mester jóindúlatát magának megnyerni és megtartani; maguk e varázslók ellen azonban nincsen oltalom, mert egyenesen az ördöggel állnak szövetségben.

Névnap-esti „macskazene”. Šubiæ Györgytől

Hazaszeretetben a krajnai nem marad el semmi más nép mögött. Lakóhelyét „édes otthon”-ának nevezi s azt tartja, hogy egyetért vele mindaz, a ki ez otthont meg tudja becsűlni. Azért mondja, hogy „a ki honából kifelé kivánkozik, azzal nem jó együtt sütkérezni.” Védte is honát, ha veszélyben volt, mindig a leghősiesb bátorsággal, különösen a velenczések és a törökök ellen. Harczra való készségét tanúsítja az a közmondása is, a mely szerint „jobb becsűlettel meghalni, mint gyalázattal élni”. De nemcsak szűkebb hazáját, az egész Ausztriát is teljes szivéből szereti, s „Ausztria mindenek fölött!” a jelszó, melyet legnépszerűbb költője, Vodnik, megénekelt. Az uralkodó ház iránti törhetetlen hűségét pedig elégszer bebizonyította a harczmezőn úgy, hogy méltán mondhatja róla Koseski (Vessel álneve):

„Hrast se omaja in hrib, zvestoba Slovencev ne gane.” „Ledőlhet a tölgy s a hegy meginghat, de a krajnainak (szlovénnek) hűsége rendületlen.”

Feleségét nagyra becsűli a krajnai, sőt azt tartja, hogy „az asszony támogatja a háznak három szegletét, míg a férfi csak az egyiket”. Épen azért nagyon óvatos a feleség-választásban. A házasúlandó rendesen kikéri e fontos lépés előtt szüléi, vagy, ha árva, idősb rokonai tanácsát; ezekre bízza az előkészűlet első lépéseit is, melyek mindenekelőtt a háztűznézésben (ogled) vagyis annak megtudakolásában állanak, vajjon mit kap a menyasszony hozományúl. E végből a szülék vagy helyetteseik egy vasárnap ellátogatnak a kiválasztott leány házához, miután előbb értesűlést szereztek, hogy minden fontos szavú családtagot otthon fognak találni. A tárgyalás bevezetéseűl az időjárásról, az épen küszöbön álló munkáról s az évszakhoz mérten, esetleg a legközelebbi aratási kilátásokról kezdenek beszélgetni. Ez mindjárt alkalmat ád mind a két családnak arra, hogy szóba hozhassa mindenik a maga munkaerejének nagyságát, a minél természetes, hogy ki-ki minden tőle telhetőt elkövet az egymásnak szánt házasúlandók jeles tulajdonainak föltűntetésére. A háztűznézők a kiszemelt leányzót magasztalják, ennek szüléi meg, ha a látogatásnak amúgy is kitalált czéljával egyetértenek, a kérőnek elismert hasznavehetőségét, munkakedvét, férfias és derék jellemét dicsérik. Ha ezt tenni elmulasztják, akkor a kérők már tudják, hogy hiába járnak. Ha azonban a párbeszéd az előbb jelzett mederben folyik, akkor egyik szót a másikba öltve, könnyű az átmenetet a továbbiakhoz megtalálni; csakhamar azon véleményét nyilvánítja valaki, hogy a két fiatal nagyon jól egymáshoz illenék, s hogy házasságuk nem is ütköznék semminemű elháríthatatlan akadályokba, stb. Egy pohár bor mellett aztán alaposabban is meghányják-vetik a tervet s azzal válnak el, hogy a dolog nem olyan lehetetlen.

A mint az ügy ennyire haladt, akkor már maga a legény is rá léphet az ekként egyengetett ösvényre; de még ekkor sem egyedűl, hanem rendesen a starejšina nevű bőbeszédű és éltesb bizalmi férfiú kiséretében tesz látogatást, a ki a még elintézendő mindennemű ügyek vivőjeűl s különösen a lakodalom rendezőjeűl van kiszemelve. Ennek társaságában a kérő valamely szerdai vagy szombati napon elmegy választottjához, kinek szüléit a starejšina immár minden további kerűlgetés nélkűl értesíti látogatásuk czéljáról. Ha a szülőknek és leányuknak a kérő ellen nincs kifogásuk: akkor rendesen még ugyanazon este megállapítják a lakodalom napját, valamint a menyasszony hozományát is. Minthogy a kelengye többnyire igen egyszerű és gyakran legnagyobb részében már úgy is készen vár az alkalomra, a kérés kedvező sikere esetében közönségesen már a legközelebbi szerdán vagy szombaton bemutatják magukat a jegyesek a plébánosnak. Most egyelőre a házasúlandók eléggé el vannak foglalva a már elfelejtett katekizmusi kérdések betanúlásával és a plébánián történő földmondásával (izpraševanje), a miért is a további előkészűleteket többnyire másokra kell bízniok. A vőlegény e czélra két vőfélyt (družbi), a menyasszony pedig két nyoszolyóleányt (svatevci) választ, s mindenki még egy-egy hívogatót (pozavèina) jelöl ki; végűl még kipróbált szakácsnéról is kell gondoskodni. Egyelőre azonban a hívogatók tiszte a legfontosabb.

Ezek, miután a menyasszonyos házban bokrétákkal és szalagokkal kellőképen fölékesítgették magukat s megkapták a szükséges útasításokat, házról-házra és faluról-falura sorba járják az ismerősöket. Némely helyen még szokásban van, hogy az egyik dobbal, a másik trombitával vonja magára a közfigyelmet, a minek fölkeltésére különben már fölczifrázott mivoltuk és útközben elkövetett bohóságaik is elégségesek. A meghívásokat csak mindenféle tréfák és hóbortos mondókák előrebocsátása után adják elő a legfurcsább czikornyákkal kikanyargatva, s végűl kérve az illetőket, hogy aztán mindenesetre megjelenjenek ám, s ne használjanak semmiféle kifogást se, mint azt az evangéliumbeli menyegzőre hivatalosak tették. Minthogy a hívogatókat mindenütt megvendégelik, csak lassankán jutnak előre, s így tisztük teljesítése ott, a hol nagyobb lakodalomra készűlnek, sokszor több napig is elhúzódik. Ámde, ha e kötelességüket teljesítették is, megbízatásuk azért még korántsem ért véget; az ő hivataluk körébe tartozik ugyanis a lakodalmon elköltendő állatok leölése, továbbá a megivandó bornak, a kellő edényeknek s asztaloknak, székeknek előteremtése is; végűl ugyancsak az ő dolguk még a vendégségre egybegyűlteket az asztalnál kiszolgálni.

A nagy nap előtti este a szomszédok összegyűlnek a vőlegény házában, hogy megállapítsák, hány kocsira lesz szükség s ki melyiket fogja hajtani. A lakodalom napján nagy sürgés-forgás van a vőlegény háza táján; kocsi kocsit ér s a fölpántlikázott lovak csengőinek és csörgőinek csilingelésénél még messzebbre hangzik a víg ostorpattogatás és a pisztolyok durrogása, a melyekkel az egész szomszédság figyelmét rá akarják vonni az örömünnepre. A krajnainak általában nem teljes az ünnepe pisztolydurrogtatás nélkűl. E közben néha megesik, hogy a mentűl hangosabb lövés kedvéért túlságosan töltött fegyverek egyike-másika szétpattan, a minek olykor sulyos sérűlések a következményei.

Reggeli után a menet megindúl s a starejšina vezetése alatt a menyasszonyos házhoz vonúl. Ezt azonban zárva találják s egyetlen élő lélek sem mutatkozik benne. Csak ismételt kopogtatás után hallatszik belőle dörmögő hangon, hogy: „Ki az? Mit akartok?” A vezető erre azt feleli, hogy „jó barátok, akik egy báránykát, vagy kertészek, a kik egy hír szerint itt nyíladozó ritka szép virágot keresnek.” E válaszra aztán kinyílik a kapu, de csak félig, s az érkezetteknek még a házigazdával egy hosszabb párbeszédes szerepet kell végigjátszaniok, a mely mindenféle furfangos találós mesék megfejtéséből áll. Ennek megtörténte után a gazda már engedékenyebbnek mutatkozik; de ezért most is előbb egy vén anyókát mutat a vendégeknek, kérdezvén, vajjon ez-e ama kérdezett virágszál? A mulatságrendező jó képet vág a tréfához, s elfogadja a kinálást, de a vénasszonyt rendesen vagy a muzsikusokhoz vagy valamely vendéghez útasítja s tovább sürgeti kérését. Végre enged az örömapa s kiadja leányát, mire aztán a menet nagy diadalújjongás közben a templom felé tart.

Esküvő után az egész lakodalmas nép oda megy, a hová, a menyasszonyt viszik. Útközben, kivált ha más falukon keresztűl kell haladnia a menetnek, nem egy akadályra talának; a legények ugyanis szeretnek az új házasok elé gerendákat dobni az útba, vagy vámkötéllel vámvonalat húzni eléjök, a melyen csak váltságdíj fizetése árán bocsátják át őket. Pajkos gyerekek ilyenkor a következő csúfolódó versikét szokták énekelni:

Czicza-macza, macska, Olyan az asszony, mint a macska! Hej csak halva látnám, A bőrét eladnám;

Eladnám a bőrét Egy rakás aranyért, Elinnám az árát – S vennék másik mátkát.

A mint haza érnek, a küszöbön a szakácsné fogadja s kenyérrel és késsel kinálja a menyasszonyt, a ki a kenyeret megszegi, annak jeléűl, hogy ezentúl ő fog e házban kenyeret sütni és szegni. Erre a beházasodott félt hitestársa szülei elé vezeti s kéri őket, hogy fogadják jó szívvel a ház új lakóját, a mi természetesen meg is történik s gyakran igen megindító szertartással jár.

Most aztán lakomához ülnek, melynél rendesen a hívogatók szolgálnak. Itt eleintén csak mindennapi dologról foly a beszélgetés, mihelyt azonban az első éhséget elverték s a bor megélénkíti a hagnúlatot, megered a köszöntők tarka-barka árja s a tréfák, adomák és találós mesék özöne, példáúl: hogy „hány foka van az égi létrának? (Felelet: 10, t. i. a tízparancsolat.) Melyik úton nem járt még senki? (A tejúton.) Mit teszünk mindnyájan felkelés előtt? (Lefekszünk.) Mi a híjja a legjobb czipőnek is? (A párja), stb.” Közben-közben táncz és ének váltja föl a beszélgető mulatságot, s az összes jelenlevők a legfesztelenebb kedvtelésnek engedik át magukat, a mely annál nagyobb, mentűl jobban ért a starejšina, a ki az egész mulatság lelke, a vígalomnak mindig új meg új ötletekkel való élénkítéséhez. Ugyancsak ő nyitja meg, az erre legalkalmasabbnak vélt pillanatban a menyasszonynak, a muzsikusoknak és a szakácsnénak adandó ajándékok beszedését is. A menyasszony számára való adományokat rendesen zenekisérettel járó biztatások mellett szedik be a vendégektől. Példáúl:

„Vojarna (nászasszony) bármit adsz is, szépen megköszönjük.” – „Towars (örömapa) nem rosz fizető az, a ki kemény tallért ad!” stb.

Ha az éj már jő előre haladott, a közelebb lakók haza mennek; a távolabbról jött vendégek pedig a lakodalmas házban, vagy annak gazdasági épületeiben kapnak szállást. Másnap reggel újra egybegyűlnek, s így foly a mulatság csekély megszakítással több napon át tovább, mert az egész ünnep a gazdagabbaknál rendesen vasárnaptól vagy hétfőtől péntekig tart. A lakomázás záradékáúl egy nagyobb kalács (pogaèa), vagy egy tál gombócz (štruklji) kerűl az asztalra. A szegényebbeknél természetesen sokkal egyszerűbb a dolog, meg az egyes vidékek szerint is többféle különbség tapasztalható a lakodalmi szokásokban.

Általánosan azonban az a szokás, hogy a házasúlandó előbb egy kérőt (snubaè) küld maga előtt, csak aztán lép föl személyesen, ha ezt kedvezően fogadták. A hivogatók rendesen csak virág- és pántlika-díszt viselnek; szegényebb sorsúaknál e díszítésről egy felől a vőlegény (ženin) és a vőfély (drug), más felől pedig a menyasszony (nevesta) és a nyoszolyóleány (družica) gondoskodnak. Ilyen helyeken a „vojarna” (nászasszony) tisztét is magának a vőlegénynek, vagy a menyasszonynak anyja végzi. A „starejšiná”-nak azonban sehol sem szabad hiányoznia, s ez rendesen valamely élemedett, eleven eszű férfi, a ki az egész lakodalom rendezésére legalkalmasabb. – A menyasszony ruhája nem fehér, hanem lehet akárminő más, világos vagy sötét, de szabály szerint mindig csak egy színű. Hajába azonban tarka szalagok vannak fonva s közbe-közbe rozmarinszálak tűzdelve. Mentűl alább megyünk Krajna déli és délkeleti vidékén, annál felötlőbb a tarka színek uralkodása, mely fő divatozását a Kulpa mellett éri el. A menyasszony, a fehér-krajnaiaknál egy sajátszerű aranyfüsttel és üveggyöngyökkel ékes fejdíszt (šapelj) visel, míg a tartomány belsejében rozmarinszálak mellett legfölebb még egy fekete bársony homlok-szalagot látunk a hajában. A hol több muzsikusra nem telik, ott egy hegedűssel (godec) is beérik, a ki ilyenkor rendesen a mulattató szerepét is magára vállalja, s mindenféle tréfás adomákkal (godèeva = hegedűsmondókák), gúnydalokkal (zabavljice) fűszerezi a lakomát azonkivűl, hogy a talp alá valót húzza. Ő indítja meg ilyenkor, összetört konyhaedényekkel fölszerelve s furcsán nekiöltözködve, a szakácsné javára való gyűjtést is, a mikor a maga számára is szedeget tréfás kéregetéssel egy kis borra valót. Egyszerűbb házaknál az egész lakodalom természetesen nem tart tovább egy napnál. Ha valaki másodszor házasodik, elég gyakran megtörténik, hogy a pajkos ifjúság macskazenével kiséri az esküvőre menőket. A lakodalmas ház körűl ólálkodó úgy nevezett „szegleten ácsorgók” (voglarji) is minden kigondolható csúfolódást és kötekedést visznek végbe mindaddig, a míg bőven osztott borral le nem kenyerezik őket.

A lakoma itt dúsabb, amott kevésbbé bőséges; ez is a házasfelek vagyoni állapotával arányos; a kölcsönös nászajándékok azonban többnyire csak selyemkendőkből állanak, s a jegygyűrűk is elég gyakran csak ezüstből vannak. Mert a szlovén, ha az evésben-ivásban nem mindig mértékletes is, egyébként és általában takarékosnak mondható; közmondása is azt tartja, hogy „szálacskánkint gyűlik a vagyon s kötélvastagságban fogy”. Továbbá: „többet ér egy megtakarított tojás egy elfogyasztott ökörnél”. Csakhogy itt elég gyakran megesik, hogy a míg egy tojást megtakarítanak, ugyanakkor egy ökröt pocsékolnak el. Mert a szlovén egyúttal igen becsvágyó is, és tudja, hogy „a jó hír elér a kilenczedik faluig”, s így dicsekedési viszketegségből inkább megvonja sokszor a szükségest a saját háznépétől, hogy mással összehasonlítva tehetősnek és bőkezűnek mutathassa magát.

Fehér-krajnai szlovének. Šubiæ Györgytől

Saját nemzeti tánczuk nincs a krajnai szlovéneknek; a lakodalmak, búcsúk, vagy egyéb esetek alkalmával rendesen csak polkát meg egy szilajabb fajta keringőt tánczolnak, mely némileg a csárdáshoz hasonlít. Csupán az Uskok-hegységben és a Kulpa mellett találkozni itt-ott a délszláv kolóval is.

Az áldott állapotban levő asszonyok sokszor egész a legutolsó perczig ki nem állnak a gyakran elég kemény munkából; mikor pedig elérkezik az órája, rendesen csak az édes anyja, vagy valamely idősb asszony van segítségére a vajúdónak. A férjnek, még a legszegényebbnek is, gondja van ilyenkor arra, hogy a gyerekágyas borral erősíthesse magát.

Gyermekeit a krajnai nagyon szereti s a szaporaságtól sem idegenkedik, azzal vigasztalván magát, hogy „tíz helyre-gyerek annyi, mint tizenegy szerencsés eset”. Feleségét annál többre becsűli, mennél jobban megvan áldva a ház magzatokkal. De különösebb ápolásban azért nem részesíti a gyermekeket, legfölebb, hogy egy egész esztendőn át szoptatja a csecsemőt az édes anyja; a mondai Klepec és Štempihar nevű hősökről azt regélik, hogy hét esztendős korukig szítták anyjuk tejét. Az első években egy ingben futkos az apróság, s nem igen törődnek nevelésével többet, mint hogy az anyjától megtanúl imádkozni. Már öt-hat éves korukban pásztorokúl használják őket, különösen ott, a hol nincs a háznál nehezebb munkából már kiaggott öreg, a ki e munkát ellássa. Községi pásztorok ugyanis Krajnában nincsenek. Így tehát a gyermekeknek és öregeknek is kijut a részük a dologból; mert a szlovén általában nagy ellensége a semmittevésnek s a tétlenséget az „ördög hálójá”-nak nevezi. A feleségét sem a táncz közben, hanem a munkánál ismerte ki, mert a másutt szokásos ablak alá járogatás (Fensterln) náluk nem divat. A legény a leánynyal, a kire szemét vetette, rendesen a fonóban találkozik, a hol lehetőleg segít neki munkájában. Azért követeli aztán családapai tekintélyével is, hogy legalább az enyhe évszakokban egész háznépe hozzá lásson a dologhoz, a gyermekeket sem véve ki. Marad azért ezeknek még mindig elég idejök arra is, hogy ifjú korukat élvezzék s kortársaikkal mulassanak.

Krajnában a legkedveltebb gyermekjátékok közé tartozik a fára-mászás, különösen az úrnapján állítani szokott májusfa (mlaj) megmászása; azután a bírójáték, a melynél látatlanba kell kitalálnia a középen állónak, hogy ki ütötte meg; továbbá a „šólanje” nevű földbe rótt vonásoknak féllábbal való keresztűl ugrása; a labdaütés (žogo biti),a pilinczkézés (klinèkati), a golyócskázás (frnikoli igzati), a valakitől választott szín kitalálásában álló társasjáték (Farbenspiel), stb. A tél beálltával mindenek előtt a Mikulás-ünnep érdekli a gyermekeket; bármint rettegnek is a kifordított bundába öltözött, fekete álarczot és hatalmas ökörszarvakat viselő és lánczokkal csörömpölő krampuszoktól (parkeljni); remegve és megzavarodva válaszolnak az érdemes Mikulás (Miklavž) kérdéseire; de, ha a félelemgerjesztő látogatás véget ért, annál nagyobb örömmel hajtják álomra fejöket az ajándékok reményében, melyek elfogadására nemcsak tányérok és tálak, hanem sipkáik és csizmáik is készen állanak. Aprószentek napján (decz. 28) összefont fűzfaveszőkkel sorra járják a házakat, s „jó egészséget” kivánva megvirgácsolják (tepeškati) mindazokat, a kiktől ajándékot várhatnak. Farsangban hóembert (pust) állítanak, pipát dugva szájába és botot adva kezébe; s mennél jobban sikerűlt az emberi képmás, annál nagyobb örömük telik benne.

Hegedűs, egyszersmind mulattató mindenféle ünnepélyen. Šubiæ Györgytől

A mint azonban a fiú gyermek fölserdűl, mind jobban rá szorítják a hasznos munkára. Sok tekintetben ugyan meglehetősen szabadjára hagyja az apa fiát, mert azt tartja, hogy „a fiú az enyém, de az esze az övé”; hanem azért a földmívelő munkában, a lábasjószág őrzésében és egyéb kenyérkereseti ágakban megköveteli tőle, hogy semmi fáradságtól se kimélje magát. Különösen a házi-ipar terén teljes elismerést érdemel a krajnaiak leleményessége és kitartása. Nem itt van ugyan a helye, hogy a krajnai népipar termékeiről szóljunk, de azt mégis megemlíthetjük, hogy ez iparczikkek némelyike, mint pl. a stražišei lószőr-sziták s a reifnitzi fatárgyak messze földön kelendők. Törzsrokonaik között ez árúk termelői maguk hordják azokat vásárra, és sokszor elég furcsa látvány az ilyen reifnitzi faedény-árús és szitás, hátán egymás hegyébe tornyosított holmijával (süha roba), a mely távolról úgy tűnik a néző szemébe, mintha valami óriási messzelátó közelednék feléje két lábon. Sehol sem mutatkozik azonban a krajnainak kitartása oly kiválóképen, mint a pele-fogásban, a mely csak éjszakának idején, még pedig őszszel, tehát oly időben történik, midőn már a nappali munka is eléggé elcsigázza a földmíves erejét. Oly években ugyanis, mikor bükk-makk bőven terem, a mi persze csak körűlbelűl minden ötödik évben történik, mert a bükk nem terem minden esztendőben gyümölcsöt: Belső- és Alsó-Krajna erdeiben a pele (Mioxus Glis, Siebenschläfer) roppantúl elszaporodik s akkora számban él, mint tán sehol másutt földrészünk mérsékelt éghajlatú és déli vidékein. Ezt az alkalmat nem mulasztja el a krajnai, a ki szerint „a szorgalmas emberre minden bokor mögött egy darab kenyér és minden kő alatt egy krajczár vár”. Kellő ügyességgel ugyanis könnyen összefogdoshat nehány százat ez állatkák közűl, a mi – darabját 10–20 krajczárjával számítva – nem megvetendő jövedelem. A mondott ár mindjárt érthető lesz, ha meggondoljuk, hogy ez állat zsirját Krajnában mindenféle külső és belső baj ellen hasznos, különösen pedig tüdővész ellen hathatós orvosságnak tartják, továbbá húsa, főleg a magában kissé száraz kukoricza-liszt mellé, kedvelt étel, végűl bőrét jó és olcsó prémnek dolgozzák föl. A pele-prémű sipka századok óta nevezetes része a krajnai paraszt öltözetének. Ezen, a kedvező években nagy hévvel megújúló vadászat tárgyáról Krajnának több helyneve is megemlékszik; ilyenek pl. Billichberg, Billichgraz. Lehet, hogy e kiváló kedveltségnek örvendő paraszt-sportnak a nem nagy fáradsággal, csak az éjjeli nyugalomnak feláldozásával járó kalandosság is ád némi ingert, mely hozzá fűződik. Képzeljük el a hatalmas bükkerdőnek fáklyafénytől megvilágított s a háttér titokzatos homályába vesző fasorait, az óriási fakoronáknak már sárgúló leveleit, s alant az előtérben buján zöldelő páfrány bokrokat, e mellé az ágról-ágra szökellő, mohón faló és czinczogó pelék nyaktörő ugrándozását, a fákról lehullatott makkhéjak zörgését, s végűl a fölriadó kuvikok rémes sivítását, ha fogalmat akarunk alkotni a regényes színtérről, melyen a pele-vadász feszűlt figyelemmel les és fülel a fölállított fogók becsapódására. E fogók (samojster) igen egyszerű szerkezetűek s egy 25 cm. hosszú és 10 cm. széles, kivájt, négyszögletes fadarabból állanak. A kivájt üreg könnyen mozgatható tolókával záródik, a melyet a fölállításnál egy rugós abroncsra erősített s megfeszűlt zsineg tart nyitva; e zsineg másik végén egy kis peczekre a csalétek van kitűzve úgy, hogy ennek megérintésénél a zsineg megrándúlása következtében a rúgó a tolózárt becsappantja. Csalétkűl vagy friss, vagy pedig olajba áztatott aszalt gyümölcs szolgál; a fogókat vagy a földre, a polšine-nevű pelelyukak elé teszik, vagy pedig léczekre illesztve a fatörzsekre erősítik. Az összefogdosott és agyonvert állatkákat orrukon áthúzott vadszőlő-indára fűzve aggatja a vadász vállaira.

Mikulás. Šubiæ Györgytől

De nemcsak a szerzésben, a szerzeménynek a megtartásában is dicséretesen nyilvánúl a krajnainak takarékos hajlama, mely azonban nem fajúl fösvénységgé, midőn a családapa mértékletességben és takarékosságban jó példával jár háznépe előtt. Közmondása is azt tartja, hogy „rövid vacsora, hosszú élet”. Tápláléka legfőképen hüvelyes veteményekből, burgonyából és káposztából s e mellett még egy sajátszerű lisztlevesből (moènik) és a kedvelt tatárka-morzsából (ajdovi žganci) áll, mely utóbbi itt a déliek polentáját pótolja. Takarékossága azonban nem terjed annyira, hogy az idegent vendégszeretőleg ne fogadja. Még a koldúst sem egy könnyen útasítja el küszöbéről alamizsna nélkűl, annál kevésbbé fukarkodik vendége irányában, kinek szívesen szolgál konyhája és pinczéje legjavával. Bő szüret után a bortermő vidékeken, különösen Alsó-Krajnában, nem igen mehet el az ember nyitott pincze előtt a nélkűl, hogy egy pohár borral barátságosan meg ne kinálják, s ilyenkor akár szomjazik, akár nem, innia kell, s egy pohár után rendesen több következik. Ha a bor jobb minőségű, akkor a dicsekedő kinálás ilyenformán hangzik: „Kóstolja kend ezt az ideit!”, ha pedig gyengébb, akkor: „kóstolja kend, a mit Isten adott”. Ennek az Isten „adományá”-nak a fölhasználásáról, sajnos, egy némely alsó-krajnai járásbiróság nem a legörvendetesebb adatokkal szolgálhat. Mert, míg a felső-krajnai, mint a havasi lakók egyáltalában, inkább ereje mutatásának természetes ösztönéből verekszik, addig az alsó-krajnaiban a dulakodás kedve rendesen csak akkor támad föl, ha kissé felöntött a garatra; hanem ilyenkor aztán nagyon is erőszakos módon nyilvánúl. Ez a szerencsétlen hajlam a legtöbb vétség okozója, legalább jóval több esik ennek rovására, mint a nép egyéb rosz tulajdonaiéra, melyekről szólván, megemlítendő, hogy a szlovén inkább erőszakosan rabol, mintsem hogy alattomban lopjon. Mert egészben véve nyíltszívű, becsűletes népség, a ki ép úgy szereti az igazságot, a mennyire gyűlöli a hazugságot és csalást, tudván, hogy „a hazugság nem igen vacsorál ott, a hol ebédelt”, s hogy „igaz és nem igaz közt nincsen középút”. De, midőn azt vallja, hogy „igaz font és igaz mérték égbe visz”, s maga igyekszik is becsűlettel mérni felebarátjának: más részt nem igen bízik mások igazlelkűségében; sokszor még az övéinek sem hisz, annál bizalmatlanabb idegenek iránt. Hogy az adás-vevésnél rá ne szedjék, szívesen fordúl a mešetar nevű közbenjárók segítségéhez, a kik az eladót és vevőt összekerítik, amazt árából való engedésre, ezt a kinált ár jobbítására birni s mindakettőt az alku megkötésére rábeszélni igyekeznek. Sokszor az ilyen vásári jelenet órákig is eltart; a vevő el-elmegy, meg visszaviszi a közbenjáró, ki újra lelkökre beszél a feleknek, mind a kettőt meggyőzni törekedvén az alku kedvező voltáról. A sok beszédtől a jó ember természetesen megszomjazik, mire aztán meghívja az alkuvókat egy pohár borra; az eladó ilyenkor rendesen elérti a czélzást s bort vitet, vagy mind a hárman betérnek a legközelebbi korcsmába. Itt végre megkötik az alkut, miután a vevő is vitetett áldomást. A „mešatar” rendesen a felek zsebéből élősködik az ily áldomásnál (likof), s ezenkivűl még mind a kettőtől kap egy kis pénzt is szolgálataiért.

Reifnitzi szitás. Šubiæ Györgytől

Lacki paraszt általvető iszákkal. Šubiæ Györgytől

Ha már a megcsalatás ellen is ilyen óvatosan védekezik a krajnai, annál hevesebben fölháborodik jogának minden csorbítása ellen, sőt sokszor a rászedetésnek már látszata is kemény ellenállásra izgatja; de annál elégűltebben újjong, ha kitűnik, hogy ily kétes esetben csakugyan neki volt igaza (pravice se je skazala!). Nem lehet épen mondani, hogy puszta pörlekedési viszketegből történik, mert inkább igen erősen kifejlett jogérzetből ered, ha a szlovén nagyon is sokat foglalkodtatja az ügyvédeket és a törvényszéket, és sokszor házát, egész birtokát koczkára veti, csakhogy vélt jogához jusson. Sőt az erőszakos önvédelemtől sem riad vissza, ha abban a meggyőződésben van, hogy igaztalanságot követtek el ellene. Különben egész a végsőig szolgálatra kész szomszédja iránt; rendelkezésére bocsátja mindazt, a mivel rajta segíthet; oda kölcsönzi neki, ha kell, igás barmát ép úgy, mint saját két karja erejét, azt tartván, hogy: „te értem, én érted, Isten mindnyájunkért! (Én neked segítek, te nekem, Isten segít mindnyájunknak, vagy: Én a te segítséged vagyok, te az enyém, Isten mindnyájunké.) Ez a kölcsönös segítségre való készség aligha nem egyik ősidők hagyományakép örökölt nemzeti sajátsága a szlovéneknek. Az ilyekhez ép oly szivósan ragaszkodnak, a mily nehezen veszik be az újításokat. Meddig tartott pl. míg az ugarolás helyett a váltógazdaság köztük meglehetős általánosan elterjedt! A lacki ember meg már régóta nem szőtte a maga és földijei által viselt posztót, a mikor még mindig benn hordta iszákjában a posztószövéshez kellő kis gerebent. Az idegenből szállított szövetekkel nem egy új szabású viselet is kerűlt az utóbbi időben Krajnába; de a térdig érő bőrnadrág, hosszú szárú csizma, a csipőig érő kurta kabát (kamšola) s az alatt a sok gombú mellény, télen a ködmön és peleprémes sapka mind maig fenmaradtak a szlovén férfiaknál. Az asszonyoknál a széles fekete, vagy aranyfonalú széles paszomántú főkötő és az ívelten alácsüngő öv már ugyan csak ritkán látható; de a nagy, fehér fejkendő (peèa), melyet úgy kerekítenek a fejök köré, hogy hosszú csücske a hátukon lóg alá, valamint a mellüket és nyakukat takaró selyemkendő (ruta) is még folyvást divatban van.

Pelefogás Belső- és Alsó-Krajnában. Šubiæ Györgytől

De valamint a viseletben, úgy a szokásokban és erkölcsökben nem egy változást okozott az újabb idők megváltozott szelleme, melynek komolysága sok helyütt a régibb századok hagyományos humorát is elnémította. Még mindig járja ugyan a példaszó, mely szerint „a szegénynek hízó disznajáról és a gazdagnak betegségéről sok a beszéd”, vagy hogy „a kinek a háza teteje rozoga, az csak szép időért imádkozik”, meg hogy „arany fegyverekkel biztos a győzelem”; de az a másik közmondás, hogy „a kenyér csak ott drága, a hol nincsen pénz”, a népnek mindinkább terjedő elszegényedése miatt szomorú valóságot fejez ki az első részében. Ugyanezen okból az a közmondás is, mely szerint „egy légy kedveért a pók nem szövi hálóját”, ma már csak úgy igaz, ha benne a nem-et igen-re változtatjuk. Szitkozódásképen még ma is használja a krajnai az efféle kifejezéseket: Avša (= tökfilkó), šentana para (= átkozott gebe), božji volek (= isten tinaja), stb., melyekkel föllobbanó haragjában a semmirevalókat illeti; de a weixelburgiakat a „lelánczolt csigá”-val, vagy a reifnitzieket az „éhezésre betanított lovak”-kal ingerelni már szinte kiment a divatból. A tilóló asszonyok ugyan még mindig megteszik, hogy kóczfarkat akasztanak az arra menőre, s farsang utolsó keddjén itt-ott még szokásban van egy rongyokba takart szalmabáb képében Carneval (kurent) herczeget eltemetni, vagyis elégetés után vízbe dobni. De az almával és mézeskalácscsal való bombázás, mely az ifjúság örömére a Laibach melletti Töröksáncz nevű homokgödörben, évenkint húsvét hétfőjén, a törököknek 1584-ben történt leveretése emlékére szokásban volt, 1872 óta e területnek a temetőhöz való foglalása miatt megszűnt. Ép így az a szokás is, hogy hamvazó-szerdán a pártában maradt eladó leányoknak s a meg nem házasodott legényeknek tuskót kellett vontatniok (ploh vleèi), ma már teljesen megszűnt.

Még mindig sokat tartanak tartományszerte arra, hogy az újszülöttet mindjárt világra jötte után keresztelőre kell vinni, hogy mentűl előbb fölvétessék a keresztény hitközségbe, s a gyermek születésének napja után nyolczad napon tartani szokott paszita (sedmina) is dívik még mindenütt. Egyéb szokások azonban, melyek vagy a gyermek jövőjének megtudására s mindenféle balsors ellen való megoltalmazására, vagy pedig a keresztelési ünnep emelésére és a szülék meg a keresztszülék közötti viszont bensőbbé tételére czéloztak, napjainkban már kiveszőfélben vannak. De még ma is általánosan el van terjedve az a hagyományos gyakorlat, hogy halálesetkor este az egész szomszédság egybegyűlik az elhúnytnak házában, a hol érte imádkoznak és szent énekeket zengenek. Az uszkokok még ma sem mulasztják el a halottat a szoba padlójának azon a helyén kiteríteni, a hol életében ülni szokott, s mikor már a koporsóban fekszik, arczára egy kis lárvát tenni, temetés után pedig a rokonok torra gyűlnek össze. De a halottnak sirató asszonyokkal való kikisérése mind az uszkokoknál, mind a fehér krajnaiaknál jóformán kiment már divatból. Ugyanígy egyéb szokások is nagy részt kihalófélben vannak már, a melyek vagy a halott érdemeinek magasztalására, vagy a rokonságnak a szenvedett veszteségen érzett fájdalma láthatóvá tételére, vagy pedig a gyászolók vigasztalására voltak szánva. De sehol sem mulasztják el még ma sem, hogy a halottnak valamely kedves tárgyát mellé tegyék a koporsóba, melyre a behantolásnál egy maroknyi földet vetnek, s a végtisztességről visszatérők aztán ilyenféle mondásokba öntik ki a mulandóságról elmélkedő lelköket, hogy „az öregeket aratja a halál, az ifjakat meg lelövi”, vagy: „olyan az emberi élet, mint a faágon függő esőcsepp”.

A legények tuskó-vontatása hamvazó-szerdán. Šubiæ Györgytől

A szlovének mythosai, mondái és népdalai. Scheinigg Jánostól, fordította Katona Lajos

A mese és monda, a teremtő népszellem ezen csak alakra nézve különböző két szülötte, a krajnai szlovéneknél tele van mythologiai vonásokkal és az ősi pogány vallás számos emlékével. A dolog természetéből következik, hogy a győztes keresztény vallás az újonnan megtértek főistenségei ellen irányítá ereje legjavát, vagy teljesen kiirtván őket a nép emlékezetéből, vagy pedig rosz szellemekké átváltozottan alsóbbrendű helyet jelölvén ki számukra a nép babonás vélekedéseinek körében. Ez az oka, hogy oly gyérek a krajnai szlovének hagyományai között az olyanok, a melyekben az ősi istenek szerepelnek. Holott az alsóbb rangú mythikus lények, az egyház részéről kevésbbé szigorú figyelem tárgyai lévén, megmaradtak a nép képzeletében s még ma is élnek hegyen-völgyön, erdőn-mezőn s a tavak és folyók medrében.

A mythikus lények közt első helyet érdemelnek a naphősök. A világosságnak a sötétség ellen vívott s mindig győzelmesen végződő harcza újra meg újra visszatérő háromszoros alakjában, u. m. a nap csatája az elébe vonúló viharfelhő ellen, a nappal csillagzatának naponkint megújúló küzdelme az éj sötétségével, végűl pedig a nap erejének az évkörben bekövetkező hanyatlása, teljes legyőzetése és utána megint az ifjú tavaszi nap diadala a tél ellenséges démonain, – ez a napmythosok lényeges tartalma.

Az égi világosságra való vonatkozás fölismerhető ama csodálatos tárgyakban, melyeket a napot személyesítő ifjúnak meg kell nyernie. Majd olyan almafáért folyik a küzdelem, mely mindennap az aranyalmát terem; ez almát a vila (felhő) elrabolja. A vila helyét valamely gonosz boszorkány vagy egy aranyszárnyú s mindentudó Vedomec madár foglalja el. Az aranysörényű táltosló s az arany-folyadék, melylyel a hős haját aranyszínűvé festi, szintén az aranyos napfény jelképei. A kastély kiapadó kútja, az elszáradó almafa, a beteg királykisasszony mindmegannyi képei a sorvadó naphősnek, az évkörben járó csillagzat fogyatkozó erejének. A hős ifjú rendesen aranyfényű fegyverzetbe öltözött lovagként jelenik meg, a ki háromszor veri le ellenségeit s úgy vívja ki magának bájos menyasszonyát. Ez utóbbi szépségének csodálatos jelei közé tartozik többnyire az is, hogy könyek helyett gyémántokat hullat szeméből s mosolygó ajkain virágok fakadnak.

Más regékben az eddig még csodás dolgokkal, vagy csodálatos tulajdonságú emberekben ábrázolt világosság-tünemények már teljesen anthropomorphikus átalakításban jelennek meg. A tél hatalmától leigázott természetet pl. a sárkánynak évenkint áldozatúl kiteendő szűz, e mesében Marjetica leányzó jelzi, kit mostohája a sárkány elé vet s a kinek fivére, Szent György, miután Marjetica a sárkányt arany övével megfékezte, a szörnyet agyonveri s nővérét hatalmából kimenti. Más mesében a szűzet a Trdoglav nevű téldémon rabolja el, vagy a Pesoglavci-k kerítik hatalmukba, a kik mindaddig várkastélyukba zárva tartják, a míg egy ifjú királyfi ki nem szabadítja. Az ördöggel, a ki egy leányzót rabolt el, egy tizenkét férfi erejével biró kovács küzd meg, s elragadja tőle zsákmányát. Ugyane motivum történeti személyekre is át van ruházva. Szép nők elrablása és kiszabadítása általában kedvelt tárgya a népdalnak és népmondának egyiránt; példakép elég lesz itt csak Kralj Matjažra hívatkoznunk.

A földi leány elrablását sokszor más motivum pótolja: ez a kővé változás, állat, pl. kutya, sündisznó, szarvas, kígyó alakjában való elbűvölés. Ennek megfelelően a felszabadítás a kővé váltnak és vele együtt megdermedt királyságának életre keltésében, vagy eredeti emberalakjába való visszavarázsolásában áll. Ez a visszavarázsolás azonban nem mindig sikerűl, s az erre kiválasztott olykor megfutamodik a nagy föladat elől. Csak lassan és többnyire azon az áron teljesűl, ha a hős előbb mindenféle éjjeli kisértést és rémlátást emberűl kiállott, vagy pedig egy mogyorópálczával való ismételt megcsapkodás szűnteti meg a lebilincselő varázst. Ez ama bűvös vessző (Wünschelruthe), mely elvarázsol s a bűvölettől ismét fölold, elrejtett kincseket föltár s a vizet akként osztja ketté, hogy száraz lábbal lehet föltornyosúlt habjai között keresztűl menni. Helyét gyakran csodálatos erejű varázsfűvek pótolják, melyek közűl különösen a Csaba-íre (Springwurzel, Pimpinella) említendő. A fölszabadítást rendesen a hősnek a megmentettel való házassága, az ifjú tavaszi nap és a feltámadt földmenyasszony egyesűlésének e mythikius jelképe, pecsételi meg.

A világosságot jelképező lények ellen velök rokonszemélyek támadnak, amazok romlására törvén. Az árva leányt mostohaanyja üldözi, nehéz munkákat róván reája, a melyek az üldözöttnek csak csodálatos segítséggel (állatok, vagy az Üdvözítő közbeléptével) sikerűlnek. Az anyós azzal rágalmazza menyét távollevő fiánál, hogy szép fiúcska helyett fekete macskát szűlt neki gyermekűl. Valami varázsló (vagy az ördög) a sovány gebén menekűlő naphőst üldözőbe veszi, s emez kefét, lóvakarót, sót dob maga mögé, a mikből erdők, sziklacsúcsok és mocsarak támadnak az üldöző föltartóztatására. A leánytestvér megöli saját öcscsét; a két idősb és okosabb fivér üldözi s irígységből megöli az oktalan legifjabbat, a kinek azonban mindennek daczára minden vállalata sikerűl. Ezzel a napmythos már elérte határát s tulajdonképeni köréből átcsap az erkölcsi tanúlságra czélzó mesébe.

A napmythosoknál kisebb számúak a holdról szóló regék. A holdbeli ember, a ki büntetésűl azért, mert a Krisztus urunktól részére engedélyezett három kívánság között nem kérte ki magának a mennyei üdvösséget, örökké kovácsol s évente tizenkétszer újhodik meg az égen, – magának a holdnak jelképe. E monda változatai a kovácsról, avagy kurentről szóló mesék is, a melyek hőse a halált kijátszván, sem az égbe, sem a pokolba nem nyer bebocsáttatást. Ide tartozik a szép Vidáról szóló ének is, kit egy mór messze Spanyolországba szöktetett, a hol a kedvesei köréből kiragadott asszony

Nap nap után ablak előtt állva, Férjét, apját s gyermekét siratja.

Szép Vida a tengerről tengerre vándorló hold-istennő.

Perun, a régi szlávok mennydörgés-istene, a felhőkön járó kocsijával égiháborút okozó szent Illés legendájában él. A lovai patkóiról lepattanó szikrák a villámok, a lovak csorgó verítéke az eső, s a mennykövek az ő fegyverének kilőtt nyilai.

Az évszakoknak változatlan törvényszerűséggel körben forgó egymásutánja szűlhette a természetélethez közelebb álló ősemberben a sorsistenségek képzetét, minők a szlovéneknél Rojenice néven ismeretes három testvér, kiket fehér ruhába öltözött szép asszonyoknak ábrázol a monda. Az élet szövétnekét jelző égő gyertyát tartva lépnek az újszülött bölcsőjéhez, kinek sorsát intézik. A harmadiknak jós szava rendesen korlátozza, vagy ellenkezővé változtatja mindazt a jót és áldást, a mit az első kettő a gyermeknek szánt. Nagy ritkaság, hogy mind a három Rojenice egyetértsen s közös akarattal szerencsét adó legyen jóslatuk. Itéletök alól az ember ki nem vonhatja magát, sőt mentűl jobban igyekszik végzésöket kikerűlni, annál biztosabban rohan vesztébe.

A szép Vidáról szóló ének. Ženišek Ferencztől

Rokonok e Rojenice nevű mythikus alakokkal a vilák is, a felhők személyesítői. Ép úgy, a mint ezek változatos alakúlataikban majd fehér felhőkűl jelentkezve jótékony esővel áztatják a földet, majd meg mint fekete viharfelhők villámot és mennyköveket rejtenek méhükben: a vilák között is vannak fehér, vagyis az emberek iránt jó indúlatú sorsnők, de vannak gonosz és ártó lények is, a kik a halandókra szerencsétlenséget zúdítanak. Hegyormokon lakó szép és karcsú, fehér ruhába öltözött, aranyhajú szűzeknek képzeli őket a nép hite. A gonosz vilákat a nép ajkán gyakran a Rojenicekkel összetévesztve találjuk, s Felső-Krajnában e mythikus lények mindkét faját a német mondák „salige Frauen” nevű alakjaitól kölcsön vett vonásokkal látjuk fölruházva. A vilákról szóló mondák leginkább az uszokoknál honosak, a kik az ősi hagyományoknak nem egy részét aránylag tisztább és épebb alakban őrizték meg.

A völgyek és lapályok erdeiben lakik a Èatež, a szlovének Pan-ja. E félig ember, félig kecskebak formájú mythikus lény legszívesebben a sziklás lejtők tisztásain sütkérezik. A míg ki nem gúnyolják, készséggel segít az embereken. De jaj annak, a ki kineveti, vagy kezeivel szarvakat mutogat feléje. Az így fölboszantott erdei manó szikladarabokat gördít a mélybe, melyek olykor egész majorságokat romba döntenek.

Ugyancsak az erdőket lakja a Škrat vagy Malik is, e zöld kabátot és vörös sipkát viselő torzonborz törpe, ki a föld mélyébe rejtett kincseket megmutatja és szerencsét hoz a házhoz. Felső-Krajnában a Divji Mož, vagy Gorni Mož nevű vadembert is ismerik, a ki főleg a kántor-bőjtök idején tombol, míg a karácsonytól vízkeresztig terjedő két hét alatt ugyanitt a szilaj vadászat robog át az erdőkön. E két mondai elemet német gyarmatosok telepítették e vidékre, a wocheini és a Felső-Száva-völgy ugyanis egykor a brixeni püspökök birtoka volt. Ugyancsak német eredetű a Perhta is, a ki mint Perhta-Baba Felső-Krajnában egész Neumarktlig s a Steini havasok hoszszában mindenütt él a mesékben.

Nem kevésbbé élénken foglalkozik a nép képzelete a vizek démonaival. A Szávában, a Ljubljanicában, a veldesi és wocheini tóban lakik a vízi-ember (Vodni Mož), a ki már nem egy hajadont vitt le magával zöldesen csillogó palotájába. A népdal kaczkiás tánczosnak ismeri, s azt tartja róla, hogy a falu büszke szép leányát, a ki nagyon válogatós volt s minden legénynek kosarat adott, őrjítő forgatagban ragadja magával a hullámok mélyébe.

Ide csatlakoznak a tavakról szóló regék. Mythologiai jelentésű ezek között a paradicsom-tóról való. Ez a tó a roppant magas üveghegy mögött fekszik, hullámai ezüstként csillognak s aranyszínű hattyúk ringatódznak rajtuk. Medrében egy arany kulcs van, a mennyország kulcsa, melyet csak az aranyhattyúk egyike hozhat föl a mélységből. A Palèek nevezetű (Hüvelyk Matyi-féle) picziny emberke vezeti el a keresőt az üveghegyhez és a paradicsom taváig. Ide helyezi a mese az Indijának nevezett Eldorádó országot is. Más mondák a tavak keletkezésére és lecsapolására vonatkozó emlékezéseket tartalmaznak. A kereszténység nagy részöket erkölcsi tanúlságra czélzó mesékké alakította át, melyekben a tavak keletkezése az emberek fenhéjázó gonoszságáért bekövetkezett bűntetés gyanánt van föltűntetve (Veldes, Feistritz Stein mellett). A tó mélyében egy harang van, melynek lágyan csengő szava némely holdvilágos csendes éjjel titokzatosan kong a hullámok alatt. Az elsülyedt harang helyett a szent-atya másikat küld, mely azzal a csodatevő erővel van megáldva, hogy, a ki húzza, annak minden kivánsága teljesűl: így szól a veldesi csodaharang mondája. A zirknitzi tó eredetére vonatkozó mondához a Hero és Leander regéjéhez hasonló hagyomány fűződik. A tavak mélységeiben lakik a rémes sárkány is (Pozoj, Zmáj). Mikor ez a tóból kiemelkedik, borzasztó zivatar támad. Sárkányokról való mondákat kivált a Kanker-vidéken s Neumarktlnál találunk, a hol sziklaomlást okozott e szörnyeteg s a régi várost a Košuta alá temette; továbbá még Wocheinban és Logatec mellett.

Igen el van terjedve a volkodlak (lykanthropos, farkassá vált ember) nevű rémfarkastól való babonás félelem. A volkodlakok elvarázsolt emberek, a kik mindaddig farkas alakban kénytelenek bolyongani, míg valaki föl nem szabadítja őket, vagy pedig csak éjente változnak át olykor farkasokká, míg nappal egész rendesen járnak emberi foglalatosságaik után. Kenyérrel, az Isten ez adományával való megkinálás által lehet őket megváltani. A volkodlak nevével a néphit a vampir fogalmát is illeti. A vampir-féle lidérczek a nép képzeletében az oly halottak, kik nem porladnak el sírjokban, hanem följárogatva tovább élnek rokonaiknak éjjelenként kiszítt véréből. A vampirtől látogatottak lassan elsorvadnak s maguk is ily lidérczekké változnak. A vampir ellen úgy védekezhetik az ember, ha sírjáról vett földet, vagy véréből vett pár csöppet kever ételébe és azt megeszi. Ha a vampirt a reá nehezedő átok alól föl akarja valaki oldani, galagonya-karóval kell a szívét átdöfni. A vampirban való hit egész napjainkig oly erősen él a nép közt, hogy a szomszédos Isztriában birói közbelépésre is adott már alkalmat. Helyenként a volkodlak és vampir premrl (a megdermedt) és vedomec (a tudó) néven is ismeretes. Rendesen azonban a vedomec néven a megszemélyesített bolygó- vagy lidércz-tüzet értik. Ugyanilyen nagy elterjedésű a boszorkányokban és varázslókban való hit is.

A volkodlakkal rokon a Mora, a régi szlávok halál-istennője, kit manap már csak az alvókat rémítgető kisértetűl (Alp, Trud, lidércznyomás, szívmátra) ismernek. Másféle, kisebb jelentőségű démonok még a falánk Netèk, a rágcsáló Glodež, a ki az asszonyok húsát csontig lerágja, ha karácsony éjszakáján tizenegy órán túl fonnak; továbbá Kurent, a szlovének Bacchusa, Torka (vagy Torklja), a ki a gazdasszony guzsalyán a lent összekuszálja, ha a kántor-bőjtök napjain nem tartózkodik a házi teendőktől; Juterman, a ki napfölkelte előtt harmattal hinti a mezőket; Mitalo, egy kutya-képű démon, a mely a tengeri viharokat kelti, stb.

Külön csoportot alkotnak a kigyókról való mesék. A házi kígyó (ož, vož) szerencsétlenségtől óvja meg a házat. Míg rendes részét megkapja a tejből, addig a ház gyermekei jó egészségben gyarapodnak; de, ha agyonverik, a gyermekek is csakhamar elpusztúlnak; szóval, ő a ház őrszelleme. Fokozott képzetének tekinthető a kígyó királynő (kaèja kraljica), minden kigyónak ez ősanyja, a ki gyémántkoronát visel, a melynek bűvös ereje kifogyhatatlanokká teszi a hozzá érintett tárgyakat (pl. gabonát, fonnivalót, pénzt). Az emberek iránt jó indúlatú s a véle jót tevőknek varázsgyűrűt ajándékoz, melynek segélyével minden kivánságuk teljesűl. De borzasztó boszút áll fehér kígyó (bela kaèa) képében a kigyóbűvölőn, ki sípjával minden kigyót tűzbe csal, hogy őket a lángokban elpusztítsa; az ilyet ugyanis magával ragadja a tűzhalálba. A kígyó végűl, a mondák szerint, elátkozott szűz s a föld alatti kincsek őrzője.

Idők folytán sok mese elvesztette mythikus jelentését. Utóbb egyszerűen csak a nép erkölcsi nézetének, olykor pedig élcze és humorának epikai kifejezőivé lettek. Az erkölcsi irányú mondák közé tartoznak kiválóan az ördögről szólók. Az ördög alakját a kereszténység vitte be a nép képzeletébe s ott a viharsárkány helyébe iktatta. Ez utóbbi jelentése azonban utóbb egészen elhomályosúlt a pokol fejedelmének ethikai természetű szereplése mellett. Az erkölcsi mese mindenütt a jog és igazság pártjára szegődik, s mindig a néperkölcs követelte igazságszolgáltatással végződik. – Kiváló említést érdemelnek még azok a mesék, melyek némely természeti tárgyeredetét vagy tulajdonságait magyarázzák, példáúl a Dráva, Száva és Soèa testvér-folyókról szólók; vagy a mely azt magyarázza meg, hogy miért vetnek a szlovének legszívesebben tatárkát; hogyan támadt a méh s miért olyan szép fa a hárs. Minden embernek megvan a maga csillaga, mely születésekor gyúlad ki s halála órájában kialszik; Kain és Abel csillagai azonban nem húnytak ki, hanem még ma is ott ragyognak az égen Castor és Pollux (az ikrek) csillagképében.

Gazdagon fakad a legenda forrása is. A régibb legendaköltés a pogány mythosok elfeledtetését czélozza. Nem ritkán csak a neveket cserélték ki s a régi démonok helyébe keresztény szenteket tettek a mondában, a melynek tartalma egyébként nem igen változott. Így lépett Szent Illés Perun, a mennydörgés istene helyébe; Szent György a sárkányölő helyét foglalta el, Szent Alajos pedig a holdban élő emberét; Szent András, a ki kétszer született, az újjá született Svarožiè napistennel azonosúlt, míg a Szent Mátyás legendája az Oedipus mondáját juttatja eszünkbe. A későbbi korból való legendák leginkább a Mária-tisztelet szolgálatában állanak. Ezen kivűl még a legendákban majdnem teljesen megvan a keresztény vallás erkölcstanának azon törvénykönyve, melynek megtartását a néptől e vallás szolgái követelik.

Lamberg krajnai lovag bajvívása az óriás Pegammal. Vesel Ferdinándtól

Az állatmesék végűl elbeszélik az állatok királyválasztását s az ökörszem ravaszságát, melylyel a picziny madárka nem csak a gólyát, hanem még a sast is legyőzte a magasba való versenyröpűlésben; szólnak továbbá a szamárról, mely rászedte az oroszlánt s így az állatok királya lett; főképen pedig a hű Belin kutyának a farkas elleni dicsőséges hadjáratáról. Egy népdal az állatok lakadalmát énekli meg s a kuvikról és bagolyról beszél.

A szorosabb értelemben vett mondák későbbi időből valók s gyakran a török hódítások korához fűződnek. Legtöbbnyire helyi mondák s nem általános érdekűek. Szólnak az aranykereső olaszokról (Èrna Prst), megerősített templomok (Tabor) és kastélyok (Mehovo) hősies megvédéséről, fogságba jutott keresztény hősöknek török leányoktól eszközölt kiszabadításáról, elrablott keresztény szűzeknek török fogságból való kimentéséről, a berohanó török csordáknak a népfölkelés által történt leveretéséről. Másféle, egyes kastélyok- vagy várakhoz fűződő mondák kisértetekről, hazajáró lelkekről regélnek, vagy pedig véres harczokkal, leányrablással és párviadalokkal teli tartalmuk annak tanúsága, hogy hajdanában Krajna földén is a lovagkor daliás erkölcsei és szokásai uralkodtak. E mondákban él a Lueg, Rauber, Schnitzbaum, Lamberg, Rožek és más családok emléke. Kiváló kedveltségnek örvendett ama népballada, mely a krajnai Lamberg lovagnak a Pegam nevű óriással való bajvívását regélte el.

Hasonló tartalmúak amaz óriás erejű hősökről szóló mondák is, a kik egy megterhelt öszvért, vagy megrakott szekeret föl bírtak emelni s a maczkót is emberségre tudták tanítani. Ilyenek valának az osilniki Klepec Péter Alsó-Krajnában, a ki egy kutyafejű török Goliáthot is leterített; továbbá Štempihar, ki Felső-Krajnában vitézkedett; erre czéloz ezen egész Krajnában elterjedt közmondás: „erős, mint Štempihar”. Ilyen volt Krpàn Márton is, ki második Lambergként győztesen vítt meg egy óriással. Már ezen mondákban is föl-fölcsillan, még inkább előtérbe lép azonban egyéb regék- és mesékben a nép élcze és humora, a melynek főképviselői gyanánt Pavliha, a szlovén Eulenspiegel (Csalóka Péter) és Tràp a német „dummer Hans” (a magyar Bolond Istók) szlovén mása említendők.

A krajnai szlovéneknél sajátságos mesék gyanánt emelendők ki a tizedik fivérről (deseti brat) és a tizedik nővérről (desetnica) szólók. A nép azt tartja, hogy, ha valamely családban tiz fiú születik egymás után, akkor a tizediknek oda kell hagynia a házat s idegenbe kell vándorolnia; ugyanezt tartják a tizedik leányról is.

Már aligha a nép saját képzelmének szülöttei, hanem idegen hatások alatt keletkeztek a Pesoglavci-k (kutyafejek), Polkonji-k (lótestű kentaurok), óriások mondái, a kik közűl az utóbbiak hegyeket tornyosítanak egymás fölé, hogy az eget megostromolják. Ugyanilyen idegenszerű mondai elemekűl ismerszenek föl a vaskarmú és vascsőrű madarak és az amazonok is, a mely alakok elég csodálatos módon valamennyien egyetlenegy népdalba vannak összezsúfolva. Ezek közűl csak a Pesoglavci-k szereztek maguknak némi polgárjogot s csak ezek honosodtak mg a népirodalomban. Ezekről szóló mondák mindenfelé akadnak. Idegen eredetűek végűl a Šembilje néven szereplő Sibyllák is, kik sziklabarlangokban laknak, hol titkos könyveiket rejtegetik. Jóslataik többnyire háborúságot s ebből származó mindenféle nyomort jövendölnek. A Šembiljek alakjaival kapcsolatosak az Antikrisztusra vonatkozó elbeszélések is.

A szlovének, kik egyik közmondásuk szerint puhák, mint a hársfa, szenvedélyesen szeretik a dalt. Nem csoda tehát, hogy Krajna szlovénjei is meg vannak áldva az ének isteni ajándékával s hogy kiapadhatatlan bőséggel árad náluk a dal forrása. A népdal a nemzeti élet virága. A hol a nemzeti élet önállón és saját jelleme szerint fejlődhetik, ott a dal is szárnyra kél, s viszont a dalok gazdagon és üdén fakadó eréből bátran lehet következtetnünk a népélet nyilatkozatainak változatosságára. Valamint azonban a népélet magán és nyilvános jellegűre tagozódik, úgy a neki megfelelő dalok is egyfelől vallásos és történeti tárgyú, másfelől pedig a házi vagy családiélet lyrai termékeire oszlanak. A pogány korból nem maradt fönn egyetlen dal sem teljes épségben; a mi egyes töredékekben e korra vall, az is mind át meg át van szőve keresztény elemekkel. Ősi mythikus vonatkozásaik mindazonáltal még így is eléggé fölismerhetők. Ide tartoznak az Eldorádóról, a vízi emberről, a Trdoglavról, az elbűvölt s a Vidától visszavarázsolt herczegről szóló dalok, továbbá a szép Vida éneke, valamint az úgy nevezett szokásdal (Gebräuchelied) és a Kralj Matjáž énekei. A kereszténység behozatalával természetesen megváltozott az eredetileg pogány szokásdal. Elvesztette régi jelentését, vagy templomi énekké alakult át. Ez utóbbi, a mennyiben az isteni tisztelet alatt éneklik, tisztán lyrai természetű, epikus-mythosi tartalma pedig legendákká fejlődött.

A nép-ének nyomon kiséri a nép életébe mélyen benyúló történeti eseményeket. Ilyenek valának Krajnában a törökök betörései. Mióta az ország a Habsburg-ház koronájával egyesíttetett, azóta Krajna fiai részt vettek az egész monarchia összes háborúiban és harczaiban. Azonban, a mint a szlovéneknek általában, úgy különösen a krajnaiaknak legdicsőségeseb korszaka mégis a török hadjáratok ideje. Nemcsak egyes osztrák hadvezérek alatt, hanem saját tartományi parancsnokaik, egy Kazianer, Thurn, Lenkoviè, Rauber, Auersperg András és Herbart grófok zászlói alatt önálló szerepük is volt a félhold ellen vívott küzdelmekben.

Nem csekély dicsőségükre a krajnaiak is segítették a dél felé kiterjeszkedett keleti határfejedelemséget (Ostmark) ama föladatának teljesítésében, mely századokon át a keresztény műveltséget veszélyeztető oszmán berohanások visszaverésében és föltartóztatásában állott. Országuk fekvésénél fogva mindenekelőtt a boszniai bégek betöréseinek volt kitéve. Ez ellen erősítették meg városaikat és várkastélyaikat, alakították erősségekké és táborokká templomaikat és temetőiket, tartották folytonos készenlétben őrtüzeiket. Mihelyt az ellen a Kulpán átkelt, az egyik hegyről a másikra villanva szakadatlan lánczolatban hirdették a föllobbanó jeltüzek a fenyegető veszedelmet. Ez az időszak a szlovének hőskora, Krajna történetének legfényesebb szakasza. Ebbe esik saját jellegű népéletük és lovagszokásaik kifejlődése s ezekkel kapcsolatban az epikus nép-ének virágzása. A török hadjáratok idejéből származnak a ballada- és románczszerű dalok, e kor eseményeiből merítették a népköltők tarka változatosságú motivumaikat. A személyek, kiknek tetteit e dalok megéneklik, részben honi hősök és lovagok, részben a délszláv testvérnépek kimagasló alakjai, kikkel a szlovének a Száva és Kulpa melletti harczaikban gyakori és benső érintkezésbe léptek. E harczokból hozták haza magukkal Králjeviè Marko-nak, a szerb nép-énekek főhősének alakját, továbbá Janko vajdáét (Hunyadi János), a törökök dicsőséges legyőzőjeét. Még e két hősnél is jóval nagyobb népszerűségnek örvend azonban a dal- és mondában ünnepelt Kralj Matjáž, kinek nevéhez egész mondakör fűződik. Négy ének zeng róla, melyek elseje arról szól, hogyan szabadította ki a hős ifjú nejét, Alenèicát, a törökök kezéből. Még csak három napja volt, hogy szíve választottját feleségűl vette, mikor a harczi riadó a határra szólította hősünket. Távollétében szilaj török lovasok elrabolták a fiatal Alenèicát. Mikor ennek hírét veszi, kipróbált sebességű lován bevágtat Törökország legbelsejébe. Ott „három zöldelő hársfa alatt” mulatnak víg tánczban a törökök Alenèicával. Egy sárga Matjáž-tallért vág ki a hős és magának húzatja a tánczot, melyre Alenèicát fölszólítja. Táncz közben aztán megismerteti magát párjával, aztán:

Fehér kezén ragadva őt, Sebtébe’ jó lovára kel S gyorsan, miként szárnyas madár, A Szávapartra vágtat el. Kivont kard villog öklibe’, A markolat kígyót visel, Hegyén meg ég a harcz tüze;

Mátyás a karddal emberűl Elbánik s vág mindkétfele; Ölén a hölgy remegve ül; – S villám gyanánt suhint a kard, Aratva, mint kalászt, a tart, S mint széna dől sarló alatt: Húll a török, hol elhalad.

A második énekből megtudjuk, hogy Kralj Matjáž a negyedik török hadjáratban foglyúl esett; de Marjeticának a török császár legifjabb leányának segítségével ismét kiszabadúlt. A harmadik ének a hőst az alvilágba vezeti le, hol hegedűje hangjával a pokol fejedelmét annyira megindítja, hogy visszaadja neki meghalt feleségét. De, minthogy a nő útközben a szigorú parancs ellenére megszegi a hallgatást, ismét vissza kell térnie a holtak országába. A negyedik ének színtere a „fehér” Cilli, a mulató kedvű cillei grófok víg városkája. Kralj Matjáž itt egy polgár feleségére sóvárgó bűnös vágyaiért életével lakol. Az első három énekben kétségtelenűl mythosi elemek is vannak.

Hősünk nevében Corvin Mátyásnak, a nagy magyar királynak (1458–1490) nevére ismerünk, kire a szlovén nép az atyjának, Hunyadi Jánosnak dicsőséges hadjáratait, továbbá a hatalmas Cillei grófok (II. Frigyes és II. Ulrik) viselt dolgait is átruházta. Kralj Matjáž ifjú felesége, Alenèica, szintén mythikus lény. A mese szerint a hajnalpir bájos leánya, kit a Rojenicek ringattak arany bölcsőjében. Nem is halt meg, hanem csak visszaszállott az aranyos felhők közé, igazi hazájába. A nép-ének főalakjának mythikus képét teljesen kiegészítik a róla prózában fönmaradt mondák, melyekről e műnek Karinthiáról szóló részében volt említés.

A török háborúk korának egyes nevezetesebb eseményei közűl a dal az 1593 június 15-én Sziszek fölmentéseért vívott harczot énekli meg, a melyben Auersperg András és Weineki Rauber Ádám krajnai segédcsapataikkal kiváló érdemeket szereztek. A Rauber úrról szóló költemény egyike a legeredetibb s legépebb alakban föntartott históriás énekeknek. Bécs második ostromának szintén akadt megéneklője. Hőslelkű hajadonokról is szól az ének, mint példáúl amaz Alenkáról, ki György bátyja halálát megboszúlandó, férfi ruhába öltözik s madárgyorsasággal röpűl a török táborba, hol

Alá s föl vágtat a téren át, Kardjával irtva a tar hadát, S nyomába’ húll az ellenség, Mint gabna dől kaszás nyomán S a széna húll sarló után, Ha jó esztendőt ád az ég.

A török zaklató támadásai az ország erejének legnagyobb megfeszítését követelték. A veszély elhárítása után, nem csoda, ha teljes kimerűltség következett. A népszellem teremtő ereje is apadni kezdett, majd lassankint teljesen megernyedt. Ehhez járúlt az is, hogy ezentúl a török elleni hadjáratokat már nem a népfölkelés, hanem a rendes hadsereg csapatai viselték. Ám a nép szellemi részvéte e harczokban végleg csak akkor szűnt meg, mikor az ősellenség ellen folytatott százados küzdelem Laudon dicsőséges vezérlete alatt véget ért. A „Laudon Belgrád előtt” czímű dal zárja be a históriás énekek sorát. A reformáczió és ellenreformáczió, a bajor forradalom, továbbá utóbb a franczia háborúk már csupán csekélyebb visszhangot keltettek a népdalban.

A tulajdonképeni történet-epikai éneken kivűl ama hőskor még a balladák és románczok egész sorát termette, melyek a kor házi és családi élete köréből merítik tárgyukat. Ezekben tükröződik a „fehéren csillogó” kastélyaikban lakó nemes urak és szép úri asszonyságok egész életmódja. Leggyakoribb motivumaik egyike a szerelem. Manap már a népdalok ezen csoportja is a múlté s csakis az ú. n. szokásdal tartja még mindig fenn magát. Újabb időben Felső-Krajnában a régi, erősen kidomborodó nemzeti jellegű népdal helyébe, némi átmeneti jelenségek után, Karinthia hatása következtében a négysoros dalok honosodtak meg, melyeket a nép nyelve itt Viže(Weisen) névvel jelöl.

A szlovén népdal szerkezetét s külalakját illetőleg megjegyezzük, hogy mérete a századokon át történt szóbeli hagyományozás útján meglazúlt s helyenkint egészen töredékessé is lett. A leggyakoribb a négy jambus, vagy trochaeus lábból álló sorok, ritkábban az öt, vagy három trochaeust számlálók. Jellemzetesek e dalokban a plasztikus ismétlések, melyek nemcsak egyes szavakra és kifejezésekre, de gyakran egész sorokra és versrészletekre is kiterjednek. Példáúl:

Ott van, ott van a szép sík határ, A hosszú, a széles sík határ.

Vagy:

Ott áll a fehér városka Cilli, a vidám, szép városka.

Kedvesek a sokszor sűrűn egymásra halmozott kicsinyítések, példáúl:

Mit tett erre szép Alenèica, Alenka, György hugocskája? Megmutatja szépen haja két fekete fonatkáját, Megmutatja szépen keble két fehérlő halmocskáját.

Az epikai stilus festői kellékei közűl említendők a díszítő jelzők, minők a „fehér” kastély (Bécs, levél, nap, tallér, halál, kéz, út), a „fekete” éj (vér, föld), a „sárga” arany (nap, búza), „ragyogó” könyek, „széles” síkság, „keskeny” ösvény, stb. Továbbá bizonyos számoknak gyakori alkalmazása, melyeknek eredetileg mythologiai jelentésük volt. Példáúl:

Fekete rigónak kilencz országa van, Mindenik országban három kastélya van, Minden kastélyában van három babája, Minden babájától három fiacskája, Mindenik fiának van három kabátja, Mindenik kabátnak három a zsebe, S három arany vagyon mindenik zsebbe’.

Vagy:

Vártam hosszú hét évig, Gyászolok majd hét évig.

A szlovén népdalról szóló legrégibb tudósítás Nicoletti friauli történetírónál található, ki 1550 táján följegyzi, hogy a tolmeiniek Mátyás magyar királyról és saját népök hírneves hőseiről énekelnek. Valvasor említi a Lamberg Pegam dalát. Az első ismert gyűjtő Zakotnik Dismas (meghalt 1793) volt, kinek gyűjteményében megvannak a Lamberg és Pegam, Jurij Kobila, Kralj Matjáž, Lepa Vida és a régi vásár hársfájáról szóló dalok. Vodnik V., az első műköltő, egyúttal szorgalmas gyűjtő is volt s 1807-ben német fordítás kiséretében kiadta a „Lamberg és Pegam lovagok párviadaláról” szóló éneket. Példáját utánozták Smolè A., Rudež A., Ravnikar M., Kastelic könyvtárnok és Prešeren Fr. költő. Kézirataikat átengedték Koritko E.-nek, egy Laibachba internált lengyelnek, kinek buzdítására öt füzetben meg is jelent az első szlovén népdalgyűjtemény „Slovenske pesni krajnskega naroda V Ljublani 1839–1844.” czímen Laibachban. E gyűjtemény, melyet gazdag tartalma tett becsessé, minden kritikai megrostálás híjával való s az elavúlt Bohorièica-féle betűkkel lévén nyomtatva, a többi szlávság előtt ismeretlen maradt. Ugyanez időben jelent meg Stanko Vraz szerkesztésében egy szigorúan csakis a népiesre szorítkozó másik gyűjtemény: „Narodne pesni etc. V Zagrebu 1839” czímen. Költői fínom ízléssel válogatta egybe a szlovén népköltészet legillatosabb virágait Grün Anasztáz „Volkslieder aus Krain” czímű németre fordított gyűjteményében (Lipcse, 1850). Stanko Vraz nagy kézirati gyűjteménye a laibachi „Matica Slovenska” tulajdona. Gazdag kincshalmazt lehetne még egybegyűjteni az újságok- és folyóiratokban szétszórt szlovén népdalokból, melyeknek kritikai összes kiadása most van készűlőben.

Várak, községek, parasztházak Franke Jánostól, fordította Boncz Ödön

Krajnában a csúcsíves korszakot megelőző időből származó várak nincsenek. A Vigaun melletti Stein vagy Katzenstein vára, mely a Valvasor-féle ábrázolatokon látható tornyokból, erkélyekből és folyosókból következtetve egykor román stílű építészeti részletekkel bírt, most romjaiban hever, és csak a nagy, szilárd váralji malom daczolt az idővel korunkig.

Krajnának régibb várai, melyek több-kevésbbé eredeti alakjukban maradtak fönn, a török berontásai ellen épültek vagy legalább bővíttettek és újból megerősíttettek azon szörnyű időben, mikor a nemességnek ezen másfélszáz évig tartott rettentő vész ellen kellett gyűjtögetnie és folytonosan harczra készen tartania erejét. A magas, nehezen megközelíthető hegycsúcsokat már ezen időszakot megelőzőleg elhagyták, és várépítésre olyan helyeket kerestek ki, melyek az útvonalakon, völgyeken és folyamokon való átkelést biztosították, továbbá olyan helyeket, melyeket sajátlagos fekvésök, így valamely folyó, vagy ennek magas és meredek partja, vagy valamely kiszökő hegysarok meredek széle oltalmazott.

Ezen várépítkezések kétféle alakzatot mutatnak. Az egyik fajtánál kiszökő félkörű, vagy szögletes sarokbástyákkal megerősített, magas falakkal körűlzárt udvarban nagyobb, kétemeletes épület áll. Ezen az ostrom veszélyének legkevésbbé kitett helyen álló lakóháznak, melyhez utóbb szárnyakat is építettek, a külső fala magának a körfalnak egy részét teszi s falai ehhez mérten vastagok, s nyílások és lövő-rések csakis kellő magasságban találhatók rajtuk. Az úri háznak kapuval, nagyobb ablakokkal és erkélyekkel ellátott homlokzata az udvarra néz; a külső oldal zárt, mogorva kinézésű. Azon czélból, hogy a védelmet kis helyre lehessen összevonni, a majorsági épületeket a váron kivűl helyezték el. A körfalak az udvar felől födött fa folyosóval voltak ellátva, a kapu íve fölött pedig nagyobb épületrész emelkedett.

Wördl vára, mely Rudolfswert mellett az itt már bő vizű és jó nagy Gurk folyó közepén alakúlt kies szigeten áll, megtartás egykori képét és tisztán láttatja az e fajta várak építése módját. Egy-egy fahíd köti össze a szigetet a két oldali partokkal. A nagy, vaslapokkal borított kapuszárnyak, melyek golyónyomokkal, dzsidák és csákányok által okozott résekkel és bevágásokkal embermagasságon felűl sűrűn borítvák, tanúskodnak azon ostromokról, melyeket ki kellett állaniok. Az egyik kapuszárnyon levő kis kibúvó szolgált egyes embereknek bebocsátására. Az udvarnak szabálytalan négyszögű alakja van, építője alkalmazkodott a területhez és inkább tekintett a czélszerűségre, mint az arányok egyenletességére. Az udvar hátulsó részét elfoglaló nagy épületen kivűl, melyből egy szögletes torony magasodik ki, van az udvarban még egy másik kisebb épület is, melyet az előbbivel egy keresztszárny köti össze.

Stein vár romjai Vigaun mellett. Sturm Józseftől

Sok kisebb kastély szintén hasonló elrendezésű. A Karavankák előhegységeinek déli lejtőjén levő Stermol vár egyszerű úri laka, és udvarának a hegység felé néző hátulsó oldala minden külső építészeti tagozásnak egyaránt híjjával van. Az udvart kerítő falakat négy, szögletes torony erősíti. A Rudolfswert melletti Lueg vár hátulsó oldalával egy szakadéknak hozzáférhetetlen sziklafalához támaszkodik és nagy, szegletes tornyai lakásra vannak berendezve. Alsó-Kranában Neudegg vára, mely először 1250-ben említtetik, magános dombtetőn áll, miért is úri laka a kerekbástyákkal védett udvarnak a közepén van.

Az e fajta építkezések közt legnagyobb Freithurn vagy Freienthurn, Tschernembl-kerületben a Kulpa balpartjának meredek párkányán. Fontos végvár volt ez, mely az itten könnyű átkelésű folyó fölött őrködött, s nemcsak urát védte a törökök ellen, kik erre szoktak Krajnába berontani, hanem menedékűl szolgált a környékbeli népnek is. A mi a neve származását illeti, Valvasor azt hiszi, azért nevezték Freienthurnnak, mert a török soha nem tudta bevenni. Magas és erős fala, melyet sarkain és támadásnak jobban kitett helyein kerek és szögletes bástyák védenek, nagy teret kerít be, mely egykor a vár piacza volt; még 50 évvel ezelőtt is házacskák és gunyhók állottak itt, melyekben veszedelem idején a menekűltek húzódtak meg. A környező föld színénél magasabb tornatér még most is fölismerhető. A külső falakon belűl egy másik fal húzódik, mely a tulajdonképeni várudvart a vár piaczától elválasztja. Ezen várudvarnak éjszakkeleti sarkán áll a hosszúkás négyszögű, ölnyi vastag falú vár, mely kerek saroktornyaival magában is erősség és a várbelieknek végső menedékhelyűl szolgált. Bizonynyal idáig is nyomúlt már az ellenség, mert a nehézkes vassal borított kapuszárnyon, mely a csúcsíves, kissé magasabban levő kapunyílást még most is elzárja, rések és bevágások vannak. A széles előcsarnok baloldalát egyetlen tágas helyiség foglalja el, a jobboldalon egy kisebb kamara van két folyosó közt, melyek a saroktoronyhoz vezetnek. A két fölső emelet elrendezése hasonló a földszíntéhez, csakhogy a helyiségek nem egy síkban fekszenek. Nevezetes, mily kevés és nem is épen tágas helyiséggel beérték a lovagok és várispánok. Az óriás, ép oly erős, mint vitéz Burgstalli Erasmus ezredes és ungvári kormányzó, „a ki a törököket János királylyal egyetemben derekasan kiporolta”, lakott e helyiségekben, melyek a magas növésű úrnak azon kivűl alacsonyak is voltak. Csakis a XVII. században épűlt hozzá az egyik saroktorony eltávolítása után az úgy nevezett „Generalbau”.

Wördl vár Rudolfswert mellett. Sturm Józseftől

A krajnai várak másik, az előbbinél valamivel újabb keletű s emebből fejlődött alakzatánál az udvart minden oldalról erős lakóházak zárják körűl, a sarkokon és fontosabb helyeken kerek tornyok emelkednek és az épületek ezen tornyok közé vannak beillesztve. Az e fajta épületek közt legnagyobb Seisenberg vár alsó-Krajnában. A Gurk folyó partjára meredeken kiszökő hegyfokon hét kiálló kerek torony közt kisebb-nagyobb erkélyekkel ellátott hatalmas falak merednek föl, egy vaskos, szegletes torony pedig középen a háztetők tömegéből emelkedik ki. Ezen völgyzáró erősség – „mely rendkivűl nagy és sok kerek toronynyal büszkélkedik”, mondja Valvasor, – fogalmat nyújt az Auerspergek hatalmáról és gazdagságáról, kiknek a XVI. század közepén kerűlt birtokába és abban maradt mind maig. A nagy udvar szabálytalan hosszúkás négyszögű és lejtős. Egy nyílt lépcső vezet a zárt folyosókhoz, melyek a különféle lakosztályokat és helyiségeket kötik össze. Kivűlről nézve a vár egységes épületnek látszik, minden jele nélkűl annak, mint az egyes részek különböző időből származnának; azonban a szögletes magas torony, mely sajátságosan tör ki a körűlötte levő épületrészek közűl, továbbá a zeg-zugos, föl- s levezető folyosók, valóságos útvesztők; az udvar felé néző ablakok nagyságának és alakjának különfélesége, aztán az egészen kicsiny zugudvarok bizonyítják, hogy ezen a váron folyvást változtattak és a XVII. századig egyre építgettek. A piacz felé eső kerek tornyok körűl kiszökő gyámköveken nyugvó karzat vezet, mely egyik részén féldomborúan készűlt virágfűzérekkel és díszítményekkel van ékesítve.

Hasonló, csakhogy kisebb építmény Auersperg vára, törzsfészke azon messze elágazott grófi és herczegi nemzetségnek, melyből a középkor óta napjainkig a tartománynak és Ausztriának annyi híres embere támadt. Az Ischza-völgy végében, magasan a völgy fölött előszökő hegygerinczen, a reifnitz-gottschee-i és gutenfeldi fensík kezdeténél fekszik, és a laibachi lapály felé vezető útat zárja el. A régi, Auersperg Konrád által 1067-ben épített várat 1511-ben földrengés dúlta szét annyira, hogy későbbi újabb fölépítésekor a régi várnak csak igen csekély része volt fölhasználható. Három sarkán kerek tornyok magaslanak, köztük a délkeleti, mely a hasonnevű piacz felé fekszik, különösen erős és nagyon kiugró. Ezen torony magasságának közepe táján hatalmas, messziről meglátszó czímer van befalazva: fehér, egykor aranyos ökör barna mezőn; rámázata renaissancekorbeli ugyan, de maga a domború művű kép sokkal régibb korszak jellegét mutatja. Magas falai komor és zárkózott tekintetűek; vastag párkányzat fut körűl az épületen, mely a faragott terméskövekből álló földszíntet a rajta épűlt lakóhelyiségektől elválasztja. A nyugati fal 1612-ben épűlt kapuzatával kissé barátságosabb tekintetű. Hosszúkás udvara meredeken lejtős és a benne épűlt kiszökő lakosztály szabálytalan. A régi várból maradhatott fönn egyebek közt a keleti szárny földszintjén levő öreg, úgy nevezett Luther-kápolna is. Falait, úgy szintén egyszerű, csúcsíves dongaboltozatát góthikus korból származó falfestmények borítják. Megtekintésre érdemesek itt még a XVII. századból származó deszkázattal és selyemkárpitokkal borított kicsiny, de jókarban levő helyiségek, úgy szintén a nagy torony földszíntjén levő ablaktalan várbörtön.

A Tschernembl-kerületben levő Krupp vár öt kiszökő kerek tornyával, a török pusztítások alatt szintén a lakosság menedékhelye volt. A laibachi várhegyen levő terjedelmes építménynek is, daczára többszörös átalakúlásának, még mindig a tornyok és ezek közé helyezett épületek által bekerített udvar az alapeszméje; Mokritz a Száva partján, közel a horvát határhoz, szintén e fajta nagyobb építmény.

Seisenberg vára. Sturm Józseftől

A várépítkezésnek ezen utóbbi alakzata vált általánossá azon nagyobb várkastélyok építésénél, melyeket a török berohanásai utáni időben emeltek. Midőn végre nyugodtabb idők következtek be, az épületeknél többé nem az ellentálló képesség játszotta a legfőbb szerepet, s ezért várhelyekűl lapályos területeket választottak, a lejtős szárnyak egyenes vonalúakká szélesűltek ki, az épület alaprajza szabályszerű négyszöggé vált, az emeleteket egyforma magasra emelték, a falakat áttörő nyílások nagyobbakká és számosabbakká lettek s a saroktornyok már pusztán díszítő rendeltetéssel bírtak, mert a védelmi tekintetet a pompázás váltotta föl.

A községek, a folyóvíz éltető eleméhez kötve, patakok és folyók mentén fekszenek. A hol a folyók a völgyek fenekén mostak maguknak mély medret, mint Felső-Krajna síkságán a Száva, Kanker és Zeier, ott a községek a völgyek széleire telepűltek, s a vizek közt kiterjedő mívelt földeken egész órajárásnyira sincsenek házak. A keskenyebb völgyekben és halmos vidékeken a déli fekvésű oldalakat keresték ki. Alsó- és Felső-Krajna katlanszerü völgyeiben, hol a vizek rövid folyásuk után a földbe vesznek el, hogy valamelyik hegynek a túlsó oldalán bukkanjanak ismét elő, a nagyobb községek a tágasabb völgyterűleteken és a fensíkokon fekszenek, a nagy számú tanyák pedig a csekélyebb horpadásokban vannak szétszórva.

Két folyóvíz egyesűlésénél, sőt gyakran – mint Krainburg, Neumarktl, Bischoflack – a két víz által befogott sarokban fekszenek a mezővárosok és városkák. Észrevehető még rajtuk, hogy a község helyének kiszemelésénél, keletkezésük idején, a XII. és XIII. században, első sorban a külső oltalomra, elegendő védelemre voltak tekintettel; egy-egy meredek párkányú fensík, vagy olyan hely, mely háttal valamely nehezen megmászható hegynek támaszkodott, különösen alkalmasnak látszott e végre, és tetemesen csökkentette a csak kőfalakkal védendő oldalak hoszszát. Szűk helyen szorongva csoportosúltak az ilyen községek keskeny homlokzatú házai egy hosszabb, piaczczá szélesűlt út körűl, melylyel egy, vagy két keskeny útcza halad egyközűen, s melyeket amavval kis keresztsikátorok kötnek össze; egyedűl a kastély és a templom épületei terjeszkednek ki egy kissé tágasabban. A mi a régi időben haszon volt, t. i. a területnek a védekezést megkönnyítő alakúlása, az élet megváltozott körűlményei között bajjá, akadálylyá változott, mely egyéb okokkal együtt gátolja az ilyen községek terjeszkedését. A körűlzáró falak eltűnését kivéve, az ilyen városkának most sem más a képe, mint a minő volt felvirágozásának idején, a XV. vagy XVI. században. Csupán a tartomány fővárosa, mely azon a helyen fekszik, hol a nagy forgalom útjai egymást keresztűlszelik, tesz szerencsés kivételt; Laibach a tartomány egyetlen városa, mely a hasonló nevű folyó balpartján fekvő és terjeszkedésre alkalmas területen a középkor vége óta tetemesen megnagyobbodott.

A paraszt szereti a faluban való együttélést; magános tanyák a kivételek közé tartoznak, s csakis ott fordúlnak elő, a hol a föld soványsága a sűrűbb népesedést lehetetlenné teszi. Még abban az alacsonyabb hegységben is, mely Krajna jelentékeny részét elfoglalja, falukban vagy pusztákon csoportosúlt össze a lakosság, mindenütt, a hol ezt valamely fensík, vagy kedvező hegyoldal lehetségessé tette. Még a hegyek közt magánosan lakó paraszt is messzire szétszórt községének hegyi kápolnájában találja föl látható kifejezését sorsosaihoz való tartozásának, s mindig is a község védszentjéről nevezi el saját tanyáját.

Parasztház a Száva felső völgyén Radmannsdorf mellett. Sturm Józseftől

A paraszt udvarház mintája gyanánt az a régi időből származó ház-alak tekinthető, mely legtisztábban a tartomány éjszak-nyugati sarkában maradt fönn; délnek, a tengerpart felé a délvidéki szokás, délkeletre pedig a szomszédos Horvátországban dívó építkező mód változtatott rajta.

Ha valamely faluhoz közeledünk, a gyümölcsösök facsoportjai közt néhány szalmafödelet vehetünk észre, itt-ott fehér fal csillog át, és csakis a templom tornya magaslik ki a terebélyes diófák fölé. A legnaposabb helyen, a falun kivűl állanak az egysoros, hosszúra nyúlt górék (Harpe), keskeny deszkatetejökkel, csoportokban, nem messze egymástól. A góré hoszsza, nyilásainak száma helyesen tájékoztat az egyes udvarházak (Hube) szántóföldjei felől, a górék száma pedig az iránt, mekkora az egész falu telekterűlete. A fél- és egésztelkes parasztok (Ganz- und Halbhübler) házai egyenlőtlen közökben sorakoznak a falu útjának egyik, vagy mindkét oldalán, azon gunyhók (Keusche) és házak pedig, melyekhez kevés, vagy épen semmi földbirtok sem tartozik, a falunak mintegy esetlegesen oda állított tartozékai gyanánt tűnnek föl. Az útat a házak ormózati oldalai és a belsőségek alacsony falai és palánkjai szegik be. Ha a bejárón befordúlunk, – az alacsony kapu csakis be van támasztva és egyedűl arra való, hogy a marhák átjárását megakadályozza, – a ház ajtajához érünk, mely mellett padnak hiányoznia nem szabad. A zöldes homokkőből készűlt ajtófeleket fönt ívszerű hajlás köti össze és a záró kövön az építés évszáma van bevésve, e fölé pedig a háznak a számát festették feketén. Az egyszárnyú ajtó ki van támasztva, otthon vannak. Egy-két lépcsőfokon a pitvarba lépünk, mely a háznak egész mélységét elfoglalja. A ház túlsó falának sarkában, azon nyílás előtt, mely a szoba kályhájába szolgál, áll egy keskeny, hosszúkás tűzhely, mellette a hátulsó falon egy nagy, befalazott katlan a disznók eleségének megfőzésére, a nagy mosáskor való tüzelésre, és a mennyiben gyümölcstermés van, a pálinkaczefre (Maische) kifőzésére. A nagy ételszekrény, melyben a háziasszony a mindennapi szükséglet készletét tartja keze ügyében, kissé odább ugyanazon falhoz van állítva. A tűzhely közelében a cseréptálak polcza függ, egy deszkán pedig a fekete főzőfazekak sorakoznak; az ajtó mögötti sarokba ásók, kapák és egyéb szerszámok vannak támasztva. Ha az egész pitvar nincsen is beboltozva, legalább a hátulsó részének boltozottnak kell lennie a tűzveszély ellen. Balra a szobába lépünk; ennek két ablaka az útczára, kettő az udvarra néz; az ablakrostély hullámos oldalú dűlt négyszög-mintázatú, sarkain lapos karikákkal összekötött rácsozat, mely a homokkőből faragott külső ablakfélbe van beerősítve. Az ablakok közti sarokban áll a nagy jávorfaasztal, melynek fehérsége és tisztasága a háziasszonynak a büszkesége; naponként lemossa, hogy mocsoktalan legyen. Az asztalfiában fekete kenyér és nagy kés van, hogy minden belépőt azonnal megkínálhassanak. Az asztal mögötti sarokban függ a feszűlet, mellette a faltól elhajlólag függesztik föl az üvegre festett kezdetleges színezetű tartós szent képeket. Egy tábla mögé van bedugva a kis paraszt kalendáriom, hogy ezen a falusi ember számára legtartalmasabb könyvecskét mindenkor és bárki is használhassa, a ki az ünnepek, névnapok és várható időjárás felől tájékozódni akar. Az asztal mögötti mindkét fal mellett széles, erős padszékek állanak és részben tovább érnek a szomszédos falak mentén. Az asztallal átellenben lévő sarokban van a nagy zöld kemencze, melyben az egész éven át főznek és kenyeret sütnek, s csakis nyáron és sültek számára gyújt a háziasszony az előtűzhelyen tüzet. A fal és kemencze közt, a felső részen, egy mindig üresen tartott hely van, mely télen kedves tartózkodó helye a gyerekeknek és mindazoknak, kik melegedni kivánnak. A kemenczének szoba felőli másik két oldala mellett keskenyebb, szilárd padszék áll; ennek körűlfutó fa-karjára szokták szárítgatás végett a ruhákat fölteregetni. A falazott, üres kemenczealjban kampók, lánczok és egy ládácskában a legszükségesebb szerszámok vannak összerakva. A kemencze melletti ajtónál függ a schwarzwaldi óra, az ajtó másik oldalán pedig a szenteltvíz-tartó és a fa evőkanalak faragott polcza. Legyalúlt élű erős mestergerenda tartja középütt a mennyezetnek véggel összeérő részeit, a szép lúczfenyűből készűlt, simára gyalúlt és tompa szélű keskeny deszkákat; ezen alsó deszkasornak ép oly széles közeit pedig egy második felső deszkasor födi be. A mennyezet alá néhány hosszú keresztdeszka van felfüggesztve, ezekre állítják télen zöld tálakban az aludt-tejnek való tejet s itt helyezik el a ház könyvtárát, a Hermagoras-egyesűletnek jámbor és oktató tartalmú évkönyveit is. Ez a nem épen tágas szoba, mely alacsony ugyan, mindamellett, mivel a közepes nagyságnál is kisebb ablakai jól vannak elhelyezve, és nyílásuk is széles, világos, a ház népének lakó- és társalgó helyisége, itt fogadják és vendégelik meg látogatóikat; ünnep- és vasárnapokon, mikor vendégeket várhatnak, az asztalt fehér abroszszal takarják le.

Vrem helység (Belső-Krajnában). Sturm Józseftől

A pitvarból a jobbra levő ajtó az élésházba nyílik s ebben a családi ágy, nagy, tarkára festett ruhaládák, szalonna- és zsírbödönök, füstölt hús és kolbászok töltik be a térséget. A pitvar alatti pinczében tartják az úgy nevezett nyers anyagot (Rohzeug): répát, burgonyát, s ott áll a nagy savanyú káposztás hordó is. Az első emeletnek, hová a pitvarból lehet följutni, beosztása azonos a földszintével; a szoba fölött vannak a házi lányok és nőcselédek háló helyei és ruhaládái, az élésház fölött pedig a nagy gabonás ládák állanak. A bedeszkázott oromzatnak az útcza felé nyílt folyosója van, melynek korlátján bokros rozmarin és mélyen lecsüngő szegfűbokrok cserepei állanak, és tudatják, hogy a házban eladó lányok, vagy fiatal szolgálók laknak. A lakóházhoz csatlakozik, vele egy sorban, a ló- és marhaistálló, végűl pedig a szecskás kamra. Bár a házat kivűlről is ki szokták meszelni, az istálló pusztán csak kitapasztva van. A tulajdonképeni erős ajtón kivűl minden istállón még alacsony rácsajtó is van, hogy a meleg időszakban a levegő járhassa és hűthesse. Az istállók fölött van a takarmánypadlás, a pajta fölött pedig vastag, tölgyfa dúczokba illesztett és keresztkötéssel erősített deszkákból a cséplőszérű van építve. Erre följárat vezet, melynek töltését felső részében boltívek tartják. A terhes szekeret ezen szérűbe húzzák föl, hol a takarmánypadláson keresztűl egészen a házig el lehet tolni. Az udvar felőli oldalon a takarmánytartó helyiségek hoszszában fa-folyosó (Galerie) vezet, melyre a ház melletti lépcsőn, vagy az említett följáraton át juthatni. Széles fa-csatornán át hányják le innen a takarmányt az istállók elé. A folyosó alatt az épület hoszszában egy vasrúd van húzva, melyen az udvarnak éber őre, a „Szultán”, csúsztatja végig a lánczát és egészen a ház kapujához eljuthat. A hosszú, nyeregformájú zsúptető kissé magasabb a lakóház, mint a gazdasági épület fölött. Az istállók elé hányják föl a trágyát, ott áll a disznóól kis faépülete is. Az udvar végében kert van.

A föld egyenetlensége, a telekrészletek fölosztása és alakja az elrendezésnek itt leírt módjától eltéréseket idézett elő. Ilyen eltérés az, mikor a ház homlokzatával áll az út felé; az udvar, melyre a pitvarnak egy másik ajtaján át lehet jutni, a ház mögött fekszik s a házzal egyközűleg fekvő gazdasági épületek teszik annak másik oldalát. A ház jobb sarkához szintén melléképületek sorakoznak, melyek aztán a kerítésfallal (Zwinger) együtt zárttá teszik az udvart. Emelet helyett a földszinten bővítik meg a házat a szoba melletti kamrával, s ekkor, mivel az egész háznak egyenlő a szélessége, a pitvar is mélyebb, s így hely támad egy kisebb konyha számára, az élésház mellett pedig az úgy nevezett felső pinczének jut hely. Ilyen szélesebb házaknak is van első emeletjük a szoba szélességében, mely igen gyakran gerenda-művezettel (Blockbau) épűlt. A házfödél hátúl, a kamra felőli oldalon, mélyen lenyúlik, a homlokzaton azonban magas, messzire kiszökik és beernyőzi az épület felső részének homlokzati és ormózati oldalán végig vezető fa-folyosót is. A mohos zsúptető, melyre egy dió- vagy körtefának árnyékos ágai hajlanak, meg az épületfának sötétbarnától világos szürkéig váltakozó színe, aztán a folyosók kivágásainak árnyékjátéka és a fehér falakon levő deszkadíszítések festőileg vonzóvá teszik az ilyen parasztházat.

Az épület elrendezésének ez a módja a Száva felső völgyén a neumarktli Feistritzig, meg a Pöllander és Zeier völgyben szokásos; az utóbbiban rendkivűl nagy, kilencz, tiz ablakos szobákra is találunk; ez ablakoknál állottak a fonószékek valamikor, midőn még Trieszt számára vitorlákat szőttek itt. A Bischoflach, Stein és Laibach között elterűlő lapályon ritka a magas ormózat, a nyerges tető csúcslapokkal van ellátva, melyek Krajna ezen vidékein mindenütt, egészen a horvát határig előfordúlnak.

Ezen a lapályon Winklern község kivételképen nem útczás falu, minthogy itt a jobbára jómódú lakosság házastelkei egy tó körűl fekszenek. A parasztháznak egy új eszményképét is föltalálták ezen vidéknek a tartomány fővárosához közelebb eső részein, melyet átalakításoknál és új építkezéseknél, hacsak lehetséges, meg is valósítanak. Az ilyen ház egyemeletes a kamrával együtt, arányosan széles és a palatető alatt az ormózatban szobák vannak. Az egyenes szemöldökű kapu bálványai sötét szürke márványból valók, melynek homályosan hagyott lapjain csiszolt díszítés, a háztulajdonos nevének aranyos kezdőbetűi és az építés évszáma láthatók. A háztetőből a kapu fölött falfok (risalit) nyúlik ki, mely néha oly kinyúló, hogy két oszlop is van alá illesztve. Tagadhatatlan, hogy az ilyen ház takaros vakolatával, nagyobb ablakjaival és zöld zsaluival, egyik oromzati oldalán kis virágos kertjével, melyet sűrű fa-rácsozat ótalmaz, csínos és barátságos tekintetű s a vénebb épületek közt vasárnapiasan fölcziczomázott jóllét hirdetője.

Belső-Krajnában még jobban elterjedt a fa- helyett kő-épületek emelése, mint Felső-Krajnában, a mint másképen nem is lehet ezen fában szegény és kővel bővelkedő Karszt-vidéken. Mennél közelebb jutunk Trieszthez és a tengerparthoz, annál feltűnőbbek azon eltérések, melyeket a bóra félelmetes ereje tesz szükségesekké. A házak itt alacsonyak, az útcza felé eső oromzat falazott és közepén kerek nyílással van ellátva. A tető is alacsony, vájt cseréppel van födve és nehéz kövekkel megrakva. Háztól házhoz boltozott bejáratú, tetőzet nélkűli fal vonúl, a kőlapokkal kirakott keskeny udvar pedig csakis a hátúl fekvő kert felé nyitott. A pitvar mélyiben igen alacsony, de tágas tűzhely áll, melynek tüzénél guggolnak télen az emberek, s inkább fagyoskodnak egyik oldalukon és pörkölődnek a másikon, mintsem hogy kemenczével fűtsenek; itt is föltalálható már a délvidékieknek sajátságos ellenszenve a mesterségesen fűtött szobai levegő ellen.

Alsó-Krajnának katlanszerű völgyeiben és domboldalain levő helységei és egyes házastelkei a felső-krajnainak kényelmesen terjeszkedő módosságához hasonlítva szegényeseknek és elhagyatottaknak tűnnek föl, csakis azon birtokosnak, kit telkein kivűl valamely üzleti forrás segít jólléthez, van csínosabb házastelke. Legelterjedtebb a fa-építkezés, azonban nem mint gerenda-rovású (Blockbau), mely csak elszórtan található, hanem mint dúczokkal megerősített deszkaház, mely kivűl-belűl be van vakolva, kitapasztva és meszelve. A szobapadlózatot rendszerint csapóföld pótolja, a kémény csakis kivétel és a tető által nyíltan hagyott oromzatot is csak mogyoróvesszőből font vértelek zárja el. A házastelek legtermetesebb épülete nem ritkán a czélszerű és igen erős ácsmívezető nagy kettős góré (Doppelharpe); olyan magasra emelve a föld fölé, hogy egy szénás szekér könnyen behajthasson, nyugszik erős mestergerendákon a takarmánytartó helyiség is, hogy a górét mindkét oldalról föl a tetőig szabadon járhassa a levegő. A takarmánytartó helyiség előtt folyosó van, melyre lépcső visz föl. Délnek a Gorjanz-hegységtől, mely tágas körben fogja át a Kulpa felé elterűlő, hajlatokkal bíró dombos és katlanszerű vidéket, már szembe tűnik a szomszédos horvát föld hatása ép úgy az építkezés módjában, mint a nép erkölcseiben és szokásaiban. A házastelkek nem az út mentén sorakoznak, hanem szabálytalan csoportokat alkotnak, mindenkor a területnek a hátán, vagy oldalában, soha a katlan fenekén. A csoport minden házastelke magában véve önálló egész, a falvak pedig ilyen egyes udvarok csoportozatából állanak. A paraszt a maga házastelkét „das Bergel” néven nevezi, s érti ezen lakóházát, gazdasági épületeit, a hozzá tartozó és alacsony sövénykerítéssel körűlzárt udvart, mely a disznóknak szolgál tanyáúl, mind együtt véve.

Magános ház Gribleben. Sturm Józseftől

A házak mindenestűl fából rovottak, kivéve a lakóház falának azt a részét, melyhez a pitvarban a tűzhely és a szobában a nagy kályhás kemencze dűl. A pitvarhoz, mely a tűzhely fölött kitapasztott sövénynyel van födve, egyébként pedig egészen a födélszékig nyílt, sorakozik a szobával szemközt a lakóháznak harmadik része. Két kisebb helyiségből áll ez, az egyik az élésház, a másik pedig a családfőnek és nejének kályhával ellátott és kimeszelt szobácskája. A cséplő-csűrön és a pajtán kivűl, mely az istálló fölött van, még egy másik kis „háza” is van a parasztnak. Egyetlen helyiség ez és a ruhaládák meg gabnakészlet tartására szolgál. E második ház mellé épített helyiségben van a kézi malom, e vidéknek szükséges eszköze, minthogy a Kulpa malmai már közepes vízállásnál is, tavaszszal és őszszel pedig heteken át is szűnetelni kénytelenek.

Mű- és népzene Krajnában. Keesbacher Frigyestől, fordította Katona Lajos

Krajna fővárosa sohasem volt valamely egyházi, vagy világi fejedelem udvarának székhelye, s így a tartomány mindenkor híjával volt azon jótéteményeknek, a melyek ily udvartartásból az illető városra vagy országra hárúlnak. Mert nem ritkán a tudományok és művészetek ápolói és a jó ízlés iskolái valának ez udvarok. Krajnában tehát a zene fejlődése kizárólag a nép természetes tehetségeire, ápolása egészen a krajnaiak műérzékére volt hagyatva. E népnek zenei hallása és éneklő kedve eléggé nyilatkozik népdalainak gazdag kincsében, a mely a régi időktől egész napjainkig fönmaradva, üdén csattog a hegyvidék völgyeiben ép úgy, mint a síkföld szőlővel beültetett dombsorain, közelebb hozza egymáshoz a szíveket a falu szűk szobácskáiban s áhítatosan zeng a templom mennyezete alatt. Ha tehát Krajna, lakosságának fejlett zeneérzéke mellett is, aránylag csak kevés kiváló névvel dicsekedhetik a műének és zeneköltés tágabb terén, népének zenére és énekre való hajlama azért minden alkalommal nyilvánúl, bármily messze múltba kisérjük is visszafelé az ország szellemi élete ez ágának történetét a tartomány, vagy fővárosa krónikáinak lapjain. A nép dalolva tánczolt a templom, vagy kastély előtti szent hársfa alatt, s a polgárság „víg hegedűszó” kiséretében mulatott a vásártéreken. Az „ifjú Lucidarius” czímű ismert német tanköltemény, az ausztriai népeket jellemezvén, a krajnaiakról ezt mondja:

Ze Kraine si wir des gebeten Daz wir windischen treten Nach der Blâterpfifen.

(Krajnában arra szólítanak föl bennünket, hogy vend tánczot[67]* járjunk dudaszó mellett.)

Ama kiválóbb zenészek és zeneszerzők között, kik vagy Krajnában születtek, vagy a tartományban folytatott hosszabb idejű működésük által annak szellemi élete történetébe tartoznak, Slatkonia György laibachi születésű bécsi püspököt és egyúttal I. Miksa császár karmesterét kell említenünk, a kit jeles zeneművésznek ismertek kortársai. Slatkonia 1477-ben császári udvari káplán Bécsben, 1503-ban laibachi főkáptalani préposttá, majd az isztriai Pedena püspökévé lett, s mint ilyen egyúttal a rudolfswerti prépostság haszonélvezetét is bírta, 1514-ben pedig a bécsi püspöki székbe emelkedett, a melyen 1522 április 26-án halt meg, mint a bécsi Szent-István-templomban látható sirfölírata bizonyítja. Arczképe ott látható a Szent-István-templom szentélyének kanonoki üléseit díszítő 18 mellkép között. Azon időben egyáltalában nem volt ritkaság, hogy magasabb egyházi méltóságok állottak a bécsi császári udvar zenekara élén, így példáúl Slatkonián kivűl még Textor Orbán, a későbbi laibachi püspök, a ki udvari káplán korában vezette a nevezett zenekart, nemkülönben Arnoldus de Prugkh, a hírneves zeneszerző s a laibachi székesegyház főesperese.

Prugkhi Arnold emlékérme. Eredeti példány után, Siegl Károlytól.

Prugkhi Arnold (olaszosan Arnoldo de Ponto) 1480-ban született Brüggében; nem tudni, mi módon kerűlt Laibachba, hol 1530-ban székesegyházi esperes, később pedig Bécsben a császári udvari zenekar főkarmestere („obrister Capellmeister der kaiserlichen Hofmusikcapelle”) lett, s mint ilyen halt meg 1545-ben. Szerzeményeiben, melyek motettekből, hymnusokból és énekekből, köztük Luther énekeiből is állanak, – dicsérik a mesteri ellenpontozást. Műveinek évszámozott kiadásai 1533-tól 1544-ig terjednek. Prugkhi nem volt krajnai születésű, de már kétségtelenűl ilyennek tekintendő Krajna leghíresebb zeneszerzője, a ki egyúttal a XVI. század második felének egyik legjelesb kontrapunktistája, Jacobus Gallus, német nevén Hänel, vagy Handl Jakab. Az összes zenetörténet-írók egyetértenek abban, hogy Gallus Krajnában született, noha születése helyét nem tudják megmondani. Biztos tudomás szerint 1550 körűl született jó módú szüléktől; ifjú korában az olmützi püspök karmestere lett, igen kedvező körűlmények közt élt, kora legderekabb és legműveltebb emberei közé tartozott, s egy Márton nevű fiút hagyva hátra, 1591 július 4-én halt meg Prágában. A strahowi könyvtárban egész gyűjteménye olvasható a halála alkalmából írt költeményeknek, s ezek megannyi ékesen szóló bizonyítékai a közszeretetnek, melyet Gallus élvezett. 1588-ban a császártól tíz évre terjedő szabadalmat nyert művei kiadására. Szerzeményeiben dicsérik a nagy szabású fogalmazást, s a Palaestinára emlékeztető művészi szerkezettel karöltve járó nemes egyszerűséget és bensőséget. „Ecce quomodo moritur justus” szövegű dallamát, Mendel állítása szerint, újabban a berlini székesegyház kara is fölvette műsorába.

Krajna népének veleszületett zeneérzéke egyébiránt nem csupán egyes kiválóbb nevű férfiak időről-időre való feltűnésében, hanem ama századok óta folytonos ápolásban is nyilvánúl, melyben a zenét iskolák állítása s más fejlesztő intézmények szervezése által részesítették. Így már a XVI. századból veszszük egy zeneiskola hírét, melyet a sittichi apát alapított a kormányzása alatt álló kolostorban; 1652 június 28-án a laibachi jezsuiták szerveztek egy zenetársúlatot. Habár e zeneiskolák első sorban az egyházi zenének szolgáltak, azért mégis megvoltak bennök a zeneművelésnek általános s így a világi zene fejlesztésének alapföltételei is. A tartományi rendek is tartottak fönn saját költségükön egy zenekart, a „rendi trombítások és tábori dobosok” („landschaftliche Trompeter und Heerpauker”) testűletét, mely a tartományi nemzetőrség kötelékébe tartozott. Hasonlóképen Laibach polgárőrségének is megvolt a maga zenekara, az ú. n. „Stadtthurner”-ek (városi kürtösök). Idővel mind a két testűlet szétzüllött, s 1815-ben a városi trombitások alaptőkéjéből kerűltek ki az ekkor alapított nyilvános zeneiskola szervezési költségei. 1702-ben új ápolóhelye támadt Laibachban a zeneművészetnek, az ekkor keletkezet philharmoniai társaságban, mely Krajna fővárosa elég korán virágzó szelleméletének tanújeleként mind e mai napig fönnáll, mint az osztrák-magyar monarchia legrégibb zeneegyesűlete, 110 évvel idősb a bécsi zenekedvelők egyesűleténél s 91 évvel előzte meg a párizsi konzervatóriumot. Ezen mindenesetre feltűnő jelenség magyarázatát keresvén, vessünk egy pillantást ama kornak s különösen Laibach városának azon időbeli szellemi életére. A laibachi polgárság fiai akkoriban szorgalmasan eljártak az olasz egyetemekre, különösen Bolognába, hogy alaposan készűljenek hazájukban később betöltendő hivatásukra. A tudományok gazdag kincsével, melyet ott gyűjtöttek, magukkal hozták az olasz műveltség ama góczpontjain elsajátított fínomabb erkölcsöket és jó ízlést is, s haza kerűlvén, az Olaszországban látott tudományos és művészi egyesűletekhez hasonlókat alakítottak szülőföldjükön. Így alakúlt 1670-ben a „Societas militaris” („die streitende Gesellschaft”), 1693-ban az „Academia operosorum” (mind a kettő tudományos társulat) és 1702-ben az „Academia Philoharmonicorum”. A krónika ezt írja róla: „Am 8-ten Jänner 1702 hat die Academia der H. H. Philoharmonicorum den Anfang genomben. Der Anfenger ist Herr J. Berthold von Höffer, bei dem sich vierzehn eingefunden und den Schluss gemacht und ihme zum Director gestituirt.” (1702 január 8-án alapíttatott a philoharmonikus urak akadémiája. Az alapító Höffer Bertalan J. úr, kinél tizennégyen összejöttek, szövetkeztek és őt tették meg igazgatónak.) Alább pedig: „Am 30-ten Juli (desselben Jahres) hat die Academia der H. H. Philoharmonicorum Ihre erste acta publica am Wasser Stromb Laybach mit Feyerwerch solemniter gehalten, welch acta zu sehen die ganze Stadt zugeloffen und alle Schüff biss auf ein Dienst gehabt, auch nicht genug vorhanden waren die leuth zu bedienen.” (Ugyanazon évi július 30-dikán tartotta a philoharmonikus urak akadémiája első nyilvános előadását a Laibach folyón ünnepélyes tűzijátékkal, a mely előadás nézésére az egész város összesereglett, minden hajó egytől-egyig szolgálatban volt s még így sem volt elég a sok ember kiszolgálására). A philharmoniai társúlat immár majdnem két század óta ápolója a zenének a fővárosban és a tartományban egyiránt. A társúlat történetének egyik megindító részlete, hogy 1809-ben, midőn Krajna franczia uralom alá kerűlt, tevékenységét egészen megszűntette, mert ezt illőbbnek látta, mintsem hogy magát kényszeredett mulatságba igázza („sich einem erzwungenen Vergnügen unterjochen”); csak 1814-ben, a francziák elvonúlása után támadt új életre, ünnepélyes fáklyászenét adván Lattermann báró osztrák helytartónak a kivilágított várkastély előtt. Legfényesb napjait azonban 1821-ben élte a philharmoniai társúlat, mikor a laibachi congressus alkalmával Ferencz császár, az orosz czár, a nápolyi király s e fejedelmek kiséretében számos államférfiú, diplomata és magas rangú méltóság időzött a város falai között; mikor német színi előadások váltakoztak tarka sorban olasz operákkal és philharmoniai hangversenyekkel az ünnepélyek folyamán, s az utóbbiakban első rangú művészek sorakoztak a rendes tagok mellé. A társaság hangversenyműsorainak gyűjteménye különben arról tanúskodik, hogy a harminczas évek olaszos irányzatát kivéve, általában a nemes ízlés volt benne az uralkodó. E régi és mindenkor annyira munkás egyesűlet rövid idő alatt ki is vívta magának az egykorúak elismerését s a tartomány szűkebb határain jóval túl is szép hírnévre tett szert. A legjelesb zeneszerzők is kiváló nagyrabecsűlés jelének tartották, ha tiszteletbeli tagjaivá választattak. E tiszteletbeli tagok sorában ott látjuk Dussek (1794), Haydn (1800), Gänsbacher (1820), Paganini (1824), Hüttenbrenner (1830), Kreutzer Konradin (1839), Milanollo Mária (1843) és még sok másnak a nevét. A társaság legfőbb büszkesége, hogy 1819-ben Beethovent is tiszteleti tagjai közé iktathatta; a nagy zeneszerzőnek megválasztatásaért írt sajátkezű köszönő-levele a társúlat irattárának legbecseseb ereklyéje. A zenemű, melyet Beethoven e levélben a társúlatnak igér, nagy valószínűséggel az a pastoral-symphonia, melynek partiturájában Beethovennek vörös plajbászszal tett sajátkezű bejegyzései (példáúl ütemjelölések stb.) láthatók. E partiturát is drága emlék gyanánt őrzi a társúlat hangjegygyűjteményében. 1821 óta a társúlat zeneiskolákat is tart fönn, s legújabb időben az 1815-ben alapított nyilvános zeneiskola is beléolvadt. Alapítását ugyan, a mint láttuk, az olasz műveltség behatásának köszönheti ez egyesűlet, de kétszáz éves fennállása már kiválóképen a németség kitartó buzgalmának érdeme.

Az olasz és német elem mellett újabb időben harmadikúl a szlovén is figyelmet kiván. Már a múlt század végén szerzett néhány szlovén dalt betétek gyanánt a nemesség színházában előadott operákhoz Zois báró, ki a tudományok és művészetek egyéb ágaiban is kitűnt a maga idején; s később is föl-föltűnik időről-időre egyes ünnepi alkalmakkor a színházban, vagy a philharmoniai társúlat hangversenyeinek műsorán egy-egy szlovén dal. De csak az 1848-iki, még inkább pedig a legújabb idők nemzetiségi mozgalma volt mélyebb hatással a szlovén műdal fejlesztésére; az 1872-ben alapított Glasbena matica e dal ápolását tűzte ki föladatáúl s ezt karok és dalok kiadása, zene- és énekelőadások rendezése, újabb időben pedig egy énekiskola fentartása által is igyekszik megvalósítani.

Nem szabad említetlenűl hagynunk a Cäcilia-egyesűletnek a templomi zene ápolásában tanúsított buzgalmát s különösen egy orgonaiskola szervezésében álló érdemét, valamint ama dicséretes szorgalmat sem, melylyel a tanítóképző-intézet a néptanítók zenei kiképzésén fáradozik.

A ki azonban a szlovén néptörzs természetes zenei tehetségéről helyes fogalmat akar magának szerezni, annak a szlovén népdal gazdag kincstárába kell behatolnia. Habár e tanúlmány közben első sorban a népdalok szövege fogja lebilincselni a figyelmet, melyet Grün Anasztáz fordításai már az irodalmilag műveltek legtágabb köreiben is föl tudtak kelteni: azért e szövegek mellett a dallamok hangzatossága és eredeti zamata is megérdemli egész érdeklődésünket. Az igaz, hogy tulajdonképeni krajnai népdalról annyiban alig lehet szó, a mennyiben tagadhatatlan, hogy a földnek az emberre gyakorolt hatása és Krajna földrajzi helyzete következtében az olasz, német és délszláv elemek közé beékelt lakosság népdala a szomszédos törzsek behatását mutatja fejlődésében. A felső-krajnaiak dalán az alpesi lakók, különösen a karinthiaiak dalának jellemző vonásai ismerszenek föl, de azért olykor a humor is fölcsillámlik, sőt nem ritkán a „Jodler”-hez hasonló részletek is akadnak bennök. A belső krajnai Karszt-lakónak dalán olasz hatás érzik, különösen a rhythmusban és a záró-akkord elnyújtásában.

Hasonmása Beethoven Lajos azon levelének, melyet a laibachi philharmoniai társasághoz intézett. Az eredeti után.

A leghamisítatlanabbúl látszik a szlovén jelleg az alsó-krajnai dalon, mint a melyre csak rokon törzsek, a szerbek és horvátok vannak hatással. Az alsó-krajnai dalok kivétel nélkűl, még a vígak is, a szláv népjellem minden törzszsel közös vonásaúl tekinthető mélabús hangúlat kifejezői; de azért a moll-hangnem koránt sem uralkodó bennök, rhythmusuk mindig kitűnik sajátszerűségével, s a zenei gondolatábrázolás többnyire egészséges érzékiséggel van kidomborítva. Mutatványúl az alábbi „Búcsú” (Slovó) czímű népdalt közöljük, mely meghatóan tolmácsolja a kedvesétől nemes lemondással elváló legény hű szívének érzelmeit.

A régi festői népviselettel együtt, melyet az ízléstelen franczia divatozó öltözet mindinkább kiszorít, a régi népdalt is számos divatos dallam czifrázza, melyek vajmi ritkán mutatnak valódi népies színezetet; mindazonáltal remélhető, hogy a krajnai nép híven fogja ápolni s meg fogja tartani a jövőben is őseredeti dalait. Mert hiszen sajátlagos szellemének legszebb kifejezését ép e dalokban leli meg a krajnai néptörzs, zengjék bár azok a szavak értelmét híven kisérő dallamokban bérczes honának szépségeit, a felvidéknek a kék eget tükröző tavait, a síkföld zöldelő szőlőtőkékkel ékes dombsorait s a színarany ragyogású bort, vagy szólaltassák meg fájó panaszhangokon a szív legbensőbb húrjait, legmélyebb érzéseit és szenvedelmeit.

A német irodalom Krajnában. Samhaber Edétől, fordította Király Pál

A német szellemnek költői mezben való nyilatkozásai nem hiányzanak Krajnában sem. Tudva van ugyanis, hogy már a kalandozó Lichtenstein Ulrik is ellátogatott Krajna hegyei közé, hol őt „a nemesség vend része” mint „gralva Venus”-t (királyi Venus-t) üdvözölte. Szintén találkoznak a tartomány urasági levéltáraiban és könyvtáraiban egyes régibb német irodalmi művek, mint példáúl egy kötet ó-német prédikáczió, Mózes könyveinek egy verses földolgozása, a Nagy Sándorról való ének, Barlaam és Josaphat, stb., melyeket Radics Péter juttatott napvilágra a por és pókhálók közűl.

Az első költői emlék, mely magában Krajnában keletkezett, a XIV. századból ered s „az Úrnak a sátántól való megkisértetését” adja elő egyfolytában folyó párversekben. Szerzője, Rasp Ottó, egy krajnai család sarja. Ugyancsak ezen századból való egy hártya-kézírat is, mely Krajnában keletkezett s Mária panaszának töredékeit foglalja magában. Ezekhez sorakozik „egy jó és szép imádság szűz szent Katharináról” („ain guet und schoens gepet von der heiligen jungfraw sancta Katharina”), mely 48 páros rímű verssorból áll.

Egészen ének és dal nélkűli volt a következő század, melyben a nép örökös aggodalommal tekintgetett a hegyek ormaira, vajjon nem hirdeti-e valamerről valamely kigyúladó jeltűz a félhold betörését. Ehhez járúltak a parasztlázadások, melyek miatt sok fényes úri kastély dőlt füstölgő romokba. Van is a krajnai parasztokról a XVI. század elejéről egy népdal, mely a győztes nemességet magasztalja, mely bátran fölkelt, hogy a lázadást elfojtsa.

Élénk szellemi élet ébredt a reformáczió bekövetkeztével. A várak és városok kőfalai közűl Németország fő- és középiskoláiba tódúlt ekkor a krajnai ifjúság, hogy tudásvágyát kielégítse; s egyszersmind német papok és tanítók érkeztek a tartományba, kik nemcsak Laibachban, hanem olyan kisebb városokban is, minők Krainburg, Idria, Gurkfeld, stb., hintegeték a műveltség magvait. Ezenkivűl létrejött Laibachban az első protestáns latin-iskola, melyben olyan férfiak mellett, mint Budina, Crellius, Bohoritsch, ott működött a jeles Frischlin Nikodémusz is, kinek a Zirknitzi-tóról írt latin „carmen”-je emlékoszlopává lett a szerencsétlen költőnek. Habár az oktatásnak a latin nyelv volt a középpontja, nem felejtkeztek el a német nyelv ápolásáról sem. Bizonyítja ezt a német katekizmus és énekeskönyv, melyet az ifjúság tanúlt, s bizonyítja a templomi éneklés, mely a szlovén mellett németűl is zengett. Sőt emlegetnek a pápa és az Antikrisztus ellen szóló gúnydalokat is, melyeket széltében énekeltek; de, minthogy elvesztek, nem bizonyos róluk, vajjon német, avagy szlovén nyelven voltak-e írva. A mi egyéb német költői műveket a XVI. század létre hozott, mind jelentőség nélkűliek; s ilyenek úgy Ferenberger János törökök elleni kiszállásának verses elbeszélése és a Rain nemes család leszármazásának rhythmusos földolgozása, melyek Laibachban a Mannel János-féle első, de csakhamar bezárt nyomdában jelentek meg, valamint Lamberg József krajnai tartományi főkapitány életének gyarló nyelvű leírása, mely 1.600-nál több verssorával s a benne elszórt elmélkedésekkel fárasztja az olvasó türelmét. Az olyan művek pedig, mint a jogtudós Pegeus, vagy a sokat útazott Herberstein Zsigmond munkája, részint tartalmuk miatt, részint, mivel latinúl vannak írva, nem illenek be ez áttekintésbe.

Az ellenreformáczió megindúltával minden nyoma eltűnt annak a szellemi életnek, melyet a protestáns Németországgal való forgalom ébresztett. Ettől kezdve a jezsuiták kerekedtek uralomra iskolában és tudományban. Befogadták a protestáns iskolai drámát is, hogy azt az egyház szolgálatában értékesítsék. A drámai anyagot főleg a bibliából és a legendákból merítették, ritkábban az egyetemes és a hazai történelemből. E drámák, melyek jelenetezési pompájukkal elkápráztatták a nézők szemeit, mind latinúl voltak írva; csak ritkán bocsátottak színre egészen német előadásokat, vagy oly drámákat, melyeknek latin szövegét, mint Fadinger Istvánnál, német versek tarkázták.

Báró Valvasor Weichhart János. Greischer Mátyás rézmetszete után, Hecht Vilmostól.

Veszedelmes versenytársaivá lettek a jezsuitáknak a felnémet nyelvű színészek, kikkel a német dráma a XVII. század közepe táján vonúlt be Laibachba. Szent Eusztachius megtérésével és vértanúhalálával lépett Hoffmann H. Ernő színész a háládatos közönség elé, mely hol egy-egy nyers komikus inas-alak tréfáin mulatott, hol olyan színpadi meglepetéseken legeltette szemeit, mint a vadállatok balletje, Krisztus a felhők fölött, stb. E vándor társaságoktól lelkesítve, két krajnai fi, Händler Márton és Harrer Menyhért, egy három fölvonásos drámát költött ezzel a czímmel: „Der verirrte Soldat” oder „des Glückes Probirstein” (Az eltévedt katona, vagy a szerencse próbaköve).

Ugyanazon időben, mikor Laibachban jezsuiták és színészek versengtek a színpadi elsőbbségért, ült regényesen magános, ormok környezte hegyi várában, Wagenspergben, a tartomány leghíresebb fia, Valvasor báró, és alkotta hazája dicsőségére „Die Ehre des Herzogthums Krain” (Krajna herczegség dicsősége) czímű munkáját. Valvasor, kinek ősei egy lombardiai nemes családból származtak, Laibachban született 1641-ben. Első oktatói jezsuiták voltak, de a külföld lett legjobb tanítómestere. Tapasztalással és tudománynyal gazdagon tért vissza hazájába és sokféle munkásságú élet után, melyet honának és a tudománynak szentelt, 1693-ban halt meg Gurkfelden Alsó-Krajnában. Minden vagyonát az „Ehre des Herzogthums Krain”-ra áldozta föl; neki magának semmi egyebe nem maradt, mint az az öntudat, hogy hazáját olyan művel gazdagította, melyben annak történetét, természeti állapotát és erkölcseit nem bírálatos kutatás alapján ugyan, de szeretettel gyűjtötte össze és tárta honfitársai elé. Valvasor iratai, melyekben, mint szintén a Holbein után készűlt halottak-tánczához írt rímes versszakaiban, nyers ugyan, de tiszta és nyílt szívből fakadó a nyelvezet, annál nagyobb elismerésre méltók, mivel akkor különben a latin tudományosságnak hódoltak, latin nyelven költöttek, mint ezt a XVII. századból és a XVIII. elejéről való sok krajnai tudósnak, különösen olyanoknak, mint Schönleben, Thalberg, Gerbetz és Pelzhofernek a munkái, vagy Hallersteini Zsigmond tartalmas distichonjai bizonyítják. Ezt a jelenséget az Olaszországgal való közlekedés, meg főleg, habár nem kizárólag is, az akkori időnek a román irodalmak felé hajló ízlése magyarázza meg.

Az olasz akadémiák mintájára létre hozták a XVII. század végén az Operosusok akadémiáját is, melynek tagjai a jelképökűl választott méh szorgalmával igyekeztek a tudomány mezején dolgozni. Ez akadémia azonban a jezsuiták ellenségeskedése miatt már alapítóival és első tagjaival együtt meghalt, s csak József császár korában ébredt újonnan életre. Ekkor is csak rövid ideig élt ugyan, de Edling gróf és Gussitsch báró vezetése alatt oly sikeres munkásságot vitt véghez, hogy Edlingnek „Der Isenz und die Laibach” czímű idillje szerint a Laibach folyó örömmel bólintgat fejével, mert „az ő szelíden csörgedező vízével oly gyakran lejtett egy-egy dal a kövér réteken át, vagy zengett végig a sudar tölgyek lombsátora alatt, mióta neki Minerva Gussitschban oly mély érzelmű és tevékeny múzsafit ajándékozott”. Szintén pengette a lant húrjait a Klopstockon lelkesedett Linhart Antal is, kinek Krajna a legrégibb hazai történelem első bírálatos földolgozását köszöni. Dicsőítette továbbá Krajna e Sined-je (Denis osztrák költő), valamint ő előtte már Harmayr tanár is, József császárt és Mária Teréziát, s végre olasz és szláv nyelvből való fordításaiban, mint pl. a Lamberg és Pegam közti párviadalban, olyan hangot zendített meg, mely fogékony visszhangra talált. A színpadot is, mely Zois Zsigmond pártolásának örvendhetett, megajándékozta egy ilyen czímű drámával: „Miss Jenny Lowe”. A drámai előadások iránt olyan mértékben fokozódott az érdeklődés, a mint a fel-német nyelvű színészek mind gyakrabban és mind hoszszabb időre szállottak meg Laibachban. Ezek 1730-ban Krainburgban és Laibachban nyílt helyen már egy német passio-játékot is bemutattak 15 előadásban, a mivel „gyakran meg-megríkatták a nézőket”. Majd koronként ismét bohóczkodásokon vagy történeti drámákon (Staatsaction) mulattak, hallgattak olasz dini-danát, vagy tódúltak a jezsuiták drámáit nézni, kikkel még a kapuczinusok is versenyezni kezdtek, mint a „Bellidux” czímű kapuczinus színdarabnak 1743-ban történt előadása bizonyítja. Így lett lassanként közóhajtássá egy állandó színház emelése, mely a hatvanas évek közepén csakugyan föl is épült azon a téren, a hol ma a múzsatemplom leégett falai szomorúan s szemrehányólag néznek a város lakosaira. Ettől kezdve teljes volt a német színmű diadala. S habár még olyan kontár színdarabokat is, mint a „Diego und Lenore” szomorújáték, vagy a „Die verfolgte Ungekannte”, s a „Pyrrhus von Epirus” énekes darabok, el kellett tűrni: Leisewitz „Julius von Tarent”-je, melyet Schikaneder vezetése alatt adtak elő, már azt a jobb időt hirdette, mikor az 1800-dik évben Schiller géniusza vonúlt be ide diadalmasan a „Haramiák”-kal. Már a Schiller hatása mutatkozott Zuppantschitsch Z. A. tanár költeményeiben, ki az 1806-dik évi hetilapban illyr költészeti töredékeivel lépett föl. Ezen inkább szelíd, eszményi irányú irónak szeretetre méltó tehetsége nem annyira hazafias drámáiban, mint inkább balladaszerű elbeszéléseiben nyilatkozott. Buzgó alkotásvágy szállta meg a lelkeket. Költészet és tudomány versenyre kelt mind a két nyelven, hogy a József korszakának a távol s félre eső Krajnában is becsűletére váljanak. Nem egy hírneves íróval találkozunk, úgy idegennel, mint bennszülöttel, kiknek tudománya hatással volt a tartomány művelődésére. Sőt a szlovén műköltészet atyja, Vodnik Bálint, annyira neki buzdúlt, hogy barátjával, Linharttal, „Krajna, Görcz és Gradiska története” czímű, németűl írt munkája által versenyre keljen; míg mások a nyelv- és természettudomány terén keresték és találták babéraikat.

Grün Anasztáz mauzoleuma. Bernt Rudolftól

A német irodalomnak Krajnában való előmozdítására irányzott legnemesebb törekvés Schiller buzgó hírnökét, Richter tanárt, lelkesítette, ki 1817-dik évi emlékezetes fölhívásában a szépnek minden barátját fölszólította, hogy az ő zászlaja köré sorakozzanak és a hazai kincseket napvilágra hozzák; így Laibach az „Illyrische Blätter”-ben, melyhez később a rövid életű „Carniolia” is csatlakozott, olyan folyóiratra tett szert, melyben a márczius előtti korszakbeli hívatott és hívatlan múzsafiak rakták le költői alkotásaikat. A „híres krajnaiak csarnoká”-ban (Galerien berühmter Krainer) regényes szellemben életre keltének a koporsóból olyan férfiakat, kik tollal és karddal valami nagyot vittek véghez; balladákban s elbeszélésekben hazai mondákat dolgoztak föl; dalok- és ódákban zengették Krajna csodáit; ellesték – mint Milko és Thomschitz – a szlovén népdal hangjait; bokrétákat gyűjtöttek idegen műirodalmak virágaiból s végre alkalmilag ki-kifejezték a császári ház iránt öröklött szeretetöket és hűségöket. Alak tekintetében legtisztább művei vannak a szemlélődő Hermannsthali Hermannak, ki egy ideig „mint jövevény élt e szláv tartományban”. Őt körötte csoportosúlnak: az oktató irányú Ullepitsch Károly, más néven Laurent, az idegen ösvényeken ügyesen járdaló Schwarzthali Húgó, a beszélyíró Babnigg, továbbá Kordesch, Frank, Petruzzi, Laschan és mások. Megilletődéssel kell megállapodnunk Hilscher J. Manó nevénél, ki születésére nézve cseh volt ugyan, de mégis teljes joggal számítható a krajnai irók közé. Tizenkettedik esztendejében volt, mikor Laibachba kerűlt; itt növekedett és ért érett kort tanítója, a művelt Dahl őrmester keze alatt, s önté, mint közlegényi sorban levő költő, megkapó panaszdalokba lenyűgözött geniuszának följajdúlásait. Élet és szerelem lemondást prédikáltak az ifjú dalnoknak úgy, hogy ő társaságot kerűlve és hidegen, „mint sas, mely az égen egyedűl repűl át”, mind inkább magába és a vele lelkileg rokon Byron költészetéhez vonúlt, kinek Manfrédját és héber melodiáit lendűletes németséggel fordította le.

Szebb sorsa volt Grün Anasztáznak, a grófi dalnoknak, ki a babérkoszorút, melyet Hilschernek csak az utókor font, már kortársaitól átvehette. Őt, mint szülőföldje igaz fiát, mindig csak ide vonzotta az élet zajából az ő Thurn am Hart nevű idilli otthona, hol az erdőség csöndes magányából költői hangúlatot merített. A szülőföldje utáni vágy adta ajkára huszonegy éves korában az „Illyria” czímű ódát; a kies Veldes s a hozzá tartozó zöldelő szigetke és Szűz Mária temploma lelkes megéneklőre talált benne. De leghálásabbak iránta a krajnaiak „Volkslieder aus Krain” czímű fordításaiért, melyekben a szlovének mondái, erkölcsei és a természetről alkotott képzeletei sajátszerűen tükröződnek vissza. Az a kivánata, melyet a költő Illyriához intézett üdvözlésében ekként nyilvánított:

Sei mir gegrüstt, Land meiner schönsten Träume, Land, das mir Leben, Lied und Liebe gab, Das liebend nährte meines Lenzes Keime, Wie meine Wiege, sei du auch mein Grab!

(Légy üdvöz, legszebb álmaim hazája, Te, ki éltet, dalt s szerelmet adál, Tavaszbimbaim szerelmed táplálta, Te légy sírom is, mint bölcsőm valál!)

csakugyan teljesűlt. A zöld erdőség közelében emelkedik egy messze tekintő szabad téren az a mauzoleum, melyben a rózsák költője pihen. Grün halálaiglan a tartománynak még minden szellemi erői harmóniásan egyesűltek a békés munkálkodásra. Hálásan szentelt Prešeren a német nyelvnek egy költemény-koszorút, melyek szép tehetségét a németekkel is megismertették. S valamint Prešeren, csaknem valamennyi szlovén múzsafi a német költészet forrásából merített. Közűlök sokan, – mint Vesel, Cegnar, Toman, Voljavec, Cimpermann, – Goethét és Schillert is merték fordítgatni, viszont a maguk szlovén költeményeit német mezben nyújtották cserébe, vagy eredeti költeményeket is írtak német nyelven, mint Prešérnen kivűl Vilhar Frigyes, ki a német ősöket és azok utódait mint rajna-parti őrállókat dicsőitette, vagy Pessiak Lujza, ki még legközelebb is egy kötet német költeménynyel kívánt magának „a gyermeki szívekhez” útat egyengetni. Viszont a németek is hevűltek a szlovén költészetért s megkisérlették Prešeren és mások műveit lefordítani, így Melzer, Rizzi, Peen, Germonik, gróf Pace és végre Dimitz Ágost, ki a búvárkodó szorgalmával s a hazafi szeretetével írta meg Krajna történetét.

Isleib szerelmi képzelgései, Grünewald Henriette ártatlan elbeszélései és Radics-Kaltenbrunner Hedwig szellemeskedő közleményei a legújabb jelenségek a krajnai német irodalomban.

Charlemont Húgótól



[67] A szlovének visoki ples nevű néptáncza.