Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Krajna őstörténete.

Krajna őstörténete.

Deschmann Károlytól, fordította Boncz Ödön

Leletek a laibachi láp czölöpépítményeiből; háttérben a Steini Alpesek. Charlemont Húgótól

Krajnának kimutatható legrégibb lakóhelyei a mostani laibachi lápban ellenség és vadállatok ellen alkotott czölöpépítmények voltak. Ezek a mi időszámításunknál bizonyára két évezreddel is régibb korúak. Akkoriban nagy tó födte ezt a 2–3 négyszögmyriaméternyi lápterületet, melybe Belső-Krajna barlangi vizei ömlöttek. Utóbb, ismeretlen időszakban, ezen tó vize a Szávának szomszédos, csakis egy alacsony hegyláncz által elválasztott medrébe folyt le, s az egykori tónak kagylókban dús fenekét hatalmas tőzegképződés födte be. Ennek védő takarója alatt maradt fönn az egykori háztartás hulladékaiból és egyéb, véletlenűl a tóba hullott tárgyakból álló azon kultur-réteg, mely világos bizonyságot tesz az egykor e lápban czölöpökön állott emberi lakásokról, azon korból, mikor az ember a fémeket még nem ismerte és pusztán kő meg csont szerszámokat használt.

A Brunndorf mellett fölkutatott czölöpépítmény, mely az egykori tó déli szélén, a sekély parttól mintegy 250 méternyire állott, csupán egy része annak a háztelepnek, mely e szigetekben gazdag víz fölött épűlt; a fönmaradt nyomokból következtetve, várható, hogy e tőzegtalajnak további ásogatása alkalmával még sok más czölöpépítményi háztelep is fog előkerűlni, hasonlóan azon számos telepekhez, melyeket a nagy német és svájczi tavakban találtak.

Ezen lakóhelyek, melyek egyes kisebb csoportokban állottak, nemcsak nyáron voltak népesek, hanem télen is, mit az éneklő hattyúnak a kulturrétegben gyakran föltalálható csontjai is bizonyítanak. Ezen, éjszakról jövő téli vendég még mostanság is el-ellátogat a Laibach-körűli tőzeges mocsarakra. A gődénynek, kormoránnak, darunak, gólyának, gémnek, vadkacsának és más madaraknak szintén gyakran előfordúló csontjai talán ezen vízi szárnyasoknak a tó védett öbleiben volt költő helyeiről származnak. Halászat, vadászat és baromtenyésztés volt a lakosság fő foglalkozása. A halászatot részint hálókkal űzték, melyeket a szarvasagancs ágaiból készűlt erős tűkkel kötöttek és a tófenékre a nagy számmal előkerűlő cserépből égetett orsószerű hálósulyokkal bocsátottak le; részint pedig nagyobb ragadozó halak, mint lazaczok és csukák fogására sajátságos, a szarvas-agancs hegyeiből készűlt, kis halalakú, középen a zsineg áthúzására lyukkal ellátott horgokat használtak.

Krajnának ezen őskori, ma már eltűnt állatvilágához tartozott még a már említetteken kivűl az ősmarha, a jávorgím s a vadkecske is; e három állatnak csak igen kevés csontját találták, de annál több vidra- és bölénycsontot. A bölényt vermekben foghatták, nagyobb részint fiatalon, bár óriási állatok tülkei, koponyarészei, gerincz- és lábszárcsontjai is kerűltek elő, melyek nagyságra nézve azon Kr. után VI. században itt elejtett vadakéihoz hasonlíthattak, melyekről a longobárd történetiró, Paulus Diaconus, tesz említést. Azt írja ugyanis, hogy beszéltek neki egy, a mai Birnbaumerwald egyik ormán, a Königsbergen elejtett olyan nagy bölényről, melynek bőrén 15 ember elfekhetett volna egymás mellett. Vidratanyák a tóba folyó vizekben igen gyakoriak voltak; több mint 150 ilyen őrlőnek koponyamaradványait gyűjtötték össze. Két, tölgyfából készűlt, csapóajtókkal ellátott csónakszerű fogót is találtak, melyek szerkezetre és nagyságra nézve teljesen hasonlók a Pomerániában előkerűlt ismeretes fogótőrökhöz; ezek nyilván vidrafogásra szolgáltak. A fő vad azonban a századunk közepe óta Krajnából kipusztúlt gímszarvas volt, melynek összegyűjtött csontjai mintegy 500, különböző korú állattól származnak, a szarvasborjútól kezdve a legkifejlettebb gímig. Ezen a vadon kivűl a berkekben és erdőkben még vaddisznó is tanyázott, több, épen maradt vadkan-koponya talán a czölöpépítmények kunyhóinak diadaljeléűl szolgált, s így kerűlhette el a különben szokásos összetörést, mit csakis a kutya és borz koponyája kerűlt ki. Az itt említett és gyakran előfordúló állatokon kivűl előkerűlnek még az őz, medve, hiúz, és farkas csontmaradványai is.

A czölöplakókat bőségesen ellátta táplálékkal a marha-, főleg a birkatenyésztés is. A fölemésztett birkáknak, melyek szarvval biró, valószínűleg a muflontól leszármazó fajhoz tartoztak, csontjai számra fölűlmúlják az összes többi állatokét. Kecskéjük is nagy számmal volt, továbbá tőzegi marhájok és disznójok is. A disznót makkon hízlalták, melyből nagy készleteik voltak. A malaczpecsenye kedves eledelük volt. Az embernek hű kisérője, a kutya, két fajban található föl. A patkányfogó-ebhez, vagy spiczlihez hasonló nagyságú kisebb fajta a sakáltól származik, és jellemző a kőkorszakra nézve. A másik nagyobb, melynek koponyaalkata a juhászkutyáéhoz hasonló és az indiai farkas származéka, csakis az érczkorszak kezdetén tűnik föl. A lónak semmi nyomára nem találtak.

Gabonatermesztésre mutató nyomokra eddig nem akadtak; lent azonban valószínűleg termesztettek, vagy legalább földolgoztak. Az elszenesedett állapotban talált lenszösz fonálmaradványok, melyeket bojtokká kötöttek össze, a szálnak teljesen egyenletes sodrását mutatják. Ezt az őz czombcsontja csövének és az éneklő hattyú szügycsontjának segítségével készítették így. A gabonafélék látszólagos hiánya gyanítanunk engedi, hogy azt náluk a vízi sulyom (Trapa natans) pótolhatta, mely vízi növény a tó fölszínét nagy darabokon födte. Üres tüskés héja 10–12 centiméternyi vastag rétegben maradt fönn a czölöpépítmények helyén, a hol lisztes, gesztenyéhez hasonló ízű belét őrlőköveken törték meg, miként ezt Plinius bizonysága szerint a Strymon folyó mellett lakott thrák nép is tette, mely a tribulusból, vagyis ezen sulyomból édeses kenyeret készített. Ezenkivűl ették még a czölöptanyákon a mogyorót, somot, sőt még a nem épen kellemes ízű kökényt is; a málna kisajtólt magjai, melyeket csomóstúl dobtak a tóba, mutatják, hogy ez ízletes gyümölcsnek a levét is használták.

Kőből készűlt fegyvereiket és szerszámaikat, mint kész árút, máshonnét szerezték be; odavaló kövekből készített eszközt összesen öt darabot találtak. Tűzkőből való késecskékhez, fűrészekhez, nyíl- és lándzsahegyekhez ugyanis – melyekből összesen 36 darab kerűlt elő – a szükséges anyag messze környéken nem volt föltalálható, valamint nem voltak alkalmasok az ottani kőzetfajok baltákúl és átfúrt csákányokúl sem; az e fajta, összesen 22 darab eszköz szerpentinből, vagy szarukőből készűlt idegen földön. A legbecsesebb kőeszközök közűl valók egy nephrytből készűlt balta és egy zöldkőből való kis véső.

Ezen, kőeszközökben való szegénység mellett számtalanok a zsákmányúl ejtett szarvasok agancsából és kemény, rugalmas csontjaiból készűlt fegyverek és szúróeszközök. Az agancs törzsöke csákányúl szolgált, mely a foklyukába erősített nyél markolatával sújtva, rendkivűl hathatós fegyver lehetett; számra nézve több mint 200 kerűlt elő ilyen; a szarvasagancs bogai pedig szorítókúl szolgáltak csomagok összekötésére, úgy szintén gamószerű ruhakapcsokúl és más eszközök készítésére. A szarvas és vaddisznó lábszárcsontjaiból, sőt ezeknek a szilánkjaiból is alkalmas tőröket, nyíl- és lándzsahegyeket, hatjűket, kisebb szúróeszközöket, továbbá iróvesszőket faragtak; ez utóbbiakkal karczolták széles és lapos bordákkal szalagozott agyagedényeikre a díszítményeket. Hímzés számára való fínom varrótűket a szarvas vékony bordaszilánkjaiból készítettek. A vésőszerűen alakított erős csontdarabok a leterített vad bőrének lefejtésére szolgáltak, s ezek alakjukra nézve egészen hasonlók a mészárosok által most is használt nyúzó késekhez; a bőrök szőrének eltávolítására a vadkan kiélesített agyarát, a bőr simítására pedig a bölény állkapcsának darabjait használták. Nyakukon ékességűl átlyukasztott lapos, kerek mész- és paladarabkákat, továbbá a medve, borz, vadkan és bölény fölfűzött fogait viselték. Üveg- vagy borostyánkő-gyöngyöket itt a czölöpépítmények között nem találtak. A fölsorolt csontfegyverek és eszközök hegyesítésére és élesítésére való kitűnő csiszolókövek szintén nagy tömegben kerűltek elő, s azok némelyike át is van lyukasztva.

Az egykori czölöpépítmények helyén talált 15 réztárgy – balták, kések, tokos vésők, stb. – továbbá öntő csészék, olvasztó tégelyek és öntőminták igazolják, hogy ezen telepeknek fönnállása idején már a fémek földolgozása is megkezdődött. Kerűltek elő végűl bronztárgyak is, úgy mint két, sáskalevél alakú, gazdagon díszített kard, továbbá tőrök és balták. A láp más-más helyén talált négy, tölgyfatörzsből készűlt csónakot kétségtelenűl ezen bronzbaltákkal faragták, valamint a tiszafából készített, gyermekjátékúl szolgált csészéknek és a fák kinövéseiből csinált tálacskáknak félreismerhetetlenűl gondos munkája is csak bronz kés segítségével sikerűlhetett.

Rendkivűl kifejlődött volt a fazekasmesterség. A százakra menő s épségben fenmaradt edények és jellegző cserépdarabok, melyeket épen olyan nevezetesekké tesz alakjuknak, mint díszítményeiknek gazdagsága, igen fontos darabjai ezen tavi lakótelepek leltárának. Mert kétségtelen, hogy ezek ott helyben készűltek. Ez edények alakjukban igen változatosak, természetesen a szerint, hogy mi volt a rendeltetésök. Díszítésök igen szép és a csontvesszővel reájuk karczolt rajzolatokat a beléjök dörzsölt fehér agyagfölddel még föltűnőbbekké tették. Egyes darabokon hullámosan körűlfutó szalag, vagy kiálló dudorokból alkotott koszorú van alkalmazva; másokon az edény egész külsejét vagy annak csakis némely részeit körömnyomatokkal, egymást keresztben metsző egyenes vonalakkal, benyomott zsinegek vagy fínom háncsszövetek által alkotott szalagokkal, vagy körűlfutó karikával látták el; ezenkivűl kerék- és rutaszerű díszítések, melyeket pontsorokkal, szalag vagy fürészfog módjára idomított csipkézettel, szegélyzetekkel körítettek, valamint négyszögek és körök, melyekbe álló vagy fekvő kereszteket rajzoltak, voltak a legkedveltebb díszítő alakok.

Miként a fonást, szövést és hímzést az asszonyok üzték, úgy a fazekasmesterség is asszonyi kéz munkája volt, kiváltképen pedig az agyagból készűlt számtalan gyermekjáték félreismerhetlenűl a czölöpépítő népség asszonyainak anyai szeretettel alkotott műve. A nők készitettek apróságaik számára parányi csészécskéket olykép, hogy az agyagrögbe hüvelykújjukat belényomták; ezek csináltak apró edényeket, vedreket, tálczákat, ezek idomították a belűl üres, kavicscsal töltött csörgőedénykéket bagoly-, sündisznó-, hordó- vagy orsóformára, s az ilyen játékot gyermekeiknek a nyakukba aggatták.

Ezen tavi telepek végső sorsa felől eddig a kutatás kevés bizonyos fölvilágosítást nyújtott; csakis azt tudjuk, hogy a fémek használata, és pedig, miként a czölöpépítményekben magukban és néhány, a tartományban egyebütt elszórtan előkerűlt lelt tárgyak is valószínűvé teszik, legelőbb is a bronz használata terjedt el köztük mindinkább.

A vasnak legkorábbi mívelése csakis a hallstatti korszakban mutatható ki. Jellemző ezen időszakra nézve, hogy ekkor már majdnem kizárólagosan csakis a vasat használják fegyverek készítésére. A fegyverek közt sajátságos módon a vaskard csak ritkán kerűl elő; de találtak vasból készűlt tokos vésőket, úgy nevezett kelteket, késeket és egyéb szerszámokat; az aranyfényű bronzból pedig sisakokat, apró eszközöket öntöttek és kovácsoltak, vagy vékony lemezekké lapították, melyekbe, midőn áldozati edényekűl vagy különféle ékességekűl dolgozták föl, trébelt művel alakos ábrázolatokat és fínom díszítményeket kalapáltak.

Krajnában ekkor a földmívelésre és baromtenyésztésre alkalmas térségek már eléggé népesek voltak. Az Alpeseken inneni néptörzsek közűl a Száva vidékéhez leginkább a tauriskok tartoztak; ezek a szomszédos nori alpesvidék lakosai voltak, a hol bányászattal és sótermeléssel foglalkoztak s kiterjeszkedtek Krajna felé is egészen Olaszország kapuiig. Legrégibb telepeik egyikének tartják az általuk a Laibach és Száva folyókon űzött hajózás főgyülekező helyét, a tauriski Nauportumot, vagyis a mostani Oberlaibachot.

A kitűnő nori vasnak dél felé való eladásában Krajna is részt vett. A wocheini Alpesek zárt katlanában a Witnach fölötti ajdovske gradec nevű pogányhalmon sokkal a római uralom előtt már megerősített vashámor állt; a Rudnopoljéban levő elhagyott babércz-aknákban pedig ama jellemző üveggyöngyöket találták, melyek a bányászatnak igen korai időkben való mívelésére engednek következtetnünk; az ezen ékességet használt érczkutatók sírjait pedig Lepenze faluban, a Wocheini-völgy bejáratánál találták föl. A Belschiza Alpes tövénél, Veldestől éjszakra levő vasbányászatot, úgy látszik, már ezen időben üzték, az ezen Alpes előtt keresztben fekvő hegygerinczből merészen kiszökő két sziklacsúcs, melyet „Ajdovne”, vagyis pogányormok néven neveznek, volt ezen telepnek a védelmi helye. Turnau mellett Tschernembl közelében a Kulpa lapályán szintén maradtak fönn az ottani gyepvasércz egykori kohóiból származó cserép öntőcsövek, továbbá nagy tömegben találnak az akkori telepek helyein és környékén vassalakot is. Ezenkivűl nem volt az akkori bányászok előtt ismeretlen az ólom előállítása sem, a Möräutsch melletti Škofski hrib, továbbá a Nassenfusstól délkeletre eső Petschargraben „pogányaknáiban” – „ajdovske jame” – bizonynyal már azon időkben is üztek ólombányászatot. Az ólmot kisebb ékszerek, karpereczek készítésére és a bronzedények vájt abroncsainak kitöltésére használták.

Sittich melletti Virből való fegyverek, bronzedények, gradiscék és gomilék. Charlemont Húgótól

Az akkori bányász népség a letelepűlésre könnyen védhető emelkedettebb helyeket keresett ki, melyeket fölhányt földsánczokkal, árkokkal és egyéb védelmi művekkel igyekezett az ellenséges támadások ellen megoltalmazni. A nép ezen, maig is tisztán fölismerhető erősségeket gradisce néven nevezi; kétségtelenűl ott voltak áldozó helyeik is; egyes ilyen körűlsánczolt hegycsúcs tetején jelenleg is hegyi kápolna áll, s egyébként is ezen, hegyeihez ragaszkodó népnek jelleméhez tartozik, hogy a messzebb kilátást nyújtó magasabb helyeket szenteljék vallási áldozó helyekűl. A tartománynak minden akkori lakott része megrohanások elleni védelműl ilyen magas őrhelyekkel volt ellátva, honnan egymásnak jelt adhattak a tartományt fenyegető veszély felől.

A szomszédos velenczei terület határán, a Wippach fölötti Planiczában szintén effajta jelentékeny erősség volt a Karszt-hegység azon magaslatain, melyek az éghajlat és fekvés tekintetében Olaszországhoz tartozó Wippachi-völgy fölött uralkodtak. A pojki fensíkon, a tartomány belsejébe vezető egyik legfontosabb átjárón szintén nagy számmal voltak ilyenek. Éjszak-keletre legvégső erősség volt e fensíkon a Nanos tövénél fekvő St.-Michael gradiscéje; délkeletre Slavinje és Slavina mellett állottak erősségek, és a Pojk forrásai fölött emelkedő s a Reka völgye felé meredeken végződő hegyháton, honnét az Adriáig lehet ellátni, szakadatlan sora állott a kisebb váraknak, melyeknek az isztriai várromok (castellare) teszik a folytatását. A Pojk völgyétől a Schneeberg elágazásai által elválasztott Zirknitzi és Laasi völgynek szintén volt erőssége a Zirknitzi-tó éjszaknyugati végén levő Tersische-halmon, továbbá a két völgyet elválasztó Kreuzbergen, és a Laasi völgy végiben a Gradaz-magaslaton. Az oblaki fensik magasabb keleti hegysorán túl, melynek szélein szintén vannak gradiscék, erős védelmi művek állottak a Gurk folyó mentén ennek forrásaitól kezdve egészen a Szávába való beömléséig. Ezek legfontosabbjai voltak a Sloka gora vagy St.-Canzian, a Rob fölötti gradisce, az Ilowagora, Grosskoren, Walitschendorf mellettiek, továbbá a Trögern fölötti és a Hof fölötti Adamsbergen levő erősségek. A Kulpa mély völgylapályának Kutscher vagy Podsemelj nevű jelentékeny halma, mely a möttlingi és tschernembli völgyterületnek egyetlen nevezetesebb emelkedése, több mint 2.000 lépésnyi földsánczczal volt körűlvéve. A lasbachi tőzegmedenczének, továbbá a Száva síkságának hegyein, példáúl a Krainburg melletti Margarethenbergen, a Laibach fölötti St.-Veit egyik magaslatán, aztán a tartomány főfolyama keskeny völgyszorosának mentén Sallochtól a Gurkfeld alatti gurki síkságig terjedő hegyek között szintén számos gradiscéval ellátott hegyorom vala. A Szávába ömlő Laibach folyónak egykori torkolatánál levő rónán, csaknem egy kilométernyire ezen két folyónak mostani egyesűlésétől, a folyó partján a hajózás védelméűl szintén gradisce állott. A sánczokon belűl levő talaj néhol több méternyire televényben gazdag fekete föld, mely szénnel, edénycserepekkel, állati csontokkal s a háztartás egyéb hulladékaival van keverve: mélyebb süppedések, úgy nevezett „martellá”-k jelezik azon területeket, hol a gradisce egykori lakosainak fakunyhói állottak.

Nem tévedünk, ha ezen erősségek közelében a védők sírjait keressük. Többnyire halomsírok (tumuli) ezek, melyeket a nép „gomile” néven nevez, és részint egyenkint, részint kisebb-nagyobb csoportokban találhatók. Vannak óriási 5 méter magas és másfélszáz lépésnyi kerületű gomilék is; másokat csakis a földnek csekély hullámzása jelöl, sokat azonban a földmíves ekéje, a vinczellér kapája s a természeti erők hatása már egészen egyenlővé tett a föld színével. Mikor a rómaiak e tartományba behatoltak, föltűntek előttük a Sittich közelében, Vir mellett, a „Nowi Swet” nevű nagy gradisce alatt a völgy fenekén álló óriási gomilék; ezekről nevezték el a közelükben fölállított hadi állomásokat „ad acervos” és „Acervone” („a halmoknál” vagy „halmos helyeknél”) néven. Bőven vannak továbbá gomilék a Bründl melletti Rowische, a döbernigi plébánia területén levő Dobrawa, a Hof fölötti Adamsberg, a Podsemelj melletti Germ temetkezési helyein is.

Számos tumulus csakis egyes személynek temető helye volt; ezek egyikében, a St.-Canzian melletti Winiwerchen egy főnök feküdt lovastúl; az Adamsbergen egy nagy gomilében két harczos, bár kőrakással elválasztva, mindamellett szorosan egymás mellett feküdt; az egyiket eltemették, a másikat elégették valaha; sok tumulus pedig családi sírúl szolgált. A Podsemelj melletti hegyi úton levő két óriási gomile több száz hullát rejtett, melyeket vagy egészben temettek el, vagy elégetve, hamvvedrekben helyeztek oda, kővel kirakott, összedűlt sírkamrába, vagy pusztán szén- és hamurakás alá. Az elásott hullákból, sőt többnyire azok csontvázaiból sem maradt fönn egyéb, mint a földréteg sötétebb színezete. Terjedelmes síksági sírok váltakoznak tumulusokkal Nassenfuss melletti Slepschekben és Watschban.

A leggazdagabb halotti pompát mutató temetkező helyek közé tartoznak a Zirknitz melletti Tersische-halmon, a St.-Marein melletti Magdalenenbergen és Germ mellett levők, mindenek előtt pedig a watschi híres temetőhely a Száva völgyének egyik termékeny fensíkja fölött, hol a néprege szerint a dolomit hegyhát lejtőjén egykor nagy város feküdt Kleniktől a szent hegyig, közben sírhelyekkel; ilyen továbbá a Nassenfuss-völgy déli szélén, Slepschek és Ostroschnik fölött levő jelentékeny sírmező is.

Ezen sírok bronzleletei, miként mondottuk, jellegükre nézve nagyon hasonlók a hallstattiakhoz; ezenkivűl feltűnőleg hasonlítanak a felső-olaszországi euganei sírleletekhez; egyes temetkezési helyek tárgyainak pedig, példáúl a zirknitzinek, aztán a Nassenfuss melletti ostroschnikinek bizonyos helyi tipusuk van. Mindezen lelőhelyeken gyakran jönnek elő vasból készűlt tokos vésők, lándzsahegyek, dárdák és kis kések. Rövid nyelű és vékony, díszített bronzhüvelyben levő vastőrök csak ritkán találhatók, ellenben elég gyakoriak a vas- és bronz nyilhegyek, melyek részint laposak és horgasok, részint – a bronzból készűltek – három élűen hegyezettek, s a nyilvesszőre való fölilleszthetés czéljából tokkal, továbbá a méreg számára lyukkal vannak ellátva. Csodálatos jelenség, hogy az ezen művelődési korszakban szokásos kard csaknem teljesen hiányzik; az egyetlen effajta fegyver, mely eddig Krajnában előkerűlt, szép hallstatti rövid kard, melyet Germben egy gomile sírkamrájában, edények közt, merőlegesen a földbe szúrva találtak.

Veder, sisak, öv és egyéb leletek Watschból. Charlemont Húgótól

Annál feltűnőbbek a Krajnában előkerűlt különféle alakú s más országokban igen ritka bronz sisakok. Watschból öt ilyent ismerünk, melyek közűl négyet a bécsi udvari természetrajzi múzeumban, egyet pedig a krajnai országos múzeumban őriznek; kettő bronzból van kalapálva; a fej hoszszában egyszerű orommal bír és a stiriai Negauban talált sisakokkal teljesen megegyező; etrusk irásjelek is vannak az egyiken. Más három sisak közűl egy bronzbádogból van összeforrasztva, s míg az egyiket kettős taraj díszíti, a másik peremén a lefüggő sörény (crista) számára sisakdíszszel van ékesítve. Ezenkívül voltak nagy tálforma, fafonatból, bőrrel behúzott és bronzszögekkel sűrűn kivert, vagy a szögek közt kerek lapokkal kirakott, fölűl csücskösen végződő süvegek is. Ilyen lapos, szögekkel kivert süvegek és kerek lapokkal ékített hegyes fasisakok, melyeknek hű képét az érczmíves a bronzedényeken kivert műben is ábrázolni szokta, a rowischei és st.-margaretheni halomsírokból kerűltek elő. A híres bolognai vedren (situla) a harczosok fején mind a Krajnában előfordúló sisakformák láthatók; szögekkel kivert, kihajló karimájú lapos süvegeket pedig egy Watschban lelt vedren, nehány, a tiroli Morizingben és Windisch-Matreiban talált hasonló vedrek töredékein, továbbá több felső-olaszországi, esztei érczművön láthatunk. Az imént említett és képünkön is bemutatott watschi vederre egy harczos sírjának közelében akadtak; jelenleg a laibachi múzeum ékessége. Ugy technikáját, mint képes ábrázolatait tekintve, nagy fontosságú darab ez az archaikus művészet történetére nézve, s épen ezért ezen korszaknak egyik legnevezetesebb leletévé vált. E watschi vedren látható ábrázolatok ünnepi jeleneteket, meneteket és harczi játékokat mutatnak be. Ezen bronzedényhez illő darab egy szintén Watschban talált, jelenleg Windischgrätz Ernő herczeg tulajdonában levő övcsatt, melyen két lovas alak és néhány mellékes személy van harczi küzdelemben ábrázolva. Kétségtelen ugyan, hogy az archaikus művészet ezen két csodálatos alkotása nagyon hasonlít az ó-görög művészet hasonló jelenségeihez és Olaszország effajta leleteihez, mindazáltal azon kérdés eldöntésénél, hogy a watschi vedret és ővcsattot belföldön készűlt, vagy etruszk ipari műnek tartsuk-e: az ezen tartományban kifejlődött hallstatti művelődés egész jellege, főként pedig a rajtuk ábrázolt népéletnek és népviseletnek a krajnai sírok tárgyaival megegyező adatai inkább arra késztetnek bennünket, hogy ezen leleteket a Krajnában jelentékenyen kifejlődött fémipar műveinek tartsuk.

Az ezen korszakbeli fibulák formai nagy változatossága is a belföldi készítés mellett szól; mert, ha külföldről szerezték volna azokat, akkor ezen ruházati dísz pusztán néhány, a népesség által kedvelt formára szorítkozott volna. A krajnai sírokból való hallstatti korszaki fibulák alakja nagyobb részt egyezik ugyan a hallstatti sírmező fibuláival, részben azonban némely olaszországi, kivált euganei formákat is mutat, melyek messzebb éjszakra már nem fordúlnak elő, s így mintegy összekötő tagját teszik a leletek ezen két vidékének.

A fibulák különféle alakjai, melyeknek egyszerű formáit pápaszem-, íjj-, kígyó-, csónak-, kézíjjszerű és certosa-fibuláknak szokták elnevezni, különféle változtatások és toldások által igen változatos alakzatokat nyertek; említésre méltó kivált az íjj-fibula, melynek kengyele egymás mellé sorozott, többnyire vas sodronymagra öntött csomósorból áll, s eddig egyedűl Krajnában kerűlt elő, miből következtethető, hogy itteni ipari készítmény, melyet ezért watschi vagy krajnai fibulának neveztek el. Utóbb a forrasztás végén állati fejekkel díszített fibulák is készűltek, kiváltképen kedves alakzatuk volt az úszó kacsát űző vadászeb. Változatos a fibulák csüngője is; majd karikák, majd üres golyók, melyeket két részből forrasztottak össze, majd lánczokon függő dobok vagy más, a fibulát viselő nőnek járása közben csörgő, formailag gazdag függők lógtak le róluk. A bronz- és vasbádogból készűlt övek, melyek a férfiak gyakorta használt ékszerei voltak, részint simák, részint rezgőverettel, vagy trébelt művel vannak díszítve. Kar- és lábpereczek, párosan egyenlő alakban, szintén gyakran találhatók a hullákon, olykor a felső karon több ilyen sorakozik sűrűn egymás mellett, mintegy karvédőt képezve; az égetett sírokban bőrrel bevont fatartókban feküdtek ezek, mint kegyes adományok. Ezek a pereczek többnyire csomósak, bordázottak, szalagszerű vonásokkal vannak ellátva és soha nem nyitottak; olykor végökkel egymásba fogódznak; a gyermekek vékony karpereczei pedig gyakran csavarszerűek. A gazdagok sírjaiban üres, vékony bádogból abroncsra kalapácsolt karpereczeket is találtak.

A hajtűk és gyűrűk alakjai kevés változatosságot mutatnak, a fülönfüggőknél ellenben nagy a sokféleség. Az ilyen egyszerű drótkarikán olykor egy-egy átlyukasztott kauri-csiga (Cypraea moneta) függ, melyet itt akkoriban talán épen úgy pénz gyanánt használtak, mint az afrikai szerecsenek még manapság is. Alsó-Krajna déli részein s még alább a délszláv tartományokban a leányok hajfonataikat és öveiket ezen csigával, továbbá arany- és ezüstpénzekkel díszítik. A fülönfüggőknek egy különös alakját teszik az oldalt nyitott henger alakú vékony bronz-bádoglapocskák; mások egyszerű, vagy kettős csavarodásúak voltak, melyeken ismét olykor egész sor karika függött le egészen a kulcscsontig.

Nyak-ékesség gyanánt az asszonyok igen gyakran borostyánkőből, egy színű vagy tarka üvegből készített gyöngyöket viseltek; az előbbiből meglehetősen nagy darabokat találtak, melyek ékesen szóló bizonyságai azon kereskedésnek, melyet a régi velenczések ezen, a keleti tengerről származó értékes ipari tárgygyal űztek az ősrégi, Olaszországba Krajnán keresztűl Carnuntumon át vezető borostyánkő-szállító úton, a sírokban előfordúló üveggyöngy-ékesség pedig az ezen vidékeken űzött phönicziai kereskedésre mutat.

Arany csakis igen vékony lemezekben és nagyon gyéren fordúl elő; ilyen lapocskákon többnyire trébelt kör jön elő középső ponttal. A férfiak nyak-ékességét rendszerint csavart nyakpereczek tették, de kerűltek elő fa-abroncsra kovácsolt nyakpereczek is (Adamsbergben). A kenőcsök tartására szaru vagy csont edények szolgáltak, melyeket külsejükön körökkel díszítettek.

Az asszonyok használatára szánt kisebb eszközök közűl említést érdemelnek a bronzbádogból készűlt szép tűtokok lánczokon függő bádoglapocskáikkal, továbbá agyag fonóorsók és szövőszék-sulyok. Bronz sarlók csakis a Zirknitz melletti Tersische-halmon jöttek elő.

Ezen korszak bronzedényei közűl előfordúlnak a csöbör (cista), a veder (situla), tartó abroncsokkal ellátott katlan és nagy egyfülű csészék, melyeknek vékonyra kalapált ércze gyakran porszerű rozsdává bomlott föl, s csakis az edények szája körűli erősebb részek maradtak fönn néhol. Sokkal számosabbak s részben jó karban maradtak fönn az agyagedények, melyeket puszta kézzel készítettek és fénylő fekete, grafithoz hasonló bevonattal láttak el; ezek gyakran a fémedények utánzatai, a mint általában az akkori agyagmívességen félreismerhetetlenűl a mintáúl szolgált fémtechnika jellege látszik meg.

A nagy, öblös hamvvedrek, melyek a sírokban rendszerint nyers mívű tálakkal vannak befödve, igen gyakran kiálló léczekkel, nyakperecz-féle szalagokkal, dudorokkal, szarvszerű tülkökkel, gombszerű vagy nagy forrasztó szögekhez hasonló emelkedések soraival, kacskaringósan végződő vékony, benyomkodott csíkokkal, vagy az úgy nevezett farkasfog-díszítéssel, azaz váltakozólag vonalazott háromszögekkel vannak kiczifrázva. Semmi sablonszerű nincsen ezen nem minden ízlés nélkűl készített agyagedényeken. Egyes edények szájának vájt horonyát vékony bronzlemez fogja át, némelyik pedig külsejébe nyomott bronzgombokkal volt ellátva. Jellemzők bizonyos időszakára nézve ezen művelődési korszaknak, melyet a Kr. u. V. századdal szoktak letűntnek tartani, azon vájt talapzatú vörös vedrek, melyeknek tojásdad, vagy öblös hasát középen széles grafitszalag, vagy a helyett grafitvonások ékesítik. Ugyanezen időben keletkeznek a keskeny bordázatú bronzvedrek (cisták) is; ezeknek agyagban való utánzata gyanánt tűnik elő egy, Adamsbergen talált lapos tetejű vörös veder, melyet kiálló bordák helyett belényomott zsinegek díszítenek. Mint a czölöpépítmények agyagkészítményei közt, úgy itt sem hiányzanak az agyag gyermekjátékok; a Podsemelj melletti germi óriási gomilék egyikében két lovacskát találtak, egyikök négy kis kereken áll, továbbá kavicscsal töltött lopótök- és lúdalakú csörgő edényeket is.

A vaskorszak Krajnában. La-Tène-időszak. A gallusoknak Európa nyugati részéből Felső-Olaszországon és Noricum déli részén át a pannon síkságra, s tovább Macedonián keresztűl Kis-Ázsiáig vezetett hódító hadjáratai, melyeknek kezdetét a Kr. e. V. századba szokták tenni, maradandó nyomokat hagytak az általuk évszázadokon át megszállott tartományokban. A tőlük kiindúlt művelődés, melyet a vasnak a fegyverkovácsság valóságos remekeivé való földolgozása jellemez, elterjedt a japodok és latobikok illyr törzsei közt is. Hasonló fegyvereket, ugyanazon háztartási eszközöket, minőket Bononiában (Bologna), a gallusoktól meghódított s évszázadokon át hatalmukban tartott korábbi etruszk Felsinában, továbbá a Julius Caesar által elfoglalt fő gallus székhelyen, Alesiában (most Alise-Sainte Reine), vagy a neuenburgi tó melletti La-Tène lelőhelyen, melytől ezen művelődés „La-Tène-kultúra” nevet kapott, aztán a csehországi Stradonitzban, a gallus bojok egyik fő székhelyén, úgy szintén Magyarország különböző helyein fedeztek föl, találtak nem régiben Krajnában is a Seisenberg melletti Walitschendorfban, a Nassenfusshoz közeli Ostroschnik mellett levő Slepschek, továbbá a Möttling melletti Germ föltárt gallus sírjaiban, mi által ki lőn töltve a Krajnában olyan gazdagon képviselt hallstatti és az ezt csakis mintegy négyszáz évvel később követő római művelődés között eddig volt hézag.

Gallus fegyverek és ékszerek. Charlemont Húgótól

Sírjaik Slepschekben, honnan a lelt tárgyak legnagyobb részt származnak, dolomit sziklába vájt 30 centiméternyi átmérőjű s hengeralakú gödrök, melyekben legalúl a halottégetés után összegyűjtött csontok feküdtek fínom homokkal betakarva, mely közé többnyire szándékosan rejtettek vas kardokat tokjaikkal együtt, vagy azok nélkűl, továbbá lánczokat, bárdokat, ékességeket és különféle házi eszközöket.

A lágy vasból készűlt, csaknem egy méter hosszú s középgerincz nélküli kétélű kardot, melynek élei végig egyközűek s a markolata lapos, a vége pedig nem hegyes, hanem kikerekített, vagy szögletesen tompa volt, nem szúró, hanem csakis vágó fegyverűl használták, s ha netán a harczban vagdalkozás közben meggörbűlt, a harczos (a római író tanúskodása szerint) lábával taposta ismét egyenesre. Ugyan olyan alakja van, mint Brennus azon gallus csapatjai kardjának, melyektől Róma reszketett. A gallusok jobboldalukon viselték a kardot vaslánczon; ilyenre is találtak a Slepscheken fölásott sírokban a fegyverek közt. A vékony vasbádogból művésziesen készített kardtokon új fajta díszítés gyanánt madárfejeket, vagy indákkal és kacskaringókkal végződő hullámos vonalú triquetrumot láthatunk. A sulyos vágókéseknek, melyekhez sem nagyságra, sem alakra nézve hasonlók nem fordúlnak elő a bronzkorszakban, a markolatuk vége karikára van kikovácsolva; a sokkal szélesebb és különfélébb alakúvá változott lándzsahegyek pedig igen elvékonyított hosszú nyélre vannak erősítve. Végűl vasfogantyús pajzsok egészítették ki ezen korszak harczosának fegyverzetét. Egyike ezen korszak legszebb leleteinek egy Weisskirchenből származó bronzsisak, ellátva nyakvédővel, a csúcsán gömbölyű vasgombbal és két oldalán bronzbádogból készűlt pofavédőkkel, melyeket kivert palmetek ékesítenek.

Az élükkel egyközű nyél-lyukkal ellátott bárdok csodálatosan kifejlődött kovácsmesterségre vallanak, a sajátságos alakú bronz- és vas-fibulák pedig épen ezen egész korszaknak ismertető jelei. Kardíszűl tömör, vagy üres vaskarikák szolgáltak, melyeken olykor csomó, vagy pedig ide-oda tolható drótgyűrű volt; igen jellemzők az üres félgömbökből összeállított bronz karpereczek. Nyakukon a férfiak olyan csavart bronz nyakpereczet viseltek, a milyet a római művészet a haldokló gallus harczos híres márványszobrára illesztett. Az övek egészen karikákból és ezek közé foglalt szalagszerű tagokból állnak, míg a csattjuk lófej alakú. A híres gallus zománczot egy Germből származó La-Tène-féle fibula kengyelén díszűl szolgált gombnak vörös pásztája képviseli. A korábbi időkben oly gyakori borostyánkő- és üveggyöngök a krajnai gallus sírokban teljesen hiányzanak; úgy látszik, hogy az ezen czikkekkel való kereskedés Krajnán átmenő egykori útjáról letért. Helyettük üvegből készűlt gyűrűket és karpereczeket találtak.

A gallusok barbár ezüst érmei tűnnek föl első ízben Krajnában; utánzatai azok macedoniai II. Fülöp tetradrachmáinak. Első lapjukon dús hajzatú, széles gyöngyfűzért viselő férfifej, hátsó lapjukon egy ló, vagy egy lovas alakja látható. Olykor előjön rajtok e szó is: Adnamat; ilyen érmeket találtak Sz.-Michaelben, Nauportumban (Oberlaibach) és a littichi járásban. Az Oberlaibachban talált igen kis, lencse nagyságú ezüstérmek veretésükre nézve görög mintákhoz hasonlók. A gondosság nélkűl, nyersen előállított füles agyagedények még mindig puszta kézzel és nem fazekas korong segítségével készűltek.

A La-Tène-korszakkal végződik Krajna őstörténete; ezt követi a tartománynak a rómaiak által való meghódítása. Róma és a szomszédos japod-törzsek közt kezdetben békés volt az érintkezés s bár a békét ezen törzseknek több ízbeli rabló beütései meg-megzavarták is, mindamellett a köztársaság, mely ekkor Maczedonia és Dalmáczia meghódításával volt elfoglalva, semmi intézkedést nem tett e zsákmányhajhászó törzsek megfékezésére, hanem beérte azzal, hogy Aemilius Scaurus consul által 128. évben a tartománynak az Alpesektől délre eső részét meghódította, mi által a mostani Wippachi-völgy a vele összeszögellő Karst területtel együtt római birtokba kerűlt s attól kezdve Itáliához tartozott.

Legelsőben Julius Caesar, kiről a Birnbaumerwald hegyláncza Juli Alpesek nevet visel, készített e tekintetben nagy czélokra irányzott haditervet. Caesar meg is látogatta Krajnát, hogy, mint mondá, „ezen vidékeket és népeket megismerje”; ő tűzte ki a római hódításoknak a további útat e Száva menti tartományon át egészen a Dunáig. Az ezen terv szerint való előnyomúlásra alkalmat szolgáltattak a japodoknak Tergeste (Trieszt), továbbá Aquileja ellen többször ismételt rablótámadásai. Caesar meggyilkoltatása után unokaöcscse, Octavianus, személyesen vezette a légiókat a japodok és latobikok ellen; bevette a felső Poik-mentén állott hegyi erősségeket; aztán pedig a mons Albius (a Laas melletti mai Schneeberg) erdőségein át nyitott hegyi úton a laasi völgybe vonúlt, hol a japodok megerősített városa, Metullum (az Altenmarkt melletti Ulaka halmon), hősiesen védekezett ellene. Octavianus az ostrom alatt kétszer is megsebesűlt; míg végre az ostromlottak a nagyobb erő által legyőzetvén, övéikkel együtt a felgyújtott város lángjai közt lelték halálukat. A császár Metullumtól tovább nyomúlva a tartomány belsejébe, meghódította a Gurk mentén megtelepűlt latobikokat és dicsőséges hadjáratát a Kulpának a Szávába ömlésénél fekvő fontos Segestának, a rómaiak később Sisciá-jának (Sziszek) bevételével fejezte be. E hadjárat legkiválóbb eseményeként a nori erősségek és halmok (norica castella et tumuli) elfoglalását magasztalják Virgilius és Horatius. A Kr. e. 15. évtől a Kr. u. 6–9. évig ismétlődött pannoniai lázadásokban még egyszer föllobogott a leigázott népesség szabadságvágya; de, a mint aztán e mozgalmat Tiberius és Drusus kegyetlenűl leverték, Krajna két századon át békét élvezett.

Miként mindenütt, először ezen meghódított földön is katonai gyarmatokat alapítottak, melyekhez polgári telepűlések is csatlakoztak. Ezen gyarmatok közt legfontosabb volt Emona (Laibach), melynek fölvirágzásával Nauportum (Oberlaibach), a Laibach és Száva folyók hajózásának egykori rakodó állomása, mindinkább hanyatlott. Emona egykori állandó táborának helyét a „deutscher Grund”-on („mirje”) még manapság is meglehetősen jókarban levő, 412 méter hosszú és 317 méter széles falnégyszög jelöli. A polgári város a Laibach mindkét partján terűlt el, s a kelet felé emelkedő Schlossbergen egy másik erősített pontja is volt. Laibachtól egy óra járásnyira, különösen a Laibach balpartján levő Burgstall nevű városrészben tett ásatások alkalmával egy vízvezeték nyomaira találtak, melyet a Dragomer és a Gleinitz melletti Slategg források láttak el egykor vízzel; továbbá templommaradványok, mozaik padlók, festett vakolatú épületfalak, fűthető fürdők és szobor-töredékek kerűltek napfényre. A táborhelytől éjszak felé a Szávához és tovább Celejába (Cilli) egy katonai út vezetett. Ennek mentén egy kilométernyi hosszaságban mindkét oldalon a város sírhelyei feküdtek. Emona kerületébe tartoztak, oda értve Nauportumot is, a lápon túli erdős hegyek tövénél volt telepítvények is, melyek közt a mai Igg virágzó község vala, továbbá ide tartoznak még a Száva menti telepítvények is egészen a Treffenben levő praetorium Latobicorum fontos parancsnoksági helyet és kiterjedt Neviodunumot is, mely a gurkfeldi völgyszoroson alúl, a Száva folyó egykori partján feküdt. Ezen város, úgyszintén a latobikok fővárosa is Vesparianus alatt emeltettek municipiumokká. A tartománybeli katonai hatalom nemcsak nagyobb állandó táborokba, hanem szétszórt őrhelyekbe is szét volt osztva. A lakosok bevett erősségeibe kisebb őrségeket helyeztek el, hogy az egyes vidékek népességét féken tartsák.

A régi gradiscék közelében Krajnában számos római sír is fordúl elő; így az Obergurk melletti Ilowa gorán, a Gurk völgyén fekvő Walitschendorfban, Katzendorfban nem messzire az adamsbergi nagy gradiscétől, továbbá Otokban és Podsemeljben a megerősített Kutscherhügel alatt; mindezek bizonyára főként az ott állomásozott katonáknak s azok családjainak sírjai. Egy ilyen fellegvár, speculum, melynek latin neve a szláv špega hegynévben maradt fönn, állott a Billichberg fölött emelkedő hegycsúcson is, mely Sagor községnél a Száva partjától a Renke melletti hegyhasadékon át látható és a Száva-völgy egyik oldalelágazásának végében van; nyugati lejtőjén pedig nem messzire az egykori őslakosok telepeitől római sírok vannak. Hasonló fellegvár állott Oberkorenben, a Gurk forrásai fölött levő legmagasabb hegytetőn, az ottani gradisce helyén; Marcius Blandusnak ott talált sírköve őt egyik nori legio veteránjának és decuriójának nevezi. A Neudegg fölötti Trebinetz hegy csúcsáról származó római kő és az egykori gradiscén levő római sánczok pedig a negyedik aquitani cohorshoz tartozó ottani őrség egyik katonájáról beszélnek.

A szigorúság, melylyel Tiberius a tartományban kitört lázadást elnyomta, s a mi ezt követte, a fegyverfogható lakosságnak a római légiókba való besorozása, megfosztotta a népet a lázadás folytatására kellő erőtől és eszközöktől; sok elégedetlent kibékített, továbbá a nagy államhoz s annak összes álladalmi intézményeihez való tartozásnak tudata, összeházasodások pedig szorosabb családi kötelékeket alkotván, azokból olyan nemzedék támadt, mely Rómának leghívebb alattvalói közé tartozott. Római családnevek mellett azonban a tartomány japod családjainak nevei is előfordúlnak, így névszerint Nassenfuss és Igg környékén, továbbá a laasi völgyben. Ilyen nevek: Adnomatus, Buco, Buio, Coromara, Emo, Epono, Eppo, Feuco, Lasciontia, Lassonia, Moiota, Nertomar, Oppo, Plaetor, Secco, Tetta, Turio, Viburna, Voltaro, Voltrex, Voltupar és több más. A lakosságnak legyőzőivel való említett egyetértése tette lehetségessé, hogy a rómaiak a katonai erőt a tartományban tetemesen leszállíthatták; már a Kr. u. 30. évben a kilenczedik légió Krajnából Afrikába küldetett, a 47. évben pedig a nyolczadik (Augusta) ment el Moesiába, úgy, hogy helyi őrségűl már csakis a tizenötödik (Apollinaris) maradt hátra.

Politikai beosztására nézve Krajna nem volt különálló tartomány, hanem éjszaki része Noricumhoz, egész déli és délkeleti része pedig a Száva (Savus), Gurk (Corcaras) és Kulpa (Colapis) mentén felső Pannoniához tartozott. Hadrianus császár alatt Itália határai egészen Adrans (a mai Trojana) állomásig terjesztettek ki, s itt kezdődött Noricum; Emonát nevezik az akkori írók az első itáliai városnak. Katonák által épített, jó karban tartott útak szolgáltak a szabad közlekedésre, nyűgös vámsorompók és adók nélkűl.

Az Aquileja és Celeja közti útvonalon főállomások voltak: Fluvio frigido (Heidenschaft), ad Pyrum in alpe julia (Hruschize), Longaticum (Loitsch), Emona (Laibach), Savo fluvio (Tschernutsch), ad Quarto decimum (Mannsburg környékén), ad Publicanos (Lukoviz), Atrans (Trojana); az Emona és Siscia közti útvonalon: a már előbb említett ad acervos (St.-Veit, Sittich mellett), Praetorium Latobicorum (Treffen), Crucium (Grüble, St.-Bartelmä mellett), Neviodunum (Dernovo-Malenze) és Romula (Mokriz). Mellékúthálózatok is voltak, melyek utóbb dűlő-útak gyanánt a mult századig használatban maradtak; ezek egyike a laasi völgyből (elágazással Igg felé) a gurki völgybe vezetett, melylyel a Kulpának möttling-tschernembli lapálya is összeköttetésben állott, a hol Streklovitzben, Tschernemblben, Tributscheben és más helyeken sírok és emlékkövek jelölik az egykori római telepítvényeket és Tschernembl mellett jól alapozott római út is maradt még fönn jókora hosszaságban.

Nem lehet azon sem kételkednünk, hogy a déli vasút megnyíltáig fönmaradt vízparti útat a hajóknak a Száván fölfelé való vontatására már a rómaiak idején is használták. Ezen az úton Piauschko mellett, Reichenburggal szemközt, együtt talált három mérföldmutató kövön Maximius (238. Kr. u.), Trebonianus Gallus (252), Constantinus Chlorus és Maximinus Daza társcsászárok (306) nevei vannak; e kövek kettejére Celejától számított 35 mérföld van följegyezve. Ez útban Ratschachnál, szemközt Steinbrück állomással, híd vezetett át a Száván a Sann völgyébe és Cillibe. Fontos hajóállomások voltak Emona és Neviodunum között Wernegben és Saudörflben.

A tartomány közigazgatása egyesített polgári és katonai volt; csakid Diocletianus és Constantinus alatt választatott külön a kettő. Első folyamodásilag az ügyeket a községek látták el. A közigazgatás olcsó volt, mert az összes hivatalnokok fizetés nélkűl szolgáltak. Államadósság nem volt. Kataszter alapján vetették ki a földadót, mely a jövedelemnek csupán két százalékából és némely mérsékelt természetbeli szolgáltatásokból állott.

A mi a vallási állapotokat illeti, az isteni tiszteletre vonatkozó emlékek – oltárok és fogadalmi képek – nagyobbára római istenségeknek állíttattak, így Jupiternek, Herculesnek, Neptunusnak, Aesculapiusnak, Bacchusnak, Ceresnek, Dianának, Hekaténak s Lunának, de helyi istenségeknek is áldoztak, ilyenek voltak Aecorna, Genius loci, Noreja, Sedatus, Silvanus; a tartomány főfolyamának istene, Savus, és a Sann folyó istennője, Adsaluta, a Száva-menti fogadalmi köveken fordúlnak elő. A Mithras-tisztelet helyei voltak: Atrans, Praetorium Latobicorum és Neviodunum; legnevezetesebb e nembeli emléke a bikát őlő istennek Tschernembl melletti Roschauzban van a természetes sziklába faragva életnagyságú alakokkal. Föltehetjük, hogy már a kereszténységnek is voltak követői e tartományban, mindjárt a császárság kezdetén, jóllehet erről a sírleletek nem tanúskodnak. Több császárnak, méltóságviselőknek és a tartomány egyéb polgári és katonai alkalmazottjainak, továbbá rabszolgáknak és szabadosoknak nevein kivűl polgári foglalkozásnemeket is találunk fölemlítve a föliratos köveken, így példáúl a hajósok, ácsok, kovácsok, posztóványolók czéheit. A képzőművészet legszebb emléke egy magas római méltóságviselőnek azon csaknem életnagyságú, erősen megaranyozott bronz szobra, melyet Laibachban a kaszinó építésekor ástak ki.

A Krajnában talált fémből való díszítő tárgyak romanizált vidéki jellegűek, mint ezt Karinthia és Stiria hasonló tárgyain is tapasztalhatjuk. A fazekasmesterség alak, díszítés és dombormű dolgában egyes edényeken a római ízléshez alkalmazkodik. Sajátságos jellegűek a neviodunumi sírokból való zárt, öblös, fölfelé hegyes és négyszögű ablaknyílással ellátott vedrek, melyek az ó-italiai házi vedrekhez hasonlók. Általában Krajnára nézve is áll az az összes alpesi tartományokban észlelt tény, hogy az újabb művelődés a fémmívesség és fazekasmesterség régi módját teljesen kiszorította; a régi formabeli gazdagság helyébe a készítmények gyári módon való egyformasága lép, az agyagedényeket a fazekas-korongon készítik és pusztán egyes római provincziális tipusokban maradt fönn a korábbi idők művészi formáinak némi nyoma.

Róma hanyatlásának kezdetén Krajnát is, mint a birodalom bitorlóinak átvonúlási útját, s mint az előre tódúló keleti népfajokra nézve Italia kapuját, sok viszontagság érte. Midőn 238-ban a thrák Maximinus boszúló hadjáratot kezdett Róma ellen azon szándékkal, hogy a senatust az ő kisebbítéseért és a Gordianusoknak a császári méltóságra való emeléseért megfenyítse, Italiának útba eső első városát, Emonát, néptelennek találta; a senatus parancsára összes lakosai elmenekűltek, minekutána szentélyeiknek ajtait és házaikat fölgyújtották és mind a városban, mind a mezőn levő összes készleteiket részint elvitték, részint fölégették úgy, hogy itt sem ember, sem állat élelmi szert nem talált. A sereg egészen kimerűlten átkelt ugyan az Alpeseken, de az ostrom alá vett Aquileja előtt a hadi inségnek esett áldozatúl, miért is ugyanott a föllázadt katonák Maximinust fiával, Maximussal együtt meggyilkolták.

E végzetes sorssal ellentétben utóbb Theodosius császár 388-ban fényes diadalmenettel vonúlt be Emonába, miután Maximus ellencsászárt, ki a várost sokáig ostromolta, Sisciánál legyőzte. Az ellenséget Aquileja felé űzve, lépett be a fölszabadított városba, hol őt az összes rendek, a szabad nemesség, a patriciusok és a tanácsurak fehér ruhában, úgy szintén a keresztény püspökök és pogány papok is a városnak zöld koszorúkkal beaggatott kapuinál várták, s a császár a nép újjongása, énekszó és harangzúgás mellett s számtalan fáklya fényénél vonúlt végig a szőnyegekkel borított útczákon. Néhány évvel utóbb Theodosius ismét Emonán át vonúlt hadba Eugenius, a második trónkövetelő ellen, kit az Alpeseken túl Frigidusnál győzött le, miután egy heves bóra, a milyen mostanság is szokott azon völgyben támadni, leírhatatlan erővel rontott az Alpesekből az ellenség soraiba és a harczosok rendjeit össze-visszahányta. A népvándorlás idején szűnt meg Krajna római tartomány lenni.

Római szobor, sírvedrek és egyéb leletek. Charlemont Húgótól