Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Karinthia lakossága néprajzi tekintetben.

Karinthia lakossága néprajzi tekintetben.

A hüttenbergi bányász-ünnep, gailvölgyi öv, karinthiai főkötők. Myrbach Feliciántól

Népjellem, viselet, erkölcsök, szokások. Waizer Rudolftól és Francisci Ferencztől, fordította Katona Lajos

Karinthia gyönyörű alpesi tájain a németek és szlovének két nemzetisége osztozik. A szlovének telepei az országnak a Dráva jobb partján húzódó délkeleti, déli és délnyugati vidékeit foglalják el, míg a többi részeket a németség lakja.

Ha a német-karinthiait jellemezni akarjuk, általában becsületes, jólelkű, nyiltszívű, kissé könnyűvérű és érzékiségre hajló embernek kell mondanunk. Ezen általános jellemvonások mellett azonban igen felötlők azon sajátságok, a melyek élesen megkülönböztetik ugyanazon faj keretén belűl is a hegyvidékit a völgylakótól; valamint azon továbbiak, a melyekről az egyes hegy- és völgyvidékek népessége könnyen fölismerszik, szembetűnőleg eltérőnek mutatkozván mindegyik a másiktól. Míg példáúl a Möll-, Lieser- és Dráva-vidék kivételével a Gurk-völgy lakója is a krapfeldiekhez hasonlóan könnyelműbb, dalos-kedvű, kikapó s olykor bizony verekedő is. Míg az úgy nevezett „Gegend” és a feldkircheni kerület lakóit egészben bizonyos megnyerő udvariasság és szíves, barátságos érzület tűnteti ki, addig a szellemi javakkal valamivel mostohábban fölruházott lavant-völgyi pörlekedő és erős hajlamot mutat az érzéki gyönyörűségek iránt.

A derűltsége mellett is mélyen érző karinthiai népléleknek legideálisabb nyilvánúlása e kedves nép dala. Ebbe önti búját, bánatát; ebben szólal meg vágya, szerelme, gyűlölete, irigysége. Eredeti zamatjok hírt s Ausztria határain messze túl terjedő dicsőséget is szerzett Karinthia népdalainak.

A szlovének, a kik a németekkel vegyesen lakják a Kanal-völgyet, a Gail alsó folyásától s Villachtól lefelé a Rosen-völgyet, aztán a Jaun-völgyet és Lavamünd, Unterdrauburg környékén részben a Lavant-völgyet, sokkal kevesebbel megelégedők s jóval szerényebbek, mint a német-karinthiai. Csak hajdina és köleskása teremjen bőven, akkor semmi sem hiányzik e nép elégűltségéhez; mert tudnivaló, hogy kása és morzsóka (Sterz) a vend lakosság főtápláléka. Olyan vendeket különben, a kik szlovén anyanyelvükön kivűl mást ne beszélnének, csak gyéren találni. A szláv népesség legnagyobb része teljesen, vagy legalább meglehetősen jól beszél németűl. A vend paraszt nem ritkán német vidékre küldi gyermekeit, hogy ott az iskolában és német családok körében jól megtanúlják a német nyelvet. Általában egyik legsarkalatosabb erényök a szlovéneknek a más nemzetiségűekkel való békés megférés és egyetértés. A miért is e tartományban a németség a legbékésebben él a szlovénekkel.

Mélyen gyökerezik mind a két nemzetiség szívében a haza és az uralkodóház iránti odaadó szeretet. A karinthiai honának jó fia és császárjának hű alattvalója. E szép tartomány vitéz ezredének zászlói már nem egyszer lobogtak a harcz tüzében, s Ausztria katonai babérjához nem egy levelet fűzött Karinthia fiainak hősies bátorsága. – Szorgalom és tisztaság tekintetében a német lakosság fölötte áll a szlovénnek ép úgy, a mint e két pontban egyáltalán nagyon meghaladja a felső-karinthiai az alsó vidék népességét. A hegylakókat, különösen a Möll-vöglyben, mély vallásos érzületük jellemzi; igaz, hogy ezzel együtt jár ép úgy, mint a Lavant-völgyben, a babonásságra való hajlam is.

A felvidéki lakosság főtápláléka a zabgörbe (Habertalge, Schmalzraunken), liszt- vagy daraleves, a Gail-völgyben a polenta és frika, míg Alsó-Karinthiában hajdina- és tengeri-morzsóka meg köleskása a leggyakoribb eledel. Italúl a Lavant-völgyben must (almabor), egyebütt többnyire pálinka szolgál. Klagenfurt környékén, példáúl St.-Martinban és Waidmannsdorfban, Harbachban és Gurlitschban még főzik az úgy nevezett kősört, ezt az egészen sajátszerű italt, a mely izzó kesely-kövekkel (Grauwacke) fölforralt zabmalátából készűl s a melynek legerősebb kivonata a „koritniak” (Trogbier).

Határszomszédaival is a legjobb egyetértésben él a karinthiai. A Möll- és Lesach-völgy népe igen szívesen barátkozik a tirolival, a Lieser- és Katsch-völgyé Salzburgnak, a Lavant- és Metnitz-völgyé meg Stiriának határszéli lakóival, szintúgy a Kanal-völgyé a szomszédos olaszokkal. A Jaun- és Rosen-völgy népe sem patvarkodik a vele érintkező krajnaival.

A polgári viseletről kevés a mondani valónk. A városi lakosság általán a franczia divatnak hódol s kivált női része a divatlap szerint öltözködik. Másként áll a dolog a parasztok viseletét illetőleg, habár ennek eredetiségét is fenyegeti már a pusztúlás veszélye. A vidéki lakosság eredeti ruházata az egyes völgyek szerint változó. Minden tájékon találni valamely sajátságos megkülönböztető vonást. De egészben ma már a parasztok között is ritkaság az ország eredeti viseletébe öltözött férfiakat és nőket látni. – Háromszáz esztendővel ez előtt Karinthiában törvényszabta öltözködési rend volt, mely II. Károly főherczeg uralkodása alatt lépett életbe, s a hatóságok a legnagyobb szigorral ügyeltek pontos megtartására. E ruházkodási rendszabályzat minden társadalmi osztályra kiterjedt. Ma még a Gail-völgy lakóinak viselete mutat legtöbb eredetiséget. A legények virágbokrétával és fajdkakastollal ékes nemezkalapjuk alatt selyem csücskös sipkát viselnek, nyakukat tarka selyemkendő köríti, rikító színű mellényükön golyó alakú, ezüst vagy óngombok ragyognak és sötétkék vagy sötétzöld posztó-zeke, térdig érő nadrág s térden fölűl érő hosszúszárú csizmák egészítik ki öltözéküket. A nadrág többnyire őz- vagy zergebőrből való s oldalvarratai csíkos selyemtűzéssel vannak díszítve. Ünnepi alkalmakkor a gail-völgyi fehér harisnyát és félczipőt visel. A férfiak ruházatánál még különösebb a nőké. Ezek ünnepnap a krajnai nők fejdíszéhez hasonló „Petscha” nevű fehér, taréj alakú csipkefőkötőt viselnek, melyet hétköznap selyemkendő helyettesít; fehér ingök duzzadó újjai csipkés kézelőkben végződnek; további ruházatuk vállfűző, széles fodros-gallér, és a mellette háromszög alakjában fedő, tarka selyemkendő, melynek két alsó vége a derék körűl vonva, hátúl csomóba van kötve, míg elől a kendő csücske a gallér közelében az ingvállhoz van tűzve. A hímzett bőr-öv alól a széles csípőkről gazdag ránczozatú könnyű gyapjú (rassen) szoknya ér le térdig úgy, hogy a harisnyakötők még jól kilátszanak alóla. A szoknya fölött dúsan hímzett kötőt, alatta pedig hímzett szélű fehér alsószoknyákat viselnek. Fehér pamutból mesterileg kötött harisnyák és takaros félczipők ez öltözék további részei. Télen birkabőrből készűlt prémes bekecsben járnak.

A Lesach- és Möll-völgy lakói még ama régi jó példaszót követik, mely szerint a „maga-szőtte, maga-fonta viselet a legjobb és legszebb parasztöltözet”. Az utóbbiak legalább maguk készítik a kendervászon-inget (rupfenes Pfoad), a könnyű gyapjúból szőtt szoknyát (rassener Kittl) és az abaposztó-ruhát (lodenes Gwandl), melybe öltöznek. A legények többnyire barna, zöld zsinórzatú abaposztó-zekét, vörös mellényt s zöld nadrágtartót, darócz- vagy irhabőr-nadrágot, kék vagy fehér pamutharisnyát és erős horgas szegekkel (Schianken) kivert hegymászó czipőt viselnek. A határszéli Lesach-völgyben úgy nevezett fellegverő (Wolkenreisser) tiroli kalapot, míg a Möll-völgyben ehhez hasonló nemezkalapot s derekuk körűl igen gyakran pávatoll formára kihímzett bőr-övet viselnek. Ugyanitt az asszonyok redős, hosszú, barna vagy zöld gyapjúszoknyában járnak, melyet elől széles kötő takar; a „Spenser” újjai erősen kidudorodnak s fejöket széles karimájú nemezkalap födi. A Lesach-völgyben a nők kötője egészen összeér hátúl a csípők körűl. Nyakuk köré ezek úgy, mint amazok is, tarka selyemkendőt kötnek. A Lavant-völgy lakossága már majdnem teljesen a divat szerint ruházkodik. Csak itt-ott találni elszórtan egy-egy párocskát, a mely még a régi népviseletben jár. Nem rég a legények még alacsony nemezkalapot, alatta zöld bársonysipkát, rövid posztózekét s durva bocskort viseltek. A Lavant-völgyi nők ma már a „Karntnerhäubchen” (arany hímzéssel és nehéz selyemszalagokkal díszített fekete főkötőcske) s az óriási, lapos, selyemmel bevont, korong alakú szalmakalap helyett idomtalan férfikalapot tesznek fejökre. Egyebekben az itteni viselet hasonló a stájerhoz. A Glan-, Lieser-, Gurk- és Dráva-völgy lakói, valamint a krapfeldiek ruházatának nincsen semmi különösebb jellemzetessége. A Rosen-völgyiek öltözete a krajnaiakéhoz hasonlít, ép így a seelandiaké is. A férfiak hosszú szárú krajnai csizmát, az asszonyok fehér fejkendőt s rojtos selyem nyakkendőt viselnek.

A vadászok és havasi gazdák, favágó-legények és szénégetők, gyökérszedők és vinczellérek többnyire egészen abaposztóban járnak; a vadászok kalapjukhoz tűzött fajdkakastollal, vagy zergeszakállal különböztetik meg magukat.

Hogy a karinthiai egyébként még elég szívósan ragaszkodik nemzedékről nemzedékre szálló hagyományaihoz, azt legjobban bizonyítják híven megőrzött szokásai, a melyek legnagyobb részt az évi ünnepkör egyes szakaihoz alkalmazkodnak. Az ünnepkör a legtitokzatosabb és legszentebb idővel, a karácsonyi napokkal kezdődik. Karácsony estéje s a rá következő nagy nap a tulajdonképeni ünnep; de azért nevezetes és szentnek tartott idő a karácsony bőjtjétől egész vízkeresztig terjedő két hét is, a melyek alatt a gazda, mielőtt nyugovóra tér, sorra nézi háznépét, szentelt vízzel hinti meg az istállóban levő barmait, míg felesége körűljárja s parázson égő illatos füvekkel füstöli ki az egész házat. A szolgalegények és nőcselédek az estharangszó alatt sorsot vetnek („leaseln”), vagyis ólomöntés, czipő- vagy koszorúvetés, kalapnézés meg sövénykaróhordozás által igyekeznek megtudni jövendő sorsukat. Tamás napján (deczember 21), úgy tartja a néphit, a leányzó, ha előtte való nap megfürdött s este bal lábbal lép az ágyba, álmában meglátja jövendőbelijét. A karácsonyi napokra a háznak egészen tisztának és rendben kell lennie, a miért az ünnep előtt teljes erővel folyik a tisztogatás, takarítás munkája. A Lavant-völgy hegyi lakóinál a konyhai és fejő-edényeket az étkező asztal alá teszik s lánczczal veszik körűl, hogy a következő évi aratás bőséges legyen s a háziasszonynak jól szolgáljon szerencséje a gazdaságban. Az ajtókra három keresztet vagy boszorkánykelepczét rajzolnak. Tamás-naptól karácsonyig szigorú bőjtöt tartanak. A szent estén égő gyertyákkal megrakott karácsonyfát állítanak, a mely alatt a betlehemi jelenet ábrázolata látható.

Az éjféli mise alatt a néphit szerint az állatok beszélnek. Ugyanez időt használja föl a vadorzó golyóinak öntésére, a kincsásó „kutatóvessző” metszésére; a temetőn pedig ez órában végig suhannak mindazok árnyai, a kik a jövő esztendő folyamán az illető plébániában el fognak halni.

Karácsony estéjén a Rosen-völgy felső vidékén és Saifnitzban a szlovének a náluk dívó nemzeti abroszszal, vagyis szélén vörösen és fehéren tarkázott csipkével szegett s közepén vörös sávolylyal átszőtt fehér vászonterítővel borítják be az asztalt, s erre teszik a „mižnjak” nevű karácsonyi kenyeret, melléje pedig egy csipet tömjént s egy marék gabnát. E tárgyak az éjen át s egész karácsonynap deléig ott maradnak az asztalon. Szent István napján minden falu templomában vizet és sót szentelnek. Az ilyen, Szent István napján szentelt vizet és sót csalhatatlan gyógyszernek tartják az ördög incselkedései és a megbűvölés („Verzabern”) ellen, s a sót rontás ellen a marhának is beadják. Karácsony harmad napján borral iszszák Szent János áldását. Aprószentek napján úgy a németeknél, mint a szlovéneknél a gyermekek fenyűgalylyal (Plissnastl) járnak házról házra – e szokásnak németűl „plissnan, schappen” vagy „Frisch und g’sund geben”, szlovénűl šápati a neve – s a felnőtteket a galylyal megcsapkodják, e közben a következő mondókat hangoztatván:

„Pliessen lustig Frisch und g’sund! Lang löbn, G’sund bleibn, Gern habn!”

„Fenyűgalyam vígan suhog: Egészséget osztogatok! Soká éljen Egészségben, Engem pedig szeressen!”

A szlovéneknél:

„Šip, šap, adjon Isten egészséget, szerencsét, Legyenek kendtek vidámak, mint a madár az erdőn, Egészségesek, mint a hal a vízben, Erősek, mint a medve a vadonban, S legyen annyi kis gyerekük, Mint a fának galyacskája!”

Ezért aztán Plissengut-nak nevezett ajándékot kapnak, a mely aszalt gyümölcsből, dióból, almából és pénzből is szokott állni. A Gail-völgy szlovénjeinél nemcsak a gyermekek járnak így vesszőzni, hanem a legények is. A felső Gail-völgyben a legények éjfélkor végig mennek a falun s addig kopogtatnak, míg ajtót nem nyitnak előttük. Fenyűgalyaikkal erre betódulnak a szobákba s megcsapkodják a benn levőket, a miért aztán kávéval és pálinkával vendégelik meg őket.

Egyes vidékeken parasztgazda a szilvafáit is végig veri e napon, hogy a jövő őszre bő gyümölcs-szürete legyen.

Három-királyok napján a szilaj vadászat („das wilde Gjad”) robog az erdőkön át. E nap estéjén a gail-völgyi Rattendorfban ezelőtt a csengetyűfutás szokása dívott. A gyermekek csengetyűket rázva keresztűl-kasúl futkosnak a faluban; de az estharangszó után minden csengetyűnek el kelle némúlnia, mert a kinek a csengője vigyázatlanságból a harang utolsó kondúlása után még szólott, annak ugyancsak ügyelnie kellett magára, hogy a szilaj vadászok szét ne marczangolják. Perchta napján (szlovénűl Pernahti) a Möll-völgyben Perchtra Baba megvizsgálja a fonókat, a csillag- és három-király-énekesek házról-házra járnak; némely vidéken pedig, mint a Rosen-, Lieser- és Lavant-völgyben, vagy Prävali környékén ilyenkor az egész karácsonyi pásztorjátékot is előadják. Karinthiának úgy szlovén, mint német lakossága egyaránt gyakorolja a karácsonytól vízkeresztig tartó tizenkét éjen át a már említett kifüstölést s karácsony estéjén már nem egy parasztházban is kigyúl a mély jelentőségű fenyűfácska csillogó gyertyafénye. A szlovének karácsony, újév és vízkereszt előtti este Koléda-járást tartanak. Ilyenkor a templomi s egyéb éneklők házról-házra járnak a faluban s a kapuk előtt elzengik a Koléda-éneket, a miért kolbászból vagy füstölt húsból álló, ajándékot kapnak. Azt tartják, hogy szerencsét hoz a háznak, különösen pedig a gazda barmainak, ha a Koléda-énekesek látogatásukkal megtisztelik a házat.

Mint a németeknél az aszalt gyümölcscsel töltött kenyér (Kletzenbrod), úgy dívik a szlovéneknél a hajdina-lisztből sütött, mézzel bekent s mákkal meghintet Hadnnikl.

Wolfsbergben vízkereszt utáni első vasárnapon, a zsidóknak 1339-ben e nap esti 9-ed órája táján történt kiűzetése emlékére, az úgy nevezett verekedő vasárnapot ülik („Priglsuntig” az az Prügelsonntag).

A zsidók kikergetése emlékére szólal meg most is naponkint a kilenczórai harang, a melyet zsidó-harangszónak neveznek. E harangszóval adták meg t. i. 1339-ben a jelt a zsidóknak a városból való kizavarására. Ugyane napon a Boldogságos Szűznek a városka közepén álló szobrát kolbászutánzatokkal aggatják tele, a legények pedig a korcsmában azzal kenyerezik le a jövő évre kedvesöket, hogy a jelképes megvásárlás áldomásáúl pecsenyével és borral szolgálnak nekik, a miért viszonzásúl a leány kolbászt rendel szeretőjének. Hajdanta a leányok ama kolbászokat, a melyek sütéskor a nyársról leestek, kedvesök hűtlenségének jelképeűl az említett Mária-szoborra függesztették.

E furcsa szokás eredetéről azt beszéli a monda, hogy egy zsidóleány amaz üldözés idején szeretőjét, egy keresztény mészároslegényt, a zsidóknak a keresztények ellen tervezett támadásáról azzal értesítette, hogy egy kolbászt akasztott a Mária-szoborra, a mire aztán a keresztények megelőzvén a zsidókat, megrohanták és a városból kikergették őket.

Gyertyaszentelő napján a szlovén területbe ékelt német Eisenkappelben felnőttek és gyermekek vegyest kemény papirból készített különféle alakú, tarkára festett s belűl gyertyácskákkal megvilágított templommintákat hordoznak, a mezővároskából a folyó mentén fölfelé haladva egész Hagenegg kastélyáig, a hol azután a hídról a Vellach folyóba dobják e karton-ábrákat. Az úszó kápolnácskákat a parton körmenetszerű rendben vonúlva kisérik készítőik, kik előtt egy öreg ember halad, a Simeon „Nunc dimittis servum tuum” kezdetű hálaadásának előéneklése mellett. A kar a „Gloria patris” dicsőítő verssel felel. E szokás, a mint mondják, ama nagy árvízveszély emlékét örökíti meg, a mely két-háromszáz évvel ez előtt Kappel városát fenyegette, s a melyet akkor egy ilyen deszkából és papirosból készített kis kápolnának a Vellach folyóra kitétele által hárított el a lakosság.

Szent-Ágota napján (február 5.), vagy a rá következő vasárnapon Grafenstein, Diex, Globasnitz, Völkermarkt, St.-Veit, Möchling, Sager, Skarbin, Galizien, Eberndorf, St.-Canzian, St.-Filippen, stb. helységek és azok vidékének lakói, s gyakran mintegy 500–600 koldus Karinthia legkülönbözőbb tájairól egybeözönlik, a steini gyönyörű fekvésű és elragadó kilátás fölött uralgó templomba. Itt e napon az ide temetkezett Hildegard grófnőnek, Alboin őrgróf 1027 február 5-én, majdnem százéves korában elhalt s utóbb szentté avatott nejének végrendelkezése értelmében, az ünnepies isteni tisztelet után a szegényeket megvendégelik és alamizsnát osztanak ki köztük. Ez alamizsnának hagyomány-szentesítette jelképi része a steini paplakban ez alkalomra sütött szentelt czipókból áll, a melyeket a templom plébánosa és az egyházfelügyelők osztanak ki.

Ezeket az Ágota-kalácsokat („Agathenstrüzl”) rozslisztből sütik és körűlbelűl akkorák, mint egy szerecsendió. A plébános és kiséretében az említett presbyterek, meg a karénekesek a templom ajtaja elé kilépve, sűrűn szórják a nagy számban egybegyűlt nép közé, a mely csodás hatást tulajdonít e süteménynek s mohón kapkod utána, sőt ha kell, meg is verekszik érte. Az Ágota-kalács, azt tartja a néphit, megóvja vagy gyógyítja a marhát minden betegségtől, megvéd bűbájosság, villámcsapás és szakadékokba való lezuhanás ellen. A kinek birtokában az ilyen czipó penészedni kezd, a közeli haláltól félhet. E czipó-szórás még mindig járja s a kiosztott kalácsokat egyik évről a másikra szent talizmán gyanánt őrzik s vallásos kegyeletben tartják.

Tuskóvontatás a Gail völgyében. Myrbach Feliciántól

Farsang utolsó napjaiban mindenki tartózkodás nélkűl engedi át magát a bohóskodásnak. Kövér-csütörtökkel („foastn Pfingstag”), vagyis a hamvazó-szerda előttivel kezdődik e hóbortos mulatságnak szánt idő. Magát ez egész hetet „foaste Wochn”, vagyis kövér hétnek hívják, az ekkor fogyasztott zsiros étkekre való tekintettel. A Möll- és Lieser-völgyben a farsang utolsó hétfője „Foastn” vagy „Specknudl-Montig” nevet visel, azon bővebben zsírozott szalonnás metéltről, mely e napon az asztalra kerűl. E hétfőtől egész hamvazó-szerdáig a paraszt csak a haladéktalanúl szükséges munkát végzi. Farsang vasárnapján, a melyet „Burschtensunti”-nak is neveznek, minden falu korcsmájában vígan szól a zene, ha más nem, legalább a szájharmonika hangja, s tánczra perdűl a fiatalság. Farsang keddjén vagy bolond-kedden („Fastnacht, der damische vagy Narrendienstag”) az egész falu legénysége fenyűkorommal, vagy téglavörös festékkel mázolja a képét s részt vesz a farsangfutásban vagy farsangűzésben. A szlovén vidékeken ugyane napon a tuskóvontatás („Blockziagn”) szokása járja; a mely nem igen lehet inyökre a férjhez menni vágyó, de pártában maradt vagy a kérőkben nagyon válogatós leányoknak. A tuskóvontatás akkép történik, hogy több, leányruhába bújtatott ifjú egy fatörzset, vagy a mi még szokásosabb, egy disznóvályút s abban egy vénasszonynak öltözött legényt vonszol az illető leánya háza elé, a hol gúnydalokat és csipkedő mondókákat hallatnak. Természetes, hogy a legokosabb, a mit a leányzó ilyenkor tehet, ha jól elrejtőzik, mert jaj neki, ha megpillantják! Ekkor ered csak meg a csúfolkodás és boszantás zápora.

A Gail-völgyben a leírt kiméletlen mulatság helyett a „Schimmelreiten” szokását gyakorolják. Minden háznál, a mely előtt az álarczos menet elhalad, megpatkolják a szokás nevét adó „szürkét” s ezért borravalót szednek. Ha Gail-völgyben valamely falu leányai közűl egy sem kerűl az egész éven át főkötő alá, a falu minden eladó leányának büntetés terhe alatt – ez abban áll, hogy kizárják őket a tánczból – kötélen fogva kell húznia egy sulyos fatuskót, mi közben a legények ostorpattogtatva kisérik. A gail-völgyi Dellachban e tuskón egy szalmabáb ül, a melyet végűl kútba dobnak. A tuskót pedig elárverezik s az árát eliszszák.

Mauthenben álarczos legények egy kalapácsot és harapófogót vívő kovácscsal járják be az útczákat, s a kovács mindenkinek lerántja a czípője talpát, a ki nem ád neki borravalót. A Miss-völgy szlovénjeinél, Schwarzenbach, Jaboria, Topla, Koprein, stb. falvakban, farsang keddjén a gazda egész háznépét, gyermekeit és cselédeit is beleértve, magával viszi a korcsmába, a hol e napon minden asszonyt, ha még oly öreg és roskatag is, megtánczoltatnak; mert azt tartják, hogy e bolond-keddi („damischer Irti”) táncztól bőven terem azon évben a sárgarépa. Mentűl szélesebb kört kanyarítanak forgás közben a repülő szoknyák, annál nagyobb lesz a répa karéja. Zöldcsütörtökön („Antlos Pfingsti”) Alsó-Karinthiában virág-vásárt tartanak, s az asztalra már idei („heuerselig”) zöldség kerűl. A templomban ünnepelt úgy nevezett zörgő-vecsernye („Pumpermette”) végét türelmetlenűl várják künn a templomajtó előtt kereplőkkel álló fiúk, hogy az utolsó zsoltár-vers elhangzása után az ájtatosság végét jelző zörejbe az ő hangszereik recsegése is belevegyűljön. A zöldcsütörtöki tyúktojásoknak („Antlos Oar”) különféle gyógyító és bűvös erőt tulajdonít a néphit.

Húsvét éjszakája a Lavant völgyében. Myrbach Feliciántól

Húsvét éjjelén a Lavant-völgyben imádság és szent énekek zengése mellett óriási máglyákat („Osterhaufen”) gyújtanak a parasztok. A hegyen-völgyön százával égő húsvéti tüzek páratlanúl fönséges látványt nyújtanak.

Klagenfurt és Völkermarkt közt a vend vidéken, különösen Tainach körűl, a parasztlegények a föltámadás után fáklyavilág és mozsárdurrogás mellett vonúlnak faluról falura. Minthogy a nevezett síkság száznál több falut számlál s minden helységből indúl ilyen fáklyásmenet, elképzelhető e szűntelen kigyózó vonalakban haladó körjáratok fényhatása az ünnepi éjszakában.

A húsvéti ételeknek nagyszombat délutánján történő szentelésére a parasztleányok a havas vidékekről sokszor óriási vajdarabokat visznek, a melyeket csinos húsvéti báránykák díszítenek. A szentelt eleségből a felek az egyházfinak egy kolbászt, a ministráló gyereknek pedig két piros tojást kötelesek adni. A Gail-völgyben a hússzentelés igen mulatságos jelenettel jár. Alig mondta ki a pap az áldást: az asszonyok és leányok („Gitschen”) a fehér abroszszal leterített kosarakra rohannak, hogy haza siessenek velök; mindenki első akar lenni, mert azt tartják, hogy a ki előbb éri, az a munkában is első.

Felső Rosen-völgyben, a leányok kedvesöknek cserépformában sült kalácsot („Reindling”) s két piros tojást ajándékoznak; ugyane völgy alsó vidékén húsvét hétfőjén ád a leány választottjának egy szelet ilyen kalácsot; az a legény, a ki legtöbb ily karéjt tud összegyűjteni, a falu Don Juanja. Húsvét-hétfőn a Gail-völgy több falujában még előadják a passio-játékot.

A szlovének is kiváló ünneppel ülik meg a húsvétot. Nagyheti szokásaik hasonló a németekéihez. Kolaè nevű húsvéti süteményük búzalisztből készűl s fahéjat és czukrot kevernek a tésztájába. A húsvétra következő második pénteket Karinthiában „háromszögpéntek”-nek („Dreinaglfreitag”) nevezik. Tulajdonképen „négyszögpéntek” lenne helyesen a neve, minthogy Krisztus keresztje négy szögének IV. Károlytól való megtalálása emlékére ünneplik. E napon némely faluban valóságos népvándorlássá kerekedik a búcsújárók özöne.

A Jaun-völgyben e búcsújárások czélpontjai az Einersdorf fölötti, továbbá a Völkermarkt melletti Diexen s a Ruden szomszédjában, a Lisnabergen fekvő szentsír-templomok; a Missling-völgy lakói az Orsolya-hegy templomához zarándokolnak. Az e napon szokásos búcsúmenetek közt azonban legnevezetesebb a vierbergieké, a melyről már Megiser is megemlékszik 1612-ből való karinthiai krónikájában. A búcsúsok Klagenfurt, St.-Veit és Krapfeld környékéről az ünnep előtti csütörtök éjszakáján, éjfélkor összegyülekeznek a magdalensbergi templomban, a hol nagy misét hallgatnak. Ennek végével fenyűfáklyák világa mellett s kalapjuk körűl lombdíszt viselve lesietnek a hegyről, hogy réten-mezőn áthaladva, hajnali harangozásra már Pörtschachban legyenek s ott az Ulrich-hegyen épűlt templomban hallgassák a második misét. Ennek utána a búcsújárat sebbel-lobbal Karnburgba, majd Zweikirchenbe, s utóbb Wasebergbe megy, mindenütt misét hallgatván. E közben már dél lett, de a zarándoklatnak még mindig nincs vége, mert innen még a Veit-hegyre, aztán fel Gradeneggbe, Sörgbe, s végűl a Lőrincz-hegyre mennek, a hol a délután öt órakor tartott áldáson vannak jelen. Ezt követőleg St.-Veit felé veszik visszatérő útjokat s a mondott hegyen ismét szétoszolnak. Huszonnégy óra alatt teszik meg e hosszú és fáradságos útat. Hogy miért kell annyi hegyet mászniok, annak az a magyarázata, hogy a Magdolna-hegyen a szent keresztet, az Ulrich-hegyen a töviskoronát, a Veit-hegyen a lándzsát s a Lőrincz-hegyen a Krisztus keresztjének szögeit tisztelik áhítatossággal. Kalapdíszét, a hegyi lombot („Berglaub”), minden hegyen újjal cseréli föl a jámbor zarándok. Minden templomban bőséges áldozati ajándékot hagynak a hívek, a Magdolna- és Lőrincz-hegyen a pénzadomány mellett gabnaáldozat is járja.

A vierbergiek. Myrbach Feliciántól

Szent György (Sent Juri) napját a Jaun- és Rosen-völgy szlovénjei mint a tavasz hírnökét ünneplik. Alsó-Karinthiában a szlovén lakosság a Dráva bal partján április 23-án, a folyó jobb partján pedig 24-én tartja György napját, mivel a monda szerint Szent Margit, Szent György hű kisérője, a Dráván átkeléshez kellő révészdíjat egy nappal később tudta csak összekéregetni, mint György, s így egy nappal utóbb jutott a bal partra.

Szent György ünnepén a falu pásztorai és suhanczai este felé összegyülekeznek a község rétjén. Egyiküket szalmába göngyölgetik s mint a tavasz képviselőjét „Sent Juri”-nak (Szent Györgynek) teszik meg; a többiek a náluk levő tehénkolompokkal és tülkökkel zúgva-búgva kisérik a szalmába kötöttet a faluba. Minden ház előtt elmondják a „Szent György kopog az ajtón” kezdetű éneket, a miért tojásból, zsírból, búzakenyérből, aprólékból és kolbászból álló ajándékot kapnak. Ezt ismét egy versikével megköszönvén, odább állnak egy házzal. Az olyan paraszt, a ki a György-énekeseket nem ajándékozná meg, a legnagyobb szégyent vallaná. Sőt szerencsétlenség is érhetné házát. Ott ugyanis, a hol nem kapnak ajándékot, szörnyű átokkal sujtják a legények az egész házat és népét, valamint a gazdagságot. Másnap aztán a György-énekesek összegyűlnek valamely házban, ott megsütik-főzik s elköltik a kapott ételneműeket, melyek közt különösen említendő a cortje nevű, zsírban sült tojás, és nagy dáridót csapnak.

Pünköstkor nyírfaágakat, ú. n. májusi-galyat tűzdelnek az ablakrácsozatba. Az egész Möll-völgy hosszában, Möllbrückentől Heiligenblutig, továbbá a Lieser- és Malta-völgyben mindenütt izzó és sűrű füstgomolyba burkolt máglyákat („Pfingsthaufen”) látunk pünköst szombatján, pünköst vasárnapján reggel fölpiszkálják a zsarátnokot, hogy lobogó láng csapjon ki belőle, a mely körűl aztán a béresek és szolgálók tánczra kerekednek. Mikor magasra lobbannak a lángok, ezt mondják: „Most ég el a tél s vonúl be a tavasz”. A ki utolsónak érkezik a pünkösti máglyához, azt csalánkoszorúval koronázzák meg s pünkösti királynak nevezik. A Lieser-völgyben az ilyen álomszuszéknak „Pfingstluzl” a neve. Úgy a szlovén, mint a német alpesi lakók egyaránt gyakorolják a „Pfingstkleknan” néven ismeretes, majdnem zenei ütemű ostorpattogtatást. Különben gyantával bekent ostorát („Goassl”) a szlovén pünköstkor szentelt viaszszal keni meg. Az ostordurrogás a boszorkányok elűzésére történik. A régi németek lakodalmi, vagy májusi versenyfutására emlékeztet a gurk-völgyi Weitensfeldben „Kranzlreiten” néven dívó szokás, mely a következő mondához fűződik. A dühöngő pestis idején a Turnhofer virúló szépségű leánykája egymaga maradt, az egész vidék lakossága közűl a szörnyű feketehaláltól megkimélve. A hajadon kezét három ifjú ment megkérni, s miután nehéz volt közűlök választania, versenyfutásra szólítá föl kérőit, a nyertesnek igérkezvén feleségűl.

Versenyfutás Weitensfeldben. Myrbach Feliciántól

Rendesen a Weitensfeld főterén álló kút fából faragott Mária-szobra a versenyfutás czélpontja. A község három pályadíjat szokott kitűzni. Ezek elseje a kúton álló szobor menyasszony-koszorúja s egy darab arany, a második egy pár pamutharisnya és egy selyem nyakkendő, a harmadik pedig egy disznósörtéből kötött pamabokréta, a miért is ez utóbbit „Saubest”-nek hívják. A futtatást a lóháton versenyzők, a vidék három legügyesebb lovasa, többnyire weitensfeldi polgárfiúk vagy a Gurk-völgy jómódú parasztgazdáinak fiai, nyitják meg. Utánuk következnek a gyalogversenyzők. Az első díj nyertese a polgármester kezeiből veszi át koszorúját a zenekar üdvriadala mellett. Így a többi díjak nyertesei is; de természetes, hogy a sörteszőr díjról szívesen lemond az, a kinek az jut. A díjak kiosztása után a zenekar nyomában a korcsmába mennek mindannyian, a hol az ünnep tánczmulatsággal végződik.

Hüttenbergben ezelőtt Szentháromság vasárnapján minden évben megtartották az abroncstánczczal egybekötött bányász-ünnepet, a mely most már csak minden harmadik évben kerűl sorra. Ez ünnepélyen részt vesznek Heft, Lölling, Felső- és Alsó-Knappenberg összes bányászai. Az abroncstánczosok a bányaőröktől vezetve s számos harlekintől kisérve, zeneszóval vonúlnak át Hüttenbergen s elmennek a bányatörvényszéki biztosért s a koszorúlányért. Ezekkel aztán fölmennek a felső-térre, a hol a lombsátor áll (a melytől ez ünnepet „Laubhütenfest”-nek is nevezik), s a hová időközben a mezőváros előkelősége már egybegyülekezett.

Az abroncstáncz eltart vagy két óráig. A két egymással szemben álló arczvonalba sorakoztatott tánczosok, felvirágozott abroncsokat tartva, a franczia-négyes figuráihoz hasonló rendekbe fejlődnek. A tánczban részt nem vevő bányász-népséget ezalatt megvendégelik; a bányabirtokosok az 1604-ben Fellner bányabirtokostól ajándékozott aranyserlegből isznak, s a bányász-üdvözlettel („Glück auf”) végződő pohárköszöntőket mondanak. Az abroncstánczosok a táncz után dús lakomában részesűlnek. A lombsátornak csak a következő vasárnapig („Schönsonntag”) szabad ott maradnia.

Úrnapját a nép „Gottleimastag” (Gottleichnamstag = Úrteste-napja) néven ismeri. St.-Veitban, Gmündben s egyebütt nem rég a polgárnők még az ó-divatú aranyos-főkötőt viselték e nagy napon, s a tartományi fővárosban az 1596-ban szervezett trabantgárda is részt vesz a körmenetben.

Himmelberg-, Tiften- és a Gnesauban, a hol lövőházak vannak, a czéllövők vonúlnak ki parancsnokaik vezérlete alatt ez ünnepélyre. Gnesauban a körmenetet a „zászlócsóválás” („Fohndrahn”) sajátságos szokása követi. A templomi szertartás végeztével az ünnepélyen részt vett vadászszázad díszgyakorlatot tart, s végűl körbe fogja a középen álló zászlótartót, a ki a zászlónak ügyes csóválásával és forgatásával mutogatja magát a bámúlására összecsődűlt néptömegnek. Az első zászlótartót e műveletben egy második, majd harmadik s még több is követi, s a ki a legügyesebbnek bizonyúlt, azt a falu egyik szép leánya virágbokrétával tűnteti ki. A zászlócsóválás közben a parancsnok a körűlállóktól, az üdvlövésekhez szükséges puskaporra való költség czímén, pénzt szed. E szokás valószínűleg valamely régi Landsknecht-játék maradványa.

Urnap előtti éjjel a karinthiai szlovének a kedves háza elé május-fát állítanak. E czélra magas fenyűszálakat választanak, e fákat egészen lehántják s koszorúkkal és bokrétákkal díszítik föl. a pózna tetejére fából faragott kakast tűznek s alá keresztben álló két fakardot szegeznek. A fát éber szemmel őrzik, nehogy valaki lefűrészelje a csúcsát, mert nagy szégyenére lenne annak, a ki ezt vigyázatlansága miatt meg nem tudná akadályozni.

Június 24-ének estéjén és éjszakáján a hegytetőkön „napfordúlati” vagy Szent-János-tüzeket gyújtanak. A legények és leányok körűltánczolják e tüzeket s át is ugrálnak rajtuk, hogy magukat a hidegleléstől megóvják, s hogy a kender bőven teremjen. Szent János esetéjén sorsot is vetnek, s páfránymagot szednek, a melyről azt hiszik, hogy látatlanná teszi az embert. Sok helyütt a napfordúlati tüzek gyújtása mellett a karikázás szokását is gyakorolják („Scheibenschlagen”), a mely közben majd mélyebb értelmű, majd pajzán rímeket mondogatnak. A felső Gail-völgy német vidékén leányoknak nem szabad a Szent-János-tűz közelébe menniök. De azért a sövények mögött s a bokrokban meghúzódva mégis csak hallgatóznak, hogy a karikázók mondásait megfigyeljék. A szlovéneknél a napfordúlat (preš) egyike a legnagyobb ünnepeknek. Ez ünnep szlovén neve a kreš, mely a krešati (= tüzet gyújtani) szóból származik. A Gail-völgyben június 23-án délután különféle virágokat, de kiváltképen százszorszépet (kresnica) szednek, a mely aranysárga közepével s ezt körűl vevő fehér szirmaival a nap sugaras korongjához hasonlít. virágokkal hintik be a pitvar s a szobák padlóját, melyen azok egész más nap reggelig ott maradnak. Az ajtó mögé annyi virágszálat tesznek, a hány személyből áll a háznép. A kinek a virága az éjen át legjobban meghervad, az hal meg legelőbb. Az ablakok elé berkenye-virágokat tűzdelnek. A berkenye magjáét s a négylevelű lóherét varázserejűnek tartják.

Este örege, ifja a kreš-tűz helyén gyülekszik össze. A tüzet egy szűz leány gyújtja meg. A legények és hajadonok dalolnak és újjonganak, vagy karikaröpítéssel mulatoznak. A kreš-tűzből egy üszköt kell haza vinni s a hernyók ellen a káposztás kertbe tenni. E tűz a nap tiszteletére lobog. A szlovéneknél a naptiszteletnek különben még más nyomaira is akadunk. Így példáúl, ha társaságban egymásra köszöntik a poharat, ezt mindig a nap irányába fordúlva teszik. Miután a kérők megállapították a házassági szerződést, a vőlegény a nap útjával egy irányban háromszor forgatja körűl menyasszonyát a szobában. Lakodalomra mindig a kelet felé lakó vendégeket hívják meg előbb. A Gail-völgyben a kreš-tűznél a régi: „Süss ki, nap, süss ki” kezdetű dalt éneklik. A Rosen-völgyben pedig egy szép Szent-Iván éneket tudnak, a mely a nap fiának leánykéréséről szól s a melyre más helyen még visszatérünk.

Kiváló jelentőségű Karinthiában a Nagy-Boldogasszony vagy Mária mennybemenetelének napja (augusztus 15.), a melyben sok helyütt gyógyfűszentelést tartanak. A Lesach- és Malta-völgyben épen azért ez ünnepet „gyökér- vagy gyógyfű-szentelő” Boldogasszony napjának („Maria-Wurzweih”) is hívják. Minden paraszt kilenczféle gyógyfűből kötött bokrétácskát visz a paphoz szentelés végett. E szentelt füvek a lábas jószág elvarázsolása, megbabonázása ellen jók, a miért is belőlük mindig tesznek egy csipetet a takarmányba. Veszedelmesen dühöngő zivatar idején pedig parázson füstölőnek használják, az égiháborút okozó boszorkányok s a jégfelhők elkergetésére.

Mindszentek és halottak napjával véget ér a nép ünnepköre. E napok a tisztítóhelyen szenvedő „szegény lelkek”-nek és egyátalán a holtakról való kegyeletes megemlékezésnek vannak szentelve. Halottak napján meggyújtják a „szegény bűnösök gyertyácskáját” („’s Armensünderlichtl”), a mely éjen át is az asztalon marad, hogy a följáró szenvedő lelkek égési sebeiket a viaszszal megkenegethessék. A két ünnep előestéjén a szobát kisöprik s borókabogyóval füstölik ki – a mint mondják – azért, mert a füst jót tesz a kínszenvedők szemeinek. Mindenszentek és halottak napján csapatokban járnak a Lieser- és Gail-völgyben faluról-falura a szegény gyermekek, hogy a mindszenti kalácsokat („Allerheiligenstrüzl”) összekéregessék. Halottak napján „kakast kérek” szavakkal kopogtatnak a házak ajtaján. November 25-én megjön Szent Katalin, a ki tiltó szavával véget vet a táncznak, s már az adventi idő hírmondója. Deczember 6-án pedig a Mikulás állít be, a ki Karinthiában is a Bartl nevű krampuszszal ijesztgeti a gyermekeket. Az ő alakja áll az alkonyuló év határán.

Templomi búcsú napján sajátságos búcsús-eledelek kerűlnek az asztalra. Ilyenek a Dráva-völgy felső vidékén a fánktésztából tejjel s mézzel sütött „Nigalan”; Alsó-Karinthia legtöbb helységében a kedvelt „Schmalzmus” nevű, lisztből, zsírból és szőlőből kevert pép; a Gail-völgyben a szintén szőlővel hintett „Lunkmus” nevű teljes pép. A Gail-völgyben a búcsú napja különben is valóságos népünnep; minden házban sütnek e napra búcsú-fánkot s a jobb módú gazdáknál koldus-kalácsot („Bettlerzeltn”) is. Egész rajokban járják végig a hátukon zsákot vívő szegények és gyermekek az ünnep előtti este a falvakat, hogy beszedjék a nekik szánt süteményeket. A ház minden cseléde tíz vagy tizenkét fánkot s egy szakajtó kenyeret kap. Mozsárdurrogás s a délutáni táncz helyéűl kiszemelt korcsma előtt „Hofrecht” nyitja meg az ünnepet.

A mint a délesti ájtatosság harangjai utolsót kondúlnak, a muzsikusok bejárják a falut s fölmennek a legmagasb dűlőkön és hegyoldalakon levő parasztházakig is, hogy összekeresgéljék a mulatókat. Csapatjuk minden háznál növekszik a hozzájuk csatlakozó legényekkel, kik zekéiket panyókára vetve s kalapjuk mellé szegfűt és rózsafüvet tűzve követik őket. A leányokat ki szokás kérni a mulatságra. Nehány legény borospalaczkot tartva belép a szobába s mindenik kikéri a maga választottját az első tánczra. Mozsárdurrogás közben vonúlnak be a mulató legények („Zechbuabn”) a korcsmába, követve a tarka ruhás leányok seregétől. Most megered a hejehuja! Dal, újjongás, rikoltozás és zene hangjai reszkettetik meg a levegőt. A templomtéren e közben folyton pezseg az élet; árúsok kinálgatják, dicsérgetik portékáikat, este felé meggyújtván a lámpákat sátraikban, mert este és éjjel akad még csak igazában kelete a sok csecsebecsének.

A Gail-völgy szlovénjeinél rendesen a templomtéren álló hársfa körűl kereng és hullámzik a búcsúnapi mulatság áradata. A muzsikusok a fa lombsátora alatt emelt polczon ülnek. A Gail melletti St.-Stefanban ez állvány oldalfalain, a hárs alatti tánczra vonatkozó négysoros német és szlovén versikék[61]* mellett, egy zászlót tartó gail-völgyi ember, meg egy ünnepi díszbe öltözött gail-völgyi nő képe látható. A hárs alatt azonban csak templomi búcsú napján szabad tánczolni.

A hárs tehát a Gail-völgy szlovén lakosságánál, mint ebből is kitűnik, még mindig nagy tiszteletben áll. Az isteni tisztelet után rendesen összegyűlekszenek és népdalokat énekelnek alatta. A táncz csak délután kezdődik, még pedig a következő bevezetéssel. A többnyire tagbaszakadt ficzkókból álló legénység körűlveszi a fát s szlovén négysoros szakokat énekel zenekiséret mellett. Az első szak rendesen vallásos tartalmú s e sorokkal kezdődik:

Bog nam daj en dober èas Ta pervi raj zaèeti!

Adjon Isten jó időt Az első tánczot kezdeni.

Távolabb ülnek vagy álldogálnak sűrű sorokban a Gail-völgy festői viseletébe öltözött leányok, a kiket közben-közben a legények borral kinálás által tánczra szólítgatnak. Ezzel a tánczra hivogatással („Aufführen”) jó darab idő telik el, s ha a szomszéd falvak valamelyikéből is jönnek legények s ezeknek megengedik, hogy a tánczban részt vegyenek, akkor e szertartás ismétlődik. E hagyományos szokást kegyelettel megőrzik s kezességnek tekintik arra, hogy a hárs szentségén czivakodás vagy verekedés által sérelem ne essék. Az első táncz neve „pervo”, erre aztán az országban szokásos egyéb tánczok jönnek, záradékúl pedig az ugrós „magas táncz” következik, a mely csak pár perczig tart, de háromszor ismétlődik. A mint beesteledik, a szabadban való tánczolásnak vége szakad, s a mulatók bevonúlnak a korcsmába, hol tovább vigadnak.

Sajátságos szokás, hogy a búcsú első napján csak a hajadonoknak nem szabad a szoros fűzésű „rajavec” nevű mellényke nélkűl tánczolniok a hárs alatt. Aprószentek napján a leányok tánczosaikat mindenféle ajándékkal, pl. selyemkendővel, inggel, szivarral, stb. szokták hálájuk jeléűl meglepni. Némely szlovén faluban a búcsú napján gyászmisét is szoktak mondani áldozati énekkel, s e mise után, az egész nép részvétele mellett, szentelt vízzel hintik meg a sírokat. A szlovének régi harczjátékaira, melyek valaha a temetési ünnepélyeknél szokásban voltak, emlékeztet némileg a hordóverés („Kufenstechen”), a mely most már a búcsúnap alkalmával csak Windisch-Feistritzben és néha Trattenben kerűl színre.

Pünköst hétfőjén délután, ha szép az idő s napfényben ragyognak köröskörűl a havasok, a Feistritz melletti „Tratte” nevű térsége megtelik az egész vidékről gyalog vagy kocsin összegyülekezett sokasággal. A tér közepén egy fa-oszlop és ezen egy hordó áll. A legények gyapjúpokróczczal letakart nehéz igás-lovakon vágtatnak el a hordó mellett és sulyos vasdorongjaikkal rá igyekeznek ütni. Minden félre menő suhintást kaczagás, minden czélt érő csapást örömrivalgás követ. Nem is kell tán mondanunk, hogy a mulatság zeneszóval folyik. Gyakran megesik az is, hogy az ügyetlenűl mért ütés folytán visszapattanó dorong a lovat érinti, a mely erre nekivadúlva száguld tüskön-bokron át, ingadozó lovasával. Ezt az erőpróbát addig folytatják, a míg a hordó minden abroncsa le nincs ütve s a dongák szerteszét nem hullanak. Az egyenkint lehulló abroncsokat egy legény fölszedi és sorban oszlopokra tűzi, melyekről a mellettök elvágtató lovasok botjaikkal lekapkodják. A győztest, a ki a hordót egyetlen hatalmas csapással szétüti, egy hajadon művirág-koszorúval díszíti föl.

Táncz a hársfa alatt (a Gail melletti St.-Stefanban). Myrbach Feliciántól

E játékhoz hasonló a felső Gail-völgyben szokásos fazékütés („Hefenschlagen”), ez ősrégi idők óta kedvelt népmulatság, melynek évenkint október második vasárnapján a Dellach melletti Moorwiese a színtere. A legények zeneszó mellett, zárt sorokban vonúlnak ki a rétre, legelöl egy simára gyalult fa-tuskót s azon a különböző versenydíjakat viszi a csapatvezető. A tuskót sűrű tömegben veszik körűl az ifjak s a játék megkezdődik. A leütendő tárgy egy fehérre meszelt cserépfazék, még pedig rendesen lopott jószág. Az ünnep előtti délután ugyanis addig ólálkodnak a legények a konyhában, míg az ősi szokást különben jól ismerő s azért tán szántszándékkal vigyázatlan gazdasszony háta mögött egy fazekat elcsenhetnek. A versenydíjakra kellő pénzt s a közös dáridó költségét a legények adják össze.

A felső Gail-völgy némely hegyi patak mentén egy egészen sajátságos ünnepet ülnek, a patakünnep-et (Bachfeiertag). Valamely borús hétköznapon délelőtt az egész falu lakossága megjelen a templomban, hogy ott a „Scharmesse” nevű ájtatosságot végezze. E mise neve a közadakozás útján („scharen”, azaz sammeln) beszedett misedíjra vonatkozik. Délután pedig harangszó mellett s imádkozva járdalnak egy fakereszt után a kavicscsal és hegyomladékkal borított patakpart mentén.

Az őszi aratás és szüret végével Karinthiában több helyütt arató- vagy szüreti ünnepeket tartanak, a melyekben úgy a legények, mint a leányok is részt vesznek. Valamely csinos hajadon jelképezi Cerest, egy vaskos ifjú pedig Bacchust, s a terméssel gazdagon megrakott szekér után lépdelnek az aratónők és kaszások. Újjongó tilolónők és havasi pásztornők sem hiányoznak e díszmenetből.

Alpesi vidéken a marhának június 15-ére eső felhajtása és szeptember 8-án történő lehajtása is bizonyos ünnepélyességgel jár. A pásztor felhajtja a kitelelt üszőket, tinókat és süldőket. A kolompos tehén koszorúkkal van fölczifrázva. Indúlás előtt a gazda mindenik marhának szentelt sót, egy fűzfa- (úgy nevezett pálma-) barkát s Szent-János-bort ád be, aztán Szent-István- vagy vízkereszt-napi szentelt vízzel hinti meg valamennyit, hogy a lábas jószágnak fönn az Alpesen semmi baja ne essék. A menetet a havasi pásztornő zárja be kis szekerével („Almgratlan”).

A leterelésnél („abfödeln”) a pásztorfiúk erősen durrogtatják ostoraikat, a marha havasi virágokkal van fölékesítve, s csak az alpesi kunyhó („Schwoaghüttn”) megáldása és bezárása után indúl völgynek a menet.

Da Summa geht uma und s’Lab fallt vom Bam, und hiaz ziagn die lustign Sennderleut ham.

A nyárnak már vége, A fa lombja lehull, S a víg alpesi gazda A völgybe vonúl.

A hordóverés Feistritzben. Myrbach Feliciántól

A havasi gazdasszony a menettel találkozóknak sajátszerű kalácsokat osztogat, a melyeknek a Lieser-völgyben „Schottschimpfl”, a Katsch-völgyben „Schnuraus”, a Glan-völgyben pedig „Roflnudl” a nevök. Lenn a faluban a gazda és felesége örömmel fogadja a haza térő jószágot, s a pásztorokat jó zsíros lakoma várja a ház legnagyobb szobájában.

A mezei vagy házi munkával járó szokások. Gertrud napján (márczius 17-én) kezdődik a földmívelés munkája. A Jaun-völgy szlovén lakossága ez időtájban gyakorolja az ekevontatás szokását. Ez a földmívelő munka bevezetése. A szolgalegények házról-házra húzzák az ekét s barázdákat vonnak vele a földbe. az ekevonókat egy álorczás legény vezeti, s a menet közben adományokat gyűjtenek, a melyekből aztán közös eszem-iszomot csapnak. A Möll-völgyben galagonya-vesszőkből úgy nevezett vetőgyűrűt („Saaring”) formálnak, s a vető csak e gyűrűn keresztűl szórja a magot, a mi által hitük szerint a vetés bővebben terem s mentve marad a jégveréstől. Mihelyt a gabna csűr alá kerűlt, megkezdődik a Möll-völgyben az éjjeli cséplés („Lichtdreschen”). Kevéssel éjfél után, alig hogy kissé kinyugodták magukat, talpra állnak a havasi lakók s a szérűre mennek, a hol az istállólámpák világánál egész hajnal hasadtig folyik a munka. A mint a cséplés vége felé közeledik s az utolsó kévéket vetik a hadarók alá, gyorsított ütemben hullanak a csapások, s az utolsó ütés elhangoztával siet ki-ki, hogy csépjét mentűl hamarabb szegre akaszsza. Az utolsót a felső Möll-völgyben víg újongással „Nigl”-nek kiáltják ki, s csúfolódva szalmakoszorút tesznek a fejére. Uzsonna közben az ilyen „Nigl”-nek az aszal alatt a helye, s ha végűl tehénkolompot akasztanak a nyakába és úgy vezetik végig kötélen fogva az útczán, ebbe is bele kell nyugodnia.

A Gail-völgyben répavágásnál a hosszú, éles késekkel egy nagy, négyszögletes fateknő körűl dolgozó leányok, a mint ütemre vagdalják s erősen illatozó garmadába halmozzák a répát, az arra menőkkel incselkedve „répafúvás”-ra szólongatják őket[62]*, vagy tréfálkozva „répalovagot”, vagyis egy kis borravalót kérnek, hogy a répa fínomabb legyen.

Késő őszszel megkezdődik a „tilolás”. Ezzel is sajátságos szokások vannak egybekötve. A len (der „Haar”) kiválóan szívén fekszik a jó gazdasszonynak. Napfordúlat éjszakáján („Sunnawendabend”), midőn magasan lobognak a hegyoldalakon a tüzek, a gazdasszony a lenföld közepébe galagonya-vesszőt szúr s erre egy úrnapi koszorút tűz, hogy a szentelt virág-füzértől akkorára nőjön a len, a milyen magas a galagonya-vessző. E koszorún kivűl némely lenföldön még friss galagonya-ágakat vagy virágvasárnapi barkás vesszőket is látni a tábla három szegletén, oly czélból, hogy a szabadon hagyott negyedik szegletnél a kártékony férgek kivonúljanak.

„Mikor a tilolás ideje elérkezik, a jó Isten Olaszországba megy” („Wenn die Brechelzeit kommt, geht unser Herrgott ins Wälschland”), ezt tartja a közmondás, arra a sok pajkosságra czélozván, a mit a tiloló leányok vagy asszonyok munkájuk közben elkövetnek. A mellettük legjámborabban elhaladó útast is elfogják s – ha akarja, ha nem – kóczczal fonják körűl karjait és nyakát; ha ellenkezik, akkor pozdorjával („oagen”) szórják be áldozatukat. A Lesach-völgyben egy kis csomó szöszt s mellé virágbokrétácskákat tesznek az útra, hogy az arra menő fölvegye; a ki lépre megy, attól borravalót követelnek.

A tiloló-lakoma nagy vigalommal jár. A mily szaporán jártak előbb alá s föl a csapófák a munka közben, ép oly gyorsan pörög most a némberek nyelve, s ilyenkor nem igen válogatósak a tréfában. Jaj annak a legénynek, a ki hivatlanúl közéjök vetődik; az ilyet úgy elárasztják ingerkedő beszéddel, hogy ugyancsak örülhet, ha ép bőrrel odább állhat.

A Glan-völgyben olykor még belovagol a tiloló-szobába a „Brechlritter”, vagyis két, lepedővel letakart s szürke lovat ábrázoló legényen egy harmadik, fehér ingújjban, tarka övvel s vadászbokréta módjára fűzött szalmacsokorral díszített kalapban. A tilolónőket üdvözölve, hangos szóval így kiált:

„Thut’s weg enkre Stühl’ und Bänk’, Der Brechlschimmel kommt zu enk. Ich reit herein zum Brechlfest, Grüss die Brechlbrautmutter und ihre Gäst!” Über neun Alm reit’ ich herein, Über tiefe Gräben und hohe Zain.”

„Félre minden paddal s székkel iziben, Mikor engem láttok jönni szürkémen. Belovaglok a tilolók közébe, A nászasszonyt s vendégeit köszöntve. Kilencz havast összejárva jöttem én, Nincs előttem mély árok s magas sövény.”

A „tiloló-nászasszony”, a kiről e beköszöntőben szó van, rendesen a legnyelvesebb fehércseléd („Diandl”), erre így válaszol:

„Thut dir die Brechlbraut nit g’falln, Was reitest herab von der Alm?”

„Ha nem tetszik a menyasszony: Maradtál voln’ a havason!”

S így folyik a szóharcz mindig élénkebbé válva, s mentűl vastagabbak a tréfák, annál kitörőbb a jókedv. Az egész vita a „tiloló-menyasszony”-ért folyik, azaz egy kosárkáért, a melyben egy „Raindling”-kalács mellett néhány fánk, pár alma s egy virágbokréta van, s a melyet a „nászasszony” az asztal mögé rejtve tart.

„Is die Brechlbrautmutter frisch, So geht sie über’n Tisch.”

„Hogyha fürge a nászasszony, Ugorjék át az asztalon!”

mondja végűl a szürke lovagja, a mire aztán a nászasszonyt játszó s fején kosárkát tartó leány fölugrik az asztalra, a lovag pedig leszáll lováról s átvéve a kosarat, oda kiált a zenészeknek, hogy húzzák rá a talp alá valót, s rágyújtanak egy „Ländler”-re, melyet a szürke lovasa nyit meg a „nászasszony”-nyal.

A Gail-völgy vend vidékein férfinak nem szabad a tilolónők közelébe mennie. A ki e tilalmat megszegi, azt tele szórják pozdorjával. Ha azonban valamely előkelő személyiség közeledik, akkor egész illedelmesen viselik magukat s tánczütemben himbálódzva szlovén négysoros dalokat („Pläpperlieder”) énekelnek, miért aztán az illetőnek jó mélyen kell a zsebébe nyúlnia, hogy e megtiszteltetés adóját lerójja. Még mielőtt a munka véget ér, a ház leánya kedvesének a „rogou” nevű s egy fenyűfa-nyársacskára aggatott szivar-, szivarszopóka-, pipa-, alma- s más egyébből álló ajándékot küldi, a tilolás után következő ünnepi lakomára való meghívás jeléűl. A legény dolga aztán a poros munkát befejező víg dáridóba muzsikust berendelni s falubeli barátait magával vinni. E mulatságnál nem igen marad el a kásával bemázolás („Breineinreiben”). Egy köleskásával teli tálat tesznek valamely legény elé s rá parancsolnak, hogy egye meg mind; ha nem bír vele, kásával kenik be arczát és kezeit, a min aztán nem győznek eleget nevetni.

Tél idején az alpesi lakó kimegy a hótakarta hegygerinczekre, hogy a nyáron át termett s olykor valóban életveszélylyel lekaszált, majd boglyákba rakott havasi szénát leszállítsa. Ezt a munkát a Möll-völgyben „Hazen”-nek nevezik s a ki végzi, az a „Hazer”. Rendesen valamely szép deczemberi éjszakán kerekednek föl hegymászó czipőkben s erős, rövid szeges botokkal és kamókkal fegyverkezve ezek a széna-betakarítók, s csak több órai fáradságos hegymászás után érnek hajnal tájban a hólepte réteken levő szénatartókhoz és kazlakhoz. Régebbi időkben a szénahordásnál valóságos versengés támadt köztük, mert mindenik első akart lenni a lejövetelnél, tudván, hogy a leghamarább érkezőt odahaza hatalmas forgács- vagy tolófánk („Spitzkrapfen”) várja. Szerencsétlenség csak nagy ritkán esik, pedig a szénacsomóknak a sima hómezőkön való lecsúsztatása nem veszélytelen.

A völgy fenekére érve, a szénakötegeket fenyűgalyakkal díszítik fel s úgy viszik be a majorság csűreibe; a betakarítók pedig a káposztából, gombóczból, fánkból és herőkéből álló lakomázásnál pihenik ki munkájuk fáradalmait.

Keresztelési szokások. A megszületett gyermeket, mihelyt csak lehetséges, a gyakran több órányira fekvő plébániatemplomba viszik, sokszor a legzordonabb időjárással is daczolva, mert a kereszteletlen „kis pogányt” nem szabad sokáig a házban megtűrni. Az újhold varásnapján született gyermek („Neusonntagskind”) szerencsés lesz egész életében. A bábaasszony oldalán megy a keresztelőre a keresztapa (Gödl) vagy keresztanya (Gotl). Útközben nem szabad a napnak a csecsemőre sütnie, mert szeplős lenne tőle. A Lieser-völgyben a templomba menés közben velük találkozó legelső személynek egy zsemlyét adnak s ezt fecsegő-zsemlyének („Plappersemmel”) hívják, mert állítólag az illető, a kinek adják, rendesen a locsogás megérdemelt hírében áll. A falu korcsmájába betérnek, hogy kissé megpihenjenek. A keresztelésnél nem feledik el a „pólyapénzt” („Faschengeld”) a takaró alá rejteni, hogy azt is vele szentelje meg a gyermeket áldó pap, s ezt a pénzt, rendesen egy tallért, aztán gondosan őrzik, mint szerencsét hozó talizmánt. A Gail-völgy szlovénjei még egy beírt papirlapot is tesznek melléje, hogy a gyermekből okos és gazdag ember legyen. Keresztelő után az új világpolgárral ismét egyenest a korcsmába mennek, a hol jól megebédelnek. Kevésbbé jómódúaknál egy kis bor vagy kávé is megteszi. Víg kedvvel indúlnak hazafelé, s a bábaasszony most már könnyebbnek érzi karjain a kis keresztényt, mint a minő volt még pogány újszülött. De szaporázni kell a lépést, mert estharangszó előtt otthon akarnak lenni a gyermekkel, nehogy az Úrangyalára hívó harangszó után még szabadban találják s utóbb váltott gyerekkel cseréljék ki a gonosz szellemek. A gail-völgyi szlovéneknél a keresztelés után harmad napon bizonyos ünnepélyességgel fürösztik meg a gyermeket, s ekközben egy kulcsot, rózsafűzért (olvasót) és szentelt gyertyát adnak kezecskéjébe. A szerint, a mint a picziny jószág az egyik, vagy másik tárgyat szorítja meg jobban kis kacsóival, következtetnek jövendő sorsára és hajlamaira. A kulcs takarékosságot, az olvasó jámborságot, a gyertya pedig korai halált jelent. A húsvét utáni első keresztelőt a Gail-völgyben új keresztelőnek nevezi a nép, s még nehány évvel ezelőtt a papnak ezért külön díjat, utóbb egy ezüst tallért fizettek. Ez ama régebbi s „húsvéti bak” (hircus paschalis) néven ismeretes egyházi adó maradványa, a mely „pro primo infante baptizando” (az első gyermek kereszteléseért) járt.

A keresztszűlők jogai és kötelességei az alpesi tartományokban mindenütt egyenlők. Karinthiában is eljönnek nemcsak a paszitára (Vorweisat), a keresztelő napján, hanem a pár héttel később következő utóünnepre is (Nachweisat); a gyerekágyasnak egyéb ajándékok közt különösen egy kakast vagy tyúkot, keresztgyermeküknek pedig keresztelő-ingecskét (a Lieser-völgyben ezt „Krössenhemdl”-nek, azaz Chrisamhemd-nek hívják), ruhácskát s egy kötött fejkötőcskét adnak. A Lieser-völgyben ezekhez még több ánizskenyérke s nagy kiflik is járúlnak, a melyeknek „Fingerstrich” a nevök. A paszitára a Lieser- és Gail-völgyben a szomszédok is hivatalosak, kik szintén mindenféle ajándékot visznek s ezért forgácsfánkkal és kávéval vendégelik meg őket.

A keresztgyermekek („Götaklan”) keresztszüleiktől húsvétkor minden évben egy Raindling-kalácsot, pár festett tojást, karácsony és mindszentek ünnepén pedig fonott kalácsot („Gotnstrützl”) kapnak. Ez így tart egész tizenkét vagy tizennégy éves korukig, a mikor a keresztszülők irányukban elvállalt kötelezettsége egy ruha („Gotngwandl”) ajándékozásával véget ér; a nélkűl azonban, hogy azért a védelmükre bízott gyermek iránt tovább is jóindúlattal, őt tehetségök szerint szóval és tettel gyámolítani megszűnnének. Mikor pedig keresztfia vagy keresztlánya házasodni készűl, a násznagyság előjoga mindig a keresztapát illeti. A szlovéneknél a keresztgyermekek egyszer s mindenkorra vörös csipkével szegett inget kapnak ajándékba. Ferlachban a bérmáláskor is szokásos ily inget ajándékozni a szentség föladása után következő húsvét vasárnapján.

A komaságot különben a szlovének is nagy becsben tartják s igen sulyos bűnnek tekintik, ha komák egymás közt patvarkodnak. A közmondás, mely azt tartja, hogy: „házasodják lehető legközelebbről, komáidat pedig keresd jó távol helyütt” – úgy értelmezendő, hogy feleségűl olyat válaszszon az ember, a kit jól ismer, komáitól pedig azért éljen lehetőleg távol, hogy velök valamikép czivódásba ne elegyedjék. A komaság viszonyában állók közötti paráználkodást a három legfőbb bűn közé számítják. A legenda szerint, mikor Szűz Mária a szegény bűnös lelkeket a tisztító tűzből kiszabadította, csak hármat hagyott közűlök a kínszenvedés helyén: az elsőt, mert Istenben nem bízott, a másodikat, mert gyilkolt, a harmadikat pedig, mert keresztszülőjével vétkezett.

Lakodalmi szokások. Még mielőtt a suhancz katonasorba nő, fölvéteti magát a legények közé. A legénységhez pedig a vele járó makra-pipán, vaskos óralánczon s a kalap-bokrétán kivűl „szerető” („Schatz”) is kell, habár még jó messze van a ficzkó a házasság idejétől; mert a míg a szülék jó erőben vannak s a dolognak utána láthatnak, addig hallani sem akarnak a jószág („Hamatl”) átadásáról. Annál nagyobb aztán az öröm és hejehuja a házban, ha végre megjön az ideje.

A Lavant- és Lieser-völgyben a legény, miután kiszemelte a neki való leányt, kérőket („zwei Mander in’s Bittl”) küld a leány szüleihez, hogy azokkal a kiházasításra vonatkozólag megállapodásra jussanak. A Lesach- és Gail-völgyben a legény maga is velök megy a kérőkkel. Ha a leány nem tagadja meg kezét, a vőlegény egy tallért ad neki foglalóúl, a kérőket pedig szalonnával, káposztával és pálinkával vendégelik meg; ha e helyett egy köcsög aludt tejet tesznek eléjök, ez annyit jelent, hogy hiába jártak.

A kézfogó s az előzetes megvitatni valók rendbe hozatala után a vendégek meghívása következik. A „hívogató” vőfély („Ladmann”) a népélet legjellemzetesb alakja. Pántlikás kalappal, piros szalag-csokorral díszített nádpálczát tartva kezében, büszkén lépdel hivatalos kötelességét teljesíteni. A Möll-völgyben nehéz darócz-köpönyeget ölt s nem ritkán a havasi bot helyett fényes markolatú vadásztőr villog kezében, mintha a násznépet valami ellenséges táboron kellene átvezetnie. „Vasárnap jőjjenek kendtek a koszorúfonásra, hétfőn pedig a lakodalomra”, így szól közönségesen a meghívás.

A koszorúfonás („Kranzelpint”) alkalmával a Möll-völgyben rendesen ünnepiesen átviszik a vališ nevű tulipántos ládát és a rokkát a menyasszony házából a vőlegényébe. A falu határán friss fenyűfából összerótt, tarka kendőkkel tele aggatott és lánczczal elzárt vámot („Klause”) állítanak, a melynél az itt szokásos tréfának nekiöltözött vámőrség föltartóztatja a ládavivőket s egy kis drámai bohóságot játszik el velök.

„Wer kommt bei später Nacht, Allher auf uns’re Wacht?”

(Ki jön ilyen késő éjjel ide a mi őrségünkre?)

kiált a vámőr.

„Mit Jungfrauwaar’ und Heirathspracht Kommen wir auf eure Wacht.”

(Hajadonholmival s kelengyével jövünk a ti őrségtekre.)

felel a vališ vezető.

„Das muss verbot’ne Waare sein, Weil ihr nit fahrt bei Sonnenschein.”

„Bizonyára tilos holmi, A mit éjjel kell belopni.”

S ilyen módon folyik a szóváltás mindig élénkebb hangon. E közben pisztolydurranások reszkettetik meg a levegőt, a havasi szél a legczifrább nótákat süvölti, s fenyűfáklyák világítják meg az óriási hótömegekkel borított környéket. A vámilleték lefizetése után az ócska egyenruhában kevélykedő őrvezető kiállítja az útlevelet, a vališ-vivők előtt megnyílik a sorompó s a menyasszony holmijával víg énekszó és újjongás közben haladnak el a fenyőlombbal díszített kapu alatt. A jó szomszédság szellemében gyökerező régi, szép szokás szerint, a Möll-völgyben az új házasoknak a lakodalom előtti nap mindenféle gabnaneműből, sajtból, vajból, stb.-ből álló ajándékot (Weisat) visznek a meghívott vendégek, a mely adományokat a külön erre a czélra megbízott számtartó („Schüsselschreiber”) vesz át s helyez el a szobákban, a hol halomszámra áll a sokféle sütemény. Az üres kosarakba vagy tálakba aztán az ajándékozó nevét viselő papirszeletkét tesznek s lakodalmi süteménynyel megtöltve adják vissza azokat tulajdonosaiknak.

Karinthia felvidékének legtöbb völgyében szokásos a menyasszonynak a szülői háztól való kikérése („Abbitte”), a melynél majdnem minden jelenlevőnek szemébe tolúlnak a meghatottság könyei. A templomba menetel előtt a vendégek vagy a plebánián, vagy a helyi körűlményekhez képest a korcsmában gyülekeznek össze, s onnan indúl aztán a nászmenet az istenházába. Ez ünnepies bevonúlásnak mindig akad elég nézője. A Möll-völgyben már messziről hirdetik érkeztét a pisztolyok durranásai. A menet élén haladnak a falu zenészei. A nyomukban menő, bokrétás kalapos víg legénysereg alig győzi a pisztolyokat tölteni, s közben-közben egy-egy messze visszhangzó rikkantással könnyít vigalommal csordúltig telt szívén. A nászmenet e pajzán előhada a farsang hóbortos jókedvének kifejezője, míg az utána következők arczairól már az ünnepies szertartás komolysága és fontos volta tükröződik. a hívogató vőfély oldalán lassú léptekkel halad a vőlegény, aztán mennek a násznagyok, a nyoszolyóleányok, végűl a menyasszonyt vezető másik vőfély karján a menyasszony, állig érő darócz-ruhában. Egyetlen ékessége a kalapja köré vont vörös szalag. Legutóljára érkezik a nászasszony a többi nő-vendégekkel.

A Gail-völgyben a menyasszony fejét egészen elfödő fehér fátyolt s ezüst vagy aranyozott övet visel, s minden vendégnek vörös szalag van a kalapján, még pedig a legtetején. A menyasszony-koszorút s a jegygyűrűket a mátkapár előtt fényes tányéron viszik. A Szent János áldásával végződő szertartás után a vőlegény, vagy az egyik vőfély a szentélyben vagy a templom pitvarában rézpénzt szór a nagy számban összecsődűlt s a közibök hulló krajczárokért verekedő gyermeksereg közé. E szokásnak, a családra belőle háramló áldásra való tekintettel a Gail-völgyben nem szabad elmaradnia. A rendesen tizenkét fogásból („Richten”) álló nászlakoma késő éjjelig elhúzódik, minthogy minden tál étel után táncz következik. Az asztalnál minden nőnek férfi szomszédja az illetőnek hivatalos lovagja és tánczosa, a miért szomszédnőjétől egy csomó szivart kap elismerésűl. A tisztelettáncz után a „menyasszony-lopás” tréfája következik. A menyasszonyt ugyanis átviszik a legközelebbi kocsmába, a hol a szolgálatára rendelt vőfély költségére egyet isznak s aztán zeneszó mellett megint visszavezetik. A menyasszonynak a vőlegény házába való átkisérésénél („Hamziehen”) a mátkapár a korcsma lugasában, a hol már várnak rájok a zenével, egy stájerost tánczol, a mint mondják, azért, hogy „könnyebben viseljék aztán az élet terhét vagy keresztjét” („damit man das Kreuz nit nacher ziehen hört”). Hazaérvén, a kaput zárva találják, s csak hosszú szóvita után eresztik be őket. A kapuban várja a menyasszonyt anyósa, vagy az, a ki a ráadásúl még itt elköltendő lakomát adja, s egy kenyeret, egy kulcsot és egy csibét ád a menyasszonynak, a ki e tárgyakat hirtelen leejti. Ha a szabadon eresztett csirke a házban benn marad, ez jó szerencsét jelent az új házasoknak.

Vališ-vitel a Möll-völgyben. Myrbach Feliciántól

A Lesach-völgyben ez előtt szokásban volt az övdobás („Gürtelwerfen”). A templomba menet előtt a vőlegény övezte át a menyasszonyt az ezüst övvel s e közben többször megkisérlé az övet mátkája fején átvetni, a mit ez mindenkép megakadályozni törekedett. Ha a vőlegény igyekezete sikerűlt, ez azt jelenté, hogy ő lesz az úr a házban és nem a felesége.

A Gail-völgyben a visszautasított leánykérőnek éjjel kalapácsot festenek szurokolajjal a háza falára. „Kalapácsot kapott”, a nép ajkán közmondássá vált czélzás a sikertelen járásra. A lakodalom utójátékaként a felső Gail-völgy némely falvaiban még ma is dívik a tálvetés („Schüsselwerfen”) szokása. Egy héttel az esküvő után a legények bejárják a falut s minden háznál kérnek, vagy ha jószántukból nem adnak nekik, elcsennek valami repedt cserépedényt. Midőn ilyennel egy hátikosarat jóformán megtöltöttek, késő éjjel oda lopóznak az új házasok lakása elé s az ajtó előtt körben állva, rázendítenek valamely egyhangú dalra, a minő példáúl a következő:

„Es schläft Alles schon, Wo wir hiaz klopfen an, Der Tag hat sich geendet, Die Hochzeit ist vollendet.

(Minden alszik már itt, a hol mi kopogtatunk, a nap véget ért, s a lakodalomnak vége.)

Braut und Bräutigam Schlafts nun in Gottesnam. Wir wünschen euch den lieben G’sund Alle Tag und alle Stund. u. s. w.

Wir singen euch zum B’schluss, Mit einem Freudenb’schluss, Soviel als Häfenscherben, Soviel soll’n Kinder werden.”

(Vőlegény s menyasszony, aludjatok Isten nevében; jó egészséget kivánunk világ-éltetekben, stb.)

(Záradékúl még víg éneket zengünk nektek, a mennyi a cserépdarab, legyen annyi gyermeketek.)

Minden versszak után odavágnak jó erősen egy pár edényt az ajtóhoz, hogy csak úgy röpködnek szanaszéllyel a csörömpölő cserépdarabok. A zajra a szomszédok is összecsődűlnek.

A dal befejezésével apraja-nagyja betódúl az ifjú házaspár szobájába, a hol terített asztal s rajta kenyér és bor, vagy pálinka várja a vendégeket. Czitera vagy harmonika is akad, s a lakmározás és tánczmulatság mélyen benyúlik az éjszakába.

A „menyasszony-lopást” a Lieser- és Lavant-völgyben is eljátszszák. Ugyanitt a menyasszony anyja nem vesz részt a lakodalomban s más valaki helyettesíti. Hiszen a keresztelőnél sem volt jelen, hanem a keresztanyát küldte maga helyett; miért is lenne hát ott esküvőjén? Ezzel magyarázza a népies vélekedés e különös szokást. A házasság egyházi megáldását itt is „Szent János áldása” követi. A mint a nászmenet a korcsmába érkezik, a menyasszony a koszorúlány és a nászasszony kiséretében a konyhába megy s megsózza a lakodalmi levest. Ez alkalommal egy tallért dob a sótartóba a szakácsné számára.

A Lieser-völgyben a menyasszonyt vezető vőfély a társaság mulattatója és az egész vigalom lelke, holott a Lavant-völgyben e tiszt a bőgőst illeti. Mikor a mátkapár új otthonához ér, a háznak minden ajtaját zárva találja. Csak erős kopogtatás és rigmusokban folyó hagyományos szóváltás után nyílik meg az ajtó, a melyben az egész ház cselédsége fogadja s a legidősebb szolgáló, a majorosné, üdvözli az új gazdasszonyt, tiszta tányéron vivén elébe az ajtó kilincsét. Itt-ott a menyasszonyra a termékenység jelképeűl gabonát is hintenek.

A lakodalmi asztalról minden vendég kap „menyasszony-máját’ („Bschadessen”). Az étkezés után, a Lavant-völgyben még a közben, a „tisztelettáncz”-ot járják, éjfél után pedig a „koszorútáncz” („Kranzelabtanzen”) következik.

Érdekesek a Gail-völgy szlovénjeinek lakodalmi szertartásai. A legjellemzőbb vonás ezek közt, hogy a lakodalmas menetben résztvevő férfiak lóháton ülnek. Lóháton teljesíti tisztét a hivogató vőfély is, kinek arany füsttel bevont koszorú van a kalapján s mondókáját a házak kapuja előtt fújja el, a mire kenyeret nyújtanak neki, a melyből egy karéjt szeg le magának, a mint különben a Gail-völgyben egyáltalán szokás, hogy a házba lépő vendéget kenyérszegéssel kinálják. A menyasszony-láda átszállításánál a kocsin az új menyecske egész hozományát közszemlére bocsátják.

Maga a lakodalmas menet igen tarka képet nyújt. Lássuk legelőbb a mátkapárt ünnepi díszében. A menyasszony a rendes gail-völgyi öltözetben jelenik meg, rövid szoknyát, tarka pruszlikot és kivételesen fehér hímzett kötényt viselve. Derekán a gazdagon kivarrott öv („Pass”), fején pedig a már említett peèa-főkötő, vagy színes fejkendő s e fölött a vastag selyem zsinórral körített nemezkalap. Hófehér inggallérjára aláhulló hajfonatai virággal és szalagokkal vannak fölczifrázva. A vőlegény öltözete kevésbbé föltűnő. Közönségesen hosszú, több gallérú köpönyeg, tarka, ezüstpitykés selyem mellény van rajta, a lábán pedig hosszú szárú csizma; alacsony nemezkalapját tarka selyemzsinór köríti.

A lakodalom reggelén a legények, gyakran mintegy harminczan, ha nem többen, lóháton jelennek meg. Nehéz fajtájú lovaik vörös szalagokkal vannak fölékesítve, nyereg helyett azonban pusztán a szokott gyapjú-pokrócz van rájuk terítve. Élükön lovagol a „zászlótartó” a vőlegénynyel. Amaz vörös lobogót visz, a melyet az utolsó nóta elhúzásáig ki nem ád kezéből. Sebes vágtatva megy a csapat a menyasszonyért, a ki gyakran valamely jó távol fekvő faluban lakik. A menyasszony szüleinek háza előtt megállanak s dalra gyújtanak. A vőlegény és a zászlótartó leszállnak a lóról, hogy belépjenek a házba, de útjokat állja a vasvillával fölfegyverzett házőrző s így kiált rájok: Kik vagytok és mit akartok?” A zászlótartó kikéri a menyasszonyt, a ki helyett azonban előbb rendesen valamely csúnya vénasszony jön ki. Ezt hangos nevetés fogadja, mire a szegény csoroszlya siet, hogy mentűl előbb pusztúljon a dévaj népség útjából. Erre a nyoszolyólányok lépnek ki s csak ezek után végre a menyasszony, a kit a vőlegény kézadással üdvözöl.

A templomba vezető úton a menyaszonyt, ha más faluba megy férjhez, föltartóztatják. Két legény lánczot tart elébe, a többi pedig jobbra és balra sorfalat áll. A menyasszonynak aztán vagyonosságához mért váltságdíjat kell fizetnie, hogy szabadon kivonúlhasson. Ha nem akarja magát megváltani, szabadon bocsátják ugyan, de egy kéve szalmát gyújtanak utána. Ha a vőlegény házasodik idegenbe, akkor a leányok állják útját. A váltságdíjat a lakodalom után való vasárnap megtartandó tánczmulatságra fordítják, a melyre az utóbb említett esetben a lányok hívják és vendégelik meg a legényeket, ők szólítván ezeket a tánczra is, szóval egészen szerepet cserélnek a legényekkel; de csak estig, a mikor aztán megint helyre áll ez a fölfordúlt világ. Útközben minden korcsmába betérnek. A fizetés a zászlótartó dolga s a legénység ingyen mulat.

A templomban a fölajánlásnál is a zászlótartó megy legelől. A nászasszony egy egész kenyeret s egy kolbászt tesz áldozatúl az oltárra. Az esküvő után némely helységben a Szent János áldását nem poharakból, hanem az oltárnál használt csengetyűből iszszák, a mely körben jár a násznép között. A kimenetelnél a mátkapár megáll a templomajtóban s ott veszi át a vendégek apró-cseprő ajándékait. A menyasszony ezek egy részét hátrafelé, a vőlegény pedig maga elé dobja a nép közé, hogy szapora ivadékuk legyen az új házasoknak. A maradékot a kútba dobják.

A templomból legelőbb a vőlegény házához vonúl a menet, a hol ennek anyja kenyeret s rajta két keresztben fekvő kulcsot visz menye elé. A menyasszony darabokra szeli a kenyeret s a körűlötte álló szegények közt osztja ki. Az utolsó szelettel, a melybe egy ezüst pénzt rejt, egy fiú körűlszaladja a házat, hogy azt semmi balsors ne érje. Erre az anyóka egy tyúkot vesz elő, s azt a menyasszony feje fölött elröpíti; ezt a tyúkot váltságúl áldozzák, hogy az új gazdasszony mentve maradjon mindennemű megbűvöléstől. Csak ezek után lép be a menyecske új otthonába, szentelt vízzel hintvén meg annak minden részét.

A lakománál a vőlegénynek és menyasszonynak csak egy tálból s egy kanállal szabad enniök. A menyasszony e mellett még a vőlegény kabátja szárnyára igyekszik ülni, hogy – a mint mondják – a házban az övé legyen a kormány s férjét papucsa alá kerítse.

Eredeti szokás a szakácsnénak borravalóval megajándékozása. Az egyik vőfély a konyhából egy ágas botot visz be, mely tele van akgatva mindenféle ennivalóval; ezeket a vendégsereg végig kóstolja s ki-ki borravalót tesz helyökbe. A vőfély aztán a pénzzel megrakott botot visszaviszi a konyhába s átadja az ott foglalatoskodóknak. A lakoma végén, a torma-mártás elköltése közben zendűl meg a búcsúztató nóta („Abgeigen”), melynek kördalát zenekiséret mellett az egész társaság énekli. Ez alatt a zászlótartó kezéből a zászló sorba vándorol a résztvevők közt. Mikor végűl az új házasok éjjel hazatérnek, a lakodalmas menet őre kiséri őket s útközben figyelmezteti a menyasszonyt amaz ősi szokásra, a mely szerint az első három éjen át (Tóbiás-éjek) nem szabad az ágyban, hanem a padkán kell feküdnie.

Temetkezési szokások. Karinthia felső vidékein a haldokló ágyához siet az egész szomszédság, hogy segítségére legyen a vívódó családjának. Meggyújtják a szentelt viaszgyertyát s szűntelen csengetnek az úgy nevezett Margit-csengetyűvel be az ágy alá, az asztal és a padok alatt, mert azt vélik, hogy a meddig a csengő hangja ér, azon körben az ördögnek nincs a beteg fölött hatalma. (Felső Gail-völgy.) A mint a haldokló kiszenvedett, a csengetyűvel háromszor körűljárják a holttestet, a melyet ezután szentelt vízzel megmosdatva kiterítenek. Ráborítanak egy vászonlepedőt („Überdon”) s erre fejétől lábáig czérnaszálat húznak, a mely három helyen vékony viaszgyertyácskákból formált vörös kereszttel van a lepelhez tapasztva. A mosdatásnál használt szenteltvizes edénynek nem szabad a házban maradnia, hanem eldobandó. Azután meg néhány fűzfabarkát („Palmbuzel”) dugnak a halott zsebeibe. A ravatal mellé szenteltvíz-tartót, fejéhez fakeresztet és egy szál gyertyát állítanak, a melynek hamvát nem szabad lekoppantani. Estére a szoba megtelik a virasztásra érkezett látogatókkal, a kik az egész éjet imádkozással és énekléssel töltik el. Éjfél tájban a virasztókat („Wacher”) kávéval és pálinkával vendégelik meg a házbeliek, hogy el ne aludjanak, mert a hol valaki a „földön feküszik”, a mint mondják, vagyis ki van nyújtóztatva, ott nem szabad senkinek sem aludnia. A míg a holttest a házban van, addig csak a leghaladéktalanabb munkát szabad elvégezni; minden más dolog zavarhatná a halott nyugalmát.

A temetésre („B’stattung”) megjelennek a szomszédok, rokonok és ismerősök, sokszor még a távolabb fekvő falvakból is, hogy az elhúnytnak megadják a végső tisztességet. A halottas házból való kiindúlás előtt a megjelenteknek kávéval szolgálnak. A kinálás visszautasítását sértésnek tekintik. Mikor a legutóljára érkezett is kihörpentette kávéját, a koporsót, miután búcsút vettek tőle, a küszöbön háromszor alá szállítván, meg fölemelvén, kiviszik a pitvarba. E szertartásnál így szólnak a koporsóvivők: „Dicsértessék az Úr Jézus, onnan (a hová te mégy) nem térünk többé vissza”. A Gail- és Jaun-völgy szlovén lakói virágvasárnapi pálmaágat tesznek a küszöbre, s e fölött tologatják három ízben előre meg hátra a koporsót, a mivel az elköltözöttnek a másvilágról való visszatérését vélik megakadályozni; a férfi halottnak itt úgy, mint a Lavant-völgyben is, kalapját is vele teszik sírjába. Még megemlítendő, hogy a halott számára, mintegy útravaló eleségűl, a temető közelében levő házak valamelyikébe lisztet, zsírt és kenyeret küldenek.

Völgyvidéken a lajtorjás szekéren, a hegyek közt pedig a „Geröd” nevű két kerekű taligán, télen meg szánon viszik ki a fehér lepellel leborított s kötelekkel oda erősített koporsót. A kocsi vagy szán elébe egy pár ökröt vagy lovat fognak, s így indúl útnak a menet, melyben a koporsó nyomában a gyászoló családtagok mennek. Elől egy lámpást, vagy a sírra tűzendő keresztet vivő ember halad. Az egyszerű gyászkiséretnek soha, semmi szín alatt sem szabad a szokott templomi vagy temetői útról letérnie. A Möll-völgyben azt hiszik, hogy a lovak sokkal könnyebben húzzák terhüket, ha egy fiú, vagy leányka ül a koporsó tetejére. A temetés után, a melynek népies neve a Gail-völgyben „Untermachen” – „földberejtés” – a falu templomában gyászszertartás következik, a melynél viaszgyertyákat égetnek az imazsámolyon az elköltözött lelki üdveért. Erre a temetőben összegyűlt szegények közt búzakenyérkéket osztanak ki. Jobb módúak temetésénél ez osztásra a Glan-völgyben sokszor száznál több szegény is összegyülekszik s valamennyinek jut az alamizsnából. Végűl következik a korcsmában tartott „halotti tor” („Leichentrunk”), melyen egyszerűen csak pálinkát, bort és kenyeret költenek el. Karinthia felvidékén e tor minden temetésnek elmaradhatatlan záradéka. Alsó-Karinthia szlovénjeinél, különösen a Lavant-völgyben, a halotti tort (sedmina vagy karmina) szintén a korcsmában tartják, csakhogy itt a bor mellett még sör és leves, továbbá savanyú káposzta disznóhússal, és végűl kávé is kerűl az asztalra. Így van ez az alsó-karinthiai német lakosságnál is. Az étkezés közben beálló szünetek alatt az olvasón imádkoznak.

A mint a föntiekből látható, Karinthia lakóinak erkölcseiben és szokásaiban még elég erősen nyilatkozik e faj tősgyökeres, bajuvár-eredetű szelleme, melyet e dalokban bővelkedő, talpig becsületes nép alábbi négysoros versikéje oly találón jellemez:

„Die karntnerisch’n Leutlan Seint treu und bidar, Und a karntnerisches Liadl Hallt im Herz’n widar!”

„A karantán ember Igaz és hív, S a karantán daltól Visszhangzik a szív!”

Német irodalom, tájnyelv és tájnyelvi költészet. Dürnwirth Raimundtól, fordította Király Pál

Német irodalom. – A karinthiai német költészet első nyomai a csöndes kolostor falai közé vezetnek a XI. századnak a XII-dikbe fordúlása táján. Rosz idő volt akkor, az investitura miatti viszálkodás ideje, s a császár és a pápa közötti kemény harcz hullámai elcsapkodtak a német világ legvégső széleiig. Majd lassanként visszatért a nyugalom és Karinthia az első tartományok egyike lehetett, mely a béke áldásaiban részesűlt. Ekkor ugyanis Salzburgban Gebhard érsek tartá erősen kezében a pásztorbotot, s kolostorok alapításával és átalakításával azon iparkodott, hogy egyházkerületeiben ismét keresztény életet ébreszszen s szigorúbb rendű papok odavonásával a fegyelem hanyatlását megakadályoztassa. A barátok csakhamar általában élénken versenyeztek a magasabb képzettségért; a tanúlás és példa utánzást ébresztett, sőt a dúló világi zsivajból is ugyancsak sokakat oda vonzott a csöndes barátszobába s kard helyett tollat adott kezökbe, hogy a szent atyák vagy a hajdankor költőinek iratait másolgassák. A szemlélődő csöndességben aztán a lélek ájtatos hangúlattal Isten dicsőítésére, a Szent Irás költői földolgozására magasztalódott, majd a legendaírás következett, mígnem a világi krónikák a hősök dicsőítésére és a világi dalhoz vezették át a költőket.

Ezen az úton halad Karinthiában a régibb német költészet s hatása csakhamar átterjed a szomszéd tartományokra is egészen a Dunáig. Épen a császár és pápa közti leghevesebb viszálkodás idejében (1088 előtt) keletkezett a Millstatti-tó éjszaki partján egy benczés kolostor, mely rövid idő múlva góczpontjává lett a tartományban a vallási költészetnek. Kétségkivűl egy ezen kolostorbeli barát kezéből származik az a pergamen kézírat, mely ma a karinthiai történelmi társaság birtokában van, s mely az akkori időben valóságos kis költői házi kincstár lehetett.

Ez a kézírat mindenekelőtt Mózes I. és II. könyvének költői földolgozását foglalja magában. Gyermekies együgyűséggel rajzolja a költő különösen a paradicsomot meg az özönvizet, s nem kevésbbé vonzólag tudja festeni a zsidóknak Egyiptomból való kiköltözését, és a két hadsereg fölszerelését ó-német mód szerint tűntetni föl oly herczegek és grófok vezetése alatt, kik kötelesek háborúba menni. De még egyéb versek is vannak a gyűjteményben; így a jelképies „Physiologus; egy „Vom Rechte” czímű vers; egy másik „Vom verlorenen Sohn” czímmel; a „Vom himmlischen Jerusalem” czímű vers kezdete, s végre a „Von der Hochzeit” czímű költemény, a legkedvesebb régibb költemények egyike, parábolás tanúlsággal; ennek tartalma, bár elhalványodva, mind maig fönmaradt egy felső-karinthiai mondában. A hozzá mellékelt rajzok fekete, vörös és kék tintával készűltek.

A legendaköltészet is ez időtájban virágzott Karinthiában, noha erről csak azok a töredékek tanúskodnak, melyeket Mária-Saal káptalani levéltárában találtak. Ilyen egyebek közt a Keresztelő Jánosról szóló egy Adelprecht nevű paptól, meg egy Szent Vidról való legendának a kezdete. Ha még ide veszszük, hogy a stiriai voraui kéziratban levő „Von der Wahrheit” czímű költeménynek is minden valószínűség szerint karinthiai költő volt a szerzője, s hogy a „Kaiserchronik” úgy nevezett „Liembergi töredék”-ének tanúsága szerint Karinthiában volt meg a krónikának egyik legrégibb kézirata, mely az eredeti földolgozáshoz meglehetős közel állott: mindezek világos bizonyságai, hogy Karinthia élénk részt vett a német költészetben olyan korban, mikor e költészet a többi német tartományokban vagy semmi, vagy csak igen sovány ápolásban részesűlt.

Miniatur és szöveg az úgy nevezett „Millstatti kézirat”-ból. A karinthiai történelmi társúlat levéltárában (Klagenfurtban) levő eredetiről vett hasonmás.

A vallási költemények sorát egy, a Szentlélekhez intézett hymnus zárja be. Ezt a hymnust is a millstatti kolostor őrizte meg, habár csak másolatban. A költészet a kolostorból, mint egyebütt, Karinthiában is a fejedelmi udvarba vándorolt. Valamint a Babenbergek udvara Bécsben; úgy volt a Sponheimerek st.-veiti udvara különösen a művészetkedvelő Bernhárd alatt góczpontja a szellemi életnek Karinthiában. A st.-veiti herczegi várkastély csakhamar gyülekező helyévé lett a hazai és szomszéd tartományokbeli dalnokoknak. Walther von der Vogelweide hosszabb időn át szívesen látott vendég volt Bernhárd udvaránál s ott több értékes ajándékot kapott. Azonban kajánság és irigység, a tehetség és érdem ez elválhatatlan kisérői, őt is nyomon követték s „szárnyát szegték dalának”. A csúszás-mászást szívéből megútálván, dörmögve hátat fordított azon fejedelem udvarának, kit, mint „okos kertész”, hiában intett dalában, hogy „különösképen irtsa ki a rosz gyomot”, hogy el ne hatalmasodjék és el ne fojtsa a nemes növényeket.

A sértődött dalnokfejedelem e szavakkal:

„Edel Kerendaere, ich sol dir klagen sêre, Milter fürste, marteraera umb’ ere, i’n weiz wer mir in dînem hove verkêret mînen sanc”

(Nemes Karantán, nagy panaszom vagyon hozzád, Kegyes fejedelem, gyötretem a becsületért, Udvarodban, nem tudom ki, szárnyát szegi dalomnak)

kezébe vette vándorbotját s a bécsi „gyönyörűséges” udvarba ment, hova vágyva vágyott; valószínűleg azonban csak Thüringiában találta meg az áhított révpartot a „mindig kegyes” Hermann tartományi grófnál. Ezen korbeli szerelmi dalnokúl Lichtenstein Ulrik egy olyan férfiút említ „Frauendienst”-jében mint karinthiait, kinek dalai, fájdalom, elvesztek.

„von Himelberc der muotes rîch (her Zacheus was er genant), von sinem gesange wîte erkant.”

[Gazdag lekű Himmelbergi (Zacheus úrnak nevezték), Daláról messze ismerték.]

Ez a Himmelbergi volt az is, a ki „a középkori don Quixote”-t szerelmi útján jártában (1218) az ismeretes barát maskarasággal kigúnyolta, mígnem Ulrik a bajvíváson „oly hatalmasan leütötte a lováról a földre”, „hogy ájúltan terűlt el”. Másik honi dalnok Scharfenberg Lipót volt, ki Reuenthal Neithardnak, az úgy nevezett udvari falusi költészet megteremtőjének, a nyomába lépett. Ez, valamint a szerelemkedvelő Lienzi (Henrik) várgróf és a vend márkából való Sunnegg Kunrat is, vendégszerető otthonra talált a dalkedvelő Sponheimerek udvarában.

Míg a népies épósz hatalmasan virágzott az osztrák tartományokban, az udvari költészet nem ritkán szín és szellem nélkűli rímeléssé korcsosúlt, mivel a költők többnyire híjával voltak a genius ihletének, hogy a kölcsön vett idegen tárgyakat önállóan fogják föl és szabadon dolgozzák ki. Ilyen dalnok a „korona” költője, Heinrich von dem Türlin, mint őt Emsi Rudolf az „Alexander”-ben nevezi, meg a mint maga is nevezi magát a költő, mikor így szól: „ich heiz von dem Türlin der werlte Kind Heinrich”. Ő az udvari költészet hanyatlásának képviselője nemcsak Karinthiában, hanem általában véve is. A „von dem Türlin”-ek családja, mint Ottaker, a rímes krónikás állítani tudja, St.-Veitban volt birtokos. Ez a Henrik 1220 körűl szerezhette 26.967 verssorból álló költeményét. Egy középkori költeményben sem szerepel kirívóbban a bűbájosság, mint ebben; s épen ennek, nem pedig a költői értéknek tulajdonítható sikere e költeménynek, melynek szerkezete terv nélkűli, s mely egyhangú bőbeszédűséggel mond el kalandot kaland után. – Egyszerű, jól kikerekített elbeszélést költött ez iró névrokona, Ulrich von dem Türlin, ki gyaníthatólag 1269 és 1275 közt II. Ottokár cseh király udvarában élt. E költemény a Wolfram „Willehalm”-jának kiegészítése. Ettől kezdve elnémúl a műköltészet. Más német nyelvű tartományokban az udvarokból és várakból a városokba költözött át, hol a mesterek ápolták. Karinthiában nem voltak nagyobb városi községek, s így említhet ugyan mestereket, kik, mint Meisseni Henrik, jártukban-keltükben rövid ideig itt tartózkodtak, de saját mesterei nem voltak. E helyett, mint a szomszéd tartományokban, itt is a népdal kezdett tért hódítani, melyen csakhamar üde virágokat termett. Azok a népballadák, melyek Pogatschnigg és Herrmann karinthiai német népdalgyűjteményében találhatók, e nemben bizonyára legrégiebbek mellé sorakoznak. A régibb népdalok legnagyobb részét elmosta a legújabb korban a négysoros dalok áradata. Az egyházi énekek, melyek közt a mai templomi ócska énekgyűjteményekben („Liederbuschen”) még sok régi kedves ismerős található, Karinthiában is főleg a reformáczió idejében képződtek ki. Az úgy nevezett „Exulantenlieder”-hez (bujdosók énekei) Karinthia is jó nagy részben járúlt; mindmegannyi emlékek ezek azokból a keserűen gyászos napokból, mikor sok nemes, egyebek közt Khevenhüller János is, idegen földdel kényszerűlt fölcserélni hazáját. A köznépnél ez előtt még egy emberöltővel is ápolt efféle kolostori rejtvények: „Mi az egy? kettő?” stb., példáúl:

„Barátom, mit kérdesz tőlem?” „„Azt kérdem, mi az egy?”” „Egy csupán az Isten, Ki él s uralkodik Égben és a földön.” stb.

szintén ebben az időben gyökereznek. – Szintén ebben az időben kezdődtek a bibliai tárgyú drámai előadások és a még ma is szokásos karácsonyi, vízkereszti és Krisztuskínszenvedését tárgyazó játékok.

Most szomorúan józan kor következett, mely egyetlen új sarjat sem tudott hajtani. Azt a szellemi eltompúltságot, melyet a XV. században a pusztító török betörések okoztak, s melyet a XVI. század vallási harcza és a XVII. század zivataros időszaka növelt, teljessé tette az a nevelési irány, mely az ellenreformáczió után a latin iskolákból indúlt ki. A klagenfurti gymnasiumban a német nyelv tanításával együtt a német irók olvasása is ki volt zárva, és csak 1753 óta van ott említés német iskolai komédiák előadásáról. Épen nem csoda tehát, ha a költői működés, a második sziléziai költő-iskolának ezen szegényes utánzata, csupán igen dagályos latin nyelvű dicsőítő és alkalmi költeményekben s bágyadt és él nélkűli epigrammákban találta örömét. Dicséretes kivétel Gleissenberger Virgilius ossiachi apátnak latin hatos sorokban irt „II. Boleszláv” czímű elbeszélő költeménye, melyet az újabb kor latin nyelvű költészete díszének lehet nevezni. Az itt vázolt körűlmények közt tehát legfölebb egy Khepitz Pál (valószínűleg városi irnok Klagenfurtban) lelkesedhetett Klagenfurt és a tartomány rosz verselésű (1511-től 1611-ig terjedő) német krónikájának megirására, és szolgáltathatta egy névtelen a szabad méretű versekben irt „Löbliches Stattrecht zu Klagenfurt” czímű versezetet, mint az ez időbeli versfaragás szomorú bizonyságát. Még egy Radischniggnek és Edlingi Anzelm st.-pauli apátnak másfél századdal később megjelent költői dolgozatai sem emelkednek a kisérlet fokánál magasabbra. A XVI., de főleg a XVII. század volt egyszersmind az az idő, mikor a legtöbb karinthiai pergamen kéziratot elpusztították s nem ritkán könyvtáblákká dolgozták föl. Jobb idők hajnala volt a Mária Terézia új iskolai rendtartásával keletkezett közművelődési mozgalom, a következő korszak élénk szellemi lendűletének, valamint a nemzeti öntudatnak ez ébresztője és ápolója a föllelkesűlt hazaszeretetnek, mely annál hatalmasabban buzdúl harczra és dalra, mennél sulyosabban nehezűlt a franczia hódító keze a fölébredt népre.

Épen a legkeményebb elnyomatás napjaiban, mikor az ellenség a kis Karinthiát két külön részre szakította, egyesűlt több fenkölt lelkű férfiú egy folyóirat kiadására, melyet „Carinthia”-nak neveztek, s melynek az volt a fő feladata, hogy a hazafias érdekek szószólója legyen (1811). Dr. Kump Gottfriedé ez ügyben a főérdem (szül. 1781 deczember 9-én Klagenfurtban, meghalt 1862. febr. 21-én ugyanott), valamint nehány évvel később szintén ugyan ő alapította ugyan arra a czélra a „Kärntnerische Zeitschrift”-et. Vállalata zászlajára ezt irta: „Treue und innige Vaterlandsliebe ist der Born, dem die edelsten Bürgertugenden entquellen” (Hűség és forró hazaszeretet az a forrás, melyből a legnemesebb polgárerények fakadnak), s ezen jelszó értelmében működött az a kisded csapat is, mely e lobogó köré sereglett. Ezzel nem sokára a romantikusok műveiből áradó szellem egyesűlt. Kiaknázták a honi regék és mondák gazdag kincsét s a dalokban föléledt a dicső múlt emlékezete. A Karinthiában egykor oly dúsan virágzott romantikus lovagkor története sokféle anyagot szolgáltatott a költői földolgozásra. E mellett zengzetes dalban szólalt meg a természet iránt való benső, gyermeki ragaszkodás. Egy részről a mondabeli dicsőség iránti lelkesedés, más részről ezen, akkor még kevéssé ismert alpesi tartomány csodás szépségeiért való hevűlés a költészetnek az a két fő iránya, mely az akkori „Carinthia”-ban méltó szószólókra talált. A balladában a sváb költőket, különösen Uhlandot, a dalban pedig Eichendorffot követték. Eképpen a „Carinthia” zengő berkévé lett úgy a hazai énekeseknek, valamint a szomszéd vidékbeliek közűl is soknak, kik egymással itt találkoztak, mint egykor Bernhárd udvarában a szerelmi költők, s állandó tanyája is maradt a költőknek majdnem egy emberöltőn át, míg egy részről a hazai monda és történelem anyagforrása nagy részt kimerítettnek nem látszott, más részt pedig az általános józan anyagelvi korszellem a költői alkotás iránt idegenkedőnek nem mutatkozott. Ezen, egykor a nép örege-aprajától is annyira kedvelt folyóirat régibb évfolyamaiban tehát olyan nevekre is bukkanunk, melyek a német irodalomban általában jó hangzásúak. Fellinger, Budik és Pietznigg, kik a dráma terén kevés szerencsével próbálkoztak, lirai és epikai alkotásaikkal kedvezőbb sikerre jutottak; mint zászlóvivő a „Des Kärntners Vaterland” éneklője, a derék és jókedvű Gallensteini Taurer János haladt elől; lelkesedéssel követték őt Mayer S. M. (álnéven, „Julius Proben”), Jenull, Ullepitsch C. A., Buzzi Holzer J. lovag, Kroner K., Renn P., Lanner E. és Schellander G. Ezekhez csatlakoztak végűl Gallisch J. D., Rizzi V. és Tschabuschnigg Adolf lovag.

Tschabuschnigg Adolf lovag. Fénykép után, Kassin Józseftől.

Ez utolsó Klagenfurtban született 1809 július 20-dikán és Bécsben halt meg 1877 november 11-dikén. Az ő költői alkotásai szolgálnak a márczius előtti időből a jelenkorba való átmenetűl. „Nach der Sonnenwende” czímű költeményei gyöngyeivé váltak a mostani lirának. Igazi karantán kedélyességgel irt novelláiban még a romantika szelleme uralkodik; regényei ellenben már egészen a jelenkori társadalmi eszméken alapúlnak. „Grafenpfalz” czímű művelődéstörténeti regénye e nemben méltán a legjobbak mellé állítható. – A legújabb korszak is több szép tehetséget érlelt Karinthiában. Ebbe az időbe tartoznak: Jaritz T. „Schwanentöne an mein geliebtes Kärnten”, Benedict F. „Die Guzmann”, Germonik L. „Kornblumen” és „Alpenglühen” czímű munkáikkal, úgy szintén Wenger L., Waizer R. és mások, kiknek dalai különféle hírlapokban jelentek meg.

Pichler Frigyes (született 1834 július 7-én Klagenfurtban) nem csupán erővel teljes komoly balladáival és novelláival, hanem azzal is érdemet szerzett magának a karinthiai német költészet terén, hogy egy másik, fájdalom, igen korán elhalt karinthiai költő, Bogensberger Gusztáv dalait is összegyűjtötte és kiadta. Hatalmas hangokat zendít meg a havasoktól környezett Möll-völgy fia, Kleinfercher János (Fercher von Steinwand) „Deutsche Klänge” czímű dalgyűjteményében, „Gräfin Seelenbrand”-jában és „Dankmar” czímű drámájában. Magas eszményi fölfogásnak szenteli művészetét a Dráva felső völgyében született Marx Frigyes „Gedichte” és „Gemüth und Welt” czímű lantos költeményeiben, valamint „Olympias” és „Jacobäa von Baiern” czímű drámáiban. Schlegel T. legújabban ismét ó-karinthiai mondatárgyak költői földolgozására adta magát. A jelenkor lantos költője Stainbergi Rauscher Ernő (született 1834 szeptember 3-án Klagenfurtban). Szülőfölde iránt hő szeretet, nemes férfiasság, erkölcsi szilárdság s határozott, biztos világnézet az alapvonásai költeményeinek. „Norá”-ja, e lantos epikai költemény, „Am Hochkar” czímű verses novellája, „Fiorenza” czímű idillje és „Die weisse Rose”-ja illatos költői virágok. A komoly erkölcsi tanulságot nyújtó elbeszéléseiről, mint ifjúsági iró ismeretes Frisch Ferencz és Francisci F., a mesemondó, zárják be ez iró-sorozatot.

Tájnyelv és tájnyelvi költészet. – Karinthia egyike azon nagy kapuknak, melyeken át a középkor kezdetén a vándor csoportok éjszakról, vagy keletről a napfényes dél felé vonúltak. Ámbár itt sem a zordon magas völgyek, sem a korábbi műveltség számos rom-maradványai nem hivogatták letelepedésre az embereket, mégis valószínű, hogy, főleg a nagy hadi országúttól kissé félrébb eső völgyekben, itt maradtak a germán vándor csoportok egyes töredékei, melyek a szláv uralom alatt is megőrizték nemzeti önállóságukat s aztán a kelet felé mind elébb-elébb nyomúló bajuvár törzszsel összeelegyedtek.

Akár ez, akár a tartomány sajátszerű természeti állapota, akár pedig a szomszéd idegen nyelvűek hatása volt legyen is az ok, – elég az hozzá, hogy kiképződtek e kis tartományban azok a sajátszerű nyelvi jelenségek, melyeket közönségesen karinthiai tájnyelvnek neveznek, a melynek Közép-Karinthia lépcsőzetes vidékein van a főterülete, oda számítva a Dráva-völgy alsó és a Gail-völgy német részét is, míg a nyugati rész az oda szögellő Pusterthal hatása alatt áll, a keleti rész pedig a stájer hatás elől nem zárkózhatott el. A Tauern Alpesek hatalmas határlánczolata, meg a Karinthia és Felső-Stiria közt emelkedő terjedelmes, alpesi legelőkben gazdag hegytömeg azt okozta, hogy az éjszaki részen lehetőleg tisztán megmaradjon az ottani nyelvjárás, valamint más felől délen az idegen nyelv állott erős korlátúl. Észre lehet ugyan még venni a Katsch-völgyben (a Lieser felső völgyében) a lungaui nyelvjárás átharapódzását, de a Möll-völgyben sehol sem találkozhatni a pongaui vagy pinzgaui „Hüttal bam Bachal”-féle szólással, sem a Metnitz-völgyben a felső-stiriai nyers beszédmóddal; csupán a Görtschitz-völgybe nyomúlt át a stiriai nyelvjárás a mondákban bővölködő Hörfelden keresztűl, meg a Lavant-völgybe az obdachi hegynyergen és a Packon át. Mindenütt a bizalmas, csaknem nyájaskodó -le és -lan uralkodik, sőt már a Fladnitzer Almon, mely pedig félig még stiriai terület, széltében „werden Seufzerlan g’sat (gesäet)”[63]* (sóhajtásmagot vetnek).

A karinthiai nyelvjárásnak a három főága, ú. m. a nyugati, a közép és keleti mellett még egész sereg tájszólást lehet megkülönböztetni, melyeknek a maguk tisztaságában való fentartásánál az egyes völgyek elzárt volta s egymással való gyér közlekedése is közreműködött. Másként beszél példáúl a lesach-völgyi, mint szomszédja, a német gail-völgyi ember, kiket egy völgykoszorúlat természetes gátja zár el egymástól. Az aránylag rövid Lieser-völgyben is tetemes különbségek fordúlnak elő; másként beszél a katsch-völgyi, mint a völgy középrészén lakó kremsbruckni és gmündeni ember, s ismét másként Lieserecktől lefelé a völgy alsó szakaszának lakosa. Ugyanez mondható a Gurk-völgy felső részéről és a Krapfeldről, a Lavant-völgy felsőbb és alsóbb részéről, hogy a Glan völgyéről meg a klagenfurti és villachi medenczéről ne is szóljunk. A nyelvre nézve is általában félreismerhetetlen különbség uralkodik a hegyes és a lapályos vidék, vagy, mint a möll-völgyiek mondják, a „Berger” (hegyi lakó) és a „Thölderer” (völgyi lakó) közt. Kemény és nyers hangzású a nyelv a hegységekben, ellenben vontatva kényelmeskedő, sőt a szláv nyelvhatár felé csaknem színtelen „lent az alvidéken”. Egy azonban közös sajátsága valamennyi nyelvjárási árnyalatnak, t. i. a sajátszerűen üde és teljes hangzás, a mi különösen dallásra nagyon alkalmas.

A szomszédos nyelvjárások közűl egyikben sincs meg úgy, mint a karinthiaiakban, az a bizalmas fesztelenség, melyet karinthiai kedélyességnek szokás nevezni. Alig tudja az ember, vajjon a tiszta szóhangok mozgékonyságában, a fő- és melléknevekhez, meg az igékhez ragasztott kedveskedő szótagokban, bizonyos hézagpótló határozó-szókban, a sajátszerű erősbítő, vagy lágyító szóelemekben, vagy végre e tartománynak saját ősrégi, csodálatos szóképzéseiben keresendők-e e különösségek, – elég az hozzá, hogy megvannak mindenben és sajátszerű bájjal hatnak az idegenre is.

Gyakran s nem is alapalanúl kötődnek a karinthiaival főleg a szomszédjai a „Lei låss’n” (csak hagyján!) miatt. Némely esetekben nur, eben vagy sogleich szóval helyettesíthető a törzsökös karinthiai lei, de leggyakrabban nem egyéb az, mint hézagpótló szó. És mégis más ilyen pótlékok mellett, mint: ha? wohl, namla, épper, megvan az a hatása, hogy bizalmas fesztelenséget ád a beszédnek. Az igazi karinthiai ember „g’heit si’ a lei nix” (nem törődik vele), ha szomszédai évődnek vele. Ha hogylétéről tudakozódol: azt feleli, hogy „nit går aus, lei guct sein låss’n” (nem épen roszúl, elég jól).

A karinthiai nyelvjárás nyugati főcsoportjában a Lesach-völgy lakói tudtak nyelvökben legtöbb sajátszerűséget és régies jellemet megőrizni, mi e völgyrészlet természetes elzárt voltából magyarázható ki. Az őseredetiség mellett van e nyelvjárásban valami különösen nyájaskodó családiasság, a minek alkalmasint a magánhangzók teljessége az oka. E bérczi völgy lakói több olyan szót tartottak fenn, melyek az irodalmi nyelvben régen kihaltak, sőt ha az ide való embertől Lichtenstein Ulrik Cleműn-ja felől tudakozódnánk, egészen jól megértené, hogy ez az ő Glamaun-ját, vagy friauli Gemoná-t jelenti.

A Dráva felső völgyébe, közel Sachsenburgig, valamint a Weissensee völgymedenczéjébe világosan fölismerhetőleg még a szomszédos pusterthali nyelvjárás nyomúl be, noha itt lágyabb alakokba simúl át. Ellenben a dráva-völgyiek nyelvénél nyersebb és keményebb a Möll-völgy népeé, mely egészen a legújabb időkig meglehetősen el lévén zárva a főforgalom útjától és a külvilágtól, a lesach-völgyiekhez hasonlag jobban és szívósabban megőrizte sajátszerűségét, mint szomszédja. Különös érdességű az úgy nevezett Grosskirchheim vidék nyelvjárása a Möll-völgy felső részén; kelet felé, az alantibb völgyfokozatokon mind inkább csökken a keménység, a hangok sajátszerűségei a völgy szélesedésével ritkúlnak, a beszéd egész jelleme lágyabbá válik. A Karinthia fölvidékének nagy részén divatozó r-ropogtatás, vagyis az r-nek különös éles hangoztatása, itt leginkább uralkodik, sőt szótag elején az r-nek, régi szokás szerint, még h-t is tesznek elége; pl. rein helyett hrein-t ejtenek.

Wås werschte für a Brautklad håb’n, O jungfrau hrein? – (Régi népdal.)

A puster-völgyiektől az sch-t is átvették a möll-völgyiek, de a magában álló lágy s is gyakrabban sch-sé keményedik náluk; pl. Glåsch, Hånsch, Kasch’r.[64]* A Gitsche (kis lány) szó Tirolból kerűlt ide. Ezelőtt, ha valami kis lánytól a nevét tudakozta itt az ember, nem ritkán azt a naiv feleletet kapta, hogy „Gitsche hass i” (kis lánynak hínak).

Így egészen különböző a nyugati rész nyelvétől a tartomány keleti részeé, vagyis a lavant-völgyi nyelvjárás. Az éjszaki részen, melyet a délitől a Twimberger árokvölgy választ el, valamint a Saualpe nyugoti lejtőin a Klippitzthortól és a Löllinger árokvölgytől éjszak felé a felső-stiriai nyelv van jobban elterjedve; a déli részen, a Lavant-völgy alsó táján, a Koralpeseken túl Schwanberg és Deutsch-Landsberg táján elterjedt elterjedt hietzendorfi nyelvjárás uralkodik. Éles határ azonban nincs a kettő között. Szózatosabbnak tűnik föl éjszakon, míg a szláv nyelvhatár felé inkább egy kissé éneklőnek.

Említendő még röviden az a hatás, melyet a szláv és román nyelvek tettek a karinthiai német nyelvre. Nyilván való, hogy Karinthia igen kedvező föld a nyelvek keveredésére, minthogy természetileg elzárt tartomány az egész.

A k-nak kemény, a karinthiai embert azonnal elárúló hangoztatása, úgyszintén a h-nak ch-vá keményedő ejtése (pl. Wahrcheit), a b-nek p-vé keményítése (pl. Bote = Pot), valamint a hosszú és rövid magánhangzók föltűnő elcserélgetése, mind határozottan a németül beszélő szláv szomszédok hatására vallanak. Hogy a klagenfurti ember nem „auf dem”, hanem csak „am Ulrichsberg” volt, hogy a karinthiai általában nem „an Gott” (Istenben), hanem „auf Gott” (Istenre) hisz, az a szláv „na” szónak köszönhető. Az „aber” sűrű közbeszúrása és a „lei”-nak a szláv nyelvhatár felé mind inkább szaporodó használata arra mutat, hogy az a szomszédos szláv lakosság „pa” és „le” szavainak utánzása. Szintén szláv utánzás az is, mikor a karinthiai egyes szókat nem igazi értelmökben használ; példáúl: „etwas abkehren” (rückerstatten: visszatéríteni), „sich überziehen” (umkleiden: átöltözni) stb. Szlávosan használják a vonatkozó névmás semlegesét, pl. „der, was austråg’n thuet” (az az ember, a mi kihordja), továbbá az „allein” (egyedűl) szót „selbst” (maga) helyett, pl. „sie arbeit alles allein” [az asszony mindent egyedül (azaz maga) végez]. Ezek folytán sok idegen szóval gyarapodott ez a nyelvjárás; ilyenek: Jauk, Tscherfel, Tschoja, Kripfen, Tep, Hetschepetsch.[65]* A Deutsch-Gail-völgyieknek is a szomszéd szlovének adták kölcsön a „Kösa” (gabona-garmada) szót; a helyneveket nem is említve.

Csekélyebb a román hatás. Olaszúl beszélő lakosság sehol sincsen a tartományban, s talán sehol nem oly rögtöni az egyik nyelvből a másikba való átmenetel, mint Pontafelnél. Mindazáltal sok olyan kifejezés csúszott át a karinthiai nyelvjárásba, melyek román eredetűek. Így akárhány ember „Scherm”-jét (ernyő) „Kumerell”-lel (Ombrella) cserélte föl; a faczipő „Zockel”; „tokazen” azt jelenti, hogy schluchzen (csuklani), vagy klopfen (kopogtatni); az ész „Reschun”; „mangare” = ám legyen; „Maneschtra” = pép; „Tschik” = pipadohány, stb.; ezek mind olyan szók, melyek részben az olaszból kerültek ide, részben pedig franczia maradványok 1809-ből. A „Malborghet”, „Talavaj” és „Pontafel” helynevek olasz eredetűek. Itt körútunk véget érvén, hadd intézzen e sorok irója a nyájas olvasókhoz igaz karinthiai szivességgel egy „Schlaunt’s wohl!” (Isten áldjon) üdvözletet!

Tájnyelvi költészet. – E téren itt vajmi szűkös lehet a kalászszedegetés, mivel a stiriaiak Karinthiától még Morré Károlyt is elhódították (Morré szül. 1832. nov. 8-kán Klagenfurtban), kinek népies költeményeire ugyancsak találók a mesternek eme szavai:

„Greift nur hinein in’s volle Menschenleben! Und wo ihr’s packt, da ist es interessant.”

(Csak nyúljatok az élet közepébe, Hol megragadjátok, ott érdekes az.)

Bizonyára jó hosszú névsora lenne a népdalköltőknek a dalkedvelő Karinthiában, ha mind föl lehetne jegyezni. Hanem hát a dal csak a pillanat gyermeke, kedv és fájdalom a keresztapák a bölcsője mellett. Ki törődnék valami nagyon magával a költővel! Ha megtetszik, életre kap; míg a költőt hamarosan elfelejtik. Csak az olyan kiválóbb tehetségű költőről szoktak egy ideig beszélni, a ki kedélyes humorral, vagy csipős elmésséggel a legjobb anyagot szedi versbe, „a ki tudott hozzá” (der’s kinnen håt).

A legismertebb négysoros versek a Krapfeldről, hol ez a verselésmód ősidők óta különös ápolásnak örvendett, a nagy elágazású Knapitsch-család által terjedtek el.

A Gurk-völgyben a Thurnhofer ma is felejthetetlen. Weisensfeldi Gorton R., a Zweinitz melletti Thurnhof birtokosa, sok vídám szívből fakadt dalt zengett.

Igen tehetséges, de bizony igen szerény körűlmények közt élő költő volt a Millstatt melletti Döbriachba való Brunner György, köznéven a „czigány”. Ennek a lelke kiapadhatatlan dalforrás volt. Minden lakodalomban, minden búcsún a legszívesebben fogadott vendég volt, mert soha szomorúnak nem látták, s a mit ilyen alkalmakkor a táncztéren, kiváncsian figyelő pároktól körűlzajongva rímes négysorú verseiben elmondott, bámúlatosan igaz volt.

A Lavant-völgy, melynek a közönséges négysorú verseken kivűl igen jellemző kétsorú versei vannak, hű fiaként emlegeti dr. Wölwich Alajost (szül. 1834 jul. 28-án Weisenauban), ki most cs. kir. jegyző St.-Paulban. Wölwich nemcsak általában a karinthiai népdal kiművelésével, terjesztésével és ápolásával szerzett magának nagy érdemet, hanem számos vídám, vagy mély kedélyű dalt is költött.

Herbert Ödön báró, Pogatschnigg és Hermann, Leon Ferdinánd, Reiner J., Decker Fr. és mások összegyűjtötték és kiadták a Karinthia egyes völgyeiben dalolt nótákat. Alpenheim Ferdinánd „Gentianen” czímű gyűjteményében saját költeményeit és közszájon forgó dalokat tett közzé karinthiai nyelvjárásban, Suppan P. „Kärtner Alpenblüten”-jében mint népénekes tett kisérletet. Mint tájnyelvi költő lépett föl a karinthiai népdal műveléséről is széles körben ismeretes Koschat Tamás (szül. 1845 aug. 8-án Viktringben). 1877-ben Bécsben megjelent „Hadrich” czímű népdal-gyűjteménye két részre oszlik, úgy mint „Herzlad” és „Glückliche Liab und Übermuath”, melyekhez külön-külön egy-egy népies falusi elbeszélés van adva bevezetésűl. A „Dorfbilder aus Kärnten” (1878) falusi történet, melyben a költő a nép erényeit és bűneit, jó és rosz szokásait gyakran rikító színekkel rajzolja. Ezekután következett a karinthiai népélet meleg elevenségű képecskéje, az „Am Wörther See” czímű, nagy hírre jutott walzer-idyll, melyet „Der bürgermeister von St.-Anna” czímű dalos játéka követett. Ugy ezek a nagyobb szerzeményei, mint a karinthiai lapokban 1886 óta tőle közölt, ma már összegyűjtött „Erinnerungsbilder”, valamint Karinthiáról „in Wort und Lied” (prózában és dalban) adott rajzai legjobban bizonyítják azon nyilatkozatának az igaz voltát, hogy:

„Der Kartnerschlåg is ållbekånnt Aus echten, gueten Hozl.”

(A karantán, kiki tudja, Igaz, jó fából való.)

A németek mondái, meséi, dalai és közmondásai. Pogatschnigg Bálinttól, fordította Katona Lajos

Karinthia német lakosságának mondaköltése rendkivűl gazdag és virágzó. A természeti szépségekkel oly pazarúl megáldott s történeti emlékekben oly dús tartománynak alig akad csak egy, valami tekintetben érdekes helye is, a melyhez mondai hagyomány nem fűződnék. E hagyományok kincstárában századok epikai költészetének gyümölcse van fölhalmozva. De még a jelenkor is járúl egy-egy adalékkal e garmadához. Még számos hű őre él a régi hagyománynak, s nem halt ki még azok faja sem, a kik a régi mondai emlékek szellemében és eszmekörében maradva, újabb történeteket, mondákat és meséket költenek. A pásztor, a favágó-legény, a tutajosok és szénégetők, az erdőőrök és vadászok, bányamunkások, béresek és cselédleányok, őszbe csavarodott gazdák és öreg anyókák még mindig elég jól értenek itt-ott a falvakban az élénk mesemondáshoz, mikor annak ideje van. Őszszel, mikor a kendertilolás munkája folyik a csapó kamarában, vagy mikor a házi cselédség a pitvarban a fenyűszálkák halvány világa mellett hozzá lát a répahámozáshoz vagy tengerihántáshoz, de leginkább mikor a tél beálltával a meleg szobában a rokkához ül a fehérnép, – átveszi a kalandos regék múzsája csodákkal népes birodalmát. Megerednek a szellemekről, rémekről és kisértetekről, az ördögről és fajzatáról, vagy erről, amarról a hagyományban élő alakról szóló borzalmas történetek, a melyekkel az óriásokról és a pogány istennőkről („heidnische Frauen”), a grófokról és a grófkisasszonyokról, az elátkozott herczegekről és herczegnőkről regélő kedélyesebb elbeszélések váltakoznak úgy, a mint épen a jelen levők emlékezetében egyik alak a másikat tarka sorban követi és fölidézi. Mindenik igyekszik tudása és tehetsége szerint hozzájárúlni a közös mulatsághoz.

Igen széles elterjedésű s az egész tartomány minden vidékén honos a természet- és földrajzi monda. Szól a havasok jégárairól (Pasterze, Hochalmspitze), földrengésekről és hegyomlásokról (Villacher Alpe, Reiskofel), gátak támadásáról (Klausenkofel, Steinfeld, Weissenstein), magyarázza a hegyvidékek, valamint a völgyek és síkságok talajának sajátságos domborzati alakjait, a föltűnőbb ormokat és kiszögelléseket, úgy nevezett prédikálószékeket, vándor-köveket; elmondja, mint váltak a régi tavak a mai völgyekké (Möll-völgy, Malnitz-völgy, Lieser-völgy, Glödnitz-völgy, Metnitz-völgy, Lavant-völgy, Gutensteiner-völgy), szól tavakról és mocsarakról, a melyekbe egész falvak és városok sülyedtek el (Wörthi-tó, Läng-tó, Hörafeld), patakokról és folyókról, a melyek idők folytán medrüket változtatták (Gail, Möll, Dráva), vagy megáradva rengeteg pusztítást okoztak (a Lammerbach Köttschach mellett, a Rinsenbach Reisach mellett), végűl kútakról és forrásokról, azok keletkezéséről, vizök csodálatos hatásáról és más efféléről. Méltón sorakozik a hagyomány dús voltát tekintve e helyrajzi mondák mellé a történetiek csoportja. Ezek tárgyát a helynevek magyarázata, az egyes helységek különös ismertető jelei és nevezetességei, a századok folyamán változó sorsuk, keletkezésük és pusztúlásuk szolgáltatja első sorban. Az ország történetében kiváló szerepet játszott egyének és nemzetségek viselt dolgai szintén előkelő helyet foglalnak a népmondák ez osztályában. Ingo herczeg, a steini Hildegard (a jaunvölgyi Möchlingben és Steinben), Hemma grófnő (Gurkban és Friesach-Zeltschachban), a lurni és pusterthali Ottwin gróf (a Läng-tó melletti St.-Georgenben), Boleszláv lengyel király (Ossiachban), a dánországi Briccius (Heiligenblutban), Maultasch Margit grófnő (több helyütt, azonban különösen Osterwitzben), Keutschachi Leonhard salzburgi érsek (Tanzenbergben és Takenbrunnban), Salamanka grófnő (Ortenburg-Spitalban), és még mások alakjai vonúlnak el előttünk a monda tükrében. Még az újabb, sőt a legújabb idők némely egyéniségét is bevonja bűvős hálójába a nép regeszövő képzelete. Ilyekűl említhetők Boor lovag (a roseggi várúr és hamispénzverő), Kranz báró (bányatulajdonos Watschigban és Töpelachban) és Napoleon császár, a kiről kivált a Gail- és Rosen-völgyben regélnek. Ugyane csoportba tartozik továbbá a törökök berohanásairól és pusztításairól szóló, továbbá az úgy nevezett „wälsch” mondakör (a talián vagy velenczés emberkékről), a mely utóbbi szapora bőségben lép elénk s mindenütt nyomon követi a bányamívelés térfoglalását.

Részben még a történeti mondákkal érintkezik, de egészben még régibb időkbe nyúlik vissza a karinthiai mondák egy harmadik faja, melybe a mythoszok tartoznak. Az ezekben szereplő alakokat jó részt a pogány ősvallás felsőbb lényeinek sorából valókúl ismerte föl a tudomány. E csoportban legelöl az óriások állanak, a kiket itt közönségesen „pogányok”-nak (Hadn) vagy „pogány emberek”-nek (hadische Leut) hívnak. A nép hite szerint a szakadékokban és barlangokban bővelkedő hegyoldalakat lakják. Az övéik voltak valaha a kimagasló hegyormok és sziklafokok tetején épűlt legrégibb várak (hadische Schlösser). Némely monda a bányamívelés megkezdését is nekik tulajdonítja, így különösen a Dráva-, Möll- és Lieser-völgyben. Gyakran az óriásokkal érintkezésben tűnteti föl és szintén kiválóan kedveli a monda a fehérasszonyok alakjait. A felvidéken többnyire „salige Frauen” vagy „salige Fräulein” a nevök; a Läng-tó melletti St.-Georgen környékén, Osterwitzban és Launsdorfban pedig „Wileweiss”-oknak hívják őket, a mely név a szláv bél, a, o szóból és ugyanennek német fordításából van összetéve. A Lavant-völgyben „Götzenweiber” (pogény istenasszonyok) néven ismeretesek. Ők is fenn a sziklacsúcsokon honolnak. Rendesen zordon és festői szirtfalakat, vagy sivár vidékeket jelöl meg a monda lakhelyeik gyanánt, így példáúl a Möll-völgyből emelkedő Plon-csúcs meredek sziklafalát, a Kars falait a Malnitz-völgyben, a Rädern hegyoldalait a malta-völgyi Feistritzben, a Jauken falait és omladékait, vagy a Reiskofeléit a felső Gail-völgyben, s más hasonló tájakat. Az ily helyeken egészen emberi módon berendezkedve tanyáznak. Mikor eső után fehér felhőfoszlányok csüggnek le a sziklafalakon s húzódnak a völgy-szorúlatok és barlangok hoszszában, akkor a nép azt szokta mondani, hogy a „fehér asszonyok ruhát terigetnek”. Általában jóindúlatú lényeknek képzelik őket, a kik az embert tanácscsal és segítséggel támogatják; titokzatos hangon adják értésére a gazdának, mikor kezdje a vetés, vagy gyomlálás munkáját. Ostorpattogás, rakonczátlan káromkodás és egyéb boszantások azonban elzavarták őket az emberek közeléből, s most már csak kiváltságos kegyben álló embereknek mutatják magukat s csak az ilyek hallhatják intő szózatukat. – E kétrendbeli alakok mellett még számos, kevésbbé ragyogó fénynyel övezett, de többnyire eléggé határozott jellemvonásokkal fölruházott csodás lényről szólnak a német lakosság mondái. Ilyenek a víziember (a Möll- és Dráva-völgyében: Bluetschink), a tűz-manók, a Schab (Schaube) néven ismeretes légi tűztünemény, a mely éjente az olyan házak tetejére száll, a hol káromkodnak, vagy egyéb bűnt követnek el; továbbá a hegyi és erdei emberkék, végűl a havasok ijesztő rémei: a Käsmanndl, a kisértő havasi gazda és a szilaj vadászat (Almfahrt, Nachtvolk). – Aránylag elég világosan kiszínezve lép elénk úgy a felső, mint az alsó vidékek nagyobb számú mondáiban a Perchtl, az ős-német Perahta istennő idők folytán nagyon megviselt s el is torzított képmása. Neve az egyes mondákban különböző alakot ölt; majd csak egyszerűen „Perchtl”, majd a „vad Perchtl” (megkülönböztetve a népdrámában szereplő „Kinderperchtl”-től); ott, a hol a német népesség a szlovénnal vegyesen lakik, vagy ma már ugyan német, de hajdan szláv lakosságú vidékeken a Perchtrababa név dívik, a mely szláv és német elemekből van összetéve. A sok közűl egy hagyomány szerint az istenanyjának a testvére, míg egy másik a Wileweiss-ok közé sorolja. Majd azt halljuk róla, hogy kútak és források mellett, majd meg, hogy mélyen a hegyek belsejében lakik. A karácsonytól vízkeresztig terjedő idő táján a kereszteletlenűl elhalt gyermekek seregével körútra indúl. E járata közben meglátogatja az emberek lakait is, utána nézvén, vajjon fölajánlották-e neki mindenütt az őt megillető áldozati adományokat, s le van-e fonva a len a leányok guzsalyairól. – Az e csoportba tartozó mondák egy jó része az ördögről és nemzetségéről szól. A pokol fejedelmének egész csomó neve van. Ilyenek: „Gangger, Ganggerl, Wauker, Waukerl, Fankerl, der Lethige” s még mások. S mi mindent tudnak róla mesélni! Azt hiszik, hogy tetszése szerint bármily alakot ölthet; majd valamely állat képében, majd mint zöld vadász jelenik meg, hogy éjszakának idején valamely leányt meglátogasson. Számos varázsigét és bűbájosságot tudnak, a melyekkel föl lehet őt idézni s kényszeríteni, hogy elrejtett kincsek hollétét elárúlja. Óriás módjára csak úgy lapdázik a hegyekkel és sziklákkal; hatalmas szirteket röpűlve czipel a levegőn át, hogy aztán itt vagy ott leejtse azokat. (Ördögkövek, az ördög prédikáló székei.) Óriási tó- vagy folyamgátakat épít, s merész hajlású ívekkel hidalja át a folyókat és árkokat. (Ilyenek példáúl a stammersdorfi ördöggát, a Loibl fölötti, vagy a Kühnerdorf alatti ördöghíd.) De többnyire rászedik, és nem kapja meg az ilyen munkájáért magának előre kikötött jutalmat.

Regélés kukoriczafosztáskor. Myrbach Feliciántól

A mondabeli fehér asszony. (A tájkép természet után.) Myrbach Feliciántól

Nem jelentéktelen a karinthiai németek mesekincse sem. Találunk ebben amolyan tréfás hazudozó meséket, aztán ú. n. húsvéti meséket, a milyeneknek a Krisztus és az apostolok földi vándorlásáról szóló tanulságos legendákat nevezi a nép, s végűl tulajdonképeni tündér- és gyermekmeséket. Ez utóbbiak közt van akárhány, a melyet bátran a Grimm-féle gyűjtemény legszebb darabjai mellé lehet állítani. Anyagukat, szerkezetüket és előadásmódjukat tekintve egyébiránt e karinthiai mesék nem igen különböznek más német vidékek efajta termékeitől. Változatosak a csodálatos események csoportosításában, de, a mi az elbeszélés hangját illeti, egyszerűek és minden fölös cziczoma nélkűliek. Megvan bennük az őszinte érzés melege, a gyermekded naivság és ama sajátságosan kedves humor, a mely a német mesét egyáltalán jellemzi. A helyhez és időhöz kötött mondával ellentétben, a mesék itt is merészen átszökik a valóság tér- és időbeli korlátait; színterök a képzeletnek határtalan és különös bűbájjal teljes világa. Az e világot benépesítő személyek és dolgok teljesen függetlenek a való lét törvényeitől. A növények csupa bűbájos erővel telvék, az állatok emberi nyelven szólnak, vagy épenséggel elvarázsolt emberek, a kiket valamely átok kárhoztat ez alakban élésre. A társadalom közép- vagy alsó osztályaiból való személyekkel csak ritkábban foglalkozik a mese, melynek előterében majdnem mindig királyok, herczegek, herczegnők, jó vagy rosz tündérek, boszorkányok és óriások állanak. A benne szereplő személyek egy része rég elmúlt idők emlékeiből őrzött meg egy-egy jellemző vonást, s színehagyott köntösük alatt nem egyszer az ősidők isteneinek és istennőinek, vagy a középkor legendáinak erősen megviselt alakjaira ismerünk.

Karinthia a német népdalnak is kiapadhatatlan forrása. A legdalosabbak a tartomány középső és alsó vidékei, a Glan-, Gurk-, Metnitz- és Lavant-völgy; a felső vidékek közűl az előbbiek mellé különösen a Dráva-völgy sorakozik tartozékaival, a Möll-, Lieser- és Gail-völgygyel. Az eddig egybegyűjtött dalok kincstárában régibb idők termékeivel a jelenkor legfrissebb, úgy szólván tegnapi szülöttei váltakoznak.

A karinthiai németek dalai több osztályba sorolhatók. Vannak közöttük hosszabbak, minők példáúl a törökvilágról, a francziák beütéséről, a 48-as időkről szóló történeti énekek, továbbá balladafélék (pl. a meghalt lovagról, a Tannhauser-dal, a Brambeer-dal és mások), azután vadász-, bányász-, mesterlegény-dalok és alpesi-dalok. Számban azonban leggazdagabbak valamennyi fajta közt ama rövidke dalok, a melyeknek egyebütt „Schnadahüpfeln”, itt pedig majd „Gsangln”, „Gsäzln” (dalocskák, szakok), legtöbbnyire azonban „Schwaz-„ vagy „Plepperliadln” (fecsegő- vagy csevegő-dalok) a nevök. E leginkább táncz közben rögtönzött s a túláradó jókedv szülte apróságok nagy része alig érdemli meg a dal vagy költemény nevét; a legtöbbje amolyan hevenyében odavetett pajkos vagy éles megjegyzés, mely csak a benne kivágott „tromf”, vagy vaskos tréfa csattanásának köszöni pillanatnyi sikerét. De a sok selejtes közt itt-ott valódi gyöngyszemek is akadnak.

A „Plepperliadl” manap az uralkodó műfaj, a melyben a nép dalos kedve s költői lelkülete pillanatnyi hangúlatának, valamint mélyebb érzéseinek és gondolatainak is kifejezést adni szeret. E dalocskában a nép egész élete minden viszonyával és jelenségével híven tükröződik. Természetes, hogy tartalmuk főforrása a szerelem, vágyaival és sovárgásának kielégítésével, reményeivel és csalódásaival, örömével és bánatával. E mellett még igen kedvelt tárgyúl szolgál az egyes helységek és vidékek, foglalkozások és osztályok erősen kifejlett önérzete és egymással való szűntelen versengése. A gazdasági és politikai életre is esik belőlük egy-egy találó czélzás.

Nyelvük általában egészen egyszerű; a népből való s vele, közte élő költő ugyanis érzéseit és gondolatait kendőzetlenűl és epigrammai rövidséggel fejezi ki. Hasonló egyszerűséget mutat e német-karinthiai népdalocskák versalkotása is. Rendszerint e karinthiai dalok egy-egy sorára két, vagy három hangsulyos és ugyanannyi hangsulytalan szótag esik. A szakok többnyire négysorosak, de itt-ott hat- és nyolcz-sorosakkal is találkozunk.

Az alábbi kis szemelvény legjobban föl fogja tűntetni a legszokottabb versszakok elég változatos sorozatát. A leggyakoribb az itt következő dalocska versalkata:

Mei Diandle is sauber Is weiss wia der Schnee, Dås macht halt das Wåser (Wasser) Vom Klagnfurtner See.

Hån wol viel Diandlan gsegn, Låss se ållzamen sten, Seit i di, seit i di, Mei liabs Gretele ken.

Schön blau is der See Unt mei Herz tuet mir weh, ’s weat nit entar gsunt Bis mei Bue wieder kumt.

Az én babám csínos, Oly fehér, mint a hó, És ezt a víz teszi, A klagenfurti tó.

Sok lánykát láttam én már, De egy se kellett ám, Mióta tégedet Ismerlek, kis babám.

Szép kék a tó vize, De a szívem beteg, Míg rózsám vissza nem tér, Nem is gyógyul a’ meg.

Bizonyos kaczkiás szépséget mutat a következő szak:

Wer da Tänz kan Gibt Tänz an, Wer Geld håt Zålt aus.

Ki a tánczhoz tud, Az rendeli, S kinek pénze van, Az fizeti.

Wer a Diandle hat Kån tånzn, Wer kans hat Bleibt zhaus.

Ha van babád, Tánczolhatsz, Ha nincs, otthon Kuksolhatsz.

Sokszor hallani a következő mintára szabott dalokat is:

Af der Zigguln dobn Håb is meine Felder, Af der Goritschizen Håb is meine Wälder.

Von Pizzelstetten weg Und Maria-Sål Kern di Diandlan mein Bis Ebental.

A Zigguln tetején Vannak földeim, A Goritschizen Vannak erdeim.

Pizzelstetten- s Maria-Såltól Egész Ebentalig Enyimek a lányok Mind egy szálig.

Végűl még ezt az érdekes alkotású szakot idézzük:

Gestern af di Nåcht, Gestern af di Nåcht Håt mi mei Diandle launi gmåcht? Heunt in de Früa, Heunt in der Früa Hat sie wieder glacht zu miar; I åbr nix, I åbr nix, I håb nix gredt zan iar, Weil sie göstern af die Nåcht, Göstern af die Nåcht Mi launi hat gmåcht.

Tegnap éjjel, Tegnap éjjel, Összevesztem a szeretőmmel, S már ma reggel, Már ma reggel Mosolyogva engesztel. De én egy szót, Egy árva szót Se szólottam most hozzája, Mert az éjszaka, Tegnap éjszaka Megharagudtam reája.

Karinthia németjeinek népköltésében a tanító elemet a közmondások („Sprüch”, „Sprüchlan”) képviselik. A paraszt, a mint egyfelől szereti a találó és csípős élczet, úgy másrészt a velős és magvas mondásoknak is barátja. E hajlamának a tájszólás is kedvez mondatainak szabatos rövidségével és a szemlélhetőséget nagyban emelő képes kifejezéseivel. E két körűlmény találkozása tesz közkeletűvé számos mondást, mely egy-egy majdnem mindig csattanós rövidséggel kifejezett tapasztalati igazságot sokszor igazán szerencsésen választott képpel világít meg. Százakra megy e közmondások száma.

A karinthiai német közmondások e gazdag kincshalmazából összeválogattunk itt nehány jellemzőbbet. Kezdjük az úgy nevezett apologetikus mondásokon. Ilyenek példáúl a következők: Én is fekete vagyok, te is fekete vagy, mondá az ördög, mikor a szénégetőt elvitte. – Mindent megszokhatik az ember, mondá az ördög, mikor a vénasszonyba bújt. – Egy kis türelemmel sokra viheti az ember, mondá a csiga, mikor a sövény tetejére fölmászott s meg legurúlt. Akár milyen, olyan, de jól tud tánczolni, mondta (a leányról) a vak ember.

Továbbá néhány a közönségesebbekből: A hány ház, annyi szokás; olyan is akad, a hol a tehenet az ágyba fektetik. – Mikor az ördög ínségbe jut, legyekkel is beéri. – Ingyen még az ördög se viszi el az embert. – A kinek szerencséje van, annak az ökre is megborjazik. – Az egyik lövi a nyúlat, a másik tőrrel fogja. – Ha a paraszt lóra kap, az ördög se éri utól. – Mit ért az ökör a szerencsendióhoz? – Éjjel minden tehén fekete. – A ki kelleténél jobb, az félig-meddig könnyelmű. – Tűnnek az évek, mint a füst a szélben.

E közmondások némelyikében még az ütemes alak és a rím is hozzájárúl szerkezetük állandósításához. Az ilyenek előbb-utóbb dalokká tömörűlnek, ha ugyan, részben legalább, nem már is egy-egy szétmállott négy- vagy több-soros dal töredékei. Ilyenek példáúl: Az egyik nyúlra vadász, rókára a másik. – Meleg tűzhelyen könnyű tüzet rakni. – Egy fecske még nem csinál nyarat, egy kőműves nem épít házat. – A ki nem tud kaszát élezni, nem tud az kaszálni. – Ördög marad az ördög, ha fehér, ha fekete. – Ha azt akarod, hogy rágalmazzanak, házasodjál meg; ha azt akarod, hogy dicsérjenek, halj meg. – Ha isten akarja, nő még ostornyél a mogyoróbokron. – Mikor hó esik az ekére, kijut belőle a szarvára is.

A szlovének meséi, mondái és dalai. Scheinigg Jánostól

A karinthiai szlovének meséi tartalmukat tekintve semmiben sem különböznek a Karavankán túli fajrokonaik meséitől. A németek szomszédsága azonban, kiktől természetes határ nem választja el őket, valamint az elnémetesedésnek évszázadok óta előre haladó folyamata mégis hatással volt a szlovének hagyományos irodalmára annyiban, hogy sok olyan elem, mely Krajnában még elevenen él, itt már teljesen feledésbe ment (èatež, volkodlak), vagy legalább elhomályosúlt és csak töredékeiben maradt fönn (történeti népdal). Más felől némely elem helyét a német mesekincsből átvett rokon alakzatok foglalták el (a boszorkányok, Perchta).

A napregék mesélnek az „üveghegyről”, az üveg ember „három arany tollát” elhozó királyfiról; a napkirályfi elnyeri az arany vár arany királykisasszonyát, miután előszerezte „az élet vizét”, melynek az az ereje van, hogy egészségessé teszi a beteget és föltámasztja a halottat. Meglehetős nagy számúak az „elátkozott”, kigyóvá változtatott szűznek fölszabadításáról szóló mesék (Gradèenica, Sopotnica, Keutschach, Reifnitz, Sternberg). Közös bennök az a vonás, hogy a fölszabadító féltében megfutamodik s a megválás munkája dugába dől; egy magtörő holló egy diót ejt a földre, ebből diófa sarjad, melyből bölcsőt faragnak s az első gyermek, a kit e bölcsőben ringatnak, lesz a megváltó. A kígyó gyakran a gyémánt koronát viselő kigyókirálynő is egyúttal úgy, hogy a „Natterkrönlein”-ról szóló mese néha beleszövődik a varázs megtörésének a meséjébe.

A krajnai szlovének hagyományaival egybehangzó módon Karinthiában is élnek az ördögről szóló mesék (Sopotnica, Mária-Saal, Globasnica), továbbá a „gonosz mostohá”-ról, a „fehér kígyó”-ról szólók; aztán a János pap országa-féle mese (Schlaraffenland), a „Kurent”, a ki néha a holdvilágbeli ember is; a „Torklja”, az Alp, melyet itt „Truta-Morá”-nak mondanak; a „vedomec” (Kanal-völgy); a három paraszt, a kik közűl a két nagy-okosat a butának tartott harmadik rászedi; aztán a „vízi ember”, a ki az egész Rosenthalon végig a Dráva hullámaiban s a wörthi és klopeini tó mélységeiben él. A mogyorópálcza, mint bűvös vessző, a keddről és csütörtökről szóló kis mesében él (Rosenthal, Jaun-völgy).

Azon mesebeli alakok közé, melyeknek a német hatás szerzett a szlovéneknél polgárjogot, oda tartozik az „erdei ember” (Gorni mož), a „szilaj vadászat”, „Škopnjak”, „Škrat”, „Pehtra Baba”, mely kiszorította a szlovének téli gonosz szellemét, a „Jaga Babá”-t, de különösen a „salige Frauen”, a hogy itt a németek a jó indulatú boszorkányokat nevezik. A szlovén Rosenthalban „Žalik-Žené”-k a nevök, a Gail-völgyben fejér „Bele”- vagy „Èastljive-Žené”-k, néha „Sibile-Prerokile”-k is. A „Žalik-Žené”-k magaslatokon, források mellékén, leginkább barlangokban és policé-knek nevezett sziklapárkányokon laknak. Meg tudják fejteni az álmot, előre tudják a jövendőt, s beleavatkoznak az emberi élet legnevezetesebb mozzanataiba: a születésbe, házasságba, elhalálozásba. Tanácscsal, szóval és tettel segítik meg a földmívelőt s áldással árasztják el háza táját. A Griffen, Hainburg és Trixen közti vidék, a Rosenthal felső és alsó része (Koèuha, Ostrova, Vrtin, Orel, a Peènica melletti Tabor), a Sattnicz hegyláncza (Podgrad, Skrbina, Mária-Rain, Ludmansdorf, Kötmansdorf, Babja Cerkvica) a középpontjai, a „Žalik-Žené”-kről szóló meséknek.

Azon mesék közűl, melyek részint természeti tüneményeket, részint más jelenségeket akarnak a nép gyermeteg fölfogása szerint magyarázni, csak azokat említjük, melyek arról szólnak, hogy miért villámlik; miért viselnek a papok fekete harisnyát, s miért fekete a császári sas; miért kezdenek a madarak húsvétkor énekelni, s miért hagynak föl vele napfordúlatkor (Gail-völgy).

A legendaköltészet Karinthiában is fölötte termékeny vala. A Gail-völgy lakói csaknem minden egyes szentnek a tiszteletére tudnak valami legendaszerű éneket, melyet lakodalmak alkalmával el is énekelnek. Különösen kedvelt a Szent Oszvald, meg a vezeklő bűnös legendája.

A rendkivűl nagy számú helyi mondák között különös fölemlítést érdemel a Wörthi-tóról való. E tónak a fenekén pihen az a harang, mely akkor, mikor az orgonát a Mária-Saali templomnak eladták, magától leugrott a toronyból a habokba. Fönmaradt tavi mondák még a Lavant-völgyi Maria am See-ről s a Weidisch fölötti kis hegyi tóról szólók. Klagenfurtban és vidékén a mindenütt ismert sárkány-monda honos, mely mesebeli állat e tartományi fővárosnak a czímerében is megvan. Egyéb helyi mondák a Mária-Lutschari-i búcsújáróhely alapításáról, a dobraèi vend templom s a viktringi diadalmi kolostor építéséről szólók. A szlovén tartományrészekben levő várakhoz szintén sok monda fűződik, melyeknek elemzéséből gyakran mythoszi alkotó részek fejlenek ki, így példáúl Prosnica várában a kegyes Hildegardról s a Pötschach melletti Leonstein várbeli „Herzwiese”-ről szólók; mind a kettőnek alapeszméje a féltékeny lovag, ki a tulajdon felesége fivérét öli meg. Régi koruk s romantikus színezetű elbeszélésekbe foglalt irodalmi földolgozásuk által kiválóak azok a mondák, melyeknek tárgya a szlovén betelepűlés első korszaka, annak fénye és a nemzeti önállóságnak a bajorokkal folytatott küzdelmekben történt elvesztése. Ezekben él még annak az emléke, hogy másként volt, jobb idő volt hajdan, és az a remény, hogy másként lesz, jobbra kell fordúlni mindennek megint. Samo király, Inko herczeg és lakomája, a lurnfeldi Magdolna-kápolna emelendők ki e nemben. Hemma is, a gurki székesegyház kegyes alapítója, él még a mondában és legendában. A „Venedigermandl”-ról szóló mondák különböző változatokban élnek még a Karavankák vidékén. E nevezet alatt azokat az aranykereső velenczei embereket értik, a kik hébe-hóba e vidékre jöttek, hogy kiaknázzák az aranytelepeket, melyek csupán ők ismertek. Az ily mondákban azokra az aranybányákra való emlékezet él, melyek hajdan gazdagon jövedelmeztek, de később gazdátlanságra jutottak.

A szlovén népmondák legnagyobb része a török betörések idejéből való. Semmi sem vésődött be oly mélyen e nép emlékezetébe, mint a török-járás. A Kanal-völgyben, a Rosenthalnak majd minden helységében, a Jaun-völgyben, az Eisenkappel körűl sok minden figyelemre méltó eseményt emlegetnek az inség és nyomor eme korszakából. Mintegy tömörítve maradt fönn a Rosenthalban St.-Jakobon az a törökkori monda, mely szerint a templom és a temető hősi védelem után bevétetett és szétromboltatott. Itt van a hazája annak a Serajnik Zalikának (Miklova Zala), a kit új asszony korában elraboltak a törökök s a ki hosszú fogság után megszökött; üldözték ugyan a pesjani-k, a féllábú mesés lények, a kiknek csak egy szemük volt a homlokuk közepén, de mégis eljutott hazájába épen azon a napon, a mikor a férje másodszor készűlt oltár elé lépni. A döntő pillanatban megismertette magát s a készűlő lakodalom a viszontlátásnak vált vidám ünnepévé.

A török háborúk nem kevéssé gazdagították a Mátyás király (Kralj Matjáž) mythoszi és történeti személye körűl alakúlt mondakört is annyival inkább, mivel Corvinus Mátyás hadai Karinthiában is csatáztak. Alsó-Karinthiában azt beszélik, hogy Kralj Matjáž a Fürstensteinon régi szokás szerint herczeggé avattatott s Karnburgban tartotta székhelyét. Oltalmazója volt az igazságnak, atyja a szegényeknek és gyámoltalanoknak. Csupa arany pénzeket veretett: „arany idő volt a Kralj Matjáž ideje”. Ő az uralkodó eszményképe, kinek kormánypálczája alatt különösen a földmívesnek volt jó dolga, s majd jó világ lesz megint; mert Kralj Matjáž nem halt meg: ott alszik a hatalmas Triglav (Három-fej) sziklában, vagy a Peèicában Karinthiában, vagy még jóval alább Magyarországon. A mikor szakálla körűlnőtte azt az asztalt, mely mellett társaival ül: megint megjön az ő ideje. Néha meg is jelenik az emberek előtt, mint példáúl ama karinthiai ember előtt megjelent, a ki Magyarországból egy szekér bort szállított haza. Kralj Matjáž megparancsolta a bámúló szekeresnek, hogy tekintsen be a válla fölött egy kis ablakon át egy házba. A szekeres egy tágas mezőt látott maga előtt tele fegyveres harczosokkal és fölszerszámozott lovakkal, de mindez modúlatlanúl állt, meg sem mocczant semmi. Ekkor Kralj Matjáž kivonta kardját félig a hüvelyéből s ime, az egész hadsereg megelevenűlt: a harczosok fegyverükhöz kaptak, a lovak fölvetették fejöket s toporzékoltak a lábaikkal. „Ez az én fekete seregem (èrna vojska)”, mondá a hős; „nem tart már sokáig s én újra föltámadok. Langyos szellők fognak fújni s betöltik az embereket azzal az egy gondolattal, hogy oltalmazzák meg a régi szent hitet. Vén és fiatal, mind fegyvert ragad; a harcz véres lesz, de rövid”. Alsó-Karinthiában szájról-szájra jár az a mese, hogy a király barlangja előtt, a melyben alszik, karácsony estéjén egy zöldelő hársfa támad. Éjféltől egy óráig édes illatot árasztva virít, aztán elszárad. Szent György napján (tavasz kezdetén) fog a hős fölébredni s az elszáradt hársfára akasztja pajzsát, mire ez újra belombosodik. Ez lesz a jobb jövőnek csalhatatlan jele. Kralj Matjáž minden ellenséget legyőz, minden igazságtalanságot eltörűl a föld színéről s megveti alapját az aranyidőnek.

„Kralj Matjáž” lovag és a szekeres. Zenišek Ferencztől

A szlovének népdala két csoportra oszlik. A korábbi időbelin úgy a tartalmat, mint az alakot tekintve, a szlovén népdalok közös jellege tapasztalható. Vagy egyházi ének, vagy legenda, melyekből Majár M. 1843-ban egy gyűjteményt adott ki; vagy epikai-történeti ének, mely a török időkből veszi tárgyát; vagy a házi életet tárgyazó lyrai dal. Megjegyzendő, hogy a régi népköltészet hanyatlása itt még inkább szembe ötlik, mint Krajnában. Mert, a mi túl a Karavankákon még teljes erejében díszlett és virágzott, Karinthiában csak töredékeiben maradt fönn, vagy prózává foszlott. Így példáúl Miklova Zala haza térése hajdan énekben volt előadva, ma már csak prózai elbeszélése található. Hasonlóképen a halottak lovaglása is. Legépebben fönmaradtak a hársfadalok.

A régi karinthiai népdalnak egy figyelemre méltó fajtája az úgy nevezett „Gebräuchelied”, mely még a pogány ünnepi kalendáriumból maradt fönn, de már keresztény színezetűvé alakult. A két napfordúló, meg a Szent György napja, mint tavasz kezdete vannak e dalokban jelezve; innen erednek a karácsonyi dalok – kolednice, – a Szent György dala és a „kres” (napfordúlati tűz) körűl énekelt dalok. Ez utóbbiaknak tartalma az, hogy egy, a kres-tűz körűl tánczoló árvaleányt (kresnica) elvisz egy királyfi, a ki a kilenczedik országból jött érte.

A népdalok elterjedését illetőleg figyelemre méltó jelenségre találunk. A Gail-völgy népének, a leggyöngébb néptöredéknek, de mely azért leghívebben megőrizte őseredeti szokásait és viseletét mind a mai napig, fölötte gazdag népdal-kincse van. Dalaiban sok az eredetiség; a régi balladának és románcznak a hazája a Gail völgye. Ehhez legközelebb a daltól zengő Rosenthal sorakozik, hol a természet oly bőven osztogatja a költői eret és a csengő hangot. A rosenthali fiú – a közmondásként – született énekes. Legkevesebb dala a Jaun-völgynek van, noha tömegesen lakik ott a szlovénség, közel 50.000 lélek, melyen még legkevésbbé látszik meg a német hatás.

A históriai ének elnémúlása után, hasonló körűlmények között, mint a szomszéd német lakosságnál, a népdalnak egy új neme fejlett ki, az, mely a négysoros (Vierzeiler) karinthiai dal név alatt világszerte ismeretes. Keletkezési helye és középpontja Klagenfurt és vidéke; onnan terjedt el a „Schnadahüpfel” a szlovénség közé.

A mi jellemzőt a német négysoros dalra mondtunk, szlovén ikertestvérére is áll. Ez is a pillanat szülöttje, a tánczterem a rendes szülőhelye, leginkább a szerelmi élet a tartalma. A mit a régi dal epikai terjengős modorban fest és elbeszél, azt a Schnadahüpfel epigrammai rövidséggel négy rövid sor szűk keretébe szorítja bele. Az ily dalocska csak kurtán jelez, körűlményes nem lehet. Hadd álljon itt a szlovén Schnadahüpfel jellemzésére néhány mutató:

Csak azt kérdeztem tőled: „Mit érek veled?” És mindjárt könnybe lábadt Mind a két szemed.

„Én leszek, mondám, A kedvesed!” S a szíved mindjárt Fölrepesett.

Fehér papír sem kellett, Fekete tinta sem: Szívembe mégis be- Írtam a kedvesem.

Imádkozz és könyörögj Értem is, jó papom; A mi más leánynak van, Én is azt akarom.

Mit ácsorogsz ott künn Az ablak alatt? Bemenned a házba, Tudod, nem szabad.

Csak a lajtorján kell Ott jobbra fölhágnod, Megmondják a macskák, Hol hálnak a lányok.

Égjen el a kamra, Égjen égő lánggal, Csak az ágy maradjon, Melyben rózsám hálal.

Míg a négysoros dal szlovén szövege gyakran a németből ered, a dallamra nézve ellenkezőleg áll a dolog. A karinthiai német nótáknak gyakran szláv a dallamuk és nem egy melódia a szlovén népdaltól van kölcsönözve s német szövegre alkalmazva úgy, hogy ugyanarra a nótára egyaránt hangzanak német és szlovén népdalok a tartományon végig szívvidámítóan.

Várkastélyok, községek, parasztházak. Moro Miksától, fordította Boncz Ödön

Kevés országnak van kiterjedéséhez képest annyi vára, mint Karinthiának, hol kivált azon vidékeken, melyek a középkoron át nevezetesebbek voltak, minő pl. a régi főváros, St.-Veit környéke, bőviben találunk ilyen emlékeket. Oka e körűlménynek bizonynyal kivált abban keresendő, hogy itt hajdan a fejedelmekkel a salzburgi és bambergi egyháznagyok, továbbá a görczi és ortenburgi grófok is osztozkodtak az uralmon, és nemcsak ezen hatalmasok építettek maguknak úri székhelyeket, hanem főembereik és hűbéreseik is közelökben szállottak meg. Ily módon Karinthia földje számos kisebb terjedelmű jószágra oszlott föl, minek folytán igen sok lovagi nemzetség kapott adománybirtokot. Ezeknek egykori lakóhelyei természetesen nagy részt már csak romjaikban láthatók, melyek azonban még mindig részint mint műemlékek, részint mint most is élő híres nemzetségek fészkei, részint mint festői pontok, vagy végre mint nyers, de erőtől duzzadó középkor tanúbizonyságai, mindenkire nézve vonzók.

Torony Mansberg vár szomszédságában. Bernt Rudolftól

A mi a várak ismertetésének tisztán történelmi és erődítési fejlődését illeti, e tekintetben a szomszédos Stiria leírásának hasonló tárgyú czikkére hivatkozhatunk, és itt csak arra szorítkozunk, hogy ezen tartomány legnevezetesebb várait korbeli egymásutánban röviden bemutassuk.

A még most is jó karban levő Mansberg vár közelében levő toronyrom a várépítés legrégibb korából való várat tűntet elénk; kétségtelenűl e sokszögű alaprajzú torony volt az eredeti Mansberg vár, mely sem körfalakkal, sem árokkal nem volt ellátva. Nagy nyers kövekből épült falai négy-öt lábnyi vastagok, és a torony belső világossága öt-hat ölnyi. Magasságát illetőleg több emeletes volt ezen torony, s volt benne hely a várúr családja, az őrség és a készletek számára. A körívvel zárúló bejárat néhány lábnyira van a földszín fölött.

A XII. század folyamán a várak ezen kezdetleges alakjukból már tekintélyes épülettömegekké fejlődtek, melyek az eredeti tornyot erős védelmi művek gyanánt zárták körűl. A tornyot német földön Berchfriednek nevezték, s az ilyenek közt bizonyára a legkiválóbbak egyike a Friesachban levő Petersberg várrom tornya. A XIII. századtól fogva a várépítészet úgy az erődítési, mint a lakásúl szolgáló helyiségek dolgában egyre fejlődött és lényegében egészen a XVI. századig meglehetősen egyforma maradt. A Glan völgyében fekvő Liebenfels várrom szép példája ezen korszak várépítésének.

A friesachi Petersberg erőd belseje (román maradványok). Luntz Viktortól

A lakó helyiségek legfontosabbja a lovagterem volt, melynek kiállítására a vár ura módjához képest legtöbb gondot fordított. A mi elhelyezését illeti, ezen teremből vagy a várudvart lehetett áttekinteni, mint Taggenbrunnban, Nussbergben, vagy a körűlfekvő tájékra nyílt onnét kilátás, így Finkensteinban, Neudensteinban, Liebenfelsben, stb.

A legtöbb várnak kápolnája is volt, mely itt-ott a körfalakon kivűl, de közel eső, védett helyen állott, mint a Görtschitz völgyén Horenburgban és a St.-Veit melletti Hoch- és Nieder-Kraigban, rendszerint azonban a körfalakon belűl állott, még pedig részint mint önálló épület, pl. a Görtschitz völgyén fekvő Grünburgban, a Velden melletti Hohenwartban, a Spittal melletti Ortenburgban, részint magában a várépületben volt elhelyezve, mint a St.-Veit melletti Frauensteinben, a Dráva völgyén Hollenburgban, stb.

Érdekesek a gyakran előforduló kettős kápolnák, melyeknél a felső kápolna a vár urai számára, az alsó pedig, melyet négyszegű nyílás kötött össze az előbbivel, a várnép számára való volt. A drávavölgyi Steinnek ilyen kettős kápolnája még ma is megvan.

Igen szép vár az ezen várépítési korszak végéről való s még teljesen jó karban levő Frauenstein vára.

Liebenfels vár romjai a Glan völgyében. Luntz Viktortól

A lövő fegyverek elterjedése után az erődítési műveknek természetesen lényegesen más rendszer szerint kellett épülniök. Ezen korszakban, és pedig a XVI. század második felében, épültek Karinthia legnagyobbszerű várai: a Villach melletti Landskron és a St.-Veit melletti Hoch-Osterwitz, melyeket legutóbbi alakjukban a Khevenhüller nemzetség emeltetett. Landskronban a sok földalatti helyiség, a szép boltozatok, az összes épületek földszinti helyiségei, a kapuk, ajtók és ablakok faragott kövei, és a vár összes részeinek nagy arányai mutatják, milyen fényűzéssel kiállított pompás épület volt ez egykor. Ugyanezt mondhatjuk Hoch-Osterwitzről is.

Alján azon hatalmas bércznek, melynek ormán e vár áll, van az első kaputorony, s ettől kanyarodik fölfelé, a bérczet megkerűlve, nagyobb részt erős tornyok és részben fölvonóhídak által védett 14 kapun át az út a felső várkastélyba. Ez egyszerű, dísz nélkűli, de tágas épület, mely sem erődítés, sem ékesség dolgában nincs összhangban a kaputornyokkal. Ellenkezőleg emezek egy részt védelem czéljából lőrésekkel, ormózattal és a kapuk fölött szuroköntő lyukakkal, a kapu-közben pedig lebocsátható rácscsal voltak ellátva, más részt díszűl képes ábrázatokat és fölirásokat mutató faragott kövekkel voltak ékesítve. Hoch-Osterwitz ekként egy középkori, a várerődítési összes korszakok védelmi műveivel ellátott várnak a példaképe.

Frauenstein vára. Luntz Viktortól

A XVI. század végén elvégre megszűnt a várak építése; az urak elhagyták a magaslatokat, és lakásaikat, mivelhogy a jogállapot mindinkább biztossá vált, a völgyekben építették. Ez időtájt támadtak azon, sarkaikon tornyokkal ellátott, rácsozott ablakú nehézkes kastélyok, minők a Klagenfurt melletti Welzenegg és a St.-Veit melletti Wayer.

Karinthiát, kivévén a klagenfurti s nehány más jelentéktelenebb síkságot, minő a St.-Veit és Friesach közti Krapfeld, aztán a Villach, Bleiburg, stb. melletti lapályok, számos, hol szélesebb, hol keskenyebb völgy szeldeli át, s ámbár az alantas helyeken, kivált a dombokon és földhátakon számos paraszt tanya és falu fekszik: a völgymenti hegyek déli oldalain, olykor magasan a hegyhátakon is, sok magános tanyát láthatunk elszórva. Ezen paraszt tanyákat leginkább szépen fekvő, tágas és tetszetős kilátást nyújtó pontokon szeretik elhelyezni, úgy, hogy sokszor arra a föltevésre adnak okot, mintha helyük megválasztásában inkább a szépészeti tekintet határozott volna, mint a gazdasági érdek.

A paraszt háznak, melyet a hozzá tartozó telkekkel együtt „Hube” néven is neveznek, két körűlménytől függ a nagysága; az egyik az, vajon a környező telek alkalmas-e a gabonatermesztésre, avagy rosz minőségű-e, melynek silány termését is fáradsággal kell kierőszakolni; a másik pedig az, hogy vajon vannak-e azon a tájon marhatenyésztésre való rétek és legelők, vagy sem. Különösen fontos ez utóbbi körűlmény, mert a hol marhatenyésztéssel foglalkoznak, ott már csak ebből az okból is tágasabbaknak kell lenniök a gazdasági épületeknek, de különben is terjedelmesebbek ez esetben az épületek azért, mert Karinthiában többféle okból jövedelmezőbb a marhatenyésztés, mint a gabonatermesztés. Egyébként a karinthiai paraszttanyai házak bármelyik faját az jellemzi, hogy a lakóház rendszerint nincsen egy haj alatt a gazdasági épülettel és a tanya-telek nem körűlzárt egész. Karinthia jómódú vidékein, hová névszerint St.-Veit környéke, a Krapfeld, a Gurk-, Metnitz- és Lavant-völgy tartozik, a lakóháznak nemcsak a földszinten, hanem az emeleten is rendes falai vannak; e falak fehérre vannak meszelve, a mi a zöld zsalukkal együtt barátságos színt ad a háznak.

Belűl a földszinten a ház közepén pitvar vezet keresztűl. Ebből ajtó nyílik egy nagyobb szobába, melyben a parasztnak családja és cselédsége étkezés idején vagy a hosszú téli estéken szokott összegyülekezni házi munkákra, példáúl fonni, stb. Étkezni négyszögű keményfa asztalnál szoktak, mely a szoba egyik sarkában áll, s mely fölött rikító színekkel üvegre festett szentképek függenek. A szoba másik sarkában áll a nagy kályha-kemencze, körötte fapad, fölötte pedig rudak vannak, melyekre ruhákat és szárítandó fehérneműeket akgatnak. Ezen szoba mellett van a konyha, mely a régibb házaknál nincs beboltozva, hanem füstfogóval van befödve. A pitvar túlsó oldalán van a paraszt családjának vagy cselédségének lakó- és hálószobája, továbbá egy kis helyiség, melyet éléstárnak és nyáron át a tej eltartására használnak. Ezenkivűl a pitvar egyik oldalán a pinczébe, a másikon pedig az emeletre vezető lépcső van. Az emeleten nehány helyiség a kicsépelt gabona tartására, mások pedig lakó- és hálószobák gyanánt szolgálnak.

Hoch-Osterwitz vára. Bernt Rudolftól

A gazdasági épület földszíntje boltozatos; ebben vannak a lovak, szarvasmarhák és disznók istállói, továbbá a takarmánytartó és fáskamrák. A férficselédek is az istállókban hálnak. Az emeletet, melyre falazott följárat (az úgy nevezett Tennbrücke) vezet föl, s melynek nyilásai különböző alakban arányosan rakott téglákkal vannak rácsszerűleg elzárva, a gabona kicséplésére, mellékhelyiségeit pedig a szalma elhelyezésére használják. Az ilyen nagyobb tanyai házat, melynek tulajdonosát nagy-gazdának (Grossbauer vagy Höfler) nevezik, rendszerint cseréppel, kivételesen pedig zsindelylyel födik be. A tetőzeten ritkán hiányzik a szélkakas, melyet olykor valamelyik szent alakja helyettesít.

Nagy paraszttanya St.-Veit mellett. Charlemont Húgótól

A kisebb paraszttanyai ház többnyire csak földszintes kőépület; egyébként a nagyobb tanyai házak módjára van berendezve, csakhogy összes helyiségei szűkebbek.

Rendszerint minden kisebb-nagyobb parasztháznak veteményes és gyümölcsös kertje is van, s nem ritkán az épületekhez közel szép terebélyes diófa vagy hársfa áll. Azon vidékeken, melyek gyümölcstermesztésre alkalmasak, példáúl a Lavant völgyén, a parasztházak körűl nagy gyümölcsösök vannak, melyek jó esztendőben igen jelentékeny termést hoznak a gazdának. Legegyszerűbbek, kivált a hegyek közt, a vagyontalan parasztok házai, melyeket e vidéken általában „Keusche” néven neveznek. Ezekben lakószoba, istálló, pajta kicsinyek, egymáshoz építvék és közös tetőzet alatt állanak.

Kisebb paraszttanya a klagenfurti síkságon. Charlemont Húgótól

Karinthia némely, főkép hegyes vidékén a parasztházaknál górékat is láthatunk, melyeket „Harpfe” néven neveznek. Ezek tetőzetet tartó falpillérek és faoszlopok, melyek közei vízszintesen be vannak léczezve. Ezekre hányják föl mindjárt aratás után a gabonát, hogy az eső ellen megóvják és ezen szellős helyen megszárítsák, minek megtörténte után alkalmas időben kicséplés végett a pajtába szállítják.

Felső-Karinthia némely völgyében, pl. a Lesach-völgyben, a parasztházak a leírtaktól annyiban különböznek, hogy ezeknek a falazott földszinten és első emeleten kivűl még fából összerovott második emeletük is van. Ezt fafolyosó veszi körűl, mely fölé a tető szintén kiterjeszkedik. Továbbá itt a gazdasági épület összefügg a lakóházzal. A tetők itt alacsonyabbak és deszkadarabokkal vannak fedve. Az úgy nevezett „Gegend”-en, vagyis azon keskeny völgyben, mely a Villach melletti Treffentől éjszaknyugatra Radentheinig húzódik, s melyben Afritz, Wiesen, stb. községek fekszenek, olyan paraszttanyák is vannak, melyeknek nagy lakóházai egészen fából rovottak, emeleteiken fafolyosók futnak körűl, sőt a mellettök levő gazdasági épületeknek is csak alapzata falazott. Ezek mellett még egy toronyszerű faépület is áll, melyet gabonacsűr-padlásúl használnak.

Kis parasztház (Keusche) Karnburg mellett a Zollfelden. Charlemont Húgótól

A karinthiai falvak legnagyobb részt szabálytalanúl egymás mellett fekvő telkekből állanak, de a házak nem olykép vannak egymás mellé állítva, hogy útczasort képezzenek. A falvak nem nagyok, közönségesen alig állanak öt–tíz háznál többől; de azért a rend és szabály nélkűl csoportosúló udvarok, szintén szabálytalanúl álló épületeikkel, a hozzájuk tartozó kis kertekkel, a közös, marhaitatásra is szolgáló forráskútakkal és az alkalmas helyen álló, paddal körűlvett nagy diófával vagy hársfával, összevéve mégis vonzó, festői képet nyújtanak. Nagyobb falvak végén, lehetőleg kissé magasabb helyen a többnyire temetővel körűlvett templom és mellette egyszerű, egyemeletes papi ház áll. Csakis Karinthia éjszaknyugati részének némely tájékán, példáúl Gnesauban, Reichenauban állanak a házak kettős sorban olykép, hogy az egyik sorban a lakóházak, azokkal átellenben pedig a gazdasági épületek és fából rovott gabonacsűrök vannak. A falvak részint a síkságokon, részint a közép hegység fensíkjain, vagy a hegyek szelidebb lejtőin fekszenek, de csak bizonyos magasságig, melyen túl fölfelé már csakis egyes tanyák találhatók.

Parasztudvar Felső-Karinthiában. Charlemont Húgótól

Ezektől csak a nagyobb községeknek, az úgy nevezett mezővárosoknak (Märkte) elrendezése tér el, a mennyiben itt a házak egymás mellé sorakoznak, s útczákat és kis tereket alkotnak. Ezen helységekben a gazdasági épületek is ritkábbak, vagy pedig a lakóházak mögött, a hol a kertek és földek vannak, állanak, míg a kézművesek, boltosok stb. által lakott házak és korcsmák annál gyakrabban fordúlnak elő. Ilyen helységekben olykor a középkorból származó erődítési épületek romjaira is akadunk, melyek toronyból vagy várszerű épületből állanak, s kétségtelenűl a magyaroknak és törököknek a XIV. és XV. században gyakori betörései ellen való menedékekűl emeltettek. Nagyobb városokban ezen védelmi művek sehol sem hiányzanak, s néhol, pl. St.-Veitban, Friesachban, stb. körfalak is voltak. Sajátságos, hogy Karinthiában falvak és nagyobb községek leginkább ott keletkeztek, a hol a magas hegységből jövő patakok a síkságra ömlenek, mi miatt a községek állandóan árvíz-veszélynek vannak kitéve. Oka az elhelyezkedés ezen módjának, nem tekintve azon kényelmet, hogy a háztartásban szükséges vizet könnyen lehetett megszerezni, főként abban volt, hogy a patakokat, mint mozgató erőket, őrlő és fűrészmalmok, s egyéb effélék hajtására annál jobban fölhasználhatták.

A zene Karinthiában. Koschat Tamástól, fordította Katona Lajos

A tartomány történetírói egészen a jelen század kezdetéig édes keveset mondanak a zenészet itteni állapotairól, talán azért, mert olyan jelenségeket, melyek e különben is mellékesnek vélt téren nem voltak nagy sikerűek, vagy legalább jellemzetesek, nem tartottak följegyzésre méltóknak, vagy talán azért is, mert Karinthia alkotó tehetségű zenészekben valóban meglepőleg szegény. Azt ugyan tudjuk, hogy e tartományt is fölkeresték útjokban a középkor szerelmi költői, a kik az ország nagy számú lovagváraiban bizvást vendégszerető fogadtatást remélhettek (így pl. a Rómába utazó híres Ofterdingeni Henrik is időzött a friesachi várkstélyban); protestáns vidékeken egyes mesterdalnokok meg is telepedtek; de ezen és még néhány mondai adaton kivűl egyebet aztán alig hallunk Karinthia zenetörténetének régibb korából. Csak a tartománynak Bajorországgal mind bensőbbé vált érintkezése óta, még inkább pedig a francziáknak 1815-ben, többszörös megszállás után történt végleges távozásától fogva kezd a zenei élet mind jobban föllendűlni. Míg az előtt leginkább csak az egyházi ének és zene virágzott a papság pártolása alatt, a mondott időtől kezdve már a világi zene is gondos ápolásban részesűl. Az utóbbinak egyik legmelegebb pártfogójaként először is a Spittalban székelő Porzia Ferdinánd herczeg említendő. Az egyházi zene fejlesztésében viszont a st.-pauli benczés kolostor és annak klagenfurti fiókja szereztek maguknak kiváló érdemeket. Ne feledjük végűl ama balladaszerű, hosszadalmas karácsonyi és újévi énekeket se, melyek különösen a Möll-, Lieser- és Lavant-völgyben valának honosak. Századunk első éveiben a nagyobb német városok példájára a vidéki városkákban is keletkeztek dal- és zeneegyesűletek, a melyek közt a monarchiában a legelsők egyike az 1828-ban alpított klagenfurti zeneegyesűlet volt. Ez egyesűlet leginkább a nagy német zeneszerzők Mozart, Haydn, Beethoven és Schubert műveiből válogatta össze műsorát. De már a zeneegyesűlet alapítása előtt is volt Klagenfurt városának egy műkedvelőkből álló köre, mely Haydn „Teremtés” czímű oratoriumát kevéssel megjelenése után előadta.

A negyvenes években mindinkább Olaszország felé hajló zenei ízlés Karinthia egyes részeiben is hódított. A német dalok közé itt-ott egy-egy olasz dallam is vegyűl. Sőt a tartomány fővárosában a legelőbbkelő körökből alakúlt műkedvelő társúlat egy-egy olasz operát is visz színre, így többek közt Bellinitől az „Idegennő”-t (La Straniera) is Donizetti „Belizár”-ját. A karinthiai nemesség egyik elismerésre méltó érdeme, hogy tetemesen hozzájárúlt úgy a zenészet fejlesztéséhez, mint a zenei ízlés nemesítéséhez. Az Egger, Porzia, Rainer, Moro és sok más nemes család termeiben találkoztak a hazai és külföldi jeles zeneművészek az ország legválogatottabb társaságával.

A zenészet e föllendűlésének idejébe esik a klagenfurti férfi dalegyesűlet alapítása is (1847). Ennek első elnöke Moro Miksa lovag, első karmestere pedig Harm Gáspár volt. E hét év híján félszázados életű, és működése szép sikereire méltán büszke egyesűlet alapítására a klagenfurti színház akkori karmestere, Khom Alfréd, adta meg az első ösztönzést. Ma Karinthiának mintegy 30 német dalegyesűlete van, melyek összesen vagy 650 taggal valamennyien a karinthiai énekes szövetség kötelékébe léptek.

A tartománynak önálló zeneszerzőkben való s már fönt említett szegénysége koránt sem a nép zenei érzéke alacsonyabb fokának, hanem inkább a magasb zenei kiképzést nyújtó intézetek hiányának, valamint azon körűlménynek tulajdonítható, hogy a karinthiai nép vele született ízlésénél fogva inkább a rövidke dalok kedvelője. A zeneköltői tehetséggel megáldott egyénektől szerzett dallamok rendesen nem hangjegyek, hanem pusztán hallás útján terjednek szájról szájra, s gyakran az eredetitől nagyon eltérő változatokban kerűlnek vissza forrásuk helyére. Hosszú vándorútjokon természetes, hogy szerzőjük neve sokszor egészen elkallódik. E névtelen dalok mellett azonban elvétve a falusi plébániák karének-gyűjteményeiben is találkozunk szerzeményekkel, melyek többnyire egyes kántortanítóktól erednek. Ilyenek közt különösen Mária-dalok és miseközi énekek (Messeeinlagen) érdemelnek említést, melyek azonban szintén nem nyerhettek szélesb körű elterjedést, részben, mivel e darabokat a kántorok csak saját használatukra írták, észben pedig, mert alig találtak szerény helyzetükben elég ösztönzést s maguk sem igen tápláltak magasb becsvágyat arra, hogy műveik terjesztéséről gondoskodjanak. Ama csekély számú zeneművek sorában, a melyek népszerűségük mellett hangjegyekkel is följegyzett eredeti alakjukat megőrizve maradtak fenn, első helyen áll a közkedveltségű „Des Kärntners Vaterland” czímű pompás kar, melyet Rainer József Gallenstein lovag ismert költeményére szerzett.

Egy karinthiai ötös énekkar. Myrbach Feliciántól

A mi az előadó ének- és zeneművészetet illeti, a karinthiaiak általában távol maradtak a színpadtól, jóllehet a nyilvános énekléstől különben nem idegenkednek. A színházi kedvtelés iránt az alpesi lakosok zárkózottabb társas élete nem is igen fejleszthetett kiválóbb érdeklődést. Igaz, hogy újabb időben a mindent kiegyenlíteni törekvő közművelődés e részben is elenyésztetett nem egy balítéletet, s egyike a legelsőknek, a kik Karinthia szülöttei közűl a világot jelentő deszkák síkos padlójára ki mertek lépni, Sommer Károly volt, a klagenfurti pajkos diák, ki, miután egy ideig kisebb német udvari színpadokon énekelt, jelenleg a bécsi udvari opera egyik dísze. A falusi nép zeneérzékének egyes helyi és vidéki zenekarok szervezésével adta tanújelét, melyek közt a bányászkarok örvendenek kiváló kedveltségnek. Messze földön híres volt különösen a schwarzenbachi zenekar. A részint önállóan, részint a karban elvegyűlve használt hangszerek ugyanazok, melyek a többi alpesi lakóknál szokottak. Leggyakoribb a czitera, meg a gitár. A Schwegel-sípnak is van még itt-ott kelete. A század elején előbbkelő körökben a hárfát is igen örömest pengették. Ámbár mindezekből eléggé kiviláglik, hogy a karinthiai nép meglehetősen sokoldalú zenei érzéket és ügyességet tanúsít, azért mégis tagadhatatlan, hogy lelke egész szeretetével első sorban népdaláért hevűl, mely legnagyobb öröme s legfőbb büszkesége.

A nélkűl, hogy a karinthiai népdalt az alpesi múzsa legifjabb gyermekének állítanók, annyit mindenesetre mondhatunk, hogy valamennyi közűl ez lett legutoljára tágabb körben ismertté. Míg Stiriában János főherczeg buzdítására és támogatásával már 1812-ben keletkezett egy honi népdalgyűjtemény, s míg a tiroliak már rég ideje idegen földön is tetszést arattak jodlereikkel és négysoros dalaikkal: addig Karinthia csak a közel múltban jutott annak tudatára, milyen gazdag kincs van az ő sajátszerűen kedves és behízelgő dallamaiban. Az osztrák alpesi tartományok dalainak minden egyes vidék sajátos jellemű vonásait tisztán megkülönböztető fejlődése elég hosszú időkbe kerűlt, s nem, s nem egy népies dallam illetősége még ma sincs egészen kiderítve. A mi különösen a karinthiai dalt illeti, ez csakis azóta fejlődött jelenleg már megállapítható saját színezetű alakjában, mióta a tartomány zenei műveltségű körei meleg érdeklődésükkel felkarolták. Ezen, a karinthiai dal történetében nevezetes időszak kezdete a negyvenes évekbe esik. Rainer, Kandutsch, Moro, Herbert, Gaggl és Knappitsch nevei nem választhatók el a karinthiai dal nemesítésére irányúlt törekvésektől. Kétségtelen azonban, hogy e részben a legnagyobb érdemet több évvel az említettek után dr. Wölwich Alajos szerezte, a ki szerencsés zenei és aesthetikai fínom érzéke mellett ép oly terjedelmes, a mily kellemesen csengő bariton-hangjával minden másnál alkalmasabb volt arra, hogy a karinthiai dalt előadásának ellenállhatatlan bájával színezze ki, s ezen előadásával hallgatóságát saját mély érzésének bűvös körébe vonja. A Wölwich által a hatvanas évek elején szervezett négyes énekkar, melynek ő rajta kivűl még Hauser, Koschaker és Höferer valának tagjai, mindenesetre a legjelesebb az országban azóta alakúlt számos daltársúlat közt, a milyen ma Karinthiának majdnem minden nagyobb helységében van, sőt némely városban több is áll fönn egymás mellett. A népdalok éneklése ma, úgy szólván, a társas élet egyik általánosan érzett szükségletévé lett e legdalosabb alpesi tartományban; sőt még idegen helyeken is (pl. Bécsben, Gráczban, Linczben s egyebütt) a kedves honi dallamok alkotják a földiek szorosabb összetartozásának legszebb kötelékét. 1856-ban lépett először az ú. n. Mischitz-féle ötös énekkar a nyilvánosság elé. Még ugyanez évi július 24-én e társúlat egész a Keleti-tenger partvidékeig terjedő külföldi körútra vállalkozott, melyről dicsőséggel és csengő pénzben is nyilvánult elismeréssel elhalmozva kerűlt vissza 1859 július 18-án Klagenfurtba, honnan még ugyanezen év végén második körútjára indúlt. A Grünanger-féle ötös kart is sokat emlegették, különösen a hetvenes években. A Prasser vezetése alatt álló klagenfurti dalegyesűlet („Klagenfurter Singverein”) ötös kara kivált a tartományi fővárosban örvend nagy kedveltségnek. Ugyanitt tartatott 1884 nyarán a karinthiai énekesek versenyéneklése, melyen a ferlachi „Alpenrose” nevű ötös kar nyerte az első, a Laaser-féle ötös kar pedig a második díjat. A teljesség kedvéért még megemlítendő, hogy a cs. és kir. udvari operának is van egy karinthiai ötös kara (Birnbaum, Bruckner, Kinsky, Koschat és Graf), mely ugyan csak másod sorban műveli az eredeti népdalt, de kétségtelenűl jó részt az ő érdeme, hogy e népdalok az udvarnál és a hangversenyeken is megjelenhetnek.

A mi már e népdal saját zenei jellemét illeti, más nemzetek dalainak élénkebb rhythmusát, szebben csengő dallamát, vagy költőibb gondolatokban való nagyobb gazdagságát egy részt szívesen elismervén, más részt mégis tagadhatatlan, hogy ma a karinthiai néplélek e szerényebb kellemű termékei a legkedveltebb és legszívesebben énekelt népdalok sorában állanak. Mekkora része van e közkedveltségben rhythmusaik, és mekkora a dallamaik bájának, avagy mennyiben emeli ezek hatását a tájszólási szöveg tősgyökeres naivsága, azt bajos lenne eldönteni. Annyi bizonyos, hogy harmoniás szerkezetüknek és a termőföldjükön szokásos előadásmódnak is köszönhető részben az a nagy tetszés, melyet idegen földön is aratnak, s hogy mindenütt szívesen hallják és éneklik, a hol megismerkednek velük.

A karinthiai dalt hazájában a régi hagyományos mód szerint többnyire öt hangon éneklik, habár ez éneklésmód tisztán zenei szempontból nem tekinthető elengedhetetlenűl szükségesnek. Egyik egészen sajátszerű jellemvonása e dalnak az, hogy a dallamot nem a legmagasb, hanem az úgy nevezett „dallamvívő” szólam énekli. Mindjárt ez után következik fontosság tekintetében a „föntjáró”-hang („Überschlag”-Stimme), a mely szabály szerint harmad-, vagy hatod-magasságban jár a dallam fölött s épen azért gyakran fejhangba megy át. A hármas szólamú előadáshoz még csak a basszus hiányzik, a mely elég kényelmesen többnyire három hangon nyugszik, ú. m. az alaphangon meg az alsó és felső uralgón. A közönséges férfinégyesben a második tenornak megfelelő szólamot a karinthiai „quint”-nek nevezi. Ez igen lágy, harmoniás hangú és ép oly fínom, a mily gyakorlott hallású énekest követel. Annak élénken érzett szüksége, hogy nemzeti dalának éneklése közben lehetőleg minden jelenlévő karinthiai részt vehessen, még egy harmoniás hangot, az úgy nevezett „mély quint”-et iktatta a többiek sorába. Ez többnyire az illető hangjának legjobban megfelelő alaphangon s ennek legközelebbi szomszédságában vesztegel. Így lett a karinthiai dal ötszólamúvá, s ezen alakban éneklik mai napság majdnem kizárólag. Minden további magyarázat helyett szóljon az alábbi, változatlan eredetiségében közölt mutatvány:

A karinthiai dal előbb említett sajátszerű előadás-módjának egy további vonásaúl tekinthetők a rövid, csettentő előke-hangok, a melyeket a szokásos hangjegyekkel épen olyan bajos lenne megjelölni, mint példáúl a fürj csattogását. A karinthiai dalok kivétel nélkűl három-negyedes ütenyűek, s az egész dallam rendesen négy ütenyből álló tagokra oszlik. A kemény hangnem az általánosan uralkodó.

A dalt néha követő jodler a tartomány idősb zeneértőinek állítása szerint a nyugati szomszédságból kerűlt át. Alig tévedünk, ha azt állítjuk, hogy ama sajátszerű előadásmód, mely szerint a dallamot éneklő hang az egyik kisérő hang alatt jár, Karinthia népének kor- és nemkülönbség nélkűl általános daloló kedvében leli magyarázatát. A leányok is bele akarnak vegyűlni a karba. „S minthogy a karinthiai dalok legnagyobb része a szerelemről szól”, írja Wölwich, „nem csoda, ha a daloló legények a kedveseiket is bele vonták a körbe s velük együtt énekeltek. De viszont az is természetes, hogy a leányok már szégyenlős természetüknél fogva sem vállalkozhattak a vezérhangra, s így csak az egyik kisérő hang juthatott nekik. Ennek pedig megint könnyen érthető okból magasabbnak kellett lennie a vezérhangnál, a mely ilyenformán csakis bariton lehetett.”

Hogy az utóbbi félszázad folyamán nagy számban termett karinthiai dalok közűl még az imitt-amott már nyomtatásban is terjesztettek szerzőinek nevei sem igen keltek a közhír szárnyára, annak oka leginkább a karantán ember szerénységében keresendő, mi nem engedi, hogy a szerző művével, melyet többnyire a maga gyönyörűségére teremt, dicsekedjék. Ennek egyik bizonyítékáúl szolgálhat az is, hogy a legtöbb karantán dalszerző egyúttal jeles énekes is volt, illetőleg ma is ezek sorából kerűl ki.

A bécsi zenekedvelők egyesűlete már 1828-ban hirdetett ugan pályázatot egy, az osztrák örökös tartományok egész területét felölelő népdalgyűjteményre; de, miután ennek magára a népre vajmi kevés hatása volt, a legelső és legbecsesb karinthiai dalgyűjtemény a Herbert Ödön báróé, mely körűlbelűl három évtizeddel ezelőtt jelent meg két füzetben, egy énekhangra zongorakisérettel, s utóbb Decker Ferencz buzgalma folytán öt füzetre egészűlt ki. Férfikarokra való átiratokat Reiner, Metzger, Köstinger, Weinwurm és mások szorgalmának köszönhetünk.[66]*

Valamennyi karinthiai dal között a legelerjedtebb mindenesetre a Herbeck Jánostól 1864-ben férfikarra átírt következő három: „Dirndle tiaf drunt’ inThal”, „Lippitzbach is ka Thal” és „I thua wohl”. Ezek bejárták egész Németországot, sőt még az Oczeánon túli németek is szívesen dalolják új hazájukban.

Zengjen is és örökké virúlva éljen a karinthiai dal mindazok gyönyörűségére és örömére, a kiknek szívében visszhangra lelnek e mély érzésű alpesi nép lelkének e legigazibb, legőszintébb nyilatkozatai.

Karger Károlytól



[61] Ilyenek példáúl a következők:

Unter den Linden ist es lustig, beim Tanzen ist es toll und i was no Liedlan an Bucklkorb voll.

A hárs alatt víg élet van. tánczol ki-ki párjával, S a nótából ki nem fogyunk, Van egy háti-kosárral.

Vagy:

Lip’ca moja, si draga Cvetje tvoje zlo diši.

Hársfám, kedves vagy nekem, Virágid oly illatosak.

[62] A ki e meghívásnak enged, annak az arczát belemártják a kúpalakra fölhalmozott répavagdalékba.

[63] Auf der Fladnitzer Ålm hån i Seufzerlan g’sat, Is går kans aufgången, håt der Wind sie verwaht. (Népdal.)

(A Fladnitzer Almon sóhajmagot veték, De egy semkelt ki, a szelek mind elvivék.)

[64] Glas (pohár, üveg), Hans (Jancsi) Kaser (alpesi kunyhó).

[65] Déli szél, czipő, harkály, köhécselés, dadogó, csipkebogyó.

[66] A szerkesztőség jegyzete. E czikk szerzője is egyik szorgalmas gyűjtője az eredeti karinthiai népdaloknak s ezek mintájára maga is számos dallamot szerzett.