Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Építés, festészet, szobrászat és művészi ipar Salzburgban.

Építés, festészet, szobrászat és művészi ipar Salzburgban.

Steinhauser Adolftól, fordította Pasteiner Gyula.

A Szent Péter-temető. Nedelkovits Andrástól

A történelem előtti idők és a rómaiak kora.

A történelem előtti ősidőnek, nemkülönben a római uralom korának számos nyomát találjuk Salzburgban. Ezek tanúskodnak a tartomány legrégibb lakóinak kézművesi és művészi tevékenységéről. Az ősidőbeli építésnek azonban nincsenek emlékei; a római korból szintén csak kevés van, s az is romba dűlt maradvány. A mi az utóbbiak közűl eddig napfényre jutott, azon fölismerhetjük a késő római kor jellemvonását, a gyakorlati és értelmes építési elvet, a tökéletes technikát, de egyszersmind a művészet hanyatlását is. Juvavum, egykori római város, területén számos és részben igen szép mozaikpadlót födöztek föl; az épület művészi díszítményei közűl csakis ezek, meg nehány szobormű gyarló maradványa érdemelnek említést.

A népvándorlás viharai után valamivel később foglalták el a bajuvárok a néptelenné vált tartományt; velük itt egy új műveltség, a germán honosodott meg, mely keresztény műveltséggé lett, midőn e hitre tértek. Tudva levő, hogy apostoluk, Rupert, a frank vándorpüspök alapította Juvavum romjain a mai Salzburgot. A történelemből azt is tudjuk, hogy ez alkotása miként tett szert gazdagságra, tekintélyre és hatalomra, hogy lassankint önálló egyházi állam területté fejlődött, s mint ilyen, a szent római-német birodalom számos papi állama között legkeletibb fekvésű volt. A pásztorbot uralma egész ezer évig tartott a tartomány fölött és rányomta a maga bélyegét annak egész műveltségére. Szükségszerűen egyházi jellegű volt a művészet is, mely itt egyházi hatás alatt fejlődött. S ez a jelleg maradt uralkodó valamennyi századon át mindamellett, hogy a később kori egyházi fejedelmek a világi építkezés és művészeti alkotások pompájával vették körűl magukat. Épen ebben rejlik eme sajátságos jellemvonása, mely Salzburgot a szomszédos vidékektől és kivált a régi osztrák tartományoktól megkülönbözeti. E jellemvonás a tartománynak templomokban gazdag fővárosában jut leghatározottabb kifejezésre, de könnyen fölismerhetjük azt a tartományban egyebütt is.

Azon időtől fogva, midőn a keresztény-germán műveltség a művészetben is érvényesűlt és önálló művészeti formákat hozott létre, mint mindenhol, úgy itt is a román, és csúcsíves és végűl a renaissance művészet váltotta föl egymást. A művészet e korszakai aránylag későn köszöntöttek be a tartományban, de húzamosabban is tartottak. A román művészet Salzburgban csak a XII., a csúcsíves művészet a XV., végűl a renaissance a XVI. század végén kezdődik.

Az építészetre nézve szükséges Salzburg városát és a tartományt egymástól megkülönböztetni. Amott az építkezésnek oly pompájával és formabeli gazdagságával találkozunk, a milyent kevés hasonló rangú német város mutathat föl, emitt pedig ennek legnagyobb ellentétét látjuk. A városban a polgári lakház szűk útczákba szorítva és kifejlődésében korlátozva építésileg szerény szerepet játszik; ellenben a templomok, a tornyok és a kupolák, a terjedelmes paloták és a kolostorok, a szép tereket díszítő közkútak és emlékoszlopok, nagyszabású, emlékszerű és inkább előkelő, mint otthonos jellegűek és élénken emlékeztetnek a külföldre, név szerint Olaszországra. A vidéken mind ez hiányzik. Ott hiába keresünk valamely régi építészeti emléket, mely a közönséges mértéket meghaladja; ott nincs büszke úri kastély, barátságosan hivogató kolostor vagy apátság, sem egyéb hatalmas külsejű épület; ott minden szerény, csak a szükségesre szorítkozó, csekély terjedelmű és alakra nézve szegényes. Még a templomok is, melyekkel a tartomány szinte el van halmozva, építészeti tekintetben igen kevés kivétellel alkalmazkodnak az általános szokáshoz. A polgári építkezés a városon kivűl egészen jelentéktelen maradt, vagy a városból származó inkább sajátságos s legkevésbbé sem mintaszerű formákhoz tartotta magát. A tartományban egyedűl a paraszt építkezés dicsekedhetik sajátos és a maga nemében nem érdektelen fejlődéssel. A salzburgi parasztháznak nem kevesebb, mint három egymástól jól megkülönböztethető alakzata van, s mindegyiknek vannak formailag jól kifejlesztett példányai, melyek nincsenek híjával még a művészeti dísznek sem. A hegyek között van akárhányparasztház, melyet bátran parasztkastélynak nevezhetünk, s viszont ugyanott akárhány úgy nevezett kastély, mely alig különbözik a parasztháztól.

És most tartsunk rövid szemlét Salzburg építészeti művei fölött keletkezésök időrendje szerint. Az ó-keresztény kortól a XI. századig terjedő időközben keletkezett épületekből nem maradt meg semmi sem a városban, sem a tartományban; a régi krónikák sok ilyen épületet említenek ugyan, de valamennyinek teljesen nyoma veszett. A kereszténység első századainak történetileg is jelentékeny emléke, s az Alpeseken innen egyedűli a maga nemében, noha nem tulajdonképi építmény a Maximus-, Rupert-, és Egyedkápolna a Szent-Péter temető mellett a Mönchsberg sziklaüregében. E kápolnák legrégibb és legkegyeletesebb emlékei a festői és regényes szépségéről híres Szent-Péter temetőnek, átélték Juvavum pusztúlását és vértanúságot is láttak; sőt elrendezés tekinttében nehány tudós hasonlóságot vél fölismerni e kápolnák és a római katakombák között.

A román művészet idejéből is aránylag kevés építészeti emlék van Salzburgban. Magában a városban csak három olyan építményt találunk, melyek legalább alapformáik után úgy vehetők, mint a keresztény-germán kor ama legrégibb és teljesen kifejlett építésének alkotásai. A Nonnberg apáczakolostor keresztfolyosója köztük a legrégibb. Alaprajza négyszögű és nem nagy kiterjedésű, durva kivitelű s még fejletlen formái máig is érintetlenűl megmaradtak. Boltozatának alakítása, oszlopai és féloszlopai, továbbá az udvarra néző ívei határozottan a kora román építésre vallanak. Alig tévedünk, ha keletkezését a XI. századba teszszük és amaz épület tisztes maradványának tekintjük, melyet a kolostor második alapítója, II. Henrik császár, a mondott század elején emelt. Így tehát ez a keresztfolyosó körűlbelűl legrégibb a német földön még fönnálló hasonló épületek között. Az egészen újjá alakított kolostornak káptalanházán és nehány szobáján is világosan fölismerhetők még a román eredet nyomai, nemkülönben a csúcsíves rendszerben átalakított templomon is, melyről későbben fogunk szólani.

A Szent Péterről nevezett benczés apátsági kolostortemplomot állítólag Szent Rupert, Salzburg alapítója építette. E szerint tehát ez a tulajdonképeni anyatemploma a városnak, a főapátságnak, és míg Virgilius püspök a székesegyházat 750 körűl föl nem építette, egyszersmind püspöki székesegyház is volt. 847-ben, majd ismét 1127-ben tűz pusztította el, ez után alapjából újjá építették, s 1131-ben készűlek el vele. Az épület alaprajza teljesen, fölépítése pedig nagyobb részben ma is megvan, természetesen későbbi századok sok hozzáadásával, a melyek között a tisztes régi bazilikának mintegy árnyékát csakis a szakavatott szem eszi észre. Aránylag legvilágosabban a templom belsejében ismerhetjük föl a román építés jelentékeny méretű és nemes arányú alapformáit: a középhajó keskeny, hosszú és meglehetősen magas, a mellékhajók alacsonyak, ívezetes arkádokkal, váltakozó oszlopokkal és pillérekkel, a kereszthajó magas és a négyzet fölött kupola emelkedik. A középhajó homlokzatán van a torony, s e mellett két oldalt egy-egy kápolna; a torony elé ismét előcsarnok van építve, melynek késő román keresztboltozatán a bordák tagozatlanok. A régi templomot ismételten újjá építették, először a XVII. században, utóbb még nagyobb mértékben a XVIII. század végén, s ez átalakítások alkalmával áldozatúl estek az egykori apsisok, a kereszthajó és a szentély alatti sírbolt, a deszkából készűlt lapos mennyezet, továbbá a belső falakat díszítő román festmények, melyekről krónikákból és újabban fölfedezett maradványokból van tudomásunk. Ez idő szerint az eredeti épületnek úgy belseje, mint külseje czikornyás rokoko ruhába van öltöztetve; nem kevesebb, mint tizenhat oltárt látunk benne, mindannyi aranytól és márványtól fénylik; a boltozatot és a falakat újabb és igen különböző becsű festmények díszítik és értelmetlen stucco czikornyák hálója födi.

Az átalakítás oly gyökeres, de egyszersmind a maga nemében oly öszhangzatos kivitelű, hogy a réginek helyreállítását nem lehet reményleni, sőt az nem is óhajtandó\� nem pedig annál kevésbbé, mert a mi a templomon új, annak is számos művészi becsű részelte van, melyek közűl egyetmást később fogunk fölemlíteni.

A benczések Szent-Péetr templomának főkapuja. Nedelkovits Andrástól

A templomnak a román korból megmaradt egyik legbecsesebb részlete a már említett előcsarnokban, a torony nyugati oldalán a díszkapu. Valószinű, hogy ez, miként az előcsarnok is, valamivel későbbi magánál a templomnál és a XIII. század első feléből származhatik. A főkapu egymással váltakozó kétféle színű márványból épűlt; elrendezése a román kapuk általános alakzatának felel meg, de szokatlanúl magas és részletei hatalmasan alakitvák. A kapunyílás fölötti ívmezőt dombormű díszíti, mely Krisztust Péter és Pál apostol között trónon ülve ábrázolja. Az ívmező keretén a következő, Leo-féle versbe szedett fölirást olvassuk:

Janua sum viate, salvandi quique venite, Per me transite, via non est alera vitae.

A kereszthajó déli homlok-oldalához épített és 1227-ben fölszentelt Katalin-kápolna belseje egészen át van alakítva, külsején azonban még épségben látjuk a félkörű apsist, annak féloszlopocskákkal tagozott falát és ezek fölött a nyers formájú félköríves övet.

Salzburgban a román építés harmadik emléke a Boldogasszonyról nevezett Ferencz-rendi templom hosszú hajója. E tekintélyes templom a középkorban a városnak plébánia-temploma volt, s kétségtelen, hogy már a XI. században épűlt. Sok viszontagságon, átalakításon, újjáépítésen esett át úgy, hogy a legrégibb épületből semmi sem maradt meg, de kárpótlásúl az egyházi építés három nagy korát jelentékeny alkotások által eredeti, sőt szinte csodálatos módon egybe olvasztva tűnteti föl. A templom körűlbelűl egyenlő nagyságú két félrészből áll. Az egyik a csúcsíves magas szentély, mely 38 méter hosszú, 32 méter széles, 30 méter magas és alakra nézve rotundához hasonlít; a másik rész a jóval alacsonyabb hosszú hajó, mely 33 méter hosszú, 25 méter széles és 17 méter magas. A két rész csatlakozása fölött igen karcsú, körűlbelűl 70 méter magas csúcsíves torony emelkedik. Végűl a szentély belsejében élénk renaissance részletek teszik teljessé a művészet e festői hatású keverékét. A templom hosszú hajója, melylyel ezúttal foglalkozunk, kivűlről sokféle hozzáépítés és könyörtelen bemeszelés következtében román jellegét egészen elveszté. A szánalmasan elkorcsosított nyugati homlokzatnak egyedűl főkapuján látunk márványba faragott nemes, habár egészen egyszerű román formákat. A belső ellenben a csúcsíves építés átmeneti korának rendkívűl tisztán kifejlesztett építményeként tűnik föl. Keletkezésének kora okmányokban nincs följegyezve, de jellege után itélve egész biztossággal a XIII. század második felébe tehetjük. A középhajó és épen úgy a felényi magasságú mellékhajók félköríves keresztboltozatúak, a középhajóban a bordák és a hevederek tagozatlan nyers alakításúak. Négyszögű erős pillérek és hozzájuk támasztott féloszlopok tartják a boltozatot és választják el egymástól a hajókat, közöttük az árkádok már csúcsívesek. A mészréteg alól, melylyel e templomban borzasztóan gazdálkodtak, itt-ott kilátszik még a pillérfők román levéldísze és az attika oszlopláb a maga jellemző saroklevelével.

A Szent-Péter kolostor keresztfolyosója. Nedelkovits Andrástól

A templom keleti felének csúcsíves szentélyét is szigorú, de szép román kapu díszíti, mely kétféle, váltakozó szinű márványból készűlt és úgy fölépítés, mint ékítményi hatás tekintetében rokon és művészeti értékre nézve egyenrangú a Szent-Péter kolostortemplom kapujával. Kétségtelen, hogy e kapu egykor a román kereszthajó homlokzatán szolgált bejáratúl, de e kereszthajó helyét utóbb a csúcsíves szentély foglalta el; most torony van eléje építve, melynek alja előcsarnokot képez. Alig szenved kétséget, hogy e díszes kapu régibb volt a hosszú hajónál, a Szent-Péter templom kapujával körűlbelűl egy időben és az olasz művészet hatása alatt keletkezett.

Salzburg román építményein egyébként is többféle nyomát látjuk Olaszország közelségének és hatásának. Itt különösen csak a márványból faragott oroszlánokat említjük föl, melyek a városban és környékén, Berchtesgadenban és Reichenhallban elszórtan találhatók. Ezek egykor a templomok kapuiban állottak, mint őrök és oszloptartók úgy, mint Olaszországban mai nap is lépten-nyomon előfordúlnak. Egyiknek-másiknak a hátán még ott van az oszlop töredéke, melyet egykor tartott.

Végűl még röviden meg kell említenünk a Szent-Péter kolostor kresztfolyosóját. Mai elrendezése és kiterjedése legnagyobb részben a XVII. századból való; de vannak benne román és késő csúcsíves építészeti maradványok is. A különben meglehetősen kopár boltíves csarnoknak legvonzóbb része az, mely a román korból való, névszerint a váltakozó pillérek és oszlopok, ezeknek zömök vállkövei, továbbá a változatos és valószinűleg különböző időkből származó oszlopfők és lábak.

A város területén még számos román művészetű kisebb emlék és egyéb töredék van, úgy mint sírkövek, oszlopfők, oszloplábak, domborművek és más faragványok, de ezeket kénytelenek vagyunk mellőzni.

Salzburg egykori székesegyháza, a legnagyobb egyházi építmény, melyet a román művészet itt alkotott, példátlan balvégzet által pusztúlt el. A Virgilius püspöktől a VIII. században épített székesegyházat, mely ugyanott állott, a hol a mostani, e püspök utódjai a következő századokban nagyszerű templommá, első rangú építészeti emlékké alakították át; abból itélve, a mit róla tudunk, nem volt párja Dél-Németországban és nem állott a Rajna vidékének híres román székesegyházai mögött. A fennmaradt leirások és rajzok segélyével egészen tiszta képet alkothatunk az elpusztúlt épületről. Ezek szerint a templom román művészetű és koczkakövekből épűlt hatalmas építmény volt, három hajójú bazilika kereszthajóval, apsissal és sírbolttal, a nyugati homlokzaton két toronynyal; más két torony állott a kereszthajó homlokzatai előtt és a négyzet fölött hatalmas kupola emelkedett. A templomnak és a kupolának falait kivűlről díszes oszlopos árkádok élénkítették. Salzburg e középpontját és egyházi hatalmának kifejezését a későbbi századok a maguk módja szerint gyarapították: hozzá építettek, fényét következetesen növelték, belsejében lassankint tizennyolcz oltárt, számos síremléket és egyéb emléket emeltek, de alakját lényegében nem változtatták meg. Az építkezni szerető csúcsíves kor is csak arra szorítkozott, hogy egy Paradicsomnak nevezett, s szobrokkal gazdagon díszített főkaput és talán még nehány csekélyebb toldalékot épített hozzá. A székesegyház elpusztúlásáig egészben és nagyban a román építés emléke maradt.

Salzburg egykori székesegyháza. Nedelkovits Andrástól

Az 1598-ik év deczember havának egyik éjjelén támadt és a krónikák szerint hetedik tűzvészszel kezdődött a székesegyház pusztúlása, melyet a tartomány akkori urának, raitenaui Detre Farkas érseknek zabolátlan építési kedve és szeszélye fejezett be. A tűzvész a székesegyházban úgy szólván csak azt pusztította el, a mi éghető volt, a nélkűl, hogy magában az épületben nagy kárt okozott volna; Detre érsek a tűzvészt kedvező alkalmúl használta föl, hogy a régi templom helyén, mely ízlésének nem felelt meg és büszkességét nem elégítette ki, pompás renaissance épületet emeljen. A templom nem a tűznek, hanem e fönnhéjázó tervnek lett áldozatává. Az érsek látszólag megkisérlette az épület helyreállítását; de daczára a polgárság fájdalmának és hangos zúgolódásának, csakhamar hozzá fogott annak lebontásához. Ez a szomorú munka hét egész évig tartott, noha sietősen és vandalok módjára kiméletlenűl dolgoztak. Az épületnek egyetlen részecskéje, egy művészi tárgy, egy régi emlék sem kerűlte el a pusztúlást. Ámbár azóta aránylag rövid idő múlt el, még sincs az épületnek egyetlen darabja sem, melyről biztosan állítható volna, hogy az az egykori székesegyház maradványa.

A középkor folyamán a székesegyház körűl számos egyházi rendeltetésű épület emeltetett, így a székesegyház kolostora keresztfolyosóval és káptalanházzal, továbbá a temető és azon kivűl vagy hat, részint román, részint csúcsíves kápolna. Kivétel nélkűl valamennyit földig lerontották.

A székesegyháznak, s minden hozzá tartozónak erőszakos elpusztítása sokkal mélyebb és tartósabb hatású rést ütött Salzburg egész történeti életében, sem mint első pillanatra hinnők. De a művészetek történetének is, s nem egyedűl a salzburginak, elég oka van e veszteséget sajnálni, mert rá nézve a szétrombolt székesegyház egy kitépett lap, mely sok homályos kérdésre világot vetett volna. A mi román kori emlék Salzburgban van, noha egyenkint jelentőséggel bír, mégis csak egyes darab, melynek összekötőkapcsa és fölvilágosítást nyújtó középpontja a székesegyházzal elveszett.

Salzburg tartományban a fővároson kivűl még gyérebbek a román építés emlékei, noha a vidéken a román művészet korának vége felé több mint száz templom volt. Első sorban említendő a Michaelbeuren, a tartomány éjszaki határán levő benczés kolostortemplom. Miként a Szent-Péter templomnak Salzburgban, úgy ennek is épségben vannak az alapformái; de más részt épen oly mértékben újjá alakított román építmény, három hajójú pilléres bazilika kereszthajó nélkűl. A templom megőrizte eredeti, fölötte egyszerű, szinte nyers formájú román főkapuját is. A kolostor krónikája szerint az épület a XI. század végéről való. A Pongauban Werfen kastély kápolnájának félkörű apsisa, hosszúkás négyszögű hajója és félköríves kis ablakai szintén határozottan magukon viselik a román művészet jellegét. De a román művészetnek sokkal jelentékenyebb maradványa a templom két nyilt karzatának márvány kávája, melynek oszlopocskái részben hengeralakúak, részben nyolczszögűek, a kitűnően faragott és szigorú román ízlésű oszlopfők majd koczkaalakúak, majd levéldíszűek. – Végűl ha fölemlítjük a pinzgaui Stuhlfelden plébánia-templomának megrongált román kapuját, azzal kimerítettük a román művészetnek e tartományban található maradványait. Csakis a hegységek félreeső völgyeiben lappang itt-ott egy-egy a világtól elfeledett, a művészietlenségig egyszerű, dísz nélkűli templomocska, de mégis fölismerhető rajta a román kor jellege, melyet szegénysége és elhagyatottsága következtében sikerűlt megőriznie. Szembeszökő ellentétet képeznek ezzel a bajor, egykor salzburgi szomszédos vidékek, névszerint Reichenhall, Laufen és Berchtesgaden számos és jelentékeny román művészetű építményei. Nem szenved kétséget, hogy ezek Salzburg egyenes hatása alatt keletkeztek és szigorúan véve a salzburgi művészet történetének keretébe tartoznak.

Az átmeneti korban, a XIII. század végétől a XIV. század közepéig Salzburg tartományban számos szép torony épűlt; egy részök koczkakőből és csekély változtatáson átesve ma is fönnáll. Fölemlítjük, mint legtekintélyesebbeket, a halleini, a radstatti, a hofgasteini, a taxenbachi és saalfeldeni tornyokat. Valamennyit az átmeneti építés sajátságai jellemzik: szilárd, rendszerint már csúcsíves boltozatú alsó építményen emelkedik a torony, mely négyszögletes, fölfelé nem válik karcsúbbá, emeletekre van osztva és román lizenák (ereszték-kötések), félköríves övek és páros ablakok díszítik. E szép tagozású román ablak a tartományban a csúcsíves építés egész ideje alatt is dívott.

Kevés mondani való van a román kori szobrászatról és festészetről, e testvérművészetekről, melyek az építéssel karöltve szoktak járni. Abból a tényből, hogy a középkor elején Salzburgban igen élénk volt az építési tevékenység, biztosan következtethetjük, hogy a művészet rokon ágai sem hevertek parlagon annál kevésbbé, minthogy a művészeteket akkoriban egyháziak gyakorolták; de műveik az idő viszontagságainak kevésbbé birtak ellenállani, azért alig maradt fönn belőlük valami, s ez nem elég arra, hogy az egészről képet alkothassunk, kivált mivel nem ismerjük a meglevőnek sem keletkezési helyét, sem mesterét. Itt különösen érezzük a régi székesegyház lerombolása által okozott hézagot.

A román díszítő faragványokról, az oszlopfőkről, az övekről és egyebekről röviden már szólottunk az illető épületek ismertetése alkalmával. Szoboralakok között legérdekesebbek a Madonna-szobrok, melyek a hagyomány és a nép hite szerint a művészetekben járatos Thiemo salzburgi érseknek (1090–1101) czementből öntött művei. A legszebb és legnagyobb e fajta szobor aranyba foglalva a Szent-Péter zárdatemplom egyik mellékoltárán díszlik; egy másik, mely jóval kisebb, de nem kevésbbé szép, a Pongauban az altenmarkti plébánia-templomban van s mint csodatevő kép különös tisztelet tárgya; Salzburg és a szomszédos tartományok más templomaiban fordúlnak elő ilyen Thiemo-féle Madonna-szobrok. Mindannyian Máriát, mint Isten anyját, gyermekét karján tartva s álló helyzetben ábrázolják. Újabb időben e szobrokat technikai és művészi szempontból megvizsgálták, de eddig nem bizonyúlt be, hogy czementből öntöttek és Thiemo korából valók volnának; a vizsgálatnak különben még el nem döntött eredménye szerint az alakok czementnemű kőanyagból szabad kézzel vannak formálva, nem öntve, és a XIII. és XV. század közötti időből valók. A ruha kitűnő alakítása és a kifejezés, mely a két előbbi alakon nagy szépségig és méltóságig fokozódik, noha egészben véve kiválóan román jellegű, mégis később időre mutat. A Grossgmeinban levő, állítólag szintén Thiemo-féle Madonna-szobor talpazatán csakugyan 1473-dik évszám olvasható. Mindazáltal lehetséges, hogy e tisztes és érdekes szoborművek eredete visszanyúlik Thiemóig, ki a művészi hírnevű Hirsan kolostor növendéke volt.

Említést érdemelnek még a román kori nagy számú sírkövek a szent-Péter és Nonnberg kolostor-templomokban és egyebűtt. Ezeknek nagyobb része a XIV. századból való; nem annyira faragott, mint inkább márványba vésett művek, s nagyon egyszerű kivitelükön világosan fölismerhető a góth művészetbe való átmenet.

A fresko falképeket, melyekkel, mintegy a népnek szóló képes bibliával, a németek a román korban a templomok belső falait oly szívesen díszítették, ha egyébként el nem pusztúltak, a későbbi századokban vagy bemeszelték, vagy stucco díszítménynyel födték el. Újabb időben eszközölt javítások alkalmával gyakran akadtak ilyen falképek maradványaira; így legutóbb a Szent-Péter kolostortemplomban is. Egyetlen e nemű emlék maradt meg, mely azonban igen nagy művészettörténeti jelentőségű, t. i. a Nonnberg apáczakolostor templomában levő ősrégi freskoképek sorozata. Az elzárt, sötét előcsarnok, a hol a képek vannak, kétségtelenűl a XI. századból való, a mikor II. Henrik császár a templomot építteté. Az előcsarnok éjszaki és nyugati falában kilencz boltíves fülke van, de közűlök most csak négy ép egészen, a többit későbbi átalakítások alkalmával beékelt boltozat pilléreivel félig befalazták vagy lehordták. A megmaradt fülkék színes keretűek, s mindegyiknek hátulsó falán, mely lapos, egy-egy szentnek életnagyságú mellképe látható. Ezek nem igazi freskók, hanem enyves festékkel száraz vakolatra festett képek. Mindannyi ünnepélyes alak, a nyugodt nagyság és fönség hatását teszik és a byzanczi, vagy a ravennai mozaik képekhez hasonlítanak; fejüket köralakú dicsfény övezi, kifejezésük komoly, szinte merev, könnyű vonalakkal rajzolt és tompa színekkel festett ruházatuk egyszerű és nemes. Újabb kutatók e tisztes képek korát a XI. század első felébe teszik, a mi összeesik azzal az idővel, mikor Henrik a templomot építteté. A hagyomány azonban, melyet nehány tudós is támogat, régiebbeknek, sőt Nagy Károly korából valóknak tartja e festményeket.

A román képírás másik ága a minium-festés még mindig tekintélyesen van képviselve Salzburgban, noha újabb időben számos becses emlék elvándorolt onnan. Első helyen áll a Szent-Péter kolostornak a XIII. századból való híres antiphonariuma arany alapra festett 500 pompás kezdőbetűvel és minium-képpel. Szép művek vannak a cs. és k. könyvtárban is. Az egyházi javak elkobzása alkalmával nem kevesebb, mint 136 középkori kézirat, s azok közt 15 olyan, melyek minium-képekkel voltak díszítve, Salzburgból Münchenbe kerűlt és ott a királyi udvari könyvtárt gazdagítják.

Kelletén túl részleteznénk, ha föl akarnók sorolni a román kori szövészetnek és a kis-művészetnek a székesegyház, a Szent-Péter és Nonnberg kolostorok kincstárában őrzött minden termékeit: az egyházi ruhákat és eszközöket, az ereklyetartókat, az elefántcsont tárgyakat és a zománczos munkákat. Műtörténelmi folyóiratok és könyvek legnagyobb részöket már ismertették. A városi múzeumban is van régiségénél és alakjánál fogva nehány e nemű érdekes tárgy. A híres oltárterítő a székesegyház, az áldozókehely Szent-Péter és a főpapiszék Nonnberg kolostorok kincstárában első rendű ritkaságok. A mai gazdagságot természetesen nem lehet a hajdanival össze sem hasonlítani; a székesegyház pazar építése a XVII. században, a barokk ízlés újító kedve, végűl és különösen az egyházi javak elkobzását követő háborús évek a régi kincsekben nagy pusztítást vittek véghez.

A csúcsíves művészet kora.

A román művészetnek csudálatos leánya, a csúcsíves művészet, mely a formák szűk körében mozogva, oly bűvös hatást tudott előidézni, szintén későn honosodott meg Salzburg tartományban, oly későn, hogy virágzására aránylag rövid idő, száz évnél alig több jutott. E művészet legnagyobb virágzásának ideje, a XIV. század, Salzburgra nézve viszontagságos, belső és külső háborúk által megzavart, a művészet fejlődésére és kivált az építési tevékenységre kedvezőtlen század. Csak a XV. század hozott ismét jobb napokat; azonnal föllendűlt az építés is, még pedig az új, a csúcsíves építés. De akközben ez már elöregedett, ereje kimerűlt volt. Így tehát, úgy szólván, csak a késő csúcsíves építés honosodott meg a tartományban és annak fővárosában.

Mindazáltal a késő csúcsíves építés e rövid korszaka is több tekintetben érdekes, s jelentősége nem az alkotások nagyságában és szépségében, hanem sokaságban rejlik. A XV. század Salzburgnak arany kora volt. A korábbi harczok és zavarok lecsillapúltak, a Tauern-Alpeseken át űzött kereskedelem és a bányamívelés jólétre emelték a várost és a tartományt; mindenki élvezte a sokáit nélkülözött békét és gyarapodást. Ily körűlmények között a lakosság minden rétege üde, vidám kedvet érzett alkotni és mindenfelé építkezni kezdettek nemcsak az előkelők, hanem a parasztok és a polgárok is. Nem nagy, de bámulatosan sok épületet emeltek; nem büszke várak, nem a magasba törő templomok, hanem egész raja a kisebb templomoknak keletkezett, melyek józanúl egyszerűek, értelmesen, szilárdan, tartósan, a zord hegyvidék állapotaihoz és a lakosság kivánalmaihoz mérten építvék. Sokat jelentő dolog az, hogy e század folyamán a főapátság gyér lakosságú területén 150-nél több templom épűlt. Természetesen mind késő csúcsíves, a túlérett építési rendszer sajátosságainak megfelelően a díszítmények pompája nélkűl, szabályos, összhangzatos, komoly, sőt néha merész építmények. Salzburg nem ismerte a csúcsíves épületet, mely kőből faragott brüsszeli csipkéhez hasonlít. E művészete elejétől fogva végig természetes és nyers maradt, az egyház és a nemesség által pártfogolt román művészettel szemben megőrizte demokratikus jellemvonását.

A fönti értelemben, és csakis abban, a XV. századot az építés virágzási korának mondhatjuk Salzburgban. Ha továbbá tekintetbe veszszük, hogy az egyházi építéssel együtt a világi építés terén is élénk volt a tevékenység, s hogy számos épület művészi berendezése és díszítése nagy mértékben foglalkoztatta a művészet és az ipar többféle ágait, akkor meggyőződünk róla, hogy ama boldog század Salzburgban az összes művészetek és az ipar virágzási kora volt.

Salzburg városnak mostani 34 temploma közűl nyolcz, legalább részben, vagy kivűl, vagy belűl elég jól megőrizte csúcsíves jellegét. Első helyen áll a Ferencz-rendieknek a Boldogasszonyról nevezett s már előbb említett temploma, vagyis jobban mondva, annak nyugati csúcsíves fele a toronynyal együtt. Koczkakövekből épűlt merész épület; már említett nagy méretei arra engednek következtetni, hogy eredetileg nagyszerű csarnok-templomnak volt tervezve. A mint a csúcsíves építésben gyakran megtörtént, ez is félig készen fönnakadt és meghagyta a régi román templom hosszú hajóját. Így támadt egy egészen sajátos, szinte furcsa hatású, de festői szépségű épület. A milyen nehézkes és komor az egyik fele, olyan magas, könnyű és derűlt a másik.

A Ferencz-rendiek Boldogasszony-templomának szentélye és tornya Salzburgban. Nedelkovits Andrástól

A templom csúcsíves felének falai kivűl puszták, tagozatlanok, csakis koszorúpárkány és félköríves öv élénkíti és geometriai díszű nagy ablakok szakítják meg. A templom belseje sokkal nagyobbszerű hatást tesz. Mind a három hajója egyenlő magasságú, a két szélső hajó folytatása a szentélyt folyosóként körűlfutva a középhajót félkörben övezi, a szentélyzárást tizenkétszögből vett hétszög képezi. Ezekhez sorakozik még a mélyebben befelé épített támok között elrendezett kápolnák koszorúja. Több tám s egyszersmind öt szabadon álló, szédítően magas és karcsú oszlop tartja a boltozatot, melynek hálós gerincze mesterkélt fonadékot képezve lebeg a magasban. Ez épület és a müncheni Boldoasszony-templom közös iskolából származó művek; elrendezésükön és kivitelükön könnyű a rokonságot fölismerni.

A templomot a lakosság minden osztályának adományaiból a község építette újjá. Az építőmester nevét csak a legújabb időben sikerűlt kétségtelenűl megállapítani. Stethamer Jánosnak hívták; régi bajor nemzetségből Burghausenben született, a landshuti híres építőczéhbe tartozott, Felső- és Alsó-Bajorországban keresett és nagyon elfoglalt, de egyébként alig ismert építőmester volt. „János mester” – mert közönségesen így hívták – a salzburgi, valamint a többi templom építésével bebizonyította, hogy nem volt művész, de igen ügyes, a technikában virtuózságig járatos kézmíves. A város polgársága már 1408 körűl megbízta a templomnak, mely akkor plébániatemplom volt, újjá építésével, s azt haláláig, 1432-ig vezette. De az építés azon túl még sokáig tartott; leginkább adományokra és hagyatékokra levén utasítva, csak lassan haladt, míg utóbb 1470-ben, valószinűleg mert az adományok megcsappantak, félig befejezve abbanhagyták.

A város tanácsa csak később és valószinűleg nem a János mester által tervezett helen fogott a torony fölépítéséhez. Ez Nürnbergben megrendelt terv szerint a templom déli oldalán 1486-tól 1496-ig épűlt. Egybe vetve a czikornyás, magas és karcsú tornyot az öblös szentélylyel, azonnal észreveszszük, hogy az egyik frank, a másik bajor származású, annál is inkább, minthogy a torony nehány nürnbergi jól ismert toronyhoz hasonlít.

A nonnbergi apáczakolostor templomának belseje Salzburgban. Nedelkovits Andrástól

Meg kell még említenünk az egykori főoltárt, melyet a városi tanács a híres brunecki Pacher Mihály, a st.-wolfgangi pompás szárnyas oltár mestere által az újjá épített plébániatemplom számára 1496 körűl készíttetett. Az oltár 3.300 rajnai forintba kerűlt. Az akkori időben roppant összes sejteti az oltár nagyszerűségét. De ez ép úgy, mint a templom egyéb berendezése, nyomtalanúl eltűnt; egyedűl a szép Mária-alakot, mely most szerencsétlenűl kijavítva a főoltáron van, tekinthetjük Pacher művének.

Salzburg e román-csúcsíves temploma építészeti jellegét lényegében megőrizte a renaissance ideje alatt is, a mennyiben a renaissance építés nem változtatva rajta semmit, megelégedett néhány részlet hozzáépítésével, ezek: egy oratorium, a szerzetesek számára, továbbá oltárfülkék a csúcsíves korból való és a szentélyt övező kápolnákban, végűl a fülkék fölött körűlfutó nagy karzat. A templomnak kétségtelenűl legérdekesebb része a szentély és az abba nyíló kilencz fülke, melyek mindegyikében egy-egy oltár áll, s mindegyik gazdag és előkelő stucco-díszítménynyel van elhalmozva. Az egésznek összhangzatossága mellett elragadó a részleteknek majdnem kimeríthetetlen változatossága, közelebbről tekintve fölismerjük rajta a művészet minden átalakúlását a rokokóig. Azon kivűl gazdag festészeti dísz, s közbe-közbe nehány kiváló festmény gyönyörködteti a szemet. De nemcsak önmagában érdekes e pazar renaissance építmény, hanem figyelemre méltó az is, hogy miként van összekapcsolva a csúcsíves épülettel; a renaissance és a csúcsíves művészet közötti ellentétet alig lehetne élesebben föltűntetni.

A templom másik nyolcz oltáráról és a rajta eszközölt egyéb átalakításokról nem lehet ily dícsérőleg nyilatkozni. Különösen kellemetlen hatást tesznek az egykor pompás, most megcsonkított csúcsíves ablakok, melyeket azon kivűl még színes díszüktől, a festett üvegektől is megfosztottak.

Az apáczáknak a Nonnbergen levő zárdatemploma nagyságánál és külsejénél fogva a második helyen áll, de, mint összhangzatos kivitelű és művészi egész, kétségtelenűl a legelső a Salzburg városi csúcsíves templomok között. E II. Henrik császár által a XI. század elején épített templomot és kolostort 1423-ban tűzvész pusztította el. Az apácza-rend oly sulyos veszteségeket szenvedett, hogy csak 1464-ben foghatott a templom újjá építéséhez, a mi 1475-ig tartott. Egy részt gazdasági tekintetből, más részt pedig kegyeletnél fogva a régi épületnek minden még fölhasználható részét az új épületnél is alkalmazták. Ekként késői csúcsíves épület keletkezett, melyben számos román maradvány volt, s úgy az alaprajz, mint a fölépítés élénken emlékeztetett a román művészetre. Wiesinger Wolfgang valószínűleg bajor származású és egyébként egészen ismeretlen nevű mester vezette a templom építését, de a sokféle nehézséggel járó föladatot ily sikeresen nem oldhatta volna meg, hogyha a kézmívesi járatosságon kivűl nem lett volna művészi képessége is.

A Räwtter (Reutter) család sírköve a Margit-templomocska külső falán. Nedelkovits Andrástól

A mai templom homokkőből (Nagelfluh) épűlt, inkább hosszú, mint magas; három hajójú, az oldalhajók alacsonyak, kereszthajója jó magas, s ennek keleti záró falából a három hajónak megfelelő három apsis szökik ki, a nélkűl azonban, hogy tulajdonképeni szentélyt képeznének. Alattuk a sírboltot oszlopok tartják, s ebben van a kolostor régi szentélye, Szent Ertrud első apátnő sírja. A templom belsejét gazdag és változatos hálós boltozat födi, mely részben gyámokon, részben féltörzsekkel tagozott, oszlopcsomó alakú pilléreken nyugszik. Hasonló jellegű a déli oldal kapuja, mely tudvalevőleg kedvelt tárgya a rajzolóknak és festőknek. Az éles tagozású késő csúcsíves keretben szobrok vannak, részben kiváló maradványai egy korábbi román kapunak. Mind e részletek kitűnő hatású egészet képeznek.

A renaissance e templomon aránylag keveset változtatott meg; legújabban szeretettel és értelemmel eszközölt javítás alkalmával eltávolították mind azt, a mi roszat a renaissanceban hozzá építettek. A barokk ízlésű főoltár helyét egy késő csúcsíves szép szárnyas oltár foglalta el, melyet egy falusi templomból hoztak ide, s mely a mögötte levő ablakban 1480-ból való üveg képpel egyik fő ékessége a templomnak. Bátran mondhatjuk, hogy a belsőnek hangúlatos és komoly hatása tekintetében a tartomány kevés temploma vetekedhetik vele és egy sem múlja fölűl.

Salzburg csúcsíves templomainak sorában harmadik helyen kell említenünk a polgári kórház templomát, mely egyszersmind városi plébániatemplom. Nem építészeti szépsége jelöli e helyre, inkább elrendezésének eredetisége, a mi ily nagy mértékben csak ritkán találkozhatik. Ez ugyanis tervszerűen épített kettős elrendezésű templom, vagyis egy alsó és egy e fölé épűlt felső templomból áll, mindegyik három hajós és e hajók egy közös magas és világos szentélybe nyílnak. Az egésznek kivitele igen értelmes, noha a formák nyersek és művészietlenek. A szentély boltozatán a keresztbordák és a zárókövek erős tagozása a csúcsíves építés jobb korára mutat. A templom ketté osztásának, a mi egyébként csak kisebb templomoknál, kivált várkápolnáknál szokásos, itt az volt a czélja, hogy az egyik részt a templommal kapcsolatos kórház lakói, a másikat pedig a kivűl lakó hívek használhassák.

A templom építésének ideje ismeretlen. Azon tényből, hogy a kórház 1327-ben alapíttatott, továbbá az épület egyéb jeleiből némi valószínűséggel lehet kövekeztetni, hogy az épületet a XIV. században tervezték és meg is kezdették, de csak a XV. században fejezték be.

Mülln külváros plébániatemploma 1466-ban épűlt, de csakis magas tornya és a külső támok mutatnak a csúcsíves építésre, belsejét ismételten átalakították és barokk ízlésű gazdag díszítménynyel rakták teli. A város többi csúcsíves templomai kicsinyek, de azért egy s más tekintetben érdekesek. A Szent-Vitál kápolna a Szent-Péter apátságban a legrégibb e nemű építészeti emlék a XIV. század első feléből. Külseje egészen ki van vetkőztetve jellegéből, belseje nemes arányú, boltozata a korai csúcsíves építésnek megfelelően egyszerű, világos szerkezetű és eredetileg színesre volt festve, a mi újabb időben eszközölt javítása alkalmával mutatkozott. Nem messze ettől van a faragott kövekből 1491-ben épűlt Margit-templom, mely a késő csúcsíves építési formáit tűnteti föl és régi, részben művészi síremlékeivel költői hangúlatú középpontját képezi a Szent-Péter temetőnek. Végűl meg kell említenünk Hohensalzburg erőd kápolnáját, mely igen egyszerű késő csúcsíves építmény 1502-ből, de érdekes ugyan ebből az időből való s márványból faragott gazdag díszítménye, melyről még bővebben fogunk szólani.

Már előbb röviden megemlítettük, hogy a késő csúcsíves építés mily termékeny volt Salzburg tartományban. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a fővároson kivűl a tartománynak mostani 248 nyilvános temploma közűl 147 vagy egészen, vagy többé-kevésbbé lényeges részben a csúcsíves, s pedig majdnem kivétel nélkűl a késő csúcsíves építés műve. Értelem, gyakorlati fölfogás, szilárdság és rendkivűli egyszerűség jellemzi ez építményeket, melyeket a nép hozott létre. Mindazáltal külsejök vonzó, a mennyiben sikerűlt az újjá alakítás elkerűlniök. Már a régiség maga emeli és megdicsőíti e szegényes formákat. A templom épen egyszerűségénél fogva van összhangban falusi környezetével, s ez egyszerűség olyan vallásos hangúlatot kölcsönöz neki, a mi fölűlmúlja az építési pompát. Ehhez járúl még, hogy e templomok nagy részének arányai kifogástalanok, tagozásuk éles, vonalaik tiszták. A csúcsíves építést, melyet pazar díszítmény nélkűl alig tudunk képzelni, itt egészen más, mondhatnók szeretetre méltóbb oldaláról ismerjük meg.

A Boldogasszony-templom Bischofshofenben. Nedelkovits Andrástól

Salzburg tartományban a Pongau dicsekedhetik a legszebb és legjobb karban levő csúcsíves templomokkal. A bischofshofeni, pfarrwerfeni, hütteni, alenmarkti, st.-veiti és hofgasteini templomok a falusi csúcsíves templomok mintaképeinek mondhatók. Radstatt város nem régen szerencsésen kijavított nagy plébániatemplomának szentélye méltán sorakozik a most említett szép épületekhez. A Pinzgauban és még inkább a Flachgauban, ez utóbbi helyen bizonyára a közeli főváros hatása alatt, az átalakítások és újítások sokkal több kárt okoztak a régi csúcsíves építésnek.

Salzburg csúcsíves templomainak gyöngye azonban a leginkább félre eső és legkisebb kerületben, a Tauern-Alpeseken túli Lungauban rejtőzik. Ez a Szent-Lénárd búcsújáró templom Tamsweg mellett. Nem nagy épület, de eredeti elrendezésű, a legapróbb részletekig pompás, s szigorúan művészi kivitelű; ehhez járúl még, hogy formái megőrizték eredeti tisztaságukat, a mivel csak kevés építmény dicsekedhetik. A szép kilátást nyújtó hegyoldalon épűlt, bástyafallal körűlvett és karcsún fölnyúló templom már messziről felkölti a figyelmet. Három hajója van: a középhajó magas, az oldalhajók jóval alacsonyabbak; a szentély három oldalú s egyenlő szélességű a főhajóval, a támok fokozatosak, a többszörösen tagozott ablakok csúcsívesek és geometriai díszítményűek. A szentély éjszaki oldalán sisakfödelű díszes torony emelkedik. Az egész vakolatlan építmény terméskőből és koczkákból; az összes geometriai díszítmények, párkányok és tagozások tuffkőből bámulatosan tiszta és éles faragásúak. Belseje egyezik a külsejével. A főhajó a szentélylyel együtt meglepő tágas és magas csarnokot képez, falait féloszlopocskák tagozzák, hálós boltozatának tuffkőből faragott természetes színű bordái vannak. A mellékhajók mindegyikében három-három kápolnaszerű helyiség van, melyek közűl a középső kifelé nyitott előcsarnokúl szolgál. Az elrendezés ez eredeti módja a csúcsíves építés korában nem volt szokásos és csak az utóbb következő renaissance-korban fejlődött ki. Nem kevésbbé sajátos szerkezetű az oszlopos karzat és az alatta levő tér kibővítése. Az ablakok színes üveg képei legnagyobb részt a régiek. Ezeknek enyhe világításában a templom belseje igen jó hatású, nem ragad meg rögtön, csak lassankint és fokozatosan érvényesűl, ha többször és hosszasabban időzünk benne. Nem zavarja ezt meg a mai, egészen barokk berendezés sem, mely részben igazi művészi becsű, sőt mondhatjuk, hogy, mint tükre a változó századoknak, inkább még fokozza a hatást. Úgy látszik, hogy a templom régi oltárai és általában a berendezés többi tárgyai ép oly kiválóak voltak, mint maga az épület. Erről tanúskodnak a megmaradt faragványok, képek, egykori szárnyas oltárok töredékei, kivált pedig egy berakott mívű csúcsíves gyóntató szék kelti bámulatra azokat, kik a művészethez értenek.

A Szent-Lénárd búcsújáró templom Tamsweg mellett. Nedelkovits Andrástól

A Lénárd-templomot 1421-ben kezdették építeni és 1433-ban szentelték föl. Szent-Lénárd egy kis faragott képének a tiszteletére építették a templomot, s a tisztelet, melyet különféle csudás történetek még fokoztak, előteremté a hozzá való költségeket. A szentély falában olvasható fölirat szerint a templom építőmestere a salzburgi születésű Harperger Péter, kinek neve egyébként egészen ismeretlen. Nincs templom sem a fővárosban, sem egyebütt a tartományban, melyről akár okiratok alapján, akár a formák hasonlóságára támaszkodva be lehetne bizonyítani, hogy e mester építette. Csakis a szomszédos stájerországi Murauban levő Lénárd-templomot tulajdonítják neki, de hogy mily alapon, azt nem tudjuk. Ámbár ez is kiváló építmény, de sokkal kevésbbé hasonlít a szóban levő templomhoz, semhogy a kettőt ugyanegy mester művének lehetne tartani.

De ezen kivűl is a középkori építésnek nem egy figyelemre méltó emlékét találjuk a Lungauban. Legjelentékenyebb a Mariapfarr nevű csúcsíves templom; nagy épület; erős formái a csúcsíves építés jobb idejéből valók; a három hosszú hajó 1445 körűl, a szentély és a rajta emelkedő magas torony pedig még valamivel korábban, valószínűleg a XV. század elején épűlt. Egyébként okiratok bizonyítják, hogy e tisztes szentegyház a X. századtól fogva áll; régiségének tanúja az a sírbolt is, mely a szentély alatt van és azzal egyenlő kiterjedésű.

A csúcsíves építésnek még egy, bár majdnem egészen ismeretlen és külsőre nézve nem mutatós, de igen becses emléke van a Lungauban. Ez a mauterndorfi várkápolna. A kastély épületeinek tömegéből csak apsisa látható és belűl is nagyon egyszerű; ablakai keskenyek; boltozat helyett barnás fekete fa mennyezet födi, hátsó részét épen ilyen fából készűlt, szintén nyers formájú oratorium foglalja el; keleti homlokzatán öt oldalú apsis van. Az apsisnak és a keleti homlokzatnak belső falát a XIV., vagy legkésőbb a XV. század elejéről való és egészen ép freskoképek díszítik és nagy művészi becset kölcsönöznek a kápolnának. Különösen felkötik érdeklődésünket a keleti falon levő ünnepélyes és lélekemelő ábrázolások. Ezek zárt sorozatot képeznek; elrendezésük a szentélybe vezető boltíves nyílás vonalaihoz alkalmazkodik, s azt mintegy keretbe foglalja. Alúl jobbra, balra egy-egy koronás nagyobb alakot látunk: az egyik valószínűleg Henrik császár, a másik Kunigunda; a boltív csúcsa fölötti kép Mária koronáztatását állítja elénk; ezeken kivűl számos szent, irásszalagot tartva, részint egész alakban, részint medaillonba foglalt mellképben népesíti be a falat, a közöket pedig díszítményes részletek és allegoriák töltik ki. A boltív alatt igen jól elhelyezve fínom faragású, de, sajnos, nagyon megrongált kis szárnyas oltár áll, s a szentélyből beözönlő sugarak fényétől szinte elárasztva teljessé teszi az egésznek hangúlatos hatását.

A mauterndorfi várkápolna belseje. Nedelkovits Andrástól

Mauterndorf kastély egyike Salzburgban azon kevés építményeknek, melyek elrendezés, kiterjedés és az építés módja tekintetében erődöknek mondhatók. E szép emlék gyors pusztúlásnak indúlt; remélhető azonban, hogy a jó sors a kápolnát és festményeit meg fogja óvni a fenyegető végzettől.

Befejezésűl szólanunk kell még a középkor világi épületeiről is. Salzburg e tekintetben meglehetősen szegény. A mi ez épületekből most látunk, abból azt kell következtetnünk, hogy az építőművészet szempontjából nem igen voltak jelentékenyek. Az egyházi urakon kivűl a salzburgi főapátságban alig volt, a ki nagyobb építkezésre vállalkozhatott volna; hiányzott a hatalmas nemesség, a büszke polgárság, mely gazdagságával ápolhatta volna e művészetet. Régi kastély van ugyan elég a tartományban, de többnyire kicsinyek és építészetileg jelentéktelenek. Ezt könnyű megérteni a főapátság történetéből. Csakis a tartomány urának egykori birtokai, mint Hohensalzburg, Hohenwerfen és Mauterndorf, vagy legfölebb még Mosham, Goldegg és Mittersill kastélyok mondhatók kiválóbb épületeknek, melyek megőrizték a középkori művészet jellegét. De ezeken kivűl a tartományban mindenfelé vannak kisebb szabású úri lakok, várhelyek és tornyok; láthatunk akárhány romot, sőt alaktalan kő halmazokat is, melyeknek neve is feledésbe merűlt. Még ma is érdekesek, ámbár szintén közel állanak a végenyészethez, Radstatt középkori erődítményei. Elrendezésük és kivitelük után itélve nem lehetnek sokkal későbbiek, mint maga a város, mely 1286-ban keletkezett. A négyszögalakú hatalmas bástyafal, mely a városkát elrejti, a sarkokon emelkedő körtornyok, a folyosók, az előudvar és az árkok maradványai festői és történetileg érdekes képet nyújtanak most is.

Bizonyos, hogy messze bent a középkorban kezdődött a Salzburg városi polgári háznak ama sajátos alakúlása, melyről még egyet-mást alább is el fogunk mondani. E ház legrégebbi építészeti formáinak utolsó nyomát is eltörűlték a későbbi átalakítások. Az ajtó- és ablakbéléseken itt-ott látható késő csúcsíves tagozás az egyedűli, ami régibb korra mutat. Ugyanezt mondhatjuk a tartomány kisebb helységeiről is, a hol egyébként mindig túlsulyban volt a parasztos építés. Hofgasteinban és Raurisban egykori gazdag bányaművek házain csúcsíves korbeli és nehány polgári eredetű maradvány még látható.

Hohensalzburg erőd, mely büszke magasságában oly páratlanúl szép látványt nyújt, valóban egyedűli impozáns emléke Salzburg tartományban a középkori világi építésnek. Okiratok bizonyítják, hogy a XI. században már fennállott; igen valószínű azonban, hogy korábban, sőt talán a római korban keletkezett. Mert alig hihető, hogy a hatalom okos birtokosai ilyen pontot, mely messze vidék fölött uralkodik, föl nem használtak volna. A tartomány egyházi urai az erődöt uralmuk biztosítására s a város és tartomány hadászati védelmének főhelyéűl építették, azért állandóan gondozták és őrködtek fölötte, s iparkodtak azt nagyobbítani, erősíteni és szépíteni. Nem volt század, mely a régihez nem csatolt volna valami újat és lassankint így jött létre az épületek ama tömege, mely itt a látogatót meglepi. Az erőd, mint a tartomány fő vára, annak történetében is kiváló szerepet játszik, sőt mai napig is várnak tekintik, a nép annak is nevezi, noha e föladatának már régen nem felel meg.

Kályha Hohensalzburg erődben. Grienberger Gyulától

Az épületek tömegében világosan fölismerhető az egésznek magva, a tulajdonképeni kastély, mely határozottan középkori jellegű; nagyobb részben a harminczéves háború idejéből való épületek és bástyák környezik. A legrégibb, névszerint a román kori építmények eltűntek. A kastélynak, mely egykor székhelyéűl is szolgált, mostani alakját kivált a tevékeny Keutschach Lénárd érsek (1495–1519) adta meg. Minden részét a XV. század végén s a XVI. elején dívott és védelemre számított késő csúcsíves építés nyeresége jellemzi, de e mellett a művészi dísz sem hiányzott róla. A már előbb ismertetett vártemplomon kivűl, mely az előudvarban áll, a főkapun a belső udvarba lépve figyelmünket azonnal magára vonja egy kisebb csúcsíves templom szép szentélye, mely – sajnos – egykori szárnyas oltárától és egyéb berendezésétől meg van fosztva. A tágas lépcsőcsarnokokat és folyosókat részben hatalmas keresztboltozatú, részben lapos mennyezet födi; látunk itt azonkivűl számos csavart oszlopot, erős tagozású ajtókeretet, díszes gyám- és vállköveket; valamennyi márványból van faragva és késő csúcsíves jellegű. De az egésznek koronáját az úgy nevezett fejedelmi szobák teszik. Pompás faragású díszítményes berendezésük egészen jó karban van és érdekes képét nyújtja az akkori fejedelmi termeknek és lakó szobáknak. A híres nagy kályhának, mint a csúcsíves korbeli agyagipar mesteri alkotásának, alig akad párja német földön. E kályhának gipszből készűlt eredeti nagyságú és hű utánzata megvan a salzburgi városi múzeumban.

A középkori erődítményeknek, melyek a természetes védelmi eszközökkel kapcsolatban a várost körűlvették, ma csak egyes maradványai állanak, s egyedűli föladatuk, hogy Salzburg tájékának regényességét emeljék. Nagyobb részük a harminczéves háború viszontagságai alatt romboltatott le, mikor a nagy érsek, Lodron Páris (1619–1653), a várost, a kastélyt és a környező magaslatokat, az akkori erődítés művészet minden eszközét fölhasználva, védelmi állapotba helyezte és elsőrendű várrá alakította, mely az ismételten fenyegető ellenség elől fél Bajorországnak menedékhelyűl szolgált. A Mönchsberg tetején emelkedő s úgy nevezett Bürgerwehre az egyedűli erődítmény, mely eredeti középkori alakjában megmaradt; öttornyú, magas és erős védfala a hegy tetejét egyik meredek szélétől a másikig keresztűl metszi, s folyosóval, bástyával, előudvarral és árokkal van ellátva. 1486-ban épűlt. Mint az erődítés régi módjának példaképe, de azonkivűl festői szépségénél fogva is megérdemli e roskatag építmény, hogy továbbra is fönntartassék.

Oltár eleje a Salzburg városi múzeum kápolnájában. Salb Józseftől

Önként érthető, hogy a csúcsíves építésnek imént vázolt fejlődése a rokon művészetekre is hatással volt Salzburgban. Minthogy az épületek általában fölötte egyszerűek voltak, a díszítő szobrászatnak sem nyilt alkalma nagyszerűt alkotnia, kivált kőből nem igen faragtak díszítményeket. E téren legjobbak a templomok márványból faragott kapui, melyek többjének összhangzatos elrendezése és határozott tagozása jó hatást tesz a szemlélőre. A szobrászati díszítményre itt-ott már ekkor használták a mesterséges követ is, a mint Zell am See templomában a szép oszlopos karzaton látjuk. Kőből faragott alak és emlékszerű szobrászati mű ellenben szép számban maradt fenn. Első helyen kell említenünk a számos síremléket. A Szent-Péter kolostor temetőjében és keresztfolyosójában, továbbá Nonnberg és Michaelbeuren zárdatemplomokban, sőt falusi templomokban is a szobrászati művek számos e nemű szép példányait láthatjuk.

Hohensalzburg erődnek már ismert Szent-György kápolnáját késő csúcsíves korbeli márvány domborművek díszítik; így külsejét egy csoport, mely a keresztre feszítést, meg egy alak, mely a nagy Kristófot ábrázolja. Ezek azonban csekélyebb művészi becsűek. Ellenben igen figyelemre méltó a déli falon Keutschach Lénárd érseknek 1515-ben készűlt emléke, mely az alakját főpapi öltözetben magas, majdnem egészen kiemelkedő domborműben állítja elénk. A főalak tartása, ruházata és arcza egyaránt kitűnő, kivált az arcz, mely bizonyára képmás, bámulatosan fínom alakítású. Nem kevésbbé érdekes, hogy az alakítás, noha egészben határozott csúcsíves kori ízlésű, mégis sejteti a renaissance közeledtét. A legenda szerint az érseket e szép emlék állítására egy látomány indította volna, melyben saját alakja tűnt föl szemei előtt, a mint a várkastély ablakából a főapátságot megáldja.

Nem kevésbbé figyelemre méltó a kápolna belsejének dísze is. Ott a szentély és a hajó falába beillesztett márvány lapokon, melyek a csúcsíves kori sírkövekhez hasonlítanak és felűl építészeti díszszel fejeződnek be, a tizenkét apostolnak életnagyságú domborművű alakját, s lábaiknál az apostoli hitvallás egy-egy mondásának a középkorban dívó leleményes ábrázolását látni. Az alakok erős vonásaiban és élénk egyénítésében megkapóan nyilvánúl a késő csúcsíves kor természetessége, de művészi becsük nem egyenlő, a miből arra lehet következtetni, hogy nem egy mester készíté valamennyit. A szűk térben ez alakok komoly társasága mély hatást tesz a belépőre. Kár, hogy e hatást most rontják a meszelt falak és az ízléstelenűl megújított berendezés.

Az imént ismertetett csúcsíves templomok nagy száma kétségtelenné teszi, hogy a faragás, a csúcsíves kornak e kedvelt művészete, Salzburgban buzgalommal műveltetet és a tökély magas fokát érte el. Hisz a szárnyas oltárok, a székek, az imazsámolyok és templom berendezéséhez szükséges egyéb tárgyak kiválóan faragott művek voltak. Ezeknek nem sok, e igen érdekes maradványai vannak. Azokat, melyek a vallásos művészet körébe tartoznak, már megemlítettük, mikor az illető templomról volt szó. Hohensalzburg fejedelmi szobáinak gazdagon színezett és aranytól ragyogó pompás faragványait szintén említettük már. E helyütt csakis a vallásos és világi tárgyú faragványoknak a városi Karolino-Augusteum múzeumban őrzött gazdag gyűjteményéről teszünk említést. Itt az oltártöredékek, domborművek, szentek szobrai, szekrénykék és egyebek sorában első helyen áll a polgárkórházi plébániatemplomból való, aranyba foglalt hordozható szekrény, melyet közönségesen, bár kétes jogosultsággal, ereklyetartónak neveznek. Ez elsőrendű remekmű a csúcsíves művészet jobb idejéből és a középkorban az isteni tiszteletnél általánosan használt ilyféle tárgyaknak ma már fölötte ritka példánya. Nyeregtetővel födött és keskeny oldalán oromfalban végződő, karcsú, magas ház alakjával bir; alapja aránylag csekély terjedelmű; hosszú oldalait két-két támasztó pillér tagozza, ezen kivűl külseje több mezőre oszlik, melyeket filigránszerűen áttört, változatos geometriai díszítmény tölt ki úgy, hogy belsejét is lehet látni; egyik keskeny oldalán, mely előrészét képezi, kiálló erkély van és ez legszebb részlete az egésznek. E pompás faragványnak Ausztriában csak egy versenytársa van, Krajnában a möchlingi plébániatemplom híres szekrénye, mely azonban művészi tökéletességre nézve túltesz rajta.

Hordozható szekrény a salzburgi polgárkórházi plébániatemplomban. Salb Józseftől

Mielőtt a csúcsíves kori szobrászattól megválnánk, lehetetlen, hogy befejezésűl egy pillantást ne vessünk a szomszédos bajor, de egykor Salzburghoz tartozott Berchtesgaden, Laufen és Reichenhall helységekre. Az ottani szép csúcsíves apátsági templomok igen gazdagok úgy fából, mint kőből faragott hasonló művészetű emlékekben, melyek közös származási helyükre, Salzburgra nézve jelentőséggel birnak. A berchtesgadeni herczeg-prépostoknak XV. századbeli síremlékei a német csúcsíves művészetnek márványból faragott legszebb művei közé sorozhatók. Salzburg ma nem mutathat föl semmit, a mi velük mérkőzhetnék. Önkénytelenűl a salzburgi érsekek síremlékeire gondolunk, melyek valószínűleg a régi székesegyházzal együtt pusztúltak el.

Tudva levő, hogy a képirás a csúcsíves korban új, addig kevéssé, vagy épen nem művelt tért hódított. Értjük a deszkára festett és a szárnyas oltárokat díszítő képeket, továbbá a csúcsíves templom nagy ablakinak üveg képeit. Ezeken kivűl a csúcsíves művészet szorgalmasan űzte a freskofestést is, sokkal szorgalmasabban, mint eddig hitték, és az építészet által meghagyott falaknak gazdag színű díszt adott. A csúcsíves kori üvegképeknek és freskofestményeknek jelentéktelen maradványait már ismertettük, midőn a mauterndorfi kastélykápolnáról, továbbá a Nonnberg apáczatemplomról és a Szent-Lénárd templomról szólottunk. Az országban szétszórva számos kisebb töredék van, s javítások alkalmával most is gyakran elő-előkerűlnek a mészréteg alól, de sajnos, rendszerint igen megrongált állapotban. Csakis a deszkára festett képeket, melyek majdnem kivétel nélkűl egykori szárnyas oltárokról valók, kell még röviden említenünk. Számuk meglehetős nagy és művészettörténeti jelentőségük sem csekély, kivált ha tekintetbe veszszük, hogy kapcsolat van köztük meg a müncheni, freisingi és Ó-Bajorország számos falusi templomában levő festmények közt, melyek részint okiratok, részint közös ismertető jelek bizonysága szerint salzburgi eredetűek. E képek vizsgálatából és összehasonlításából mind nagyobb bizonyossággal kiderűl, hogy Salzburg e korban középpontja volt a képirásnak, mely ha nem képezett is a szó szoros értelmében vett iskolát, de kétségtelenűl fölismerhető hatást gyakorolt minden irányban. Megerősíti e föltevést a salzburgi festők nagy száma is, kiknek nevét a XV. századbeli halott jelentések, czéh- és polgár-névkönyvek megőrizték. Sajnos, hogy ezeknek egyetlen műve, sem egyetlen megmaradt műnek a mestere nem ismeretes.

A képeknek részletes leirása több tért kivánna, mint a mennyi itt engedhető. Úgy a városban, mint a tartományban, névszerint Nonnberg kolostorban, a grossgmeini és lieferingi, a Mariapfarr és Szent-Lénárd templomban, végűl a Carolino-Augusteum múzeumban a XIV–XVI. századból való sok becses ilynemű darab van. Valamennyi között bizonyára legelső hely illeti meg a grossgmeini plébániatemplomban levő és sokat emlegetett négy képet, melyek arany alapra festve Máriának templomba menetelét, Jézusnak a templomban megtaláltatását, Mária halálát és a Szentlélek megjelenését ábrázolják. Az első kép 1499 évszámmal van jelölve, s minthogy valamennyi szemmel láthatólag egy kéznek a műve, igen valószínű, hogy mind körűlbelűl szintén abban az időben készűlt. Keresetlen kifejezés, élénk mozdúlat, az alakok természetessége és egyéni jellemzetessége, kivált azonban a bámúlatosan fínom és üde színezés a közös sajátsága valamennyinek, a mivel föltűnő ellentétben van a hiányos, sőt esetlen rajz. Szokássá vált e sajátságos ábrázolásokat Zeitblom sváb mester, vagy legalább iskolája műveiűl tartani, de hogy joggal-e, az legalább is kétséges. Véleményünk szerint alig lehetséges e képeket az ismert ó-német festőiskolák bármelyikének tulajdonítani; valószínű, hogy hazai mester festette, a ki jó iskolában tanulta el a képirás mesterségét, de művészszé saját erejéből fejlődött, s mint ilyen, saját irányát követte. – Kevésbbé ismertek, de nem kevésbbé jelentékenyek a Mariapfarr templomban levő képek, melyek szintén Mária életéből vett jeleneteket ábrázolnak. Ezek több figyelmet érdemelnek, mint a mennyiben a tartomány félreeső zugában eddig részesűltek.

Végűl nem szabad mellőznünk a kisebb művészetek körébe tartozó műveket sem. A tartomány virágzó állapotából és fejedelmeinek gazdagságából önként lehet következtetni, hogy a kisebb művészetek is virágzottak. Az is természetes, hogy az egyházi hatóság által kormányzott főapátságban leginkább a templomok és a zárdák foglalkoztatták e művészeteket is. Szent-Péter apátság, Nonnberg apáczakolostor, Szent-Lénárd és Mariapfarr templomok a csúcsíves kori ötvösségnek valóságos remekeivel dicsekszenek ma is. A sekrestyékben és kincstárakban kelyhek, szentségtartók, hímzett miseruhák és egyéb tárgyak őriztetnek. De mindez mégis csak árnyéka az egykori gazdagságnak. Más kútfőkből tudjuk, hogy a tudatlanság, a változó ízlés, a háborúk és a pénz szűke, a kapzsiság és az eltulajdonítás mily pusztítást vitt véghez Salzburg régi művészeti kincseiben.

A renaissance ideje.

A XVI. század végeig nem állott be jelentékenyebb fordúlat a salzburgi építés történetében. A század első tizedeiben a már elvénűlt csúcsíves művészet kihalóban volt. A mit még alkotott, az elkésett csenevész hajtás volt, mely megőrízte a régi formákat, de nem volt benne a régi szellem. Gyökeres átalakúlásra és az új művészet meghonosítására pedig a körűlmények akkor nem igen voltak alkalmasok. Keutschach Lénárd érsekkel, ki 1519-ben halt meg, a tartomány arany kora is sírba szállott. Halála után nem sokára kitört a vallási villongás és a parasztháború úgy, hogy lassankint kiapadtak a gazdaság forrásai és a válság utóbajai lappangó betegségként emésztették tovább a tartomány életerejét. Még hosszú ideig sokkal több baj és gond volt, semhogy valamely költséges építkezésre gondolni lehetett volna. A XVI. században csakugyan nem is épűlt sem a tartományban, sem a városban egyetlen épület sem, kivált templom olyan, melynek némi jelentősége volna. A mi tevékenység az építés terén kifejlődött, az leginkább a parasztháború idejében elpusztúlt kastélyok, hivatali épületek és úri lakok újjá építéséből állott, és ezen már észlelhető a múlófélben levő csúcsíves művészet és a renaissance közötti harcz.

Az új művészet, mely Olaszországban ekkor már több, mint egy század óta virágzott, csak nehezen tört magának útat Németországba és az említett körűlmények között Salzburgban sem lehetett más sorsa. Hatalmas építkezők és döntő hatású épületek híján a rohamos győzelem nem volt lehetséges. Csakis a XVI. század vége felé állott be e két föltétel és pedig Raitenau Farkas Detre érsekszemélyében, kiről már előbb is volt szó. Itt azonban kedvezőbb világításban jelenik meg e csudálatos férfiú; a milyen erőszakosan pusztította a régit, épen oly erélyes harczosa, előmozdítója és úttörője volt az újnak. Olasz- és Francziaországban útazva, egészen elragadtatott az ott már teljes virágzásra jutott renaissance művészet bajától. Csakhamar merész elhatározássá érlelődött benne az az eszme, hogy Salzburgot olaszországi minták után átalakítja és újjá építi, s kiméletet nem ismerő erélylyel hozzá is fogott szándéka megvalósításához. Először is helyre volt szükség, a hová a tervezett új épületeket fölépítse; tehát mindent lerombolt, a mi ezeknek útjokban állott. Így keletkeztek ama tágas és szép terek, melyek Salzburgnak ma is kiváló díszére szolgálnak. E tereket a házak tömegéből mintegy kimetszették. Egyidejűleg mindenfelé megkezdődött az építkezés. Kár azonban, hogy nem volt előre megállapított terv, meg hogy a kellő megfontolás és kitartás is hiányzott. a büszke fejedelem, úgy szólván, csakis világi épületekkel akarta díszíteni fővárosát; egy roppant udvari istálló, egy pompás nyári kastély, egy nagy káptalanház és rokonai számára több palota építéséhez fogott; a régi püspöki vár nagy részét palotaszerűen újjá építé, avval szemközt pedig egy második palotát, a mostani kormányépületet emelteté. Önként érthető, hogy mindezt renaissance izlésben és nagyszerűen, ámbár néha több fénynyel, mint igazi művészettel. A megkezdett épületek közűl több befejezetlen maradt, vagy alig elkészűlvén, az elhamarkodás vagy a változó szeszély áldozatává lett.

Föliratos sírkő a Szent-Gábor kápolnában Salzburgban. Salb Józseftől

A székesegyház környékét is különféle módon szabaddá tette és átalakította, de magához a régi tisztes székesegyházhoz, noha ízlésével nem egyezett, sokáig nem mert hozzá nyúlni. Hanem közbe jött az 1598-iki, már említett tűzvész. Már ecseteltük, hogy e hatalmas épület összes melléképületeivel együtt hét évig tartó munkával miként pusztúlt el. A nagyravágyó érsek új székesegyházat tervezett, olyant, mely többi építkezésének koronája és az Alpeseken innen páratlan legyen. E czélja nem valósúlt meg. Új alkotásaiért az utókor hálával tartozik neki; de azok közepette a város szívében szomorú üresség jelöli a helyet, hol annak a székesegyháznak kellett volna állani, melyről álmodozott. A székesegyház körűl elterűlt temetőt (ma Residenzplatz) ismételten átalakította és jelentékenyen összébb szorította mikor pedig a székesegyház leégett, azonnal végleg eltávolította. E helyett a város végén a Szent-Sebestyén templom mellett a most is meglevő szép temetőt, annak közepén pedig saját temetkezési helyéűl a Szent-Gábor kápolnát építteté. A fejedelem példája nagy hatással volt alattvalóinak építkezésére is. A régi épületeket lerombolták, újakat építettek, vagy legalább újjá alakították és szépítették. A mire terveinek kivitelénél szükség volt, annak meg kellett történni, akár akarták, akár nem. Azok iránt, kik szívesen engedelmeskedtek, határtalanúl nagylelkű volt. A krónikaíró szerint a város fele rövid idő alatt egészen más alakot öltött, de egyszersmind jelentékenyen nagyobbodnia is kellett, mert azok, kik a rombolás következtében a város belsejéből kiszorúltak, annak szélén telepedtek le ismét.

S itt kinálkozik a legjobb alkalom, hogy egy pillantást vessünk a salzburgi polgári házra, melynek számos példányát találjuk ma is a város régi részeiben. Tudva levő, hogy e házaknak olyan alakjuk van, mely német földön igen ritka, s melyről nem mondhatjuk sem azt, hogy építészetileg szép, sem azt, hogy az égaljra és az életmódra való szempontból czélszerű volna; inkább mélyek, mint szélesek és szűken egymás mellett szorongnak, négy-öt emeletnyi magas falaik kivűlről egészen símák és fölűl vízirányos párkánynyal végződnek, mely elfödi a lapos alakú fa tetőt. Nem élénkíti ezeket a régi német polgári háznak sem erkélye, sem oromfala. És a milyen egyforma a külsejük, épen olyan a belsejök is. A ház közepét rendszerint aránytalanúl nagy lépcsőház, vagy, a mint ott nevezik, előcsarnok (Vorhaus) foglalja el; ehhez csatlakozik a márvány oszlopokon nyugvó boltozatos folyosó, melyek a külső főépületet az épen oly nagy hátulsó épülettel összekötik. A kettő között igen szűk udvar terűl el az imént említett és gyakran igen díszes oszlopos folyosóval. Szokássá vált e salzburgi házat olaszosnak nevezni, s tényleg egyben s másban élénken emlékeztet Olaszországra. Hogy mennyi tulajdonítható ebből a közel fekvő Olaszország hatásának, azt nehéz meghatározni, s ámbár azt tagadni nem lehet, mégis bizonyos, hogy e tekintetben a város fekvése és keletkezésének módja volt első sorban irányadó. A sziklás völgykatlan, melyben a város a hegy és a folyó között elterűl, már elejétől fogva szűk volt a letelepedésre, s ennek is nagyobb és jobb részét az egyház foglalta el. Az egyház védő szárnyai alatt lassankint gyarapodó polgárság számára csak kevés hely maradt, mely szűkké vált, midőn utóbb a polgárság megerősödött, úgy, hogy kénytelen volt a szélesen elterűlő egyházi épületek körűl szűk útczákban és sikátorokban összeszorúlni és arra volt kényszerűlve, hogy fölfelé keresse a lakásúl szolgáló tért, a levegőt és a világosságot, a mitől lent meg volt fosztva. Így támadt a régi salzburgi sokat gáncsolt polgári ház, s ebből megérthetjük, hogy kivűlről szerény, s inkább belűl van kifejlesztve, hogy kerűli az oromfalat, hogy egész kiterjedésében szokatlanúl magasra emelkedik, végűl azt is, hogy födele lapos, a mi a lakosságnak sokféle hasznára szolgál. A ház sem építészetileg, sem tulajdonjogilag nem képezett egy egészet, hanem több emeletből állott akként, hogy mindegyik más-más tulajdonosé lehetett, a mint tényleg volt is és ma is van rá példa. Az alap és a tető közös, a többi vízirányosan részekre osztatik. Könnyű belátni, hogy e szövevényes viszony sok bajt okoz, de kivált hátráltatja az építkezés haladását. Azért már évek óta, és nem sikertelenűl, fáradoznak e visszás állapot megszűntetésén; ámde annak sokkal mélyebb gyökerei vannak, semhogy reményleni lehetne, hogy hamarjában sikerűlni fog e bajt végleg elhárítani.

Farkas Detre erélyes eljárásának hatását megérezte a salzburgi polgári építkezés is. Mennél nagyobb terjedelműek voltak a város szívében az új terek és a hatalmas épületek: annál kevesebb hely maradt a polgárságnak. A polgárság kénytelen volt vagy a város szélére telepedni, mint már említettük, vagy pedig magasabban fekvő helyeket keresni. A régi polgári ház ekkor nyerte végleges alakját, melyet lényegében máig is megőrzött. Így Salzburg nehány rövid évtized alatt középkori városból renaissance-kori várossá lett, minek Farkas Detre érsek volt a megteremtője. Mindaz, a mit nagyot és számra nézve sokat utódai alkottak, alapjában csak folytatása volt az ő kezdeményezésének, kiegészítése és befejezése az ő művének.

A Farkas Detre által emelt épületek kivétel nélkűl a virágzó és a késő renaissance művészet alkotásai; vonalaik nyugdtak, tiszták, nagy terjedelműek, szobrászati díszítményök mérsékelt, sőt többnyire inkább sovány. Közvetlen utódai egész a XVII. század közepén túl híven ragaszkodtak ez ízléshez. Ez jellemzi építményeiket és első sorban a székesegyházat. Csakis 1670 körűl lépett föl úgy az egyházi, mint a világi építkezésben az élénkebb és puhább barokk, 1720 körűl pedig a kecses és zabolátlanúl czikornyás rokoko. Természetesen egyik is, másik is csak lassankint hódította meg a tért. A rokoko divatja Colloredo Jeromos, az utolsó souverain érsek (1772–1803) idejéig uralkodott. Ennek nehány építménye a száraz, elernyedt művészet jellegével bír.

Az évek e hosszú sorából különösen említésre méltó a barokkból a rokoko izlésbe való átmenet ideje, mely körűlbelűl 1690-től 1720-ig terjed. Ezt a harmincz évet Salzburgban az építés, sőt általában a művészet második virágzási korának mondhatjuk; mert, noha merőben különbözik a virágzás első korától, mely a középkor végére esik, mindazáltal tartalomra és termékenységre nézve amaz emezt alig múlja fölűl. Amannak gyökerei lenyúltak a nép legalsó rétegéig; majdnem kizárólag a vallás szolgálatában állott és tevékenysége kiterjedt az egész tartományra; ezen fejedelmileg előkelő származású és jellemű volt; nem egyedűl a vallást szolgálta, sőt inkább a művészet világias irányát követte és alkotásai, úgy szólván, kizárólag a fővárosnak és környékének szépítésére voltak szánva. E korszaknak Thun János Ernő érsek (1687-től 1709-ig), a fönkelt lelkű alapító volt világító csillaga. Igazi művészi becsű egyházi és világi építményeinek száma szinte csudálatos. Alább módunkban lesz közűlök a legkiválóbbakat megismertetni; itt röviden ama művészettörténetileg nem érdektelen fordúlatról óhajtunk szólni, melyet e korszak Salzburgban előidézett. Az egész középkoron át, kivált pedig a csúcsíves művészet kezdetétől fogva, midőn a művészetet világiak kezdték gyakorolni és a zárdák szerepét az építő czéhek és a műhelyek vették át, Salzburg és Bajorország között szoros kapcsolat volt úgy a művészet, mint a művészek tekintetében. Salzburg és a bajorországi telepek: Regensburg, Landshut, Passau és München között állandó volt a közlekedés, mely időnkint egész Nürnbergig és Augsburgig terjedt. Salzburgot, mint Bajorország metropolisát, az egyházi kötelék szintén ez irányba terelte. A renaissanceban mind a kettő – Salzburg és Bajorország – hosszú időn át Olaszország vezetése alá állott; egyik is, másik is onnan hívta az építészeket, sőt más művészeket is, névszerint a festőket, a szobrászokat és a díszítőket. Ezek részint egyenesen, részint Münchenen át érkeztek Salzburgba. Thun János Ernő érsek és utódja, Harrach Ferenc Antal, voltak az elsők, kik Bécsből hívtak építészeket és pedig olyan művészeket, mint erlachi Fischer János Bernát és Hildebrandt János Lukács hírneves császári udvari építészek. Ezzel Salzburgban végleg megszűnt az olasz művészet uralma, és épen úgy visszaszoríttatott Bajorország irányadó hatása is, helyükbe az osztrák tartományoknak és kivált Bécsnek eddig teljesen ismeretlen művészetével való érintkezés lépett, mi azóta, habár néha kevésbbé élénk volt, de soha sem szakadt meg. Ez időtől fogva észrevehető, hogy hazai tehetségek sűrűbben tesznek szert magasabb művészi képzettségre és hírnévre; az egész XVII. századon át az idegen művészek mellett tiszteletre méltó szerepet játszanak és némelyeknek tevékenysége Salzburg határainál messzebbre is elhat. Úgy látszik, hogy a német mesterek iskolája, a tehetségeket jobban megtermékenyíté, mint az idegen művészet. Erlachi Fischert illetőleg az újabb kutatások érdeme, hogy Salzburgban kifejtett tevékenységét, mely már egészen feledésbe merűlt, ismét kiderítette. E művész itt meglepően sok művet alkotott és további levéltári kutatások számukat még szaporíthatják. Még a székesegyház idejében sem találunk építészt, a ki Salzburgban annyira el lett volna foglalva, de meg Bécsen kivűl nincs más város Ausztriában, a hol művészetét oly sok és oly fényes alkotással örökítette volna meg.

Salzburg renaissance épületeinek nagy sokaságából itt csak a legkitűnőbbeket sorolhatjuk föl. Előre megjegyezzük, hogy e művészet idejében is több templom és kevesebb világi épület épűlt, kivált áll ez a tartományról, kevésbbé a városról. A templomoknak már eddig is nagy száma 104-el szaporodott, s e mellett a régieket is átalakították, javították és megújították. Nekik örömük telt ebben, a maiaknak pedig sokszor boszúságot okoznak. Ez időben Salzburg város is 14 templommal gazdagodott; ezek sorában van a székesegyház és több más tekintélyes templom. Kivált e templomok, ezeknek kupolái és sok harangú tornyai adják meg Salzburgnak az egyházi székváros jellegét és azt az ünnepies, délvidéki hangúlatot, melynek hatása alatt nagyon is nagyot mondva a „német Róma” nevet fogták rá.

A renaissance-kori templomok között mindenképen a székesegyházat illeti meg az elsőség. Már elmondtuk, hogy ennek építését mi előzte meg és micsoda események idézték elő. A régi román monostortemplom 1598-tól 1606-ig lebontatott, hogy helyén egy nagyobb, s állítólag szebb székesegyház épüljön. A sokszor említett Farkas Detre érsek nem az az ember volt, aki terveinek kivitelével soká késett volna. Alig kezdetett meg a templom lebontása, azonnal meghívta Vincenzo Scamozzi (1552–1616) velenczei építészet, Palladio tanítványát, ki Velenczében és Felső-Olaszország több városában számos palotát és templomot épített és nagy hírnévvel bírt. Az általa készített tervek szerint az új székesegyház valóban roppant kiterjedésű, jól kigondolt elrendezésű és építészetileg pompásan kifejlesztett épület lett volna. Annak segélyével, a mi a tervrajzból megmaradt, megközelítő képet alkothatunk róla. A templom előcsarnokból, fő- és kereszthajóból állott volna; kupolaszerűen boltozott és egymásba nyiló kápolnák képezték volna az oldalhajóit. A négyzet fölött, hol a fő- és kereszthajó egymást metszik, az építész hatalmas kupolát tervezett; a presbyterium fölött esetleg egy második kupola emelkedett volna, sőt meglehet, hogy a velenczei szokással egyezőleg a kupolák száma még szaporodott volna is. Úgy látszik, hogy a nyugati homlokzaton emelendő tornyokra is számított az építész. A főhajó és a szentély hoszsza 135, a kereszthajóé 95 méterre volt tervezve s az egésznek kiterjedése 7.000  méterre rúgott volna. Így tehát e templom méretek tekintetében a legnagyobb német templomokat, a kölni és a speyeri székesegyházakat is fölűlmúlta volna. Ez óriási épület nem lenne arányban a város és a főapátság nagyságával, a mint nem volt arányban megrendelőjével, aki befejezését meg nem érhette volna. Farkas Detre 1611 április 18-án tétette le a székesegyház alapkövét és azonnal hozzáfogott az építéshez. Úgy látszik, hogy a régi székesegyháznak nem egy becses részét használták föl az új épület alapjához. De alig emelkedett az alap a föld színéig, midőn az építtető érseket 1612-ben utól érte sorsa: megbukott, fogságba kerűlt, melyből 1617-ben a halál szabadította meg. Igy Scamozzi nagyszerű terve is végleg dugába dőlt. Az ünnepelt művésztől csak nehány kisebb épület maradt fönn, melyeket 1604-ben Salzburgban tartózkodása alkalmával az érsek megbizásából úgy mellékesen épített, vagy legalább tervezett. lyen példáúl a mai kormányépületnek nehány igen nemes renaissance részlete és pompásan díszített főlépcsője, továbbá a Ferencz-rendiek templomában a magában szép, de összhangtalanúl beillesztett oratorium.

Salzburg mai székesegyháza. Bernt Rudolftól

Farkas Detre utódja Hohenembsi Sittich Marx a körűlményekhez jobban illő székesegyház építésére szánta el magát és Scamozzi helyébe Santino Solarit, a sokkal szerényebb nevű olasz építészt hívta meg Comóból. Ez jó iskolából való és egyike ama számos építészeknek, kikkel Olaszország akkoriban a fél világot ellátta. Már 1613-ban elkészítette egy sokkal kisebb és sokkal egyszerűbb templom alaprajzát, melynek mintájáúl, az akkori divat szerint, a római Szent-Péter templomot választá; 1614-ben tétetett le az alapkő és ez új alapon hozzá fogtak az építéshez. Sittich Marx és ennek 1619-ben bekövetkezett halála után Lodron Páris érsek alatt Solari vezetésével oly gyorsan folytaták az építést, hogy 14 év múlva a mai, szintén nagyszerűnek mondható templom java része készen állott és fölszentelhető volt. Ez meg is történt 1628-ban Szent-Rupert napján nagy pompával és majdnem az egész bajor udvar jelenlétében. A harmincz éves háború viszontagságai azonban még sokáig késleltették a templom végleges befejezését. A templom építése közben többször ismétlődött az ellenség részéről fenyegető veszély és Lodron Páris érsek kénytelen volt fő gondját a város és az apátság védelmére fordítani. Solrai udvari építész egyidejűleg vezette a székesegyháznak és a főváros erődítményeinek építését, melyek az akkori időhöz mérten nagyszerűeknek mondhatók, védelmi állapotba helyezte a kastélyokat és a tartományba vezető útszorosokat. A templom csak a béke helyreállása után, 1655 körűl, Thun Guidobald érseksége alatt lett készen. Ekkor építették föl a két tornyot és fejezték be a nyugati homlokzatot. A berendezés ezután még több évi munkát kívánt, míg végre 1680 körűl Khünburg Miksa Gaudolf érsek idejében egészen befejezettnek volt mondható. De majdnem valamennyi következő érsek iparkodott nevét a templomban valamivel megörökíteni.

A német birodalomra nézve legviszontagságosabb idő volt az, melyben a templomot úgy szólván kardosan építették. A fegyverek vad zöreje nem egyszer zavarta meg a művészek és a kőművesek munkáját. És Lodron Párisnak, a nagy érseknek művei között nem a legcsekélyebb becsű az a tény, hogy a hatalmas épület ennek daczára erélyesen, fönnakadás nélkűl, sőt a mi ennél is több, adósság és a nép megterheltetése nélkűl készűlt el.

Mennyezetdíszítmény a mai kormányzósági épületben Salzburgban. Salb Józseftől

A mai székesegyház világosan kifejlesztett bazilika; közép- és kereszthajója magas, a mellékhajók alacsonyak, a négyzeten kupola és a nyugati homlokzaton két torony emelkedik, s az utóbbiak között előcsarnok van. Az egész épület egyöntetű, szembetűnőleg a barokk felé hajló késő renaissance izlésben. Koczkára faragott mönchsbergi homokkőből (Nagelfluh) van építve; a nyugati homlokzat és a tornyok fehér márvány burkolatúak. Hoszsza 99 méter, a kereszthajó szélessége 68, a középhajóé 45, ezeknek magassága 31, a kupola magassága 65, a tornyoké 79 méter, az egésznek kiterjedése 4.500 méter. E szerint méretei igen tekintélyesek úgy, hogy Ausztria és Németország legnagyobb székesegyházai sorában körűlbelűl a középső helyet foglalja el. Mint az egyházi renaissance művészet emléke a német földön páratlan. A Péter-templom mintája szerint a szentélyt és a kereszthajót nagyon kihajló félkör zárja, az oldalhajók négy-négy egymásba nyíló kápolnából állanak, ezek fölött tágas oratoriumok vannak, melyeknek márvány erkélyei kettős nyilással a középhajóra szolgálnak. Kivűl a homlokzat és a két torony, meg az épület többi része közti ellentét zavarólag hat. Az előbbi élénk tagozású, egymás fölött három sor pillér és azonkivűl szobrok és díszítményes faragványok emelik pompáját; a többi oldalakon és a kupolán is a szinte daczosan emelkedő falak egészen csupaszok és az ablakokon kivűl alig nehány vonal élénkíti. Ezt látva önkénytelenűl is ama várakra és erődítményekre gondolunk, melyeket Solari e templommal egyidejűleg épített, s melyek a jó mesternek épen annyi tenni valót adtak, mint a templom. Mindazáltal az oldalakon a rendkivűl tisztán kiemelt tömegek majdnem oly hatalmas hatást tesznek a nézőre, mint a díszszel megrakott homlokzat, a mit nagyban elősegít az is, hogy az épületnek három nagy tér közepén oly pompás helyzete van, a milyennel a régi székesegyházak csak ritkán dicsekedhetnek.

Magas, boltozatos és egyszerű előcsarnokából három márvány kapu nyílik a templomba, melynek tágas belseje, s ennek helyes arányai, továbbá a részletek tökéletes összhangzatossága hatalmas hatást tesz a belépőre. Mindent, a mit látunk, derűlt, bár kissé rideg, kimért és némileg világias előkelőség jellemez. Különösen érezhető most a meleg színek hiánya, s meglehet, hogy ez eredetileg nem így volt. Ellenben igazán művészi és pompás a falak és a boltozatok domború díszítménye, melynek gazdagsága, helyes alkalmazkodása az építészethez, s végűl egyes formáinak kecses fínomsága és előkelősége egyenlően bámúlatra ragad. A berendezés szobrászati és festészeti része jól össze van egyeztetve az épülettel, ámbár nem mindig éri utól annak nagyszerűségét és szépségét. A tizenegy márvány oltár még nemesebb, a késő renaissance művészettel egyező és a barokk részletektől ment átalakítású; a főoltár és a kereszthajó két nagy oltára remekművek a maguk nemében. Ezeken a szobrok, mint a díszítményes faragványok, részben klasszikai tökéletességűek. Az oldalkápolnák oltárait Antonio Dario készíté 1665 körűl; de, noha egyszerűbbek, azért épen oly művésziek, s különösen emeli a márvány szépsége, valamint a formák nemessége. A művészek közűl a többiek, kik a szobrokat és a díszítményeket faragták, valószínűleg olaszok voltak, de nevök ismeretlen.

Említésre méltóknak tartjuk a Sittich Marxtól Colloredo Jeromosig egymást követő tíz érsek síremlékeit; Colloredo, mint utolsó érsek, túlélte a tartomány saecularisatióját; 1812-ben Bécsben halt meg és ott a Szent-István templomban van a legutóbbi időben ízléstelenűl kiigazított síremléke. A salzburgi síremlékek a templom építészetéhez alkalmazkodnak, egymáshoz egészen hasonlók, a szentély és a kereszthajó falában meglehetősen magasan és symmetrikusan vannak elhelyezve; különösen magára vonja figyelmünket változatos és részben drágább fajú kövekből faragott, inkább pompás, mint művészien nemes díszítményök. Mindegyiken az illető érsek olajfestésű képmása látható. Ez emlékek, a mellett, hogy történeti jelentőségűek, egyszersmind igen alkalmasan díszítik és élénkítik a templom roppant tágas belsejét. A berendezés két tárgyával, mely egyébként különösen jó alkalmúl kínálkozik a művészi díszítményre, igen mostohán bántak el: a chorus-székeket és a szószékeket értjük. Ezek szegényessége sértő ellentétben volt a pompás környezettel, míg végre a legutóbbi javítás alkalmával, 1859-ben, e hiányon is segítettek.

A székesegyház festészeti dísze különböző erdetű és művészi becsre sem egyenlő. E díszítés végett Lodron Páris érsek már építés közben hívott művészeket Olaszországból. Vezetőjük Arsenio Mascagni atya, florenczi szervita-rendi szerzetes volt; ő hozzá Antonio Solari, a székesegyház építőmesterének egy fiatalabb rokona és Francesco da Siena csatlakoztak. Ezek festették az összes freskoképeket, a szentély két nagy falképét és a három főoltár olajfestményeit. A freskoképek a kupola belsejét meg a közép- és kereszthajó boltozatát borítják; elrendezésük és ennélfogva hatásuk is sokat veszít az által, hogy sok apró mezőben oszlanak meg. Nyilván való, hogy az építész a domború díszítményre fordította fő figyelmét és a festészet elé nem kevesebb, mint 81 különböző nagyságú és alakú, de kivétel nélkűl gyönyörű keretbe foglalt mezőt szabott. A képek nagy sokasága nyugtalan hatású; más részt pedig e képek oly kicsinyek és oly magasan vannak, hogy alig lehet kivenni, mit ábrázolnak. Ez annál sajnálatosabb, mivel Mascagni és Solari kiváló művészek voltak és itt olyan képsorozatot alkottak, mely egészben véve a legjobbak közé tartozik, mit a képírás német földön ez időből fölmutathat. A szentély és a kereszthajó nagyobb freskoképei, s még inkább a szentély két nagy falképe megkapó szépségű művek. Ugyan ezt mondhatjuk a két nagy mellékoltár festményeiről; sajnos azonban, hogy épen a főoltár festménye sokkal gyöngébb. Mascagni ecsetje Fra Angelico da Fiesole, a florenczi nagy mester hatására, sőt talán iskolájára vall, annak minden jelességével és fogyatkozásával. Világosan észreveszszük ezt egyfelől az alakok nemes és szende megjelenésében, az érzés mélységében, a fínom és derűlt színezésben, más felől pedig az élénkebb jellemzés és az egyéni kifejezés hiányában. Tanítványa, Antonio Solari alakjai nagyobb természeti hűség mellett szabadabban mozognak, miként a székesegyház szentélyében levő pompás falképei bizonyítják. Ezek közűl az egyik Krisztust a pokol tornáczában, a másik Krisztus sírba tételét állítja elénk. A Szent-Péter apátsági templomban is van ugyanennek a mesternek egy nagy, vázlatosan és nyersen festett, de megragadó hatású képe, mely a keresztrefeszítést ábrázolja.

Nem szabad elhallgatnunk azt sem, hogy úgy az oltár-, mint a falképek színezése élénk frissességéből máig mit sem veszített. A boltozat freskói az 1859-iki tűzvész alkalmával közel voltak az elpusztúláshoz. Szerencsére ügyes kijavítással sikerűlt e képeket helyreállítani és legalább eredeti rajzukat egészen megmenteni. A mellékkápolnák oltárképeit Sandrart Joachim, Neve Ferencz, Seretta Károly és Schönfeld Henrik XVII. századbeli festők festették. Művészi értékre nézve nem mind méltó a székesegyházhoz; csakis Schönfeldnek Rochust és Sebestyént ábrázoló képe ismertetik el nagy becsű alkotásnak. Az oratoriumokat, a Rupert- és Virgil-kápolnát, továbbá a két sekrestyét jó, sőt részben kitűnő festmények diszítik, melyek Mascagni, Solari, Rensi András és Neve Ferencz művei. A székesegyházat díszítő régebbi festmények legutóbb újabbakkal szaporodtak; így a kupola boltczikkelyeibe (pendentif) Wörndle Ágost bécsi festőművész a négy evangelista alakját festette (a régiek az 1859-ik évi tűzvész alkalmával elpusztúltak), továbbá a mellékkápolnák közfalain a müncheni Glötzle Lajos Krisztus kínszenvedésének jeleneteit sikerűlten ábrázolta. A mellékkápolnák és fölöttük az oratoriumok boltozatai, mindez ideig festetlenek, s ez az egyetlen, a mi az egész épületen befejezetlenűl maradt.

A mai székesegyház is uralkodó középpontja, építészeti fénye és joggal büszkesége Salzburgnak. A kegyeletet ébresztő régiség az egyedűli, minek híján van. Annak az évezrednek, mely a keresztény vallás itteni intézményei fölött elvonúlt, a szerepnek, melyet Salzburg az egyházi életben Németországban és annak határain túl is játszott, a viszontagságoknak és tetteknek, melyeknek tanúja volt, a nemzedékeknek, melyeket a város támadni és elenyészni látott, mind ennek nem emléke az új székesegyház.

A Szeplőtlen-Szűz temploma (Studienkirche) Salzburgban. Bernt Rudolftól

Salzburgnak másod sorban legnagyobb templomát, a Szeplőtlen-Szűz tiszteletére szentelt egykori egyetemi templomot (Studienkirche) 1696-tól 1707-ig Thun János Ernő érsek építteté Erlachi Fischer János Bernát bécsi udvari építész terve szerint és vezetése mellett. tudtunkkal ez a legnagyobb templom, melyet e mester épített; ugyanennek művével, a híres bécsi Károly-templommal, művészi becsre és pompára nézve nem vetekedhetik ugyan, de terjedelemre nézve fölűlmúlja azt. E templom méltó lenne arra, hogy Salzburg második székesegyházának neveztessék. Erőtől duzzadó, a rokoko felé hajló barokk ízlésben épűlt. Méretei tetemesek: hossza 81 méter, legnagyobb szélessége 35 méter, egész kiterjedése 2.700  méter. elrendezésre nézve hosszúkás középponti épület úgy, hogy főhajója hosszabb, kereszthajója rövidebb, s tengelyeik középpontjukon metszik egymást. A boltozatok 29 méter magasak, a négyzet fölött 57 méter magas kupola emelkedik. A templom külsejét élénk, szinte nyugtalan formák és a magasság aránytalan volta jellemzik. A maga nemében eredeti és pompás építészeti mű a homlokzat; magas ívű és széles nyilású előcsarnoka kidomborodik, s ezt két zömök torony fogja közre. E tornyok tetején volutákat, hajlított kávákat és a sarkokon szobrokat látunk, a melyeknek hatása inkább sajátszerű, mint szép.

Sokkal nyugodtabb és nemesebb a templom belseje. A nagy arányok és a késő római előkelő formák egyes részleteknek furcsasága daczára sem tévesztik el a hatást, a mi még inkább fokozódnék, ha nem zavarná az egyhangú fehérszürke szín és az egésznek befejezetlen képe. A pompás építészetnek könnyed, de gyér stucco díszítménye nyilván gazdag szobrászati és festészeti dísz hozzájárúlására volt számítva, a mi azonban elmaradt. Látszik, hogy az üres mezők szinte áhítoznak a képek, az üres fülkék a szobrok után, melyek számára azokat az építész alkotta.

A berendezés egyébként sincs arányban az épület nagyságával és művészi jelentőségével. A főoltár kivételével a többi oltár mind fából készűlt igen siralmas rokoko izlésben s egészen értéktelen faragványokkal. Az oltárképek közűl csak a kereszthajó két oltárjáét mondhatjuk szépnek, sőt talán a templom fő díszének. Ezek a salzburgi születésű rosenbrunni Rottmayr Jánosnak (1660–1727), a maga idejében híres császári udvari festőnek, és borromäi Károlynak, az egykori egyetem védszentjeinek életéből vett jeleneteket ábrázolnak. A rajz és a színezés Rubens művészetéhez hasonlít és kitűnőnek mondható, a szerkesztés kifejező és élénk.

Rottmayr nevét említve nem mulaszthatjuk el, hogy egy még többre becsűlt művére ne irányozzuk a figyelmet. Ez a Ferencz-rendiek templomában egy mellékkápolna oltárát díszíti és Szent Ferenczet, mint a szorongatottak segítőjét és közbenjáróját ábrázolja. Tudva levő, hogy Rottmayr igen munkás festő volt és különösen Bécsben, Alsó-Ausztriában és Bajorországban dolgozott. Azonban az említett műveken kivűl Salzburgban a templomokban, a fejedelmi palotában és egyéb helyeken szintén számos festménye van, de ezek sokkal csekélyebb becsűek.

A szóban levő templomban még a presbyterium egy részlete vonja magára a figyelmet, mely érdekes a maga nemében, mint a legcsapongóbb rokoko művészet alkotása. A főoltár maga csupán egy oltárasztalból s aranynyal igen gazdagon díszített kis márvány szentségtartóból áll. De mögötte óriási stucco alkotmány tornyosúl, mely elfoglalja a szentélynek egész záró falát föl a boltozatig és a Szeplőtlen-Szűz megdicsőűlését ábrázolja. A Szűz alakja felhők sokaságának szemkápráztató tömegén, lebegő és lelkesedő angyalok raja közepett, a földgolyón állva emelkedik fölfelé. A merész és gazdag képzeletnek, a művészi és technikai ügyességnek netovábbját bámúljuk rajta; sajnos, hogy hatását bágyadt színezés és gyér világosság csökkenti. E nagyszerű alkotásnak mestere valószinűleg olasz, neve azonban feledésbe merűlt, hacsak későbbi kutatás napfényre nem hozza, a mit meg is érdemelne.

Salzburg barokk művészetű kisebb templomai közűl még csak azokat említjük meg röviden, melyek a Szeplőtlen-Szűz templomával egyidejűleg az építés virágzása korában, a XVII. század végén és a XVIII. század elején emeltettek. Nagyságra nézve szerények ugyan, de mindannyian művészi alkotások. A festészeti, a stucco és a márvány díszítménynek egyik sincs híjával. A Nonnthal külvárosi Szent-Erhard plébánia-templomot és a Kajetán-rendiek templomát, melyek sorrendben legrégiebbek, Zugalli Gáspár bajor udvari építész, a többieket azonban, úgy mint a Szentháromság, az Orsolya-szűzek és a Szent-János kórház templomát erlachi Fischer építé. Mellesleg megjegyezzük, hogy a Pinzgauban Maria Kirchenthal búcsújáró-templom szintén e mester műve. Végűl érdekes tudni azt is, hogy azok a templomok, melyeket Zugalli, valamint azok, melyeket Fischer épített, kivétel nélkűl határozottan középponti elrendezésűek, sőt közűlök három valóságos rotunda apsisokkal és kupolával.

Salzburg városnak már oly sok temploma volt, hogy a rokoko művészetnek az egyházi építészet terén alig kinálkozott alkalom valamit alkotnia. A renaissance legifjabb vídám szülöttjének természete egyébként sem egyezett az egyház komolyságával és legtetszetősebb sajátságai inkább a világias föladatok felé vonzották. Azért Salzburg régibb templomait a Szent-Péter kolostortemplom kivételével majdnem érintetlenűl hagyta. A művészet e korszakának említésre méltó egyetlen képviselője az 1754-ben alapjából újra épített Szent-Sebestyén templom. Lehet, hogy az 1818-ik évi tűzvész előtt más volt, most azonban ugyancsak józan; csupán pompás márvány kapuja és egy mesterien kimunkált vas rács, igazi rokoko remeklések, költik föl a művészet kedvelőjének érdeklődését.

A tartományban a renaissance építés inkább mennyiségre, mint minőségre nézve volt termékeny. Ottani alkotásai nagy részben gyakorlatilag értelmes, az isteni tisztelet és a község változott szükségleteihez mérten kitűnő elrendezésűek, tágasabbak, levegősebbek és világosabbak a csúcsíves templomoknál, de formák tekintetében szegények és józanságuk átcsap a művészietlenbe. E hiányt aztán a rokoko művészetű gazdag berendezés pótolta, sokszor nem tartva meg a helyes mértéket.

Jelentékenyebb egyházi építmények: Halleinban a nagy plébániatemplom, mely egy csúcsíves templom helyén 1767-től 1774-ig épűlt egészen korcs izlésben; továbbá Mariaplain és Kirchenthal két tornyú búcsújáró-templomok, az első 1674-ben épűlt és gazdag berendezésű, a másik, szépség nélkűli homlokzatát nem számítva, erlachi Fischernek nemes alakítású építménye 1700-ból; végűl a vörös márvány koczkából épített és messzire ellátszó dürnbergi templom. Az utóbbi 1594-től 1609-ig épűlt és egyike ama nehány templomnak, melyekkel Farkas Detre érsek a tartományt megajándékozta. Meglehetősen száraz formáin föltűnők egyes részletek, melyek a csúcsíves művészethez hasonlítanak.

Renaissance művészetű világi építmények, úgy szólván, csak Salzburg városában vannak. Itt együtt találjuk mindazt, a mit a tartomány fejedelmei, az érsekek Farkas Detrétől kezdve az egyházi fejedelemség megszűntéig világi czélokra építettek. Első az érseki, most császári palota a város közepén; megkülönböztetésűl Mirabell nyári kastélytól ezelőtt téli palotának is nevezték. Ugyan e helyen állott a XII. század elejétől fogva a tartomány egyházi fejedelmeinek udvara, vagyis vára, mely, úgy látszik, különféle időben emelt épületek rendetlen tömege volt, de melynek ma már nyoma sincs. A mai palotának alapítója és építője Farkas Detre érsek; utódai azonban újra meg újra bővítették és szépítették. Az utódok között alig találkozik, a ki itt épen úgy, mint a szomszédos székesegyházban, nevét valami emlékkel meg nem örökítette volna. Épületnél, mely így keletkezett, egységes tervről és egyöntetű művészetről szó sem lehet. A palota nagy kiterjedésű, több szárnyból álló épület; három udvara és ugyanannyi homlokzata van, mindegyik renaissance művészetű, de mindegyik más-más. Egyéb fejedelmi kastélyok fényűzésével összehasonlítva, e palota építészete nem mondható pompásnak; de tágas és fejedelmileg előkelő. Külsejének, mint belsejének, legnagyobb díszére szolgálnak a márványból faragott szép, sőt részben remek kapuk, kútak, lépcsőkávák és hasonló részletek. Van benne körűlbelűl 180 helyiség, köztük egy galeria és öt terem, mindannyinak mennyezete és falai festményekkel és stuccoval bőven díszítve. Gazdag berendezése fölötte meggyérűlt az egyházi fejedelemség alkalmával. A berendezés csak azóta állíttatott kellőleg helyre, mióta a palotát a császári uralkodó ház tagjai lakhelyűl használják.

A palota déli szárnyának homlokzata, melyben a nagy és az úgy nevezett karabélyosterem van, a székesegyházra szolgál. Ez Farkas Detre idejében épűlt; késő renaissance művészetű, vonalai egyszerűek, sőt kissé merevek, szobrászati díszre nézve szegény. De azért kell különösen megemlítenünk, mert a fényűző Thun Guidobald érseknek (1564–1668) alkalmat nyújtott arra az igen szerencsés építkezési vállalatra, mely a székesegyház építészetét leleményes módon valóban nagyszerű és festői hatású egészszé kapcsolta össze a palotával. Guidobald ugyanis az előbbi szárnynyal szemben egy egészen egyenlő és hasonló alakú homlokzatot épített, a két homlokzat végén pedig összeköttetésűl a székesegyházzal előkelő alakú, márvány burkolatú és nyilt árkádokat emelt. Ekként megalkotá a székesegyház terét, a városban építészetileg legszebb és legművésziebb teret, melynél szebbel egy német kisebb város sem dicsekedhetik, és így egyszersmind a székesegyház is istenházához méltó zárt előudvart nyert. A Szeplőtlen-Szűznek a tér közepén Schrattenbach Zsigmond érsek által 1774-ben fölállított hatalmas emlékszobra élénk formáival emeli és teljessé teszi e jól kieszelt építészeti alkotás hatását.

A város többi palotái közűl még megemlítjük az úgy nevezett Újépületet (most kormánypalota), a Chiemsee- és a Lodron-féle palotát (amaz most tartományi épület, emez érseki convictus), a Khuenburg-féle Langenhof-palotát, végűl a székesegyházi káptalannak, most, sajnos, fődohányraktárrá lealacsonyított káptalanházát. Ezek részben nagy udvarokkal és előkelő termekkel biró terjedelmes épületek, melyekben az egykori fénynek és nagyságnak nem egy maradványát találjuk. Nem hallgathatjuk el a kormánypalota tornyát s annak Thun János Ernő érsek által 1704-ben fölállított harangbandáját, mely népszerű, de nem mindig dallamos játékával egyik nevezetessége Salzburgnak.

A palota és az Újépület között terűl el Salzburg legnagyobb és tulajdonképeni dísztere, a Palota-tér. Erre szolgál a székesegyház éjszaki hosszú oldala is, melynek egész nagysága innen látható. Negyedik oldalán szép magánházak szegélyezik a teret, meg az ősrégi, 1780 körűl rokoko ízlésben megújított Szent-Mihály templomocska, mely valószínűleg a székesegyház egykori melléképületének maradványa. A tágas tér közepén emelkedik az udvar vagy palota kútja; hatalmas, fehér márvány szökőkút, melyet 1664-ben Thun Gzidobald érseksége alatt Antonio Dario olasz mester épített. Hosszú ideig ezt tartották Németország legszebb díszkútjának. azt nem tudjuk, hogy az újabbak közűl hány tesz rajta túl, de abban bizonyosak vagyunk, hogy arányos és szép fölépítése, valamint magas szökésű sugara most is kiváló helyet biztosít neki.

A székesegyház déli oldalán elterűlő és majd épen oly nagy káptalanterét egészen más alakú, de szintén pompás kút ékesíti. Ez a díszkapu-féle alkotmány fehér márványból, élénk rokoko czikornyákkal, Neptun és tritonok alakjaival. Ezekből ömlik ki a víz és habos fodrokban esve foly a márvány kávával kerített nagy medenczébe, melyet lóúsztatóúl használnak. Firmián Lipót érsek 1732-ben emelte e szép kútat, melyhez, úgy látszik, a római Trevi-fontana adta az eszmét.

Érdekesek és bizonyos tekintetben a régi püspöki város jellegéhez tartozók a székesegyház környékén az úgy nevezett kanonok-udvarok, az egykori nemesi kanonokok házai, szám szerint vagy tizenkettő. Ezek a kisebb olasz városokbeli palotákhoz hasonlítanak és közép helyet foglalnak el az urasági és a polgári épület között. Az egyházi fejedelemség megszűnte után legtöbbjüket bérházzá, vagy hivatallá alakították át és egykori pazar berendezésük legjava elpusztúlt. Két ilyen kanonoki ház a legújabb időben a mostani érseki palotává egyesíttetett.

A számos zárda és köztük első helyen a Szent-Péterről nevezett tisztes kolostor terjedelmes épületeik tömegével és az ablakok hosszú sorával sokkal föltűnőbb jellemvonását képezik a város építészeti külsejének. A zárdák hivatásukkal egyezőleg fölötte egyszerűen építvék; csakis a Szent-Péter kolostor némely részletét, név szerint két szárnyát, tűntetik ki tekintélyesebb formák, melyeken nem hiányzanak a művészi díszítések sem. A Kajetán-rendi megszűntetett kolostor (most cs. és kir. katonai kórház) külső szárnya a közepén álló templomnak gazdag márvány burkolatú előcsarnokával palotaszerű homlokzattá egyesűl. Nem szabad megfeledkeznünk a Nonnberg apácza-kolostorról sem, mely a középkori maradványok és az újabb időben emelt szép toldalék kivételével építésileg egészen jelentőség nélkűli sok szárnyból álló épülettömeg, de egy szikladomb tetején való pompás fekvésével nagyban emeli a város festői szépségét.

A hajdani fejedelmi udvari istálló díszkapuja Salzburgban. Bernt Rudolftól

Az eddig elsorolt épületek, a mennyiben a palota-építés körébe tartoznak, kiterjedés, összhangzatos arányok és egyszerűen nemes művészi kidolgozás tekintetében túltesz a herczegérseki papnevelde, melyet röviden papok házának neveznek. Akár mint építészeti mű, akár mint nevelő-intézet egyaránt nagyszerű. Thun János Ernő érsek építteté erlachi Fischer által, kinek terve szerint és vezetése alatt 1694-től 1702-ig épűlt föl. Alaprajza hosszúkás négyszög, a külső hosszú oldal közepén áll a már előbb említett Szentháromság-templom, e két tornyú, eredeti és élénk díszítésű homlokzattal ékeskedő és kupolával födött rotunda. Két oldalt symmetrikusan emelkednek a szárnyak, melyek a sarkokon erősen kiszökő rizalitokkal fejeződnek be. A szárnyak díszítménye, a párkányok, jóni pillérek és a tekintélyes kapuk összhangban vannak a templom díszítményével. Mindegyik szárny négyszögű, árkádos udvart foglal magában. A templom és a szárnyak e szerint teljes egészet tesznek, s homlokzatuk példaképe az előkelő és egyszerűen tetszetős barokk művészetnek. Az épület czéljához képest a belseje egyszerűen van tartva, de a mellett minden helyisége igen tágas, kivált pedig a folyosók és a lépcsők, a mi erlachi Fischer majdnem valamennyi salzburgi építményének közös jellemvonása.

Építészetileg sokkal egyszerűbb, de mint nagyszerű alapítvány és gyógyintézet jelentőségre nézve az előbbivel egyenrangú a Szent-János kórház, melyet szintén Thun János Ernő érsek emelt. Ezen, a város éjszaknyugati végén kertek közepett szabadon emelkedő terjedelmes épületek sokkal szerényebb és egyszerűbb művek, semhogy palotaszerű építményeknek nevezhetnők; de azért összhangzatos hatásúak és van bennök valami a nagyszerűségből, mely ama fejedelem minden alkotását jellemzi. Középen itt is két tornyú, díszes templom áll, mely a kórházzal együtt 1699-től 1705-ig épűlt. Oklevelek tanúsága szerint e templom is erlachi Fischer műve, s minthogy általán nagy tekintélye volt és az érsek állandóan kitűntette a bizalmával: alig vonható kétségbe, hogy a kórház is az ő terve, vagy legalább tanácsa szerint jött létre. E föltevést megerősítik a tágas helyiségek elrendezése és a díszítmények részletei.

Az egykori fejedelmi udvari istállót már röviden említettük, mikor Farkas Detre érsek építményeiről volt szó. Noha átalakították és most kaszárnyáúl szolgál, noha homlokzatából jókora darabot lemetszettek és egyéb károkat is szenvedett, még most is oly kiváló helyet foglal el Salzburg világi épületei között, hogy róla itt részletesebben kell szólanunk. Nagy arányai most sem tévesztik el a hatást és egyéb részleteiben, kivált pedig a márvány gazdag alkalmazásában oly fényűzés bizonyítékaira ismerünk, melyek megérthetővé teszik, hogy egykor a német birodalom legszebb udvari istállójának hírében állott. Farkas Detre érsek 1607 körűl építé, utódai azonban egyet-mást változtattak rajta, szépítették és kibővítették. Még ma is megtekintésre méltók a téli és nyári lovaglóiskola; az előbbit Thun Guidobald 1662 körűl fejezte be; mennyezetét nagy festmény díszíti, mely állítólag, de nem valószinűleg Rottmayr műve. A nyári lovaglóiskolának különös érdekessége a Mönchsberg sziklafalából kivésett három galeria, melyet Thun János Ernő készíttetett 1693-ban. Ugyan ez a fejedelem az épület éjszaki keskeny oldalára élénk barokk díszítésű homlokzatot és márványból nagy díszkaput emeltetett. A kapunak és – úgy látszik – az egész homlokzatnak tervét szintén erlachi Fischer rajzolta.

A városi menedékház árkádos udvara Salzburgban. Bernt Rudolftól

Az udvari istálló most említett homlokzata elé János Ernő érsek 1695-ben szép lóúsztatót is készíttetett, melyet pompás márvány káva kerít és medenczéje közepén magas talapzaton ágaskodó ló és azt fékező lovász alakja áll. A nagyobb terjedelmű világi építmények sorába tartozik a hajdani egyetemi, most úgy nevezett tanúlmányi épület, melynek hosszan elnyúló homlokzata és két udvara van. 1619-től 1655-ig az egyetem fejlődésével lépést tartva lassankint keletkezett. Déli szárnyához illeszkedik a hasonló nevű újabb kori és már leirt templom. Termei és boltozatos folyosói tágasak; egyéb említésre valót nem találunk rajta. Mintegy ellentét képen meg kell még itt említenünk a szomszédos városi polgári kórházat vagy menedékházat, mely a már előbb említett és hasonló nevű csúcsíves templom mellett áll. Nem nagy terjedelmű és kivülről nem igen mutatós, szinte szegényes, de könnyen észre veszszük rajta, hogy ősrégi épület. Tény, hogy a templommal együtt a középkorból való. Udvara, és pedig ennek a Mönchsberg falába épített hátulsó szárnya, melynek az udvarra szolgáló két emeletét karcsú márvány oszlopok tartják, ma is meglepő és építészetileg úgy, mint festőileg igen hatásos. Nem tudjuk, mikor építették a szárnyat; de vannak rajta ismertető jelek, melyek egészen határozottan a XVI. század közepére, tehát Salzburgban a renaissance kezdetének idejére mutatnak, a mikor még a csúcsíves művészet is divatozott.

Salzburgnak a középkorban, sőt még azon túl is nem kevesebb mint 40 nagyobb s kisebb kapuja volt. Ezeknek legnagyobb része a XVII. században a város növekedtével és a harminczéves háborúban újabb erődítmények építése alkalmával elenyészett. De a megmaradt 14 kapunak is nagyobb része áldozatúl esett a város legújabb időbeli bővítésének. Hat maradt meg, de azok is elvesztették egykori jelentőségüket, s ma csakis díszítmény becsével birnak. Az ilynemű művek között említésre méltó az Új- vagy Zsigmond-kapu, mint olyan, mely a sziklahegyek által körűlzárt város közlekedésében nagy szerepet játszik. Szigorúan véve nem nevezhető sem építménynek, sem kapunak, tulajdonképen a szikla tömegén áttört nagyszabású, körűlbelűl 130 méter hosszú és 13 méter magas alagút, mely boltozatos csarnokhoz hasonlít és szinte túlságosan díszített két homlokzata van. A maga idejében nagyon megcsudált és ma is hatásos mű alkotója Schrattenbach Zsigmond, kinek domború képmása ott díszlik a bejárat fölött e büszke fölirattal: „Te saxa loquuntur”. Alig három év alatt 1765-től 1767-ig törték át a sziklát, a két homlokzat azonban csak 1774-ben készűlt el. Ha meggondoljuk, hogy a városnak a Salzach bal partján fekvő nagyobbik fele egész hoszszában a Schlossberg és a Mönchsberg meredek fala által majdnem egészen el volt zárva, s csak az alsó és a fölső végén birt nehány kijárattal: akkor amaz időhöz képest merész vállalkozással a sziklán át tört út jótékony hatását nem egy könnyen fogjuk túlságos nagyra becsűlni; javára vált ez nemcsak a városnak, hanem a vidéknek is, melynek mai haladása abban az időben kezdődött.

Az Új-vagy Zsigmond-kapu Salzburgban. Bernt Rudolftól

Salzburg valamennyi szép terének van emlékszerű dísze is. A legtekintélyesebbekről a maguk helyén már szólottunk; ezek sorának kiegészítéseűl meg kell még említenünk Mozartnak Schwanthalertúl való emlékszobrát a hasonló nevű téren. Ezeken kivűl még vagy tizenkét díszes kút van, mindannyi márványból, a város különféle helyein. A Szent Péterről és Szent Sebestyénről nevezett régi temetők árkádjai teli vannak rakva márvány síremlékekkel, melyek a renaissance idejéből valók, s melyek között igazi művészi becsűek is találkoznak.

A Mirabell kastély Salzburgban. Bernt Rudolftól

Befejezésűl még érintenünk kell az erődítvényeket is, melyekkel Lodron Páris és utódai a város biztosságáról gondoskodtak. E védművek annak idején nagy szolgálatokat tettek, sőt a harminczéves háborúban a szó szoros értelmében megmentették a várost és annak egész az utóbbi évtizedekig várjelleget és külsőt kölcsönöztek. Újabb időben a sánczok, árkok, bástyák és az elavúlt erődítés egyéb emlékei veszély nélkűl eltávolíthatók voltak; a maradványok vaskossága és a koczkakőből épűlt falak tanúskodnak róla, hogy hajdan mily hatalmasak voltak. A díszítő formákról sem feledkeztek meg egészen, a mennyiben azok e művek czéljával összeegyeztethetők voltak; az építők különösen arról gondoskodtak, hogy márványból faragott czímerök és nevök sehonnét se hiányozzék.

A Mirabell kastély főlépcsője Salzburgban. Salb Józseftől

Az egyházi fejedelmek építő és alkotó kedve kiterjedt Salzburg gyönyörű környékére is. A papi és a világi nemesség, nemkülönben a vagyonosabb polgárok szerényebb mértékben utánozták példájukat. Ekként az utóbbi századok folyamán a város körűl számos fejedelmi fényű kisebb-nagyobb kastély és polgári módon egyszerű, de kényelmes falusi lak keletkezett. Ezek híven visszatükrözik az egykori papi székváros sajátos életmódjának minden árnyalatát és ellentéteit, melyek között időközönkint ledérséggel és dobzódással is találkozunk; szóval itt ismétlődik a város egyházi és világi vegyűletű, sőt néha nagyon is világi építményeinek és egyéb művészi alkotásainak hatása. Amazokat is, emezeket is a maguk korának szempontjából kell megitélni, a mely kort a rózsafűzér és a körmenetek közepett a trágár operettek, meg a Madonna és a szentek társaságában a mezítlen istenek és istennők nem botránkoztattak meg.

A város éjszaki végén a Salzachtól nem messze, körűlbelűl ama ponton, hol a salzburgi campagna kezdődik, Farkas Detre érsek már 1607-ben kertekkel övezett tornyos nyári lakot emelt és annak, szép barátnője Alt Salome salzburgi polgárleány tiszteletére, „Altenau” nevet adott. Farkas Detre bukása után Sittich Marx az állítólag befejezetlenűl maradt kastélyt befejezte, vagyis inkább átalakította és „Mirabell” nevet adott neki. A többi utódok és köztük ismét kiválóan Thun János Ernő a kastélyt és a kertet az akkor dívó franczia ízlésben toldalékok, szobrok, vízművek és egyebek által mind inkább-inkább fényesebbé tették. Legtöbbet szépített rajta, sőt majdnem újjá építette Harrach Ferencz Antal érsek, ki 1709-től 1727-ig tartó uralkodása alatt állandóan azon fáradott, hogy a Mirabell kastélyt nagy kiterjedésű szép és valóban fejedelmi pompájú nyaralóvá tegye. A nagyszerű mű Hildebrandt Lukács császári udvari építésznek, a bécsi Belveder hires alkotójának terve szerint és vezetése alatt keletkezett; berendezésén hazai és idegen művészek csudálatos sokasága dolgozott. Mind együtt a rokoko művészet oly befejezett, egységes remekét hozták létre, melyhez hasonló kevés van német alföldön. Így hangzott a kortársak dicsőítő itélete, a mit a maradványok is igazolnak. Sajnos, azt kell mondanunk, „maradványok”, mert a városban 1818-ban április 30-án pusztított tűzvész mind e pompát megsemmisítette.

A leégett kastélyt egészen egyszerűen, józanúl, csak a legszükségesebbre szorítkozva állították helyre; a büszke torony, az egykor híres sala terrena, az épületet koronázó szobrok, vázák és egyebek mellőztettek. A mit ma látunk, csak árnyéka az elpusztúlt hajdani pompának. A maradványok közűl megemlítjük a kapu alját, a kastély udvarának oszlopos csarnokát, a főszárny gyönyörűen díszített termét, de legkivált a nagy főlépcsőt, melynek remek kávája Donner Ráfáel műve. Ez utóbbi, noha az arany és a színek díszétől meg van fosztva, még ma is a legjobb művek közé tartozik, melyeket a rokoko művészet Ausztriában alkotott.

Czímer és vázák a Mirabell kastély kertjében Salzburgban. Salb Józseftől

A terjedelmes kert is sokat veszített egykori szépségéből, csakhogy itt a soha sem fáradó természet gondoskodott kárpótlásáról. A kertet díszítő márvány kávák, vázák és szobrok megmaradtak, de a nagyszerűen és összhangzatosan kigondolt egészből kiszakítva nem birnak ama jól kiszámított művészi hatással, és az új nemzedék kevesebbre méltatja, sem mint megérdemelnék. Mindazáltal vannak köztük darabok, példáúl a gladiatorok csoportjai és még inkább a változatos formájú vázák, melyek egyenkint és elkülönítve is művészi becsűek.

A Mirabell kastély minden tartozandóságával most a város tulajdona. A kertet az újonnan létesített gyógykerttel ügyesen összekapcsolták úgy, hogy a kettő együtt most változatos és vonzó egészet képez.

Bronz gyertyatartó a Szent.-Péter apátsági templomban Salzburgban. Salb Józseftől

Korábbi keletkezésű és építészileg sokkal az előbbi mögött áll Hellbrunn, hajdan érseki, most császári kastély. Ezt Sittich Marx érsek 1613-tól 1615-ig építé és eredeti alakját körűlbelűl változatlanúl mind máig megőrizte. A tulajdonképeni kastély kicsiny, franczia renaissance ízlésű, ennek gazdag díszítménye nélkűl. Elűl szép, nyitott lépcső, a kert felé pedig nehány könnyed alakítású faragvány képezi egyedűli díszét. Belseje azonban sokkal gazdagabb, sem mint a külseje után itélve gondoljuk. A felső emelet szobáit számos régi részlet teszi érdekessé; egyebek között van ott egy terem és kupolaszerűen boltozott köralakú sarokpavillon, melyeket a székesegyház építése idejében készűlt festmények, Mascagni, Solari és Francesco da Siena florenczi mesterek művei díszítenek. Földszinten az akkori idők ízlése szerint cseppköveket és kagylókat mutató mozaikkal, szobrokkal, domborművekkel, freskoképekkel, mesterséges romokkal és mindenféle vízművel élénkített barlangszerű helyiségek vannak. Symmetrikusan elrendezett számos toldalék a kastélylyal egységes művészeti csoportot képezve a kastély udvarának tetszetős keretűl szolgál.

Kályha a Salzburg városi múzeum vadász-szobájában. Salb Józseftől

Hellbrunnak gyöngye azonban a kert és a park, melyben lépten-nyomon barlangokkal, pavillonokkal és tavakkal találkozunk; majd játszi vízművek szórakoztatnak, majd ismét virág- és gyepszőnyegek gyönyörködtetnek bennünket. A park fölött szép kilátást nyujtó szikladomb emelkedik, melynek árnyas lombjai között leleményesen elrendezett régi faragványok, az úgy nevezett „kő-színház” látványossága lepi meg a sétálót. Az örök ifjú természet e korhadt töredékekkel oly tartósan szép egészszé olvad össze, hogy most két-háromszáz év multán is évenkint több ezer látogató keresi föl és gyönyörködik benne.

A várostól ellenkező irányban elterűlő lapályon emelkedik a hajdani fejedelmek harmadik kastélya, Klesheim. Előkelő barokk ízlésű palota ez fallal kerített park közepén. E kastélyt, mely most Lajos Viktor főherczeg tulajdona, Thun János Ernő érsek 1700 körűl kezdé építeni az általa oly nagyra becsűlt erlachi Fischer terve szerint; utódai folytatták és csak 1740-ben Firmian Lipót érsek fejezte és rendezte be is végleg. Ámbár az utóbbinak Stuart Bernát skót benczés volt udvari építésze, a kastély minden részének összhangzatossága kétségtelenné teszi, hogy erlachi Fischer eredeti tervéhez ragaszkodtak és azt lényeges változtatás nélkűl hajtották végre. Egyszerű, derűlt előkelőség tekintetében Klesheim túltesz Salzburg többi fejedelmi kastélyain, a gazdag és pompás Mirabell kastélyt is beleértve. Különösen kiválik a magas boltozatú középső teremnek és az avval kapcsolatos főlépcsőnek és lépcsőcsarnoknak eredeti és nagyszerű elrendezése.

Szekrény a Salzburg városi múzeum dolgozó-szobájában. Salb Józseftől

Az egyházi fejedelmeknek negyedik, most magántulajdont képező kastélyát kell még megemlítenünk. Ez a város közelében fasorok koszorújából kiemelkedő Leopoldskron. 1736 körűl Firmian Lipót érsek a már említett Stuart Bernát udvari építészszel építteté rokoko ízlésben. Az épület fő formái nehézkesek és tagoltság híján élettelenek; de az ügyesen alkalmazott domború díszítmény bizonyos élénkséget kölcsönöz neki úgy, hogy egész hatásában az említett hiány kevésbbé érezhető, s egészben véve előkelőség jellemzi. Különösen szép a déli homlokzata, melynek képe a vele egyidejűleg készített nagy tó tükrén verődik vissza. Belseje régi leirások szerint egykor gazdag és díszes lehetett; de mindez elpusztúlt, s az egykori pompát ma csakis a stucco díszítmények, a falképek és a ragyogó márvány munkák maradványai sejtetik. A kastély legnagyobb művészi kincse azonban, az 1500 darabból álló képgyűjtemény, már régen szétszóródott a világ minden tája felé. A legnagyobb olasz és németalföldi mesterek voltak képviselve a gyűjteményben. Csupán a művészek arczképeinek gyűjteménye 300 darabból állott és a maga nemében páratlan volt. Bátran mellőzhetjük a környéknek régebbi időből való kisebb kastélyait és falusi lakait. Egyenkint nincs építészeti jelentőségük; a mennyiben tömegük élénkíti a táj képét, annyiban van hatásuk is. Egyikben-másikban fordúlnak elő szép faburkolatok, stucco díszítmények, márvány faragványok és egyéb maradványai az egykori művészi berendezésnek.

Állvány a Salzburg városi múzeumban. Salb Józseftől

A tartományban nem igen találunk említésre érdemes renaissancekori világi építményeket. Ott megelégedtek a régebbi épületek helyreállításával vagy újjá alakításával. Az építésbeli fényűzést és a művészi berendezést ott soha sem ismerték. A tartomány fejedelmei is a fővároson és annak határán kivűl csakis a gyakorlaati czélú építkezés körére szorítkoztak; rendszerint arra irányúlt a figyelmük, hogy ez épületek a szükséget kielégítők és szilárdak legyenek. Művészetről alig lehetett szó. Ha az érsekeknek Rifben, Weitwörthben és a Blühnbach-völgyben volt egykori nagy és híres méntelepeit és úri lakait, a Heudorfban és Kaltenhausenben volt fejedelmi sörfözőtelepeit, vagy még a bad-gasteini és halleini kastélyt, meg a sóbánya nehány épületét megemlítjük: akkor mindent elsoroltunk, a mi jelentékenyebb. Itt is, ott is találkozik egy-egy szerény nemesi lak, vagy kis kolostor, de ezek messze mögötte vannak a főváros építészeti gazdagságának. E tekintetben is nagyon észrevehető Salzburg és az osztrák tartományok közötti különbség.

A renaissance művészet egyéb termékei, melyek nincsenek szoros kapcsolatban az épülettel, csekély maradványokon kivűl mind vagy hamuvá lettek, vagy széthordattak. A mi megmaradt, az nem elégséges arra, hogy teljes képet alkothassunk belőlük a művészeteknek Salzburgban egykori virágzásáról, fényűzéséről. Van egy művészi tárgy, mely a pusztúlást elkerűlte, s melyet itt bemutatni kötelességünknek ismerjük. Ez a Szent-Péter apátsági templom szentélyének két bronz gyertyatartója, melyeket 1600 körűl Farkas Detre érsek ajándékozott a templomnak és melyeket habozás nélkűl a fémművesség legpompásabb alkotásai közé sorozhatunk. Renaissance művészetű formai gazdagságuk, valamint fínom kimunkálásuk egyaránt bámúlatra ragad. Eredetük és mesterük ismeretlen, de az nagyon valószínű, hogy nem Németországban készűltek.

Egyébként elég történelmi bizonyítékaink vannak, melyek kétségtelenné teszik, hogy abban az időben, mikor Salzburgban az olasz művészek játszották a főszerepet, ő mellettük voltak hazai meseterek is, kik úgy a művészetben, mint a művészi iparban jeleskedtek. Tér szűke miatt nem foglalkozhatunk részletesen egyes műveikkel, s csakis nehány általános megjegyzésre szorítkozunk. Thun János Ernő érsek alatt, mint már említők, Salzburgban az Ausztriából való művészek léptek előtérbe, s ott is maradtak, ha ugyan egyáltalában hívtak be idegen művészeket. Erlachi Firscher és Hildebrandt kétségtelenűl számos idegent vittek Salzburgba magukkal. Ott dolgoztak, hogy csak a legkiválóbbakat említsük: Altomonte Bertalan, Gtroger Pál, Fanti Kajetán, Schnmid Márton (másként a kremsi Schmid) osztrák festők; Donner Ráfáel szobrász, Gale Jakab és Bussi Santino stuccoművészek. A stucco-művességben, úgy látszik, még mindig az olaszoké volt az elsőség; így az Erhard-templom és Kajetán-rendi templom pompás stucco díszítményeit Francesco és carlo Antonio Brenno és Antonio Carabelli olasz mesterek készítették. Rottmayr bécsi udvari festőt legalább születésénél fogva salzburginak veszszük.

A Florian-kút Salzburgban. Salb Józseftől

De az említettek mellett számos hazai művészt és művészi iparost találunk, kiknek nagy részök van ama kor művészi alkotásaiban. Götzinger András, Weiszenkircher Farkas és Mandl Bernát szobrászok, Traxl János, Schwäbl János és Götzinger Gergely kőfaragók, Egedacher Kristóf hirneves orgonakészítő, habár nem voltak első rangú csillagok a művészet egén, de minden esetre elismerésre méltó mesterek, sőt művészek a szó szoros értelmében. Az újabb alkotások mind kedvezőbb világításban mutatják működésöket. Ő tőlük kezdve a XVIII. század második felében úgy az egyházi, mint a világi kiválóbb épületek és egyéb művészi föladatok körűl több salzburgi és kevesebb idegen mesterrel találkozunk. Természetes, hogy valamennyien a megromlott ízlés és a divatossá vált tömeges termelés uralma alatt állottak, azért műveik csak részben birnak művészi becscsel.

De azért technikai ügyességök, munkájuk jósága, melylyel nagy, sőt gyakran csodálatosan szabad formák párosúlnak, általán elismerést érdemel. E késő korszak fa és kő faragványai, csont és fém tárgyai, berakott művei ma is gyönyörködtetnek. A városi múzeumban e korbeli művészi kivitelű használati és fényűzési tárgyaknak igen becses gyűjteménye van. A képírásban a hazai művészek kevésbbé remekeltek, azért a művészet ez ágában az idegenek mindig inkább keresettek voltak.

A salzburgi Szent-Sebestyén templom kapujának felső rácsa. Salb Józseftől

A salzburgi vas munkákról különösen kell szólanunk. Úgy látszik, hogy a művészi iparnak ez ága Salzburgban már a középkorban a fejlettség magas fokát érte el. Vannak XVI. századbeli vas rácsok és egyéb tárgyak, melyek valóságos művészi munkák. Első hely illeti a Florian-kútat Salzburg városában. A kút márvány medenczéjét mesterien fűzött rács, mondhatnók, vasból vert csipke szegélyezi, s Guppenberger Farkas oda való lakatos mester műve 1583-ból. Még nagyobb technikai tökéletességet és művészi díszt értek el a barokk és a rokoko ízlésű vas munkák, melyeket az újabb időben ismét kezdenek méltányolni. A megmaradt számos emlék közűl csak a nagy álló és fali gyertyatartókat, a kútakat kerítő és egyéb vas rácsokat említjük meg. Különösen remek vas művek vannak a székesegyházban, a Szent-Péter apátsági, a polgári kórházi plébánia-, a Mariaplain és a Szent-Sebestyén templomokban. Egyszerűebbek, de gyakran igen szép rajzukkal föltűnőek az úgy nevezett felső rácsok, így a palota kapujának boltívében és a Szent-Péter temetőnek számos árkádjában; sőt akárhányszor szerény polgári házakban is találkoznak. Nem szenved kétséget, hogy valamennyi hazai eredetű.

Vas rács a Szent-Péter temető árkádjában Salzburgban. Salb Józseftől

A souverain érsekségnek a XVIII. század végére eső utolsó korszakából még néhány művészről kell említést tennünk, kiknek művei becsületére válnak Salzburgnak. Hagenauer János és Farkas fivérek állanak első helyen. Az egyik a maga idejében ünnepelt és nagy elfoglaltságú festő és vésnök, a másik pedig építész volt. Salzburgban különösen két alkotás őrzi nevök emlékét. Mind a kettő közös művük s egyaránt jelentékeny. A Szeplőtlen-Szűz emlékoszlopa a székesegyház terén 1774-ben állíttatott föl; nagyszerűen kigondolt emlékszerű alkotás márványból és ólomöntvényből, életnagyságot meghaladó öt alakkal; a másik a Zsigmond-kapu, melynél a szikla áttörését Farkas fejezte be, díszítményét pedig 1770 körűl fivére, János, készíté. Ez utóbbi később császári udvari szobrászúl és a vésnökiskola igazgatójáúl Bécsbe nyert meghívást, a hol 1810-ben meghalt. Tanítványa volt Matzenkopf Xav. Ferencz cs. kir éremmetsző és vésnök, utolsó sarja a hasonló nevű salzburgi művészcsaládnak, mely a kitűnő veretű salzburgi érmek által a múlt században egész Németországban általánosan ismeretessé vált.

Végűl utolsónak megemlítjük Nesselthaler András (1748–1821) salzburgi udvari festőt. Születésére nézve bajor, de 1789-től haláláig Salzburgban működött; igen termékeny volt; olajfestményei és freskoképei elismerésre méltók; de különösen kiválóak viaszfestésű képei. Jeromos, az utolsó uralkodó érsek, különösen azért hívta meg Nesselthalert Salzburgba, mert a képírás e technikájában, melyet Olaszországban mesteri tökéletességig elsajátított, kiváló művész volt. Az érsek viaszfestésű képeinek gyűjteménye, melyet Nesselthaler állított össze, s melybe ő körűlbelűl 60 képet festett, a maga nemében páratlan volt. Nem tudni, hova lett e gyűjtemény; a rezidencziában csak nehány darab van meg belőle. A mester többi művei közűl is csak nehány oltárkép maradt meg Salzburgban.

Új kor.

Az elernyedt renaissance vége, a merev formaság, azzal a nehány alkotásával, melyre még alkalma nyilt, meglehetősen keveset alkalmatlankodott Salzburgban. Jeromos herczeg-érseknek nem igen volt kedve az építéshez; számító és takarékos fejedelem létére megelégedett azzal, hogy helyreállította, javította és befejezte az elődeitől rámaradt gazdag építészeti örökséget. Jelentékenyebb új építményt nem emelt. Az 1803-ban végrehajtott saecularisatio véget vetett uralkodásának és avval együtt az ezer éves egyházi uralomnak is. Ezt mintegy a lenyugvó nap utolsó sugarainak világítása, 1806-ig Ferdinánd egykor toskánai nagyfejedelemnek, mint salzburgi választófejedelemnek uralkodása követte, mely szerencsés volt, de sokkal rövidebb, semhogy valami nagyobbat alkothatott volna; ezután sokáig tartó viszontagságos háborús idők következtek; Salzburg városát és a tartományt barát és ellenség egyaránt megsarczolta és sanyargatta; ehhez járúlt az uralom gyakori változása úgy, hogy a közállapotok alapjukban megrendűltek és lehetetlenné vált, hogy a lakosság magát összeszedje. Ez állapotok ismertetése a történelem keretébe tartozik. A helyzet csak 1816-tól kezdve szilárdúlt meg, midőn a tartomány, bár jól megnyirbálva, mint „Salzburg herczegség” végleg az osztrák monarchiába kebeleztetett. Ekkor a Habsburgok szelid kormányzása alatt föléledt a jobb napokkal kecsegtető remény is. De sokkal nagyobb volt a kimerűltség, semhogy e jobb napok azonnal beköszönthettek volna. Különösen Salzburg városa sokáig sínylette az átélt viszontagságokat. A balsors ezt legkeményebben sújtotta; jóléte és keresete megsemmisűlt. Egy tartomány fővárosának, egy fényes egyházi fejedelmi székvárosnak rangjáról szerény kerületi várossá sülyedve, rég megszokott és bő jövedelmi forrásaitól megfosztva a csöndessé lett város erődítményei mögött éveken át örömtelenűl, félig elszunnyadva tengődött. Tágas tereit fölverte a gaz. Hogy a nyomor teljesebb legyen, 1818-ban kiütött a már többször említett tűzvész, mely a város Salzach jobb parti felének nagy részét elhamvasztotta, s a mit a tűz megemésztett, azt terv nélkűl és szegényesen állították helyre úgy, hogy még a negyvenes évek elején is voltak egyes romok.

Könnyű belátni, hogy ilyen állapotok között Salzburgban szó sem lehetett újat alkotó tevékenységről az építés terén. Ehhez járúlt még, hogy a várost, mint megerősített helyet, az építés tilalom is korlátozta; de az építkezés e nélkűl sem nyert volna nagyobb lendűletet. Hiányzottak hozzá a legelső föltételek: a kedv és a pénz.

De nem tekintve a szomorú okokat, Salzburg e pangással végre is nem sokat veszített; hisz ugyanez idővel egybe esik a művészet és kivált az építés mély hanyatlása a merev klassziczizmus, melylyel kifogyott a renaissance végső életereje; az utána következő évtizedekben átalán keveset építettek és a mit építettek, azzal is tájékozatlanúl tapogatóztak; annyira hiányzott a művészet és a formák iránti érzék, hogy az ma szinte megfoghatatlan. E korszak Salzburgban sem alkothatott volna kiváló műveket. Azokból a siralmas épületekből, melyek oly nagy városokban, mint Bécs és München keletkeztek, következtetést vonhatunk, hogy félre eső kis városoknak mi jutott volna. E tekintetben eléggé világos bizonyítékunk van abban is, a mit a leégett városrészben fölépítettek; szinte örűlni kell, hogy legalább a régi építészeti emlékek érintetlenűl estek át e válságos időn.

Csakis századunk közepe felé kezdett Salzburg ismét föléledni. ehhez mintegy bevezetésűl szolgált Mozart emlékszobrának fölállítása 1842-ben, a mi egyszersmind útmutatásúl szolgálhatott, hogy a városnak az elmúlt fejedelmi pompáért a kárpótlást, s általán jólétét mely irányban kell keresnie. Lassankint az építés terén is mutatkoztak az ébredés jelei, s ekközben a német művészet is kezdett újjá éledni. Befejezésűl ismertetni óhajtjuk ez újabb kor tevékenységét, mely félénk próbálgatásból indúlt ki, s utóbb a nagy múlthoz méltó örvendetes eredményt ért el.

Mintha csak a régi fölfogás uralkodott volna: Salzburgban ezúttal is a templomépítés járt elől. Már az ötvenes években úgy Salzburg városában, mint a tartományban kezdettek új templomokat építeni és régieket átalakítani; mindannyin az újra fölélesztett román és csúcsíves művészet formái jutottak érvényre. Akkoriban e formák uralkodtak és az egyházi építészetben ma is ezek uralkodnak. A Pongaunak St.-Johann nevű helységében 1856-ban, miután a régi templom leégett, csúcsíves művészetű nagy plébániatemplom épitéséhez fogtak s azt több fennakadás után és az eredeti terv lényeges megváltoztatásával húsz év múlva be is fejezték. Egyidejűleg a saalfeldeni plébániatemplomot román bazilikává alakították át. Ezeken kivűl több kisebb templom épűlt, de különösen sok templom alakíttatott át csúcsívessé; ez a tevékenység mai napig megszakítás nélkűl tart. A templomokban egyébként is gazdag kis tartományban ez évek alatt részben egészen új, részben régiek helyén 17 újított templom épűlt, melyek közűl 5 a városra esik. Különösen megemlítendők a bad-gasteini és a Pinzgauban a brucki, végűl Salzburgban a Szentszívről nevezett templom; mindannyi Schmidt Frigyes báró bécsi székesegyházi építőmester és építészeti főtanácsos által tervezett szép csúcsíves épület. Salzburg és Bad-Gastein evangelikus templomai szintén említésre méltók. Fölösleges mondanunk, hogy ezeken kivűl számos templomot állítottak helyre részint jól, részint roszúl. Nem érdektelen a legújabban megkezdett és a befejezéshez közel álló Szent-József menedékház temploma a város szomszédságában. Ez az egyedűli, mely a középkori művészet divatja daczára renaissance formákban épűlt és mintegy jelzi az egyházi építészetnek visszatérését e művészethez, melyet azzal szokásos rágalmazni, hogy egyháziatlan.

A világi építkezés, mely különösen a város környékére esik, valamivel későbben indúlt meg, de aztán annál nagyobb, szinte váratlan lendűletet nyert. A lökést erre oly események adták meg, melyek egyébként is kedvező jóslatúak voltak úgy a városra, mint a tartományra nézve. Ugyanis 1850-ben Salzburg herczegség önálló koronatartománynyá tétetett; ennek következtében Salzburg városa helyi kormányzattal biró tartományi főváros rangjára emelkedett. 1860-ban megnyilt a vasút Bécs és München felé, továbbá föloldatott a város megerősített helyek korlátai alól, s ennek folytán az árkokat betöltötték, a sánczokat és az útban álló fölösleges kapukat lebontották, tervszerűen szabályozták a Salzach folyót és partjait kiépítették. A bilincseiből fölszabadúlt város ekként tért nyert és új életre ébredt. Ehhez járúltak az uralkodó bőkezű adományai, a város barátainak és pártfogóinak erélye és nagylelkűsége, a polgárság egyetértő működése és végűl – last not least – az idegeneknek eddig ismeretlen, s most évről évre növekvő forgalma. A mi két évtized alatt alkottatott, az valóban bámúlatos, kivált ha az előbbeni pangást és az eszközök gyér voltát tekintjük. A gyakorlati czélú számos és részben költséges községi épületeken kivűl – mert e téren is sok mulasztást kelle pótolni – nagy terjedelmű, művészi becsű, sőt mondhatni, emlékszerű épületek emelkedtek. Csak a legjelentékenyebbekre szorítkozva megemlítjük az előkelő izlésű gyógyépületet, az úszóházat, a különféle fürdőket, a községi iskolát, a nemes barokk izlésű műcsarnokot, a bazárt és több vendégfogadót. Egyidejűleg nehány egyházi testület vallásos és jótékony czélú tekintélyes épületeket emelt. Ezek sorát mintegy száz és részben fényűzéssel épített lakház és két óriási nagyságú bérpalota egészíti ki, melyek azonban méreteiknél fogva inkább illenének a bécsi körútra. A Salzach folyón kőből és vasból négy híd is épűlt, az Untersbergnek Fürstenbrunnen nevű ismert forrásából pedig nagy bőségben kitűnő ivóvizet juttat a városba a vízvezeték, mely valóságos remekműve a hydrotechnikának. Ezek a legújabb időnek említésre méltó vívmányai. Ha végűl számba veszszük a város környékén keletkezett nyaralók és egyéb épületek sokaságát, nagyítás nélkűl mondhatjuk, hogy Salzburg az utolsó három évtized alatt az építészet harmadik virágzási korát élte meg, mely merőben különbözik ugyan az előbbiektől, de termékenységre nézve nem áll azok mögött. A legutóbbi virágzás idejében különösen a polgári házat fejleszté ki az építészet és pótolta a régi Salzburg által hagyott hézagot. Ez a tetszetős, vidám külsejű új alkotás oly jó összhangban van a réginek komolyságával és méltóságával, hogy a gyönyörű vidéken fekvő megifjodott város igazi gyöngy Ausztria és Németország városai sorában. Ötven évvel ezelőtt bizonyára nem is álmodta, hogy ilyen életre fog ébredni.

A Salzburg városi új temető előcsarnoka. Bernt Rudolftól

Az élők után keressük föl a holtakat. Salzburg újabb alkotásai között talán a legszebb, de minden esetre a szó szoros értelmében leginkább emlékszerű az új községi temető, melyen a nemes művészetű építészet a szép fekvéssel lélekemelő hatású egészszé olvad össze, és mely egészen elkészűlve, a legszebb temetők közé fog tartozni német földön. A város gyarapodásával a régi és az egészségi követelményeknek épen nem megfelelő temetők annyira megteltek és a házak közé kerűltek, hogy új kellő távolságban fekvő, elég nagy és minden tekintetben czélos berendezésű temető létesítése mellőzhetetlen kötelességévé vált a városnak. A hatóság nagy költséggel ugyan, de szerencsésen tett eleget e kötelességnek. A terjedelmes temető alakja négyszögű, oldalai enyhén kidomborodnak, homlokzatát oszlopsor díszíti, a sarkokon pavillonok emelkednek, középen pedig magas boltozatos csarnok szolgál főbejáratúl, mely tiszta renaissance művészetű építmény, változatos, de természetes színű téglából. Fehér márványból és gránitból épűlt nyilt lépcső és nagy ívben kerűlő kocsiút vezet föl az előcsarnokhoz, melyet vasból kovácsolt pompás művű rácskapu zár el. A főkapu előtt és ültetvényekkel díszített tér közepén a hatalmas obeliszk belgiumi gránitból, az 59-ik számú házi ezred elesetteinek emlékére 1882-ben állíttatott föl az ezred kétszáz éves jubileuma alkalmával. Fölösleges megemlíteni, hogy a temető lassankint megtelik különféle alakú és nagyságú síremlékekkel, melyek között művészi becsűek is találkoznak.

A Salzburg városi új temető rácskapuja. Salb Józseftől

Az eddig követett tervhez ragaszkodva, befejezésűl még egy pillantást vetünk a tartományra. Örömmel veszszük észre, hogy újabb időben ott is, de kivált azon vidékeken, melyeken vasút halad át, fokozódott az építési tevékenység, s nemcsak templomok, hanem inkább világi épületek emelkednek. A tartomány gyönyörű vidékein nyaralók, alpesi lakok, vadászházak és vendéglők épűlnek. Vannak köztük szépek, sőt helyenként, mint Bad-Gasteinban, Zell am See-ben nagy szabású és ízléssel berendezett épületek is, melyekben a művészetnek is van része. A vasútak és az országútak az ötvenes évektől kezdve folyton szaporodnak és vonalaikon az építés ez ágához tartozó nem egy érdekes művet láthatunk. Salzburg, nemkülönben Hallein és Bischofshofen környékén ipari czélokra szolgáló nagyobb építmények is vannak.

Újabb időben keletkezett nagyobb szabású és művészi értékű nehány kastélyt kell még megemlítenünk. Ezek: a gróf Arco-féle Anif kastély Salzburg és Hallein között, továbbá a herczeg Lichtenstein-féle Fischhorn kastély Zell am See mellett a Pinzgauban. Hasonló nevű régebbi kastélyok helyén a középkori, illetőleg csúcsíves kori várkastélyok mintájára egészen újonnan épűltek, s gazdag fölépítésüknél, festőien élénk csoportosításuknál és pompás fekvésüknél fogva valóságos díszei a vidéknek. Ha ez áll az Anif kastélyról, melynek szép alakját egy nagy tó tükrözi vissza, még inkább elmondhatjuk a Fischhorn kastélyról, mely Schmidt Frigyes bécsi székesegyházi építőmester műve. Ha a kettőt egymással összehasonlítjuk, azonnal észreveszszük, hogy a negyvenes évekhez képest, a mikor az Anif kastély épűlt, mennyivel jobban megértik a csúcsíves művészet formáit; abban az időben még nem találkozott olyan építész, mint Schmidt Frigyes. Hány pompás fekvésű, romba dűléssel fenyegető régi kastély van még, mely epedve várja a szerencsét, hogy találkozzék ilyen építtető és ilyen mester!

Salzburg helyesen teszi, ha gondosan és szeretettel ápolja régi épületeit és egyéb művészeti emlékeit. Egyéniségének sajátos jellegét adják meg azok és együttesen, ha egyéb haszonra nem tekintünk is, oly becses mintákúl kinálkoznak, hogy serkentő és termékenyítő hatásukat a legkedvezőtlenebb körűlmények között sem fogják egészen elveszteni. Ez emlékeknek köszönhető, hogy a művészet és a művészi ipar Salzburgban még ma is, noha a régihez képest szerényebb, de azért nem elszegényedett otthonra talál. A mit a hajdani papi székváros a helyzet átalakúlása folytán e tekintetben elvesztett, az más irányban örvendetesen pótoltatott. A város és a tartomány általános föllendűlése, a miről az imént szólottunk, az építészet mellett a művészi foglalkozás minden ágának hasznára vált. A kormány egy gazdagon javadalmazott állami ipariskola által gondoskodott a sokáig nélkülözött művészi és ipari oktatásról, minek jótékony hatása már is mutatkozik. Az a buzgalom, melylyel az egyházi körök építenek és az épületeket helyre állítják, az állami, tartományi és községi tekintélyes épületek, a művészet legmagasabb és magas rangú pártfogói, kik Salzburgban tartózkodnak, minden irányban tevékenységre ösztönöznek és előmozdítják a haladást. Makart Jánoson, Salzburg lángeszű szülöttjén kivűl, kinek művészi fejlődésénél fogva München és Bécs a hazája, még akárhány tizsteletet érdemlő mestert említhetnénk, kikkel a város dicsekedhetik. – Adja az ég, hogy a művészet és ipar mostani virágzása mennél állandóbb legyen Salzburgban!

A Fischhorn kastély Zell am See mellett. Nedelkovits Andrástól

Bernt Rudolftól

Régi népviselet Salzburgban.