Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Salzburg népe.

Salzburg népe.

Falusiak régies viseletben. Mayr Károlytól

Népjellem, viseletek, szokások, erkölcsök és mondák. Zillner Ferencztől, fordította Lehr Albert.

A salzburgi inkább magába zárkózott, kevéssé vidám és eleven, a zajtalan és fényűzés nélkűli egyszerű családi élet kedvelője. Többnyire csak mások indítják őt ismerősök társaságában az öröm és jókedv élénk nyilvánítására. E tartózkodásnak nem kedélyhiány az oka. Abból a komolyabb életirányból származik, mely hegyi népek tulajdona, továbbá a kereset nehezebb és korlátoltabb viszonyaiból, végre az ügyesebb társalkodási formákkal való ösmeretlenségből, melyet a nagy közlekedő útaktól, a gazdag folyómelléki tartományoktól messzebb eső vidékeken találni.

Hegyhatárok és völgységek változatos életmódokra szorítják az embert. Az elzárt Abtenaunak és Grossarl keskeny havasi völgynek csendes, takarékos lakója különbözik a többnyire szálas termetű lungauitól, ki völgyi otthonját tavaszonként gyakran elhagyja s állatherélő örökölt ügyességével másfelé talál keresetet. A Goldeck körűli napsütötte dombvidék vidor, elmés emberfajt táplál s a gasteini az idegenekkel való bánásban századok óta nagyobb gyakorlottságra tett szert. Terjedelmes havasi gazdaságaira nézve a pinzgaui különbnek tartja magát a szemes pongauinál s nem egyszer hánytorgatja testi erejét és birkózó ügyességét.

De mindenfelé kifakad a kedély mélyéből a vallásos irány, mely az egyházhoz ragaszkodásban, az ünnepek lelkiismeretes megtartásában, a jó házi erkölcsben, a szülők és gyermekek közötti viszonyban nyilatkozik. Zúgolódás nélkűl zarándokol a templomlátogató több órajárásnyira sokszor derékig érő hóban félre eső völgyzugolyokból, hova a lelkész néha lóval se képes elvergődni. S mily áldozatokat hoz a köznép többnyire csekély erejéből templomépítésre, kegyes intézetekre, társúlatokra s egyéb vallásos egyesületekre! Számos egyházi társaságok, szegényházak, szövetkezetek, pénzalapítványok, melyek részben a régi fejedelmek kezdeményezésével alapúltak, az új-kor jótékony egyesűletei bizonyságot tesznek a keresztény felebaráti szeretetről, s a nép ezen önsegítségének elég gyakran csak a tartomány szűkös körűlményei szabnak határt. Ősrégi szokás a teljes divatjában lévő segélynyújtás új építkezésnél és tűzesetek után.

A szülőföld és haza szeretete élénk s a legkülönbözőbb módon nyilatkozik. A raurisi „vidékre” megy, ha fennvölgyéből leszáll a szomszédos nagyobb és mélyebb Salzach-völgybe; a grossarl-i a másunnan bevándorlottakat így nevezi: „von alspa her” (gyütt-ment). Érthető, ha a salzburgi külföldre is magával vitte szülőhazája szeretetét s ott örömmel beszélt az ország szépségéről. Még ma is sokat tudnak beszélni a salzburgi kivándorlottak utódai Georgiában szülötte földjük ásványban dús hegyeiről, havasairól és pisztrángos patakjairól, s a „salzburgiak”-at kissé furcsa szokásaik mellett is a legderekabb embereknek tartják Georgiában. Hegyi tájékokon, hol gyér a közlekedés, jobban megmaradnak s nyilvábban feltűnnek a helyi szokások, mint síkföldön, s a szomszédok előtt nem ritkán csúfolódás tárgyai. E kissé fennhéjázólag hangzik a pinzgauinak ez a mondása:

„Stuhlfelden ritkítja párját, Mittersill meg már királyság”

a pongaui viszont „pinzgaui tánczingerlő”-nek csúfolja őt. A falutornyán túl nemlátást és a világban járatlanságot „harangjátékos gyerekek” névvel gúnyolják, meg avval, hogy rájokfogják az abtenauiakra, hogy Gollingba mentek ládára szedni s úgy vinni haza a napvilágot, s a lungaui zederhausiakra, hogy a Tauerntől visszafordúltak, mert azt hitték, ott a világ vége.

Élénk jogérzet, igazi becsületesség a salzburginak sajátja; egyenes és őszinte gondolkodásában egynek érzi magát országával, nem igyekszik a terhet mások vállára hárítani. Habár régebbi időkben szenvedett vagy képzelt jogtalanságot nem mindig akart báránytürelemmel elviselni s peres ügyekben sokszor húzamosan fegyverben állott, de újabb időben mégis megtanúlta, hogy fegyveres ellenállás nem törvényes út.

Templomba menetel télen messze tanyákról. Mayr Károlytól

Már a tartomány fölosztása, melyet mai napság politikainak nevezünk, e század elejéig a régi népjogokon alapult. A mai községek helyett a tartomány ezekre volt osztva: Schrannen, Zechen, Rügate, Rotten, melyekből a birói községet évenként kétszer fölszólították a „Rugmänner”-ek, hogy a nyilvános törvénylátásra (Taidinge) megjelenjenek. Nem egyebek voltak ezek, mint a régi, úgy nevezett „ungebotene Dinge” melyek az esztendő bizonyos szakában tartattak. Ott ült a törvénykezés elnöke, kezében törvénypálczát tartva, s kérdezte a gyűlést (Geding), vajjon ideje-e kézbe venni a pálczát s törvényt látni és ítéletet tenni ősi szokás szerint. Az igenlő feleletre más kérdések következtek, melyek a törvénykezés határainak pontos megszabására vonatkoztak: földbirtokot, örökjogokat, a gyűlés előtt való megjelenés törvényes akadályait s egyebeket illettek. Azonkivűl telepedésekről, vásár-, vadászjogokról, gonosztevők üldözéséről tett jelentést a szóló vagy „procurator”. Így minden ügyről-bajról tudomást szerzettek, melyeket évközben az illetékes törvényszék előtt el lehetett intézni, s biró, panaszos vagy vádlott nem takarózhattak a törvények nem ismerésével. Végezetűl újabb fejedelmi rendeleteket olvastak föl. Gonosztevők fölött a fejedelmi felső törvényszékek itéltek. Az 1802-diki évben tartották az utolsó efféle „Taiding”-okat.

A havasok lakosa, könnyű átlátni, más mértékben edzi meg testét az idő ellen, mint a dombvidéki vagy síkföldi lakos. Erős mellre, ép tüdőre, hatalmas izmokra és karcsú testre van szüksége, hogy kibírja a hegyi erdőn a favágó erőfeszítéseit, kit néha ötven méternyire is lebocsátanak a szorosba, hogy az összetorlott fatörzseket és hasábokat megszabadítsa, továbbá a zergevadásznak, a hegyi széna gyűjtőjének s télen hazaszállítójának, s az eltévedt barmokat kereső havasi pásztornak a veszélyes fáradalmait. Feje ne szédűljön, veszedelmekkel ne törődjék, higgadtságát sohse veszítse el. Valamikor azt mondogatták, hogy egy tuczat faustenaui favágónak több sebforradás van a testén, mint egy zászlóalj, háborúból hazatérő katonának. Most is emlegetik azt a tutajost, a ki a megtámasztott fatörzsek közűl sehogy sem tudván kiszabadítani a lábát, azt levágta s úgy aztán ismét felhúzatta magát a hasadék mélyéből. Csak a hideg meggondoltság kerűltette ki a két lavina közé szorúlt hegyfelügyelővel az eltemettetést vagy az éhhalált.

Az egész birodalomban Salzburgban (és Karintiában) házasodnak legkésőbben, s részint ez is az oka a lassú népesedésnek. A szükségképen korlátolt öröklés a parasztjószágokban, a gazdasági állapotok kövekeztében régóta kevesbedő száma az önálló birtokosoknak, az öröklött birtokok eldaraboltatása, a szerzésre való alkalom hiánya, a kis-ipar pangása mezővárosokban, mindez akadályozza, a lakosság ifjú sarjadékát, hogy nem léphet házasságra elégséges kereseti források alapján. Ennek szükséges következménye a törvénytelen gyermekek nagy száma, csalódott remények és a tébolyodottság módnélkűl gyakori volta a nőnem között. De azért a törvénytelen anya nem ritkán egy második kérővel a házasság révébe jut. Bolondjában kötött házasságok, vagy az úgy nevezett kolduslakodalmak, melyeknél a házasfelek kétséges keresetből élnek, jóformán csak bevándorlottak közt fordúlnak elő, a salzburgi őslakos szégyenli az olyat s ezt a mondást alkalmazza rá, mely a házassági folyamodás formulájába van öltöztetve: „Gar schön bitten, heiraten lassen; die Kinder schon fleissig in Bettel schicken (werden wir).” („Kérjük alássan, hadd keljünk össze; majd elküldjük rendesen a gyerekeket koldulni”).

Egy szakadékban dolgozó favágó. Mayr Károlytól

Viselet. – A salzburgi érsekség századok óta, ha nem is elzárt, de külön életet élt. Magas hegységek közti fekvése és egyházi kormánya több irányban megtartó erejűeknek bizonyúltak. Hogy is maradhatott volna meg különben a nyelvjárásban annyi ó-felnémet szóalak, mondákban és szokásokban annyi ősrégi időkre emlékeztető vonás!

Nem tekintve az udvari és díszöltözeteket, melyeket azelőtt is, ma is állandó minta szerint készítenek, a múlt és a mostani század nyolczvanas éveinek parasztviselete és városi ruházata mindenekelőtt a vételforrásokban különbözik. Akkoriban hatodfélszáz takács volt a tartományban; akkoriban még az abaposztót majdnem közönséges népviseletnek lehetett tartani, gyapjat és lent otthon fontak.

Mily változatos és sok színű képe volt a népnek még az utolsó uralkodó érsek, Hieronymus idejében a hódolati bevonúlásnál, egy palástünnepen a székesegyházban, nagypénteken, úrnapján, egy lakodalmi meneten, vagy temetésen! Azok a színes díszkabátok és köpenyegek, egyetemi rector és dékánok más-más színű vállköpenyegekben, fekete köntösű tanácsurak, a két polgári városi-zászlótartó, lovasság és tüzérek, a deli udvari trombitás, a testőrség, stb., mind különféle színű ruhákban, kurta vagy hosszú mentében, harisnyában, czipőben, csizmában, paszományosan, sujtásosan! Látni lehetett a csudálatos gyászöltözeteket, széles lapos kalapokat, melyekről fekete fátyol csüngött alá, hosszan lelógó parókákat, az arcz alsó felét feketébe burkolva! A nemes-apródokat spanyol divat szerint világospiros selyemben és bársonyban, vagy sötétvörös német öltözetben! Azután az egyházi rendeket fehér, vörös, kék, sárga, fekete csuhában, hajadon fővel, vagy az egész fejet csúcsos kápába burkolva úgy, hogy csak a szemök látszott, a vezeklőket keresztet víve vagy hátukat korbácsolva, lábukon lánczot hurczolva, másokat kiterjesztett karral imádkozva, a fehér szárnyakat öltött csilingelő ministransokat!

Más idők, más szokások! Alig különbözik már az úr a szolgától, az asszony a szolgálótól, a mester a legénytől, kit segédnek nevez! Hová lett a „salzburgi főkötő”-je a polgárasszonyoknak, melyeket még anyáink és nagyanyáink viseltek? Mily szerény és régies volt ellenben a parasztasszonyoknak fekete „búbos fejkötő”-je (Berghäublein), a fekete csipkebetétű s az „Ohrkäpplein” nevezetű fejkötője a kisebb polgárnőknek és napszámosasszonyoknak! Most a bécsies divatkalap, a csipkés vagy vattázott fejkötő, a kapüzson vagy csuklya, faluhelyen a nagy fekete selyem vagy gyapjú fejkendő lépett helyükbe, melyet hátúl kötnek meg úgy, hogy a két vége hosszan lelóg. A sárga nemezkalap, mely Pinzgauban volt divatos, láthatatlanná lett; a szalmakalap („Geinzei”), melyet hajdan még lakodalmakon is hordtak, munkásviseletté sűlyedt. A lehajtott széles karimájú csúcsos nemezkalapokat, az előbbiek utódjait, férfiak és asszonyok nehezellették, majd fönt szűkebbeknek, majd alacsonyabbaknak kell lenniök; a nemez finomodik, egyszer sima, másszor bolyhos legyen; a karimát majd keskenyebben, majd szélesebben, elállva vagy felhajtva viselik. Néhol a kalapot egyenesen teszik a fejükbe, másutt hátrább nyomják, mi által arcz és tartás nagyobb önérzetet mutat.

Minthogy a durva vastag szálú házivászon mind ritkábbá válik, ilyenből sem alsó, sem felső inget (Glenkapfoad, Hansei) már nem igen viselnek, magok ezek a nevek is feledésbe kezdenek menni. Faluhelyen és városban is viselték a nyak köré többszörösen tekert „fátylat” (Flor), melyet elől ezüst filigrán csat tartott össze. Ezt kiszorította a színes, virágos selyem nyakkendő és a nyakláncz. Amazt a mellen keresztben egy gyűrű tartja össze, s a két végét vagy kivűl erősítik a derékfűzőhöz, vagy beledugják abba. Mióta a filigrán fejű hajtűt még csak a hegységek völgyeiben hordják s a fátyolcsatt kiment a divatból, a 7– 9 soros, elől gyöngyös kapcsú ezüst nyakláncz, továbbá az új divatú melltű teszi a női dísz két fődarabját, mert a fülbevaló nem igen van elterjedve falun. Lajbit, dolmányt, vállat s a nyitott vagy összeérő spenszer alatt mellényt vagy corset-et különféle változatban viselnek.

Perkalenö Örmling, a rupfanő Pfoad, Dö Spitz’ müss’n sein a zwerchö Hand broat; Und ’s Mieda nöt z’lang, Nöt z’kurz und nöt z’drang, Weil d’Sadlross a leichta gehnt, Wann’s gut aufg’sadlt send. Ist ’s Mensch bei an Bauan oda bei’n Wirth, Muss’s Miedaleibl sein schön ausgarnirt, Da Spensa schen kloan, Aft is a’, wie’r i moan; Und’s Kitei nöt z’lang, Aft sicht ma’r an Gang.

Perkál újjas, házivászon ümög, A csipkéknek egy arasznyi széleseknek kell lenniök, A fűző ne legyen igen hosszú, Se igen rövid, se igen szűk, Mert a nyerges lovak is vígabban mennek, Ha jól fel vannak nyergelve. Ha a leány egy parasztnál vagy gazdánál van, Fűző lájbijának szép fodrosnak kell lennie, A spenszernek szép kicsinek, Így van aztán, a hogy én gondolom, És a szoknyának nem igen hosszúnak, Így látszik a járás.

Gastein, Zell, Saalfelden mezővárosokban a polgárasszony sokat tart még az ő takaros és ünnepi alkalomkor gazdag öltözetéről, melynek részei: alacsony, széles karimájú, fekete szalma- vagy nemezkalap arany zsinórral és rojttal, karimáján virágos selyemszalaggal beszegve; virágos selyem mellkendő és sötét vagy világos kötény; alsó „rékli a derékfűző alatt, csuklóig érő újjakkal, felső „rékli” a derékfűző fölött dúdos újjakkal, mint ünneplő köntös, végre bokáig érő ránczos szoknya, fehér pamutharisnya, kivágott, vagy kötőlékes czipellő. Ezekhez járúl még a hajtű, nyakláncz s többnyire egy melltű is. A St.-Wolfgang-tó mellékén télen nyúlszőr harisnyát is hordanak. Az övet egészen elhagyták; legtovább divatozott Lungauban és Thalgauban, Lambrechtshausen táján, még pedig menyekzőkön; azon lógott a kötőtűtartó vagy gyapjúfésülő; az örömanyák zsebkést hordtak rajta. Ezek az övfüggelékek a térdet verték s vagy száz esztendeje, hogy kimentek a divatból. Fátyolcsattok, nyaklánczkapcsok, tűfejek honi ipar termékei, mely ma is virágzik. Ezeket a formákat műtárgyakat gyűjtő nők erősen vadászszák.

A férfiviselet veres, sárga, barna virágos „pruszlik”-ait, a zöld, sárga, veres, kék nadrágtartókkal (Hosenkrachs), körűlbelűl negyven éve, hogy kiszorították a virágos selyem „lajbik” vagy mellények, melyeken alúl van a nadrágtartó. A síkföldi könnyed férfikabát, föl egész a vállig nyitott hosszú szárnyával, álló gallérával s két sor lapos ezüstgombjával – a régi fejedelmek pénzdarabjai – körűlbelűl 1848 óta, „mikor a nagy vihar volt”, láthatatlanná lett. Alig akad már egy-egy komoly méltósággal lépkedő hegységi paraszt gazda, a ki hosszú barna honi abaköntösben, alacsony álló gallérral, gomb helyett kapocscsal, jelenik meg a tartománygyűlés megnyitásán. A pruszlik vagy a pőre ing fölött ezelőtt közönségesen a honi kelméből való gallértalan darócz mellest viselték, nyakban vékony bőr- vagy bársonyszegélylyel, rövid újjal, gombok helyett kapcsokkal. Ezt az abaköntös-félét ma már csak ünnepi meneteken használják, mikor is még ragaszkodnak a régibb nemzeti divathoz. Ha városi kirándulók és hegymászók úy nevezett alpesi gúnyába bújnak, úgy nevezett „Lodenjoppe”-juk csak alig hasonlít a régibb hegyiviselethez. Ki merészelt volna hajdanában zergeszakállt tűzni a kalapjára más, mint a kitanúlt és szegődött vadász? Legfölebb egy-egy hetyke előtánczos valami lakodalom, ha a vadász épen másfelé járt. Rozmaringbokréta, ruta, havasi gyopár vagy rózsa ékesíti a kalapot. Egy-két, ha pedig nagy a negédesség, három kakastoll leng a kalapon; ezeket, ha hátra vagy egymás felé lengenek, nem bántja senki; de, ha előre hajladoznak, elcsenésre csábítnak mindenkit, a kinek a foga ilyenekre vásik.

A darócz-, kétnyüstös- vagy bőr- „térdnadrág” már csaknem mindenfelé házi vagy dolgozó vsieletté sülyedt; a gasteiniak szép bársony szegélyű selyem nadrágjairól még ma is beszélnek az unokák. A jobb nadrágzsebben tartott kés- és kanál-tok és fenkő is a kurta nadrág sorsára jutott. A verekedő vasgyűrű pedig a törvény szeme elől mélységes homályba vonúlt vissza. Azok az idők jóformán elmúltak, mikor még ez járta:

„Ütni egy vasgyűrű, lődözni egy puska, S szeretni egy lyányt a helyre-legény jussa.”

Eltűnt egyszersmind a hosszú bőrnadrág a késtokmánynyal, a bőrszeletekkel és pávatollal levarrott „hasöv”, végre a vásározó parasztok, kocsmárosok, kalmárok és marhakereskedők tüszője („Geldkatze”). A bokáig érő rövid kapcza is már csak munkaközben használatos.

Az alacsony, keskeny karimájú, félkemény nemezkalap, a zeke, a hosszúdad kabát, a hosszú posztó nadrág falusi viseletté válnak. A zekéken látni még félkerek vagy makkformájú sűrű ezüst gombokat. A bőrből vagy disznóhólyagból készűlt bugyelláris helyébe a szakaszokra osztott erszény lépett. A zöldmázas, sárgarezes kurta makrapipa helyét az erezett ulmi, vagy még inkább a festett porczellánpipa foglalta el. Ez az ezüstrezű pipa lánczostúl, a nehéz ezüst óraláncz lógó csecsebecsével, némelyik hazavénűlt katonánál egy György-tallérral – leggyakoribb vasárnapló pompája a férfiaknak.

Népszokások és erkölcsök. Az életnek három határköve, születés, lakodalom és halál, az évszakok változásai s az egyházi év ünnepei minden lakosság közt hasonló, de egyszersmind sajátságos szokásokat idéznek elő.

Keresztapát rendesen valamennyi egymás után születő gyermek számára választanak, csak ha már több elhalt, van a szokás durva megsértése nélkűl egy másiknak választása megengedve. A keresztapa keresztfiának, a keresztanya keresztlyányának a keresztelő után, rendszerint paszitakor, ajándékot ád, mely gyakran két ingből áll, egyik a keresztgyerek hatesztendős, a másik felnőtt korára van szánva. Szépen összehajtják, piros szalaggal átkötik, s egy-egy régi nagy ezüstpénzt dugnak bele keresztelő ajándékúl. A keresztkoma azontúl baráti és tisztes tanácsadói viszonyban áll komáihoz, keresztgyerekeit pedig meg-megajándékozza, húsvétkor piros tojással, megköszöntő látogatások alkalmakor körtével, almával, a ki néha keresztgyerekei további sorsában is munkás részt vesz a szülők elhúnyta esetén. Gyakran szinte az illendőség hozza magával, hogy a keresztapa fiának egy-egy ruhadarabot: kabátot, nadrágot csináltasson, példáúl az iskolába járás kezdetén vagy befejeztével. De ez a szokás már-már kimegy a divatból s az ezüst „keresztelési kalán” is mind ritkábbá válik.

Vagy egy héttel a születés után a keresztszülők és atyafiak ünneplő öltözetben látogatni mennek a gyerekágyast. Ajándékot visznek: kalácsot, bort, czukrot, kávét, tojást, vajat s egyebet. A látogatókat is megvendéglik s e közben nénék és komaasszonyok elmondják tudományukat és tanácsaikat a gyerekápolásra és gyerekágyra nézve. Jóformán általános szabály, hogy a gyerekágyas két hétig ne menjen ki a szobából, a házon kivűl pedig hat hétnél előbb ne mutassa magát. A gyermekek Salzburgban az Untersbergből jönnek, parasztasszonyok hozzák a Gaisbergről, Halleinban a szomszédos erdőről (Banholz). Egy új világ- és jövendőbeli városi polgárnak megérkezését még a mi emlékezetünk szerint Halleinban a városház tornyáról trombiták harsogtatták a négy világtáj felé. Még akkor a „toronyőrök” a mesterükkel, kik templomi zenészek is voltak s kiket másutt városi muzsikusoknak híttak, nagyban szerepeltek. A salzburgi városház tornyán is, hol szintén voltak „Thürmermeister” és „Thürmergesellen”, a halleinihez hasonlólag köröskörűl tornácz van, hol ünnepies alkalmakkor ezelőtt muzsikálni szoktak.

A házasság sokkal kevésbbé szívbeli, mint üzleti ügy, s ezt nem is titkolják, mint a hogy a városban sokszor történik. Hallani bizony ezt a kérdezősködést: két ezer forintra van szükségem, nem tudnál számomra? – melylyel a házasúlandó valakihez fordúl, a ki az efféle dolgokban jártas. Leánynézőbe mennek („auf die B’schau”), kipuhatolják a vagyoni helyzetet, s ha a kapott hírek kedvezők, a netán előbb fennállott szerelmi viszonyt szép csendesen fölbontják s megkezdődik a násznagyoknak, azaz a két fél rokonainak alkudozása a pénz dolgában. Az alkudozások nem mindig könnyű menetűek, s ha megszakadnak, az egyik vagy másik részen nem ritkán hosszan tartó harag a következés. Kedvező esetben elmegy a kérő a menyasszony házába s több pénzdarabbal kedveskedik neki (D’rangeld, Hà), mire aztán mind a ketten egy tálból esznek; – oly szokások, melyek, úgy látszik, ősrégi időkből származnak. E jegypénznek netalán bekövetkező visszaküldése (Arrhà) a legnagyobb gyalázat s mindennek véget vet.

Ha már az előértekeződéseken gyakran közbenjáró szerepet játszik a „hivogató” vagy „házasságcsináló”, a további szokásoknál mint lakodalomrendező, szónok és víg személy épen nélkülözhetetlen. Látni őt vagy magán, vagy a vőlegény, vagy valamely atyafi kiséretében útra kerekedni, piros vagy fehér lobogó szalagos bottal, rozmaringbokrétás kalappal. A mint jó ismerősök és barátok messzebbről is eligérkeznek búcsúra vagy lakodalomra: úgy nagy sértés volna bármily messze lakó s bármily távoli atyafiakat is meg nem hívni. Ily hivatáskor ugyancsak ki kell ám tenni magáért a hivogatónak, hogy mondókáit jól elfújja, a néha legfélrébb eső zuglyokba elbúttakat fölkeresse, s jó kedvével és tréfálózásaival a vidám lakodalmi hangúlat előízét éreztesse.

Lakodalmi menet a Pongauban. Mayr Károlytól

A törvényre és a paphoz menetel után – ez utóbbi útat „imádságra menetel”-nek hívják, mikor is a jegyesek egymásnak házasságot igérnek – az erre alkalmas tágas korcsmában, „megrendelik” a lakodalmat, a „fogások” számát meghatározzák s mindenről előre gondoskodnak. A lakodalom előtti szombaton a kétlovas menyasszonyi szekér (Kiuchelwagen) a hozománynyal, melyből a menyasszonyágy mellett a bölcsőnek és rokkának sem szabad hiányoznia, a vőlegény lakóhelyére és házához megy. A vőlegény hozzátartozandói segítenek lerakodni, de az ágy szalmazsákját a vőlegény maga emeli be a házba. A menyasszony a jövendőbelijét egy magafonta vászon inggel ajándékozza meg, a háziaknak is kedveskedik egygyel-mással, mert a mit az ember menyasszonyfővel ajándékoz, az hét tetővel visszatérűl. Ha a vőlegény úgy házasodik be, akkor ő küldi a szekerét a menyasszony házába, vagy maga is vele megy.

A lakodalomnapi reggeli után, melyet vagy közösen, vagy a két házban külön költenek el, megindúl a lakodalmas menet gyalog, vagy szekéren, a férfiak a menet élén, vagy leghátúl. A Pongauban és Pinzgauban „elősök” (Spitzreiter) lovagolnak a menet előtt, kalapjukon hosszú, széles tollú csokrok, oldalukon kard, övükön tömérdek piros bőrczafrang; „csatlósok” vezetik a lovakat kantárszárnál fogva, hogy azok az örökös lődözés, ostorpattogás, kurjongatás és muzsikaszó miatt a kocsikat vagy szánokat keveredésbe ne hozzák. Templomba menőre a menetet rendszerint egy-egy kifeszített zsinór tartóztatja föl, mely akadálytól csak ajándékkal lehet megszabadúlni. Ez az út-lezárás az „elősöknek” alkalmat nyújt, hogy lovagló ügyességüket megmutassák, a lakoldalmasoknak pedig kedves mulatság.

A menyegzői öltözködés az illető vidék viselete után indúl. De, ámbár különben nem uralkodnak valami szigorú követelmények a nemi társalkodásra nézve, mégsem volna tanácsos egy nem szűz menyasszonynak rózsa vagy rozmaring koszorút tennie föl, hanem kalappal kell beérnie. Sok helyen az esketés után a „szentelt bor”-t a János-áldás ősi szokása szerint megiszsza az új pár és a hívott vendégek. Kimenőre a kántor valami víg indúlót, vagy valami vidámabb zenedarabot zendít rá.

A korcsmárostól a házajtóban fogadva, a vőfélytől s az előtánczosoktól vezetve és kisérve zeneszerszámok víg játéka mellett végre a tánczterembe és a kocsma szobáiba érkezik a menet. Ekkor a menyasszonyhoz közeledik a szakácsné avval a kéréssel, hogy „a káposztát vagy levest sózza meg”, mely megtisztelő fölszólításnak az új gazdasszony úgy, a hogy, eleget tesz s a szakácsné számára borravalót vet a sótartóba. Ettől fogva az asztalnál és a tánczban különbözők a szokások és mondókák. Majd előbb van a „koszorútáncz”, majd később, majd a menyasszony és vőlegény járják, s karéjt képeznek körűlöttük a többi legények, mint St.-Johann vidékén, hol „menyasszonytáncz” a neve, majd pedig a menyaszony és vőfély. A tánczszokás sem mindenütt egyforma a tánczos kedvű fiatal párok közt, a mennyiben majd a templomból jövet sorakozó párok választása, majd a lányoktól alattomban fölkendőzött, vagy bokrétázott férfikalapok, melyeket a vőfély a tulajdonosoknak fejébe tesz, vagy más valami határozza el. Állandó szokások: a váltakozás evés és táncz közt; bizonyos szabályok, hogy micsoda személyekkel kell tánczolni a menyasszonynak s a vőlegénynek is; az órákhosszat tartó tánczolás és étkezés; a négy vagy több páronként való csoportos tánczolás; néhol az étkeknek zeneszó mellett felhordása (mit így hínak: „Einblasen”), s az, hogy némely étkeket egészen, másokat részben összerakosgatva haza visznek, hogy az otthon maradtaknak is jusson kóstoló; végre a „menyasszonylopás”. Valamelyik furfangos legény eliktatja a menyasszonyt a vőfély szeme elől, kire bízva van, s kivel azalatt a „czinkosok” nagy beszélgetésbe keverednek, vagy máskép elfoglalják. Az egész tolvajbanda az elrabolttal többnyire egy másik kocsmába veszi magát s ott eszik-iszik a rászedettnek költségére. Jó idő múlva a vőfély égő lámpással, csengettyűvel, söprökkel, botokkal és talpra állított segítséggel megkeresi a menyasszonyt és a költség megtérítésével kiváltja.

Lakodalmi jelenet. Mayr Károlytól

A mód, melyen a muzsikusok egyes tánczokért fizettetnek, gyakran a következő. Csupa hibás hangokat fúnak, kimennek a taktusból, maga a menyasszony elkezd sántítani; van zűrzavar. A vőfély tanácsára egy kisebb pénzt tesz „kenőcsért”, majd egy nagyobbat a muzsikusok állványára, végre kisül, hogy szegbe lépett; a vőfély egy forintost húz ki a czipőjéből s már most minden visszamegy a kerékvágásba; a bőgő megint jól vált, a muzsikások megtalálják a legszebb nótákat, s a menyasszonynak semmi baja, vígan pereg tovább a tánczban.

Az ünnep a lakodalomrendező („Hochzeitlader”) köszönő beszédével s avval a többé vagy kevésbbé nyílt felhivással ér véget, hogy a „lakomadíjat” fizessék le, s lakodalmi ajándékot (Weisat) adjanak, mely az új pár, vagy az örömanya asztalára tétetik le. E mellett is tréfás esetek fűszerezik az időt. Majd a szomszédasszony lop oda egy kis babát, vagy egyik-másik legényre jár a rúd titkos szeretkőzéséért, vagy egy kotlóstyúk röpűlt az ablaknak csirkéivel s összetörte a konyhaedényt, a miért jó volna egy kis pénzbeli segítség, stb. Ha végre az új párnak nem sikerűl észrevétlen elillanni, távozáskor a „Hochzeitlader” nagy tréfálkozva világít elébük s a muzsikusok „kifújják” őket. Körűlbelűl egy hétre rá következik az úgy nevezett „Abrait”, azaz a lakoma kiegyenlítése, a mi egy kis dinom-dánommal jár, mint az utóbúcsú. A mi még régi időből való s a néposztályok szoros különbségéből származik, vad és hal hiányzik a különben dús lakomából, mert azok „nemesi asztalra” valók. S az állandó étel a lakoma utóján, a „kásaleves”, bizonyára azért van, hogy a „paraszt” házasfeleket emlékeztesse a nap örömei után alacsony állapotjukra. A lakodalom utáni első szombaton a menyecske nem ritkán eltávozik hazulról, szüleinél vagy rokonainál hál s aztán elmegy valami búcsújáró helyre.

A hegységben igen régies, de már kiveszőben van a fehérnép gyászruhája. Magas csúcsos kalapok, alattok fehér fejkötő. Fejtől térdig fehér lepedő, az áll alatt összetűzve, takarja az alakot, alúl fekete szoknya, fekete kötény, a lábakon fehér harisnya és kivágott czipő. A „félgyász” vagy kisebb gyász viselete fekete kalap, fehér gallér, a fekete fölött fehér kötény s a kontyról hátrafelé csüngő fehér lepedő; a szoknya s a rékli fekete. Rendszerint rokonok és atyafiak órákhosszat „virasztanak” a halott mellett, imádkoznak az olvasón s viszik is – szomszédok a férfit, hajadonok a hajadont – a temetőbe, ha csak a nagy távolság a szekéren vitelt nem kivánja. Némely vidéken a Pinzgauban ősi szokás szerint külön halottas útak vittek az egyes tanyákról az országútakra; még látni a helyeket a sövényen, melyet e végre ki volt szabad nyitni; régi öregek mutogatják még a halottas pihenőket útszéli keresztfáknál vagy kápolnák mellett. Hófuvatos kemény téli időkben megeshetik, hogy halottakat félre eső hegyi tanyákon „megfagyatnak”, míg taposott ösvények a temetőbe szállításukat lehetővé teszik. Találni az útakon, vagy házakon is megerősítve „halottas deszkákat”, az elhalt nevének kezdőbetűivel s az évszámmal, melyek ébren tartják a halottak emlékezetét. A halotti tort (Todtensuppe), melyen idegenek sokszor megbotránkoznak, már maga a szükség is igazolja, hogy a temetésre gyakran messze földről érkező rokonok étlen ne távozzanak el. A sírkereszteknek és fejfáknak néha nagyon furcsa föliratai, valamint a főváros síremlékei régóta tárgyaivá lettek az adomázásnak vagy a műértő leirásnak.

Az újév napját „Ebenweihtag”-nak híják, mert épen úgy meg van szentelve, mint Krisztus születése napja. Azon valami jóval kell kezdeni, mert az aztán egész esztendőt át könnyen folytatódik, példáúl korán kelni; hisznek a rosz „kezdetben” is. A vízkeresztet falun még imitt-amott „Perchtag”-nak nevezik, mely elnevezés talán nem annyira Perchta járására, mint az Úr megjelenésének dicsőségére czéloz. Kétségkivűl a csillagfény, mely a bölcseknek világított s még a jászol-előadásokon hatásosan szemlélhetővé van téve, adta ez ünnepnapnak ezt a nevet: „Öbrist”, azaz legfőbb nap, mely néven még öreg hegységbeli parasztok előtt ismeretes. Vízkereszt előestéjén kezdődik az utolsó „füstölő-éj”; tömjénfüst járja be a házakat, a szabadban lövések ropognak, valaha bizonyosan gonosz kisértetek elriasztására, mostani vélemény szerint előünnepléskép. Tamásnap, karácson, Szilveszter és vízkereszt éjjelén („Lösselnächte”) régebben a sors titkait igyekeztek a legkülönfélébb módon, ólomöntés, saruvetés, az állatnyelv kihallgatása által kifürkészni.

A karácson és vízkereszt közötti estéken az „Anglöckner”-ek járnak, rövid rigmusaikért kegyes adományt várva, azt tartják, József és Mária emlékezetére, a mint éjjeli tanyát kerestek. Vízkereszt és Gyertyaszentelő közt megjönnek este a „csillagénekesek”, póznán egy megvilágított csillagot mozgatva zsinórral. Régi dalaik feledésbe mentek, szellemtelen újakkal segítnek magukon. De jól történt, hogy a csillogó Percht asszony helyett a mennyei csillagfény kelt föl. Vízkereszt éjjelén lejárt a „szilajvadászat” ideje is („wilde Gjoad”), amaz egykor rettegett lármás Wodan-járás, miből mai nap már semmit sem ismernek, csak a közmondásossá vált nevet. Pál fordúlása táján gyerkőczök jelennek meg a házakban s engedelmet kérnek, hogy a „nyár- és tél-játékot” előadhassák, a nyár egy ingben, fenyőgalyas szalmakalapban, a tél kámzsában s durva pokróczczal takarózva. Fölváltva énekelnek és birkóznak, mindegyik a maga jelességeit magasztalván; a győzelem végre is a vidám nyáré. Ez időtájt szokás a hegységben a „mézesbábvagdalás”. Különféle tréfa mellett nagy, kemény mézesbábakat, a karácsonyest maradványait, hatalmas fejszével szétvágnak s a darabokat a háziak közt elosztják.

Gyertyaszentelőkor nemcsak a templom számára, példáúl a húsvéti gyertyát, hanem a ház számára a halotti gyertyát, vihargyertyát s a háziasszony viasztekercsét is megszentelik. A szentelt viasztekercsből csinálták keresztbe s egymásra tevéssel az ötcsúcsú „boszorkánykeresztet”, a boszorkányok eltávoztatására. De ez az egykor oly elterjedt hit csaknem végkép elenyészett s csak félve él még itt-ott azzal a gyanúval, vajjon egy gyermek nyavalyatörése, vagy más kórsága nem „verésből” van-e, mely esetben aztán a salzburgi „Lorettói-Jézuská”-nál keresnek orvoslást. Ezt az elnevezést „vészbanya” (Wetterhexe) boglyashajú és tápértos öltözetű fehérszemélyre ma már nem használják eredeti értelmében; a „boszorkánykenőcs” tréfás szóvá nemesedett, s a „boszorkányfű” ereje feledésbe ment. Nőszemélyek összejövetelei a kendertörő- és fonóházakban késő őszszel és télen, hová a szomszéd helységekből is ellátogattak, régi tündérmeséknek és érdekes újságoknak e tereferélő tanyái, részint a „kendertörők” elszaporodása, részint a házivászon csekélyebb használata folytán régi látogatottságukat s evvel együtt vonzóerejük egy részét elvesztették.

Ámbár igazi farsangi kedv nem minden esztendőn kerekedik, mégis a farsangjárások szokása a külvásorokban és a fővárossal szomszédos falukon meglehetősen fentartotta magát, így Halleinban is. Egy víg farsangi menethez megkivántatik egy vagy több elől figuráskodó gyalog „farsang bolondja”, jelvényeikkel, ostorral, vízipuskával s más efféle bosszantó szerekkel; továbbá mindenféle jelképes tréfák, csúfolódó mutatványok szekereken a nézők mulattatására, végre lóháton a farsanghirdető, vivén kezében a némelyektől várva várt, másoktól rettegett „farsangi level”-et. Nagy a száma az évtizedek óta emlékezetben maradt előadásoknak, melyek közűl a „parasztlakodalom” az elmaradhatatlan tánczmuzsika miatt mindenkor előfordúl. Néha megjelent egy csapat muzsikus csudálatos kigyókkal és sárkányokkal, melyek víg nótákat hallattak. Nagy derűltséget okoz mindig a „vénasszonyok malma”:

Mi kelepel, mi zakatol nagy vigan? Vihognak a szekér körűl számosan: Vén banyák közt nagy ítélet van ottan, Összefogják s felöntik a malomban.

Sivalkodnak, rugkapálnak javába’ De, izmosak a molnárok, hiába, Zörg a malom nagy veszettűl s a garat Csak úgy dönti a gyönyörű lányokat.

Közeledik egy hajó – újabb időben a Ferencz-József-földről; az árboczot s köteleket hó és jég borítja, a matrózok hátán kis kályhák, a bundába és kámzsába burkolódzott kapitány kezében tíz lábnyi messzelátó. Lassan halad el a hajó, de közben-közben megakad a jégen. Jön egy kocsi parókás és czopfos tanácsurakkal, ők

A város atyjai, Asztal körűl ülnek tanácsot tartani, Nagy bölcs fejjel mélyen aluszik a hárma, A többije selyem czibakját hintálja.

Más kép:

Férfiak pólyában ülnek és hevernek Széken és bölcsőben, mint csecsemőgyermek, Péppel tömi őket tizenkét dajkalány, Szépen elalusznak csengőjáték szaván.

S ismét:

Négy férfi kefével mossa, tisztogatja A fekete bikát, de nincsen látatja. – –

Így halad a menet s mulat a népség. Ekkor egy csoport gyűl a „farsangi levél” felolvasója köré. Bolond csinyeket, víg tréfákat, melyeket szomszédok évközben egymáson űztek, elkövettek, krónikai hangon, rimelve nem rimelve, gyakran a nevek megemlítésével adnak elő, nagyobb s halkabb hangon olvasnak föl nevettetésűl. A hegységben (Pinzgau) a „farsangvetés” pótolja részben a farsangi menetet. A legények ekével mennek a hónak, fölszántják, a barázdákba fürészport vetnek, bolondoznak s néha még végűl a háztetőre teszik az ekét. Azonközben gazda és béres vagy fejő gúnyoló beszédet folytatnak a lánycselédek szokásairól és múlt évi szerelmi viszonyairól. A Pongauban az éjjeli „tehénhajtás” helyettesíti a farsangvetést. A tehénhajtók, sokszor harminczan is, kolompot, pisztolyt, puskát, nagy ostort visznek magukkal, mások nagy tehénfejeket tesznek föl kemény papirosból, nagy szemnyilásokkal, melyeken gyertyafény sugárzik elő. Nagy lármával és bőgéssel közelednek a falu felé, elől egy lovas, a ki a parasztot adja, s a ki aztán a béressel viszi a beszélgetést. De farsangvetést és tehénhajtást csak ritkán adnak elő.

Közeledik a tavaszidő. Az erdőkből rózsabazsált visznek a városba; falun egész csapat parasztgyerek „hóhajtó-pattogtatással” (Aperschnalzen) foglalkozik vasárnapokon és munkaszünetkor úgy, hogy hosszabb és rövidebb ostorokkal a hangok magassága szerint és taktusban oly durrogatást visznek véghez, mely egy vadászat vagy csetepaté lődözéséhez hasonlít s a tél elűzését jelképezi, vagy a földet a hótól szabaddá (aper) akarja tenni. Vágyakozva rándúlnak ki a városiak gyermekeikkel, hogy első hóvirágot, kikircset és ibolyát keressenek; még megvan az az eleven természeti érzés, melylyel nehány évszázaddal ezelőtt „az első ibolyát” üdvözölték, bizonysága ennek a kisebb-nagyobb gyermekeknek vasárnaponként virágokkal hazatérő csapatjai. Gyümölcsoltó Boldogasszony táján tér vissza a „Boldogságos szűz madara”, a fecske. Április elseje szerencsétlen nap; ekkor sok balúl üt ki, a mit az ember megkezd, miért, miért sem, már nem tudják. Elég az, hogy egyike a tizenkét szerencsétlen napoknak, minő régente harmincz volt az évben. Április elsején akasztotta föl magát Júdás Iskariótes. E szerencsétlen napok tudása szerencsére kiveszett. Helyökbe némelyeknél a péntek lépett.

Virágvasárnapján a falusi templomok hajója egész kis erdőhöz hasonlít. Ekkor szentelik a „pálmaágakat”, minden ház számára egyet, kettőt. Mogyoróbotokba vannak dugdosva s a fűz virágos galyaiból állanak, melyekhez egy boróka- és magyalgalyat kötnek. Csak azt tudják még, hogy ezek a pálmagalyak jó oltalom a villámcsapás ellen s a lenyelt barkák betegségekről használnak. A boróka szagának boszorkányok ellen s a magyalénak igézet ellen való hatásáról már mit sem tudnak.

A „tűz-szentelés”-hez nagyszombat hajnalán minden házból egy-egy hasábot visznek; megszenesítik s haza viszik. Az emberiségnek legrégibb ideibe visszanyúló tűzimádással egyezik, hogy efféle szén a szántóföld közé vegyítve, azt termékenynyé teszi, s hogy a megszenesített hasábfa otthonn tűzre téve a házat megóvja a villámtól.

Farsangi jelenet. Mayr Károlytól

Húsvét napján kora reggel három örömszökést tesz a nap, a templomban különféle élelmi szereket szentelnek, járja a tojásgörgetés, kókányozás, ajándékozás s a Lungauban húsvéti tüzeket gyújtanak a hegyeken, mint másfelé az ó-szász tartományokban is. Közeleg május elseje. Már előtte való nap Liefering, Maxglan, Gretig falvakban, a Nockstein és Pabenstein sziklacsúcsain „májusfákat” állítanak; kora reggel muzsika jár végig a székváros útczáin s egy szabad nap az ifjúságnak nagyobb kirándúlásokat enged a környékbe. Erre a napra esik Salzburgnak Ausztria által való birtokbavétele is.

Ha a Lungauban elvégződött a nyári gabona vetése, nem régiben is az volt a szokás, hogy mindenféle tánczmulatságot eltiltottak, míg a „kedves gabona a földön áll”. Ez a magas fekvésű vidék, melynek közép évi melege a finnlandi Abóéval egyenlő, benső tiszteletét fejezte ki evvel a gabona tenyészete iránt. Már most közeledik az alpesi jószág „fölhajtásának” ideje. Nyugtalanság támad a szűk istállóban, a tavali kolompos tehenek érzeni kezdik elsőségüket; ha másokat tesznek helyökbe, néha megbódúlnak s a kitűntetett tehénnel öklelődzve versengenek a vezetésért. A tulkok bőgése s a tulajdonosok csendes áldáskivánása közt indúl meg a sokszor leirt Alpesre vonúlás.

Florián napját, május 4-ikét, a kovácsok és tűzzel dolgozók ünneplik, újabb időben az önkéntes tűzoltók is. A fecskendők kivonúlnak némely helyen, megvizsgálják őket s a netáni hiányokat és károkat pótolják, javítják.

A keresztjáró hét vasárnapján (Bittsonntag) az egyházi körmenet a község közelében történik, hétfőn és kedden eljárnak messzebb egyházakba is, szerdán az egész kerületet bejárják a kereszttel. Áldozócsütörtökre a „viharpéntek” (Schauerfreitag) következik nagymisével, mely után, mint előtte való vasárnap, a négy evangeliomot olvassák föl. A vasárnapi körmenet „viharjárás”-nak is nevezgetik, könyörgőjárás az a zivatarok és jégesők eltávolításáért s a gabona fejlődéséért.

Úrnapját, ezt a nagyszerű egyházi ünnepet, mozsárdurrogás, a vadászok puskaropogásai hirdetik és kisérik a menet evangeliomainál s az úton földbe tűzdelt faágaknál a falusi bandák ünnepies darabokat játszanak, a „pompa-leányok” elől járnak a menetben s kisérik az oltári szentséget, az ünnepélyes csendet az imádkozók moraja váltja föl az evangeliomok és a négy világtájék felé intézett áldásosztás alatt.

Míg azelőtt vadásztársaságok örömmel látott részét tették az egyházközség lakosságának ily ünnepeken, legújabb időben a falusi bandák, mint utánzatai az ezred-zenekaroknak, kaptak föl s részben összefüggésben vannak a kiszolgált katonák csapataival, mi által a menetek ünnepiessége csak növekszik. Sajátos szokás tartotta fenn magát Oberndorfban. Úrnapján vagy rá következő vasárnap, déli tizenkét órakor, nagy népsokaság gyülekezik a laufeni hídra, mely a bajor Laufen városát az osztrák Oberndorf-Altach-hal köti össze. Egyidejűleg a Laufen fölötti gyülőhely felől jó sok lélekvesztő evez lefelé a Salzachon s a híd alatt el. Közeledtük pillanatában a hídról „mennyei kenyér” leveleit, mintegy hét hüvelyk átmérőjű szenteletlen ostyákat, dobálnak le. Már most abban áll a csónakosok ügyessége, hogy ezeket a röpködő ostyákat a hajó haladtában elkapják a levegőben. Minthogy egy-egy csónakban két-két ember ül, s a hídlábakra is különösen vigyázni kell, a föladat nem könnyű. Mennél több mennyei kenyeret kapnak el, annál nagyobb becsületet szerez a legénység. Ennek a szokásnak, mely a mind jobban hanyatló Salzach-hajózással véget ér, „Himmelbrodschutzen” a neve.

Napfordúlói tűz. Mayr Károlytól

A síkföldön vagy Salzburgban igen el van terjedve a „napfordúlói tüzek” szokása. Keresztelő-Szent-János előestéjén láthat az ember valami magas pontról nem ritkán harmincz vagy több tüzet is lobogni a lapályos völgységben, ormokon és bérczeken. A XVI. században a napfordúlói tüzet még Salzburg városának főterén gyújtották meg. Át is ugrálják még egyenként, vagy párosan, de annak titkos erejéről már nem tudnak semmit. Mióta a hegyi kirándúlások úgy divatba jöttek, a hegyi tüzek száma a kedvező évszak alatt nagyon megszaporodott. Régi időből valók ezek a hegynevek: „Sunwendpühel”, Sunwendstatt”, „Simetsberg” Berchtesgadenben.

Igen régi engedély folytán szabad a halleini sóbányászoknak a felső Albe-nek a Salzachba folyásánál halászni. Történik pedig ez Szent-Iván körűl napnyugta után fáklyavilág mellett két- vagy háromágú szigonynyal, melyet „Perfureln”-nek hínak. A fáklyáikat a víz színén ide-oda lebegtető, a sekély vízben gázoló s a fény felé uszkáló halakat szigonyászó bányamunkások az éj sötétében érdekes képet mutatnak, mint valami bolygó lidérczek vagy tüzes vízi szellemek.

Julius 25-ikén, Jakab napján, a hegyi tájakon szokásban van az úgy nevezett „Jaggesen”. Így híjják azokat a havasi látogatásokat, melyeket a Pongauban és a Lungauban a „pásztorlányok”-nál, Pinzgauban a „fejők”-nél övéik és gazdáik, barátjaik és ismerőseik tesznek, mikor is „kásának”, kávénak, pálinkának nem szabad hiányozni a vendégségből, s a havasi konyha egy-egy ritka étellel kedveskedik a látogatóknak. Ha összeverődnek a párok megszólal a czitera is egy kis tánczra s a pásztortanyán egy pár órai jókedv uralkodik. Sokszor csak késő öreg éjjel kerekednek föl, mert szokás mondani:

Almerisch, pinzgerisch, Hoam gehn, wan’s finster is.

(A havason, Pinzgauban szokás akkor menni haza, ha sötét van.)

Ámbár nyaratszaka egyéb napokra is, nevezetesen az úgy nevezett „parasztünnepekre”, melyeken gyakran csak délelőtt dolgoznak, ki-kitűzik a birkózó játékokat, melyekre megmennek a harczkedvelők, s jóllehet ily kisebb mérkőzésekre egyéb helyeket is választanak: Saalfelden, Zell és Tachsenbach között századok óta mégis Jakab-nap és „Hundstein” a megállapított ideje és kiszemelt helye a birkózásnak (Rankeln). Ez az elnevezés általában azt a birkózást jelöli, midőn a küzdők egyike a másikat legyűri vagy földre teríti; „Hosenrecken”-nek a birkózásnak azt a faját híjják, melynek föltétele, hogy az ellenfél a győztes fején keresztűl hátra essék. Ilyenkor a kitűzött napon csak úgy özönlik a sok nép mindenfelől a „Hundstein” felé. Ott, a lapályon a kis tó mellett, van a gyűlőhely, a körűllevő hegyeken is csoportosúlnak a látogatók. Nem hiányzanak a viadalbirák sem, a régi szakértők, kik egykor maguk is „küzdöttek”. Az ő gondjuk, hogy igazán menjen a sor, cselt ne vessenek s a küzdés el ne fajúljon. A többszörös győztesnek „Hagmaier” a neve. Három tollat tűz a süvegjére s élvezi tekintélyét a következendő Jakabnapig. Ezelőtt Salzburggauban is divatban voltak ezek a birokjátékok s a „Spielberg”-ek nevét is innen származtatják.

Meg kell még emlékeznünk a tamswegi ünnepies „Sámson-járásról”. Nincs kiderítve, vajjon ez az Úrnapja délutánján szokásos járás valami nyárünnepnek, vagy valami májusi menetnek maradványa-e. Valószínűbben a múlt századi sokszemélyű úrnapi menetekből fennmaradt parádés alak. Sámson óriási nagyságban jelenik meg, úgy hogy fölér a második emeleti ablakokig. Ezt a bibliai nevével ellenkezőleg, mint római harczos, sisakkal, pánczéllal, lándzsával, karddal, de azért a szamár-állcsonttal is fölszerelt óriás babát egy erős férfi viszi, kinek szemei a pánczélról lelógó bőrcsíkok és az alsó ruha közt látnak ki. Az óriás mellett két törpe jár, a polgári zenekar elől játszik s vadászok és polgári katonák teszik a díszkiséretet. A nagy sokaság újjongó kedvet talál ebben a látványban, mely a magas hegység csöndes félre eső helységeit egy időre megélénkíti.

Birkózás a Hundsteinon. Mayr Károlytól

Az augusztus közepétől szeptember közepéig terjedő időt „Frauendreissigst”-nek híjják; ekkor van minden jó fűnek igazi ereje s a „gyökérásóknak” legtöbb dolguk. Közeledik a havasokról való „lejövetel” (Abkehr), mely örömmel történik, ha a nyaralás szerencsétlenség, példáúl jószáglebukás nélkűl múlt el. Aranynyal befuttatott szarvai csipkerózsa-koszorúkkal vannak díszítve, így tér vissza a jószág, elől a kecskenyáj, tehéncsorda, leghátúl a bika, a sajtárral a csordás és kecskés, pásztorleány és pásztorgyerek s a gazda. A „Sennin” maga süttét osztogat, négyszögletű süteményt (Kneifl) és borsónyi zsemlyeszín golyócskákat (Schnuraus). A hazatérést tél idején néha mulatságból utánozzák Alpererfahren, Kühtreiben),

Szűz Mári születése, A fecskék elköltözése,

ezelőtt a diákok-é is, de ez már régen nem így van. Ez időtájt a juhászok is elhagyják nyájaikkal a hegység legfelső legelőit; a „juhok osztása”-kor az állatokat ismét gazdáik szerint osztják el, a „juhászok” kikapják béröket s apróbb ajándékokban is részesűlnek, melyeket ezektől a sokszor félgyermek pásztoroktól fáradságos, magányos, sőt veszedelmes foglalkozásukért igazán nem lehet sajnálni.

Halottak napján a szegényebb nép kedvesei sírját galagonya-, berkenye- és puszpáng-galyakkal ékesíti, melyeket aranyfüst szálakkal aggat tele. Valamint bőjtben a sós és húsvétkor a tojásos pereczek, a „húsvéti kalács” és a nagy kerek „húsvéti lepény” (Osterflecken), úgy mindszent napján a „fonatos” van szokásban, s ezt adnak a keresztszülék a gyerekeknek, néha a gazdasszony is a szorgalmas szolgálóknak.

Novemberben, vagy később is, a vadászatbérlők és vadászok vadásznapot tartanak, jobban mondva inkább társas és tréfás, mint szakjukat illető esti összejövetelt. Hogy ilyenkor különféle fegyvernemekben, ritkább vadászzsákmányban és vadászkalandok elbeszélésében nincs hiány, könnyű elgondolni, de az est koronája mégis mindenkor a „vadászlevél” fölolvasása, melyet rendszerint egy néhány különösen mulattató kaland és jelenet példázó előadása kisér. Az előadás mestersége a kellő hangsulyozásban, a czélzások észrevétetésében áll. A vadászlevél elkövetett bűnök szigorú feddéséig emelkedik, közbe-közbe atyai intéseket ád s a krónista hű kötelességteljesítésével mentegetődzik.

Szent Leonhard még mindig a „barmok patronusa”. Ezen a napon tartják a nagy baromvásárt Sz. Leonhardban a berchtesgadeni határszélen. Itt a templomkarzatán még nem oly régen is töméntelen áldozati adomány volt lerakva beteg házi állatok gyógyításáért: piros viaszból formált régi ízléses alakú lovak, fehérviasz tehenek, sat. A leogangi Lénárt-templom, mint más hasonló nevűek is, lánczczal van körűlkerítve, melyről, mint másfelé, az a rege jár, hogy a meggyógyúlt lovak álladzóiból van kovácsolva.

Az esztendő már végéhez közeleg. Immár a Miklós püspök (Niglà, Mikulás) jár a „mumussal” (Klaubauf); amaz nyájas külsővel gyakorta egy-egy kérdést intéz a gyerekekhez a kátéból, s almát, diót és aszalt szilvát osztogat; emennek nyirfavesszeje, zsákja és bozontos farka van, bundában csörgeti a lánczot s ugyancsak fenyegetődzik, hogy a rosz gyerekeket a zsákba dugja. De mind a kettő már-már kiszorítja kisebb-nagyobb városokban a Jézuska szívörvendeztető megjelenése. Sokszor beérik avval, hogy jó magaviseletű gyermekekkel czipőt téteknek az ablakba, hátha a szent püspök éjszak valami ajándékkal „rakja tele”.

Gyökérásó. Mayr Károlytól

Advent elejével erősen készítik a „gyümölcsös vakarót” (Kletzenbrot), ezt az általánosan elterjedt, szegény és gazdag előtt kedves csemegét, melylyel úgy takarékoskodnak, hogy a bőjt kezdetéig eltartson. A szükséges hozzávalóknak, mint aprószőlőnek, mazsolának, fűszerszámnak bevásárlására, a mennyiben a házból nem kerűl ki, mint aszalt szilva, körte, dió, a kereskedőket és szatócsokat, az elkészítés pedig a háziakat és pékeket nagy mozgásba hozza.

A „szent estén” hideg vacsorát esznek (Kollazen), mely sajtból, kenyérből, tojásból, gyermekeknek almából, körtéből, dióból, kenyérből áll. A karácsonyfa szokása a városokban csak az ötvenes évek eleje óta terjedt el, de csakhamar közönségessé lett s szegény gyermekek számára való nagy karácsonyfa-ünnepekké bővűlt, melyeket azonban több nappal előbb tartanak meg s vallásos beszédekkel fűszereznek. A „szent napon” megszegik a gyümölcsös vakarót; a „szegély” (Kletzenscherz) még szokásban van szeretők közt. Az elemeknek adott áldozat, mikor t. i. minden ételből egy falatot vittek a háztetőre, mit „szél-etetés”-nek is neveztek, továbbá az a szokás, mely szerint a parasztgazda és felesége karácsony napján annak emlékezetére, hogy az Úr a jászolig alázta magát, a karácsonyfa alatt szalmára heveredtek a szobában, már kiment a divatból.

A falusiaknak „hajnali misére” vagy „rorátéra” hóban lámpással és fáklyával való menetele festőktől sokszor ábrázolt jelenség, s most városiak is falura rándúlnak, hogy valamely erősebben látogatott templom közelében e látványnak szemlélői lehessenek. Hogy a karácsony- és Szilveszter-éjet mozsár- és puskalövésekkel köszöntik, természetes dolog. A „mise-lövés” és az evangéliumok üdvözlése az úrnapi körmenetkor, vagy a császár születése napján a „Mönchsberg”-ről mozsárdurrogással s a fellegvárból ágyúzással megy végbe. Ez a hegyes vidéken három órányira is elhallik s a falusiak ugyancsak fülelnek ám s számlálgatják a lövéseket. Ha tűz üt ki, azt különös vészágyúkkal jelzik.

János evangelista napján a „János-áldását” szentelik. Ezen a napon nem egy sörivó is elmegy a boros pinczébe, hogy szenteletlen János-áldását igyék. A Szilveszter-estnek társas összejövetelekkel ünneplése csak újabb időben kapott föl. Hajdanában a házigazda ezen a napon zárta be számadókönyvét s tűnődve, az új esztendőre való szívbéli kivánságokkal ment lenyugodni, míg a fiatalok ólomöntéssel mivel igyekeztek a jövendőbelit előre megtudni.

A már nagyon ritkán előadott látványosságok közé tartozik a „csónakosok öklelődzés”-e (Schifferstechen) Halleinban és Laufenben, a pintérek, kádárok és a sókádaknak való dongafa-hasogatók „abroncstáncza” (Reiftanz) Salzburgban és Halleinban, végre a halleini bányászok „kardtáncza”. Az abroncstánczot olyformán adták elő, mint a hogy Münchenben még ma is teszik minden három vagy hét esztendőben, hol ez a szokás változatlanúl megmaradt. A „csónakosok öklelődzés”-e amolyan vízi lándzsaviadal. A nagy sebességgel egymás ellen evező ladikok hátsó végén egy-egy álló bajnok volt, a ki fegyver gyanánt egy hosszú póznát hordozott, melynek hegyére egy deszkácska volt szögezve vagy valami korong erősítve, s a ki avval ellenfelét eltántorítani s hanyatt a vízbe lökni iparkodott. Az egymás ellen evező ladikok száma, a vízbe buktatottak és kiúszók fura helyzete, a bíztatók kiabálása, a legénységnek nem épen homéri csúfolódásai és fenyegetései, aztán a temérdek segédcsapat és vad hajósok, kik fürdőkádakban, csöbrökben és hordókban rudak segítségével eveztek oda, s furcsa hajóikkal körben forogtak s egymásba ütköztek; mindezek mulattató és változatos képet mutattak, melyhez a hajósnyelv kiáltásai és czéhbeli kifejezései s a két parton összegyűlt néző közönség jókedvű kaczagása képezte a kiséretet.

Csónakosok öklelődzése Halleinban. Mayr Károlytól

Ellenben komoly, időszakonként kimért, bányászhoz illően hallgatag, csak egyes parancsszóktól megszakított és kisért – a halleini kardtáncz vagy bányásztáncz (Knappentanz). Már ezelőtt háromszáz esztendővel és régebben is tánczolták s kardok helyett a bányászoknak eredetileg csákányaik voltak. Tizenhat bányász s egy vezető adja elő, mindannyi bányászöltözetben, fehérnadrágban, piros övvel. Hajdanában dob és síp, ma a bányászbanda kiséri s a sötétség beálltával fáklyavilág mellett megy végbe. Kilencz figurájában, melyek között mindig körben tánczolnak, ezeket adta elő: beállást a szakmányba s a munkarészletekbe, az üregbe menetelt, pallót vagy hídat, tárnát, a mélybe szállást rézsútlajtorján, a sülyesztőt, a buktató hányatótérhez való készüléket, a régi bányazászló lobogtatását a hegy ormán, – végződik pedig a fonás és kigyózás két körtánczával. A kardok egymás ellenében fél embermagasságban kinyújtva vagy vállra téve a pallót, fej iránt tartva tárnát, s fej fölött vízirányosan emelve a hegyet ábrázolják. Az előbbi figuráknál a bányászok soronként állanak, az aknánál, hányásnál és hegynél szoros körben, mely fölött a vezető vagy az a négy ember, ki az emelvény oszlopait ábrázolja, magaslik. Az utolsó körtáncz után a bányászok búcsúzóra glédába sorakoznak vezetőjük elé s hangos zeneszó és fáklyavilág mellett vonúlnak el. A vezető nehány rimelő sorban minden figurát megmagyaráz.

A közönséges mulató vagy pénzjátékok: a „karika-kő-” vagy „patkódobás”, a különféle tekézés, a jégütés, a czéllövés, a tojás-, zsák- és nadrágfuttatás, a májusfa megmászása. Egyéb kiavult, parasztos durva játékokat mellőzve, csak azt hozzuk még föl, hogy a „boszorkánykártyával” játszott társasjáték még ezelőtt ötven évvel is divatban volt, ma már alig lehet teljes egész játékot előteremteni.

A sokféle mesterember-mondásokkal együtt más szokások is kivesztek. Így példáúl a szegmívesek sajátságosan elnyújtva énekeltek dalokat s avval rövidítették meg százszor ismételt egyhangú munkájukat.

Halleini kard-vagy bányásztáncz. Mayr Károlytól

Gertrud napján, márczius 17-ikén, kell a munkának a falusi zöldséges kertben megkezdődnie; Egyed napján, szeptember 1-én, az őszi vetésre kell készületet tenni. Hold töltén kell plántálni és oltani, fogytán pedig a golyvát elmulasztani. A négylevelű lóhere, úton talált patkó szerencsét jelentenek. Hol a háztetőn fülfüvet (Sempervivum) tartanak cserépben, oda a mennykő nem üt be. Az orbánczról hasznos a rókafoggal körűlkerekítés. Köszvényes tagokat tiszta lenbe kell begöngyölgetni és birkabőrt borítani fölé. Süvegre tűzött borókagaly jó szer a farkas ellen, vagy gyaloglók lábsebesedéséről. Vizelettel mosás gyakran használt szer tagfájások- vagy oldalnyilallásoknál. Szemgyöngeséget gyógyító víz sok van búcsúhelyeken, magányos feszületeknél az erdőben, némely hegyhasadékokban és völgyszorosokban; a folyóvíznek is, ha húsvét reggelén folyás ellen merítik, megvan a gyógyító ereje. Közönségesen ösmertek a tüdősorvadás elleni szerek; a legrégiebbek közé tartozik az útifű és tüdőfű. A szaka (Sedum), a hízóka (Pinguicula), a bordalap (Chrysosplenium) és a sóska sömört gyógyít, a gódircz (Chelidonium) szemölcsöt. A boszorkánykör, melyet bizonyos páfrán képez, vándoroknak nagyon veszedelmes. A mely ártatlan gyereknek sikerűl, hogy a koronássikló aranyas fejdíszét a fehér zsebkendőjére teszi, az teljes életére szerencsés, stb. Az efféléket rendszerint mint babonás vak hiedelmeket fitymálják, pedig az itt fölhozottak sok századokra, némelyek időszámításunk nyolczadik, sőt hatodik századába is visszaszolgálnak. Nem a régiségökért említettük, hanem mert oly nézetek rejlenek bennök, melyek a legősibb népidolgok s mind maig fennvannak.

Ebből a nótából, azt tartom, elég e’: Úntató, ha minek se hossza, se vége.

Mondák. – Mint más népeknél, a németeknél is nagy tiszteletben állottak a pogány korban s később is a sóvidékek. Az istenek sehol sem állanak az emberek könyörgéséhez közelebb, mint a sóforrásoknál, mondja Tacitus a német pogány hitről. Ez a fontosság magyarázza meg, mért vert gyökeret és plántálódott tovább a német császár-monda egy ága a Reichenhall, Berchtesgaden és Hallein sóhelyek közt fekvő „Untersberg”-en; szakadékairól, barlangjairól, meredek sziklafalairól és márványtartalmáról híres voltában alkalmas támaszúl szolgált a mondának, mely utóbb pogány kori német császárok idejével egybeszőtt s a néphitben mai napig élt. Károly császár választófejedelmek, püspökök és lovagok közepett a hegyi barlangban alszik. Ártatlan pásztorfiúk látták ott; hollók, a német pogány istenek-hírnökei, hordanak neki hírt a világról. Ha a véghetetlen idő jelei: szakálla növése a kőasztal körűl és Henrik császárnak a bambergi domban levő kőemlékén a mérleg nyelvének helyreállása meglészen, akkor a császár előront vitézeivel az Untersberg lábánál elterűlő mezőkön vívandó nagy harczra. Akkor lesz a világ vége. Mint a megyegróf, ha törvényt ül, kardját a csata után ő is a körtefára akasztja, mely kivágva mindig újra hajt; képmása ez a pogány világfájának, melynek lehullott levelei a jók és gonoszok sorsát mutatják.

Percht asszony, Wodan pogányisten neje, a háztartás istenasszonya volt. Tél közepén (karácsonytól újévig), mikor a hóförmetegek dühöngtek s a szilaj vadászat bezúgta a rónákat és keresztútakat, akkor szokott ő járni; be-benézett az ablakon, megjutalmazta s megbüntette a szorgalmas és lusta fonókat, megrótta a kéményen át a konyha és tűzhely körűli rendetlenséget s áldással illette a szorgalmas háztartást. Így majd mint magas, fenséges asszony, nyájas alakban jelent meg, majd a tunyáknak mint mérges banya, fenyegető kulcscsomóval s boglyas hajjal. Ősrégi isteni tiszteletre emlékeztet, ha eredetileg Percht asszony tiszteletére „járásokat” tartottak s még ma is tartanak, mely alkalommal a régi istenasszony kettős alakjának megfelelőleg megmaradt a különbség a „szép” és „rút” vagy „vad Perchták” között. Amazok szökdelve és ugrándozva, vidám, élénk arczkifejezéssel, pőre ingvállban, bokrétás szalmakalappal, vagy kis csöngettyűkkel és tükröcskékkel díszített csudálatos süveget hordva a fejükön, fehér vagy piros harisnyákkal, virágos köténynyel, kezökben csépet, villát vagy gereblyét víve, tartják bevonúlásukat. Az utóbbiak, többnyire férfiak, tehénkolompok, csengetyűfüzérek, bikaszaruk, kerepek, rézbográcsok kábító zaja közt, hegymászó botokon ugrálva, futó lépésben rontanak a faluba. Bőrökbe burkolva, vagy útonállóknak, zsiványoknak öltözve csörögnek-csattognak mindenfelé. Kalapjukon kusza tollbokrétát, vagy keskeny magas, tollal és papirczifrasággal díszített csúcsos süvegeket viselve, torzonborz szakállal, képüket a süvegről lelógó sok hosszú tarka szalaggal eltakarva, s folyvást ugrálva a hosszú botokon. Ez a „Perchtenlauf”. Egy-egy háznál megállapodnak, hogy azt a maguk módja szerint kitűntessék, vagy a hol a szíveslátásról bizonyosak, s ott aztán gyakran vágódeszka kopogtatásra és sípszóra eljárják azt a dübögő, ugra-bugráló tánczot, melynek „Perchtentanz” a neve.

Az „Untersberg” óriásai, kikről szintén tud a nép könyve, régebbi korból valók, s e században már nem beszél a hír róluk semmit. A gretigi templomnak neki támasztották szálfa nagyságú botjaikat, beszédbe ereszkedtek a falu férfiaival, s a Reiterbauer háza Gastein Kötschach nevű völgyében fenekestől megrendűlt, midőn egy-egy óriás a botjával, mely egész szál fiatal fenyősudar volt, neki ugrott.

Némely pásztorleány s egyik-másik favágó-legény is azt erősíti, hogy még saját szemükkel látták az „Untersberg” törpéit. Ezek az untersbergi emberkék nemcsak a hegy legkülönbözőbb helyein mutatták magukat, vagy hagytak nyomot a hóban, hanem az útakon is nappal, vagy éjjel találkoztak vándorokkal, fuvarosokkal, vámhivatalnokokkal, sőt olykor megfordúltak lakodalmakon is. Uj ismerőseiket a hegybe vezették, s megmutatták ott egyiknek vagy másiknak Károly császárt, a különféle várszerű helyiségeket, a boros pinczét. Szembejövőknek, kikkel szóba álltak, homokot, nyírfagalyat, faszenet ajándékoztak. A ki ezeket nem vetette meg, hanem haza vitte, annál éjen át mind aranynyá váltak. Nagy csapatokban is lehetett őket látni, mint hadi sereget zenészekkel, vagy párosával hosszú sorokban, mint halottas menetet szótlanúl és árnyékszerűen vonúlni tova.

A keleti Alpesekben a törpék hite a XIV. század óta okiratilag be van bizonyítva, midőn azt írják, hogy az untersbergiek éjszaka közeli és távoli templomokat, a salzburgi domot, Gross-G’maint, Reichenhallt, Mondseet, bajor búcsújáró templomokat, példáúl Maria Ecket, meglátogattak és ott orgonaszóval s oly világítás mellett, hogy az ablakok csak úgy sugároztak, isteni tiszteletet tartottak. De mint afféle pogányok, kik nem részesűltek a megváltásban, eltűntek a sóban gazdag Dürrenbergből, midőn ott az újonnan épűlt templomban először kondúlt meg a harang. Most már az Untersberg mondai időszaka erősen hanyatlóban van s nevetik a nem értett mondákat, melyeknek eredete is, jelentése is ösmeretlen a lakosság előtt.

Egy rövid elbeszélésekből álló másik monda-csoport az ország őstörténetéről való vélekedéseken és föltűnő természeti jelenségek magyarázatán alapszik. A Pongau területe, azt mondják, valaha egy nagy tó volt, mely a luegi szoroson folyt le; nagy fent a sziklafalakon még láthatók az egykori ár-apályok nyomai. Nagy alpesi térségeket, minők a gasteini „Schlapperebene”, a Hochkönig körűli übergossene Alpe, a magas Tenn, vagy büntető törvény vetett „átok alá”, vagy örökös hó borított el. Régi városok sülyedtek el Salzburg mellett az untersbergi mocsárban, St.-Martin táján, Lofer mellett, a Mattseeben. A fasitelaui erdőben Kuchl mellet egy régi város van eltemetve, mely két folyó (a Taukel és Salzach) közt feküdt. Több helyen a lápokban sárkányok és kigyók tanyáztak, melyek embert és állatot fölfaltak. A grossarli, gasteini és fuschi pogánylyukakban vad emberek lakoztak, kik, midőn az első dér és hó megeste a hegységet, eltávoztak onnan. A lungaui Steindorfban, a bischofshofeni Götschenbergen egy pogány templomot s egy pogány kápolnát fedeztek föl. Pogány útakat (enterische Wege) mutogatnak Kuchl tájékán, Abtenauban, Dientenben, a „Schlapper”-síkon; Kuchlnál, a radstatti Tauernen, a lungaui Leisnitz mellett, Gastein mellékvölgyében római útak az effélék. Pogány hegységek, pogány tárnák a Dürrenbergben vannak, meg a mühlbachi történetelőtti rézbányában. Az ördöghídak a Taukel bejárásánál és a Lammernél nevökkel elárúlják képzelt eredetöket; a pinzgaui Rosenthalban levő ördögkövet a gonosz ellenség az Achén túlról egy magaslatról dobta ide.

Perchten-táncz. Mayr Károlytól

A scheffaui templomban a kövezet alatt egy asszonynak, kinek nevét elfeledték, van elásva a kőkoporsója. A mily mértékben meglakol bűneiért, tovább-tovább mozdúl a koporsó a főoltár felé. Már a felénél előbbre van. Ha a főoltár alá ér, fölszabadúl.

Valamint Károly császár az Untersbergben a világtól elvonúlt néphős, minőket a régi kor sokakat ismert, kik „a hegybe vették magukat”, azaz ott aluszszák halotti álmukat: úgy Vögerl gazdag paraszt is a Wiesbachhornba van bűvölve. Mikor a nap hevének hatása alatt a gletscheren ropogva rianások és repedések támadnak, akkor Vögerl akarja az őt környező jégpánczélt szétrobbantani, s a pásztorok azt súgják egymásnak: ma Vögerl megint jeget hasogat.

Evvel rokonságban van a sok megkövűlés, melyeket valamennyit, mint a görög mondában, büntetésnek tartanak. Legelöl áll a kemény szívű „Wazmann király”, ki feleségével s gyermekeivel Berchtesgadenben trónol. Rauris és Gastein völgyei közt emelkedik a monda övezte „Ernő herczeg”, ki a császártól számkivetve „nyomorúságba ment”, azaz messze földekre bujdosott és sok kalandban volt része. Gastein és Grossarl között fekszik a kis és nagy „Elendscharte” Karintia és kelet felé. A könnyelmű „csiszlik” („Schuhflicker”) mutatja a Gastein és Grossarl közti ormokon át menő útat. A ledér pinzgaui „muzsikus” a hegymászók előtt nagyon ismeretes Pfandlscharte oldalán kővé válva áll hó és jég alatt a Tauernen. Miért hegedűlt oly csábítóan! Ha a szél végig fú a hegyeken, még el-eljátszsza régi tánczdarabjait s fülelnek az alpesi lakosok. A két „kővadász” a Staufenen vasárnap délelőtti vadászatáért bűnhődik; a Lattenbergen a kővé vált Ágnes vagy „az elátkozott pásztorleány” elrettentő példája a könynyelmű szerelemnek és gyermekgyilkosságnak, míg ellenben a Hirschbühel melletti „három kőtestvér”-ről való monda immár kiveszett.

Nemzetségi mondákban sincs hiány. Diet bajor herczeg Lungauban a véres és a Rosanin-alpesen a betört vendek ellenében véres csatát vesztett és nejével, Glaistradával, St.-Michaelben fekszik eltemetve. A Welf-monda, mely olyan ősi, mint az Ernő herczegről szóló, egyik ágával a dorfheimi Hundok nemzetségével érintkezik. A lovagnő, mint Irmentraut grófné is, egyszerre tizenkét fiút szűlt. Mindketten, félvén urok zordon szigorától, a kik ezt a dolgot természetlennek fognák találni, azt parancsolták, hogy a gyermekekből tizenegyet vízbe dobjanak. A cseléd, a ki egy kosárban vitte őket, találkozott amott a gróffal, itt a lovaggal. A kérdésre azt felelte, hogy kutyakölykök (Welfen). Látván a gróf és a lovag, hogy a gyermekek életre valók, fölneveltették őket. Innen származik a Welfek és Hundok nemzetségneve.

A Tannhäuser-monda is evvel a nemzetséggel vándorolt be a Lungauba, mert 1275-ben Tannhäuser Gottfried már érseki szolgálatban áll. De a Venus-hegy a Lessach-völgy romba dűlt Turnschall-várává változott át, melyben Turnschall asszonya (Frau Venus) mint varázsló a lovagot éjfélkor nagy robaj között agyon nyargaltatja.

Más csoportot képeznek a kincses mondák, melyek többnyire ó tornyokhoz és várakhoz vannak kötve. Altengutrat romján Hallein mellett, a salecki dűlt torony alatt Lamprechtsofenlochnál, a kapruni ó kastélyban, továbbá a Lueg-szorosi Scheuckofenben, az Abtenau melletti Frauenofenben, a georgenbergi kincseslyukban, a lungaui Freimannslochban és sok más helyen találni kincseket. Rokonságban vannak ezekkel a XVI. századba visszanyúló mondák a nemes érczeknek lelőhelyeiről hegyeken és nagy-félreeső völgyzugolyokban, melyeknek száma hihetetlen, s melyeket részben az évről évre megjelenő „Venedigermandeln”-ek fedeztek föl és zsákmányoltak ki.

Ide tartozik a Lofern melletti Pechhornon levő nagy ezüst kanna is, mely a napfordúlói János-napján csordúltig megtelik aranynyal, – csak találja meg valaki! Továbbá a vas tyúk a Silberecken Lungauban. Ezt szurokkal és kénnel bevont tojásaival együtt temették el. El van sülyedve, s majd csak akkor veti föl magát, ha megrozsdásodott.

Ha mellőzzük is a kisértetes mondákat, melyek elhúnytak lelkeiről még mindenfelé élnek, még egyéb, ősrégi hiedelmekben gyökerező jelenségek és mesés személyek is vannak. A hohensalzburgi fehér asszony szellemkezekkel szövi-fonja városa sorsát. A pestist is látták valaha járni, mint lesoványodott ocsmány rongyos némbert. Ha valamely helységhez közeledett, ott nyomban kitört a döghalál. Egy hegelwörti pestises betegeket látogató pap az 1720–1730-iki évtized körűl még emlegeti azokat a levegőben járó kisérteties ablakokat, melyeket az ő idejében mindenfelé láttak a vidéken.

A „gonosz emberrel” a „gonosz asszonynyal”, a „boszorkánynyal” (Trud) és a „Klaubauf”-fal azonban már csak kis gyerekeket lehet ijesztgetni. Nemkülönben az „Abwaschel”, a „Kasmandl” vagy „Nachtsendinn”, kik az elhagyatott alpesi tanyákban gazdálkodtak, az elszórt hulladékokból sajtot készítettek és gondatlan pásztornők rémei voltak, szintén nem találnak többé hitelt.

Annál számosabbak a dr. Paracelsusról való mondák, a ki arany írját halála előtt a Salzachba dobatta; a hosszú orrú madárról, a ki ez orvos gyomrából kivette a mérget, stb. Dr. Faustus is betért az érsek pinczéjébe s ott szomját oltván, köpenyegén röpűlt el a pinczemesterrel együtt a levegőbe.

Helységek és lakások. Zillner Ferencztől, fordította Lehr Albert.

A német bevándorlók egyenként vagy csoportosan szálltak meg a már nem számos régi lakosok mellett, kiknek idegen nyelvű birtok- és helynevei közűl több fennmaradt. Így igen sok magánbirtok keletkezett, de tanyák és falvak is, melyekben a vezetők kiséretökkel együtt telepedtek le.

A legrégibb német helynevek közé tartoznak az –ing és –wang végzetűek, mint Anthering, Ützling, Elsenwang, Spanswang, melyek időszámlálásunk 1000-ik événél is régibbek. Évszázadokig tartott az erdővágás, a patak melléki ligetek irtogatása, mocsarak kiszárítása, erdőségek irtása vagy felégetése, – ezért sok száz birtok- és helységnév ezen végzetekkel van összetéve: -gasse, -au, -bach, -mos, -brand, -schwant, -mais, -reut.

Midőn a XIII. és XIV. században javúlt a parasztság helyzete, nagy birtokokat két, három, négy egyes birtokokra osztottak s ezekhez míveletlen földdarabokat csaptak, minő még tömérdek volt. Meghagyták a régi birtokneveket, s az újonnan keletkezetteket ezekkel az előre tett szókkal különböztették meg: Ober-, Unter-, Vorder-, Hinter-, stb. Azért általánosabb a szétszórt telepedésmód. Csak az újabb időben foglalták össze az ilyen egyes birtokokat tanyákká, helységekké s egyesítették végre szomszéd falukkal községekké, melyeknek kiterjedése néha hat, nyolcz órányi hosszú völgyet foglal el.

A hely alakja faluk és mezővárosok alakítására döntő hatással volt. Útak hosszában, patak vagy folyam mentén a házak elszórt sorokban állanak s kerekített földdarabokkal, előkertekkel, bejáró-, dűlő-, gyalogútakkal és parlagrészekkel vannak meg-megszakítva. Kereszt-útaknál, út-elágazásoknál, völgytorkolatoknál a házcsoportok a közlekedő vonalak mentén sorakoznak, sokszor dombokon és mélyútakon keresztűl.

Már az első telepedéskor minden régi faluhatár földjei három telekre (Zelgen) osztattak: a téli, nyári és ugarföldekre, melyeknek még ma is megvannak a maguk külön neveik (Unter-, Ober-, Hinter-, Stadel-, Kirchfeld, stb.). Mindenik falubeli törzsökös lakosnak megvolt e három telekből a maga határjeles része. Ezért még ma is a falu házai a hozzá tartozandó földeknek nem közepén állanak, se szélén, hanem gyakran fertály, sőt félóra járásnyira is egyes telekrészeiktől. Csak a jelen század folytán újonnan keletkezett Leopoldskron és Neumaxglan helységek tesznek kivételt. Ezek olyan földterület fölosztása által keletkeztek, melyre a hármasgazdaság régi faluszerkezete nem talált alkalmazást. Ott a házak sorjában a hozzájok tartozó földeken állanak.

Hol váraknál vagy udvarházaknál törvényszékek állottak fenn, ott a falu, melynek szabad földbirtokosaiból a törvényszék alakúlt, megnyerte a vásárjogot, ha két órai kerületben nem volt város, vagy valamely más mezőváros. Azért ezeket a vásárjogokat egészen a XII. századig visszanyomozhatjuk. A grossarli, gasteini, raurisi, fuschi Tauernvölgyekben az utolsó házak csak egy pár órányira vannak a Magas Alpesek gerinczétől. A pinzgaui „Sonnberg”-eken, Werfen, Radstatt táján, a Lungauban 1.200–1.500 méternyi magasságban is vannak parasztházak.

A szántóföldben, jószágállományban, rétben, legelőben való birtok egyenlőtlenségén alapszik a kisház, a közepes parasztház és a „nagygazda” tanyájának különbsége.

A „kis-ház”vagy zsellérház (Selde, Söll’n, Geusche) földszint a szobát, kamarával vagy a nélkűl, s hátúl egy kis ólat foglal magában egy néhány kisebb barom vagy egy-két tehén számára. A tornáczból, mely gyakran konyháúl és mosohelyűl (Sechtel) is szolgál, ha nem a kemenczében főznek, lajtorja vagy meredek falépcső visz a padlásra, mely pajta gyanánt van. A kis-házak gerendákból vannak építve, de félig kőből is.

A közepes parasztház a tulajdonképeni házra és a gazdasági helyiségekre oszlik. A ház és gazdasági épület igen sok esetben egy födél alatt van, néha külön egymás mögött, vagy mellett, vagy udvarszerű négyszögben, mint az ország szélén az Inn-kerület elé, vagy egyes ősrégi példákban a Radstatt melletti Schwembergen. Az egytetős házaknál régibb együgyű építés szerint csűr és pajta az istálló hegyett vannak s néha nehéz följárás, a „csűrhíd” visz föl hátúl vagy oldalt a csűrbe. Újabb és módosabb körűlmények mellett az utóbbit kipallózott helyre tették át s ház és istálló között a szénapadlással együtt egy födél alá vették, minélfogva a „csűrhídra” nincs szükség.

A falusi házak, mint a városi házak is, a XIII. századig kétségkivűl fagerendákból épültek. Újabb időben kőalapot raktak a háznak s már most megkülönböztették a „házat” és az „ácsolt” gazdasági épületet. (Haus und Zimmer). Utóbb az istállót is aláfalazták, a faemelet helyett egy, sőt két kőemeletet raktak a földszintes lakóhelyiségek fölé úgy, hogy most falun találni ugyan még faházakat is, azonban igen sok félig kőből épűlt, de csinos, egészen kőből való házakat is.

A síkságon vagy Salzburggauban a felszögzött zsindelytetők, a Pongauban és Pinzgauban „rakott zsindelytetők”, a Lungauban „deszkatetők” vannak szokásban. A rakott zsindelytetőket léczekkel foglalják be és kövekkel nyomtatják le, orommagasságuk elől a ház szélességének egy harmadát teszi; a többi faj tetők az oromoldalok szélességének feléig, sőt magasabbra is emelkednek. A „szögezett zsindelytető” mindkét oromzata rendszerint egy kissé előre csapott úgy, hogy sátortetőhöz hasonlít. Legalább is három oldalról túlnyúlik a tető a ház-, istálló- és félszerfalakon. Az ernyős helyen van a folyosó s ott tartják a kévetartókat, sövénykarókat, póznaféléket s egyebet.

A tetőn, kivált nagyobb gazdaságokban, tornyocska nyúlik föl, melynek harangja ebédre hívja a szántókon, mezőkön dolgozó munkásokat és napszámosokat.

A nagygazda tanyája ritkán eredeti, hanem csak idők folytán állott elő, azért is főkép a falazott ház nagysága, az emeletek és térhelyek száma, valamint a körűllévő gazdasági épületek nagysága és száma által különbözik. Istálló és pajta rendszerint el van különítve a lakóháztól. A szám és czél szerint különböző melléképületek az alkuval vagyonukról lemondott öregek „hajléka” (Zuhäuschen), a sütőkemencze, a gerebenező szoba, a mosókonyha, kerekes kút (Leierbrunnen) s a vízesés helyzetére nézve közelebb, vagy távolabb lévő malom. A Lungauban a házhoz ragasztva áll a kőből épűlt vagy ácsolt „kamra” vagy hombár, hol a gabonát vagy féltettebb szerszámokat tartják. A hegységi parasztgazdának még külön istállók kellenek az Alpesről haza térő jószág számára. Sok ház körűl és előtt gyümölcsös vagy zöldséges kertek vannak. Nem ritkán „mezei kápolnákat” talál az ember, melyeknek valami szentkép van a fülkéjökben.

Építési szabály közönségesen a tulajdonképeni ház négyzetes alaprajza, a gazdasági épületek akár egyenes vonalban hátra felé, akár mint jobb- és balszárny, akár kétoldalt a ház mögött húzódjanak. Ép oly általános, hogy házajtó az első homlokfalban van úgy, hogy az oldalt lévő ház- vagy istállóajtók mint kivételek, csak erősítik a szabályt.

Pinzgaui kis-ház. A Zellből Mittersillbe vívő út mentén. Geller N. Jánostól

Az eresz alatti tér a ház előtt többnyire föl van emelve vagy kővel burkolva. A házajtó mellett van a kő- vagy fapad, a háziak pihenő, dolgozó vagy beszélgető helye. A házajtón látni az öreg betűs „házi áldást”.

Az ajtón át a hátra felé futó folyosóra ér az ember, melyet általában „ház”-nak neveznek, s mely az egész épületet jobb és bal félre osztja. Két felől van a négy szakasz vagy osztály (Gwalter): szoba, kamra, konyha, élés- vagy tejeskamra. A kamarának „Kematen”, a tejeskamrának pedig „Steingaden” a neve. Nagyobb házaknak földszint öt, sőt nyolcz kamrájuk is van, az emeletek száma szerint, s a hogy a házi szükség, a házasfelek, gyermekek és cselédek elkülönítése, sőt a vendégekre, katona-szállásolásra való tekintet kivánja.

A félreeső völgyekben még mindig találni egyes „füstházakat”, melyekben a füst, nem lévén kémény, ajtókon és tetőhasadékokon kénytelen kiillanni, mint a havasi kunyhóban. Valamivel újabbak a két, három négyzetláb bőségű fakürtők.

A tornáczból vagy folyosóból hátúl a szérűre és istállóba s többnyire fagarádicson az emeletre jutni („Obenauf”). Ez az épen a tornácz fölött lévő középfolyosó (Soler) által két felé van osztva s ugyanazt a négyes berendezést mutatja, mint a földszínt. A fölosztás különbözősége szerint itt találni a „gazdakamrát”, a „szép kamrát”, a „legénykamrát”, a „leányok kamráját”, a „vendég-”, „lisztes-” és „betegkamrát”.

Ha az emelet faépítmény, a középfolyosó a homlokfalnál a külső „gang”-ra visz. Ez többféle használatra való; a házszegletein egy vagy két oldalon is meghosszabbították, a ház ékességének is tekintették s midőn az emeletre még ráépítettek, a födélgerincz alatt is alkalmaztak egy kisebbet, melyet aztán az idegenek „erkély”-nek neveznek. A mint a kőépítés az emeleten is terjed, a ház „gang”-ja gyérűl, keskeny elősikátorrá kisebbedik vagy el is marad.

Pongaui ház külön álló gazdasági épületekkel. Unter-Tauernben Radstatt mellett. Geller N. Jánostól

A folyosóról egy lépcső a padlásra vagy padra visz („Öbrist”, „Hör”, „Hir”). Itt van a „padláskamra” („Firstkammerl”), mely néha beszállásolt katonának kideszkázott szobája, máskor méhek teleltetője s más efféle.

Arra nagyon tekintenek, hogy a ház homlokrészével keletnek vagy délnek álljon. Hogy ez a vonal meg legyen tartva, a ház hátulja sokszor a falu útczájára dűl, vagy az arra vivő úttal különben meghatározhatatlan szöget képez. A ház, melynek takarossága belűl évtizedek óta nevezetes haladást tett, kivűlről sincsen, a mennyiben alkatrészei fából készűltek, saját dísz nélkűl, mely ugyan a német Alpesek házának közös tulajdona, de mégis vidékenként többféle változatot mutat. Látni oromczifrázatokat, czifra födélpárkányokat és szarufőket, a legkülönfélébb formákban kimetszett „csurgódeszkákat”, a harangház oszlopait és süvegét különböző alakban; a szarufák és gerendák támaszai, a folyosórács dúczai nem ritkán fürészszel és vésővel a XVII. és XVIII. század izlésében vannak dolgozva; a folyosórács-béllelések egyenes, szögletes és hajtott körvonalain régibb, újabb és legújabb kor mintáit különböztetni meg. De még a tyúkólak és kutyaházak sem szűkölködnek efféle díszítés nélkűl.

Languai ház külön álló gazdasági épületekkel. Unterberg. Geller N. Jánostól

Csűrkapuk a szellőző lyukaikon lóherlevelet, szívet, virágokat, nyúlakat tűntetnek föl. Házajtók és ablaktáblák néha zöldre, fehérre vagy pirosra vannak festve; sőt a régi országzászló piros-fehér burgundi keresztje is fennmaradt rajtuk.

Mellőzvén az ablakrostélyok hatalmas hajtott vasalkotmányát, hadd említsük meg a régi tekintélyes falusi házak házajtainak bolthajtását (Eselsrücken). A kőépítés divatba jötte óta ajtók és ablakok fölött hely van hagyva a piros bolttégláknak, mellettök a falban szürke vassalakok, vonalokká és figurákká rendezve, látszanak ki, vagy régi fazékcserepek, a vakolatba nyomkodva minta szerint beszélnek a háztartásban való változásról s az edénykereskedésről ebben a hegyi tartományban.

Salzburggaui ház egy födél alatt a gazdasági épületekkel. Salzburg mellett. Geller N. Jánostól

Ha a ház belsejébe lépünk, a cselédszoba szolgál találkozó helyűl a gazdának és családjának étkezésre, imádkozásra és látogatások fogadására. Ennek két oldalán fapadok nyúlnak végig. Az ajtó felőli szögletet a jávor- vagy puhafa-asztal foglalja el, melynek szabad oldalain hordozható fapadok állanak. A belső szögletben van a feszület vagy a szentlélek is bokréták, szentképek és búcsútáblácskák között. A mellett a faloszlopon szekrényben ketyeg a falióra. Befestett kőnyomatos olasz- vagy magyarországi csataképek emlékeztetnek a ház fiainak hadi szolgálataira. Az ajtó mellől nem hiányzik a szenteltvíztartó; a törülköző az ajtóról fityeg le, vagy mángorló fára van felgöngyölve. A kályha köré szárítórudak vannak helyezve; a fal és kályha közötti térnek „barlang” (sut) a neve; a kemenczepánk (Ofenbruck) fekvőhelyűl szolgál betegeseknek, szegény szállóknak, vagy pedig lustálkodók heverő ágya. A padka alatt van a serpenyődeszka helye, azon pedig a vaskaláné. Néha még tyúkketreczet is találni a falpad alatt, melyből kivűlre kijáró lyuk nyílik a falon.

”Szép” (dúsan ékített)” ház a Pinzgauban. Zell mellett. Geller N. Jánostól

Az emeleti „szép vagy vasárnapi szobá”-ban van a bútorzat legjava és legszépe, továbbá a láda (Kufern), mely a menyasszonynyal együtt kerűlt a házba. Ott vannak a cseresznye- vagy diófából készűlt „ünneplő ágyak”, a ruhaszekrény és a „fiókos szekrény”, asztal és székek. A szekrényben szépen mángorlott házivászon van végszámra eltéve. A fiókokban nyaklánczok, fülbevalók, melltűk, drágaságok, valamint selyemruhadarabok vannak elrakva. A szekrény tetejében ritkán hiányzik a viasz Jézuska üvegborító alatt báböltözetben. Mellette czifra poharak, kávésfindsák, piros almák állnak sorban. A falakon tükör, meg olaj- vagy kőnyomatú képek függenek; az ablak- függönyök félhomályt terjesztenek e szobában, melyben csak ritkán fordúlnak meg maguk a háziak is.

Nyelvjárás és népköltés. Wagner Hermanntól, fordította Lehr Albert.

Ámbár Salzburg, e kis alpesi tartomány, egészen a bajor-osztrák nyelvjáráshoz tartozik, a népnyelvben még sem találkozunk egy egységes nyelvjárással, sőt a föld különböző alakúlásainak megfelelőleg, vidékek szerinti eloszlás mutatkozik; ilyenek: a síkföld nyelvjárása, a magashegységi tájak nyelve, továbbá a pongaui és pinzgaui, meg a radstatti Tauernen túl a lungaui nyelvjárás. Sőt ezek az al-nyelvjárásokok a határos tájnyelvekkel részben közelebbi összefüggésben állanak, mint egymással; így a síktartomány nyelvjárása s szomszédos felső-Bajorországéra támaszkodik, a pinzgaui-pongaui Tiroléra, s a lungaui a karintiaira és stájerre. Mindamellett a salzburgi nyelvjárások egy jellemen alapúlnak.

Salzburg népnyelve, mint a bajor-osztrák nyelvterület minden nyugati nyelvjárása, ódonabbnak tűnik föl hangban és szókincsben, készebbnek és határozottabbnak, mint a keleti Duna-melléki tartományok nyelvjárásai. A családnevek, melyek többnyire a tanyanevekből eredtek, hamisítatlan német népiségre mutatnak, meg arra, hogy a lakosságnak legnagyobb része mezei gazdálkodással foglalkozik; mind kiejtésük, mind irásuk erősen tájnyelvies; példának okáért csak a következő szókat említjük föl: Hueber, Riesch, Moar (Mair).

A nyelvjárásnak a társalkodási nyelvhez való viszonya a tartomány kevés számú kisebb-nagyobb városában az Ausztriában lévőtől tökéletesen különbözik. „Az ide való síkföldek durva falusi hangja”, a hogy az öreg Hübner topographus nevezi, mélyebben behatol a társalkodás nyelvébe úgy, hogy ez nem csupán a szókincsben, hanem a hangban is sokkal parasztosabbnak tűnik föl és a tájnyelv fokozatai, mint példáúl az ausztriainak „thoan”-ja vagy „thon”-ja (thun), „kumen”-je vagy „kemen”-je (kommen), itt jóformán ki vannak zárva. Sőt még a műveltek irott németségébe is vegyűlnek, vidékiességek, példának okáért beilich, Verhurst, Geschwisterte, s más effélék.

A síkföld nyelvjárása átmenetet képez a felső-bajor dialektusról a Duna-völgynek lágyabb, sajátképen ausztriai dialektusára. Itt a magánhangzók régiesebbek, mint keleten. Jellemző ismertetőjel, melyről a salzburgit csakhamar meg tanulja az ember különböztetni az ausztriaitól, az oa (régi) kettőshangzó kiejtése pl Stoan, ausztriaiasan: Stân.

A mássalhangzók ejtése élesebb, kivált a torokhangokat, a hegységhez mennél közelebb, annál keményebben mondják ki, mint: „Stachl”, ausztriaiasan „Stagl” a „Stahl-ból, „Rech” Reh helyett; az „l” és „t”, melyek Ausztriában „i”-be és „a”-ba szeretnek átmenni, itt még jobbára tisztán ejtetnek.

A hangmásulás gyakran az ausztriai nyelvjárástól eltérő alakúlást mutat, p. „Klozen”, ausztriaiasan „Klêzen”, „Bremen”, ausztriaiasan „Bramen” (Bremse), hasonlókép a főnevek neve, pl. „Der Knödel”, ausztriaiasan: das Knödel. A „lassen” és „müssen” igék egyes esetekben utolsó mássalhangzójokat elejtik, pl. „lå” (lass), er „muo” (muss); „fragen” és „sagen” azonkivűl összevonást szenvednek, pl. er hat gsoat (gesagt).

Az igék hajlítása nem egy ó formát megőrzött, így a többes számú harmadik személy „nt”-jét: pl. „sö brauchnt”; az elbeszélő-múlt erős conjunctivuság: pl. „i gab” (gäbe), a régi jelenidőt ebben: „i hån” (ich habe).

A szóképzés gazdag oly főnevekben, melyek melléknevekből vannak képezve, pl. „dö Liabn” (Lieblichkeit), „dö Schön” (Schönheit), et-tel alkotott gyűjtőnevekben, pl. „Aichet” (Eichenwald); „an” előszótagú melléknevekben, pl. „an-sauber”, etwas sauber. Helynevekben megmaradt a névelőnek régies használata, pl. in der Gnigl, in der Gastein. A kicsinyítés „al” és „ai” képzőkkel megy végbe, pl. „Hansai”, Hänschen (Jancsi).

A szókincs is sok, Ausztriában nem használatos régi szót mutat fök, pl. „Klag” Trauer helyett, „abspülen” abwaschen helyett, különösen pedig az ételek és szerszámok neveiben, p. „Muas” az ausztriai „Schmarrn” helyett, „Leilach” (Leintuch), hasonlókép eltérő szójelentéseket, pl. „Verdruss” Sorge helyett, „Prater” Ringelspiel helyett. Az idegen szók használata sokkal más; a szláv: Grenze, ausztriai „Graniz” helyett itt a német „March” járja; másfelől pl. a leereszkedő városit „kommoder Herr”-nek híjják, a szép házat Pinzgauban „Prä-haus”-nak.

A síkföldieknél jellemzők e kedvelt partikulák: „ge(n)” és „hau”. A Hübner topografus által vagy száz esztendeje a szomszédos kerületek, mint Thalgau és St.-Gilgen, beszédmódjában kimutatott különbségeket jóformán korunk élénkebb közlekedése tűntette el.

A Lueg-szoros szirtkapujától a Thauern-ormokig terjed a Pongau és Pinzgau nyelvjárásának területe, melyről már az öreg Hübner megjegyezte, hogy nagyon sok sajátszerűséget mutat föl. A hegyi lakók többnyire vontatva és énekelve beszélnek, azaz a hangnak folytonos felemelésével és alábocsátásával. Hogy itt majdnem mindegyik völgy külön változatait mutatja vagy mutatta föl a nyelvjárásnak, bizonyítja ugyancsak Hübner, a ki példáúl Grossarlból és Raurisból oly kifejezéseket közöl, melyeket csak ott értenek. Ezen nyelvjárás sajátságai közé tartozik többek közt az „e” törzshangnak „ëi”-vé diphthongizálása, pl. gwëin (gewesen), az „sch”-nek beikattása az „r” és a foghangok közé, mely „sch” előtt az „r” sokszor egészen el is enyészik, pl. „Heaschz” (Herz), „kuschz” (Kurz) és a torokhangok durva ejtése. A Felső-Pinzgauban ez a tájszólás a szomszédos Zillerthaléba olvad át, pl. i hun (habe).

De nemcsak a hangban, hanem a szókincsben is egészen sajátszerű a pinzgaui nyelvjárás. Ezeket a szókat: „Metz” (Mädchen), „Bösdirn” (Bauerntochter), „fruetig” (munter), „kasig” (lieblich), „loapen” (meghagyni), „anweigen” (anreizen), a síkföldön aligha értik; mások, mint „foppen” (prahlen), „reiten”, pl. „ob’s Ross reiten”, vagy „ob’s Schesi reiten” (fahren) megváltozott jelentésüknél fogva figyelemre méltók. Nagyon használják az „-ach” végű gyűjtőneveket, pl. „Halmach” (Stoppeln). Kedves partikulájuk ez: „gu”, valamint a grossarliak „gu li”-ja; ezért tréfából „Guli-földiek”-nek mondják őket.

A Lungau nelvjárása a radstatti Tauern által való elzártsága következtében közelebb áll Karintia és Stiria nyelvjárásához; azért jegyzi meg Hübner: „A beszédmód a karintiai, stájer és salzburgi beszéd keveréke”. A hangban való sajátságaihoz a magánhangzók szokatlan nyújtása tartozik, pl. „essn” (essen), az „r”-nek átmenete „ch”.-be, pl. „Heachz” (Herz) „Boanch” (Beine; de „Boaner”, bohnen) és „la”-val való kicsinyítés, pl. Gamsla.

A szókincs is szerfölött sajátos; a VI. és VII. századbeli szláv bevándorlás némely nyelvi maradványai mellett helynevekben és egyes elnevezésekben, pl. „Geuschn” (parasztház), „Gischgalitzn” (leánysom), a karintiai tájnyelvhez közelálló sok szóalakot mutat, pl. „Ferl” (malacz) a Salzburgban egyébként járatos „Fak” ellenében.

A nyelvi különödöttség azokban a nevekben is kifejeződik, melyekkel a különféle vidékek egymást illetik; a lungaui a pinzgauit „Übertäurer”-nek, ez amazt „Enterstäurer”-nek nevezi; a pinzgauit, Hübner tudósítása szerint, azelőtt „Pinzgara fopper”-nek szerették hivogatni; a Pinzgauban magában a kerületbélit, a „Dåigen”-t, szorosan megkülönböztetik a „vidéki” síkfölditől, az „Austarign”-től és a Tauernen túli karintiaitól és tirolitól, a „Täurer”-től.

A tartomány gazdag népköltészetéről majd egész maig keveset tudtak a műveltek Salzburgon kivűl; a mit egykor Hübner s századunkban Dürlinger és mások népköltésről följegyeztek, többnyire figyelmen kivűl maradtak, a Süss-féle salzburgi népdalgyűjtemény sem örvendett a tartományon túl nevezetes elterjedésnek. Így hát az osztrák alpesi tartományok közűl csak Tirol és Karintia állott költői és daloló hírben.

Csak Hartmann Ágostnak a német népszínjátékról és a bajorországi s ausztriai német népdalokról közzétett dolgozatai tárták föl a művelt világ előtt a tartomány népköltésének gazdag kincseit, melyről már Süss ezt állította: „A salzburgi, teremtőjétől egészséges józan észszel, vidám kedvvel és tiszta torokkal megáldva, a természeti éneklésben egyetlen más népnél sem áll hátrább”.

Leggazdagabb és legnemesebb virágait Salzburg népköltészete a vallásos poézis terén termette. A templomi német népéneket, melyet az1569-ki tartományi zsinat már mint „régi szokást” helyesel, az orgona behozataláig a „templomi énekesek” művelték, a kik a dalokat s a dallamokat többnyire maguk csinálták. Legszeretőbb ápolásban a „karácsonyi ének” részesűlt, melyet nemcsak a templomban, hanem a házak előtt és házakban is énekeltek s részben ma is énekelnek; ez tanyadalokra, pásztordalokra, tulajdonképi karácsonyi dalokra, a csillagénekesek újévi dalaira s hasonlókra oszlik. A karácsonyi ének jelleme majdnem kivétel nélkűl félig drámai; a párbeszédes része megható együgyüségű, helylyel-közzel nem minden humor nélkűli, mely azonban nem érinti a szent dolgokat, csak a saját emberi gyarlóságra czéloz.

A templomi énekesek alkotásai közűl ezenkivűl említésre méltók csinos Mária-dalaik, továbbá a Felső-Bajorország salzburgi és szomszédos (azelőtt salzburgi) részében honos költészete a lakodalmi daloknak, melyek az esketés után a templomi karról megzendűltek, és a naív, de minden egyszerűségök mellett is szívreható halotti dalok.

Ezekben a Saale mindkét partján még ma is dívó dalokban az elhúnyt maga fordúl a jelenlévőkhöz, egy fájdalmas pillantást vetve az emberi mulandóságra s avval az intéssel, hogy az ő sorsáról példát vegyenek, elbeszéli halála történetét, azután megható búcsút vesz feleségétől és gyermekeitől, szüleitől és barátaitól s arra kéri nejét, hogy jámborúl nevelje a gyermekeket, „hogy majdan boldog viszontlátás örvendeztessen meg mindnyájunkat”. Végűl megköszöni a papnak a szent sakramentomok kiosztását s istenhozzádot mond mindazoknak, kik megadták neki a végső tisztességet.

Midőn a középkor keresztény drámája a XVII. század kezdetével a megváltozott kor-izlés által visszaszoríttatott, sajátságos továbbfejlődését, miután már egy századnál tovább nem gondoltak vele a műveltek, a délnémetországi, de kivált az alpesi katholikus parasztnép vallásos játékaiban találta meg. Csak a jelen század közepe óta kezdték az oberammergaui és brixleggi játékok a művelt világ érdeklődését újból a népszínjátékra fordítani.

Minthogy a vidám karácsony ideje legdúsabb anyagot nyújtott drámai földolgozásra, a karácsonyi játék kisebb drámák egész sorára oszlik, melyek: tanya- vagy adventi játékok (József és Mária tanyát keresve Bethlehemben), pásztorjátékok, vízkereszti játékok és paradicsomjátékok (az első emberek esete a megváltás okáúl és ellentétjéűl adva elő). E játékok közűl Schröer már 1858-ban közzétette a „Gasteini paradicsomjáték”-ot és Hartmann nem régiben Laufen-Oberndorfból és Halleinból karácsonyi játékokat adott ki. De különös figyelemre méltónak tűnik föl annak kimutatása, hogy ezek a játékok a XVI. századig visszaszolgálnak s Hans Sachsnak, a nürnbergi mesterdalnoknak két egyházi drámájával sokképen szószerint egyeznek. Hans Sachs drámáinak ezen népies földolgozásaiban tehát a XVI. század népszínjátéka előadásmódjával és színpadi berendezésével századokra meg van mentve és fentartva. A nagy mester költészetének ezt a nép közt való tovább plántálását Weitmoser Kristóf gasteini bányabirtokosnak köszönhetjük, a ki Hans Sachsnak egyik pártfogója volt, s kinek ő művei egyik kötetét ajánlotta.

Húsvéti játékok közűl Hartmann Salzburgból egy halleini „Judás- vagy bőjti játék”-ot, alkalmasint egy régibb passiójáték maradványát és egy saalfeldeni „passió”-t tett közzé, azonkivűl még egy „Kain- és Abel-játék”-ot, egy „Goliát-” és egy „Salamon király játék”-ot Laufen-Oberndorfból.

A mit a „bajor történelem atyja”, Aventin, a bajorokról ír: „A köznép éjjel-nappal dalol bor mellett, tánczol, kártyáz és játszik, lakodalmaz, toroz és búcsúz”, az a mai jókedvű alpesi népecskére is annyira illik, hogy Jordan és Steinhauser salzburgi chronisták Aventinnak ezt a megjegyzését szorúl-szóra átvették műveikbe.

Igaz, hogy a régibb korbeli világi népköltés inkább csak tudósításokból ismeretes, szöveg vajmi kevés maradt meg. Így az epikai dalnak Salzburg tartományban is csak egyes maradványai találkoznak: a német nép-énekvirág korából egy dal Radstattnak a fölzendűlt parasztok által történt ostromlására (1526) és a XVII. századnak egy gasteini krónikájában több elbeszélő költemény, melyek ugyancsak Weitmoser Kristóf bányabirtokos nevéhez fűződnek; e költemények egyikének végén a költő így nevezi magát: „Wolfgang Premb, ein weitmoserischer Diener”. A XVII. századból való még egy a zillerthaliak lázadásáról szóló s Hans Sachs modorában írt dal is.

Az epikai dal helyét mai napság a részint elbeszélő, részint szatirikus tartalmú alkalmi költemény foglalja el nagy gazdagságban. A szatirához való hajlamot már kora tilalmak ostromolták: 1469-ben a szabók folyamodványára eltiltatott „a kecskéről szóló gonosz dal”; 1523-ban Salzburgban a Lutherhoz szítóknak a papság ellen irányzott gúnydala terjesztetik a nép közt; az utolsó uralkodó érseknek, Hieronymusnak ismételt rendeletei tiltják „egyházi és világi felsőségekre csinált csúfolódó dalok” éneklését. De ugyanakkor ezt írja Hübner: „Ha valami nevetséges dolog történik, hosszú nótákat csinálnak róla.”

Messze Salzburg határain túl elterjedt egy effajta költemény: a pinzgaui búcsús-dal, a zellieknek és saalfeldieknek a salzburgi domhoz évenkénti búcsújárásra „Flachgau”-ban keletkezett gúnyvers. Az eredeti szöveg, melyet Süss közölt, idő folytán sokszoros átdolgozást és toldást szenvedett, a legpompásabbat magának a pinzgaui népnek elméssége által, mely a „síkföldinek” a következő strófával adja vissza a kölcsönt:

Heiliger St. Örg, du warscht mirakulos, Schick uns hoia recht leibige Ross, Knödelfleischmähna san ma koan, stb.

(Szent György, te csodatévő voltál, küldj számunkra jól megtermett lovakat, nem vagyunk mi gomboczhúshajtók, stb.)

Tehát „Knödelfleischmähna” (ökörhajtó) névvel csúfolja őt, mert a síkföldön ökörhúst esznek a gombóczban és ökröt fognak be ló helyett.

Az epikai nemről a liraira való átmenetet a sokszor balladaszerű orvvadász- és havasi pásztordalok képezik, melyeknek főtartalma vadászkalandok s a havasi gunyhók meglátogatása, továbbá a Pongauban és Pinzgauban s a szomszédos Felső-Bajorországban honos szerelmi költészetféle: „az útczai dalok”. Ezek nem igazi dalok, inkább amolyan rímes próza, melyet valamely leány ablaka alatt mondanak el.

Az „útczai dal” vagy az „ablak alatti versengés” (Fensterstreit) a dalnak Salzburgban otthonos oly faja, melyben a szobaablaknál egy párbeszéd adatik elő féldrámailag, melyet azonban koránsem az ablakban énekelnek. Mint már a név is értésünkre adja, a gúnyos feleselgetések a legény búcsújával végződnek.

A salzburgi nép világi lirájának javarészét az úgy nevezett „Schnadahüpfel” vagyis paraszt nóták teszik. Ámbár e nóták legtöbbje a bajor-osztrák Alpesek egész erületén egyformán el van terjedve, e „négy-sorosok” egyike-másika helyi színezettel is bír; így, midőn példáúl a salzburgi legény ezt dalolja:

Im Salzburger Landl Lebst überall schön, Dearfst singa, dearfst schnaggln Auf Gassl Deartst geh’n.

Magyarúl versben:

A salzburgi kis országban, Mindenfelé jó világ van, Nótázás és móka járja, Ki is mehetsz az útczára.

Valamint a vallásos népszínjátéknak az egyházi ünnepekben, úgy a világinak a nép mulatságaiban van a forrása, melyeknek a salzburgi nép is már régtől fogva nagy kedvelője volt. „Alig találtam Németországnak hasonló népességű városában, kivált az alsóbb néposztályok közt ily rendkivűli hajlamot a színi előadások iránt”, írja Salzburgból egy XVIII. századbeli útleíró. A vándor színésztársaságok közűl a jelen korig a laufeni hajósoké közkedveltségnek örvendett; de színpadjuk az újabbkori műsor miatt már nem viselheti képét a tulajdonképeni népszínjátéknak.

Az ó-német népszínjáték utolsó maradványait inkább azokban a kis komédiákban találjuk, melyeket kóbor műkedvelők (többnyire hajósok, sómunkások vagy faragók) jelmezben bár, de díszletek nélkűl valamely szobában, jobbára tél idején adnak elő. E játékok keletkezése a népjátéknak már a XVI. században kimutatható azon szokásában keresendő, hogy az egyházi játékok után még egy farsangi bohózatot is előadtak.

Ha azt találjuk, hogy az egyházi népjátékban a „praecursor”-t, ki egy prológban az előadandónak tartalmát közli, sokszor egy angyal adja, úgy látszik, hogy a világi játékokban meg a „Hanswurst” (Paprikajancsi) játszotta a „praecursor”-t. Talán ebben van a magyarázata, hogy mért választotta Stranitzky József épen a salzburgi parasztviseletet és nyelvjárást, midőn a XVII. század elején a szokásos bolond helyett a „Hanswurst”-ot vitte idegen álarczban a bécsi színre. Díszdarabjai egyikében: „A nagylelkű magameggyőzőjé”-ben, Stranitzky egy második salzburgi népies alakot is fölvett a cselekvénybe, midőn a Hanswurst szomszédját, a salzburgi „Riepel” parasztot megjelenteti.

A karácsony tájban barangoló műkedvelők játékain kivűl a népszínjátékot sok helyt még azon mulatságokban is föltalálni, melyeket a falusi nép a cséplés elfogytával rendez (Drischellegspiele). Efféle játékot Hartmann többet közölt Salzburg és Felső-Bajorország határszéleiről s egyszersmind fölhozta, hogy ilyen népies játékokat különösen a salzburgi Joly Ferdinánd, egy volt diák, készítgetett, ki a Chiemsee nevű tó környékén hányódott és 1823-ban halt meg.

Ez az eredeti, műveltségnél fogva a falusi és városi közt álló népköltő végűl a tájköltészet terére visz bennünket, melyet a XVIII. század közepe óta Salzburgban is űztek, eleinte csak az alsóbb komikum mezején a bohózatokban, melyek a parasztnak otrombaságát saját nyelvén is néző elé vezetik, továbbá azon bohókás darabokban, melyeket Wimmer J. J. és Reichsiegel Fl. benczések a salzburgi udvari színpadra vittek, a mi századunkban azonban nemesebb módon számos tájköltők által, kik közűl Wagner Szilveszter „Salzburgi parasztdalai”-ban (Salzburga Bauerngsanga) és Hutter Bertalan az ő pinzgaui dalaiban szülőföldjük parasztéletét igyekeztek rajzolni, míg Radnitzky Ágost, „a mattseei pinty”, a szalon-tájköltés verselt adomalomját megvetve, a síkföldi parasztról pompás genre-képeket fest. Költeményei közűl, melyek legtöbbje – fájdalom – nyomtatásban nem jelent meg, hadd álljon itt egy kis mutató a „Die Seefahrt” czíműből. Legények és leányok a seehami búcsúról térnek haza falujokba a tavon keresztűl és:

Beim Austeign haut Oana noh’s Ruada in See, Dass’s d’Diandln recht anspritzt; dös thuat ean nöd weh! ”Schön Dånk für den Weichbrunn!” sågt a Diandl und låcht Und hinum und herum schrei’n s’ zua: Guade Nåcht! Guade Nåcht! D’Buama fåhr’n hoam zu und jodln in d’Heh: Huidarree, Huidarree! Pfüat dih God Schåtzai! Ih kenn’ dih ja eh’! Huidarree, Huidarree!.

(Kiszáláskor az egyik legény még a tóba csapja az evezőt, hogy jól befecskendje a lányokat: de azok nem törődnek vele! „Köszönjük szépen az áztatót!” mondja egy leány és nevet, s mindenfelé kiáltozzák egymásnak: jójczakát! Jójczakát! A legények haza felé indúlnak s felujjongatnak: Huidarree, Huidarree! Isten veled kincsem! Úgy is ismerlek! Huidarree, Huidarree!)

Esteli ájtatoskodás egy mezei feszűlet előtt. Mayr Károlytól