Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Salzburg története.

Salzburg története.

Richter Edétől, fordította Acsády Ignácz.

Salzburg érsekség czímere. Salb Józseftől

A bajorok megtérítésének történetében halljuk először újra a régi Juvavum nevét, a melyről kétszáz esztendőn át hallgatott a hír. Childebert frank király uralkodásának második évében – tehát valószinűleg Krisztus születése utáni 696-ban – Rupert püspök Wormsból megjelent Bajorországban, hogy ott a kereszténységet hirdesse. Regensburgban Theodo herczeg barátságosan fogadta és megkeresztelkedett. Erre Rupert püspöki széknek alkalmas helyet keresett s a Waller-tónál, Salzburgtól három órányira éjszakra telepedett le. Itt nem sokára azt hallotta, hogy nem messzire, a Salzach vizénél egy régi városnak a romjai találtatnak, hatalmas és művészi építmények, melyeket azonban benőtt a fa és bozót. A szent püspök fölkereste ezt a helyet, czéljaira alkalmatosnak találta s megkérte a herczeget, engedje át neki. Ez készségesen beleegyezett s a püspöknek adományozta a régi városi határt egész környékével, három mérföldnyi területtel, valamint a várral együtt, mely a romok fölött levő halmon állott; a püspök rendbe hozta a helyet s benne kolostori épületeket és templomot emelt, melyet Péternek, az apostolok fejedelmének szentelt. Ez Salzburg újjáébredésének története, a mint Szent Rupert ősrégi életirása egyszerűen és szavahihetően elbeszéli. Ez események keletének pontos meghatározása körűl még most is folyamatban van a kétszáz évvel ezelőtt támadt tudományos vita. Az említett életirás ugyanis többféle magyarázatot enged s Szent Rupert megérkeztének ideje a VI. századnak vagy közepére vagy végére tehető, míg egy harmadik vélemény, a melyet mi is követünk, egész a VII. század végére helyezi.

Midőn Szent Rupert Bajorországba érkezett, ott a kereszténység már nem volt új dolog. Hitelt érdemlő tudósítások szerint már Theodo előtt voltak a herczegi háznak keresztény tagjai, s hogy Rupert püspöki székhelyűl nem Bajorország első városát, Regensburgot szemelte ki, mely akkor bizonyára nem romhalmaz, hanem virágzásnak indúló város volt, az azt látszik bizonyítani, hogy tevékenysége inkább oda irányúlt, hogy keresztény térítést és egyházi szervezkedést a herczegség félreeső vidékein eszközölje, mint arra, hogy egy teljesen pogány népet és fejedelmet térítsen meg. A Waller-tó mellett való letelepedés is tanúlságosan világítja meg a körűlményeket. Okiratokból és helynevekből tudjuk, hogy épen e tó környékén még száz évvel később is éltek a régi lakosságnak románúl beszélő maradványai s nem kételkedhetünk benne, hogy Szent Rupert szándékosan ütötte föl székhelyét épen azok között, a kik bizonynyal keresztények voltak. Ugyanez áll a Juvavum romjain való megtelepedésről, mert ennek közvetlen szomszédságában is román lakosságot találunk. De az új helynek azon kivűl, hogy folyónál és több természetes forgalmi útvonal találkozó pontjánál feküldt, megvolt az az értékes tulajdonsága is, hogy város színében tűnhetett föl, már pedig az egyház rendeletei szerint püspöki székhelyűl csupán város szolgálhatott. Hogy herczegi várról is szó van, az meg arra vall, hogy a hely épen nem volt teljesen elhagyatva. De a telepítés, úgy látszik, még sem terjedt a hegységben messzire. Egy szintén igen régi följegyzés, a mely kevés emberöltővel később keletkezett, erről is nagyon jellemző részleteket említ. Mikor még Rupert ült Salzburgnak püspöki székén, két papi ember, kiknek egyike – nevéből következtetve – román volt, a Lueg-szoroson belűl fekvő hegység „pusztaságába” ment vadászni és aranyat mosni. Itt, mondja a régi krónika, természetfölötti csoda-tüneményt láttak s jelentést tettek róla a püspöknek, ki a mennybeliektől megjelölt helyen czellát és imaházat épített. Ez a mai Bischofshofen Pongauban. De a keresztény műveltség ez előőrsét csakhamar csakhamar elpusztította a pogány szlávok betörése, kik föltehetőleg a Lungauból, vagy a középső Enns-völgyből nyomúltak ide. Rupert ez alapítását csak egy emberöltővel később lehetett megújítani, mikor Odilo és Thassiló herczegek hadjáratai a bajor uralmat messze előre tolták a karantán és stájer szlávok felé.

Ezekből és hasonló följegyzésekből világosan kitűnik, hogy Salzburg a püspökség alapításával a térítés és műveltség terjesztésének támaszpontja lett.

A VIII. század meghozta a kezdett mű kikerekítését és kiépítését. Az időszámítás bizonytalansága miatt a püspökök sorrendje kétséges ugyan, de egyes egyéniségek, mint az erélyes és tudós irországi Virgilius világosan előtérbe lépnek. Az ő korában szervezte Szent Bonifáczius véglegesen a bajor egyházat; Salzburg közelében Mondsee, Chiemsee s valószinűleg Mattsee kolostorok keletkeztek s a karantánok, kiket salzburgi papok térítettek meg, az egyházmegyéhez kerűltek. Említés történik püspöki iskoláról, a székes-káptalan alapításáról s új, díszes székes-egyház építéséről. A püspökség birtoka szintén gyarapodott az akkor szokásos módokon. A herczegektől, valamint magánosoktól nagy ajándékokat kapott fekvőségben és jobbágyokban úgy, hogy tulajdona már akkor több ezer jobbágytelekre, messzeterjedő erdőségekre, alpesekre, legelő- és vadászati jogokra terjedt ki.

Valóban nagyszerű lendűletet adott a salzburgi püspökségnek az, hogy Nagy Károly 788-ban a frank birodalomba kebelezte Bajorországot. Már néhány esztendővel később a frank születésű Arno lett püspök, a ki szoros viszonyban állott a frank udvarral, és különösen Károlynak híres barátjával és tanácsosával, Alcuinnal. Mikor a bajor ügyek újonnan rendeztettek, szükségesnek mutatkozott a nagy terület számára érsekséget alapítani, s Károly és a pápa választása Salzburgra esett. Vajjon Arno személyére vagy Salzburgnak a szláv országokban már kivívott állására való tekintetek voltak-e ebben a döntők, nem tudjuk. De az újjárendezés ezen idejéből származnak legrégibb, teljesen biztos tudósításaink a püspökség alapításáról és első viszontagságairól; ez időből való birtokainak teljes jegyzéke, melyet vizsgálat és jóváhagyás végett a birodalmi kormány elé kellett terjeszteni. Ez utóbbi megtörtént s a főpásztor ugyanekkor kapta meg a biráskodásnak nagyon értékes jogát az egyházi birtokon lakó személyekre nézve, kiknek száma már sok ezerre ment. Ettől fogva az egyház minden jószágán nem a világi felsőbbség, a gróf, hanem a püspöktől kiküldött biró ült törvényszéket s a királyi kincstár helyett a püspök szedte a birságpénzeket. Csakhogy ezek az egyházi jószágok épen nem alkottak összefüggő területet, hanem az egyházmegye határai közt, sőt azokon túl a szomszédos megyékben is szerte szét voltak szórva; a legsűrűben voltak Bajorországban az Inn mindkét partján Wasserburg és Mühldorf közt s Salzburg felé az Alz és a Salzach mentén. A Karoling-korszak fontossága a Nagy Károlyra vonatkozó azon mondában is visszatükröződik, hogy a császár az Untersbergben aluszsza örök álmát.

Az avarok legyőzése s a frank uralomnak a VIII. század utolsó éveiben a mai Magyarország nyugati részeire való kiterjesztése a salzburgi egyház hatáskörét tetemesen kibővítette. Sőt a ránk maradt okiratokból és tudósításokból azt gyaníthatjuk, hogy a karantán és pannoniai ügyek immár hosszú időn át a IX. században épen legfontosabb részét tették a salzburgi főpásztor kötelességeinek és érdekeinek. E korszak érsekei igen gyakran időztek a keleti vidékeken s egész sorát ismerjük a templomoknak, melyeket nyugati Magyarországban, főleg a Balaton körűl ők szenteltek föl. Karinthia- és Stiriának Szent Ruppert védelmébe ajánlott számos temploma, és sok helység, melyek ma is e nevet viselik, salzburgi hatásra mutatnak. Minthogy a passzaui püspökök és az aquilejai metropoliták ugyan e vidéken működtek, szükségessé vált a határok szabatos kijelölése s ez meg is történt olyképen, hogy a Drávától délre eső területet az aquilejai, az Alpesektől éjszakra eső vidékeket, vagyis a Duna völgyét a passzaui egyházmegyébe csatolták; a mi e kettő közé esik, tehát Karinthia, Stiria és Magyarország a közép Dunáig Salzburgé maradt.

A későbbi Karolingok, főleg Német Lajos alatt az érsekség e vidékeken nagyon kiterjedt jószágokat is szerzett, melyek részben a napoleoni átalakúlásokig kezén maradtak, részben a XVI. században vesztek el. Rövidebb ideig tartottak a későbbi magyar területen Pécs körűl volt szerzemények, mert itt frank-keresztény alapítás egyáltalán nem bírt meggyökerezni.

Az első csapást a leigázott szlávok nemzeti szellemének fölébredése mérte reá, mit Method és Cyrill bizanczi szerzetesek föllépése lényegesen előmozdított, minthogy ők nemzeti alakban és nyelven tanították a kereszténységet. Method, a nagy szláv apostol, Passzauban és Salzburgban gyűlölt egyén volt, kit a császárnál és a pápánál sokszorosan bevádoltak s Németországban több évig fogva tartottak. Még rosszabbra fordúltak a dolgok, midőn a szlávok Szvatopluk morva fejedelem alatt a keleti határrészekben egyesűltek és több nagy háborúban tényleg kivívták függetlenségöket.

Az Untersberg Elsbethenből nézve. Hinterholzer Ferencztől

De még ezt is ki lehetett volna bírni, mert a morvák legalább keresztények voltak, s minthogy Szvatopluk Methodnak nemzeti egyházát nem valami nagy buzgalommal karolta föl, a német püspökök méltán remélhették, hogy visszaszerzik azt, mit elvesztettek. De a magyarok betörése mindennek rohamosan véget vetett. A szláv országok nyomtalanúl eltűntek s a rettentően mozgékony ellenség pusztító portyázásai csakhamar a német határtartományokba is átterjedtek. Minthogy frank birodalom már nem, német birodalom pedig még nem volt, a bajoroknak maguknak kellett védelmökről gondoskodniok. Tetemes hadsereg, melyből a magok harczosaival a bajor püspökök sem hiányoztak, nyomúlt a magyarok ellen. Valahol „a keleti vidékeken”, tehát hihetőleg Alsó-Auszriában, talán magában Magyarországban, folyt le a csata (907). A bajorok tökéletesen megverettek, összes vezéreik elestek, köztük I. Dietmar salzburgi érsek s a passzaui és brixeni püspökök.

E megsemmisítő csapás következménye mindazon országok elveszte volt, melyek kereszttel, karddal és ekével Nagy Károly napjai óta birtokba vétettek. A bajor törzs körűlbelűl az Agilolfing-korszakbeli határai közé szoríttatott vissza; Salzburg pedig a nyugati Magyarországban levő birtokokat s az egész egyházmegyét teljesen és örökre elvesztette, habár Szombathely és Pécs körűli jószágaik birtoklását az érsekek még századokon át megerősíttették maguknak a császárokkal.

A magyarok támadásai ez időtől fogva magát Bajorországot sujtották a legpusztítóbban. Arról, hogy Salzburgot is megrohanták vagy megvívták volna, nem maradt ugyan fenn hír, de a szomszédos kolostorok romba dőltek s Adalbert érsek (919–934) okiratai gyakran tesznek említést elpusztúlt és üresen álló jószágokról még a város közelében is. Csak miután a megpróbáltatások egy emberöltőnél tovább tartottak, állott be javúlás I. Henrik bajor herczeg győzelmei, de leginkább I. Ottó király Lech-mezei (955) diadala következtében. Általánosságban e korszak salzburgi érsekei kitűnő egyetértésben éltek a szász házból való királyokkal és császárokkal. Csupán egy tett kivételt, Herold, ki belebonyolódott abba a fölkelésbe, melyet Liudolf 953-ban támasztott atyja, I. Ottó ellen. Ottó fivére, Henrik bajor herczeg, elfogta és szeme világától megfosztatta Heroldot, ki a pápa beleegyezésével nem sokára letétetett. Utóda I. Frigyes volt, az Aribon név alatt ismert nagy és tekintélyes család sarja, ki a keleti országok fölötti metropolitai méltóság miatt Passzauval támadt heves viszályt sikeresen fejezte be.

Hartwig érsekről, ki szent ember hírében állt, egy szép legendát beszélnek. Midőn egyszer kemény téli időben a hegység egyik völgyét meglátogatta, ott egy száraz ágból botot faragott magának. A mint e bottal tovább indúlt, az egyszerre rügyezni és virágozni kezdett, mi tulajdonosának szentségét nyilvánvalóvá tette. Azóta e csoda színhelyét Blühnbachnak nevezik.

A XI. század első fele a német birodalom és a császárság virágkora volt. Csakhogy ma fölötte bajos helyes fogalmat alkotnunk ezen középkori német államszervezet nagyon sajátszerű intézményeiről. Mert helytelen az a föltevés, mintha a birodalom már azon időben számos apró fejedelemségre és városra lett volna forgácsolva. Ez csak később következett be. Másfelől azonban az államról és az alattvalói viszonyról táplált mai fogalmakban sincs semmi hasonlatosság a régiekkel. De a sok, ma már érthetetlenné vált intézmény közt talán a legsajátszerűbb a birodalmi püspökségnek helyzete az akkori államban.

II. Dietmar érsek pecsétje a XI. századból. A Salzburg városi múzeumban levő eredeti után.

A püspökök és érsekek még a népvándorlás korában igen tekintélyes politikai állásra tettek szert az újonnan alapított germán birodalmakban. Attól kezdve az egész középkoron át a legfőbb állami méltóságok közé tartoztak, úgy szólván a birodalom pairjei közt ültek s fontos állami cselekmény ő nélkűlök nem volt végezhető. E tekintélyt Nagy Károly még lényegesen fokozta, midőn az államot és az egyházat a legbensőbben összefűzte egymással. A német birodalomban, mely a Karoling-monarchia fölosztásából keletkezett, a püspökök jelentősége tetőpontra hágott, minthogy ők voltak a királyok támaszai a fejedelmekkel, a nemzeti egység előharczosai a törzsek elszakadási szándékaival szemben. Ha a fejedelmek fellázadtak, a királyok az egyházra támaszkodtak; a herczegek és grófok károsítói és üldözői, a királyok ellenben nagylelkű gyarapítói és oltalmazói voltak az egyházaknak. Egész határozottan ilyen volt a helyzet a szász és a frank császárok alatt III. Henrik haláláig (1056). Csupán ez a politika magyarázza meg a szertelenűl terjedelmes adományokat, melyekkel az egyházakat mindúntalan elárasztották; ez érteti meg a világi hatóságok rovására történő egyre újabb és fontosabb szabadalmak adományozását. Ide tartoztak: vámok és vásárok, városi és pénzverőjogok, végűl egész birodalmi grófságok, sőt herczegségek átruházása. Noha az ide vágó adománylevelek mindig az illető egyháznak védszentje iránti tiszteletét, az egyház fölszabadítását és kedvezésekkel való ellátását emlegetik, a tények azt bizonyítják, hogy a királyok bőkezűségökért nagyon jelentékeny viszont-szolgálatokat követeltek. Ámbár a püspökök az államhatalom kegyelt támaszai voltak, mégis rendesen nekik kellett pénzben, de leginkább fegyverekben, katonákban való szükségleteiről gondoskodniok. Azon ránk maradt kimutatás szerint, mely az 1000. év körűl Olaszországba indított német császári haderő létszámát tűnteti föl, a legénységnek csaknem két harmadát püspökök és apátok állították síkra. Salzburgnak hetven lovast kellett küldenie. Az egyházi jószágokat, melyek a Karoling-korszak óta ismét lényegesen szaporodtak és az egykor lakatlan és míveletlen vidékeknek gondos megmívelésével értékben is nagyon emelkedtek, a püspökök elég jelentékeny részben nemes hűbéreseknek adták át, kik a földdel való bőséges ellátásért viszont-szolgálatképen kardjokat és hűségöket bocsátották rendelkezésökre. Így tehát az akkori időben a püspök világi dolgokban is nagy hatalmú úr volt. Gazdag bevételekkel rendelkezett messze terjedő birtokokból, bányákból és útvámokból, egyházi tizedekből és biráskodási jogosítványaiból. Ezért viszont a birodalom pénzszükségletei fejében is sokat kivántak tőle s ő sokat is költött egy részt az egyházi intézményekre, más részt a hűbéresek és szolgák egész hadának eltartására. De még mindig nem lehetett szó önálló, kikerekített területről, fejedelemségről és későbbi földrajzi értelemben. A salzburgi érsekség jószágai akkor oly földterületen voltak szétszórva, mely négy végpontjával Regensburggal, Bécscsel, Merannal és Krajnában Gürkfelddel sem elég tökéletesen van megjelölve. Ép oly messze szétszórtan éltek az egyházi hűbéresek a püspöki udvarházakban és várakban, de a legsűrűbben az érseki székhely közelében, továbbá Karintia éjszaki részén Friesach körűl. Érthető, mily fontos lehetett a császárra nézve, hogy a püspöki székeken olyan férfiak üljenek, kiknek odaadásában megbízhatott. Ezek között a salzburgi nem épen a legjelentéktelenebb helyet foglalta el. Habár a három régebb metropolita: a mainzi, trieri és kölni rangban megelőzték, viszont ő volt papi feje annak a néptörzsnek, mely egységét és sajátosságát a legszivósabban megtartotta: a bajor törzsnek, és az ő tartománya uralkodott az összes keleti Alpeseken s egyszersmind Felső-Olaszország keleti részeinek bejáratain is. Ez okozta, hogy a császárok a püspökválasztásokba a leghathatósabban beavatkoztak. Már Nagy Károly rövid úton nevezett ki püspököket; később bizonyos külsőségek megtartásával ugyanez történt. Mikor valamelyik érsek elhúnyt – beszéli I. Konrád salzburgi érsek életirása, megemlítve, hogy akkor mindig úgy jártak el – az egyházmegye legelőkelőbb papjai és első hűbéresei magukhoz vették a boldogúltnak gyűrűjét és pásztorbotját s küldöttségképen a császári udvar székhelyére vitték, még ha ez akár Olaszországban, vagy a birodalomnak más távoli részében volt is. A császár azután a küldöttséggel és állandó tanácsosaival értekezett az utód felől, s ha megállapodtak valakiben, azt nyomban kikiáltották s a császár a gyűrűvel és bottal megadta neki az investiturát. A választás nem ritkán a küldöttség valamelyik tagjára esett, még gyakrabban valakire az udvari papság és a császári kanczellária köréből, melyből évszázadokon át az összes püspökök nagy többsége kerűlt.

Kétségtelen, hogy az ilyen eljárás nem egészen egyezett meg a canoni törvényekkel; de kétségtelen az is, hogy természetes következménye volt annak a rendszernek, mely a birodalom támaszait a püspökökben kereste és a birodalmi javakat egyházi javakká változtatta át. A birodalom fenn nem állhatott, ha a püspökségek betöltését kiadja kezéből. Ily helyzetben világos volt, minek kellett bekövetkeznie, mihelyt a szigorú egyházi fölfogás a kinevezés körűli eljárást tarthatatlannak és megszűntetendőnek nyilvánította. Már pedig a X. és XI. századok a szertelenűl szigorú és buzgó egyházi érzület folytonos és gyors gyarapodásának idői voltak; ez volt számos új szerzetrend alapításának, a theologiai tanúlmányok megújulásának, a keresztény életeszményért való általános és erős lelkesedésnek kora. Így a katasztrófa rohamosan és rombolóan következett be. Ezt investiturai viszálynak nevezik, mert első sorban a püspökségek betöltése körűl forgott a pápa és a császár ez elkeseredett viszálya. Senki sem volt bajosabb helyzetben, mint maga a püspöki kar, melyet egyházi hivatala a pápa, politikai állása a császár pártjára vonzott.

Fölötte jellemzi a salzburgi papság szellemét, hogy ezen küzdelmek hosszú idején az összes érsekek kivétel nélkűl a pápa részén állottak. Igen vallásos, világi politikai befolyásoktól keveset érintett egyházmegye volt a salzburgi. Mikor 1076-ban a pápa és a császár közti viszály lángot vetett, a salzburgi széken Gebhard érsek ült, ki már előbb rendkivűl buzgó és tevékeny pásztornak bizonyúlt, főkép az admonti benczés klastrom és a gurki püspökség alapításával. Hogy érsek alapítson új püspökséget, az szokatlan valami volt. Okot rá az szolgáltatott, hogy a salzburgi érsekség roppant nagy volt s magas hegylánczok által elválasztott vidékekre terjedt ki. Gebhard ez alapítással csakugyan kevésbbé a saját hivatalos kerületének apasztására, mint inkább arra gondolt, hogy segédet és helyettest szerezzen magának. Midőn utóbb elérkezett a pártállásfoglalás pillanata, Gebhard nem késett a császár ellen nyilatkozni. Az érseki hatalom főtámaszpontjait, Hohensalzburgot és Friesachot, megerősítteté, valamint Werfen helységet is, mely a kettő között való összeköttetést biztosította. De, mikor Henrik király győzedelmesen jelent meg Dél-Németországban, Gebhard elmenekűlt Henrik legveszedelmesebb ellenségeihez, a szászokhoz, kiknek vezetője és szónoka lett a későbbi alkudozásokban. Csakhamar összes párthíveivel együtt elmozdítottnak nyilváníttatott s a császár Moosburg Bertholdot nevezte ki ellen-érsekké. Húsz évnél tovább tartottak ennek küzdelmei Gebharddal és utódaival. Gebhardnak még egyszer sikerűlt kivívni a hazájába való visszatérést, de csupán azért, hogy ott meghaljon. Thiemo, előbb Salzburgban Szent-Péter apátja, kit a pápai párt választott meg, csakhamar hátrálni kényszerűlt Berthold előt s egy kereszteshadjáratban halt meg (1101). Csak IV. Henrik bukása látszott meghozni a békét, minthogy V. Henrik király, ki a pápai párt segítségével jutott a trónra, Bertholdot elejtette s új, papi érzelmű püspököt választatott I. Konrád személyében. De már 111-ben újra kitört a küzdelem. V. Henrik király Paschalis pápával egyezményre lépett, melyben lemondott a püspökök investiturájáról oly föltétel mellett, hogy ezek birodalmi hűbéreikről, grófságaikról, hűbéreseikről, vámjaikról, bányáikról, vagyis politikai állásuk alapjairól, lemondjanak. Az ügy már annyira haladt, hogy a pápa és a császár Rómában a Szent-Péter egyház előcsarnokában egymás mellett ültek, hogy az egyezményre vonatkozó okiratokat kicseréljék. De, midőn itt az addig titokban tartott megegyezésnek híre ment, a jelenlevő német püspökök zajos tiltakozást emeltek. Harcz tombolt a Péter-templomban, a már megkezdett császári koronázást félbe kellett szakítani s az egyezményből semmi sem lett. Erre a pártoknak új, még elkeseredettebb küzdelme következett. Konrádnak is távoznia kellett Salzburgból, s miután három évig Stiriában és Krajnában talált különböző helyeken menedéket, végre szintén a szászokhoz kényszerűlt szökni. Csak az 1122-ki wormsi concordatum hozta meg a békét s engedte meg az érseknek a visszatérést.

Konrád még 25 esztendeig (1147-ig) ült a salzburgi érseki széken s a szigorúan egyházi fölfogás tevékeny és erős előmozdítójának mutatkozott. Számos klastromot alapított, sok zsinatot tartott és reformokat létesített, de alig kevesebbek az egyházak ellenségeivel és kifosztóival vívott harczai is. Utódát I. Eberhardot hasonló szellem hatotta át, csakhogy enyhébb s nyugodtabb alakban, miért is mindenütt nagyon tisztelték. Noha a pápához való ragaszkodását nem titkolta, jó viszonyban maradt a császárral s maga vezette hűbéreseit Milanónak 1162-ki híres ostromához. Csak midőn halálával ugyanezen irányú, csakhogy kevésbbé mérsékelt hívei kerűltek az érseki székre, támadtak újabb bonyodalmak. De I. Frigyes egészen más hatalmi eszközökkel rendelkezett, mint IV. Henrik. A császár 1167-ben megjelent Salzburgban; II. Konrád érseknek menekűlnie kellett, s midőn halálával pártfelei II. Adalbertet léptették föl, ez meg nem kaphatta a császári elismerést. I. Frigyes ünnepélyesen birtokba vette az érsekséget s Berchtesgaden Henriket választotta érsekké. Mikor a lombardoktól megveretve Frigyes császár a pápával békét kötött, az elűzött Albert nem sok hasznát vette a kibékűlésnek. Mind ő, mind ellenfele, Henrik, kénytelen volt meghátrálni, s Mainzi Konrád lett Salzburg érseke. Csak egy újabb haladék juttatta aztán Adalbertet életének utolsó éveiben az oly régóta áhított érseki székbe.

Dísztárgyak a Szent-Péter-templom kincstárából. Salb Józseftől

A XIII. század első tizedében mentek végbe az érsekség politikai helyzetében a legfőbb fontosságú változások, és pedig kivált II. Eberhard érsek (1200–1246) eszessége és erélye következtében. Az ő uralkodása az állandó határoktól környezett országos terület, a mai értelemben vett valóságos fejedelemség keletkezésének kora. Addig az érsekség birtoka nagy számú jószágból, hűbéresből és mindenféle jövedelmi forrásból állott, de terület szerint nem volt összefüggő és kikerekített. Habár az egyházi földön élő összes lakosok, továbbá az érseki hűbéresek és a városok polgárai az egyházi tiszttartók joghatósága alatt állottak: még mindenütt akadt közöttük egész tömege a megtelepedett lakosságnak, mely fölött az eleitől fogva fennálló világi hatóság, a grófsági biróság ült törvényt. E grófságok régi nemesi nemzetségek kezén voltak, kik azokat örökös hűbérűl a bajor herczegektől vagy a császároktól kapták. Csak mikor az érsek ezen grófsági joghatóság helyére a saját magáét tehette, nyerte meg a teljes uralmat a területén élő összes lakosság fölött. Mihelyt egyszer az érsekek figyelme ez irányba terelődött, nagyon gyorsan sikerűlt számos ily grófságot megszerezniök és pedig leginkább azon körűlmény ügyes fölhasználásával, hogy ezekben a grófi nemzetségekben, melyek a korszak harczias szellemének fő képviselői voltak, valóban ijesztő halandóság uralkodott s kivált a keresztes háborúkban tagjaik igen nagy számmal vesztek el. Minthogy a hűbérjog csakis a teljesen egyenes örökösödést ismerte s az oldalágak öröklését nagyon megnehezitette: herczegek és királyok elégszer találtak okot arra, hogy a grófságokat megüresűlteknek nyilvánítsák, a püspökök meg arra, hogy azokat megszerezzék. Így Eberhard érsek a Peilsteni grófoknak 1218, a Lebenaui grófoknak 1227-ben történt kihaltával és Muttersilli Henriknek 1228-ban történt elhúnytával megszerzé Lebenau, Tittmoning birósági kerületeket és a Felső-Pinzgaut; Eberhard utóda, Fülöp, 1249-ben az Alsó-Pinzgaut, 1260-ban Glaneck és Kuchel, Plain és Raschenberg birósági kerületeket. Ezzel az érsek kirekesztett minden idegen joghatóságot a későbbi Salzburg herczegség területéről. S minthogy különben is régóta ő volt e vidékeken a legnagyobb földesúr, számos vár és az akkori városok tulajdonosa, az összes nemesség hűbérura: mindebből nagyon könnyen, sőt úgy szólván magától fejlődhetett olyan állás, milyen a herczegség, vagy őrgrófság volt. Még inkább előmozdította ezt az a körűlmény, hogy II. Frigyes, hogy segítségöket biztosítsa magának, épen ez időben a püspököknek a legértékesebb jogokat adományozta a saját alattvalóik, valamint a császári hatalom irányában. Mikor pedig 1240 óta Németország csaknem egészen magára lőn hagyatva s Frigyes vissza sem tért többé Olaszországból: a herczegek és püspökök helyzete még kedvezőbbre fordúlt, mert ekkor a szomszédok az üresedésbe jövő területekre nézve egymás közt megegyeztek s legkevésbbé sem törődtek a birodalmi kormánynyal. Ily módon állapították meg Salzburg és Bajorország határait az 1254- és 1275-ki szerződések, melyeket a két érdeklett fél a király közbejötte nélkűl kötött, s ez alkalommal a régi, nagy tekintélyű Plaini grófok dús örökségén is megosztozott. Nehány évtized alatt azután létrejött Salzburg területének az a kifejlődése és kikerekítése, mely mint papi állam, 1803-ig fennállott, mint osztrák koronatartomány pedig – egy jelentékeny töredékének Bajorország irányában való elvesztése után – fennáll mind e mai napig.

II. Eberhard érsek, ellentétben összes elődeivel, hű pártfelök volt a Hohenstaufoknak még a pápákkal vívott küzdelmeikben is. Egyházi és világi dolgokban egyaránt nagy tevékenységet fejtett ki. Mint Gebhard, ő is alapított püspökséget, még pedig hármat: egyet Chiemseeben, egyet Lavantban Alsó-Krajna és egyet Seckauban Felső-Stiria számára. A két utóbbi, valamint a gurki, ma is fennáll, csakhogy székhelyök Marburgba, Gráczba és Klagenfurtba van áttéve.

Midőn Eberhard késő aggkorában meghalt, az érsekség hosszú bonyodalomba keveredett, mert a székes-káptalan rávétette magát, hogy Ulrik karintiai herczeg testvérét, Fülöpöt, hívja meg. Ez emberben hiányzott minden papi tulajdonság, de annál jobban bele volt bonyolódva mindazon dinasztikus viszályba, mely a Babenbergiek kihaltával a keleti tartományokban azon időben kitört. Fülöp vonakodott fölvenni a papi szentségeket, mire a káptalan a pápánál letételét sürgette s új érseket választott. De az újonnan választott Seckau Ulrik hatalmas ellenfelével szemben nem boldogúlhatott. A bajorok és Ottokár cseh király beleavatkoztak a viszályba s az érsekség területén, sőt magában Salzburg városában is nagy pusztításokat okozott a háború. Valami tíz évig tartott ez az állapot, mikor Ulrik önként visszavonúlt, s minthogy Fülöpöt a pápa jogszerűen letette, ismét új választáshoz lehetett látni (1265). Ez a cseh királyi háznak egyik még nagyon fiatal sarjára, Lászlóra esett, a ki tiszteletre méltó pap volt ugyan, de az érsekséget az akkor oly hatalmas Ottokár védnöksége alá helyezte. László már 1270-ben meghalt s utóda, Walchen Frigyes épen ellenkező politikát követett.

Ez érseknek nagy része volt Habsburg Rudolfnak Ottokár ellen kivívott diadalaiban. Nemcsak folyton bátorította a nagy vállalatra Rudolfot, nemcsak teljes számmal küldötte a király táborába salzburgi lovagjait, hanem épen az előkészűletek nehéz napjaiban tette Rudolfnak a legnagyobb szolgálatokat, midőn messzeterjedő hatását, a melylyel mint metropolita és nagy jószágok és területek tulajdonosa Ausztriában és Stiriában birt, teljesen az új király javára értékesítette. Ezzel nagy mértékben magára vonta Ottokár gyűlöletét s országának és népének sokat kellett szenvednie, míg végre Rudolf győzelmei javulást nem idéztek elő. Ez hálából megerősítette mindazon szerzeményt és területnagyobbítást, melyeket az érsekek az utóbbi harmincz évben tettek. Minthogy az ellen-érsekek hosszas viszályai az érseki hűbéresek fegyelmét és engedelmességét nagyon megrontották, Frigyes többek ellen fegyveresen lépett föl s váraikat elfoglalta. Ezzel tekintélye mint országos uralkodóé is mindenütt helyre állt.

Frigyes utóda, Rudolf, nem tartotta fenn a Habsburgokkal való egyetértést s 1286-tól kezdve tíz évnél tovább harczban állt Albrecht ausztriai herczeggel; a vita tárgya az Enns-völgy nehány várkastélya és a gosaui sóbánya volt. E küzdelmeknek, melyekben főleg Radstatt szerepel, mely 1286-ban város rangot nyert, az 1297. évi szerződés állandóan véget vetett.

Azóta a Habsburgokkal való barátság hosszabb időre sohasem zavartatott többé komolyan. Bajor Lajos és Szép Frigyes küzdelmeiben III. Frigyes érsek ez utóbbit a legtevékenyebben támogatta. A nagy csata előtt, mely 1322-bn Mühldorfnál salzburgi területen vívatott, az érsek számos salzburgi nemes urat lovaggá ütött, s midőn a döntő csata kedvezőtlenűl végződött, a győző fél karja sulyosan nehezedett az érsekségre. A fogságba kerűlt hűbéreseket ki kellett váltani, a megszállott területeket tetemes áldozatok árán kellett visszavásárolni.

Talán azért, mert az érsekek a Habsburgokkal benső barátságban álltak, rendszerint annál rosszabb volt viszonyuk a bajor herczegekhez. Igen ritkán szünetelt a küzdelem és perpatvar egy pár esztendőnél tovább. Lefolyása mindegyiknek ugyanaz volt: nehány hétig vagy hónapig a határon tombolt a háború, mely pusztításból, nehány vár kirablásából vagy megrohanásából állt, mire fegyverszünetet kötöttek; választott bírák küldettek ki, hogy bizonyos helyen és napon ítéletet mondjanak a számtalan, legtöbbször nagyon aprólékos vitás kérdésről; rendesen alig forgott egyéb szóban, mint valami kétes illetőségi ügy, egy-egy kényelmetlen vámhely, talán egy elpártolt hűbéres, ki a másik félnél keresett menedéket s más efféle. A választott biróság ritkán hozta meg az igazi megoldást; némely kérdés eldöntetlen maradt, új egyezkedési napok, új békebírák jelöltettek ki; akkor meg a határidőket nem tartották meg, mire újra kitört a küzdelem s új panaszok járúltak a régiekhez. Így ment ez tovább a végtelenig s így volt ez akkor az egész birodalomban. Mindez a királyság gyöngeségének volt a következménye;az apró erők, melyekre a nemzet föloszlott, kölcsönös surlódásban emésztették föl egymást. Az erőlködés s a kár néha nagy, de az eredmény ki- és befelé mindig csekély volt.

Részlet Radstattból. Hinterholzer Ferencztől

Az érsekek általában nagyobb baj nélkűl állották ki a zürzavart. Vétel utján nagyobbára szegény püspökségektől nemcsak több törvényhatósági kerületet szereztek, melylyel területöket kikerekítették, így Mattseet, Strasswalchent és Yttert Tyrolban, hanem hatalmok belsőleg is igen lényegesen szilárdúlt. Mint a XIII. században a grófi uralkodó nemzetségek romlása, úgy most a sok hűbéres család hanyatlása és kihalása hozott hasznot az országos fejedelemnek. Ugy látszik, a pénzügyi romlás kényszerítette egymásután a Goldeck, Radeck, Bergheim, Gutrat és a többi családokat, hogy úri jogaikat, váraikat és jószágaikat az érsekeknek eladják. Ezen oly sokszor engedetlen urak megalázása, kikre még külső bonyodalmaknál sem mindig lehetett bizton számítani, jelentékenyen gyarapította az országos fejedelmek hatalmát. Mert a legtöbb ilyen családnak Ausztriától és Bajorországtól is volt hűbére, vagy legalább közel rokonságban állt ez országok nemességével. Különös fontosságú volt az érsekekre az örökösödés megszűntetése a bírói állásokban. Ez időtől fogva a vidéki bíróságoknál csupán élethossziglan kinevezett tiszteket alkalmaztak, s így a hivatalnok-állam és általában az országos fejedelem korlátlan uralma Salzburgban sokkal régibb, mint a szomszéd országokban. 1403-ban a nemesség s a városok kisérletet tettek ugyan, hogy a fejedelmi hatalmat korlátolják s szövetségre léptek, melynek számos pecséttel ellátott szerződéslevele még megvan a salzburgi múzeumban. Később fejlődött ugyan valami országgyűlés-féle, melyen a nemesség s a városok az adómegajánlás jogát gyakorolták, csakhogy mindez kevéssé gátolta a fejedelmi hatalom öregbedését.

Míg az ország főterületén ekképen gyarapodott, hasonló arányokban hanyatlott ez a hatalom ama birtokokban, melyek Karintiában, Stiriában, Alsó-Ausztriában és Bajorországban az érsekség tulajdonát tették. Még a XIII. és XIV. században ezeket a részeket épen úgy, mint az ország főterületét, teljesen önálló s az illető tartomány fejedelmétől független közbe ékelt területeknek – enclaveoknak – tekintették. Most azonban ez állapot lassankint megváltozott s az országos fejedelem tekintélye azokon is mindinkább növekedett. Ezen nem lehetett segíteni s a XV. század végén, valamint a XVI. elején a szerződések egész sora kiterjesztette az országos fejedelem, itt a Habsburg-, amott a Wittelsbach-ház felsőbbségét a területökbe ékelt salzburgi jószágokra is úgy, hogy ott az érseket csak magánbirtokosoknak s többé nem fejedelmeknek lehetett tekinteni. Ily alakban e jószágok az érsekségnél maradtak egészen a századunkban történt säcularisálásig.

Mióta a törökök Boszniát meghódították, Salzburg karantán és stajerországi birtokai sokat szenvedtek betöréseiktől s az általános inség, mely bekövetkezett, ismételt paraszt-lázadásokat okozott e vidékeken.

Bernát érsek (1466-tól 1482-ig) ingadozásai a III. Frigyes császár és Mátyás magya rkirály között folyó háborúkba sodorták Salzburgot. Bernát belefáradt hivatalába s a császár óhajtására késznek nyilatkozott átengedni azt János esztergomi érseknek, ki mint menekűlt élt a császárnál. De, midőn az ország nemessége s a káptalan tiltakozott ellene, Bernát visszavonta lemondását. Ekkor a császár a stajer földön levő érsekségi városokat és várakat megszállotta, mire Bernát Mátyás királyhoz fordúlt segélyért. A magyarok benyomúltak s elfoglalták a vitás helyeket; maga Salzburg városa is csak polgárai éberségének köszönte menekűlését. Az ország minden irányban pusztíttatott s a papság, valamint a nép egyetértését megbontotta a pártoskodás.

Hohensalzburg várának előudvara. Hinterholzer Ferencztől

Csak Keutschach Leonhard, az erélyes és takarékos érsek (1495–1519) állította vissza a rendet. Meglepő gyorsasággal tudta az elzálogosított jószágokat visszaváltani, a lerombolt várakat újra fölépíteni s mindenféle más műveket emelni. Ebből is kitűnik, minő jelentékeny segédeszközökkel rendelkezett akkor Salzburg fejedelme. Leonhard alatt indúlt virágzásnak a salzburgi bányászat s ő nyitotta meg azon érsekek sorát, kik Salzburg városát a még ma is csodált építészeti művekkel szépítették. Ő tőle származik a vár (Hohe Festung) jelentékeny része, főleg a fejedelmi termek és a György-templom. Ő veretett először nagyobb ezüstpénzeket, a répa- vagy Keutschach-tallért, mely ma a legnagyobb érmészeti ritkaságok közé tartozik. Répás czímere nem ritkán látható Salzburg épületein és műemlékein.

Az előbbi érsek alatt folyó háborúkban a főváros polgársága Frigyes császártól, a kinek pártján állott, több értékes kiváltságot kapott, mi fölébresztette benne azt a vágyat, hogy lerázza az egyházi uralmat s szabad birodalmi városi jogokat szerezzen. De Leonhard nem az az ember volt, ki az ilyesmit nyugodtan nézte volna. Egy szép napon ebédre hívta meg a tanácsot; de, midőn az urak ünnepi öltözetben megjelentek az érseki palotában, nem az ebédlőbe, hanem olyan szobába vezették őket, hol mindegyikök részére egy-egy darab kenyér volt kitéve, miközben a kapukat bezárták. A szerencsétlen vendégek sejteni kezdték, hogy baj van. Az öreg érsek fegyveres katonák kiséretében jelent meg, előadta vétkességöket s tudatta velök, hogy mindnyájan ki fognak végeztetni. Úgy, a mint voltak, könnyű ünneplő ruhájokban, selyem czipőben – ez január 11-én történt – a várba czipelték, onnan pedig még azon éjjel szánokon kötözve a hóborította Tauernen át a lungaui erős Mooshamba szállították őket, hogy kivégeztessenek. De, mivel előkelő egyéniségek, az ország apátjai és a bajor herczeg közbetették értök magokat s rövid zavargás után a polgárság is lecsöndesűlt, az érsek megkegyelmezett mindnyájoknak.

Még Leonhardnak utolsó évei folyamán lett nagy tekintélyűvé Salzburgban egy férifú, ki, mint I. Miksa első és legbizalmasabb minisztere és diplomatája, kora történetében jelentékeny szerepet játszott: az augsburgi polgárfi, Wellenburgi Lang Máté bibornok és gurki püspök. Azon igérettel, hogy kieszközli a római széknél a salzburgi székes káptalannak augusztinus konventből világi papi testületé való átalakítását, ki tudta vinni, hogy még Leonhard életében ennek helynökévé és utódává választassék. De nagyon elszámította magát, ha azt hitte, hogy államférfiúi és katonai életének hányatásait Szent Rupert székén fogja kipihenhetni. Uralkodása a legmozgalmasabbak közé tartozik, s egyik előde sem volt életében és vagyonában annyira fenyegetve, mint ő.

Keutschach Leonhard emlékköve Hohensalzburg várában. Salb Józseftől

Először is a salzburgi polgársággal újult meg a viszály. De az érsek elődjének példáját követte s gyors cselekvéssel vette elejét a zendűlésnek. Tirolba sietett; ott két zászlóalj zsoldost fogadott s ezekkel hirtelen megjelent a város előtt. A készűletlen polgárság azonnal meghódolt. Harczosai élén, hadvezéri ruhában és kezében a parancsnoki botot tartva lovagolt be Máté a városba; a nyilt vásártéren fogadta a tanácsot, mely térdre borúlt előtte s a város összes kiváltságait kiszolgáltatni kényszerűlt (1523). Ez időtől kezdve Salzburg ismét belenyugodott az engedelmes püspöki város szerepébe. A polgárokkal viselt ezen háborúnál, mely utóbb „latin” háborúnak neveztek, sokkal gonoszabb természetű volt a lázadó parasztokkal való küzdelem. Ez két évvel később, 1525-ben tört ki, midőn egész Dél- és Közép-Németországban dühöngött a rettentő parasztháború. Ismerjük különös indító okát Salzburgban; a lutheránusság terjedése okozta, melynek országából való kizárására az érsek már nehány évvel előbb szövetkezett a bajor herczegekkel s mely ellen teljes szigorral járt el. Egy ízben egy prédikátort fogtak el s lóra kötözve szállították Mittersillbe, hogy ott tömlöczbe vessék. Gartenauban, Berchtesgaden felé a salzburgi határon megesett, hogy az őrök egy korcsmában mulattak, míg az úton szánakozó néptömeg vette körűl a megkötözöttet. Ez megszólalt, rimánkodva kérte a parasztokat, segítsék őt megszökni, mert az evangelium szabadságáért szenvedi az üldözést. Szavai hatást tettek, bilincseit leoldották s a fogoly Tirolba menekűlt. De a haragvó érsek keserves bosszút állt azokon, kik így kijátszották. A tetteseket kivégezték; köztük volt Stöckl nevű pinzgaui paraszt is. Ennek testvére azután, személyes bosszútól indíttatva, a hegység völgyeiben fölkelésre kezdett bújtogatni. A nyár elején az egész Pinzgau és Pongau föllázadt, legelöl a raurisi és gasteini bányásznép s nagy tömegek nyomúltak Salzburg ellen. Követeléseik ugyanazok voltak, mint a többi föllázadt parasztságé: egy részt azon szolgálatok alól való fölszabadítás, melylyel a földesuraknak és az államnak tartoztak, más részt az egyházi reform az evangeliumi szabadságról szóló új tan értelmében. Pünkösdkor jelentek meg a parasztok a város alatt s az érsek iránt még mindig ellenséges polgárság megnyitotta előttük kapuit. A legnagyobb sietséggel kényszerűlt az érsek az ország legelőkelőbb lakosaival a várba menekűlni, mely jól el volt látva emberrel és hadi szerrel. A parasztok elözönlötték a várost, kifosztották az érseki palotát s a dísztermekben garázdálkodtak. Némi sikertelen alkudozás után megkezdődött a vár ostroma. De a bányászok aknamunkája a kemény mészhegygyel szemben ép oly hatástalan maradt, mint a faágyúkból való lődözés Leonhard szilárd falai és az új bástyák ellen, melyeket maga Máté nem régen rakatott. Ellenben a vár tábori ágyúi és kézi fegyverei a város minden házát s csaknem összes útczáit dominálták úgy, hogy az ostromlók folytonosan veszteségeket szenvedtek és nagyobb mértékben szorongatva voltak, mint a várbeliek. Mégis egész szeptemberig tartott, míg a szabadúlás napja elérkezett.

Wellenburgi Lang Máté érsek. A bécsi cs. és kir. érem- és régiséggyűjteményben levő eredeti után, Siegl Károlytól.

Fejedelmi terem Hohensalzburg várában. Grienberger Gyulától

Lichtenberg várkastély Saalfeldennél. Hinterholzer Ferencztől

A kisérlet, hogy Stiriából nyújtsanak segélyt az érseknek, meghiúsult, mert gróf Dietrichstein főparancsnokot, midőn előnyomúlt, a parasztok Schladmingnál megrohanták s hadát teljesen szétugrasztották. Ő maga tizenegy nemes úrral fogságba kerűlt, s csak nagy bajjal szabadúlt meg a haláltól. Végre szeptemberben Vilmos bajor herczeg a sváb szövetségtől hozott segélyt. Midőn a fölmentő hadsereg már a város alatt táborozott, Máté és a parasztok közt szerződés létesűlt, melyben országgyűlés összehívását és sérelmeik orvoslását igérte nekik. Erre a parasztok eltávoztak, de a lázadás nem ért véget, sőt a következő tavaszon még hevesebben megújult. A parasztok ostrom alá vették Radstattot, mely makacsúl védte magát, s elpusztították Mittersill, Lichtenberg, Fischhorn és sok más várat. Ekkor azonban a védelemre is jobban el voltak készűlve, mert a többi országokban a zendűlés már elfojtatott. Mindenfelől csapatok nyomúltak a hegységbe, a zendűlők számos apró ütközetben megverettek s végűl nehéz és véres bűntetéssel sújtattak. A parasztoknak újra föl kellett építeniök a lerombolt várakat, miért is még ma is láthatni rajtok az 1526 vagy 1527 sokat mondó évszámokat. Az ország pusztúlásán kivűl a belső bonyodalmak az állampénztár nagy eladósodására vezettek s a segélyért Bajorországot és Ausztriát jelentékeny engedményekkel kellett megfizetni.

Salzburg 1553-ban. A Szent-Péter-apátságban levő eredeti után.

Máté utódai alatt, kik közűl Ernő bajor herczeg (1540-től 1554-ig) Aventin tanítványa érdemel említést, örökös harcz folyt a benyomúló lutheranismussal. De az érsekek magok igen szigorúak és buzgók voltak és Salzburg sohasem jutott abba a helyzetbe, mint számos német egyházmegye, melyeket a saját fejedelmeik vezettek át a protestantismusba.

E korszak érsekei közűl a figyelemre legméltóbb egyéniség kétségkivűl Raitenau Farkas Detre (1587-től 1611-ig) s az volna ama tragikus sors nélkűl is, mely részvét tárgyává tette s majdnem meseszerű fénynyel övezte. Sváb nemesi családból származott; atyja hírneves katona, anyja a Hohenemsi grófok híres vorarlbergi családjából való volt. Farkas Rómában neveltetett s egyénisége minden fővonásában a XVI. század olasz műveltségének és fölfogásának jellemét viseli magán.

A huszonnyolcz éves érsek egyik legelső tette a saját korlátlan hatalmának erősbítése volt az ország- vagy rendi-gyűlés föloszlatásával, mely többé össze sem hivatott. Szigorú pátensei kiűzték a városból és az országból mindazokat, kik a protestáns vallás hívei voltak. Csakhamar megkezdte a pazar építkezéseket is. A mit Farkas Detre e téren tett, az olyan jelentékeny, hogy Salzburg ma is leginkább neki köszönheti kinézését, ámbár inkább a miatt, a mit lerombolt, semmint a miatt, amit teremtett. Véget vetett a város középkori jellemének. Mert alatta nemcsak azt az építményt semmisítették meg, mely a mai Salzburgnak is középkori színezetet kölcsönözne, ha még fennállana, t. i. a régi román stilű domot, hanem annyi magánházat is lebontatott, hogy egyedűl ez átalakította a várost. Az így pusztává lett térséget az érsek hatalmas paloták építésére fordította, míg a régi lakóhelyeiből kiszorított lakosság szintén új házakat kényszerűlt építeni, melyek ismét a saját koruk jellemét viselték magokon. Természetesen nem mindent fejeztek be, a mi megkezdetett. Ez történt a legnagyobb művel, melyet az érsek tervezett, az új székesegyházzal. A régi, melynek keletkezése egész a XII. századba visszaér, román basilika volt kupolával és négy toronynyal, kissé szűk és komor épület túltömve oltárral, sírkővel, kápolnával, kicsinyben igazi kincstára a műtárgyaknak. Képét számos rajz fenntartotta. Midőn 1598 deczember havában leégett, meg sem kisérlették helyreállítását, noha tulajdonképen csak teteje pusztúlt el s a falazat oly szilárd volt, hogy puskaporral kellett szétrobbantani. De az akkori idő építészei a barbár középkor lenézett műve iránt nem ismertek kegyeletet. Épen oly kevéssé maga az érsek, kinek ízlése hasonló volt s ki szívesen fogadta az alkalmat, hogy első rangú építményt, a legjelentékenyebb művet, mely püspöki városban egyáltalán lehetséges, új székesegyházat emelhessen. Örömét olyan nyiltan kifejezte, hogy azonnal szárnyra kelt a hír, hogy ő maga szántszándékkal hagyta égve az oratoriumban azt a viaszgyertyát, melytől a tűz támadt. Ez a nehéz vád azonban nincs bebizonyítva s nem is hihető. Az új domot olyan arányokban tervezték, melyek messze meghaladták a későbbi csakugyan fölépűlt egyházét, s melyekhez a város aránylag szűk területe egészen alkalmatlan lett volna. Minthogy Farkas Detre maga már nem volt azon helyzetben, hogy az új építést megkezdje, utódaira maradt az, kik sokkal szerényebb tervvel megelégedtek.

Raitenau Farkas Detre érsek. Custodis D. 1597. évi aczélmetszete után.

Azon építészeti művek közűl, melyeket Farkas Detre létesített, mint monumentalisak említést érdemelnek az istálló (Marstall), a Neubau nevű palota, melynek részben ma is meglevő belső díszítményeit ízlés és fényűzés jellemzik, a Mirabell kastély, végűl a Sebestyén-temető középső kápolnája és colonádjai. sok kisebb épület, példáúl a kapuczinusok zárdája, egy új híd, Mülln Augustinus-klastrom művészi szempontból jelentéktelennek.

A pénzt, melyre az érseknek ily roppant vállalatokhoz szüksége volt (sokat, a mi nem tetszett neki, újra lebontatott), jelentékeny adóemeléssel igyekezett megszerezni, mi nem fokozta népe vonzalmát, a mint uraskodó, ellenmondást nem tűrő természete miatt káptalana s legközelebbi környezete sem szerették. A külügyi politikában, a mennyiben erről szó lehet, nagyon önálló magatartást követett. Támogatta ugyan a császárt a török háborúkban, melyekben a salzburgiak zsákmányúl ejtették azon diadaljeleket, melyek a múzeumot még most is díszítik. Függetlenségi érzését azonban egy rendeletben fejezte ki, mely a kanonokokat örök időkre arra kötelezte, hogy soha Habsburgot, vagy Wittelsbachot érsekké ne válaszszanak. Ez a rendelet, mely nagyon alkalmas volt az érsekség önállóságának megőrzésére, a säcularisatióig érvényben maradt.

Ellenséges érzelme főleg Bajorország irányában, mely hosszú gyöngeség után épen akkor tett szert Miksa, a híres herczeg és későbbi választó fejedelem alatt új erőre, az idők folyamán Farkas Detrénél egyre élénkebb lett s végűl vesztét okozta. A viszály ekkor is leginkább a só-kivitel és a só-árak, továbbá Berchtesgaden körűl forgott. Ez a XIII. században alapított prépostság császári kiváltságokkal független, végűl közetetlen birodalmi állást szerzett magának. De közeli fekvése, valamint a halleini sóbányákban való része ép oly fontos, mint kényelmetlen szomszéddá tették Salzburgra nézve. Már a középkorban egyik főczélja volt a salzburgi politikának Berchtesgaden bekebelezése, s a prépostság pénzzavarának ügyes fölhasználásával a XIV. század vége felé sikerűlt is e czélt elérni. A pápa és a császár már beleegyeztek, midőn Bajorország ellenmondása meghiúsította a dolgot. Azóta Berchtesgaden Bajorország felsősége alá tartozott, s a viszony még szorosabb lett, midőn Farkas Detre uralkodása folyamán egy bajor herczeg lett (1595) Berchtesgaden prépostja. Az érsek azonban még nem mondott le az eszméről, hogy megszerzi a prépostságot. Cserét ajánlott s Berchtesgadenért a bajor területbe ékelt salzburgi részeket akarta átengedni. De Miksa herczeg ez elé is akadályt gördített s a folytonos alkudozások közt a két fél elkeseredése egyre magasabbra fokra hágott.

A haragvó érsek épen akkor nagyobb számú hadsereggel rendelkezett, melyet Berchtesgaden megszállására használt. De Miksa sem nézte békén a dolgot. Tiltakozott testvére, a prépost nevében; gyorsan 10.000 főnyi sereget gyűjtött s hadvezérével, Tillyvel salzburgi területre vonúlt. A bajorok nehézség nélkűl bevették Tittmoning várát és városát s Salzburg ellen nyomúltak. Ámde a merész és gőgös Farkas Detre a döntő perczben gyöngének bizonyúlt; elvesztette önbizalmát, mire aztán mindenki elhagyta. A nélkűl, hogy csak kisérletet is tett volna a bevehetetlen és teljesen fölszerelt salzburgi fővár védelmére, elmenekűlt s az ország kormányzatát a káptalanra ruházta. Alig hogy ez megtörtént, mindenki végkép cserben hagyta az addig annyira rettegett urat. Késedelem nélkűl nyitotta meg a káptalan a város kapuit a bajor herczeg előtt s egyesűlt vele az érsek letételére. Mert Miksa nyomban e szélső rendszabályra szánta el magát, minthogy az ellenfél gyávaságával s híveinek elszakadásával megadatott a lehetőség, hogy egy nyugtalan és makranczos szomszéd helyett békésebbet kapjon. Így megtörtént az a hallatlan dolog, hogy egy törvényes német birodalmi fejedelmet egy vele egyenrangú fejedelem egyszerűen elmozdított. Farkas Detre sok kincscsel és pénzzel a Lungauba s onnan Karinthiába menekűlt. Épen mikor ez ország területére lépett, érték utól az üldözésére kiküldött bajor lovasok. Szigorú őrizet alatt Werfenbe, utóbb Salzburgba vitték. Legyőzve és mindenkitől elhagyatva engedett a sürgetésnek s leköszönt, hogy szabadságát visszanyerje. Mihelyt lemondott, a bajor párt jelöltje választatott érsekké, ki, valamint Miksa herczeg is, sokkal veszedelmesebb embernek tekintette Farkas Detrét, semhogy szabad lábra merte volna helyezni. Tiltakozásai és a császár közbelépte daczára folyton szigorú fogságban tartották, melyben öt év múlva meghalt.

Hohenemsi Sitticus Márk, az új érsek, a hegységben egyre terjedő protestantismus ellen szigorú intézkedéseket tett. Egy vizsgálat alkalmával Gasteinban 2.500 felnőtt közűl csak háromszázan vallották magokat katholikusoknak. minthogy a térítgetések nem használtak, fenyegetést és kényszert alkalmaztak, mire mindenki meghajolt, egy kis rész azonban kivándorolt. Márk, ki szerette az élvezeteket és a pompát; ő építteté Hellbrunnt s közelében két más kastélyt, de már 1619-ben 45 éves korában elhúnyt.

Ekkor Bajorország és Ausztria egyformán azon dolgoztak, hogy az ő családjukból való herczeg választassék meg. De a kanonokok szilárdan ragaszkodtak a Farkas Detre által kitűzött elvhez s a magok köréből gróf Lodron Párist választották meg (1619–1653). Ez uralkodó, a ki a harmincz éves háború viharaiban kis országának meg tudta őrizni a zavartalan békét, Salzburg legkitűnőbb fejedelme volt az utolsó századokban. Lényegesen megkönnyítette ugyan neki az ellenség távol tartását Salzburg fekvése, mely messze esett a nagy harczok színhelyétől s az európai hadak útjától, de ildomos politikája és azon ideje korán kezdett fáradozása, hogy Salzburgot bevehetetlen várrá tegye, szintén hozzá járúltak a sikerhez. A nagyszerű erődítési művek az ő kormányzata első tizenöt évének alkotásai. Bevehetetlenné tette a Mönchsberget s az egész Kapuzinushegyet hatalmas fallal övezte.

Ez építmények nagy költségei s a még nagyobb járúlékok, melyeket a császárnak a háborúban birodalmi adóképen kellett fizetni, sulyos teherként nehezedtek ugyan a lakosságra, de mégis ezek képviselik az egyetlen bajt, melyet a háború az országra hozott, s mely szóba sem jöhet ama romlással szemben, mely a birodalom legtöbb más részét sújtotta. A pénz behajtását lényegesen megkönnyítette ama kitűnő rend, melyet Páris tartani tudott, valamint az, hogy a rendi gyűlést visszaállította s azt leginkább pénzügyi hatósággá szervezte úgy, hogy az adót nemcsak maga ajánlotta meg, hanem behajtását s a befolyt pénz kezelését is az végezte.

Hatalmas erődítményeivel Salzburg egész Bajorországnak a menedékhelyévé lett, midőn Gusztáv Adolf 1632-ben Münchenig hatolt; híre járt, hogy csak az ostromnak előre látható nehézségei bírták őt arra, hogy Salzburg ellen támadást ne próbáljon. Mikor 1648-ban a svédek és francziák árasztották el Bajorországot, az öreg Miksa, ki 37 évvel azelőtt Farkas Detrét legyőzve diadalmasan vonúlt be a városba, most mint menekűlt sietett oda. Páris meg tudta hiúsítani Wallenstein azon kisérletét is, melyet ez kevéssel bukása előtt tett, hogy csapatokat küldjön téli szállásra Salzburgba s így kerítse hatalmába az országot.

Az elzárkózás s a takarékosság rendszere lehetővé tette Párisnak, hogy a béke munkáiban fölötte figyelemre méltó tevékenységet fejtsen ki. Különösen két nagy vállalata: a székesegyház kiépítése és az egyetem megalkotása érdemel említést. A dom a tornyokig már 1628-ban elkészűlt. Fölszentelése, melyen számos fejedelem és püspök volt jelen, a katholiczizmus diadalünnepének látszott, mely épen akkor nagy katonai sikereket vívot ki az éjszak-német protestánsok fölött.

Lodron Páris érsek. Egykorú aczélmetszet után, Fröschl Károlytól.

Az eszme, hogy Salzburgban egyetem alapíttassék, Farkas Detrében fogamzott meg. Marcus Sitticus buzgón fáradozott valósításán, de a nehézségek nem csekélyek voltak. Végűl sikerűlt a benczés rendet rávenni, hogy adjon tanárokat. Harmincznál több, főleg bajorországi apát szerződésileg kötelezte magát, hogy a kellő tanerővel a saját konventjök tagjaiból fogja az egyetemet ellátni; a fizetést az érsek vállalta el. Az egykori Szent-Péter apáczakertben új épületet emeltek, az úgy nevezett collegiumot, s 1625-ben a pápa jóváhagyása is megérkezett. Ez az egyetem csaknem kétszáz esztendő át olyan szellemi középpontot alkotott, mely nem uralkodott ugyan nagyobb körön, de Salzburg tartományban és Felső-Bajorországban lényegesen előmozdította a szellemi élet fejlődését. Magától értetődik, hogy a tanításnak szigorúan katholikus és papi jelleme volt; csak a XVIII. század második felében léptek föl új irányok. Mikor 1810-ben Salzburg Bajorországhoz csatoltatott, az egyetemet is megszűnettték.

A régi papi Salzburg utolsó százötven esztendeje politikai tekintetben csöndes idő volt. Salzburg majdnem mindig Ausztria védelmét kereste s némelyik érsek, így Thun Guidobald gróf Lipót császárnak különös bizalmát élvezte. Az építési tevékenység a XVIII. század derekáig buzgón folyt, s főleg gróf Kuenburg Miksa Gandolf és gróf Thun János Ernő érsekek idejéből ma is számos díszes épület áll fönn.

Csupán egyszer vonta magára Salzburg egész Európa figyelmét, még pedig nem épen dicséretes módon, midőn 1731-ben kiűzte területéről a protestánsokat. A parasztháborúk ideje óta soha sem némúlt el egészen a panasz, hogy a protestántizmus az igazhitűség leple alatt titokban fönnáll. Sok büntetés és apróbb csoportok kiűzése után báró Firmian Lipót Antal, a westphali béke egyik határozatára támaszkodva, meghagyta azon alattvalóinak, kik nyiltan vallották a protestántizmust, hogy vagy térjenek vissza a katholikus egyházba, vagy vándoroljanak ki. Talán az érseknek is nagy meglepetésére 30.000 embernél többen ez utóbbit választották, s az eset a protestáns országokban a megbotránkozás egész zivatarát keltette föl. Száz évvel előbb ily rendszabályt jogosnak és nem szokatlannak tekinthettek; de azóta a felekezetek közötti türelmesség szelleme olyan haladásokat tett, hogy az érsek eljárása középkori kegyetlenségnek látszott. A kivándorlók nagyobb részt I. Frigyes Vilmos király hívására Kelet-Poroszországba mentek, hol Insterburg és Gumbinnen kerületekben telepedtek meg, s ma is tisztelt és derekas elemét teszik a lakosságnak. A kisebbik rész Éjszak-Amerikába vándorolt s Savannah mellett telepedett le. Ez a gyarmat ma már elvesztette régi nyelvét és nemzetiségét. A szintén kivándorolt berchtesgadeniak Nürnbergben maradtak. A legtöbb kivándorló a Pongauból kerűlt ki; kevesebben voltak a Pinzgauból és Lungauból.

1782-ben gróf Colloredo Jeromos választatott érsekké; okos és a kormányteendőket buzgón végező férfiú, ki nem igazság nélkűl tekinthető József császár méltó kortársának, mert reformokat kezdett az államszolgálat minden ágában, legelöl a pénzügyekben. Nagyon figyelemre méltó Jeromos magatartása azon egyházi rendszabályokkal szemben, melyeket József császár a maga osztrák országaiban valósított, a melyek nagy része a salzburgi érseki megyéhez tartozott. A hangos tiltakozás vagy csöndes ellenségeskedés helyett az érsek a amga országában olyan intézkedéseket tett, melyeket joggal jozefinistáknak lehet mondani. Bizonyára ez iránynyal függ össze, hogy Salzburg akkor Dél-Németországra nézve a fölvilágosodás székhelyének látszott, s a német nemzet szellemi életében nagyobb szerepet játszott, mint bármikor az előtt, vagy azután. Nem azért, mert a világ egyik legnagyobb művésze, Mozart, itt épen azon időben született s gyors hírnévre vezető pályájának első részein itt élte át, minthogy Mozart csakhamar neheztelve vált el a takarékos és szigorú fejedelemtől, ki ifjú udvari zenészének kissé szokatlan kivánságait a legridegebb alakban elutasította. Igazoltabb dicsőségre tett szert akkor Salzburg az előkelő irók és tudósok körével, melynek közlönyei a „Salzburger Literaturzeitung” és a „Salzburger Intelligenzblatt” egész Németországban tekintélyre vergődtek. A legjelentékenyebb egyénisége e körnek Kleimayrn Tádé történész és az udvari tanács elnöke volt, a ki az államszolgálatban szerzett érdemeit azzal tetőzte, hogy szülőországa állam- és jogtörténetének úttörő búvára lett. Méltó utóda volt a honi múlt fölkutatásában és előadásában Zauner T. Júdás egyetemi jogtanár s a sok kötetből álló salzburgi krónika szerzője. Harmadik a sorban Hübner Lőrincz, ki sokféle irodalmi tevékenység mellett megteremté Salzburg történeti helyrajzát. A természetvizsgálat terén is szorgalmasan dolgoztak s itt báró Moll Ehrenbert volt a törekvések középpontja, kinek gyűjteményeit a város nevezetességei közé sorolták, s kinek híre annyira elterjedt, hogy példáúl Buch Lipót és Humboldt Sándor az ő kedvéért hosszabb ideig tartózkodtak Salzburgban. Említést érdemel az is, hogy egy fiatal salzburgi pap, Stanig Bálint volt az, a ki a gróf Salm gurki püspök által rendezett expeditió alkalmával a Grossglocknert először megmászta. Moll folyóiratot adott ki, mely nagy tekintélyben állt; Hartenkeil orvosnak is volt közlönye úgy, hogy azon időben a kis Salzburgban három-négy jó nevű tudományos folyóirat jelent meg.

Erődítések a Kapuzinus-hegyen. Hinterholzer Ferencztől

A kor politikai eseményei közűl Salzburgot leginkább a bajor örökösödési viszály (1778) érintette, mely az addig bajor Inn-negyedet Ausztriának juttatta, minek következtében Salzburg majdnem minden felől osztrák terület közé volt ékelve. Jeromos alatt csakugyan az osztrák behatás volt erősebb. Már akkor emelkedtek hangok, melyek azt hirdették, hogy a salzburgi egyházi államnak épen akkor ezer évessé vált dicsősége nem tarthat többé sokáig, s be fog következni az Ausztria javára való säcularisatió.

Ez a sejtelem megvalósúlt, csakhogy más módon, mint várták. Nem a császár keze, melytől féltek, hanem idegen hódító döntötte halomra az ódon s bizonyára tiszteletre méltó épületet. Jeromosnak korszerű módon, fennkölt szellemű férfiaktól vezetett országa nem zárkózott el a haladás követeléseitől s nem is belső állapotainak romlottsága miatt omlott össze. Egyáltalán lejárt volt a kis államok, főleg a kis papi államok ideje s ez okozta sorsának beteljesedésit. 1792 óta küzdött a salzburgi hadjutalék a Francziaország ellen vívott birodalmi háborúkban. De csak az 1800-ki téli hadjárat hozta egész hirtelen a háborút, melyet a boldog országocskában századok óta csupán hallomásból ismertek, leggonoszabb alakjában salzburgi földre. Minthogy a tavaszi hadjáratot fegyverszünet szakította félbe, deczember elején újra megkezdődött a küzdelem s az osztrák hadsereg János főherczeg alatt megtámadta az Isar és az Inn között álló francziákat. De ezek vezére, Moreau, a támadót a balszárnyon oldalban fogta s a hohenlindeni csata (1800 deczember 3) arra kényszerítette a főherczeget, hogy az Inn mögé húzódjék vissza. A visszavonúlás Salzburg felé történt. De a francziák hevesen folytatták az üldözést s így szükségesnek látszott újab támadó lökéssel nyitni útat a háborítatlan visszavonúlásra. Erre Salzburg környékét szemelték ki. A Saaleval, mely éjszakra a várostól egy órányira délről éjszaknak folyik, párvonalban helyezkedett el az osztrák hadsereg. A francziák jobb szárnya a heveskedő Lecourbe parancsnoksága alatt támadólag lépett föl s habár könnyen átlábolt a télvíz idején sekély Saalén, az osztrákokat állásaikból kiszorítani nem tudta. Egész napon át – deczember 15-én – folyt a küzdelem; de, midőn beállt az esthomály, az osztrákok folytatták a visszavonúlást s a Salzachon részint a városi hídon, részint Müll-nél hajóhídon keltek át. A rendesen walsermezei csatának nevezett ütközet czélja, hogy a hadsereg baj nélkűl átkelhessen a Salzachon s folytathassa további visszavonúlását, el volt érve. Már másnap közeledtek a francziák a városhoz, még pedig egy részt Wals, más részt Laufen felől, hol időközben balszárnyuk a Salzachon átkelt. Ekkor ütött Salzburg órája. Senki sem gondolt reá, hogy az állítólag bevehetetlen várat, melynek kiépítésére és fölszerelésére sok nemzedék annyi kincset és fáradságot fordított, védeni próbálja. Jeromos érsek már előbb elmenekűlt s a város községi kormányzata csupán arra gondolt, hogy gyors meghódolással nyerje meg a győző fél jóindulatát. A polgármester Moreau elé sietett a város kulcsait átnyújtani; délben a francziák már megszállották a várost és a várat. A hadi zsákmány, melyet a francziák fegyverben, főleg ágyúban – habár ezek nagyobbára avult szerkezetűek voltak – ejtettek, töméntelen volt. Mint ócska ércz vándorolt minden idegen földre. Két ágyú, melyet Moreau a közbiztonság terén tett szolgálatai elismeréseűl a polgárőrségnek ajándékozott s mely most a múzeumban van, képviseli az ó-salzburgi hadi fölszerelés összes maradványát.

Gróf Colloredo Jeromos érsek. Egykorú aczélmetszet után, Fröschl Károlytól.

Az összegek, melyeket az ellenség sarczban és a csapatok ellátására követelt, szertelenűl nagyok voltak s pár hét alatt megsemmisítették a községek és sok magánember jólétét. A deczemberi fegyverszünet s a februárban kötött – lunevillei – béke sem vetett véget az ellenséges megszállásnak, sőt Moreau egy ideig Salzburgban ütötte föl főhadiszállását. Mind ennél még sujtóbb volt az az általános tudat, hogy az ellenség távozása után sem remélhetni a régi állapot visszaállítását. Sokáig tartott a bizonytalanság, de végűl Salzburg sorsa nem várt kedvező fordúlatot vett. Nemcsak megtartotta önállóságát, hanem meg is nagyobbodott s uralkodói erényekben gazdag fejedelmet kapott. Ferdinánd toscanai nagyherczeg, Lipót császár második fia Salzburg, Berchtesgaden, Passzau és Eichstädt főpapi területeket választó fejedelemség czímmel nyerte kárpótlásúl Toscanaért. Így Salzburg némileg oszrák secundogenitura lett s nyomban benső szövetségre lépett Ausztriával. Az új választó fejedelmet olyan meleg rokonszenvvel és annyi magas röptű reménynyel fogadták, ő maga pedig annyi jóakaratot s olyan mély politikai belátást tanúsított, hogy a nép és uralkodó közötti viszony csakhamar a legkedvezőbbé alakúlt. A nélkűl, hogy az állam régi, érdemes tisztviselőit egyszerűen mellőzte volna, számos és szükséges reformot hajtott végre erőteljesen. A legnagyobb átalakúlást a hadügy szenvedte, mely szorosan Ausztriára támaszkodva, korszerűen szervezetett. Minden kitűnően ment, de a nagy európai rázkódtatások, melyek ezt a Salzburg választó fejedelemséget úgy szólván rögtönözték, rövid fennállás után újra el is söpörték. Tulajdonképen csak három (1803–5) évig tartott. Egy rövid őszi hadjárat 1805-ben a francziákat nemcsak ismét Salzburgba, hanem Bécsbe is elvitte s Ausztriát a kedvezőtlen pozsonyi békére kényszerítette. Elvesztette Tirolt s ezért kárpótlásúl megkapta Salzburgot és Berchtesgadent. A salzburgiak búsan nézték Ferdinánd választó fejedelem távozását. Ama nagy monarchiával való egyesűlés, melynek tartozékáúl sok emberöltő óta tekinthették magukat, jelentékeny kedvezményeket hozott ugyan, de mégis fájdalmasan érezték az önállóság elvesztét.

Ez az új helyzet sem volt állandó. Ismét csak három rövid évig (1806–1808) tartott. 1809 tavaszán Ausztria újra fegyvert fogott, de megveretett. Salzburg ismét harczok színhelye lett. Innen nyomúlt az osztrák sereg szélső bal szárnya Jellasich alatt München felé; midőn azonban a fősereg Regensburgnál vereséget szenvedett, Jellasich Salzburgba húzódott vissza, követve Wrede bajor hadosztálya által. A város közelében ütközetek folytak, mire Jellasich a hegységbe húzódott vissza. Ápril végén Wrede megszállotta a várost, melyet nyomban a föllázadt Tirol elleni vállalatainak kiinduló pontjává tett. E változatos küzdelmek folyamán a győzedelmeskedő tiroliak Haspinger és Speckbacher alatt két felől egész a város alá hatoltak s amaz Halleinon, ez pedig Reichenhallon túlra nyomúlt elő. De Salzburg ekkor kellően védelmi állapotba volt helyezve s nem merték megtámadni.

A béke még októberben megköttetett s a legsulyosabb áldozatokat mérte Ausztriára. Át kellett engedni nemcsak Tirolt, hanem a nem rég szerzett Salzburgot is, mely Napoleon szövetségesének, Bajorországnak jutott. A bajor uralom terhes volt s nem igen gondolt gyökeresebb újításokra. Salzburg a Salzach-kerület főhelye lett s elvesztett olyas valamit, mit ma is sirat: az egyetemet. Ezzel a szellemi élet megkapta halálos csapását s ez irányban pár év alatt a szegény város roppant nagyot hanyatlott. A hadak nyomorúságai, a viszonyok örökös változása, az önállóság elveszte az irodalom és művészet mezejét még inkább elhagyatottá tették, mint az anyagi életet. Az irók és tanárok száma leapadt, a múltak tanulmányozásának ösztöne eltűnt, a képzőművészet ápolásáról az elszegényedett vidéki városkában szó sem lehetett. Nehéz idők fordúltak Salzburgra.

A körűlmények még akkor sem igen javúltak, mikor hat évi bajor uralom után Napoleon bukása újabb változást idézett elő s a régi salzburgi terület nagyobb része visszakerűlt Ausztriához. Mert az ország önállósága nem állíttatott helyre, hanem Salzburg Felső-Ausztriához csatoltatott. De mindenek előtt a város azzal szenvedett sulyos kárt, hogy a salzburgi síkföld legnagyobb része Bajorországnál hagyatott úgy, hogy a város egészen a határszélre volt tolva s természetes területétől vámsorompóval záratott el. Berchtesgadent is újra elszakították tőle, mi a határvonalat még kedvezőtlenebbé tette.

Erre csöndes idő következett. Mint a többi Ausztriában, sőt egész Európában ez előbbi évek iszonyú pusztításai és erőködései után itt is a kimerűlés állapota következett be, melyet csak évtizedek múlva lehetett kiheverni. Elmondhatjuk, hogy a továbbfejlődés és lendület új kora Salzburgra csak Ő Felsége, I. Ferencz József uralkodása alatt, főleg 1860 óta állott be. Az 1848. év meghozta Salzburgnak az önállóságot; akkor ismét külön koronaország lett. 1860-ban nyittatott meg a vasúti összeköttetés Bécscsel és Münchennel s pár hónappal később ült össze tartománygyűlése.

A saját ügyei és érdekei körén belűl való szabad tevékenység lehetősége a lakosságban mindenütt új tetterőt és tetteket ébresztett s a világforgalom hálózatába való belépés csakhamar érvényre juttatta a város fekvésének természetes jelességeit. Az utolsó huszonöt év alatt beálló lendület teljesen eltűntette az előbbi pangás nyomait.

Charlemont Hugótól