Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Építés, szobrászat és festészet Felő-Ausztriában.

Építés, szobrászat és festészet Felő-Ausztriában.

János főherczeg Ő cs. és kir. Fenségétől, fordította Pasteiner Gyula.

Charlemont Hugótól

Középkor.

A mai Felső-Ausztriában a művészi tevékenységnek legelső nyomai abba az időbe vezetnek vissza, mikor a népvándorlás vihara romba döntötte a római uralmat, bátor térítők, mint Szent Rupert és később Bonifacius az Enns fölött elterűlő vidéket másodszor meghódították a kereszténységnek és az agilolfingi herczegek védelme alatt templomok és kolostorok épültek.

Altmann passzaui püspök (1065-től 1091-ig) buzgó előmozdítója az építésnek, elrendelte, hogy a templomokat kőből építsék, s ne, mint addig rendszerint, fából. Általában valószínűnek látszik, hogy Altmann idejében még a római bazilika rendszere dívott, mint példáúl bebizonyítható, hogy a welsi templom, melyet már 888-ban említenek, ilyen bazilika volt, mielőtt csúcsíves ízlésben újjá építették volna. E vidéken a művészet első fényes kifejlődésében legnagyobb része volt a benczések sok érdemű rendjének; mert e szerzetesek, kik nemcsak az imádságban és a jó cselekedetekben voltak buzgók, hanem fejszét fogva, a sűrű őserdőket kiirtották és megvetették alapját a földművelésnek, a népek vad erkölcseit szelidítették, egyedűli őrei voltak a műveltségnek és a tudománynak, ők voltak az első tanítók és az első művészek is.

Építés.

A vallásos áhítat és a világról való lemondás a VIII. századbeli St.-Florian, Kremsmünster és Mondsee apátságok mellett még számos kolostort hozott létre, így Lambach (1056), Garsten (1082), Reichersberg (1084), Wilhering (1146), Schlägl (1209) kolostorokat; a nemesi családok fölvirágzása folytán várszerű kastélyok épültek és az államnak eredetileg csakis katonai czélokra szolgáló váraihoz sorakoztak, ilyenek: Orth, Traun, Spilberg, Stauf, Ybm, Ottensheim, Falkenstein, Pernstein, Klamm, Kreuzen, Steyregg, Tannberg, Ebelsberg, Seisenburg és mások. Már korábban (900–980) keletkeztek: a magyarok ellen védelműl épűlt Ennsburg s a mondákban és történetben sokszor emlegetett Steyr vár, a művészetet és a pompát kedvelő steyri Ottokarok székhelye. Az építésileg jelentéktelen polgári házak az ország nagyobb egyházi építményei vagy úri kastélyai köré s rendszerint azok védelmi területén belűl csoportosúltak. A román építés az Enns fölötti tartományban, úgy látszik, sokkal nagyobb virágzást ért el, sem mint manapság sejthetjük. Hogy e virágzás csakugyan jelentékeny volt, mutatja az a tény, mely szerint az országban alapított és újra meg újra nagyobbított számos apátság templomai emlékszerű román építmények voltak, a mi képeken és az épületek megmaradt részein még ma is fölismerhető.

A román építésnek csekély nyomai vannak a tartomány egyes várain. A lambachi konventnek, hajdan a Lambach-Wels grófok ősi kastélyának földalatti része román építmény. Ezenkivűl az egyházi emlékeknek is csak ott vannak maradványai, a hol az építés későbbi rendszerének fáradhatatlan és kiméletlen újjá építő tevékenysége valamit meghagyott. Így: Schläglben és St.-Florianban a kripta, Spilberg kastélyban a kápolna, Wilheringben az apátsági templom és Welsben a plébánia-templom kapuja, Lorchban a Lőrincz-templom mellett a köralakú sírkápolna és Baumgartenbergben az egykori apátsági templom. Az építményeken, még azokon is, melyek nagy méretűek, a szerkezet viszonylag könnyű és az átmeneti építéshez hasonló. Az utóbbi jelenség talán kapcsolatban van azzal, hogy Felső-Ausztria a régihez szívósan ragaszkodott és sokáig idegenkedett minden újabb művészettől, s az egyes irányoknak mindig legutolsó alakját fogadta el; így történhetett, hogy a tartományban csakis a késői csúcsíves, s utóbb a barokk építés jut teljes érvényre.

Baumgartenbergben a hajdani apátsági templom a dúsgazdag machlandi Ottó alkotása, a ki 1141-ben az akkori idők vallásos áramlatát követve, őseinek várából kolostort csinált és melléje tágas templomot épített. A világról lemondva, életét Baumgartenbergben szerzetesként óhajtotta befejezni, a vallásos lovag azonban csak holtan, 1149-ben jutott el nyugvó helyére. A Boldog-Asszony tiszteletére szentelt templom három hajójú oszlopos bazilika volt félkörű szentélyzárással és jelentékenyen kiugró kereszthajóval; keskeny ablakai magasan vannak, kapunyílása széles és szép tagozású. Kivűlről nézve a koczkakőből gondosan épített falak nyugodtan emelkednek az oromba végződő nyeregtetőig; a falakat szalagok szegélyezik, ezekből indúl ki a félköríves öv, s élénk rhythmusban fut végig a párkány alatt. A tornyok a szentély és a kereszthajó által képzett sarkokban állottak, s egy megmaradt ábrázolás szerint sátorfödelük volt. Az 1443-ban István apát alatt befejezett csúcsíves újjáépítés alkalmával a szentélyzárást áttörték, alapjára pilléreket állítottak és a szentélyt csúcsíves nagy ablakok által megvilágított koszorúkápolnával övezték; hasonlóképpen amaz idő művészete kivánta meg a mostani, messziről látható magas kontyostetőt is. Candidus apát a régi román, s utóbb csúcsíves templomot 1684-től 1718-ig barokk ízlésben építette újjá; stucco márványburkolat födte el a szentély karcsú pilléreit, melyek magas talapzaton álló korinthusi oszlopokká változtak; gipszből készűlt gyümölcsfűzérek takarták el a hálós boltozat bordáit, s mezőit tarka freskoképek élénkítették; csudálatos, hogy kivűlről csak a templom éjszaki oldalát alakították át, a másik három oldal pedig érintetlen maradt.

Baumgartenberg története, a neveket és az évszámokat kivéve, egyúttal Felső-Ausztria majdnem valamennyi középkori épületének története is.

A XIII. század végén, mikor nem volt császár, az erőszakos nemesség Felső-Ausztriát legvadabb harczainak színhelyévé s rabló lovagok prédájává tette, és míg e mozgalmak tartottak, pangott a kereskedelem, a közlekedés, a művészet és az ipar. Rudolfnak a cseh király fölötti győzelme és a Habsburg-ház uralma jobb napokat hozott Felső-Ausztriára, de külháborúk, a törökök részéről fenyegető veszély és a hussziták betörései által elősegítve csakhamar kezdett föléledni az ököljog régi szelleme, hogy az Enns fölötti tartományban borzasztóbban dühöngjön, mint valaha, míg végre I. Miksa császár éles kardja és bölcs törvényhozása véget vetett a középkori önbíráskodásnak.

Míg a fejedelem védelme alá vett városokban az Istenre gondoló vagyonosság és valódi polgári érzék ama nagy templomépületekben nyilatkozott, melyek Felső-Ausztria középkori városait jellemzik, s mely épületek égbe törő magasságának árnyékában az alacsony polgári ház erkélylyel és lombdíszszel ékíttetett: más részt önként értendő, hogy az ököljog és a rabló lovagok kora bámúlatos módon kifejlesztette a hadi építést, s számos épen oly nagyszerű, mint erős várat alkotott a gazdag dynasták birtokain, de a keresztes hadak vízi útja, a Duna mellett s nemkülönben az Olaszországba és onnét ide vezető kereskedelmi útak mentén is, a hol a nemesi útonállóknak legbiztosabb kilátásuk volt gazdag zsákmányra. De a városok is kénytelenek voltak magukat a hussziták és a törökök ellen erős falakkal védeni, melyeknek kapuit és tornyait a polgárok önérzete büszke művészi építményekké tette. Végűl maga az ország fejedelme is épen oly szép, mint erős várrá alakította át linczi székhelyét, melynek falai között IV. Frigyes védelmet keresett a hitetlenek és a rakonczátlan hűbéresek ellen. Mindenkinek megvédhető otthonra volt szüksége.

Míg az ország nagy apátságai román bazilikáikat rendszerint tűzvész, vagy más szerencsétlenség után csúcsíves monostorokká építették át, az alatt a városokban és a vidéken is számos, egészen új csúcsíves templom is épűlt. Részint újból, részint már meglevő várak átalakításából keletkeztek: Pragstein, Wernstein, Schwertberg, Oberwallsee, Weinberg, Reichenstein, Ottensheim, Rannariedl, Neuhaus, Leonstein, Lobenstein, Pürnstein, Vichtenstein, Schaumburg, Werfenstein, Scharnstein, stb. Ugyan e korszakba esnek Freistadt, Schärding, Wels és Enns városok erődítvényei, s a beléjök épített várak, valamint a polgári építkezésnek, sajnos már nagyon gyér alkotásai, példáúl Freistadtban a Waaggassé-n a 142. sz., Welsben a Stadtplatz-on a 24. sz., Steyrban a Kirchengassé-n a 16. sz., és a Stadtplatz-on a 32. számú házak, stb.

Míg dél-nyugoti Németország azon úthoz képest, melyen a csúcsíves építés elterjedt, csak a már kifejlett rendszert vette át Francziaországtól: a birodalom dél-keleti részén, s különösen az Enns fölötti tartományban a késői csúcsíves építéssel találkozunk legsűrűbben. Az osztrák nép szabadabb és kedélyes lelkűlete, de épen úgy egészen sajátos szépérzéke is, mely életében és alkotásaiban egyiránt nyilvánúl, a csúcsíves építést Felső-Ausztriában megóvta a józan, pedans iskolaszerűségtől, valamint a díszítés ama tévedéseitől is, melyek mögé az ernyedő alakítási képesség más vidékeken rejtőzni iparkodott. Itt nem látjuk a hálósboltozatnak a szerkesztéssel ellenkező czikornyáit, a duzzadt, nyers lombdíszt, a száraz ágakat a pálczák és oszlopocskák helyén, noha önként érthető, hogy a laposabb boltozás, az oldalukkal sarokra állított támaszok, a túlzott pálczás tagozás, a csavaralakú gerincztartók, sőt helylyel-közzel a szabadon álló oszlopok is állandó ismertetői a felső-ausztriai csúcsíves építésnek. A színes díszítés gyakori, s Felső-Ausztriában nem csupán az épületek belsejére szorítkozott, mint Altenburgban, Braunauban, Weissenbachban a templomok tarka díszű övei és ablakbélései bizonyítják.

A mint az egész gothika átalán egyjelentőségű a világi elemnek az egyházi iskola kötelékei alúl való szabadúlásával: úgy a nagy székesegyházakat építő czéhek kezdeményezték az építők ama szorosan összetartó szövetkezeteit, melyek a szerkezet szabályait és a formákat czéhszerűleg őrizték és kezelték, de úgy, hogy mellette az egyén bizonyos mértékig megőrizte szabadságát. Szakemberi kutatás tárgya lenne annak megállapítása, hogy milyen hatással volt a regensburgi és a bécsi építőczéh Felső-Ausztria építési tevékenységére; bizonyos azonban, hogy ennek vannak önálló elemei is, s azokat amaz egészséges fölfogással dolgozta föl, mely épen úgy megfelel a nagyon fínom megkülönböztetéstől idegenkedő fajnak, mint a kezeügyébe eső kőnemek, a granit és a „Nagelflue” tulajdonságainak.

A felső-ausztriai szentegyházak többnyire csarnoktemplomok kereszthajó nélkűl, és sajátságos, hogy Felső-Ausztriában a legtöbb templom két hajójú, s ennél fogva a karcsú oszlopok a középen állanak. A szentélyt rendszerint a nyolcz szögből vett sokszög zárja, s gyakran előfordúl, hogy a szentély tengelye a hajó tengelyével szöget képez, állítólag misztikus jelképe a fejét lehajtó fölfeszített Krisztusnak. A torony rendszerint a nyugati homlokzat elé van építve és kontyostetejű, a hosszú házat pedig, ha több hajója van is, magas és meredek nyeregtető fedi. A nagyobb templomoknak is mindig csak egy tornyuk van, s az az egyik hosszú oldalon, többnyire az éjszakin áll.

Az Inn-negyed egyik sajátossága a négyszögből nyolczszögbe átmenő torony, s ez építési módot ott még a renaissance is megtartotta. A barokk és a rokoko ízlés a templomtornyok legtöbbjére öblös kupolát épített a nélkűl, hogy a templom középkori tetejét módosította volna. A keresztelő medenczéken és a szószékeken kivűl az evangélium oldalán felállított és kőből faragott szentségházak igen háladatos tárgyakúl kinálkoztak díszítményes föladatok megoldására. A legdíszesebb szentségházak Lorchban, Steyrban és Gampernban vannak.

Felső-Ausztria átalán gazdag e korbeli szép templomokban. Steyrben a plébánia-templom, Mondseeben a szép Margit-kápolna, az egyszerű, de nemes ízlésű plébánia-templom, Braunauban az eredeti fölfogású kórházi templom különösen említésre méltók. De ezeken kivűl még számos falusi templom van, melyek egy, vagy más tekintetben igen érdekesek. Így példáúl: Puchenau, Königswiesen, Pabneukirchen, Pischelsdorf, Engelhartszell, Oberschauerberg, Eferding, Vöcklamarkt, Gampern, Hallstatt, Laakirchen, Wartberg, Kematen, stb. plébánia-temploma.

A steyri plébánia-templommal a braunaui versenyez, s tornyával az előbbit szépségre nézve fölűl is múlja.

A XV. század kezdetével Braunau nagy jólétnek örvendett és polgársága elhatározta, hogy magához méltó templomot épít Sz.-István tiszteletére. 1439-ben tették le alapját a mai plébánia-templomnak, melynek építése 1466-ban befejeztetett ugyan, de 1485-ben bedőlt és újra kellett építeni. Egy márvány tábla megőrizte a templom egyik építőjének, Kehrumenawer Istvánnak a nevét. A tornyot, mely az Enns fölötti tartományban a legmagasabb, csak 1492-ben kezdték építeni, de tetejét nem fejezték be, s később, a barokk-időben, rézkupolát tettek rá. A braunaui templom három hajójú csarnok, elrendezése nagy méretű, faragott kőből és téglából épűlt; az által, hogy a falakat a támaszoknak nem belső, hanem külső szélei közé építették, a hosszú ház két oldalán egy-egy sor kápolna támadt, mely sort csakis két mellék-kapu szakít meg; igaz, hogy ennek folytán a templom belső terjedelemre nézve sokat nyert, de ugyanannyit veszített a külső az által, hogy az oldalfalak egészen simák, meg hogy a tető fölötte széles. A homlokzatot szép rózsák díszítik; ehhez járúl a nagy előcsarnok; a pillérfőket lombozat helyett fejek és fölirásos szalagok díszítik, a mi egyik említésre méltó sajátsága a templomnak. Az egy darab kőből faragott szószék és a szép faragású úgy nevezett „Bäckeraltar” tanúsítják, milyen fényes berendezésű volt eredetileg ez a templom. A torony a szentély éjszaki oldalára négyszögű alapon épűlt, 300 láb magasságig, nyolcz emeletes, hatalmas geometriai dísz élénkíti; két galeria fut rajta körűl. Kitűnően megmunkált salzburgi „Nagelflue” kővel burkoltan, sötét, komor tömegként méltóságosan és mélázva emelkedik e torony az Inn folyónak fallal övezett határvárosa fölött.

A braunaui plébánia-templom. Kropf Miksától

A bűnbocsánat szolgáltatta az eszközöket a templom-építéshez, a nemesség pedig szintén módját találta, hogy jobbágyai anyaggal és robottal segítsék várainak építésében; megtörtént, hogy szerencse-lovagok, mint a Zellerek és a Losensteinerek, az alsó néposztályból egész csapatot összefogdostak és egy-egy rablóvár építésére kényszerítették; így csakis a várépítésben járatos építőmestereket és a munkavezetőket kellett ellátniok és fizetniök.

A lehető legnagyobb ellenálló erő az alapeszméje a vár elrendezésének; azért vagy oly helyet választottak, a hol víz teszi járhatatlanná a környéket, vagy meredek sziklára építették a várat, s e sziklát bemetszés által a hegy zömétől elválasztották úgy, hogy az épületnek csak keskeny homlokzata volt a támadásnak kitéve. A rablóvárakat szerették hasadékokban építeni, ilyen péld. Tannberg, Lichtenhaag, Windegg, stb. Az anyagot rendszerint az építkezés helyén nyerték; a falak részben terméskőből, részben koczkakőből épültek; Felső-Ausztriában nem fordúl elő sem téglafal, sem favázas fal. Az építmény a talaj mivoltához alkalmazkodik, s annak minden változatát, eséseit és kanyarúlatait hűen követi, innét van az alaprajz szabálytalansága s a változatos és vakmerő fölépítés. A várhely milyensége szerint vagy körfal övezi az egész várat, vagy, ha azt helyzete részben megvédi a támadás ellen, akkor fal csak ott van, a honnan megtámadható, és e fal előudvart képez. Az utóbbi általánosabb ismertető jele a felső-ausztriai váraknak. Az előudvarban, melynek neve „Zwinger”, vannak a gazdasági épületek, az elővár, mely nagyúri várakban, pl. Neuhausban, két részre oszlik, az egyik a baromudvar, a másik a lovaglóudvar. A régi szokáshoz ragaszkodva, mely szerint a lakás és a szolgálat többféle czéljaira külön épületeket emeltek, a fővár is védelemre képes épületek csoportjából áll, s ez épületek részint szabadon, részint pedig a vár falához vannak építve. A kapunak különös védelmére szolgál a fölvonóhid, mely egészen kivételes jó állapotban maradt meg Pürnstein és Weinberg várakban. Az erődítménynek tulajdonképen fő s gyakran legrégibb alkotórésze az öregtorony, mely egyszersmind végső menedékhely és védelem, ha az ostromlók már elfoglalták a belső várat is. Magasabban fekvő, kiterjedt hegyoldalak ellen tornyokkal ellátott erős, vstag falak nyújtanak védelmet pl. Wildenstein és Schaunberg várakban. Az öregtorony néha 90 láb magasságot is elér; alaprajza majd négy-, majd ötszögű, s fő homlokzata fogja föl a támadást, mint Neuhaus, Vichtenstein és Wernstein, majd körlakú, mint Falkenstein, Wildberg és Klamm várakban; a tornyon legfelűl félköríves párkányon folyosó, az úgy nevezett „maschiculis” fut körűl, s függőlegesen lefelé irányúló nyílásai vannak, melyeken át forró szurkot öntöttek az ostromlókra. A toronynak vagy kontyos, vagy sátoralakú födele van. A vár belsejében a lovagház vagy úrilak több emeletes, ajtai és ablakai tágasabbak, külsejét merész és díszes erkélyek élénkítik és az egész épületet párosával elrendezett kontyos tető födi. Az első vagy a második emeleten van a lovag- vagy a díszterem, ehhez csatlakozik a többi szoba, továbbá a várkápolna, mely majd valóságos kápolna, mint Oberwallsee, majd pedig erkélykápolna, mint Klamm várban.

Klamm vára. Wielemans Sándortól

A kevésbbé vagyonos nemességnek egyszerűbb vára volt, mely csak öreg-toronyból és körfalból állott. Ennek érdekes példája Lobenstein.

Képünk az épségben maradt Klamm várat mutatja be, melyben negyedfél század óta lakik a róla nevezett grófi család. Egy 1125-ik évi okirat már említi e nevet, 1209-benmár grófi birtok, tehát tekintélyes erőd, 1524-ben a Hardegg családról átszáll a Perger családra, s ez utóbb a Clamm nevet veszi föl. Perger Gottfried János (1598-tól 1673-ig) a feleségével kapott nagy vagyont az ősi várhoz csatolt újabb épületekre és előkelő izlésű renaissance fa burkolatokra, kályhákra és bútorokra költötte. A Clamm-Martinitz család kegyeletes és művészi érzékű gondoskodásának köszönjük, hogy máig is épségben van a középkor e szép ereklyéje, mely ép oly érdekes építéstörténeti tekintetben, a milyen szokatlanúl pompás festői látványt nyújt.

A polgári építést a czéhekbe tartozó mesterek űzték. Mily élénken érdeklődött I. Miksa a tartomány fővárosának építkezése iránt, tanúskodik erről az, hogy e császár 1506-ban Gmundenben kelt iratával a tiszteletre méltó városi tanácsot a rosz építkezés s nemkülönben a linczi házak gyarló állapota miatt megdorgálta. A felső-ausztriai polgári házat a középkorban feltűnően magas és meredek kontyos tető jellemzi, melynek oromfala az első torokgerendáig több vagy kevesebb ablakkal van áttörve. A gazdag alakítású oromfal, mely Németországban volt otthonos, Felső-Ausztriában nem dívott, s csakis a barokk ízlés idejében mutatkozik. A homlokzat ismertetőjelei az alacsony emeletek, a csúcsíves, mély oldalú kapu, sűrűn elhelyezett egyenes ablakok, a boltíveken nyugvó széles erkélyek, melyeket az oromfalhoz támasztott tető föd. Egyébként a fölépítés a szimmetriára nem ügyelve igen változatos, a mi az épületnek, miként a régi városokban, kivált Steyrben látjuk, sajátszerű festői hatást kölcsönöz és nem igen kivánatos, hogy a városok jelenkori szabályozása e hatás rovására terjedjen.

A belső elrendezés széles boltozott tornáczból indúl ki; keskeny, meredek lépcsőn jutunk a többnyire könyökkövekre épített és átboltozott lugasfolyosóba, mely a szobákhoz vezet. A házak keskeny, de mély telken sűrű sorban építvék egymás mellé, úgy, hogy ereszeik gyakran egészen összeérnek, a miből a páros tető és a közös ereszcsatorna keletkezik, mely utóbbi az útczára messze kinyúlva, a vizet két házról vezeti le. Olyan elrendezés, melyet nagy épületek födelénél is sokáig alkalmaztak.

A középkori polgári építkezésnek igen jellemző példája Steyrben a Stadtplatz 8-ik számú háza, az úgy nevezett „Bummerl”-ház, melynek rajzát bemutatjuk, valamint ennek szomszédjában a patika-ház udvara. Ez épületek annál becsesebbek, minthogy a városok kibővítése Welsben, Schärdingben és Freistadtban a szép erődítményeket, nemkülönben a régi házakat föláldozza, s így nyoma vész a középkori és az első renaissance idejebeli városok úgyis mind ritkább képének; sőt Enns városnak szép tornyát is ez ideig az a veszély fenyegette, hogy a könnyebb közlekedés kedveért le fogják rontani.

A „Bummerl”-ház Steyrben. Wielemans Sándortól

Szobrászat és festészet.

Valamint az építést, úgy a szobrászatot és a festészetet is az egész középkoron át nyugatról, hasonlóképen a renaissance korában és annak tovább fejlődésében a délről jövő hatás élesztette és termékenyítette meg, míg végre az új korban egymást keresztező és kiegészítő áramlatok csudálatos termékeűl tűnik föl.

Az Enns fölött elterűlő tartomány művészi tevékenységére a XI-ik századtól a XV-ikig a szomszédos Bajorország egyházi életének és művészetének nagy középpontjai és azokkal együtt Passzau és Salzburg püspöki székhelyek voltak elhatározó hatással, a XV. és XVI. században pedig a rajnai, a frank és a bajor iskolák. E hatás gyümölcsei épen úgy elkésve érlelődtek, valamint a felső-ausztriai építés nyugoti és déli Németország tapasztalatait szintén elkésve alkalmazta. Ámbár nehéz a felső-ausztriai művészet legrégibb emlékein helyi sajátosságot fölfedezni, még sem lehet kétségbe vonni, hogy a nép tipusa, viselete és vidám színérzéke bizonyos hatással volt az idegen országban kiképezett, de Ausztriában működő mesterekre.

Felső-Ausztriában a keresztény művészetnek legrégibb emléke egy szobor, melynek különös szentséget kölcsönöz már az a körűlmény is, hogy az áhítatos hivők kegyelmekben gazdagnak tartják; értjük az adelwangi bucsújáró templomban levő csudatevő Mária-szobrot, mely a meghalt Jézust ölében tartó fájdalmas anyát ábrázolja. Ősrégi hagyomány szerint e tiszteletre méltó szobrot Szent-Thiemo salzburgi érsek készítette, s Pachmayr állítja, hogy I. Alram kremsmünsteri apátnak (1093-tól 1121-ig) adta volna ajándékúl. Bizonyosnak látszik azonban, hogy nem Thiemo ajándékától ösztönözve fogtak hozzá a Krems melletti régi apátságban a szobrászat gyakorlatához; sokkal inkább valószínű, hogy az ajándékozó így akarta kifejezni elismerését a kremsmünsteri szobrászat iránt. Hisz tudjuk, hogy az ottani szerzetesek Ehrenbert apátjuknak, valamint engelbert passzaui püspöknek (1045–1065) pompás emléket emeltek.

A felső-ausztriai szobrászatnak ez után legrégibb emlékei Szent-Floriánnak színesre festett két szobra a XIII. századból. Mindkettő az apátság egykori templomát díszítette. Az alakok nyersek, esetlenek, nincs kifejezésök, ruházatuk is merev. Ugyanez apátság gyűjteményében van a gyermek Jézust tartó Szent-Szűznek színesre festett szobra égetett agyagból; ámbár kivitele kézműves kezére vall, mégis fölötte érdekes, mint a régi fazekasok mintázó művészetének maradványa.

A korábbi időben a hívek kivánalmait kielégítették a fából faragott és színesre festett egyes szobrok és a görög triptychon módjára festett szekrény-oltárok; de utóbb a csúcsíves korban kifejlődött szárnyas oltár nagy hatással volt a szobrászatra, melynek az oltár közepén elhelyezett nagy szobor, továbbá a kinyíló szárnyak szobrai, nemkülönben az oltár merész alakítású, föl a boltozatig nyúló koronáját díszítő szobrok, mennyezetek és tornyocskák sokasága a legháládatosabb föladatúl kínálkozott. A középkori művészetnek az Enns fölötti tartományban, vagy talán egész Ausztriában legjelentékenyebb alkotása a népszerűvé vált st.-wolfgangi oltár, ez a nagyszerű faragvány, mely a szentegyház misztikus félhomályából a színek és a ragyogó arany pompájával világít felénk, s melynek feledhetetlen hatása megbűvöli az embert. Benedek mondseei apát rendelte meg az oltárt, s brunnekeni Pacher Mihály festő és faragó mester fejezte be 1481-ben.

A st.-wolfgangi főoltár. Alt Rudolf vízfestésű rajzának fölhasználásával, Siegl Károlytól.

A Mária-tiszteletnek megfelelően az oltár szekrényében elhelyezett fő ábrázolás tárgya a Szent-Szűz, a mint Krisztus őt a menny királynéjáúl mennybe fogadja. Az áldott, a halandóságból kivetkőzött és örök szépségű asszony imádkozva térdel isteni fia, a Megváltó előtt, a ki trónon ül és jobbját fölemelve szelíden és fönkelten az utolsó áldás szavait intézi hozzája. A Szentlélek jelképe, a galamb, kiterjesztett szárnyakkal lebeg fölöttük, körülöttük angyalok csoportosúlnak, kik Krisztus és Mária gazdag redőjű köpenyének uszályát tartják, várva, hogy a megkoronázott Szűz a trónon helyét elfoglalja. A mennyei jelenettől oszlopköteg által elválasztva, de a szekrény belsejében balfelől áll Szent-Woflgang a templom mintájával, jobbfelől Szent-Benedek szerzetesi ruhában, a kereten kivűl pedig konzolokon Szent-György és Florián lovagias alakjai állnak. A polczon, melyen a szekrény áll, a keleti bölcsek imádó hódolata ábrázoltatik. A szekrény gazdag mennyezetének mintegy folytatásaként változatos tagozású és csúcsos öt tornyocska alkotja az egésznek koronáját a keresztre feszített Megváltó, legfelűl az Atya, továbbá szentek és angyalok alakjaival. A szekrény felnyitott szárnyait festmények díszítik, melyekről későbben fogunk szólani.

Bámulatra ragad ez oltáron a világos és nyugodt szobrászati fölfogásban nyilvánúló nagy vonás, a mély és tiszta érzés, továbbá a megkapó ellentét, egy részt az átszelleműlt mennyei alakok, más részt az egészen emberien fölfogott két szentnek egyénisége és természethűsége között; végűl csudálatra méltó a mester művészete, melylyel a legapróbb részletekig gondos kivitelű művén az eszményi hatást meg tudta őrízni.

Felső-Ausztriában az említett oltáron kivűl a középkori művészetnek még számos oly emléke van, melyen az építészet, a szobrászat és a festészet talán többé soha sem ismétlődő tökéletességgel egyesűl. Elsőnek kell említenünk a käfermarkti oltárt, mely Pacher művének a legjelentékenyebb versenytársa, sőt ezt az építészet gazdagságára, kimeríthetetlen képzeletre és gondosságra nézve talán fölűl is múlja, de nagyszerűség, mély érzelem és az előállítás teljessége tekintetében nem éri utól. Egyik mellékalakját, Szent-Györgyöt, képben is bemutatjuk, a mennyiben a gyakran előfordúló mennyei lovag ez alakítása oly jellemzően tükrözteti vissza azt a fölfogást, mely a késői középkor udvari költészetében nyilvánúl. Ámbár részletesebb tárgyalást érdemelnének, mégis kénytelenek vagyunk arra szorítkozni, hogy csak megemlítsük azokat a figyelemre méltó szobrászati művekkel díszített szép oltárokat, melyek Pesenbachban (1499), Rauchenedtben, Waldburgban (1517), Gampernban és Hallstattban láthatók; ez utóbbi a XVI. század első negyedéből való. Az apátságok gyűjteményeiben és a linczi múzeumban számos középkori faragvány van, melyeken világosan fölismerhető, hogy egykor oltárok részei voltak és valószinűleg a renaissance kiméletlen uralma szorította ki őket az apátsági és falusi templomokból.

A szobrászat föladatainak körébe tartoztak a kő koporsók is, melyeket rendszerint vörös kőből faragtak és rajtuk az elhúnytak majd fölfegyverzeten és lovagi erejük teljességében, majd pedig mint föloszlásnak indúlt, s békák és férgek martalékáúl szolgáló hullák állíttatnak elő. Ezek közűl említésre méltók kivált schaunbergi Wernhardnak és nejének, Hedvignek síremléke Wilheringben az apátsági templomban, a Polheimer család sírjai Wels és Ober-Thalheim plébánia-templomában, továbbá a Schärffenberger család sírjai Lorchban a Szent-Lőrincz-templomban.

Szent-György fából faragott szobra a käfermarkti főoltáron. Siegl Károlytól

Miként az építés és a szobrászat nemcsak hogy az egyház szolgálatában állott, de egyszersmind egyháziaktól gyakoroltatott: úgy a festészet első alkotásait is zárdákban találjuk. Nagy szorgalommal készűlt művei ezek a miniumfestésnek, ennek az igazi szerzetesi művészetnek, mely oly hűen visszatükrözi a türelmet, a szeretetet, a lemondást, de egyszersmind az erényekben található megelégedést is. A szerzetesek ily erényekkel fölruházva, sokszor egész életöket egy irott könyv díszítésére fordították. A tartománynak majdnem valamennyi zárdájában volt iskola, melyben a festést és az írást gyakorolták. A számos művész mellett, kik Adalram apát alatt Kremsmünsterben (1093-tól 1121-ig) éltek, meg kell említenünk Liutold mondseei szerzetest, továbbá Gotschalk és Haimo lambachi szerzeteseket. Az utóbbiak bizonyára legjelesebb miniumfestőknek mondhatók. De a XIII., XIV. és XV. században is állandóan művelték a miniumfestést felső-Ausztria kolostoraiban. St.-Florian apátság évkönyvei marbachi Henrik (1306), ihlingei Henrik (1320) és Tobler Frigyes (1350) ottani kanonokokat említik, míg Schilling Lénárd, a mondseei tudós benczés, nagy hírű festő volt.

A kolostorok könyvtáraiban megőrzött számos missale, breviarium, diurnalium, psalterium, legenda vagy bármi néven nevezendő ama nagy ívrétű könyvek, melyeknek fatábláit vaskos kapcsok tartják össze, s sarkaikat nehéz vasalás védi, gondos irású szövegökkel és aranytól ragyogó, élénkszínű miniumfestményeikkel mind fényes tanúságot tesznek a művészi és technikai tökéletességről, melyet a festésnek e kicsiny, de nemes faja az Enns fölötti tartományban elért. Ott találjuk e könyvek képein és kezdőbetűin a román művészet fonatos díszét, vagy az átmeneti korszaknak majd merev, majd természethű levéldíszét, sőt a csúcsíves ízlésnek elágazó lombjait és a képzeletalkotta állatok alakjait is. A X. és XI-ik században az alakokat hibásan rajzolják; van bennök fínom vonás, ruházatuk gazdag, de élettelenek, a miben az ilyenek kedvelője méltóságot és mérsékletet szeret látni, mígnem az egyéniséget kereső természethűség a pergamentre is befészkeli magát, s a későbbi miniumfestők egészen annak uralma alatt dolgoznak. Különösen ama szerzetesi alakok nyerik meg tetszésünket, melyek valamely tarka betű hasában iróasztalra helyezett nagy folians előtt ülnek, mintegy sugalmat várva az ég felé tekintenek, jobb kezükben tollat, baljukban pedig vakaró kést tartanak. Valószínű, hogy ez alakokban a művészek saját magukat ábrázolták. Könnyű fölismerni, hogy a felső-ausztriai miniumképek Bajorország nagyon elterjedt művészi gyakorlatával egyeznek, hisz a Passzauval való összeköttetésnél fogva más viszony nem is volt lehetséges.

A kezdőbetű, melyet itt bemutatunk, egy Kremsmünsterben 1300 körűl irt bibliából való s Péternek a kis-ázsiai zsidó-keresztényekhez irt levelét igazán gyermeki naivsággal ábrázolja.

Az egyházi élettel épen oly szoros kapcsolatban, mint a miniumfestés, az üvegfestés is korán megkezdi az Enns fölötti tartományban a színek tarka játékát az ablakokra varázsolni, mi egyszersmind a belső tér áhitatos elzárkózottságát is előmozdítja. Az üvegfestés Kremsmünster apátságban virágzott. Eich Frigyes apát idejében (1273-tól 1335-ig), ki a csúcsíves épületet befejezte, Hertwik szerzetes, az apátsági templom őre, annak ablakait üvegképekkel (vitris pulchris) diszítette, Wolfhart üveges és képiró mester, St.-Florian apátság növendéke pedig II. Henrik alatt (1313–1321) színes üvegablakokkal látta el ezt az apátsági templomot.

P kezdőbetű egy 1300 táján készűlt bibliából. A Kremsmünsterben levő eredeti után, Siegl Károlytól.

Sajnos, a régieknek akkoriban elterjedt és híressé vált üvegfestési művészetéből aránylag kevés maradvány jutott el korunkra. Magán a helyszínén, t. i. az ablakokban, melyek számára eredetileg készűltek, csakis Hertwik szerzetesnek 1273–1315-ből való ama pompás üvegképei maradtak, melyek a welsi plébánia-templom szentélyének három ablakát díszítik. Ez ablakokon 81 ábrázolás van: a négy evangelista, továbbá jelenetek a kínszenvedésből, az ó és az új testamentumból. A szerkesztés módja szigorú, a beosztás szerencsés, a mi szoros kapcsolatban van az alakoknak aránylag kicsi méretével; a színek átalán mélyek ugyan, de mégis igen tüzesek. Ezeken kivűl csak töredék maradványokat, vagy pedig újabb időben ismét helyökre tett üvegképeket ismerünk, így Pesenbachban, Lorchban, Steyrben, stb.; hisz tudjuk, hogy a renaissance, az épületek belsejébe több világosságot bocsátandó, a színes üvegeket eltávolította. St.-Florian apátság kegyelete ellenben a pesenbachi templomnak a reformáczió idejében szétrombolt ablakaiból a megmaradt nagyobb darabokat művészeti gyűjteménye számára megmentette, s három nagy ablakká állította össze. Ezek közűl különösen érdekesnek tartják azt, melyen a Megváltó alakja van. Mind a három ablak úgy rajz, mint kidolgozás tekintetében lényegesen különbözik Hertwik műveitől; színeik, melyek közt szokatlanúl sok a zöld, teljesek és erősek. Kétségtelenűl St.-Florian apátság iskolájának 1486-ból való műve.

E sorok irója csak egy falfestményt ismer a román művészet korából, t. i. a freskoképeket a lambachi apátsági templom harangozó kamrájában, melyet a két toronynak első emelete és az azok közt levő zárt folyosó képez. Ez a helyiség eredetileg a templom hajójában nyíló boltozott karzat volt. A boltozat három kupoláját díszítő életnagyságú freskoképek a három bölcs legendáját ábrázolják. A rajz eléggé pontos, Isten anyjának alakja a byzanczi fölfogásra emlékeztet, a ruha redőzete igen egyszerű, a test sárgás színű, az előfordul színek egyhangúak; minden részlet élesen van sárgás színű, az előforduló színek egyhangúak; minden részlet élesen van rajzolva, és csak mintegy kisérletképen árnyalva. Egyébként csak díszítő falfestményeket ismerünk St.-florian apátság sírboltjában és Spilbergben a várkápolnában. Csakis a késő csúcsíves korban kezdték az apátságokat és a templomokat falfestményekkel díszíteni; így tudjuk, hogy Widmer Wolfgang Kremsmünsterben (1488-tól 1500-ig) a templom belsejében falképeket festetett, melyeknek nyomai 1877-ben az Anna-oltár javítása alkalmával kerűltek napvilágra. II. Gáspár St.-Florian apátság prépostja (1467-től 1481-ig) a templomot, a keresztfolyosót, a régi szentélyt, a praelaturát, stb., falképekkel díszíttette. Engelszellben a valószinűleg egykori keresztfolyosó falképei még részben megvannak; Freistadtban a Boldog-Asszony-templomának déli kapuja fölött, meg Hallstattban a plebánia-templomban levő meleg színezésű szép freskoképek egészen üde hatásúak, hasonlóképen több sírkápolna és csonttartó-ház festményei, melyek azonban kevesebb művészi becsűek.

A függő-képek egyes szentek ábrázolására és a szárnyas oltárok külső díszítésére szolgáltak már hosszabb idő óta, de nagyobb jelentőséget csak akkor nyertek, mikor természethűségre törekvő irány lépett föl és a korlátozott temperafestéket a tartalmasabb olajfesték váltotta föl.

Pacher Mihály az úttörő a színezés terén is; fölfogása emberileg igaz, az eddig dívó aranyos háttér helyébe tájat és épületet fest, biztosan és szépen rajzol, a színezést telt és világító tonusban tartja. St.-Wolfgangban az oltár két első szárnyának belső lapját díszítő négy kép, nevezetesen Krisztus születése, a Körűlmetélés, a Bemutatás a templomban és Mária halála szintén Pacher alkotásai. A világos és egyszerű fölfogás, melyet szoborműveinél dicsérőleg említettünk, fölismerhető e képeken is, melyeknek alakjait kifejezett egyéniségök mellett nemzeti elemek is jellemzik; a kivitel és a színezés, valamint az előszeretetet, melylyel világos kelméjű ruhákat fest, továbbá a természethűség a régibb sváb iskolára, sőt Eyck hatására mutatnak, míg a kitűnő mintázás, a ruhaerdőknek egyáltalán nem éles és nem szögletes alakítása, valamint a mély, meleg és pompásan világító színek és a barnás fő tonusok azt bizonyítják, hogy a mesternek ismernie kellett a velenczeiek műveit. Ha az oltár két belső szárnya be van csukva, nyolcz képet látunk. Ezek is jó festmények, de más, úgy látszik, a frank iskolához tartozó festő művei, míg a második két szárny külsejét, valamint a szekrény hátulját díszítő képek ismét más, s különösen az előbbiek gyöngébb mester művei. E szerint tehát föltehető, hogy legalább három festő dolgozott együtt Pacherrel.

Úgy látszik, hogy e mester iskolát alapított Felső-Ausztriában; mert nyilván az ő tőle való st.-wolfgangi oltárszárnyra emlékeztetnek azok az Adlwangban levő képek, melyek egy karzat kávájáról valók, úgy szintén a Krems melletti Wartbergben egy lappá egyesített oltárszárnyak és az apátságok gyűjteményeiben őrzött egyéb, itt-ott a tanítvány ingadozását elárúló képek.

Renaissance.

Építés.

A reformáczió nagyszerű vallás-politikai mozgalma egy német vidéken sem zavarta föl annyira a lakosság minden rétegét, nem idézett elő oly vérengző, makacs harczokat, nem birt oly nagy mértékben a társadalmi háború jellegével, mint Felső-Ausztriában. A felső-ausztriai rendek az 1594-ben és 1625-ben ellenök intézett parasztmozgalmat hasznukra tudták fordítani és politikai hatalommá lettek épen oly mértékben, a mint a többi osztályok minden jelentőségöket elvesztették.

Ha ilyen állapotok közt valamely építészeti vagy egyéb művészeti tevékenység lehetséges volt, erre bizonyára csak a rendi nemesség birt képességgel és ez osztály túlsulyát tényleg meggyőző kifejezésre juttatta Linczben az országház építése, továbbá több régi vár újjá alakítása, valamint új várkastélyok emelése. Ezek voltak azok a helyek, a hol a reformáczió tana legelőször gyökeret vert, a honnét az újra föléledt szellemnek a birodalomban levő középpontjaival viszonyt szőttek, a hol a nemesség úri kényelemmel élvezte kicsikart előjogait, majd gyűléseket tartott, majd fegyveres ellenállást szervezett.

Az országház, melynek éjszaki kapuját a tartomány történetéről szóló czikkhez csatolt kép mutatta be, részben egykori minorita-kolostor, mely egészben sokféle, a mostani század elejéig tartó félbe nem szakadt építési tevékenység terméke. az épületnek bennünket érdeklő részét 1578-tól 1580-ig Canaval Kristóf és Hans olasz-tiroli mesterek építették. E körűlmény megérthetővé teszi azt, hogy a kapu, a főelemet ajtai és végűl a rendek nagy terme oly sokszerűen emlékeztetnek az olasz renaissancera.

A régi várak újjá építésénél megtartották a középkori elrendezést, s csakis annyiban bővítették ki, a mennyiben az új fegyverek hatása azt megkövetelte. Az újonnan épített nemesi várkastélyok szintén hasonlítottak a régi erődökhöz; volt öregtornyuk, előváruk és lovagházuk, csakhogy alaprajzuk mind inkább szabályos alakot öltött, sőt néha a telek bástyával körűlvett négy- vagy ötszög volt, a sarkokon pedig a bástyákat toronyszerűen építették föl; ilyen példáúl Greinburg várkastély. Ezek még védelmi épületek voltak a szó teljes értelmében, csakhogy komoly külsejüket a renaissance tetszetős formái enyhítették, hisz építtető uraik még maguk sem voltak egyebek, mint ez új időszakba átnyúló egy darab középkor, s az egyéni önállóság utolsó ellenszegűlése az állami hatalomellen.

A XVI. és XVII. századbeli felső-ausztriai várkastély nagy kierjedésű, sok szárnyból áll, rendesen több emeletes, szilárd egyszerűségű, csakis a tömegek csoportosítása, a festői körvonalak és a magas tetők fölött kiemelkedő tornyai által tesz művészi hatást. A falak simák és díszítmény nélküliek, csak a sarkok vannak faragot koczkákból, fönt pedig egyszerű párkánynyal koronázva; az ablakok sima szegélyűek; csak a lovagtermeket és a várkápolnákat jelzik egyszerű, vagy oszloppal két részre osztott köríves ablakok. Így Greinburg, Rannariedl, Aistersheim, stb. várkastélyokban. A külső dísz a többnyire rustica-építésű kapukra és a tulajdonosnak ezekbe beillesztett czímerére szorítkozik. Különösen említésre méltó Württing várkastély kapuja.

E várkastélyokon a kőmívesek és kőfaragók föladata csak az volt, hogy szilárd, de egyszerű használati épületet emeljenek; az ácsnak ellenben nemcsak a sokféle kötésű tetőknél volt ügyességre szüksége, de különösen a toronysisakok alakításában kellett merészséget és gazdagságot kifejtenie, s valóban e messzire ellátszó büszke ácsalkotmányok a legsajátosabb bélyegei a felső-ausztriai várkastélyoknak. Az úgy nevezett körte- vagy hagyma-alakú tipikus toronysisak, az eresz fölött hirtelen behúzódva, majd kiöblösödve merészen fölfelé szökő nyakká alakúl, ebből áttört lámpás fejlődik, még egyszer körtealakúan hajlított teteje szélkakasban vagy czímer-állatban végződik. Egy részt Alsó-Ausztria sovány tagozású, más részt Bajorország szertelen toronykupoláival ellentétben Felső-Ausztria e nemű alkotmányai arányok és rajz tekintetében szerencsés középúton járnak. De nemcsak a tornyokat, hanem a kápolnákat, erkélyeket, padlásablakokat is sisakok fedik úgy, hogy nagyobb és kisebb tornyok, szépen alakított kémények, díszes szélkakasok és fényesen csillogó gombok egész erdeje emelkedik a várkastélyok fölött és az épület hatalmas tömegeit könnyed befejezéssel zárja be.

Puchheim várkastély. Kropf Miksától

A megmaradt várkastélyok közűl a nyugati vasút Attnang állomása melletti Puchheim, nagy terjedelme és szép körvonalai miatt különösen említésre méltó.

Az úrilaknak arkádos udvara volt, melynek nyomott arányait fínom diszítmények enyhítették, s bennök a német jellem és az olasz formák világa oly megnyerő módon egyesűlt. Ez állandó vonása e renaissance-kori épületeknek, s ha kevésbbé szerények volnánk, följogosítva éreznők magunkat, hogy osztrák renaissance-ról beszéljünk. Alsó-Ausztria Schalaburg várkastélya mellett méltán foglal helyet Hartheim felső-ausztriai várkastély derűlt színezésű fresko-díszítményeivel.

Az egyeszerű külsejű és a védelmet szemmel tartó várkastélyok belsejében a faragványokon, az asztalos-, a fazekas- s a kovácsműveken és általában a folyton szaporodó egyéb házi eszközökön fejtette ki tulajdonképen a renaissance gazdagságát. E tárgyakból állott a lakószobák művészi berendezése. Mindebből azonban kevés maradt fönn tiszteletre méltó ereklyéűl.

Különösen szép Weinberg, Hartheim, Eferding, Württing és Puchheim berendezése, s pedig a legnemesebb renaissance ízlésű, gazdag berakott művű fa burkolatok, a számos és tarka domborművel díszített óriási majolika-kályhák, a kovácsolt vas rácsok és a pompás ajtóvasalatok, eddig kevéssé méltatott emlékei a felső-ausztriai művészi iparnak. Habár helylyel-közzel olaszokkal készíttették a stucco díszítményeket, s néha a festéssel is azokat bízták meg, mind, a mi fából, agyagból és vasból van, felső-ausztriai munkások kezéből kerűlt ki; hisz akkoriban a linczi és a welsi asztalosok és fafaragók, a steyri kovácsok és lakatosok, a gmundeni és a vöcklabrucki fazekasműhelyek igen híresek voltak.

S mit kellett volna tennie az egyháznak, és mit tehetett művészi tekintetben a reformáczió ideje alatt, miután építési tevékenysége a középkor folyamán a szükségletről kelletén túl gondoskodott?

Luther tanítása behatolt a kolostorokba; szerzetesek és apáczák, megúnva a korlátokat, számosan odahagyták czelláikat, hogy világiasan éljenek és élvezzenek. A kolostorok, melyek nem pusztúltak el egészen, mint Pulgarnban, Traunkirchenben, Schlierbachban és Steyrben, hosszú időre vagy néptelenekké, vagy lakóik fegyelmetlenségének színhelyeivé váltak, a menynyiben a parasztok ki nem rabolták. A falusi templomok katholikus papjaiktól megfosztva és a meghívott hitszónokoknak átadva, nyomorúságos állapotba jutottak. Ennek folytán az egyházi művészet vagy régebbi templomok újabb ízlésű diszítésére szorítkozik, mint példáúl Schläglben és Braunauban, vagy pedig a kisművészet terén tett annyit, a mennyit: oltárokat, síremlékeket, síriratokat készített, a melyeken azonban szép renaissance-formák tűnnek szemünkbe. Egyedűli kivételként a Sarming melletti Waldhausen plebánia-temploma az, mely új egyházi építmény, és egyszersmind érdekes példája, hogy egyes helyek sokszor mennyire elmaradnak a művészet haladásától. Eder Jób mesternek e műve a XVII-ik század első tizedében épűlt és szigorú csúcsíves épület, csakis az énekesek oszlopos karzatán, meg a kapukon jelentkeznek szemérmes, de előkelő renaissance-formák érczczel gazdagon díszítve. A középkor csúcsíves monostor-templomai érintetlenek maradtak, a renaissance első dagálya nem ártott e komoly építményeknek, csakis később a barokk ízlés áramlata temette el a csúcsíves emlékeket.

Hartheim várkastély udvara. Wielemans Sándortól

A polgári osztály, mely fölváltva majd a fejedelem, majd a rendek és a parasztok szolgaságába kerűlt, legtöbbet szenvedett amaz idők vallásos és politikai viharai alatt, s ezért renaissance-korabeli építési tevékenység nyomait csak ama városokban találjuk, melyek szilárd községi szervezetöknél, az iparban és kereskedelemben kifejtett szorgalmuknál fogva képesek voltak az idők viszontagságaival daczolni.

Itt csak három emléket sorolunk föl; mind a hármat eredetien és hatásosan kezelt sgraffito-díszítmények teszik figyelemre méltóvá. Ezek: az 1569-től 1584-ig alakított temető Steyrben, ugyan e városnak régi erődítvénye, s különösen a Gleinker-kapu, és végűl az egykori magtár, mely 1612-ben épült. Az utóbbi épületnek a szokatlan arányok, a hatalmas esőcsatornájú páros oromfal, az ablakok gazdag díszű keretei, végűl a zömök, szilárd kapu egészen sajátos jelleget kölcsönöznek.

A főherczegségben a polgári építésnek a korai renaissance idejéből való művei egyébként kútak, tornyocskák, rácsok, emléktáblák, stb., ellenben a figyelmes kutató egyes régibb udvarházakon is nyomait találhatja az új művészetnek.

Míg a csúcsíves korban az építőczéhek korlátai között mozgó építésvezetőkkel találkozunk: addig a renaissance-ban házaló és vándor építőmesterek tünedeznek föl, kik rajzaikat és mintáikat ajánlgatják, s kiket, ha idegen országból valók, a kézművesek, kőfaragók, stuccokészítők egész raja kisér. Ekkor kezdődik a művészet és a kézmívesség különválása.

Hosszas küzdelem után a rendek ellenszegűlése meg volt törve, az elhatalmasodott paraszt leverve, a protestantismus kiirtva és a katholikus egyház oly győzelmet ült, mint sehol egyebütt. Mikor a reformáczió és az ellenreformáczió által ütött sebek behegedtek, az ország végre a békének, a jóllétnek, a virágzásnak csakis az 1704-ik évi spanyol örökösödési háború által megszakított korszakát élvezte, – a komor, dermesztő idő után derűlt napfény, mely a szunnyadó erőket alkotásra ébreszti. A művészi tevékenységnek e kedvező légkör, a katholicismus győzelme, mely az istenitisztelet és az egyházi élet számára új és nagyobbszerű épületeket kívánt, végűl pedig Olaszországnak és kivált Bernini és Boromini iskolájának uralkodó hatása, – e tényezők a barokk művészet idejében Felső-Ausztria építésének valóban klasszikus korát készítették elő. Egy országban sem terjedt el valamely művészeti áramlat oly általánosan, s nem nyomta rá a maga jegyét oly határozottan, mint a barokk művészet az egyház szolgálatában Felső-Ausztriára.

A régi magtár-épület Steyrben. Wielemans Sándortól

Valamint a rokon érzelmű Olaszországban, úgy Felső-Ausztriában is az apostoli egyszerűségtől meglehetősen eltérve az újból fölvirágzó apátságokban és kolostorokban, nemkülönben a győzelmes fejedelmek székhelyein a művészet és a tudomány ápolására és élvezésére irányúló szép élet fejlődött. Nincs benne túlhajtás, ha a felső-ausztriai kolostorokra vonatkozólag Medici-féle korszakról beszélnek. Előkelő, művészi érzékű apátok olasz és hazai építészeket, szobrászokat és festőket hívnak meg és korlátlan képzelmök merész álmait bámúlatos bőkezűséggel valósítják meg; a művészek pártfogóik körében mint kitűntetett vendégek amaz apátságokban valóságos otthont találnak és ott kényelem és buzdítás közepett kényök, kedvök szerint hozzák létre alkotásaikat. Így éltek és alkottak: Carlone, Prandauer, Halbax, Altomonte és mások.

Ama kornak minden művén fölismerhető a derűlt világias vonás és szinte hajlandók vagyunk azt vélni, hogy épen a vallásos életnek szentelt kolostorok falai között a világiasság a művészet terén nem annyira a keresztényi lemondással való kibékülést, mint inkább az e fölött aratott győzelmet ünnepelte. Sőt úgy látszik, mintha a művészek parancsára a keresztény hit egyesűlt volna az antik mythologiával, kivált ha St.-Florian apátság pompás császártermében a derűlt színű mennyezetre tekintünk, melyen a félhold fölötti győzelmek dicsőíttetnek, s a villámot tartó Istent Jupiter alakjában látjuk úgy, hogy csak Ganymedes és Hebe hiányzanak mellőle. Az angyalok serege megúnva a középkori átszelleműlt és nem-nélkűli állapotot, halandó ifjak és leányok sokaságává változik és alig van oltár, melyen márványba faragott, vagy vászonra festett szép asszony nem trónolna; hogy melyik szent, vagy bűnbánó nő kölcsönözte neki nevét, az egészen mellékes.

E kornak építészeti tipusa a kupolás templom körűl csoportosított kolostor, a mi egy részt jellemzi az egyháziak fölfogását, kik az épületet megrendelték, más részt a belső tér tágas kifejlesztésében kedvező a barokk művészet nagyszerű elrendezésének, merészségének, s a pazar díszítésnek.

Részint újjá építették, részben átalakították: St.-Florian, Baumgartenberg, Waldhausen, Schlägl, Reichersberg, Ranshofen, Lambach, Schlierbach, Spital am Pyhrn, Kremsmünster, Garsten, Gleink kolostorokat. Új építmények: Linczben a régi székesegyház, a Szent-József- és a tápintézeti templom, Rohrbachban, Kallhamban, Riedben, Gaspoldshofenben, Hofkirchenben, Ober-Thalheimban a plebánia-templomok, továbbá a Lambach melletti Stadl-Baura és a Steyr melletti Christkindl búcsújáró templomok, végűl a kapuczinusok temploma és a Szent-József-templom Steyrben, stb. Csakis azokat soroltuk föl, melyek művészileg legkiválóbbak, nem szólva a számos falusi templomról, melyek bár nem mutatósak, de annak az építeni szerető kornak alkotásai; hasonlóképen hallgatással mellőzzük a részben átalakított csúcsíves templomokat, melyeknek középkori komolyságát nem bírta elviselni az új művészet derűlt szelleme és jól-roszúl olasz oszloprenddel, stuccoval vagy fresko-festményekkel takarta el.

St.-Florian apátság. Kropf Miksától

E templomok egyhajójú boltozatos épületek a boltozatot tartó pillérek közeiben mellékkápolnákkal és a négyzet fölött többé vagy kevésbbé kiemelkedő kupolával. Olaszországból származott Felső-Auszriába az építési mód, s azért a nép mai nap is olasznak nevezi. Az épület arányai többnyire helyesek, a szerkezet (pillérek, főpárkány és bolthevederek) világos kifejezésre jut, a diszítmény belűl pazar, kivűl a legszükségesebbre szorítkozva egyszerű. A tornyokon azonban azt veszszük észre, hogy a déli szellem ott, hol szabadon érvényesűlt, messze elmaradt a németek érzéke mögött, mely a torony merész alakítását kedveli.

Kivétel a szabály alól nehány középponti elrendezés, s ezek közűl a Traun jobb partján Lambach mellett fekvő Baura búcsújáró templom eredetisége és szépsége által egyiránt kiválik. Pegel Miksa apát 1714-től 1725-ig építtette hálából, hogy Lambach ment maradt a pestistől. E templom Brunner János építő műve, s nevezetes azért, mert rajta és benne a szentháromság tiszteletére minden részlet háromszor ismétlődik: 3 tornya, 3 harangja, 3 sekrestyéje, 3 kapuja, 3 ablaka, 3 karzata, 3 oltára van és 333.333 forintba kerűlt, a mi pedig a költségelőirányzatból megmaradt, azt 333 szegény között osztották szét. A toldalékok teljesen szimmetrikusan vannak a kupola körűl elrendezve, valamint átalában az egész épület három tengely szerint szimmetrikusan alakúl; az építő a föladatot, melyet maga elé tűzött, méretek és forma tekintetében oly szerencsésen oldotta meg, hogy a háromság sehol sem erőszakolt, sőt inkább mindenütt a szervezetből folyólag szükségesnek látszik.

Azonban a barokk építésnek a nagyszerű elrendezésnél és az egységes stilnél fogva legjelentékenyebb alkotása St.-Florian kanonokrendi apátság, melyet képünk dél-nyugatról vett fölvételben ábrázol. Úgy látszik, a kremsmünsteri és garsteni átalakítások és újjáépítések hatása alatt fogamzott meg Dávid praelatusban az az eszme, hogy a templomot és az apátsági épületet nagyobb alakban és pompásabban újra építtesse. Carlo Antonio Carlone milánói építő vezetése alatt, ki előbb Bécsben és Garstenben dolgozott, 1686 kezdették meg az apátsági templom újjá építését, mit Carlone halála után 1708-ban a St.-Pöltenből való Prandauer Jakab építő folytatott és 1715-ben Kröll apát alatt be is fejezett. A két tornyú és óriási méretű apátsági templomnak a déli oldalán fekszik a terjedelmes apátsági épület; elrendezése négyszögű, nagy tömegét kivűlről a császárterem, a könyvtárépület és a nyugati szárnyon egy torony szakítja meg. Kröll és Födermayer apátok alatt épűlt az apátsági épület is, melynek tervét szinten Carlone készíté; utóda Prandauer azonban nem ragaszkodott szolgailag a tervhez, hanem kivált az épület fő részeit saját fölfogása szerint alakítá, 1717-ben a kolostorhoz új rajzokat mutatott be és névszerint a nyugati szárny kapuját azonnal megváltoztatta. Legsajátabb hatalmas művének, a nagyszerű és pompás császárteremnek kivitele közben 1725-ben érte utól a halál. A könyvtár épületét Hayberger Gotthart steyri építő 1745-ben fejezte be, s ezzel az építkezés St.-Florianban általában bevégződött. Egyik alábbi képünk a császárterem mennyezetét díszítő festményt ábrázolja, ezenkivűl még bemutatjuk a híres orgonás is a zenét tárgyaló értekezésben. Az utóbbi kép föltűnteti a templom belsejének pompáját is. Az egész épületet nagyszerűség, világos fölfogás és nyugalom jellemzi, melyekkel a diszítés gazdagsága párosúl. A majdnem beláthatatlan sorban egymásba nyíló császárszobáknak dúsgazdag építészeti és diszítményes hatása a szó valódi értelmében elragadó.

A nemesség már nem volt oly daczos; harczkedvét lágyabb és kéjelgőbb erkölcsök váltották föl; elköltözött váraiból, melyek noha a renaissance idejében nagyon átalakúltak, mégsem elégítették ki a fényűzés fokozódó követeléseit. Szívesebben laktak sík és nyilt vidéken, vagy városokban, mint az elzárt, járhatatlan vadon fészkeiben. A lerombolt Volkerstorf vár közelében Tilly Tscherclas Werner gróf 1633-ban a gyönyörű Tillysburg kastélyt építi. Aurolzmünster régi kastély helyén, ültetvények és vízművek által környezett halas tó közepén 1700-ban a Wahl grófok előkelő, csaknem szigorú ízlésű palotája épűl. Styraburg vár a XVIII-ik század elején Lamberg Ferencz Antal herczeg és Lamberg József Domokos gróf által eszközölt nagyszabású újjá építés alkalmával nyerte mai alakját. Hasonlóképen átalakúlt Bernau régi vízi-vár és Wagrein várkastély, stb.

Az új várkastélyoknak most már szabályos zárt alaprajzuk van, tornyaikat kupolák födik, homlokzataik és udvaraik is szabályosak, lépcsőik és folyosóik szélesek és nyíltak, a szobák szimmetrikusak, tágasak és világosak.

A városi házakat néha kisebb saroktorony ékíti, a mivel a tulajdonos nemes vagy patricius voltát akarja jelezni. Egyébként e házak az olaszországi homlokzatot utánozzák és az emlékszerű barokk építés elemét, a pillért, egészen sajátos, szinte visszatetsző módon alkalmazzák, úgy értjük, hogy a több emeletes homlokzat nem mindegyik emeletének van külön oszlopsora, hanem a roppant pillérek a rustica földszíntről valamennyi emeleten végig, egészen a fő párkányig nyúlnak és közbe fogják az emeletenkint egymás fölött levő ablakokat. A legfölső emelet legtöbbnyire vázas fal, mely a homlokzatot befejezi és a páros tető kontyait összeköti, vak ablakain keresztűl torkolnak az ereszcsatornák a vizet levezető csövek öblös medenczéibe. E homlokzatokban van nagyszerűség és erő, s egy sor ilyen homlokzat szinte emlékszerű jellemet kölcsönöz Felső-Ausztria számos városában az útczáknak és tereknek.

Így tehát a barokk építés idegen származású volt ugyan, de olyan férfiak honosították meg, mint Prandauer, Brunner és mások; az elültetett fa gyökeret vert Felső-Ausztriában és számos új hajtása nőtt, a melyen fölismerjük az anyaföld nyújtotta egészséges táplálékot. A felső-ausztriai művészek tényleg önállóan dolgoztak, az olasz művészet nekik csak iskola volt, mely szellemöket az átörökölt czéhes korlátok alól fölszabadítá, megtanítá nagyobbat gondolni, melegebben és szebben érezni.

Az erőtől dúzzadó barokk építés után következett a gyöngébb, de oly végtelenűl kecses és gazdag képzeletű rokoko. Ismét ez is hűen tükrözi vissza az életet, mely minden nyilvánúlásában gyöngédebb, kedvesebb és czikornyásabb lett. A közszellemnek ez alakúlása kedvesebb a fejedelmi önkénynek, azért ezentúl ez szabja meg a politikai, társadalmi és művészi élet irányát.

A gondoskodás folytán, melyben Mária Terézia a földmíves osztályt részesítette, számos parasztház épűlt: azok a szép, sokszor építészeti diszű majorok, melyek a zöldelő vetésekben szétszórva ma is jellemzői Felső-Ausztriának. De a fejedelmi pártfogás alá vett városokban is új díszes építmények, tanács- és magánházak emelkedtek, az ipar és az állami új intézmények pedig palotaszerű otthont nyertek. Ez építési tevékenységnek kiváló képviselői Obernbergben a Marktplatz 38., Welsben a Stadtplatz 36., 40. és 52., azután a Vorstadtplatz 12., Steyrben az Enge Gasse 5. és 15., a Kirchengasse 4-ik számú háza, végűl Welsben, Steyrben, Schwanenstadtban és Grieskirchenben a városház.

Ezek ama gazdag díszű, élénk homlokzatok, melyeken a pillér, mint a diszítmény eleme, majdnem egészen elenyészik, s a szeszélyes keretű és födelű ablakok képezik a diszítés alapját, s csinos czifrázataikkal néha az egész homlokzatot ellepik. Az ilyen homlokzatokat szerették stucco keretbe festett freskoképekkel is diszíteni.

Különösen említésre méltó a steyri városház, melyet 1778-ban Mayrhofer Antal épített; homlokzatában van erő s még észrevehető rajta a szerkezeti tagoltság; karcsú tornya igen szép alakítású.

Most kevésbbé lép előtérbe az egyház és a nemesség; mindkettő kielégítette, sőt kimerítette építési kedvét a megelőző korszakban; mindkettőnek tevékenysége e téren mennyiségre és minőségre nézve nagyon meghaladta a szükségletet és helylyel-közzel az eszközöket is. A mit ez időtájt alkottak, arra rendszerint valami kivételes alkalom szolgált okúl és, úgy szólván, csakis a templomok belső fölszerelése, továbbá egyes kolostorok, vagy nemesi lakok csinos szobái készűltek rokoko-ízlésben. A wilheringi apátsági templom, melyet Haslinger János linczi építész 1733-tól 1741-ig épített, továbbá Neu-Wartenberg kastély Vöcklabruck mellett, állítólag erlachi ifjabb Fischer műve 1731-ből, fényes kivételek, sőt mondhatni valóságos gyöngyei e vídám, játszi művészetnek. Egyébként még fölemlítendők Engelszell egykori kolostorának temploma és szobái, az előbbi a wilheringi Boldogasszony-templom utánzata, továbbá Subenben az egykori apátsági templom, végűl Raushofenben és Schlierbachban nehány szoba.

A steyri városház. Kropf Miksától

Míg egy részt az embereknek nem volt sem kedvök, sem pénzök az építéshez, a természetes alkotási vágy is megcsappant, más részt II. József hevenyészett rendszabályai és még inkább hivatalnokainak önkénye a művészet föloszlatására kiküldött bizottság buzgalmának 1782-től 1788-ig kisebb kolostorok mellett Gleink, Garsten és Mondsee apátságok, Baumgartenberg, Waldhausen, Engelszell és Suben kanonokrendi kolostorok is áldozatúl estek. Az épületeket fogházakúl használták, vagy bérbe adták, vagy egészen a pusztúlásnak engedték át, művészeti kincseiket pedig értelmetlenűl elprédálták vagy megsemmisítették.

A rokokó művészetnek amaz elhaló utóhangja, vagy helyesebben szólva a klassziczizmus előhírnöke, melyet a szó igazi értelmében a „zopf” név illet meg, Felső-Ausztriában csak nehány épületen, továbbá bútorokon és kályhákon fordúl elő. E korszakból csak két jelentékenyebb épületet ismerünk: Linczben a rendek redout-termét (1773) és Cell kastélyt (1785) Riedau mellett. Föl kell említenünk St.-Wolfgang mezőváros nehány házának fresko-festésű építészeti díszítményét is. A homlokzat ilyféle díszítése Felső-Ausztriában a XVII. században kivételes. A XVII. és XVIII. századból való tarka díszítmények Goisern házain sajátos és vonzó hangúlatot kölcsönöznek e kis községnek.

Szobrászat és festészet.

Felső-Ausztria kevésbbé volt fogékony a renaissance iránt, mert egy felől a XVI. századbeli olasz művészek csakis a nagy udvarokat keresték föl, a hol jól fizetett föladatok kecsegtették őket, más felől pedig a népnek a régihez való ragaszkodása ismét idegenkedett attól a művészettől, mely mégis hivatva volt, hogy száz évvel utóbb abban nyilvánúljon legélénkebben a felső-ausztriai nép jelleme.

Láttuk, hogy az építés csak vonakodva alkalmazkodott a renaissancehoz; hasonlóképen a szobrászat is csak szűk korlátok között követte az új iskolát. A felső-ausztriai renaissance szobrászat művei: egyes oltárok, síremlékek, síriratok, keresztkútak, továbbá fémből és elefántcsontból készűlt tárgyak. Az oltárok közűl fölemlítendő Altmünsterben a plébánia-templom keresztelő kápolnájának, Mondseeben a mostani plébánia-templomnak oltára, végűl Grünauban a plébánia-templomnak szép főoltára, Peysser Jánosnak, az „éjszaki Phidias”-nak, e valóban jelentékeny műve, mely 1531-től 1713-ig a kremsmünsteri kanonokrendi kolostor templomának dísze volt, azonban az olasz márvány kiszorította helyéből. A síremlékek közűl is csak nehányat sorolunk föl. Ilyenek: Garsten plébánia-templomában a Losensteiner családnak gúlákkal és szobrokkal díszített szép kő koporsói, továbbá a hellmonsödti templomban a Starhemberg-féle síremlékek gazdag építészeti keretben levő életnagyságú szobrokkal. Korai renaissance síriratokban Felső-Ausztria templomai és temetői elég gazdagok; különösen nemes ízlésűek vannak Ottensheimban, Eferdingban és Lorchban.

A renaissance-festészet Felső-Ausztriában egészen terméketlen volt, tevékenységének nincs semmi nyoma. Az idők folyamán elveszté minden díszét a művészet kedvelő II. Rudolf császár által 1604-ben újjá épített és gazdagon berendezett linczi kastély is. Csak annyit tudunk, hogy Passzauban és Olaszországban képeket rendeltek, s hogy a linczi vásárokon képeket árúltak és vásároltak. A bilincsek, melyek eddig a művészet gyakorlatát akadályozták, csakis akkor hullanak le, midőn a XVII. század második felében a katholikus szellem újra föléled és ekkor egyaránt nagyszerű és vídám alkotási vágy támad mindenfelé a tartományban.

A nagyszabású barokk építés a testvérművészetektől emlékszerű műveket követelt, mert amaz óriási templomok, termek és előcsarnokok szobrászi és festői díszének méretekre és fölfogásra nézve szintén nagynak kellett lennie. E korszak művészi fölfogásában a festői elem volt uralkodó, természetes tehát, hogy a festészet szabta meg a többi művészet irányát.

A szobrászat csak részben őrízve meg önállóságát, a pompakedvelő építészetnek szolgált és kiválóan díszítő művészetté fejlődött. S minthogy valamennyi művészet között a szobrászat állott leginkább az olaszok hatása alatt, azért csakhamar modorossá fajúlt a mesterek kezében, kik túl akartak tenni Berninin.

A szobrászok között első sorban kell fölemlítenünk a riedi Schwanthaler művészcsalád ősét, Tamást, kit III. Ferdinánd császár jutalmúl a kincstárnak készített egy művészi munkáért czímeres levéllel tüntetett ki. Minden mester nélkűl nagy jártasságra tett szert a mintázásban és kivitelben; 1626-tól 1697-ig űzte művészetét. Felső-Ausztria művészeinek valljuk még Schwanthaler János Pétert, Ferenczet, Ferencz Jakabot, Jánost és Pétert. Schwanthaler János Péter egyik fia, Ferencz, elhagyta a riedi atyai házat és 1785-ben családjával állandóan Münchenben telepedett le, a hol Lajos, a bajor udvari nagy szobrász, a Schwanthaler nevet halhatatlanná tette. Azonban Felső-Ausztria és kivált Ried, a hol a Schwanthaler család ősi házát kegyelettel gondozzák, büszke rá, hogy ilyen Istenáldotta nemzetség bölcsője volt.

Boni, Daria, Carlone, stb. olasz szobrászok mellé számos felső-ausztriai sorakozott, kik közt Sattler Leonhard a legjelentékenyebbnek mondható. Már 1711 előtt St.-Florianban volt, a hol ekkor fogtak a nyugati szárny gazdag szobrászati díszű kapujának kiviteléhez. E kapu volt első műve, s ezt elkészítvén, élete végeig, 1744-ig, az apátság szolgálatában maradt. Kőből, fából és elefántcsontból faragott szobrai, nemkülönben a diadaljelvények és a bútorok, melyek St.-Florian homlokzatát, lépcsőit s termeit még ma is díszítik, egyaránt tanúságai egészséges formaérzékének, valamint sokoldalú díszítő tehetségének.

Sattler mellett a felső-ausztriai apátságok építésének történetében még számos névvel találkozunk, ezek azonban kevésbbé jelentékenyek és tevékenységök inkább kézmívesi természetű. Ilyenek: Guggenbichler Meinrad (1670), Auer Jakab (1695), Holzinger Ferencz (1720). Ez utóbbinak sikerűlt a stuccomárvány készítését elsajátítani, a minek hosszú ideig az olaszok voltak egyedűli mesterei. Holzinger stucco díszítményei kiállják a versenyt Carlone, Maderni, Castelli és mások műveivel, és a ki látja St.-Florianban a roppant oszlopokat, az alakokkal, gyümölcs-bokrétákkal és keretekkel gazdagon díszített mennyezeteket, az ajtó- és ablakbélések fínom rajzú sík diszítményeit, az bizonyára megelégedéssel fogja csudálni e felső-ausztriai mestert.

A kedves női angyal, melynek rajzát a barokk szobrászat mutatványaúl ide csatoljuk, szép mozdúlattal egy kép keretét támasztja a linczi Szent-József-templom egyik oltárán, melynek szobrászati díszét Carlone és Martinian karmelita szerzetes közösen készítették.

Önként értetik, hogy a mennyiségre és milyenségre egyiránt jelentékeny építészeti tevékenység a tágabb értelemben vett művészi ipart addig nem sejtett virágzásra juttatta; az asztalosok, aranyozók, lakatosok, órások, ötvösök, kárpitosok és szövő művészek föladata volt a nagyszerű dísztermeket berendezni, a pompakedvelő élet kényelmes otthonává tenni. És a föladat, melyet ez iparágaknak meg kellett oldaniok, annál nagyobb volt, mert a barokképítés egy felől hatását java részben a díszítő művészetekre alapítja, más felől pedig a fából, fémből, vagy szövetből készűlt díszítményre egészen rányomja fölfogásának emlékszerűségét. Felső-Ausztria várkastélyai, de még inkább kolostorai, s azok között ismét St.-Florian, továbbá a kremsmünsteri és a schlierbachi tömve vannak az akkori művészi ipar valódi kincseivel.

Érdekes jelenség, hogy a felső-ausztriai mesterek által űzött művészi ipar a forma és a kivitel régi hagyományait a XVIII. század közepéig, sőt tovább is hűen megőrízte úgy, hogy az ember mindig hajlandó kivált az asztalos és lakatos munkákat régiebbeknek tartani. A kézműveseknek a hagyományokhoz való e ragaszkodása a régi gyakorlatból sok jót mentett meg a mai kor számára, és a kinek ilyesmi iránt van érzéke, ma napság is örömét lelheti a falusi kovácsoknak vagy paraszt ácsoknak a mai kézművesség hatásai által nem érintett munkáiban.

A freskoképek, minthogy alkalmasabbak a boltozatos vagy szögben hajló síkok díszítésére, lassankint kiszorítják a vászonra festett s a falakba és mennyezetekbe illesztett olajfestményeket. A vallásos apotheosis, a mythologia és az allegoria kizárólagos tárgya a képirásnak, melyet a fölfogásban szellemes elfogulatlanság, a kivitelben mesteri gyakorlottság jellemez.

Angyal-alak a linczi József-vagy karmelita-templomból. Siegl Károlytól

Kiváló fontosságú körűlmény az, hogy Felső-Ausztriában a barokk korszakbeli festők nem követték az Olaszországból hívott mestereket, mint példáúl az építők és a szobrászok; a felső-ausztriai képirók, kik az emlékszerű festményeket is többnyire vászonra festették, már befejezték volt alkotásaikat, mikor a freskofestésben járatosabb olaszok a tartományba kerűltek és azt oltárképeikkel elárasztották. Mondhatjuk, hogy a barokk korszakbeli festőkre olasz művészek csak közvetett hatást gyakoroltak; hisz tudjuk, hogy csakis Reselfeld tanúlt Loth Károlynál Velenczében.

A XVII. század második felében a felső-ausztriai festők nagy sorát a következők nyitják meg: Peitler Kelemen, ki szülőhelye, Ebelsberg, plébánia-templomát, a linczi kapuczinus templomot és a wilheringi kolostort igen jó képekkel díszíté, továbbá a Grabenberger testvérek Linczből, kik szám szerint négyen a garsteni és kremsmünsteri apátsági templomban sikerrel kisérlették meg a freskofestést. Az ecsetnek legnagyobb mesterei azonban: Reselfeld, Halbax, a két Altomonte, meg a kremsi Schmidt.

Reselfeld Károly Riesenfeld báró támogatásával Olaszországban nyerte kiképeztetését s Felső-Ausztriában 1684-ben kezdte meg művészi tevékenységét. Angerer Anselm garsteni apát rábirta, hogy a kolostor szolgálatába álljon, a hol azután 51 évig élt és úgy az apátság, mint Kremsmünster, Schlierbach, St.-Florian, Admont és számos felső-ausztriai templom számára festett. Képei jelentékeny és iskolázott tehetségről tanúskodnak, szerkesztésök és rajzuk komoly és pontos, színeik azonban, kivált a nem átlátszó árnyékok kevésbbé tetszetősek. De nem szabad felednünk, hogy festményei nagyon megrongálódtak.

Halbax Mihály, ki a korabeli német művészek között kiváló helyet foglal el, s kit VI. Károly igen nagyra becsűlt, 1693-ban vagy 1694-ben kerűlt St.-Florianba, a hol élete végeig, 1711-ig, szakadatlanúl festett részint oltárképeket, de különösen falképeket, s ezeket is többnyire vászonra. Reselfeld leginkább vallásos tárgyakat ábrázolt, Halbax ellenben a történeti allegoriát művelte. E mester eszmékben gazdag, rajza tökéletes, bár egy kissé elpuhult; színezésében sok hangúlat van.

A két Altomonte (tulajdonképen Hohenberg) Márton és fia, Bertalan, egy egész emberöltőn át folytatott művészi tevékenységnél fogva Felső-Ausztriába tartoznak; Bertalannak sírja is itt van. Altomonte Márton Bacizo J. B. tanítványa, s miután Varsóban és Bécsben már hírnévre tett szert, 1719-ben Felső-Ausztriában lépett föl, s itt St.-Florianban. Wilheringben, Lambachben, Kremsmünsterben és Linczben dolgozott. Bertalan, ki 1722-től fogva sokat atyjával közösen festett, utóbb folytatta annak nagy föladatát és 69 éven át a tartomány apátságainak és templomainak szentelte ecsetjét, végűl élete alkonyán visszatért St.-Florianba, s itt, hol ifjúságát tölté, hol élettársat talált, mint kilenczven éves aggastyán 1783-ban halt meg. E két művész már roppant termékenységénél fogva is tüneményszerűnek mondható. Felső-Ausztriában 230 Altomonte-féle festményt (oltárképet és freskót) ismerünk, ezek közűl 130-at az ifjabb festett, nem is szólva a művészek számos vázlatáról és rajzáról és az ismeretlen számú, úgy nevezett böjti képekről, mely utóbbiak kivitelét azonban valószinűleg segédeikre bizták. A két Altomonte művei, a mi ilyen tömeges termelés mellett nem is lehet másként, igen különböző becsűek; képeiket, mikor nem a kapzsi haszonvágy vezette őket, vagy ha a megrendelést nem kicsinyelték, nagyszerűen és szépen gondolták ki, rajzuk föltűnően önálló, színezésük hatásos. Márton keményebben rajzol és nyersebben színez, míg Bertalan különösen kedveli a távlati rövidűlés játékát, a messze kilátást nyújtó hátteret, keresi a gyöngédebb hangúlatot, de ebbeli törekvésében néha erőtlenné és bágyadttá válik. Az ifjabb Altomontét azonban már érintette a modorosság, mely a mozdúlatot és hangúlatot kivetkőzteti az igazságból s így megfosztja hatásától is.

St.-Florian apátság császárterme mennyezetén levő középső kép. Siegl Károlytól

Csudálatos jelenség a művész világban „kremsi Schmidt” név alatt ismeretes Schmidt János Márton, a kiről már volt szó az Alsó-Ausztriát ismertető czikkben, s a ki 1770-től 1801-ig számos oltárképet festett Felső-Ausztria apátsági és plébánia-templomai számára. A mindinkább hanyatló művészetnek utolsó művelője egyébként ügyesen bele tudja magát élni más mesterek sajátságaiba; legszívesebben utánozza Rembrandtot; képeit barnás mély színek és szelid verőfény jellemzik; a természetet tanúlmányozza kitűnően rajzol, alakjainak kifejezése megkapó, a valóságot bizonyos átszelleműlt vonással enyhíti, a fölfeszített Krisztusnak és a vértanúknak fájdalmát mérséklettel és nemesen állítja elénk.

E kiváló mesterek mellett még számos hazai művész dolgozott Felső-Ausztriában, így: Steeger András Károly, Rhuckenbauer Fülöp, Heindl Wolfgang András, Schmied Bernát, a „gmundeni Schmied” egyházi és történeti festők, Burgauer Ferencz csendéletfestő, Gürtler Mária Natália és férje Xaver Ferencz arczképfestők, stb., a kik mindannyian tehetséges művészeknek mondhatók, s tiszteletre méltó helyet foglalnak el a tartományba hívott idegenek, névszerint Wolf, Rumpp, Steidl, Degler müncheni, Hamilton és Bosschaert németalföldi, Franzia, Tassi, Ghislandi, Sconzani, Ruffini stb. olasz festők mellett.

Ama kor allegoriai freskofestményeinek legjellemzőbb vonásait egyesítve látjuk a St.-Florian apátság császártermének mennyezetét díszítő nagy képben, a két Altomonte művében, melyet az egyik, Márton rajzolt, a másik. Bertalan festett. A Sconzani által készített dúsgazdag építészeti díszszel kerített tér közepén Jupiter trónol, lábainál egy török holtteste hever, Ausztria és Hungaria győzelmi pálmát nyújtanak feléje; jobbra egy genius lebeg és zászlót tart e fölirással „Imperium sine fine dedi”; a művészet, a tudomány, a kereskedelem és a földmívelés szintén megjelennek, hogy a török uralomtól megszabadúlt országokat áldásaikban részesítsék; balra a világosság géniusa győzedelmeskedik és a győzelem istennőjére koszorúkat szór. A közép tér négy oldalán a mezőket szintén ábrázolások töltik ki. Az éjszaki mezőben VI. Károlyt látjuk diadalkocsin, a déliben Fama babért szór Ausztria népeire, a keletiben erdélyiek és szerbek török fegyvereket és tábori jelvényeket aggatnak egy pálmafára , a nyugotiban Bellona becsukja a háború templomát. Török foglyok, hadi zsákmányok és a keresztények győzelmének egyéb jelképei egészítik ki a díszítményt.

A graphikus művészeteket Felső-Ausztriában is a XVII. század végén kezdették méltányolni. Schnepf Ildefonz kremsmünsteri benczés (1549–1722), a tollrajznak valóban szellemes művelője, alapítá az apátság rézmetszet-gyűjteményét, s Peitler Kelemen és Vischer György mellett egyik kezdeményezője volt a tartományban a rézmetszetű sokszorosításnak.

Látjuk tehát, hogy ama nagy, az unokák előitéletéből „barokk”-nak nevezett korszakban a szellemi erők föléledtek, a művészet legmerészebb és leggazdagabb alkotásai jöttek létre, s oly gyümölcsök termettek, melyek talán mindenkor utólérhetetlenek maradnak.

Az ünnepi hangúlatot azonban kijózanodás váltotta föl; minthogy tovább előre menni lehetetlen volt, szükségszerűen beállott a hanyatlás. II. József korának fagyos levegője, a tanúlt klassziczizmus, az akadémiai szellem, a mint az építészetet merev vonalak korlátai közé szorítva, élénkségétől, erejétől és kecsességétől megfosztá, épen úgy elhalaványította az az éltető melegségű eget, a nagy allegoriákat és a vidám jeleneteket. Ezek helyét az archaeologiai kutatás, a nem értett antik iránti lelkesedés és a klasszikus kánonhoz való meddő ragaszkodás váltotta föl.

Új kor.

A franczia háborúk után, melyek alatt Felső-Ausztria háromszor látta az ellenséget, a tartománynak hosszabb békére volt szüksége, hogy ama változó szerencséjű harczoknak és egyszersmind az 1811-ik évi államtönknek következményeit kiheverje. A béke, mely most következett, századunk egész első felén át valóságos nyárspolgári szabású béke volt, művelődésbeli tespedés a művészetek fejlődésének nem kedvező bureaucratizmus uralmával és szinte szerencsének kell tartanunk, hogy e korszak a gazdálkodásra volt szorúlva, mert alig tudta volna, hogy gazdag eszközökkel mibe fogjon. A tartományok természetesen a fővárosnak mögötte maradtak és kivált Felső-Ausztriát alig nehány jelentéktelen emlék díszteleníti ez örömtelen időből.

Valóban nem találunk enyhébb kifejezést, ha tekintjük a két irányt, mely a márcziusi idő előtti építészeti kisérleteket képvsieli: ezek voltak egyrészt még a múlt századból öröklött és mind inkább ellaposodó klassziczizmus, más részt a nemzeti öntudat fölébredésével támadt romantika, mely, a mennyire nem érti a középkort, épen annyira betegesen sentimentális.

A görög templom-alak mintájához, habár faoszlopokat alkalmazva, újra meg újra visszatérő régieskedő építés igazi példaképeit hagyta fenn a magas sivárságának Ischl ivócsarnokában és színházában; míg némely csúcsíves, vörös, kék és sárga üveges ablakú kápolna, példáúl a Lincz melletti Freinberg jezsuita-temploma, a felől ad tájékozást, hogy az ősök miként képzelték a csúcsíves építést.

Az álmatag közszellem és a nagyképű tudóskodás hivalkodása káros volt a szobrászatra és festészetre nézve is. A természet tanúlmányozását és az egyes mesterek iskoláját az akadémiai oktatás, a megjutalmazott iskolai föladat váltotta föl. A festők és szobrászok, kiket Felső-Ausztria Ferencz és Ferdinánd császárok idejéből fölmutathat, majdnem valamennyien a bécsi akadémia melegházi növényei.

Ez intézet legkiválóbb tanítványai közé tartozik Kiesling Lipót cs. kir. udvari szobrász (1770–1827); görög mythologiai tárgyú művei többnyire a bécsi udvari múzeumban vannak; saját hazájában, Felső-Ausztriában csakis Károly főherczegnek St.-Florian apátságban levő mellszobrát ismerjük tőle. Kétségtelen érdeme, hogy a felső-ausztriai márványbányákat a hazai művészet számára megnyitotta. Továbbá fölemlítjük Schneider Ferenczet (meghalt 1847-ben), ki Liebert Ferencz linczi szobrász által támogatva Linczben, Urfahrban, Wilheringben, Gramatstettenben, stb., vallásos tárgyú szobrokat készített; egyik ismertebb műve a vallást ábrázoló óriás szobor Wilheringben a monostor udvarának kútján.

A festők közűl a két Hitzenthaler számos oltárképen még a múlt század fényéből élősködik, melynek utolsó tizedére esik az atya és fia művészi pályájának kezdete. Hitzenthaler Antaltól nyerte az első oktatást Stirnbrand Ferencz (meghalt 1882-ben), ki jó arczképfestővé fejlődött. Fügernek egyik legtehetségesebb tanítványa Abel József (1756– 1818), majdnem kizárólag mythologiai s görög és római történeti tárgyakat ábrázolt; Aschachban a plébánia-templomban van egy oltárképe. Nem lehet tagadni, hogy e művész tanúlt és tehetséggel, bár amaz idők fölfogása iránt elfogúltan szerkesztette festményeit. Ellenben Kastner János, Reitter János, Malzner Pál és Sutter József a legszárazabb akadémikusok. Jótékony kivételként jelenik meg a maga erején tanúlt Kestler Márton (1783– 1752), eredetileg kovácslegény Gmundenben, utóbb Denner modorában találó, egészséges képeket festett.

A művészvilág köszönettel tartozik Pausinger Ferencznek (1794–1850), ki Frankenburgban élt s egyike volt a legelsőknek, kik az üvegfestés fölújítása körűl érdemeket szereztek. Ámbár színei még nem elég erősek, mindamellett a frankenburgi, welsi és schwertbergi plébánia-templomokban levő festett ablakai és a linczi múzeumban őrzött üvegképei előkelőn rajzolvák és bár gyönge, de összhangzatos hatásúak.

Idősb Pausinger Ferencz üvegfestménye a linczi múzeumban. Siegl Károlytól

Egészben véve a képzőművészet és a népszellem közötti kapcsolat megszakadt; holt művészet volt, mint az antik ablakok, melyeket faragott vagy festett. De csakhamar új életre ébredt. Mert, valamint sok egyéb dolog föllendűlt: úgy a felső-ausztriai nép természet iránti érzékének és gazdag kedélyi életének forrásában megtalálta helyes irányát a megifjodott művészeti tevékenység. Habár Felső-Ausztria helyzete Bécs és München, a művészek és a művészet e két középpontja között kedvezőtlennek mondható, s ezeknek vonzó ereje nem egy művésztől megfosztotta: mégis örömmel látjuk, hogy Felső-Ausztria művész fiai idegen országban is hűek maradnak hazájukhoz, a mennyiben az onnét magukkal hozott hatások szabják meg művészetök irányát, s a mennyiben szívesen visszatérnek hegyekben és tavakban gazdag, virányos honukba, hogy ott új erőt és kedvet keressenek; végűl e hűség legkivált abban nyilvánúl, hogy a külföldön tökéletesített művészetök becses alkotásaival megemlékeznek hazájukról. De a művészek jókora csoportja otthon maradt és ott működik.

A felső-ausztriai művészet és kivált az építés fejlődésére döntő hatással volt egy férfi, a ki korunknak bizonyára egyik legemlékezetesebb jelensége fog maradni, t. i. Rudigier Ferencz József püspök. Vallási eszményének megvalósítására 32 éven át tántoríthatatlanúl törekedve, az egyházi művészetnek hatalmas lendűletet adott és képes volt hazáját rábirni ama nagyszerű építményre, mely méltán foglal helyet a középkor legmerészebb alkotásai mellett. A természet bája, kivált a Salzkammergutban szintén egyik tényező, mely Felső-Ausztriában a művészi tevékenységet elősegítette, mert a föld ez áldott zúgában egymásután számos gazdag és művészetkedvelő család telepedett le, s ezek iparkodtak új lakhelyöket a művészet minden adományával földíszíteni. De egyszersmind hozzájárúlt a művészi alkotás iránti hagyományos érzék is; Felső-Ausztriában úgy, mint Tirolban és Bajorországban, különös kedvvel faragnak szobrokat fából és e művészet az Alpesek csöndes völgyeiben megőrzi egészséges eredetiségét, sok kitűnő művész bölcsőjeűl szolgál és a népies fölfogás üde lehelletével élteti a rokon iparágakat.

Építés.

IX. Pius pápa 1854. év szeptember 8-ikán hirdette ki Mária szeplőtlen fogantatásának dogmáját; Rudigier püspök ekkor elhatározta, hogy „Isten anyja szeplőtlenségé”-nek tiszteletére nagyszerű székesegyházat emel. Az áhítatos alapító hazáját a szó igaz értelmében emlékszerű épülettel akarta megajándékozni és úgy óhajtá, hogy a gazdag és szegény, magas és alacsony sorsúak kegyadományaiból, „Mária-fillérek”-ből, épűljön föl. Az eljárás, melylyel szándékának megvalósítását biztosítá, valamint a türelem és a higgadtság, melylyel az agg püspök a vállalat megkezdésének idejét bevárta, egyiránt tanúskodik bölcsességéről és abbeli bizalmáról, hogy sikerűlni fog neki az, a minek mostantól fogva életét szentelte. A székesegyház építési alapja 30 évi gyüjtés után 1,935.571 forintra rúgott. Statz Vincze, a kölni székesegyház építőmestere, a püspök meghívására 1858-ban Linczbe ment, hogy az épület tervét megállapítsa, a mihez a kölni székesegyház szolgált előképűl. 1862 május 1-sején tették le az alapkövet. Az építés vezetését Schirmer Ottó építő vette át. 1864-ben a székesegyház alapfalai már egészen készen voltak, ma pedig már a sírbolt és a szentély is be van fejezve egész a kereszthajóig, úgy szintén a fogadalmi kápolna is be van rendezve.

A székesegyház gránitból, mész- és homokkőből meg téglából épűl; alaprajza keresztalakú, hosszában is, keresztben is háromhajójú, azon kivűl a szentélyt kápolnák övezik, melyeknek a kereszthajóig menő folytatása két felől még egy-egy hajót képez. Az oldalhajók fölött magasan kiemelkedő középhajó 28 vaskos oszlopon nyugszik és falát magas festett ablakok törik át. A torony a homlokzat közepén áll, magában foglalja a főkaput, négy emeletes és hegyes sisaktető födi, 410 láb magas lesz, tehát a bécsi István-toronynál csak 28 lábbal alacsonyabb. A torony megfelel a régi szabálynak, vagyis egyenlő a templom hosszával számítva a főkaputól a fogadalmi kápolna apsisáig, a mi szintén 410 lábat tesz. A linczi székesegyház mellékrészeinek kifejlettségénél fogva hosszúságra nézve felűlmúlja a bécsit. Ámbár a kölni székesegyházról vett részletek az épület arányait meghaladják és a berendezés is némileg szegényesen van tervezve, a linczi székesegyház elrendezés, alakítás és kivitel tekintetében egyaránt nagyszerű és tökéletes mű és Felső-Ausztria e század végén olyan templommal fog dicsekedhetni, mely helyet foglalhat a monarchia és Németország legszebb székesegyházai sorában.

A Mária fogantatásáról czímzett székesegyház Linczben. Kropf Miksától

A linczi székesegyház a templomépítésre az egész tartományban szemmel látható hatással volt. A nagyszerű benyomás, melyet a Linczben járt papok és hívek magukkal vittek, nemkülönben a csúcsíves építésért rajongó Rudigier püspök bíztató rábeszélése, és végűl Schirmer Ottónak, a székesegyház építőjének előzékenysége azt eredményezte, hogy a tartományban mindenfelé részint új templomokat emeltek, részint a régieket újjáépítették. Példának okáért fölemlítjük a freistadti, a leonfeldeni és az adlwangi megújított és kibővített templomot, ezekhez járúl számos új templom, mint a vichtensteini, a mauerkircheni, a harti, továbbá Hall fürdőben a katholikus templom, Linczben a Szent-Keresztről nevezett apáczák temploma, stb. Schirmer építményei előkelő, jól átgondolt művek, melyek különösen a helyes méretek és a részeltek művészi alakítása által tűnnek ki, tetejük azonban nem oly meredek, mint a középkori templomoké.

De Schmidt Frigyes, a csúcsíves építés igazi mestere, is megkezdi tevékenységét Felső-Ausztriában a steyri plebánia-templom tornyának fölépítésével, mely 1876-ban leégett s ideiglenesen sátortetővel volt födve. A terv szerint a toronynak hegyes sisakteteje lesz kőből. A braunauiak szintén föl akarják építeni tisztes vén-tornyukat, s úgy ehhez, mint a templom csúcsíves ízlésű új berendezéséhez Schmidt készítette a terveket.

Általában nagy buzgalmat fejt ki a tartomány papsága, nemkülönben a községek is példátlan áldozókészséggel gondoskodnak az egyházi épületek fönntartásáról és helyreállításáról. Csak az volna óhajtandó, hogy mind ez kevesebb puritanismussal történjék. Mert mi sem könnyebb, mint valamely templomot ama festői és tiszteletre méltó hatástól megfosztani, melyet annak az elmúlt idők nyomai kölcsönöznek. Ma napság szeretik száműzni a „czopfos” oltárokat, szószékeket, gyóntató székeket, noha azoknak dagályos, duzzadó formái oly hatásos ellentétet képeznek a csúcsíves épület karcsú, felszökő részeivel, sőt néha valóságos művészeti becscsel birnak, és mégis kénytelenek helyet adni az úgy nevezett „stilszerű”, de sokszor igen szegényes alkotmánynak. És azonkivűl az az egészen jogosúlatlan állítás, mely szerint a román művészet volna az igazi keresztény művészet, merőben kontár kisérletekre vezetett, melyeknek tervezői nem voltak képesek fölfogni, hogy a román formák használata mennyire nehéz. Más részt azonban különösen kiemelendő, hogy Felső-Ausztriában örvendetes kegyelettel viseltetnek az isteni tiszteletre szánt épületek iránt és e kegyeletnek, valamint a papság értelmességének köszönhető számos művészeti emlék fönntartása, hasonlóképen számos templom és kápolna méltó helyreállítása. Így példáúl Ischlben a plebánia-templomot Mader G. innsbrucki festő Szent-Miklós életéből vett falképekkel díszítette, míg a gleinki kolostor-templomnak a legteljesebb szakértelemmel végzett újítás ismét visszaadta a régi művészi díszét.

Az „Erzsébet” nyugati vasút, mely 1858-tól 1860-ig épűlt, számos és jelentékeny építkezésre nyújtott alkalmat, s ekkor származott át Felső-Ausztriába az a sajátszerű mór építés, mely Bécsben az ötvenes évek folyamán hamar múló kedveltségnek örvendett. Olyan nyilvános épületek, mint a tartományi törvényszék és a fővámhivatal Linczben, a tartományi tébolyda Niedernhart mellett, a gyógycsarnok Hallban, a kaszárnya Welsben és Ennsben, stb. alkalmat nyújtottak volna, ha nem is épen pompás, de nem is ilyen gyarló épületek emelésére.

Annál örvendetesebb, hogy Lincz a tartományi múzeum új épületében épen oly eredeti, mint emlékszerű művet fog nyerni. Az 1843-ban alapított Francisco-Carolinum múzeum ideiglenes helye oly szűk volt, hogy már 1874-ben elhatározták egy új épület emelését, minek czéljából először 1877-ben, s másodszor 1882-ben pályázatot hirdettek, melyben a monarchia és Németország művészei vehettek részt. Az építő bizottság és hasonlólag a közvélemény is Schmitz Brúnó düsseldorfi építész tervét találta legsikerűltebbnek és az végleg el is fogadtatott. A 135.000 forintra előirányzott építési költség részint az állam és a tartomány járúlékából, de legnagyobb részben a Felső-Ausztriában eszközölt gyűjtésből folyt be, míg Lincz város a Kaplanhofstrasseban fekvő telket engedte át ingyen a múzeum czéljára. Az 1884. évi május havában megkezdett épület 1885. év őszén tető alá jutott, 1886-ban kivűlről befejeztetett, s 1887-ben belűl is elkészűlvén, 1888-ban a múzeum beköltözik belé. Az épület egy középponti udvar körűl csoportosúl; az udvar oszlopos arkádjaiban van a lépcső, melyet fölülről üvegkupola világít meg. Az első emeleten van a gazdag mennyezetű és képekkel ékesített díszterem. A második emelet, mely a tartományi képgyűjteményt fogadja be, végig felső világítású. Az épület fölépítése anyag tekintetében igen változatos, a földszínt rustica-építmény, e fölött az első emeleten a fal nyers tégla, míg a szerkezeti elemek anyaga vakolat és különféle kő. A második emelet falát, melyen nincs ablaknyílás, s kivűlről tulajdonképen attika jellegű, megkisérlették képszékkel betölteni. A képszék domborművei a tartomány történetének fő mozzanatait állítják elénk, és Strassen Menyhért lipcsei tanár tervei és mintái szerint készűltek. Az életnagyságot meghaladó domborművek önállótlan kivitelűek és az egész merész művészi kisérletnek mondható. Ellenben az épület maga az által, hogy az emeletek falai fokozatosan hátrább-hátrább vannak helyezve, szokatlan, de kedvező rhythmussal bír, hasonlóképen a középrésznek és a sarkoknak kiemelése is világos és sikerűlt. Valamint az elrendezésben és fölépítésben, úgy a német renaissance formáit önállóan földolgozó, de itt-ott az antiktól és a barokktól is kölcsönző részletekben is egyéni és gazdag képzeletű szellemre ismerünk.

A városi lakosság szaporodása, valamint a tőkének biztos elhelyezésére irányúló törekvés az utóbbi években Linczben, Welsben és Steyrben, de kivált a tartomány fővárosában igen élénk építési tevékenységet idézett elő, s e téren különösen Gyri, Krakowitzer, Scheck, Jeblinger, stb., építők tűnnek ki. Az új lak- és bérházakon, melyek már egész városrészeket képeznek, s sokszor csak egy- vagy kétemeletesek, ismertető jelek a keskeny és magas kapu, az ablakok nehéz felsőpárkányai, az aránytalanúl nehéz és kiugró főpárkány, melynek egyhangú egyenes vonala az épületet felűl befejezi; egyébként görög renaissance formák uralkodnak a vakolatos és czementes homlokzatokon. Itt-ott a német renaissance tisztúlt formáival tett kisérleteket is látunk, hogy ez se hiányozzék Felső-Ausztriában.

A nyárilakok, melyek az utóbbi évtizedekben leginkább a Salzkammergutban épűltek, többnyire bécsi művészek művei, a kik a kék tavak partján, vagy a zöld erdős tájakon több vagy kevesebb szerencsével ismételték a főváros építészeti mintagyűjteményét falusi kiadásban. Átalában maga a kényelmes és csinos nyárilak tetszetős eszméje, de még inkább a fekvés és a környék szokatlan hangúlata lehetett az a tényező, mely a felső-ausztriai villákat a bécsi első rendű építők szerencsés alkotásaivá tette, még az esetre is, ha csak az első gondolat támadt volna is e tényező hatása alatt. A Wisgrill-villa Gmundenben Ferstltől, a Baulik-villa Seewalchenben Feldschreck- és Königtől, a Lanna-villa Gmundenben Dietztől, a Panczuliczeff-villa Traunkirchenben Hansentől, a Wasserburger-villa Ischlben a hason nevű udvari kőfaragómestertől, a Schmidt-villa az Atter-tó mellett Zinnertől, az Uhl-villa a Mond-tó mellett Stattlertől, stb., oly építmények, melyeket ügyes elrendezésök, kényelmes szobáik, árnyas verandáik és melléképületeik a villa kecses tipusaivá tesznek.

A Francisco-Carolinum múzeum Linczben. Kropf Miksától

A szép Traun-tó mellett valóban fényesen épített, gazdagon és művészien berendezett kastélyszerű két úrílak tűnik ki, habár fejedelmi tulajdonosaik szerénysége csak villa számba akarja vétetni. Az egyik a „Mária Terézia”-villa a württembergi herczegé, a másik a „Hannover”-villa Cumberland herczegé. Az előbbi Adams Henrik műve, Gmunden és Altmünster között messze táj fölött uralkodó magaslaton franczia renaissance épület; alaprajza szabálytalan ötszög, szürke és vörös színű falait zömök pavillonok és egy sokszögű merész torony élénkíti. A fogadótermet, az ebédlőt és a szobákat szép faburkolat vagy drága szövet borítja, a kandallók és a kályhák emlékszerű alakításúak, azon kivűl telides-teli vannak a művészet igazán becses remekeivel, pompás bútorokkal, gobelinekkel, stb. Rajzunk e kastélynak Altmünster felé néző képét mutatja.

A „Hannover”-villa, ez idő szerint még befejezetlen, érdekes csoportosítású komoly csúcsíves épület; kő és favázas falai a Traun jobb partján a Kroten-tó fölött lombos fák koronái közűl emelkednek ki. Miként a „Mária Terézia”-villa művészi érzékű tulajdonosa maga is részt vett szép nyárilaka előállításában, úgy Schorbach hannoveri építész is a csúcsíves művészetnek fínom ismerőjére talált a fejedelmi megrendelőben, ki az építésre maga is serkentő és irányzó hatással volt. Az előcsarnok, a lépcsőház, a közös terem, mind kiválóan sikerűlt alkotás; az utóbbinak mennyezetét maga a födélszék képezi; a szobák becses díszítményűek részint csúcsíves, részint renaissance ízlésben; de a faburkolat, a kályhák, a lakatos- és kovácsmunkák mind Hanoverben készűltek.

Ekként tehát az építészet az Enns fölötti tartományban is, egyes árnyoldalak daczára, nagyot és szépet alkotott és a monarchia művészeti koszorúját nem egy becses levéllel gazdagítá. Nincs mit csudálkoznunk azon, hogy e téren is tapogatódzik és próbálgat, majd az egyik, majd a másik ízlés felé hajlik még ott is, hol előképek és hagyományok látszanak előtte az útat megjelölni. Hisz ez a panasz az egész világon általános. De a mint láttuk, hogy Felső-Ausztria, bár nagyon óvatosan, a művészet minden mozgalmát követte, úgy valószínűbbnek látszik az is, hogy látva Bécsben az erlachi nagy Fischer iskoláját föléledni, maga is saját művészeit, Prandauert és Brunnert, fogja előképekűl választani. Ez irány a tartományban otthonos művészi ipart meg fogja újból termékenyíteni és a nép a formákat, melyek az ő sajátosságainak leginkább megfelelnek, szintén ez irányban fogja ismét föllelni.

Szobrászat és festészet.

A legújabb idő képzőművészete nagy részben kénytelen volt a művészeti tárgyak külföldi piaczait fölkeresni, mert a tartomány maga nem adhat elég megrendelést mindama szülöttjeinek, kik nemes alkotási vágyból a művészetre adják magukat. Nem szabad ugyanis figyelmen kivűl hagyni, hogy mostanság nincs az a szoros kapocs az építés és a képzőművészetek között, mint volt a mult században; ennél fogva az a nagy lendület, melyet a templom-építés terén látunk, nem volt hatással a tartomány képzőművészetére; oltárképeket nem rendelnek sem a megújított, sem az új templomok számára; a kalváriák képei többnyire bécsi vagy müncheni olajnyomatok, szobrászati díszűl pedig a lourdesi Máriának Párisban készűlt agyagszobrai, vagy hazai kézműves-faragványok szolgálnak. Az egyház szolgálatában csakis az üvegfestésnek kínálkozott alkalom némi tevékenységre.

A „Mária Terézia”-villa Gmundenben. Kropf Miksától

Felső-Ausztriát a képírás terén több hírneves művész képviseli. Hisz épen ez a művészet legkészségesebb közvetítője a természet bájának és a népéletből ellesett képeknek. A szobrászat, mely Felső-Ausztriában kivétel nélkűl honi természetű, sajátos föladatai folytán, minők az apró vallásos ábrázolások, faragványok oltárok számára, bútorok díszítése, állatcsoportok és hasonlók, inkább kézművesi jellegű.

A szobrászatot, bár nem a nagy művészet értelmében, de azért méltóan képviselik: Rint, Greil és Sattler, Rint János cs. kir. udvari képfaragó a käfermarkti főoltárt újította s egyházi és világi czélokra több kiváló munkát készített; fiával, Józseffel, sokat igérő tehetség szállott korán a sírba. Sattler Józsefnek, ez eszményi fölfogású linczi művésznek egyik művét, a „Védangyal” szobrát, képünk ábrázolja. Greil János Ebenseeben a szakiskola vezetője, a hason nevű festő fivére, sikerrel műveli az iparművészeti szobrászatot és azonkivűl szép állatszobrokat készít.

Westreicher Engelbert, Oberhube Ferencz és Untersberger János faragók a tartomány számos temploma számára díszítményeket és alakokat faragtak. Kepplinger, asztalos és szobrász Ottensheimban, csúcsíves oltárokat készített, s bár csak maga erején tanúlt, e művei művészi fölfogásról és kitűnő gyakorlottságról tanúskodnak.

Obermüllner, Greil és Pausinger festőket Bécs mondja magáénak, noha az utóbbi ez idő szerint Salzburgban lakik; e művészek mind a hárman közreműködnek e néprajzi vállalatnál is s így maguk mutatják itt be magukat. Obermüllner Adolf tájfestő, kiről a bécsi művészetet ismertető czikkben már szó volt, Bécsben Steinfeld és Münchenben Zimmermann vezetése alatt tanúlt, 1860-ban Bécsben telepedett le és ott sikeres, folyton tökéletesedő tevékenységet fejtett ki; számos műve népszerűvé vált, ilyenek: „Az Atter-tó”, „Az Etschvölgy Meran mellett”, „Az Achen-tó Tirolban”, „A stilfsi hágó és az Ortler”, „Nassfeld Gastein mellett”, továbbá az osztrák éjszaksarki expediczióról festett képei és több más. Tájfestményeit mély érzés, szerény és őszinte előállítás, gyöngéd lyrai vonás jellemzi. Obermüllner ez idő szerint a linczi múzeum számára fest két nagy képet. Míg e művész Felső-Ausztria hegyes tájait, hóval födött csúcsait, zöldelő völgyeit és kies falvait állítja elénk, addig Greil Alajos, Ruben tanítványa, kitűnő aquarellfestő, a kisvárosi és a falusi élet jeleneteit ábrázolja jóízű humorral és találó jellemzéssel. Képeiben, minők: „A megszentségtelenített törzsasztal”, „A lovagjáték”, „Az elázott ünnepi reggel”, „Az iskolai vizsgálat” az emberek éles szemű megfigyelőjét s azok gyengéinek vídám, mondhatnók, jóakaró ábrázolóját ismerjük föl. A hét-éves háború korából vett katonaképei, úgyszintén illusztrácziói hasonlag keresettek. Pausinger Ferencz, a hasonnevű üvegfestő fia, az Alpesek állatországát és vadászatokat szokott ábrázolni; képei rajz és természetesség tekintetében utólérhetetlenek, s különösen sok megrendelést kap a művészetet kedvelő vadászoktól. Pausinger hírnevét „A hazatérés az Alpesekről”, „Vonagló szarvas a vízben”, „Az Atter-tó részlete” czímű festmények alapították meg, de nagy tetszésre találtak a trónörökös keleti útjához rajzolt kartonjai is. Ströhl Húgó bár nem első rangú csillag, de üde, egészséges tehetség, jelenleg Bécsben iparművészeti tárgyakat rajzol, s e szakban mint tanító működik; az illusztráczió körébe tartozó számos munkája közűl az ismert felső-ausztriai „Schnadahüpfeln” vázlatok („Schwoarzkerscháln”) igen szíves fogadtatásra találtak.

Védő-angyal; fa-faragvány Sattlertől Linczben. Siegl Károlytól

Kronberger, Munsch és Wengler felső-ausztriai festők. Münchenben telepedtek meg. Kronberger Károly, a nép-élet legkitűnöbb ábrázolói közé tartozik. Művei: „A szegény vándorló legények”, „Az üstökös”, „A nagy néni jön”, és egy élénk jelenet az úri szék idejéből. Kronbergernek egészen sajátos tárgyai a téli jelenetek, melyekben falusi alakokat, iskolás gyermekeket vagy csavargókat valóban mulattató helyzetekben állít elénk és a csendes havazás, a hózivatar és a vidéket borító hólepel színhatását valóban remekűl alkalmazza. Kronberger festményein valami egészen sajátos kedélyes vonás nyeri meg tetszésünket; minden merő igazság nála, de a valóság rút és komoly oldalát mégis elhagyja. Kronberger egyik legújabb festménye „A kapuőrségnél”. Munsch József, ki a müncheni akademián történelmi festőnek képezte magát. „Sváb Konradin és badeni Frigyes halálos itéletének kihirdetése” czímű képpel és egy „Habsburgi Rudolf Ottokár cseh király holtteste mellett” czímű kartonnal oly irányt kezdett, melyet később elhagyott és a rokoko jelenetek felé fordúlt, a milyenek példáúl: „Hangverseny” és „Kérők” czímű képei. Wengler nem oly szeretetre méltó, mint Greil és Kronberger, de bizonyára épen oly mély érzésű; ez előtt Bécsben és Münchenben lakott, de most már másodízben Amerikában tartózkodik. Kedvelt képei közűl különösen „A fonóka” keltett tartós figyelmet. Kahler Károly a franczia irányhoz való hajlamát követve, Münchenen kivűl leginkább Párisban tanúlt. Eredeti hatásra törekvő képeinek jellemző példánya van a linczi tartományi képtárban „Az évad királynéja” czímű festményben, mely gyertyavilágításnál színpadi jelenetet ábrázol.

Az itt lakó művészek közűl Zinnögger Lipót telt színezésű virágidylljeivel nyújtott élvezetet, Pollinger Felix pedig németalföldi szellemű csendélet-képeivel, míg Auegg-Dilgné asszony fínom aquarell arczképeket festett.

Kaiser József Mária, a linczi múzeum őre, az ónrajzban mester. „Traunkirchen”, „A Langbath-tó”, „Niederwallsee kastély” czímű és több más kiváló festményén, továbbá a nyilvánosság elől elzárt rajzain kivűl számos diplomát és föliratot készített és ezeknek művészi előállítása által bebizonyítá ügyességét a kifestés e szakában is. Ezeken kivűl azon chromographiai képei, melyek Kremsmünster és Lincz városokat a XVI. század második felében volt állapotukban ábrázolják, lelkiismeretes történelmi és helyrajzi tanúlmányok gyümölcsei. Blumauer Károly kitűnő tájfestő és egyszersmind régiséggyűjtő; Stern Antal régi festmények és fresko-képek sikerűlt újítása által szerzett érdemeket, Götz Vilmos pedig, ki nem rég halt meg, Gmundenben szép sikerrel űzte az üvegfestést. Dr. Schauer János welsi ügyvéd nem hivatásszerű művész, a szó legjobb értelmében műkedvelő, ki már 1870-ben a bécsi nemzetközi tárlaton is figyelmet keltett „Részlet Steyr vidékéről”, „A Kasberg”, „Az Alm tava” czímű tájképeivel és azóta kitűnő tájtanúlmányokat gyűjtött és e könyv illusztrácziójában is sikerrel vett részt.

A kapuőrségnél (Kromberger Károly).

Midőn ezzel Felső-Ausztria művészi tevékenységének képét befejezzük, azt hiszszük, egyúttal be is bizonyítottuk, hogy Felső-Ausztria nem kis részben hozzájárúlt egész Ausztria művészeti dicsőségéhez, s hogy népének erős és szívós, de mégis oly végtelenűl fogékony és kedélyes sajátossága is büszke önérzetre jogosító hű tükröt talált a művészet nagy könyvében.

Charlemont Hugótól