Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Felső-Ausztria története.

Felső-Ausztria története.

Strnadt Gyulától, fordította Acsády Ignácz.

A haushami hársfa és fegyvertrophæumok a paraszt háborúkból. A fegyverek eredeti példányait Linczben a Francisco-Carolinum múzeum őrzi. Bernt Rudolftól

A római sasok elszállottak a Duna partjairól, a melyeket olyan sokáig őriztek, s eltűnt velök az ó-kori műveltség is; utolsó szárnycsapásukkal egyszerre alszik ki az alkonyat pirja és sötétség borúl az országra. Az éji homályból kihangzik ugyan az előviharzó germánok lépteinek dobbanása, de az egymást követő seregek alakjai rejtve maradnak a kutató szem előtt. Látatlanúl megy végbe a bajuvárok beözönlése az országba, az avarok előnyomúlása az Enns felé, a vend néptörzs kiterjeszkedése a Traunig és a Windbergig. Mikor száz év múlva újra viradni kezd, a hajnal első sugara már ott találja őket.

A bevándorlók elpusztúlt, csaknem lakosság nélkűli országot találtak. Az el nem menekűlt románok maradványai a síkföldről a hegységbe húzódtak, messze terjedő vidékeket a felburjánzó erdő foglalt el s a számos helynév minden krónikai följegyzésnél világosabban arra vall, hogy újabb mívelés alá germánok vonták e területet. A rengeteg Éjszaki-erdő fenyvesei a Duna hullámaiban tükröződtek vissza; az erdő még Landshag alatt is alig nehány mérföldnyi távolban maradt e folyamtól. A jobb parton a passzaui erdőség egészen Aschach közelébe ért. „Erdőség”-nek (im Walde) nevezi még ma ezer év múltán is a köznép az egész területet. A Weichart, a Höhnhart és a Kobernausi erdő csupán maradványai ama rengeteg erdőségeknek; még Nagy Károly Kremsmünster mosolygó környékét csupán mint erdőterületet ismeri. A Steyr jobb partján elterűlő föld sokáig az erdő homályába volt temetve, sőt Windischgarsten völgyébe még későbben hatolt el a bajor telepítések hullámcsapása.

A lakosság pogány volt, s csak kevés román benszülött fogadhatta Szent Rupertet első hittérítő útjában Lauriacum egykori helyén, mert ez a régi római város épen úgy, mint Ovilava, teljesen elpusztúlt volt. Rupert kezdette meg és Emmeram végezte be a bajor törzs megtérítését, s Bajorország egyházi szervezését csak a németek apostola, Bonifacius fejezte be (739).

Wulfilo, a tartományi püspök, Passzauban ütötte fel állandó székhelyét s az Ennsen túli ország teljes egy évezredig egyházmegyéjéhez tartozott. Ugyanakkor kezdtek létesűlni a benczés kolostorok, „a keresztény erkölcs és anyagi művelődés ez erős várai”. Szent Flórián sírját, mely ős időktől fogva kiváló tárgya volt a hívek tiszteletének, akkor még csak egy remetelak őrízte, de Mondsee és Kremsmünster kolostorait már az Agilolfingok alapították. Amoda Odilo herczeg 748-ban hívott meg a távoli Monte Cassinóból benczés szerzeteseket; Kremsmünstert mint Innichent 777-ben „a szlávok hihetetlen fajának megtérítése” és németesítése czéljából alapították, mert egész az Alsó-Steyrig ért Karantania, melyet Taszilo herczeg öt évvel azelőtt vetett hatalma alá, sőt még jóval e határon túl is szlávok szántották a síkságot és irtották az erdőt a Priel alján. Benczések keze irtotta az erdőt s vitte a keresztény míveltséget és németséget a Pyhrn magaslatáig.

Az Agilolfingok uralkodó családját nem sokára utólérte végzete; Taszilo herczegi méltóságától megfosztva, szerzetessé lett s 788-ban kolostorba vonúlt. Följegyzés nem említi elhúnytának évét, de halála napját tizenegy évszázad múlva is kegyelettel üli meg alapítványa.

Taszilo szövetségesei, a műveletlen avarok ellen maga Nagy Károly császár szállott síkra; Lorchnál ütötte föl táborát, s három napi ima és bőjt után lépték át a frankok (791) az Enns folyót. Nehány év alatt az avarok hatalma elenyészett, a meghódított területből az Ostmark alakíttatott, Bajorország pedig a frank birodalomba olvadt.

Az alapítási vagy Taszilo-féle kehely. A kremsmünsteri apátság kincstárában levő eredeti után.

Az ország gau-okra és hundertschaftokra oszlik. Grófok igazgatják a gau-okat, gondját viselik a rendes igazságszolgáltatásnak és vezérei a népfölkelésnek; királyi hirnökök hívják küldöttségi törvényszékekre a népet. A Traungau, a melynek határa nyugaton a Hausruck, keleten az Enns és a Hochsensen-hegység, éjszakon a Duna és délen a Dachstein volt, a keleti határőrgrófság biztos hátsó területét alkotta. Lorchban, hol Szent Lőrincz egyháza állt, Werinhar gróf kormányozott és Raffelstättenben kiküldött biztosok szabályozták a vámtételeket a Passzautól egész Nagy-Morvaország határáig menő forgalomban. A Sallet vizéig terjedt a Rotgau, az Inntől a Schafbergig nyúlt a Mattiggau s „Attergau”-nak nevezték az Atter-tó környékét. A Dunától éjszakra a Schweinachgau egész a Rotel torkolatáig húzódott le; a zöld erdőségekből lassanként kibontakozó Riedmark már alsó-ausztriai terület. Ranshofen, Mattighofen, Ostermiething és Attersee királyi udvarhelyekűl említtetnek. – A világi főuraknak és egyházaknak, főleg Passzau, Freising és Regensburg püspökségeknek tett gazdag adományaik előmozdították a bajuvár elemnek új beköltözőkkel való szaporítását; a német gyarmatosítás behatolt az erdőkbe s áttörte a hegyekben levő szláv telepeket. De az ország csak egyes tanyákkal volt betelepítve s erdő és legelő közös birtokát tette az egy határban levő lakosoknak. Zárt helységek még ritkák voltak s városi jellegű helyek csupán a középkor későbbi ideiben keletkeztek. Enns és Wels sem Lauriacum és Ovilava római városok helyén állanak, hanem, valamint Lincz, melynek várát a bajuvárok az éjszaki part ellenséges szláv lakosai ellen építették, eredetileg szintén nyilt szállások, vagy várkastélyok körűli telepek voltak. Ha a házakat fallal és árokkal körűlvették, az ily helyek a középkori szólásmód szerint városok számába mentek, ámbár csak a vásárjogok adományozása és a közönséges biró jogköre alól való kivétel emelte a helységet igaz értelemben várossá.

A nagy forgalmat kelet és nyugat közt a Regensburgból jövő birodalmi országút, valamint a Duna közvetítette. Amazon vonúltak a hadak, haladtak a terhes szekerek. Gyalog útakon szállították a sűrű Éjszaki-erdőn át szláv és zsidó kereskedők rabszolgát, lovat és viaszkot. A Duna mentén a vásárhelyek a már eltűnt Rosdorfban, továbbá Linczben, a Rotel-toroknál és a Riedmark partjain voltak. Ischlből és környékéről a sót a Traun vitte a keleti szomszédországba. A Duna völgyében és a hegyeken szőlőtőke zöldelt, a méhészet virágzásáról pedig ma is helynevek tanúskodnak.

Kézmű és ipar a földesúrat szolgálta; a művészi tevékenység nem volt ismeretlen e korszakban, de leginkább a papság gyakorolta. A legrégibb – bajor származású – műtárgyat, egy rézkelyhet, Tasziló herczegre való drága emlék gyanánt a kremsmünsteri zárda őrzi.

A szellemi élet azon időben egyedűl az egyháztól indúlt ki s a zárdaiskolák tarták fenn gyenge lángját. A kolostori írószoba csöndjében készűlt a kremsmünsteri becses evangeliumos könyv, mely Codex millenarius névvel, mint a középkor egyik legszebb graphikai emléke ismeretes.

A X. század haláltusában találta a nagy-morva birodalmat; egy új és veszedelmesebb ellenség ostromolta a keleti frank birodalom határtartományát. Magyar lovas csapatok már a 900. év nyarán benyomúltak a Traungauba; a lakosok védeleműl a római tábor maradványaiból az Ennsburgot emelték. De már hét év múlva elveszett az Ostmark, s a birodalom és Bajorország határa ismét visszaszorúlt egész az Ennsig. A Traungau a magyarok betörő kapuja lett és diadalmenetökben az Inn-nél és Welsnél szenvedett egyes vereségek sem tudták állandóan őket föltartóztatni. St.-Florian és Kremsmünster, a művelődés e tűzhelyei, elhamvadtak. Csak a Lech melletti csata (955) vonta maga után az Ostmark visszaállítását és a Haselgrabenben érintette egymást újra a bajor és az őrgrófsági határ.

Kezdőbetű és szöveg a „Codex millenarius”-ból.

A béke visszatértével a művelődés munkája immár háborítatlan folyamát vehette; St.-Florian föltámadt romjaiból s másodizben vonúltak be altaichi szerzetesek az elpusztúlt Kremsmünsterbe; egyházak és világi urak állandó mívelés alá fogták az elhagyatott vagy irtatlan földet, melyet királyi vagy fejedelmi adományúl kaptak.

Passzauban Ottó császár kegyelméből Pilgrim püspök gyarapította a székesegyház birtokát. Ellenben abbeli törekvése, hogy érsek-metropolita jogokat nyerjen, Frigyes salzburgi érsek ellenállásán meghiúsúlt.

Felső-Ausztria gyarmatosításának zárókövetét II. Henrik császár bőven adományozó keze tette le. A bambergi érsekséget Kirchdorf és Windischgarsten völgyeiben, az Attergauban és a Mattig mentén látta el javakkal; a Passzauban levő niederburgi apáczaklastromnak az Ilztől a Rotelig terjedő erdőterületet adományozta (1010). Frank gyarmatosok szorították amott a rengetegeket szűkebb határok közé, itt pedig a passzaui püspök emberei irtották szorgalmasan az őserdőt.

A herczegi hatalmat Bajorországban a Karolingok letűntével Arnulf ismét fölélesztette, de a gau-ok már szétszakadoztak, a földesurak zárt birtoka grófsággá lett, a népfölkelés (heerbann) hűbér-haddá változott, a közönséges szabadok nagy tömege eltűnt s védenczczé vagy jobbágygyá sűlyedt.

A XI. században a régi Traungauban egy hatalmas grófi nemzetség kapott hatalomra: Lambach volt a székhelye, de egész a Morváig is voltak allodialis birtokai. Adalbero karinthiai herczeg bukása után Arnold lambachi gróf a karantán őrgrófságot a birodalomtól (1036), harczias fia, Gottfried, a grófi hatalmat az Enns völgyében Salzburgtól megszerzette. Az új birtok megtartására és a régi birtok védelmére, mindkettőnek pedig állandó oltalmára emelkedtek karantán földön Steyrvár bástyái; a német hős mondában ez a vár is szerepel; ettől nyerte nevét a szép szomszéd ország is. Ekkor lépett először a Pyhrn-en inneni terület viszonyba a mai Stájerországgal; e viszont csak kétszáz esztendő múlva szakadt meg.

Az új őrgróffal kihalt ugyan nemzetsége, de a régi traungaui birtok a Chiemgauból való vérrokon Ottokár grófra szállott s neki jutott a karantán őrgrófság is. De az új dynasta uralkodása rövid ideig tartott; négy év múlva (1059) eltűnik a történelem színpadáról s csak valami két évtized múlva (1078) emelnek újra felszínre egy Chiemgauit az investitura miatti viszály magasan csapkodó hullámai. Őrgrófnak nevezte magát ez a második Ottokár, de hatalma nem terjedt a Tauern-eken túl. Haláláig (1122) a pápa pártján állott s az őrgrófi joghatalmat bizonyára Rudolf ellenkirálytól kapta. Élete alkonyán a karinthiai Eppensteinokkal egyezségre lépett s őrgrófi czímét allodialis birtokára, Steyrra korlátolta.

VII. Gergely pápának a régi keresztény fegyelem és erkölcs visszaállítására irányúló reformeszméi lelkesűlt hívekre találtak Gebhart metropolitában, Altmann passzaui és Adalbero würzburgi püspökökben. Uj kolostorok alapíttattak, a megbomlott fegyelem fölélesztetett, a coelibatus parancsának szigorúbb érvényt szereztek. Lambachot Adalbero a benczéseknek adta át, St.-Floriánból Altmann elűzte a fegyelmetlen papokat; helyöket augustinianus kanonokok foglalták el (1071), míg Kremsmünsterbe clugnyi szerzetesek költöztek be.

IV. Henrik király fegyvereinek a pápai párt eleinte nem birt ellenállani; Welf bajor herczeg számkivettetett, Gebhart elűzetett, Altmann kerűlni kényszerűlt püspökségét. Eckbert gróf várai elfoglaltattak (1078) és Lipót ausztriai őrgróf meghódolásra kényszeríttetett. De az utóbbinak a vejévé választott Ottokár őrgróffal való szoros egyesűlése a pápa ügyét Felső-Ausztria vidékein állandó túlsulyra segítette. A viszály hullámai már elsimúltak, mikor Remete Péter és Lotharingiai Gottfried keresztes hadai a tartományon a régi országúton átvonúltak (1096), mint később III. Konrád, Lajos franczia király és Rőtszakállú Frigyes keresztesei. Nem kevés úr és lovag lelte halálát a szent földön, minek következtében magánvagyonuk és hűbérök egyes templomokra vagy a fejedelmekre szállott.

A Welfek és Staufok között folyó nagy küzdelem Bajorország határait felső-ausztriai területen változatlanúl hagyta. Oroszlán Henrik az atyai örökség csorbítatlan birtokában maradt, midőn a Babenbergi őrgróf a regensburgi gyűlésen a császár kezébe Bajorországot visszaadta; ezért Jasomirgott akként nyert kárpótlást, hogy az Ostmark herczegséggé emeltetett, neki pedig rendkivűli kiváltságok adományoztattak. Csak történeti monda, hogy Jasomirgott Henrik az Ennsen túli országot (a „bajor markot”) is hűbérűl kapta.

Ama pillanattól kezdve, hogy Oroszlán Henrik kizárólag a saját czéljait követte, természetszerűleg érvényesűlt a birodalmi hatalom azon törekvése is, hogy az államot az államban megszűntesse. A Welfek önkénykedése megadta erre a kívánt alkalmat. Oroszlán Henrik herczegségeitől megfosztatott, Bajorország szétdaraboltatott (1180). A Babenbergi herczegség a nagy Mühelig kiterjesztetett s Ottokár steyri őrgróf, a másodiknak dédunokája, herczegi hatalmat kapott; a steyri herczegség határai egész a Hausrickig előre nyomúltak. Az új herczeg a birodalom legkiválóbb fejedelmei közé tartozott; hatalma a Dunától a Dráván túlig terjedt, Ennsben az ő filléreit verték, Ischlben az ő sóját főzték. A Steyrvár alatti mezővárosnak, melyben ősei szorongattatásaik napjaiban menedéket találtak, ő adományozott városi jogokat.

De a herczegi ifjú nehéz, gyógyíthatlan betegségben sínylődött. Mikor teljesen eltűnt az a reménye, hogy utódai születnek, az Enns melletti Georgenbergen (1186. augusztus 17-én) tartott gyűlésen V. Lipót osztrák herczeget nevezte ki örökösévé s reá ruházta úri jogait, várait és hűbéreseit.

A mint az utolsó Chiemgaui gróf atyái sírboltjába temettetett (1192), a Babenbergi herczeget, mikor Wormsból, hol az adományozás megtörtént, hazatért, ministerialisai Grázcban fogadták, honnan Steyren át nyomúlt Bajorországba az Ortenburgi gróf ellen. Elhunytával (1194) csak rövid időre szakadt el egymástól Ausztria és Steyr; Frigyes osztrák herczeg korai halála után testvéröcscse, Lipót steyri herczeg a két országot ismét egyesítette (1198).

„Dicsőséges” Lipót, kit a történetirás, valamint a költészet egyaránt magasztal, családja birtokait és országai anyagi jólétét egyaránt öregbítette. A Velburgi grófok kihaltával megnyerte birtokukat Klamm körűl, Wachsenberget pedig a griesbachi urak halálával. A würzburgi püspöktől mgszerzé az egyházmegye Lambach és Wels körűli birtokát, a szabad Haunsbergi Gottschalktól Lincz kastélyát az alatta levő helységgel, a melyet ő vett körűl kőfallal és árokkal. A városi életet nagyban fejlesztette, s Enns, mely addig helység volt, tőle kapta (1212) városi jogát s az ő kegyelméből jutott pár évvel később Wels is a városok sorába.

Fiának, Frigyesnek harczvágya rosz napokat idézett az országra. Frigyes a támadásban nem igen volt ugyan szerencsés, de a szerencsétlenségben legyőzhetetlennek bizonyúlt s még a birodalmi hatalomnak is sikerrel ellent állott. Számkivetve és herczegségeitől megfosztva, hűbéreseitől elhagyatva, a herczeg csupán Német-Újhelyben tudta magát tartani. Lincz megvédte magát s a hosszú ostromból legyőzetlenűl derűlt ki (1236). Bizonyára azon időben, a melyben a győzedelmes herczeg Újhelynek ragaszkodásáért fontos kiváltságokat adományozott, emelte várossá hűsége jutalmáúl Lincz várhelységet is.

1246. június 14-én Frigyes a magyarokkal vívott csatában elesett. „Ausztria és Steyr, úgy szólván egy ország, porba sujtva hevertek, gyászolva és sóhajtozva, fejedelmöktől és örökös uroktól megfosztva”, mint a garsteni szerzetes annalisaiban panaszolva mondja. Országai a birdalomra visszaháramlottaknak nyilváníttattak; Badeni Hermann hirtelen elhúnyta és a császár halála (1250) után megkezdődött a szomszédok tusája a Babenbergi örökségért. Fülöp salzburgi érsek hadaival megrohanta az Enns völgyet s Ottó bajor herczeg megszállotta Linczet és Ennset; de a bajornak meg kellett hátrálnia egy hatalmasabb úr, a cseh Ottokár előtt, a ki Freistadton és Ennsen át Bécsig nyomúlt, sőt magát Gráczot is hatalmába ejtette. De Stiria grófságra nézve versenytársa akadt IV. Béla magyar királyban, s csak pusztító küzdelmek után békültek ki IV. Incze pápa közbenjárására a tusakodó hatalmak. A budai békében (1254) Ottokár Stájerországot átengedte a magyar királynak, a ki viszont a Semeringtől éjszakra eső részről s az egész Bajorországig elterűlő hegységről mondott le. A Stájer földnek a Pyhrntől a Dunáig terjedő leszakított foszlánya a stájer Witigo kormányzata alatt maradt mindaddig, míg Witigo erőszakos véget nem ért. Ekkor a kerület fejévé Rosenbergi Woko neveztetett ki, s Lincz lett a fővárosa (1256).

Lincz város legrégibb pecsétje 1275-ből, a St.-Florian apátságban levő eredeti után Siegl Károlytól.

A kroiszenbrunni győzelem következtében Stájerország ismét a cseh királynak engedtetett át (1260). Ekkor Ottokár király a Hausruck és az Enns közti területből önálló tartományt alkotott s azt a Dunától éjszakra eső s fel a nagy Mühelig terjedő vidékkel gyarapította; főbiró vagy főkapitány igazgatta immár az országot. Százhatvan négyszögmérföldre terjedt ki az új tartomány s kétszáztizennyolczra terjed a napjainkban. „Felső-Ausztriá”-nak nevezte el Ottokár ezt az új, csupán az ő fejedelmi önkénye által alkotott országot; az „Ennsen túli”-nak nevezte a nép szava. Az Ércz- meg az Óriáshegységtől le az Adriáig terjedt az az államszervezet, a melyet Ottokár király merész kézzel teremtett; de nem a Przemysliek, hanem a Habsburgok voltak hivatva a nagy Ausztriát magát megalkotni.

Habsburgi Rudolf gyorsan megszerezte Felső-Ausztriát; a bécsi táborban Ottokár meghódolt a birodalom feje előtt s átengedte neki német birodalmi tartományait. Az Ennsen túli területet XIII. Henrik alsó-bajor herczeg kapta zálogúl. De, mikor a harcz Otokárral megujúlt, Henrik is gyanúsan viselte magát s csak úgy birta Rudolf király bocsánatát kinyerni, hogy visszaadta neki Felső-Ausztriát.

A birodalmi fejedelmek hozzájárúlásával a király az augsburgi gyűlésen fiainak, Albertnek és Rudolfnak adományozta az osztrák országokat s a Habsburgok uralkodása alatt itt is teljesen kifejlődött a rendi szervezet. Hatalmas úri családok keletkeztek, ellenben a parasztság rég elvesztette már a szabadságot s szolgaságának sokféle fokozatai voltak.

Az erdő az ország szélső zugaiba szoríttatott vissza; a garsteni benczések (1107) bevitték a polgárosodást a felső Ennsvölgybe s a molni hegyekbe, a st-floriani kanonokok a Windberget (1108 óta), a wilheringi szürke barátok (1146) pedig a Rotelvidéket mívelték, a schlägli premontreiek (1218) a Mühel felső völgyét hódították el a vadontól.

Keleten legfontosabb kereskedelmi helylyé a XII. században Enns nőtte ki magát; noha Bécs árúlerakodó joga kezdettől fogva sok kárt okozott neki, a Habsburgok idejében is kiváló kereskedelmi hely maradt. A fa- és a vaskereskedés korán Steyrben lelte középpontját.

Az első Habsburginak erélyes törekvése a maga fejedelmi hatalma gyarapítására irányúlt. Henrik bajor herczegtől az elzálogosított helységek visszaadását erőszakolta ki, a Schaunbergi uraktól Wachsenberget követelte vissza, a közbékét fentartotta, a Passzau és Lincz között való vízi útat megvédelmezte s maga vonúlt ki Tannberg és Falkenstein lovagvárak ostromára. Csupán Rudolf salzburgi érseknek bocsátotta meg, hogy Gosauban sófőzőjét elpusztította, de ennek is csak akkor, midőn egy nagyobb czél tűnt fel előtte: a római korona. Rendezte Felső-Ausztriában az igazságszolgáltatást s Steyr városának régi szabadságairól kiváltságlevelet adott. A sváb Wallsee nemzetség, mely híven ragaszkodott az új uralkodóházhoz, megvetette lábát az országban; a Riedmarkot zálogúl kapta és feje, Eberhart neveztetett ki tartományi biróvá. A hallstadti sóbányák már ez időben gondos művelés alatt állottak.

Albert erőszakos halála félbeszakította a Habsburgok souverainitásának kiépítését. Sőt uralmok hanyatlani kezdett, midőn Szép Frigyes a Schaunbergi urakat, támaszait a német trónviszályban, grófokká tette s jogi alapot adott abbeli törekvésüknek, hogy közvetlenűl a német birodalom alá kerűljenek (1316-ban). A bajor határszéltől Lincz falaiig és odább az Atter-tó partjaiig terjedt birtokuk, kicsinyben udvar keletkezett Schaunburgban s Bajorország herczegei keresték a Schaunbergi grófi család szövetségét és barátságát.

Schaunbergi Henrik gróf lovas pecsétje 1375-ből. A Reichsberg-apátságban levő eredeti után Siegl Károlytól.

A míg a Schaunbergek azon voltak, hogy birtokukat mint birodalmi grófságot a herczegség kötelékéből kivétessék: IV. Rudolf herczeg arra törekedett, hogy föltétlen úr legyen országában, fölmutatták a grófoknak I. Frigyes császár nagy kiváltságlevelét s a herczeg barátságos úton annyira megnyerte őket, hogy 1361-ben összes birtokaikat és jogaikat hűbérűl fogadták el tőle.

A mit Rudolf, az alapító megkezdett, azt testvére, III. Albert, gyorsan be is tudta fejezni. Henrik Schaunbergi gróf nem teljesítette hűbéres kötelességeit, miből háború támadt 1380-ban. Az Attergau és a Duna völgye a herczeg hatalmába kerűlt s a gróf őszszel Schaunburgban ostrom alá vétetett. A vár tartotta ugyan magát, de a gróf szövetségeseitől eléhagyatva kénytelen volt ügyét választott biróra bízni s tulajdonát hűbérűl elfogadni (1383) a herczegtől.

A harcz a herczegnek további államjogi nyereséget is hozott. A passzaui püspökök kötelezték magokat, hogy a püspöki területen levő azon dunai várakat, melyeket a gróf a birói ítélet következtében elvesztett, a herczeg előtt mindenkor nyitva tartják. Így a Habsburgok „suzerainitása” egész a Rannáig terjedő vidék fölötti valóságos uralommá változott át. Felső-Ausztria képe csak ekkor vált kikerekített egészszé, melybe a később szerzett részek összhangzatosan illesztettek bele. Albert feldúlta (1390) a Steyr partján álló Leonstein várát is, melyből birtokosa útonállást folytatott.

A fejedelmi hatalom már szilárdan állott, mikor III. Albert elhúnyt (1395). De az utódai közt az osztrák tartományok kormányzata miatt támadó viszály újra állandóan elgyöngítette. Ekkor egy új politikai tényező jutott előre nem látott érvényre. 1406. augusztus 6-án – ez az osztrák rendek keletkezésének napja – az Ennsen inneni és túli országok főpapjai, urai, lovagjai, szolgái és városai szövetségre léptek s viszálykodó fejedelmeik békebiráivá lettek; az ő akaratuk nyilvánította az eggenburgi gyűlésen (1411. májusban) trónörökös fejedelmöket, V. Albertet, nagykorúvá. Csakhamar a három felsőbb rend nyiltan kimondotta, hogy kötelezvék ugyan személyes hadi szolgálatra, de adózni sehogysem tartoznak. Az Ennsen inneni és túli rendek különválása még V. Albert korában végbe ment; az ő érmein alkalmazták először a felső-ausztriai országos czímert.

Felső-Ausztriát csak egyszer sújtotta a husziták rabló betörése 1428-ban; Waldhausentől Sarleinsbachig és Aigenig égő klastromok és helységek lángjai lobogtak. A huszitáknak Alsó-Ausztriába való ismételt betörései vonták magok után azt, hogy a népfölkelés, mely szerint minden tizedik embernek hadba kellett szállania, Felső-Ausztriában is szerveztetett. Hogy a csapatokat könnyebben össze lehessen gyűjteni, az országos negyedekre (Hausruck-, Traun-, Machland- és Mühlviertel) osztották fel s e felosztás állandóan meg is maradt. Az árván született László fölötti gyámság ügyében kitört viszály még inkább fokozta a rendek hatalmát. Követeléseik előtt IV. Frigyes király kénytelen volt meghajolni s a rendi hatalomszó elvonta tőle a közigazgatást.

László király halálával a békétlenség megújúlt. Frigyes, mint családja legidősebb tagja, egész Ausztriára jogot formált; Albert és Zsigmond főherczegek ellenben a Habsburgok házi szerződéseire hivatkoztak, melyek az összes herczegek együttes uralmát rendelik el. Az Ennsen túli négy rend ekkor azt határozta, hogy míg uraik meg nem egyeznek, ők magok kormányozzák az országot. Csak a Csehországból fenyegető veszedelem egyeztette ki a herczegeket (1458 aug. 3.). A császár Alsó-Ausztriát, Albert Felső-Ausztriát kapta.

V. Albert egyoldalú ezüst fillére a felső-ausztriai országos czímerrel. A linczi Francisco-Carolinum múzeum éremgyűjteményéből, Siegl Károlytól.

VI. Albert, Felső-Ausztriának immár egyedűli fejedelme, Linczet választotta székhelyévé. A kor viszonyai uralkodását nem tették valami szerencséssé. Linczben, Freistadtban és Ennsben verték azt a fekete érczpénzt, melyet a nép „Schinderling”-nek nevezett el. Munkabérek és árúczikkek nagyon megdrágúltak; messze szárnyaló terveihez sohasem levén elég pénze, Albert elzálogosított városokat, jogokat és uradalmakat. Az alsó-ausztriai rendek felhívására 1462-ben kierőszakolta azt is, hogy az Ennsen inneni ország szintén neki engedtessék át. 1463. deczember 2-án hirtelen halállal múlt ki. Hitvese, Mechthildis wittelsbachi herczegnő (meghalt 1482) nagyműveltségű, tudomány és művészet iránt fogékony hölgy, a kinek fényes udvartartása Rottenburgban, a Neckar partján a lovagköltészet és a kihaló félben levő lovagvilág egyik utolsó menedékhelye volt, sokféle irodalmi összeköttetést folytatott. Még sokáig élt emléke (Fräulein in Oesterreich) a népnél.

VI. Albert ezüst fillére. A linczi Francisco-Carolinum múzeum éremgyűjteményéből.

Felső-Ausztria megint visszaszállott Frigyes császárra. Az ő harmincz esztendei uralkodását az engedetlen vazallusok küzdelmei, a cseh nemességnek a Dunáig való portyázásai s Alsó-Ausztriának a magyarok által történt meghódítása jellemzik. A birodalomban való hosszas ide-oda költözködései után Frigyes császár 1490-ben állandóan Linczben telepedett meg, melyek pusztuló várát fölépítette. Halála, mely 1493 augusztus 19-én következett be, új korszak kezdetét jelzi.

A polgári elem Felső-Ausztriában a múlófélen levő középkornak csupán csak utolsó szakában jutott jelentőségre. Az öt régibb városhoz még Gmunden és Vöcklabruck járúlt. Mint másutt, eredetileg itt is a kereskedést űző polgárok, a nemzetségek kezébe volt letéve a város kormányzata. Ezek közűl választatott a bíró és a tanács; a biró szabad választása a fejedelmek egyik későbbi ajándéka. Kereskedelem és ipar szigorúan el voltak különítve. Árú lerakodó jogok és az útkényszer szaporította a steyri és freistadti polgárok keresetét. Lincznek és Gmundennek megvolt az a joga, hogy bizonyos határon belől az urfahri és traundorfi lakosok ne űzhessenek ipart vagy kereskedést. A kirchdorfi és weyri kaszakovácsok a nyers vasat csak Steyren át kaphatták.

A városoknak meg volt engedve a Zeyringen át vezető úton Velenczével kereskedést folytatni, a vidéki lakosságnak azonban nem. A Dunán és az útakon állított számos vámok a kereskedelmet a fejedelem és a földesúr zsebe javára sokfélekép megsarczolták. A czéhek pontosan meghatározták minden mesterség és egyes mester jogosítványait; a készített iparczikkek gondos megvizsgálása a vevőt óvta meg károsodástól. Mindezen előjog és korlátolás növelte a középkorban a polgárság jóllétét, melyet csak a XVI. században a forgalom változott útiránya, a fokozódó katonai terhek s végűl az egyházi mozgalom visszahatásai szállítottak le.

A szellemi műveltség ez időben nem volt többé a papság kizárólagos birtoka; a humanismus már szélesebb rétegekbe elhatolt, a bécsi főiskola legjelentékenyebb tanárai Felső-Ausztriából származtak, így Gmundeni János (elhúnyt 1442) az első naptár szerkesztője, Payerbachi György (elhúnyt 1461), Regiomontanus és Copernicus előzője, a klasszikusok első magyarázója; Stabius János Steyrből (meghalt 1522), Miksa császár titkos iródeákja. A városokban és mezővárosokban már a XIV. és XV. században állottak fenn iskolák.

Az új kor küszöbén Miksa császár áll, ki örökös országai laza kapcsolatát középponti kormányzat alkotásával akarta szilárdítani. Noha intézményei, példáúl az 1501-ben Ennsben az öt alsó-osztrák tartomány részére alkotott országos kormányzat, nagyobbára mulékonyak voltak, mégis magokban hordották már a jövendő fejlődés csiráit. Ő alatta a római jog az elméletben, azon országos igazságügyi szabályzatban pedig, a melyet utóda Ferdinánd 1559-ben Felső-Ausztria számára kiadott, a gyakorlatban is uralomra jutott. Ellenben azon országgyűléseket, melyeket a császár pénzszükségletei gyorsabb kielégítése czéljából tartott, a rendek arra használták fel, hogy a hadviselés jogát a magok akaratától tegyék függővé. A királynak az 1594-iki örökösödési háborúban való részvétele felső-Ausztriát Mondseevel és Ranariedllel gyarapította. Linczben 1501-ben fejezték be az első dunai híd építését.

VI. vagy szelid Albert főherczeg és neje Mechthildis. A Habsburg-háznak a bécsi cs. és kir. Ambrasi-gyűjteményben levő családfája után, Primisser Alajos kőnyomata 1820-ból.

A welsi fejedelmi várban esett halálos betegségbe Miksa császár s Resch karthausi szerzetes mutatta meg neki „az üdvösség útját” (1519 január 12).

A reformáczió hullámcsapása már éreztetni kezdé magát, mikor Ferdinánd főherczeg Linczben lakodalmát ülte. Anna magyar királyi herczegnővel (1521 május 26). Az új uralkodó ugyanazzal a szigorral, melylyel a rendek abbeli kisérletét meghiúsította, hogy hódolatukat föltételektől tegyék függővé, el tudta nyomni az ököljogot is.

De a szellemek harczát a vallásos élet mezején nem birta megállítani. A mozgalom először a nemességet és a városi lakosságot ragadta magával. A Landeshauptmann fiát, Jörger Kristófot, Luther tanította, ugyanannak édes anyja pedig levelezésben állott a reformátorral; a Schaunbergi grófok, a Starhembergi, Trauni és Scherfenbergi urak korán Wittenbergára irányozták szemöket. Waizenkirchenben Keyser Leonhard a Luther szellemében tanított, s utóbb, mikor bajor területen elfogták, Schärdingben máglyán halt meg (1527). Az ország fővárosában Freisleben Leonhard iskolamester kiadta Bugenhagennek egy művét; a házaló könyvárusok mindenütt röpiratokat, gyalázó- és gúnyiratokat s verseket terjesztettek s Gmunden és Enns hamar meg lőn nyerve az új tannak. Különösen Steyrban talált az jól előkészített talajra. Itt már száz évvel azelőtt nagy számmal éltek a waldensi tan hívei (1395-től 1397-ig) s a huszita propaganda által táplálva, ez a tan a homály óvó leple alatt állandóan fenmaradt. Patrizius mezitlábas barát már 1520-ban épen úgy hirdette az új tant, mint öt évvel később Calixtus frater. Mondseeben több szerzetes kivetkőzött a rendből és Garsten klastromot Steyr az első evangelikus lelkésznek adta át.

A várkastélyokból és a városokból az evangeliumi szabadság híre elhatolt a parasztok közé, kik együgyű fővel igájok könnyítését, sőt teljes felszabadításukat reménylették tőle. Mert a jobbágyok megterhelése folyton folyvást fokozódott; néha a katonai szükségletek emelkedése okozta azt, de néha az urak önkénye.

Salzburgban a parasztok föllázadtak uraik ellen s megszállották (1525. május 31) Strasswalchent és Mondseet. Erre a kammeri, kogli és frankenburgi jobbágyok összesereglettek, hogy a rájok kényszerített terheket lerázzák magokról; sőt már azt is beszélték, hogy ezután semminemű felsőbbségnek nem engedelmeskednek; st.-georgeni polgárok és parasztok fegyvert fognak, félreverték a harangot, megütötték a dobot s az egész Attergaut fölkelésre birták. A világi rendeknek egy fölhívása csak olajat öntött a tűzre, a rendi kiküldöttek elűzettek. Az attergauiak és huszonhét plébánia területe szövetségre léptek egymással. Bayr János választatott paraszt-kapitánynyá. Ezerkétszáz fegyveres elpusztította Garsten környéket s a Pyhrnen át való összeköttetést elzárta.

Azt a határozott utasítást, melyet a főherczeg a hadjárat megkezdése tárgyában kapitányának Schifernek adott, valamint a nemesi fölkelés zászló alá rendelését nyomon követte a huszonhét fellázadt plébániaterület önkénytes meghódolása; három héttel később – augusztusban – az Attergau meg volt hódoltatva s le volt fegyverezve. A vezetőket csupán pénzbirsággal büntették s még a parasztszövetség – Bundschuh – legfőbb kapitánya is megválthatta életét kétszáz forinton. Az első parasztzendűlés le volt csillapítva, de az elégedetlenség folyton megmaradt s a földesurak sokféle önkénye által tápláltatott. Egyelőre azonban külföldről fenyegette veszély az országot. A török Bécset ostromolta (1529) és pusztító csapatai az Ennsig portyáztak; három év múlva a fosztogató hadak újra megjelentek, Stadlkirchent és Dietachot fölperzselték, sőt Faglenz és Weyr völgyébe is török rablók nyomúltak, de a népfölkelés megsemisítette őket.

Kremsmünster a reformáczió korában. Kaiser M. F.-től

E közben az új evangelium az ország nagyobb részét meghódította. A lovagok és urak a plébániákat, a melyek kegyuraságuk vagy hatóságuk alatt állottak, prédikátorokkal töltötték be és az alapítványokat magukhoz ragadták. Ha itt-amott a fejedelmi hatalom védelme alatt egy-egy katholikus pap megtartotta is elhagyatott egyházát, a község maga a várak kápolnáiba özönlött, hogy „Isten igaz igéjének” előadását s a „pápai bálványimádás” ellen való kifakadásokat mohó vágygyal hallgassa. A katholikus papságnak még ama csekély töredéke is, mely a passzaui püspökségtől kapta a fölszentelést, nagyobbára házas életet folytatott, a katholikus szertartásoktól tartózkodott s két szín alatt osztotta az úrvacsorát.

Már az öt alsó-osztrák tartomány gyűlése 1556-ban „Isten igazi, tiszta szavát, emberi hozzátétel nélkűl” követelte Ferdinándtól. Habár a király ragaszkodott azon elvhez, hogy az alattvaló köteles magát a felsőbbség vállalásához tartani, mégis mellőzte a kényszert s megengedte a kehely használatát. II. Miksával az új hit híve jutott a trónra. Mikor a felső-ausztriai rendek azt kérték, hogy ugyanazon kedvezményben részesűljenek, mint az alsó-ausztriaiak, a császár 1568. deczember 2-án megengedte, hogy a két felsőbb rend jobbágyaival együtt szabadon gyakorolhassa vallását az ágostai házaiban, valamint a kegyuraság alá tartozó összes templomokban. A hét város hasonló kérelmét a császár elutasította; de eltűrte az ágostai hitvallás tényleges gyakorlását, mely immár az egyházi rendek tulajdonát tevő mezővárosokra és falvakra is kierjedt. De azért a nem-nemes ember vallásszabadságáról szó sem lehetett; a protestáns urak a magok jobbágyai irányában épen oly szigorún követelték a jus reformandi-t, mint az ország fejedelmei.

Miksa még egyéb kegyelmében is részeltette a rendeket. Megengedte, hogy az elhagyott minorita-klastromból országházat építsenek (1566–1670); a „Verordnetencollegium”-ban rendi végrehajtó közeg létesűlt, mely a mostani országos bizottsághoz hasonlított; a rendi iskola elhelyezésére a két felső rendnek átadta 1566-ban Ennsben az elhagyatott minorita-zárdát s az evang. istentisztelet gyakorlására hallgatólag átengedte a minoriták templomát Linczben.

II. Rudolf császár 1578-ban Linczben a hódolat alkalmával metagadta a rendektől vallásszabadságuk irásbeli megerősítését; a linczi polgárság utasíttatott, hogy ne hanyagolja el a kath. istentiszteletet s engedelmeskedjék a plébánosnak. Ellenben a hét város szövetkezett, hogy támogatja egymást és el nem áll az evangeliumi tantól. Nem is sikerült sem az evang. istentiszteletnek a városokban való megszűntetése, sem az Orbán passzaui püspök által a vidéken a Miksa-féle engedmény érvényességének körén kivűl megkisérlett ellenreformáczió. Ennsben elűzték az újonnan kirendelt kath. lelkészt, Sierningben pedig a mesteremberek összecsoportosúltak; Windischgarsten völgyében a prédikátort fegyveres erővel vezették be a templomba és a spitali zárdától megtagadták a bért és a szolgálatot. A Mühlnegyedben Rohrbach és Aigen mezővárosok a schlägli préposttal veszekedtek s a háborgók nem voltak híjjával a lovagok és urak jóindúlatának.

A helyzet a végletekig feszált. Windberg melletti St.-Péteren megkezdődött a nagy parasztlázadás. A hívek erőszakosan elűzték a kath. papot; ugyanez történt Waldkirchenben és Rohrbachban. Pátenssel küldte ki a főkapitány az ország biráját Rohrbachba; ez azonban maga is csak ügygyel-bajjal menekedett meg a felbőszűlt parasztok elől. Ezek fegyverben maradtak, százankint, ezrenkint barangolták be Mühlnegyedet s a kath. plébánosok helyére evang. prédikátorokat ültettek. A mezővárosokat jó szóval vagy erőszakkal kényszerítették a csatlakozásra.

A felső-ausztriai rendek fizető bárczája 1605-ből. A linczi Francisco-Carolinum múzeum éremgyűjteményéből.

Egy császári rendelet meghagyta a prédikátorok eltávolítását, megtiltott minden csoportosulást s a jogosúlt panaszok orvoslását igérte. Rendi vizsgáló bizottság választatott s Perger udvari ügyész küldetett ki, hogy átvegye a panaszokat. Ekkor a parasztok kereken kimondották abbeli szándékukat, hogy nemcsak a pápistákat kergetik el, hanem minden kolostort és várat is szétrombolnak. A Hausruck-negyedben Peuerbach kegyetlenűl elnyomott jobbágyai fegyvert fogtak (1595) evang. vallású földesurok, Hohenfeld Ákos ellen.

A mozgalom október 3-án kezdődött Neukirchen am Walde környékén. Waitzenkirchent a zendűlők megszállották s Peuerbach mezővárost csatlakozásra kényszerítették. Doppler Lázár és Hengstberger voltak a vezérek.

A sebtiben kiküldött rendi bizottság semmit sem végezve hamar visszavonúlt; a parasztok kijelentették, hogy azért gyűltek össze, hogy minden újítást megszűntessenek s panaszlevelet szerkeszszenek a császárhoz.

Későn határozták el a rendek, hogy karddal támadják meg a fölkelőket. Eferdinget bevette ugyan a helytartó, Greinburgi báró Löbl János Jakab, s Starhemberg Gotthard is szétugrasztott egy sereg parasztot. De Polheim Weikhard országos hadvezért a parasztok Neumarktnál megrohanták s megszalasztották.

A rendek már azt hitték, hogy a zendűlők Linczig nyomúlnak; a várat fölszerelték, a helyőrséget szaporították. De a lázadók, noha a Traun-negyedbeliek is hozzájok csatlakoztak, egységes vezetés hiányában nem zsákmányolták ki győzelmüket. Sőt még ők kértek fegyverszünetet s szabadon bocsátották foglyaikat. A császári bizottság megkezdé a parasztok megidézését és kihallgatását. A zendűlés kialvó félben volt, midőn egyszerre a hamu alatt parázs újra lobbot vetett.

Arra a hírre, hogy kivégeztek két jobbágyot, kik a steyri várgrófot fejszével fenyegették, a Traun-negyed újra fegyvert fogott. Tasch György pettenbachi korcsmáros és Gundendorfer János („Salig”) kiesenbergi paraszt állott a mozgalom élére. 1596 deczember 1-én Steyrt fogták körűl a lázadók, kik Alsó-Auszriából ötezer paraszttal szaporodtak. De a városi tanács nem bocsátotta be őket, mire a nagy hideg miatt szétoszlottak s pár hét múlva a nyugalom mindenütt helyre állott.

A császár 1597 május 8-án válaszolt a parasztok panaszlevelére. Meghagyva a fegyver kiszolgáltatását, a templomok visszaadását, a predikátorok elűzését, a robot munkát tizennégy napban állapította meg s a jobbágyság panaszai akként orvosoltattak, hogy a császár a földesurak követeléseit mérsékelte. Ellenben arra a kivánságra, hogy az ágostai hitvallás szabad gyakorlást nyerjen, Rudolf nem is válaszolt.

Starhemberg Gotthard vezetése alatt a rendeknek egy csapata bejárta az egész országot s visszaállította a nyugalmat; a vezetőket – szám szerint huszonkilenczet – elfogták, és Starhemberg rögtönitélőbiróságilag felakasztatta őket, házaikat pedig fölégette. Tasch és Salig is elfogattak s fejöket a bakó pallosa vágta le.

A sokáig elhúzódott zendűlés megadta az alkalmat arra is, hogy a medréből kiáradt egyházi mozgalmat gátak közé szorítsák s a prédikátorokat eltávolítsák. Steyrben bezárták a gymnasiumot, Linczben a szabad vallásgyakorlatot az országházban nyomták el s a rendi iskolát feloszlatták; Scherer jezsuita sikerrel működött a katholikus térítés érdekében. A sóbányavidék munkásainak ellenállását salzburgi katonaság segélyével megtörték. Csakhogy Löbl János Jakab helytartó halálával az ellenreformáczió újra megbénúlt, a pénzbirságok papíron, a passzaui egyházmegye plébániái a nemesség kezén maradtak.

A Rudolf császár és Miksa főherczeg közti testvérviszály a rendek teljes túlsúlyára vezetett. Hódolat előtt vallásszabadságot követeltek a városok és mezővárosok számára is. Schwertbergi Tschernembl György Erasmus tanácsára 1608 augusztus 30-án az egész országban megnyitották a protestáns istentiszteletet és az evangelikus iskolákat, birtokba vették a linczi várat s letették a helytartót. A visszaállított rendi iskolában működött Megiser Hieronymus történetiró és Kepler János csillagász, a ki a világ összhangjáról szóló nagy művét Linczben tette közzé s ott fejezte be a Rudolf-féle tabellákat.

Midőn Mátyás késedelmeskedett, a rendek az alsó-ausztriaiakkal Hornban szövetségre léptek; a magyarok támogatását is keresték, sőt Szászországhoz, Pfalzhoz és Württemberghez is folyamodtak. Ekkor (1609 márczius 16) Mátyás megengedte a vallás gyakorlatát a rendeknek az ő felekezetökhöz tartozó összes jobbágyaik számára.

Majdnem védtelen állapotban lepte meg az országot 1610 végén a passzaui hadi nép betörése. Rudolf császár a cseh koronát is elvesztette (1611). Mátyás császár a linczi gyűlésen (1614) hasztalan igyekezett az országgyűlések bizottságaitól pénzt szerezni egy állandó hadsereg állítására; a felső- és alsó-ausztriai rendek azzal vádolták a császárt, hogy az ő harcziassága idézte fel a török veszélyt. A prágai forradalmi mozgalmak (1618) után a rendek a Dunát Engelharts-zellnél elzárták s nem akarták Buquoy gróf császári hadvezért Magyarország felé átereszteni; követek mentek a protestáns unio minden fejedelmi udvarához meg Hollandiába. A rendek állandóan érintkeztek a csehekkel s Mátyás halála után végképen csatlakoztak a cseh confoederatióhoz, az országot a saját igazgatásuk alá vették s II. Ferdinándtól megtagadták a hódolatot mindaddig, míg kiváltságaikat meg nem erősíti. Részt vettek a Bécs ellen intézett kombinált támadásban s ragaszkodtak a cseh szövetséghez akkor is, mikor a csehek Ferdinándot a tróntól megfosztották; még az erdélyi fejedelem segélyét is kikérték.

A Habsburgok trónja ingadozni kezdett. E veszély idején Miksa bajor herczeg harminczezer emberrel megjelent az ország határán. Hasztalan gyűjtötték zászló alá a rendek a parasztokat s küldöttek követeket Csehországba segélyért; a liga hadseregének előcsapata szétugrasztotta a parasztságot s rohammal bevette Aistersheimot; 1620 augusztus 4-én Miksa bevonúlt Linczbe s augusztus 20-án fogadta a rendek kényszerített, ideiglenes hódolatát. Gróf Herberstorf neveztetett ki helytartóvá, ki ép oly félelmetlen mint hű ember volt s megtartotta az országot a császárnak. De ezt a kiváló érdemét nagyon csorbította azzal, hogy kegyetlen szigorúsága, melyet a hódítottnak tekintett ország iránt tanúsított, valamint hadi népének féktelensége, melynek nem is igyekezett határt szabni, okot szolgáltatott a parasztságnak, hogy fegyvert fogjon a tűrhetetlen járom lezárására.

A fehérhegyi csata a rendek végső reményét is megsemmisíté arra nézve, hogy hatalmukat visszaállítsák. a legbűnösebbek fogságra vettettek. Tschernembl, Jörger Helmhart, Geymann és Ungnad a cseh táborba menekűltek. Felső-Ausztria zálogba adatott a bajor herczegnek hadi költségei fejében s ötezer lovas és gyalog katona maradt az országban, kiknek élelmezése is reá nehezedett.

Az augsburgi birodalmi végzemény határozataira támaszkodva a császár megkezdette az Ennsen túli országban a vallásegység visszaállítását. Trombitaszó mellett hirdették ki 1624 október 4-én a császári rendeletet, a mely minden protestáns papnak és iskolamesternek meghagyta, hogy nyolcz nap alatt eltávozzék az országból. A plébániákat katholikus papokkal töltötték be, Steyrben, Linczben, Ennsben katholikusokat neveztek ki polgármesterekké s birákká. Zwischwaldenben (Frankenburg) 1625 május 11-én e miatt zendűlés tört ki; a papokat és káplánokat fenyegették, Neukirchen, Vöcklamarkt, Gampern és Pöndorf helységekben félre verték a harangot s a császári tisztartót várában ostrom alá fogták.

A helytartó május 15-én ezerkétszáz fegyveressel és három ágyúval Frankenburgba érkezett. Az öt lázadó plébániaterület egész parasztsága a nagy hársfa melletti haushami mezőre rendeltetett s a meg nem jelenőket halálbűntetéssel fenyegették. A megjelenteket a helytartó körűl fogatta s a legtekintélyesebbeknek kellett vállalkozásukért bűnhödniük. Az áldozatúl kiszemelteknek a haushami hársfa alatt egy fekete köpenyegen kellett egymással élet és halál fölött koczkát vetniök. A tizenkilencz közűl, kiket a koczka kijelölt, kettő még kegyelmet kapott, de a többit fölakasztották részint erre a hársfára, részint Zwischwalden, Vöcklamarkt és Neukirchen templomainak tornyára. Ez a jogsértő, kegyetlen eljárás a parasztok elkeseredését a legszenvedélyesebb bosszúvágygyá fokozta; a megindúlt parasztháborúban folyton a „véreb” Herberstorf kiszolgáltatását követelték a rendektől.

A rendek föltétlenűl meghódoltak a császárnak s térdet hajtottak előtte; október 10-én hirdették ki előttök a vallásügyre vonatkozó nyilt parancsot. Csak a régi, tősgyökeres uraknak és lovagoknak engedték meg személyökre nézve az evangelikus vallás gyakorlását, a köznépnek húsvétig vissza kellett térnie a katholikus egyházba vagy távoznia kellett az országból. Kutatták a nem-katholikus könyveket, az országos iskolát újra megszűntették s a tanügyet a jezsuiták kezére bízták – a linczi gymnasium az ő alkotásuk – a mondseei latin iskolát (1514-ből) és a kremsmünsteri gymnasiumot (1549) visszaállították. A polgárság külsőleg nagyobb részt visszatért a régi hitre, de a paraszt a megszokotthoz ragaszkodva, ellent állott a térítési kisérleteknek. A húsvéti határidő leteltével a makacsok házába katonaságot szállásoltak be s minden ellenkezést nehéz pénzbirsággal fenyítettek; fosztogatás és gyújtogatás mindennapos volt a katonaság részéről.

Enns 1626-ban. A Tanácsházában levő festmény után, Kropf Miksától.

A bajor katonaság a Cseh-erdőtől a Hausruckig volt elszállásolva, s a katonaság zsarolása szikrát dobott a nyitott puskaporos hordóba. Ugyanis egy verekedés alkalmával a sanyargatott szállásadók agyonverték kínzóikat. a parasztság 1626 május 17-én tömegesen fölkelt a Duna balpartján a „Iapellerwinkel”-ben, a jobb parton az „Im Walde” vidéken; a St.-Agatha melletti müni korcsma lett a felső-ausztriai Rütlivé. A májusi éj homályában siettek a küldöttek házról házra s fegyverre hívták a népet a bajor zsarnokság lerázására, az apák hitéért való küzdelemre.

A fölkelést Fadinger István vezette, ki ifjabb éveiben húzamosan katonáskodott. sógora, Zeller Kristóf, a müni korcsmáros május 17-én reggel a Mühl-negyed tizennégy plébániájának élén állott. Egyetlen egy napon hatezer paraszt fogott fegyvert. St.-Agathából és Neukirchen am Walde-ból, két csapatban, baltával, lándsával, alabárddal és buzogánynyal fölfegyverkezve nyomúltak előre május 19-én, hogy Aschachot és Eferdinget, Grieskirchent és Galsbachot hatalmukra kerítsék s az ottani fegyverraktárakat kiürítsék. Május 20-án Peuerbachot rohammal bevették, a katholikus papot és a helység biráját agyon verték.

A lázadás híre a helytartót készűletlenűl találta, de azért gyorsan eltökélve magát, nyolczszáz gyaloggal, száz lovassal és néhány tábori ágyúval a parasztok ellen vonúlt. Kisérte a hóhér is lánczczal és kötéllel. Peuerbach előtt, mely a lángok martaléka lett, Herberstorf egy csomó parasztra akadt s rájok szegezte ágyúit. De e perczben a parasztoknak egy lesben álló csapatja az erdőből előtört s a katonaság felét agyonverte. Herberstorf maga is csak nagy ügygyel-bajjal menekűlt meg az elfogatástól.

Fadinger ekkor fővezérré kiáltatott ki. Ép oly merész, mint ravasz ember volt, a ki a lázadást szervezni is tudta; minden negyedbe kapitányokat, bizottságokat, élelmező mestereket és tábori iródeákokat rendelt s előre megállapította a vészjelző, valamint a menedékhelyeket. Weibernnél állandó tábort alakított, hogy az ország határát Bajorország felé fedezze. Itt volt egyszersmind a tartalékhad is. A Dunát lánczczal elzárták. A helytartó veresége után villámsebesen terjedt a lázadás minden irányban.

A fekete parasztok, a katonáktól annyira rettegett „Waldteufel”-ok, „szent serege” azután Lambach, Vöcklabruck és Gmunden felé nyomúlt; csak Mondsee maradt nyugodtan, meg Neustift lakossága, mely megtagadta a csatlakozást.

A fősereg május 24-én vonúlt be Welsbe. Május 28-án Fadinger a kremsmünsteri zárda császári termeibe szállott meg s három nappal később fényes bevonúlását tartotta Steyrba, mely – akkor az ország legnagyobb városa – az előcsapatot önkénytesen bebocsátotta. Freistadt és Enns körűlkeríttetett, Otensheimban Zeller Kristóf ütötte fel főtáborát s portyázó csapatokat küldött egész Urfahrig. Lincz körűl a parasztok őrtüzei lobogtak.

Fadinger és parasztjai junius 24-én kibontott zászlóval jelentek meg a linczi császári várkastély előtt s fölkérték a rendeket, szolgáltassák ki a helytartót, adják át a várost, vagy pedig az egész lakossággal együtt költözzenek el. A tagadó feleletre a parasztok hatalmokba kerítették a hajókat; Herberstorf viszont felgyújtatta a hídat s a katonákat és polgárokat a várfalak védelmére rendelte.

Lincz 1597–1610 közt. Kaiser M. J.-től

Június 28-án Fadinger körűllovagolta a belvárost, miközben a katonák rálövöldöztek; lovát kilőtték alóla s egy golyó a lába szárát fúrta át. Sulyosan sebesűlve vitte el kisérete, de pisztolyait és kardját a kitörő katonák prédáúl ejtették. A vár és város terv nélkűli megrohanása a támadóknak nagy veszteséget okozott. Június 30-án a külvárosok felgyújtattak, másnap pedig Freistadt árulás által a lázadók kezébe jutott, kik Ennset is lövöldözték. Beteg ágyán Fadinger Steyrt tűzte ki a rendekkel való alkudozások helyéűl s a dán király egy küldöttét is fogadta. De már július 5-én nehéz sebeiben meghalt.

Halálával a szerencse elszállott a parasztok zászlaitól. Utóda Zeller Kristóf ügyetlen, nyers ember volt s már július 18-án elesett a bajor katonákkal vívott ütközetben, kiknek sikerűlt ágyút és eleséget szállítani be az éhező Lincz városába. Wiellinger von der Au Ákos lovag lett a parasztok főparancsnoka, kinek minden más képesség híján még személyes bátorsága sem volt. Július 21-én éjjel elrendelte a rohamot s egy résen át hatszáz paraszt nyomúlt be a városba. De mindnyájan lekaszaboltattak, kivéve negyvenet, kiket Herberstorf önként visszaküldött a parasztok táborába.

E közben Löbl Kristóf János császári ezredes vezetése alatt segély érkezett. A császár pátensben szólította fel a parasztságot, hogy adja elő panaszait a kirendelt bizottságnak, időközben pedig békén maradjon. De katonai intézkedéseket is tett s bajor segélyt kért. A helytartó elmozdítására szintén felhívta a bajor választót, ki azonban e kivánságot nem teljesítette.

A parasztok elhatározták, hogy Lincz megszállásával befejezett tényt teremtenek. Július 29-én újra megkezdték a rohamot; iszonyú küzdelem támadt s csak mikor ezer emberök elesett, fúvattak visszavonúlót az ostromlók. E közben Preuner ezredes Csehországból megérkezett. A parasztok mindenütt megverettek s augusztus végén Lincz alól is elűzettek. Hadi tanácsuk a dán királyhoz fordúlt segélyért; de a Mühl-, Machland- és Traun-negyed a császáriak kezébe kerűlt s csak a végletekig menő ellenállás hívei tartották még magukat a gmundeni, weiberni és eferdingi sánczokban.

A császári bizottság, melynek a parasztok átnyújtották panaszaikat bő leirását, most Ennsbe tette át székhelyét. Szeptember 11-től 18-ig fegyverszünet köttetett, mely időben idegen katonaságnak nem volt szabad az országba bevonúlnia. Bocsánatkérés s a vezetők kiszolgáltatása fejében általános kegyelem helyeztetett kilátásba. A meghódolt három kerület csakugyan bocsánatot kért.

De a bajor választó a császári biztosok tudta és akarata nélkűl épen ekkor kombinált támadással akarta a még mutatkozó ellenállást megtörni.

Szeptember 18-án Adolf holsteini herczeg és katonái Wesenurfahrnál partra szállottak s Neukirchenben (am Walde) ütöttek éjjeli szállást; a parasztok azonban éjjel rájok törtek s a herczegnek egy ingben kellett menekűlnie, míg harczosai nagy része leöletett.

Szeptember 19-én Lindlo tábornok is átlépte a határt Geiesbergnél, de másnap tizezer paraszt körűlfogta s teljesen tönkre verte. A zendűlés újra lobot vetett s az egész Hausruck-negyedben folyton jöttek-mentek a hirnökök s kongott a vészharang.

Spat Dávid haibachi pék október 8-án átkelt a Dunán, föllázította a parasztokat, agyonverte az ott szállásoló katonaságot és Schläglt hamuvá égette; csak tizenkét nap múlva verték meg és fogták el Haslachnál.

Welset Löbl ezredes ügygyel bajjal tudta tartani, míg Lambachot ostrom alá vették a parasztok.

E válságot helyzetben Pappenheim Gottfried Henrik tábornok nyolczezer emberrel a császáriak segítségére küldetett. Löbl ezredessel egyesűlve november 9-én ütközött meg a parasztokkal, a kik halálra szántan támadtak s egész az ágyúkig törtek elő. A tábornok személyesen volt kénytelen ingadozó csapatait biztatni, mire két órai harczban a parasztok visszaverettek. Valami kétezer paraszt holtteste borította a castatért, de a császáriak vesztesége sem sokkal volt csekélyebb.

Pappenheim ekkor az ostromolt Gmunden fölmentésére sietett. A pórhad egy erdőben foglalt állást s zsoltárének hangzott az előnyomúló császári katonaság elé. Egyszerre a parasztok előtörtek s hatalmas rohamban, noha csupán kaszával, cséppel, buzogánynyal voltak fölfegyverkezve, visszanyomták a császáriakat a városba, sőt a bajor vértes-lovasokat is megingatták. Csupán négy órai küzdelem után verettek szét; négyezer paraszt maradt a csontmezőn.

Még két véres csata vívatott, míg a kétségbeesett pórnép ereje megtörött. Az utolsó csapat a Peuerbach körűli sánczokban tartotta magát. Löbl hada bekerítette a sánczokat, mire a lázadók vezetőiket átszolgáltatva, lerakták a fegyvert. A sánczok megsemmisítésével a parasztháború azután végleg befejeztetett.

Megkezdődött a megtorlás ideje. Végrehajtó bizottság küldetett ki; de a császár nem hagyta jóvá a helytartó azon indítványát, hogy a zendűlők vagyona elkoboztassék. A vezetők közűl tizenhatot lefejeztek, két parasztot felakasztottak, többeket kényszermunkára vagy pénzbírságra itéltek. Fadinger házát földig rombolták, Fadinger és Zeller holttestét kiásták s a hóhér bitófa alá ásta el a csontjaikat.

A rendektől a császár megvonta a szövetkezés, az országgyűlés összehívásának és a kormányzat kezelésének jogát; a két felső rend elvesztette a szabad vallásgyakorlatot; a parasztságra nézve a katholikus templomok és a katholikus iskolák látogatása kötelezővé tétetett. Ekkor a nemesi és a polgári rend evangelikus tagjai vándorbotot ragadtak s Steyr elvesztette régi nemzetségei egy részét.

A bajor választó másnemű kárpótlásért lemondott zálogjogáról s Felső-Ausztria 1628 május 1-én ismét visszajutott a császár kormányzatába. De a lezajlott szomorújáték iszonyúan elpusztította és inségre juttatta az országot. Lincz külvárosai fel voltak perzselve, Steyerben kétszáz háznál több állott üresen, Welsben csaknem ugyanannyi hevert romban. Sok mezőváros és kastély, falu és parasztház elpusztúlt. A pórnép kénytelenségből eljárt a templomba és a misére, de szívében protestáns maradt. Az elégedetlenséget táplálta a kivándorlottakkal való közlekedés, fokozta a sok nehéz katonai teher, főleg Wallenstein ezredeinek nyomása, fosztogatása.

Nürnbergnél 1632 nyarán a svédek szemben állottak a császári haddal; az ő föllépésök sikerébe vetették reményöket az elégedetlenek. Evangelikus prédikátorok lopóztak az országba, Greimbl Jakab titokban a Dunán túl és a Hausruckban hirdette „Isten igaz igéjét”. Sok ezeren tudták a titkot s megóvták a döntő pillanatig. 1632 augusztus 13-án ezerháromszáz paraszt hirtelen megrohanta Peuerbach mezővárost; Jurgovits tiszttartót elfogták és halálra kínozták. Ujra megkondúltak a vészharangok s a Hausruck fegyvert fogott. A Mühl-negyedbeli néppel titkos érintkezés folyt, s Nimmervoll István és Gruber Ábrahám vették át a vezetést.

Az országban nem volt katonaság s a rendek számára csupán az alkudozás útja maradt. De, mikor a svéd táborból segítséggel bíztatták a parasztokat, ezek támadólag léptek föl. Egy csapatjok megszállotta Aschachot, elzárta a Dunát, fölégette Eferding külvárosát, egy másik csapat pedig Wolfsecket és Vöcklabruckot foglalta el. Klauser, egy régi lázadó, háromszáz társával átkelt a Dunán s a zendűlést átterjesztette a Mühl-negyedbe. A császári tisztviselők és katholikus papok elmenekűltek, a templomokat és paplakokat kifosztották, míg végre Wallenstein két ezrede meg nem érkezett s a mozgalmat nehány nap alatt el nem fojtotta.

A vezetők iránt, kik nyiltan a svéd király párthíveinek vallották magukat, nem gyakoroltak kegyelmet. Huszonhatot ölt meg a bakó keze; a kevésbbé bűnösöket kényszermunkára itélték, az ellenreformácziót élesebbé tették. 1636-ban a parasztok még egyszer összecsoportosúltak, de ez volt a mozgalom végső fellobbanása. Szerencsétlenségeik hosszú sora meggyőzte őket a további ellenállás sikertelenségéről.

Városi tér Welsben. Wielemans Sándortól

A vallásos érzés gondos ápolása az új nemzedéknél befejezte a vallásegység visszaállítását, mi a régi emberöltőnél nem sikerűlt. De a katholikus szokások látszata alatt az evangelikus hitet vallók egy töredéke fenmaradt, míg a türelmi pátens meg nem engedte neki, hogy újra kilépjen a sötétből.

A század második fele jelentőségesebb eseményt nem hozott Felső-Ausztriára. A reggel rettentő zivatarait az alkonyat nyugalma követte. A vallásos viszály feledésbe merűlt, városok és falvak romjaikból új életre keltek.

Az új – XVIII. – század azonban megint háborúsággal köszöntött be. A spanyol örökösödési háborúban a katonai terhek ismét óriási nagyra nőttek s az országos fölkelés nem gátolhatta meg a bajor választó betörését és sulyos sarczolásait (1704). A barbár hadviselést azonban busásan megtorolták, midőn a császári csapatok megszállották Bajorországot. Az e miatt fellázadt bajor parasztok az Inn-negyedet is elpusztították. E mellett a pestis az egész országot ellepte, s a katonaság örökös átvonúlásai végett vetettek a jólétnek. Később az osztrák örökösödési háborúban úgy látszott, hogy Felső-Ausztria véglegesen Bajorországhoz csatoltatik. Károly Albert bajor választó 1741 szeptember 15-én bevonúlt Linczbe, hol a rendek meghódoltak neki. Taufkirchen Ádám gróf neveztetett ki helytartóvá. De a császári hadak már 1742 újév napján bekerítették Linczet, melyet az idegen helyőrség csakhamar átadott. 1743 június 25-én fogadta Mária Terézia férje kiséretében a rendek hódolatát. Csak az ő uralkodása alatt indúltak meg a nagy reformok.

A népfölkelés csekély hasznavehetősége miatt már 1744-ben országos ezred alakíttatott. Az 1748 október 9-ki pátensben a császárné állandó hadsereg alkotását rendelte el, mire a rendekkel kötött megegyezés örökre eltemette a népszerű, de értékét vesztett fölkelést. Ugyanekkor választották el először az igazságszolgáltatást a felsőbb forumokban a közigazgatástól s a politikai ügyek az 1749-ben alkotott cs. k. „Repraesentatió”-ra és kamarára ruháztattak át. Habár e hatóságot 1759-ben megszűntették s hatáskörét az országos középponti hivatallá emelt helytartóságra bízták, a rendek jogköre állandóan korlátolt maradt. A helytartó neveztetett ki a rendek elnökévé s ő közvetítette minden érintkezésöket az udvarral.

Az urbéri pátens mérsékelte a jobbágyok terheit, kiknek védelmére kerületi hivatalokat (Freistadtban, Lambachban és Steyrben, utóbb Riedben is) állítottak. Linczben főelemi iskola keletkezett, számos más népiskola támadt, Freystadtban kegyesrendi gymnasium nyittatott. Kremsmünsterben Fixlmillner Sándor apát (1749–58) fölépítette a csillagvizsgálót, melynek vezetői Fixlmillner Placidus, Koller Marián és Reslhuber Ágoston nagy névre tettek szert. 1778-ban kezdték meg az első sziklarepesztéseket a Duna örvényeiben.

A passzaui püspökséggel 1765-ben kötött szerződés adta meg a felső Mühl-negyednek mai határát, az 1779 május 13-ki tescheni béke pedig az Inn-negyedet egyesítette Felső-Ausztriával. Még 1779 őszén beútazta József császár az újonnan nyert területet.

II. József politikai és vallásos téren nagy mértékben folytatta a reformokat. A rendi képviselő bizottságot megszűntette s teendőit az országos kormányra ruházta át. Az országgyűlést nem hívta össze. Az 1783 ápril 20-ki pátens elrendelte a földadó szabályozását; az adóbehajtás 1789-ben vétetett el a rendektől. Az 1781 szeptember 1-sei pátens a földesurak és jobbágyaik viszonyát szabályozta. A népoktatást a császár a legbuzgóbban mozdította elő; külön kerületi tanfelügyelők neveztettek ki, számos középiskola alapíttatott, s a linczi tébolyda, szülő- és lelenczház ez időből való.

Az országház éjszaki kapuja Linczben. Kropf Miksától

Az 1781 október 13-ki türelmi pátenssel a császár a protestánsoknak megengedte a szabad vallásgyakorlatot. Még ugyanazon évben szervezkedett Gosauban az egyházközség, mire 1782-ben Goisernben, Ruzenmosban, Schartenben és Wallernben, 1783-ban Welsben, Neu-Kematenben, Theningben és Eferdingben hasonlóan hitközségek alakúltak. Felső-Ausztria elválasztatott a passaui egyházmegyétől s VI. Pius pápa beleegyezésével Linczben püspökség állíttatott (1784). A stola ügye rendeletileg szabályoztatott, számos új plébánia alapíttatott s némely templomok és kápolnák bezárása vagy lerombolása elrendeltetett. Számos zárda eltöröltetett, köztük az ősrégi mondseei is; a még megmaradt apátságokat, mint St.-florianit és kremsmünsterit állami felügyelet alá helyezték. Az eltörűlt klastromok vagyona a vallásalap alkotására fordíttatott.

II. Lipót császár eltörölte az új földadó-rendszert. A rendi alkotmányt is visszaállította (1790). Braunau, Schärding városok és Ried mezőváros fölvétettek a városok kuriájába.

Háborúsan kezdődött a század, fegyverzaj közt ért véget is.

A franczia köztársaság ellen alakított második koaliczió szerencsétlenűl járt. 1800 deczember 3-án az osztrák hadsereg Hohenlindennél megveretett s Vöcklabruckon és Lambachon át vonúlt vissza. Az előre nyomúló ellenséggel számos ütközet vívatott s Steyr lett Moreau franczia főparancsnok hadiszállása. A franczia hadsereg balszárnya deczember 21-én vonúlt a fele részében leégett fővárosba (ugyazon év augusztus 15-én a várkastély, az országház és a legrégibb városrész tűzvész áldozata lett) s a Traun túlpartjára hatolt. A steyri fegyverszünet – 1800 deczember 25. – egyelőre véget vetett a francziák további előnyomúlásának. Három hónapon át tartotta megszállva az ellenség az országot, mely nyolcz millió frank hadi sarczot kényszerűlt fizetni.

Az ulmi csapás után a francziák 1805 október 27-én lépték át az Innt. Az osztrákok ismét Lambachon és Steyren át vonúltak vissza. November 2-án Lannes tábornagy megszállotta Linczet, két nappal később Napoleon megérkezett. A tíz millió frankos hadi sarczot a rendek önkéntes kölcsön útján szerezték be. Csak 1806 márczius végén hagyták el a francziák az országot.

1808-ban császári pátenssel szervezték a honvédséget, mely Felső-Ausztriában tizenöt zászlóaljból (tizenkét ezer ember) állott. Noha begyakorlására rövid volt az idő, az 1809-ki háborúban e honvédség mégis emberűl megállotta helyét.

Az abensbergi és eckmühli ütközetek után Schärding bombáztatott s Napoleon Braunauban ütötte fel főhadi szállását. Massena, Davoust és Bernadotte hadtestei a Traun felé nyomúltak. Az osztrákok abba hagyták Lincz védelmét s az Ennshez igyekeztek eljutni. 1809 május 3-án a francziáknak a Traunon való átkelését Ebelsbergnél a honvédség és bécsi önkéntesek igyekeztek föltartóztatni. Déli tizenkét órától három óráig folyt a küzdelem, mely Hiller tábornok hadtestének visszavonúlását fedezte. A város kigyúladt, holttestek borították az utczákat, a házakban s mindenütt folyt a véres tusa, és Lenk tűzér bátor tette, a ki ágyújával iszonyú kárt tett az előnyomúló ellenségben, még ma is magasztalva említtetik. Linczet a franczia Vandamme tábornok megszállotta, de a Duna egész balpartján még folyton folyt a harcz az osztrákok és Napoleon szövetségesei közt.

Az 1809-ki schönbrunni béke széttépte Felső-Ausztriát. Egész nyugoti része Schlägentől a Dunánál kezdve Schwanenstadtig és az Atter-tóig Napoleonnak engedtetett át. A következő évben vette birtokba Miksa József bajor király e területet. A meghagyott résznek Alsó-Ausztriába való kebelezése csupán a rendek kérelmére maradt el. Az ország a legteljesebb kimerültség állapotában volt; az ellenség ismételt betörései, a folytonos csapatátvonúlások, az 1811-ki bankóczédulaválság s a fokozódó drágaság, a mely az 1816–17-ki években a rosz termés következtében hágott tetőpontjára, számos embert koldúsbotra juttatott. Csak lassan emelkedett a vagyonosság, mikor Napoleon bukásával kialudt a háború fáklyája.

Az 1816 ápril 14-ki szerződésben az elszakított területrész visszaszállt az országra s május 16-án már át is adatott. Salzburgot, mint egyik kerületet Felső-Ausztriába kebelezték s e kapocs csak 1850-ben bontatott föl. Ferencz császár kormányzata a nép anyagi jólétét előmozdította; a siketnémák (1812), a vakok (1824) számára rendelt emberbaráti intézetek is ő alatta keletkeztek. De a mostani gazdag műveltségi élet sok más kezdőpontja szintén amaz időbe ér vissza. A bécsi államlevéltár már akkor megnyilt Kurz Ferencz, a német-osztrák történetirás atyja († 1843) előtt, mikor más levéltárakat még légmentesen elzárva őríztek. St.-Florianban a történeti tudomány gondos ápolásra talált, valamint Kremsmünsterben is, mely utóbbi 1877-ben ünnepelte nagy érdeklődés mellett alapításának tizenegy százados évfordúlóját. A Francisco-Carolinum múzeum 1833-ban alapíttatott.

Az 1848-ik esztendő megszűntette a földesúri biráskodást és a régi rendi alkotmányt. Az 1848 július 24-ki általános rendi gyűlésen mondották ki a hagyományos rendek megszűnését. A mostani képviseleti alkotmány az 1861 február 26-ki országos rendtartáson nyugszik. Az országnak 1850-ben történt közigazgatási beosztása a régi negyedek határait megszűntette; az igazságszolgáltatás és a közigazgatás teljes elkülönítése 1868-ban vitetett végleg keresztűl.

I. Ferencz József császár atyai gondoskodásának Felső-Ausztria a reményen felűl való virúlás új korszakát köszöni nem csupán az anyagi, hanem a szellemi élet mezején is.

A kormány jóindúlatától támogatva, az ország fővárosa teljesen megifjodott, szűk határait áttörte s folyton terjed és növekszik. Welset a gabonaforgalom választotta középpontjáúl s Steyrben nagy fegyvergyárak alakúltak. Ried 1857-ben, Urfahr 1882-ben városi rangra emeltetett.

Az ország lakosságának vallásos és emberbaráti érzelmei számos kórház, nevelőintézet és gyermekkert alapítására vezettek. Legelöl áll e tekintetben Lincz városa, mely dicséretes buzgalommal önállóan teremtette meg a közkórházat (1868). A niedernharti országos tébolydát és a riezelhofi országos mezőgazdasági iskolát viszont az ország alapította.

Freystadtban és Riedben gymnasiumok állíttattak s a real-irányt a linczi és steyri főreáliskolák, a linczi kereskedelmi akadémia s más szakiskola alapításával fejlesztették. Sok hitelintézet működik az országban, az egyesűleti élet nagyszerű lendűletet vett tudomány és művészet, kereskedelem és ipar fejlesztése javára. A vasúti hálózat bevonta az országot a világforgalomba.

Ferencz József császár uralkodása a művelődés áldásait bőségesen árasztotta Felső-Ausztriára; a császár látogatásai Linczben (1879 és 1883) és Steyrban (1880 és 1884) élni fognak a hű nép hálás emlékezetében. Felső-Ausztria „boldog is, büszke is” reá, hogy szeretett császárja „nagy családjához” tartozhatik.

Bernt Rudolftól