Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Felső-Ausztria őstörténete

Felső-Ausztria őstörténete

A czölöpépítmények Wurmbrand Gundacker gróftól, fordította Váczy János.

A Mitterspitz és a Thorstein a Dachstein csúcsáról nézve. Simony Frigyes fényképi fölvétele után, Charlemont Hugótól.

Felső-Ausztria és Salzburg az ember őstörténetére nézve a czölöpépítkezés ama telepei által lett nevezetessé, melyeket először az Atter-tóban, azután tizennégy évvel később a Gmundeni- és Mond-tóban fedeztek föl. A czölöpépítmények azért kiválóan fontosak az európai ember élettörténetében, mert a tó fenekén levő iszapban mind az épen megmaradt, a mit ez előtt egy ezredévvel fából, durva bőrből vagy lenből készítettek, a mit a gabonafajokból termesztettek, a milyen állatokat tenyésztettek vagy elejtettek. Kiválóan teljes, minden legcsekélyebb részletében világos képet nyújtanak az egykori ősi lakókról a czölöpépítményekben talált ama leletek, a melyek a sekélyes tópartokból vagy a kiszáradt mocsarakból lassankint napvilágra jutnak.

A tófenékbe sűrűn egymás mellé vert s gerendázattal fedett czölöpök kör- vagy négyszög-alakú, káka- és szalmafedelű házikókat tartottak. A lakóhely közepén tűzhely állott, azon készűlt az étel, míg körűlötte a család tagjai tanyáztak. A lakások mellett istállók voltak a házi állatok s éléskamrák a gabona és egyéb élelmi szerek számára. Sok ilyen házikó volt egymás mellett. A czölöpfalut hosszú hídak kötötték össze a szárazfölddel. A vízen azonban fatörzsből vájt s a mi úgy nevezett lélekvesztőinkhez hasonló csónakokon jártak-keltek.

Jóllehet a czölöpépítmények lakói kezdetben csak önkészítette kő- és csontfegyvereket s más efféle eszközöket használtak: nem csupán halászattal és vadászattal foglalkoztak, hanem földmíveléssel és állattenyésztéssel is. Ezen kivűl az iparban is volt némi képzettségük, a mely lehetővé tette rájuk nézve, hogy a legegyszerűbb szerszámokkal mindent elkészíthessenek, a mit egy ily megtelepedett nép életszükséglete kívánt. Voltak sokféle alakú és erős agyagedényeik, melyeket szabad kézzel formáltak és szabad tűzön égettek ki; volt orsójuk, csészéjük és poharuk szintén agyagból; használtak háncsfonatokat és köteleket, hímzett vászonszöveteket, kikészített bőrt, fából csinált kisebb edényeket, baltanyeleket, szarvas-szarú szerszámokat a talaj megmunkálására s kőbalták foglalványaúl vagy egyéb használatra; végre sokszor szinte csodálatos készítésű kőfegyvereket és hasonló eszközöket. A kovát, kovarczkristályt, obszidiánt nyíl és lándsa hegyévé, késsé és hántóvá alakították; a legkeményebb kőzetfajokat, mint a diorit, szerpentin, szarukő stb., szekerczének, baltának, vésőnek köszörűlték vagy pőrölylyé idomították. A keresztűlfúrt medve-, szarvas- vagy sertésfogakat ékszerűl használták ama szépen kisimított és átfúrt kőkorallok mellett, a melyeket többsorosan a nyakon s talán a fülben és az orrban is viseltek. Sőt még kőszénből készűlt ékszert is találtak; az Éjszaki-tenger borostyánköve azonban e korban csak elvétve fordúl elő.

A czölöpökön épűlt lakások a mellett, hogy egészséges és biztos tartózkodó helyek voltak, a közlekedést is könnyűvé tették. Különösen a mély tó ritkán vagy soha sem fagyván be, lehetetlenné tette, hogy nagyobb számú ellenség közeledjék a lakosokhoz, őket éjjeli támadással hirtelen meglepje és bekeríthesse, mert a tó a közlekedésnek folyvást nyitva állt. Könnyen elképzelhetjük, hogy a czölöpsorok, a melyek a tulajdonképeni telepeken kivűl voltak, mennyire megnehezítették még a csónakokkal való közeledést is, s az ekkép oltalmazott lakásokból való védelemnek csakugyan sikeresnek kellett lennie. Ha az ilyen benépesített tavon, a mint ezt majd mindenütt sikerűlt kimutatni, több különféle czölöpfalu volt: egyetlen tűzzel adott jel elég volt arra, hogy valamennyi szomszédot védelemre szólítson.

Czölöpépítményekből való fegyverek, szerszámok és agyagedények. Charlemont Hugótól

Ez a tapasztalás arra ösztönözte a lakosokat, hogy a hol efféle hajlékok biztosítására a természetes föltételek hiányzottak, ott mesterséges úton igyekezzenek azokat előteremteni. Így azon mocsarakat és ingoványokat, a melyek csak némely oldalról voltak megközelíthetők, fölkeresték; víziárkokat ástak, vagy épen szabadon álló kimagasló helyek körűl, melyeket a víz körűlmoshatott, árkokat és földsánczokat vontak, a mint ezt a kőkorbeli sánczépítményeknél többször találjuk. A lakhelyek kiválasztásánál azonban nem csupán az ellenséges megtámadásoktól való biztosság volt irányadó, hanem a táplálkozás ügye is, és ebben a tekintetben épen úgy, mint a közlekedés tekintetében, a felső-ausztriai tavak sokféleképen kedvezők voltak. A rengeteg őserdőkön keresztűl minden közlekedés rendkivűl nehéz és veszélyes, sőt majdnem lehetetlen volt. Mint mindenütt az olyan tartományokban, hová a műveltség még be nem hatott, a vízi útak képezték a természetes, mondhatni kizárólagos közlekedési vonalakat, a melyeken a bennszülöttek könnyű csónakokkal és tutajokkal közvetítették a tavak és a külvilág közti érintkezést. Ezért vannak e telepek leggyakrabban ott, a hol víz ömlik be a tóba vagy ki belőle.

A táplálkozást illetőleg amaz ősidőbeli halászoknak bizonyára sokkal több zsákmányt nyújtottak a tavak és folyók, mint jelenleg. A kőből és agyagból készűlt közönséges és verse-hálók, a csontból és kovakőből való halászgamók és horgok számtalan maradványai, a mellett a rendkivűli sok halcsontváz mellett, a melyeket a telepek alján felhalmozott konyha-hulladékokban találtak, a halászat kiterjedt űzéséről tanúskodnak. Épen ily gazdagok voltak az erdőségek és hegységek vadakban. A felső-ausztriai czölöpépítmények hulladékaiban a mostani, vagy legalább a középkori állatvilághoz tökéletesen hasonló állatok találhatók. Legtöbb maradványa van a szarvasnak, a melynek agancsait sokféle házi eszközzé idomították, aztán a vaddisznónak és az őznek. Zergét eddig még nem találtak, mint nem találtak jávorszarvast, bivalyt, bölényt és vadkecskét sem, mely utóbbiak Svájczban gyakoriak. Ugy látszik, hogy a barna medve is sűrűn előfordúlt, a melynek szemfogait a vadászok valószinűleg ékszerűl használták. A kutya, a melynek eddig itt nyolcz példányát találták, már akkor is mint hűséges társ kisérte a vadászt. Kisebb fajú volt, talán a mai vizslához hasonló, mely régebben jobban elterjedve, egy ősrégi faj képviselőjének látszik, s a melynek egy nagyobb fajtája a szamojédeknek most is a legfontosabb háziállata. Ilyen kutya azonban a vaddisznó- és medve-vadászatnál csak kevés segítségére lehetett a vadásznak, a ki sokkal inkább csellel, hurokvetéssel, vagy a vad elejtésével kivánta czélját elérni, mint nyilt harczban.

Az egész korszakra jellemzők a házi állatok, melyeket bizonyosan széltében tenyésztettek, s melyeknek eltartásánál az erdők tisztásaiban volt legelők ép oly fontos szerepet játszottak, mint Felső-Ausztria havasi rétjei. Innen magyarázható, hogy a czölöpépítmények telepeiben számosabbak a marha és sertés, mint a vadállatok csontmaradványai. Az Atter-tóban csupán egetlen marhafajt találtak. Gyakori példáúl a szelíd sertés, mely nem a vaddisznótól származott, hanem a melynek ősi faját a kiveszett urfai sertésekben kell keresnünk. Végűl háziállatok voltak még a kecske és a juh. Csupán a ló hiányzik, legalább az Atter-tó czölöpépítkezéseiben; de kimutatható, hogy már e korszakban használták. A hegyes vidékeken talán csak azért nem tenyésztették, mivel nem használhatták általánosan.

Czölöpépítményekből való fegyverek, szerszámok és agyagedények. Charlemont Hugótól

Hogy milyen gabonafajokat s házi növényeket termesztettek az Atter- és Mond-tavak gyarmatai: meg nem határozhatjuk, mivel a tó iszapjában e szerves maradványok megszenesedés nélkűl nem maradhattak épen, az eddig talált leletek közűl pedig égésnek egy sem mutatja semmi nyomát. Valószinűleg a megmunkált területek is egészen jelentéktelenek voltak. Azonban a svájczi czölöpépítkezésekhez tartozó, hasonló korbeli, kivált Robenhausenben talált leletek azt mutatják, hogy a búzát, árpát, kölest és lent már akkor termesztették; a rozs teljesen hiányzott, zab pedig csak a későbbi korban található először. A gabonát nagy kőlapokon kerekded kősulykokkal (gabnatörőkkel) s tehát nem a későbbi korba való, egymás fölött forgatott őrlőkövekkel törték meg s aztán az így megtört gabnát forró köveken sütötték kenyérré. Ilyen kenyérmaradványokat Robenhausenben még folyvást találnak. A czölöpépítmények ős népeit, hogy helyesen megítélhessük, ellentétben a később bevándorlott, nomád életet élő, harczias germán és kelta néptörzsekkel, a melyeknek hadjáratait a történelem tökéletesen elénk tárja, mint általában letelepedett, békés népet kell tekintenünk, mely nagy társaságokban élve, megmaradt kiválasztott helyén s a földmívelés fokonkénti fejlesztése és a házi állatok tenyésztése által a népesség szétterjedt, munkás osztályát képezte. A megtelepedés hosszú állandóságát bizonyítja az úgy nevezett műveltségi réteg, mely a lakóhely alatt a hulladékokból lassanként képződött s félméternyi, vagy még nagyobb mélységre sűlyedt be a tó iszapjába. A népesség elterjedtségéről pedig azok az ezer meg ezer czölöpök tanúskodnak, melyek a tófenék egész nagy darabjait ellepik, meg hogy ugyanazon tó mellékein igen sok telep van. Ezenkivűl azért mutatkoznak a czölöpépítmények valódi lakhelyeknek, mivel azokat, kezdve a tisztán kőkorszaktól, tehát amaz időktől, mikor Európában az ércz megmunkálása még teljesen ismeretlen volt, a bronz túlnyomó használatának őstörténeti korszakán át egész addig, mikor a rómaiak a történelemben először feltűntek, sőt gyakran még azon innen is, szakadatlanúl lakták. Nem évszázadokkal, hanem évezredekkel kell tehát a czölöpfaluknak ezen oly gyakori, a történetvizsgálók és régiségbúvárok előtt még csak nem régen is teljesen ismeretlen állandó betelepítés lefolyását számítani.

Az osztrák Alpeseken levő czölöpépítmények általában a kőkorszakból valók, jóllehet nemcsak egyes bronz tárgyak, hanem rézöntvények, sőt szórványosan rézből készűlt tárgyak is fordúlnak bennök elő. Mind ebből világosan kitetszik, hogy a kőkorszakbeli megtelepedett népségek kétségkivűl még akkor is tovább lakták a czölöpfalvaikat, mikor már keltogermán és fémismerő népek költöztek be e vidékre. Elsőben ezektől kapták csere útján a bronzot, ezektől tanúlták el s ezek alatt űzték később az ércznek úgy nyerése módját, mint földolgozását. Ebből magyarázható, hogy mind formailag, mind technikailag tökéletes bronzkészítmények találhatók a kőkorszakbeli műveltségi rétegben.

Az Atter-tavon, hol az osztrák-magyar monarchia legelső czölöpépítményeit találták, a következő telepek ismeretesek: a seewalcheni, aufhami, weyereggi, puschacheri, atterseei és kameri, melyekről részben csak annyit állíthatni, hogy csakugyan czölöpépítmények voltak, de tovább még nincsenek kiásva. Mindnyájan az említett községek szomszédságában vannak; de a czölöpök sehol sem láthatók. A legtöbb lelet Weyereggből, Seewalchenből és Puschacherból származik s ezek a cs. és kir. természetrajzi múzeumban őriztetnek. A Gmundeni-tavon, mindjárt a Traun kifolyásán felűl, tehát Gmunden helyén volt egy czölöpépítmény; a Mond-tavon pedig több igen jelentékeny és gazdag telepeket találtak és írtak le.

S most vegyük szemügyre a százakra menő kőszerszámokat, agyageszközöket, stb. Mindenek előtt, – hogy csoportok szerint haladjunk – a kovakő- és szarukőfegyverek tűnnek szemünkbe, a melyeknek anyaga legtöbbnyire helyi termék. E csoportban megkülönböztethetjük a fínom, élesre köszörűlt kovakő nyilhegyeket, továbbá a félkörben hajló késeket vagy fűrészeket és lándsahegyeket. Ha nem oly tökéletesek is, mint a belgiumi és dániai sokkal jobb kovából készűlt fegyverek, de sokkal szebbek, mint a rénszarvas- és mammuth-vadászoktól használt kovakő szerszámok. A töméntelen sok szarukőszilánkok, félig kész vagy rosszúl sikerűlt darabok, az elkészítés valamennyi fokán azt mutatják, hogy ezeket ott helyben készítették. Ugyanez mondható a kőbaltákról, kőszekerczékről és pőrölyökről is. Mind e balták szarvastülök-foglalványban voltak kézi használatra, vagy szurokkal és szíjjal voltak fanyelekre és fadorongokra erősítve, melyeket a mai balták módjára forgathattak. Harmadik fajtája a kőfegyvereknek a kőkalapácsok és kőgolyók. Valamint a szerpentinből és szarukőből való kőbaltákat előbb ütögették s azután köszörűkövön kézzel élesítették és csiszolták ki, épen úgy különböznek ezek az előbbiektől ama hengerded alakú nyél-lyuk által, mely a legnagyobb pontossággal volt kiszámítva és keresztűl fúrva. Ép ily ügyesek voltak a czölöpépítők mindenféle más szerszámnak csontból és szarvastülökből való elkészítésében is. Ez eszközöket részint a föld mívelésénél, részint az ipari foglalkozásnál, különösen pedig a szövésnél és a fazekas mesterségnél alkalmazták. Említésre méltó az ékszerűl szolgált fogak átfúrása. A faeszközökből természetesen nagyon kevés maradt fenn, mert a helyek, a hová kerűltek, nem kedveztek fönmaradásuknak.

Különösen érdekesek az agyagedények alakjai és díszítései. Legtöbbnyire már csak töredék-darabok jutnak napvilágra, csupán egy kisebb edények maradtak meg ép állapotban. De bizonyára jóval nagyobb agyagedényeket is használtak; ezt bizonyítják a vastagszélű, kovarczszemekkel bőven kevert, kissé kiöblösödő cserépdarabok. Az agyag általában kevésbbé tiszta, mindig homokkal kevert, külső alakja egyenetlenűl simítva s égetése tökéletlen. A fazekas korongja még teljesen ismeretlen volt. Ez az iparnak aránylag későbbi keletű segédeszközeihez tartozik, a melyek többnyire a rómaiakkal jutottak el ide. Daczára azonban e rosszúl alkalmazott alakoknak s a silány anyagnak: már akkor is felhasználták az agyag idomítható tulajdonságát díszítő minták formálására és mintázó kisérletekre. Az egymás fölé illesztett vonalak és pontok legkezdetlegesebb díszítéséből, melyeket a köröm vagy más hegyes eszköz nyomásával csináltak, származik a vonalok motivuma, melyek egyenesen, rézsútosan, fél vagy egész körben húzva, az előbb említett pontokkal együtt a geometriai és vonalas minták nagy változatosságára vezettek. A bemélyedések krétaporral töltettek be és fehérek voltak, míg maga az edény vörösesre vagy feketésre volt mázolva, a mi itt-ott még most is fölismerhető.

Ilyenekben nyilvánúlt a czölöpépítők forma- és színérzéke, s hasonló ízlés mutatkozik a szövési és fonási mintákban is, mint a melyek ugyanolyan vonalzatos ékítményűek voltak és ezeknek a színezése valószinűleg ugyanazon három alapszínre szorítkozott, mely a még kezdetleges, műveletlen színérzék sajátja. Ily műveletlen népektől annál kevésbbé tagadható meg egyszerűen a fémiparra való képesség, mivel néger törzsek is használják a vasat, indiánok a rezet. De a formailag tökéletes bronzművek előfordúlása e barbár korban oly meglepő jelenség, hogy ezeket máshonnan szerzett czikkeknek kell tartanunk, mert majdnem művészi idomuk van s még inkább, mert a bronz igen nehezen előállítható keverék, a melynek egyik szükséges fémét, az ausztriai tartományokban elő nem fordúló ónt, idegen helyről kellett idehozni. Máskép áll a dolog a látszólag bronz tárgyak után másolt rézeszközökkel, melyeknek agyagformái gyakran fordúlnak elő a czölöpépítményekben. Ezeket bizonyára az Atter- és Mond-tavak lakói készítették, mivel a fémmaradványokat tartalmazó öntő csészék az ottani czölöpépítményekben nagy számmal találhatók. E lakosoknak az idegen bronzkorbeli népekkel való összefüggése tényleg nincs tisztázva. Csak jelentéktelen csontváz maradványokat találtak az osztrák birodalomban, példáúl az Atter-tóban csak egyetlen tarkódarabot. Azonban egyebütt sem sok csontvázmaradványt leltek, mert a czölöpépítkezők halottjaikat a szárazon temették el.

Hallstatti leletek. Charlemont Hugótól

Ha az, hogy gabonafajaik voltak, mint példáúl az egyiptomival rokon búza, s olyan háziállatfajokat tartottak, melyek határozottan idegenek; ha e mellett az, hogy nephritből készűlt baltáik voltak, a melyeknek köve Indiára mutat, kétségkivűl hihetővé teszi, hogy távoli országokkal is voltak összeköttetéseik: ezzel még koránt sincs kimutatva, hogy az a nagy számú népesség, melyet a czölöpépítményekben egész Európaszerte elterjedve találunk, bevándorlott jövevény volt, valamint ugyanazon népességnek a kivándorlása vagy megsemmisűlése sem nyer nagyobb valószínűséget csak azért, hogy azt a népek mai egyvelegében többé nem tudjuk külön kinyomozni.

Hallstatti leletek. Szombathy Józseftől és Wurmbrand Gundacker gróftól, fordította Váczy János.

Épen úgy, mint az egyes mesterileg kidolgozott bronzkészítmények a kőkorbeli czölöpépítményekben, közvetetlenűl e korszak után jelennek meg Közép-Európában a bronzkorbeli népek, melyeknek műveltsége – ellentétben a kőkorbeli lakhelyekkel – majdnem kizárólag a sírokban s a halottal eltemetett egyéb tárgyakban ismerhető föl.

Ez új jövevények mindenben, a mi valamely népet jellemez, teljesen különböznek másoktól. Fegyverzetük, ékszerük gazdag volt szép bronzművekben, a melyek a legnagyobb gonddal voltak fínom érczlemezből kiverve, vagy bronz-drótból fonva, vagy utánozhatatlan szép formákban öntve; gazdag volt fegyverzetük aranyban, borostyánkőben és elefántcsontban. A vas használata e korszak kezdetén semmi esetre sem volt általános. Aranynyal ékeskedőknek, gazdag színű öltözetűeknek, harcziasoknak és pompázóknak képzeljük e jövevényeket, kik mind hódítók s mint a magasabb műveltség első képviselői jöttek e földre. A történelemben mint kelták szerepelnek s fenyegetőleg jelennek meg Olaszország kapuja előtt.

Hallstattban a Salzbergen ezelőtt negyven évvel egy nagy és gazdag temetőt fedeztek föl, melyet aztán rendszeres ásatásokkal aknáztak ki. Közel kétezer sír adott itt ama korról meglepő s majdnem tökéletes képet. Az eltemetés módja kétféle: a halottat vagy eltemették, vagy megégették. A megégetetlenűl eltemetett holttesteket ruházatukban, ékszerükkel, gyakran fegyvereikkel, különböző szerszámokkal, agyagedényekkel, stb. együtt helyezték kellőleg elkészített sírjukba. A föltalált csontvázakból itélve, az eltemetettek valamely nagy, erős s jól megtermett emberfajhoz számíthatók. A koponya röviden jellemezve: hosszú és keskeny (dolichocephal), kiálló tarkóval és keskenyebb, hátrahajló homlokkal. Az arcz hosszúkás, kimagasló orral, kissé előrenyúló (prognat) felső, kidudorodó alsó állkapocscsal és függőlegesen álló, nem előrenyúló pofacsonttal. Ez tehát ugyanaz a tipus, melyet – mivel a germán sírokban is előfordúlnak – germán tipusnak neveznek s a melyre nézve a nagy, szőke hajú, kék szemű germánok a legismertebb példát mutatják. De lehet, hogy a kelta népeknek is hasonló tipusuk volt. A halott megégetésénél az összegyűjtött maradványokat, mint a csontrészecskéket, a hamut s a megszenesedett testrészeket a sír fenekén kisebb rakásban helyezték el. Mind az előbb említett, mind a megégetett halottakat takaró sírok meglehetősen egyformán voltak szétszórva az egész temetőben.

Hallstattban kiásott tárgyak. Charlemont Hugótól

A fegyverek egy része bronzból, másik s pedig a nagyobb része vasból való. A támadó fegyverek lándsák, szekerczék, kardok és tőrök voltak. A lándsák a leggyakrabban előfordúló fegyverek. Kevés kivétellel mind vasból valók s kétféle alakúak: egyik, a gyakoribb, keskeny és hosszú, erős középgerinczczel, másik, a gyérebbik, széles lappal készűlt. A vágó fegyverek nem oly gyakoriak, mint a szúrók. Legnagyobb részüket a többnyire szintén vasból készűlt szekerczék teszik, melyek hosszúkás alakúak, de rövid élűek s könyökformára hajtott nyélhez való megerősítésre készűltek. A kardok közűl ugyan a legtöbb szintén vas, pengéjük azonban még a bronz-fegyvereket jellemző széles, sáslevélhez hasonló alakkal s többnyire egyenes irányban összefutó hegygyel bír. Az átlag kétélű pengék 60–100 centiméter hosszaságúak. Markolatjuk nagy, néha elefántcsontból metszett gömbben vagy bronz-fogantyúban végződik. Az imént leírt markolatú kardok és tőrök sem ritkák. Hüvelyük leggyakrabban fa, olykor bronzlemezű-pántba foglalva, vagy hüvelyvéggel ellátva. Úgy látszik, hogy kardot csak az előbbkelő férfiak viseltek. Védő fegyverek közűl nagyon keveset találtak, mivel ezeket – úgy látszik – a régi hallstattiak kevés figyelemre méltatták. A fej védelmére vert bronz-lemez-sisakok szolgáltak. Más védőfegyverek közűl csak néhány lapos váll-pántot és kerek hátvédő paizsokat leltek. Nagyon gyakori, még a szegényebben fölszerelt sírokban is található melléktárgy a homorú élű, hajlott hegyű kis vaskés. Sőt még csontnyelű bicsakok is fordúlnak elő.

Hallstatti vas- és bronz-szekerczék és tőrök. Charlemont Hugótól

Az ékszerek közűl mindenek előtt a széles, többnyire bőrre erősített, sokfélekép vert, vagy fínoman metszett, nagy részt geometriai díszítésű bronz-lemez-övek említendők, továbbá a még gyakrabban előfordúló, egyes lemezzel vagy számtalan bronz-gombocskákkal ellátott bőr- vagy háncs-övek. Ezeket a nők és férfiak egyformán viselték s pedig vagy rézsút a mellen és vállon, vagy a derékon, mint a hogy Tirolban még most is szokás, és részint kardszíjúl, részint a ruha összefogására használták. Összekapcsolásuk egyszerű horoggal történt, mivel öv-csattot még nem ismertek. Legsűrűbben előfordúlnak a ruha összetartására szolgáló, majd kivétel nélkűl bronzból készűlt hosszú hegyes tűk és kapcsok, mely utóbbiak a mai kapocstűk és melltűk módjára készűltek s nagyon sokféle alakúak. Leggyakoribbak az egy darab drótból való, szemüveg alakú kettős tekercs-fibulák, melyeket épen ezért hallstatti fibuláknak neveznek. Említésre méltó, hogy sok bronzékszernek arany lemezborítással adtak értékes külsőt; kisebb tárgyakat pedig néha egészen aranyból készítettek; az ezüstöt azonban sohasem használták. Fontosak még a nagy számban (több mint 200) talált bronz-edények. Fordúlnak itt elő situlák, azaz kúpalakú bő szájú vedrek, melyek egy vagy két fülűek, vagy fületlenek; továbbá hengerded, sodronyos bordájú cysták, széles, magasnyakú, kiálló karimájú öblös vázák; sokfélekép alakított talpú medenczék, tálak, csészék és merítő edények. Az agyagedények, melyekből majd minden sírban találtak 1–15 darabot, kivétel nélkűl szabad kézzel, fazekas-korong használata nélkűl készűltek, gyöngén vannak égetve és semmi máz nincs rajtuk. Alakjukra nézve vannak öblös urnák, fületlen vagy füles csuprok, kis talpú öblös csészék, széles szélű lapos tálak, egyszerű tányérok, stb. Jellemző, hogy mindezen sírleletek között semmiféle érmet sem találtak, valamint a situlákra nyomott jegyek kivételével semmiféle írási emléket sem.

Hallstatti bronz-ékszerek és kapcsok. Charlemont Hugótól

S ha már most egy tekintetet vetünk ezekre az alakokban és díszítésekben bámúlatosan gazdag leletekre, látjuk, hogy ezekben a jólléten alapúló s magasra fejlődött műveltség egészen sajátos módon kifínomúlt ízléssel, s a pompa és külső fény nagy kedvelésével párosúlt. Kétségtelen, hogy a Hallstattban lelt tárgyak legnagyobb része már nagyon előre haladott belföldi ipar eredménye, a melynek legkiválóbb ereje az ónból és rézből kevert bronz kovácsolásában és öntésében, továbbá a vas kiolvasztásában és földolgozásában nyilvánúl. E magasra fejlődött ipar mellett azonban nagyon feltűnő, hogy a képzőművészetet a lehető legalacsonyabb fokán találjuk. E sok és gazdag díszítményeknek legnagyobb része majdnem csupa geometriai elemekből van összetéve, melyek közé csak imitt-amott téved egy-egy esetlen utánzású kis ló, hattyú és emberi alak. Ugyanilyen kezdetleges jellegűek a kevés számban talált és fogadalmi tárgyaknak tekinthető plastikai állati alakzatok (többnyire bikák). Csak egyes tárgyak vannak, melyeknek előfordúlása Olaszországgal folytatott élénk s főleg sóval űzött kereskedelmi forgalomra mutat. Milyen volt ez a közelebbi rokon szomszédokkal, az etruskokkal való viszony, nem tudjuk eléggé kimutatni. De kétségtelennek látszik, hogy ott a görög művészet hatása nagyon hamar érvényesűlt az agyagedények festésében és alakzatos előállításukban. Ezek után egy pillanatig sem kételkedhetünk, hogy itt többé nem ugyanazon kőkorbeli néppel van dolgunk, hanem hogy az új népekkel a műveltségnek is új fokozata tűnt föl ez országban, mely műveltséget azonban a rómaiak messze menő civilisatiója aránylag igen hamar elnyomott.

A római kor. Widmann Jánostól, fordította Váczy János.

A tartomány természeti alakúlásának megfelelőleg három római útvonalat különböztethetünk meg: a Dunapart melletti, a közbülső és az alpesi szorosokhoz vezető útvonalat. A Duna melletti útvonal az Inntől az Ennsig mindenütt a területhez alkalmazkodva s így a mai útvonaltól több helyt eltérve húzódott az Inn melletti Passzau várostól a folyópart mentén Mühlbachig; itt a Duna lejtőinek magaslatait átlépve, Eberhards-zellen keresztűl csak Kastennél érte el megint a folyamot, melynek partja mentén egész Engelharts-zellig haladt, hol a különböző leletekből itélve egy kis váracs állt. Innen kezdve a part mellett haladt az út Engels-zellig s a St.-Aegyd melletti Steinődtön keresztűl ismét a magaslatra hágva, tágas ívben kerűlte meg a Kessel-patak mély völgyzugát s Wallernen és Straszon keresztűl a Duna lejtőinek gerinczén Schlögenig húzódott, hol egy hadászatilag fontos helyen Joviacum váracs állott. Innen a Stauf romja előtt haladt el az útvonal a Hartkirchen melletti Pfaffing felé és Aschachba, hol a tartomány éjszaki részébe a Müheltől nyitott bejárat védelmére egy kis erőd volt. Az Aschach patakjának jobb partja mentén Eferdingig húzódott ez útvonal, valószínűleg a Peutinger-féle térképen látható Marinianumig, s aztán a Dunától ismét eltávolodva Straszon és Alkovenen át Straszhamba és a Kürnbergtől délre Rufflingon át Lentia (Linz) erődig haladt, mely a Haselgraben, a dunai ligetek és a Traun völgye fölött uralkodott; innen pedig Kleinmünchenen és Ebelsbergen át Lauriacumig (Ennsig) ért. Alkoventől egy útvonal ágazik ki, mely Aubergen és Ofteringen keresztűl húzódva Ansfeld közelében Haid mellett lép át a Traunon, a melynek jobb partján Ebelsbergig haladt s ott a főútvonallal egyesűlt. Még a közép-korban is eme rövidebb út volt a közlekedés főútja.

Noricum második főútvonala az volt, mely Ennstől Ovilaván (Welsen) át Salzburgig (Juvavum) vezetett. Lauriacumtól a Traunon keresztűl való átjáratig azonos ez a partmelléki útvonallal. Ott elágazott s a Traun jobb partján Schleiszheimon át Ovilaváig, a part melletti Noricum legnevezetesebb helységeig haladt. Welstől Schwanenstadton (Tergolape), Frankenmarkton (Laciacum) és Neumarkton (Tarnantone) keresztűl Salzburgig húzódott. Iránya a Peutinger-féle térképen meg van jelölve, s a nevezett vonal mentén talált leletek és nevek minden kétséget kizárnak ez útvonalt illetőleg. Welsnél van egy „Strasz”, Lambachban egy római emlékkő; a Winsbach melletti Aichkirchenen kisebb leleteket födöztek föl; egy Septimius Severus császár korából való mérföldkövet Thalhamban, egy másikat pedig Mösendorfban találtak. A Vöcklamarkt és Frankenmarkt közt levő Walchen várkastély neve, meg a Straszwalchen elnevezés mintegy élő bizonyságok, hogy ez útvonal erre haladt el.

A Noricum belvidékére vezető főútvonal Welstől indúlt ki s a Síp-patak völgyében az Alterbachon keresztűl Pettenbachig (Vetonianis postaállomása), a Magdalenenbergen és Inzersdorfon keresztűl Kirchdorf, Milchdorf és Klaus (Tutatio állomás) felé, s azután a Steyr és Teichel mellett haladt tovább Windischgarsten szép alpesi völgymedenczéjébe, hol a római postaállomást (Ernolatia) 1869. évben ásták ki. Innen a nevezetes Pyhrn-szoroson át a steierországi Lietzenig (Gabromagus) húzódott az útvonal.

A leletek és nevek azonban azt bizonyítják, hogy másodrendű útvonal is sok volt. Egy ilyen út Alsó-Ausztriában az Url melletti Öhlingtől Steyrig vezetett, hol valószinűleg egy római őrtorony állott a mostani Lamberg-féle várkastély helyén. Az bizonyos, hogy Steyrből út vezetett Kronsdorfon keresztűl Lauriacumba, úgy szintén Siermingen keresztűl a Krems völgyébe s ismét a Steyr völgyén keresztűl a steierországi Altenmarktba. Welset Eferdinggel út kötötte össze, mely Weiszenkirchenen keresztűl Peuerbachig s a hegyek gerinczén át Jungfernsteinig húzódott s ott két ágra szakadt: egyik ága Grafendorfon át Passzauba, másik a St.-Aegyd melletti Stanacumba vezetett. Straszwalchennél a fővonalból a Mattigthalba ágazott ki egy oldalút, mely Schalchenen át Braunau felé ment. Ez útvonal mentén Munderfing mellett egy római villát, Mattighofen mellett pedig egy temetkező helyet ástak ki. Az Inn folyó jobb partján is volt út, mely Salzburgot Passzauval kötötte össze; hogy ez az út Felső-Ausztriába is benyúlt, bizonyítják a Wildshut és Ostermiething, Tarsdorf és Ranshofen tájékán talált leletek. Végre a gyönyörű Salzkammergutba Goisern és Hallstatt felé a schwanenstadt-gmunden-ischli úton jártak; Ischl később római vámállomás (statio Exensis) volt; ugyanott a plébánia-templom tornyának al-építményében egy római sírkő is látható. Későbbi időből való római leleteket Leistlingben és St.-Agathában (Goisern mellett), valamint a Hallstatti tó partján a Steeg melletti Arikoglnél is találtak, még pedig ez utóbbi helyen egy gazdag aranyékszert. Vöcklabrucktól a Kammer- és Mond-tóig szintén út vezetett; a seewalcheni, steinbachi, weyereggi és mondseei leletek ismeretesek.

Római leletek. A linczi Francisco-Carolinum múzeumban levő eredeti tárgyak után.

A rómaiak korában fönnállott helységek sorából kettő válik ki különösebben: Ovilava és Lauriacum. Ovilava talán már az itteni kelta népség telepe volt. Római gyarmattá Marcus Aurelius (Kr. u. 160–180-ig) császár alatt lett ama véres háborúban, melyet e császárnak a markomannok ellen kellett viselnie. A markomannok a Mühlnegyed völgyzugán keresztűl Noricumig, sőt egészen Aquilejáig nyomúltak előre. A császár Noricum és Rhetia védelmére két új légiót szervezett: a második italiai légiót (legio II. Italica) az előbbi, a harmadik italiai légiót az utóbbi védelmére. Egyszersmind megalapíttatott Ovilava gyarmata, Lauriacumban pedig legiói tábort állítottak. Az Ovilava megalapítására kiválasztott veteránok vezérévé Aelius Flavius rendeltetett, a ki Cetiumnak (a mai St.-Pölten helyén), ama háborúban elpusztított régi municipiumnak duovir-je vagy polgármestere, örökös decurió-ja vagy tanácsura volt. Ennek a férfiúnak, ki a Hadrián császár istenségének papi méltóságát is viselte, a lambachi kolostorban látható a sírköve. Ovilava, mint a Pannoniába és Vindeliciába vezető útnak, meg a belföldre vezető összeköttetési és visszavonúlási útvonalnak egymást metsző pontja mellett álló noricumi parti váracsok főtartalék-állomása, kiváló nevezetességű volt. A polgári város erősségéűl tekinthetjük azt a helyet, a hol később a császári vár állott; temetkező helye St.-Bernardin falu mellett, a mai lovaskaszárnya közelében lehetett. Számos, már századok óta talált leletek bizonyítják, hogy Ovilava nevezetes község volt. Még az ötödik század utolsó harmadában is fennállott, mert még Procopius Anthemius császártól (467–472) is találtak ott egy érmet. Csak ezután, talán Szent Severinus alatt pusztúlt el, hogy a középkor elején (776) újra feltűnjék Weles névvel, mint szláv telep.

Lauriacumot ugyanazon időben említik a második italiai legio föállomáshelyéűl, mint Ovilavát. Még világosan fölismerhető az állandó tábor helye. Enns városától éjszaknyugotra, Enns, Lorch, St.-Laurenz s a vasú vonala közt egy 350 méter hosszú és 250 méter széles (1.800:1.400 római láb) sík terület van, melyet egy, még részben ép állapotban maradt három méter mély és négy méter széles árok és megfelelő sáncz zár körűl s melyen most szántóföldek, kertek és épületek vannak. E térséget hosszában a tábor főútjának (via principalis) megfelelő út szeli át, melyet egy másik, a via praetoria metsz keresztűl. Az a hely, hol a praetoriumban a táborparancsnoknak székhelye volt, a régiségeknek is fő lelő-helye volt; találtak itt a legio bélyegével és érdekes cursiv írással ellátott érmeken kivűl gyűrűket, katonák számára készűlt hadiérmeket, szépen munkált korsókat, csészéket, kapcsokat és csattokat. Lauriacum a dunai hajócsapatok kikötője is volt, kivált ott, hol a Dunának egy ága, a Kühwamme, a főággal egy kis csöndes öbölben egyesűl; e helyett ma Enghagennek nevezik. A tábor mellett a canabákból (a kézművesek, veteránok és más effélék telepei) támadt lassankint a polgári város, melyet később szintén megerősítettek. Ez erődítéseket Valentinianus császár alatt (364–375) a csapatok kijavították. A lauriacumiak temetkező helye az Aichbergen volt. Severinus korában Lauriacum volt a tartomány legerősb helye. Azonban Fava, a rugiak királya, mégis hatalmába ejtette, s csak nagy nehezen állt el azon szándékától, hogy a lakosokat Favianában (Mauter) telepítse át. Midőn később a rómaiak Odovakar parancsára Noricumból Itáliába vonúltak, a legderekabb lakosaitól elhagyott város az alemannok zsákmányává lett. S hogy vajjon valamely silány telep fönmaradt-e, sőt hogy a Lorch és Lauriacum neve csakugyan összefügg-e egymással, nagyon kétséges. A Lorch név csak 791-ben tűnik föl ismét.

Noricum tartomány kormányzójának székhelye Celejában (Cilligen) volt; a tartománynak Diocletianus alatt történt fölosztása után azonban valószínűleg Lauriacum lett a praeses provinciae (tartományfőnök), a „vir perfectissimus” – legderekabb férfiú – székhelye. A csapatok fölött régebben a pannoniai legatus parancsnokolt, a fölosztástól kezdve pedig egy dux spectabilis – nagytekintetű vezér –, kinek az egyes helyek parancsnokai, a Lauriacum-beli második legio tribunja, a Lentiában és Joviacumban lakó liburniaiak (pionnierek) praefectusa s mások alája voltak rendelve. Ebben a korban képződött ki a „határőrök” rendszere s innen a csapatokat is limitaneusoknak vagy ripensiseknek nevezték.

Római sírkő. A linczi Francisco-Carolinum múzeumban levő rajz után.

A mi a belső közigazgatást illeti, a rómaiak megtartották az itteni ős kerületi kormányzatot, csakhogy minden kerület egy-egy város fenhatósága alá rendeltetett. A város igazgatta a kerületet; a városban tartották a kerületi gyűléseket, melyek különösen vallásos jellegűek voltak s e vallásos jelleg az „isten-császár” és az „istennő-Róma” tiszteletében érte el tetőpontját. A partvidéki Noricum fővárosa Ovilava volt. A római jelleget leghamarább elsajátította Noricum, melynek lakóit különben nem valami nagyon harcziasoknak tűntetik föl. Sajnos, hogy e tartományban egyetlen építkezési emlék sem maradt fönn, s hiányzanak a nagyobbszerű öntött és faragott művek is. A számos kisebb mű közűl azonban van néhány nem minden sajátszerű érték nélkűl való is, mint egy bronz Merkur, egy márvány dombormű, Leda és a hattyú, mindkettő Ennsből, a hörschingi domborművek és egyebek. Némely tárgyakat gyárakban készítettek: így Lauriacumban állami paizsgyár, Welsben pedig agyagedényeket készítő gyár volt. Szent Severinus élettöténetének leírásában nagy művészetű aranyműveket említenek. A jobb módúak lakását mozaik-padló díszítette. Sírköveiket is művészien tudták előállítani, mint Ennsben a Privatiusét. Az ország anyagi műveltsége tovább fejlődött a rómaiak alatt. Egyfelől Aquilejával, a forgalom középpontjával, másfelől a barbárokkal folytattak élénk kereskedést. Állattenyésztés, mező- és hegyi gazdaság, valamint bortermesztés valának a lakosság keresetforrásai.