Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Közgazdasági élet Alsó-Ausztriában.

Közgazdasági élet Alsó-Ausztriában.

Babo Ágost Vilmos báró, Grimburg Rudolf, Guttenberg Adolf, Hecke V. és Sax Manó közreműködésével szerkesztette Neumann-Spallart X. F.

Giesel Frigyes Hermanntól

Általános jellemzés.

Kezdőbetű: Dörre Tivadartól

Olyan kis területen annyi természetes kereseti módot s annyiféle foglalkozást a monarchiának nem sok országa egyesít, mint Alsó-Ausztria. A keresetnek valamennyi forrása képviselve van azon az aránylag csekély területen, mely nem nagyobb 19.823 négyszögkilométernél (360 négyszögmérföldnél) s melynek lakossága kerek két és fél millió. Mező- és erdőgazdaság, bányászat és kohászat, házi ipar és nagyipar, közlekedés és kereskedés, mindez összhangzatosan közremunkál a nép jóllétének emelésére.

Gabonát és takarmányt termő földek, rétek és legelők emitt, gazdag bortermő domboldalak, gyümölcscsel rakott fák amott; itt a kies bükkös sűrű lomberdője, amott a fenyvesek sötét pagonyai, melyeknek sűrűjében nemes vad tanyáz; ősrégi építésű és egyszerűségű paraszt udvarházak nagyszerű majorságok mellett: im, ezek a kútfejei közel 650.000 ember, az egész alsó-ausztriai lakosság egy negyedrésze megélhetésének. Mások, – igaz, hogy csak kevés számmal vannak, mindössze 6.000-en, – bányászattal és kohászattal szerzik kenyerüket; a bányászat itt pusztán a kőszénre, barnaszénre, jelentéktelen mennyiségű vaskőre s a Közép-Duna éjszaki síkföldén a graphit-palára szorítkozik, míg a kohászat az osztrák főváros kapui elé épített nehány kohóban s az alpesi kerületekben található olvasztókban van szórványosan képviselve. Annál többféle alakúlásában ötlik mindenfelé szemünkbe a mozgalmas ipar. A legkisebb házi ipartól kezdve, melynél mai napság voltaképen már kétkednünk kellene, ha vajjon életre való-e, a nagy ipar amaz óriási telepeiig, melyek ezer meg ezer kezet foglalkoztatnak szakadatlanúl, minden iparág megtalálta s meg is tudja tartani a maga helyét. Míg itt bepillanthatunk az esztergályos szegényes műhelyébe, a kézi takács fülledt levegőjű szobájába, a falusi lakatos kormos kohójába: mindjárt mellettök ott látjuk meredni toronymagasságú kéményeit a hatalmas gyáraknak, melyek elárasztják készítményeikkel a világpiaczot; látjuk a gyárakat, melyek a fát, a fémet edénynyé, szerszámmá, géppé dolgozzák föl, a kendert, jutát, gyapotot és selymet megfonják, megszövik, kihímezik, festik, nyomtatják és elkészítik, telepeket, melyeken papír, vegyi szer és más tömegárú, vagy tápszer és élvezeti czikk készűl, sok-sok millió forint értékben. Az ócska vízi malom mellett, melynek otromba kerekeit a Duna vize hajtja, ott áll az újkor gőzmalma, a kötélverő kézi kereke mellett a paszománt- meg a szőnyegárúk gyára. A mint a kisiparos ma is szerény otthonában készítgeti a ruházat sokféle czikkeit, a csizmától a keztyűtől a kabátig és kalapig: azonképen a géppel dolgozó nagy ipar is kiválóan érvényesűl mind eme czikkekben s a legjobb tanúságot teszi a tartomány ipari alkotó képességéről és erejéről. A nehéz, tömeges anyag nyers földolgozásától az ipari szorgalomnak ama virágáig, mely ízlésben és szépészeti képzettségben gyökerezve, a bécsi műiparnak jogosan nagy hírű készítményeit, a házi fölszerelés csinos díszét, a számtalan csecsebecsét és rövidárút szolgáltatja az egész világ számára. Minden iparág megtalálja a maga méltó képviselőjét. Alsó-Ausztria egész lakosságának több, mint egy harmada, majdnem 900.000 ember, mestersége és ipara után él.

E termelő nagy buzgalomnak önkényt értendő kiegészítője az, hogy a lakosság mind élénkebb részt vesz a közlekedésben, a javak csereüzletében, a kereskedelmi műveletekben. Alsó-Ausztria teljesen magán viseli a kiválóan kereskedelmi színezetű gazdaság területének jellegét országos kő- és vasútjainak, posta- és táviró-vonalainak sűrű hálózata, s ama pénz- és hitelforgalom révén, mely e tartomány szivében, a fővárosban, szakadatlanúl foly. Nem kevesebb, mint a lakosság tizenkét százalékának, vagyis csaknem 300.000 embernek ama foglalkozási ágak nyújtanak megélést, melyek a személy- és árúforgalmat, a bank- és hitelintézeteket és a kereskedést ölelik magokba.

Hogy Alsó-Ausztria kifejlődése ily sokoldalú, annak mélyebb oka oly tényekben keresendő, melyek szilárd biztosítékokúl szolgálhatnak arra is, hogy e tartománynak a monarchiában elfoglalt kiváló helyzete állandó is marad. Történelmi, természeti és politikai körűlmények adják meg közgazdaságának jelentőségét. Történelmiek, mert Alsó-Ausztria gazdag múltjára tekinthet vissza gazdasági életének; hány városa és mezővárosa volt az iparnak és kereskedésnek gyűjtőhelye már a művelődés kezdetekor is; hány szabadalom, árúmegállítási jog bizonyítja azt, hogy itt már a XIII. században szorgalmatos polgárság ütötte föl otthonát; mily élénk vala az árúk forgalma a Dunán meg az Ennsen már az első Babenbergek idejében! S nyolcszáz év óta a művelődés leghatalmasabb ellenségei sem birták ezt a gazdasági életet elfojtani. Ehhez járúl, mint természeti alap, a tartománynak minden tekintetben kedvező alakúlata s ama változatosság, ama kereseti inger, mely egy felől a nagyszerű alpesi világ, más felől a termékeny magyar Alföld közti ellentét hatásában keresendő. Amannak hóval födött ormaitól ennek pusztaszerű egyhangúságáig a talajnak és éghajlatnak csaknem minden átmenete föllelhető Alsó-Ausztriában. Aztán végezetűl ama nagy politikai hatás, melyet Bécs, az osztrák államfél fővárosa kifejlődésének a körűlte fekvő tartományra gyakorolnia kellett! Ez a hatás minden lépten-nyomon szemünkbe ötlik itt. A városokat újabban a vidék veszedelmének tűntették föl ugyan, a mennyiben nagyon is elvonják annak élet- és munkaerejét; de Bécsre és Alsó-Ausztriára ez csak igen csekély mértékben áll, mert a város, mint azt már más helyen kimutattuk, nagyobbára a saját maga talaján újítja meg és gyarapítja lakosságát s mint kivált a följebb való években, úgy még most is erősebben vonzza magához a távolabbi tartományok lakosságát, mint a közvetetlen kapui elé telepedett vidéki népet. Ellenben annál jelentékenyebb hatású a szellemi és anyagi ösztönzésnek ama buzgó forrása, mely e nagy városból az egész körűlte fekvő tartományra árasztja frissítő habjait. Elég egy futó pillantást vetnünk a tartomány talajgazdaságára, az iparhelyek és gyárak elhelyezkedésére a székváros tőszomszédságában, a sűrű lakosságra a Bécsi-erdő alatti iparos negyedben s a Duna mentén elnyúló széles övön, valamint végre a tartományt keresztűl-kasúl metsző forgalmi útakra, melyek mind Bécs góczpontjába futnak össze, hogy az osztrák főváros kiválóan kedvező hatását megitéljük. Valóban nem egy van e hatások között, mely Bécs és Alsó-Ausztria gazdasági és művelődési életét oly szorosan kapcsolja együvé, hogy alig is lehetséges a határvonalat a város és tartomány között élesen megvonni. A mint a dolgok egyes részleteikben a ma alakúlvák, annyi az összekötő kapocs, annyi az átmenet Bécs és Alsó-Ausztria között, hogy azok az ismertetések is, melyeket a következő lapokon megkisértünk, igen gyakran az egészről kénytelenek szólani: a tartományról s egyúttal annak gyöngyéről, az osztrák császári birodalom székvárosáról.

Mezőgazdaság és állattenyésztés.

A talaj- és éghajlatnak ép az imént vázolt sokfélesége hiúvá teszi a kisérletet, hogy Alsó-Ausztriát egészében tárgyaljuk. A szemléleti statisztika módjára öt gazdasági vidékre kell azt osztanunk, a mi a termelés módjai iránti tájékozást lényegesen megkönnyíti. A tartomány legmagasabb pontjáról, a több mint 2.000 méter magas Schneebergről mind belátni ezt az öt vidéket. A stajer határ mentében vonúl az alpesi vidék; ezzel határos a Bécsi-erdő hegyvidéke, mely a Bécsi-erdőt a Bisamberggel s az Alpeseknek tovább nyugatra nyúló előhegyeit foglalja magában. A Duna bal partján a Manhart-hegyvidék majdnem a Manhart-hegy fölötti egész negyedet magába foglalja. E két hegyvidék között a Duna jobb partján, az Ennstől egész a tullni mező alsó végeig terűl a halmok vidéke, mely aztán a Duna bal partján egy felől a Manhart-, más felől a Bisamberg meg a Leiserberg között egész a morva határig vonúl s borvidéknek neveztetik. Az ötödik vidék végre a Bécsi medencze, a Bécsi-erdőtől, a Bisambergtől s a Lieserbergtől egész Magyarország határáig terjedő vidék, melynek messze nyúló rónaságai s ezek pusztaszerű éghajlata Alsó-Ausztria ezen részének is hasonló jelleget kölcsönöznek.

Igen szűk területen a legkülönbözőbb alakúlású talaj s a földművelés alapjainak igazi ellentétei találkoznak. Így példáúl a Schneeberg hűvös magaslatain a fatenyészet s végre maga a törpe kuszófenyő is elmarad s alpesi moha- és zúzmó-szőnyegnek engedi át helyét, míg ellenben keletre alig néhány órajárásnyira, Gloggnitz és Neunkirchen vidékén már ott találjuk az első szőlőhegyeket, s a tengerinek szemes-termény gyanánt való tenyészete is azt mutatja, hogy itt az éghajlat már melegebb. Az egész Bécsi medencze, valamint a halomvidék is meleg és száraz, avagy csak mérsékelten nedves. A Dunától délre ellenben csakhamar átmegy a talaj a rónaságból és völgységből az előhegységbe és az alpesi vidékbe; a földművelés legfelső határvonalát éri el, sőt egy több, mint 7.000 hektár területű síkság, mármint Alpes, fölibe nyúlik még az erdők tenyészvidékének is, s abban a mértékben, a mint a melegség lassankint csökken, szaporodik a légköri csapadék mennyisége. A Manhart vidéke a Retz és Krems közötti borvidék határától, aztán különösen a Dunától hirtelen hűvös halom- és hegyvidékké magaslik, melynek mérsékelt mennyiségű csapadéka van. Ott, a hol a Duna útat tört magának a dévényi kapunál, 10°C átlagos évi hőmérséklettel, s csak 40 centiméter évi csapadékmennyiséggel kell számolnunk; ilyen vidékeknél a szárazság valóságos csapás; a vörös lóhere nem sikerűl, a fűves földnek kevés a termése, s az inség még nagyobb, ha a kedvezőtlen talajjal még kedvezőtlen talajminőség is párosúl, mint példáúl a Morvamezőn a futóhomok, vagy a neustadti kőmezőn a sok kő és kavics. Minő ellentéte ez az Alpesek vidékének! Az évi közepes hőmérsék alacsonyabb állása s a csapadék nagyobb mennyisége kicsalja azt az üde növényzetet, mely itt a gazdasági birtokokon uralkodik, de azon fölűl a Duna jobb partján terülő egész vidéket is díszesíti egészen a hegyek keleti hajlásáig.

A tartomány egyes részeiben található természeti nagy változatosság előfordúl a mívelési ágak megoszlásában is, a mint azokat mostanában az itt korábban uralkodó erdőségek nagy részének kiirtása után találjuk. Valamint az erdőpagonyok, melyeknek ismertetése alább következik, azonképen váltakoznak a mezőgazdasági mívelés nemei. A Bécsi medenczében és a halmos vidéken a természetes rétek és legelők átlag csak egy harmadát teszik a mezőgazdasági mívelés alatt álló területnek; a Bécsi-erdő és az Alpesek vidékén ellenben már többet, mint a mindenesetre kevesebbet jövedelmező legelőké; a többi vidékeken ugyanannyi, sőt kétszer-háromszor annyi rét van, mint legelő. Az egyes kerületekben még nagyobb a különbség; mert, a míg a hegyvidéken némely gazdaságnak alig van, vagy épen nincs is szántóföldje, addig a lapályon nem egy gazda van, a kinek természetes fűtermő-terület hozzávétele nélkűl kell gazdálkodnia földjén. Mily különböző alakúlást kell tehát a gazdaság egyes ágazatának, de kivált az állattenyésztésnek öltenie!

Ha a természeti állapotok e rövid ismertetése után a föld és telkek megoszlásán is végig pillantunk, azt látjuk, hogy Alsó-Ausztriában túlnyomó számmal vannak képviselve a kisbirtokok, mivel azokra az összes területnek 77 százaléka, a mezőgazdasági mívelés alatti földnek meg épen 88 százaléka esik. Ez utóbbinak csak nyolczadrésze esik a nagybirtokra. Ezen az igen szerény területen több mint 600 bejegyzett nemesi jószág és uradalom osztozik, melyeket a legtöbb esetben nagybirtokoknak tekinthetünk. Alig 20 jószágnak van 1.000 holdnál, vagyis 575 hektárnál több szántóföldje. Az egyes udvarházak ennélfogva szintén csekély kiterjedésűek és csak a Morvamezőn s a vele határos vidékeken találni ama nagy gazdaságokra emlékeztető udvarokat, a minőkből a szomszéd Magyarországnak igen kifejlett nagybirtokai állanak. A nagybirtokok e gyér volta bizonyára szintén egyik oka annak, hogy a mezőgazdasággal összefüggésben álló műszaki iparágak, melyek Cseh-, Morvaországban és Magyarországon oly nevezetes szerepet játszanak, Alsó-Ausztriában csak ritkán fordúlnak elő; mert az a három czukorgyár és a kevés számú, jobbára törkölyből égető nagyobb szeszgyár szinte elenyészik, ha a szomszéd országokéihoz mérjük.

Nem tagadhatni, hogy Alsó-Ausztriában úgy a kisbirtok, mint a nagybirtok bizonyos szétforgácsolásban szenved; mert a kisbirtokhoz tartozó egy-egy gazdaságra átlag csak 6 hektár esik; a voltaképi parasztgazdaságok a hegyvidéken 30-tól 80 hektárig, sokszor még többre is terjedő földet foglalnak magokban, a tartomány többi részeiben 20–60 hektárt. Ha még a parczellák nagy számát s azt a körűlményt is tekintetbe veszszük, hogy csak 1.300 községben van meg a jobb kikerekítésű udvarházi rendszer, míg 1.870 községben a régi falusi rendszer uralkodik: világos, hogy ez utóbbiakban az elaprózás még nagyobb arányokban lép föl, mint a minőket az átlagos számok jeleznek.

Alsó-Ausztriának, nem tekintve nehány olyan területét, minő a morvamezei futó homok, a kőmező – Steinfeld – s hasonlók, meglehetősen kedvező talajviszonyai vannak. A zab mellett főterméket képező rozs jövedelme megjelöli a föld jelenlegi termékenységét: egy hektáron 11 métermázsa rozs terem, több ugyan, mint a szomszéd Magyarországon, de még mindig igen szerény jövedelem. Szerény azonban a mezőgazdasági mívelés foka is. Sok területnek lecsapolásra, másoknak ellenben öntözésre lenne szüksége, s különösen a Morvamező a Duna partján, a főváros kapui előtt valósággal szomjúhozza a termékenyítő vizet. A műtrágya kevéssé használatos, a főváros csatornái a Dunába öntik tartalmukat, sőt még az istállói trágya és a trágya-lé kezelése sem mondható a kisbirtokon kifogástalannak. Igen sok jobb talajú legelő sokkal több hasznot hajtana, ha szántóföldnek használtatnék. Hát még a szántóföld maga! A Bécsi medenczében s a Manhart vidékén a szántóföldnek évenkint 19 százaléka, a halmos vidéken 15, a Bécsi-erdő hegyes vidékén 8 százaléka ma is meddő ugar. A háromnyomású gazdaság részben megmunkált ugarral, ez a gazdaságnak túlnyomóan uralkodó rendszere; e mellett van aztán két-, négy nyomású és szabad szemtermelő gazdaság, végre az Alpesek meg a Manhart vidékén az „ekart”- (Eggarten) gazdaság, a hogy itt a szemes vetés, meg a több évi fűtermés változtatását nevezik.

Mivel a gabona-vetés meg a fekete ugar háromnegyedét foglalják el a szántóföldnek, a többi mezei növények számára, minők: a tengeri, a hüvelyes vetemények, a pohánka, mely a Morvamezőn méhlegelőűl is szolgál, továbbá a kender, takarmány- és czukorrépa, katáng, repcze, karórépa, mák, a szántott területnek csak csekély része marad fönn. A főváros szükséglete azonban a burgonyának, fejes káposztának és mezei zöldségnek nagyobb termelését követeli, míg ellenben a lóhere, a luczerna és az esparsette, a keverék-takarmány s a zölden vágandó tengeri vagy ú. n. csalamádé s más hasonlók, tehát az egész zöld takarmány-termelés, fájdalom, nagyon is háttérbe szorúl. Mivelhogy Alsó-Ausztriában, – kivéve Bécs környékét, a hol a maláta nagy tömegekben áll a marhatartók rendelkezésére, – egészben véve kevés az oly műszaki ipartelep, a hol alkalmas hulladék volna kapható, a marhatartás főként a rétekre és legelőkre szorúl. Ezeket is beleszámítva, a termőföldnek mégis több mint 40 százaléka a takarmány termelésére szolgál.

Az alsó-ausztriai állattenyésztés fő ága a tejelő tehenek tartásában áll. Az 1880 decz. 31-ki összeszámlálás szerint 106.833 ló és 91.739 ökör mellett a tehenek állománya 293.732 darab, a fiatal marháé pedig, melyből a pót-tehenek nagyobb része kerűl, 168.510 darab. E haszonhajtó állatok mellett a juhok száma, 178.541 darabbal, elenyésző csekély; a 69.870 kecske, sőt még a 293.732 darab sertés is igen mérsékelt állománynak mondható. A nehezen szállítható tejet a főváros számára túlnyomólag a tartomány tehenei szolgáltatják. A tehéntartás az egész marhaállománynak 40–50 százalékát teszi s ez az arány a tartomány összes vidékein meglehetősen ugyanaz. Ellenben a marhaállomány többi osztályainál már nagy a változatosság. Így az Alpesek és a Manhartsberg vidéke főképen szarvasmarhát tenyészt, míg ellenben a Morvamező a lasseei kiállításokon egy oly vidék mintaképeűl mutatja be magát, mely a lótenyésztést is űzi. Az Alpesek s a Manhart vidékén a növendék marha csaknem akkora számú, mint a tehén; a halmos és sík részeken már csak egy harmadát, a többi vidéken felét teszi a tehénállománynak, Bécsben és előhelységei területein pedig 14.957 tehenet tartanak a nélkűl, hogy ivadékról gondoskodnának. Így fejlik ki aztán Alsó-Ausztriában az egyik s a másik vidék között az az élénk marha-forgalom, melyet még a szomszéd országokból való behozatal is növel. Voltaképi marhahízlalást főként csak Mank vidékein, föl a felső-ausztriai határig s a Manhart táján űznek.

A marhaállományban a fajtáknak és alfajtáknak egész hosszú sora van képviselve. Első sorban áll, mivel az összállománynak csaknem felét teszi, a mürzthali fajta, kivált a Duna job partján. E Stíriából származó fajta, mint kitűnő tejelő, igás és hízó marha nagy becsben áll s Gloggnitz, Neukirchen és Gutenstein vidékén második hazát talált. Tenyésztésének további sikereit azok a bikakiállítások is elő fogják segíteni, melyeket e fajtára nézve pl. Allandban rendeznek. A tartománygyűlésnek ez irányban hozott határozata olyan foganatos, hogy most az egész tartományban több ezer fiatal bikát vezetnek így elő. A második helyet a Manhart hegyes vidékének marhája foglalja el, mely az összállománynak több mint egy negyedét teszi, kiváló ökröket szolgáltat s gföhl-i, zwettl-i, waldvierteli vagy arbesbachi név alatt ismeretes. E faja a középnémetországi hegyimarhának a mariahofernivel való keresztezéséből származik, melyet legújabban a Bajorországból sűrű behozatallal biró scheinfeldernivel igyekeznek javítani, hogy előmozdítsák a nagy keresletnek örvendő arbesbachi ökör tenyésztését, mely kiválóan piaczra és kivitelre való. Ehhez sorakozik a stockeraui fajta, a középnémetországi hegyi marha s a mürzthali keresztezése; a feldsbergi, a mervinek és a berninek keresztezése; csekélyebb részben a muraföldi, mariahofi, pinzgaui, algaui, montafoni, berni, helmete, raabsi, cseh, magyar és egyéb marha, melyek együttvéve csak egy negyedét teszik az egész marhaszámnak.

A tehénállomány statisztikai becsű-adatok szerint mintegy 370 millió liter tejet szolgáltat évenkint. Ennek háromnegyede a tartomány s nagyobb részben Bécs tejszükségletét fedezi. Vajat, olvasztott vajat, sajtot, túrót a tejnek csak csekély részéből készítenek. E czikkek távolról sem fedezik a lakosság szükségletét s a hiányzót kivűlről kell behozni úgy a tartományi, mint a fővárosi lakosság részére.

Bikakiállítás Allandban. Schrödl Antaltól

Szőlő-, gyümölcs-, zöldségtermelés és egyéb mívelési ágak.

A voltaképi mező-gazdaságnak eddig tárgyalt ágainál aránylag sokkal fejlettebbek Alsó-Ausztriában a földhasználatnak azon külön nemei, melyekhez több munka és nagyobb értelmiség szükséges s melyek már a magasabb mívelési ágakhoz számíttatnak: a szőlőmívelés, a gyümölcs- és zöldségtermelés s a termelésnek helyhez kötött egyes, egész különleges ágai.

Első ezek sorában úgy nemzetgazdasági jelentőségére, mint tisztes korára nézve a bortermelés. Ez egész a kereszténység előtti korszakokba, a rómaiak idejébe nyúlik vissza, mivel éjszakon a római légiók, a meddig csak előhatoltak, mindenütt megkisérlék hazai italukat, a bort, új hazájukban is előállítani. Így terjedt el a szőlő-termelés föl a Duna mentén, míg Alsó-Ausztriában, a Dunavidéknek bortermelésre alkalmas legmagasabb vidékén, elérték vele a legfelsőbb és utolsó határt. A déli hegyoldalak csakhamar megnépesűltek venyigével s bizonyos szőlőfajták nyomán, melyeket már Columella is leirt, mai napig is rátalálhatunk a rómaiak telepeire. A római beszármazottak és gyarmatosok vetették tehát meg alapját az osztrák bortermelésnek, de annak fejlesztése határozottan azoknak a szerzetrendeknek az érdeme, melyek itt a rómaiak után következtek. Sokkal különb és nemesebb szőlőfajták azok, melyek e szerzetek szomszédjában terülő szőlőhegyeken találhatók.

Alsó-Ausztria közepes évi hőmérséklete 9.6o Celsius, tehát egyenlő a rajnai bortermő vidékével. S ha nem volna dél felől az Alpesek magas hegylánczával elrekesztve, éjszak felé pedig nyitva: a szőlőtermelésnek még kedvezőbb természeti föltételeivel is dicsekedhetnék. De nemcsak az éghajlati viszonyok döntők a földgazdaság ezen ágánál, hanem a szőlőmívelési s a bornak kezelési módja is. S épen ebben a tekintetben előz meg Alsó-Ausztria minden más tartományt, valóban kitűnő, mindenütt becses borokat szolgáltatván.

Szüreti menet Klosterneuburgban. Greil Alajostól

Minden észszerűen kezelt szőlőnek azonban alá kell vetve lennie a benne termelt szőlőfajták bizonyos szakszerű változásának, cseréjének s ebben Alsó-Ausztria különösen kiválik. A régi savanyú, alantasabb szőlőfajtákkal régóta fölhagytak s a fínom szőlővel, minő a veltelini, zierfahndler és a kék portugali – oporto, – pótolták, sőt az utolsó évtizedekben szép sikerrel honosították meg a rizlinget, traminit, a chasselas-kat és kék burgundit, melyek mindenütt elterjedtek, a hol nekik megfelelő körűlményeket találtak.

Alsó-Ausztria szőlői többnyire a hegyek déli lejtőin s az előhalmokon terűlnek. Meredek hegyoldalokon van azonban a szőlő Gumpoldskirchen, Vöslau, Klosterneuburg, Nussdorf határában, a Bisambergen és Krems mellett, s a legjobb bor is itt terem. Ott, a hol a szőlők ültetésénél megfelelő kőanyag kerűlt elő, számos párkányfal keletkezett (Krems, Spitz) –; az alsó-ausztriai szőlők jellemző sajátsága azonban a földből (lösz-talaj) készűlt párkányfalazat, mely határtalan időkig eltart s könnyen előállítható. E föld-terraszok az alsó-ausztriai szőlőhegyeknek számos helyen fölötte sajátos külsőt kölcsönöznek.

Mivelhogy hideg télidőben igen gyakran előfordúl, hogy a régi tőke elfagy, azért a legalacsonyabb, ú. n. fejre való mívelést szokták választani, mely mellett különösen a szélnek nagyon is kitett helyeken a tőkéket földdel takarhatják le. Négy-hat csap, egy vagy két szemre metszve, fürtökkel borított nyári hajtásokat fakaszt, melyeket másfél méter magas karókhöz kötnek s nyáron át a férgektől óvnak. A zsendűlő szőlőt az egyenest e czélra alkalmazott csőszök által őriztetik s a szüret idejét az illető község előljárósága határozza meg.

A pinczék az alsó-ausztriai városokban a házak alatt vannak ugyan, de a vidéken többnyire külön pinczék használtatnak, melyek a faluhoz közel eső s fekvésük- és földjüknél fogva e czélra alkalmas dombokba vannak ásva. E pinczék a gádoruk elé épített kis borházakkal csendes kis tanyák, melyek azonban szabad napokon tanúlságos vagy épen mulatságos ízlelő kísérletek színhelyeivé élénkűlnek. A hegybe némelykor jó messzire benyúló eme folyosókban a hőmérsék fölötte egyenletes és alacsony úgy, hogy bennök több éves borok is erjedés nélkűl állanak el, s a borkereskedőknek mesterségesen kell utó-forrásukat előidézni. A jó pinczegazdaság első föltétele, a hordók tisztasága, Alsó-Ausztriában mindenütt megvan, s azért is a romlott bor a ritkaságok közé tartozik. Nehány évvel ez előtt még általános szokás volt, hogy az új bort egész az eladásig, még ha ez évekig várakoztatott is magára, a seprején hagyták. Ma már sok helyen az első évben háromszor is lefejtik, a mi a borkereskedésnek jelentékenyen javára van.

Legelterjedtebb híre valamennyi alsó-ausztriai borok között a vöslauinak van, s ezt ama kitűnő szőlőfajtának köszönheti, melyet a múlt század végén gróf Friesz hozott e vidékre. Az egyszerű kezelés és a helyes kereskedelmi kezelés elterjeszté a vöslaui bort az egész világon. A klosterneuburgi és nussdorfi már régóta a legjobb fehér bornak van elismerve, a mi leginkább a káptalannak köszönhető. Ezután a gumpoldskircheni és bisambergi borok következnek, melyek kellemes ízük által tűnnek ki. A kremsi és retzi, valamint a meilbergi és stinkenbrunni a jó fejér asztali borok közé tartoznak; a jó közepes borok termelése, melyek közűl a brünnerstrasseni meg a feldsbergi a jobbak, a wachaui pedig a kevésbbé jók közé tartozik, részint közönséges fogyasztásra, részint arra szolgál, hogy könnyebb magyar borokkal keverjék, mely czélra fölötte alkalmasak. A voltaképi hazai borokon kivűl különösen kedvező körűlmények közt rajnai és franczia szőlőkből fölötte kitűnő borokat is szűrnek, így a klosterneuburgi alapítványi szőlőkben, Nussdorfban, Gumpoldskirchenben, stb.

Boros pinczék Haugsdorf mellett. Hlavaèek Antaltól

Alsó-Ausztria borai részint a határos magas hegyi vidékeken, részint ama szomszédos országrészekben szoktak elkelni, melyekben nyugat és éjszak felé a szőlőtermelés már nem sikerűl; más felől azonban töméntelen mennyiséget nyelnek el belőlök a bécsi nagy borkereskedők pinczéi, a hol e borokat olcsó magyar borokkal való keverésre használják föl.

A bécsi lakosság fogyasztásának s tagadhatatlanúl fínom ízlésének behatása alatt már sok évtized óta a gyümölcstermelés is jelentékeny helyet foglal el Alsó-Ausztria földhasznosító foglalkozásában. Támogatják az éghajlati viszonyok is, melyek a gyümölcstermelésre Alsó-Ausztriában fölötte kedvezők, különösen azokon a vidékeken, melyek nagy hegyek aljában, vagy széltől védett, nedves völgyekben terűlnek, míg a Magyarország felé nyúló sík térségeken gyümölcsfa természetesen csak gyér számmal található. A legmelegebb fekvésekben, a szőlős vidékeken, mindenek előtt ott találjuk a diófát, melynek gyümölcse kizárólag csemegéűl szolgál. A szőlőhegyek tavaszi első díszét az őszi baraczk- meg a mandulafa virágai adják; jó években néha annyi őszi baraczk terem, hogy égett bornak kell felhasználni. Kajszi-baraczk is sok van a szőlőkertekben, különösen Krems mellett, továbbá Bécs legközelebbi környékén, a Kahlenbergen és Bisambergen. Alsó-Ausztriában a lágymagú gyümölcs van leginkább elterjedve úgy a borvidékeken, mint a hűvös völgyekben, vagy magasabban fekvő tájakon, a hol a szőlő nedvét a gyümölcsbor pótolja. Jellemző az alsó-ausztriai gyümölcstermelésre, hogy vadon kelt lágymagú fákat, ellenkezőleg, mint Felső-Ausztriában, itt csak ritkán találni, a fanemesítés mestersége általánosan el lévén terjedve. Az itt honos almafajták közűl legfőképen a chrisofskit, brünnit, Török-Bálintot, hasslingit, nemes borsdorfit, a bőr-renetet; a körték közűl mindenek előtt a császárkörtét, az Isenbartot, a salzburgit, nagovitzit, virgouleuset és a nyári Kálmán-körtét találjuk, melyek a jobb gyümölcstermő vidékeken mind előfordúlnak. Az Alsó-Ausztriában termelt lágymagú gyümölcsöt legnagyobb részt friss állapotban viszik a piaczra; jó években a hegyi tájakon gyümölcsbort is készítenek belőle, mely azonban csak helyi fogyasztásra szolgál. Alma- és körteaszalvány is csak háziszükségletre készűl. A szilva úgy Alsó-Ausztriában, mint az Alpeseken inneni többi gyümölcstermő tájakon kiváló helyet foglal el s különösen a nedves völgyekben kitűnő minőségben terem. Ezt is nyers állapotában Bécsbe szállítva értékesítik a legjobban. Különösen bő termés idején pálinkát is szoktak főzni belőle. De legkivált a cseresznye az a gyümölcs, mely egész Alsó-Ausztriában a legjobban sikerűl s szintén leginkább friss állapotában kerűl a piaczra, míg aszalványt vagy cseresznyevizet ritkán készítenek belőle. Málna, ribizli, köszméte, szamócza s a nagy szemű fekete eper Bécs környékén nagy mennyiségben s kitűnő minőségben terem. Az alsó-ausztriai gyümölcstermelésnek, mely az előbbi években Bécs szükségletét csaknem egymaga látta el, most a többi örökös tartományokkal, Magyarországgal, sőt még Olaszországgal is meg kell küzdenie a könnyebbé vált szállítás folytán. A korai gyümölcs tán leginkább szenved e könnyen forgalomtól, mivel most a korai cseresznye hat-nyolcz héttel előbb jelenik meg a bécsi piaczon, mint a hogy a régebben korai cseresznyéjéről oly nagy hírű Kritzendorf a maga gyümölcsét oda szállíthatja. A hasonló termelésekkel föl is hagytak tehát s ma már inkább a nemes gyümölcs termesztésére adják magukat, mely nem éri ugyan el a délibb vidékek gyümölcsének nagyságát, de kitűnik fínomabb ízével.

Zöldséges kert a Bécs melletti Simeringen. Hlavaèek Antaltól

A városi lakosság fínomultabb s fokozottabb szükséglete, mint minden sűrűbb lakosságú tájakon, Alsó-Ausztriában is a zöldségtermelésre vezeté a figyelmet, a föld kihasználásának ezt a részét a földmívelési ipar legfejlettebb, nagyobb értelmiséget és tőkét föltételező ágává emelvén. A zöldségtermelésre Bécs és más városok környékén egyes kertészek hivatásszerűleg vállalkoznak s nagyban, egyes kiválóan kedvező helyeken a szabad mezőn is űzik. Egyes ily kertészeti ágaknak Alsó-Ausztriában előkelő gazdasági jelentősége van. Így pl. a káposztát a tartomány különböző részében, leginkább Tullnban, Bécs-Újhely mellett s a magasabb fekvésű vidékeken termelik; a bisambergi spárgának méltán van jó híre; a fokhagyma Laa vidékéről jön kereskedésbe; édes köményt, ánist és uborkát Retz környékén termesztenek künn a mezőn, s Bécs körűl a csiperke-gomba termelése is nagy elterjedést nyert.

A zöldség-kertészet a lakosság nagy számához arányosan igen elterjedt s elborítja a dunai széles lapályokat Nussdorftól Fischamendig, a hol a víz közelsége lehetővé teszi, hogy a palántákat az előtt kerekes kútak, most többnyire lóerő által hajtott szivattyúk segítségével kellő mennyiségű öntözéssel, a könnyen mívelhető homoktalajt pedig a városból olcsón hozható trágyával lássák el. Ily viszonyok között virágzik a bécsi zöldségtermelés s csak ritkán terjed a Dunától tovább keményebb talajra.

A bécsi zöldségpiacz, melyre nagy bőségben küldik a legfínomabb terményeket, igen értelmes kertészosztály munkálkodásáról tesz tanúságot. A legkiválóbb termék a gyönge húsú, rendkívűl nagy zellergumó, a kitűnő retkek (bécsi retek), az ízletes fejes és kötöző saláta, a „bécsi” üveg-kalarábé, a korai káposzta, fodros kelkáposzta, virág- és rózsakel, stb. De értik is a kertészek a talaj kihasználásának a módját úgy, hogy évenkint átlag három termést vesznek le ugyanarról a földről. Csak így érthetjük meg, hogyan győzik a nagy haszonbért (300–400 frtot egy hektár után). Különösen ki van fejlődve a melegágyak mívelése, melyek kora tavaszszal az első zsengéket szolgáltatják, aztán pedig dinnyével telnek meg, melyek ízükre könnyen kiállják a versenyt a melegebb éghajlatok termesztett dinnyéivel. A korai gyümölcs termelését nehezítő délszaki behozatal még fokozottabb mértékben érezteti hatását a zöldségnél. Már karácsony táján megjelenik a piaczon Nápolyból a friss fejes saláta és borsó; virágkellel pedig egész télen át, a spárga idejéig, el van látva a bécsi piacz.

Végre a tisztán helyhez kötött érdekes különlegességek között föl kell említenünk azon fölötte sajátságos mívelési ágat, mely itt nem csekély gazdasági jelentőségre emelkedett: értjük a sajmeggynek vagy törökmeggynek – Prunus Mahaleb – itt meghonosúlt termelését. Ebből készítik az annyira kedvelt pipaszárakat, s mivel a termést jobbára Bécsben dolgozzák föl, ezzel együtt egy vele összefüggő iparág is keletkezett. A törökmeggynek Alsó-Ausztriában űzött termelése Konstantinápolyból származhatott, hol nagy kiterjedésű ily ültetvények találhatók. Az úgy nevezett „badeni meggyszárakat”, melyek ma már a hazájokban termett és készített törökmeggyszárakat is fölűlmúlják, a déli vaspálya mentén, úgy szintén Stockerauban, a Duna mellett fölfelé egész Kremsig található számos, többnyire alant fekvő kertekben nevelik. Igaz, hogy a meggyszártermesztés sok kiadást és nagy szorgalmat kíván; de tapasztalás szerint annyi kárpótlást ad ezért a gazdag jövedelem, hogy alig van valamely más oly mívelési ág, mely annyira jutalmazó lenne, mint épen ez. De nem minden Prumus Mahalebből kerűl egyenlően jó pipaszár. Évek folyamán bizonyos változványok keletkeztek, melyeknek kérge különösen fínom harántcsíkokat mutat; e változványok magvát hihetetlenűl magas árakon fizetik. A mívelés sikerének fortélya abban áll, hogy a rügyeket a levelek hónaljából kicsípik, mert csak így lehet a sebek tökéletes behegedését biztosítani.

Erdőgazdaság és vadászat.

Hogy az erdő Alsó-Ausztria közgazdaságában mit jelent, azt száraz számokkal csak részben lehet kifejezni. Annak fölemlítésével, hogy a tartomány területének több mint egy harmad része (678.778 hektár vagy 34.3%) az erdészeti termelés czéljainak szolgál s Alsó-Ausztria erdei nyersterményei évenkint mintegy 15 milliónyi tekintélyes összeggel járúlnak a lakosság bevételeihez, – ezzel az erdőgazdaság jelentősége még kimerítve nincs; mert még fontosabb az, hogy az erdőgazdaság a lakosság sok ezrének nyújt jutalmazó munkát és keresetet, hogy nyersterményeivel a legfontosabb iparágaknak szolgáltat nélkülözhetetlen segédszert s további földolgozásra és finomításra alkalmas anyagot, s hogy a kereskedést és forgalmat különösen nagy tömege miatt nevezetes árú-czikket táplálja. De még ezzel sincs az erdő teljes mértékben méltányolva; föntartása és kezelése különösen a sűrű lakosságú városok környékén még sokkal fontosabb, mert a közegészségi állapotokra nagy hatása van, a lakosságot védi az éghajlati szélsőségekből származó csapások ellen, s támaszát képezi a nép jóllétének.

Alsó-Ausztria fekvésével az erdőgazdasági állapotoknak nagy változatossága s az erdő-alakok külső jellegének sokfélesége is együtt jár és pedig oly mértékben, a minőben más országokban alig találjuk ekkora területen. A tulajdonképi magas hegységi erdőktől, melyeknek értéke igen gyakran inkább védő hatásukban, mint jövedelmezőségükben áll, a középhegység többnyire jól jövedelmező lombos és tűlevelű erdei képezik az átmenetet a dunai ligetek sarjerdeihez, melyekben a különböző fanemek és cserjék bujazöld lombja és tenyészete éles ellentétben áll a kavicsos és homokos rónák, s a hangafűvel benőtt száraz előhegyek egyhangú fenyveseivel. A tájképileg oly hatásos fekete-fenyő az ő széles, ernyős koronájával Alsó-Ausztriában megtalálta hazáját, a hol egyébiránt a lápok törpefenyvesei, melyeket a vadász az itt tenyésző nyírfajd kedveért oly nagyra becsül, ép úgy otthon vannak, mint Csehország szomszédos wittingaui medenczéjében. A keleti halmos vidéknek túlnyomóan tölgyekkel benőtt közép- és sarjerdői előfordulásuk módja által is már Magyarország szomszédságára vallanak.

A tartománynak a tenyészetek egynemű jelleme s a hasonló mívelési módok szerinti azon fölosztását, melyet Alsó-Ausztria mezőgazdasági állapotainak ismertetésénél is követtünk, az erődállományok jellemzésénél is alapúl vevén, öt vidéket különböztetünk meg, és pedig az Alpesek, az előhegyek és a Bécsi-erdő, a Manhartsberg vidékét, a halmos vidéket és a Bécsi-medencze rónáját. Az erdőterület megoszlása e vidékeken fölötte jellemző. A míg a Bécsi-medencze (ide nem értve Bécset) erdőterülete csak 15, és a halmos vidéké csak 17 százalék, addig a Manhart hegyvidékének 34, az előhegyek és a Bécsi-erdő vidékének 44 százalék erdőterülete van s az Alpesek vidékén az erdő az összes területnek már 59 százalékát teszi.

Az erdőnek birtoklás szerinti megoszlása, mely a kezelés módjára nem jelentéktelen hatású, Alsó-Ausztriában jelenleg olyan, hogy az állam keze alatt csak kis rész marad. Az állami erdők területe 29.612 hektár, vagyis 4.7 százaléka az összes erdőségeknek. Ide tartoznak a Bécsi-erdő, s nehány kisebb alapítványi erdőség. A községi erdő is csekély számmal, 35.085 hektárral, vagyis az összes erdőállomány 5.5 százalékával szerepel, a kolostorok és egyházi alapítványok erdőségei 36.297 hektárral, vagyis 5.7 százalékkal. Ide tartoznak legfőként a heiligenkreuzi, klosterneuburgi, lilienfeldi, zwettli, göttweigi, melki és heitenstetteni apátságok erdőségei. Az erdőterület túlnyomó nagy része tehát (534.704 hektár) magán tulajdon s ez ismét csaknem egyenlő két részben oszlik meg a nagybirtokosok (255.100 hektár, melyből 107.974 hektár hitbizomány) és a kisbirtokosok között (279.600 hektár). Daczára a nagy arányszámnak, melylyel a kis- vagyis parasztbirtok az erődségeknél szerepel, a helyzet nem mondható kedvezőtlennek, és pedig azért nem, mivel a nagybirtokok erdőségei csaknem mind teljesen rendezett állapotban vannak s állandóan ápoltatnak, s mivel itt a parasztok erdősége sincs túlságosan apró részletekre darabolva. Különösen az Alpesek vidékén, a hol a parasztok erdeje van túlsulyban, nem ritkaság, hogy egy kézben 100–300 hektárra menő erdőterület is van. Üzemtervszerű szabályos állapotban az összes erdőterületnek csak egy harmada van, és pedig az összes állami erdő s a magán uradalmak erdeinek mintegy 70 százaléka; a községi erdőknek alig három százaléka van a rendszeres erdőgazdaság ily alapjaira fektetve. A parasztok erdőinél szigorú üzemterv szerint való használatról és kezelésről szó sem lehet, sőt mind a kettő a tulajdonos pillanatnyi szükségletei szerint folytonos módosítást szenved. A kisbirtokok az erdeinek kezelése itt is, a paraszt erdőgazdaságnál általában külterjes, a kihasználás tudniillik leginkább szállalás útján történik és csak kivételesen találunk idősebb és értékesebb erdőrészeket. E mellett az erdei mellékhasználatok, kivált a legeltetés és az alomgyűjtés a fahasználattal szemben inkább előtérbe lép s ez utóbbi a rendszeresen kezelt nagyobb erdőségekéhez képest úgy a fa mennyiségére, mint annak használati értékére nézve általában jelentékenyen hátramarad. Az alsó-ausztriai paraszterdők gazdasági állapota mindazonáltal egészében véve meglehetősen kielégítő; de azért még a nem szakértő szemlélő előtt is feltűnőleg különböznek ezektől a nagybirtokok egyöntetű, jókarban tartott erdőállományai, a melyek Alsó-Ausztriában csaknem kivétel nélkűl igen gondosan ápoltatnak s arra képzett személyzet által kezeltetnek.

Szénégető boksa. Maøak Gyulától

Az üzemmódot illetőleg az erdők legnagyobb része mint szálerdő kezeltetik, csak 68.864 hektár, vagyis az erdőterület 11 százaléka marad a közép- vagy sarjerdő-üzemre. A szálerdőkben határozottan a fenyő a túlnyomó s a lombos vák csak 90.000 hektárt borítanak, vagyis az egész szálerdőállománynak 16 százalékát teszik. Ha ezzel a közép- és sarjerdőket is egybe veszszük, a lombos erdők az egész erdőállományban 25, a fenyvesek ellenben 75 százalékkal szerepelnek.

Az alsó-ausztriai Alpesek vidéke az erdőgazdasági állapotok tekintetében megegyez a Stiria és Felső-Ausztria szomszédos alpesi vidékeivel. Uralkodó fanem ott a lúczfenyő, mely némely helyeken magában alkot erdőket; kisebb mennyiségben s többnyire alacsonyabb fekvésű helyeken találjuk az erdei-fenyőt, a bükköt és a jegenye-fenyőt, míg a magas hegységben a vörösfenyő, ez a fölötte értékes és voltaképi magas hegységi fa van a lúcz-fenyő közé elegyedve. A tulajdonképi erdők fölött fekvő havasokon a törpe-fenyő jelentékeny területeket foglal el s terjedelmes kihasználás tárgya. A nagybirtokok erdőségeiben a taroló vágás az általános, többnyire vetés vagy ültetés útján való mesterséges felújítással s csak 60–80 évi fordával.

A nagybirtokosságot e vidéken főként két nagy birtokterület képviseli, és pedig báró Rothschild Albertnek az Ybbs mellett fekvő waidhofeni és gamingi uradalma, meg a gr. Hoyos-Spirnzenstein-féle Hohenberg, Gutenstein és Stixenschein hitbizományi uradalmak. Mind a két nagybirtok sok érdemet szerzett az alsó-ausztriai nagy faelszállítási berendezések körűl, ez utóbbiban rendeztetvén be e század elején ama híres faelszállítási-üzlet, a mely lehetővé tette, hogy az akkor még nagy kiterjedésű őserdőkben található fatömegek a Mürz és a Schwarza forrásvidékéről ez utóbbi folyón s a bécsújhelyi csatornán Bécsbe voltak szállíthatók; míg a waidhofeni és gamingi uradalmak akkori tulajdonosai az erdőségeikben volt nagy értékű haszonfa-készletek jobb kihasználása érdekében 1866-ban az Ybbs folyón a schwarzwaldi mód szerint való szálfa-tutajozást hozták legelőször alkalmazásba, s 1872-ben az Erlaf folyót műfa-úsztatásra berendezték. Habár e nagyszerű szállítási eszközök háttérbe szorították is, mindazonáltal, minthogy annak idejében, mondhatni, mérhetetlen s az előtt majdnem értéktelen fatömegeket tettek a népgazdaságra nézve hasznot hajtókká, ezért és mint az erdészet jelentékeny műszaki alkotásai megérdemlik, hogy emlékezetben tartassanak. E két nagybirtokhoz csatlakozik még a Schwarza-vidéki reichenaui uradalom is, mely, mint a Bécsbe vezetett forrásvíznek fő gyűjtővidéke, a székvárosra nézve kiváló jelentőségű.

Facsúsztatás a Reichenau melletti „Eng”-ben. Maøak Gyulától

Az előhegyek vidékén szintén a tűlevelű fa ugyan még a túlnyomó, de itt már az egészen tiszta, vagy tűlevelű fával vegyes lombos erdők is tekintélyes kiterjedésekben találhatók s ezekben a bükk az uralkodó. A fanövekvés és az értékesítés lehetősége e vidéken általában véve kedvezőbb, mint a tulajdonképi Alpesek vidékén, s ezért itt még a parasztok erdőinek kezelése is belterjesebb. A nagybirtokok erdőségeiben itt már a taroló vágás helyett részben a szállaló vágás nyer alkalmazást, természetes úton való erdőfelújítással. E vidék erdőgazdaságában az első helyet a közel 28.000 hektárnyi kiterjedésű császári Bécsi-erdő foglalja el, úgy kiterjedésénél, mint erdőgazdasági jelentőségénél fogva. Legelőkelőbb fája a bükk, mely itt a bécsi homokkő mésztartalmú agyagtalajában kitűnően díszlik s részben tölgyekkel s más lombos fákkal, részben jegenye-fenyővel elegyesen fordúl elő, mely utóbbi fanem az erdőnek mintegy harmadát képezi. A hol a mészkő meg a dolomit az Alpesek vidékéből ide átnyúlik, ott a Baden és Mödling vidékét annyira jellemző fekete-fenyő találta meg termőhelyét.

Habár az az ok, melynek a Bécsi-erdő csonkítatlan föntartása köszönhető, t. i. Bécsnek tüzelő fával való ellátása, ma már, mikor a Bécsben az előtt annyira kedvelt bükkfa helyét legnagyobb részben a kőszén foglalta el, s midőn a fa a vasútak által nagyobb távolságból is szállítható, nem áll is fönn többé oly mértékben, mint ez előtt: azért az osztrák állami erdőségek e gyöngyének nagy jelentőségét ma is méltányolják, a mit az erdőség gondos és kíméletes ápolása is bizonyít. Vannak itt még egyes, 150–180 éves bükkfa erdőrészletek, a melyeknek oszlopszerű pompás törzsei 40 méter magasságba nyúlt koronáikkal szinte kényszerítenek, hogy a gót ízlésben épűlt székesegyházaink hatalmas csarnokainak mintaképét bennök keressük.

Úgy egész kiterjedésénél, mint erőterülete nagyságánál fogva a legnagyobb vidékek egyike a Manhartsberg vidéke. Ez erdővidék nagyjában Alsó-Ausztriának azzal a területével vág össze, melyet a nép „erdőnegyednek” (Waldviertel) nevezett el. Habár az egykori gazdag erdők nagy részökben helyet engedtek is a mezőgazdasági földmívelésnek, azért itt a parasztbirtokokhoz tartozó szétszórt kisebb erdőrészleteken kivűl szép és tekintélyes erdőterületeket is találunk, melyek között fölemlítjük az uralkodó család rohreggi, gutenbrunni és persenbeugi erdőségeit, a „Gföhler Wald”-ot, valamint a cseh-felső-ausztriai határon elterűlő azon erdőséget, mely a Weitra és Gross-Pertholz hitbizományi uradalmakhoz tartozik.

A Duna felé hajló erdőségek gazdasági tekintetben az alpesi előhegységeikkel egyeznek meg, az utóbb érintett erdő ellenben a határos Cseherdővel. Pompás lúcz- és jegenyefenyő részletek, részben bükkel és fürtös juharral keverten, díszlenek itt a gyakran vad sziklatömbökkel borított gránittalajon. A fakadó-forrásoknak egész kincsét őrzik itt e fák, mert innen fut a Maltsch, a Schwarzau meg a Lainsitz-patak a Moldva-folyó, az Aist meg a Kamp pedig a Duna felé. Ez erdők kezelése, mint általában e vidék minden nagyobb uradalmi erdőségeié, igen gondos, és nagy területeknek ültetés útján történt beerdősítésével is szép sikereket értek el. E vidéken még a parasztok erdei is, a melyek a községi erdőkkel együtt az erdőterületnek mintegy felét teszik, nagyobbára jó karban vannak, birtokosaik nagyon kedvelik az alomgyűjtést, miért is az erdei-fenyő az uralkodó fanem.

Bükkerdő. Maøak Gyulától

A halmos vidék és a bécsi medencze rónája területén található s Alsó-Ausztriára nézve jellemző két erdő-alakról kell még röviden megemlékeznünk; ezek a ligeterdők, meg a fekete-fenyő erdőrészletek. A ligetek mintegy 25.000 hektárt foglalnak el s jobbára a Duna éjszaki partján Kremstől Bécsig vonúlnak. Többnyire nyár és fűz, részben szil-, kőris és tölgyfa terem rajtuk, mely fanemek a talajvíztől gyakorta átitatott s időnként elárasztott iszap-talajon buján tenyésznek s nagy famennyiséget szolgáltatnak. Habár sarj- és közép-erdő üzemben kezeltetnek, de a részben 30–40 esztendőre erjedő fordánál az itt túlnyomó számban előjövő lágy fanemek gyors fejlődése mellett gyakran inkább a szálerdők jellemvonását mutatják, melyek fáiknak változatos formáival s kivált tavaszkor talajuk fölötte gazdag virágtenyésztével, a különféle cserjékkel és a fákra fölfutó iszalaggal, azonfelűl gyakran apró vízerekkel és nyíladékokkal hangúlatos és vonzó képet nyújtanak, melyből rendesen még az élénkítő vadállomány sem hiányzik.

Alsó-Auszriára kiváló jelentőségű a fekete-fenyő, mely, noha előfordúl máshol is s újabban mesterségesen is nagyban tenyésztetik (így a Karszton), mégis legnagyobb mennyiségben Alsó-Ausztriában van elterjedve. Tulajdonképi hazáját, a hol terjedelmes, hatalmas és festői kifejlődésű koronájával a minden más mívelés alá alkalmatlan mészkősziklákat díszíti, azokban a hegyekben találja, melyek a bécsi és bécs-újhelyi medencze nyugati párkányát képezik, Mödling, Baden, Pottenstein és Gutenstein vidékén le egész Höllensteinig. Ezen a vidéken gyakran igen szép, magas törzsű erdőkké nő. A fekete-fenyő Alsó-Ausztriában részint tisztán, részint más fanemekkel keverten mintegy 80.000 hektárt foglal el. E fa értékét különösen gazdag szuroktartalma növeli, mely a szurokból készűlő gyártmányok iparának szolgál alapúl. Az e czélra gyakran egész koronájukig meghajolt álló fákról való szuroknyerés maga is külön iparág. Habár e haszonvétel jövedelmezőségét az amerikai szurokból készűlt árúczikkek versenye nagyban csökkentette is, a nyers szurok mennyisége mégis 50.000 métermázsára s értéke 400.000 forintra tehető. A szurok-gyártmányok (terpentinolaj, gyanta, közönséges szurok, stb.) előállításával Hinterbrühlben, Pottensteinban, Bécs-Újhelyen, stb. több gyár vagy „szurok-kohó” foglalkozik.

Gyantaszedés fekete lúczfenyőről. Maøak Gyulától

Alsó-Ausztria erdeinek összes évi fatermelését 2.3 millió köbméterre becsülik, a melyből 25 százalék mint haszonfa, 75 pedig mint tűzifa használtatik fel. Ehhez a fatermeléshez, mint az erdőgazdaság fő haszonvételéhez járúl még az alom- és az erdei takarmánygyűjtés, a szuroknyerés, az erdei magvak stb. jövedelme. Az erdőgazdaság mindezen nyerstermékeinek összes értéke már fönnebb 15 millió forintra becsültetett; ez összegből mintegy 11 millió a termelésre és szállításra esik, így tulajdonképi tiszta jövedelemnek 4 millió forint marad. Ama nagy mennyiségű tűzi és haszonfának, melyet maga a tartomány nem fogyaszt el, természetes gyűjtőhelye Bécs, mely nagy szükségletével a fakereskedés góczpontja. A tartománynak csupán éjszaki részeiből irányúl a fakereskedés Cseh- és Németország felé, hová leginkább a Maltsch és Luschnitz folyók közvetítik, lévén azok már a tartomány határától kezdve tutajozhatók.

A Bécs felé való faszállításnál még ma is nagy szerepet játszik a vízen való szállítás; azelőtt még inkább, a mikor vasútak hiányában a tengelyen való szállítás csak korlátolt távolságokból volt eszközölhető, s a mikor a tartomány azon részeiben, melyek nem usztathatták le fájokat Bécsbe, csak csekély haszonnal lehetett értékesíteni a fát: Bécsbe Bajorországból, sőt még Württembergből is jelentékeny famennyiség érkezett a Dunán. Egyébiránt ennek köszönhető az, hogy ma Bécstől még aránylag csekély távolságban is oly hatalmas vén erdőállományok vannak, sőt hogy itt még igazi őserdő jellegű erdőrészletekben is gyönyörködhetünk. Így a weitrai és karlsstifti kerületekben, közvetlen szomszédságában egy egészen a kor magasabb színvonala szerint mívelt és kezelt erdőnek, ott találjuk e század kezdeteig még fönnállott őserdőnek maig is megmaradt egy részét, holott a Mürz legfelső forrásvidékén volt ú. n. Neuwaldnak hatalmas, 50 méterig felnyúló s egy vagy másfél méter átmérőjű jegenye- és lúczfenyő-törzsekből álló erdeiből nehány év óta alig van már meg valami. De az őserdőnek több száz holdra terjedő képét föltaláljuk még a „Rothwald”-ban, a stájer határon, félreeső hegykatlanban, melyet tulajdonosa, Rothschild báró, gondosan őriz ez ős állapotában.

Azokban az időkben, melyekbe az itt közlött képek visszaringatnak bennünket, leginkább a vadászat tette az erdőt tulajdonosa szemében becsessé, s habár ezen az előre haladott erdőgazdaság sokat változtatott, azért az erdőnek az igazi erdészre és vadászra ma is csak akkor van meg a teljes ingere, ha azt vad élénkíti. Ez az állapot, hála a legtöbb erdőtulajdonos vadászat iránti szeretetének s a vadat kimélő törvények és egyesületek hatásának, ma is kielégítő mértékben megvan Alsó-Ausztria erdeiben, sőt némely vadászterületen, tekintve azt, hogy a vadállomány rongálja a fiatalosokat s a mesterségesen beerdősített területeket, még túlságosnak is mondható. Ha nem számítjuk azt a ragadozó vadat, melynek egy oly mívelt tartományban, mint Alsó-Ausztria, már nem lehet helye, a vadnak többi fáját csaknem mind képviselve találjuk. Ott a zerge az Alpesek magaslatain, a szarvas a legtöbb nagyobb erdőkben, a süket- és a nyírfajd úgy a déli, mint az éjszaki hegyvidéken, a fáczántenyészet többnyire a ligetekben. Ezekben, valamint a hegyvidék erdőségeiben szép számmal tanyáz az őz, a mezőn s a kisebbszerű csalitban a nyúl, fogoly, stb. Azonfelűl van Alsó-Ausztriában 24 vadaskert, a melyek többnyire rőt-vaddal, dámvaddal, részben vaddisznóval vannak benépesítve. Legnevezetesebb ezek között a császári vadaskert Bécs mellett, melyben 2.576 hektárnyi területen jelentékeny számú vaddisznó, szarvas, dámvad, virginiai szarvas, mufflon, stb. tanyáz.

Őserdőrészlet a „Rothwald”-ban. Maøak Gyulától

A vadállomány nagyságának megítélésére támaszpontúl szolgálhat az 1880-iki adatok szerint lelőtt évi vadmennyiség. E szerint terítékre kerűlt 1.300 szarvas és dámvad, 8.500 őz, 200 zerge, 400 vaddisznó, 170.000 nyúl, 400 süket- és nyírfajd, 200 császármadár, mintegy 20.000 fáczán, közel 100.000 fogoly és fürj, 4.500 szalonka, vadkacsa s más hasonló szárnyas és több mint 22.000 darab kártékony emlős és szárnyas vad.

Alsó-Ausztria e gazdag és becses vadhússzolgáltatása nem csekély jelentőségű Bécs élelmezése szempontjából, annál is inkább, mivel a fogyasztásban a szegényebb lakosságnak is nagy része van. De valamint az erdőnek közgazdasági jelentősége is nem csupán jövedelme és terményei szerint itélendő meg, azonképen a vadászatot is általános hatása, nem pedig anyagi haszna szerint kell méltányolnunk.

Az ipar.

Az ipar Alsó-Ausztriában igen ki van fejlődve, de annak egyes részeiben nem egyenletesen van megoszolva. A régi negyedek vagy kerületek, melyeket a Bécsi-erdő meg a Manhart elválasztó gerinczei után ugyanígy nevezünk, természeti jellegük sajátosságai szerint, valamint gazdasági, úgy ipari tekintetben is külön természetűek. A Bécsi-erdő alatti negyedben főjelentőségű a nagyipar; a bőséges vízi erő, könnyű közlekedés és Bécs közelsége alsó-Ausztriának ezt a részét a malom- és papíriparnak, a fonó- és szövőiparnak, a fémárú-gyártásnak és sok más iparágnak főhelyévé teszik. A fémipar a Bécsi-erdő fölötti, vasban gazdag negyedben is virágzik, míg a Manhartsberg alatti és fölötti negyedekben kevés a nagyipar, mivel a Manhartsberg alatti mély, sebes vízfolyásokban szegény síkföld túlnyomólag földmívelést űz s iparágai közt csak a malomipar meg a répaczukor-gyártás nevezetes; a Manhartsberg fölötti felföld azonban, az úgy nevezett Erdőnegyed (Waldviertel), a házi iparnak a voltaképi területe. Készítenek itt durva faneműt, mint puttonyt, kosarat, faczipőt, lapátot, zsindelyt és egyéb „erdei iparárút”, továbbá a schwarzwaldiakhoz hasonló órát, de különösen szövet készűl itt sokféle, bécsi kereskedőházak megrendelésére. Számokban beszélve, az 1880-ban Alsó-Ausztria síkföldjén megszámlált 643 iparűző nagy üzletből és 45.000 munkásból 406 ily iparvállalat és 33.000 munkás a Bécsi-erdő alatti negyedre esett, míg a többi három kerület együttvéve csak 237 gyárat s alig 13.000 munkást tudott fölmutatni. A bécsi-erdő alatti negyedben tehát, Bécset és külvárosait ide nem számítva, közel kétszer annyi volt a gyár s csaknem háromszor annyi a munkás, mint Alsó-Ausztria többi részeiben.

Paraszt férfi és nő az Ybbs völgyéből. Greil Alajostól; chromozinkographiáját Angerer C. és Göschl műintézete készítette.

Hogy az ipar a vidéken meggyökerezhessék, az csaknem mindenkor a rendelkezésre álló vízi erőtől függ. Azelőtt, a nagyipar keletkező korában, mikor még a gőzt egyátalán nem, vagy legalább nem elég czélszerűen tudták hajtó erőnek fölhasználni, majdnem kizárólag csak a víz erejére voltak utalva az emberek. Az ipar a folyók és patakok mentén haladt fölfelé s még a legbarátságtalanabb járhatatlan vidékekre is betette a lábát, ha ott élő vizet talált. Ma már szabad útat tört a gőz, az ipar azonban még most is szívesebben marad a természetes víz-erek mellett, mivel ezek szolgáltatják a legolcsóbb mozgató erőt. Látjuk ezt Alsó-Ausztriában is. A hegyekről lerohanó csermelyek közűl a legkisebbik sem marad fölhasználatlanúl; azok, melyek az Ötscher-vízválasztótól gyors iramlással folynak éjszak felé, a völgyben nagy számú hámorokat hajtanak, míg odább, a belső vidéken, a hol már több víz-ér egyesűlt, hajtó erejöket más gyári foglalkozás fordítja hasznára. Azok a patakok és folyók ellenben, melyek a Schneeberg csoportjából fakadva kelet felé veszik útjokat s a Bécsi-erdő és a Lajta közti síkföldön vonúlnak keresztül, csakhamar a nagyipar szolgálatába állanak s e vidék száz meg száz gyárának adják a hajtó erőt. Hogy példát idézzünk, az ötvenes évek vége felé 67 zúzó-, nyújtó-, üst-, kasza- és sarló-hámor, aczélhámor és hengererőmű állt a Ybbsen és mellékvizein; úgy szintén az Erlaf és mellékfolyói mellett is 44 hámor és több aczél- és vasgyár állott. A Schneeberg vidékéhez tartozó folyók közűl a Schwechat meg a Pittenbach mellékvizeikkel, úgy szintén a Fischa több mint 100 gyárnak szolgáltattak hajtó erőt. A nagyipar nőttével azonban a gőz alkalmazásának is aránytalanúl nőnie s a vízi erővel szemben túlsulyra kell jutnia.

Így már 1880-ban Alsó-Ausztria sík földén kerek számban 20.000 lóerejű gőz állt a nagyipar szolgálatában, csak valamivel több, mint 13.000 lóerejű hajtóvízzel szemben. Amabból több mint 14.000, emebből közel 11.000 a Bécsi-erdő alatti negyedre esett.

A Bécsi-erdő alatti gyárak szorosan csatlakoznak Bécs és külvárosai iparos kerületeihez, melyeknek természetes folytatásai. Ha a várost pl. a déli vaspályán hagyjuk el, szemünk először a kéményeknek egész erdején tekint végig, melyek füstfelhővel töltik el a levegőt; odább már ritkúlnak soraik, de elkisérnek útunkon a síkságon végig még a hegységbe is, s itt hol csoportokba szorúlva, hol szórványosan s egyenkint tűnnek föl a szemhatáron. Ugyanezt a képet látjuk az Aspang-vaspálya vagy azon mellékvasútak mentén, melyek a Bécsi-erdő és a Lajta közötti vidéket átszeldelik; mindenfelé magas kémények, s ugyanazon feltűnő jelei az ipari tevékenységnek.

Nem könnyű dolog e gyárakról olyan valamit mondani, a mi mindenikre rá illenék. A síkságokon szélesen elterűlő gyártelepek külseje egészen más, mint a szűk völgyzugokban regényesen épülteké, s azok, melyek az őket hajtó víz mellékén feküsznek, egészen más látványt nyújtanak, mint a gőzerőtől hajtottak. Aztán a gyár külső képe lényegesen függ attól is, mit gyártanak benne; mert szembeötlőleg különbözik az oly gyárépűlet, melyben gyapotfonál, az olyantól, melyben tégla, ászoksör vagy kénsav, gummilabda vagy gőzgép készűl. Az alsó-ausztriai iparnak azonban mindezen és még sok más készítményei a nagy piaczra, sőt részben a világforgalomnak vannak szánva. Ha ezek értékét tudakoljuk, olyan számot kapunk feleletűl, mely kisebb ugyan, mint az iparűző Bécs és szorgalmas előhelységeinek ipari készítményeié, de így is elég magas, sőt a vállalatok számához képest tekintélyesnek mondható. Az alsó-ausztriai gyárakban készűlt czikkek értéke kerek számban 122 millió forintot tett úgy, hogy egy-egy vállalatra átlag 190.000 forint esett, míg Bécsben és környékén az átlagos szám csak kevéssel nagyobb 101.000 forintnál. Ha csak a Bécsi-erdő alatti negyedet egymagában veszszük, az arányszám – 406 vállalat 90.7 millió forinttal – még sokkal magasabb, azaz kerek 224.000 forint, vagyis a Bécsi-erdő alatti gyárak egyre-másra több, mint kétannyi értéket termeltek, mint Bécs és környékének azon fajtájú iparűzletei. A vidéki gyárak nagyobb terjedelmét munkásaik nagyobb száma is mutatja. Míg Bécsben és vidékén egy-egy gyárra 40, addig a vidéken egy-egy gyárra 41, a Bécsi-erdő alatti gyárakra meg épen 80, tehát épen kétszer annyi munkás esett, mint a fővárosban. De az alsó-ausztriai gyárak túlsulya Bécs és környéke gyáraival szemben akkor a legszembeszökőbb, ha az itt és ott alkalmazott gépeket, különösen a műszaki lóerőt hasonlítjuk össze. Bécsben és környékén ugyanis, a hol pedig igen sok iparág minden műszaki hajtó erő nélkűl dolgozik, átlag véve csak 4 lóerő esik egy-egy vállalatra, holott a vidéken 52, a Bécsi-erdő alatt meg épen 62. Így bizonyúl igaznak az a tapasztalat, hogy épen a legtömegesebb iparűzletek keresik föl a vidéket, mint a hol kényelmesebben berendezkedhetnek és terjeszkedhetnek, mint a főváros drága talaján.

Részlet a kis-schwechati sörgyárból. Greil Alajostól

Ha az iparágakat csoportonként vizsgáljuk, első sorban az élelmi és élvezeti czikkek ipara ötlik szemünkbe hatalmas termelésével (közel 53 millió forinttal). Egyéb iparágak mellett ide sorozandó a malom- és sörfőző ipar is, melyek közűl az előbbeni Alsó-Ausztriára különösen nagy jelentőségű. Nem kevesebb, mint 232 nagyobb őrlőmalom 800 gőz- és több mint 4.600 vízi lóerővel s 1.220 munkással egyedűl a vidéken több mint 23 millió forint értéket termelt, mely a bécsi malmokéval 26 1/2 millióra emelkedik. A vidék malmainak nagyobb része a Bécsi-erdő alatti negyedre esik, különösen Schwechat, Baden és Ebreichsdorf kerületeire.

Az alsó-ausztriai malomipar egyébiránt nem csupán nagy kiterjedésével tűnik ki, de van egy más nagy jelentősége is, mely messze túl hat a tartomány határain; ennek köszönhetők ugyanis az őrlés javítása körűli legfontosabb vívmányok, melyeket „bécsi őrlés” név alatt mindenütt alkalmaztak. Illő Alsó-Ausztriának e büszkeségét külön megemlítnünk.

A kereszténység előtti időből származó régi vízimalmok, melyekben a liszt és korpa elkülönítése kézi szitákkal történt, meglehetősen változatlanúl maradtak, csakhogy a XVI. század óta a kézi sziták helyét posztó zacskók foglalták el. Ilyen volt a „régi német malom” berendezése, s a paraszt- vagy bérmalmoknál maig is ilyen. A gőz föltalálásával az átalakúlás új korszaka vette kezdetét. Az amerikaiak voltak az elsők, a kik a gőzt malmoknál is alkalmazták hajtóerőnek s a garatokat akként rendezték be, hogy ezentúl nem mindenkinek volt külön vízi kereke, hanem egy kerék és egy főtengely a köveknek egész sorát hajthatta. Ugyanakkor a nehézkes faszerkezet helyére a vas lépett s végűl az eddigi zacskószekrényt – pitlét – magában működő hengerszekrénynyel cserélték föl. Az ily csigahengerekkel és fölhúzókkal ellátott malmokat nevezték „amerikai műmalmoknak”.

Maga a lisztkészítés azonban még semmi haladást sem tett e javított szerkezetek által; most is, mint az előtt „parasztra” őröltek. Határozott javítást ez irányban csak e század elején tett Paur Ignácz alsó-ausztriai molnár, az ú. n. dara- vagy „műőrlés” föltalálója. Paur a malomköveket magasra helyezte, hogy sok darát nyerjen, aztán ezt a darát többször keresztűl járatván a köveken, egyre elaprózta, miközben egy elmésen készített tisztító gép mindig lefújta róluk a korpát, míg végre az egészen tiszta szép darát őrölte meg az azóta oly ismeretessé és keresetté vált „béllisztté”. Ez az őrlési rendszer, mely az alsó-ausztriai s később a magyar lisztnek is hosszú időn át oly kiváló helyet biztosított a világpiaczon, ma már általános alkalmazásban van; a parasztra őrlés csak a kisebb malmokban tartotta fönn magát, melyeknek száma rohamosan apad. Mennyi költészet fűződik e régi malmokhoz! A kerék zubog, a malom kelepel, a molnár szétvetett lábbal áll az udvar közepén s üdvözli a parasztokat, a kik lovakkal, szekerekkel csapatostúl vonúlnak befelé, hogy gabnájukat a garatra öntsék. Különösen száraz időjáráskor, úgy aratás után, 20–30 őrlővendég is táborozott szekerével a malom táján, várva, míg a sor rájok kerűl, a mikor aztán a felöntést és a liszt zsákba takarítását magoknak kellett végezniök. Mennyire más lett ez is az óta! A kereskedelmi malmok nagyszerű műszaki berendezéseikkel a bérmalmokkal jóformán már végkép elpusztították; a paraszt ma már veszi a lisztjét, a gabonáját pedig piaczra viszi.

A trumaui fonógyár hajtókerekei. Charlemont Húgótól

Alsó-Ausztriának egy másik jellemző országos ipara, a sörfőzés is évről-évre nő kiterjedésben és jelentőségben. A vállalatok száma csökken ugyan, a helyett azonban egyes sörfőző-telepek, mint a kis-schwechati, st.-marxi, liesingi valódi óriásokká növekszenek. 1880-ban 31 nagyobb sörfőzést számláltak a vidéken, 500 lóerejű hajtógéppel s 2.000-nél több munkással. A mi árút ezekben a sörfőzőkben, a bécsiekét és a bécsvidékiekét is ide számítva, előállítottak, mintegy 20 1/2 millió frt értékű. Nem kevesebb ez, mint kerekszámban 2,350.000 hektoliter csapos-sör és ászok-sör, s e nagy tömegnek java része mindjárt magában a tartományban fogyott el is, nem kis mértékben járúlva hozzá, hogy a nép jó hangúlatát és humorát fönntartsa közmondásos színvonalán.

Az Alsó-Ausztria egyik főiparát képező szövőipar számos ágai között különösen kimagaslik a gyapotfonás. Mintegy 7.000 munkást foglalkoztat s 427.000 orsón kerekszámban 13 millió forint értékű fonalat készít. A st.-pölteni kerületben levő két vállalat kivételével, ez az egész ipar a Bécsi-erdő alatti negyed területére szorítkozik, hol az ebreichsdorfi, bécs-újhelyi, badeni és neunkircheni, a lajta-brucki és gloggnitzi, a pottensteini és schwechati járásokban vert gyökeret. Hét gyár a műszaki gyapotszövést a gyapotfonással többnyire összeköttetésben űzi s ezekben 1.600 munkás több mint 18 millió méter szövetet állít elő mintegy 3 1/2 millió forint értékben. A gyapjúfonást Alsó-Ausztriában a vöslaui gyaratoló gyár és möllersdorfi fiókja képviseli kiválóan, 4 1/2 milliónyi értékű árút készítvén. A vidéken levő gyapjúszövő telepek között az ebergassingi szőnyeggyárat nevezzük meg, mint legjelentékenyebbet, a hol bogozott szőnyegeket is készítenek keleti modorban. Egy 14 méter széles és 9 méter hosszú olyatén szőnyegen, a minőt a budapesti új dalműszínház számára szállítottak, 20 leány, egy sorban űlve, mintegy két hétig dolgozott. 4200 szál képezi a lánczot, minden tíz szál egy-egy más színűvel van a többitől elválasztva; a rajzot az ügyes újjú leányok fűzik bele, mire aztán a bogok vagy szemek megkötődését a vetélt beverő eszközli. A vetélésre következik az ütés, hogy a szövet egybeállóvá váljék. A lánczfonalak egy fésű forma, két végén ólomba foglalt vasbordán futnak keresztűl, mely nem úgy, mint a közönséges szövőszéken, hanem vízszintesen fekszik. E bordát valamennyi leány egyszerre emeli föl s aztán a „kész” vezényszóra egyszerre ejti le, mikor is igen nagyot üt; a lányok pedig rögtön folytatják a munkát, hogy megint új sort kössenek. Az egész szőnyeg mintegy három millió szemből áll, így tehát minden leányra 150 ezer szemvetés esik, vagyis minden munkanapra 12.500.

A fém- és fémárú-iparnak is nagy jelentősége van Alsó-Ausztriában, különösen pedig a Bécsi-erdő alatti negyedben. Körűlbelűl 70 nagyobb, különnemű vállalat, csaknem 9.000 lóerővel s több mint 6.000 munkással, kerekszámban 11 millió értékű árút készít. Ide tartoznak a nagy számú hámorok, aztán a lemez-gyárak, henger- és kavaró-művek, sodrony-, tengely-, csavar- és szegecs-gyárak; továbbá aczél- és aczélárú-gyárak (Ternitz, St.-Egiden stb.), sárga rézárú-gyárak (Öd és Simering), alpacca- és chinaezüst-árúgyárak (Berndorf és a Triesting melletti St.-Veit). Bessemer-fémet csak Ternitzben készítenek. Tekintsük csak meg egy ily Bessemer-töltés nagyszerű látványát. A Bessemer-féle eljárás tudvalevőleg abban áll, hogy a vasnak fölös széntartalmát a keresztűlhajtott levegő segítségével addig égetik, míg a nyers vas öntött vassá, vagy öntött aczéllá nem vált. A nyers vasat gázzal fűtött kemenczékben olvasztják meg, akkor a csapot kiütik s a híg fém azonnal hatalmas izzó tűzpatakban indúl meg belőle, mely csatornába fölfogatván, a fölfordított converter vagyis egy óriási vaskörte nyilásához vezettetik, melynek gyomrában az izzón folyós fém eltűnik. Mikor minden fém lefolyt, a hatalmasan sistergő convertert egyenes állásba helyezik s a vaskörte fenekén levő fúvókon keresztűl nagy erővel levegőt szorítanak a híg vastömegbe. A sistergés még nagyobb, a körtéből előtörő láng szélesebb, gyorsabb, heventébb lesz, a zizegés és sustorékolás erősödik s most a láng őrült sebességgel öltögeti nyelveit, izzó szikrafelhő tör elé a körte belsejéből, szinte attól kell tartani, hogy a gyártetőt is magával viszi. Minden egyes légáramlat egész izzó szikraesőt lök ki a körte gyomrából kétszer, háromszor; hatalmasan dolgozik a fölszabadított, de mégis féken tartott elem. Most a láng fényesebb és tisztább lesz, de egyúttal dühösebb és emésztőbb is s ekkor kormos férfiak vasdarabokat hánynak a lombik torkába, mintha le akarnák hűteni. Annál nagyobb szikraeső támad minden ily töltésre. Most úgy látszik, a körte nem bir többé megállani helyén, remeg és ingadozik talpain s egy adott jelre méltóságosan aláhajol, most már sötétebb lángot eresztve, hatalmas tűzkéve tör elő belőle s vörösbarna gőz tölti meg a helyiséget. Hirtelen belevetünk még nehány tükörvastöredéket a tüzes torokba, a hol az rögtön föl is olvad, mint a hó a napon. A körte még alább hajol s sziporkázva ömlik tartalma a serpenyőbe, melyből aztán az öntőformák nyerik tölteléküket.

Szőnyegszövés az ebergassingi gyárban. Charlemont Húgótól

A Bessemer-féle hámor Ternitzben. Charlemont Húgótól

A vegyészeti ipar csoportjában, mely a vidéken s Bécsben és környékén együttvéve közel 5.000 munkást foglalkoztat s 25 milliónyi értéket állít elő, figyelemre méltó a kénsavgyártás, aztán egyéb fém-savak, műtrágyák, chlor-mész, stb., továbbá a festék és fénymáz, gyújtószer és világító gáz készítése. Különösen élénk lendűlete van Bécsben, Liesingben, Stockerauban s még nehány más helyen a gyertya- és szappangyártásnak, melynek évi értéke meghaladja az 5 milliót s mely nagy kivitelnek képezi tárgyát.

Egy gőzkocsi fölszerelése a bécs-újhelyi gyárban. Charlemont Húgótól

A következő iparcsoportoknak nehány ágát még ki kell emelnünk, mint olyanokat, melyeknek magasabb nemzetgazdasági értéke van, és pedig első sorban a gőzmozdonyok készítését. Három gyár (a bécs-újhelyi, gross-jedlersdorfi s Bécs X. kerületi) az utolsó években 200–300 gőzmozdonyt és közel 200 szerkocsit szolgáltattak. A legnagyobb gyártelep a bécsújhelyi, a mely 1885-ben űlte meg a kétezredik mozdony elkészítésének ünnepét, rendes üzem mellett 30–40 gőzmozdonyon dolgozik egyszerre; egynek-egynek elkészítése körűlbelűl négy hónapi időt kiván.

A téglagyártást nagy arányokban mindössze 40 vállalat űzi. A legtöbb és legtöbbet szolgáltató telepek Bécstől két-három mérföldnyire vannak, így Inzersdorfban a Wienerbeg alatt, Brunnban, Vösendorfban, Biedermannsdorfban, Neudorfban, Guntramsdorfban, Oberlaaban, stb. E telepek a szerint, a minő az építkezés, 200–300 millió darab téglát gyártanak.

A papír-ipar 39 vállalatnál 3.400 munkást foglalkoztat ez idő szerint s 7 1/2 millió forint értékű árút szolgáltat. Ennek is a Bécsi-erdő alatti, vízben gazdag negyed a voltaképi hazája. Itt különösen két iparág veendő figyelembe, a farostból nyert papíranyag s maga a tulajdonképi papír készítése. A vászonrost helyett a faanyagnak papírkészítésre való fölhasználása még igen új dolog, de egyre általánosabbá válik. Magában Alsó-Ausztriában 18 telep foglalkozik a fának papíranyaggá való köszörűlésével. Azok közt a gyárak között, melyek iró-, nyomtató- és itatós papír, továbbá táblapapír és sajtótábla készítésével foglalkoznak, a legnagyobbak Schlöglmühlben, Pittenben, Klein-Neusiedelben és Ebergassingban vannak. Ezek évenként 125–130.000 métermázsa rongyot, továbbá fát és szalmarostot, stb. dolgoznak föl. A rongyokat többnyire Magyarországból s a vele szomszédos kevésbbé művelt országokból szerzik, a hol még házilag készűlt erős, szívós vásznat viselnek az emberek, olyat, mely papírgyártásra a legalkalmasabb. Mennél nagyobb a műveltség, annál rosszabbak a rongyai. A bankónak való papírt vitorlavászonból és hajókötelekből készítik s a bankjegyek többnyire megtették már a világ körűli útat, mielőtt másod ízben útjokra elindúlnának.

A payerbachi facsiszoló gyár belseje. Charlemont Húgótól

Közlekedési eszközök.

A mint Alsó-Ausztria magas fejlettségű termelő élete másként föltenni sem engedi, a közlekedés és kereskedés szolgálatában álló intézmények is arányban állanak e tartomány közgazdasági általános állapotával úgy, hogy a monarchia valamennyi országai között csak az egy Csehország dicsekedhetik hasonló fejlettséggel. Nem kivánunk a multba messze visszatekinteni, nem a legrégibb idők dunai kereskedésére, a rugiusoknak már Alsó-Ausztriában fekvő piaczaira, vagy az útkényszerre és a megállítási jogra emlékeztetni, melyet e tartomány néhány városa már a XII. században is gyakorolt; elég, ha e helyen a legújabb kor vívmányait veszszük szemügyre. Alsó-Ausztriából indúlt 1782-ben a dunai társaság első hajója osztrák készítményekkel megrakottan Lauterer hidász-százados vezetése alatt egyenesen Chersonba és Konstantinápolyba. Itt történt 1819-ben az első kisérlet, hogy vajjon a Duna gőzhajókkal járható-e, s itt alakúlt 1830-ban az első nagy Duna-gőzhajózási társaság. Alsó-Ausztriában látták az első gőzkocsit vassineken megindúlni; mert a két régibb osztrák vasútat lovak vontatták s csak az 1836-ban alapított „Ferdinand” éjszaki vaspálya mutatta be a Stephensonnál megrendelt első hat „gőzkocsi” új látványát, melyek itt a vasútak korszakát megnyitották. Alsó-Ausztria kapta az első villamos távírót is; mert 1846-ban itt tették az első kisérletet a Bécs és Florisdorf között fölállított rézsodrony vezetékkel, mely később Lundenburgig és Brünnig terjesztetett, s így a mai nagyszerű hálózatnak kezdete volt.

A Schlöglmühl papírgyár belseje. Charlemont Húgótól

Alsó-Ausztria a birodalmi székváros révén a közlekedési intézmények minden ágában állandó kisérleti tere volt az új találmányoknak és javításoknak, a mi által a többi tartományoknak mintaképe lett. A közlekedési intézmények kiterjedése s használatuknak élénksége is ebben a tartományban fejlett ki leginkább. Minden részeit megnyitották a vasútak; 1885 végén az Ennsen alúli Ausztriának 1.450 kilométer vasútja volt úgy, hogy területének egy-egy négyszög kilométerjére 73 kilométer vasút esik (egész Ausztriában átlag véve csak 44). Vasúti hálózata is ennek a tartománynak a legsűrűbb s postaforgalma olyan élénk, hogy az itteni levelek, nyomtatványok, hirlapok és csomagok száma (1885-ben 177 millió darab, vagyis egész Ausztria forgalmának egy harmada) sokkal meghaladja a monarchia többi királyságaiét és tartományaiét. Előttünk tehát egy igen kifejlett forgalom összképe áll s mi ezúttal a helyett, hogy berendezéseinek vagy vonalainak egyhangú fejtegetésébe bocsátkoznánk, csak egyet kivánunk figyelmesebben vizsgálni, a mi az egész csoport díszének és büszkeségének tekinthető.

Azon az emléken, mely a Semering-pálya építőjének, Ghegának a tiszteletére az alpesi út legmagasabb pontján emeltetett, ugyancsak Ghegának következő mondása olvasható: „A vasútak elenyésztetik a távolságokat, elősegítik az anyagi érdekeket, emelik és terjesztik a művelődést.” A nagy úttörőnek ez egyszerű szavai annál is inkább megérdemelték, hogy érczbe öntessenek, mivel oly időből származnak, a melyben még a gőzmozdony nem hágott meg oly magasságokat, melyekről a vasútak fényes jövendőjébe be lehetett volna pillantani. A semeringi hágó nem olyan természetű, hogy azt a természet már kezdettől fogva forgalmi útnak jelölte volna meg. Kelták, rómaiak csak gyarló ösvényeken jártak rajta keresztűl a római hadi és kereskedelmi út nagy ívben kerülte meg a Nori Alpesek nyúlványait s Carnuntumon át vezetett Bécsbe. Csak a középkorban, mikor Stiria is belép a kereskedelmi mozgalomba, nyílnak meg odább nyugatra is a hegyeken keresztűl egyenest átvezető közlekedési útvonalak, előbb a „Wechsel”, aztán „Semering” irányában. Az előbbenit Habsburgi Rudolf használta 1280-ban; a másik a keresztes hadjáratok idején, melyek a „Spital”-ban hagyták itt hátra történeti emléküket, kezd szerepelni. Egész a múlt század elejéig még kocsival járható őt sem vezetett a Semeringen keresztűl s Alsó-Ausztria és Stiria között egész az Adria partjáig terjedő voltaképi forgalomról csak 1841 óta lehet szó, a mely évben szabályszerű műút épűlt kanyarúlatokkal és szelid lejtőkkel. E kereskedelmi út megnyitása tehát nagyon késői időre esik s épen csak arra elég idején, hogy egy évre rá a csatlakozó vaspályáknak Gloggnitzban és Mürzzuschlagban összeköttetésűl szolgáljon.

A vasútügy kifejlesztését kezdetben a magánvállalkozás vette gondjai alá. De csakhamar más irányelvek lettek irányadók s előrelátó államférfiak kieszközölték az 1841. decz. 19-ki császári határozatot, melynek értelmében a vasútak főközlekedési útakká emeltetnek s a nagy birodalmon keresztűl vezető főirányokban állami vasútaknak jelentetnek ki. Ennek a határozatnak köszönheti létrejöttét a Semering-pálya, mint „a déli államvaspályának” egy szakasza. Eleinte ugyan fölmerűlt az a terv is, hogy a vasútat Magyarországon keresztűl vezessék Stiriába. E vonalat azonban a nagy kerűlő s politikai tekintetek miatt elejtették s a déli vaspálya számára a Nori Alpesek nyúlványain át a Mürz és Mura völgyében Grácz felé, a San és a Száva völgyében pedig tovább a Juli Alpeseken keresztűl lőn kijelölve az irány. Ez általános alapvonalak szabták meg műszaki megoldását annak a feladatnak, hogy Gloggnitz, mint a bécs-gloggnitzi vasút végpontja, Mürzzuschlaggal, mint a déli vaspálya stiriai szakaszának kezdő pontjával, a hegységen keresztűl vasúttal köttessék össze. E föladat lett kezdete annak a mozgalomnak, mely soká tartá a műszaki világ figyelmét feszűltségben, s a föladat szerencsés megoldásával tisztes helyet biztosított az osztrák mérnöki szakmának a vasútak történetében.

Mikor a déli vaspálya kiépítése elhatároztatott, a vasúti rendszer, mint a mely az angol síkföldön keletkezett és fejlett ki, csak csekély emelkedésű s hosszan elnyúló kanyarúlatú sík vaspályák építésére irányúlt. A mozdonyok is ezen alaphoz voltak alkalmazva s ama kevés meredekebb szakaszokon, melyek a fölépített vaspályákon találkoztak, a vonatokat lovak vagy helyben álló gőzgépek köteleken vontatták. De az ily rövid helyi emelkedések nem téveszthetők össze egy nagy kiterjedésű hegyi vaspályával, melynek az Alpesek hegyvidékébe kell behatolnia. A föladat sikere tehát igen nagy határokon belűl volt kérdéses, mert nemcsak arról volt szó, hogy a nehéz alakúlású talajon a pálya számára alkalmas nyomjelzést erőszakoljanak ki, hanem mindenek előtt amaz elvi jelentőségű kérdés eldöntéséről, ha vajjon ezen a pályán mozdonyokkal vagy más eszközökkel történjék-e a szállítás.

E föladatnak, melylyel Ghega csaknem egy teljes évtizeden át folyvást foglalkozott, szentelte e lángeszű ember tevékenységét s földeríté a czélokat, melyek felé a vasútügyben a haladásnak irányúlnia kell. Ilyen czélnak ismerte föl a lovak által való vontatás és a kötélvaspályák mellőzését, a mozdonyépítés körűli haladást s így a hegyi vidékbe a mozdonyvaspályának bevezetését. Arra határozta tehát magát, hogy a Semeringen keresztűl egy oly mozdonyvaspálya iránt tesz javaslatot, mely hihetetleneknek tartott 1:40-es emelkedésekkel s 190 méter félátmérőjű kanyarúlatokkal fogna fölépűlni. Oly merésznek tetszett a vállalkozás, hogy még komoly szaktársak is tévedésnek nyilatkoztatták ki azt a föltevést, hogy egy ilyen vasút gőzmozdonyokkal legyen járható. E közben a pálya túl az Alpeseken lépésről-lépésre haladt előre Gráczig, Cilliig, Laibachig. Lehetséges, hogy a Semeringi-út égető kérdése talán nem is nyert volna még befejezést, ha a munkások közt az 1848-ki zavarok következtében beállott inség nem sürgette volna egy nagyobb arányú építkezés megkezdését. Még azon évben belefogtak a könnyebb, 1850-ben pedig a nehezebb szakaszokhoz s 1854-ben az egész Semering-pálya átadatott a forgalomnak.

A kettős nyomú vaspálya Gloggnitzot a tenger színtája fölött 438 méternyi magasságban hagyja el s magas tartó és támasztó falakkal a hegyoldalakon haladva, a Semering-hágó alatti nagy tetőponti alagútban 898 méternyire emelkedik, innen pedig Mürzzuschlagig 682 méterre száll alá. A 41 kilométer hosszaságú pályatestnek több mint a fele kanyarúlatban fekszik s több mint a fele egészen vagy közel 1:40 emelkedéssel halad, egyik alagút a másikat követi, e mellett számos ívvel és kettős emelettel ellátott hatalmas boltozatú hídak adják meg neki azt a monumentális külsőt, mely ama kor építési modorát s az építőnek egyéniségét oly jellemzően tünteti föl.

Ghega emléke a Semeringen. Giesel Frigyes Hermanntól

Noha a Semering-pálya építője tervének megszerkesztésében azzal az óvatossággal járt el, hogy a sík pályáknak már kipróbált vontatását alkalmazhassa a merész hegyi pályánál is, mégis kivánatosnak vélte, hogy már a pálya megnyitásakor oly mozdonyoknak legyen birtokában, melyek a szállítandó árútömegeknek s a pálya emelkedési és görbűlési sajátságainak megfeleljenek. A kormány e czélból még az építés alatt pályázatot hirdetett, 20.000, 10.000 és 6.000 arany jutalommal a három legjobb gőzmozdonyra. Osztrák, német, belga gőzmozdony-gyárosok vettek részt a pályázaton s ama nevezetes versenyen, mely 1851. őszén a payerbach-eichbergi vasútszakaszon folyt le, a versenybizottság mind a három jutalmat odaítélte. A versenyre bocsátott gépekben meglepő volt a haladás. Egy ugrással meg merték koczkáztatni a régi bilincsek levetését s oly méretű gőzmozdonyok építését, a milyet azelőtt képtelenségnek tartottak. Azt azonban lehetetlen volt be nem látni, hogy hosszú ideig használható, gazdaságosan jó karban tartható olyan gépek, a minőket a napi forgalom megkiván, a versenyző mozdonyok között még nem találkoztak. A tudomány egy másik embere számára maradt fönn, hogy a versenynél tapasztaltakat összefoglalva, megszerkeszsze azt a kitűnő rendszerű gőzmozdonyt, mely a Semering-pályán a rendszeres forgalmat megnyitotta s mely Ausztria határain messze túl is évtizedeken át uralkodott a vasútakon. Az „Engerth-féle rendszer” megfelelt annak a várakozásnak, melyet a Semering-pálya a jövő gőzmozdonyai iránt támasztott s e rendszer behozatala tekinthető annak az időpontnak, melytől a nehéz gőzmozdonyok használata a vasúti közlekedés fokozásának tekinthető. A Semering-pálya Engerth ez alkotásában oly tökéletesedés ért el, mely e nagy mű közgazdasági jelentőségét a vasútak egész világára kiterjesztette. A Semering-vasút költségei nagyon túlszárnyalták az előirányzatot s fölrúgnak 25 millió forintra. De ez nem csökkentheti a megelégedést, melyet annak tudata szűl, hogy harmincz évi tapasztalás mutat e szilárdságában kipróbált pályára s forgalmának kipróbált biztosságára.

Kétségtelenűl Ausztriát illeti meg az a dicsőség, hogy a Semering-pálya mintájára ma már az egész világban vasúti hálózatok vonúlnak keresztűl a hegységeken, s hogy ezek most már a művelődés elterjedésének többé nem akadályai.

Giesel Frigyes Hermanntól