Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Alsó-Ausztria népe.

Alsó-Ausztria népe.

Karger Károlytól

A nép jellemzése és természeti alkata. Weissenhofer Róberttől és Langer Károlytól

Kezdőbetű: Dörre Tivadartól

Az alsó-ausztriainak legkiválóbb jellemvonása, az ő saját valója kedélyében van kibélyegezve; főkép ebben gyökereznek mindazok a derék tulajdonságok, melyek neki eltagadhatatlan jelességei. Vallás dolgában a falusi nép híven ragaszkodik az ősi hithez, ennek szertartásait lelkiismeretesen megtartja, s azok megvetőiben nem bízik. A vallás egyszersmind családi élte gyámola, annak hatása erősíti a házasság kötelékét s vezérli a szülőket gyermeknevelő kötelességeik teljesítésében. Azon a talpalattnyi földön, melyet munkál, szeretettel és megelégedett szívvel csüng az alsó-ausztriai. Nem hiszi, hogy másvalahol jobb dolga lehetne, mint otthonn; ez az oka, hogy Alsó-Auszriában aránylag még kevésnek vesztette eszét a kivándorló kedv. Legszűkebb hazájához ragaszkodásban és uralkodója iránti szeretetében gyökerezik kiváltkép az alsó-ausztriainak patriotismusa. De ennek nem valami világos politikai képzet az alapja; maga a haza fogalma, úgy szólván, kevéssé szemléletes, kevéssé megfogható az együgyű földmívesnek; hazaszeretete jórészt dinasztikus, a császári házhoz ragaszkodáson alapszik, s az állam fejében a paraszt a méltóságon kivűl mindig a személyt is tiszteli. A „császárnak” fizet adót, a „császár” hivja fiát katonának, a „császárnak” adja őt szivesen oda. Szelid kormányhoz levén szokva, az alsó-ausztriai békés állampolgár, kinek az újításvágy nem természete. Föllépésében az alsó-ausztriai bizonyos higgadt megállapodottságot mutat, mely minden szeleverdiségnek híjával van. A paraszt asszonynak különös sajátja a becsülettudás, s a természetes illendőséggel valami ügyes módot tud egyesíteni, mely alig-alig veteti észre az állásával járó félszegséget.

A hegyi lakó zárkozottabb, a síkföldi paraszt éberebb, izgékonyabb, a szőlősgazda hevesebb vérű s általában nyersebb természetű, de egy pontban valamennyien megegyeznek, t. i. az idegennel való bánás módjában. A kit a paraszt nem ismer közelebbről, annak nem nyílik meg mindjárt, sőt eleinte várakozó, figyelő állást foglal el; de ezt korántsem kell menten számító kimértségre, vagy épen furfangosságra magyarázni, hanem az ily magaviselet okát többnyire helyesebb meggondoltságban, természetes okosságban s bizonyára nem ritkán szerény tartózkodásban is, vagy épen bátortalanságban keresni. Ha egyszer tudja a paraszt, hogy kivel van dolga, s bizalomra gerjedt, kinyílik a szíve s csakhamar elénk tárúl egész becsületes, őszinte valója. Ilyenkor aztán egy benne sokszor s méltán magasztalt más erénye is előtűnik, a vendégszeretet, mely szívesen ád, még pedig hiú fitogtatás nélkűl. Ez a jellemvonás épenséggel mint felebaráti szeretet mutatkozik, ha embertársa szerencsétlenségben van; akkor e nép gyakran sokkal többet is tesz, mint a mennyit a keresztényi kötelesség parancsol. A küszöbön kéregető szegénytől a paraszt rossz esztendőkben sem vonja meg a darab kenyeret s nem egyhamar tagadja meg az éjjeli szállást a hajléktalan jövevénynek.

Több alkalom adódik, midőn e nép egy felette derűlt oldalát is kimutatja, s megereszti természetes elmésségét és humorát. Ekkor a különben takarékos paraszt ugyancsak kivan s szórja a pénzt; ezért az alsó-ausztriait világát élőnek, sőt könnyelműnek szokták mondani. De ez annyi, mint a kivételből szabályt csinálni; csak a szőlőmívelésről mondhatjuk el, hogy, miután rossz termés miatt sokszor esztendőkig szigorgott, jobb időkben nem igen takarékoskodik szerzeményével. A nagyváros közelsége is nem egy tekintetben káros hatással lehet a nép élete módjára.

Azok a jellemvonások, melyeket itt mindenekelőtt a parasztrenden kiemeltünk, megvannak jobb részint az alsó-ausztriai polgári rendben is. Még mindenfelé találni igazi jóravaló becsületes embereket, s a polgárasszony is még sok vonásban megőrizte ama régi tisztes matrónai bélyeget. Azonban egészben véve a polgári rend ma már nem lehet valódi képviselője az alsó-ausztriai népiségnek, mert rája a megváltozott korszellem, nevezetesen a gyári élet s ennek a kiskereskedésre hatása, továbbá viseletben s erkölcsben a nagyvárosiasság is immár sokképen átalakító hatást gyakorol.

A fényűző ruházkodás egyébiránt a paraszt lakosság, kivált a fehérnép közt is hovatovább jobban elharapódzik. E mellett, hogy a jellemkép teljes legyen, azon hibákat sem szabad hallgatással mellőznünk, melyek az alsó-ausztriai parasztba szinte bele vannak öröködve. Vallási tekintetben a falusi nép nagyon hajlik a babonaságra; de ez sok részben csak oly szokásokból áll, melyeket megtart a nélkűl, hogy gondolna mellette valamit; a megfontoltság nála gyakran lassúsággá, sőt nehézkességgé válik a réginek továbbfejlesztésében és az újnak bevételében. Az alsó-ausztriai paraszt szívós következetessége sokszor makacssággá válik, mely akkor sem enged, ha kézzelfoghatólag nincs igaza, kivált peres ügyekben. Ez az a közmondásos paraszt-csökönyösség.

Egy Bécs-tájéki alsó-ausztriai férfi arczképe. Rumpler Ferencztől

Ha már most a mondottakat egy ítéletbe foglaljuk össze, állítani merjük, hogy e nép jó oldalai a hibáit és fogyatkozásait sokkal meghaladják. Az alsó-ausztriai nép jövendőre is szép reményekkel biztat, s a ki jól ismeri, becsűli és szereti is.

Physikai tekintetben a németet kell a lakosság jellemére mértékadó törzsökül nézni, s mindenekelőtt figyelembe venni, hogy az germán és szláv elemeknek, továbbá a római partvidéki Noricum lakosai töredékeinek összeolvadásából állott elő. De főkép a bajor törzsök volt az, mely az avarok és szlávok betörése előtt is, az előbbiek elűzése után is, Alsó-Ausztria német lakossága képződésének alapúl szolgált.

Ez összeforradási folyamatra nézve tekintetbe veendő, hogy az nem lehetett általában egyforma, minthogy a különféle egyesűlő népelemek nem egyenlő számmal vettek részt a képződés processusában. A különbözés elsőben is a fejalkatban tűnik ki, s valóban Alsó-Ausztria mai lakossága közt a legkülönfélébb fejalakok találkoznak: kerek-hosszúkásak, valamint széles és kerek koponyák, még pedig mindenféle átmeneti idomokkal és különféle arczformákkal való combinatióban. Vajjon a hosszúkás alak a celta sírokban fölfedezett hasonló formára mutat-e, nem dönthető el; de annyi bizonyos, hogy az a megnyúlt, igen keskeny tojásdad volta azon koponyáknak, a melyek ó-germán sírokban a Dunától éjszakra, névszerint Ober-Hollabrunnban és Stillfriedben fedeztettek föl, mai napság Alsó-Ausztriában csak kivételes és felette ritka, tehát feltűnő formáúl találkozik.

Az alsó-ausztriai német nép eredet igazolja a bajorokkal való összehasonlítást. A bajor népesség gondos és rendszeres vizsgálata azt eredményezte, hogy az ó-bajor törzsök 1000 koponyája közűl 528 a fejtető hosszának a szélességéhez 80–84 között ingadozó viszonyszáma körűl csoportosúl. A mai bajorok e brachykephal fejtipusa bármikép fejlődött legyen a régi germán törzsökök hosszúkás tojásdad fejalakjából, de rejtelmessége mellett is tény.

Ez a fejtipus Alsó-Ausztriában is mindenfelé található, de nem egyaránt elterjedve. Ha ugyanis szabad az előttünk levő honi, igaz, nem számos anyagot ez irányban értékesíteni, akkor jóformán föl lehet venni, hogy az erdővidéki felföld lakosai közt ez a széles, olykor kerekfejűségig menő fejalak a szabályszerű, míg az ország más vidékein, kivált dél felé, a tojásdad fejalak minden változatával sokkal sűrűbben fordúl elő. Hogy az igazi erdővidéki ember széles homlok- és koponyaképződéssel tűnik ki, a tájékon közönségesen tudva van, s ez a gyakran előforduló fejalak régi bajor-frank gyarmatokra mutat.

A mint a fejalak, úgy változik a koponya nagysága is. A német-ausztriai törzsök összeségére nézve a koponya capacitását jó 1.521.64 köbméterre s az agyvelősulyt átlag 1.314.5 grammra, 1.531 grammnyi maximummal számítják.

Ugyenezen különbségeket találni az alsó-ausztriainak arczképződésében is, azonban két egészen jellemző, majdnem szélsőséges tipus állítható fel. Az egyik tipust, melyet Bécs környékén is gyakran találni, arányos, hosszúkás, az áll felé keskenyedő ábrázat különbözteti meg, keskeny, nyúlt orral, szürkéskék, nyílt pillantású szemmel, formás, de nem igen széles homlokkal, csak kissé kiálló pofacsontokkal, és arányos szájnyílást határoló vékony ajakkal.

Egy erdővidéki alsó-ausztriai ember arczképe. Rumpler Ferencztől

A második, kiváltkép az Erdővidéken honos tipus a magas, széles és az erősen előreálló áll felé csak kevéssé keskenyedő, tojásdad ábrázat, széles magas homlok, az orrhosszúsághoz képest valamivel magasabb szájkörnyék s húsosabb ajak és szürke, ritkán sötét, nem igen nyílt metszetű szemek által tűnik ki.

Vessünk még egy tekintetet a test egészére, főkép a termetre. Azonban e részben az égalji és talajviszonyok, a foglalkozás és életmód hatását mennél inkább fontolóra kellene venni; mert, a mily kevéssé képesek e viszonyok a faji sajátságot a fejalakban változatni, oly nagy mértékben érdeklik az életfolyást s a csont- és izomrendszer kifejlődését és fenntartását. Az a kevés, a mit erre nézve nyújtani lehet, egy részt orvosi följegyzéseken, más részt a katonaállítások alkalmával nyert eredményeken alapszik.

Egészben véve az alsó-ausztriai emberfaj egészségesnek s erősnek állítható, mely, mint mindenütt, az egyének többségénél a testi magasságnak 61–64 bécsi hüvelyknyi, körűlbelűl 160–166 centiméternyi középmértéke körűl csoportosúl, alkalmilag azonban nagyobb csoport egyént is tetemesebb testmértékkel egyesít. Bécs és a Manhartsberg alatti kerület, a Morva-mezővel egyetemben, legtöbb nagy faj embert állít ki, t. i. 226-ot 1000 közűl, más vidékekbeli 136, sőt 118 ellenében. 1000 megvizsgált katonaköteles közűl 1871 a bécsi kerületben, a Morva-mezőt beleszámítva, csak 64 legény nem ütötte meg a mértéket (59 hüvelyket, vagy 1.554 métert), ellenben a Bécsi-erdőn túli és inneni kerületekben és az erdővidéken 190.

De, fájdalom, egyszersmind azt is konstatálnunk kell, hogy az élet hoszsza nem tart egy lépést a magas növéssel, nem ép azon kerületekben, hol a legtöbb magas termetű ember kerűl sorozás alá, hol a testi hibák miatt be nem váltak száma is a legnagyobb, s e kelletlen számokból legtöbb részt vesznek épen Bécs és külhelységei.

Különös érdekkel bírnak az iskolás gyermekeken tett vizsgálódások eredményei a hajszínre, szemre és bőrre nézve. Csupán szőke és barna tipust véve fel, azt mondhatjuk, hogy 256.707 megvizsgált iskolásgyerek összeségéből 100.707-en a szőke tipus észleltetett; továbbá az ország éjszaki részén a szőke tipus sűrűbb előfordultát észlelték. Magán közlések szerint, fekete haj az Erdővidékeken bennszülötteknél elő sem fordúl, a mi ismét ó-német származás félreismerhetetlen jele.

A következő ethnographiai vázlatok az alsó-ausztriai népet erkölcseiben és szokásaiban, gondolkodásában és cselekvésében mutatják be s evvel együtt jellemét is tüzetesebben rajzolják egyes vonásaiban.

Az esztendő. Weissenhofer Róberttől

Az újesztendőt, mint más nyilvános ünnepeket, Alsó-Ausztria legtöbb vidékén „meglövik” a legények (einschissen, lövéssel köszöntik, kezdik meg) s éjszaka körűljáró kis bandák „megfújják (einblasen); a Wechsel kerületben divatban van az újévi éneklés is (Neujahrssingen). Még közönséges szokás, hogy egymásnak évváltozáskor szerencsét kivánnak. Jellemzés kedvéért hadd álljon itt egy szokásos köszöntő mondóka:

„Boldog uj esztendőt kivánok az úrnak és asszonynak, hosszú egészséges életet, tele erszényt hozzá. Arany asztalt kivánok, minden sarkán egy sűlt halat, közepére egy kancsó bort, hogy az úr és asszony nagy vígan lehessen. Arany kocsit kivánok, azon együtt mennybe mehetnek, csak azt kérem, hogy hátul én is felülhessek.”

Ez azonban csak egyike a közkedvességű köszöntő számos változatainak. Gúnyverseket is hallani, de inkább tréfából mondva, mint komoly czélzattal.

Mindenféle hiedelmek fűződnek az év első napjához. Mindenekelőtt nem közönyös, kivel találkozik az ember, vagy ki köszönti meg először. Nagyon közönséges az a hit, hogy, a mit az ember újesztendő napján tesz, azt egész esztendőn át sokszor fogja tenni, a mint ezt ez a szokásmondás is kifejezi: „Wie zu Neujahr, – So das ganze Jahr”. A ki újesztendő napján disznóorrot eszik, szerencsés lesz. A disznót sokszor úgy fogják fel, mint jót jelentő állatot.

Vízkereszt. A házfüstölés vízkereszt-, karácson- és bévedestén (Szilveszterkor) még közönséges szokás Alsó-Ausztriában (Rauchnächte). Ha a kis processió körmenetéről visszatért a szobába, mindnyájan letérdepelnek és imádkoznak, mire a férfiak süvegjüket vagy kalapjukat, az asszony személyek fejkendőjüket a füstölő fazék fölé tartják s aztán ízibe fejökre teszik. Ez hasznos a fejfájásról.

Ezen az estén az utolsó tál ételt nem szabad elkölteni, hanem valami maradékot hagynak a tálban s ennek szélén a kanalakat, hogy Berscht vagy Berschtl (Berchta) asszony, ha éjszaka kiséretével, a kereszteletlen gyermekekkel („Zodavascherln”, tücskökkel) betér a házba, találjon valami ennivalót s ne legyen oka panaszkodni a rossz gazdálkodásról, vagy épen boszút ne álljon. A kinek a kanala reggelre megmozdúlt helyéből, szerencsétlenségtől tarthat; ellenben nőtlen személyek, kiknek kanalára sok tej rakodik („Anreint”), csakhamar megházasodnak (Ybbs-völgy). Másnap a háznép eszik a tejből (Berschtmilch); a tyúkok is kapnak belőle valamit, hogy szorgalmatosan tojjanak, meg a tehenek is, hogy sok és jó tejet adjanak. A Wechsel vidéken a Berschtl-t szép hófehér asszonynak, általában jó tündérnek képzelik, kit vízkereszt éjjelén, a hol három határ összeér, vagy keresztútakon lehet látni; ott szivesen meg is mutatja a rejtett kincset. Az Ybbs völgyében Berscht asszonyt, az eredeti mythologiai felfogással ellenkezőleg, rendesen rémnek tartják, kivel a karácsontól vízkeresztig való éjszakákon (Unternächte) nem jó volna kóborlása közben találkozni. Vízkereszt ünnepe előtt és után a vízkeresztezők („Sternsinger” „csillagénekesek”) is több napig járnak helyről-helyre.

Vízkereszt előtti estén szép tisztára szokták söpörni a szérűt, „mert hogy a három királyok éjjel tánczolni akarnak rajta”. A vízkereszt ünnepével összefüggésben van a Wechsel vidéken még szokásos úgy nevezett tevehajtás („Kameeltreiben”) farsang vasárnapja előtti hétfőn és kedden. Egy csapat czifrán öltözött maskarás legény képezi a három királyok kiséretét; ők vezetnek, hajtanak és kisérnek egy többé-kevésbbé szerencsésen utánzott járó tevealakot, míg két klarinétosból (pásztorok) s egy dobosból, ki a „török” agy nagy dobot veri, áll a muzsika. Minden ház előtt játszanak egyet; a begyűlt pénzt a legények farsangi czéczójára fordítják.

Gyertyaszentelő. A viasz tárgyak közűl, melyeket ezen az ünnepen szentelésre visznek a templomba, hadd említsük meg különösen a vihar- vagy Flórián-gyertyát („Wetter”- vagy „Floriani-Kerze”). Ezt erős zivatarok idején paraszttanyákon, sok helyütt polgárházakban is gyújtanak. A tulkoknak régebben egy szelet kenyeret adtak gyertyaszentelőkor, melyre három csepp viaszt cseppentettek (Gfőhl).

A gyertyaszentelőt „paraszt újesztendő”-nek is híjják; „z’Lichtmess sind d’Jahr aus” (Gyertyaszentekőkor ki van az esztendő), mondják a cselédekre nézve, mert a szokásos „változásnapok” közt ez az ünnep legelöl áll. (A többi közűl különösen említendő: Sz. György, Sz. Jakab, Sz. Márton). Szolgálók költözködéskor egy palaczk pálinkát visznek magukkal („Wanderbranntwein”), melyet minden szembe jövő ismerősükre ráköszönnek. A beálló új cseléd a paraszt gazdaasszonyától rántottát kap, s a „kemény” padra kell ülnie, hogy „maradós” legyen. Retz vidékén az utolsó hetet, melyen a szolgálatból kiálló cselédnek semmit sem kell dolgoznia, faczér hétnek híják „Schlankeltage”; schlankeln = hévizálni, kóriczálni).

Szérűünnep (Der Tenneboss, „Tendlboss”). Ezt a falusi ünnepet farsangon tartják, ha a szérűn a munka, a gabonacséplés elvégződött. („Bossen” annyi, mint verni, itt cséppel, tehát csépelni). Alig hogy megtették az utolsó csépütést, átszalad egy szolga vagy gyerek a szomszédba s bekiált a szérűbe: „Mi lecsépeltünk!” („Wir hab’n ausdrosch’n!”). Avval megdöngeti a pajta kapuját, vagy pisztolyt is süt el. Máskép is megtréfálják a „lusta” szomszédot, a ki vissza van a munkával. Szalma vázat támasztanak a csűre kapujához, vagy cséplőbábot („Dreschermandl”) tesznek fel a tetőre, husángot dobnak a cséplők közé, mindenféle ócska szert tömöszölnek valami csuporba („Häfen”), egeret is fognak bele s aztán mindenestűl kiborítják a szérűre, vagy főzőkanalat dugnak a szalmába s ezt kiabálják: „Holla, der Tendlboss is g’wunna!” (Göpfritz an der Wild), stb. Az a legény, a kire az ilyen s hasonló tréfabolondságok véghezvitelét bizzák, nagy hamar kereket oldjon ám; mert, ha megkapják, ugyan pórúl jár. Bekormozzák a képét, jól kinevetik, egy óráig is oszlophoz kötve álltatják, vagy derekasan megrakva nyomban haza kergetik. De azon a telken, a hol „elcsépeltek”, sincs se hoszsza, se vége a mindenféle széleskedvű bolondozásoknak. A ki az utolsó csépütést teszi, azé az „egér”, vagy úgy híják, hogy: „Stadlhenne”. Általános nevetés közt szalmával fonják be a csép hadaróját, evvel aztán a szoba küszöbére, vagy a házajtóra hármat kell ütnie s a közben ezt mondani:

„Eins, zwei,drei, Der Tendlboss g’hört mein!”

vagy:

„I wett’, i wett’ um ein’ Eimer Wein, Der Tendlboss ist mein!”

(„Egy, kettő, három, A „T.” az enyém.” „Fogadok egy akó borba, Enyém a „T”.)

A csillag-énekesek. Greil Alajostól

Ha megkaphatja a gazdasszony, a ki többnyire már készen várja egy dézsa vízzel, kelletlen tusfürdő és új kaczaj a jutalma; ha jól üt ki a csíny, egy ital bor az asszony büntetése, vagy egy kis áldomást kell adnia. Néhol csépes és csipkefejkötős szalmaembert („Glunkel”-t) is akasztanak a „Stadlhenne”-re (Mank táján). Hogy az asszony jókor a fánksütésre gondoljon, az utolsó ágyás alá a szérűn fahasábokat tesznek („Krapfaholz”), hogy nagyobb legyen a csattogás. Ekkor a cséplők valamelyike, rendszerint a „Stadlhenne”, asszonynak öltözve, észrevétlen a tűzhelyre teszi a fánksütőfát, meggyújtja s kereket oldva így kiabál (Landersdorf, kremsi kerület):

„Das Krapfaholz, das liegt am Herd, D’Frau wird wissen, was den Dreschern g’hört, A Reiter voll Krapfa, a Plutzer voll Wein, Da können die Drescher brav lusti’ sein.”

(„A fánksütő fa a tűzhelyen van, a gazdasszony jól tudja, mi jár a cséplőknek, egy rosta fánk, egy kobak bor, hadd vígadjanak.”)

A cséplő áldomás nagyobb parasztházakban a legbőségesebb lakomák közé tartozik, s többnyire déltől késő estig tart. Vidékenként más-más neve van: Tendelboss, Dreschhahn, Tennhahn, Stadlhahn; az utóbbi nevek onnan eredtek, hogy régebben egy szentelt fekete kakas volt a lakozáson a főétel. Azonban a legjobb falatokat, a czombját és szárnyát, nem költötték el. Áldozatnak hagyták meg, hogy esztendőre jó aratás legyen.

A farsang Alsó-Ausztriában is a legvígabb ideje az évnek, melyben bő lakzik tánczczal és maskarázással váltakoznak s általában vidám, sokszor veszett mulatozás járja. A tulajdonképeni farsang „zabáló csütörtöktől” (der „feiste Pfingsttag”) hamvazó szerdáig tart. Néhol még ma is megkülönböztetik a „nagy” és a „kis” farsangot. Amaz Sexagesima-vasárnaptól hamvazó szerdáig tart, emezt ádvent előtt „Katalin vasárnap”-ján ünneplik.

Farsang utolsó napjain némely vidéken a fuvarosoknak ingyen ellátásuk van a fogadókban, vagy legalább fánkot kapnak és a fölszolgáló leánytól bokrétát a kalapjukra. A törzsvendégek számára is mindenütt egy-egy tál fánk van téve az asztalra. A farsangi tánczmulatság sokszor már vasárnap kezdődik s hamvazószerda előtti éjjel vagy csak reggelre szakad vége. Nem egy különben csöndes legény rúg ki ilyenkor a hámból s veri el régóta takargatott bérét a kedvesével, a kit „ki kell tartania” s istenesen megvendégelnie.

Tetőpontra hág a veszett ujjongó kedv a húshagyókeddi maskarás, bolondját járó menetekben. A legények a legnevetségesebb, legfurább gúnyákba öltöznek s kocsin ülve kezük jártatásával kifigurázzák a kovácsot, péket, szabót, csizmadiát, mosóasszonyt s egyebeket. A menetet rendszerint banda kiséri, de hallani fülszaggató macskazenét is. Laaban és környékén egy magános bolondozó szaladgál ide-oda s szerepe abban tetőzik, hogy egy sódart lop, melyet aztán zenekisérettel a fogadóba visznek s ott elköltik. A lajthamelléki Bruckban az ú. n. „Kittel”-ek (zubbony) járnak körűl, s ezzel a névvel csúfolják őket, a miért aztán jobbra-balra vesszőcsapásokat osztogatnak. Másutt a farsangi menet muzsikások után házról házra járva füstölt húst, zabot, búzát, rozsot, tojást, pénzt szed. Egy maskara szalmakoszorús lovon jár és selyemszalaggal díszített üveget köszönget a népségre. Arra a házra, melyben tánczos leány lakik, különös figyelmet fordítanak, s a megtisztelt hajadonnak hússal és fánkkal kell sziveskednie. Találkozni a dörmögő medvével is („Brummbär”), aki ugyancsak tánczol ám a bámész gyerekhad előtt. Wechsel táján teve és kecske is van a csapatban. E farsangnak a téli napfordúlat ó-germán ünnepével való összefüggését főképen a bolondos járatoknál még helylyel-közzel látható, lóhúzta kerék mutatja, melyen egy szalmabáb fekszik. Ez a formátlan szalma-ember, melyet néha kocsin is visznek, jelképezte s jelképezi ma is a farsangot, s mindenféle csúfot űznek belőle.(A legyőzött tél).

Húshagyókedden. Greil Alajostól

Göpfritzben húshagyókedden két maskarás legény utánozza a tél és nyár közötti régi versengést. A télnek báránybőrsüveg van a fején, csép a kezében s karja, lába szalmával van körűltekerve. A nyár fehérbe van öltözve s jelképe egy sarló. Így járnak házról házra s egy dalt énekelnek, melynek jelleme már az első szakokban ki van fejezve.

Húshagyókedd délutánján, vagy hamvazószerdán eltemetik a farsangot. Egy szalmabábot („Todamandl”-nak is híják) vagy egy maskarás legényt, néha egy részeget, szent-mihály-lovára fektetnek s vagy a hóba, vagy valami gödörbe, helylyel-közzel a szemétdombon is, a temetési szertartások utánzása s jajveszéklés vagy macskazene közt eltemetik. Hirschbachban „zsidót” temetnek. Egy hosszú kenderszakállas rabbinus végzi a functiókat; egy pár érthetetlen szót mormol valami nagy könyvből, behinti a halottat vízbe vagy sörbe mártott üvegkefével s ezt a czerimoniát minden útba eső kocsma előtt ismétli. A megszomorodott felek előtt megy a „Moschel” édes anyja, a ki fülszaggató óbégatást követ el. Csak este „temetik el” a zsidót, a mi abból áll, hogy széttépik a szalmabábot.

Hamvazószerdán sok helyütt divatban van a „heringlakoma”, (melyet „Fischball”-nak is neveznek); Laaban és környékén a „Disteljäten” (bogácsgyomlálás) kifejezés járja, s a fogalmat a szántóföldre vonatkoztatják, mely így kevesebb bogácsot terem. Másutt a paraszt gazda, ki már farsang hétfőjén a zabnak a „gyökerére ivott” (Wurzel trinken), hamvazószerdán ismét a kocsmába megy, hogy a zabot „dagaszsza”, s „a buzát áztassa”, míg a szolgalegénynek ugyanott a „csoroszlyát” kell „beáztatnia” (den Pflugzwickel dechteln). Egyébként is a gazdálkodó élettel kapcsolatban tűnik föl a farsang. Teszem, az a hit, hogy, ha a farsangi tánczban magasat ugranak a leányok, jó nagyra nő a kender. Zöldcsütörtöktől hamvazószerdáig minden dolog pihenjen, az orsó is, mert „Pfingstaweibl” ismét szétbontaná a fonást s nyáron sok lenne a kígyó. Húshagyókor megkenik a béresek a szerszámot, hogy a jószágot ne bántsa nyáron a bőgöly.

Gergelynapkor (márczius 12.) sok vidéken az úgy nevezett „Halterschnalzen” (pásztorok ostorpattogtatása) szokásos, minthogy ezen a napon hajtják ki a jószágot először. Egy kis borravalóért a pásztorgyerekek „versenyt” is pattogtatnak. Az estéli lakzin a kocsmában jellemző főétel az „Oaringschmalz” (rántotta).

Virágvasárnapján a parasztlegények, főkép a hegységben, nagy leveles ágakat visznek póznán a templomba szentelés végett. Ezek minden részének megvan a maga jelentése: a pálmagaly (a fűzfavessző, a salix capreáról) az Úrnak Jeruzsálembe történt ünnepi bevonúlására emlékeztet; a zsírfényű magyallomb („Schradllaub”, ilex aquifolium) tyúkot, tehenet s lovat óv a bajtól; a boróka („Segelbaum”, juniperus sabina) az állatok „rontásáról” használ. Mogyorófagalyakat is szeretnek hozzátenni, mint a melyek elhárítják a villámcsapást. A szép piros almáknak is, melyek a leghosszabb vesszőkre vannak tűzdelve, hasonló erőt tulajdonítanak.

Jóformán egész Alsó-Ausztriában népszokás virágvasárnapján isteni tisztelet után három „pálmabarkát” nyelni le; ezt némely jámbor éhomra teszi. Jó ez, úgy tartják, betegségek és más gonosz bajok ellen; e végre az istállóban a jószággal is három „barkát” etetnek meg. Közhit, hogy ez időtájt rejtet kincshez lehet jutni. Minden vidék tele van erre vonatkozó mondákkal; de az ember mindig incselkedő hatalmakkal áll szemközt s utoljára is csalatkozik. Említést érdemel végre még az úgy nevezett „Palmesel” (virágszamár) is. Ennek híjják azt, a ki virágvasárnapján legkésőbben kel.

Zöldcsütörtökön a harangok „Rómába útaznak”. Ekkor kell az első zöldségnek az asztalra kerűlnie. Nagy szerepet játszanak a nép hitében a zöldcsütörtökön tojt tojások. Azt tartják, hogy ezek a tojások igen soká, sőt egész esztendőn át frissek maradnak. Húsvét vasárnapján megszenteltetik s óvószerűl költik el „sérűlés” s más egyéb sebek ellen. Néhol a szentelt tojás héját a szántóföldön hányják el; az is szokás, hogy a tojásokat a mennykő becsapása ellen a tető alá teszik, vagy a kereszten függő Jézus hét szavainak egyikét írják rájok s tűzvészkor a tűzbe vetik, hogy a pusztító elemet megfékezzék.

Kelepelő gyerkőczök. Greil Alajostól

Nagypénteken lehetőleg minden zajos munkát kerűl a nép, még a kenyérsütést és mosást is. Némely parasztasszony a nagyhét három utolsó napján se tejet, se tojást nem ád el. Rossz jelnek tartják, ha valaki azon a napon születik, melyen az Úrnak Judás árúlása miatt kereszthalált kellett szenvednie. Nagypénteken napkölte előtt kimennek néhol az asszonyok a közellevő földre s üres kötényből kezökkel a vetés tagjártatását csinálják.

Zöldcsütörtöktől nagyszombatig járnak az úgy nevezett „Ratschenbuben” (kelepelő gyerekek) csörgő szerszámaikkal házról házra s jelt adnak az angyali üdvözletre. Mondókáik is vannak.

Nagyszombaton délelőtt a tűzszentelés megy végbe. A templomi szertartás befejeztével kiki azon van, hogy a szentelt fát meggyújtsa. Miután ez sikerűlt, nagy sebten haza szaladnak, hogy a még pislogó darab fáról kaphasson lángot a tűzhely. Szentelt fát majd mindenhol tűznek le a mezőkön, s heves zivatar idején otthon megpörzsölik, hogy elfordítsák az elemi károkat. Az e napon szentelt vízből is (keresztvíz) visznek haza kisebb edényekkel, mert a szenteltvíznek („Weihbrunn”) nem szabad egy keresztény házból sem hiányoznia.

Nagyszerűt mutatnak a nagyszombaton feltámadás után vagy húsvét vasárnapján jóval napkölte előtt a hegyormokon felgyújtott tüzek, melyek az ó-germán napimádásra emlékeztetnek. Mozsarak dörögnek, pisztolyok durrognak ilyenkor szakadatlanúl, míg az utolsó lángocska is ki nem aluszik. A legények, miután meggyújtották a tüzet, egy szép kis imádságot is mondanak.

Imádkozás a mezőn. Greil Alajostól

Húsvét vasárnapján a családapa hajnalszürkületkor kimegy az övéivel a mezőre, hogy a zöldelő fák alatt imádkozzanak, és pedig a férfiak egy almafa alá, az asszonyok pedig egy körtefa alá állanak. Arczczal mindenikük a nap felé fordúl, a ki ma az Úr dicsőséges feltámadásán való örömében az ég alján felbúván, hármat „szökken” („Hupferl” machen). Ez a szép szokás a napszökések mythikus hitének keresztyén változata. Néhol a paraszt húsvétkor napkelte előtt kimegy a mezőre, fiatal gabonahajtást szed, s a föld termésének és jószágának áldásáért könyörög. Otthon szentelt vízzel hinti meg a zöld sarjat s a barmoknak adja. Nagy becsület ily szent ünnepel először búni ki az ágyból, s a ki húsvétkor utoljára kel föl, azt „Osterbloch”-nak csúfolják („Bloch otrombát, gyámoltalant jelent). Némely helyen húsvétkor napkelte előtt a kert valamelyik magas fájára akasztják a megszentelendő húst, mert a római pápa a húst az egész világ számára megszenteli áldásával. A hússzentelés templomi szertartása egybe van kötve a fő istentisztelettel.

Az első húsnak, melyet húsvétkor esznek, szentelt húsnak kell lenni; ezt némely vidéken tojással és húsvéti kalácscsal az isteni tisztelet után ünnepi ruhában költik el, vagy első „húsétel”-űl tálalják fel. Húsvétkor a pékek húsvéti kalácscsal kedveskednek a vevőiknek, a mészárosok pedig füstölt nyelvvel, vagy báránynyal. Vendéglőkben még néhol szentelt húst tesznek a törzsvendégek elé („Aufgeschnittenes”-t, azaz borjúhúst, sódart, nyelvet, kalácscsal). Igen elmés húsvéti szokás, amolyan földszentelés, tartotta fenn magát mind maig Wechsel vidékén. Ugyanis húsvét vasárnapján az apa övéivel a zöldbe megy („in d’ Groan”), azaz ki a megmunkált földekre. A családtagok, a gyermekek is, mind egy-egy szentelt vizes edényt visznek az egyik, szentelt pálmagalyat a másik kezükben s így lépdelnek egymás mellett, halkan imádkozva és szentelt vizet hintve a földre. Akközben helylyel-helylyel a szántóföldbe dugdozzák a szentelt galyakat s így az erre az esztendőre meg van áldva.

Húsvéthétfőn délután sok helyt szokásban van az úgy nevezett „Emausgehen”. Ugyanis meglátogatják az atyafiakat, a kik a környéken laknak.

A kókányozás. Greil Alajostól

A Morva-mezőn érdekes szokással találkozni, mely „Schmeckostern” névről ismeretes. Húsvéthétfőn t. i. a szlovák legény fűzfavesszővel helybe hagyja a szeretőjét, húsvétkedden pedig a leány a legényt. Minél nagyobb a szeretet, annál sűrűbb és erősebb a verés. Ezért aztán húsvéti tojást adnak egymásnak. A húsvéthétfő és a fehérvasárnap valóságos örömnapjai a gyermekeknek, mert akkor mennek el keresztszüleikhez s „piros tojást” kapnak, a min bőséges lakomát kell érteni, melynek maradékát aztán haza viszik. Pénzt is kapnak a kis vendégek, s a keresztszülék egy-egy ezüst pénzdarabot szoktak a nagy kalácsba tenni („Göd’nkipfl”). Némely gazdag paraszt büszke rá, hogy húsvétkor a szobája tele legyen keresztgyerekekkel. Húsvétkor szokás a keresztgyerekek „fölruházása” is, ha tizenkettedik évüket elérték, vagy az előbbi évben megbérmálták őket. Fehérvasárnapon meg szokták látogatni a „nagyanyát” is, a miért ezt a napot „Ahnlsunntag”-nak híják. A tojásjátékok közűl a legközönségesebbek a „törés” (rézpénzzel, „Einhauen”), a „kókányozás” (egyik tojást a másikkal, „Pecken”) és a görgetés (a legörgő tojás a másikét találja, „Eiwalzen”).

Szent György naphoz nem egy jellemző szokás és hiedelem fűződik. Figyelmet érdemel a „Jörg’n-Schnalzen” (ostorpattogtatás), melynek a Felső-Ausztriával határos vidékeken van legnagyobb divatja. Ez a nép közt még mindig eleven boszorkány hittel függ össze. A legények két héttel Szent György előtt és után s e napon este is egyre durrogatnak hosszú ostorral, mert a meddig az ostorpattogás elhallik, nincs hatalma boszorkánynak.

Egy másik jó régi szokás a határfecskendés („Rainspritzen”). Szent Györgykor és május elsején a gazda vagy gazdaasszony, néha a szolgalegény vagy szolgáló is, bejárja, olvasón imádkozva, a határmesgyéket s szentelt vizet hinteget, néhol ezzel a mondással: „Alles Böse weich’von dannen – In Jesu und Maria namen”. Közönséges az a hit, hogy Szent György nap éjjelén a boszorkányok napkölte előtt kötényükkel letörlik a harmatot („Thaufischen”), hogy a tehenek elapadjanak.

Igazi népszerűek Alsó-Ausztriában is a május elsei játékok és mulatságok. Esznek, isznak, énekelnek a szabadban, járják a tánczot a májusfa körűl, míg merész mászók az árboczok tetejéről alá integető díjakért versenyeznek. A zenekart sokszor egy harmónika pótolja, sőt az együgyű dorombbal („Fotzhobel”) is beéri a tánczos kedvű népség. Május első éjjelén a legények tekintetben lévő helybeli lakosoknak, de még inkább szeretőjüknek tiszteletűl, gyűlöletes személyeknek, főkép rossz hirű leányoknak pedig csúfságból májusfát állítanak a házuk elé.

A Morva-mezőn a szlovák legény egész éjszaka a májusfánál heverész, melynek csúcsán libeg-lobog az a selyem kendő, melyet rá a szeretőjének ajándékúl este titkon feltűzött.

A májusfához egy szép legenda fűződik. Szent Fülöpöt kínos halálra keresték a pogányok. Hogy tartózkodása helyére ismét könnyen rátaláljanak, egy fát állítottak a ház elé, melyben lakott. De, midőn a poroszlók megjelentek, mindenik ház előtt állott ily fa úgy, hogy nem találhatták meg a szentet. Az újabb kutatás a májusfában a tavasz megszemélyesítését ismeri fel.

Pünköstkor némely helyen kora reggel hegytetőkre mennek ki, ott a szent lelket hívják. Ezt úgy nevezik, hogy: „heiligen Geist fangen”.

A pünkösti pattogtatás Alsó-Ausztriában még ép oly divatos és azon jelentésű, mint a szent-györgynapi. Sajátszerű keresztény felfogás szerint az ostorok zúgása a Szentlélek lejövetelére emlékeztet.

A pünkösdi lődözéssel („Bäume anschiessen”) fagytól és villámtól akarják óvni a gyümölcsfákat. Az a hit, hogy pünköst vasárnapján napkeltekor a pápa az egész világnak áldását adja, közönséges; azért is jókor kimennek a szabadba és imádkoznak, arczczal az örök város felé fordúlva.

Némely vidéken nyoma van a másfelé oly ösmeretes „pünkösti király”-nak. Jetzelsdorfban pünköst tájban néhány legény bejárja a helységet, még pedig hétköznapi öltözetben; csak egyikük van „csuklyá”-ba bújtatva, azaz virággal teletűzdelt czukorsüveg forma vesszőfonadékba, mely egészen beborítja úgy, hogy a lába is alig látszik ki. A király és kisérete előtt egy magas zöld faágat visznek, melyre színes szalagok vannak aggatva. Régibb feljegyzés szerint azelőtt a pünkösti király arczát feketére mázolták, s a körűljárás végződtével a királyt vízbe dobták. Hogy ez az alak nem egyéb, mint a május megszemélyesítése, azt ezek az elnevezések is bizonyítják: Maikönig, Maigraf.

Úrnapján a templomi körmenet után az útra állított nyirfákról galyakat törnek s elteszik az ablakokba vagy másuvá, mert villámhárító erejük van. A virágkoszorúkat se dobják el, hanem vagy mint szentelt eleséget a jószágnak adják, vagy a tejes köcsögök körűl fonják.

Napfordúló estéjén Alsó-Ausztria sok vidékén hegyeken, halmokon tüzek lobognak és mozsarak durrognak. Annyi rőzsét és aprófát hordanak össze, hogy gyakran órák hosszat, késő éjjelig is folyton lánggal ég. Azonkivűl üres szurkos hordókat gyújtanak meg, égő seprűket csóválnak. Sok helyt röppentyűket is eresztenek s bengáli tűz gyönyörködteti a szemet.

A napfordulói tűzbe szentelt fát, régi pálmaseprűt és elfonnyadt úrnapi koszorúkat is dobnak. Legények és leányok, kéz-kézben, versenyt ugrálnak a tűzön át és sokat hanczúznak. Ha a legények, s még inkább a leányok magasra ugranak a tűz fölött, akkor, azt tartják, nagyra nő az idei kender és gabona. Ha bogácskórót dobnak a tűzbe, ez a gaz a következő esztendőn nem tenyészik buján. Az a föld, melyen nem ég napfordúlói tűz, egész esztendőt át gyászol. A meddig elvilágít a napfordulói tűz, nem lesz jég. A ki a napfordulói tüzet átugorja, nem fájdúl meg a dereka aratásban. Vannak nyomai, hogy a napfordulói tűz áldozati szent tüze volt a németek őseinek.

Úrnapja után hosszabb szünete van az egyházi ünnepeknek; annál jobban elfoglalják a népet a gazdasági érdekek. De ez az erős munka sincs örömek hijával; a gabona aratása („Schnitt”) falusi ünneppé válik, melynek jelentőségét kivált egy igen elmés szokás jellemzi. Több helyen még most is koszorút nyújt át a gazdának valamelyik arató s ezt mondja vagy énekli el:

„Geehrter Hausherr, der Schnitt ist aus! Wir kommen jetzt vom Schneiden z’Haus, Wir haben geschnittenund angebunden Und haben einen Kranz gefunden;

Der Kranz ist von Gold und Edelstein, Wir haben geschnitten undnicht getanzt Der Hausherr soll zufrieden sein.”

(„Becsületes gazda, az aratásnak vége van! most jövünk haza az aratásról, arattunk és kötöztünk, s egy koszorút találtunk; a koszorú arany és drágakő, arattunk és nem tánczoltunk, legyen hát a gazda megelégedve.”)

A ki a mondókát elmondja vagy elénekli, egy forintot kap. A koszorút elteszik újig. Az arató áldomás („Schnitthahn, Saathenne”) busásabb lakoma, melyből a zsiros kásának és fánknak nem szabad hiányoznia. Nagyobb helyeken a lakomát néha táncz fejezi be. Az ó-germán arató áldozati kultuszra emlékeztet még némely aratáskori szokás. Teszem, egy-egy csomócska gabonát hagynak a földön a pásztorok vagy falubeli szegények számára. Ismeretes az úgy nevezett „Windknopf” vagy „Windzopf” is, melyet az utolsó kalászokból csinálnak és a szélnek hagyják.

Szent Lőrincz naphoz az a hiedelem fűződik, hogy azon, bárhol ássák fel a földet, tüzes szenet találni, mert Szent Lőrinczet ezen sütötték meg.

A Szent Mihály után való hétfőt „Lichtbratlmontag”-nak hívják. Mert a rá következő napon kezdik meg a szabók, csizmadiák, asztalosok, bognárok és egyéb mesteremberek a gyertyavilág melletti dolgozást, azaz őszszel és télen este világnál folytatják a munkát. Előtte való vasárnap elköltik a „Lichtbratl”-t. Ezen általában valami jobbféle lakoma értendő, melyen a pecsenye a főétek. A rá következő hétfő a lakomától veszi nevét s félünnep („Anfeiertag”).

A szüret kezdetén (wenn „’s Biri aufg’sperrt” ist = ha a hegyet megnyitják) mozsarak s pisztolyok durrognak s örömtüzeket gyújtanak. E napokon a szőlőmunkások közt, a fárasztó munka mellett is, széles jókedv uralkodik, melyet újjongatással és dalolással mutatnak ki. Még a költői lélek is megpezsdűl bennök, mert kocsit, barmot szőlőgalylyal s virágkoszorúval díszítnek fel. Szüret idején a húsétel járja, mely tavaszszal és nyáron szűken van a vinczellér körűl. Mint a mezei munkás, a szőlőmíves sem feledkezik meg szüretkor a szegény emberekről. Megengedi neki, hogy a megszedett szőlőben böngészhessenek. A szüret végeztével „jó esztendőkben” egy kis tánczos dáridót is szoktak csapni a kocsmában („Presserball” = préselők bálja).

Igazi népünnep több helyen az úgy nevezett „Kirchweihe” (búcsú), az egyes gyülekezetek hálaünnepe, mely minden községben más-más napra esik. A készülődés erre a napra (Kirchtag) már hetekkel előbb kezdetét veszi. Söprik, tisztogatják a házat kivűl, belűl s oly költséget tesznek, mint akármely legnagyobb egyházi ünnepre. A búcsúra boldog, boldogtalan, rokon és ismerős hivatalos; ki is tesznek magukért, ugyancsak megadják a módját mindennek. De nemcsak a házban, kinn a templomtéren is nagyban folynak az előkészűletek. Ez a feladat a két vagy három legényre („Kirchtag- oder Hüttenbursche”) néz, kik, pajtásaiktól választva, már előre megrendelik a muzsikusokat, felállíttatják a tánczoló bódét vagy sátort, s az ünnep napján a rendről gondoskodnak. A tánczhely („Hütte”) egyszerű alkotmány, mely galyakkal van befonva s virággal, zászlócskákkal, papiros lánczczal s effélével felczifrázva. Némely helyen nem csinálnak ilyen bódét, hanem a kocsmában tánczolnak.

Az aratók koszorúja. Greil Alajostól

Az ünnep terét többnyire valami karcsú fenyő is díszíti („Kirtabaam” = búcsúfa), melyet a búcsús legények a község erdejéből szereztek, hegyéig lefosztottak s mindennel felékesítve, ünnep előtt való éjszaka felállították. Sokszor a fa csúcsán fűzéres borosüveg pompázik, vagy piros selyem keszkenő lobog, s akad jó mászó legény, a ki lehozza szeretőjének. Korán reggel egy muzsikus járja be a helységet s felveri szerszámával az alvókat. Délelőtt ünnepi istenitisztelet van; ebéd után ráhúzza a banda a papház, általában a „jobb” házak előtt; a zenészeket megvendégelik s borravalót is kapnak. A banda élén járnak a búcsús legények, kalapjukon és gomblyukokban koszorú és selyempántlika, egyik kezükben a borospalaczk, a másikban az ivópohár. Így veszik sorra a házakat, ráköszönik a bort a gazdára s gazdasszonyra s meghívják őket a búcsúra. A délesti istenitisztelet után kezdődik a tulajdonképeni népünnep. A szomszéd falvakból csapatonként érkeznek a legények és leányok, hogy részt vegyenek a búcsúban, s egyszer megint isten-igazában kitánczolják magukat. A banda minden újon érkező csapatnak, egyes pároknak is, valami darabot játszik fogadásképen s bevezeti őket (ez az ú. n. „Einbloaten”). Ha már elég a vendég s kiki fizetett, kezdődik a táncz. A Morva-mezőn a németeknek és szlávoknak külön tánczhelyiségük van, a mit már maga a nemzetiség különbözősége is megmagyaráz, de még inkább gyakorlatilag a két népfaj tánczainak különbözősége. Minden táncz után a legény a tenyerébe csap a tánczosnéjának, a mit ez nyomban viszonoz s úgy megy vissza helyére a társai közé. A tánczközökben a muzsikusok elé állanak a legények s zenekiséret mellett nótákat dalolnak. A tánczoló bódé körűl ülnek a házasemberek feleségükkel, gyerekeikkel és vendégeikkel, s bort, sört vagy méhsört iddogálnak; nyalánkságok is vannak a durván ácsolt asztalon, hogy különösen a gyerekeknek is legyen valami harapni valójuk. Húsfélét azonban egy falúbeli lakos sem eszik a búcsútéren, vendégeit se kínálja olyannal, nehogy úgy tessék, mintha otthon nem látta volna el őket elegendőképen. A tánczosnékat, ha szomszéd faluból érkeztek, szintén meghívják vacsorára szüleikhez a helybeli legények. De ha legény, leány „vidéki”, a tánczos egy fertály „libát” („Gansl”), kávét és bort adat a tánczosnéjának. Régebben az is szokás volt, hogy a helybeli legények egy-egy muzsikust hívtak meg ebédre és vacsorára.

A kocsma előtt, a kapuszínben és az udvaron bábosok állanak. Kucséberek (Gottscheer) is járnak-kelnek kosarukkal s a legények páros-páratlant s egyebet játszanak narancsra, czukorskatulyára, fügére mire. Egész éjszaka áll a táncz; reggel a legények párjukkal haza muzsikáltatják magukat („Ausblasen”). Az ünnepi kiadások kiegyenlítése a búcsú-legények dolga.

Néhol két-három napig is eltart a búcsú, vagy következő vasárnap van a folytatása. Az is szokás némely vidéken, hogy a búcsút, ha vége van, „eltemetik”. Egy álorczás legény siránkozik néhány előtte heverő tört palaczkon, vagy rongyos zászlócskán, a muzsikások pedig gyásznótákra zendítenek.

Búcsú. Greil Alajostól

Késő őszszel, helyenként azonban csak télen nyílik meg a fonóház. Oly vidékeken ugyanis, hol a paraszttanyák sűrűn, vagy épen helységekké csoportosúlva állanak, a leányok délutánonként, vagy vacsora után össze-összejönnek rokkájukkal valami parasztházban, még pedig felváltva ma ebben, holnap amabban, és fonnak. Emellett természetesen foly a tere-fere, pletyka, találósmesejáték, stb. A „fonó” azonban igazi fészke a népi költészetnek is, hol a legcsudálatosabb mondákat, gyönyörűbbnél gyönyörűbb meséket, törűlmetszett nótákat és dalokat lehet hallani. Sokszor az egész fonó sereg a mesemondón felejti a figyelmét, egy rokka se pereg a szobában s a háziasszonynak úgy kell hazatuszkolni a leányokat. A hol a tisztességre néznek, férfiszemély nem mehet a fonóba. Hanem aztán odakünn lesnek a legények a hazatérő leányokra, s istenesen „kiharangozzák” őket kolomppal, üres hordóval és korsóval, melyeket ugyancsak kongatnak, továbbá fütytyel és gajdolással olyan búcsúzót csapnak, mely túltesz akármely városi macskamuzsikán. Iparkodnak is a fonólányok észrevétlenűl illanni haza. Egy-egy leányzó ilyenkor örömest ád találkozót a szeretőjének. A hol vacsora után gyűlnek össze fonni, gyakran késő éjjel harmonika vagy czitera mellett járt táncz fejezi be a közös munkát. Minthogy ez esetben természetesen a legények is ott vannak a mulatságon, a fonóház erkölcsi tekintetben nem ritkán elveszti ártatlan voltát.

Néhány évtized óta kezd sok vidéken elárvúlni a régi fonóház; a józan korszellem e csöndes helyekre is behatolt s a rokkával együtt egy kedves költészet tündérszálait is jóformán elpusztította.

Valamint a fonást, úgy egyéb munkát is közösen szoktak végezni, p. o. a gyümölcs-csomoszolást, alma- és répahámozást, tollfosztást, tilolást. Egy-egy kotnyeles látogatóval ugyancsak elbánnak a leányok, bekenik a képét, vagy tele dugdozzák ruháit pozdorjával.

Késő ősz kezdetével az egyház két ünnepet ül egymásután; mindszentet és halottak napját, melyekben az osztrák nép különböző módon vesz részt.

Mindszentre fonatos kalácsot sütnek. Ezt adnak mindenekelőtt a háziaknak és a keresztgyerekeknek, mely utóbbiakat azonfölűl sok helyt gyümölcscsel, dióval és pénzzel ajándékozzák meg, vagy ebédre is meghívják. De szegény emberek is, gyermekek és felnőttek, kérnek fonatost a gazdagabb házaknál. Némely vidéken egy fehér czipót adnak nekik, ünnep szombatján feketébbet, ünnep napján fehérebbet, melyet mind a kettőt a háziasszony sütött, mit azután úgy tartoznak meghálálni, hogy a szegény lelkekért általában, különösen pedig az elhúnyt családtagokért imádkoznak. ellenben a fínomabb fonatosokat a keresztgyerekek számára a péknél rendelik meg. Egy-egy vagyonos parasztcsalád mindszentkor száz czipót is elosztogat a szegények közt, s az asszony ilyenkor csak azért is otthon ül, hogy senki, a ki beköszönt, üres kézzel el ne távozzék valahogy.

Néhol a felső-ausztriai határ közelében nagyobb suhanczok éjjel is eljárnak „mindszentezni”, még pedig néha maszkosan; ablakkopogtatással felverik a gazdasszonyt, a ki aztán a háborítókat musttal, almával, dióval jól tartja, sőt velök egy-két forduló tánczra is kénytelen fanyalodni.

Fonóban. Greil Alajostól

Az a szép szokás, hogy halottak napján a drága elhúnytak emlékét a sírok feldiszítésével tisztelik, egészben véve inkább a polgári körökre szorítkozik, főleg ott, hol a parasztházak messzebbre vannak a templomtól. De a gyászistenitiszteletre, és a mindenfelé divó temetőlátogatásra özönlik a parasztság is. A szegény lelkekért bőven áldoznak imádsággal, alamizsnával.

Szent Márton napján Alsó-Ausztriának még sok vidékén uralkodik az a szokás, hogy délben fő étekűl ludat esznek; sőt p. a Lajtahegységben a rokonoknak s azoknak, kikkel üzleti összeköttetésben állanak, Márton-lúdját visznek vagy küldenek. Eggenberg körűl Szent Mártonra következő vasárnap táncz van az ú. n. „őszi zene” mellett. A legények ez alkalommal libapecsenyével vendégelik meg a leányokat, a miért is az említett vasárnapnak ott „Liba-vasárnap” a neve.

A szőlősgazdára Márton napja más tekintetben fontos. Mert akkor „keresztelik” meg a bort, azaz a mustot attól fogva bornak nevezik.

Márton napján a pásztorok néhol házról-házra járnak s beléptükkor egy-egy nyírfavesszőt adnak át, hogy esztendőre avval hajtsák ki a barmot. Bécs-Újhely körűl a pásztorok bojtárjaikkal bort szednek a házakban, melyet a magukkal hordott nagy kancsókba töltetnek az adakozókkal. A Márton-dicséret alkalmasint a napnak templomi officiumára vonatkozik. („Laudamus Deum nostrum in confessione beati Martini.”)

Borbála napján (decz. 4) cseresznyegalyat tesznek valami vizes edénybe, melyet naponként fel-feltöltenek. Karácsonkor kivirágzik a galy. A leányok ebben annak a jelét látják, hogy esztendőre férjhez mennek.

Miklós-nap szombatján két felöltözött személy jár mint Mikulás és mumus (Krampusz), s a jó gyermekeket megajándékozzák, a szófogadatlanokat megfenyítik. Sz.-Pölten környékén a Mikulás előre küldi a szolgáit, hogy a házakban a gyerekek magaviseletéről tudakozódjanak; ünnep napján maga jelenik meg a Mikulás.

Lefekvés előtt a gyermekek kalapot, czipőt vagy tálat tesznek ki az ablakba, melyekbe a Mikulás belerakja az ajándékait. Miklós napjára némely vidéken Mikulás- vagy más, állatformájú különös kenyeret sütnek. A Mikulás járásban a germán ősidőnek egy keresztényileg átidomított Wodan-mythusával találkozunk.

Nagy szerepet játszik az osztrák népnél a különböző jelből jövendőlés, melynek két fő mozzanata van: a sorsvetés, vagy jövendőmondás és a „hallgatódzás”. Tamásnap estén a nőtelenek, de különösen a hajadonok közt még nagy divatja van az ágylábtaposásnak. Bal lábbal háromszor rátaposnak a két hátúlsó ágyláb valamelyikére, ezt mondván:

„Bettstaffel, i tritt’ di’, Heiliger Thomas, i bitt’ di’: Lass ma erschein’n Den Liebsten (die Liebste) mein.”

(„Ágyláb, taposlak, Szent Tamás, kérlek, mutasd meg nekem a kedvesemet.”)

Legények ezt is mondják: „Zeig mir glei’ – Mein künftig’s Wei’!” Ekkor bal lábbal kell ágyba menni s megfordítva: fejjel lábtul feküdni. Álomban meg fog jelenni a kedves. Nőtelenek Tamás napjától karácsonyig egy almát is hordoznak zsebjükben; ez idő alatt nem mosdanak, nem imádkoznak, sem szentelt vízzel nem hintik meg magukat. Karácsony-estén a külső csűrkapuban, a hol nem igen látja meg őket a háziak szeme, megeszik az almát. Ekkor kell a jövendőbelinek arra menni; de megszólítani nem szabad.

Ösmeretesek más egyéb szokások is, mint a saruvetés, fahordás, tőkevonás, ólomöntés s több efféle.

Hallgatódzáskor a leányok szeretnek valami meggyfa alá állani. Ezt megrázva, így verselnek:

„Weichselbaum, i schüttl’ di, Thomas, i bitt’ di: Lass ma a Hunderl bell’n, Soll sie mein Manderl meld’n.”

(„Meggyfa, megrázlak, Tamás, kérlek, ugattass egy kis kutyát, hadd jelentse meg az uramat.”)

Némely leány a disznóólnál is hallgatódzik; ha a „vénje” mozdúl, élemedettebb férjet kap, ha valamelyik fiatalabb disznó röffen, csinos fiatalt. Ha kakasülőnél fülelnek, a megszólaló kakas a házasságjósló.

Karácsony éjszakáján keresztútra állanak hallgatódzni. Ha nevetés, dalolás, muzsikálás hallatszik, az örvendetes eseményt jelent esztendőre, leányoknak házasságot is. Imádkozás vagy siránkozó hang szerencsétlenséget jövendöl. Ha szentelt krétával kört húz az ember maga körűl, a gonosz nem bír vele, s mindenféle jövendőt lát; a felhők formájából a rája váró sorsot következteti, látja, hallja mindazt, a mi a házakban végbemegy. De természetesen ilyenkor sem mukkanni, sem moczczanni nem szabad.

Karácsony. Ezt a nagy egyházi ünnepet minden varázsával és mély jelentőségű szokásaival a lakosság minden körében igazi családi ünnepnek fogják fel és ülik meg. Karácsony-este sok családban jászolt állítanak. A gyermekeknek eszökre adják, hogy csendesen legyenek, hogy fel ne ébreszszék az alvó Krisztust, a ki majd azért a karácsonyfa ajándékaival örvendezteti meg őket gazdagon. A karácsonyfa évről-évre messzebbre terjeszti csillagzó galyait; ma már a legtöbb polgárházban ott pompázik, sőt már nem egy parasztházba is besugárzik fénye. A vacsorától a hajnali miséig való időt imádkozással, vallásos énekléssel, elbeszélésekkel és ártatlan játékokkal töltik, mely utóbbiak közűl némely családban a kártya ki van rekesztve. A karácsonynyal nagy számú jellemző szokás és hiedelem van összefüggésben.

Közönségesen el van terjedve Alsó-Ausztriában az a másfelé is honos hit, hogy karácsonyéjjel az állatok beszélni tudnak. Mindenhol el szokták ilyenkor regélni annak a parasztnak a történetét, a kinek a két ökre (vagy lova), melyeket az istállóban kihallgatott, megjósolta közeli halálát. A karácsonyi mise alatt minden kút bort ád. A jelfejtés is nagy szerepet játszik a szent éjszakán. A kinek a feje első gyertyagyujtatkor nem vet árnyékot a falon, az esztendőre biztosan meghal. A ki az asztalnál ülők közűl dióevéskor először fekete gerezdet talál, az hal meg először. A ki a háztetőn koporsót lát, nem sokára meghal maga, vagy valaki az atyafiak közűl. Ha a szent éjjelen a kulcslyukon üres szobába néz az ember, ott látja ülni azokat a rokonokat, a kik esztendőre meghalnak.

A gazdasági életet is sokképen kapcsolatba hozzák a karácsonyéjszakával. Aschbachban egy boronát, ekét és egy mércze árpát visznek a szobába, a hol imádkoznak. Másutt egy kötél szénát terítenek az udvarra, s mise után a jószágnak adják. Vacsorakor a családapa minden evőtől három legszebb dióbelet szed s ünnepnapján a jószágnak adja csemegeképen. Ez az abrak néhol csipkebogyóból áll, vagy oly kenyérből, mely csipkebogyóból kevert mindenféle gabonafajból van sütve. A pinczébe eltett káposztáról a szent éjszakán a legjobb mag rázódik le. Az almában megfordúlnak a magok, s ha ezeket földbe teszik, oly fák nőnek, melyeket nem kell nemesíteni. Ha mise alatt dolgozik” a must a pinczében, jó musttermés várható; ha pezseg a bor a hordóban, vagy „megfordúl”, jó bortermés lesz.

A karácsonyi éjféli mise alatt meg lehet ismerni a boszorkányokat is, ha kilenczféle fából csinált zsámolyra ül az ember, vagy ha átlyuggatott forgácson, kövön vagy valamely koporsódeszka görcslyukán néz keresztűl. A gonosz lelkek az imádságoskönyvet megfordítva tartják maguk előtt s háttal ülnek, vagy állnak az oltár elé.

Mise után a családokban mindjárt húslevest, becsinált vagy sült húst esznek. Több helyen disznófej van szokásban; vendéglőkben leginkább kolbász járja. Ünnepnapján „gyümölcsös vakaró” a csemege. Ebből a háziak mindegyike egy egészet kap kalácscsal együtt; sok helyt vendéglőkben a törzsvendégek is kapnak. Az egyszerű paraszt gyümölcsös vakaró közönséges kenyértésztából s felaprított aszaltgyümölcsből, névszerint körtéből áll; polgári házakban a fínomabb tészta közé diót, mandulát, fügét, mazsolát, czukros czitromhéjat, s néhányféle nemes fűszert is elegyítnek. Pálinkával is szeretik fölereszteni a tésztát. Egyéb vidékeken gyümölcsös vakaró helyett kalácsot vagy diós és mákos patkót sütnek. Karácsonykor kilenczféle gyümölcsös vakarót kell enni, akkor egészséges marad az ember s nagyon erőssé lesz, vagy a lány nem sokára férjhez megy.

Wechsel tájékán egy monda a gyümölcsös vakarót egy éhség alkalmából származtatja, mely arra kényszerítette az embereket, hogy mindenféle esőlékből holmi „zagyvakenyeret” süssenek. Később aztán ezt hálás emlékezet okáért tették, hogy abból a nagy veszedelemből megmenekűltek.

Énekes pásztorok. Greil Alajostól

Karácsonykor Alsó-Ausztriának több vidékén „énekes pásztorok” járnak, kik magánházaknál, ritkábban vendéglőkben tréfás játékokat adnak elő. Négy fiatal felöltözik szerepe szerint s egymás után belép a szobába. Az első pásztor a házigazdát kérdezi, panaszolkodik a kemény téli hidegről s a kályha mellett leheveredik a földre. Szintúgy tesz a másik kettő, kik a pajtásuk keresésére jöttek. Csakhamar mind a három „mély álomba” van merűlve, melyből azonban az angyal felkölti őket „aranyos pálczája” érintésével. Álmélkodva hallják szavát: „Gloria in excelsis Deo!” s a bethlehemi csuda hírét. Erre együtt valami kedves pásztordalt énekelnek, melynek motivumai igazi népiesek. Aztán fölpillantanak az égre, hol ma nagyon vígan vannak, mintha a farsangot dicsérnék odafenn. Az istállóban levő kis gyermeknek mindenféle áldozati ajándékot akarnak vinni: az egyik egy kövér gödölyét, a másik piros új ruhácskát, a harmadik szép czinegét kalitkástul, stb. A „mennyei kisdednek” „gyönge kásácska” kell, mert a „gáncza még nem neki való” (denn an Sterz – bringt’s no nit übers Herz”). Ekkor képzeletben a jászol előtt állanak és szidják Józsefet, hogy ily rosz tanyát választott; „Neked, öreg, több eszednek kéne lenni”, inti őszintén az egyik pásztor. De a kis gyermek víg, gőgicsél és nevet, mihelyt hallja szólni a czinegét s megpillantja a kedves kis gödölyét, meg a piros ruhácskát, s örvendezve nyújtja feléjök kövér kacsócskáját. Végűl a pásztorok térdepelve imádják az újszülött megváltót s boldogan térnek haza. A nagyobb karácsonyi játékok közűl mint legnevezetesebbet hadd említsük meg azt, melyet Gmündben maig is előadnak. Az úgy nevezett jászolos játékok kiveszőben vannak.

István napján Murstettenben legények nyargalásznak körűl. Ennek a szokásnak ott a neve: „Stephanireiten”; vajjon ezt az ősi Wodancultus maradványának kell-e felfognunk, vagy helyi eredetűnek tartanunk, eldönteni, az eset egyedűl állván, nem lehet.

Kivált bortermő vidékeken Szent János napján bort adnak (decz. 27). A Szent János áldása, vagyis a búcsúpohár, melyet a gazda távozni készűlő vendégeinek ád, e szerint valami áldozóital.

Deczember 29-ike és 30-ika néhol „szél- és víznap” néven ösmeretes. Amazon áldozatot hoznak a forgószélnek úgy, hogy ételdarabokat tesznek a sövény oszlopaira; emezen az első molnárlegény az ebéd minden fogásából valamicskét a gátörvénybe dob, még pedig a „Wassermandl” számára. Az elemeknek áldozás szokása a pogány őskorból maradt fel.

Hogy Szilveszter estéjén a jövendölések különösen járják, magától értetődik. Hisz, ha a távol jövőt nem is, legalább a következő esztendőbeli sorsát szeretné előre tudni az ember. Leányok gyűrűt lógatnak hajszálon egy pohárba; a hányszor hozzá ütődik, annyi esztendeig tart, míg férjhez mehetnek. A mezei gazda újesztendő éjjelén cserepet vagy követ rak az almafái ágaira, hogy a virágokat el ne perzselje a villám.

Hadd említsünk meg még végtére egynehány szerencsétlen napot, melyek Alsó-Ausztriában is, mint egyebütt, születésre, betegségre s bizonyos vállalkozásokra rosszat jelentenek. Ezek: április elseje, Judás Iskariótes születése napja; augusztus elseje, melyen Luczifer a pokolba taszíttatott; deczember elseje, Sodoma és Gomorra veszedelmének napja. Magdolna napja (július 22) is szerencsétlen nap. Ezen kilencz ember felköti magát, kilencz vízbe fúl, kilencz pedig akkorát esik, hogy szörnyet hal.

Így végére értünk az esztendőnek. Mély értelmű szokások és hiedelmek lánczolata jegyzi körfutását, s ha a józanító korszellem sok tekintetben megtette is már hatását, az osztrák nép jellemző vonásai még mindenütt elég erősek arra, hogy e nép gondolkodónak, dús kedélyűnek és jóravalónak tűnjék fel az elfogúlatlan kutató és szemlélő előtt.

Keresztelés, lakodalom és temetés. Weissenhofer Róberttől

Ehhez a három legfontosabb családi eseményhez számos sajátságos, gyakran ősrégi szokás és hiedelem fűződik, melyek az osztrák nép jellemét híven tükröztetik vissza. Míg az évi szokások a nyilvános, nevezetesen pedig a gazdasági életben mutatták be őt, most egyenesen a családba lépünk s annak örömeivel és bajaival ismerkedünk meg.

Ha valamely családban szülői öröm készülődik, mind a két házasfél idejekorán a „komahívásra” gondol. Mihamar találnak az atyafiak és ismerősök közt egy pár becsületes, házzal bíró embert, s a visszautasítástól nem tarthatnak; mert a keresztvízre tartást általánosan „jó”, „keresztyéni” dolognak nézik, melyet senki sem útasít vissza, legkevésbbé szegényekkel szemben; annak elfogadásával az ember magának „lépcsőt épít a mennyországba”. Különös tisztesség egy keresztszülőre, ha annyi keresztgyermeke van, hogy egyszer majd azok vihetik ki a sírjához. Ha megszületik a gyermek, az apa felveszi legszebb ruháját s keresztelőre hívja a komákat. Régebben soha sem ment ezüst vagy csontfejű nádbotja nélkűl hivogatni. Örömében ezt dobta be először az ajtón a koma házába, mielőtt maga belépett volna; aztán megint fölvette s ugyanezt, ha fiú apjává lett, háromszor ismételte, ikreknél többször, sőt sokszor. Az Ybbs völgyében bemenőre ezeket a fura rigmusokat mondta:

„Unter der Hütt’n, ober der Hütt’n – I waar’ halt da von weg’n ’s G’vatterbitt’n; Thats mi nit auslacha, Müassts ma an recht an grossen Oaringschmalz macha.”

(„Gunyhó alatt, gunyhó fölött – komahíni volnék itt; ki ne nevessenek, inkább készítsenek számomra egy jó nagy rántottát.”)

Távozáskor a komabotot ott is felejtette a koma szobájában – néma felszólításképen, hogy ez mihamar adjon alkalmat a viszonszolgálatra. Ez azonban néha tréfából is történt ott, hol nem volt sarjadék várható. A komák nagy becsülettel fogadják az apát, megkinálják a komaitallal, s ily alkalommal szokásos rántottát sütnek számára. A keresztelendő csecsemőnek a keresztapa „bepólyázza” a keresztapai ajándékot, rendszerint egy ezüst pénzt s néhány (három) rézpénzt, melyeket kereszteléskor szintén megszentelnek. Az utóbbiak (azelőtt fillérek) a Bécsi-erdőben „gagyogópénz” néven ma is ösmeretesek; azért adják, hogy a kisded könnyen és korán megtanúljon beszélni. A keresztapai ajándékhoz nem szabad nyúlni, mert minden későbbi megtakarításoknak az teszi az alapját. Az ajándék tartójába az anya a gyermek köldökzsinórjából is tesz egy kis darabot, piros vagy kék szalagocskával díszítve, meg egy szentelt cserép ereklyét („Amas-Dedl = agnus Dei), vagy más valami szentképet.

A keresztelőt vagy paszitát majd mindenhol a kisded szülőinek házában tartják, s arra a keresztszüléken kivűl meghívják a szomszédokat és rokonokat is, nem ritkán a papot meg a tanítót is (ezt azelőtt mind egyházfit).

A keresztkomáknak a gyermekágyas és kisded irányában többféle kötelességük van. Különösen megemlítendő a komatál. Ugyanis a komaasszonynak az anyának „hathetes-kenyeret” visz, mely zsemlyéből, kétszersültből és sárgaczukorból áll, melylyel a gyermek czuczáját töltik meg.

Az első, vagy második év folytán a gyermeknek ruhát ajándékoznak a keresztszülők, mely többnyire egy kis felsőruhából, ingecskéből és fejkötőcskéből áll. Utolsó ajándékúl a keresztgyerek 6–12 éves korában (vidékenkint különbözően) az úgy nevezett „Godlgwand”-ot kapja s némi pénzt. Az ing többnyire oly nagyra van szabva, hogy mindjárt nem viselhető, hanem rendesen már eleitől fogva a lakodalomra szánják. Ha a keresztgyerek a felruházás előtt hal meg, az összes temetési költség a keresztszüléket illeti. Ezen és egyéb áldozatokért és kötelezettségekért, nevezetesen azért az élet különféle körülményei közt tanúsítanak, minden alkalommal különös kitüntetésben részesítik őket. Ha a keresztfiú megházasodik, vagy pappá lesz, vagy meghal, a lakomán vagy toron asztalfőn ülnek a keresztszülék. A komák kendezik egymást. A ki komája háza előtt elmegy, megemeli a kalapját.

Az újszülött gyermeket különféle veszedelmek fenyegetik. Míg meg nincs keresztelve, könnyen kicserélheti valami boszorkány („váltott gyerek”), vagy megszophatja a lidércz s ezt mindjárt meg lehet ismerni a feldagadt csecsbimbójáról, s jövőre a bölcsőre rajzolt ötszögű csillagvonással lehet elhárítani. Nagy veszedelem az is, ha a gyermek „meg van verve” vagy „rontva”, „igézve”. Félelmesek különösen az olyan emberek, a kiknek a szemöldökük össze van nőve az orruk felett. Mind e gonoszoktól úgy óvja meg az ember a drága kincset, hogy, ha ránéz, egyet köp, „fügét” csinál ujjaival a zsebében, hüvelykét beszorítja, keresztet vet a kicsire, vagy keresztformára megnyálazza, bizonyos füvek főzetével megmossa, meghúzza az orrocskáját, farkasalmát akaszt a nyakába, valami ruhadarabját fordítva adja rá, jobb ingújjára, vagy fejkötőjére piros szalagocskát varr, stb. Az „ijedség”-et nyakba akasztott „sarokkő”-vel („Schreckstein”) orvosolják, a nyavalyatörést a többi közt „ráolvasással” mulasztják el, de ebben természetesen egy szót sem szabad ismételni.

Keresztelő. Greil Alajostól

Ha a gyerek meg van keresztelve, kevésbé van kitéve rossz hatásoknak. Három, sőt kilencz napig sem mossák meg fürdéskor a fejecskéjét, hogy le ne menjen a szent olaj; csak az említett napok egyikén, vagy másikán fürösztik azt le. A megkeresztelt kisdedek különös felsőbb oltalom alatt vannak. Gyakran mosolyognak álmukban, mert az angyalok játszanak velük. az olyan házba, melyben kis gyermek alszik, nem csap bele a villám. Némely parasztházban e hiedelem következtében, ha zivatar készűl, a gyerekeket, vagy legalább a legkisebbet, „lefektetik”.

Mindenféle vélekedések vannak a gyerekágyasra nézve is. A terhesség idején „rá ne csudáljon” ám semmire, a mi rossz hatással lehetne rája. Ha az anya gyerekágyban hal meg, egyenesen a mennybe megy, mert – a mint mondják: „In den Sechswochen – Steht der Himmel offen”. Egy kis gyerek „egy szekérnyi dolgot hoz a házba”, de a gyerekágyasnak még a könnyebb munkáktól is tartózkodnia kell. Ha varr, megvakúl a gyermek; ha fon, kötelet fon annak a nyakára. Más egyéb elővigyázati szabályokra is ügyelnie kell. Ne nézzen ki az ablakon, ha zajt hal odakünn, mert valami boszorkány „elkaphatná” a gyermekét. Míg a gyerekágyas avatáson nem volt, ne menjen a ház ereszén túl, mert mindenféle rossznak tenné ki magát, s „táltossal” cserélhetnék ki a gyerekét a bölcsőben. Az ilyen „váltott” pedig rusnya teremtés; mindig törpe marad, púpos és nyomorék, vízfeje van, de azért minden rútsága mellett is „jóeszű”.

További fontos esemény a serdülő gyermek életében a bérmálkozás. Az ezen alkalomra választott bérmaszülők rendszerint imádságos könyvet vagy olvasót ajándékoznak gazdagabbak arany vagy ezüst órát s más effélét, többször egyes ruhadarabot vagy egész öltőt is. Polgári körökben ezüst evőkészletet szeretnek adni. Némely vidékre jellemző, hogy majdnem kirekesztőleg nőteleneket választanak bérmaszülőkűl. A bérmagyerekek a kapott ajándékokért bérmaatyjuknak, ha megházasodik, egy kis kiházasítási ajándékot adnak, rendesen fínom metszett borosüveget s ugyanily ivópoharakat; a lakodalmon különös kitűntetésben részesűlnek.

E szakasz végén még hadd említsük meg röviden az osztrák népnek a különös tehetségű vagy szerencséjű gyerekek felől való hitét. A nagyon eszesek nem maradnak meg. Különös szerencséjük van a „burokban szülöttek”-nek, a kik oly vasárnapon születtek, melyen a hold „megújúl”, vagy a kik nevüket magukkal hozzák a világra, azaz annak a szentnek a nevét kapják, kinek ünnepe a születésük napjára esik. „Burokban szülöttek” többet „látnak”, mint más emberfia, a jövőbe néznek, tudósok a szellemvilágban, megismerik a boszorkányt szemük veres körületéről, kincset találnak s minden dologban szerencse van velük.

Felette gazdag, vonásaiban nagyon változatos kép tárúl elénk a lakodalmi szokásokban. Nemcsak nagyobb vidékek, hanem egyes helységek is e részben sokszor nevezetes jellemző különbségeket s néha oly sajátszerűségeket mutatnak, melyek kétségkivűl réges-régi, ha nem még pogány időből származnak. Ime fővonásaikban.

Ha az apa megöregedett, s vissza akar vonúlni és a gazdaságot átadni, s fiának, a kit a terjedelmes birtok illet, derék „asszony” után kell néznie. Többnyire már régebben választott, sokáig volt „ösmeretsége” – gyakran egészen tisztességes, –így hát ő neki nem kell sokat keresnie. Mindamellett megkéreti a választottja kezét, ha bizonyos is titokban a beleegyezéséről, még pedig azokkal a szokásos formaságokkal, melyeket mások kénytelenek megtartani, ha nem akarnak esetleg „kosarat” személyesen kapni. Tehát belevonják a titokba a „házasságszerző”-t, ki aztán a lakodalomkor is rendesen fontos szerepet játszik, most pedig a házasúlandó legénynyel együtt megy „leánynézőbe”. Az ilyen majd mindig feleséges ember és közbenjárón szerepében különböző nevet visel. az alsó-ausztriai síkságon „Heiratsmann”, másfelé „Leutbitter”, „Kuppler” vagy „Bitt’lmann”, „Bittman” a neve. Wechsel tájékán a menyasszonynak is van külön egy bizalmas embere, a kit „Spruchmann”-nak hínak (v. ö. kérő násznagy, kiadó násznagy). Némely községnek megvan a maga állandó „kérő”-je, a ki az egyes családok atyafiságának minden feje-fokát tudja, s nem is kérdezi, kit kelljen annak rendi és módja szerint meghívnia. Ő néhol egyszersmind egyike a jegyesek „tanúinak” is. Az Ötscher kerületben gyakran ő maga megy a jövendőbeli férj nevében „kérőbe”, rendesen azonban annak kisérője. Mind a ketten látogatást tesznek a menyasszonyúl kiszemelt leány szüleinél, néha annak az örvével, hogy valami jószágot vesznek, de többnyire, hogy himezés-hámozás nélkűl „megkérjék” a leányt. Ez alkalommal jól tartják őket, s kedvező esetben mindjárt meg is határozzák meg a menyasszony szüleivel a „kézfogó” napját. Erre a vőlegény szüleivel megy a menyasszony házába, mikor aztán az egész ház táját töviről-hegyire körűlnézik, az istállóban minden darab marhát külön megvizsgálnak, a vagyoni állapotot szóba hozzák s utoljára a hozomány és egyéb házassági feltételek iránt alkudoznak, miközben a paraszt sokszor ugyancsak szorítja a krajczárt, nem akar „szőrt ereszteni” s egy pár „tízes”, vagy egy tinó miatt erősen „megköti magát”.

Kérő. Greil Alajostól

Ha minden rendben van, mindenek előtt a menyegző napját határozzák meg, mely rendszerint kedd, továbbá a házat, melyben a lakodalmat tartják (a vőlegény vagy menyasszony szülei házát, vagy pedig valamely kocsmát), a vendégek számát s több effélét. Végűl eszem-iszom következik, melyen többnyire már nagy vígan vannak, habár a felek előbb „kissé keményebb szóval összekerűltek” is.

A vőlegény a menyasszonynak – többnyire titokban – „jegyajándékot” ád, még pedig egy kétforintost vagy egy aranyat is, néha egy szép borjat állít az istállóba, melyet aztán a lakodalom napján megkoszorúznak. (A régi német menyasszonyvétel nyomai). A Morva-mezőn régebben keszkendőt vagy czipőt küldött a jövendőbelijének. Ha a menyasszony visszaküldi az ajándékot, akkor „megbánta”, azaz mást gondolt s a lakodalomból „semmi sem lesz”. Másik esetben meghatározzák a napokat, melyeken a mátkapár a „törvény elé” megy, hogy a házasságot „megirassa”, és a paphoz, hogy a házasságot kijelentse és a „hirdetést” megrendelje. Már most a jegyeseket annak rendi szerint három egymásutáni vasárnapon a prédikáczió végével „levetik a szószékről” (szokásos körűlírása a hirdetés fogalmának), a minek nem akarnak tanúi lenni, azért is később mennek a templomba, vagy más egyházban hallgatják meg az Isten igéjét. Az első hirdetéstől fogva a vőlegény egy nagy bokrétát visel a kalapján. Hirdetés ideje alatt vőlegény és menyasszony ne igen láttassák magukat együtt nyilvánosan s ne tánczoljnak egymással. Ha valamely legény tánczolni akar a menyasszonynyal, a vőlegénytől kell rá engedelmet kérnie. Minthogy a vőlegény immár kiválik a legények társaságából, pajtásainak búcsúpoharat kell fizetnie, a mi borból, sörből és kenyérből áll.

Fontos ügy a lakodalomra-hivogatás. Közönségesen a vőlegény és menyasszony mindegyik maga hívja meg a maga rokonságabelieket. De gyakran a kérő kiséri őket, sőt néhol a felső-ausztriai határ felé ez többnyire maga megy hivogatni. A hivagatók kalapja és botja bokrétával és szalagokkal van czifrázva. Meghivójuk valami hosszabb mondóka, melynek helylyel-közzel még igazi régies bélyege van.

Ott, a hol a lakodalmat a kocsmában tartják, a vendégeknek a lakomáért rájok esendő összeget rendszerint a magukéból kell fizetniök, csak a legközelebbi rokonokért, vagy egyik másik kiváló vendégért áll helyt a vőlegény. Azért ily esetben nem igen vesznek részt egész családok, hanem többnyire csak egy megy el a lakodalomra, kivéve, ha a közeli rokonság máskép kivánja. Meghívják mindenekelőtt a szomszédokat, a kereszt- és bérmaszülőket és a legközelebbről való atyafiakat; „nagyobb” lakodalmakon messzebb terjeszkednek s néha parasztlakodalmon egy-egy „úri” vendéget is lehet látni. Egész sajátságos szokással találkozunk a Wechsel-vidéken, ott annak rendi szerint a menyasszonyt is úgy hívják meg, még pedig felette különös módon. A vőlegény és vőfély ugyanis reggel két, legfeljebb három órakor ünnepi öltözetben a menyasszony házába mennek, a ki ébren legyen ám, de azért mindjárt ne találtassa meg magát. Ha alva lepnék meg, nem jó gazdasszonyt néznének belőle, utóbbi esetben pedig „férjhezmehetnék”-jét árulná el. Elbúvik tehát valahová s minél tovább keresik a „hívogatók”, annál nagyobb tisztesség rá nézve.

A kérőn és a már említett násznagyokon vagy tanúkon kivűl a jegyeseknek szüleikkel egyetértve még más személyek után is kell látniok, a kiknek lakodalomkor tisztes hivatal jut; ezek a vőfély és a nyoszolyóleány. Némely vidéken (Wechsel) házasokat szólítanak fel vőfélyeknek és „nyoszolyóasszony”-oknak s melléjük több legény vőfélyt és nyoszolyóleányt. Wechsel vidékén a nyoszolyóasszonynak jó sok apró, „diónyi” fánkot kell készítenie, melyeket az esketés után az iskolás gyerekek közt osztogat el.

A lakodalom előtti vasárnapon (vagy néha egy héttel előbb) a menyasszonyos házban végbe megy a „koszorúkötés”. Összejönnek rokonok és ismerősök, nevezetesen a már kiszemelt „nyoszolyók”, kik csinált virágokból és rozmaringból „koszorúkat” és „bokrétákat” kötnek a lakodalmas vendégek számára s színes szalagokkal és csokrokkal czifrázzák fel. A lakomát rendesen táncz követi. Retz tájékán a menyasszonyi koszorút elárverezik; a legtöbbet igérő természetesen a vőlegény, a kinek ez alkalommal mindenféle tréfabolondság közt rőzsekoszorút tesznek a fejére. Az Ötscher-kerületben a lakodalom előtti estén mind a vőlegényes, mind a menyasszonyos házban megtartják ketté osztott bandával a „konyhatáncz”-ot. A vendégeket fánkkal tartják jól.

A lakodalmakat Alsó-Ausztriában többnyire a menyasszony vagy a vőlegény házában tartják, csak a Bécsi-erdőn túli kerületben, különösen a hegységben, a kocsmában is. Itt a lakodalmi szokások is általában a legegyszerűbbek. A vőlegény megvendégeli a lakodalom napján a maga, a menyasszony is a maga vendégeit, mind a ketten a szülői házban, reggelivel, mely sokszor ebédnek is beválik, s melyből különösen a tormás marhahúsnak nem szabad hiányoznia. A kocsmában találkozik a két lakodalmas nép, muzsikásoktól kisérve, s ott osztja ki a nyoszolyó a bokrétákat és koszorúkat. „Megesett” menyasszonynak nem szabad koszorújának lenni; pótolja ezt valami mesterségesebb hajfésüléssel, vagy fekete selyemkendővel köti be fejét. Zwettl környékén viselhet ugyan az ilyen menyasszony koszorút, de rozmaring nélkűl. Ha minden előkészület megvan, rendbe verődik a menet s muzsika után megindúl a templomba. Indúláskor a kocsmáros szentelt vízzel hinti meg a jegyeseket, ezt mondván: „I wünsch’ eng Glück und gehts in Gottes Nam’!” („Járjatok Isten hirével.”) A jegyesek kezet fognak s ezt mondják: „Wag’n ma’s in Gottes Nam’!” („Lépjünk hát rá Isten nevében.”) (Ybbsvölgye.)

Alsó-Ausztria más vidékein az a szokás, hogy esketőre a vőlegény a vendégeivel érte megy a menyasszonyért ennek szülői házához. Ott aztán sokféle akadályon és nehézségen kell előbb erőt venni. P. o. Wechsel tájékán a vőlegény csukva találja a menyasszonyi házat. Úgy kell „kikérnie” a menyasszonyt a „kiadó” násznagytól, pénzt dobálván, többi közt régi rossz pénzeket is, a csukott kapun keresztül; néha soká tart ilyenkor a tréfálkozó alkudozás. Néhol a vőfélynek kell a becsukott házba valahogy bejutnia. Ha ez sikerűlt neki és megtalálta az elbújt menyasszonyt, ettől egy piros szalaggal diszített boros üveget és ivópoharat kap, melyekkel a pitvarajtóba megy, hogy a vőlegénynek és vendégeinek jelt adjon, hogy megtalálta a keresettet. A morvamezei szlovák is keresi az „elbújt” menyasszonyt s régebben végig is tánczolt a falun a megtalálttal. Steinfelden a vőlegény, hogy beereszszék, egy tréfás honlevelet mutat elő. Ha belépett a házba, nem a menyasszony köszönti mindjárt, hanem előbb még az ál-menyasszony játszsza a szerepét. Elsőbben egy élemedettebb, sokszor maskarás fehérszemély lép elő, a ki ugyancsak fel van háborodva azon, hogy nem ő az „igazi” menyasszony. Sápítozás és átkozódás közt visszadobja a vőlegénynek a „jegypénzt”, azaz papirosba göngyölt üvegcserepet vagy ócska vasat szór a lába elé, és kárpótlást kiván, a mi egy nehány apróbb pénzből áll; ezután egyik vagy másik nyoszolyóleány áll elő, végre pedig az igazi menyasszony. Christophen körűl a menyasszony a köszöntés után egy-egy piros keszkenőt ajándékoz a vőlegénynek és a vőfélynek. Ha a közös falatozásnak (kávé és bor) vége és minden el van készűlve, utoljára még egy megható jelenet következik. A menyasszony elbúcsúzik apjától, anyjától, megköszöni nekik a kis kora óta vele tett jókat, bocsánatukat kéri az elkövett hibákért, s térden állva fogadja a szülői áldást. Ezután a vőfély rendezi a lakodalmas menetet. Wechsel vidékén ez a mondókája:

„Wir sind jetzt alle beisammen, Drum geh’n wir zur Kirche in Gottes Namen, Geh’n wir aber in Ordnung und Reih’, Dass der Herr Jesus unser Begleiter sei.”

(„Most mind együtt vagyunk, menjünk hát a templomba Isten hírével, de szép rendet tartsunk, hogy a Jézus velünk legyen.”)

Esküvőre menetel. Greil Alajostól

A templomba menetel alatt lődöznek a legények, s mennél kedveltebb a mátkapár, annál több port elpuffogatnak. Lakodalmas vendégek is lövöldöznek útközben (hisz a vőfély régebben sokszor puskával járt) s kurjogatnak, újjonganak egész a templomig. A muzsikusok meg nem fogynak ki a nótából. De nem egész szépségesen jutnak ám czélhoz. A menetet egyszerre csak feltartóztatja egy az utczán keresztbe feszített zsinór vagy láncz. Ezt úgy hívják, hogy: „Fürziehen” (= Vorziehen). A vőlegénynek már most ki kell váltani a menyasszonyt, „zsinórpénzt” fizetni; ha nagyon keveset ád, csúfságból legott egy szalmakötelet húznak elébe. Ha kedves a menyasszony, nagy zajjal szerencsét kivánnak neki, borral és süteménynyel kinálják s gyakran valami szép képpel kedveskednek neki. Ezért a „megtiszteltetésért” külön ajándékot ád, 5–10 forintot, a többiek egy-egy forintot. Ez a szokás Alsó-Ausztriának majd minden részében divatozik, vagy ismeretes. Még megjegyzendő, hogy ezt inkább templomból kijövőre, mint oda menőre űzik. Az oltár előtt az első nyoszolyó rozmaringkoszorút tesz a vőlegény fejére, a melyet ez az esketés után iziben lekap és zsebébe csúsztat. Ha a menyasszony kezébe kerűl, akkor ő „viseli a kalapot” a házasságban. A vendégeknek a jegyesekhez intézett köszöntője vagy szerencsekivánata sok helyt az oltár lépcsőjén történik.

Dorfstettenben a menyasszony minden szerencsekivánótól egy kis pénzbeli ajándékot is kap. Szokás néhol az is, hogy a lakodalmasok szerencsekivánásakor valamennyien megcsókolják a fiatal házaspárt. Másutt a menyasszonyt csak az asszonyvendégek csókolják meg. Ezalatt a zene víg lakodalmas indulót játszik. Ősrégi, ma azonban már csak ritkán előfordúló szokás a borivás, a „János itala” az oltár előtt, esketés után. Az üveg, melyet borral tele visznek a templomba, ünnepiesen fel van díszítve.

A templomból haza menet a Wechsel-vidéken attól tarthat a vőfély, hogy a rábízott menyasszonyt ellopják. Oly házak előtt, melyekben a házaspárnak rokonai, vagy ismerősei laknak, megáll a lakodalmi menet, s nagyban járja a köszöntés és szerencsekivánat, aztán borral kínálás. Mialatt a vőfély, a kinek a nevezett vidéken az esküvő után is magának szabad vezetnie karon a menyasszonyt, valamely barátjával beszélget, vagy kezet fog, vagy szájához viszi a borospoharat, „elcsípi” tőle a menyasszonyt valami kópé pajtása, beviszi egy közel házba, ott elbújtatja úgy, hogy a szerencsétlen vitéznek „keményen” kell keresnie s az ebben segítő legényeknek busásan bort fizetnie. Ha a menet a lakodalmas házhoz ért, új akadály van. Ugyanis be van csukva a ház ajtaja. A vőfélynek be kell zörgetnie és a házőrzőket (egy pár legény, a kik aztán a lakzin „felszolgálnak”) szép szóval kérnie, hogy bocsássák be, mert hát mind becsületes emberek állanak odakünn, s megigérnie, hogy a bebocsátásért lesz jó „ozsonna”. Végre ajtót nyitnak az őrök, kilépnek s egyikük egy fölczifrázott palaczkban bort nyújt a vendégeknek, másikuk egy egész kenyeret ád a menyasszonynak, egy új faragású fakést mellé s szépen felszólítja, szeljen le belőle mindjárt egy darabot. Van tréfa és kötődés, ha a menyasszony meg van zavarodva; de rendesen már előre gondoskodott, elővesz egy bicsakot s megszegi a kenyeret, a „szegélyt” otthon jól elteszi, „hogy a házasságban soha se lásson szűköt”. A fakést messze hajítja magától, mégpedig a ház felé, nem hátra, mert a szerencsét nem magától el, hanem háza felé kell vetnie. Ha a házasfelek jól élnek, azaz összeférnek, a „szegély” sohse penészedik meg; ha „símán” van lemetszve, az annak a jele, hogy a menyasszony az oltár előtt „híven és igazán” szólott, ő is megízleli már most a kínált bort, aztán kézről-kézre jár az ital. Ekkor a vőfély vagy más, mielőtt szájához vinné a poharat, így nótáz:

„A guat’s Glasl Wein, Das muass austrunk’n sein; Und der Braut ihr Wohlsein, Das muass a dabei sein.”

(„Ezt a jó pohár bort ki kell inni, de a menyasszony egészségére ám.”)

Mialatt a kenyér is körűljár, a menyasszony belép a házba s első útja a konyhába visz, a hol „megsózza a káposztát”. A szakácsné ezalatt már készen tart egy tálat főzőkanállal, arra egy ezüstpénzt tesz a menyasszony. Sokszor a menyasszonynak a házba bemenőre söprűt vagy más egyebet tesznek lába elé. Ha fölveszi, vagy még tisztára is söpri a ház földjét, melyre szántszándékkal vizet öntöttek, jele, hogy jó gazdasszony válik belőle. St.-Pölten táján a lakodalmasházba (többnyire kocsmába) való bemenetelt az elébe állított „kásástál” tartóztatja fel. Valamennyi vendégnek, mindenekelőtt a jegyeseknek, meg kell vásárolni a kásás kanalat, azaz három kanál kását enni, s azért a „pinczéseknek” borravalót („kóstoló pénzt”) adni, kik szépen díszített üvegekben meleg borral, néhol édes süteménynyel is szolgálnak. Kása helyett gyakran tejbefőtt rizst, daragánczát vagy savanyú káposztát adnak fel. A kásáskanál egy kis csokorral van ékesítve. Több helyen, a hol a lakodalmat a kocsmában lakják el, a templomból való visszatérés után nyomban a „nyoszolyótáncz” megy végbe. Először a vőfély tánczol egyet a menyasszonynyal föltett kalapban; arra a vőlegénynek tart, leveszi a kalapját, szerencsét kiván s átadja neki a menyasszonyt. Evvel már most a vőlegény tánczol, utána a keresztapák, rokonok s általában a férfi vendégek mind sorban. Egy „vénöreg apónak” is kell tánczolnia, s ha már nem bírja tánczra a lábát, muzsikaszó mellett, szájában pipát tartva, körűljár egyet a menyasszonynyal.

A lakodalom (lakzi) mindenütt elsőrangú vendégség. Minden vendég számára második tányért tesznek az asztalra, erre rakják halomra az úgy nevezett lakodalmi zsengét vagy maradékot, hogy az otthon maradtaknak is jusson valami.

A lakodalom széles jó kedv uralkodik s mindenféle, különösen az új párral űzött tréfák segítik azt fűszerezni. Pólyásgyerekeket (sokszor ikreket), vagy bölcsőt mit formázó süteménynyel kedveskednek neki. Nagy vidéken szokás lakodalmi golyócskákkal (czukrozott koriándrommal) hajigálódzni, melyeket aztán másnap nagy serényen keresgél össze a helybeli fiatalság. Nevezetes az a némely tájékon dívó szokás, hogy a vőlegény esküvő után menyegzői ruháját fehér majkóval cseréli föl, kötényt köt s úgy hordja fel az ételeket, tehát szolgál a vendégeknek. Payerbach vidékén a lakozást néha ez a lármakiáltás zavarja meg: „Ellopták a menyasszonyt!” Ugyanis valamelyik vendég alattomban a szomszédba szöktette s már most a vőfélynek néhány pajtásával föl kell kerekednie, hogy az elsikkadtat megkeresse. A tréfa nem egy „pint” borában áll neki. A lakoma vége felé van a „pénzkérés”, azaz a muzsikusok, a szakácsné és a kocsmáros (ez utóbbi, ha kocsmában tartják a lakodalmat) bemennek az étkezők közé, s a vendégektől beszedik a szokásos pénzajándékokat. Ez sok mindenféle tréfával, kötődéssel és nótázással jár. A kocsmáros egyszerűen üzleties módon veszi sorra a vendégeket s szedi be a terítékért kialkudott fizetést, a mi közönséges lakodalmakon körűlbelűl négy forintra rúg. A kocsmáros helyett gyakran más valamely megbizottja jár körűl. Felette mulatságos módon megy végbe a szakácsné kéregetése. Elsőben is égett szagot éreznek a szobában s kérdik az okát. Ekkor valami megpörkölődött konyharongygyal a kérő vagy a vőfély nyit be az ajtón s pártfogójával együtt többnyire a szakácsné is; gyakran ez maga tartja egyik kezében a füstölgő rongyot, másikában egy merőkanalat „oltani”. Nagyban sopánkodnak, hogy szegénynek megégett a konyhán a köténye vagy szoknyája, pénze meg nincs, hogy pótolja. Néha a kérő bolondnagy sommát kér a vendégektől; de ezek „alkudoznak” s utoljára is ki-ki a szokásos összegecskét adja. Schneeberg környékén a szakácsné helyett egy füstölgő csepűvel beaggatott ember lép be. Erlaft-völgyben a szakácsné helylyel-közzel már egy héttel a lakodalom előtt eljár a házakba kéregetni.

Lakodalom. Greil Alajostól

Még szélesebb a kedv, ha a muzsikusok mennek pénzt szedni. Néhol a kérő felszólítást intéz javukra a vendégekhez, melyben eszükre adja, hogy a muzsikusoknak annyira elnyűttek a szerszámaik a sok játszástól, hogy „friss húrra” van szükségük. Egy muzsikus előáll s bort kínál, sokszor hébort is, hogy a vendégeket bőkezűségre hangolja. Azonban a bort „fitymálják”, meg a „nyomorúságos” zenét is, és csak egy-egy krajczár esik a gyűjtő tálczára. De majd megemberlik magukat a vendégek, kivált ha egy villára szúrt forintost is látnak intőjelűl. Puchbergben egy muzsikus orvos képében jár körűl s ugyancsak köti a „gyógyítóerejű” borát mindenkire – jó pénzért. Wechsel vidékén egy muzsikus, gyakran nekiöltözve, általános kaczagás közt mondja el a menyasszonynak a muzsikusok hazugságát, vagy valami „nyomtatott”, azaz kézzelfogható hazugságot. Ezért borravalót kap, de sok, sok apró rongyba göngyölgetve, melyeket számtalan czérnaszál köt össze. A vendégek többnyire, mielőtt adnának, egy-egy nótát fújnak, melynek dallamát a bandának nyomban el kell húzni utána. Efféle nóták:

„Ös Spielleut, ös Lumpen, Habts koaner koan Geld, A Stub’n voller Kinder, Koan Fechsung, koan Feld.”

(„Rongyos muzsikusok, egyőtöknek sincs pénze, gyerektek egy szobával, de se terméstek, se földetek.”)

Vagy:

„Mein’ Hos’n, die grean’, Die ist z’riss’n bei’n Knean, Is m’as Geld aussa g’fall’n – I kann d’Spielleut’ nit zahl’n.”

(„A zöld nadrágomnak kiszakadt a térde, kihullott a pénzem, nem adhatok a muzsikusoknak.”)

A „pénzszedés” után „köszöntőt” mondanak az új párra, a díszvendégekre, násznagyokra, legényekre, nyoszolyókra, keresztszülékre, szomszédságra, „öregére, aprajára” stb., végre valamennyi vendégre. Minden „felköszöntés” után tust húznak.

Miután minden vendéget „éltettek”, következik a „menyasszonytáncz”, azaz a menyasszonyt tánczra híják. A kérő vagy vőfély a vendégek elé lép s hosszabb mondókát mond, mely egyes vidékeken réges-régtől ugyanaz maradt. Mint főgondolat mindenütt az ismétlődik, hogy az ő, a szóló, a menyasszonyt ma „fölékesítette s elvezette sarkon-utczán, közön-úton, szárazon és vizen egész a pap kezére”, hol is az elvette „a papi áldást, azon áll minden.”

Miután a szóló még említette, hogy a menyasszonyt a templomból tovább vezette s végtére ide a lakodalmas házba hozta, p. o. Wechsel tájékán ilyenképen szól hozzá: „A hajadon menyasszonynak a rózsáskertben tisztelkednem kell; tisztelkedem neki egy pohár borral, mely a rajnamelléki Kölnben termett; no, ha nem a rajnamelléki Kölnben termett, hát nap- és holdvilág közt termett, váljék a menyasszonynak és kedves vőlegényének egészségére. Vivát!” (Tus.)

„Fölkérem a mirtuskoszorús menyasszonyt, járjon el velem egy keresztényi menyasszonytánczot: egyet, kettőt vagy hármat, maga jó szántából. Az elsőt magamnak kérem, a második a vőlegényt illeti, a harmadik a kérő násznagyot, a negyedik a vőfélyt illeti.”

A többi tánczot mind a meghívott vendégek járják, legény, leány, „örege-apraja, épe-hibása, a kinek tánczolni való kedve van.”

Most a szóló az asztalhoz lép a menyasszony elé s ezt mondja: „Ha a menyasszony ép és friss, az asztalon jön által; ha friss és gyors, átugorja a barna tollaskalapomat; de ha bágyadt és nem szűz, a pad mentén jön ki. De félre ne lépjen ám, mert akkor a tisztességes menyasszonyt megbűntetjük egy akó borra, egy akó pálinkára, egy hátikosár kiflire, abból kinek-kinek jut egy csücske”.

Hasonló büntetés fenyegeti a menyasszonyt, ha „bal lábbal lép a jobb helyett”. Hogy ennek elejét vegyék, a szóló négy vigyázót állított fel: „Egyet Bécsben, egyet Gráczban, egyet Fürstenfeldben, a negyediket meg a világ közepén.”

Már most a menyasszonynak az asztalra kell hágni s tálak, tányérok, üvegek és poharak közt a kérő vagy vőfély felé mennie, a nélkűl azonban, hogy vagy egy edényt feldöntsön, mert ez árnyékot vetne hajadoni koszorújára, különben sem volna jó jel a házasságra, kivált a gyermekáldásra nézve; néhol keresztűl kell lépnie a vőfély tollas kalapján is. Ilyenkor persze akad a vendégek közűl, a ki észrevétlen egy tele poharat feldönt, a mit természetesen általános nevetés közt a menyasszonyra fognak. Wechsel vidékén az örömanya igyekszik menyének lehető szabad útat csinálni az asztalon. Ha a menyasszony nem szűz, a pad mellett jön ki a helyéről. Éjfél előtt, vagy után is, mikor a társaság a legfényesebb kedvben van, rendesen maskarás legények jelennek meg, kik a vőfélynek egy passzust mutatnak fel, melynek tartalma csupa merő bolondság. Ha jónak találják a passzust, a maskarások hármat tánczolhatnak, mialatt a lakodalmi vendégek nézők. A mivel megkinálják, a bort Wechsel tájékán szalmaszálon kell szivogatniok a maskarásoknak.

Többnyire éjjel tizenkét órakor, vagy hajnal felé is, más jelenet következik, melyet a menyasszony – legalább színre – komolyan, ellenben a lakodalmi vendégek szörnyen mulattató tréfának fognak fel, t. i. a „kontyolótáncz”. Van vidék, mely ismeri ezt a nevet, de nem a dolgot magát is. Ott ugyanis délelőtt „tánczolják le a koszorút”, melyet a menyasszony mégis egész nap fején hord. Másutt éjféltájban egyszerre csak eltűnik a menyasszony s valami kis szobába veszi magát félre, a hova érte megy a vőfély, kinek a vőlegény ugyancsak szemére lobbantja, hogy oly rosszúl vigyázott a reá bizottra. Mihelyt megjelenik a „megtalált”, víg muzsikával köszöntik és, miután még egyet körűltánczolt a vőlegénynyel és vőfélylyel, a tánczszoba közepén, hiába sí-rí, egy székre vagy zsámolyra ültetik. A vőfély leveszi a húzódó fejéről a „hajadoni koszorúját”, mialatt a vendégek sokhangú gyereksírást utánoznak, a muzsikusok pedig fülszaggató macskazenét csinálnak. Némely helyen gyászzenét játszanak. A koszorú helyébe a menyasszonynak „fejkötő”-t, néhol épen „aranyos” fejkötőt tesznek a fejébe, mire aztán kiskorig visszavonúl, vagy pedig még egyet tánczol előbb a vőlegénynyel. A Morva-mezőn ezelőtt goromba módon úgy tépték ki a menyasszony haja közűl a koszorúját s egy pohár vizet öntöttek a nyakába vagy a széke alá; Wechsel vidékén előbb meglazítja az örömapa a koszorút, a Lajtha-kerületben a keresztanya veszi le.

Az itt leírt jelenetet is rendesen mondókákkal kisérik, melyek néha szörnyen komoly, megható hangúak; p. o.;

Óh, én szűzi jegyesem, Ne keserítsen meg, Hogy gyönyörű koszorúd Le kellett most tenned.

A menyasszony s vőlegény Névnek immár vége, A vőlegény férj és a Jegyes – felesége.

A lányságnak vége van, A házasság kötve van; Rajta Isten nevében, S éljetek békében.

Wechsel vidékén a nyoszolyóasszony a menyasszonyt, miután fejébe tette a fejkötőt, a vőlegényhez vezeti, mint „feleségét” s egyszersmind átadja neki a levett koszorút.

A nevezett vidéken csak a „kontyoló táncz után jelennek meg a „maskarások” és az úgy nevezett „Moasenschützen”.[28]* Ez utóbbiak „lényalók”, kik nélkűl nem esik lakodalom s különböző nevük van. Néhol úgy hívják őket, hogy „Maurer”, másutt „Stückelpasser”, „Nachigeher”, „Bucklkratzer”, „Alfanzer”.[29]* A hol a kocsmai lakodalmak vannak szokásban, a lakozás kialkuvásakor ezekre a „lényalókra” nagy tekintet van. Némely helyen már evés után, este megkezdődik a szabadtáncz vagy köztáncz, azaz mindenféle hivatlan vendégek érkeznek, a kik csak tánczolni akarnak s a tessék-lássék kedvéért valamicskét „költenek” is. Ezek még bokrétát kapnak a nyoszolyótól, de nem a leányok is, kiket magukkal hoznak. Gyakran egész pajtáshad megjelen, nem egyszer olyanok, kik valami régi sorukat szándékoznak „verekedéssel” elintézni s ebbeli szándékukat rendesen végre is hajtják.

Lakodalmi vendégek haza-muzsikálása. Greil Alajostól

A mi az osztrák nép tánczait általában illeti, a „ländler” és polka a legközönségesebbek, legkedveltebbek. De tánczolnak már, kivált a síkföldön, walzert, galoppot és mazurkát, polgári körökben quadrillet is. Majmolják ebben a városit. A „sechsschritt”-et vagy „németes”-t, úgy látszik, kiszorítja a walzer.

Ha a lakodalom minden örömestűl, mulatságostúl véget ér, a vendégeket „haza-muzsikálják”; a muzsikusok egy darabig elkisérik a távozókat, a kik nem messze laknak, azokat egész hazáig is, a miért jó borravalót kapnak. Haza-muzsikáláskor természetesen ismét járják a fiatal párra czélozó nóták.

A menyasszony némely helyen nem költözik mindjárt az új otthonába, hanem egy, sőt két, három hétig is még szüleinél marad s a vőlegény megy érte. Ez alkalommal is, kivált ha a menyasszony vidékre megy férjhez, útját állják a legények és „zsinórpénzt” kell fizetni. Mikor az új asszony jövendő lakásába lép, kérnie kell ipát, napát, hogy fogadják be; néhol ezt az utczaajtó küszöbén térden állva teszi. Erre forma szerint, sőt némi ünnepiességgel a konyhába a tűzhelyhez s onnan a szobába vezetik. Ez a mély jelentésű, a nőnek háziasszonyi hivatását jellemző szertartás főkép Wechsel vidékén még divatjában van. Nemkülönben dívik itt egy más érdekes szokás is. Ugyanis a lakodalom után harmadnap a legények valami kordén vagy szánkón egy rövid, vastag fatuskót visznek „bölcsőfának” a fiatal asszony számára s ezért jól tartatják magukat.

A menyasszony kiházasítása a pénzbeli hozományon kivűl többnyire bútorfélékből áll, minők p. o. láda, ruha- vagy tolószekrény, egy vagy két ágy (régebben „mennyezetes ágy”) asztal és székek, mind valamennyi jó kemény fából. Azonkivűl fehérneművel és ruhával „stafirozzák ki” a menyasszonyt, s a háztartásra goromba és finom vásznat kap, meg „fonalat”, konyhaedényt, evőszert s más effélét, gyakran egy-egy darab háziállatot, p. o. egy fehér tehenet („Brautkuh”), mely felkoszorúzva megy a „költöztető” kocsik nyomában. A lakodalmas vendégek, általában a rokonok s a közeli ismerősök, ha nem vesznek részt a lakodalomban, a kiházasításhoz ajándékokat adnak pénzben vagy természetben, p. o. vajat, tojást, czukrot, kávét, húst, libát, tyúkot, vagy gyenge malaczot is (többnyire a lakzira), azonkivűl kisebb bútor- vagy házieszközdarabokat, névszerint: konyhaszereket, poharakat s más effélét. Az ajándékok átadásának ideje és helye nagyon különböző. Vőlegény és menyasszony, vőfély és nyoszolyóleány szintén megajándékozzák egymást. A vőlegény veszi meg a menyasszonynak a lakodalmi czipőket, ez meg annak viszonzásúl inget ád („Brauthemd”), vagy színes selyemkendőt és fehér kötényt. A vőfély fizet a lakzin a nyoszolyóért, ezért ettől nyakkendőt kap.

Halottbúcsúztatás. Greil Alajostól

Végtére még számos népies hiedelmet kellene felhozni, melyek szerelemre, lakodalomra és házasságra vonatkoznak. Itt azonban csak egynéhány legelterjedtebb foglalhat helyet. Ha a szerelmesek tavaszszal a visszatérő fecskéket először nem egyenesen, hanem párosan látják röpűlni, még azon esztendőben összeházasodnak. Ha a leánynak mególdódzik a köténye és leesik, hűtelen lesz hozzá a szeretője. Ha legény, vagy leány tükröt tör, még hét esztendeig várnia kell a házasodással. Szeretők ne ajándékozzanak egymásnak metszőszereket (kést, ollót, mit), mert avval kettévágódik a szerelmök kötele; gyűrűk, szentelt tárgyak is (olvasók, imádságos könyvek s egyéb effélék) veszedelmes ajándékok. Lakodalom napján rossz jelek: az idő, szembe jövő temetés, az oltáron a gyertya lobogása, a menyasszony vigyázatlansága, ha borral önti le magát (férje iszákos lesz), az első „igen”, ha a férfi mondja (mert akkor az asszony lesz úr a házasságban), s egyebek. Szokásmondás: „Siró menyasszony, nevető asszony”. Gmündben ezelőtt szokás volt, a menyasszony szülei házánál egy botot égetni el a befűtött kemenczében, hogy az asszonyt ne verje majd az ura. Wechsel vidékén a lakodalmi vendégek rozmaringágat tesznek a földbe a kertben; ha megered, boldogok lesznek az új házasok.

Már most áttérünk az alsó-ausztriai nép halotti szokásaira. Ha meghalt valaki a családból, befogják a szemét, s hogy csukva maradjon, nedves vászondarabkát vagy nehéz rézpénzt tesznek rá, melyet használat után elajándékoznak. Gyakran fel is kötik kendővel az állát, hogy tátva ne legyen a szája. Rendesen mindjárt a halál beálltával kinyitják a halottas szoba ablakait, hogy, a mint néhol gyermekiesen hiszik, „kimehessen” a lélek; az órákat is megállítják a szobában, mert a halott körűl csendességnek kell lenni s az álló mutatók jelképei legyenek a lejárt életórának. Polgári házakban azonnal beakasztják a tükröt, mert különben meghomályosodnék. A holtat három óráig feküdni hagyják az ágyban, aztán megmossák és tiszta ruhába, több helyen a menyegzőibe öltöztetik. Ez néha avval foglalkozó személyek dolga, a miért aztán az elhúnytnak ágyneműjét s egy néhány ruhadarabját kapják. Az ágyszalmát a közellévő mezőn vagy nyilt úton elégetik. A háziak és szomszédok ilyenkor körűltérdeplik a tüzet és imádkoznak a megholtért. Némely helyen azt tartják, hogy a füst viszi a lelket a mennybe. A holttestet lészán vagy padon terítik ki, még pedig közönségesen nem a szoba közepén, hanem a fal hosszában. Fejtűl egy feszületet, olajmécset s szentelt vizes edényt tesznek s a mellé kalász- vagy puszpángcsomót a holttest behintése végett. A halott egybekulcsolt kezekkel fekszik, melyeket egy olvasó diszít s tart egyszersmind össze; mellét szent képecskék borítják, melyeket felnőttek és gyermekek ajándékoznak jámbor szeretetből, midőn halottnézni mennek. Hajadonok rendszerint fehérbe vannak öltöztetve, fejöket fehér rózsakoszorú, sokszor pedig magas virágkorona ékesíti. Hisz a halál napja a szűz „menyegzője”.

Halottas menet. Greil Alajostól

Azokon az éjszakákon, melyeken a halott a házban fekszik, történik a „virasztás”. Többnyire felváltva imádkoznak és énekelnek a halott előtt. Ha az „áhítatoskodás” első hosszabb része véget ért, a vendégeket musttal, pálinkával, borral, dióval, aszalt gyümölcscsel s házikenyérrel vendégelik meg. Néha egy-egy ártatlan játék is járja. „Ozsonna” után újra kezdik az imádkozást és éneklést. A virasztás többnyire éjfélen túl is tart. Reggel összegyűlnek a halottas házban a halottjelentő által meghívott atyjafiai, szomszédai és komái az elhúnytnak. Ezek reggelit kapnak, mely némely vidéken fölér holmi kis lakomával. Utána öt miatyánkot mondanak a megholtért, mire a halottvivők a testet nyitott koporsóban a pitvarba emelik. Erre következik a „halottbúcsúztatás”-nak egész Alsó-Ausztriában egyaránt szokásos, igazi népies és mélyen megható szertartása. Az előimádkozó vagy az ács, a ki a koporsót készíti, e mellé áll s a halott nevében, ha az p. o. családapa, ezeket mondja:

„Gelobt sei Jesus Christ! Hiazt pfiat[30]* eng Alle Gott bei’nander; muass eng heunt verlass’n stb.” (Dicsértessék a Jézus Krisztus! Isten áldjon meg mindnyájatokat; ma el kell hagynom benneteket, stb.)

Ekkor oda megy a feleség, meghinti a halottat szentelt vízzel, keresztet vet rá, kezét érinti s így szól: „So pfiat di Gott, mein liaber Mann, bis ma wieder z’amm kemman!” (Isten áldjon, kedves uram, míg majd ujra látjuk egymást!) Azután egyenként odajárúlnak a germekek s hasonló módon búcsúznak el, ezt mondván: „Pfiat ’n Vadern” (Isten áldjon, apám,) s ezt teszik hozzá: „Dank’ m Vadern für alles Guate!” (Köszönöm, édes apám, minden jóságát!). Ily formán búcsúznak a szomszédok és atyafiak is, s egyik-másik tört hangon így szól: „Han di gern g’hat, Nachbar!” (Szerettelek, szomszéd!). Első személy helyett a szóló sokszor a harmadikban beszél. Némely vidéken ez a búcsúztatás csak a sírnál megy végbe. A búcsúzás végén néhol egyenest kijelentik, hogy „az elhúnyt mindenkinek hagyott is valamit a „torra”, mely ennél s ennél a kocsmárosnál lesz”. Miután be van zárva és leszögezve a koporsó, a halottvivők az ajtóküszöb fölött, ehhez kissé hozzá értetve, háromszor megemelintik keresztformán s mindannyiszor ezt mondják: „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!” Mire mind ezt felelik: „Mindörökké, amen!” Nagyon elterjedt hiedelem, hogy a holtat lábbal előre kell kivinni a házból, mert, ha visszanéz, valaki nem sokára „utána” hal a háziak közűl.

Ha a halottas háztól messze van a templom, a holttestet rendesen ökrös szekéren viszik oda. De a béresnek nem szabad visszatekinteni, mert úgy társát keresné a holtnak. Valamelyik szomszéd szállítja a holtat a templomba; néhol a két szomszéd ássa meg s sírt is.

Némely vidéken botránkoztatónak tartják a holtat szekéren szállítani a templomba. Jobb szeretik rudakon vinni a koporsót, ha nagy útat tesznek is. Több helyen szokásban van, hogy, ha parasztgazda hal meg, minden szomszéd, a kinek földjén keresztűl vonúl a halottas menet, a határmesgyén a szent-mihály-lovához járúl, s az előimádkozó a halott nevében bocsánatot kér tőle, ha netán nem voltak jó barátok, nevezetesen pedig ha határvillongások voltak köztük. Házasember testét férfiak, nőtelenét fiatalok, leányét leányok viszik ki. Néhol a gyerek holttestét, ha fiú volt, ha leány, legényke vagy iskolás fiú viszi karjain, mikor is tartószalag könnyít a terhén.

A „tor” vagy csupán sós, köményes kenyérből és borból áll, vagy pedig bőségesebb lakomával ér fel. Utána (vagy közben is) imádkoznak az elhúnytért. A köznépet feltűnően jellemzi halotti szokásaiban a városiakkal szemközt, hogy minden pompát kerűl. Nem űznek fényt p. o. koszorúk és síremlékek dolgában; még jóformán mindenfelé beérik az egyszerű fakereszttel. Csak az imént említett torral tesz a nép kivételt (maradványa ez a régi pogány ünnepi halotti szokásoknak). Fájdalmában e nép gyakran bámúlatos önuralmat, sőt igazi heroismust tanúsít. Ott áll férje sírján a paraszt anya egy sereg neveletlen gyerekkel. Csendesen zokog, egész magatartása bizonyos lelki nagyságot és fenköltséget tűntet föl a fájdalomban, melyeknek támasza igazi Istenben való bizodalom. Feltűnő magaviseletet a fájdalom nyilvánításában illetlennek tartanak s ha mindjárt nem rosszalják is, de utóbb „megszólják”.

A temető. Greil Alajostól

Számosak azok a hiedelmek, melyek a halálra, a szegény lelkekre, a holtak hazajárására stb. vonatkoznak. Egy rokon vagy jó barát nem egyszer „megjelenti magát” a halál pillanatában. P. o. egyszerre csak kinyílik a szobaajtó és senki sem lép be; kopogás hallik, tárgyak esnek le a falról minden megfogható ok nélkűl; kesergő hang járja át az egész házat; valamelyik szobában lépteket hallani, pedig senki sincs ott; a sírásónál éjjel deszkák és ásó, kapa ropognak, zördűlnek; fekete alak suhan a ház körűl s több efféle. A holtakat nem jó sokáig és nagyon siratni. Ha a holtnak valami baja van, vagy éltében nem adta vissza a más ember jószágát, a halál után nincs nyugodalma, haza jár. Éjszaka megjelenik valamely rokonnak vagy jó barátnak s megmondja a baját, a helyet is megjelöli, a hol a hamis szerzemény található. Ha imádkoznak érte s teljesítik a kivánságát, néha még többször visszajár a halott, de mind „fehérebben” s végre felröppen a lélek fehér galamb képében az égbe, miután megköszönte a megszabadítást. Az éjszaka a lelkeké; esteli ave-maria harangozástól reggeli ugyanazon harangozásig járnak. Sok vidéken az a hit, hogy a lelkek csak a házereszig követhetik az embert, ha künn a szabadban közeledtek s netán látatlanúl valami szekérre ültek. Ha a kés élivel fölfelé hever, valamely szegény léleknek kell rajta „lovagolni”; ilyen szenved akkor is, ha az ajtókat erősen csapkodják. Míg az elhúnytnak hagyatékán pörölnek, nincs annak nyugodalma. Ha a tűz zizeg, egy szegény lélek kínlódik; ilyenkor egy kis sót hintenek a lángba, vagy kenyérmorzsát vetnek bele. Ha boriváskor egy pár csöppet elöntenek, ezt mondják: „ez a szegény lelkeké”.

Az elhalálozott rokonok és barátok sorsa, mint általában az embertársaké iránt minden alkalommal nyilvánúló részvét, nemes, szeretettel teljes kegyelet vonását mutatja az osztrák nép életében. Jóformán soha sem beszélnek valamely elhúnytról a nélkűl, hogy hozzá ne tennék: „Isten nyugosztalja!” A ki holttal álmodik, imádkozik érte. Általában nincs száma a holtakért mondott imádságoknak és értök hozott áldozatoknak, és nem egy jámbor, jótékony alapítvány, nem egy régi tisztes emlék köszöni eredetét drága elhúnytak kegyeletes emlékezetének.

Népviselet. Weissenhofer Róberttől

Alsó-Ausztriának legsajátságosabb népviseletét, mely részben a negyvenes éveken túl megmaradt, határozottan a Piesting- és Triestingthalban kell keresnünk. E vidékeken idegen hatás legkevesebb nyomot hagyott.

Ott a parasztember bársonyszalagos és csatos, fekete szőr kalapot viselt, alatta fehér és piros csíkú hálósipkát, melynek csücske a jobb fül mögött csüngött le; tarka nyakravalót, elöl egyszerűen csomóba kötve; tarka selyemből vagy fekete bársonyból lajbit, két sor gombbal, fölébe zöld nadrágtartót, mely fiatalabb embereknél, a hol a két szára összeért, kis aranybetétekkel volt czifrázva. Az álló-gallérú s alúl felhajtott, kis fekete bőrsujtásos újjú rövid zeke sötétkék posztóból volt, ép úgy a hosszú kabát is, melyen később a kapcsokat gombokkal cserélték föl. A kék kötény a derekat kanyarította körűl. A fekete kecskebőr nadrág megfeszűlt, a puha bőrből való, bokában sűrű ránczba szedett magas szárú csizmákat rendesen csak térdig húzták föl. Öregebb emberek csatos czipőt és harisnyát viseltek.

A parasztasszonynak legszebb és legértékesebb dísze az úgy nevezett „reiche Haube”, czifra fejkötő volt. Ez két főrészből állott: az ernyőszerű előrészből, mely drótformából készűlt és reczés aranyfonadékkal volt borítva, és az aranyhímes s lelóggó font aranyzsinóros búbos hajtott tetőből.

Kevésbé vagyonos parasztasszonyok az úgy nevezett „Blendenhaube”-t viselték, mely olyan volt, mint amaz, csakhogy fekete csipkével díszítve; legfölebb a teteje volt aranyhímzéses, sokszor az sem. Mennél régibb a viselet, annál előbbre állott az ernyő az arctól. Egyéb ünneplő ruházatot képezett a tarka selyem nyakkendő, a hat-, hétsorosan a nyak köré kerített kláris füzér, barna vagy zöld, csillogó selyem kurtka, fölűl nagyon dúdos, alá felé szűkűlő újakkal, fekete kötény és viganó, szintén selyemből vagy más drága „nehéz” kelméből. A lábbeli fehér harisnyából és kivágott czipőből állt. Az egész viselet tarkának, duzzadtnak volt mondható.

Az ötschervidéki, meg a szomszédos síkföldi parasztot egész az ötvenes évekig a hegyi lakóban általán meglévő különös előszeretet jellemezte a zöld szín iránt, mely a hasítatlan szárnyú zöld újjasban találta legsajátosabb kifejezését. Ehhez a ruhához tartozott a feszes, térdig érő nadrág, késtok a zsebje mellett, a piros pruszlik, zöld nadrágtartó hegyette, és az igen széles karimájú alacsony kerek kalap, vagy a nagy kupakja miatt „Siebenvierteltagwerkhut”-nak nevezett kalap, mely alúlról feléig kissé összeszorúlt, azon fölűl pedig erősen szétterjedt s csattal, vagy, mint az alacsony kalap aranybojtokkal volt díszítve. A lábbeli fehér vagy kék kapczából és szurkos fonalú czipőből állott. A derék körűl hordott, pávatollal kivarrott szíjöv rendszerint keskenyebb volt, mint a kalmárok és fuvarosok ismeretes tüszője.

Más vidéki paraszt viselete kevésbé volt festői. Hosszú sötét kabátot vagy hasonló kelméjű zekét viselt, ez alatt sűrű-pitykés lajbit, térdig érő nadrágot, fehér vagy kék harisnyát és csatos czipőt, fövegűl durva fekete nemez kalapot. Ebben van általában a közönséges, nem festői parasztviselet típusa.

A Bécsi-erdő vidékén még a vörös mellény s az ezzel együtt járó zöld vagy fehér nadrágtartó tartozott az ünneplő öltözethez, Puchberg környékén eddig a magas, kúpalakú kalap és „vatermörder”-szerűen felálló s kicsipkézett inggallér. Lábbelije a parasztnak itt, mint egyebütt még ma is, a csizma volt.

A női parasztviseletben különféle vidékenként ismétlődik a fent említett tipusa a dúdosnak, csillogónak. Az aranyos fejkötővel néhol a sarkantyúformán kikanyarított linczi fejkötőben találkozunt, a Bécsi-erdő tájékán az úgy nevezett „Bindl”- vagy „Knödl”-főkötőt viselték, mely fekete bársonyból ezüst czifrázatú és aranyos vagy ezüstös szegélyű volt; másutt a hátúl fölálló „Brettl”-főkötőt, melynek drót és lemezpapiros formája pamutgyolcscsal volt borítva; ismét másutt a majd lábnyi magas búbos fejkötőt. Néhol, kivált a hegységben, divatban volt a stájer férfikalap minden díszítmény nélkűl.

Hitregék, mondák, mesék és legendák. Weissenhofer Róberttől

Oly térre lépünk most, melyen a nép költői érzéke igazi csoda kincseket varázsolt elő, még pedig nagy bőséggel és változatossággal. A következő vázlatnak a fődologra kell szorítkoznia, a néphit alapját tevő lefontosabb alakok és motivumok felhozatalára.

A mythikus Wodannal a vad hajszálon („wilde Jagd”) találkozunk. A pogány isten helyébe a keresztény néphitben az ördög lépett. A „vad hajsza” („G’joad”) térdmagasságban jár a föld felett úgy, hogy mentheti magát tőle az ember, ha földre lapúl. A vad hajszához hasonlók: az ördög- vagy nehéz szekér (der „schwaari” Wagen), melybe fejetlen fekete lovak vannak fogva, s éjszaka robajjal rohan el a házak felett; továbbá a kisérteties dunai hajócsapat, mely a lovak félelmes horkolása és a hajóslegények szilaj üvöltözése mellett vonúl parthosszat. Wodanra ismerni a holt fehérlovasban s egyes mythosi nyomokra a púpos, törpe holtemberen („Todamann”). Berchta asszony bosszújáról nem egy monda szól. Az óriások valaha szörnyen hatalmaskodtak. Egyszer példáúl ostrom alá fogták Litschau városát, s Aenother óriás, kitől az Einöder-nemzetség származik, Nagy Károlyt követte Svábországból az avar háborúba. Keresztűlgázolt a legmélyebb folyókon és egy-egy ellenséget lándzsájára nyársalt, mint a békát. A törpék közűl, kik félhomályban hagyják el rejteküket, csak a feketéktől félnek; de valamennyi alattomos. Máskülönben barátságosak és szolgálatra készek az emberek iránt. A kis teremtéseknek gyakran gonosz dolgairól beszél példáúl a Schneeberg vidékén a Mamau-Almon elsülyedt törpék városának mondája.

Az elemek szellemei a honi néphit szerint bukott angyalok, kiket Isten kértökre a négy elembe varázsolt.

A hegységben első szerepet játszanak a bányarémek („Bergmandl”), kicsi, tündér lények, üde gyermekarczczal, zöld ruházattal s ugyanily sipkával, vagy hegyes, búbos kalappal. (Azért nevök: „Grünhütl”, „Spitzhütl”, „Gupfhütl”.) Kedves étele a kis ficzkóknak a mazsola. Pajkosságból a barlangjaikba hajított kövek heves zivatart támasztanak. Általában a bányarémek nincsenek az emberek iránt ellenséges indúlattal. Zakatolásuk a bányászoknak és vashámorosoknak munkát és nyereséget jelent.

A vadleányok („Wildfräuelin”) erdős hegységekben tanyáznak és gyakran az országútra is lehallani harsány újjongatásukat s éneklésüket. Az a hit, hogy kereszteletlen bölcsőbeli gyermekeket „táltos”-okkal cserélnek fel. A vadleányok legismeretesebb tartózkodó helye a „Frauenhöhle” a Kis-Ötscheren.

A „pattogó ostorok, zörgő szekerek és rikító viseletek” mindenünnen elriasztották a vadleányokat és bányarémeket.

A vízi ember („Wassermann”) este tavak szélén, patakok és folyók partján, vagy a gátakon szeret ülni s fésűli hosszú vizes haját. Kicsiny, s zöld ruhát és magas csizmát visel. Holdvilágon hat macskás kisszekéren hajt a tavak körűl. A kis emberke néha verekedik a halászlegényekkel, de csak addig, míg nedves. Könnyű megismerni, mert a bal kabátzsebjéből mindig víz csepeg. Egy alvilági palotában lakik, melynek földje csillogó halpikkelyekkel van behintve. A vízi embernek évenkint egy-egy zöld ruhát tesznek ajándékúl a partra, hogy kárt ne okozzon.

Hasonlókép áldoznak még a tűznek és a levegőnek, azaz a szélnek is.

A lidérczek („Feuer”- oder „Fuchtelmänner”, „Erdmandl”) tüzet hordanak mellükben és hasukban s éjszaka azon határkövek körűl ólálkodnak, melyeket „éltükben” elmozdítottak. Ezekben a bolygó tüzek vannak megszemélyesítve.

Nagy számmal vannak az ördögmondák; azonban legfontosabb vonásaikban hasonlítanak a másfelé is regélt közönségesen ösmertekhez. Itt csak egynémi jellemzőt emelünk ki. A nép irtózik kimondani az ördög nevét s „Teufel” helyett inkább „Teuxl”-t mond, vagy más néven nevezi („der bőse Feind”, „Ganggerl”, „Oan” egy, „Kloan” = kicsiny). Az ördög „nyifa” (azaz orrából beszél); azért, ha szekéren megy, nem tud „hi, hí”-t kiáltani, hanem ezt hajtja: „hean, hean!”; továbbá nem három izromban újjong, mint a nép: „Ju, hu, hu”, hanem csak ennyit tud kiszorítani: „Juhu!” Végre nem tud tisztességesen köhögni, hanem „fojtva köhécsel”. Az ördög sántít, mert „holtteteme” van, vagy mert egyszer egy szürke ló, melyet péknek nézett, megrúgta alábát.

A boszorkányok („Hexen”, „Zasch’n”,) megrontják a jószágot. Ha a megrontott tejbe izzó vasat tesz az ember, vagy megvesszőzi, megérzi a boszorkány is. A „vajas boszorkányok” idegen tejből, melyet még kendő csücskéből is ki tudnak fejni, a legpompásabb vajat készítik. A boszorkányoktól támasztott jégesőre arról ismerni rá, hogy haj van a jég között. Szentelt golyóval le lehet a gonoszokat lőni a felhők közűl. Ha a boszorkányok ki akarnak menni, megkenekednek s ez a mondásuk: „Obenaus und nirgends an!” (fölfelé és semminek neki!) Kétkerekű kordén is járnak, keresztútakon és hegytetőkön gyűléseznek („Hexensabbat”) és tánczolnak, de csak félkörben tudnak tánczolni.

Az úgy nevezett manók („Truden”) boszorka-féle női lények, rút banyák; széles lábukon három szétálló újj van, melyek közűl egy hátragörbűlt. Ezektől a rémektől, kik éjszaka megnyomják az embert álmában, többféle módon óvhatni magát, különösen varázsmondatokkal, ajtóra és ágyra irt bűvös kereszttel (✰, „Trudenkreuz”), vagy ha aszalt gyümölcsöt tesznek ki számukra az ablakba, stb. ezek is tartanak éjjeli gyűléseket.

A történeti munka Alsó-Ausztriában, a mint természetes is, gazdag fejlődést mutat. Emlékezetben vannak a francziák és törökök beütései, a svéd és husszita háborúk. A Lajtha vidékén beszélnek a kuruczok kegyetlenségeiről; nemkülömben eleven maradt a nép közt az alsó-ausztriai nagy parasztlázadás emléke (a XVI. század végéről). Némely monda, vagy történeti emlékezés még messzebbre visszanyúl, példáúl Nagy Károlyig és az avar háborúkig. Mi több, a „Steinakirchen” név keletkezésének mondája, a hunok és a hatalmas Attila visszavonúlásáról regél, sőt az Alsó-Ausztria némely vidékén található „Wackelsteine” v agy „Heidensteine” (pogánykövek) egészen ősrégi pogány áldozó helyekre visznek vissza.

Nemzeti mondák közűl tartományszerte ismeretes az örök zsidó mondája s a Faust-monda.

Az alsó-ausztriai népmese – a faj igazi mintája – költői szépségek kimeríthetetlen gazdagságát rejti magában. Alakjainak dús különfélesége, a cselekvény csodásan bonyolódott szálai, valamint a jelenetek tarka változatossága élénk teremtő képzeletről tesznek tanúbizonyságot; míg ellenben a népi legenda sok gyöngéd, kedves vonásában hű tükre a hivő léleknek, mely felsőbb, mennyei hatalmaknak az emberi életbe közvetlen beavatkozásán oly szívesen épűl s mindenféle földi bajban bizodalommal tőlük vár és esd segítséget és szabadúlást.

Ámbár ezúttal alig léptük át küszöbét a tündérpalotának, melyet a teremtő népszellem épített, mégis végűl sejtve kimondhatjuk, hogy az alsó-ausztriai népnek a német nemzet költői kincséből, „nagy széttörött drágakövéből” felséges darabok jutottak osztályrészűl; csoda gazdagságot rejt kebelében, de ép oly becses talizmánt is szívében, melyet régi időktől fogva mind e mai napig hűségesen megőrzött: nemes egyszerűséget, jámbor hitet és vidám elmét.

Népzene, tájnyelv és tájnyelvi költészet. Hanslick Edétől és Muth Rikhárdtól, fordította Lehr Albert

Az osztrák-magyar monarchia legirígyeltebb kincsei közé tartozik a legváltozatosabb nemzeti zenében való nagy s folyton újúló gazdagsága. A zenei alaphatalom, melylyel már népdalai és néptánczai naiv művészetében bír, az osztrák-magyar monarchiát a világ első zeneországává teszi.

Németek, szlávok, magyarok és olaszok, – ezek alkotják a monarchia zenészetének négy, szigorúan különváló főcsoportját. Dalaik legszembetűnőbb jellemvonása szerint jóformán úgy osztályozhatjuk őket, mint a négy véralkatot, s az olaszokat a sanguinikus, a magyarokat a cholerikus, a szlávokat a melancholikus, végre a német-osztrákokat a phlegmatikus véralkatnak nevezhetnők, a monarchia zeneköltészetének összeségében. Alsó-Ausztria népdallamai nem bírnak e tartománynak kizárólag saját eredeti jellemével, zeneileg az osztrák hegyi vidékek nagy csoportjába tartoznak, melyet Felső-Ausztria, Salzburg, Stiria, Karinthia, Tirol képez. E tartományok nemzeti melódiáival az alsó-ausztriaiakban közös a háromnegyed ütem s a kemény hangnem uralkodása, a ländlerszerű rhythmus, a moderato és allegretto kényelmes időmértéke. Tirol – úgy szólván – az egyik, Alsó-Ausztria a másik végén áll e jeles sornak; a tiroli dallamok merész alpesi jelleme mellett alsó-Ausztria mint sík föld is muzsikálisnak tűnik föl. E családi hasonlatosságon belűl, mely a bajor felföldre is kiterjed, természetesen nincs híja a fínomabb különbségeknek, melyeket a húzamosabb tartózkodás által gyakorlott fül a különböző vidékek népdanáiból kiérez. E nagy csoport zenei jelleme sokkal élesebben kiválik Stiriában, Salzburgban, Karintiában, Tirolban, mint Alsó-Ausztriában.

A mi az Alsó-Ausztriában dívó népdalokat („Gstanz’ln”) illeti, az egész csoportnak túlnyomóan derűlt-kedélyes jellemén belűl főkép az elmésség, a humorosság és a gúny tűnteti ki. Ama művelődési elemeknek hatásától van ez, melyek Bécsből a szomszédos lakosság közé áramlottak, kivált egy a székváros sajátságához tartozó népszerű jelenségnek: a népdalnokoknak („Volkssänger”). Az ő szerencsés ötleteik hamar elterjednek a nép közé, népdalokká válnak, egy ideig mindenfelé éneklik, mígnem egy újonnan fölkapott dal kiszorítja őket.

Nem szükséges, hogy a szerző épenséggel ismeretlen és kifürkészhetetlen legyen. A mit egy népies naív tehetség a nép szívéből, lelkéből teremtett, az csakhamar elterjed, népdallá válik; a műveltek kisebb, nagyobb köre ismeri a költő nevét, a nép nem törődik vele s nem is tudja meg soha. Így Baumann Sándor (ki hangjegyet nem is ismert) gyönyörű dalokat költött és szerkesztett, melyek Ausztriában igazi népdalokká váltak s azok is maradtak. Ki ne hallotta volna már osztrák parasztházakban énekelni: „Ich hab die ganze Nacht vor ihrer Hütten g’wacht”, vagy a „Nandl” dalait a „Versprechen hinter’m Herd” czímű darabból? Ha Moser és Fürst az osztrák népdana „alleweil fidel” (mindig kedélyes) oldalának képviselői, másfelől az érzelmesség sem hiányzik: megcsendűl az Greipl „Mailüfterl”-jében, Müller Adolf „Mei Hütten”, a Grois által elterjesztett „’s Herz is a g’spassigs Ding” s egyéb népszerűekké vált bécsi dalokban. Már ezek a példái a népszerű, de bécsi földben termett daloknak mutatják, hogy a főváros tetemes hatással van Alsó-Auszriára. A népénekeseken kivűl a pompás bécsi tánczzene, melynek Lanner és a két Strauss a mesterei, folytonos hatást gyakorol a Bécsen kivűli osztrák népzenére. Egy harmadik, kevésbé naív elem, mely a fővárosból a tulajdonképi népzenébe átszivárog, a legkedveltebb bécsi operettek melodiái. Falusias idylli színt kapnak mind e dallamok, tánczok és dalok a vidéken közönséges czitera által. Ez az osztrák hegyi vidékeknek kirekesztőleg saját zeneszerszáma. Tirolban, Stájerországban és Salzburgban még honosabb a czitera, de Ausztriában is, mégpedig zeneileg teljesen iskolázatlan nép emberei is szeretettel és tehetséggel játszszák. A fővárosi hatás okozta áramlaton kivűl egy másik, szorosabb értelemben vidéki is nyilvánúl a Bécstől messzebb eső területek dalaiban, kiváltkép az Ötscher környékén. Ott lakodalmakon s más ünnepeken tömérdek nótát („Vierzeilige”) hevenyésznek s énekelnek ismert dallamokra. Jellemzők e vidék népdalaiban bizonyos kádencziás hangmenetek, melyekben két hang harmonikus folyamatban hullámzik fel-alá.

A nép-ének után vegyük szemügyre a tájbeszédet. Egy nagy nemzet, mely messze terjedző lakhelyekkel bír, a tengerparttól, elföldeken s halmos vidékeken keresztűl a magas hegységig, sehol sem vonhatja ki magát a földminőség hatása alól; a népjellem e fokozások szerint másúl; minél erősebben van individualizálva a vidék, annál változatosabbnak tűnik fel a nép maga, törzsekre különödve, melyek ismét különbözők tehetség, hajlam, szükség, szokás, viselet és kifejezés dolgában. A mint a törzs a néphez, úgy áll a tájszólás a nyelvhez. De osztozik ez a nép sorsában is; politikai elszakadás különbözteti, egyesűlés egyformásítja a nyelvbeli kifejezést. Az elsőre Hollandia, a másikra Ausztria szolgáltat tipikus példát. Ausztriában a német nyelvnek egész nagy területén ma egy tájbeszéd uralkodik, egy hegyi tájnyelv, a nagy német nyelvtörzsnek egyik főtagja, a bajor-osztrák, az Eger forrásától az Isonzóéig, a malsi pusztától a Beczváig, sőt túl azon, szoros határok nélkűl keletre, annál élesebben határolva nyugat felé, természetesen csak Ausztria szélein túl.

Nem igen kedvezőleg hangzott e nyelvről az ősök itélete; a durva hegyi tájnyelv nekik gorombának és dísztelennek tűnt föl; a mai osztrák a nélkűl, hogy édes és túlságos álmodozásba ringatódznék, a germán nyelvalkotmány egyik alap- és szegeletkövének tekinti honi nyelvét. Valamint a prizmában a napsugár megtörik, sokszorosan és sokszínűen hét sugárra oszlik, s valamint ezek mindegyike igaz valósággal bír s mégis mindannyi, mint fehér sugár, de csak egy egészet képez: úgy vannak a nyelvjárások egymás mellett s egybeolvadnak az irodalmi nyelvben, melynek előállítására annak idejében minden törzs megtette a magáét, de fejlődése legújabb fokán, a XVI. században, kiváltkép a császári kanczellária akkori kifejezésmódja – az osztrák.

Itt különbséget kell tenni a vidék nyelvjárása és a tartományszerte dívó, névszerint előkelő és művelt körökben használt közbeszéd között. Ez az irodalmi nyelvre támaszkodik, mely többé-kevésbé alkalmazkodik a nyelvjáráshoz, még pedig a kifejezés megválogatásában, de mindannak kikerülésével, a mi aljasnak, vagy elnyűttnek tetszhetnék, főkép pedig a mondatszerkezet dolgában. Ezt feltűntetni jóformán lehetetlenséggel határos, mivelhogy egyes tájak szókincsében bizonyos kifejezéseknek különféle értelemben való használata, főkép pedig némely teljesen irodalmi szók kerűlése alig jelölhető számtalan változatosságot eredményez.

Ép úgy lehetetlen valamely élő nyelvnek, bármily korlátolt terén, tökéletesen megállapított, feltétlenűl bevégzett képét adni, mint a hogy nem sikerűl vízesést festésben ábrázolni; az eredmény mindig az eszközök elégtelen voltára emlékeztet. Ez az egészen új szabású termék, a közbeszéd, a tájnyelv hatását folyton érző, az egyéni műveltség foka és a személyi szókincs szerint különbözőleg alakúlt irodalmi nyelv épen nagyon is elüt a történetileg fejlődött szerves alkotású tájnyelvtől; ez azonban mindennemű kifejezésekben még sokkal dúsabbnak bizonyodik, mint amaz. Az osztrák tájnyelv szókincse – kivéve mindazon szavakat, melyeket az irodalmi nyelv bevett, – a mennyiben szótárilag össze van gyűjtve, tízezrekre rúg. Ehhez járúl még nagy száma azon részint önállólag gyűjtött, részint még meg nem figyelt kifejezéseknek, melyek a különböző kézművek és foglalkozások tulajdonai. Növényeknek, állatoknak, test- és házrészeknek, szokásoknak, egy szóval mindennek, a mi többször megfordúl az ember ajkán, megvan a maga különös, többféle finom árnyalatú elnevezése. Egy pillantás az étlapra, mely az idegent először fennakasztja, megtaníthat bennünket, ha egészen kelendő kifejezéseket, mint: Schnitzel, Bries, Beuschel, Scherzel, Kruspel s egyebeket, melyek mind a marha részeit jelölik, fölnémetséggel próbálnók kitenni. E mellett tömérdek gazdagsága van a kifejezéseknek és synonymoknak.

Valamely kifejezés elterjedtsége magán a tájnyelven belűl is különböző; némely szó mindenfelé használatos, más csak kis vidéken; rejtettebb völgyek, példáúl Tirolban, kiváltképen gazdagok önálló szókincsben.

Némelyek a kifejezések közűl nagyon régiek. A népszokás hatalma, a paraszt konzervatív jelleme, a világgal közlekedés hiánya, továbbá szoros határokon belűl fekvő érintkezés azok a tényezők, melyek a szókincs képződésére elhatározók. Így a tájnyelv nagy régiség képét mutatja; szokatlan kifejezések, avúlt szófűzések, egyszerű szerkezet maradtak fenn, melyek az irodalmi nyelvből réges-régen kivesztek. Figyelemre méltó, mily híven, sőt szívósan ragaszkodik a nép egyes szólási fordúlatokhoz. Így merűl föl ismét egy ősrégi, már ezer éve nem írt duális formája a személyes névmásnak, természetesen ma már többesi értelemben, hogy a műveltek társalkodó-nyelvétől kerűlve, a paraszt száján mind maig éljen, az ismeretes es, enger, enk. Mily perspectiva tárúl elénk, ha az irodalmi nyelvtől idegen, nálunk közönségesen értett igét: urassen (= ételben duskálni, válogatni) Ulfilas góth bibliájában olvassuk, hangban és jelentésben nem változva, azon a helyen, hol a szegény Lázárról van szó, a mint a dőzsölő asztalára föltekint. Különösen gazdag bizonyítékúl szolgálnak a hely- és családnevek; nem egyszer egy hajdan világos szó mint ma érthetetlen üres jelölés állapodott meg. E részben a nagy terjedelmű osztrák hegyi vidék kiaknázatlan bánya, hol a kutató meglepetve mindig újat meg újat talál.

A mi már Alsó-Ausztriának a tájnyelv nagy össszes területén belűl való állását illeti, jól megjegyzendő, hogy kelet felé, s egy kis darabon éjszakra is az országhatár egyúttal nyelvhatár is; nyugatnak azonban az átmenet nagyon lassú s a nép nyelve mind jobban közeledik a felső-ausztriaihoz; még kevésbé lehetséges a szigorú elhatárolás dél felé. De a tartományon belűl is többféle árnyalatot lehet megkülönböztetni. Egészen tekintet nélkűl kell hagyni mindenekelőtt Bécset, a fővárost; itt a művelt körök több-kevesebb helyi színezéssel beszélik a társalgási nyelvet; a helyi tónus azonban tisztán uralkodik a külvárosokban, oly jargon, melyre egy felől a hirtelen emelkedő hang jellemző, mely a mondat végével mintegy aláesik, más felől tömérdek szók fölvétele, a mi a legkülönbözőbb hatásokra vihető vissza: ellenséges beütésekre, kereskedelmi közlekedésre, szláv munkások betelepedésére, a közbeszédre, az egy öltőn keresztűl dívott franczia udvari nyelvre s egyéb körülményekre. Egyes kifejezések utóbb természetesen tovább terjedtek (p. o. Jause, ozsonna, Ombrell’n, esernyő); de ez a jargon mégis élesen különbözik a külön nyelvjárástól; amaz a „városban” uralkodik, a mint az alsó-ausztriai mondja, emez „falun”. Itt ismét három kerületet kell megkülönböztetnünk, ú. m.: a fővidéket, melynek beszéde kelet és dél felé ennsentúli és stájer beszédbe megy át, meg a Bécsi-Erdő két vidékét. A tartomány éjszaki részétől ezeket a Duna folyása választja el, a Duna bal partján fekvő két kerületet (Manhartsviertel) pedig a Kamp mély völgye. Ennek nyugati felét (Waldviertel) csak a Babenbergek idejében népesítették be frank telepedők; így egy, magában véve paradox jelenség származik: a frank elem általában ma oly annyira hatása alatt áll a bajornak, hogy tartózkodnunk kell példáúl a kremsi és bambergi beszédnek vocalismusban s szókészletben való sokszoros hasonlóságából merészebb következtetéseket vonni; a kiválólag osztrák sajátságok (oi = iu, eu, ei = î, stb.) itt csak később vertek gyökeret, de aztán ismét tisztábban megmaradtak, mint kiinduló pontjaikon, hol már kikezdi őket az idő foga. Ellenben kelet, a Kamp és Morva közti föld, más különösségeket mutat. Sajátja e vidéknek az „ui” kettőshang; példáúl: Muidac, er tuit (tiszta alsó-ausztriaisággal: Muattac, er tuat); hajlam az elnyújtásra: muring (morgen); a neutralis névmásnak csudálatos átalakítása: ’si regent (= es regnet) s egyebek. Rejtelmes tünemény ez; e vidék különállása megfejtetlen, idegen hatásnak semmi nyoma sincs; ellenkezőleg e törzsbeli töredék beszédmódja még tovább terjedt s ma is uralkodik az éjszaki belvidékeken s a régi birodalmi út hosszában a Brünn környéki nyelvszigetekig.

Biztos történeti ösmereteink korlátain nem jutunk túl. Igaz, hogy markomannok és quadok uralkodtak ezen a földterületen, longobardok és gepidák vonúltak rajta végig, rugiak és herulok tanyáztak itt; de azon időkbe nem visz nyom vissza. Az első biztos fogózkodót a szlávoknak az Alpesek közt elterjedésével kapjuk, melyre hely-, folyó- és hegynevek tetemes száma mutat vissza. Csak annyit mondhatunk, hogy a bajor nyelvjárás – jóllehet frank és sváb testvérével egyetemben a nyugati germán törzsnek egyik ága – némi keleti germán bélyeget nyert vala, bizonyára a sok átvonúlás, a hosszú tartózkodás, húzamos uralom, végre pedig góth törzseknek és nemzetségeknek e földön messze terjedtsége következtében.

Ha egyéb jellemző sajátságokat tudakozunk, melyeket az osztrák nem egyhamar vetkez le, legelsőbben is a hangsulyozás nevezetes terére jutunk. A nyelvjárás is irott nyelv közti tetemes különbség, melyet itt találunk, csak annál is felötlőbb, mert a hangsulyozás törvényei a németben egyébiránt felette szigorúak és vajmi kevés kivételt szenvednek.

Itt elsőben is az időmérték fölcserélése érdemel figyelmet: a nyelvjárásban az újfölnémetnek abbeli hajlama helyett, hogy megnyújtja a régi tőszótagokat, igen gyakran az ellenkező törekvés mutatkozik, t. i. a hosszú szótag megrövidítése; viszont pedig fölnémet rövid szótagok vagy diphthongizálás, vagy orrhangítás által nyújtatnak: Voada’ (Vater), de Muatta és Maő. Ezek a megcserélések kivált akkor ötlenek fel, ha az osztrák fölnémetséggel akar beszélni.

Sokkal érdekesebb a nyelvjárásnak az a sajátságos törekvése, hogy a germán alaptörvénynyel és a közszokással ellenkezve az első szótagróla szóvég felé rugtatja a hangsulyt. Vajjon ide tartozik-e bizonyos képzők kettőztetése (Glaserer, Klampferer, Wilderer stb.), nem vitatjuk. De már bizonynyal e szempont alá esik az a szokás, hogy egytagú alakszóknak, különösen az előljárónak a névmással összekerűltekor a – helyesen az előbbit illető – fősulyt az utóbbira teszik: bei sich sein, zu sich kommen, stb. Oly erős gyökeret vert ez a szokás, hogy nemcsak a közbeszédben nem hagyják el, de sőt a helyes hangsulyozást hibásnak, tájejtésnek, szláv hatás szültének tekintik. Ép oly közönséges az összetett hely- s ezektől származott családneveknek helytelen hangsulyozása, a mi tán legnagyobb különössége nyelvjárásunknak. Ellenében, a mint mondtuk, a német hangsulyozási törvénynek, mely szerint az első, a határozó szó hordozza a fősulyt, az osztrák a másodikat, az alapszót emeli ki, többnyire egytagú határozó szóval biró három-, vagy többtagú helynevekben, ingadozva a kéttagúakban; tehát Neunkirchen, Pfaffstätten, Lerchenféld, Langenlébarn, Sieghartskirchen, sőt Leopóldstadt, Mariahilf, – ellenben Baúmgarten, Mühlschüttel, Neúsiedel; Sechshaús, Rossaú, Kirchberg és Kirchbérg, de Kirchschlág; helyesen a dorf-val összetettekben: Kirchdorf, Vósendorf – Vöslaú mellett.

A helynevek tanulmányozása általában egyik főtámasza a nyelvjárás-vizsgálatnak; azok szolgáltatják őstörténet, gyarmatosítás, a tartomány állapotja felől a leggazdagabb s legbiztosabb felvilágosítást, ámbár az incselkedő manó, a népetymologia, itt űzi ép legjobban az ő játékát s p. o. Dietbolts-ból Diebsholz-ot csinál, stb.

A helynevek nem egy hangtani sajátságot mutatnak; így többi közt bennök találkozunk a felnémetben meg nem lévő oi kettőshangzóval (Ybbs mellett Ois).

Összevonás, kurtúlás, kopás, szókezdő s még inkább szóvégi hangok lefosztása úgy, hogy a szó az ismerhetetlenségig megcsonkúl, jellemzők a nyelvjárásra.

A bajor.-osztrák vocalismus eltérései három főmozzantra vihetők vissza: 1. tompítás, az a-nak ó–s, az o.-nak ú–s, az í-nek 1 előtt ű–s kiejtése: kaolt, Murd, Büldung; 2. orrhangozás, kivált a szó végén: i’ moa (ich meine), mei Mao (mein Mann), i’ hao (ich han = habe) stb.; 3. dipthongizálás, főképen, a hol egyszerű hangok válnak orrhangokká, úgy hogy felette sajátságos, idegennek teljességgel kiejthetetlen hang származik. scheãgeln (schielen = sandítani).

Hadd említsünk meg itt még egy nagyon elterjedt tévedést. Gyakran állítják, hogy a mi nyelvjárásunk idegenkedik a hangzómásulástól (Umlaut). Nem igaz. Csak az ige jelenidejében kerüli: du tragst, er tragt, lasst, schlaft, stosst, sauft, stb., különben rendszerint előáll az szükségen túl is: drei Täg (Tage), die Wägen, Kästen; dünkler (dunkler helyett) stb. Erre a balnézetre az a körülmény szolgáltatott alkalmat, hogy a leggyakoribb hangmásulás, az a–é, a nyelvjárásban sajátságosan változik. Vegyük tekintetbe a történetileg igazolt, de az irodalmi nyelvből kiveszett megkülönböztetést; dac Göd, die Godl, dac Ähnl, die Ahnl (koma-komaasszony, nagyapa-nagyanya).

Meg kell még itt említenünk egy pár, bizonyára ősrégi alliteratiós formát és összetételt: im Wigl-Wagl sei (ingadozni), am a Bliml-Blaml vormachen (ámítani), griwes-grawes ge (összevissza járni), Tritsch-Tratsch (tere-fere) stb. Bockboani (kecskelábú) stb.

Itt nem tárgyalhatjuk részletesen az alaktant, kopás és hasonúlás oly sokfélekép nyilatkozik, hogy jóformán igéről és főnévről külön kellene szólanunk.

Ismeretes, hogy a nyelvjárásokban a főnevek neme sokféleképen változik. Az osztrák nyelvjárás eltérései az irodalmi nyelvtől nem épen számosak, de feltűnnek, mert mindennapi kifejezésekben vannak meg. Ezeket hozzuk fel: der Aschen, Butter, Schnepf, Knödel, Polster, Schrot, Tintenzeug: – die Botting, Husten, Tuchend’; – das Monat, Teller, Trank (moslék).

Misson József. Probst Károlytól

Jellemző minden nyelvjárásra a mód, mely szerint kicsinyítő és kedveskedő formáit képezi. Az irodalmi nyelv kicsinyítő képzője „chen” és „lein”, néha egy tőből is, példáúl Mäuschen és Mäuslein. Az osztrák „el” vagy „erl” képzővel kicsinyít; a hol mind a két forma megvan, az utóbbi a kedveskedő. Mei Hansl mein Hänschen, de mei Hanserl mein liebes Hänschen; Mädel vagy Madl a fölnémet Mädchen; Mäderl vagy Maderl a kedveskedő forma. A nyelvjárás ebben igazán kimeríthetetlen; vegyük az i-vel képzetteket: Naczi, Lisi, Fanni, Resi, Susi, Czilli, a mindkét nemet jelentőket: Pepi, Toni, Villi, Franczi, Czenczi s egyebeket. Annából a köznép Náni-t képez, előkelő a Nina, e mellett közönséges a Netti; Marie-ból Mariedl, Maritscherl, Mareidl, Moidl, Mirl, Miczl, Miczi lesz; s ezek nem is ritka, hanem közkeletű formák. Állandó az a szokás, hogy a tulajdonneveknek minden végzetben a határozott névelőt teszik elébe; a mitől a műveltek társalkodónyelve sem ment, sőt a névelő elhagyása affectatiónak tűnnék fel. A névelő általában nagy szerepet játszik a nyelvjárásban, sokkal sűrűbben él vele, mint az irodalmi nyelv.

A mi az igét illeti, legérdekesebb jelenség a névmás kettős száma mellett (es, enger, enk) a többes második személye „ts” végű formájának újra felmerűlte, annál is inkább, mert ezek a formák századokon át nem fordúlnak elő a középkori iratokban, tehát a legfélrébb eső völgyzugokban világtól elszakadt életet kellett élniök, mígnem a XIV. században egyszerre ismét terjedni kezdenek, jeléűl annak, hogy a törzs a Habsburgok alatt politikailag erősödött.

Hangtani tekintetben az ige is, mint a névszó, a legnevezetesebb változatokat és assimilatiókat, veszteségeket és túltengést, régiességeket és újításokat mutatja úgy, hogy igen sokszor nem lehet eldönteni, vajjon bizonyos esetben egy avúlt forma maradványával, vagy újítással van-e dolgunk. A régi i’ brîch’, i’ gib’, i’ nim’ mellett ez is megvan: i’ kim’, du kimst, er kimt, mir kema’, de i’ bi kema’ e mellett: i’ bi kuma’, stb.

Némely ige a használatban partikulává zsugorodott össze, példáúl: gelt (= úgy-e), haolt.

A szóképzést a mi illeti, Schmellernek ezernyi ezer szót felölelő nyelvjárási szótára mutatja az osztrák nyelv gazdagságát. Jellemző képzéseket, jelentős szókat, találó összetételeket terem a nyelvjárás nagy bőséggel.

A nép gazdag képzelete, mely szókincséből kitűnik, emberemlékezet óta útat tört a dalban is; de igazi tanyája a nép-éneknek, az úgy nevezett „Schnadahüpfl”-nek (szóhoz tánczolás) a hegyitartomány, mely az Ennsen alúli földre csak gyökere végeit bocsátja. S ilyformán Alsó-Ausztriának – kivévén a fővárost, a hol a népies színjáték virágzásra jutott – aránylag csekélyebb része is van a tájnyelvi költészetben, mint a két szomszéd tartománynak.

Castelli volt az első, a ki a nyelvjárásról vizsgálódása mellett próbát tett a tájnyelvi költésben is. Őt követték Vogl Nepomuk János, Baumann A. és Klesheim báró. Mindezeket felűlmúlja kedves egyszerűség, a népies hangban jártasság és a tájnyelv visszatükrözésében való ügyesség által Seidl János Gábor. Az ő „Flinserln”-jei (enyelgései) méltán sorakoznak a felső-ausztriaiak legjobb egykorú költeményei mellé; köztük legbecsesebbek a prózai elbeszélések s ezek közűl az első helyen áll a „’s Exami’” czímű, melyet eleven festés, kész jellemzés, mozgalmas és mégis egyszerű cselekvény tűntet ki. Benne egy kis fiú, a ki csak tízig tud olvasni, a veszély sejtelme nélkűl beszéli el vak öregapjának, a ki aggodalmas várakozásban van, a mint apja küzdve menekszik hozzájuk a hegyre franczia marodeurök elől.

De Alsó-Ausztriának tulajdonképeni költője, a ki tájnyelvét egyszerűen és igazán ábrázolta, a mint előtte és mellette senki, nehány éve észrevétlen halt meg s csak halála után nyerte meg bevégzetlenűl hátrahagyott műve az érdemlett elösmerést. Ez a férfiú mühlbachi Misson József piarista (1803–1875), költeményének czíme: „da Nacz, a niederösterreichischer Bauernbui, geht in d’Fremd”. Missonban nem egy legjobb tulajdonság közös a legnagyobb német tájnyelvi költővel, Reuter Frigyessel. Mint ez, ő is ritka mértékben birja a nép nyelvét. Nem hiába hallatta Grimm Jakab óvó szavát, hogy „a szemérmes tájnyelv húzódozik a zörgő papirostól”. No már, a ki, mint Reuter és Misson, nemcsak éles szemmel bepillantott a nép lelkébe, hanem a kinek azon fölűl avval a ritka adománnyal kedveskedett a múzsa, hogy le is tudja ábrázolni, a mit e varázstűkörben látott, az megpróbálkozhatik ily feladattal! Még több közössége is van Reuterrel: kellő bensőség, a részletező festés adománya. Költői genre-képeiben megragadó igazság van. Van humora is elegendő arra, hogy mulattasson, lebilincseljen. És Misson mindamellett hajótörést szenvedett! Mert Misson idyll-költő, nem epikus. Költeményében nincs cselekvény. Befejezetlen maradt ugyan, de a nyolczadik énekben „Nácz’”, a ki eltávozik hazulról, még alig hogy mozdúlt helyéből. Ez a cselekvényhiány bizonyára egyik főoka annak, hogy a költemény minden egyéb jelessége mellett is oly kevés olvasóra talált. De a költőnek dicsőségét, a ki leghívebben és igazán híven tűkröztette vissza a honi nyelvet és szokást, el nem lehet venni Missontól.

Misson folytatója s méltó utódja volt Strobl József (1845–1877), szintén piarista szerzetes, Misson hazájabelije és tanítványa. Belekapott a „Nácz” folytatásába. Ő is ép oly jártas a tájnyelvben, csakhogy kissé el van fogúlva mestere modorában. A cselekvény nála elevenebb, mint Misonnál, de hiányzik az a friss humor és közvetlenség, a mely legsajátabb báját képezi a Misson-féle művecskének.

Mindazáltal e három férfiú: Seidl, Misson és Strobl, törzsük méltó képviselői, kik földieiknek legszeretetreméltóbb vonásait ellesték s egész létüket, voltjukat egyszerűen és bensőséggel, pajzánúl és híven előadták, tanúi annak a daloló kedvnek, mely e völgyekben otthonos volt, mióta az első telepedők megszállták az alpesi réteket, a mai unokákig, kiknek erős hangú kurjantása üdvözli a hegyi kunyhó előtt az első napsugarat, mely reggel a havas szürke ormát s lent a völgyben a Duna ezüst szalagját egy csókkal érinti.

Karger Károlytól



[28] „Mais” a régibb nyelvben háton vivő kosár-félét jelent.

[29] Alfanzer (az olasz all’ avanzo = javára) itt = nyalakodó.

[30] Pfiaten = behűten.