Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

4. fejezet - Alsó-Ausztria

4. fejezet - Alsó-Ausztria

Az Osztrák-Magyar Monarchia térképe.

Alsó-Ausztria tájképekben.

A Leopoldsberg. Hasch Károlytól

A Bécsi erdő (Wienerwald). Rudolf trónörökös főherczeg Ő cs. és kir. Fenségétől

Kezdőbetű: Dörre Tivadartól

Alsó-Ausztriának egyik főékessége, jellemző vidéke a Bécsierdő. Az osztrák Alpesek lánczolatuknak egész hosszában mindenütt meredeken hanyatlanak alá az előttük terjedő alacsony és gyéren erdős területre; csupán keleti végök, az úgy nevezett Schneeberg-csoport elé telepedett egy messze terjedő, hegy- és dombsorokkal rakott igen sajátszerű vidék, melynek voltaképi tipusa valóban roppant terjedelmű s buja tenyészetű erdőségeiben áll. Szóval a Bécsi erdő növénytani, tájképi, valamint történelmi tekintetben is a legérdekesebb vidékei közé tartozik alsó-Ausztriának.

Az Alpesek tövétől, a magas és középhegységi tipusból lassanként kies dombvidékké szelidűlve s éjszak felé mindinkább keskenyedve, elválasztja a tullni síkságot – az úgy nevezett Tullnerfeldet – a Bécsi medenczének sokkalta nagyobb lapályától s meredek oldalaival hirtelen hanyatlik alá a Duna partjaira. Némely részei a Bécsi erdőnek hasonlók a köröttük fekvő vidékekhez; így legdélibb hegyvonalaiban az Alpesek nyúlványaira ismerünk; legnyugotibb részei a nyugoti alsó-ausztriai s egyszersmind a felső-ausztriai hegyaljának a jellegét tárják felénk, míg középső része és keleti lejtői olyan különszerű tipust mutatnak föl, mely tájéki tekintetben igen gyakran a keleti Kárpátok erdős tájaira emlékezteti a vándort. A Bécsi erdőnek feltűnő sajátsága, hogy igen gazdag völgyekben, hosszan elnyúló, itt-ott magasabb kúpokká emelkedő hegyhátakban, hogy igen sok benne az apró patak, míg jelentékenyebb vízfolyásai nincsenek, s mindenek fölött hogy el van lepve rengeteg erdőséggel, míg ellenben erdőtelen, nyilt részei elenyészőleg csekély területek. A Bécsi erdőnek legfőbb dísze a mindenféle fákban bővelkedő pompás erdőállomány s a növényzet buja tenyészete; festői szirtfalak s nagy kőomlások alig fordúlnak elő benne; csupán Baden és Mödling közvetlen közelében, a hegyvidék legkeletibb szélén, találunk két völgyet, mely sajátságos sziklaképződményei által is feltűnik.

A voltaképi Bécsi erdőt éjszakról Tulln lapálya meg a Duna, keleten a Bécsi medencze síksága, délről a Triesting meg a Gölsenbach, nyugatról a Traisen folyó határolja. A Bécsi erdő neve alá foglalt e nagy területen belűl három kisebb s egymástól meglehetősen elütő csoportozatot különböztethetünk meg tájaik jelleme szerint.

Az első csoport az a pompás erdőség, mely a Tullni mező, a Duna, a Bécsi medencze éjszaknyugati síksága, a Schwechat folyó, az Aubach és a Tullnerbach között terjed. A második csoportba foglaljuk azt a területet, melyet a Schwechat, a Bécsi medenczének Badentől délnek eső síkja, a Triesting, és felső folyásukkal az Aubach és Tullnerbach fognak közre. Végre a harmadik csoportba azok a gyérebb erdőségű nyugati lejtők tartoznak, melyeket a Gölsenbach, a Traisen folyó, a Tullni mező meg a Tullnerbach határolnak.

Egyébiránt e terület nemcsak tájképileg osztható föl különböző kerületekre; növényzeti tekintetben is nagy eltérések vannak itten, melyek két különböző flórának egymás mellé sorakozásából s részben összefolyásából származnak, minélfogva a Bécsi erdő növény-földrajzi tekintetben is a legérdekesebb vidékei közé számítandó Közép-Európának. A nyugati rész a balti flóra alpes-alji, a keleti rész ellenben a pontusi flóra pannoniai vidékéhez tartozik. Ama határvonal hosszában, mely ezt a két flórát elválasztja, imitt-amott együvé kerűlnek e két vidék jellemző növényei úgy, hogy akadnak helyek, a hol együtt találjuk a pontusi csertölgyet a balti hajszálmagár-réttel, a hangával meg a fekete áfonya-bozóttal. A Bécsi erdő keleti részének legérdekesebb fája a sugár fekete-fenyő, mely a pontusi növényzet területéről egész idáig, az Alpesek aljáig hatol s itt éri el a tenyészeti körének legnyugatibb határát. A mily föltűnően gazdag azonban a Bécsi erdő növényzete fajokban s a mennyire érdekes ez a terület a füvészre nézve, ép oly kevéssé mondható itt nagyszerűnek az állatvilág. E század elején lőtték le benne az utolsó medvét és hiúzt, a vadmacska is kipusztúlt; csak néha-néha, nagy telek idején téved ide Magyarországból a Wechselen át egy-egy elzüllött farkas. Borz, róka, vidra, nyuszt és más közönséges apró ragadozó meglehetős számban éli itt érdektelen életét. A hasznos vadak közűl a szarvas meg az őz még az egész területen mindenütt találkozik, egyes helyeken még igen jelentékeny számmal is; de sem testi nagyságára, sem agancs-kifejlődésére nézve nem hasonlítható Alsó-Ausztria dunai ligeteinek rőt vadaihoz; ez a szarvas már nem a kelet, hanem egészen a hegyvidékek vadja. A Bécsi erdő sűrűségeiben olykor-olykor egy-egy vaddisznó is látható, de az is a császári vadaskertből szökött meg; gyakrabban lőttek azonban Baden és Allaud környékén zergét, mely a szomszéd Schneebergről vetődött ide az előhegységbe.

A madárvilág itt is, mint a legtöbb nagy erdőségben, szegényűl van képviselve, fajokban úgy, mint az egyedek számában. Ez annál inkább szembe ötlik, mert itt még ama nagy orvmadarakkal sem találkozunk, melyek a keleti őserdős hegyeket oly nagy számban lakják. Sast csak nagy ritkán látni e helyütt, sőt még holló sincsen. A madarak e gyér voltát az magyarázza meg, hogy tavak, mocsarak, síkságok sincsenek; az Alpesektől pedig sokkal távolabb esik e vidék, semhogy a havasi madárfajok ide is ellátogathatnának. Legtermetesebb madara a Bécsi erdőnek a siketfajd, s ez is kevés számmal kerűl a legdélibb hegyekben St.-Corona és Fahrafeld körűl.

Bármily nagyoknak találja is itt a vándor az erdőségeket, bármily végtelennek a hosszú hegyháton végig húzódó szálas rengeteget, a Bécsi erdő azért erdészetileg mégis mindenütt jól művelt, kocsi-, sőt országos útak által átszeldelt terület, egy óriási természetes park, a bécsi ember számára egy vadon Prater, melynek báját egy világvároshoz való közelsége s a zöldelő tájak szelid kiessége még inkább emeli. Olyan ősvadonokat, a minőket a Kárpátoknak igen hasonló jellegű rengetegeiben még ma is találunk, a turista-ösvényektől keresztűl-kasúl szeldelt, falvakban és vendéglőkben, barátságos nyaralókban és apró gyógyhelyekben bővelkedő Bécsi erdőben már régtől fogva hiába keresnénk.

Sok olyan dolog is eltűnt már, a mi néprajzilag volt érdekes. A hajdani erkölcsök és szokások s az erdővidéki parasztoknak oly festői viselete nehány olyan völgybe szorúlt, melyeket még nem érint a vasút. Minden egyebet elsimított a közeli nagyváros egyenlősítő hatása. A kolostorok-, templomok- és kastélyokhoz, s tisztes ódon színezetöket maig is megóvott községekhez fűződő történelmi hagyományok a középkor idejébe varázsolnak vissza bennünket s Alsó-Ausztria küzdelmekben gazdag történetének képeit idézik lelki szemeink elé.

E bevezető szavak után tegyünk egy rövid sétát a suttogó erdőkön át a Dunától az Alpesek tövéig. a bécsi ember az egész Bécsi erdőnek azt a részét ismeri legjobban, mely a Duna, a Tullnerbach és a Wien folyó között terűl. A kies tájképeknek, az elbájoló hegyi útaknak mily hosszú sora tárúl itt elénk, mily mozgalmas, tarka élet nyüzsög itt a szép júniusi vasárnapokon, s mily eleven csoportok vonúlnak a város poros, szénfüstös légköréből e dús lombok alá, az erdők tiszta levegőjébe, a hol a sűrű tölgyesek a bükkösök szélén azok a számtalan, többé vagy kevésbé ízlésesen épült nyaralók mosolyognak rózsakertjeikkel s az elmaradhatatlan leanderfácskákkal, míg a hivogató vendéglők üde pázsitos téreikkel, árnyas lugasaikkal csalogatják a meleg verőfényben eltikkadt kirándúlót egy kis pihenőre. A derült nyári élet, a természet valóban elragadó szépségeinek mennyi emlékét rejti, foglalja magában már puszta neve is Hütteldorf, Haltersbachthal, Hadersdorf, Purkersdorf, Gablitz, Hainbach, Dornbach, Weidling am Bach falvainak s azoknak a többi helységeknek, melyeket minden bécsi ember teljes joggal tart a maga örökölt, ősi tulajdonának.

Mily festőileg szépek a Bécsi erdőnek a Dunára néző meredek oldalai, hol a sűrű tölgyerdőkkel borított halmok hirtelen eséssel hanyatlanak a szürkészöld ligetes szigeteket ölelő folyam partjaira; mily szép fekvése van a hegy és folyam közé szorúlt imposans Klosterneuburgnak, ennek az osztrák Escorialnak; s odább ismét Kahlenbergerdorf mellett, Nuszdorf, Grinzing fölött és Dornbachnál mily gyönyörűen nyúlik el az erdő zöld rétszőnyegek, vadrózsabokrok és terjedelmes szőlős kertek között, melyek egészen Bécs házaihoz érnek le. A Bécsi erdő legismertebb kilátóhelyei, a Kahlenberg meg a Leopoldsberg, e szép magaslatok, melyek neve oly szorosan egybefügg a tartomány történetével.

Gablitz és Kehrwiese nevű dombhát. Hasch Károlytól

Mily pompás kilátás tárúl kitt amaz ezer meg ezer kiránduló szeme elé, a kik itt minden évben el-eltöltenek nehány vidám órát a szép tavaszi napokon! Dél és nyugat felé, a meddig csak szemünk ellát, nincs egyéb, mint erdő, mint lomb-tenger; hegygerinczek és kúpok emelkednek egymás fölé, minél távolabb, annál magasabbra, míg végtére messze-messze elérik az égnek meredő Alpesek tövét. Ha éjszaknak fordítjuk tekintetünket, ott látjuk a merészen aláhanyatló hegyoldalak alatt a Dunát, mint valami ezüst szalagot, számtalan berkeivel és szigeteivel, a mint kanyarogva kelet felé hömpölyög, s elválasztja a téres Morva-mezőt a Bécsi medenczétől, míg végre egy részről a Kárpátok végső nyúlványai, más részről a Hundsheimi hegy között eltűnik. És mily szép helyen fekszik maga Bécs a hegyek tövében, ligetek, hullámzó vetések, kertek és kies tájak között; hogy ragyognak a tiszteletet parancsoló Szent István torony s az impozáns város nagyszámú többi templomának és palotájának kupolái, tetői és oromzatai Bátran állíthatni, hogy Európa millió lakosú városai között egynek sincs ily szép, változatos környéke s egynek sincs a közelében oly nevezetes kilátóhelye, a minő Bécs mellett a Kahlenberg.

Végig tekintve az elragadó látványon, lelkünk visszaszáll a régen múlt időkbe, mikor e hegyek tövében még csak egy kis vár állott, egy falakkal védelmezett városka, a régi Bécs, melyből aztán lassanként a mai főváros keletkezett. A város fejlődésére nem maradt hatás nélkűl Lipót őrgrófnak az az elhatározása, hogy sváb Frigyes herczeg özvegyével, Ágnessel kötött házassága után lakóhelyét Melkből abba a várkastélyba teszi át, melyet a Leopoldsbergen 1101-ben kezdek építeni.

E hegy aljában ő már a rómaiak ideje óta fönnálló telepet s abban egy Szent Mártonnak szentelt templomot talált. Óhajtása volt, hogy, mint Melkben, úgy itt is egy szerzet legyen a közelében a keresztény vallás és erkölcsök ápolására, s azért a St.-Martinhoz legközelebb eső magaslaton társas káptalani templomot s világi kanonokoknak szánt lakásokat építtetett. Így keletkezett Klosterneuburg. Ugyancsak ekkor kezdték építeni a fejedelmi udvart és azt a női kolostort, melyet a szájhagyomány szerint Lipót neje, Ágnes, alapított, kinek a széltől elkapott s a völgybe levitt fátyola jelölte ki a nép költői fölfogású mondája szerint azt a helyet, hol Klosterneuburg büszke kolostora épűlt. A Kahlenberget azonban egy még sokkalta nevezetesebb esemény fűzi Ausztria történetéhez: Bécs fölszabadítása; a nagy keresztény sereg innen a Bécsi erdőből rohant elő, innen támadt rá az ostromló török seregre, győzelmével megadva az első nagy döntő csapást az oszman uralomnak és terjeszkedésnek.

Kilátás Bécsre a Kahlenbergről. Onken Károlytól

Eleget időztünk a Bécsi erdőnek e legéjszakibb nyulványainál; most a rengeteg belsejébe hatolva, mindenfelé ugyanazt a típust látjuk: bükkerdőségek, sűrű fiatalosok, magános tölgyek, fenyő majd semmi, alacsony, többnyire szelíden emelkedő hegykúpok, buja rétekkel, dús virágszőnyegekkel s apró patakokkal díszlő völgyek és hegyszakadékok: íme, ezek jellemzik e kies dombvidéket a Wien patak völgyétől éjszak felé. Minden részre festői ennek a nem nagyszerű, de végtelenűl kies vidéknek. Mily gyönyörű fekvése van annak a sok falunak ott az erdők és rétek között, mily élvezetes a kirándulás pl. Klosterneuburgból Weidling am Bach-ba, vagy Dornbachtól befelé a Tulbingi Kogl-ig, vagy Gablitzon át a Troppbergig s aztán le Riedbe; vagy milyen szép a Mauerbach völgye Weidlingautól fölfelé Hadersdorfon keresztűl azok között a sok kertek és nyaralók között, melyeket az erdei levegőt élvező nyári vendégek tarka serege élénkít. Mauerbach maga is igen régi helység; itt volt Alsó-Ausztriának első karthauzi kolostora, a melyet 1313-ban I. Albert fia, Szép Frigyes herczeg alapított, s mely 1782-ben, viszontagságos, részben igen nehéz mult után eltöröltetett. A még meglevő épületek most részben földesúri lakásúl szolgálnak, részben Bécs város egyik ápoló intézete van bennök elhelyezve. Sieghardskirchentől délnek, halmokban s mély ölű völgyekben bővelkedő vidéken fekszik Rappoltenkirchen régi község, mely a XIV. században az osztrák herczegek tulajdona volt. Midőn IV. Rudolf elhatározá, hogy udvarában öröklő hivatalokat állít, Rappoltenkirchen kastélya és az ahhoz tartozó jószág a fővadászmesteri állás javadalmazására lőn kiszemelve, mely állásra a herczeg Kreutzbach Frigyest nevezte ki.

Tájképi tekintetben legtöbb vonzó pontja a Wien aránylag jó tágas völgyének van. Weidlingau és Purkersdorf igen kies fekvésű helységek, s még odább, a nyugati vaspálya mentén is, a hol az éjszaki részekben túlnyomó, csaknem kizárólag lomberdős dombvidék az egyes tűlevelű fákban jelentkező középhegységi tipusnak kezd helyet engedni, egész sorát találjuk a festői tájképeknek. Preszbaum és Reckawinkl felől igen élvezetes kirándulásokat tehetni s a vasútmenti Neu-Lengbach, mint szintén az erdőség közepén fekvő Alt-Lengbach nemcsak igen szép, de egyúttal régi helységek.

Az alt-lengbachi várkastély évszázadok óta romban hever. Tulajdonosai a XVI. század óta Neu-Lengbachban laktak, melynek négy völgy fölött uralkodó magaslatra épített vára még ma is a legjobb karban fönnmaradtak közé tartozik. Az a nemzetség, mely e helységről vette nevét, az osztrák udvari nemesség legrégibb és legelőkelőbb családjai között foglal helyet. Lengenbach urainak 1120-tól egész a XIV. századig tartó történeti szereplése okmányilag kimutatható. Neu-Lengbach tőszomszédságában vannak Alt-Lengbach, Unter-Thurn, Anzbach és Raipoltenbach várainak omladékai.

Mint már említettük, a Bécsi erdőnek a nyugoti vaspályától délre fekvő vidékei az éjszakra fekvőktől meglehetősen különböznek; a wien völgye ezek közt a határ s ez a különbség a Bécsi erdő minden nagyobb fővölgyében fölismerhető. E vidék bája épen abban rejlik, hogy dombvidéki jellegéből kibontakozva, övszerűen magasabbra-magasabbra emelkedik s lassankint a középhegység alakját veszi föl, sőt végűl magas hegységi tipusba kezd átmenni.

A legkevésbbé ismert, pedig fölötte változatos tájrészletek egyike kétség kivűl a cs. kir. vadaskert. Ennek a Wien völgyére hajló lejtőin a nagy szálas bükkös erdőkben ugyanazt a tipust találjuk föl, melylyel már a Wien folyótól éjszakra eső vidéken volt alkalmunk megismerkedni. A magasabb emelkedéseken egyes szál jegenye-fenyők és meredek hegykúpok kezdik rányomni a déli Bécsi erdő bélyegét, míg ellenben a keleti részekben, az úgy nevezett lainzi pagonyban többé-kevésbé eltörpűlt tölgyekből álló erdőt találunk, mely a Bécsi erdőnek egyetlen egy más erdejéhez sem hasonlít, hanem tökéletesen a Lajta-hegység némely vidékeinek erdőire emlékeztet. A vadaskerten át igen szép kocsizás esik a Wien völgyéből az Auhof mellől. Pompás fák, ősrégi, csupán dísz gyanánt tartott tölgyek és magas bükkök között nyíló kapun lépünk be belé, aztán az úgy nevezett Püspök-réten át, a Johannser Kogl nevű, óriási tölgyekkel borított halom mellett tovább haladva, a Hittgrabenstadel kies völgykatlanán keresztűl, meredek hegyi úton föl a hirschgestemmi vadászházig jutunk, onnan pompás bükkerdőkön, majd réteken s az úgy nevezett Schlossergassel melletti tiszta forráspatakon át egy tölgygyel borított alacsony hegyhát mellett a nagy Dorothea-rétig s újra erdőrészeken á a vadaskert legnagyobb rétjeig, az úgy nevezett Penzingi rétig, melynek szegélyén a császárnénak az utóbbi években épűlt nyaralója áll. Egy tó s néhány óriási fa díszíti ezt a valóban hatalmas terjedelmű pázsittérséget. Egy egészen sík, voltakép dísztelen tölgyesen át ismét a falkerítéshez, a lainzi kapuhoz jutunk, mely csak néhány percznyire van Speising falutól.

Az így bejárt jó országút egy nagy ívet ir le, mely keresztűl vonúl a vadaskertnek mind a három pagonyán, s melyről futólag átpillantható az egész. Hogy azonban Európának, tájképi tekintetben, szerintem e legszebb vadaskertjével közelebbről is megismerkedhessünk, gyalog kell bejárnunk nagy számú völgyeit és hegyzugait, barátságos vadászházakkal díszített kisded erdei rétjeit, meredek hegyoldalait, a csaknem áthatolhatatlan sarjerdőket, őserdői fenyvesekkel borított hegykúpokat s a gyönyörű kilátást nyújtó számtalan hegycsúcsokat.

A vadaskert keleti lejtőjén egy kerek dombon terűl az ú. n. Baderwiese, melyet a park legszebb kilátást kináló pontjának tartanak. Az elénk tárúló kilátás körűlbelűl ugyanaz, mely a Kahlenberg tetejéről nyílik, csakhogy Bécs innen távolabb esik, e helyett azonban a Hundsheimerberg irányában tiszta időben szépen kivehetni Pozsony várát. Még érdekesebb az a kilátás, mely az 514 méter magas Hornauskoglról, a vadaskert legmagasabb pontjáról kinálkozik. Az eléje helyezkedett hegy-kúpok és halmok fölött ellátni innen Bécsig s be a Morva-mezőbe s egy völgyön túl még a Bécsi medencze déli vidékeire is, és a Lajta-hegységig. A mi azonban e maga nemében páratlan helyet oly igazán gyönyörködtetővé teszi, az a kilátás, mely innen a Bécsi erdőnek egész nagy területére, a mind magasabbra s magasabbra emelkedő dombokra és hegylánczokra nyílik, melyekben a világos zöld színű bükkösök sötét tűlevelű erdőségekkel vegyűlnek és váltakoznak. A közelebb eső vidékeken kivehetni a völgyeket és helységeket is, így a magasfekvésű Hochrotherdet, Breitenfurthot, a kis Laabot; a Liesing völgyében látjuk Kalksburgot, míg a perchtholdsdorfi templomnak épen csak az orma ragyog el hozzánk egy alacsony hegygerincz fölött.

A kép távolabbi része olyan, mint egy zöld tenger, melyen túl, nem fölötte távol, a Schneeberg deres feje s a lilienfeldi hegység festői körvonalai emelkednek. Szép időben tisztán megkülönböztethetjük rajtok a sziklafalakat, kőomlásokat s a gyalog-fenyőbozóttal benőtt hegyoldalakat. A Hornauskoglnak e szép kilátást nyújtó pontjára a Hirschgestemm melletti vadászháztól könnyen elérhetni alig több, mint egy negyedóra alatt.

Tájainak szépségén kivűl még vadállományban való gazdagsága is különös érdekességet kölcsönöz a vadaskertnek. A termetes szarvasok, a sok dámvad, a vaddisznó, mely tekintve, hogy itt parkban él, feltűnő nagynak mondható, az itt már évekkel ez előtt szerencsésen meghonosított s egészen vadon élő mufflon (vad juh), a nagyobb vadak elől bekerített ligetekbe és sarjerdőkbe zárt őzek s a hasonlóan védett helyekre nem rég ide telepített virginia-vad tarka vegyűletben népesítik itt be a szép park terjedelmes rétjeit és sötétlő sűrűségeit.

A vadaskerttől délre kezdődik a bécsi erdő keleti szegényén elvonuló meredek, itt-ott sziklás hegylánczok keskeny öve, melybe a Bierhäusel, a Parapluiberg, a Brühl, az Anninger, a Helenavölgy meg a Triesting völgyét környező magaslatok esnek. A pontusi flórához tartozó növényzetű s a Bécsi erdő többi részeitől tájképi tekintetben is elütő eme vidékek jellemző fája a fekete fenyő.

Zárdarom Ried mellett. Hasch Károlytól

A kaltenleutgebeni keskeny erdős völgy, mely tarka, mozgalmas elevenségét az itteni kitűnő vízgyógyintézetnek köszöni, az érdekes és oly festői sziklaalakúlatoknak csak kezdete. Mennyivel szebb és sajátszerűbb még a keskeny Brühl, a kies fekvésű ősrégi Mödling városkával ott a Bécsi erdő tövében! Fölötte nevezetesek azok a magas, csorba sziklakúpok, melyek közűl nem egyet vén fenyőfák koronáznak. Az ember szinte hajlandó volna azt hinni, hogy itt egy geniálisan rendezett parkkal van dolga, melybe a sziklacsoportokat mesterségesen állította ide valami művészi kéz.

S tán még ennél is szebb a magasabb, egyes részleteiben már a havasok közellétét sejtető hegyektől körített Helena-völgy, melynek torkolatánál mint valami útonállásra való völgyelzáró fészkek állnak sziklaormaikon Rauhenstein és Rauheneck hajdani rablóvárak. A forrásairól hires kies fürdő, Baden, kertek és árnyas séta-útak között terűl el a hegyek aljától ki egészen a rónaságig.

A pontusi flórához tartozó imént említett szegélyövtől délnek terűl el egy vidék, mely a vadaskert, a nyugoti vaspálya és a Schwechat folyó közötti térséget foglalja el s az egész Bécsi erdőnek kétségkivűl legszebb részeihez tartozik. Itt ötlik igazán szemünkbe a dombvidéki és a középhegységi jelleg között levő átmenet, a lombos erdőknek a tűlevelű fákkal az elsőségért vívott harcza. A purkersdorfi erdőségnek a vadaskerttel határos, rétekben bővelkedő völgyei, a Német-erdő, a Dachsgeschleif, a Feuersteinberg s annak tövében gyönyörű üde réten terűlő szép fekvésű Paunzen minden bécsi ember előtt jól ismert kiránduló helyek. Magas növésű bükkös erdőkön keresztűl, melyekben egyes sötétlő fenyvesrészek üdítő változatosságot nyújtanak a szemnek, az úgy nevezett Laaber-Steig melletti meredek lejtőkön áthaladva, eljutunk a zöld rétek szegélyén, hosszú dombsorok aljában festőileg fekvő Laab faluba.

A bár nem magas, de annál meredekebben emelkedő hgyen túl, melynek főpontjai a lombos fák és terebélyes vén fenyvek festői egyvelegével borított Hundskehl, Sperrberg és Hochstöckelberg oly elragadó kilátásokat nyújtanak a turistáknak, nyílik a széles, terjedelmes rétségű breitenfurthi völgy, mely Kalksburgnál torkollik a rónaságba. E völgy legszebb helyeit az általánosan ismert s jövedelmes két vendéglő: a Rother Stadl, meg a Zöld-fa díszíti. Odább fölfelé áll az új apáczakolostor, melyen túl nem messze Breitenfurth hosszan elnyuló helysége kezdődik gyümölcsös kertektől környezett tiszta, fehér parasztházaival.

Ama hegyháton át, melyen Breitenfurth és Hochrotherd helységei feküsznek, s mely a Bécsi erdő alatti és fölötti vidékek közt ős idők óta elválasztó vonalat képez, egy főközlekedési út vezetett mindig a Wien folyó völgyéből és a nyugoti környékből a Bécsi medencze rónája felé. Breitenfurth tekinthető a Bécsi erdőben a városi élet határának; azok a vidékek, melyeket eddig ismertettünk, tömérdek nyaralóik, inkább városias berendezésű fogadóik s kitűnő közlekedésük által Bécsnek mintegy messze kiterjedő kültelkeivé váltak. Szép délutánonkint sokkal több úri öltözetű bécsi lakost láthatni itten, mint parasztot s ez utóbbiak is rég kivetkőztek már régi jellegökből, tisztes népviseletökből.

A Helena-völgy Rauhenstein és Rauheneck várak romjaival. Onken Károlytól

Azokon a vidékeken, melyeket most készűlünk bejárni, még megvannak az erdők közt lakó alsó-ausztriai parasztoknak a régi erkölcsei és népviseletei, szívós kitartó jellemök, csaknem vakbuzgó vallásosságuk s gyakran ámulatba ejtő babonás gondolkozásuk. Itt is találni ugyan, kivált vasárnapokon, egyes városiakat; de ezek többnyire turisták, kik a szabad napot hosszabb kirándulásokra használják föl; számuk különben csekély, mivel a déli vasút gyors közlekedése mellett könnyebb eljutni a Reichenau melletti magas hegyekbe, mint a bécsi erdő belsejébe, a hová csak rossz kocsiút vezet.

Breitenfurthból Hochrotherden keresztűl a gyönyörű Wögler-erdőbe jutunk; tűlevelű és lombos facsoportok, fennsíkszerű hegyhátak, mély hegyszakadékok és zúgó patakok terjedelmes rétekkel váltakoznak itten. Keleti irányban szép út vezet a kaltenleutgebeni völgybe, dél felé pedig egy másik a festői fekvésű Sulz gyógyhely felé s innen virágos réteken át, szép kilátóhelyek mellett egy felől Dornbach és Grub, más felől Sittendorf falvaiba. Ez utóbbi falutól kevés idő alatt elérhetni Wildegg régi várát, melynek nevét 1188-ból való okmányok említik először. Az e várról nevezett nemesi család atyafisága és vagyona által nagy tekintélyre jutott s egész a XV. század közepéig virágzott. A várat a törökök pusztították el 1683-ban; 1686 óta a heiligenkreuzi zárda tulajdona s csak imígy-amúgy óvják az elpusztúlástól.

Sittendorftól keletre fekszik Sparbach. Itt egy kis várkastély s egy bekerített vadaskert Liechenstein fejedelemség uralkodóinak a birtoka. Innen elég jó karban tartott úton a szűk, sziklás Brühl-völgybe jutunk, hol a régi Höldrichsmühle s az úgy nevezett Hinterbrühl medenczéje a Bécsi erdő legszebb pontjai közé tartoznak. Brühl, régibb irásmód szerint Priel, a középkorban Proilum, talán a Meidling vára alatt elterűlő herczegi vadaskerttől vette nevét, mivel e szó eredetileg mélységben fekvő erdőt vagy berket, cserjével benőtt nedves rétet, később pedig, mivel az ily területeken rendesen vadat is tenyésztettek, vadas ligetet jelentett, melyet a szükség szerint kerítéssel vagy fallal vettek körűl. A Brühl völgyéből egy dél felé tartó másik út a hegységbe vezet; ezen az úton ez szűk völgyön keresztűl Gaaden rétekben bővelkedő, széles völgykatlanába jutunk, hol a magasra nyúló kerek Anningerberg tövében Unter-Gaaden és Ober-Gaaden községek feküsznek messzire ellátszó nagy templomukkal.

Szép hegyi út vezet a Siegenfelden keresztűl le a szűk, szirtes Helenenthalba is; a Schwechat folyó mentében a festői fekvésű Cholera-kápolna, az árnyas krajnai és Augustinus-kunyhó mellett elvonúló kocsiút is a legérdekesebbekhez tartozik az egész vidéken. Éjszak felé meredeken emelkedő erdős lombok zárják körűl a szűk völgyet, míg dél felől a 831 méter magasságú Vaskapu s a csak kevéssel alacsonyabb Lindkogl nagy erdővágásokkal, erdei-, fekete-, vörös- és jegenyefenyő-állományokkal, tar sziklafalakkal és rideg kőomlásokkal váltakozó hegytömbjei emelkednek. Ezeknek már egészen magas középhegységi jellege van.

Heiligenkreuz és kolostora. Perko Antaltól

A sattelbachi vendéglőnél elágaznak az országutak: az egyik az ős-kőzet sziklái, a nagy templomú és kies fekvésű Meyerling s a heiligenkreuzi kolostor várkastélyszerű épülete mellett a barátságosan zöldelő Alland-völgybe, az éjszaknyugat felé elágazó másik út egy szűk, erdős völgyön vonúl végig, melynek éjszaki végében Heiligenkreuz zárdája áll. 1136-ban kinyilatkoztatja III. Lipót őrgróf, hogy Sattelbach (ma Heiligenkreuz) községét odaajándékozta a Morimundból ide hívott cistercita-rendnek és pedig fia, a szintén e rendbe tartozott Ottó tanácsára s neje Ágnes és többi fiai, Albert, Henrik, Lipót és Ernő beleegyezésével átadta a rendnek a község környékét is, mint alapítványat. Az okiratban pontosan meg vannak jelölve az odaajándékozott terület határai, még pedig a határbeli dűlők, halmok, földek, vizek és helységek megnevezésével, melyek ma is megvannak. Ilyenek a Privaton, Hausruck, Hocheck, Ebenberg magaslatok; a Sattelbach, Sparbach, Dornbach, Schwechat patakok; Mayerling (Murlingen) és Sittendorf (Sichendorf) helységek, a miből eléggé kiviláglik, hogy a Bécsi erdő e részének betelepítése már abban az időben messze előre haladt. Heiligenkreuz a második kolostor, melyet III. Lipót alapított. Az első Klosterneuburg volt. De úgy az első, mint a második át bírta küzdeni a fölötte elvonúlt századok hosszú sorát s egész napjainkig megtartotta fényét. A nagy erdei kolostor, mely Alsó-Ausztriának, különösen pedig a Bécsi erdőnek történetével oly szorosan kapcsolatos, a tartomány legérdekesebb zárdái közé tartozik. A kőfalaktól, gazdasági épületektől, ősfákkal díszes virágzó kerttől körűlvett hatalmas épületcsoport magas templomával kedves látvány a szemnek. Nem kevésbé méltó a megtekintésre a templom belseje is, a híres keresztfolyosó, a lépcsők, a termek és a tanulságos gyűjtemények, melyeket e kolostor tudományt és művészetet ápoló szerzetesei minden időben jó karban tudtak fönntartani.

Szép júniusi estéken, midőn a nap utolsó sugaraival bearanyozza a hegyeket s a bükkösök és tölgyesek világoszöld színe gyöngéd árnyalattal válik ki a vörösfenyők finom rajzai s a lúcz- és jegenyefenyők sötétzöld színei közűl, s mikor lenn a völgyben a leszálló éjszaka hosszan elnyúló árnyékba borítja a locsogó patak mellékén terűlő virágos, üde réteket s esthajnali szellő kezdi lengetni a kolostorkerti fürtös gesztenye- és terebélyes hársfák ágait: olyankor e kedves tájkép közepén úgy tűnik föl a hatalmas zárdatelep vakító fehér falaival, mint a béke vára, mely fölött nyomtalanúl vonúltak el az évszázadok. A magas toronyban megszólal az Ave-Mária harangja, zengő hangja összevegyűl a pásztorkürt mélabús szavával, a nap lehanyatlik a zöld halmok mögé s oly erdei tájképben gyönyörködünk, melynél szebbet képzelni is alig lehet.

Heiligenkreuzból kocsiút vezet egy meredek hegyháton keresztűl, melyről messze terjedő kilátás nyílik a Bécsi erdő fölött egész föl a havasokig s le az allandi széles, rétekkel és szántóföldekkel borított völgykatlanig. A több völgy összeszögellésénél s öt országút csomópontján fekvő Alland mellett kétfelől két szirtes hegykúp emelkedik, melyek közűl a délnek eső kerek, egy felől erdős, más felől azonban magas sziklafalként meredeken emelkedő körvonalaival különösen föltűnő. E község története egész a XII. századik nyúlik vissza s legrégibb neve Adalech, mely az Adelhaid személynévvel azonos. Alechti Leutold 1340-ben Ausztria herczegeinek erdőmestere volt.

Allandból az országút a Schwechat folyó mentében réteken, sötét fenyő- és bükkerdőkön, sőt egy helyen törpe tölgycserjésen keresztűl a kies fekvésű Klausen-Leopolsdorfba vezet. Itt ismét egy rétekben s magános nagy paraszttanyákban bővelkedő völgykatlan van előttünk, hol szintén több országút metszi egymást.

Alland, kilátással a „Vaskapu” felé. Perko Antaltól

Déli irányban a magas és meredek hegyoldalaktól szegélyezett gorsskrottenbachi völgy nyílik,melynek aljából egy rossz karban tartott út Kis-Máriazellnek vezet. Keletre a széles lameraui, éjszakon a csakhamar három mellékvölgyre oszló aggsbachi völgy vonúl, melyeken át jó közlekedés nyílik különböző irányok felé. Maga Klausen-Leopoldsdorf községe a keskeny Heinbach-völgynek épen a torkolatában fekszik.

Mindezeknek a völgyeknek nagy fontossága van a Bécsi erdő gazdasági értékesítése tekintetében. A rajtok keresztűlfolyó vizeket a faúsztatás idejéig egyes vízfogókkal torlasztják föl s a völgyek is e vízfogókról (Klause) veszik nevöket. A Schwechat völgyében Alland és Klausen-Leopoldsdorf között van a nagy fő-vízfogó, melynél a mellékfolyókon érkező fa mind összegyűlik, s innen aztán úgy úsztatják tovább.

Klausen-Leopoldsdorfból a Heinbach-völgy meredek hegyoldalak s hosszan elnyúló rétek között a hainbachi vízfogóhoz vezet, innen pedig jó országúton ama pompás, számtalan kúpokból és terjedelmes hegyhátakból álló erdős hegységhez, mely Allandtól és Heiligenkreuztől egy felől a rétekben bővelkedő grubi-hochrotherdi-breitenfurthi vidék, más felől az Agsbach, majd Pfalzbach között minden megszakítás nélkűl erdők között haladva, az úgy nevezett Gruberau kies völgy lapályára érünk, honnan jó kocsiútak vezetnek a Bécsi erdő keleti részeibe.

Tájképi tekintetben még gyönyörködtetőbb az egyenest éjszak felől ide nyíló fővölgy. Kevéssel Klausen-Leopoldsdorf szélső házain túl éjszak-nyugat felé kanyarodik egy szekérút, mely az egyes szétszórt házakból álló Klein-Krottenbach falun át fenyves erdők között a hasonló nevű vízfogóhoz vezet, mely mögött, sűrű erdős hegylánczok tűnnek föl előttünk.

A fővölgy mentén a Lengbach torkolatához érünk, mely patak egy keskeny, csodaszép völgyet szel végig. E völgyön keresztűl a Lengbach vízfogója s a Bécsi erdő főhegygerinczén fekvő Hochstrasz falu mellett vezet a legörvidebb út Alt-Lengbachba, onnan pedig a nyugati vaspályára.

Az Agsbach völgye sűrű bükkös erdőségen s egyes réteken keresztűl az agsbachi vízfogó mellett egészen Kniebachig vonúl, mely község a Schwechat meg a Wien folyó vidékeinek vízválasztóján fekszik. Innen az országút a Pfalzbach mentén egyenes vonalban visz lefelé a nyugati vaspálya mellett fekvő Preszbaumba.

Az egyenest nyugat felől húzódó s a kalusen-leopoldsdorfi medenczébe nyíló völgy az úgy nevezett Lämergaunak kövér rétekben, terjedelmes tanyákban és gyümölcsös kertekben gazdag, széles lapálya. Innen rövid kocsizás után a csak nehány házból álló Schöpflgitter tanyára jutunk. Itt a széles völgy torkolatszerűleg összeszorúl s aztán három irányban ágazik el. Dél felé meredek hegyeken, komor, sötét fenyőerdőkön keresztűl a hollerbachi és az Antal-vízfogó mellett elvezető jó országúton bejutunk a Bécsi erdő hegyesebb részébe, mely már minden részletével az alpesek közellétére vall. Meredek hegyektől körűlvett virágos rétségen fekszik itt a csinos St.-Corona helység, honnan gyönyörű kilátás nyílik a Schneebergre. Innen aztán lefelé visz az út a Triesting völgyébe Kaumbergbe, a déli és a nyugati vaspálya összekötő vonaláig, mely egyúttal a Bécsi erdő területének is határát képezi. Ha ellenben Schöpflgitter felől az egyenest nyugatnak vezető országúton haladunk, mindjárt a magas Schöpflberghez közel érjük azt a helyet, a hol két völgytorok válik el egymástól. Magas fenyőfák között áll a régi Szarvas-kápolna, melynek oltárképe annak a vadászlegénynek a halálát ábrázolja, a ki széles jó kedvében azzal kérkedett, hogy ő még az olyan szarvast is lelőné, a mely feszűletet hordana az agancsai között. Más nap épen a helyen csakugyan olyan szarvas kerűlt eléje, mely feszűlettel volt díszítve. A vadászlegény, a mint rá pillantott, azonnal holtan rogyott össze.

Az éjszakra elágazó szakadék a Geisruck-vízfogóhoz vezet; de ha egyenes irányban haladunk, egy sötét fenyőerdőkön át vezető s meredeken emelkedő rossz kocsiúton Untergredl házcsoportjához érünk s onnan ki Laabenbe, odább pedig a nyíl nyugati elővidékre. Az egész területnek talán a legszebb vidéke a lameraui pagony s egy Obergredlből a Hammethegy gerinczein keresztűl a Geisruck-vízfogóhoz, onnan pedig a holleri hegyen át Hochstrassba tett gyalogolás igen nagy élvezetet nyújt. Sem ház, sem út, sem zaj nem zavarja ez erdőségek csendjét; mindenfelé magas törzsű bükkerdővel s egyes tűlevelű fákkal benőtt hegyszakadékok, völgyek, hegykúpok és hegygerinczek terjedeznek itt egész a határtalanságig, s a helylyel-közzel található kisded rétek csak szigeteket képeznek ez erdőtengerben; őzek és szarvasok nyugodtan legelésznek a virágos, zamatos fűben, semmi sem háborgatja a mély csöndességet. Csak itt-ott fordúl elő egy-egy elkeseredett tusa a kerülők meg az orvvadászok között, kik sokszor a messze hegyek közűl járnak el ide. Ilyenkor aztán csattog a bot s néha még a puska is közbedörrenti komoly szavát. Az utóbbi években azonban már e kis csatározások is ritkábbakká lettek.

A Bécsi erdőnek legmagasabb s a Bécshez közelebb eső éjszaki részektől leginkább különböző része a Schwechat és ennek mellékpatakjai, más felől pedig a Triesting által határolt déli terület.

A Baden és Vöslau melletti nyúlványokat, melyeknek legmagasabb orma a Vas-kapu, részben már érintettük. Ugyanolyan tipusú vidék terűl, fekete-fenyőtől s általában a pontusi flórához tartozó növényzettől környezett, magasra meredő sziklakúpok nyúlnak egész a Gainfarn melletti hegyaljig, sőt még tovább is, befelé egész a szűk s elég szép Triesting-völgybe Fahrafeldig és Weiszenbachig.

Altenmark terjedelmes községétől rétekben gazdag széles völgyön keresztűl fenyvesekkel borított hegyek aljában a vízválasztón át országút vezet Allandnak; egy másik út Reisenmarkt kies fekvésű község felé ágazik el, melynek szomszédságában a messze kilátást nyújtó Arnstein vára emelkedik. Annak a nemesi családnak a nyomait, mely a vártól vette nevét s talán magát a várat is építteté, 1170-től egész a XIV. század közepéig követhetjük. Az omladék a körülötte fekvő erdőségekkel együtt a heiligenkreuzi kolostor tulajdona.

Altenmarkból Kis-Máriazell régi községe is könnyen elérhető. Története messze vissza nyúlik a múltba. 1134-ben két testvér, Schwarzenburgi Henrik és Rapoto, a nagy birtokú nemes Haderich fiai, elhatározák, hogy lakásuk közelében a benedictinusok számára kolostort alapítanak. E czélra az atyjoktól örökölt Schwarzenburgot ajánlották föl, melynek hajdan Nesta volt a neve. (A Hafnerbergből Allandba vezető út mentén, egy Szent Pankratiusnak szentelt régi templom romjai mellett, mely, e szent nevéről ítélve, valaha valami régi nemesi nemzetség házi temploma lehetett, ma is áll Nöstach falu.)

A két testvér abban is megegyezett, hogy haláluk esetén a Dunán innen és túl fekvő birtokaikból is többeket hagyományoznak majd a kolostornak. Lipót őrgróf azonban oda ajándékozta a fölállítandó kolostornak azt a telket és földet, melyre az épület emelendő vala, nemkülönben a szomszédos erdőket és telkeket is s a kolostor fölötti kegyuraságot fönntartá magának és utódainak. Az alapító-levél Klosterneuburgban kelt 1136-ban Gyertyaszentelő Boldogasszony napján. A kolostor egész 1782-ig fönnált s ma Kis-Máriazell tulajdonosának a lakóhelye.

A Kis-Máriazelltől Klausen-Leopoldsdorf felé vezető út és St.-Corona között nehány jókora magas, éles körvonalú kúp-alakjával a közeli havasokra emlékeztető hegy emelkedik. Úgy a nagy Hollerbergről, mint a Leistbergről szép kilátás nyílik. Ez utóbbiról déli irányban áttekinthetjük a mind magasabbra tornyosúló hegysorokat, a Triesting fölött elnyúló, aztán mögöttök a gynttensteini hegyeket, a Kuhschneeberget s a Schneebergnek a többinél magasabbra emelkedő fehér falait. Éjszaknak és keletnek a nagy zöld bécsi erdő fölött tekint el szemünk s egy bemélyedésen át szép tiszta reggeli időben megláthatjuk a Kis-Kárpátok kékes szürke lánczát a nélkűl, hogy az előttök mélyen fekvő rónaságból is megpillanthatnánk valamit. A Bécsi erdő déli részének legszebb s egyúttal legmagasabb hegye a Schöpfl, magas szál bükkök, lúcz- és jegenyefenyők nagy erdőterülete. Virágos erdővágások, meredek hegyoldalak s egyes sziklás, köves részletek a felső-magyarországi árpátok némely vidékeire emlékeztetik a vándort. Vad, őserdőszerű rengeteg ez, mely bizony alig setjeti, hogy tőszomszédságában egy nagyváros fekszik.

A Weisenbach- vagy Steinwand-szurdok. Hasch Károlytól

A Schöpflgitterből egy sarjerdőn s több apró réten át egy vágás mellett, odább pedig nagy szálerdőkön keresztűl a Vorderschöpflig vivő árnyas út, mely innen a Schöpfl voltaképi legmagasb csúcsára, a 893 méter magasban egy réten levő szép kilátáshoz vezet, a legélvezetesebb kirándúló helyek egyike az alsó-ausztriai hegységekben. Dél felé pompás kilátás nyílik egész sorára a hegykúpoknak s hegygerinczeknek, melyek közűl a Hocheck, a Plakles, a Hochriegel, a Kieneck, a Staffkogel és az Unterberg tűnnek föl különösebben; ezek mögött hatalmas arányokban emelkedik a Schneeberg a Waxriegellel, a Kaisersteinnal meg a Kuhschneeberggel, mely utóbbi mögött ismét a Rax-Alpes, s tovább délnyugat felé a Hó-Alpes a Windberggel meg a Donnerwanddal, aztán a Lach-Alpes mered, melyhez a Gippel-Alpes, odább pedig a Hof-Alpesen túl egész szélességében a Göllerhegy sorakozik. A Hoch- és a Reis-Alpesek szintén jól láthatók. A kép közepe táján Araberg várromja látszik egy erdős hegykúp tetején; hasonlókép ide látszanak az Ötscher meg a Scheiblingstein.

Nyugat felé a nyilt elővidék tárúl elénk; rétek, mezők, apró erdők, itt-ott egyes helységek: ilyen a táj tipusa, a meddig a szem ellát. Éjszaknyugat felé látjuk a nyugati vasút vonalát és St.-Pöltent s a zöld tájék közepén a Duna folyam ezüst szalagját, azon túl pedig szürkéskék párákba burkolva a Mannhartsberg alatti egykori kerület lapályos tájait. Tiszta időben még Göttweig, a Hollenburg melletti Wetterkreuz, valamint a Jauerling is bele esnek látó körünkbe. Éjszak és kelet felé végig látunk az egész nagy Bécsi erdő fölött a Dunától egész a Triestingig. S ha e nagy erdőterület számtalan hegyein, csúcsain és völgyein végig hordtuk tekintetünket: gondolatunk a Bécsi erdő történetére irányúl, mely messze visszanyúlik a középkorba.

Azon allodialis birtokok között, melyekkel a birodalom az Ausztriában uralkodó abenbergi fejedelmeket a magyarok legyőzése után megajándékozta, a mai Bécsi erdőben fekvők voltak a legjelentékenyebbek. 1002. november 2-án II. Henrik király Henrik őrgrófnak egy jószágot adományoz a száraz Liesing és a Triesting között, mely utóbbi egy ideig Stájerország határát képezé.

Enenkl Fürstenbuch-ja II. Lipót őrgróf leányának, Erzsébetnek 1090-ben történt kiházasítása alkalmából szintén több szabad jószágát említi az őrgrófnak, melyek Wilhelmsburgtól keletre egész a Piesting mellékeig terjedtek. Hogy ez időben a Bécsi erdő éjszaki részéből egész a Dunáig jelentékeny területek voltak Babenbergiek tulajdonában, az a szerzetek javára később tett adományaikból világos.

Rudolf császár II. Ottokár királynak legyőzése után 1279-ben német birodalmi és osztrák nemeseket fejedelmi gyűlésre hívott össze, kik a fölött voltak határozandók, hogy az egykori babenbergi magánjószágok kiéi legyenek. Ez alkalommal kijelentették, hogy mind azok a birtokok, melyeknek ura és gazdája az osztrák és stajer Frigyes herczeg vala, a császárnak, vagy az ő nevében a helytartójának adassanak át, fönntartva azokat az igényeket, melyeket valaki netán a törvény előtt emel és érvényesít. Az első Habsburgok is csakugyan egészen szabad tetszésük szerint rendelkeztek Bécsi erdőbeli jószágaikkal, némelyeket elzálogosítván, eladván, másokat ismét vásárlások útján gyarapítván. Jelentékeny terjedelmű volt a többi között a mauerbachi karthausiaknak tett adomány, mely szerzetet 1313-ban Szép Frigyes és testvérei alapítának.

A XIV. század második felében a Bécsi erdőnek már egy országfejedelmi erdőmesterével találkozunk, kinek oly jogai voltak, melyekhez hasonlókat ma csak a fővadászmester gyakorol. 1567-től 1582-ig császári parancsra a Bécsi erdő pagonyai rendezés és körűlhatárolás – „Beraitung und Ausmarkung” – alá vétettek. VI. Károly császár 1724-ben a Bécsi erdőt a ministerialis udvari bank-bizottságnak adta zálogba, melytől a hadviselési költségek fedezésére kölcsönt kapott vala. Mária Terézia császárnő 1755-ben lemondott a Bécsi erdőre való tulajdonjogáról s annak erdőségeit az állam tulajdonába bocsátotta át.

A Schöpfltől nyugatra emelkedik még egy pár hegy, a Kukubauerwies meg a Kasberg, melyek erdőség és talajalakúlás tekintetében ugyanazt a tipust mutatják, melyet már fönnebb leirtunk. E két hegy délre Heinfeld és St.-Veit falvak mellett a Gölsen-völgy, nyugatra a Traisen folyó felé ereszkedik alá. Éjszakról a tulajdonképi erdő és a Traisen folyó között egész a tullni mezőig erjedő nyílt tájék fekszik előttök. A Bécsi erdő alatt elterűlő eme vidéket szorosan már nem számíthatjuk a Bécsi erdőhöz. E táj jellege egészen más, ugyan olyan, mint a minő Alsó-Ausztria nyugati részében és Felső-Ausztriában a nyugati vaspálya mentében terűl. Egyes gazdag paraszttanyák, nagy gyümölcsösök, rétek, szántóföldek váltakoznak itt apró fenyvesekkel, igazi mezei ligetekkel. A talaj hullámzatos, a nélkűl, hogy hegyes volna; egyes erdős halmok azonban meglehetősen meredekek és magasak; azonban sem a magaslatok, sem az erdők nem függnek össze semerre nagyobb hegyrendszerekkel. Némely völgy jó mély bevágódású. E vidék legszebb része a Tullni patak és a Traisen között fekszik Traismauer mellett.

Itt nehány nagyobb fenyves erdőterületet találunk; így a hegyhasadék szerű Paschling-völgyet, a Tullni mező felé meredeken aláhanyatló magaslatról pedig szép kilátások nyílnak a síkságra, a Dunára és nagy ligeteire, odább pedig a folyamon túl eső vidékre. Déli irányban az előhegységek, azok mögött pedig az Alpeseknek egy hosszú darabja emelkedik jól kivehetőleg. Heiligenkreuz a kis Gutenbrunni erdővel, és vele szemközt a Reidling és Eichberg, valamint a Traismauer melletti Seelackenberg nem épen valami szép, de azért eléggé barátságos tájak.

Az Alpesalji vidék. Becker M. A.-tól

Ha a Bécsi erdőnek, mint természetes alkata is mutatja, a Triestinget meg az evvel nyugatra egyközűleg folyó Gölsen patakot veszszük déli határáúl: azt az egészen eddig terjedő hegyes vidéket, melynek változatos és mind magasabbra emelkedő hegytetői és minden irányban szétágazó völgyei keletre, nyugatra mindinkább szétterűlnek egész Alsó-Ausztria déli határáig, Alpesalji vidéknek nevezhetjük, melyhez azonban minden esetre hozzá kell foglalnunk azon Alpesek egy részét is, melyek e hegyes vidék környékén Alsó-Ausztriába benyúlnak. E terület pontosabb körűlhatárolásához a rajta eredő folyók és patakok folyása adja kezünkbe a legbiztosabb segédeszközt.

Keletről nyugat felé menőleg az Alpesalji vidékhez tartozóknak vesszük: a Piesting felső völgyét forrásvidékével és mellékvölgyeivel együtt, a Schwarza, valamint a Pütten patakok egész folyását és mellékpatakjaikat egészen odáig, a hol a Lajtában egyesűlnek, meg a Rába mellékfolyóit; a Traisen felső vidékét a Gölsenbachhoz ereszkedő Hallbachvölgygyel; a Bielach és a Melk felső vidékét; az Erlaf és az Ybbs felső vidékét is Alsó-Ausztria délnyugati szélén az Ennsbe folyó Raming patak jobb parti vidékét is.

A ki nyugatról érkezik Bécs felé, az a Bécsi erdőben, annak zöld mezőiben, erdőkoszorús magaslataiban és festőien csoportosúló helységeiben, mint a főváros szép környékében gyönyörködik; az alsó-ausztriai Alpesaljii vidékről pedig, mely a jelenkori közlekedési viszonyok által épen úgy Bécs szomszédságához tartozik, méltán elmondhatjuk, hogy oly változatos és annyi tájképi sajátsággal és természeti szépséggel van megáldva, a mennyi ilyen kis területen alig található máshol: Vannak itt bájos vögyteknők, a melyekből a havasokat látni, hatalmas csúcsok, a melyekről az egész környéken végignézhetünk és messzire kilátunk; nesztelen völgyzugok, a melyeknek erdei magányát gyakran órajárásnyira sem zavarja emberi lak, majd élénk forgalmú, sűrű népességű nyilt völgyek; mély sziklahasadékok, a hol a hegyi patakok zúgása visszhangzik, és a havas hegység mélyedéseiben, erdők ölén, rétek között hegyi tavak tükre, havasi kunyhók és hegyi legelők a havasi gazdaságra alkalmas magaslatokon.

Nem állíthatjuk, hogy mind e tájképi szépséget könnyen és kényelmesen élvezhetnék már mai napság is a természet kedvelői, mindamellett, hogy a vasútak a völgyekbe már messzire benyúlnak, s mindamellett, hogy a turista-egyesületek is szorgalmasan buzgólkodnak. De tagadhatatlanúl javúl a helyzet; évről-évre mindinkább tágúlnak a közlekedés korlátai és szűnőben van a lakás- és élelemhiány miatti panasz.

A fönt megkisérelt fölosztás szerint tartsunk most szemlét e vidék egyes részei fölött és, a mennyire terünk engedi, jelöljük meg futólag azokat a sajátságokat, a melyek e tájak képét elénk idézik és érdekessé teszik.

Azon hegyhát keleti oldalán, a mely a Schneebergtől éjszaki irányban az Unterberg felé húzódik, hosszabb s rövidebb kanyargós völgybarázdákban gyűlemlenek össze a Piesting forráspatakai, a mely folyócska további részét Kalter Gangnak is nevezik. Az Unterbergről, mely 1341 méter magas és a legkedvezőbb kilátó helyek egyike, meglepő látványt nyújtanak e legyezőalakúan összefutó völgyek. Az a hely, a hol egyesűlnek, mind természeti szépségénél, mind történeti jelentőségénél fogva egyik legnevezetesebb vidéke Alsó-Ausztriának. Gutenstein, mely 1186 után a Babenbergi fejedelmek birtoka volt, kik közűl valószinűleg az utolsó előtti, VI. Lipót, építtette a várat, az első Habsburgok korában mint Szép Frigyes kedves mulatója, a halála helye (1330) lett ismertté; azé a Frigyesé, a ki bajor Lajossal sikertelenűl küzdött a német koronáért, majd Trausnitzban fogva volt és a mauerbachi karthausi kolosort alapította. A sziklakúpon épűlt régi vár most festői rom; a völgy rétjén álló s szép kerttel környezett új vár a Hoyos grófok birtoka.

Alább a Piesting völgyében, melynek mindkét oldalán a feketefenyő az uralkodó fa-nem, ősrégi helységek és újkori ipartelepek váltakoznak egymással. Az előbbiekhez tartoznak Pernitz mezővároska, a melynek szláv neve igen régi eredetre vall; azután Waldegg, Wopfing és még két falu, Piesting és Wöllersdorf, Staudigl énekes szülőhelye, a hol a völgy Bécs-Ujhely síkjára nyílik; az utóbbiakhoz tartozik különösen az ődi fémárúgyár. A völgy legérdekesebb tájképe azonban a Starhemberg-féle kastély romja, mely Alsó-Ausztriában a legnagyobbak egyike és történeti jelentőségénél fogva is kiváló. Ennek jellemző párja a közeli Hernstein kastély, melyet Lipót főherczeg számára Hansen Theophil a jelenkori művészet minden eszközének fölhasználásával épített, s hova a bal völgyoldal magaslatán át kényelmes út vezet. A Piesting mellékvölgyei közül az Ődnél végződő Miesenbachthal különösen figyelemre méltó, mert tele volt sok szép tájképi részlettel és még most is sok van benne, ha ugyan az erdőirtás tovább nem terjedt. Ez a völgy Gauermann Fr. tájképfestő szülőhelye, kinek innen valók a legszebb vázlatai.

Mindjárt Starhembergen alúl a völgyoldalon át régente egy – most kocsiúttá kiszélesített – ösvény vezetett Alsó-Ausztria egyik legnevezetesebb völgyébe, melyet a köznép Neue Welt-nek nevez; a geologus jól ismeri e kifejezés valódi jelentését; a történetíró meg számos emléket sorol föl annak bizonyítására, hogy e völgyben már a rómaiak korában római gyarmatnak kellett lenni, még előbb pedig valamely művészi hajlammal bíró néptörzsnek kellett laknia. A Neue Weltben, déli lakott szegélyét nem számítva, két nagyobb rendes falu és sok magános tanya van. A Neue Welt éjszakkeletről délnyugatra húzódó jó tágas völgymedenczét képez; folyóvize, – mely most már csak kis patak, ha csak a vadvizek föl nem duzzasztják, – egy szűk szoroson át foly ki a bécs-ujhelyi síkságra. E szoros fölött a magasban ritkás erdőtől fedett, meredek hegyen van Emmerberg vár omladéka, a mely hajdan Stájerország asztalnokainak székhelye volt. Az átellenes oldalon a völgy egész hosszában végignyúlnak a hohe vagy lange Wand (legmagasabb része 1.045 méter) meredek sziklafalai; a délnyugati halmok fölött pedig rendkivűl festői kilátás nyilik a Schneebergre és annak nyúlványaira.

Az ődi völgy. Schindler Jakab Emiltől

A Schwarza és a Pütten, a melyek egyesüléséből a Lajta folyó, a monarchia e nemzetközi határvonala származik, mind saját természetükre és fejlődésükre nézve, mind környékükre nézve észrevehetően különböznek egymástól. A Swchwarza mindkét oldali összes mellékvizével együtt a mész-öv szülötte és egész tekervényes folyása ez öv határain belűl van. A Pütten – vagy ennek inkább a forrásvidéke, mert magát e folyót csak ott kezdik Püttennek nevezni, a hol forráspatakjai már egyesűlnek és éjszaki irányba térnek – a pala- és grauwacke-öv szülötte és mellékvizei is ugyanazon övben erednek. Azért a talaj szerkezeti különbségét a két folyó minden sajátsága, ú. m.: vizük színe, folyásuk sebessége, völgyi útjuk alakja és szépsége és környékük képe egyiránt visszatükrözi.

A Schwarza felső völgyét, a mely nyugatra kanyarodva vonúl éjszakról délre, csekély magasságú hegyoldalak szegélyezik; részint erdősek, részint szántóföldek és kedves tájképi látványt képeznek, de a szemlélő kevés említésre méltót vesz észre rajtuk. Csak két helyen tágúl ki a völgyfenék annyira, hogy benne jókora helységek keletkezhettek; ezek egyike a völgy legfelső részében a régi Rohr község, másika a még régibb Schwarzau mezőváros a völgy legalsó részében. E két helység között csak magános tanyák vannak, igaz, hogy nem csekély számmal és itt-ott egymás tőszomszédságában.

Schwarzau alatt kezdődik a Schwarza középfolyása, ott, a hol balról a Voisbach, jobbról a Preinerbach siet beléje; ott kezdődik egyszersmind vidékének, sőt az egész Alpesalji vidéknek legszebb része, nagyszerű és kies tájképek egész sorozata. Ilyenek különösen a hegységi tájak legszebb díszében pompázó egyik oldalvölgy, a Nasswaldbachvölgy és annak mellékvölgyei; azután a kis és a nagy Höllenthal hatalmas sziklaüstjei; végre magának a Schwarzának a medre, mely a Schneeberg és a Rax hatalmas hegycsoportjai között nagyobbára magas, meredeken tornyosúló sziklák közé szorúl; zöld csillogású vize messzire hangzó eséssel rohan a szoroson át, melyben a morajló víz mellett alig-alig fér el egy országút. E völgyszoros egyetlen kitágúlását a Kaiserbrunnen házcsoportja jelöli, a mely most Bécsre nézve igen fontos, mert az ivóvizét szolgáltatja. Hirschwangnál völgyszorosából a Schwarza Reichenau felé a gyönyörű völgybe lép, mellesleg mondva, az egyetlen völgybe, a melyben a nyaralók építésénél teljes mértékben fölhasználták a jelenkori építő művészet eszközeit. Az egész Alpesalji idéken nincs egy völgyben sem több, sem kevesebb nyaraló és falusi lak. Azonfölűl Reichenau történeti nevezetességű hely; a középkor vége felé a „nyájas” Ottó herczeg által 1327-ben alapított stájerországi neubergi cziszterczita-klastrom javadalmának egy részét képezte; a középkor elején pedig a karinthiai márkához tartozott és (a Preinon meg a Gescheiden át) a Mürz völgyébe vezető legrégibb kereskedelmi út egy állomása volt, míg a Semeringen át vezető út létre nem jött. Mostanában a semeringi pálya szállítja a völgybe a nyaralókat; a völgy nyílását egy hatalmas útvezeték hídalja át, melyen a vaspálya a Schwarza völgyének jobb oldali lejtőjére jut és fölkapaszkodik a hegyek közé. A folyó maga Gloggnitzon alúl levetkezi havasalji jellemét, a völgyfenék kitágúl, és a meredek hegyoldalakat szelid lejtők váltják föl. De egy mellékpatakja, a Sirning, a mely balról folyik beléje, a keleti Alpesalji vidéknek valóságos paradicsomába, Puchberg magas völgyébe vezet bennünket, a melyet a maga teljes ámulatos nagyságában látható Schneeberg lejtői és nyúlványai szegélyeznek. A föld a bámulatosan megkapó helyzetű és alakú zugának vázolása nem tartozik e sorok keretébe. De kétségtelenűl méltó arra, hogy legelőször említsék és mutassák a természet azon barátainak, a kik az ország tájképi szépségeit akarják megismerni.

A „Hintere Wand” nevű sziklafal Miesenbach mellett. Hasch Károlytól

A déli határon egy hatalmas hegyháttal lépnek be Alsó-Ausztriába a középponti Alpesek, a mely hegyhát nyugat-keleti irányban tömeges ágakat bocsát ki magából. Az Alpesek e részét közös névvel Wechselnek nevezik, de sorban emelkedő kúpjai közűl az elsőnek Schöberlberg (1.582 méter), a másodiknak Hoher Umschuss vagy Hochwechsel (1.738 méter), az utolsónak Niederwechsel (1.668 méter) a neve. Az éjszaki ágazatai között előtörő sok patak mind a Püttenbe ömlik. E völgyek közűl a délit jobbról maga a Wechsel magas háta, balról az Arabichel (1.570 méter), a Kampfstein (1.466 méter) és ezek ágazatai kerítik; váltakozva Pischinggraben, grosse Klause, Pestlinggraben a neve; völgyének feneke csaknem mindvégig keskeny és mélyen bevágódik, csak egy helyen tér el benne egy nagyobb helység, ott, a hol a Mariensee gyönyörű helyzetű tavacskája van. A völgy két oldalán azonban meglehetős szelíden, lépcsőzetesen emelkedő hegyoldalak vannak, rajtuk számos magános majorság, a melyek egy községet képeznek, közös templommal és iskolával. A legfelső fokozatokon a Wechsel magas háta felé a nagybirtokosok terjedelmes havasi legelői és azokhoz tartozó majorságok vannak.

A Pestlinggrabentól éjszakra van a tőle nagyon különböző Kirchbergi vagy Feistritzi völgy, melyet bal felől sokkal alacsonyabb hegyek szegélyeznek; ennek a vize szintén a Püttenbe szakad. Itt is szeliden emelkednek két felől a hegyoldalak és helyenként magános majorságokkal vannak megrakva; de a völgyfenék szélesebb, a legfelsőbb forráspataktól kezdve egész hosszában mindenütt elég hely van benne nagyobb házcsoportok számára s csakugyan már a középkor elején épültek is benne helységek. Festői szépség és kedvező éghajlati helyzet tekintetében, – pedig ez utóbbi épen ugy számba jön, – nem sok völgy hasonlítható hozzá. Kirchberg am Wechselnek nagyobbára lépcsőzetesen emelkedő házai és lassanként omladozó St.-Wolfgang-temploma, továbbá a Feistritz kastélynak külső és belső szépségei és a Molzegg magaslatáról az esti fényben tündöklő völgy sötét hegységi erdeire nyiló kilátás mindig kedves emléke lesz a természet kedvelőinek.

A „Neue Welt”. Ameseder Edétől

Kirchberg völgyével egyközűen, tőle éjszakra, ez harmadik völgy húzódik a Pütten felé, melyet szintén alacsony hegyek szegélyeznek; rövidebb, mint a másik két völgy és tájképi szépségei sem vetekedhetnek azokéival, mégis talán a legnevezetesebb közöttük, mert már igen régi időben elhatolt ide a művelődés és még a mai korra is átszármaztak régi történetének némi emlékei. A Hassbachvölgy ez, melynek patakja – eredetileg Habichtsbach, azután Hausbach volt a neve – a vele egynevű falunál egy váromladék tövét mossa, a melynek birtokosai a Babenbergiek korában Ausztria legrégibb és leghatalmasabb hűbérurai közé tartoztak; Hassbachon alúl van Steyersberg ó kastélya, a melyben még most is laknak és még most is ugyanazon nemes család (Wurmbrand) birtoka, a melyé a középkorban volt; végre a völgy kijárata közelében sűrű ligetek keretébe van foglalva az idylli Kirchau, melynek kis templomát már egy XI. századbeli okirat is megemlíti.

Pásztorház a Rax-alpesen. Hasch Károlytól

Az Alpesalji vidéknek imént leírt része a Püttentől balra van; e patak jobb oldalán is vannak hegyek, a melyek tájképi tekintetben nem kevésbé érdekesek, mint az előbbiek, de kevésbé ismervék és azért részletes megtekintésre méltók.

Kirchberg am Wechsel völgye. Onken Károlytól

A népnyelv a tartomány e részét jellemzője Bucklige Weltnek nevezi. E nevet mi is igazolhatjuk, ha tekintetbe veszszük a mindenfélekép kanyargó számos völgybarázdát, a melyek keresztűl-kasúl szeldelik. A Bucklige Weltnek, mint a középponti Alpesek tagjának, főalkotó részei az őshegységhez tartozó kristályos pala és a grauwacke. Csak legszélső nyugati szegélye képződött mészből; azok a hegyek, a melyekről Pütten és Seebenstein régi várai meg az úgy nevezett Türkensturz újabb omladéka tekint alá a völgybe.

Míg délnyugaton a Wechsel tömege, addig éjszakkeleten a Kaiserwald hosszasan nyúló hegyhátai határolják a hegyes vidéket; a Kaiserwald gerincze Magyarország határát képezi. Legtetején (746 méter) áll a messzire kilátszó Sz.-Rozália-kápolna – így nevezik, holott a lorettói szűz Máriának van szentelve –, a hegylánczolatnak pedig Rozália-hegység a neve.

Ilyen könnyen megközelíthető helyről, mint e kápolna, ritkán nyilik ilyen tág körű kilátás; kivált a középtér festői csoportjain akad meg szemünk, akár a magyar föld felé tekintünk a Rába és a Duna közére, a Fertő-tó tükrére és a hullámosan szétterülő dombvidékre egészen a Bakony-erdő halvány emelkedéséig, akár nyugatra nézünk a Bécsi erdő hegyhullámaira, a hatalmas Schneebergre és hegységi környezetére, a Raxra, a Sonnenwendtsteinra, az Otterra és a Wechselre, avagy köztük a Bécsi medencze napfényben tündöklő számos helységére. A Rozália-kápolnától legjobban látni a Bucklige Welt azon sajátságát, a mely azt oly különös jellegűvé teszi.

A kápolnán alúl, a Marksteinnál a határhegység nyugat felé ágazik el és fennsíkszerűen terűl átlag 670 méter magasságban a tenger színe fölött; néhol kiszélesedik, máshol összeszorúl a szerint, a mint mérhetetlen korszakokon át völgybarázdáit számos vízerei kivájták-vésték; előbb délre fordúl, azután nyugatra és végre hirtelen kanyarúlattal éjszakra. E magas hegyhát és minden irányban szétterjedő völgyei a Bucklige Welt legéjszakibb és – különös – legnépesebb részét képezik. Rajta vannak a vidék legnépesebb községei, csupa ősrégi helységek, melyek nevén meglátszik az első német gyarmatosok egyszerű észjárása: Hochwolkersdorf neve egy Wolfgertól származik, a ki ott az első gyarmatos volt; Wiesmath neve a gazdaság egy ágától, a mely az első telepeseket oda édesgette; Hollenthon neve egy odvas fenyőtől (hohle Tanne), a melynél az első ház épűlt; Lichteneggé nyilt helyzetéről, a honnan oly tág látókör nyílik; a történettel foglalkozókra nézve pedig különösen érdekes, hogy mind e községek templomai hajdan erősségek voltak, és meglátszik mindeniken, hogy nemcsak isten tiszteletére, hanem a lakosok vagyonának és életének védelmére is szolgáltak; menedékhelyei voltak az ellenségtől szorongatott népnek.

E népes hegyháton igen megfogyott az erdőség. A hegykúpokat kivéve, a melyeket vegyes fenyves (feketefenyő, lúczfenyő és jegenyefenyő) borít, mindenütt csak szántóföldek, legelők vannak, melyeket gondosan, de kezdetleges gazdasági elvek szerint művelnek. De a hegyhátról kiinduló völgyek oldalain helyenként még korlátlanúl uralkodik az erdőség – tűlevelű és lombos fák vegyest – és csak ott enged tért a szántóföldnek, a hol egy-egy majorság, vagy egy-egy kis helység keletkezett.

Seebenstein régi várkastély. Darnaut Húgótól

E völgyek közűl csak az az egy mutat más természeti tulajdonságot, mely a magas hegyhátnak a belső oldalán gyűjti össze patakjait s vizét előbb éjszakra, azután hirtelen kanyarodással nyugatra ömleszti a Pütten felé. Régi idők óta In der Schlatten vagy Schlattenthal a neve, a mi az ó német nyelvben oly völgyet jelentett, a melyben jókora terjedelmű nádasok vannak. Tehát a völgy valaha mocsaras volt, sőt azt gyaníthatjuk, hogy a felső medenczéje egészen telve volt vízzel, a mi a nádas buja tenyészését előmozdította. Mégis bizonyos jelekből azt látjuk, hogy itt már korán megindúlt a poshadó vizek levezetésének és a kiszárított talaj mívelhetővé tételének munkája. Már igen régi korban be voltak itt telepítve a hegyoldalak s meg volt rakva a völgy feneke tanyákkal és malmokkal. 1144 táján a völgy lakosainak már régi egyházas helységök volt Bramberg (most Bromberg) a völgy kanyarúlatánál; a XIII. században a felső völgy baloldali lejtőjén a nemes Sticklberger család nagy földbirtoka volt, a mely az egész völgyön és a hegyháton fölűlemelkedő legmagasabb hegykúpig (879 méter) terjedt, a hol a jegenyefenyő-sűrűségből még most is kilátszik váruk omladéka. Az alsó völgyben Schlatten urai laktak – kastélyuk helyén most az iskolaépület van –, s mint a Sticklberger családnak, nekik is volt számos jobbágyuk, a kik a völgyben laktak s földművelésből éltek. Most pedig a Schlattenthal alsó része a legélénkebb völgyek egyike és határát az egész környéken a legjobbnak tartják ott. A két lejtőn szétszórt majorságokon kivűl három nagy helység jelzi a fokozott emberi munkásságot a hegység e félreeső részében: a már említett régi Bromberg a völgy nyugatra kanyarodásánál; a még régibb Thernberg, melynek a vára messzire kilátszik ott, hol két oldalt alacsonyodni kezdenek a hegyek, és végre a valószinűleg legrégibb Scheiblingkirchen a Schlattenbachnak a Püttenbe szakadásánál.

Wiesmath. Darnaut Húgótól

Azon fönnsíktól délre, melynek legmagasabb fekvésű helységeit, Wiesmathot és Lichtenegget már említettük, egy kevésbbé magas és nem igen széles hegyhát húzódik a magyar határ felé délkeletre. Nincsenek rajta összefüggő helységek, de sok magános majorság; két lejtőjén mélyen bevágódó és sokfelé kanyarodó völgyei vannak, melyeket nagyobbára sarjerdők borítanak; csak helylyel-közzel zavarja a magányt egy-egy malom, fűrészmalom vagy kis parasztkunyhó. Tiszta vizű, sebes folyású patakjai a Rábcza felé sietnek, melyet a magyar határnál Blumauerbachnak neveznek. Hajdan e két völgyet együtt Spratzaunak nevezték, talán tajtékzó vizük zúgásáról; most csak az éjszakit nevezik így, a délinek pedig több neve van, fönt Holzau, alább Nassgraben, legalúl meg végig csak Thal.

Kilátás az Anna-kápolnától Wiessmath mellett. Darnaut Húgótól

Ez utóbbi völgytől délre az egész vidék számos, délkeletre vonúló völgybarázdáival, melyekben sebes folyású patakok futnak alá, a Zöbernthal vagy Krumbacherthal nevű fővölgy felé ereszkedik lassanként. Természeti szépsége és tájképeinek változatossága miatt e kis vidék ékességének mondható e völgy. A Zöbernbach a Wechsel két nyúlványa, a Hartberg (930 méter) és a Spitzriegel (810 méter) közötti hegynyakon ered; keletre folyik kissé délnek, néhány helyen éjszakra kanyarodik és végre déli irányban a magyar kis alföldre jut és a Rábába ömlik; de Kőszegnél és Szombathelynél már Güns és Gyöngyös a neve. Figyelemre méltó, hogy neve, mely a középkor elejéről származó latin iratokban Sabaria (nyilván ebből származott mostani neve), egészen azonos azon gyarmat nevével, a melyet a kereszténység első századaiban partján a rómaiak alapítottak, a mely utóbb Pannonia fővárosává lett és a melynek romjain végre Szombathely városa épűlt. Nem kevésbbé nevezetes az, hogy a VIII. században e völgyzúgokban mattseei és kremsmünsteri német szerzetesek jártak, hogy a szláv lakosoknak az üdvözítő hitet hirdessék.

A jobboldali völgyoldalon mindenekelőtt Krumbach vára tűnik szemünkbe, mely erdők közűl nagy magasságból tekint alá a völgybe; ősrégi kastélyának egyes épületei különböző korból valók; valaha a Krumbach család birtoka volt, azután a Potendorf családé, utóbb a Puchheimeké, a kik grófokká lettek és csaknem az egész környék földesurai voltak – még most is sok jó és rossz monda kering ott róluk –, és végre, mióta ezek férfiága kihalt, a Pálffy grófoké.

Alább a völgyben a sűrű liget sudarai fölött Schönau falva látszik nagyon föltűnő templomával, mely szintén meg volt erősítve, mint a völgy többi egyházai; legtávolabb a háttérben egy magaslaton Kirchschlag várának porladozó falai állnak, részint erdők fölött, részint erdők alatt. A várhegy alatt a patak két oldalán van Kirchschlag mezőváros, mely a vidék legnagyobb helységei közé tartozik; sajátszerű izlésű temploma van és számos emléke a Puchheimok korából. Kirchschlagnál véget ér a völgy osztrák része.

A völgy baloldali szegélyének oldalai oly szelíden emelkednek, hogy magasról tekintve síknak látszanak, a melyen szántóföldek, rétek, erdők és kertekben álló magános házak váltakoznak; igen vonzó kép ez, kivált esti világításban, mikor jól megkülönböztethetők a világosabb színű és festőien csoportosúló helységek. Ezen az oldalon áll egy tágas teknőben a völgyfenéken fölűl Krumbach mezőváros, a mely közlekedésére és gazdasági fejlettségére nézve a legkülönb az egész környéken.

Kilátás a Lichtenegg melletti erdőirtásról. Darnaut Húgótól

A Bucklige Welt legdélibb része – a Zöbernthal jobbfelőli oldalai fölött emelkedő fönnsík és annak ereszkedői – mind természeti, mind műveltségi viszonyaira nézve az éjszakihoz hasonló; itt is magas fekvésű összefüggő helységek vannak, csupán régi helység, melyek már rég jelentékenyek voltak, meg mindenfelé szétágazó völgybarázdák. Egyszersmind azon szögletet képezi, a melyben Ausztria határa Stiriáéval és Magyarországéval találkozik. Talán nem merészség, ha azt állítjuk, hogy ez a vidék legérdekesebb része, a mely nagy élvezetet nyújt a természet kedvelőinek, meg azoknak, kik a természetességéből még ki nem forgatott nép életének, régi szokásainak és történeti emlékeknek kedvelői. A népélet középpontját Hochneukirchen község képezi, melynek a templomán legjobban meglátszik, hogy hajdan vár is volt; ilyenek a szomszéd Hattmannsdorf és Gschaid község is a Schneiderriegel (794 méter) tövében, a melyről pompásan lehet látni a Wechselt és környékét. Azonban természeti szépség tekintetében az egész környéken, sőt tán az egész vidéken a legkiválóbb a Hutwisch tetőről nyíló kilátás; e tető Hochneukirchentől keletre van, 100 méterrel magasabb a fönnsíknál, 879 méter a tenger színe fölött. A kilátás innen nem azért szép, mert messzire látni, hanem azért, mert a középtér igen festőien csoportosúl és kedves változatosságú. Stájer részen egészen a Riegersburg melletti hegyekig látni, magyar részen a Fertő taván is túl, ausztriai részen pedig látni a Wechselt és környékét meg a Bucklige Weltet egészen.

A Traisen területén ismét az Alpesalji vidék mészövében vagyunk, a melyet a Pütten mellett elhagytunk. Mint a szomszéd Schwarza környékén a Schneeberg és a Rax magas csúcsai adják meg a vidék jellegét: úgy itt a völgy legfelső részében a nehezen megmászható Gippel (1.667 méter) és a magasabb, de kevésbbé meredek Göller (1.761 méter) és a kettőt összekapcsoló oromzatos magaslatok, a völgy középső fokán pedig a róluk nyíló szép kilátásért sűrűn látogatott Brennalpe (1.141 méter) és Reisalpe (1.398 méter) meg az előttük fekvő hegycsoportok azok, melyek az egészet hegységi vidékké teszik. Egészben véve vonzó tájkép tárúl itt föl előttünk, pedig egyes meredek hegyoldalai és hasadékszerű völgyszorosai össze-vissza-szakadozottak; részint kétségtelenűl azért barátságos e táj, mert nemcsak a fővölgyben, hanem még a források völgyeiben is sűrű népesség lakik, részint talán azért is, mert régi idők óta élénk magasságot fejtenek ki a számos fémműhelyekben, melyek némelyike igen jelentékeny. Ugyanis a Traisen felső környéke, valamint az Erlaf és az Ybbs jelölik azt a történeti nevezetességű vidéket, a melyet a vas földolgozása és forgalomba hozása miatt régente Eisenwurzennak neveztek.

Ott, a hol a Traisen két forráspatakja, jobbról a Hohenberger- vagy Unrecht-Traisen, balról a Türnitzer-Traisen egyesűl, a vidék hegységi jelleme, legalább a völgy baloldalán, megszűnik; de még itt is kies, változatos jelenségektől élénk tájkép tárúl föl szemünk előtt. A hegység teljes szépsége azonban a folyó forrásvidékén fejlődik ki, kivált az Unrecht-Traisen lépcsőzetesen emelkedő felső völgyében, a hol St.-Ägyd régi iparos mezőváros és környéke van, a régi Hohenberg omladozó fellegváránál, melynek közelében oly pompás kilátóhelyek vannak (Brennalpe, Reisalpe); így a Türnitzer-Traisen felső völgyében is, csakhogy itt a természet néha talán komorabb, valamint hogy Türnitz ó kinézésű mezővárosa is komolyabb hangúlatba ejt e hegységi magányban. Azonban a két említett forráspatak közének páratlanúl sajátszerű tájképi jelleme van. Patakjaink és vízereinek sokfelé ágazó hálózatában az erdőséges tetőkön csak szétszórt magános majorságok vannak, összefüggő helység nincs. A ki a Türnitzer-Höger tetejéről (1.373 méter) – a két patak közének a legmagasabb helye, csaknem a kellős közepén – körűltekint, az egy mindenfelé kiterjedő hatalmas rengeteg ritka látványát élvezi, a melynek távoli hátterében csak hegycsúcsok, délnyugaton pedig a Göller és az Ötscher között a stájerországi Hochschwab több havas csúcsai emelkednek.

Lichtenegg. Darnaut Húgótól

Freilandtól a Gölsenbach torkolatáig, mint mondtuk, a Traisen fővölgyének csak a jobb oldalát lehet az Alpesalji vidékhez számítani; az itteni zöld hegyoldalokon és apró völgybarázdákban mind a Traisen falé, mind az evvel egyközűen folyó Wiesenbach felé igen sok tájképi szépség van. Különösen Lilienfeld völgyöble a legérdekesebb és történetileg is legnevezetesebb. A hasonló nevű újabb mezőváros közelebb épűlt a folyóhoz, a régi cziszterczita-klastrom terjedelmes épületei a háttérből tekintenek ki egy szép hegykoszorúból, melynek egyes részei gondosan ápolt erdővel vannak beültetve.

A Babenbergi fejedelmektől alapított klastromok közűl Lilienfeld volt az utolsó. Alapítója az utolsó előtti Babenbergi, VI. Lipót volt, a kit kortársai „dicsőséges”-nek neveztek; a XIII. század első felében kezdte meg működését, a melynek oly áldásos hatása volt e hegyes vidék erkölcsi és gazdasági kifejlődésére. A kolostor temploma mind külső alakjára, mind belső fölszerelésére nézve igen nevezetes; benne van alapítójának a síremléke, és szerencsétlen lányáé, Margité, a ki túlélte családja bukását és saját megaláztatását. Mint II. Ottokár király elvált neje halt meg.

A ki az alsó-ausztriai Alpesalji vidék tájképi sajátságait érdekes természeti képeinek legnagyobb változatosságában akarja megismerni, a menjen az Erlaf és az Ybbs felső folyásának vidékére, mely Bécstől már jó távol esik. Együtt említjük e két folyót, mert forráspatakjaik csaknem érintkeznek és felső völgyük, habár különböző irányú, tájképileg egymáshoz némileg hasonló, és mind a kettőnek a tájképére többé-kevésbbé ugyanazon hegy nyomja rá bélyegét, mely itt a nyugati részen épen úgy uralkodik a környék fölött, mint a keleti részen a Schneeberg. Az Ötscher ez a hegy, mely föltűnő alakjáról, a hozzája fűződő mondákról és a róla nyíló kilátásról egyiránt nevezetes. Nemcsak Alsó- és Felső-Ausztria legnagyobb részét látni a tetejéről, hanem a stájerországi alpesi felföld nagy részét, sőt még Salzburgnak egyes vidékeit is. Mindenfelé más-más kép tárúl itt föl előttünk. Dél felé csaknem mindenütt hegységet látni, helységet keveset; éjszak felé a síkot számtalan helységeivel, melyek között itt-ott ki-kivillan a Duna tükre, és messze a háttérben még a cseh-morva hegyek is látszanak.

Az Erlaf, melynek hasonló nevű mellékfolyója csak a forrásával tartozik e vidékhez, környékének szépségét már eredete közelében föltárja, ott, hol a tartomány határán a róla nevezett tavat képezi, a melyen keresztűl folyik. Medenczéje közepén vonúl át a stájer határ. A tó magassága 835 méter a tenger színe fölött, hossza 1.492 méter, szélessége 548 méter, mélysége pedig átlag 94 méter. Mindenfelől szelíd lejtőjű, részben erdős hegytetők környezik, a melyek mögött éjszakon a Gemeinde-Alpe (1.623 méter), nyugaton a Brunnstein (1.403 méter) szegi be a kedves tájképet.

Lackenhof és az Ötscher. Zetsche Edétől

Alább a Hocheck (1.342 méter) sziklái közűl jobbról egy mellékpatak ömlik az Erlafba, a Lassing, mely 86 méter magasságú vízeséséről lett híressé. A patak vizét legfölűl kiálló sziklák kettéválasztják, de alább megint egyesűl, majd ismét megoszlik és újra egyesűlve az utolsó fokon 39 méternyiről zuhan a mélységbe. A hatást még növeli, ha fönt a faúsztatáshoz készűlt duzzasztóban a vizet meggyűjtik és hirtelen kieresztik. A természet kedvelői csak körűlbelűl 60 év ót ismerik a vízesést. Lilienfeld akkori apátja, a Tunisias és Habsburgi Rudolf megéneklője, Pyrker László gondoskodott arról, hogy megközelíthetővé tegyék.

Azonban az Erlaf mentének legnagyobbszerű része ott kezdődik, a hol balról az Ötscherbach, jobbról a Trübenbach ömlik beléje és egészen a Kienberg melletti völgytágulatig tart, a hol a folyó, a partszél alakjától és a balról beléje ömlő Gamingbachtól szorítva, irányát megváltoztatja. A völgy e szakaszának az első része az Ötscher meredek hegyoldalai (balról) és a Brandmäuer magasra tornyosúló sziklafalai (jobbról) közt van. Szakadékká szűkűl itt a völgy, a melyen a vadúl tajtékzó víz mellett nem marad akkora hely sem, a hol a lábunk elférne. Néhol a gyalogösvényt magasan a vad patak fölött összeácsolt fatörzsek képezik, a melyeket a sziklákba illesztett keresztgerendák támogatnak. Csaknem egy órajárásnyi úton mindenütt mélyen alattunk látjuk függélyes sziklafalak között a zúgva hömpölygő vizet. A nép a völgy e részét „Thormäuer”-nek nevezi. Alább a völgysikátor vad szépsége szelídebb alakot ölt, a meredek sziklát hol jobbról, hol balról sűrű erdő váltja föl, szelíd lejtőjű napsugaras hegyoldalak tűnnek elő és végre itt-ott egy-egy emberlakta majorság mutatja, hogy a vadonnak végére értünk.

Kienbergnél és a völgy alábbi részében az Erlaf két partjának a tájképe teljesen megváltozik: mindenütt nyílt, tágas a völgy és számos emberi lakhely, kivált nagy fémműhelyek élénkítik, nevezetesen a jobbfelőli völgyoldalon, mely hátrább vonúl és a melyen tarkán váltakoznak festői hatással a sziklák és az erdők, helylyel-közzel meglepő kilátás nyílik egy-egy kisebb mellékvölgyre.

Fönt a folyó fordúlatánál a Gamingbach egy kedves völgyszoros kijáratát jelöli, a melyben 1332-ben II. Albert herczeg, ama Frigyes testvére, a ki a mauerbachi karthausi kolostor alapítója volt, a második karthausi kolostort alapította. Ennek a sorsa is hasonló volt az elsőéhez. A klastrom temploma áll még, de belső részét minden ékességétől megfosztották; a régi prépostsági épület egy része most az új kastélyhoz tartozik és maradványaikról még megismerni benne a szerzetesek egyes czelláit. Az alapító holttetemét, valamint nejéét, pfirti Erzsébetét, 1797-ben Gaming mezőváros templomába vitték át.

Az Erlaf völgyéből egy út ágazik el, a mely Gamingon és Grubbergen át Lunzba vezet, meg egy másik, a mely Brettel (régen Predil) hegyén keresztűl a kis Erlaf völgyébe Grestenbe visz. Maga az Erlaf völgye pedig elhagyja az Alpesalji vidéket ott, a hol Scheibbs mezővárosához ér, a mely festői helyzetéről, érdekes templomáról (a karthausi izlés egy emléke), élénk közlekedéséről és csinos nyaralóiról nevezetes.

Az Ybbs vízkörnyékének tájképi szépségei közűl legelőször is Lunz régi községének környéke kelti föl figyelmünket. A helységtől délkeletre havas hegyektől szegélyezett medenczében van az Alpesalji vidéknek legnagyobb hegységi tava. A legalsó ez azon három tó közűl, melyeket a Seebach a Dürnsteintől (1.877 méter) lépcsőzetesen ereszkedő útján képez, melyek mindegyikén keresztűl foly. A körülbelűl 1.644 méter hosszú, 491 méter széles és átlag 94 méter mély Lunzi tó környékének hangúlata komor, mert nagyrészt sötét erdőségű hegyek környezik, hátterében két kopár havastető emelkedik, a Hetzkogl (1.581 méter) és a Scheiblingstein (1.629 méter); víztükre rendesen sötétzöld és partjai igen elhagyottak. Keleti végén a magános Seehof csak fokozza e komor hangúlatot. Mégis tagadhatatlanúl szép tájképi látvány e tó. Nemes halakban, nevezetesen lazaczokban és galóczákban való bővelködése régente közmondásos volt, és Gaming karthausi szerzetesei, a kiknek tilos volt húsételt enniök, jól tudták, hogy testi szükségleteik szempontjából milyen becses éléskamra e tó. A Seebach a tó nyugati végén foly belőle ki és Lunznál ömlik az Oisba – mely névvel az Ybbs felső részét illetik.

A lunzi tó. Zetsche Edétől

A Lunztól Göstlingbe vezető útban az Ybbsnek egy másik mellékpatakja az Alpesalji vidék egyik legnagyobbszerű völgyét, a Steinbachthalt tárja föl előttünk. A patak mentén fölfelé néhány parasztkunyhó és malom mellett az út egy völgyszoroshoz vezet, melynek toronymagasságú, előredűlő sziklafalak között csak a tajtékzó víznek jut hely. Egy vasrúdakon függő ingó híd vezet át fölötte. E szoros mögött – melynek „die Noth” a neve – a völgy kitágúl és sok érdekes jelenséget, sötétlő erdőket, zöld mezőket, festői sziklacsoportokat és tajtékzó hegyi patakokat tár elénk. De legnagyobbszerű része a völgynek a háttere – „der Kessel” –, a hol a Dürnstein, Wandegg (1.469 méter) és Kösslberg (1.668 méter) nyúlványainak meredek, sárgásfehér sziklafalai kerítik félkörben a völgyfenéket és a sziklafalakról alázuhanó patakok egyesítik habzó vizüket a Steinbachéval. Ez érdekes látványt magános kunyhók, szénégetőtanyák és a leúsztatott fának épített gyűjtők képe egészíti ki.

Hollenstein az Ybbs mellett. Zetsche Edétől

A felső Ybbs völgyének alábbi részében Göstlig, St.-Georgen am Reuth, Hollenstein, Opponitz és Waidhofen – e régi, történeti nevezetességű város itt az Alpesalji vidéknek a végét jelöli – környéke szebbnél szebb tájképeket tár elénk, a melyek külön-külön jellegűek, a szerint, a mint az ide eső havastetők csoportjai más-más helyzetűek s más-más alakúak, mint délen a sajátszerűen hosszan nyúló Königsberg (legmagasabb része 1.451 méter), nyugaton pedig az Enns völgyéből ide tekintő havasok.

A jelenségek e sorozatában a legkedvesebb kép, a melyhez a többi közűl talán egy sem hasonlítható, Gross-Hollenstein falva az Ybbs mellett, és ragyogó zöld rétjei, idylli házcsoportja s az egészszel összhangban egy halom tetejére épített temploma. Hollenstein tőszomszédságában e kedves képnek hatásos ellentétét képezi az oda nyíló Hammerbachthal. A Hammerbach mentén fölfelé néhány vasgyárat érint az út. A hol a völgy – a Voralpe és a Königsberg között – összeszorúl, változatos tájképek tárúlnak föl előttünk. Itt egy hegyi patak tajtékozva zuhan alá a magasságból, ott egy vad sikátor sötétlik elénk; majd sűrű bozótból magasra emelkedik egy-egy kőszál, majd szédítő magasságból furcsa alakú mész-sziklafal tekint le ránk, melyet szakadékai valami váromladékhoz tesznek hasonlóvá. A tetők között kitágúl a völgy és a terjedelmes hegyi legelőkön barátságos havasi kunyhók köszöntenek bennünket.

Az Erdővidék. Nordmann Jánostól, fordította Simonyi Jenő

A cseh-morva dombvidék déli lejtő fokától a Greini Erdő hegyhátja vonúl délkeletre; ez számos kúpjai miatt hegységszerű emelkedés és fokozatosan, mélyen kivájt völgyekkel ereszkedik a Dunához. Fokozatai közűl a Burgsteinwald 1.012 méter, az Ybbstől éjszakra fekvő Paulstein pedig 1.060 méter magasságra emelkedik; a Melkkel szemben levő s 959 méter magas Jauerling képezi e hegyvonalnak a keleti végét.

A felső Mannharts-Viertel-t, vagy úgy nevezett Erdővidéket (Waldviertel), a melyet éjszaknyugaton a cseh-morva hegysor ágazatai és az Isper határolnak, egészen a Dunáig hullámosan vonúló havasalji hegyek ágazzák be, melyeknek lejtőin, völgyteknőiben és völgybarázdáiban érdekes tájképek tárúlnak föl előttünk. „Isperthal” névvel azt a területet jelölik, melynek keleti sarkköve a Jauerling, a Weitenthal felé meredeken, St.-Georgen, Emmersdorf és Grimsing felé menedékesen, Aggsbachnál nagy eséssel, a „Spitzergraben”-ban pedig hirtelenűl hanyatlik alá. A nyugati sarkkövet a „Dax” és a „Gloxer mit der Nase” képezi Nöchlingen túl addig, a hol az Isper a Dunába szakad. Laimbachtól Altenmarkt felé déli irányban vonúl az Ostrong és a Mandelhupf, melyek keleti ágazatai a Weiten jobb partjánál a Hötzinggel fejezik be e hegylánczot. Éjszakra Gutenbrunnál a Weinsbergi Erdő nevű hegyben emelkedik az erdős vidék legmagasabbra; az uralkodik a körülötte levő összes középhegységi tetők fölött, melyeket csaknem kivétel nélkűl erdő borít egészen a csúcsukig; míg tisztásaikat rétek képezik; egészen kopár hely csak itt-ott van rajtuk.

E hegysorok lejtője a Duna felé a nyugati határtól kezdve egészen Persenbeugig meredek; csak a „böse Beuge” az egyetlen lapályos part egészen Gottsdorfig, de onnan kezdve megint meredekűlnek a lejtők és Aggsbachtól Spitzig mindenütt sziklák, hasadékok és fokozatos szőlőhegyek mutatkoznak. Magánál az Ispernél és mellékpatakjainál csak itt-ott meredek a hegység, többnyire keskeny szelíd gerinczekkel hullámzok föl-alá; Martinsbergnél a Weinsbergi Erdő felé és az aljban Artstetten felé hegyhátakká lapúl.

Nem tekintve a Duna nagy völgyvonalát, mely az Isper vidékének a déli alapja, e vidéket egy völgy vágja keresztűl, mely a tartományi határtól nem messze Pischingnél kezdődik, az Ostrong mellett Pöggstall és Streitwiese felé vonúl, a Jauerling tövében a „Blutergraben”-en vonúl keresztűl és végre a „Spitzergraben”-ba torkollik. E tíz óra járásnyi völgyvonalból nyugaton az Isper torkolatától kiinduló mellékvölgy ágazik ki föl egészen Pischingig, keleten pedig egy másik völgy Moostól Weiten, Eitenthal és Leiben felé le egészen Weiteneggig.

A kisebb völgyek vagy „árkok” közűl, melyeken a völgyek sajátszerű kedves kiessége ömlik el, még a Würnsdorf melletti Höllvölgyet, az Eichenvölgyet és tovább éjszakra a höllenhofi, ötzbachi és rannai völgyet említjük. Igen meglepő tájképi hatásuk van a Dunára nyíló völgytorkolatoknak; mindeniknél egy klastrom, kastély vagy falu van a folyam partján.

Az Ispervidékről azt mondják, hogy zord és barátságtalan, s éjszaki részéről nem is egészen ok nélkűl; ezzel azonban még sincs igazolva az a régebbi gúnyos mellékneve, hogy „Osztrák Szibéria”, mert itt már el lehetne szenvedni egy kis számkivetést. A déli részt azonban nem illeti a zordonság híre, csak az erdőséges éjszaki részt és a mély völgyeket, melyekben a patakok gránitba vájták medrüket. Itt néha a tenyészet négy héttel is megkésik és megesik, hogy egy-egy „kemény” évben, rendesen mikor csipős keleti szél fúj, még júliusban is fűteni kell a szobát.

Az Ispervölgy éjszaki részének komor színét az erdők és lápok párázatai meg a felhők „ködlései” (Höhenrauch) okozzák, melyeken néha hetekig, sőt hónapokig sem bír áttörni a napsugár. A köd kellemetlensége még nem volna nagy baj, ha az erdőkben nagy károkat nem okozna.

Az Isper völgye. Rusz Róberttől

A Greini Erdőnek folytatása a Weinsbergi Erdő, mely a bőséges csapadékok következtében tele van forrásokkal; ezek vizei messzire szétfutnak innen mint patakok és folyók, példáúl a Kamp és a Krems, a „Mannhartsberg”-en fölűli egész vidékre; míg a Sarming, az Isper és a Weiten rövid folyásukkal nem mennek az Isper-vidéken túl és rendeltetésüknek itt minden tekintetben meg is felelnek.

Az Isper a Weinsbergi Erdőben két forrásból ered, melyek egymástól két órányira vannak; a két nagy patak nyolcz órányi folyás után, 24 kisebb patak vizével bővülvén, egymással egyesűl és mindjárt a Dunába szakad. A Weiten is a Weinsbergi Erdőben ered, 13 patak vizével bővül és Martinsberg felé haladtában a gutenbrunni Schwembachot fogadja medrébe; először délről éjszakra Würnsdorf felé kanyarodik, azután keletre Pöggstall felé és végre délre fordúlván, a leibeni Schlossberget megkerüli és Weiteneggnél a Dunába szakad.

A Sarming meg Zillecknél fakad a Weinsbergi Erdőben és Felső-Ausztriának határát képezi egészen a Rohreggi Erdő végéig az „Ochsenfilz”-nél.

Az Ispervidék főterméke a rozs és a zab; de az is csak déli részében enyészik és „fizet” jól, a hegyek közt ellenben későn van az aratás és mindig szűk a termés.

Alakúlatára nézve az Ispervidék a Weinsbergi Erdőről, nagyjában és egészben véve, erdőséges fennsíknak látszik, a melyen Gutenbrunn 824 méternyi, a közelében levő Martinsberg község pedig 816 méternyi magasságban van. Meredek hajlással ereszkedik a táj Gutenbrunntól lefelé a voltaképeni Ispervölgybe, a mely Rohreggnél a völgy jobb oldalán zöldelve nyílik az alján elterűlő Isper és Altenmark mezővárosok felé. Óriások gyanánt állnak a völgyfenék körűl éjszakon a Paulstein, keleten az Ostrong, nyugaton meg a Burgstein, a melyeket erdőség borít egészen le a völgyi rétekig.

Az Ispervidékre délkelet és dél felől, Spitztől és a tulajdonképeni Ispervölgyön át jutunk, onnan, a hol a folyó a Dunába ömlik, egy órányira Persenbeugon fölűl. Az Ispervölgy mélyre vájt, szinte komor árok tetejükig erdős hegyek között, a hol kanyarogva vonúl fölfelé és az út minden kanyarúlatánál gátakkal és zsilipekkel változatos tájképet tár föl, a melyek fölött és a melyeken át zúgva folyik a tiszta víz; csak a Dunától két óra járásnyira tágúl ki barátságos völgyfenékké, a melyet a nagyon visszahúzódó hegyek fognak körűl. Itt legelőször Altenmarkt tűnik szemünkbe, kissé fölebb maga Isper és még fölebb egy halmon Rohregg kastélya és erdőhivatala. E térre mindenfelől még más völgymélyedések nyílnak, a melyek átvezetnek Felső-Ausztriába és a többi helységbe éjszak felé, a merre az Ispervidék még magasabb és zordabb, mint ezen aránylag mérsékeltebb vögyteknőben, a melyben a fákat csak akkor diszíti virág, mikor künn a nyilt vidéken már hetek óta elvirágzottak.

Persenbeug. Rusz Róberttől

Történetileg meg van állapítva, hogy itt csak Nagy Károly készítette elő a talajt a keresztény vallás meggyökereztetésére és elterjedésére, és hogy csak az ő kora óta szabadúlt meg a vándor népek bálványimádásától nemcsak a „Wachau”, hanem az Ennsnél kezdődő Ostmark többi vidéke is. Az erdőket és a völgyeket, a hol már egyes gyarmatok voltak, bajor és frank szerzetesekkel népesítette be és bőkezűen támogatta őket templomaik építésében. E templomok körűl a régibb gyarmatok falvakká és községekké nőttek, mi által azután megritkúltak az őserdők és szántóföldekké váltak oly területek, a melyek azelőtt nem voltak termők.

A messze vidékről aláúsztatott fának jelentékeny gyűjtő- és rakodóhelye Lubereck, csaknem épen Melkkel szemben; azzá vált, mióta egy igen törekvő férfiú, Fürnberg, a „Hainerau”-ban a császári mulatókastély helyén egy nyaralót építtetett, a honnan legjobban ellenőrízhette a faáru telepét, rendezését és hajóra rakását.

Éjszakkeletre a Greini Erdő mögött van Gratzen síkja (540 méter), mely összefügg Wittingau sok tavú lapályával, s a Thaya forrása és a Moldva közötti 736 méterig emelkedő halmos térség. Kimagasló borda gyanánt válik külön e foktérnek a weinsbergi pagonytól borított keleti, legnagyobb részt gneiszből álló része, melybe a Kamp és a Krems vájták völgyüket s hol messzire kiterjed a Gföhli Erdő, melynek legmagasabb emelkedése a Sandl (722 méter). a Kamptól keletre egy hegygerincz vonúl éjszakról délre, az 536 méter magasságú Mannhartsberggel. e közt és a Thaya közt van éjszakon az úgy nevezett „Wild” 531 méter magasságú fokozata. E fokozattól keletre a Morva felé többnyire üledékes terület van, a mely lépcsőzetesen emelkedik 348 métertől 474 méterig; ettől délre a 408 méter magas Rohrwand van és nyúlványa a Leopoldsberggel szemben mint Bisamberg végződik 360 méter magassággal.

A „Viertel ober dem Mannhartsberge” váza ez, a mely vidék egy részét tréfásan „Bandlkramerland”-nak is elkeresztelték. Óriási pók lábaiként fogják át az Erdővidéket az Isper, a Krems, a Kamp és a Thaya folyók ágyai.

A kis Kamp a Weinsbergi Erdőben ered a felső-ausztriai határ közelében Traunstein és Dietrichsberg között két forrásból, a melyek patakjai Rappotteinstein-nál egyesűlnek és mint nagy Kamp folynak tovább. Eleinte éjszakkeletre irányúl folyása, azután kanyarodva halad mélyen bevágódó partok között mérföldenként 25 méternyi eséssel, végre pedig a Rosenburgtól kezdve déli irányban folyik.

A Kamp mellékének legjelentékenyebb városa Zwettl cziszterczita apátságával, a hol a folyó két mellékvizével, a Zwettllel és a Kis- vagy Schönbacher Kamppal egyesűl. A Zwettl mellett van a Rosenau kastély és birtok, kissé tovább nyugatra pedig a régi és az új Engelstein kastély. A kis Kamp mentén ennek a nagy Kampba ömlése előtt a sziklából vésett Rappottenstein a leghatalmasabb várkastély; legrégibb épületrészei még a Babenbergiek korából valók; már egy 1259-i okirat is említi. Még fölebb van a kis Kamp mellett Schönbach mezőváros, melynek hieronimita kolostorát 1782-ben zárták be.

Ha még messzebbre haladunk előre és a Kamp vízválasztóján átmegyünk, a Weinsbergi Erdőbe jutunk és ebben fölfelé haladva az Erdővidék egyik legmagasabb hegyén 1.039 méter magasságban Weinsberg várának romjaihoz érünk, mely hajdan hegyi örs volt a csehek ellen. E tetőről nyugatról keletig az Erdővidék és az Ober-Mannhartsberg hegységi világának legszebb képein tekinthetünk végig.

A melki kolostor homlokzata. Rusz Róberttől

Délkelettől délnyugatig derűlt időben tisztán látni az osztrák-stájer határhegylánczolat tagjainak körvonalait a Schneebergtől kezdve föl egészen a két Prielig és le egészen a Rottenmanni Tauernig. Tovább nyugat felé az elmosódó salzburgi hegyek közűl a Hohe Göll, a Watzmann és az Untersberg, a Sonntagshorn és a Staufen ismerhetők föl.

Ha a Kamp mentét Zwettltől lefelé követjük, részint egészen a partjánál, részint közelében számos elhagyott, vagy még ma is lakott várkastélyt látunk. Ott követik egymást: Lichtenfels, Ottenstein, Waldreichs, Dobra, Schwarzenburg, Krumau, Ründersburg, Schauenstein, Steinegg és a Kamp könyökénél Rosenburg, onnan délre pedig a Dunába ömléséig: Stallegg, Kampegg, Thunau, Gars, Burhberg, Plank, Schönberg, Gobelsburg és Grafenegg. Lichtenfelsben az annak idején hatalmas Thurzók laktak. E vártól nyugatra van egy falu, Friedersbach, melynek temploma részint gót, részint román stilú és kerek kápolnája a XIV. századból való. Alább, a hol egy híd vezet át a Kampon, melynek völgye a tájképi szépség teljes varázsával bír, a völgyfenékből egy sziklás hegycsúcson Ottenstein vára emelkedik ki. Szinte rémséges erdei magányból tűnnek elő a hajdan hatalmas és pompás Dobra várromjai. Nagy temetőhöz hasonló romhalmaza tanúskodik rég letűnt fényéről. Nagysága és terjedelme a messzire széthányt kövek zűrzavarából, díszterme pedig az íves ablakok hosszú sorából ismerhető fel. Már XII. századbeli okiratok is említik a dobrai urakat és pohárnokokat. A Kamptól nem messze van Waldreichs vára, egy négyszög alakú emeletes épület, négy sarkán négy kerek toronynyal; hajdan vízzel telt árkai most be vannak töltve és jelenleg csak újonnan hozzáépült részeit lakják. e vár már a XII. században is állt.

Krumau mezőváros a Kamp bal partján a völgyben van; szép halmos vidék környezi és a Kamp tőszomszédságában egy sziklán emelkedik Krumau (Grumbenawe) várkastélya, a mely 1731 óta lakatlan. 1051-ben Ernő ausztriai őrgróftól kapta adományképen Gobelsburgi Azzo; 1261-ben pedig a cseh Ottokár elűzött neje kapta kielégítésűl. Magánosan és valóban rossz hírű helyen emelkedik a bal parton Schauenstein váromladékának még egészen ép magas őrtornya; többi fala részint a völgy mélyébe omlott, részint rendetlen romhalmaz. A Kamp bal partjától nem igen messze van a Buige grófnétól és fiától 1114-ben alapított Altenburg benczés apátság. E klastromban sok kárt tettek már a magyarok és a kunok támadásai, de még többet ártottak neki a hussziták, a kik kegyetlenűl elpusztították. A szerzetesek a Kamp és Rosenburg közötti hegyi barlangokba menekűltek előlük. A hussziták eltávozása után Laurentin apát újra helyreállíttatta a földúlt épületeket. A klastrom későbbi részleteit 1659 és 1681 között, meg 1715 és 1756 között építették. A templom kupoláit Troger Pál festő freskói díszítik.

Azonban a Kamp mellékének és egész Alsó-Ausztriának legszebb és legtekintélyesebb várkastélya Rosenburg. A fenyves a Kamp könyökének mind a két oldalán egészen a szűk völgyfenékig ereszkedik, melyet még a szétterülő folyó is keskenyebbé tesz úgy, hogy partján csak kevés ház épülhetett, a melyek egy keskeny ösvényen közlekednek egymással. A völgy mélyéből azonban a jobb parton az erdőből egy függőleges oldalú szirt mered föl, a melyről a Hoyos gróf által helyreállított Rosenburg fokai, könyöklői, erkélyei és tornyai tekintenek alá.

Gars mezőváros és várkastély a Kampvölgy legszebb részében van, a mely itt a rossz időjárás ellen védettebb, mint bárhol egyebütt; méltán van tehát az a híre, hogy igen egészséges kis hely. Régi gót plébániatemploma a XII. századból való, a mellette levő rotunda pedig Nagy Károly korából. E templomtól lehet följutni Gars váromladékához. Gars urainak neve már 1170-ben, a garsi várgrófok neve pedig 1256-ban fordúl elő; rokonságban voltak az ország legelőkelőbb főúri családaival.

Gobelsburg-tól éjszaknyugatra haladva a szőlőktől környezett Langenloishoz juthatnánk és innen csakhamar kiérnénk Kremshez.

Grafenegg-nél, Breuner gróf pompás várkastélyánál, a melyben igen becses műkincsek vannak, a Kamp völgyéből már kiléptünk s ime egészen a Duna berkei mellett vagyunk. Végig jártuk e völgyet, a melyet eddig nem méltattak eléggé és a melynek egész mentében Zwettltől le Schönbergig föltárúló tájképei nem oly nagyszerűek ugyan, mint az osztrák birodalom alpesi tartományainak tájképei, de nem kevésbé érdekesek már azért is, mert eseményekben dús történet árasztja rájuk fényét és a Kampvölgy lépten-nyomon nagy multra emlékeztet bennünket. E völgyben a természet és a történet kétszeres varázsának aranyos bilincsébe jutunk, melyet nem örömest rázunk le magunkról.

A Krems is a Weinsbergi Erdőben ered a Kamp forrásai közelében; Ottenschlag és Kirchschlag felől gyors eséssel folyik Hartenstein várkastély felé, azután a nagy Kremsszel egyesűl. Traunsteintól, a hol forrása fakad, éjszakkelet felé indul és csak a Dunába ömlése előtt válik iránya délkeletivé, miután már majd nyolcz mérföldnyi útat tett meg.

Azon út kezdete fölött, a mely Krems városától balra a Kremsvölgybe vezet, sziklák tornyosúlnak, a melyeken a felső város épűlt; azon túl az út szőlővel beültetett domboldalak között, az úgy nevezett Jezsuita-kert mellett halad el, a mely épen oly hosszú, mint Sz.-Péter temploma Rómában; azután nagy gyári épületeket érintve Rehberg helységhez és várromjához ér, a mely egészen össze van omolva és érdektelen.

Sokkal érdekesebbek ott, a hol a szőlőtermelés a Krems jobb partján az erdőművelésnek engedi át a tért, egy XIII. századbeli dominikánus apáczakolostor romjai Imbachban és a templom, melyhez egy pompás gót épület, a XIV. századbeli Katalin-kápolna csatlakozik. Imbach pompás tájképéhez tartozik még Senftenberg helység és ennek magasan álló várromja. A Krems völgyén e romtól lehet legjobban végig tekinteni, melynek hajdani terjedelmét még egy fölvonóhíd oszlopa, az alsókapu boltozata és a vele összefüggő körfalak omladéka jelöli. Ha e magas őrhelyről letekintünk, legelőször magában a városban egy Szent-András tiszteletére épűlt XII. századbeli, figyelemre méltó templom tűnik szemünkbe, távol dél felé pedig a Duna fölé emelkedő hegyhátak és a „Wetterkreuz”.

Tovább haladva, elhagyjok a terjedelmes Gföhli Erdőn át Gföhl-be vezető országútat és egyszersmind az utolsó szőlőket is; innen kezdve a Kremsvölgy csak helylyel-közzel rétté tágúló erdei völgy, melyben most Meislinghez érünk, honnan Hartenstein romjához jutunk föl, a melyen igazán a regényesség varázsa ömlik el. ezt a várat már XII. századbeli okiratok is említik. Két pompás tornyának egyike a kaput és a hídat védte, a másik meg a völgyön uralkodott, a melyben kanyarogva rohan a Krems szilaj vize.

De hagyjuk el a Krems forrásához vezető útat, a völgy felső részének tájképei nem igen változatosak; menjünk inkább át a „Spitzergraben”-ba, a melyben legelőször is Brandhofba jutunk és onnan nem messze Ober-Ranna várkastélyhoz. Építészeti érdekű e császári kastélyban egy csaknem négyzetes, keresztboltozatos épület, melynek terjedelme 620 négyzetméter, Rannán túl és Mühldorfnál már a „Spitzergraben”-ban vagyunk, a honnan könnyen megmászhatjuk a Jauerlinget, melyről már több ízben volt szó, mikor az Ispervidéket írtuk le. A szabadon álló Jauerling tetejéről a legjobban áttekinthetjük az Ötschert s Alsó-Ausztria többi hegytetőit és Stiria, a Salzkammergut, Felső-Ausztria hegysorait meg a Dunát föl és lefelé.

Nemcsak a természet kedvelőjének nyújt élvezetet a Jauerling a róla eső kilátással, a művészet kedvelője is sok érdekes dolgot láthat lejtőin. Itt vannak mindenek előtt Maria-Laach egy mellékoltárának szép faragványai, egy arany alapon tempera modorban festett XV. századbeli madonnája és Kuefstein János lovagnak három méternél magasabb pompás síremléke. Nem kevésbé érdekes Heiligenblut késő kori gót temploma, annak becses szentségtartója és egy nem közönséges mellékoltára. Ha Heiligenblut völgyárkát a Dunáig követjük, akkor Streitwiesen romja mellett megyünk el; de csak Weiten gót ízlésű temploma kelti föl figyelmünket, melyben a kórus szép gyámoszlopai, ablakai és mennyezetei kivűl a XIV., belűl a XV. századra vallanak. Legbecsesebbek azonban és legdíszesebbek a kórus ablakainak az üvegfestményei, a melyek közűl a legjobbak a XIV. század végéről valók.

A Kampvölgy Gars mellett. Rusz Róberttől

Ha tovább hatolunk a Krems forrása felé, ott is az Isper vidékére jutunk ép úgy, mint keleti határkövén, a Jauerlingen; Martinsbergen fölűl éjszakra zord vidék van, a melyen még most is meglátszik, hogy valaha nehéz munka lehetett itt az őserdők irtása és ritkítása s az emberi telepek térfoglalása. Ottenschlag, Grafenschlag, Jungschlag, Biberschlag, Langschlag, Reith és Bernreith, sat. helységeknek a neveiből is kitűnik, hogy az első gyarmatosok irtásain (Schlag, reuten) keletkeztek;Ottenschlagon magán, mely alatt a még csekély, de pisztrángokkal bővelkedő Krems folyik, nem látszik meg, milyen régi község és uradalom, mert sokszor kellett újra meg újra építeni e mezővárost, mely kivált a pórlázadások idején és tűzesetek miatt többször elpusztult. Kirchschlag a Krems forráspatakjától éjszakra van egy fennsíkon Martinsberg közelében; e község egy újabb irtáson keletkezett II. József császár korában.

Most pedig hagyjuk el e kicsiny, de érdekes völgyet, a hol a Krems folyó mentén és szomszédságában egészen az Ispervidéken fakadó forrásáig kies és komor tájképek hirtelen, átmenet nélkűl váltakoznak.

„In der Wild” a neve a Viertel ober dem Mannhartsberge azon felföldjének, mely a Thaya és a Kamp között van; szántóföldek és erdők váltakoznak e tájképileg csaknem egyhangú vidéken; itt-ott egy kis falu kerűl látókörünkbe, ritkán látni valami nagyobbszerű kastélyt; Göpfritzig a Ferencz-József-vaspálya melléke is meglehetősen érdektelen. Azon túl egy nagyobb erdős vidék mutatkozik; Schwarzenaunál a Thaya vize élénkíti a tájképet és egy kis darabon egy zöld gyepsziget terűl, mely után Schwarzenaun túl megint csak olyan egyhangú a táj egészen Gmündig, a hol újra folyóvizeket és szép zöld mezőt látunk. Délnyugatról jön a Lainsitz, a városka alant épűlt házai folyik el és az éjszakkeleti sarkon a Braunauval egyesűl. Egyesűlésük fölött a mezőn és az erdőben óriási gránittuskók hevernek szanaszét.

Délnyugatra Weitra felé hegyek látszanak, melyek közűl a Nebelstein 1.015 méterre emelkedik. A Lainsitz völgyében nem egy szép tájkép tárúl föl előttünk; legszebb a városfalakkal körűlövezett Weitra várkastélylyal és XII. századbeli templommal; innen délre van St.-Wolfgang, melynek temploma tiszta gót stilusban épült.

Rosenburg várkastély a Kamp mellett. Rusz Róberttől

Gmünd a végső város a cseh határ felé. Alsó-Ausztria éjszaknyugati sarkában a Budweisba és a Neuhausba vezető régi országútak mellett csak néhány nagyobb helység van: Schrems, Heidenreichstein, Litschau és Waidhofen an der Thaya. Schrems mezőváros halmos vidéken van, mely a Hartwald rengetegében és a Haselhegy meg a Höbarthi hegy felé körszínalakúan emelkedik; azért éghajlata nem enyhe, és a táj képe sem valami elragadó, pedig – vagy talán épen azért, mert – a zavaros Braunau patak folyik rajta végig. Heidenreichstein mezővárosának egész környéke kietlen puszta, melynek talaja mindenfelé tele van kiálló sziklákkal és törmelékkővel. A földművelést még megfeszített munkával sem bírták gyümölcsözővé tenni, ezért gyolcsszövéssel foglalkozik a nép, habár az is csak szűken fizet. Még tovább éjszakra van Litschau városa ez barátságos völgyben, melyben sötét erdők közt tavak tündökölnek és a mely a fagy ellen eléggé védett. Mindazonáltal a talaj hitványsága miatt a földművelés nem nagyon jövedelmező, azért a város polgárai is vászon- és pamutszövéssel foglalkoznak. Azon körűlmény, hogy ez iparággal saját üzletet teremtettek, bizonyítja, hogy jó keresetforrást választottak. Litschau városát fal övezi, melyen kivűl félóra járásnyira, egész Hörmannsig terjed az úgy nevezett „Herrenteich”. Ha a Litschau melletti halmok valamelyikére fölkapaszkodunk, akkor áttekinthetünk Csehországba Budweisig és Chlumecig, melynek búcsújáró temploma, mintha tavak gyöngysora fölött emelkednék. Waidhofen környéke egy tágas völgymedencze, melyet a „Frauenstaffel”, az Ulrich- és a Karlsteini hegy erdős halmai és tetői, hátrább pedig a Buchberg és Thayaberg, a Lichtenbergi és a Nadelbachi Erdő kerítenek; a Thaya folyó és Waidhofen határának apróbb patakjai öntenek beléje életet, valamint a több mint 650 hold területű uradalmi tó, a melynek legnagyobb része polgárok hajdani szántóföldeit borítja. Waidhofen an der Thaya városának korát nem lehet biztosan meghatározni, mert 1328 előtti okiratai elvesztek, mikor Lützelburgi János cseh király berontásai és megrohanásai alkalmával a város csaknem teljesen elpusztúlt. A XV. században sokat szenvedett a romjaiból csak nem rég fölépűlt város csavargók és kalandozó rablók támadása következtében, mikor Csehországban teljes fejetlenség volt „a rest” Venczel uralkodása alatt.

Mint német Thaya ered e folyó Schweigersnél, mely helység temploma a XV. századból, nagy román keresztelő medenczéje pedig a XII. századból való. A Thaya kezdetben éjszakkeletre folyik Dobersbergig; ez egy hegyhát lejtőjén van, a mely a cseh-morva határ hosszában a Szudetek felé vonúl és a melynek tövében a német Thayaval a Taxen-, Schwarz- és Legnitz-patakok egyesűlnek, miután útjukban sok malmot hajtottak. A hegyhát számos ágazatai halmos erdős vidéket képeznek, a melyen a meglehetős terjedelmes dobersbergi uradalom helységei vannak szétszórva.

Dobersbergtől kezdve a Thaya keletre folyik és Raabsnál az éjszakról jövő morva Thayaval egyesűl. E mezőváros fölött a két folyó összeömlésénél egy impozáns várkastély emelkedik; a folyók mentén nyíló völgymélyedések tarkán váltakozó pompás látványt képeznek. Hatalmas kép e várkastély ott a fönnsíkból meredeken kiemelkedő kőszálon. A várkastélyba az „Umkehr” nevű udvaron át jutunk, a vár felső udvarából pedig egy csapóajtó és egy föld alatti boltozat vezet az úgy nevezett „Tendelgarten”-ba, a mely valaha dámszarvaskert volt, egy másik lépcső meg az „Ochsenmühle”-hez visz a Thaya mellé. Innen a Thaya nagy kanyarúlatokkal folyik a gneiszvidék mély hasadékaiban, melyet csak Znaimnál hagy el. Miután az Ober-Mannhartsviertelt csaknem egész szélességében átszelte, Morvaországba megy át, ott futja be útjának nagyobb részét, míg végre Lundenburg felől újra Ausztria területére lép és a Viertel unter dem Mannhartsberg határai közt marad, míg a Morvába nem ömlik.

A gneiszvidék szakadékai, azok erdős oldalai és magasan álló várkastélyai a festői Kampvölgyre emlékeztetnek bennünket. Waidhofenon alúl a legérdekesebb nevezetességek: Thaya mezőváros, mely a síkon van, mint a „Thayaforst” erdővidéke, a hol minden polgár családnak négy holdra van faszedési joga; gót templomának boltozatát négy oszlop tartja.

Karlstein várkastélya derekasan védekezett a harminczéves háborúban az ostromló svédek ellen; most csak keleti részén látszik, hogy milyen régi. Karlstein határa nem igen jó szántóföldnek; azért a karlsteiniak, valamint a szomszédos helységek lakosai, házi iparral szereznek maguknak kárpótlást; mint a schwarzwaldiak, ők is egyszerű ingaórákat csinálnak, melyek Ausztriában nagyon kelendők.

Raabs közelében komor erdei magányban egy sziklán áll Kollmitz ledőlt vára és az úgy nevezett „cseh fal” („böhmische Mauer”), mely 300 öl hosszú védőerőd volt s lenyúlt egészen a folyóig és elzárta a völgyet meg a vár bejáratát. A XIII. században a Wallsee urak és lovagok voltak birtokosai.

Egy hegytetőn áll Drosendorf, mely kicsiny, de igen érdekes város. Szent Péter és Pál tiszteletére emelt temploma és annak egyik művészi faragványokkal díszített szentélye a X. századból való; az idők folytán sok kár esett benne és kevésbé járnak bele, mint a Mária-kápolnába. Történetileg igen emlékezetes e város; 1278-ban, míg Ottokár e megerősített helységet ostromolta, Habsburgi Rudolf ráért a magyar és stiriai segítségre várni és azután döntő csatát vívhatott, melyben a cseh király koronáját és életét vesztette. Azóta és azelőtt is sok szabadalma volt Drosendorfnak; azonban a harminczéves háború nyomora következtében, de kivált 1643 június óta, mikor a várost a kincstár eladta és szabadalmaitól megfosztotta, mindinkább csökkent polgárainak a jóléte. Drosendorfban öt út találkozik: az egyik Pulkauból vezet Morvaországba és Csehországba, a másik Kremstől Iglau vidékére, a harmadik Horntól Drosendorfba, a negyedik e városból Zlabingsba, Morvaországba, az ötödik pedig e helységtől délre Waidhofen an der Thaya felé. Köröskörűl szép és változatos a táj képe azáltal, hogy Drosendorf város és uradalom határa vizekben bővelkedik, továbbá a közelében levő hegyhát által, mely vízválasztót képez az Elbe és a Duna vízkörnyéke között; végre a „grosser Saass”, „öde Stube”, „kalter Graben” és „böhmischer Saass” nevű erdőségei által és a Thaya meg a Thurmeritz völgymélyedései által.

Kis keretben kedves tájkép Eibenstein falva és várkastélya s az „Arzberg” magasra emelkedő foka.

A Thayától távolabb szintén vannak érdekes helységek, példáúl: Gross-Siegharts 3000 lakosú mezőváros, az úgy nevezett „Bandlkramerland” főhelye. Ez elnevezés nem az egész Erdővidékre illik, hanem csak arra a részére, a hol a szövőipar nagyon el van terjedve. Gross-Siegharts úgy szólván az egész „Bandlkramerland” bazárja volt. Némely házában több mint húsz szövőszéken dolgoztak, és naponként mindegyiken mintegy 18 darab szalag és „langhette” – kéken és fehéren átszőtt ingújjszegély – készűlt el; e gondosan, jól készűlt czikket és a gyolcsot még külföldre is, sőt valaha keletre is küldözték.

Raabstól éjszakra a morva határnál egy völgymedenczében van Grossau, a hol egy országos földműves-iskola van, és Geras, melynek benczés apátságát 1150-ben gróf Perneggi Ulrich és neje, Euphemia, alapította. E mezőváros, melynek eredetileg Jaross, később Jeruchs és Jerwichs volt a neve, hegyek és erdők között barátságos helyen van és klastromával együtt sokat szenvedett a XVII. században a cseh lovascsapatoktól és a svédektől. Gerastól csak egy mérföldnyire van egy másik benczés klastrom Perneggben; mind a kettő régi vár fölé épűlt, a melyeket már XII. századbeli okiratok említenek; akkor a lovagok rendjéhez tartozó urak voltak birtokosaik.

Végre Hardeggtől a Thaya mentén, melynek bal partján Morvaországban Neuheusel van, a jobb parton Kaja ősrégi romjához érünk, azután pedig Fladnitzhoz, az Auersperg-féle várkastélyhoz, melynek vadaskertjében a Karlslust nevű nyaralóhely van. Itt már a Viertel ober dem Mannhartsberge éjszakkeleti zugába jutottunk, mely iránt folytatván, Znaim városába érünk, délkeleti irányban meg Retz városához, a hol a borban bővelkedő „Retzer Boden” van, mely már az alsó Mannhartsviertelhez tartozik.

Egy völgymélyedésben van Eggenburg, a Pulkau tájékáról délre vonuló Mannhartsberg keleti nyúlványai közt, a hol kivált Limburg körűl, sok tűzkő-szilánkot és cserépdarabot találni, melyek a történet előtti időből valók. A 388 méter magas kálváriahegyről át lehet tekinteni az éjszaknyugati vidéket egészen az „in der Wild” felföldig, délnyugatra pedig egészen a Horni Erdőig; maga Eggenburg érdekes város, ha nem veszszük is számba azon fontos történeti eseményeket, a melyeknek színhelye volt rég letűnt időkben. Tőle délnyugatra halmok között van Kühnring, nyugatra pedig egy tágas zöld völgyteknőben a Kamp- és a Taffapatak melléki erdőségek közt van Horn városa.

Imbach és Senftenberg. Rusz Róberttől

E városnak három homlokzatú három emeletes várkastélya, melyhez hajdan árkon át fölvonóhídak vezettek, még épen áll, valamint Sz.-István-temploma is. Az elmúlt időkben gondosabban építkeztek, mint a jelen korban, a mi abból a furcsaságból is kitűnik, hogy akkoriban a vakolatot tényleg borral készítették, a mint egy 1582-i egyházi számadásból látható.

Most pedig elhagyjuk az Erdővidéket, miután részleteit: az Isper-vidéket, a Kamp és a Krems mellékét, a Duna völgyét, az „in der Wild” környékét és a német Thaya mellékét minden irányban bejártuk.

A felső Dunamellék. Nordmann Jánostól, fordította Simonyi Jenő

A Duna, miután jobbról az Enns folyót, balról az Ispert magába fogadta, a hajdani Viertel ober dem Wienerwalde meg unter dem Wienerwalde és a Viertelober dem Mannhartsberge meg unter dem Mannhartsberge között végig folyik az egész Alsó-Ausztrián s csak a Morva folyón túl hagyja el azt. A Duna, melynek egész hossza 380 mérföld, Passautól Efferdingig egy délkeleti irányú völgyhasadékban foly; a Linzi medenczét az Ardaggertól Kremsig érő második áttörési völgyben hagyja el, mely előbb keletre, azután éjszakra fordúl és Pöchlarnnál meg Melknél két kisebb medenczét szel át. Alább a harmadkori képződményekbe mélyedő nagy medencze következik, a melyet Korneuburgnál és Klosterneuburgnál a Bécsi Erdő végső fokai a Tullnerfeld medenczéjére és a Bécsi medenczére osztanak. A Cseh Erdő és az Alpesek nyúlványai, melyek a folyam felső részénél közelednek egymáshoz, okozzák a medrének helyenkénti összébb szorúlását s azzal együtt folyásának szilajságát, a mi megint partmellékének azt a tájképi kiességét eszközli, mely le egészen a „Wetterkreuz”-ig, sőt még tovább is folyvást tart.

Legelőször az Ennstől keletre levő lapályos jobb part tűnik elénk; akadálytalanúl áttekinthetjük a síkot, nagyobb helységeit és egyes majorságait, melyek részint hátravonúltak a víz elől, részint mintegy kiváncsian közelébe telepedtek. Itt van St.-Pantaleon XV. századból való templomával, alább meg alacsony halmok tetején Erla és Achleiten; Wallsee várkastélya egy magas gránitszirten trónol, mely a folyamot éjszakra téríti. E kanyarúlaton túl a szétterűlő folyam zátonyok és szigetcsoportok közt halad és csak Ardagger mezővárosnál, meg a hasonló nevű kolostornál magasodik a vidék mind a két parton. Az 1784-ben bezárt klastromon világosan és szépen látszik, hogy egyes részei különböző időben épültek a XII. és a XV. század között. Nem önkényes vélemény, hogy már a rómaiak is megszállták Wallsee és Ardagger magaslatait és ott levő őrállomásaikról tartották szemmel a Duna balpartját. Kollmitzbergtől Greinig éjszakra halad a folyam, ezen túl pedig valóban gyorsan váltakoznak szemünk előtt a regényes képek, a melyektől sok hajósnak és kormányosnak dobogott jobban a szíve még nem rég, míg a dunai gőzhajózás érdekében a meder veszedelmes szirtjeit föl nem robbantották.

Ahol a folyam Linz tágas medenczéjét elhagyja, Ardagger szorúlatába jut; széles medre a sziklák között összeszorúl és éjszakra térűl. A gránitsziklák között szilajjá és féktelenné válik, hullámzik és hánykolódik a „Greinerschwall”-ban, és egy fél órányira greinon alúl a „Strudel” Scyllájába zúdul. Magasra meredő szirtek között van a Wörth sziget és rajta Werfenstein romjai. A folyam veszedelmes jobb ágát kerülnie kell a hajósnak, a bal ágban kell haladnia, a melyet egy 158 méter hosszuságú részében megint három ágra – „Wildwasser”, „Wildriss” és „Strudel” – osztanak a szirtek és zátonyok. Alig vagyunk e Scyllán túl, már is a „Wirbel” Charybdisa ragad magával, melynek veszedelmes voltára egy szirtzátonyon álló kereszt figyelmeztet bennünket. A sziklaszorosban összenyomúlt víz gyors eséssel fut neki a Haussteinnak, melyről visszaverődik és e hatalmas visszatorlódás következtében folyton körbe forog és örvénylik. A „Greinerschwall”-t, a „Strudel”-t és a „Wirbel”-t, a melyeknél még most is érezzük, hogy a hajósok nem hiába veszik le kalapjukat és vetnek magukra áhítatosan keresztet, már több mint száz év óta sokszor és különfélekép próbálgatták megfékezni, míg végre annyira megzabolázták, hogy e veszedelmes helyeken már nincs úgy koczkáztatva az útasok élete és vagyona.

Alább megint csendesen foly a Duna és St.-Nikola meg Sarmingstein tükröződnek hullámaiban. Majd délre fordúl, azután az Ispert medrébe fogadván és erdős tetők között megint keletre fordúlván, jobb partjával is Alsó-Ausztria területére lép. A Persenbeug melletti „böse Beuge” neve daczára sem veszélyes; innen mintegy kitárúl a vidék, közvetetlen közelünkben nem korlátozzák nagyobb magaslatok a kilátást, áttekinthetjük az egész tájékot, melynek hullámos halomsorai délre fokozatosan emelkednek egészen odáig, a hol a pompás Ötscher zárja be látókörünket.

Elértük Ybbs városát, a rómaiak ad pontem Ises nevű állomását, a mely lefelé jövet már messziről is jó ideig úgy látszik, mintha egészen közel volna. Nem látszik rajta, milyen régi város, mert sokszor pusztította a tűz, legújabban 1868-ban.

A folyam, melyet sziklás jobb partja délkeleti irányából éjszaki irányba terel, az „Ybbser Scheibe” kanyarúlatában egy lapályt képez Säusenstein hajdani cziszterczita kolostorával, s most megint keletre fordúlva, hegyek közé kell szorúlnia, míg Marbachhoz, a fölötte levő búcsújáró helyhez Maria Taferlhoz és Krummnussbaumhoz nem ér. Az Ybbsnél kezdődő kanyarúlat következtében a magas fekvésű búcsújáró hely, mint valami mozgó kép, újra meg újra előtűnik.

Most Pöchlarnhoz érünk, a Nibelung-ének „Bechelaren”-jához, a hol Rüdiger őrgróf egy tágas palotában lakott, „a mely alatt a Duna hullámai folytak”, és szállást adott a „jó leventéknek”, a kik „a hunokhoz mentek”. Ma nyoma sincsen a hőskölteményben magasztalt úri laknak; Pöchlarn legrégíbb emlékei is csak a XIV. századból valók. A római uralom emlékeit talán a folyam medrében kellene keresnünk, a hol az első noricumi legio hajói úsztak, és künn Harlanden faluban, a hol a legelső római telep volt. Pöchlarn városára a monda és a történet egyiránt maradandó varázst áraszt.

A mint továbbhaladunk lefelé, pompás és kies folyami tájképek valódi gyöngysora fejlődik ki előttünk, melyet nem győzünk nézni, gyors változatosságától szinte elfárad a szemünk. Artstetten várkastélya, Weitenegg romjai, Lubereck várkastély és Emmersdorf, mely mezővárosnak a czímerében vörös alapon egy kerekes kút is annak lánczán két veder van, a háttérben a Jauerling (Mons ahornica) sorban követik egymást a bal parton és vonzó hatást hagynak hátra lelkünkben. Emmersdorftól egy fél órányira van Gosam (Gosheim, Gottesheim), a hol egy sziklakúpon áll az ősrégi Pancratius-kápolna, melyben az oltár mensája egy római síremlék.

Itt van a Nibelung-ének „Medelike”-je, ad muros római állomás, továbbá Namare, Géza fejedelem vára, melyet az első Babenbergi foglalt el és az Ostmark őrgrófságnak székhelyévé tett, Melk érdekes benczés apátsága. Eredetileg Fönséges Lipót egy nemesi káptalan számára alapította, de 1089-ben a benczések kapták meg; maga Melk tizenegy Babenberginek volt a székhelye, míg negyedik Lipót a Leopoldsberget nem választotta székhelyéűl. A templom és a klastrom nem régi épületek, a XVIII. század elejéről valók. Melknek és környékének festői fekvése legszebben a klastrom temploma előtti szikláról látszik, mely meredek homlokával a Dunára néz. Innen a vízmentében lefelé is, fölfelé is igen pompás kilátás nyílik; délre a havasok felé, az átellenes erdőséges dombvidékre, melyből a Jauerling magaslik ki, fölfelé egész Pöchlarnig és Maria Taferlig, s a Duna berkes szigetein túl a Wachauba (Wachowa), a mely Melken alúl terjed Dürensteinig.

Melknél egy darabon tágasabb völgymedenczében halad a folyam; de csakhamar megint gneiszsziklák közé szorúl, a mi nem csökkenti, sőt ellenkezőleg növeli mentének szépségét. Legelőször is a jobb parton Schönbichl várkastélya tűnik szemünkbe egy szirtfokon, mely a Dunába könyököl. Tőszomszédságában Schönbichl klastrom simúl az erdős hegyoldalhoz. Alább a folyam Klein-Aggsbachot választja el a balparti Aggsbach (Acusabach, később Acusbach) mezővárostól, a honnan egy sötét völgyszoros egy karthausi kolostor omladékához vezet. Klein-Aggsbachtól nem messze egy völgymélyedésben, helyenként Aggstein romjainak sziklái alatt, Langegg erdőkerítette szervita klastromához jutunk.

Örökzöld borostyán, történet és monda fűződik Aggstein várának romjaihoz, mely még most is büszkén és szinte fenyegetően tekint alá a szédítő magasságú sziklatetőről a Duna völgyébe. Egy magas őrtorony emelkedik föléje; erős, de nagyon hasadozott bástyák és sziklafalak keritik a tágas várat. A csinos „Rosengärtlein”-hoz veszedelmes a följárás, mégis megmászszák roskatag létrákon költői lelkületű látogatók. Egy feneketlen mély kútjából még most is lehet vizet merni; de betömődtek a földalatti folyosók, melyek a völgyfenékre nyíltak és a melyeken át a Kuenringek kirohantak, mikor a kereskedőhajókat kirabolták, míg vétkes keresetüket meg nem akadályozták és a rablófészket le nem rombolták.

A jobb parton St.-Johannban egy XV. századbeli templom kőépülete van, átellenben meg Schwallenbach mezővárosnak egy érdekes szentségtartója. D nemcsak ez, hanem a városka egynémely háza is rég letűnt időkre emlékeztet. Schwallenbachon alúl balra a Schlossbergről egy sziklataraj ereszkedik a Dunához, melyet a nép „Teufelsmauer”-nak nevez.

A Duna bal partjának egy csekély kanyarúlatában, a „Spitzergraben” torkolatánál van Spitz mezőváros, melynek főterén egy ismeretes közmondás szerint ezer akó bor terem, a mit úgy kell éretni, hogy e helység egy szőlővel beültetett hegykúp körűl épűlt, a melyen jó esztendőben ugyan nem valami pompás bor, hanem legalább kitűnő eczetnek való lé terem.

Valóságos díszpéldánya a tájképi szépségnek és régi építészetnek alább a bal parton St.-Michael, melynek érdekes temploma a széles oldalával néz a folyam felé. Ablakai igen szépek és falainak külsejét sajátszerű faragványok ékesítik; falkerítés és sánczárok védte ellenséges támadásoktól, és még a tornya is oromzatos és lövőréses volt. Tetejének a gerinczén hét futó nyúl van cserépből, a mi talán azt jelenti, hogy valamikor régen a nagy hó egészen odáig elborította a templomot. Jelenlegi alakját a XVIII. század utolsó negyedében nyerte; sok részlete, melyet újjá építésénél valószinűleg fölhasználtak, nevezetesen pedig egy carnariumának a csontháza arra a következtetésre ad jogot, hogy itt volt a „Wachau” legrégibb temploma.

Most kissé kitágúl a Duna völgye és Wösendorftól egy jókora mezővároshoz, Weissenkirchenhez érünk, melynek dombtetőn álló megerősített templomához egy falépcső vezet föl. Innen délkeleti irányba fordúl a folyam és a Duna e hirtelen kanyarúlatánál, mely valóságos tómedenczévé tágul, igen gyönyörű vidék tárúl föl előttünk.

A kanyarúlatot egy jelentékeny magasságú meredek sziklagerincz okozza, melynek a már említett „Teufelsmauer”-éhoz hasonló sierra-alakja van, de nem olyan tompa fogazattal, hanem éles és mélyre hasogatott csipkézettel. Itt már mögöttünk van a „Wachau”, s Dürenstein városa és várromja elé érünk, melyek pompás folyami tájképet alkotnak. Mint az idő viharaitól megtépett sasfészek, úgy áll a vár a sziklák és a folyam közt szorongó város fölött, melynek falai és kapui, egy női kolostorának és egy carnariumának romjai, egy káptalan-kolostorának keresztfolyosója és karzata, meg hatalmas várkastélyának Dunára néző homlokzata tudós és laikus érdeklődését egyaránt fölkeltik. Kies kép Rossatz Dürensteinnal szemben; meleg napokon e város irígyelheti a jobb parti mezőváros szétszórt házait, melyek domboldalon erdő árnyékában állnak.

Innen csendesebben halad a folyam éjszakkelet felé egy völgytágúlatban Oberbergern és Loiben között. Nevezetes és emlékezetes hely Alsó- és Felső-Loiben. Alsó-Loibennek szent Quirinus tiszteletére emelt temploma két hajójú gót épület, melynek mindkét hajóját külön tető fedi; a főbejárat homlokzatát „Kremser Schmidt” egy festménye díszíti; ő tőle származik a templomban levő oltárkép is, mely Quirinus lefejeztetését ábrázolja. A két helység közti sík véres ütközet színhelye volt 1805 november 11-én, mikor itt az oroszokkal egyesűlt osztrákok a francziákkal verekedtek.

Széles folyam, de a rajta járó hajóknak mégis óvatosan kell haladniok, mikor azon fahíd „keresztjármá”-hoz közelednek, a mely Stein Mauternnal köti össze. A déli irányban egy hegykúpon álló Göttweig benczés kolostor végét képezi egy pompás tájképnek, melyet a bal parton a Krems és Stein városok mögött emelkedő bortermő magaslatok kerítenek. Stein, melyet előbb érünk és melynek régi eredetét bástyái és tornyai hirdetik, csak egy hosszú utczasornak való tért bírt foglalni a partszegélyen, a honnan a többi ház a hegyoldalon fölfelé kapaszkodik; a víz felé eső városrész és a part valóságos kikötőhely képével bír, melynek könyöklői, erkélyei, meg a főútból a partra vezető közei és boltozatos sikátorai festői hatásúak.

St.-Michael. Rusz Róberttől

Krems és Stein lakosai sok jégzajlást értek már meg, melyek veszedelmet hoztak rájuk, s az öregek még most is borzalommal emlékeznek az 1830. évi árvízre. Akkor kikelt a folyam rendes medréből és elöntötte az áradat Krems városát, meg a balparti helységeket le egészen a Kamp torkolatáig. Nagy mentő csónakokon jártak a város főútján és ki a szorongatott helységekhez, hogy megmentsék a tetőkre menekűlt lakosokat. Szinte úgy látszott, mintha a fékevesztett folyam a víztani törvények ellenére elhagyná régi ágyát és ezentúl baloldali irányba akarna térni és ott is maradni.

Mint minden jégzajlásnál és árvíznél, akkor is nagy kár esett a Mautern és Stein közti fahídban; két jármának tönkre menésével fizette meg azt a hibát, hogy műszakilag annyira előhaladt századunkban már rég nem hoztak létre jobb összeköttetést a két part között. E hídnál mind e mai napig sok hajót ért szerencsétlenség és a dereglyék kormányosai nem rettegtek annyira a „Strudel”-től, a „Wirbel”-től meg a felső Duna többi sellőitől, mint e híd „keresztjármá”-tól, a hol még nem régiben is törést szenvedett egy búcsújárókkal zsúfolva megrakott hajó.

A nép humora azt mondja, hogy „Krems und Stein” három helység, és valóban „Und” helység nyaralói és kertjei, melyek mögött az utászkaszárnya hatalmas épülete egészen a hegy aljáig terjed, összekötő kapcsot képeznek Krems és Stein között. Történetileg bebizonyították, hogy Krems a X. században keletkezett, de fölösleges azt bizonyítgatni; bizonyítják úgy is templomai, nevezetesen a plébánia- és a kórházi templom, a városháza és a Passauerhof, meg a Baumgartnerhof épületei, melyeken a román és az ó-gót stilnak nyilván való jelei vannak. Különben a régi „Chremisse” történelmi tettekkel is büszkélkedhetik, mert lakosai mindig vitézűl védelmezték az ország fejedelmei számára, a mivel nem egy szabadalmat szereztek. A várost védeni bátran segítették még az asszonyok is, a kik, mint a „weinsbergi nők”, 1619-ben szintén visszavertek egy megszállást. A tréfás levelek, melyeket „Simandlbrief”-eknek neveznek és Kremsből még mai napság is küldözget egy férfiszövetkezet a fiatal férjeknek, úgy mondják, erre az eseményre czéloznak és arra figyelmeztetik az illetőket, hogy ne tűrjék a nők uralmát.

A mi építkező korunkban Krems is megszépűlt és megifjodott, de csak a város alsó része; ellenben régi állapotában maradt a felső rész, a honnan a „Mandl ohne Kopf” teréről és a „Wachterthor”-on kivűl meg egy mély úton túl a szőlők között egy padról gyönyörű kilátás nyílik éjszakkelet felé.

A ligetek, a melyek a Krems folyó torkolatától kezdve a Dunát szegélyezik és a melyek a hegyoldalakkal közrefogják a várost, olyan szép tájképi környezetet képeznek, a milyennel kevés város dicsekedhetik.

A Duna vize Kremsnél 380 méter széles és a számtalan szigetcsoport és berek között, a hol a dereglyéknek igen vigyázniok kell, hogy holt ágba ne jussanak, a Tullni medenczébe lép. Passautól Kremsig 16 mérföldnyi szakaszán szűkebb mederben folyt, mely csak helyenként tágúlt ki. A hol elhagyjuk a völgyszorúlatot, ott elmaradnak a szép tájképek is, de kárpótlást ad értük a berkes szigeteken és azok között élő állatvilág.

A „Wetterkreuz”. Rusz Róberttől

„Holt ágba” tévedni nagyon rossz dolog, és igen nagy késedelmet okoz annyival inkább, mert a folyamon nem annyira a gőzösöknek kell húzamosabban tartózkodniok és késlekedniök, mint egyéb hajóknak, a melyek, mikor sűrű köd ereszkedik a Dunára, vagy száll föl belőle, pihenni kénytelenek, a míg újra meg nem tisztúl az útjuk; mert nagyon megkeserűlnék, ha mégis megkoczkáztatnák a továbbmenetelt. A míg az önkéntelen pihenés tart, melynek megszüntét nem lehet előre tudni, sajátszerű élet folyik a hajókon és a berkes szigeteken, melyeknél vagy melyek szomszédságában horgonyt vetettek. Oda se néznek a bajnak, mindenfelé föllobognak a tüzek, melyek fénye rezegve törik meg a vizen; főznek, vigan vannak a szabad ég alatt és nem kimélik a felvidéki sört.

A gőzhajózás, de még inkább az osztrák nyugoti vaspálya a Dunamellék élénkségét csökkentette és a tájt nesztelenebbé tette. Nem látni már a hajókat, melyek csapatosan mentek a vizen fölfelé, mint valami hajóhad, és a melyeket hatvan ló vagy még több is megfeszített erővel vontatott. Igen érdekes látvány volt egy-egy ilyen hajócsapat, mely már messziről megismerszett lármájáról és szinte eposzi és drámai jelenetet képezett a sok nagy és erős pinzgaui csődör, melyek vadságát elárúlta szájkosaruk, s melyek hangos nyerítése messzire hallatszott; hátukon ültek vagy mellettük mentek a legények, a kik rövid ostorukkal csapkodták és hajtották a makacsokat; az egészet porfelhő borította, a melyet a vontató útról kavartak fel a parti homokból. A meddig csak el lehetett látni, egyik kehlheimi hajó a másikat érte és közöttük surrantak el a gyorsan evező futárcsónakok, melyek a hajóparancsnokok üzeneteit hordozták hajótól hajóhoz, melyekről hiában kiabáltak volna egymásnak bármilyen hangosan. A hosszú csáklyák csikorogtak a kavicsban és nyikorogtak meg foszladoztak a fatuskók, a melyeket a hajók oldala és a part burkolata közé vetettek, hogy kárt ne tegyen az ütköződés. Kemény munka volt egy ilyen csapat hajót az egyik parttól a másikhoz átvontatni, a szilaj csődöröket a tutajokra hajtani és átszállítani; a hajóparancsnokoknak ugyancsak ügyeseknek kellett lenniök és az emberek mindnyájának arczuk verítékével kellett dolgozniok, hogy baj ne essék.

A folyam regényes szakaszának végét a Hollenburg mezőváros és várkastély fölött emelkedő „Wetterkreuz” 368 méter magasságban álló temploma jelöli, melynek neve attól a hittől származik, hogy itt megoszlanak a zivatarok és vagy a folyam mentét követik, vagy pedig befelé vonúlnak a lapályra. Itt egy kis csónak áll, mely naphosszat, mihelyt egy-egy hajó előtűnik, elindúl a hollenburgi partról, odaszegődik a hajóhoz és csengős zacskójában alamizsnát gyűjt a „Wetterkreuz” temploma számára. Egy hajó se tagadja meg a kegyes adományt és még a gőzösök is megállnak, hogy megadhassák ez adót, melynek megtagadását a kehlheimiek, a gyümölcsöshajók és a tutajok legénysége a tovább útazásra nézve veszélyesnek tartaná.

A mint a balparton a Kamp-torkolatát, jobb felől meg a Traisen-torkolatát elhagyjuk, a beljebb fekvő Traismauerhoz érünk, mely a rómaiak korában ad tricesimum lapidem nevű volt; alább meg a Perschling torkolatánál, Pirus tortus, Tullnnál pedig Comagena következik. Hajdan a rómaiak egy cohorsának és dunai hajóhaduk egy részének állomása volt ez, most pedig román-stilú Három-király-kápolnája képezi építészeti kincsét.

St. Andrän túl, megint a folyam egy szorúlatán át Greifenstein várromjai és Kreuzenstein vára között, a melyet gróf Wilczek János újíttat úri lakának, a Bécsi medenczébe jutunk, a mely a Leopoldsbergtől és a Bisambergtől keletre nyílik.

A Bécsi medencze. Bittner Sándortól és Karrer Bódogtól, fordította Paszlavszky József

Bécs városának talaja, mérhetetlen időkkel ez előtt, tengerfenék volt s a dűlőket, melyek mosolygó zöldjén kikeletkor mai napság úgy elgyönyörködünk, messze, messze sós hullámok borították. Ezt a földterületet, Ausztria fővárosáról, „Bécsi medenczé”-nek nevezik. Határain túl, a Rozália- és a Lajta-hegység között nyilt csatornák útján állott ez összeköttetésben a magyar-stiriai sík földnek sokkal nagyobb tengeri medenczéjével s mind a két medencze csak része volt annak a nagy tengernek, mely a geologiai harmadkor középső szakában a mai Európa igen nagy részét borította.

A Bécsi medencze, tágabb értelemben véve, azt a nagy területet foglalja el, melyet Gloggnitztól kezdve egy részt az Alpesek kiágazásai és Csehország kristályos középponti hegytömege, más részt a Rozália- és a Lajta-hegység, a felső-magyarországi Kárpátok és a Szudeták öveznek körűl; nyugaton, kapcsolatban a felső-dunai medenczével, mely Bajorországon át egész Svájczba beér (helvét-germán harmadkori medencze), túlterjed Sct.-Pölten és Melk városán; éjszakon túl Olmützön, éjszakkeleten Leipnik és Morva-Osztrau városok környékén, a hol Krakó és Wieliczka között egy nem igen széles övnél fogva a keleteurópai és szármáta harmadkori nagy tengerrel, a galicziai, podóliai és volhyniai medenczével áll összeköttetésben.

A Bécsi medenczének rendesen két részét szokás megkülönböztetni, melyek földrajzi fekvésök szerint is el vannak egymástól választva: az egyiket alpesi medenczének nevezik, mert mindkét oldaláról az Alpesek kiágazásai határolják, a másikat pedig, mely nem az Alpesek közt fekszik, Alpesen kivűli medenczének mondják. Az alpesi medencze mivolta s különösen alakja szerint olyan, mint valami öböl, mint valami nagy víztömegnek a száraz földbe való behajlása, bekanyarodása.

Hogy keletkezett a Bécsi medencze? – Az e kérdésre adott felelet egyúttal a szomszéd területek geologiai történetét is elmondja. Európa térképére tekintve, bizonyára a hegyek ama nagyszerű tömegei ötlenek mindenkinek legelőször szemébe, melyek Svájcztól kezdve Felső-Ausztrián és Stirián át egész Bécs kapujáig terjednek. Az Alpesek lánczai ezek. Számos, szabályszerűen vonúló kőzet-övek alkotják őket. E kőzet-övek közűl a középső, a kristályos középponti öv, kiválóan gnájszból és csillámpalából áll, melyet mind éjszakon, mind délen páros vonalú sorokban őspalák és ősmészkövek, majd fiatalabb mészkövek és még fiatalabb homokkövek kisérnek. Ezek képezik az alpesi medenczében a harmadkori tenger régi partjait s ezeknek közelebbről való megvizsgálásuk szolgáltatja azokat a fontos adatokat, melyek e medencze keletkezésének megértésére vezetnek.

A legrégibb hegyalkotó kőzetek, melyekkel a Bécsi medencze szegélyében találkozunk, részben olyanok, melyekben nincsen kövület (őskori, élet nélkűl való, vagy azoi képződmények), részben olyan tömeges és palás kőzetek, melyek a legrégibb állatok és növények kövült maradványait rejtik magukban (elsőkori vagy palaeozooi képződmények). E képződmények az Alpesek középponti lánczához tartoznak és Stiriából a Wechselen, meg a Semeringen átcsapva, a Rozália- és a Lajta-hegység által kapcsolatba lépnek a Kis-Kárpátoknak velök egykorú tömegével, a hegységnek mintegy szilárd tengelyét képezve, a melyre a fiatalabb tengeri képződmények rátelepedhettek.

Abban az őskori tengerágban tehát, mely az Alpesek eme középponti része és Csehországnak granitból meg gnájszból álló ős-kristályos hegytömege között hullámzott, legelőször is hatalmas mésztömegek rakódtak le, melyeknek legeslegnagyobb része a Föld életének középkorához (a másod- vagy mesozooi korszakhoz), a triasz- és a rhäti képlethez vagy formáczióhoz tartozik.

Ezekből a formácziókból épültek fel a Schneeberg, a Rax- és a Schneealpe meg nyugati szomszédjaik mész-óriásai, melyek déli lejtői meredek falú szakadékokkal emelkednek a régibb palák öve fölött, az éjszakról határos lánczok és hegyvonúlatok pedig magasságukban és tömegükben fokozatosan csökkennek. Abban a vonalban, melyet megközelítőleg St.-Veit, Kalksburg, Kaltenleutgeben, Altenmarkt, Hainfeld, sat. helységeken át vonhatnánk, egy fiatalabb párvonalas öv határolja őket, melyet, a mész-övvel szemben, a benne uralkodó kőzetről a bécsi homokkő- vagy a Flysch övének szoktak nevezni.

A Schneeberg Puchbergből nézve. Ameseder Edétől

Különben hiba volna azt gondolni, hogy az Alpesek mész-övét tisztán mészkövek vagy dolomitos kőzetek alkotják, a mennyiben magában e mesze üledékek sorozatában is majd nagyobb, majd helyileg korlátolt terjedelemben más nemű, márgás, palás és homokos lerakódások is vannak közbe telepűlve, melyek nagy mértékben okozói a tájkép sokszorosan változó körvonalainak.

Mindenekelőtt egy ilyen homokos-palás kőzet-színtájról kell itt megemlékeznünk, mely a mésztömegek alapján fekszik s nemcsak igen nagy jelentőségű a geologiai kutatás szempontjából, hanem kiválóan fontos a szervezetek életére is. A werfeni pala ez, mely a Salzburgban fekvő Werfen helységtől kapta nevét, a hol legelőször tanulmányozták pontosabban. A werfeni pala, főanyagát tekintve, kovarcz-szemcsékből, mészből, agyagból, kevés csillámból és vasoxidból meg vashidrátból áll; könnyen mállik és gazdag agyagtartalmánál fogva megakadályozza a víznek gyors felszívódását vagy a mélyebb rétegekbe való leszivárgását; ennél fogva a növényzetre nézve igen kedvező talajt alkot, ott pedig, a hol nagyon szakadozott mésztömegek fedik, dús források keletkezésének szülője, a mennyiben a mészköveken át leszivárgó víz rajta, mint a vizet át nem bocsátó rétegen meggyűlik, megszaporodik s alkalmas helyeken fölfakad. Ezek alapján a werfeni palához és annak elterjedéséhez van első sorban kapcsolódva az olyan területek keletkezése, melyek a művelésre, és így az emberi telepek alakúlására alkalmasak. A werfeni palának köszönik létöket a Kaiserbrunnen és a Stixensteinforrásai, meg Bécs városának áldásos vízvezetéke.

Nem sokára azután, hogy a triasz és rhäti időszakban a hatalmas mésztömegek lerakódtak volt, mozgalmak támadtak a Föld e részének szilárd kérgében, melyek a lerakódott anyagot a hegység tengelyével párvonalas, kiválóan hosszanti irányban összenyomták, óriás ránczokba gyűrték, sőt néhol össze-visszahasogatták. Már a legközelebbi fiatalabb (jura-korabeli) lerakodások igen egyenetlen felszínű tengerfenékre ülepedtek le; térbeli elhelyezkedésök és szabálytalanságuk ugyanis határozottan rávall a felszínnek ama megbolygatására. A ránczvetéseknek és fölemelkedéseknek igen szép példái a déli környéken legközelebb fekvő völgyek, a melyekben a hegységet, hogy meszet és czementet ássanak, több kőbányával tárták fel; de még világosabban ismerhetők fel e változások azon üledékek eloszlásában, melyek a felső júra- és a kréta-korszakhoz tartoznak.

Azok a mésztömegek, melyek a középponti lánczra rá- és mellételepedtek, lassanként emelkedtek és a tengerszorost, mely az Alpesek és a cseh szárazföld között volt, megszűkítették. Az ez időtől fogva lerakódott anyagon meglátszik a bekövetkezett nagy változás, mely különösen márgás s végre tisztán homokos tulajdonságában van kifejezve. Evvel meg voltak adva azon külső alpesi mellék-öv keletkezésének a feltételei, melyet a bécsi homokkő övének neveztünk. A bécsi homokkő öve korára nézve a másod (mesozooi) kor legfiatalabb korszakához, vagyis a krétakorszakhoz, részben pedig egy még fiatalabb (régi harmadkori) korszakhoz tartozik. Bécsi homokkőből és az ezt kisérő márgákból épűlt fel a Hermannskogel, a Kahlenberg és a Leopoldsberg, s területébe esik a Wien folyó egész vidéke. Sievering, Grinzing nagy kőbányáiban, a Duna völgyének oldalán Nuszdorftól fel egész Greifenstein és St.-Andräig ezt a követ fejtik. Ez a kő az különösen, melyet a Duna szabályozásánál alkalmaztak, és ez az, melyet újabb időben nagy mennyiségben szállítanak Bécsbe mint épületkövet. Az olykor szalagszerű különböző színárnyéklatokban váltakozó és sokféleképen hajladozó rétegek nem ritkán festői jellemvonást kölcsönöznek e kőbányáknak.

A Kaiserbrunnen. Ameseder Edétől

A szomszéd mészterületeken a felszínben való változások még a bécsi homokkő lerakódásának ideje alatt annyira fokozódtak, hogy a sokszorosan megrepedezett és helyökből kimozdított mésztömegek között, többnyire hosszanti irányban csoportosúló sorrendben, a mésztömegeknek még az alapjok, a werfeni pala és felszínre kerűlt és mind nagyobb s nagyobb területek váltak szárazfölddé.

A „Waldmühle” kőbánya az alpesi mészben. Ameseder Edétől

A hegyek kiemelkedésével kapcsolatban van a levegőbeli tényezők hatása alatt a völgyképződés és a vízfolyások kivájódása, melyek mind határozottabb és határozottabb jellemet öltenek s a Mész-Alpesek területének már a felső krétakorszakban olyan alakulatait látjuk, melyek általános vonásaikban a mai nap meglevő alakúlatokhoz kezdenek közelíteni.

Ebben a korszakban a mész-övön belűl szárazföld is volt. Ezt a szárazföldet azonban csak úgy kell felfognunk, hogy kisebb-nagyobb, többnyire lapos szigetekből állott, melyeknek meredek partjai között sokszorosan kanyargó tengerágak nyúltak be mélyen a mai mész-övbe, a melyek meredek partszegélyén a hullámjárás hatalmas görgeteg-tömegeket halmozott fel, más helyeken sajátságos, durva alkotású kagylók (Rudista) és korallok alkottak padokat, a nagyobb öblökben pedig márga-üledékek képződtek, melyek a fiatalabb krétakorszaknak egyik leggazdagabb faunáját zárják magukban.

A szigeteken forróövi éghajlat uralkodott; pálmák, pandánuszok, fügefák s a kenyérfához hasonló növények, melyek maradványai az egykorú tengeri lerakodások széntelepeiben vannak megtartva, sajátszerű külsőt adtak a tájképnek. Az állatvilág rendkivűl gazdag volt. A szárazföldi és édesvízi csigák, melyeknek most élő rokonai ugyancsak a forró öv alatt élnek leginkább, ama kedvező életkörülmények között rendkivűl nagy mennyiségben fejlődtek ki, az erdőket, mocsarakat és lagúnákat pedig gyíkok, tekenős békák, krokodilusok, kiválóan pedig a jelenleg már kihalt óriás tengeri gyíkok vagy Dinosaurus-ok olykor tetemes nagyságú fajokban s nagy számmal népesítették.

Kőbánya Greifenstein mellett a bécsi homokkőben. Ameseder Edétől

Egy ilyen tengerágakkal körűlfogott sziget tipusául szolgál a Bécs-Ujhely melletti Hohe Wand, melynek délkeleti oldalán a Grünbach, valamint az Új-Világ medenczéje a belső-alpesi tengerágak felső kréta-korszakának – az ú. n. Gosau-képletnek – egyik leggazdagabb és legismeretesebb helyeként maradt meg számunkra.

Annak a sajátszerű bemélyedésnek, mely lassanként az ú. n. belsőalpesi bécsi medenczévé alakúlt, mely lényege szerint az éjszaki Alpeseknek és egyenes folytatásuknak, a Kárpátoknak, mész- és homokkő-öve között való megszakítása, már ebben az időben mutatkozhattak első kezdetei.

A régi harmadkorból (az eoczén-korszakból), melynek üledékei a bécsi homokkő-öv éjszaknyugati szélén világosan kimutathatók, a bécsi belső-alpesi medenczében semmi biztos maradvány sem maradt meg számunkra s úgy látszik, hogy e medenczének, mint az Alpeseken kivűli tenger és a mai magyar alföld, vagyis a Pannóniai medencze között közvetítő résznek képződése és jelentősége csak a harmadkor fiatalabb korszakában (a mioczén korszakban) fejeződött be.

Ezt az állapotot alig lehetne találóbban megvilágosítani, mint a mai Marmara-tengernek az Aegaei és a Fekete-tenger között elfoglalt helyzetével. Visszaképzelve ugyanis az egykori austropannoniai mioczén-tengert régi partjai közé, meglepő hasonlatosság tárúl szemünk elé Konstantinápolynak és azon területnek helyzete között, melyet a mioczén-tenger kiszáradása után Bécs volt hivatva elfoglalni. A két város e hasonlóságában benne van mindkettőnek, mint a kereskedés emporiumának, kiváló fontossága is; Bécs, mint kereskedelmi piacz, valóban azt a szerepet viszi a szárazföldön, mint Konstantinápoly a tengeren.

Az a nagy geologiai esemény, a melynek a Bécsi medencze keletkezését köszöni, a réges régen megkezdődött s lassan végbemenő sülyedés, az Alpeseknek, melyek addig a Kárpátokkal szakadatlan kapcsolatban voltak, két ellentétes vonalban – nyugaton Bécsig, keleten Hainburgon túl – való beszakadása vala.

A nyugati beszakadás vonalát a „Bécsi medencze hévvízű nyilása” – „Thermalspalte des Wiener Beckens” – néven szokták nevezni. E vonalon ugyanis Winzendorftól kezdve Brunn am Steinfeld és Fischau am Steinfeld helységeken át Vöslau, Baden, Mödling, Rodaun és Meidling irányában magasabb vagy alacsonyabb hőfokú s több-kevesebb ásványtartalmú hévvizek bugyognak, melyek csalhatatlan jelei az egykoron végbement nagy színtájbeli változásnak és hasadékképződésnek. A meleg források jelenségét különben követhetjük a sülyedés keleti vonalát is, ott találván Brodersdorf, Mannersdorf és Deutsch-Altenburg meleg kénes forrásait és a Lajtha-hegység kőzeteiben a tiszta kén kivirágzását is.

Ugy látszik, hogy a mondott sülyedés alkotta mélyedést kezdetben hosszú időn át a belégyűlt édes víz töltötte be, melynek partjain igen gazdag növényzet fejlődött és dús erdőket alkotott.

Ezen erdők növényzetének maradványai a környék számos, bányászatra érdemes, nagyobb részt már ki is aknázott széntelepében – Jaulingwiese St.-Veit mellett a Triestingnél, Leiding, Schauerleiten, Hart Gloggnitz mellett – maradtak meg számunkra, hogy világos bizonyítványai legyenek amaz ősidők növényéletének.

Gazdag volt az állatélet is ezekben az erdőkben s különféle vastagbőrű fajok, nevezetesen óriási masztodonok, tapirok s más efféle, mai nap teljesen kihalt emlős állatok népesítették a rég mult időben a napjainkban jól ismert térségeket.

Erre az aránylag rövid ideig tartó állapotra, a talajnak tovább való sülyedése folytán, az az állapot következett, hogy a medenczébe belé nyomúlt a középeurópai nagy mioczén-tenger vize s megadta a föltételeket ama gyönyörű tájék fölépülésére, melyet mai nap Bécsi medenczének nevezünk.

Ha e területnek egyik legszebb kilátást nyujtó pontjáról, az 1523 méter magas Sonnenwendsteinról széttekintünk a környező Alpesekre s végignézünk Gloggnitzon túl a még mind tovább terjedő síkságon, elénk tárúl a talajnak egész története, mintha csak egy képben volna kifejezve. A palaövhöz tartozó régi mészkő csúcsán állva, látjuk, a mint délen és keleten a középponti láncz gnájsz- és csillám-pala alkotta hegyei elénk tárúlnak, éjszakon és éjszaknyugaton pedig, elválasztva szürke és zöld palák alkotta széles szalaggal, melyhez a Semering területe tartozik, a Schneeberg, a Rax- és Schneealpe, odább a Hochschwab s még tovább az Ötscher emelkedik méltóságos pompájában. Távol, igen távol a síkságon, jó messzelátóval észrevehetjük a szemhatáron a homokkő partvonalait, Gloggnitz mellett közvetlenűl pedig a harmadkori képződmények kezdetét látjuk.

E képződmények története a következő:

Mikor a talaj sülyedése lassan mindig jobban-jobban előrehaladt és evvel kapcsolatosan egész hegyek beszakadoztak és összeomlottak, kezdetben nem rohamosan, nem a gát áttörésével összehasonlítható módon, hanem csak egyesével tódultak be a sós hullámok a mélyedésbe, lassanként tovább terjedtek, meg is szaporodtak, előre nyomúltak s a talaj folyvást sülyedvén, a víz újabb meg újabb területeket foglalt el, míg végre ott csapkodtak a hullámok a sziklahatáron, a letördelt hegyóriások útvesztőjén s az öböl megtelt vízzel és élő lényekkel.

Tajtékká verődve ostromolja az ár a határt szabó gátakat, éjjel-nappal nyaldossa, koptatja őket; segítségére jön az eső és a fagy s egyik szikla a másik után tördelődik le; itt a hullámverés szerepel, ott alámossa a kőszálat a víz s hatalmas darabok, egész szirtek összetördelődve zuhannak a mélységbe, mint valami rozzant épület falai. De a mélységben sincs nyugodalmuk; a hullámoktól ide s tova löketve, hányatva, apróra töredeznek, egymáshoz surlódoznak, simára csiszolódnak, meggömbölyödnek.

Kőbánya Mannersdorf mellett a lajta-mészben. Ameseder Edétől

A szárazföldről hatalmas folyók rohannak az öbölbe, magukkal sodorván a tengerbe a hegyek szirtjeinek mindenféle töredékét, laposra csiszolt kisebb-nagyobb görgetegeket, kavicsokat. A tenger megtelik e kőtördelékkel, lassanként elválasztja a nagyot az aprótól s fenékre sülyeszti először a legsulyosabbakat, azután a kevésbbé nehezeket, míg végre lassan, messzebb vitetve, a legfínomabb iszap, a vizet zavarossá tevő por is leülepszik.

A halálnak ez idő alatt gazdag aratása van s a szervetlen anyaggal együtt millió meg millió elhalt állat – halak, csigák, kagylók s mikroszkópi lények – sülyednek alá s temetődnek bele.

Csakugyan, a Bécsi medencze szélein mindenütt megtaláljuk a görgetegeket lazán egymásra halmozva, vagy valami később beszivárgó meszes víz által ú. n. konglomeráttá, összetartó kőzetté alakúlva.

A görgetegekre nem ritkán osztrigák vannak ránőve s a konglomerátba száz meg száz féle tengeri állat van beletemetve, még pedig annál nagyobb számmal és annál jobb állapotban megmaradva, mennél apróbb szemű a konglomerát anyaga.

Váltakozik e képződménynyel, vagy önállóan is fellép a mészkiválasztó moszatok, a Melobesiá-k (Nulliporák) megmerevedett erdeje, meg-megszakítva a szirtépítő korallok padjaitól.

Kapcsolatosan lépnek fel ezekkel a fínom agyag- és homoklerakodások, előbb velök váltakozva, azután mindig vastagabb, majd több száz lábnyi vastag réteget alkotva s lassanként az egész medenczét betöltve.

E lerakodások legnagyobb részt mésztartalmú anyagok, vagyis márgák, melyeket „tályag” néven nevezünk. Ezekben is több, mint ezer állatfajnak a maradványai vannak meg.

Minthogy ezek az egykori lények valamennyien a mi jelenkori Földközi-tengerünk állatvilágának jellemvonásait viselik, a Bécsi medencze ez első üledékét földközi-tengeri emeletnek, vagy mediterrán képződménynek nevezzük. Ez emelet kőzetei, melyek az egykori tengerpartot szegélyezik és különösen a Lajta-hegységet igen szép kifejlődésben fogják körűl, „lajta-mész” néven ismeretesek. E kőzeteket voltaképen Nullipora-rétek, korallpadok meg a kagylók, csigák összetöredezett héjaiból, moh-állatokból és foraminiferákból mészszel szilárddá kötött tördelékhalmazok alkotják. Ezek a legjobb építőkövek, melyeket Baden, Wöllersdorf, Mannersdorf, a magyarországi oldalon Szent-Margita s más helyek nagy kőbányáiban valóban bámúlatos mennyiségben fejtenek.

Az ezzel egykorú fínom üledéket, mely rendkivűl gazdag tengeri faunát zár magában s „bádeni tályag” néven ismeretes, téglavetésre használják.

A Bécsi medenczének e mediterrán korbeli állapota azonban egyszerre nagy változást szenvedett. Egy egészen más fizikai tulajdonságokkal bíró tenger foglalta el a mediterrán tenger helyét, melynek kiválásai a pontuszi és aral-kaspi mélyföld jellemvonásáét viselik. Ennek lerakodásait „szármát emelet” néven szoktuk összefoglalni. E tenger keletkezésének okáúl azt tartják, hogy a Bécsi medenczének a Földközi-tengerrel való összeköttetése teljesen megszűnt, vagy igen csekély részben maradt meg, hogy tőle elszigetelődött és sótartalma csökkent.

Az állatvilág most feltünően szegényebb lett; egyes új alakok telepedtek le; az egyedek száma rendkivűl szaporodott, de a fajok száma csekély volt. Különben a parti és síktengeri képződmények zavartalanúl tovább folytatódtak, csak a bennök foglalt emlék-érmek, a kövületek változtak. Az atzgersdorfi és a török sánczról való kőzetek, a nuszdorfi és hernalsi tályagok, melyek mint építő anyagok ismeretesek, a szármát emelethez tartoznak.

„Spinnerin am Kreuz.” Ameseder Edétől

És még egy harmadik igen mélyre ható változást kell jeleznünk a Bécsi medenczében. A folyók édes vize felűlkerekedik; a tenger feneke, szilárd anyagokkal feltöltve, emelkedik; a tenger kiszorúl, a partvonal sülyed, a sótartalom egyre csökken és a mészkövekben a partszélen, meg a mélységek tályagában új, egészen más állatvilág jelenik meg; ez a „Congeria-” vagy „inzersdorfi emelet”, a melyen helyenként vastag kavicsréteg, egy éjszaknyugatról jövő folyó hordaléka, a harmadkori belvedere-kavics terűl el. Kristályos kőzetek széttördelődéséből származik ez s majdnem teljesen kovarcz-görgetegekből (kavicsokból) áll.

Schönbrunn, a maga gyönyörű parkjával, számba nem véve a diluviális lerakodás vékony rétegét, egészen ezen az emeleten, a Belvedere-kavicson vagy Congeria-tályagon fekszik. A téglavetők a Wienerbergen, melynek tetején a „Spinnerin am Kreuz” nevű jelvény messzire látható, hasonlóképen ebben az anyagban vannak; valamint Hetzendorf is a maga várával.

Itt azonban igen csekély a Congeria-tályag vastagsága s alatta egyenesen a szármát emelet képződményei feküsznek. Az atzgersdorfi és hetzendorfi artézi kútakat, melyekről egykor sokat beszéltek, a szármát lerakódások látják el vízzel.

A Piesting-völgy torkolata. Ameseder Edétől

A harmadkori képződmények, számba nem véve az édes vizű tavakból képződő kis mészlerakodásokat, a milyeneket Mödling mellett az Eichkogel csúcsán és Moosbrunn mellett láthatunk, a Congeria-rétegekkel befejeződnek.

Valószínű, hogy azok a vizek, melyek jelenleg a bécsi öbölbe torkolnak, mint a Schwarza, Piesting, Triesting, Schwechat, sat., folyásuk főirányát tekintve, már a harmadkor vége idejében azt az útat követték, a melyen jelenleg haladnak, természetesen kevésbbé mélyen bevágódott medrekben, de sokkal nagyobb víztömegekkel. Ezek a folyók nagy mennyiségű, a sziklák széttördelődéséből származó kavicsot hoztak magukkal, melyet idők folytán igen hosszúra nyúlt deltáikban, torkolatukban raktak le és azon szivós konglomerátokhoz szolgáltatták az anyagot, melyeket „rohrbachi kő”-nek neveznek, számos bányában fejtenek és Bécsbe szállítanak. E konglomerátok a Congeria-emelethez tartoznak.

Mikor a harmadkori medencze még jobban kiszáradt, a folyók mind mélyebbre s mélyebbre vésték medröket az egykori tengerfenék üledékében; vizök lassan megapadt, de azért folyton-folyvást hordták a hegyek törmelékét és deltáik mind terjedelmesebbekké lettek. E folyamatoknak igen szép és tanulságos képe tárúl elénk a Piesting-völgy torkolatában.

Laxenburg császári várkastély. Ameseder Edétől

Az alpesi medenczében uralkodó állapotokhoz hasonló állapotok voltak a bécsi mélyedés Alpeseken kivűli részeiben is. Itt azonban minden esetre döntő hatással volt a partot alkotó kőztek alkata: a kiválóan kristályos granit, gnájsz, csillámpala, elmálásuk és alámosódásuk sajátságos módjánál fogva, egészen más jellemvonást adtak a tájképnek, mint a milyet a mészhegyeken láttunk. Alsó-Ausztriának ezt a részét alacsony hegyek, inkább üst-, teknő- és kád-forma mélyedések jellemzik, a melyekben helységek keletkeztek, továbbá tágas fennsíkok, a melyeken, gyakran messze terjedve, vándorkövek, azaz kimosott, szilárdabb szikladarabok, mint gömbölyűvé koptatott kisebb-nagyobb kövek hevernek szerteszét.

Meissau, Eggenburg, Burgschleinitz, Pulkau, Horn, fekvésök és történeti jelentőségöknél fogva nevezetes helységek, és mások, harmadkori lerakódásokon fekszenek, Melk pedig, a benczések gyönyörű fekvésű kolostora, a Duna partján egy granit szirten trónol, mely minden felől körűl van véve eme képződmények szétszórt maradványaival.

A tengerfenék eme fizikai eltérése az ő sajátlagos életföltételeivel a harmadkor élő lényeinek világára is hatással volt épen úgy, miként később a felszín külsejére.

A ki a déli vasúttal hagyja el Bécset, alig veszi észre, hogy a felszín Leobersdorfnál lassan emelkedik, s hogy innen Theresienfeldig több mint 25.3 méterrel száll feljebb; még kevésbbé ötlik fel, hogy Bécs-Ujhely felé lassan ismét alább száll, Neunkirchen megint körűlbelűl 95 méterrel, Gloggnitz meg épen 190 méterrel fekszik magasabban, mint Bécs-Ujhely.

A Guntramsdorfi liget. Stefánia főherczegnő Ő cs. és kir. Fenségétől

A felszínnek ezt a sajátszerű, szemmel alig észrevehető különbségét két nagy törmelék-kúp idézi elő, melyek egy részt a Piesting, más részt a Schwarza völgyéből húzódnak elő.

E hihetetlen mennyiségű törmeléknek a szállítása főképen a harmadkorra következő diluvium korában történt, mely a Bécs-ujhelyi Steinfeldet is vastag görgeteg-réteggel, kőtörmelék-réteggel borította be. Míg azonban itt a rombolást pusztulás, sivárság követte, más helyeken a kőzetek elmállásából és szétmorzsolásából termékeny anyag keletkezett, t. i. a diluviumi agyag, vagy lösz, mely a víztől és széltől elvitetve, a talajt nagy területeken áldáshozóvá változtatta. Bécsnek egy része, valamint nyugatra fekvő előhelységei valamennyiben lösztalajon állanak, s a Morva-mező is a lösznek köszönheti termékeny voltát.

A diluviumi hordalékban nem ritkán találtatnak a harmadkori lerakodásokból való kövületek, simára csiszolva, meggömbölyítve; ez pedig arra vall, hogy képződésök után a harmadkori üledékek is ismételve meg lőnek bolygatva s anyaguk a benne levő kövületekkel együtt, a jég és a víz útján, más helyeken rakódott le.

Weidau erdészlek. Stefánia főherczegnő Ő cs. és kir. Fenségétől

Diluviumi talajon, az Eichkogellel épen szemben, fekszik Laxenburg, gyönyörű régi várával zöld tükrű víz közepette. Százados fiával, ligeteivel, ábrándos berkeivel, csalitjaival és cserjéivel oázisnak látszik messziről az egyhangú mezőkön, melyek körűlte fekszenek. Nem messze tőle van egy másik oázis is, a szilfák és tölgyek alkotta fáczános, a Guntramsdorfiliget. Erdőnyilásain át szép kilátás esik a Schneeberg és a Hohe Wand párkányhegyeitől egész a Kahlenbergig és a Leopoldsbergig. Barátságosan fekvő vadászlakok élénkítik e sajátszerűen magányos és mégis oly otthonias tájakat, mint példáúl a szálas hársfáktól körűlvett Weidau. A háttért dús lombú füzek és szilfák fedik, jobbról pedig a zöldelő gyümölcsösökkel koszorúzott Minkendorf festői módon zárja el a távoli Lajtahegységre való kilátást.

A talajnak mai jellemvonását a folyók hordaléka (az alluvium) és az ember munkája adta meg; ezek voltak az utolsó hatók. Mindamellett ez előtt már jó régen lakta az ember ezt a földet; talán már kortársa volt a mammutnak, melynek maradványait gyakran találják. Biztossággal, számos és sok helyen való lelettel kimutatható, hogy az ember a történelem előtti régi bronzkorban már megtelepedett volt e vidékeken.

Minkendorf (Münchendorf). Stefánia főherczegnő Ő cs. és kir. Fenségétől

A geologiai időszakokban, melyeket megmérni sehogy sem tudunk, a háborítatlanúl működő természeti erők együvé hatása adta meg a Bécsi medencze felszínének alakját és tájainak körvonalait; a történeti időben pedig, melyet annál tisztábban föl tudunk fogni, mennél közelebb esik napjainkhoz, az ember igyekezett, a mennyiben a természet erőit szolgálatába hajthatta, e medencze talaját a társas együttélés czéljaira alkalmassá tenni és a tájékra törekvéseinek bélyegét rányomni; és ha ez idők jártával más-más alakot öltött, annak oka épen a változékonyságban van, mely minden emberi dolognak sajátja.

A keresztény időszámítás kezdetén a rómaiak tűzték fel győzedelmes harczi sasukat azon a helyen, a hol a medenczét a Duna keresztűlszeli; a Duna jobb partján emelkedtek büszke épületeik s maguk készítette útjaik keresztűlhúzódtak a kietlen Steinfelden; egy útjok keresztűlvezetett a hegynyergen, be az Alpesekbe, hogy sót és érczet szállíthassanak a Dunához. A szőlőnek e vidékre való ültetését is a rómaiaknak kell tulajdonítanunk, és jellemző a földművelés ez ágának gyors elterjedésére nézve, hogy a XII. században a medenczének majdnem egész nyugati párkánya, a Kahlenbergtől egész Gloggnitzig szőlővel volt beültetve a napos oldalon. Ma a klima és a fekvés szerint teljesen jogosúlt szőlőmívelés nem terjed túl a medencze alsó részén, de a klosterneuburgi, weidlingi, grinzingi, nuszbergi, gumpoldskircheni és vöslaui borok vetekednek a világpiaczon a legjobb borokkal.

A művelődés munkáját azon eszközökkel, a melyeket a kereszténység adott az embernek, a mennyire a történetből tudjuk, a Bécsi medenczében a VIII. század végén Nagy Károly, a frankok hatalmas királya kezdte meg, mikor az avarok hatalmát az ország e részében megtörte volt. Egy századdal később, midőn a német Ostmark a magyar uralomtól is megszabadúlt, a művelődés e munkáját vallásos és munkás térítők segítségével buzgón folytatták, megalkotván a medencze déli részében a salzburgi érsekséget, éjszaki részében pedig a passaui püspökséget.

A XII. század végén a medencze szélein magasra tornyosúló erős várak sora emelkedett, melyeknek feladatuk az volt, hogy első sorban a határt biztosítsák s a lakosokat békés munkájokban védelmezzék. E várak némelyike részint a haladó kor követelményeinek megfelelően megújítva, kicsinosítva, terjedelmes kertekkel ékesítve, részint pedig mint rom a tájak díszére szolgálva, még ma is megvan: a Magyarság felé eső oldalon áll Lajta melletti Bruck, Possendorf és – régiségére nézve valamennyit meghaladva – Pütten és Seebenstein vára; a medencze déli részén Steyersberg és Wartenstein; a nyugati szélén Pottsbach, Emmerberg, Brunn am Steinfeld és Fischau, Enzesfeld, Rauheneck és Rauhenstein, Mödling és Enzersdorf-Liechtenstein vára.

A XIII. század elején keletkezett Erényes Lipótnak, az utolsó előtti babenbergi herczegnek gondoskodásából az első város a Steinfelden, melyet kezdetben új városnak, későbben pedig, nehéz időkben sok megpróbáltatást kiállván, ugyanolyan joggal hűséges városnak neveztek. Első sorban ennek is az volt a czélja, hogy a határt biztosítsa, de egyszersmind az is, hogy az új kereskedelmi útat, mely az Adria partjairól az Alpeseken, a Semeringen át a Dunához vezetett, védelmezze.

VI. Károly császár, nevezetesen pedig a tartományainak belső jólétéről anyai módon gondoskodó leánya, Mária Terézia idejében kezdődnek a nagyobb iparvállalatok a Bécsi medencze területén, valamint a behatóbb intézkedések a Steinfelden való földmívelés emelésére, mely talajának természeténél fogva nagyon csökönyös volt az ember törekvéseivel szemben. A fém- és szövő-iparczikkek nagy gyárainak alapítása a Schwarza, Pütten, Lajta és Fischa mellett, a Piesting, Triesting és Schwechat völgyében, valamint Theresienfeld földmíves-gyarmat felállítása és a Steinfeld egy részének fekete-fenyővel való erdősítése az ő idejébe esik.

Mai nap egész úthálózatok szelik keresztűl-kasúl azAlpesek és a Duna közt elterűlő síkságot, összekötvén a virágzó helységeket egymással és a székvárossal. A vas sínek győzedelmesen nyomúlnak be a párkányhegység völgyeinek egész belsejébe és a gőzparipa, valamint az elektrotechnika legifjabb sarjadéka, soha nem sejtett fokban mozdítja elő az életet és a forgalmat. A hazai technika dicsőségét hirdetve, csodálatos műépítményeken emelkedik Stiria zöld hegyoldalai felől az összekötő vas-szalag, a semeringi vasút, a Bécsi medencze felé, s egy ezzel egyenrangú másik mestermű, a Ferencz József-forrásvízvezetéke, a Schneeberg áldásosztó nymphája előtt nyitja meg Bécs kapuit.

A Morva-mező (Marchfeld). Becker M. A.-tól, fordította Paszlavszky József

Ott, a hol a Duna a Kahlenberg és a Bisamberg közt a szorosból kilép, a folyam mindkét oldalán tetemes síkság terűl: jobbról az úgy nevezett Bécsi medencze azon elébe telepűlt dombok sorával, melyeken Bécs főváros fekszik előhelységeivel együtt, balról pedig a Dunától mindjárt lapályosan tova terjedő Morva-mező, mely nevét a rajta éjszakról délre végig futó folyótól kapta.

Figyelmen kívűl hagyva a Morva bal partján fekvő, Magyarországhoz tartozó részt, az osztrák Morva-mező a legnagyobb síksága Alsó-Ausztriának. Nyugatról keletre való legnagyobb kiterjedése (Lang-Enzerswdorftól a Morva torkolatáig) közel 40, délről éjszakra való kiterjedése pedig több mint 40 kilométer; ehhez hozzá kell még számítanunk a Morva völgyének Stillfriedtől Lundenburg felé vonúló s Alsó-Ausztriához tartozó, mintegy 30 kilométer hosszú részét is, melyet részben a Morvába ömlő Thaya ágai és ligetei borítanak.

A talajnak a Morva mentében való lejtése igen csekély; azért folyik ennek a vize sokkal lassabban, mint a Duna más mellékfolyóié. Nagyobb a lejtés nyugat-keleti irányban úgy, hogy pl. Lang-Enzersdorf több mint 24 méterrel fekszik magasabban annál a pontnál, a hol a Morva a Dunába ömlik. Magán a síkságon belűl vannak egyes azonos vonulású dombok, melyek a Russbachot déli irányáról délkeletre térítik.

A Morva-mező déli része folyó hordta iszapos föld; éjszaki részén kavics és görgeteg fekszik a szántóföld hantja alatt s egyes részeit futóhomok borítja. Ez mind igen kedvezőtlen a mezőgazdaságra. Valóban igen gondos megmunkálásra s azon kivűl úgy nevezett nedves esztendőre van ott szükség, hogy a termés a középszerűnél jobb legyen. A termékenyebb mezők mellett vannak olyanok is, melyek teljesen műveletlenek és csak legelőűl szolgálnak. Gondos vizsgálat azonban kiderítette, hogy az alsó részeken minden föltétel megvan arra, hogy a talaj termékenysége mesterséges öntözéssel jelentékenyen emelhető legyen. Az előtanulmányok meg is vannak s foganatosításuk sem fog késni, mihelyt az ország, nevezetesen pedig Bécs városa fontolóra veszi, hogy mennyi jó háramolhatik rá egy ilyen közel fekvő, bőtermésű vidékről.

Volt idő, mikor a Morva-mező alsó részét a Duna ágai szeldelték keresztűl-kasúl és sűrű ligetek fedték. Ennek nyomai itt-ott a talaj hullámos voltában még ma is láthatók. Ezen a talajon mai napság, megművelt dűlőkkel körűlvéve, számos s jókora helység terűl el, a ligetek pedig részben mint sűrű, szarvasok és vízi szárnyasok lakta erdők, a Duna mai partjait szegélyezik s helyenként a Morva partjain is végig húzódnak.

A Morva-mező, ha felhőtlen nyári reggelen tekintünk végig rajta, kedves látvány. Kár, hogy csak némi kényelmetlenség árán juthatunk hozzá, talán Gross-Enzersdorf templomtornyából, mely városka az alsó résznek majdnem a közepén fekszik.

Életkép a Morva-mező síkjáról. Blaas Gyulától (állatok) és Schindler Jakab Emiltől (tájkép)

Tekintsük meg legelőször magát a lábunknál fekvő városkát. Mindamellett, hogy az idők folyamában ellenségtől, a Duna jégzajlása okozta vízáradástól és pusztító tűzvésztől sok változást szenvedett, külső körvonalain még mindig láthatók ama szilárd erődítésnek nyomai, mely Gross-Enzersdorfot egykoron a tartomány katonai helyei között kitűntette. A XIV. század utolsó éveiben, fallal körűlvéve, hosszúkás ötszög volt a helység; falait öt helyen erős kaputornyok szakították meg s árok vette körűl, melyen a kapuk irányában felvonó hídakon lehetett csak átmenni. Majdnem a város közepén emelkedett, ugyancsak árokkal körűlvéve, a freisingi püspökök vára, a kik, a mennyiben a tartomány felsőbbségével megegyeztethető vala, a XII. század óta urai és parancsnokai, valamint a Duna két partján levő gazdag birtokaiknál fogva igen tekintélyes nagyjai voltak e vidéknek.

Tágas körben hullámzó vetéseken és zöld legelőkön tekint szét szemünk, melyek között mindenfelé helységek látszanak fehér házaikkal s fasoros útakkal, melyek e helységeket egymással nagy részt összekötik. A helységek közűl először is kettő köti le figyelmünket a dunai ligetek szegélyén: az egyik Orth helysége, sötéten kiemelkedő vártornyával, melyen ugyancsak meglátszanak a viharok, melyekkel a múltakban meg kellett küzdenie a másik Eckartsau gyönyörű vadászkastélya, mely az erődtől félig elfedve, tovább keletre fekszik.

Mind a két hely iránt való érdeklődésünk fokozódik, ha elmondjuk, hogy Orth erősségét a pártharczoktól izgalmas időben, 1452-től 1463-ig, három ízben szállották meg s három ízben foglalták el; először a főurak zsoldosai a császár ellenében, azután a pártütő Franau (Fronau), hogy a környék kifosztogatásában biztos pontja legyen s végre a csehek Podiebrad György király alatt; – s ha felemlítjük, hogy Eckartsau kastélyában Mária Terézia idejéből való műkincsek, mint Gran Dánieltől való freskók, Matielitől származó márványszobrok, a császári házra vonatkozó családi képek és a termeknek teljesen az akkori idők ízlésében készűlt berendezése és bútorai lepnek meg bennünket.

Kedves képet alkotnak a távoli magaslatok, melyek mindjárt a Dunánál a Bisambergtől kezdődnek, a Hochleiten-en meg a matzeni magaslaton át tág ívben egész a Morváig, a Stillfried fölött emelkedő Hirschensprungig vonúlnak s a Morva-mezőt éjszaknyugatról és éjszakról koszorúzzák. E magaslatokat többnyire erdők borítják, szegélyökön helyenként szőlővel, melyek közűl a reggeli nap megvilágította pontokon előtűnik Bockflüssd és Matzen vára, valamint a távol háttérben Stillfried messzire látható temploma.

A Morva-mezőnek ezen s előbb említett része között is van történeti vonatkozás. Bockflüss jelenleg Abensperg-Traun gróf tulajdona; a XIV. században Eckartsau urai bírták és vára, melyet 1683-ban a török ostrom alatt dúltak fel, miként megmaradt képmásából látjuk, a XV. századnak egyik legérdekesebb erőssége volt. Matzen vára jelenleg ugyanazon család – a Kinsky grófok – birtoka, a kik a XVIII. század elején Eckartsaunak is birtokosai voltak, s a várnak azt a csinos külsőt és azt a szép belső berendezést adták, a melylyel 1760-ban megvétel útján Mária Terézia férjének birtokába jutott. Mai napság azonban Matzen nem annyira várkastélyának ékességéről, mint arról nevezetes, hogy birtokosa a szőlőmívelésre fordít kiváló gondot, melynek méltó foganatja is van. A matzeni borok hírnevet szereztek a Morva-mezőnek.

Schlosshof. Fischer Lajos Jánostól

Bécsből kiindúlva, két vasút szeli át a síkságot: az egyik (az államvasút) éjszaki irányban, egy szárnyvonallal kelet felé, a másik (az éjszaki vasút) éjszakkeleti irányban, mely azután szintén éjszak felé kanyarodik.

Kelet felé ellát az ember egész a Kis-Kárpátokig, melyek a dévényi fokkal egész a Morváig, a Morvának a Dunába való torkolásáig nyúlnak. Ezen a részen mindenek előtt Schlosshof nagyszerű építménye ötlik szemünkbe, mely a hős Eugen herczegnek köszöni létrejöttét; az előtérben van, zöld erdővel övezve, Nieder-Weiden kis vadászkastély, melyet Rüdiger, Starhembergi gróf, Bécsnek 1683-iki védője építtetett volt magának. E kettő, valamint Eckartsau és Orth is a császári család tulajdona jelenleg.

Dél felé a kilátást helylyel-közzel korlátozzák ugyan a Duna menti ligetek, mindamellett átláthat az ember közöttük a Duna jobb partjára, a hol Petronell, Deutsch-Altenburg és Hainburg ötlik először is szemébe, míg szemkörének határt nem vetnek a tágas körben vonúló magaslatok, melyek között a Lajta-hegység, délkeleten a Rozália-kápolna, a kimagasló Schneeberg szomszédhegyeivel s végűl délnyugaton a Kahlenberg meg a Leopoldsberg a legkiválóbb pontok.

Nieder-Weiden vadászkastély. Schindler Jakab Emiltől

A világ minden zugának megvan a maga sajátszerű nevezetessége s a világ minden zuga oly mértékben igyekszik azt érvényesíteni, a mily mértékben együtt jár vele a közérdek. A Morva-mezőnek nem egy, de több olyan nevezetessége van, melyet leírójának nem szabad mellőznie. Már az úgy van, hogy a lúdtenyésztés az egész tartományban sehol sincs annyira elterjedve s a gazdaságra nézve sehol sem oly jövedelmező, mint a Morvamezőn, s ugyanezt mondhatjuk a lótenyésztésről is. A föltételeket erre maga a természet adta meg a talaj alakúlatában, a buzdítást pedig megadja az a haszon, melyet a lakosok e két gazdasági ágból húznak. És nevezetes, hogy e két gazdasági ágat, mint a Morva-mezőnek sajátját, a legrégibb időkig lehet visszafelé követni. A Morva-mezőnek egy részét már a XI. században „Ganserfeld” néven nevezték, s Gänserndorf (régebben Gänsetreiberdorf) helység neve, egy másik részében, ma is rávall a lúdtenyésztésnek tetemes voltára. Ha meggondoljuk, hogy a dunai ligetek a Morva-mezőn mint jelenleg minden évben, úgy régen is kedves tanyái voltak a vad ludaknak, föltehetjük, hogy a Morva-mező egyike volt azon helyeknek, a hol a vadludakat szelidíteni és tenyészteni kezdték.

Stillfried és temploma. Fischer Lajos Jánostól

Épen így rávall a lótenyésztésnek régi időkben való gyakorlatára egy régi, ma már megcsonkúlt helynév. Stopfenreit falut a déli részen, közel a Morva torkolatához, a XI. században Stutenpferch-nek, vagyis ménesnek nevezték; és ugyanez a neve volt egy helységnek a Morva-mező éjszaki részén is, mely később, valószinűleg árvíz miatt, elpusztúlt.

Olyan nevezetességek ezek, melyek, történeti értékükön kivül, a lakosoknak általában javukra válnak.

Fel kell azonban még egy nevezetességet említenünk, még pedig a legnagyobbat, melyben a Morva-mező a tartomány valamennyi más vidékét felűlmúlja, s nem mondhatjuk róla, hogy a lakosoknak javukra szolgálna.

A háború általában rettenetes csapás s a népektől való elhárítása a legnagyobb kitűntetésre érdemes. Borzalmai azonban sehol sem rettenetesebbek, mint ott, a hol a küzdő hatalmak egymásra csapnak és a győzedelem pálmájáért öldöklő harczban viaskodnak. A Morva-mező hírnevéhez, ha nem is irigylésre méltó dicsőségéhez tartozik, hogy síkján annyi döntő csatát vívtak, mint hasonló csekély térségen sehol másutt.

A történet előtti időket itt fel se hozzuk, bár nem hiányzanak a jelek arra nézve sem, hogy a népek fontos ügyei akkor is gyakran találták a Morva-mezőn véres megoldásukat, valamint az is majdnem bizonyos, hogy a római légiókat a Morva-mezőn tették tönkre a quadok, mielőtt Carnuntum feldúlásához kezdtek (375). A germán quadok voltak nemcsak a Morva-mezőnek, hanem a Duna bal partján az egész országnak is urai.

Attól az időtől, mikor Ausztria egy nagyobb tartománycsoportnak volt fontos tagja, egész a mi századunkig, a következő nevezetesebb csaták említendők fel a Morva-mezőről: a Groiszenbrunn melletti ütközet (1260 július 12-ikén), a melyben Ottokár cseh hirály visszanyerte Stiriát Béla magyar királytól; a Weidenbach melletti csata (1278 augusztus 26-ikén), melyben ugyanaz az Ottokár király Habsburgi Rudolffal küzdve, megveretett és életét vesztette; az Aspern melletti ütközet (1809 május 21 és 22-ikén), melyben Ausztria az első érzékeny csapást mérte I. Napoleon kényuralmára; és a Wagram melletti ütközet (1809 július 4. és 5-ikén), melyben az osztrák hadsereg ugyanolyan hősiességgel, de balszerencsével harczolt ugyanazon kényúr ellen.

A dunai ligetek Bécstől a magyar határig. Rudolf trónörökös főherczeg Ő cs. és kir. Fenségétől

Kilátás a dunai ligetekre. Maøak Gyulától

A Duna két áttörése közén, melyek egyike Bécstől éjszakra a Bécsi Erdőt a Bisamhegytől választja el, másika pedig a magyar határnál a Hundsheimi hegyet vágja el a Kis-Kárpátoktól, a lomha hömpölygésű folyam egy olyan síkon halad keresztűl, mely ligetek és szigetek képződésére bő alkalmat szolgáltat. A Dunának ez a területe úgy a flórát s az összes növényéletet, valamint a gazdag állatéletet illetőleg is sok tekintetben fölöttébb sajátszerű, érdekes földdarab. E ligetes vidék nagyon különböző hegységek, ú. m. a Kárpátok, Alpesek, a Lajtahegység nyúlványai, meg a Morván és Csehországon végig húzódó fensík közelében, egyszersmind pedig a Morva-mező és a Bécsi medencze között terűlvén, környéke vonásaiból többet fölvett, elsajátított s e mellett egészen különszerű mivoltát is megőrizte.

Az alsó-ausztriai dunai ligetek egy külön kis világot képeznek, s a ki e tartománynak csupán erdeit, hegységeit és síkságait ismeri, nem is sejti, hogy Bécs város tőszomszédságában egy még nagyon elhagyatott s a maga nemében páratlan vadon is van.

Magyarországon s az aldunai vidékeken még nagyobb, még vadonabb ligetterületek vannak, melyek általában véve az alsó-ausztriai dunai ligetekkel sok tekintetben egyezők; de itt a növényzet változatossága nagyobb, mivel a pontusi, az alpin és a balti flórák határainak összeszögellése következtében épen a Bécsi medencze vidékei azok, melyek fajokban igen gazdagok. De az állatvilág sem szegényebb, sem nem kevésbbé vonzó, mivel az állatok még háborítatlanúl élnek e nagy erdei és folyami pagonyokban, melyek mindenféle költöző vadaknak országút gyanánt, a belföldi állatoknak pedig menedékhelyűl szolgálnak.

Idők folytán az ember természetesen ezekre a területekre is rátette a kezét s a ligeti erdőknek azon részeit, melyeket a Duna folyásának s áradásainak hatalma többé vagy kevésbbé haszonvehetetlen földekké nem tett, birtokába tudta venni. E miatt az erdők a Duna mindkét partján vesztettek a szélességökből, a szántóföldek mindenütt közelebb, némely helyeken egészen a partszélekig nyomúltak a folyamhoz, s a javában folyó Dunaszabályozás által a folyamágy megváltozása és az avval kapcsolatos új szigetképződések, meg a hasznavehetetlen kavicsos, mocsáros, vizes és fűzes helyek terjeszkedései elé mindenkorra gát van vetve. A Duna azonban az elébe szabott úton és áradási területeken ezentúl is folytatni fogja medre megváltoztatásait és szigetképzéseit, csakhogy kis mértékben.

Noha a dunai ligetek ma már korántsem azok, a mik egykor valának: egyes helyeik még mindig teljes eredetiségökben vannak s minden szabályozás és minden emberi erőfeszítések mellett is még jó sokáig így fognak maradni. Mert a Duna épen ezen a vidéken nagyon rakonczátlan, nehezen fékezhető folyam, s bármily sikeresen dolgozzanak is hullámainak nyílt támadása ellen, semmi sem használ a vízszivárgás föld alatti munkái ellen, a minek épen a ligetképződésnél olyan nagy szerepe van.

Bécs tőszomszédságában a ligetek, melyek ezelőtt még igen kis idővel is teljes pompájokban állottak, csaknem teljesen eltűntek. A Szárhegy tövétől és a Bisamhegygyel átellenben le egészen a katonai lövőtérig, meg a Práterig az egész partmelléket egymás után gyorsan beépítették, mívelés alá fogták, szabályozták s hídakkal, házakkal, gőzhajókikötőkkel, tárházakkal, nagy malmokkal és fürdőkkel oly sűrűen megrakták, hogy csak itt-ott emlékeztetnek egyes vén fák, gyér fűzbokrokkal benőtt kis fövenyhátak s még egészen ki nem irtott vékony sudarú facsoportok a régibb időkre.

S a Práter is, mely még húsz évvel ez előtt, nehány fasoros út és ösvény kivételével, nagy vadakban bővölködő igazi őseredeti szép liget volt, ma egy fölöttébb összezsugorított park, melyben a régi pompás fákat s egyes helyeken a víz-erek mentén levő gyér ligeti növényzetet csak mesterségesen tartják fenn.

A dunai ligetek tipusa. Pausinger Ferencztől

A terület azon részein, melyeken a voltaképi liget-tipus már csaknem teljesen helyet volt kénytelen engedni a művelődés mindent egyenlősítő haladásának, gyorsan kivánunk áthaladni, hogy annál több tért nyerjünk az odább keletre fekvő ligetek leírására.

Az országút és az állami vaspálya között s ez utóbbitól még odább keletre is jó darabra, a két Biberhaufen (hód-halom) felé apró, vízerekkel, posványos mocsarakkal s rétekkel meg-megszakított erdőrészletek terűlnek, melyek ez előtt kevés idővel még sűrű, vadon ligetek voltak. Ma ezek az úgy nevezett kagran-stadlaui ligetek ritkás, gyér homlokzatú fiatal facsoportok, melyek a növényzet, sőt az állatélet sajátszerű jellemét is már régen elvesztették.

Nem épen ritkán el-eltéved idáig nehány darab nemes vad is, sőt őzek is tanyáznak itt, azonban a vadon burjánzó növényvilág eltűntével az állatvilág is mind inkább-inkább hátra húzódott.

Utak szeldelik át az erdőterületeket, melyek a Dunaszabályozás gátja miatt a nélkűl is igen sok tért veszítettek, s az állami hídat Aspernnal és Stadlauval összekötő új úton való szünet nélkűli gyalog- és szekérforgalom, valamint a stadlaui vasúti állomás körött emelt mindenféle épületek teljesen megfosztották e vidéket a csöndes erdei magány jellemétől.

Ugyanilyen sors lett osztályrésze az úgy nevezett asperni községi ligetnek is. A csaknem áthatolhatatlan bozótú két Biberhaufen, melyeket csöndes álló vizek, apró vízerektől átszeldelt fűzesek és az áradási terület nagy kavicszátonyai vesznek körűl, már zajtalanabb, a művelődés hatásától kevésbé érintett szigetek. Az előbbiek mindig megvoltak s az utóbbi években teljesen elzárta őket a Dunaszabályozás gátja a folyamtól s annak áradási és újjá alakító hatásaitól; az utóbbiak új alkotásai a Dunának, s minthogy azon a területen fekszenek, melyen a folyam kénye, kedve szerint dolgozhatik, csakis a szabályozás óta keletkeztek; ilyen új alkotások a fajokban még igen szegény növényzetű, de rendkivűl sűrű fűzesekkel borított áradványi kavicshalmok, mind meg annyi apró, egymástól kavicspadok által elválasztott szigetek, mely kavicspadok a víz emelkedésekor folyóágakká és apró tavakká változnak. Önként érthető, hogy ez a növény- és szigetvilág egészen ki van szolgáltatva egy-egy nagy áradás szeszélyeinek; nyárban a nemes vadak, különösen a szarvasok, úgy szintén egyes őzek, melyek a kikövezett ártéri gáton való átjáráshoz már hozzá szoktak, föl-fölkeresik e hűvös, folyton széljárta fűzeseket, melyekben legfölebb olykor-olykor zavarja meg őket nyugalmukban egy-egy halász.

A Duna partmellékének lakói két nagy csoportra osztják a ligetterületeket, ú. m. az úgy nevezett „száraz ligetek”-re (Hare Auen) és „nedves ligetek”-re (Haufen).

Ez a népies osztályozás egészen alapos és igazolt, mert az úgy nevezett „száraz liget”, vagy jobban mondva szárazföldi liget úgy növényzete, valamint tájképi ábrázata szerint is nagyon sok tekintetben más jellemű, mint a folyam hatásainak sokkal inkább kitett nedves ligetek vagy szigetek.

A Duna balpartja gazdagabb száraz ligetekben; itt az erdők sűrű sorait csak egyes helyeken hárította el a földmívelés s azokon is csak kis darab földeken; ellenben a jobbpart mentén a szóban levő területnek csupán a nyugati részein szegélyezi a folyamot egy keskeny liget-szalag s odább az is csaknem teljesen elenyészik.

A Lobau-liget. Maøak Gyulától

Egyike a legérdekesebb és legismertebb „száraz liget”-eknek a nagy Lobau; egy keskeny vízfolyás, az úgy nevezett stadel-enzersdorfi ág, kigyózik ezen körös-körűl úgy, hogy ezt a nagy ligetet is mindenfelől víz környékezi.

A Lobau közepén egy tágas rét terűl; a nagy lapálynak egyes kis bozótok, pompás sudar szilfák, valamint itt-ott levő magános tölgyek adnak élénkítő változatosságot; s a mélyen bevágódó völgyteknőkben és árkokban az évenkénti nagy áradások idején fölszivárgó forrás-tiszta víz gazdag mocsári növényzetet hagy maga után. E nagy rétnek a szegélyzetét erdészetileg beosztott erdő-állományok képezik; dús alj-növényzetű sudár fák, csaknem áthatolhatatlan bozótok, égerfa-csoportok, vad gyümölcsfák, magas növésű füvek, széles levelű növények s a különféle növényalakokból álló tenyészet dús gazdagságú fajai váltakoznak itt egymással az árnyas ösvények- és apróbb rétektől szeldelt talajon. A fölszín nem sík; völgyteknők, emelkedések és hullámzatos mélyedések hirdetik, hogy itt valaha a Duna ugyancsak garázdálkodhatott. A vadak számára pompás tanyákat rejteget ezen, a Duna szeszélyeitől most már megmenekűlt liget. A sűrűségeket nagy vadak népesítik; igen sok őz, valamint mezei és tengeri nyúlak, fáczánok és foglyok vidám sürgése, forgása örvendezteti itt a vadász szemét.

A madárvilágnak is nagy számú képviselői vannak a Lobaun, de főképen azok a fajok találhatók meg ott, melyek inkább a mezei berkek, síksági erdők és sűrű csalitok honosai s az ember közellététől is kevésbé idegenkedők. Kisebb ragadozó madarak, ölyűk, füles és mocsári baglyok, rigó-félék, éneklő madarak seregei, szarkák, szajkók s odvas vén szilfákban fészkelő karicsok vagy szalakóták, vércsék és csókák élénkítik a tájat. Itt-ott egy-egy zsombékon vadkacsák költenek, a folyamágak fövenyes partjain pedig apró parti szalonka-fajok futkároznak.

Állat- és növény-világon, mint mondtuk, inkább az átmeneti terület jelleme mutatkozik itten; a magános szigetet bélyegző ős természetesség részben még hiányzik, s épen a különféle nemek ezen összebonyolodásában áll e „száraz ligetek”-nek a változatossága.

A Lobaun nem hiányzanak a Bécsen alúl eső ligeteken elő nem forduló tűlevelűek sem, csakhogy azokat emberi kéz honosította itt meg mesterségesen; egyébiránt sok egyéb olyan növény is fordúl itt elő, melyek a Bécsi Erdő, sőt egyenesen az igazi alpin terület sajátjai, s melyeknek magvait majdnem kizárólag madarak, vagy emlősök is hozták át ide.

A Lobau nagy erdőtlen lapályán a legutóbbi években nehány darab rétet már szántóföldekké változtattak, helységek azonban még nem keletkeztek rajta; csupán két vadászház, meg két, úgy nevezett parti ház, vagyis munkások és hajósok számára való pajta ott az egyedűli lakóhelyek; gyeppel és csalittal részben már benőtt s vad tengeri nyúlaktól össze-visszaturkált régi földművek, ieiglenesen épített útak maradványai, tüzelő és tanyázó helyek s egyéb effélék az emlékei annak a nagy időnek, melyben a Lobau gyülekező helye volt Napoleon seregeinek az Aspern melletti ütközet előtt és után; látható itt még nehány franczia katona-sír is, úgy szintén még több helymegjelölés is emlékeztet ama mozgalmas napokra.

Egy pihenő hely a Lobaun: fehér-nyárfa-csoport. Maøak Gyulától

Legszebb a Lobau tavaszszal, mikor minden zöldel és virít, csalit és bokor teljes virágdíszben pompázik, az illatozó harmatos rét fölött bogarak és tarka pillangók zümmögnek, a vén szilfák koronái susognak, búgó vadgalambok röpdesnek, vízi madarak egész falkái szállnak surranó repüléssel a kéklő folyam mentén, a terjedelmes rétekre félénk őzek lépnek ki a sűrűsökből s a ligeti erdők fái a leszálló nap utolsó vörhenyes sugaraiban fürödve, meg-megrezzennek a lágy szellőtől. – Ragadozó madarak lomhán szállongnak a szigetek felé éjjeli tanyáikra; itt egy óvatos szarvas fejét lesütve s fiatal agancsait a galyaktól óva csörtet elő nagy vigyázatosan a sarjerdőből, amott fáczánkakasok szárnytollaikat csattogtatva hangos kiáltozással szállnak le elülni az alacsonyabb bokrokra; mindinkább alkonyodik, mind hosszabbra-hosszabbra nyúlnak az árnyékok a réten, nedves hideg párázatok szállonganak föl a mocsáros völgyteknőkből s vérvörösen hanyatlik alá a nap a Bécsi erdőnek finom párázatban úszó kúpjai mögé. Velünk szemben a rotunda ragyogó kúpolája emelkedik a Práter magas fái közt, a mögött pedig a pompás város háztetőitől környezve és sárgás porfelhőbe burkolva az égbe nyúló István-torony; odább éjszakról szálas erdők és alacsony cserjék közűl a fallal kerített, hullámzó gabnaföldei közt a ligetek szegélyén oly békésen fekvő Stadtl-Enzersdorf templomtornya tekint át hozzánk. Valóban szép földdarab ez a semmi esetre sem vadregényes, hanem inkább egy kies parkhoz hasonló Lobau.

Kelet felé egy magas fáktól s nádas lepte partoktól szegélyezett széles folyamág választja el a Lobaut az úgy nevezett mühlleiteni ligetektől. Ezeket általánosságban véve a Lobau folytatásaúl tekinthetjük, csakhogy e ligetek sokkal kisebb terjedelműek. Ezeken is rendre váltakoznak sűrű sarjerdők magas faállományokkal, kis és nagy rétek káka- és nádlepte völgyteknőkkel.

A mühlleiteni ligetek vízben sokkal szegényebbek, mint a többiek legnagyobb részt, minek észrevehető hatása van a növényzetökre; e miatt ugyanis a bozótok ritkásabbak s a kúszó növények, magas fűvek és széles levelű növények buja egyvelege sincs meg; víz-ér kevés szeldeli e ligeteket s mostanában ez a kevés is többnyire egészen ki-kiszárad. A szántóföldek széle felől semmi vízfolyás nem szegélyezi e faállományokat, a minek az a következménye is van, hogy itt már a tölgyfa is nagyon szerepel s valóban pompás példányokkal díszíti az erdőket.

Mühlleiten kis falunak gyönyörű a fekvése egy sűrű erdő szélén; nagyobb ligetei nyugat felé terjednek, kelet felé a lapály és a schönaui folyamág közén mindinkább keskenyedik a zöld szalag, hogy aztán a wolfswirthi szántóföldeknél és Schönaunál végképen megszakadjon. Valaha itt is sokkal nagyobbak voltak a ligetek, lassanként azonban a szántóföldek mind elébb-elébb nyomúltak s évről-évre mind több-több erdő tűnik el s ad helyet a földmívelésnek. Azok a kis erdők és mezei berkek, melyek Sachsengang körűl és Schönautól éjszakra a Faren patak mentén vannak, egykor nyilván a ligetek területéhez tartoztak.

A Lobaut és a mühlleiteni ligeteket a sajátképi szigetekről egy széles folyamágy választja el, melyben évekkel ezelőtt egyszer az öreg Duna folyt, s melyben némely helyeken még most is sok víz van, míg egyebütt csak nagy vízálláskor telik meg itt-ott, s rendes időkben csak terjedelmes kavics- és homokzátonyok látszanak rajta, melyeket egyes kiemelkedő pontokon zöldesszürke növényleplek szakítanak meg.

A híd melletti torony Fischamenden. Maøak Gyulától

Komoly és mélabús a jelleme ennek a tájnak. Terjedelmes kőmezőit sötétzöld mocsolyák s a föld fölé alig nehány méternyire emelkedő fűzcsoportok díszítik, mely utóbbiakat a szél termesztette úgy, hogy magvaikat ide hordta a sivár lapályra; ezek mögött a szigetek sötétlő erdői emelkednek fehér nyárfáikkal és zúgó lombkoronáikkal. Mielőtt azonban az osztrák Duna területének e legérdekesebb részeire átmennénk, hadd szóljunk még a jobbparti ligetekről.

Itt a Práter volna első helyen előhozandó; ez azonban, mint e czikk elején említők, már régóta nem vad liget többé. A Práter a Freudenau keleti csúcsával, csenevész bokrok és alacsony gátak közt végződik a Duna főmedre és csatornája egyesűlésénél; odább azután a kaiser-ebersdorfi meg az alberni ligetek következnek, a mint a Schwechat patak torkolata körűl csoportosúlnak, – most már szintén inkább csak alacsony sarjerdők, lomha folyású vagy álló vizektől körűlvéve, melyek nyárban rothadó növényi anyagokból veszedelmes lázokozó kigőzölgéseket fejlesztenek. E keskeny ligeteket a Duna-szabályozási munkálatok erősen megnyirbálták annyira, hogy most már említést is alig érdemelnek.

Keleti irányban haladva, magasabb faállományok és sűrűbb berkek közé jutunk, melyek a Dunának Ziegel-Wasser nevű széles ága mentén terűlnek. Egy meredek lejtőn fekszik itt Mannswörth falu. Római leletek bizonyítják e helység régi voltát; e falut illetőleg az első ismeretes emlékezet 1058-ból származik, mikor is IV. Henrik császár a st.-pölteni káptalannak Mandeswerdében a Schwechant (Schwechat) és Viskaha (Fischa) közén három telek királyi földet ajándékoz. A középkorban egy nemesi udvar volt benne jelentékeny földbirtokkal. Ma két hosszú s széles utczából álló szegény helység; mellette ma egy nagy legelő van, mely egészen a Dunáig terjed, s egy szekérút visz belőle az ártéri gáthoz.

Mannswörth alatt fekszik a Ziegel-Wassertől körűlfogva a kis Zainetau, egy szakaszokra osztott jelentéktelen erdő, alacsony sűrűsökkel és kevés szálas fával; odább keletre a hosszú keskeny Poigenau sorakozik utána, az a gyönyörű szép zárt terület, melyen illatos erdei rétek, igen változatos facsoportok, egyes hatalmas vén tölgyfák, magas nádastól szegélyezett csöndes víz-erek és tiszta vizű tócsák láthatók, s mely tele van virággal és buja tenyészettel, de nyárban egészségtelenűl mocsáros mint minden mezei liget a Duna jobb partján.

Ez után következik az előbbihez igen hasonló Fischamend községi liget mocsáraival, magános nádasaival s kicsiny sűrűseivel. Élénkebb élet uralkodik ezen a területen, mivel rétjeit legelőkké változtatták s útak mennek róla a Duna felé; a síkság felé a jobb part összes mezei ligeteinek keskeny szalagját egy sajátszerű magas és nagyon meredek esésű lejtő határolja, melyet a népnyelv Gstätte névvel nevez s mely Mannswörthnél kezdődik és Német-Óvár tájaig nyúlik le. A mily elszélesedve húzódnak a Duna bal partján a szántóföldekkel váltakozó ligetek a Morva-mező felé, épen oly éles s mintha csak vonalzóval volna kihúzva a határ a jobb parton.

Meredeken hanyatlik alá az a partoldal, mely századokkal ez előtt a Duna medrének a partját képezte; a felső párkányról az egész területen mindenütt szép kilátás nyílik a ligeti erdők mindnyájára, a Duna ezüst szalagjára s azon túl a téres Morva-mezőre.

Ez a partoldal részint agyagból, részint kavicsból áll; tengeri nyúl, ürge, róka és borz összefurkálta, néhol mindenféle füvek és virágok, másutt ellenben sűrű tövisbokrok, sőt egyes fák is borítják, s őzek és nyúlak gyakran látogatják; a hosszú partoldal egyformaságát több helyütt vízmosások, mély gödrök, horpadások és meredek agyagfalak szakítják meg, melyeket felhőszakadások idején az ide nyúló szántóföldekről lerohanó víz hoz létre.

A Fischamend községi liget keleti végén felűl, a fensík párkányán, a Fischa folyócska mindkét partján fekszik Fischamend igen régi helység, melynek határában római korbeli tárgyakat lelni. Neve a közép-felnémet Viskagemunde (a Fischa torkolata) szónak a változott alakja; házainak és templomának építése módja, valamint a Fischa hídja mellett álló s vas hal jelvénynyel ellátott régi vaskos tornya egy igazi alsó-ausztriai régi városkának a jellemével bír.

A Fischa a városka alatt hirtelen hajlással keletre kanyarodik s jó darabon épen a tövében foly a meredek partoldalnak, egyközűen a Dunával, hogy aztán a Hirschensprung nevű foknál a Dunába szakadjon. A liget mellett tágas legelők és széles vízállások vannak, melyeket ligetek és homoktorlatok választanak el egymástól; ezeken felűl nádasok, cserjések és virágzó kertek között igen kiesen fekszik a fehérlő városka a partoldal tövében; egy szekérút megy innen egy szálas erdőn keresztűl a dunai gőzhajó-állomáshoz, keleten pedig a Duna és a Fischa közt a ligetekkel, nádasokkal, bozótokkal és szálerdőkkel díszlő, igazi eredeti vadságában levő hosszú keskeny Marktau húzódik lefelé, míg csak a föntebb említett Hirschensprungban, e csaknem áthatolhatatlan s nemes vadaktól bőven lakott sarjerdőben véget nem ér. Ez áradásoknak igen kitett terület, melynek a Duna és Fischa közé zárt talaja télen, nyáron át van ázva s helyenként gyakran el is öntve, ezért elég alkalmat nyújt festői csoportozatú vizi növények, nád- és kákabozótok képződésére. Kócsagok, bibor-gémek és bakcsok minden évben el-ellátogatnak e kedvező helyekre, a Fischában pedig vadkacsák és búvárok nagy mennyiségben tanyáznak.

A Hirschensprung után még néhány kis fákkal sűrűn benőtt sziget következik; ezeken felűl a magas fensík szélén fekszik Maria-Ellend igen régi helység, e mögött pedig a szántóföldeken túli szelíd emelkedésű lejtőn a szép tölgyfákból álló nagy ellendi erdő terűl. Maria-Ellendtől keletre a jobb parton is félbeszakadnak egy kis darabon a ligetek s meredek, sárgásbarna agyagfalak esnek alá egészen a Dunáig; e mellett épűlt Horvát-Haslau kis falu, az egyetlen horvát telep a Duna jobb partján. Az első települők a XVI. század második felében érkeztek ide a törököktől igen sújtott szülőföldjükről.

A kutatóra és a természet kedvelőjére nézve kétségkivűl legérdekesebb részét teszik e területnek azok a nagy szigetek vagy nedves ligetek (Haufen), melyek a Lobau és az albern-mannswörthi ligetek közt kezdődnek s egy felől Fischamendig, más felől Schönauig terjednek le. Állat-, valamint növénytani tekintetben annyi változatosságot és tanulságosat nyújt ez az elzárt kis világ, hogy sokkal nagyobb térre lenne szükségünk, hogy e gazdag anyagot csak félig-meddig is behatóan tárgyalhassuk; hadd adjunk itt róla csak egy rövid átpillantást.

Az összes szigeteket festői változatosságú egyveleggé teszik a pompás szálerdők, sűrű sudaras berkek buja alj-növényzettel, áthatolhatatlan bozótok, kúszónövényektől össze-visszakötözött fák, kisded rétek, embermagasságot meghaladó terjedelmes káka- és nádgyepűk, magas szakadékos agyagpartok, homokos lapályok, sáros vízenyős helyek, mocsáros és lápos ingoványok, nagy terjedelmű kavicshordalékok, széles vízágak, patakszerű apró csermelyek, forrás módjára fölbuzgó mocsolyák, széles levelű vízi növényekkel borított posványok s fűzesektől lepett fövenyhalmok, – mindezek tarka rendetlenségben elegyednek össze egymással s olyan ős természetességű vadonnak a képét tárják elénk, minőt bizonyára senki sem gyanítana egy világra szóló nagyvárosnak a tőszomszédságában.

A Duna és valamennyi ága a dús csapadék által minden évben olyan nedves levegőt idéz elő, mely az édesvíz tevékenységével egyetemben érthetővé teszi azt a bujaságát és változatosságát a növényzetnek, melylyel az állatvilág gazdagsága is összhangban áll. A rovarok, különösen pedig a szúnyogok valóságos csapássá válnak itt a meleg évszakban, s vannak olyan meleg esték, melyeken a pocsolyáktól környezett bozótok némelyikébe csaknem lehetetlen embernek behatolnia. Csúszómászók és kétlábúak is vígan és meglehetős számos fajjal tenyésznek itt; a magas fűben sziszegő kígyók és gyíkok, valamint a megszámlálhatatlan vízi és szárazi békák egy csöppet sem emelik e táj kecsességét. A békákról, a gyakran roppant nagy harcsákról, a termetes süllőkről, csukákról és sok egyéb effélékről, melyek langyos nyári estéken, sőt a téli zivatarok idején is száz meg száz halászt foglalkoztatnak a Duna partjain, ne szóljunk itt többet.

Rohrwörth. Maøak Gyulától

Szintén sokféle és érdekes itt a tömegesen jelentkező nyüzsgő madárvilág; már azoknak a fészkelő és vándormadaraknak a száma is tetemes, a melyek ezeken a tájakon ütik föl tanyájukat, de össze sem hasonlítható azokkal a sokféle színű és alakú madárseregekével, melyek minden év tavaszán és őszén a szárnyas népség fő útvonalán, a Duna mentén vonúlva, e csöndes ligetekben tartják pihenő állomásaikat. S a tél is nagy seregeivel szaporítja az itt telelő honi fajokat olyan idegen éjszaki vendégeknek, melyekre nézve az itteni folyammellékek azon vidékekhez képest, melyekhez szokva vannak, meleg déli tájak gyanánt tűnnek föl.

Hadd mellőzzük a kisebb emlős állatokat is, hiszen azok ez áradásoknak kitett szigeteken úgyis csak gyéren képviselvék. Tengeri nyúl épen nincs is, a mezei nyúl csak egyesével fordúl elő. A görény és menyét ritka, a nyuszt minden évben csak egyenként jelenik meg, bizonyítván, hogy még a négylábúak is milyen messzire képesek elvándorolni, mert a Morva-mezőtől nyugatra eső erdők a legközelebbi lakóhelyeik, melyekből a Lobaun át vízben szűkös időkben meglehetősen száraz lábbal tudnak ide eljutni. A vidráknak a nedves ligetek (Hafuen) valódi paradicsomaik, de szintén bámúlatos számban tanyázik ez a ragadozó állat úgy a főága mellett a Dunának, mint különösen a mellékágakban és mocsárokban, a sarjerdőben, mint a partszakadékokban.

Egy szép, de Közép-Európában mindenütt ritka állat, a szorgalmas hód, 1850-ben még előfordúlt a dunai szigeteken. A Kreuzgrund és Rohrwörth közti csöndes magányos Dunaágakban, az úgy nevezett oldal-siókban („Einrinnen”) állottak az utolsó hódpaloták, de a sajátszerű gyarmatok és furcsa lakóik már régen eltűntek örökre. Őzet itt is látni mindenütt, e gyöngéd vad azonban sokat szenved szigorú teleken a jégzajtól és az áradásoktól. Mint minden ligetben, úgy különösen a szigeteken jóval nagyobbra és magasabbra nő az őz testben is, szarvait illetőleg is, mint a hegységeken s más vidékek erdőiben. Ugyanez az eset a nagy vadaknál is. A széles és dús ágbogú agancsokkal ékesített szarvasoknak igazi díszpéldányai népesítik a zátonyoknak sűrű sarjerdőit és szellős nádasait. Idegen vándorok is mutatkoznak olykor-olykor e területen; a legutóbbi tizenöt év még vaddisznót, farkast és vadmacskát is ejtettek itt zsákmányúl, de ezek csak ritka vendégek.

Az évszakok hatása alatt gyökeresen meg-megváltozik a ligetek jelleme, melyeknek arczúlata első sorban a növényzettől függ. Hogy e vidékek tipusáról az olvasónak röviden a növényzettől függ. Hogy e vidékek tipusáról az olvasónak röviden képet nyújthassunk, járja be velünk e csöndes tájakat tavasz nyiltakor, nyár utolján és télben.

Tavasz van; világoskék az ég s melegek a napsugarak, melyeknek a homokpadon elömlő fényében ezernyi apró kagyló csillog kristálytisztasággal; zöldesen villog a Duna s alacsony benne a vízállás. Kavicstorlatokon át s lenge sarj-fűzesek közt, melyekből nagy szemű parlagi szalonkák, apró homoki libuczok és lilék röppennek föl hosszan nyújtott kiáltozással, vízágak és pocsolyák mellett haladunk el; a nád már magas s a nagy bokrétájú vízi virágok, meg az üde zöld levelek közt halak és számtalan békák surrannak ide-oda; lépteink alatt itt forró kavics ropog s odább egy lépéssel már mély iszapba süppedünk. Itt vadkacsák kelnek szárnyra, mind párostúl, ijedtükben fészköket odahagyva, amott egy-egy fölriadt vidra siklik be a tiszta vízbe. Egy meredek esésű parton fölkapaszkodva, behatolunk a ligeti erdő titkaiba. Magas nád-fűvek, sűrű bozótok, iszalaggal és vad komlóval körűlhálózott égerfák akadályozzák haladásunkat lépten-nyomon.

A nyárfák oly sajátszerűen erős illatúak, az utolsó ibolyák már sápadoznak, az első gyöngyvirágok ellenben most kezdenek illatozni, a medvehagyma és egyéb hagymás növények most nyitják virágaikat, minden fakad és zöldel, sűrű lombsátor terjeszkedik fölöttünk, melyben fülemülék csattognak és aranyos sárga rigók surrognak süvöltözve, szerelmes gerliczék és örvös galambok turbékolnak a magas fehér nyárfák koronái közt és varjak ülnek károgva fészkeik mellett.

Most egy tisztásra érünk.

Karcsú szürke törzsek nyúlnak föl magasra, tetemes számú ragadozó-madárfészkeket tartva villaszerű ágaikon; vörös és fekete kányák, ölyvek, rárók és kisebb sólymok pompás életet élnek itt; a nőstények fészkeiben ülnek, míg a hímek fent az étherkék levegőben gyakorolják repűlésbeli ügyességöket; imitt-amott még egy-egy félre fitúlt régi nagy sasfészek is fityeg egy-egy vastag ágon, mint bizonysága annak, hogy itt hajdan még nagyobb ragadozó szárnyasok is tanyáztak. Odább a szálerdő szélén egy tüskés bokrokkal, magas fűvekkel és egyes nádcsomókkal benőtt vágáson kell áthaladnunk; itt fáczánok röppennek föl kiáltozva és mindenünnen tánczoló repüléssel szállonganak föl a földön fészkelő kéklő réti, fehéres mezei és rozsdabarna nádi örvölyök; amott egy őz néz félénken az idegen betolakodókra s a közeli széles schönaui Dunaág fölött zsákmányra lesve kereng egy-egy halászsas.

Most pedig a bennök elénk tárúló sajátszerű élettel két, nem igen nagy erdőrészlet köti le figyelmünket; mind a kettő magas nyárfákból áll, melyeknek vaskos törzsei közt sűrű alj-növényzet van és apró iszapos vízerek kanyarognak. A fákat mindenfelé kerek és lapos fészkek lepik el, a földet pedig vastag guano-réteg borítja; félig rothadt, részben már kikezdett halak fertőztetik itt a pohos legyekkel és zümmögő szúnyogokkal telt levegőt. Fent a fatetőkön élénk élet uralkodik, teljes nászi díszben levő szürke gémek s zöldes színt játszó esetlen kárókatonák álldogálnak fészkeiken s a faágakon, vagy ide-oda röpkednek zajosan és rikácsolva. Szakadatlan nyüzsgés-mozgás tölti be az egész erdőt, hajnaltól estig száz meg száz együtt fészkelő madár vonúl vadászó helyéről a Dunához és más széles folyamágakhoz, hogy költő nőstényeiket vagy éhes fiókjaikat eledellel ellássák. Halászat és evés az egymásra örökké gyorsan következő alapelvei e madárnépségnek, s alig képzelhető el, hogy mennyi halat kénytelen itt a Duna a tavasz folyamán, kivált pedig nyárban szolgáltatni, mikor már az új madárnemzedék is kijár a kéklő vizekre.

A fehér csüllők alvó helyeikre, a fövenytorlatokra szállinkóznak; egy falka bíbicz visongva röpdesi körűl az iszapos helyeket, halak szökdelnek ki magasan a hullámokból legyek után kapdosva s üde esti szellő lebben végig a Duna mentén. Bealkonyodott, s minket egy csónak szállít át a fő folyamág rengő árjain; a ligeti erdők zöldelő falakként szegélyezik mind a két partot, a meddig csak a szem ellát; mély csöndesség uralkodik, csak olykor-olykor szakítja meg egy-egy gőzhajó az este nyugalmát.

A kavicsos partokon halászok állnak szoborszerű mozdúlatlanságban, szájukban pipa, rajtuk rongyos ruha, arczuk naptól barna, kezökben kis háló, – tengeri rablóknak nevezi őket a nép e vidékeken. Főkeresetforrásuk a halászat, mely, hiányos szerszámaikat tekintve, tiszta szerencse-játék; tőrrel való madárfogás, a nagy számmal ide kerűlő hullák fölkutatása, famászás és fészekszedés pedig a mellékes jövedelemforrásaik; s a nyomorúságos csónakokon bármilyen időben való evezés, az alig egygyéállott jégtorlatnak híd gyanánt való használása, olyan ügyességek, melyekben e félig vízben, félig szárazon élő kétlakú-féle emberek valóságos mesterek.

Hüvös, teljesen sötét nyárutói éjszaka borúl a környékre; egy csónakon gyorsan siklunk tova a Dunán. A folyam fölött alá s föl húzódó nedves köd hidege csontot, velőt átjár, s a part magas nád-fűvét harmat lepi meg, mely itt minden éjjel dúsan borít el mindent.

Távol keleten lassanként viradni kezd; az ég egyik felét mind hosszabbra-hosszabbra nyúló világos sávok futják be, míg a másik fele még ólom-barna színben úszik. Csak az erdei bagoly kiáltozása, a parlagi szalonka hosszan nyújtott füttye, az éjjel halászó gém rikácsolása, valamint a szántóföldekről s kis patakoktól a ligetekbe haza térő baglyok végtelen sorának surranó szárnycsapása zavarja föl a szép szeptemberi éjszaka fönséges nyugalmát.

Homokbuczkákon, fűzeseken át haladunk egy folyamág mentén a Rohrwörth felé, melynek magas törzsű berkei sötét falakként állanak előttünk. Egyszerre csak egy üvöltés, egy mély, hatalmas és messzire hallatszó hang zendűl meg; mint orgonahang szólal meg a magas agancsú szarvas nászdala; a deli harczosnak nem messziről egy méltó versenytárs ad választ, s csakhamar minden zátonyról a legkülönbözőbb irányokból hallhatók a harsány hangok. Most itt van a várakozás ideje; mi egy kis folyamág partján, egy szálerdő szélén állunk. Gyöngén locscsan a víz majd itt, majd amott; halászó vidrák pocsolnak, épen mellettünk pedig kacsák csapnak le zúgva, hápogva surrannak szanaszét s csak mint árnyak különböztethetők meg a laza kavics mellett. Kisértetiesen suhan el fölöttünk egy-egy gém, hogy reggeli falatra tegyen szert, és sivalkodó vízi szárnyasok surrognak a levegőn át szakadatlanúl.

Mennél inkább közeledik a nap fölkelte: annál hűvösebben, annál nedvesebben tapad rá a Duna ködje az átnyirkosodott ruházatra. Rövid szüneteket leszámítva, únos-úntalan orgonálnak a szarvasok. Keleten mindinkább vídúl az ég; még nincs ugyan a lövésre kellő világosság, de azért csak előre, hogy annál közelebb legyünk, ha majd teljesen megvirad.

Egy szakadékos magas part fölött, égerfák és nyárfa csalit közt siklunk előre térdig fölázva a harmatban úszó széles levelű magas növényektől, bokros csalánok- és szálas dudváktól. Egyszerre csak lövéshez hasonló durranással szöknek szárnyra egy pillanat alatt a vigyázatos kacsák; észrevettek bennünket, s a bizalmatlan gémek is hosszan nyújtott figyelmeztető kiáltozással lebegnek el a víz tűkre fölött. Ilyenkor mozdúlatlanúl kell várakozni, mert a hirtelen zajtól megzavart szarvasok félbeszakítják reggeli dalukat. De ez nem igen soká tart; a távolban megint megszólal egy hang, majd egy második, azután megint egy s végre közel hozzánk ismét megzendűl a vezér-szarvas búgó mély hangja is a reggeli csöndben. Most vigyázva, egy ágacska letörése nélkűl surranjunk az égerfa berken át. A hang zengése után ítélve helyünkön vagyunk, meglapúlva nehány ugrással túl jutunk a csaliton s ott térdelünk a meredek esésű part szélén.

A vízben csobogó lépteket hallunk; vad jár ott, mely a sekély folyamágon gázol keresztűl, s rövid szüneteket tartó bőgő ordítással ugrat meg a vén bajnok egy-egy gyönge tolakodót. Tisztán hallhatólag nyikorog a kavics a kemény csülkök alatt. Most ideje alátekintenünk a csöndes víztükrön át a szemközti kis zátony fehérlő homoktorlatára és alacsony fűzesére; nehány darab ünő jár-kél föl s alá a gyér bokrokon levelészve, s a vénebbje, úgy tetszik, a vadakat előlünk elfedő bozóthoz közeledik. De hát hol a szarvas?

Most a földön valami alaktalan tömeget veszünk észre s hatalmas agancsokat, melyek ide-oda mozognak. A szarvas az! a víz partja mellett a hűvös iszapban hentereg, hogy új erőt merítsen; majd föláll s indúl figyelmesen az ünő után. Itt a kellő idő, de, fájdalom, még nagyon homályos van. Minden percz egy-egy örökkévalósággá válik s a szem szorongva lesi a viradó nap közeledtét; a falka mind belebb-belebb nyomúl a fűzesbe s mind ritkábban-ritkábban zendűl meg a már eltompúló hang. Ekkor egyszerre csak förharsan tőlünk balra egy hatalmas kihívó bőgés. Magas, dús elágazású agancsok tűnnek elé lassan a sűrűsből; a versenytárs ez, mely az elvonúló ellenségnek bőszülten lopódzik utána. A hatás nem marad el. A falkabeli szarvas megáll, dühösen visszafordúl, egy tompa kiáltással ad kihívó jelt a csatára, s magasra emelt fővel nyomúl vissza kevély léptekkel imént elhagyott üzekedő helyére. Most itt a pillanat; vigyázva puskát emelünk, a czélpont már látható, lehet lőni; ekkor a szarvas megáll, hogy agancsát erősen hátra hajtva még egy utolsót bőgjön, hanem most szaporán és habozás nélkűl eldördűl a harsány puskaszó s messzire elhangzik a csöndes ligeteken. Egy hosszú futamodás jelenti, hogy a golyó talált; nagy szökésekkel rohan a megréműlt szarvassuta a rejtekhelyet adó fűzes szigetbe, míg a hatalmas agancsos hím a magasan fölhabzó vizen át, egészen mellettünk a meredek partoldalon keresztűl, égerfák és nyárfabokrok közt nagy csörtetéssel a szálerdő felé iramodik.

Kékes füst ül a csöndes víz fölött összeolvadva a reggeli könnyű párázatokkal; távol keleten ragyogva kél föl a nap a Kis-Kárpátok csipkézetes csúcsai megől, megaranyozva a tájat, s távol a folyamon túl a Bécsi medencze tar lapályai mögött a Bécsi Erdő hosszú lánczolatát, mindezek fölött pedig a Schneebergnek magasra nyúló csillogó csúcsát látjuk.

A szarvas nyomán széles vörös vonalat vesz észre szemünk; a golyó megtette hatását; most már oda kell visszasietnünk, a hol a vadász a kutyájával várakozik; csak most következik a legnehezebb munka, a zsákmány fölkeresése. Eltelt egy óra, a nap már becsületesen süt s a forró sugarak ezernyi ezer szúnyogot csaltak elé rejtekhelyeikről, arczunk s kezeink körűl mindúntalan ott rajzanak ezek az alkalmalan vérszopók. Ismét helyünkön vagyunk, a kutyát nyomra vezetjük s ő izgatottságtól remegve szimatolja a sötét piros vércsöppeket, melyek félig megszáradva tapadnak a széles lapukra; – ekkor a vadásztól hosszú pórázra eresztve, neki iramodik, mi pedig nyomban követjük.

Megtámadott szarvas. Pausinger Ferencztől

A keskeny égerfa-berken hamarosan átjutunk, a ritkás szálerdőben csak itt-ott akadályozza egy-egy alj-bozót a gyors keresést; most azonban a nyom egy csöndes érhez vezet, egy álló vízhez, melyet nád és fehér virágok lepnek el. Térden fölűl érő pocsolyában gázolunk, melyből iszapos part emelkedik ki; pompás egy hely kéklő szitakötők czikáznak a víztükör fölött s lombos ágak csüngenek alá mélyen a magános hely fölé.

Ez időtájban minden a legdúsabb zöldben áll; az elérés már közel van; nemzedékek kerekednek egymás fölé; a tavaszi növények elsenyvednek a nyár elhatalmazó gyermekeinek nyomása alatt; a talaj nedvessége párolog s a növényélet buja pezsgése dohos, egészségtelen gázakat szűl. A sekély víz is rosz bűzű posványképződésekre szolgáltat alkalmat az utolsó hónapok forrósága alatt.

A vadnyom a legsűrűbb bozótba vezet bennünket; égerfa-berek ez embermagasságú dudvákkal, náddal, csípős csalánokkal s tövises bokrokkal; kúszó növények fonják körűl a fákat s bonyolódnak testünk felső részére, megállásra kényszerítve bennünket.

A kutya mind jobban húzza a pórázt s mi mind lassabban tudunk utána menni. A vadászkést elő kell vennünk s azzal vágnunk útat lépésről-lépésre.

Neszünktől itt egy magas szarvú karcsú őzbak ugrik föl ijedten csöndes tanyájáról, amott a vadgalamboknak, melyek szeptemberben gyülekeznek össze, nagy rajai szállnak föl csattogó repűléssel az égerfák koronáiról.

A kutya mindinkább serénykedik, magasra emelt orral kezd szimatolni; ügyelni kell, – amott a lombokon keresztűl, tőlünk csak nehány lépésnyire a szarvas vörhenyes teste ötlik föl.

Még él! –

Alig vette észre közellétünket, már fölugrik s galyakat tördelve, ágakat magával ragadva hangos csörtetéssel iramlik előre; a kutyát szabadon eresztjük; nehány izgalmas pillanat telik el, míg a vadállító harsány csaholás örvendetes hangja füleinkig hat; – most már a lehető legszaporábban kell felé sietnünk. Teste egész sulyával tör, furakodik s nyomúl az ember a sűrűn át; végre egy tisztás villan elénk.

Egy széles, félig náddal lepett víztócsában áll nehézkesen s betegen, inas lábaitól alig bírva, a szarvas, agancsai tele vannak a letépett kúszó növényekkel s közömbösen tartóztatja föl a túlságosan vitézkedő kutyát. Egy rövid puskalövés dördűl végig a ligeten s a hatalmas vad élettelenűl rogy össze.

S minő állat egy ilyen öt mázsás dunai szarvas! Hosszú vaskos test, vastag nyak, hatalmas szügy, rövid fej hajlott kosorral, a bikáéhoz hasonló göndör szőr az agancs-rózsái közén és a homlokán, magas, szélesen szétálló barna agancsok elefántcsont fehérségű végekkel és lapiczka alakú koronákkal, – ezek bélyegzik őt meg ős szarvassá, a milyen kint a sík földön és az állatkertekben már régóta nem található többé.

Jégzajlás a Dunán. Pausinger Ferencztől

Később, még októberben is, mikor fönt a fák koronáin a vadszőlő lombfüzérei már piroslanak, a lombozat színt változtat és egyes levelek az első fagyoktól lehámolva a földre hullonganak, van szépség a ligetekben. A terjedelmes homoktorlatokon ezer meg ezer vadlúd álldogál pihenőt tartva, de az első hideg nap tova hajtja őket a Duna melletti rövid tanyázásból délibb tájakra.

Majd beáll a tél a vidéken. A szigeti erdők elvesztik ékességöket, a sűrűsök száraz seprők gyanánt merednek fölfelé s a vad komló barnává és aszottá hervad a kőrisfa törzsén; a kisebb erekre jégkéreg borúl, a homok és az iszapos helyek kemény padlattá fagynak s hó lepi be a földet.

A Dunán hatalmas jégdúczok úsznak lefelé s a kavicstorlatokon meg a nyílt vizeken számtalan vízi vad nyüzsög szanaszét; éjszaki vendégek ezek: rózsapirosan csillogó búvárludak, tarka jeges-kacsák, nagy búvárok s még sok egyéb különféle fajok. Ezek fölött kóvályog az őket reggeltől estig folyvást aggasztó hatalmas sárgásszürke halászsas, szintén téli vendég a szigeteken.

Mikor este a nap hideg vöröses ködök közt nyugovóra hajlik s merev fagy gémberíti meg a földet, lassan röpülő sasok érkeznek ide fárasztó vadászat után a környék minden részéből, hogy a csöndes, magányos Gödenwasseren s a lecsüngő galyazatú magas fehér nyárfákon nyugvó helyet keressenek. Nagyoknak látszanak e hatalmas madarak, ha egyenesen állnak a száraz ágak közt. Olykor balúl üt ki a tél a zátonyokra nézve. Mikor hirtelen áradás támad megindítva a jeget: a jégtömegek a schönaui ligetekbe tódúlnak, a hullámok kicsapnak s jéghegyek úszkálnak az erdőkben szanaszét, fákat zúzva össze, fiatal törzseket kaszabolva le s elpusztítva minden élő lényt. Valóban ős vadságú szép területet képeznek – ezek a magányos dunai szigetek!

A folyam bal partján, Schönau falutól már nyugatra, sőt még keleti irányban is meglehetős nagy darabon puszta, csak gyéren bokros, szakadékos agyag partok s elhagyatott kopasz földek szegélyezik a Dunát; a vízból is csak egyes hosszan elnyúló homok- és kavicstorlatok emelkednek ki; a távolban azonban már az orthi ligetek nagy erdősége örvendezteti meg a folyam mentén lefelé haladó vándor szemeit; a fák koronái fölött messzire láthatólag emelkednek Orth várkastély ősrégi tömör tornyai. Az orthi liget, ez az igazi „száraz liget”, alakjára és terjedelmére nézve a Lobauhoz hasonlít, tájképi jellemével azonban meglehetősen különbözik tőle. A nagy szálas erdőrészletek, melyekben tisztás égerfa-berkek, számos tölgyfák, egyes vén erdei fényűk vad gyümölcsfákkal, hullámos területen fekvő hosszú keskeny rétekkel, erdészetileg szabályozott ösvényekkel és útakkal váltakoznak, azt mutatják, hogy ezt az erdőséget jobban ápolják és okszerűbben kezelik, mint valamennyi eddig leírt ligetet.

A Gödenwasser. Maøak Gyulától

Különösen az éjszakra Orth várkastély- és faluig terjedő állományok hasonlóbak a síksági erdőkhöz, mint a dunai ligetekhez. Itt a föntebb mondott állatokon kivűl mókusok is fordúlnak elő, mik pedig az eddig említett területen sehol sem találhatók. A Dunához közelebb nehány keskeny víz-ér fut keresztűl az orthi ligeteken s a partjaikon dúsabban fölburjánzó tenyészet által ős vadonabb jellemet kölcsönöznek azoknak.

Bent a Dunában, a zajgó víztől körűlmorajlva, az Orth-tal szekérút által összekötött parti őrházhoz közel két hosszú keskeny zátony fekszik, melyek mindkettejét csak magas hangabozótok borítják, melyeket azonban az e vidéken meglehetős számmal élő nagy vadak is mindmellett örömest látogatnak.

Keleten az orthi ligetekhez Eckartsau ligetei csatlakoznak, melyek az éjszaki szélökön fekvő imént nevezett faluról és régi vadászkastélyról vették nevöket. Hol keskenyebb, hol szélesebb szalagban csinos erdők húzódnak itt, sok réttől és fasoros úttól meg-megszakítva, végig a Duna mellett le egészen Stopfenreith falun alúlig. Ezek igazi mezei ligetek, melyek az imént leírtaktól alig különböznek.

Nehány kisebb víz-ér szeldeli át ez erdőket s a keskeny Faden-patak, mely már Mühlleitennél kezdődik, a Dunától távol nyílt szántóföldek közt fut el Schönautól éjszakra, Mannersdorfot és Orthot érintve, odább hosszában valamennyi eckartsaui ligeten végig megy s csak Stopfenreith mellett torkollik be egy kis vízfolyások, homokos szigetek és elmocsárosodott rétek vízgyűjtőjénél a Dunába.

Vándorlásunkat tovább folytatva, most olyan területre jutunk, a hol a ligetek lassanként véget érnek. Magános fákkal és apró erdőcskékkel benőtt vizenyős helyek, üde zöld ingovány-rétek és szürke legelők, itt-ott erektől és a Morvamezőről lefutó patakoktól meg-megszakítva, terjednek itt egészen a határfolyóig. A széles Morva mocsáros partok közt hömpölygeti sárgás habjait a Duna felé. Velünk szemközt a dévényi meredek hegyfok emelkedik, mely alatt Dévény falut látjuk elvénhedett várromjával zöldelő hegeket uralva, melyek végső alacsony határkövei a Kárpátok nagyszerű hegyrendszerének. A balparton tehát elértük volna a szóban levő vidék határát, de még vissza kell sietnünk, hogy a jobb parton is sora vegyük, a mi még hiányzik.

Wolfsthal várkastély. Maøak Gyulától

Kelet felé Horvát-Haslau helységen alúl fekszik nehány nem jelentéktelen, de kevéssé, vagy dísztelenűl befásúlt sziget a Dunában; a meredek partoldalon haladva, csakhamar Regelsbrunn faluba érünk. Ez már az első Habsburgok idejében önálló uradalom volt; birtokosai róla nevezték magukat, de már a XVI. században kihaltak. Ezután Wildungsmauer igen régi helység következik, melynek első urai már a XII. századból oklevélileg ismeretesek s a falut 1412-ig folyvást bírták; ő utánuk a Német-Óvári Dörr urak következtek, 1615-ben pedig vétel utján az Abensperg-Trauni uraké lett Wildungsmauer s ma a petronelli uradalommal van egyesítve.

Petronell ma jelentékelen, de festőileg épült falu a Duna felé meredeken hanyatló lejtőségen; klasszikus földön fekszik, mely, mint Carnuntum egy része, gazdag kincseket rejteget azon időből, mikor a légiók a quadok és markomannok ellenőrizték itt a határt. A középkor elején e helység egy része volt a Kranichbergi urak birtokának, kik, valamint Petronellnek ő velök egykorú urai, a Liechtensteinok családjának egyik ága voltak; 1638 óta ez az egész uradalom az Abensperg-Trauni grófoké. A nagy várkastély kertektől környezve igen festői ponton emelkedik, honnan pompás és tágas kilátás nyílik a Morva-mező felé meg a Dunára; mai alakjában a törökök utolsó beütése után épűlt föl. A part mentén pompás ősrégi fehér nyárfákkal környezett épületek emelkednek s nehány buja növényzettel díszlő sziget emeli a kedves tájék kiességét.

Az utolsó helység a síkság szélén s a meredek esésű és oly sajátságos karsztszerű kopaszságú Hundsheimi hegynek épen a tövében a kies fekvésű Német-Óvár, a leletekből következtetve szintén része Carnuntumnak, melynek kénes forrásai épen oly régiek, ha ugyan nem régibbek, mint a badeni források s az épületromok nyomán kétségtelen, hogy a rómaiak előtt szintén ismeretesek valának. A történelem előtti korból való az itteni, messzire ellátszó, 10 méternyi magas, harangalakú tumulus. Régi templomának a főhajója a XIII., oldalhajói és csúcsíves kereszt-szárnyai pedig a XIV. század végéről valók; a mai helység, úgy látszik, alapjaiban már a XI. században is fennállott.

Most a hegyaljak és a Duna közé szorúló országúton Hainburg festői városkába érkezünk, mely tar hegylejtők, erdős csúcsok és zöldelő folyampartok közepette egy messze kilátást nyújtó ponton emelkedik. Egész beosztása és építkezése régi történelemre vall s a századok folyamán a kelet és nyugat közötti harczokban nem csupán békés idők vonúltak el e végső határőrhely fölött.

Hainburg, a rómaiak korában szintén Carnuntumnak egy része, a középkorban már a 888-dik évben föllép az előttünk ismeretes oklevelekben; mikor t. i. Arnulf király Heimo nevű nemes szolgájának Arbo őrgróf kértére egy területet enged át városépítésre, hová a lakosok a morvák támadása elől bemenekűlhessenek s ott oltalmat találjanak. Ekkor épűlt Hainburg legnagyobb részt a lerombolt Carnuntum épületköveinek maradványaiból. A XV. századtól a XVII-ikig a magyarok és ozmánok ellen változó szerencsével védelmezett küzdő helyül szolgált ez a határváros.

Mindjárt Hainburgon alúl emelkednek Röttelstein régi vár romjai; ez a vár a XI. századból származik s egy nagy uradalomnak volt a középpontja, melynek urai azonban a Dunán járó kereskedőhajókat sokat zaklatták. Különféle viszontagságok után a vár a XVI. század elején Szent-Györgyi és Bazini grófok kezébe kerűlt s ezek egyike, Péter gróf, 1511-ben már mai állapotában, azaz mint romot, nagylelkűleg Hainburg város polgárainak tulajdonába bocsátotta át.

Hainburg a Duna mellett. Fischer Lajos Jánostól

A Braun-hegy tövei mentén a Duna, a mint a Morva torkolata elé siet, egy éjszakra kanyarodó könyököt képez, hogy odább, a dévényi hegyekbe ütközve, ismét délkeletre kanyarodjék. Itt a folyam nehány gyér erdejű szigetet alkot s a síkságot elhagyva, a magyar határnál abba az áttörési szorosba lép be, melyet egy felől a Hundsheimi hegy és annak kisebb társai, más felől pedig a Kárpátok nyúlványai fognak közre.

Mielőtt e szép völgybe belépnénk, hadd vessünk még egy pillantást az épen elhagyandó gyönyörű vidékre.

Zöld ligeti erdőktől környezve fut a Dunának széles ezüst szalagja a Morva-mező gazdag síkságai és a Bécsi medencze közt nyugatról keletre; éjszak felől a Morva kigyózik lefelé buja lapályoktól és szelíd lejtésű, festőileg alakúlt magaslatok vonalától szegélyezve. Az átellenes, magasra hágó parton a messzire ellátszó nagy Schloszhof emelkedik, távol nyugaton a Bisam-hegy homályos körvonalait veszszük ki, délre pedig a Leopold- és Szárhegyet, meg a Bécsi Erdőnek fokozatosan emelkedő hosszú lánczolatát. Valóban szép tartomány ez az Alsó-Ausztria.

Még csak egy kis darabka út tartozik e területhez a jobb parton. Tar szántóföldeken át mihamar eljutunk Wolfsthal határfaluba, melynek régi várkastélya zúgó tölgyerdőkkel díszlő sűrű dunai ligetek és zöld dombok közt emelkedik.

S ezzel a Duna mellékein Bécstől Magyarországig tett gyors és nagyon is futólagos vándorlásunkat bevégeztük.

Onken Károlytól