Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Az osztrák-magyar monarchia növényvilága.

Az osztrák-magyar monarchia növényvilága.

Kerner Antaltól, fordította Kanitz Ágost

Bárhol vizsgálja is a buvárló szem az osztrák-magyar monarchia területét: a Boden-tó partjától hegyen-völgyön át a távoli podoliai pusztákig s az Adriai tenger partjától fel az Ortler-csúcsig, mindenütt gazdag növényéletben gyönyörködhetik. Igenis, a bájos flóra nemcsak a rideg kőszálakon, nemcsak a hegyeken, völgyeken és síkságokon, hanem még a vízben is szövögeti tarkálló mezét; a tenger mélyében, a nagy és kis tavaly fenekén, a hőforrások meleg vizében, a csergedező hideg hegyi patakban, sőt a glecser-regio firnmezeinek olvadó vizében is élénk, mindig meg-megújúló növényélet pezseg.

Habár e tág terület egyes vidékei még távolról sincsenek oly behatóan átvizsgálva, hogy a növényalakok teljes sokféleségét szám szerint ki lehetne a legpontosabban fejezni, mégis lehetséges már azok megközelítő fölbecslése, mely szerint az osztrák-magyar monarchiában eddig ösmeretes fajok száma kerek összegben tizenötezerre tehető. Ezeknek körülbelől kétharmada penész, alga, moh és általában spórát, egyharmada pedig magot termő növény. Ezen sok fajnak azonban alig fele terjed el az egész osztrák-magyar monarchián; a másik fele az Alpeseken és Kárpátokon innen és túl fekvő különböző flóra-vidékekre és minden flóra-vidékben ismét a síkság és az egyes hegycsoportok különböző regióin oszlik el. De a szűkebb területre szorított növényfajok közül is aránylag csak csekély rész jön úgy elő, hogy az egész táj arczúlatának csak egy jellemző vonását alkotná, sőt bizonyos, hogy sok, igen sok faj hiányozhatnék közűlök a nélkűl, hogy a tájkép lényeges változást szenvedne, és hogy a legtöbb ember ily számos növényalak hiányát észrevenné. Nagyság és alak kevésbbé jön itt tekintetbe, mint inkább a száma és társas föllépése az illető növényeknek. Nem kevés növényalak, mely akár élénk színű virágaival, akár leveleivel, akár deli alakjával, nagyon feltűnik, igen alárendelt értékű valamely vidék tenyésző leplének jellemzésére, ha csak egy-egy példányban, vagy mint igen nagy ritkaság jön elő, mely talán csak valamely félreeső hegyoldalra, vagy egy magános völgyre szorítkozik; míg sok, semmit mondó alacsony moh, zuzmó, mely mint vékony kéreg tapad a sziklára, sőt a picziny algák is, melyek egyenként szabad szemmel föl sem ismerhetők, a tájra nézve fontos szerepet játszanak, ha ezernyi ezeren csoportosúlva borítják el a földet, vagy árasztják el a vizeket.

Ilyen tömeges előfordulás által jelentőségre jutó növények a tájképnek nemcsak előterére nézve nagyon fontosak, hanem háttere vonalaira és különösen színárnyalatára is hatással vannak, s valamely vidék arczúlatának a változatossága bizonyára nem kevésbbé függ ezektől, mint a kőzetek színezetétől, a hegyek körvonalaitól és az égövek szerint változó világításoktól. Fokozottabb tudományos érdeket nyernek a növények ezen társas egyesülései vagy szövetkezetei az által is, hogy az illető vidék klimai viszonyai híven tűkröződnek bennök vissza. Minden növény nemcsak ezer szállal van a röghöz kötve, hanem minden életműködésében oly annyira függ a világosságtól, hőtől és nyirkosságtól, hogy ezen életföltételek legcsekélyebb változásai is kifejezésre jutnak a növény alakjában. A ki ezen kölcsönös vonatkozásokat helyesen tudja magyarázni, következtetést vonhat a helyi klima és talaj sajátságaira a növényalakok sajátságaiból és nevezetesen azokéiból, melyek nagy vidékeket megszámlálhatatlan mennyiségben borítanak. Másrészt ezen növényszövetkezetek elterjedése fontos, sőt talán egyetlen használható támaszpontot nyújt arra, hogy egy helyrajzi, földtani és éghajlati tekintetben oly okszerűen tagolt területet, a milyen az osztrák-magyar monarchia, növénytani tekintetben is természetesen határolt területekre lehessen osztani. Minden terület, mely csak ő hozzá tartozó növényszövetkezetek seregének ad szállást, flóra-birodalomnak neveztetik; és minden oly hely flóra-birodalmi határnak veendő, melyen valamely flóra-birodalom jellemző növényszövetkezetei létfeltételeikben fenyegetve természetes klímai határt találnak, s melyen más, a megváltozott külső viszonyokhoz jobban alkalmazkodó növényszövetkezetek tűnnek föl, minek megfelelőleg az egész tájkép megváltozik.

A flóra-birodalmak jellemző sajátságainak kibetűzése és határainak kiderítése egyik legvonzóbb, de egyszersmind egyik legnehezebb problemája a növény-tudománynak. Ott, hol valamely hegyvidék meredek oldalokkal hanyatlik le a síkságra vagy a tengerpartra, és hol az éghajlati ellentétek igen szembeötlők: ott a szomszéd flórák határai rendesen könnyű szerrel állapíthatók meg; de a lapályokon és a tágas medenczék körében, melyek menedékesen emelkedő magaslatok által környeztetnek, továbbá oly területeken, hol a klímának lassú átmenete tapasztalható, valamint a hol hajdan ismételt geologiai és klimai átalakulások következtében a növényállományban változás és mintegy csere általi helyfoglalás ment végbe: a szomszéd flórák növényszövetkezetei sokszorosan egymásba nyúlva mutatkoznak és egyik flóra elmaradottja vagy előőrse nem ritkán messzire belevegyülve található a szomszéd-flóra növényszövetkezetébe. Azért nem szabad ezen flóra-birodalmak határait politikai határokhoz hasonlítani, sem élesen húzott vonalok gyanánt képzelni; ezek inkább övek, sávok, szalagok, melyek a szomszéd flórák közé be-bekanyarodván, a helyi viszonyok szerint igen változó szélességűek. Helylyel-közzel teljesen jellemző flórától borított és világos határok közé fogható területek láthatók valamely másik flóra-birodalomba ékelve és mintegy szigeteket alkotva, melyek a növényzeti anyaország partjai előtt fekszenek elszórtan.

Az említett szempontból kiindúlva, kiséreljük meg a következőkben az osztrák-magyar monarchia növényvilágának jellemzését és a monarchia területén találkozó mediterran, pontusi, balti és alpin flóráknak sajátságuk szerint való áttekintő leírását.

Mediterran flóra.

Sajátságos, fajokban igen gazdag, de fővonásaiban igen egyenletes növényzet borítja a talajt azon tágas medencze szélein, mely Spanyolország fensíkjaitól Anatoliáig és az Atlastól az Alpesekig terjed. A Földközi-tenger, mely a medencze legmélyebb helyét tölti be és ezen partvidék éghajlati viszonyaira s növényzetére a legnagyobb hatást gyakorolja, adá nevét eme növénylepelnek is, miért is ez földközi-tengeri vagy mediterran flóra-nak neveztetik. Ezen övalakú flóra-területnek csak azon kis szelvénye fekszik részben az osztrák-magyar monarchia határain belűl, mely a keleti Alpesek déli szélétől a Karszt legalsó lépcsőfokain át Dalmáczia partszegélye felé húzódik. A határ, mely által a földközi-tengeri flóra az éjszakon és keleten hozzá csatlakozó flóráktól elválasztatik, az osztrák földet Darzo és Lodron közt az Idro-tó éjszaki végén érinti. Innen a Chiese balpartja mentén ismét lombard területre vonúl vissza és azon hegycsoportnak déli tövét szegélyezi, mely az Idro- és Garda-tó között magaslik; a Garda-tó nyugoti szélén ismét az osztrák határral találkozik és a Sarca-völgyben éjszak felé Vezzanóig és Toblinóig érő hurokalakú kiöblösödést képez; azután körűlövezi a Monte-Baldo nyugoti, déli s keleti lejtőit és ismételten éjszak felé irányuló kiöblösödéssel az Ecs-völgybe Aláig nyúlik be. Határvonala aztán az Ecstől keletre és Bassanótól éjszakra azon dombok felett húzódik el Görz vidékére, Duino és Trieszt felé, melyek a velenczei síknak éjszaki szélét koszorúzzák; innen délkeleti irányban szorosan a tengerparton, Isztriában a Monte-Maggiore déli nyúlványáig s keleti lejtőjeig, azután pedig a horvát Karszt legalsóbb fokain át Dalmácziáig nyúlik, melynek egész tengerparti területe a földközi-tengeri flórához tartozik.

A földközi-tengeri flóra-terület itt határolt részében a növények téli nyugalma két, három hónapig tart, mely idő alatt az éjszaki vidékeken a hőmérsék gyakran, a délieken csak ritkán száll a fagypont alá. De ilyen fagyos időszakok csak rövid ideig tartanak. A hó még az éjszaki határon sem marad meg egy pár napnál tovább és a terület legdélibb részében évtizedek alatt is csak kivételesen mutatkozik. Egyes növények kedvező fekvésű helyeken rendesen már január hó végével virágzásban találhatók itt-ott. De virágzásuk még nem számítható a flóra ébredésének jelei közé. Ha erre nézve a tavaszi nedvnek a fákban és cserjékben való emelkedését veszszük irányadónak: akkor a tenyészés idejének kezdete a déli kerületekben február-hó utolsó hetére, az éjszaki kerületekben pedig márczius-hó első hetére esik. A bimbófeslés és kivirágzás ekkortól kezdve zavartalanúl folyik le és a növényvilág fejlődése egyenlő lépést tart nemcsak a napi hőmérsék folytonos emelkedésével, hanem a nyirkossággal is, mely itt az őszi és tavaszi esők területén májusig mind inkább növekedik. Június kezdetén a vegetatív működés tetőpontját érte el; ekkor a földközi-tengeri flórának igen számos s annyira jellemző picziny egyéves füvei és pillangós virágai teljes virágzásban állanak. Azután gyorsan apad a virító fajok száma; júliusban virágzanak még a Myrtusok, a csengetyűke-félék, némely ajakas-virágúak és szalma-virágú Compositák; elvirágzásuk a nyári flóra végét jelzi. Csak a tenger partján és mocsáros teknőkben nyílnak most még az Armeria maritima, a Vitex Agnus castus, a kórónemü Solidago és az ürömfajok, mint szintén több libatoppfélék és nádszerű fűvek; különben teljes szünet uralkodik a vegetatív működésben. A légköri csapadékok augusztus kezdetén a minimumra szállanak le; egyetlen harmatcsepp sem nedvesíti a talajt, és csak gyorsan elvonúló égiháborús esők áztatják időnként a földet. A sok egyéves, gyorsan megérő növény most megsárgúlt vagy nyomtalanúl eltűnt; az évelő növények gyümölcseiket érlelik, de másnemű növésük fennakad és a növényvilág ekkor szemlátomást nyári pihenőt tart. Csak az őszi esők beálltával ébred a tenyészőlepel új életre; a kétéves növények nagy számban csíráznak, több hagymás és egynehány örökzöld alak, az utóbbiak közűl különösen a felfutó Smiláx és az Arbutus Unedo virágoznak és beáll a fajokban bár szegény, de igen jellemző őszi és nyárvégi flóra. November végével lehullnak a levelek a nyáron zöld lombos fákról, mi a téli nyugvás kezdetét jelzi.

A növényzet fejlődése tehát a földközi-tengeri flóra-területen két rövid nyugvási időt tart, melyeknek egyike a nyárderék száraz időszakával, másika a tél hideg időszakával esik össze. Az időszak, mely a hideg és száraz idő közé esik, legalább négy teljes hónapra terjedvén, elegendő arra, hogy magas törzsű fanövények is teljesen bevégezhessék évi munkájukat. A nyári szárazság ellen a földközi-tengeri flóraa növényei sokféle módon vannak védve; számos egyévi, sekélyesen gyökerező növény már a nyár derekának kezdete előtt teljesen megérlelte magvait és a száraz időszakot magállapotban tölti; a liliomok és nőszirmok, a sáfrányok és nárczisok, az Asphodelus és az Orchideák, melyekben a földközi-tengeri flóra annyira bővelkedik, földalatti hagymákkal, gumókkal és tőkékkel nyaralnak át, sőt a Ranunculaceáknak, ernyősöknek, Valeriáneáknak és Compositáknak, tehát oly növénycsoportoknak több fajai, melyeknél más flóra-területeken gumóképzést nem észlelni, itt gumóalakúan vastagodott, húsos s a kiszáradás ellen megvédett gyökereket képeznek. A félcserjék, cserjék és fák egyátalán igen mélyre menő gyökérágakkal bírnak, ezekkel még a nyár derekán is soha teljesen ki nem száradó talajrétegekbe hatolnak és többnyire aromatikus, bőrnemű, merev, örökzöld s hámjok sajátságos szerkezete által a szerfelett nagy elpárolgás ellen védett lombozatot viselnek, vagy pedig nyáron zöld leveleket, melyek sűrű pehelylyel vagy szőrbundával avagy gyapjúnemezzel bevonva, így a kiszáradás ellen meg vannak védve. Ezen körülményekből magyarázható, hogy nyár derekán, ha az egyéves növények eltűntek s a hagymás és gumós növények régóta behúzódtak, verőfényes hányókon (Halden) csak kétféle növénytípus található; ugyanis a merev és bőrnemü levelűeké vagy a szőrös és szürke lombozatúaké, mely színvegyületnek nem kevés része van a Földközi tenger partvidékei sajátságos tájképi jellemének megalkotásában.

A földközi-tengeri flórának örökzöld lombos fái rövid ideig tartó fagyokat kár nélkül kiállanak, mert fájok és lombjok a hosszú, meleg nyár és ősz folytán teljesen megérik és télre bebábozódhatik. Nagyobb részök nem annyira a tél hideg időszaka, mint a rövidebb nyár miatt nem boldogúl más flóra-területeken. Azonfölűl ezen növények legtöbbjét a télen dúsan eső hó gátolja a szomszéd flóra-területekre való átterjedésben. A különféle fenyők (Abies és Pinus) és az éjszakibb flórák más örökzöld fás növényei, kisebb-nagyobb ágaik nagy rugalmasságánál fogva alkalmasak minden kár nélkűl tetemes hónyomást elviselni; ellenben a törékeny, fennálló ágakkal és szélesedő levelekkel díszített örökzöld lombos fákat már egy hatalmas havazás folytán rájok nehezedett hó terhe is veszélyeztetné, az évenként ismétlődő hóesések pedig lehetetlenné tennék állandó megmaradásukat. A földközi-tengeri flóra területén ezen veszély soha sem forog fönn, mivel éjszaki részén az év leghidegebb szakába esik a légköri csapadék egyik minimuma, minek folytán olyan években is, melyekben hó esik, a hóréteg soká sem hatalmas és nem vészthozó; a déli vidéken pedig a hó egyátalában számba sem vehető.

Az osztrák-magyar monarchia földközi-tengeri flóra-területén közel 6000 faj él. Ennek egyik felét sporás, másikat pedig magtermő növények képezik; az utóbbiaknak 7 százaléka fás, 3 százaléka örökzöld növény, 58 százalék esik az évelő és nem kevesebb, mint 42 százalék, az egy- és kétéves növényekre. Az osztrák-magyar monarchia többi flóráinál összehasonlítva túlnyomók a pillangósok, s ezek között a lóhere, Medicagó, babó, bükköny és rekettye-fajok, továbbá az ajakasok, szegfű- és fűtej-fajok, szintúgy a gyakori hagymás és gumós növények. Az örökzöld növényfajok csekély százalékszáma a földközi-tengeri flóráról alkotott közönséges nézetnek ellent látszik mondani. De az ellentmondás csak látszólagos és onnan magyarázható, hogy az örökzöld fajok száma csak a nagyon számos egyéves, picziny növényekhez viszonyítva levén csekély, s ezen kevés örökzöld növényfaj is csoportosan nővén, physiognomiailag mégis leginkább előtérbe lép, minek következtében nagy darab területek épen olyan zöldek, illetőleg szürkék télen, mint nyáron.

A földközi-tengeri flóra jellemző fajai a következő szövetkezetekké csoportosúlnak: mindenek előtt a babérerdő. Az itt uralkodó fafaj az örökzöld babér, mely mellett helyenként nyáron-zöld gesztenyefák, pelyhes levelű tölgyek és Sorbus tominalis találhatók. Az árnyékos erdőtalajban csak színehagyott, barna, lehullott lomb, e felett pedig Ruscus aculeatus, erdei bükköny, Melissa, Epimedium alpinum, nehány gindár fű, tavaszi Cyclamenek és itt-ott a sziklás helyeket bevonó moh-nemez találhatók. A babérerdő sűrü árnyékolása és száraz, barna levelekből álló avarja által élénken emlékeztet a bükkfaerdőre. Jelenleg a babérerdők csak kevés helyre szorítkoznak. A legösmeretesebb babérerdő Isztriában a Monte maggiore keleti alján Abazziánál árnyékolja a kies tengermelléket. Ellenben az örökzöld tölgyerdő messzire terjedez; ebben a szereplő fafaj a Quercus Ilex, télen is szürkészöld, merev levelekkel.

Babérerdő Abazzia mellett. Ransonnet Jenő bárótól

A babérerdővel ellentétesen ezen örökzöld lombos erdőben kevés az árnyék; aljfa dúsan van benne s nem ritkán fonják át meg át kúszó és felfutó növények, különösen a Clematis, a borostyán, a télen-zöld rózsa (Rosa sempervirens) és a télen-zöld Lonicera.

Őstermésű, szálas tűlevelűfák közűl az osztrák-magyar monarchia földközi-tengeri flórájában csak a tengerparti fenyő (Pinus halepensis) lép fel állományt alkotólag; nagyon festőiesen hat vörös kéreghajú törzsével és vékony-tűlevelű koronájával, de idők folytán sok helyett kipusztíttatott és egyes kis erdőcskékben még csak a Lapad félszigeten Raguza mellett és Lesina, Lissa, Curzola, Lagosta, Meleda, Calomota és Latroma nevű szigeteken tartotta fenn magát. A régibb Pinus halepensis erdőkben Viburnum Tinus, Juniperus phoenicea és Oxycedrus, rozmarin és számos más örökzöld cserjéből álló sűrű aljfa mutatkozik. – Igen jellemzők a földközi-tengeri flórára nézve az örökzöld bokor-erdők, melyek machia népies elnevezés alatt ismeretesek. Örökzöld, embermagasságnál nagyobb, már tőről sokszorosan elágazó merev cserjék sorakoznak szorosan egymáshoz, és magános előhegységeken, kietlen szigeteken meg scogliokon szinte áthatolhatatlan sűrűséget képeznek. Azon 10–12 fajból, mely a machiákat főképen alkotja, majd az egyik, majd a másik uralkodik; itt a faalapú hanga, ott az Arbutus Unedo, más helytt megint a Myrtus, Pistacia, Tilia parvifolia, helyenkint a már említett borókák, melyek uralkodólag lépnek fel és a machiának sajátságos színezetet kölcsönöznek. Vonalankint a Spartium junceumból álló bozót annyira túlnyomó, hogy az általa buján átszőtt partvidékek és szigetecskék, midőn ez aranyos virágaival díszlik, sárga színűkkel már nagyon messziről szembe tűnnek. A sűrű bozótok közé néha a Smilax aspera fonódik és a szabadabb tereket, melyek ezen örökzöld vadonba beékelődnek, megszámlálhatlan alacsony növény díszíti. Ezen bokor-erdők közben-közben örökzöld tölgyekkel egyesülnek és néha mint aljfa a Pinus halepensis állományaiba is benyomúlván, ott az alacsony Phrygana-bozótokkal váltakoznak, melyek virágok gazdagságában a machiákkal vetekednek. Sokkal ritkábbak a machiáknál, és majdnem csak szikladarabokkal elborított verőfényes lejtőkre, – mint példáúl a Monte Baldótól. a Garda-tó felé fedelesen lenyúló legalsóbb kőtörmelék-hányókra – telepednek a Cercis Siliquastrum bokorerdei, mely pillangós fának bojtos, rövid kocsányú, a vörösákáczéhoz hasonló virágai, még a zöld kerekded levelek előtt kitörvén a fekete ágak rügyeiből, rendesen a méhek népes rajaitól nagy előszeretettel lepetnek meg; ellenben legritkább az oleánder- (Nerium Oleander) bokor, a melegebb földközi-tengeri vidékek folyóvizeinek ezen ismeretes dísze, mely különösen Dél-Spanyolországban, Görögországban és a Keleten ugyanoly formán kíséri a folyók mentét, mint nálunk a fűzbokor; az osztrák-magyar monarchiában azonban csak Dalmácziának és a Garda-tó környékének egyes patakai mentén díszlik.

Machina, Lacroma szigetén, Raguza mellett. Schindler Jakab Emiltől

A mint a bokros erdők a szál-erdőkhöz: úgy viszonylanak az alacsony cserjék és félcserjék szövetkezetei a bokros erdőhöz. A földközi-tengeri flóra ezen alacsony bozótos bokrait, melyek úgy szólva elágazott machiát alkotnak, már Theophrastos megkülönböztette a Phrygana névvel, a mely a mai napig él a nép száján és a tudományba is bevétetett, úgy hogy ezen a középtengeri flóra-területet annyira jellemző formatio a legczélszerűbben Phrygana-bozótnakneveztethetik. Ezen bozót legelterjedtebb és legfeltűnőbb alkotó részei az ajakas- és pillangós-virágúak, a Cistusok, Ericák, szegfűk, Ruták és a szalmavirágú Compositák, melyek közönségesen tarka színekben pompázó egyveleget képeznek, de gyakran csak valamelyik faj tűnvén föl egyedeinek nagy számával, ez esetben az ilyen helyenkint mint Labiata-, zanót-, Cistus-, Erica- és Immortell-bozót válik ki s így majd nagyobb, majd kisebb területet foglal el egymaga. A Canale di Leme mentén Isztriában, a Tersatón Fiuménél és még számos más helyen széles lejtőívet borít a buján növő zsálya-bozót, a Quarnero egyes scoglióit pedig oly sűrűn vonja be a Passerina hirsuta, hogy majdnem minden más növényzetet kiszorít róluk. Az alacsony bozótból imitt-amott az árvalányhaj merev szálai emelkednek ki és a hol nincs bozót, más fűvek rövid szárú, kicsiny gyepei és különféle hagymás és más apró növények tenyésznek.

Ott, hol a tenger közelében homokos dombhullámok vonúlnak el, „dűne”-bozót emelkedik, elszórtan álló Tamarixok, néhány fűtej-fajjal és több terjedő tőkéjű taraczkkal társasan egyesülve megkísértik a laza homok megkötését. Az inkább agyagos talajon, különösen a tavasz esős ideje után ideiglenesen víz alá kerülő, de a nyár derekán teljesen kiszáradó és sós talajon élénk színű virágok helyett komor, szürkés-zöldbe öltözött, sós talajt szerető üröm-fajok és libatopp-félék alkotják a salin-bozótot; lent pedig a tenger mellett a hasadékos és elmállott kőzeten egész odáig, hová a fergeteg a tengerhullámnak tajtékzó habját vetheti, emelkedik a szintoly dísztelen, mint fajokban szegény kőszirti bozót, melyben alakjok és színök sajátságával leginkább a sziklákhoz szorosan oda símuló Salicornia fruticosa, egy pár merev ernyős növény meg az Armeriák tűnnek föl.

Ezen bozótokhoz, melyekben elfásodó alacsony növények kerekednek fölül, a növények azon társas egyesülései csatlakoznak, melyekben az el nem fásodó kórók és magas fűvek a túlnyomók és melyek mezőformatio elnevezéssel jelölhetők. Igen jellemzők nevezetesen a görgetegi mezők, oly tövistelen, nagyobbrészt szépen virító kórókból képződvén, melyek görgeteg-hányókon (Geröllhalden), kőtörmelékeken, de régi romokon, sőt néha a falak legkisebb hasadékaiban is előjönnek s melyek közül különösen az Antirrhinum, Centranthus ruber, egy pár Corydalis és a sötétzöld Parietaria emelendők ki; továbbá a tenger szomszédságát szerető, de azért mégis mindig a sós és tajtékzó haboktól érintett talajon kivűl tenyésző tengerpart-alji mező, melyen a Vitex Agnus castus és több magas, sűrűn növő tövistelen Compositák túlnyomóan lépvén föl, az által tűnnek ki, hogy csak akkor kezdenek virágozni, midőn a szomszédos formatiók növényei gyümölcseiket már régóta megérlelték; itt mindenek előtt tekintetbe jönnek továbbá a földközi-tengeri flóra-területben kiválóan kifejlődött bogácsos- és Acanthus-mezők, melyek legelőn és mívelt talajon, útféleken s lakott helyek szomszédságában egyiránt le-letelepednek. Igen jellemzők a középtenger-mellék florájára nézve már a régi mythosokban is emlegetett Asphodelus-mezők, Asphodelus, Narcissus és más hagymás és gumós növényekből álló tömeges növényzetek, melyek a sík, mély talajú, agyagos, időnként átázott földön díszlenek és a virágzás alkalmával páratlanúl szép képet nyújtanak. Ha nem is oly dúsan kifejlődve, mint Apulia lapályain, hol gyakran beláthatatlan rónákat vonnak be ezen formatiók, de egyáltalán nem hiányoznak ezen Asphodelus- és Narcissus-mezők a mi földközi-tengermellékünkről sem, és így különösen a Garda-tónál, a Brioni szigetek egyikén, Salonánál a lapályon stb., a legkülönfélébb árnyalatokban vannak kifejlődve. Nem kevésbbé jellemzők a nádnemű füvekből, szittyókból és kákákból álló „dűne” fűmezők, melyek, mint a tengeri homokot megkötő növény-nemzedék, a legelőször ide telepűlt s már föntebb említett „düne”-bozót felváltására hívatvák; és végre a magas fűvekből álló Andropogon-mezők, melyeknek gyepei közé számos fűnemű, pillangós, ernyős, szegfű, Orchidea és Rubiacea csatlakozván, helyenként rétekűl használtatnak, a nélkűl mégis, hogy nagyobb elterjedésök által különösen feltűnnének. A virágos, zöld takarók, melyek éjszaki vidékek tájaira annyira jellemzők, a középtengeri flórában hiányoznak; épen ez az, mi sokban hozzá járúl a déli tájnak sajátságos physiognomiájához.

Sekély édesvízi pocsolyákban és patakok környékén túlnyomólag oly növényszövetkezetek fejlődnek ki, melyek messze terjedvén, a szomszéd éjszaki flóra-területben is föllelhetők. Csak a nádasok tesznek kivételt, a mennyiben nevezetesen délen a négy méternyi magasságig is pompásan fölnyúló Arundo Donax pótolja az éjszaki vidékeknek Phragmites-ét.

A félsós tengervízben, a folyók torkolatainak lapos homokpadjain, úgy mint a lagunák iszapos földjében a tengerifű-állományok képződnek ki, melyek sűrű gyepekké összefonódott és a talajon majdnem kizárólag uralkodó Zostera marina által alkotva, vízzel borított réthez hasonlítanak; a lapos tengerpartok árkaiban, a kikötőkben és csatornákban azonban Ulva-állományok jelennek meg, melyek zöld, tömlő- vagy bélalakú Enteromorphákból, a salátalevélhez hasonló Ulva Lactuca-ból és közönségesen több sötét barnapiros Polysiphoniából szövődnek össze.

Fucus és Cystosira tengeri algák a dalmát tengerpart mellékén. Ransonnet Jenő bárótól

A tenger sós vizében a sziklás tengerpartok Fucus-állományoktól boríttatnak, melyekben a dichotomicusan szétágazó Fucus virsoides játsza a főszerepet. Mint az oda verődő hullámok játékszerét, látni ezen sötétbarna algát a vízben a part szikladarabjain folyton ide-oda himbálódzani, mely a tengerpartszegélyt szárazon hagyó apálykor látszólag kiszáradtan vonja be fekete ágazataival a halovány mésztömböket. Az ezen partszegélylyel szomszédos mélyebb övben, mely apálykor is víz alatt van, elmerűlt, levéltelen nyírfa-erdőkhöz hasonlító Cystosira-állományok lépnek fel, azaz tömeges összeköttetései öt-hat Cystosira-fajnak, melyek között ismét Cystosira barbata a legszámosabb, hozzájárúlván a Sargassum linifolium és megszámlálhatlan sok kisebb tengeri alga, melyek a tengeren túli erdők zuzmóihoz, mohaihoz hasonlóan, az említett hatalmas algák elágazásain tenyésznek. Még nagyobb mélységből fénylenek fölfelé a vörös Floridea-állományok, melyek az Adriában nem kevesebb, mint másfélszáz különféle alakból állanak; köztük színpompára és alakcsinosságra nézve szembeötölvén a Callithamnium- és Ceramium-fajok. Ezen vörös algákkal egyenlő mélységben, vagy csak kevéssel mélyebben épülnek fel a széles szirtzátonyokon a Lithothamnium-padok, korallszerű, meszet kiválasztó algák vörös vagy ibolyaszínben csillogó párkányzatai, melyek élénken emlékeztetnek a valódi korallpadokra. – Már 50 méter mélységre mintegy kialudt az Adriában a növényi élet; 100 méteren alúl pedig már csak elszórt mikroszkopikus alakok tenghetnek.

A felsorolt és a középtengeri flóra területére szorítkozó növényszövetkezeteken kivül itt még több más is jön elő, mit a földközi tengeri flóra a szomszédos pontusi és balti flórával közösen bír; így a nyáron-zöld pelyhes szőrű és szőretlen levelű tölgyerdőket, a gesztenyeerdőket, a bükkfaerdőket, a nyárfásokat és fűzfásokat, és mint már előbb említtetett, több, az édesvíz gyűlőhelyein terjeszkedő formatiót.

Tekintettel mindezen erdő- és mezőformatiók elosztására, úgy mint az egyes szövetkezetekben feltűnő nehány faj fellépésére, a mediterran flóra-terület a velenczei, liburni és dalmát flór a vidékekre oszlik. A velenczei flóra-vidék magában foglalja az Alpesek déli szélén mélyen fekvő legmelegebb völgyoldalakat. A földközi-tengermelléki alakok száma itt még aránylag csekély és hiányoznak természetesen a tengerparti mezők. A liburni flóra-vidék magában foglalja Isztria tengerpartját, a Quarnero tengerpartjait és szigeteit és dél felé egészen Spalato szélességeig terjed. A tengerpartalji mezők mellett itt tűnnek fel az örökzöld bokroserdők Myrtusokkal és Arbutus Unedoval; meg a zsályából, Cistusolból és szalmavirágú Compositákból álló bozótok. A dalmát flóra-vidék Dalmáczia tengerpartvidékét és szigeteit öleli körűl, az előbbi flóra-vidék déli határától az ország déli határáig. A két éjszakibb flóra-vidék növényszövetkezeteihez csatlakozik a Pinus halepensisből álló szálerdő. A Phrygana-bozótokba, melyek itt a fajok rendkivűli sokféleségével bővelkednék, Poterium spinosum; Psoralea bituminosa, Daphne Gnidium és több későn virágzó, fehérmolyhos Composita (Inula candida, Santolina rosmarinifolia) van beszórva. Hagymás növények, Orchideák, ajakasvirágúak és pillangósok (nevezetesen Ononis-fajok), továbbá Acanthus, Matthiola, Putoria, Frankenia, Mesembryanthemum jellemzik ezen flóra-vidék virányát.

A növényeknek a tenger feletti magasságban való elosztása szerint a földközi tengermelléki flóra-terület négy régióra tagolódik: 1. A tengeri növények régiója a Lithothamnium-, Floridea-, Cystosira- és Fucus-állományokkal. 2. A tengerpart-alji régió, főképen későn virágzó mezőformatiók sora által jellemezve. 3. Örökzöld régió, melyben a machiák és Phrygana-bozótok uralkodnak. 4. Hegyi régió, melyben túlnyomók a nyáron-zöld pelyhesszőrű tölgyek, míg az örökzöld tölgyek és a machiák állományai csak a többi szövetkezetek közt jelennek meg elszórtan és csoportonkint. A hegyek árnyékos lejtőin a bükkfa is mutatkozik, szintúgy az Andropogon-mezők, mely utóbbiak rétekül használtatnak.

Ezen, kiterjedésökben annyira korlátolt őstermésű fűmezőket nem tekintve, a földközi-tengeri flórában nincs más növény-szövetkezet, melyet rétnek lehetne használni. A terület kűlönben is folyó vízben nagyon szegény levén, vajmi nehéz öntözés által mesterséges réteket és fűmezőket elővarázsolni. A rétek hiánya miatt pedig nincsenek meg a marhatenyésztés élénk űzletének természetes föltételei. Csak a kecske elégszik meg a nyár derekán félig elaszott növényzettel, és azért a földközi-tengeri flóra-terület lakóinál ez a leginkább elterjedt házi állat. Az erdők, melyek egykor majdnem szakadatlan vonalban fedték be az egész területet; idők folytán sajnálatosan elpusztíttatván, az egykori erdővidék tágas területei most növényzet nélkűli kietlen tájakká váltak. Az, a mi az erdőből még megmaradt, jelenleg mint alj-erdő használtatik rövid időközönkénti vágással, mert az erdőgazdaságnak csak ily módjánál érhető el a legnagyobb jövedelem. Az alj-erdő bokrainak védelme alatt a különféle fű és más növény aránylag legtovább maradván zölden; oly időben, midőn az erdőtlen területeken már minden kiszáradt, a legelő állatoknak még eledelt nyújt. Ezért az alj-erdő egyidejűleg legelő is, és így egészen sajátságos mívelésmódot mutat, melyet az éghajlat és a talaj viszonyai képezvén ki, nem szabad azt a más flóra-területeknél alkalmazott mértékkel mérni és elhirtelenkedve kárhoztatni. A mívelés ezen módja mellett, mely egyidejűleg erdőt és legelőt ad, még egy második mivelési mód található: a mívelt mező. A talajnak árnyékos volta, mi a földmívelést éjszakibb vidékeken károsítja, itt nemcsak nem káros, hanem a legnagyobb haszonnal jár, mert a földet a nap heve és a túlságos kiszáradás ellen a legjobban védi. A földközi-tengeri flóra-területen a mívelt mező azért rendesen fákkal és szőlőtőkkel van beültetve. A mívelt mező gabonaféléket, zöldségeket és takarmánynövényeket terem; a szílfák, kőrisfák, mezei jávorfák és eperfák, melyek a mívelt mezőkön szabályos sorokban vannak elosztva, lombjaikkal a házi állatoknak és selyembogaraknak nyújtanak táplálékot, a fák törzseire fölfuttatott venyigék pedig szőlőt és bort adnak. A mívelt mező itt szántóföld, konyhakert, gyümölcsös és szőlő egyszersmind; azonkivűl a selyemtermeléshez szükséges anyagot nyújtja, és bizonyos tekintetben a rétet is pótolja, mert innen kerül ki a házi állatok leveles takarmánya is. Ez a sajátszerű gazdálkodás az éghajlati viszonyokból, mint leginkább megfelelő, lassanként fejlődött ki; és az üzletben (Betrieb) való jobbítások természetesen csak ezen gazdálkodási módszer keretén belül lehetségeseit.

A mi a közép-tengeri terület sajátos termesztett növényeit illeti: első sorban a Piniák és Cyprusok, a füge-, Szt.-János-kenyér-, granát-alma-, olaj-, czitrom- és narancsfák, meg a datolyapálma említendőit. A datolya különben csak gyéren, kerti dísznövényként s ritkaságúl fordúl elő és a Quarneróban Lussin sziget egyik kertje azon legéjszakibb hely, hol szabadon tenyész. A czitrom- és narancsfák csak igen kedvező fekvésű helyeken tenyésztetnek sikerrel, és a terület éjszaki határán, a Garda-tó körűl a téli fagy ellen különös védő készülékeket követelnek. A Szt.-János-kenyérfa (Ceratonia Siliqua) déli Dalmácziában gyakran termeltetik; legéjszakibb termő helye a Fiuméhez közel fekvő Lovrana. Kis Pinia-csoportokat és Cyprus-ligeteket déli Dalmáczia kertjeiben mindenütt találhatni; egyes példányaik szintúgy, mint a füge, a granátalma, az Amerikából származó Agave és Opuntia a földközi-tengeri terület éjszaki széléig, sőt még azon túl Bozennél az Ecs-völgyben is előfordúlnak. A legfontosabb tenyésztett fa itt különben az olajfa. Termőhelyei elrendezésükben megegyeznek a fent leírt kertszerű mezőkkel; az olajfás hegy földjébe is, mint amott, gabonaféléket és hasonlókat vetnek, de a szőlő-vesszők, melyek ama kertszerű mezőkön a fatörzsekre futnak, itt hiányoznak. Az olajfás hegyek éjszaki határa szorosan összeesik az örökzöld tölgyek (Quercus Ilex) éjszaki határával, s így a földközi területéével is, miért is az olajfa a közép-tengeri terület legjellemzőbb termesztett növényének tekinthető. Dalmácziában legújabban egy ott eredetileg vadon termő növény fontos és jövedelmező termesztett növénynyé vált, t. i. egy Pyrethrum-faj (Pyrethrum cinerariaefolium), mely a caucasusi Pyrethrum roseummal rokon, melylyel annyiban is egyezik, hogy fejecskéiből igen hatásos rovarpusztitó por készül.

Pontusi flóra.

A pontusi flóra területe a Pontus partjaitól nyugot felé a kelet-galicziai síkságig, a Kárpátok és Alpesek széléig és egészen közel az Adriai tenger partszegélyéig terjed. Ott, hol hatalmas hegysorok emelkednek, a pontusi flóra visszaszorítottnak és megszakítottnak látszik, a mennyiben ilyen helyeken a balti flóra nyelvalakúan előre nyomúl, vagy épen kisebb-nagyobb, az anyaországból elszakadt kerületeket alkot, melyek a pontusi flórában szigetekül tűnnek föl. E szórványos területek kivételével a felső Dnyeszteri terület és azon vidékeknek nagyobb része, melyeken a Tisza meg az Al-Duna mellékfolyói átfutnak, a pontusi flórához tartozik.

Az Adriai tenger partoldalain a pontusi és földközi-tengeri flóra összeütközik. Először a Karszt széléhez közel, Görznél érintik egymást, honnan a határ délkeleti irányban Isztria felé húzódik, hol a Slavnik és Monte maggiore hegycsoportjait ívalakban szegélyezi, Fiuménél csaknem a tengerpartig ér el, s azután evvel egyközűleg haladva a horvát és dalmát Karszt-terület alsó lépcsőzetein át, a montenegrói hegyekbe nyúlik. A pontusi flórát a baltitól elválasztó határ az Isonzo-völgytől éjszak-nyugoti irányban indúl, az Alpesek keleti nyúlványait sokszorosan kiöblösödött vonalban körülfutja, a Lajta hegységtől délre a bécsi medenczébe hajlik; itt azon hegyláncz irányában halad, mely Badentől a Dunáig, mint ezen medencze nyugoti szegélye emelkedik, aztán a Dunát átszelve, a Morva-mező szélén a pozsonyi hegyekhez, onnan pedig a Kis-Kárpátok keleti oldalán a pozsonyi medencze éjszaki részén a magyar Érczhegységbe nyúlik be; azután az Erdős-Kárpátok alján halad Máramarosig, onnan egy ívalakú, aránylag keskeny és hosszú hurkot képez, mely a magasabb hegyes vidék körül, Erdély keleti és déli oldalán húzódik el. A Máramaros és Bukovina közé csatolt hegytömbtől, melynek vizei nyugotra a Tiszába, keletre a Pruthba és éjszakra a Dnyeszterbe folynak, a határ Kolomeán és Stanislawowon át a Dnyesztert átugorva a Bug forrásvidékére vonúl, és Brodynál orosz területre lép.

A pontusi flóra-területen a földközi-tengerivel ellentétben, legalább két hónappal hosszabb, hébe-korba igen tetemes hőmérsék-depressióktól megszakított tél uralkodik. A téli hólepel ugyan ritkán hatalmas és gyakran már február hó végével el is tűnik, de elolvadása még korántsem jelzi a téli nyugalom végét. Ez és a tenyésző idő kezdete még kedvező években is márczius hó második felében, rendszerint ápril hó kezdetén, sőt az éjszakibb fekvésű részekben ápril hó végén áll be. A mikor a földközi-tengeri flóra-területen már minden hajt és zöldel, a pontusi flóra növényvilága még javában aluszsza téli álmát, és koronkénti fagyoktól a tenyésző idő beállta után, egészen május hó közepéig is lehet tartani. Ezen túl azonban a hőmérsék gyorsan növekszik és majdnem egyszerre tetemes magasságig emelkedik. A növények fejlése ennek megfelelően rendkívül gyors; a késedelem sebtében pótoltatik és már május végével, vagy legalább június kezdetén, sok növény található a pontusi és földközi-tengeri flóra-területen egészen azonos fejlődési állapotban. A pontusi flóra-terület legnagyobb részében a legtöbb eső júniusban esik, és csak késő őszszel, novemberben áll be a légköri csapadékok második másodlagos maximuma. De a kora nyári esők június hóban ritkán igen bőtermők s az osztrák-magyar monarchiában általában nagy területek, kivált pedig síkságok, esőben a legszegényebb vidékek közé tartoznak. A rónákon a zivataros zápor-esők is igen ritkák, és mivel nyár derekán a fokozatosan emelkedő meleggel a talajnak eső által való átnedvesítése nemcsak hogy nem gyarapodik, hanem már július hóban rohamosan csökken: ép’ oly nyári szárazsági időszak áll be, mint a minő ugyanakkor a földközi-tengeri területen uralkodik. Július kezdetén virágoznak még a homok-kikerics, a szalmavirágú Compositák, a libatoppok és a sós talaj más növényei. A mint ezek elvirágoztak, mi rendesen még július vége előtt megtörténik, a tenyészőfejlődésben teljes szünet áll be. A füvek, a fás és más növények vegetatív évi munkájukat befejezték és működésük még csak a gyümölcsök és magvak megérlelésére szorítkozik. Mező és erdő nyári álmukat aluszszák. – A pontusi terület legnagyobb részében a korai ősz a légköri csapadékok egyik minimumának az ideje. Felhőtlen ég tekint a vidékre, melyet csak a kihalt vagy szunnyadozó növényzet maradványai fednek. A hűvös reggelek harmata ilyenkor legfölebb egy pár gombát tud kicsalni a földből és csak néhány kétéves növényt csiráztat ki; de a fűmezők kietlenek maradnak és új zöld nem eleveníti fel a tájat. Október kezdetén, sőt már szeptember végével beállanak az első derek; november közepén a fák leveleiktől megfosztva, vagy elszáradt lombbal állanak az erdőkben. Novemberben ugyan ismét sok eső esik, de ezek hidegek levén, a növényvilág arczulatán már mit sem változtatnak, sőt november második felében gyakran már hó borúl a földre. A nyári nyugalom lassanként a téli álomba megy át.

Az aránylag hideg tavasz és a korán beálló őszi derek a pontusi flóra-területből kizárják mindazon növényeket, melyek magas nyári hőmérsékkel be nem érik, hanem tenyészésökre legalább nyolcz hónapra terjedő fagynélküli időszakot követelnek, s melyekben ezen felől hosszabb időig tartó hólepel és a nagy hideg kárt tennének. Ellenben itt olyan növények a túlnyomók, melyeknek rövid tenyészőidejük alatt virágaik és gyümölcseik kifejlődésére ugyan magas hőmérsékletre van szükségök, de a melyek a zordon telet is kár nélkűl elviselhetik. Ide tartoznak mindenek előtt az egyéves növények, melyeknek magvai csak a tél multával csiráznak, és azután hihetetlen rövid idő alatt minden fejlődési állapoton átesnek; továbbá sok kórós növény, melyeket a föld mélyébe ható tőkéik a zord téli hideg ellen megóván, április kezdetén ki kezdenek hajtani a földből, és június végeig vagy július elején már gyümölcseiket is megérlelik. A nagy melegmennyiség, mely ezen növényeknek a rövid tenyészőidő folyamában jut, nemcsak igen gyors, de igen tetemes gyarapodást is lehetővé tesz, és egy flóra területben sem számlálható oly sok tetemes vaskosságú kórós növény és magas fű, mint a poptusi flórában. Ezekhez sorakoznak azután még ama fa- és cserjenemű növények, melyek nemcsak magas nyári meleget kivánnak, mint az előbbiek, de még azt is megkövetelik az éghajlattól, hogy már a rügyfeslés idejében hosszantartó világossági inger hasson reájuk. Ezek kivétel nélkül későn zöldelő fajok, melyek a pontusi terület rövid, forró nyarába tavasz nélkűl jutnak be, mint a feketegyűrűs jávor és ezüsthárs, melyek a földközi-tengeri területről ki vannak rekesztve, mert ott a korán beálló tavaszi meleg következtében már olykor megkezdődnek a rügyfeslés, mikor a nap, illetőleg a világosság idejének rövidsége a gyors újjáképződésre berendezett növényeknek még nem elégséges.

A pontusi flóra növényeinek azonban olyan szervezettel is kell birniok, hogy időszakonként a vízszállítás megszorítását kár nélkül elbírhassák, és évi munkájukat a nyár derekán és őszszel hosszan tartó excessiv szárazság esetleges beálltával is véghez vihessék. Minthogy a szálas erdőket alkotó fák legalább negyedfél hónapot követelnek, hogy azon bonyolódott növési folyamatot befejezzék, melynek eredménye egy új fahenger vagy az „évgyűrű” képzése, azért a pontusi területen a szálas erdőkre nézve életkérdés, vajjon a nyári szárazság nem kezdődik-e már június közepén? A hegységek és a dombvidék mindig mentek voltak ott ez eshetőségtől, s azért is őstermésű szálerdőkkel ékeskednek. De nem így van a dolog az Alföldön. Itt időszakonként ismétlődő években a növényvilágnak a téli álomból való késő ébredése után már június közepén oly fokú s mélyen ható aszály áll be, hogy a magas törzsű fák a szakadatlan nedvkeringéshez szükséges vízmennyiséget már nem kapván meg, hervadni kezdenek; végre pedig egészen, vagy részben kiszáradnak s ez utóbbi esetben csak szárhajtásokkal ifjodva meg, korcs cserjékké válnak. A következő években azután a klíma megint megközelítheti ugyan valamely erdős vidéknek a klimáját és a magas törzsű erdei fák tenyésző tevékenysége is újra megkaphatja a szükséges föltéteteket; de, mivel öt nedves évre rendszerint egy száraz esztendő esik, s mivel egyetlen száraz év a nedvezőbb időközökben történt gyarapodást megint újra tönkre teszi: szálerdők ott soha nem keletkezhettek, és soha sem is fog sikerülni ez esőben szegény és időszakonként visszatérő aszályoktól megviselt területrészeken igazi szálerdőt létre hozni, természetesen azon helyek kivételével, melyekre más régiók légköri csapadékát folyók viszik el.

A pontusi flóra területébe ékelt szálerdő nélküli terület, mely nemcsak klímája, délibábja, talajképződése, hanem növény- és állatvilágában is a puszta képét mutatja, Magyarországon három szélességi fokon (45°–48°) át körűlbelül 33.000 négyszög kilométerre terjed. Legnagyobb e rónaság kiterjedése éjszakról dél felé azon 296 kilométer hosszú vonalon, melynek végpontjai Tokaj és Titel. Nyugatról keleti irányban pedig a pusztaság legnagyobb kiterjedése 148 kilométer hosszú, a déli részen a 45 és 46 szélességi fokok között. Éjszak felé Szeged látóköre alatt az Aradtól Kis-Zomborig és Halastól a Rózsa-major pusztáig előrenyúló erdősávok az erdőtlen területet csak 37 kilométernyi keskenységre szorítják össze, de éjszak felé a pusztaság ismét jobban kiszélesedik és a 47 és 48 szélességi fokok között átlag 90–118 kilométert tesz, míg végre Tokajnál éjszaki csúcspontját éri el.

Ha az erdőtlen pusztaságnak így határolt területét térképen ábrázoljuk: mindenek előtt azon tünemény ötlik szemünkbe, hogy szélének kiöblösödései a talaj plastikájával és a folyók menetével a leghatározottabb összefüggésben állanak. Minden, a mi a nyári szárazság ellen bár csak legcsekélyebb oltalmat nyújt is, faalakokat hozhat létre. Ezért a magyar Alföld keleti oldalán a síkságot barázdáló számos vízerek mentén erdősávok láthatók, melyek ékalapúan nyomúlnak be a fátlan területbe. Kisebb-nagyobb erdők lánczolata szegélyezi a Maros folyam vonalát onnan kezdve, hol az az erdélyi hegyvidékből Ó-Paulisnál kilép, Aradon, Pécskán, Csanádon át egész Kis-Zomborig, hol az utolsó égerfások Apátfalvánál és Makónál, mint az erdőterület határőrei emelik koronájukat. A Körös folyók vízben gazdag háromszöge, melynek csúcsát Békésnél a Fehér- és Fekete-Körös egybeömlése, alapját pedig a Nagy-Várad és Boros-Jenő közt fekvő harmadkori végrész képezi, szálas tölgyerdőkkel van fedve; és ha nyár derekán a Ples csúcsáról, mely itt az Alföld keleti szélén majdnem ezer méter magas porphyr-lejtőivel hirtelen emelkedik a síkság fölé, a szem a széles lapályra letekint, egészen jól látható, miként nyomúl be ez a háromszög, mint valami sötétlő ék, a naptól lesült erdőtlen pusztaságba. A Dunának majdnem egész folyammente, továbbá az a hullámos dombvidék, melynek középpontjába Debreczen esik, valamint végre azon fövényhalmok, melyek a Tisza jobb oldalán terülnek el, helyenkint magas törzsű fákkal vannak benőve, melyek erdeikkel nyelvalakúan nyomúlnak be a pusztaságba.

A pontusi flóra növényfajai kerekszámban 5000-re tehetők, melyeknek valamivel több, mint fele-része magtermő; ezek közűl 8 százalék esik a fás-; 68 százalék az évelő-, és 32 százalék az egy- és két-éves növényekre. Összehasonlítva a többi flórákkal, különösen szembeötlő, hogy itt az örökzöld növények majdnem teljesen hiányzanak (0.8 százalék!). Ericák, Pirolák és Lycopodiaceák épen nincsenek; a tűlevelű fák és mohok aránylag igen szegényesen vannak képviselve. A Compositák, füvek és pillangós virágúak mellett leginkább a beczős növények számos fajai fordúlnak elő. Különösen jellemzők az Astragalus-, Cytisus-, Glycyrrhiza-, Waldsteinia-, Malcolmia-, Euclidium-, Telekfa-, Centaurea-, Achillea-, Syringa-, és Sesleria-nemek.

A pontusi flóra-területnek jellemző növényszövetkezetei különben a következők: A pontusi lombos-erdő. Túlnyomók ebben a nyáron-zöld, pelyhes szőrű lombozatú tölgyek, melyek között csoportos vagy egyes ezüsthársra, mogyorófára, keleti gyertyánfára, több jávorfára és sok más lombos fára bukkanni. A gesztenye- és diófa is eredetileg ezen erdőformatióhoz tartoznak; és az alsó Dunával szomszédos hegyeken, a Csernavölgyben és Krassó-Szörénymegyében egyébütt is található kőkemény héjú és nagyon olajos magvú kicsiny gyümölcsökkel bíró diófák nem elvadúltaknak, hanem eredetileg vadaknak tekintendők. – Ezen magas törzsű fák koronái alatt igen buján tenyésző füvek, kórók és bokrok egyvelege terjeszkedik el az ifjabb elegyerdőben, melyek közül különösen az ide mellékelt képen ábrázolt Telekia speciosissima-, Waldsteinia geoides- és Melica altissima-fajok emelendők ki. De mennél jobban vénül az erdő, annál jobban lábra kap a földjén egy-egy fűvel borított tisztás; a cserjék, félcserjék és kórók mindinkább az erdő széle felé szorúlnak, vagy az erdőállományban vihar okozta vagy más módon támadt üres helyeket lepik el. A bokrok közűl, melyek az aljfát, illetőleg a szál-erdő szélén a sövényszerű szegélyeket alkotják, nevezetesen a fekete gyűrűs jávor, a csöves mogyoró, a bibircsós kecskerágó és több bengefajok a félcserjék és kórók sorából, melyek az aljfával az erdőben, vagy az erdőszélen összhangzásban vannak, a deli Telekia, a fekete zászpa, a magas szárú Phlomis, a nyúlánk Melica altissima, több bazsa-rózsa és hunyor-fajok, Waldsteinia és Smyrnium, néhány rekettye és zanót-bokor, mint különösen jellemzők emelendők ki. – Ezen erdőformatióknál nem kevésbbé jellemzik a pontusi területet a feketefenyő-erdők. Ezek három egymáshoz hasonló, világosszürke törzszsel, ernyőszerű, laposívű koronával és hosszú sötét tűkkel biró fajból állanak, melyeknek elseje (Pinus Pallasiana) Kis-Ázsiában és a Krimben nagyon gyakori, de az osztrák-magyar monarchiában csak Erdély déli részére, az alsó Dunának Szvinicza melletti hegyeire és Mehádiához közel a Csernavölgyre szorítkozik; másodika (Pinus nigricans) a bécsi medencze nyugoti szélére, a Ternováni erdőre, a Horvát-Karsztvidékre és a harmadik (Pinus leucodermis) a pontusi terület legdélibb részére, a Montenegróval határos Bjela Gora (Orjen) hegycsoportra szorítkozik. Ezen feketefenyő-állományok alján egy túlnyomón merev Festuca- és Sesleria-fajokból és többféle sásból álló ritkás gyepecske található, melyben alacsony, félcserjés Helianthemum, fűtejfélék és pillangós virágúak is előfordúlnak szórványosan. Ezen legalsó réteg fölé néha vadmeggy, kökény, benge, lisztes galagonya és fagyalfa nő. A növényzet a feketefenyő-erdőkben egészben véve szegényes; hol a fák sűrűn állnak egymás mellett, ott a földön néha majdnem semmi növény nincs, hanem csak lehullott tűk és gyér, meddő mohok láthatók.

Pontusi erdő Magyarország déli részén. Ransonnet Jenő bárótól

A pontusi bozótok közül kettő érdemel különös figyelmet. Az egyiket a hanga mandola és a cseplészmeggy ritkás és közönségesen nagyon dudvás csalitja, továbbá alacsony rózsák és bajnóczák, s különösen számtalan zanótbokor alkotják; míg a másikban aromaticus, félcserjés ajakasok és alacsony rekettye uralkodnak. Ez utóbbi bozót különösen a Karszt-vidéket jellemzi, hol nemcsak sziklás hegylejtők fokait, hanem gyakran tágas, köves rónákat is bevon. A félcserjés, alacsony bajnóczák csalitja ezelőtt a dunamelléki dombos és lapályos vidékeken messzire el volt terjedve, de innen már régóta visszaszoríttatott, és jelenleg csak az alsó hegyvidéken szorúlt egy-egy szűk helyre. Ezen bozótok néha keskeny szalagban a szántóföldek szélein húzódnak el, és kétséget sem szenved, hogy a földnek mívelés alá fogása miatt szorúltak oda. Feltűnő, hogy a pontusi flóra-terület bozótformatiói túlnyomóan nyáron-zöld, őszszel lombjaikat elhullató növényekből alakúlnak, míg más flórák analog növényszövetkezetei nagyrészt télen zöldeknek mutatkoznak.

A folyók lapályos árterein fajokban ugyan szegény, de a pontusi flórára nézve annyira jellemző szálas fűtej-kórók, gyorsan növő Abutilon és különösen édesgyökérből összetett édesgyökér-mező támad. E területnek három édesgyökér-faja közűl legközönségesebb a Glycyrrhiza echinata, melynek gyökere az „orosz-édesgyökeret” adja, s különösen az alsó Tisza és az alsó Duna árterületén sűrű növésével messze vidékeket borít el. Hol a talaj konyhasóval van telítve, vagy hol a földből soda és egyéb sók virágoznak ki, több az alacsony halophyt-mező, melyben majd szürke ürmök, székfűvek és pozdorok, majd Statice, majd a zsázsa különféle csoportosan növő fajai, majd megint a zavaroszöld sokágú maglapél, vagy alacsony fűnemű külsejű növénykék nőnek. A homokos és agyagos dombokon és lapályokon a mezőformatiók egész sora van kifejlődve. Habár itt a növényeknek rendetlen egyvelege látszik, mégis hely és idő szerint oly szabályszerűen vannak elrendezve, hogy nemcsak minden talajnemnek megvannak a maga külön szövetkezetei, hanem az egyes szövetkezetek ismét szabályosan változó és egymást pótló nemzedékek lánczolatát képezik. Hol a száraz, laza homokot a szél mindúntalan ide s tova hordja, ott a megállapodott növénylepel tartósságra nem számíthat; csak itt-ott látni egyes növényeket, melyel a rövid nyárelő esője által megkötött homokba gyorsan gyökeret verve, lassan tovább tengődhetnek. Ezen futóhomok-mezők eleinte csak későn csirázó, gyorsan növő egyéves növényekből állanak, melyek sok fehér, hosszú gyökérszálaikkal a nedves homokot áthálózzák, és azután a nyár derekán, ha a szél a homokhullámokat tovább hordja s így a növények egy részét a virágokig eltemeti, más részt pedig a gyökerek felső felét feltakarja, még mindig belefogózhatnak mélyebb gyökszálaikkal azon helybe, hol csíráztak. A kopár futóhomoknak első telepítvényesei kiválóan: a homokczikszár, királydinnye, maglapél-növények és fűvek, különösen a rozsnok, s azután egy rozsfaj, mely a mi termesztett rozsunkhoz a csalódásig hasonló, végűl a szürke-zöld Kochia- és Corispermum-alakok. A futóhomok ezen első telepítvényeseit és hódítóit lassanként egy második nemzedék követi, mely évelő füvekből és sásokból áll, különösen a hüvelyes csenkeszből és keskenylevelű sásból, melyek a talajt részben már megkötik és melyeknek elszórt gyepei közt nagy számú kóró burjánzik, melyek majdnem mind merev száraik, keskeny leveleik és kis vírágjaik nagy száma által tűnnek ki.

Árvalányhaj-mező a kecskeméti földháton. Mészöly Gézától

Túlnyomók ezen kórók között a szegfűnemű növények, de a bókák és ernyősök is eléggé feltűnnek. Ezen futóhomok-mezőkhöz csatlakoznak a pontusi területet elannyira jellemző árvalányhaj-mezők, hol a puszták lakóinak énekeiből és meséiből jól ismert árvalányhaj-gyepek játszszák az első szerepet. Számos pillangós és Composita, de hagymás növények és nőszirmok is jelennek meg a Stipa-gyep hézagos helyein. A futóhomok-mezők által megkötött és előkészített homokos talajon úgy, mint sziklás hegylejtőkön azon Stipák a túlnyomók, melyeknek hosszú, lengő kalászai kócsagtollhoz hasonlók, árvalányhaj név alatt ismeretesek és Magyarországon kalapdíszül szolgálnak; agyagos talajon ellenben túlnyomó a szálas, gyűrűzött és összesodort kalászú faj (Stipa capillata), melyhez közönségesen Cynosurus, a későn virágzó Diplachne, a kenderlevelű ziliz, Silene longiflora, a magas sikkantyúk, Echinops és számos más kórók sorakoznak. Hol az árvalányhaj-gyepek közé számos fű és más alacsony növények vegyűlnek, néha zárt tenyészlepel is fejlődhetik ki, mely rét képét nyújtja s csakugyan rétnek is használtatik, t. i. kaszálják és szénát gyűjtenek róla. Magas fűvű rétnek látszik az élesmosófű-mező is. Ezen szövetkezetben első szerepet játszik az éles mosófű (Pollinia Gryllus), mely méternyi magas, nyúlánk szálakon laza, ibolyaszínű és aranyosan fénylő bugákat ringat, a talajt terjedelmes compact párnákként borítja, és pillangósokkal, Compositákkal és ajakasokkal sűrűn benőtt növénylepelt sző a fekete televényben dús földön. Ezen fűmezőben közönségesen sok az Orchidea és a hagymás növény, de több azon fajok száma, melyek a pontusi flóra-területen túl is messzire el vannak terjedve. Míg ezen, az élesmosófű által jellemzett magas fűmező az Alföld homokos dombhullámainak nagy területeit és a Karszt alsó lépcsőzeteinek sík vagy enyhén hajlott lapjait vonja be: az alacsony gyepalakú Sesleriákból álló Sesleria-takarók a hegyvidékre és a Karszt magasabb lépcsőzeteire szorítkoznak, bevonván a verőfényes széles lejtőket, hegyhátakat és tetőket, vagy a meredek sziklafalak párkányait és fokait keskeny, kiduzzadó sávok alakjában, rendesen az aromatikus félcserjés ajakasokból álló bozótokra támaszkodnak és helyenként a világos feketefenyő-erdők aljába nyúlnak be. Ezen Sesleria-takarók alapszövetébe igen szabályszerűen kicsiny bugás-fűvek, csenkeszek és sások gyeppárnái vegyülnek úgy, hogy a pontusi flóra-területnek majd minden flóra-vidéke tulajdon Sesleria-takaróval bír. A sok apró fűből és kóróból, mely ezen takarók merev fűgyepecskéje között látható, különösen kiemelendők a Draba-nem sárga virágú fajai, a keskeny levelű Asperula-fajok, a Paronychia és Edrajanthus-nemek.

Sok egyéb növényszövetkezet is található a felsoroltakon kivűl a fent körülírt területeken, de ezek nem kizárólagos tulajdonai a pontusi flórának, hanem egyben a szomszéd flórákkal is közösek. Ilyenek a csupasz levelű tölgyek, a kőrisfák és szílfák, az ezüstfüzek és ezüstjegenyék, az éger és fekete nyárfából álló szálerdők, az aljerdők és bokros fűzesek, messze terjedő nád, szittyók, kákák, sások és fűvek különféle társas egyesülései, melyek különösen lapos tereken a folyók mentén széles szalagokban húzódnak; továbbá a hegyterület nehány formatiója, nevezetesen a bükkerdők és azon virágos takarók, melyeknek fűgyepecskéjében a hegyi sás különösen jellemző. Mindezen tenyészeti képek a balti s részben a földközi-tengeri flórában is ismétlődnek, még pedig pontosan ugyanazon tájképi kifejezéssel, és, a mennyiben különösen szembeötlő fajok számbajönnek, ugyanazon összetételben. Ezen alárendelt elegyrészek, melyek úgy szólván vendégszálai a növényszőnyeg alapszövetének, ilyen több flóra-területre terjedő növényformátiókban mindenesetre nem ritkán bizonyos változás alá esnek, mi különösen abban nyilvánúl, hogy bizonyos nemeket az egyik flórában ilyen, a másikban amolyan fajok képviselnek. Így a bükkfa-erdő alján a barna, elszáradt, lehullott lombban ugyan mindenütt ott van a nyáron zöld kórókból, különösen fogas-írból, gálnából, nadálytőből, mügéből és hasonlókból álló laza réteg, de ezen nemek fajai a vidékek szerint különbözők, és a bükkerdőkben példáúl majdnem minden flóra-vidéknek más meg más a fogas-írfaja. Ezen különbség természetesen kikerüli a laikusok figyelmét, mert a bükkfaerdő általában olyan a Cseherdőben, mint a Bakonyban, olyan Bukovina hegyhátain, mint Dél-Tirolban a Monte Baldo lejtőin.

Különösen feltűnő és állományképző fajok térben való elterjedésének megfelelően úgy, mint tekintettel egyes szövetkezeteknek uralkodására, a pontusi flóra-terület négy flóra-vidékre osztatik fel, melyek közűl első: 1. Az illyr flóra-vidék. Ez magába foglalja Dalmát- és Horvátország alsó hegyterületét, Isztria éjszaki részén Karnioliáig s a Karszton át Görz vidékéig terjed és növényvilágára nézve azon vidékkel egyezik meg, mely a Fekete-tengertől a Balkán és a Kárpátok közt az Adriáig terűl el. Fái közűl a keleti gyertyánfa, a török mogyorófa, a csoportos gyümölcsű tölgy és a tompa levelű jávor-, cserjéi és félcserjéi közűl az orgonafa, a csöves mogyoró, a krajnai és bérczi benge, a szürkés bajnócza és a pirúló lóhere említendők. Kiemelkedők, mint jellemző szövetkezetek, az aromatikus ajakosokból, kivált a Satureja illyrica és montanaból álló bozót, meg a Sesleria-takaró a közönséges Sesleria tenuifolia és elongataval. Ezen flóra-vidék még nagy számú szórványosan tenyésző növények által tűnik ki, melyek még e flóra-vidéken túl Herczegovinában, Boszniában és Szerbiában is el vannak terjedve. 2. A pannoniai flóra-vidék körűlbelűl a régi Pannoniából áll és a Bécsi-medencze nyugoti szélén levő hegyektől a Lajta-hegységen és a Hainburgi hegyeken át kelet felé azon vonalig terjed, mely a Dráva partjától Moslavinánál Pécsen át a Dunához, onnan fölfelé Budapestre, és innen éjszak-keleti irányban Beregmegyébe nyúlik föl. E flóra-vidék nyugoti szélén a fekete-fenyő (Pinus nigricans) terjedelmes állományokat alkot, déli részében és Beregmegyében az ezüsthárs tűnik elő; magasabb cserjéi közűl igen jellemzők: a feketegyűrűs jávor; alacsonyabb, bozótképző cserjéi és félcserjéi közűl: a hanga mandola, a közép bajnócza és több rekettye- és zanót-fajok. A Sesleria-takarón a Sesleria Sadleriana jelentkezik. A rónaság sót kivirágzó talaján, különösen a Fertő-tó környékén, üröm-, zsázsa- és libatopp-féle kórókból álló hatalmasan kifejlődött halophyt-mezők vannak. 3. A dák flóra-vidék Erdély alacsonyabb hegyvidékét és dombos középterületét foglalja magába, és az Alföldön át a Dunáig terjed; a pannoniai flóra-vidéktől az édesgyökér-mezők választják el. Cserjéi közűl egy ritka orgonafa-faj (Syringa Josikaea) ezen területre nézve jellemző. A bozót-formatiókban láthatók a fehér virágú és kopasz gyümölcsű zanót, a Sesleria-takarón a Sesleria rigida, filifolia és Heufleriana. Az árvalányhaj-mezők mind az Alföld homokbuczkáin és homokterületein, mind Közép-Erdély agyagos földjén nagy szerepet játszanak. E flóra-vidék flórája sok tekintetben déli Oroszországéval egyezik, és számos faja közös az alsó Volga pusztáival és Krim hegyeivel. 4. A podoliai flóra-vidék Bukovina nagy része és Galiczia keleti része képezi. A dák flóra-vidéktől a balti flórának Máramaros hegyein át terjedő széles sávja választja el. Vegetatiója sok tekintetben egyezik a dák flóra-vidékével és különösen az erdélyi középvidékével. Az alacsony hegyvidék terjedelmes bükkfa-erdőinek alárendelt flórája is azonos a két flóra-vidéken. A podoliai flóra-vidéken elterjedt, ellenben a dák flóra-vidéken hiányzó néhány faj mind olyan, mely a podoliai síkságon messze el van terjedve. A podoliai flóra-vidék sajátos növényvilága legváltozatosabban a Dnyeszter partja mentén Bilcze, Janow, Kadobestie, Pantalicha, Tarnopol, Zaleszczyki környékén, az Oknán és Dranczán s Suczawánál van kifejlődve. Nyugot felé a sivatagi növények száma rohamosan apad, és azon vonal mentén, mely Kolomeától Brodyig húzódik, a pontusi flóra árvalányhaj-mezői és zanót-bozótjai találkoznak a balti flóra fehérfenyő-erdeivel, hanga-bozótjaival és Corynephorus canescens-mezeivel.

Függőleges irányban a pontusi flóra három regióra tagolódik. Az alsó vagy pusztai régió nagyrészt mezőség. Mint erdőt alkotó fák, nyáron zöld kopasz levelű tölgyek, nyárfák, kőrisfák és fűzek jelennek itt meg, de ez erdők csak a dombhullámokra és vízfolyások szegélyeire szorítkoznak. A vízfolyások mentén beláthatlan nádasok is terűlnek el. A középső régiót a nyáron-zöld, pelyhes tölgyek, a felső régiót pedig a fekete fenyő és a bükkfa-erdők jellemzik.

A növényvilágot e régiókban az ottani állandó lakosság nagyon különbözőleg hasznosítja. A felső és kivált a középső régió mezőgazdasági és erdészeti czélra különösen kedvező, a mennyiben a szomszéd országrészek éghajlati jó tulajdonságainak egész sorát egyesíti magában, a nélkül, hogy egyidejűleg a szomszédságában uralkodó bajokban is szenvedne. A gabonaneműek a meleg nyáron kitűnően megérnek, a mi ellenben az éjszakibb fekvésű flóra-területeken oly sok gondot okoz, t. i. a betakarítás, az esőben szegény pontusi területen majd sohasem ütközik akadályba. A szőlővenyige, melynek őshazája a pontusi flóra, és mely a ligeteknek egyik jellemző liánja, a forró nyáron dús fürtöket érlel, melyeknek édessége még a földközi tengermelléki szőlőével is vetekszik; sőt, míg itt a szigetet már oly időben meg kell ejteni, mikor a magas hőmérséklet miatt tartós borokat előállítani igen nehéz: addig a pontusi területnek az a nagy elsőbbsége van, hogy ott szüret és mustkészítés már a hűvös őszre esik, a mikor is az alacsony hőmérsék folytán lassan történő erjedés és a hűvös pinczék tartós borokat adnak. Ehhez járúl még a középső régió mély talajú lösze és még inkább a magyar medencze szélén elterjedt, alkaliákban gazdag trachyt-talaj, mely a szőlőnek nagy mértékben kedvez, és itt oly borokat sajtolnak, melyek a világ legtüzesebb és leghíresebb borai közé számíttatnak. Fa, melynek hiányát a puszta-régió gazdasági viszonyai nagyon érzik, itt a középső és felső régióban elegendő mennyiségben s igen jó minőségben van. Lényegesen máskép állanak a növénymívelés föltételei az alsóbb régiókban, hol, mint már ismételten említők, a magas erdő csak azon helyekre szorítkozik, hova vízfolyások által a légköri csapadékok a szomszédos hegységből húzamos mennyiségben jutottak; minden egyéb csak pusztaság és úgy tájképi tekintetben, mint vadon növényzete és tenyésző-alakjainál fogva fárasztóan unalmas. Azon növényfajok száma, melyekből a vad vegetatio alakút, épen itt rendkívűl csekély; de a kevés alak közönségesen szakadatlan lánczokban tágas területeken húzódik át. Épen a puszta egyik sajátsága, hogy minden, mi benne él és mozog, tömegesen fordúl elő. Az állatvilág is ugyanazon viszonyokat mutatja. A puszta faunája fajainak száma, összehasonlítva a szomszéd erdő-vidékkel, nagyon csekély, de a kevés faj rendesen társasan él és roppant számban jelen meg. A légen át sötét felhőként vonúló seregélyek ezrei meg ezrei, a folyó- és mocsárpartokon repdeső milliónyi kérészek, a rónákon száguldozta túzokok falkái, a vándorsáskák és rózsaszínű seregélyek egy időben megjelenő nagy csapatai, végre a sivatagok rendes lakói, a rágcsálók, az állatélet legjellemzőbb jelenségei. Sőt maguk az emberek is ritkán álló, de nagy helységekben laknak; a szomszédos erdővidékeken sehol sincsenek hasonló téren oly kevés, mezők és rétek között egymástól messze eső, de a mellett mindig nagy népességű helységek. A puszta és erdővidék ezen ellentéteivel szoros összefüggésben állanak a növénymívelés és általában a gazdasági állapotok. Az erdős országokban eredetileg a mező csak csekély kiterjedésű és jelentőségű volt. Csak az emberi kéz szorítá vissza az uralkodó erdőt, tágítá ki a mezőterületet, és tolta rá a talajra szántóföldek és rétek mivelése által a mesterséges mezőket. A puszta talaján ezen gabonaneműekből, füvekből, takarmány- és más növényekből álló termesztvények a földnek nem idegenszerű termékei, mert egy- és két-éves füveknek és kóróknak egészen hasonló állományai már őslakói az Alföldnek. Így tehát az eredeti tenyésző-lepelnek mívelt mezővé átalakítása nem kerűlt annyi fáradságba, mint az erdőnek hasonló átalakítása az erdős vidékeken, mivel a pusztaságon csak más növényfajok helyettesítése volt eszközlendő s nem a növényzet eredeti típusának megváltoztatása. Hiszen a mi gabonanemeink mind pusztai füvekből állottak elő és a dák flóra-vidék puszta-regióján még most is lelhető két fűfaj: a Triticum villosum és a Secale fragile, melyek külalakjokban a mi gabonanemeinkhez a csalódásig hasonlók; sőt a Secale fragile a termesztett rozséhoz még magot is hasonlót ad és csak törékeny fűzértengelye miatt nem alkalmas a termesztésre. A gabonaneműek tehát itt igazában honi földre találtak és így nincs mit csodálni, hogy épen úgy, mint más mívelt növények, példáúl a kender és napraforgó, gyakran elvadúlva fordúlnak elő, és kedvező fekvésű helyeken még ugarokban is tömegesen hirtelen felnőnek. A gabonamezők fenntartása a pusztaságban ez oknál fogva nem követel annyi munkát, mint az erdős vidéken, hol az egyéves gabonaneműek idegen növényei a talajnak, melyre őket az erdő helyébe ráerőszakolták. A talaj kimerülésétől a puszta területen nem kell tartani, mert az éghajlati viszonyok gondoskodnak arról, hogy a gabonaneműek tenyészéséhez szükséges szervetlen sók folyton elégséges mennyiségben képződjenek; sőt messze vidékeken nem ezek hiánya, hanem ellenkezőleg túlságos bősége a baj. Mi a puszta területen a gabonaneműek természetére káros lehet, az egyedül csak a szükséges nedvesség hiánya. A növények ugyanis csak akkor képesek a talajnak elmállásából támadó újabb meg újabb kincselvet felhasználni, ha a tenyészés ideje alatt elég bőven s egyszersmind helyesen van beosztva a víz. Miként a magas törzsű fák, úgy a gabonaneműek is legalább negyedfél havi szakadatlan tenyésző-időt kivánnak évi munkájuk befejezésére. Ha ezt a korai nyári szárazság megszorítja, akkor a növény újképzései tönkre mennek, mielőtt a normalis megérésig eljutottak volna és rossz az aratás. Síkföldi országokban, hol a tenyésző-idő ilyetén megszorítása a pontosan megjelenő és húzamosabb ideig szakadatlanúl tartó, szárító éjszakkeleti szelek folytán minden évben bekövetkezik, mint ez néhány keletiebb fekvésű pusztaságnál észlelhető: az erdőtenyésztés és földmívelés az éghajlat ezen kedvezőtlen viszonyai következtében balúl ütnek ki. Nem úgy az Alföldön, hol a növényvilág pusztai jellegét nem a minden évben, hanem csak a koronként visszatérő, korán beálló aszály okozza. Az egy- és két-éves mívelt növények itt ugyan egyes száraz években rossz termést adnak, de koronkénti klímailag kedvező évek a legdúsabban fizetnek. Ez oknál fogva a gabonatermelés egyik fő czélja abban áll, hogy a talaj számára a tenyésző-idő alatt a kellő nedvességet biztosítsa a klimailag nem kedvező években is, más szóval, hogy a földmívelést az egyes évek kedvezőtlen körűlményeitől czélszerű öntözési rendszer által függetlenné tegye. A rétmívelés és így a marhatenyésztésnek élénk űzése is megfelelő öntözést követel e területen. Ha tekintetbe veszszük azt, hogy a mi pusztai területünkön a vadon termő növényeknek több, mint fele egy- és két-éves s a nyár derekán már egészen elszáradt s majdnem nyomtalanúl eltűnt; ha tekintetbe veszszük továbbá, hogy a többi nagyrészt oly földalatti hagymás-, gumós- vagy tőkés-fajokból áll, melyek a száraz időben szintén behúzódnak: akkor az évelő növényfajoknak aránylag kis csoportja marad meg, mely nyár derekán a föld leplét képezi. De ez a kevés is csekély értékű takarmánynövény; a halophytokat, melyek a nyár derekán legtovább maradnak nedvben és zölden, a legelő állatok érintetlenül hagyják; a legtöbb évelő fű és pillangós július végére már megérett, azontúl már többé nem nő és takarmányi értéke akkor majdnem semmi. Csak a mocsaras talajon marad a növényzet nyár derekán is üde és zöld, s a legelő állatok olyankor itt találják fel legbőségesebb táplálékukat. Hol a mocsarak lecsapoltattak, a nyár derekán természetesen takarmányhiány állott be, a mi gyakori ismétlődésnél okvetetlenül a marhatenyésztés hanyatlását vonta maga után. Ezen irányban is igen nagy fontosságú tehát a gondosan szabályozott, a lecsapolással összekötendő öntözés, mi által egyedűl óvható meg az összes mezőgazdaság a pusztai területen az ingadozó éghajlati állapotok káros hatásaitól.

A pusztaság sajátos mívelt növényeiként felemlítendők: a dinnye, a tök, az uborka, a dohány, a paprika és a napraforgó; mind oly növények, melyek rohamosan emelkedő nyári meleget kivánnak és kellő talajnedvesség mellett rendkivűl bőven teremnek. Különösen a görög-dinnye három hó alatt a legdúsabb levű gyümölcsök roppant tömegét érleli meg. Ellenben kevésbbé kedvez a pusztai régió a szőlőmívelésnek és az a kevés szőlő, mit itt-ott a homokos helyekre ültettek, csak középszerű termést ad. A fás növények mívelésében csak a fűzek, a nyárfák, a kocsányos tölgyek és az ákáczfák tenyésztésére szorítkoznak, és sikerrel csakis vízfolyások közelében ott, hol a talaj fölfelé elegendő talajvíz által jól átnedvesűl. A fa hiányát sok tekintetben a nád pótolja. Náddal fedik a kunyhókat, kerítik a kertecskéket, náddal fűtenek, sőt avval javítják az útakat is úgy, hogy a feneketlen sarú útakra nagy mennyiségű száraz s merev nádkévéket raknak keresztben.

Balti flóra.

A balti flóra Közép-Európa legnagyobb részére kiterjed; éjszak felé az arktikus, dél felé az atlanti, mediterran és pontusi flórákkal határos. A Balti-tenger partjaitól Skandinavia és európai Közép-Oroszország legnagyobb részén, Németországon, az osztrák-magyar monarchia nyugoti és éjszaki országain végig terjed. Magasabb hegységek vidékén a balti flóra területét az alpin flóra szigetei szakítják meg. Leszámítva ezen közbeékelt szigeteket, az osztrák-magyar monarchiának mindazon területe, melynek folyói a Német- és Balti-tengerbe ömlenek, ehhez a flórához tartozik; sőt az a tetemes földdarab is, mely a nagy európai fővízválasztón már innen fekszik, tudniillik a Duna, a Dnyeszter és az Adriai tengerbe szakadó folyók területének egy része, még szintén a balti flóra-birodalomba esik.

A balti és földközi tengeri flóra-terület határa, mint már említettük, Ausztria nyugoti határán az Idro-tó partján fekvő Lodrontól a Karszt magas hegyhátáig az Alpesek déli karimáján húzódik el, de a Sarca, az Ecs és az Adriába ömlő többi folyók völgyeiben több helytt hátrább szorúl és éjszak felé beöblösödik. A Karszton a balti flóra a pontusival találkozik s onnan kezdve a két flóra határa főleg a talaj idomzatától származó többszörös görbülettel a stíriai magasabb hegylánczok keleti szélét megkerűlve, Sopronmegyébe, majd pedig a Rozália-hegységet éjszak felé körűlövezve, a bécsi medenczébe nyúlik át azon hegyekre, melyek a medenczét a nyugoti oldalon szegélyezik s odább olyan vonalban halad tova, mely a Kahlenbergtől tágas ívben a wolkersdorfi magaslatokon át, Pozsony mellett a dévényi Nagytetőig (Kogel) húzódik. Innen a határ a már említett módon a Kárpátok déli oldalán Máramarosba vonúl, ott egy Erdély keleti és déli hegységeit magába foglaló hosszú hurokalakú kiöblösödést alkot és végre az éjszaki irányt megtartva, keleti Galiczián át Brodyn túl orosz határra ér.

A fent említett hurok homorú oldala elé fektetve, mely az erdélyi Kárpátokat le a Hátszegi hegységig és a Retyezátig foglalja magába, sziget-alakúan a pontusi flóra területébe ékelve tűnnek még elő a balti flóra kicsiny kerületei a Hargita-, Bihar-, Ruszka-hegységben és a Krassó-Szörénymegyei Kárpátokban. Szintúgy a horvát Karszt-fennsíkon dél-keletre a balti flórának az Ivanscsicza hegységig előre nyomuló határától egész raj apró balti sziget található a pontusí flóra közepette; így nevezetesen a karnioliai Schneebergen, a Kapellán és Pljesevicán, a déli Velebiten és a Dinarán.

Az alpin flórától a balti flórát magas törzsű tűlevelűfák felső határa választja el.

A balti flóra növényeinek téli nyugalma a legzordonabb helyeken nyolcz, a legenyhébbeken négy és a legtöbb helyen öt hónapnál tovább tart. A tavaszi nedvnek a fás növények törzsében való felszállása, a legtöbb fának és cserjének rügyfeslése és a mezők zöldülése által jelzett kezdete a tenyésző-időnek kedvező fekvésű pontokon és kedvező években márczius hó második felében, kedvezőtlen körülmények közt május hó második felében áll be. A talaj ilyenkor a téli hó olvadó vizétől dúsan át van ázva. A növényzet fejlődése kezdetben csak lassan indúl meg, a változékony ápril hóban és május hó első felében koronkénti hőmérsék-depressiók miatt igen késleltetik, de azután egyenletesebben és valamivel gyorsabban folyik tovább. Különösen kedvező hatása van itt azon körűlménynek, hogy nyáron a legmagasabb hőmérsékletek a legdúsabb esőzésekkel esnek össze. Augusztustól kezdve az esőmennyiség ugyan apránként csökken, de mégis mindig esik annyi, hogy a talaj nedvessége és a hőmérséklet között aránytalanság nem áll elő, minek következtében a balti flóra-területben a növényeknél szárazság okozta nyári nyugalom nem állhat be. A rétek az egész nyáron és őszön át zölden maradnak és a márczius kikeleti hóvirágait szakadatlan sora követi a virágoknak egészen a zászpa kikericsig, mely szeptember havában vagy október kezdetén díszíti a takarókat. Október közepén rendszerint már derek és fagyok járnak, s a lomboknak ez időbeli színehagyása és lehullása már a téli nyugalom kezdetét jelzi.

A meleg, mely a balti flóra növényeinek tenyésző idejük alatt a fentebb kijelölt területeken kijut, teljesen elég arra, hogy még a legzordonabb helyeken is hatalmas, magas törzsű fák is befejezhessék évi munkájukat, a miért itt a társasan növő magas törzsű fák főszerepet is játszanak. A nyár kedvező nedvességi viszonyai folytán a szakadatlan nedvességet kivánó hanga is buján fejlődhetik és a fűgyepecske is zölden maradhat. Ezért a balti flóra ismertető jelei a magastörzsű fákból álló erdők, a hangabozót, a zöld rétek és a fűtakarók. Ellenben hiányoznak itt az örökzöld tölgyek, a Myrtus, a babér, az oleander és számos más örökzöld lombos fa, valamint sok egy éves fű és más növények s általában azok, melyek fagyok által meg nem szakított nyolcz hónapi tenyésző-időt és a nyár közepén igen magas hőmérsékletet kivánnak gyümölcseik megérlelésére, vagy olyanok, melyeknek szervezete télen sem bír el nagyobb hóterhet. Hiányoznak végűl mindazon fajok, melyeket már kevés meleg is fölkelt ugyan téli nyugalmukból, de természetök szerint vegetatív működésük kezdetén naponként legalább 15–16 órai világossági ingert követelvén, a balti terület késő tavaszán naponkénti 12–13 óráig tartó világosság mellett normális módon ki nem fejlődhetnek.

A balti flórának 5–6000 fajából körűlbelűl kétharmad a sporás, s egyharmad a magot termő növény. Az utóbbiak közűl 10 százalék fás növényekre, 5 százalék örökzöld növényekre, 70 százalék évelő és 30 százalék egy- és kétéves fajokra esik. Compositákon és füveken kivűl a sások, a beczős növények és a pillangós virágúak a fajokban leggazdagabb családok közé tartoznak. A sások, fűzek, hölgyomálok, rózsák és szedrek a fajokban leggazdagabb nemek; a földközi és pontusi flórával ellentétben itt az Abies-, Lycopodium-, Blechnum-, Nardus-, Calluna-, Pirola-, Vaccinium- s Arnicanemek emelendők ki, mint különösen jellemzők.

A növényszövetkezetek száma fölötte nagy. Ezek közűl több, különösen a lombos erdő néhány alakja a szomszéd flórákban szintén megtalálható; a balti területnek azonban kizárólagos sajátjai a következők:

Vörös-jegenyefenyő-erdő a Sudetekben. Maøak Gyulától

Elsőben is a vörös-jegenyefenyő-erdő, melynek alját, ha fái sűrűn állanak, korpafűvel vegyés Hypnumok, madársóskák és harasztok vastagon duzzadozó rétegei, ha pedig a törzsek ritkásan állanak, még sűrű áfonyabozótok is borítják; azután a fehérfenyő-erdő, melynek legislegalján mohokból és zuzmókból, medveszőlőből, kerek télizöldből és lehullott elkorhadt tűlevelekből álló szőnyeg, a felett pedig rekettyéből, hangából, repcsényből és borókából álló bozót található. Az osztrák-magyar monarchia határain belűl az Alpesekre és Kárpátokra szorítkozik a „czirbolya-erdő”. Ez valamennyi tűlevelű erdők közűl legdúsabb aljfával ott emelkedik, hol eredetisége még meg van óva; több rétegből áll, t. i. a Hypnumokból szőtt, a talajt közvetlen bevonó lepelre mindjárt áfonyákból álló bozót helyezkedik el, melyre magasabb rétegként zöld égerfából vagy alacsony nyírfákból álló bokrok következnek, ezek fölött csekély hézaggal a hosszú, halvány Usneákkal teleaggatott czirbolyák tárják szét koronáikat. A komor czirbolya-erdővel ellentétben, mely gazdag aljfája miatt majdnem áthatolhatatlan, a vörösfernyő-erdő világos, aljfa nélkűli ligetként tűnik fel, és a gyéren árnyékolt téren, mely fölött a vén vörösfenyő-törzsek emelkednek, fűgyepecske keletkezett, mely réthez hasonlít s némely hegyes vidékeken csakugyan rét gyanánt értékesíttetik. – Ezen tűlevelűfa-erdők vagy tisztán a maguk fajtájából valók, vagy elegyerdők, mely utóbbi esetben azután az erdőtalaj növényzetében minden lehetséges közbenső alap és átmenet előfordúl. Lombos fa is gyakran vegyül a tűlevelű fák közé, különösen az alsóbb, melegebb fekvésekben, hol még bükk, gyertyán, rezgőnyárfa és tölgy is tenyészik. A fehérfenyő-állományokban különösen gyakori a nyírfa is; sőt az ilyen erdők olykor minden észrevehető határ nélkül nyírfa-erdőcskékbe mennek át, melyeknek világos alján itt-ott boróka- és hangabozótok közt rendesen sovány gyepes helyek is vannak. A boróka, mely ez idő szerint csak még mint cserje található, mint fa pedig fölöttébb ritkán, túlnyomólag aljfát alkot, néha azonban önállóan, magas törzsű fák koronáitól el nem akartan is meg-megjelen, a mikor is bokrai sűrű állományokba tömörűlnek. Ezen boróka-bokrozat gyakran igen bozontos, mivel az általa borított területeket legelő állatok s különösen kecskék járják, melyek azután az egyes bokorcsoportokat össze-vissza rágták. A Pienineken és Alpeseken – a mennyire ezek a balti flórához tartoznak – helyenként a nehézszagú boróka- (Sabina) bokor is fejlődött. A Juniperus Sabina egy boróka-faj, mely a törpe fenyő módjára a sziklás meredekeket lepi el és rendesen oly sűrűn nő, hogy majdnem minden más növényzetet elnyom. Ily tömör csoportokban fordúl elő példáúl a Brenner közelében a Schmirner-völgy torkolatánál, továbbá az Oetz-völgyben, a Pfossen-völgyben és a felső Inn-völgyben Landeck és Finsterminz között, a völgyek alját mindenütt elárasztván azzal a kellemetlen szaggal, mely tömörpikkelyű sötét ágaiból származik. – A balti flóra több flóra-vidékére nézve igen fontos a zöld égerbokor. Ez majdnem kizárólag ama tőről szétágazó, sűrű, zöld égercserjékből áll, melyeknek tömött sarj-hatásaik mellett csak nyáron zöld kórók, magas növésű fűvek, gyöngéd levelű harasztok bújhatnak föl dús lombozatukkal és száraikkal az összekúszált ágazat nyílásai között. A balti flóra-terület egyes helyein, nevezetesen a homokban és görgetegben szürke fűzfa-bokrok is telepednek le, mely hatalmas fűzcserjék mind koronájuknak sajátságosan gömbölyödött alkotása, mint a rozmaringra emlékeztető szürkezöld fénytelen lombozata által, a folyópartok többi fűzbokraitól szembeszökőleg eltérnek.

Rétség Salzburg mellett, Schaeffer Ágosttól.

Egy másik igen jellemző szövetkezet a folyók mentén és a hegyi völgyek homokos lejtőin a Hippophaë-bozót; áll ez berzedt, vörösbogyós és ezüstszürke levelű Hippophaë-ból, fiatal nyárfákból, mandola-fűzből, német átánfából és több oly Calamagrostis fajból, melyeknek könnyű szőrös magjai a szél által a szabad fövényre vitetve, ott lehullnak, gyorsan kicsiráznak és a legelső növényzetet képezik.

A bozótformatiókból a bajnócza-bozót a balti flóra egynehány vidékét ugyan nagyon jellemzi, de mégis mindenütt csak csekély tért foglal el. Ebben első szerepet játszanak a fűzlevelű és szillevelű bajnóczák; mind a kettő félcserje, melyek a nyár derekán pompázó virágaikkal kecsés látványt nyújtanak ugyan, de őszszel lombjukat elveszítvén, levéltelen seprőikkel bizony nem igen válnak a vidéknek díszére. A hanga-bozót ellenben igen sokféleképen van kifejlődve. A benne uralkodó félcserjék többnyire örökzöldek és túlnyomóan az Ericaceák és Vaccinieákhoz tartoznak. A tömeges fejlődésre nézve az őszszel virágzó hanga áll legelől. Uralkodó növény lévén, nemcsak a lapályokon a homokos síkok és dombhullámok tág tereit, hanem a gránit- és palahegységek napos hátait és lejtőit is bevonja, sőt a világos tűlevelű erdőkbe és a nyíresekbe is benyúlik; másutt meg az ingoványok fekete turfatalaját födi be elannyira, hogy a balti flórának bízvást egyik legelterjedtebb, legfontosabb és legjellemzőbb növényeűl vehető. A tavaszszal virágzó, tőalakú levelekkel és szép vörös virágbugákkal ékes hanga szintén nagyon el van terjedve, és különösen az előhavasokon a széles hegyoldalakat a legtömöttebben borítja el. Ellenben a mocsári rozsda-bura és a csinos Bruckenthalia bozótja csak egyes tájakra és ott is szűk térre szorítkoznak. A Calluna, a kukujsza, a vörös áfonya, a rekettye-bozót, valamint a szederj-sövények ritkán alkotnak önálló formatiókat és csak a magas és bokros erdők alsó rétegeiként jelennek meg, vagy pagonyszerűen vegyűlnek a hanga közé. Különben a hanga-bozót, kivált a homokos talajból nem közvetetlenűl búvik elő, hanem a talajnak e czélra előbb elő kell készíttetnie, mi az éjszaki tájakon egy mezőformatio által történik, mely leghelyesebben homok-hanga-mező-nek nevezhető. A laza homok első behintéseként elszórt gyepekben előbúvó Corynephorus canescens, a tózöld Koeleria és a homoksás mellett csakhamar kicsiny, egyéves, igénytelen növények egész sora tűnik föl, melyekhez később az Armeria, a homoki bóka, a homoki szegfű, a keskenylevelű démutka, a nyíltvirágú kökörcsin sorakozik, melyek mind sűrűbben-sűrűbben csoportosúlván együvé, a homokot végre majdnem egészen befedik és megkötik, elkorhadó maradványaikkal televényessé teszik, és lassanként úgy előkészítik, hogy végre ott a hanga és rekettye alkalmas hajlékot talál.

A növény-takarók közül különösen megemlítendő a hajszál-magár-takaró, mely, mint az őszi hanga-bozót, csak olyan talajon fejlődik ki, melyet már más nemzedékek televényfölddel elláttak és előkészítettek, s gyakran ezen bozótokkal kombinálva is található. Alapszövetjük mindig a hajszál-magár gyepeiből áll, mely közé aránylag csak kevés más faj fonódik. Leggyakrabban vegyül bele a palást-fű, a szépen virágzó tavaszi kökörcsin és a falusi nép hírneves gyógynövénye, az Arnica, melynek aranysárga nagy csillagai a takaró haloványzöld alapszínétől nagyon élénken elütnek. A hajszál-magár néha ingoványos talajon is meghonosúl, de akkor mindig csak alárendelt szerepet játszik, mert ilyen helyeken sások és mohok képezik a főelemet. Az ingoványok növényszövetkezetei a szerint, a mint bennök sások vagy tőzegmohok az uralkodók, lehetnek gyep- vagy magas-ingoványok. Amazok ismét alárendelt alakok egész soraira tagoldónak, a melyek azonban más flóra-területeken is elterjedvén, nem sajátos jellegzői a balti flórának; csak azon egyetlen gyep-ingoványról állítható ez, mely az osztrák-magyar monarchia határain belűl különösen az éjszak-nyugoti flóra-vidékeken van kifejlődve. Fő alkatelemét képezik ezen balti gyep-ingoványoknak az apró sások, kákák és szittyók egész sokasága, melyeket barnazöld moh kapcsol össze és von be; e szövetbe különösen jellemző fajokként a mocsári csillaghúr, a pej lóhere, a gyapjas szaka és a közönséges Pedicularis szövődnek be. Hol ezen rét-ingoványokból források fakadnak, a Montia fontinalis zöld párnái emelkednek és a Swertia egyes példányai tolják fel ott sötét ibolyaszínű virágfüzéreiket, az ingoványt labyrinthusszerűen szeldelő kis erekben pedig a Calla palustris és a fejes Lysimachia terjednek a fekete talajon. A magas-ingoványok összetétele igen állandó. Alapjukat mindig halvány tőzegmohok képezik és az ezen szivacsszerű átázott mohokból szőtt szőnyeget alacsony, fás, vékony szárú növények, ú. m. a Vaccinium Oxycoccus és az Andromeda polifolia, a hamvas áfonya alacsony bokrozata, a Scheuchzeria, Trientalis és Drosera és a hüvelyes gyapú párnaalakú gyepei fonják keresztűl-kasúl. Gyakran hanga-bozót, hajszál-magár-takarók és magas ingoványok szorosan határosak egymással, és ekkor az egyik szomszédszövetkezet alkotórészei a másikéival összeelegyednek. Nem ritkán kisebb álló vizek, pocsolyák, mocsárkák, tócsák szakítják félbe, és a nyári sekély vízállás idején kiszáradt tócsák partjain számtalan igen picziny, rövid életű növény telepedik le, melyekből különösen gyakran ismétlődő alakok a Litorella lacustris, az Illecebrum verticillatum, a Lindernia, a Limosella és még számos alacsony káka, szittyó és sás említendők.

A balti flórában kizárólag sajátos, imént fölsorolt növényszövetkezeteken kivűl még több is fordúl elő, melyek messze vidékekre terjedvén, ezek tájképére nézve semmi esetre sem csékély jelentőségűek, növény-földrajzi tekintetben pedig annyiban bírhatnak érdekkel, a mennyiben a flóra-területnek régiókra való beosztása az ő jelenlétükre vagy hiányzásukra van alapítva, de melyek a szomszéd pontusi-, sőt a mediterran-flóra területben is előfordúlván, ezek jellemzéséhez csak másodsorban járulnak. Ide tartoznak mindenek előtt a tiszta és elegyes tölgyerdők, melyekben a túlnyomóan nyáron-zöld tölgyek, nevezetesen a kocsányos és kocsánytalan tölgy mellett a gyertyánfa, a jókori és fodor jávor, a vad körte-; alma- és cseresznye-fák meg számos húsos gyümölcsű cserje tarka egyvelegben lépnek föl, azután a bükkfa és a fehér jegenyefenyő erdők, melyek majd kizárólag, majd oly módon kombinálva jönnek elő, hogy a fehér jegenyefenyő csúpjai magasabbak levén a bükkökénél, ezeknek nyáron-zöld koronái fölött örökzöld ernyőt képeznek; továbbá a folyók mentén az enyves éger, a hamvas éger, a fekete és fehér nyárfa, szil és magas törzsű fűzekből álló ligetek és nádból álló terjedelmes állományok, a hegyi-takarók a főszerepű hegyi sással és számos sás- és kóró-mezőkkel, melyek különösen az Alpesek éjszaki széleinek lapályain, ligetekkel és kis fenyvesekkel szomszédosan igen jól ki vannak fejlődve, mint a mellékelt kép mutatja.

Mindezen növényszövetkezetek elosztása és elterjedése szerint, a balti flóra területe az osztrák-magyar monarchia határain belűl hat flóra-vidékre tagolódik, melyek közűl a két éjszaki növényzeti jellegében leginkább egyezik a Balti-tengerhez közvetlen csatlakozó vidékkel, míg a két déli legtávolabb esik a Balti-tengertől, úgy flórája is a legnagyobb mértékben elüt a balti flóra többi flóra-vidékeitől.

Fekete-hunyorok a Semmeringen. Wisinger-Florian Olgától

Legmesszebbre nyomúl előre dél-kelet felé a dák flóra-vidék, mely Erdély keleti és déli hegységeit, úgy mint a Hargita, Ruszka és Bihar szigeteit foglalja magában. A fehérfenyő erdők itt egészen háttérbe szorúlnak, a magas-ingoványok és az őszi hanga bozótja is csak szórványosan találhatók; ellenben előtérbe lépnek terjedelmes vörös jegenyefenyő erdők üres közeibe ékelve az őszi hangához physiognomiailag némileg hasonló csinos Bruckenthalia, a szillevelű bajnócza bozótja és a zöld égerfa-bokrok. E vörös jegenyefenyő erdő felső határán czirbolyákra és sziléziai fűzbokrokra is bukkanni.

A dák flóra-vidékkel majdnem egyenlő szélességben terűl el a subalpin flóra-vidék, mely az Alpesek tövében és az onnan kelet felé húzódó magasabb hegylánczokon terjeszkedve dél felé a mediterran flóra határáig, éjszak felé a Dunáig terjed. E flóra-vidéken a Bruckenthalia-állományok és a Ledum palustre, a homok-hangamező és a sziléziai fűzek bokrain kivűl a balti flóra minden növényszövetkezete előfordúl. Igaz, hogy ezek közűl több csak egyes kis területekre szorítkozik. Így a szillevelű bajnócza csak Karniólia azon részében mutatkozik, mely ugyan még a balti flórához tartozik, de már tőszomszédságában fekszik a pontusi flóra-területnek; fűzlevelű bajnóczát csak Stiria középponti Alpeseinek völgyeiben, a nehézszagú boróka (Sabina) bokrait, mint külön terjedelmes cserjéseket, csak a tiroli középponti Alpesek völgyeiben láthatni. A vörösfenyő ugyan mindenütt megvan ez egész flóra-vidéken, kiválóan azonban a középponti és déli Alpesek szép terjedelmes ligeteiben található; a czirbolya-erdők ezelőtt bizonynyal az egész subalpin flóra-vidék felső hegyvidékein nem valami ritkaság voltak, most azonban erdőpusztítások folytán csak még a középponti Alpesek néhány kerületébe húzták meg magukat; a zöld égerbokor a középponti Alpesekben a palahegységek terjedelmes lejtőit fedi, de található az éjszaki Mész-Alpeseken is nedves agyagos földön, sőt még a gneiszhegyeken is, melyek Aggstein mellett a Duna jobb partját képezik. Különösen jellemzik pedig ezen bokrok azon hegyvidéket, mely a Semmering és Grácz között a magyar síkságra ereszkedik le. A tavaszi hangabozót csak a középponti Alpesek egyes vonalain hiányzik; ellenben a déli és éjszaki Alpeseken igen elterjedt; az éjszaki Alpesek aljától az egész subalpin előrészeken át terjed, sőt egyes pontokon eléri a Duna vonalát és a felső-ausztriai Wirbelen meg Strudelen a gránit parthegyeket is elborítja. A Hippophaë és német átán formatiói is, a szürke fűzek bokros erdőcskéi és a fehér sás csoportjai a folyók partjait szegélyezik a völgyzugok legfenekétől a Duna homok- és kavics-zátonyaiig.

Azon számos növényekből, melyek csak a subalpin flóra-vidéken vannak meg és a balti flóra-terület többi részeiből hiányoznak, különösen két fűz említendő: a Salix Hegetschweileri és Salix grandifolia; amaz kis csoportokban a középponti Alpesek völgyeiben, emez jelentékeny jellemző növényként az egész hegyes vidéken el van terjedve; továbbá a fekete hunyor, mely a délkeleti Mész-Alpesekben és az éjszaki Alpesekben az Innvölgytől Kufstein mellett a Bécsi medencze déli szélén elvonúló hegyekig a tűlevelű erdők alján díszeleg; a nárczisok, melyek a hallstatti tó partjától a lunzi tóig és Mária-Zellig megszámlálhatatlan mennyiségben díszítik szagos virágaikkal a réteket; a kecses Saponaria ocymoides, mely Tirol völgyeiben a homokot és görgetegeket borítja apró szőnyegeivel, és még számos más, melyeknek felsorolása azonban ezen áttekintés keretét túllépné. – A subalpin flóra-vidékhez éjszakon a quad flóra-vidék csatlakozik. Ez a Regen és Ilz forrásvidékétől a bajor határon a felső-ausztriai Mühlviertel és az alsó-ausztriai Waldviertel fennsíkjain, Csehország legdélibb részén, Morvaországon és éjszaknyugoti Magyarországon át a Vág folyóig terjed. Ezen flóra-vidék növényzetét az éjszakról szomszédos subhercyn flóra-vidéktől vörösfenyők és zöld égerbokrok, a keletről szomszédos kárpáti flóra-vidéktől pedig a czirbolya, a Spiraea ulmifolia és chamaedryfolia W. hiánya, nemkülönben a bozótoknak a tavaszi hangából való elmaradása és számos különállóan tenyésző növények különböztetik meg. A két említett bajnócza helyét, partot szegélyező bokorként, a lassú folyású sötét patakok mentén a fűzlevelű bajnócza foglalja el; mely egyik dísze az iglaui fennsíknak, a Krems és Krapf folyók mély völgyeinek, a Moldva legfelsőbb mellékfolyói, meg a Regen és Ilznek már az osztrák határon túl fekvő részei flórájának. A kisebb növények közűl e flóra-vidék jellemző egyedeiként a Soldanella montana és háromlevelű foszlár említendők.

A kárpáti flóra-vidék a Vágvölgytől a Bukovináig terjed, és különösen a Kárpátok azon részét foglalja magában, mely a Tisza forrásvidékét széles ívben éjszak felé környezi. Növényzete a délnyugotra határos dák flóra-vidék flórájától abban különbözik, hogy a Bruckenthalia helyébe itt a tűlevelű erdőkbe ékelt őszi hanga lép. A czirbolyán, zöld-égeren, a sziléziai fűzön, a Spiraea ulmifolia-n és chamaedryfolia W.-a kivűl a vörös fenyő is, a liptó-zólyomi hegységeken a tavaszi hanga és a Pieninekben a Sahina is előfordúl. – A kárpáti flóra-vidéktől éjszakra Galiczia dombos vidékén és lapályain a sarmat s ettől nyugotra Csehország éjszaki részén és közepén át a subhercyn flóra-vidék terűl el. Mind a kettőből hiányoznak a vörösfenyők és a czirbolya-csoportok, a zöld-égerből és Juniperus Sabinából álló bokrok, valamint a bajnócza-bozótok; ellenben a fehér fenyők és a vörös jegenye fenyő-erdők, a homok hanga-mezők, az őszi hanga és mocsári rozsdabura bozótjai úgy, mint a magas-ingoványok és Nardus-takarók szépen vannak kifejlődve. A subhercyn flóra-vidéken a sziléziai fűz is előfordúl; a flóravidék délnyugoti részében pedig az Egerlandban, Karlsbad és Marienbad környékén a tavaszi hanga és ennek rendes társa, a Polygala. Chamaebuxus, találhatók.

Különös, hogy ezen két éjszaki flóra-vidéknek a szomszédos déli subalpin és kárpáti flóra-vidékektől elválasztó határa nem követi sem valamely folyam mentét, sem valamely hegység szélét vagy gerinczét. Leginkább az európai fővízválasztó hozható vele összeköttetésbe, melytől tudniillik majd nagyobb, majd kisebb távolságban, de mindig már a Német- és Balti tengerbe folyó vizek forrásvidékében, a Tepel középfolyásától Karlsbadnál délkeleti irányban, a Cseherdővel egyközűleg Budweis vidékére húzódik, itt a Moldvát átlépvén, délkelet felé a cseh-morva hegygerinczczel egyközűleg a morva-sziléziai Gesenkebe, innen a Beszkidekbe és azután a Kárpátok éjszaki lejtője mentén, a Pruth és Czeremosz forrásai mentén a pokuti magas hegyekbe nyúlik be.

Függőlegesen három régióra oszlik a balti flóra:

1. Az alsó régiót a tölgy-elegy-erdők jelzik;

2. a középső régió a tölgyes felső határától általában a magas törzsű lombfák felső régiójáig terjed;

3. a felső régióban pedig uralkodó a vörös jegenyefenyő, a déli és közép flóra-vidékeken a vörösfenyő és czirbolya, zöldéger-bokok és Bruckenthalia-csoportok is előfordúlnak.

Azon hegyvidékeken, hol a balti flórán kivül az alpin flóra is jelentkezik, ennek számos faja túlkap és közönségesen a szálerdők hézagaiba benyúló alsó réteget vagy önálló csoportokat is képeznek.

Az osztrák-magyar monarchiának egy flóra-területében sem kedveznek az éghajlati viszonyok a szálerdők fejlődésének annyira, mint a baltiban. Az ősi növényzet is kétségen kivűl túlnyomóan szálerdőkből állott és a hanga- meg ingovány-formatiók csak másodrangú szerepet játszottak. A mi az osztrák-magyar monarchiában őserdőnek mondható, kivétel nélkűl a balti flóra-terület határán belűl fekszik. Az igaz, hogy ezen őserdők ma már igen ritkák. Nem tekintve egynéhány félreeső csoportot a Cseherdőben meg a Keleti-Kárpátokban, melyekben még soha sem hangzott fejszecsapás, nem tekintve a subalpin flóra-vidék egynéhány kicsiny tilos erdejét, melyek a lavinaveszély ellen bástyaként tartatnak fenn eredeti állapotjokban: valamennyi őserdő vágás alá került. Fájokat különféle, a helyi viszonyoknak megfelelő czélokra fordítják és nemcsak ezen, hanem a szomszéd flóraterületek szükségletét is fedezi. Messze terjedő vidékeket, hol hajdan a szálerdők tetői meredeztek ég felé, már régóta rétté és szántófölddé alakítottak át és néhol most annyira visszaszorúlt a szálerdő, hogy a talajnak alig ötöd részét foglalja el. A szántásra és rétművelésre szánt vidékek kiszemelésénél legelőbb a középső és alsó régió lombos erdeire fordúlt a figyelem. Az alsó régióban legelőször a tölgyerdő kerűlt irtás alá, de nem a tölgyfa nagyobb értéke miatt, – mert hiszen azon időben a fa elárúsítása és más vidékekre való szállítása lehetetlen, földolgozásra pedig a tűlevelű fa sokkal kényelmesebb volt, – hanem azon körűlménynél fogva, hogy a balti flóra-birodalomban a tölgyerdő talaja a legjobb szántóföldet adja. A tölgyerdő egész sorát tételezi föl olyan más megelőző növénynemzedékeknek, melyek számára a talajt előkészítik. Ezen korábbi növénynemzedékek és a szálas tölgyerdő azután évszázak lefolyása alatt a talajt nemcsak elég televényfölddel látják el, hanem máskülönben is oly állapotba helyezik, mely az irtásokba vetett gabonának bő megtermésére nyujt kilátást. A tölgy-elegy-erdőben szórványosan vad körte-, alma- és cserésznyefák is lelhetők, melyek először kerűltek az erdőből mívelés alá és a termesztett növényalakok, melyek a lombos erdők helyett az alsó régióban legelőbb kifejlődtek, még ma is szántóföldek és gyümölcsösök. A középső régióban az irtott erdő talaja inkább rétek és legelők berendezésére volt alkalmas.

Azon füves terület kivételével, mely az ingovány és hanga területből meg a kevés eredeti takaróból jött létre, a balti flóra valamennyi kaszálója és legelője bükk- és tűlevelű fákból támadt. Kedvező fekvésű vidékeken egyébként az egykori bükk- és tűlevelűfa erdők helyén gabonát is elég sikerrel termesztenek még; ellenben a felső régióban, hol a vörös jegenyefenyőerdő uralkodik, a gabonatermesztés már csak ritkán jövedelmező, a miért is a gazdaság úgy van berendezve, hogy egy és ugyanazon mező egy ideig szántóföldnek, azután több éven át rétnek, néha legelőnek is használtatik. Ezen régióban jelenleg is az erdőtenyésztés játsza a főszerepet. A zöldségtermesztés mind a három régióban szép jövedelmet hajt. A mediterran és pontusi flóra-terület felé eső határ mentén a szőlőmívelés is a legszebb haszonnal jár, nevezetesen déli Tirolban, Alsó-Stiriában, Alsó-Ausztriában, Morvaországban és Felső-Magyarországon, sőt oldalt ezen határtól Csehország Elbe-völgyében is, még pedig azon különös éghajlati állapotok következtében, melyek ismét ezen terület sajátságos orographiai fekvéséből keletkeznek.

Alpin flóra.

Míg a mediterran, pontusi és a balti flórák szakadatlan összefüggésben nagy területeket vonnak be: az alpin flóra sok apró s különálló kerületre szorítkozik, melyek szigetekként tűnnek fel a többi flórák területében. Az osztrák-magyar monarchia magas hegységeinek minden ormán és lejtőjén s magasan fekvő völgyteknőiben ki van e flóra fejlődve, hol a tenyésző-időt a hosszú fagyos időszak rövid, legfölebb negyedfél havi időre szorítja. A növények életműködése itt mindjárt a tél havának olvadása után kezdődik, a legkedvezőbb fekvésű helyeken május hó, a kedvezőtlen fekvésűekben július hó végével, tehát épen a leghosszabb napok idejében. Miután a napsugarak hatása ezen korszakban naponta 16 órán át tart, a növényvilág kifejlődése felette gyors. A legtöbb növény már két hónap lefolyása alatt befejezte évi munkáját és szeptember hó közepe táján, mikor a napi középhőmérsék többnyire már a fagypont alá szállott és az új hó az árnyékos helyeken többé nem olvad, már minden növény beburkolózott a hosszú téli álomra. Ezen rövid tenyésző idő daczára a mag megérlelése csak ritkán van veszélyeztetve az alpesi flóra növényeinél. A legtöbb alpin növénynek tudniillik előleges, azaz olyan virágai vannak, melyeknek rügyei már a megelőző évben megkezdettek és az új lomblevelek fejlődése előtt, nem sokára a hó olvadása után kifejlődnek. E czélra fordíttatnak azon tartalékanyagok, melyek a régi, a virágrügyekkel telelő lomblevelekben és szárakban rakodtak le és csak akkor, ha ezek felhasználtatnak és a telelő lomblevelek összezsugorodtak, fejlesztetnek ismét ki az új lomblevelek. Ily módon aránylag hosszú idő jut arra, hogy a virágokból gyümölcsök és magvak fejlődjenek. A megifjodás ezen neméből nemcsak azon előleges virágokkal ellátott növények nagy száma magyarázható meg, hanem egyszersmind a télen-zöld, évelő növényfajok túlnyomó volta és az egy-éviek háttérbe szorúlása is, mely utóbbiaknál a szár- és levél-képzésnek a virág- és gyümölcs-képzést egy és ugyanazon tenyésző-időszakban meg kell előznie, és a gyümölcsérlelés befejezése a szeptemberi fagyok idejére maradván el, könnyen koczkáztattatnék.

Törpefenyő a Gschnitzvölgyben (Tirolban). Maøak Gyulától

Az alpin virágos növényeknek nem kevesebb, mint 96 százaléka évelő és csak négy százaléka egy és két éves. Nincsenek itt magas törzsű fák, melyek terjedelmes új-képzéseikhez, különösen a fahengerképzéshez több, mint negyedfél hónapig szűntelenűl dolgoznak és ezen munkánál annyi hőmennyiséget kötnek le, mennyi a magas hegyi régiókban még a legkedvezőbb években sem áll többé rendelkezésre. Miután a vízkészlet a talajban és a levegőben is dús és állandó, és húzamos kiszáradástól sem kell tartani, nincs meg a növényfajok legtöbbjénél az elszáradás ellen védő gyapjas vagy nemezes bevonás. Az alpin flóra nyolczvan százaléka tehát hasonlóan, mint más flórák mocsári növényei, teljesen csupasz. Csak az ismeretes galléros gyopáron, az Artemisia Mutellina, Senecio carniolicus és egyáltalában a meredek kőszírtek növényein, melyek tartós déli szél mellett a szárazságnak aránylag leginkább ki vannak téve, láthatni szürke vagy fehér nemezes vagy selyemszerű levéllemezt.

Az alpin növényfajok száma 1500-ra tehető. Ezeknek kétharmada sporás, egyharmada magtermő növény. Ezek közűl kilencz százalék alacsony fanövényekre és tizenegy százalék örökzöld növényekre esik. Az alpin flórában sajátos vagy nagy fajszámaik által feltűnő nemek: a Bartsia, Oxyria, Dryas, Draba, Androsace, Primula, Soldanella, Gentiana, Saxifraga, Potentilla, Oxytropis, Phaca és Pedicularis; társas növésöknél fogva különösen megjegyzésre méltók a tűlevelű fák, Rhododendronok, fűzek, füvek, sások, mohok és zuzmók. – Physiognomiailag leginkább felötlő növényszövetkezetek a törpefenyő bokros erdei. A törpefenyők rövid, merev levelűek, sötétbarna apró tobozúak, földre fekvő törzsűek számos sötétlő ággal, melyek ív-alakúan görbűlnek fel és keresztűl-kasúl nőve, majdnem áthathatatlan sűrűségeket alkotnak. A törpefenyő nagyobb és kisebb ágai nagyon rugalmasak lévén, a tél hatalmas hóterhét baj nélkül elbírják, mely alatt néha oly annyira lehajolnak, hogy az ágak végein levő tűcsomók a földre lapúlnak és ott állnak egygyé a neves talajjal. A téli hó leolvadása után már csakhamar egy méternyi magasságban láthatni a talaj fölött e tűleveleket földdel és kövecsekkel borítva, melyeket a hótehertől megszabadúlt s ismét nyári állásukat elfoglalni törekvő rugalmas ágak úgy emeltek föl magukkal. E törpefenyők közűl a Sudetekben, a Kárpátokban és a Középponti Alpesek palahegyein is a Pinus Pumilio, az éjszaki Mész-Alpesekben a Pinus humilis és a déli Mész-Alpesekben, úgyszintén a Karszt-vidékeken a Pinus Mughus emelkedik ki. Ifjabb törpefenyvesek keresztűl-kasúl nőtt ágazata között és alatt nyáron zöld kórók sűrűsége, vagy Sorbus Chamaemespilus és vörös berkenye szórványos bokrozata, valamint néhány más bogyós gyümölcsű alacsony bokor található; ellenben a vén törpefenyveseket alacsony áfonya és Rhododendron-bozót töri át, és alúl Hypnumokból álló duzzadozó szőnyeg húzódik rajtuk keresztül. A kicsiny völgyecskék és katlanvölgyecskék által megszaggatott fennsíkképződményeken és éjszakias nedves oldalakon a törpefenyők a legnagyobb számban és legbujábban tenyésznek; a déli lejtőkön ellenben háttérbe szorúlnak és más szövetkezetnek, különösen törpeboróka-bokroknak engedik át a tért.

A balti flóra borókájától rövid, nem szúrós tűivel különböző törpeboróka kisebb-nagyobb ágait földre nyujtja, rendesen fűtakarókba szorúlva kis csoportokban fordúl elő, de néhány helyen, különösen a palás hegyek déli oldalain szorosan egymásba fogódzva tágas tereket von be. A patakok mellett, valamint a görgeteg-hányókon és zugókban, melyek mint lavinavonalak ismeretesek, rendesen alacsony fűzbokrok telepednek le. A Sudetekben és a Középponti-Alpesekben a szürke szőröslevelű fűzek az uralkodók, a Mész-Alpesekben pedig a kopasz, felűl zöld, alúl fénylő lombú fajok. A fűzbokrok a többi alpin bokorformatiókkal ellentétben őszszel elvesztik lombozatukat; zöld színök már szeptemberben világossárgába megy át és ezen színehagyott bokrozat, mely gyakran a tekervényes havasi patakokat messzire követi, ilyenkor a szomszéd sötét törpefenyvestől élesen elüt.

Az alpin flóra legfeltűnőbb szövetkezeteihez tartoznak továbbá a Rhododendron-bozótok. Ezek gyakran csak keskeny öveket alkotnak, melyek a törpefenyő-erdőket körűlszegik, sőt azokba itt-ott be-benyomúlnak, mikor is áfonyával vegyest egy alsóbb réteget képeznek, gyakran azonban csupán egyedűl borítanak el egész nagy hegylejtőket. Ily helyeken azután a bokrok pazarúl vannak díszítve fénylő vörös virágcsomókkal, de különben is rendkívül buján fejlődvén ki, a teljes virágzás idejében oly kecsesek és lebilincselők, hogy megérthető, miért lett a Rhododendron a legnépszerűbb, írásban és képben oly sokszorosan dicsőített növény. Nem tekintve a társasan ritkán növő Rhododendron Chamaecistust, az osztrák-magyar monarchia alpin flórájában a Rhododendron-nemnek három olyan faja található, melyek nagy csoportokban tenyésznek. Az egyik faj (Rhododendron hirsutum), mely rojtos, alúl és felűl zöld levelű, különösen a Mész-Alpeseket lakja; a második (Rhododendron ferrugineum), melynek szőrtelen levelei alúl rozsdabarna színűek, a Középponti-Alpesek mély humusában és palaföldjében tenyészik legjobban, s a harmadik faj (Rhododendron myrtifolium), melynek levelét a Myrtusével hasonlították össze, valódi jellemző növénye éjszaki és déli Erdély magas hegységeinek.

Hideg források fakadó helyein és üde tiszta patakok szélein még dúsan virágzó kórók csoportjai láthatók, melyek nagyobb részt alacsony Epilobium, gyepes kőtőrök, fehér virágú szirontákok és Nasturtiumból állanak. Ezen forrás-melléki mezőkhöz sorakoznak a kicsiny katlanvölgyecskék mezői, sisakvirág s Senecio fajokból, Cirsium, Adenostyles s több effélékből álló magas kórók, melyek a kicsiny katlanvölgyecskék vagy „Kar”-ok árnyékos, nedves fenekét töltik be, vagy a havasi pásztorkunyhók mocsaras környékén s az alpin flóra körében nyaraló marhák és birkák tanyáin is föl-föltűnnek. Oly helyeken, hol a földszakadások és a csuszamlások következtében meztelen föld látszik ki, vagy áradások után homok és kavics rakódik le, tüstént ritkás görgetegi mező telepedik le, melyben különösen az apró keresztesek és lúdhúrok, a havasi mák és néhány fű nagy egyedszám által tűnnek ki. Ha ilyen helyek nem töltetnek be újolag évről-évre kövecsekkel és görgeteggel, akkor ezen növények, kórók és füvek mindig tömörebben összekuporodnak, és még néhány ernyőst és Compositát vesznek maguk közé, s akkor azután igen különféle elemekből összetett hányómezőt képeznek, mely gyakran olyan, mint egy magas fűvű, számos kóróktól átszőtt viráglepte rét, és nagyobb területeket vonván be, csakugyan rét gyanánt használják és kaszálják is. Ezen mezők éles határ nélkűl lassanként fűtakarókba mennek át, melyeknek számtalan Gentianák-, Primulák-, Valerianák-, szegfűk- és Orchideáktól átszőtt alapszövetét alacsony, gyepes, sűrűn sorakozó fűnemű növények képezik.

Az alapvető fajok túlnyomó száma szerint négy ilyen fűtakarót lehet megkülönböztetni. Legelterjedtebbnek tekintendő az, a melyben a havasi tippan és több tarka fűzérű csenkeszfaj a fő; megszorítottabb elterjedést mutat az a takaró, melyben az örökké zöldelő sás gyepei a túlnyomók; csak a Középponti-Alpesek palahegyein, meg a Kárpátokon található a görbécske sásból, háromélű kákából és Oreochloa distichából álló takarók, s kizárólag az épen említett magas hegységek meszes talaján honos azon takaró, melyben a Carex firma alkotja az alapszövetet. Hol ezen takarók sziklás szakadékok lépcsőire mennek át, többnyire csak keskeny sávokat és szalagokat képeznek, melyek a meredek falakon át a kőpárkányokon húzódnak el és akkor azután a fűgyepecskébe több más sziklás-növényen kívűl az alpesi flóra két jelölője vegyűl: az aromatikus, ezüstösen csillogó szürke Achillea Mutellina és a fehércsillagú galléros gyopár. Bizonyára évszázak múlnak el, míg az ezen takarók növényeiből felhalmozódott televény lassanként annyira felszaporodik, hogy azon a picziny, örökzöld levelekkel és rózsapiros, bő mézű virágokkal díszlő Azalea letelepedhetik; de ha egyszer ez a csinos Ericacea meggyökeredzhetett, aránylag rövid idő alatt nagy területeket ellep, végre kiszorítja a fűtakarót és azt sűrűbb szövetű barnászöld szőnyeggel pótolja, melynek bordáiban csak fehér és sárga, merev, televényen lakó zuzmók vannak, s melyben teljesen hiányzik a fűszőnyegeket tarkító virágok sokfélesége. Ezen Azalea-szőnyeg különösen a magas hegységek lapos vagy csekély hajlású hátain és ormain fejlődik ki, és azon kevés szövetkezetek egyikét képezi, mely az alpin és arktikus flórában közös. Ott, a hol a szőnyegekben a zuzmók, különösen az izlandi zuzmó és Cladonia rangiferina túlnyomók, a lejtő teljesen a zuzmó-tundra képét mutatja, mely a magas éjszak tájainak ép jellemző, mint fontos formatiója. Sziklás, éjszaki, nedves oldalakon rendesen kis fűzszőnyegek tűnnek elő, melyek az Azalea-szőnyegek módjára ugyan fás, földhöz simúló ágacskákból szövődnek, de miként az említett fűzbokrok, a patakparton és görgeteghányókon nyáron zöld, őszszel pedig elsárgúlt lombozatúak, és mindig csak kisebb sziklarészleteket vonnak be. A zuzmók helyét a szőnyegben alacsony mohok és néhány kis kőtörő faj foglalják el. Ott, a hol ezen mohok a túlnyomók, a mi nedves, hideg homokon a glecser-régió teknőinek fenekén gyakori, az ilyen fűzszőnyegek mohszőnyegekbe mennek át, melyek a Középponti-Alpesek palahegyein leginkább alacsony Polytrichum-félékből alakúlnak és az arktikus moh-tundra mását mutatják. Az örökös hó közvetlen közelében sem fűtakarók nem képződnek, sem Azalea-szőnyegek nem fejlődnek. A mohszőnyegek mellett ott csak még kőtörőkből és Aretiákból álló kis takarók fejlődnek és ezek is elérik felső határukat 3000 méternyi magasságban a tenger színe fölött.

A sziklafalak napsütötte oldalai fölfelé végig be vannak igénytelen zuzmó-kérgecskékkel nőve és a „firn” –mezőket itt-ott a hó-alga vércseppekként festi be. Nem tekintve a növényvilág ezen végső nyomait, e régióban már minden szerves élet dermedt és elhalt. Sem a havasi pásztornak, sem a vadásznak nincs már ott fent semmi szerezni, semmi keresni valója. Ottan-ottan meg-megfordúl talán egy-egy helyismerő gyalogposta a kő- és jégsivatagon, hogy valamely jeges hegysoron át a legrövidebb úton juthasson egyik-másik szomszédos völgybe, vagy egy-egy merész hegymászó rászánja magát alkalmilag, hogy a terjedelmes firn-mezőkön át hágjon föl a hegyvidék legmagasabb csúcsaira; de pár hét múlva lábnyomuk is betemetődik, eltűnik és csak szürke ködlepel hullámzik sok hónapon át a magas hegység örökös jéggel borított ormain.

Az alpin növényeknek alig fele van egyenletesen elterjedve ezen flóraterület összes szigetein és szigetecskéin. A legtöbb csak igen szűk területre és némelyik csak néhány hegy ormaira van szorítva. Mi nemcsak a Balkán-rendszerben és a Kárpátokon, hanem az Alpeseken tenyésző alpin növényekre nézve is áll, sőt épen itt vannak az alpin növények a legtarkábban össze-vissza keverve; és tíz-tizenkettőnél is nagyobb azon apróbb területek száma, melyek kizárólag sajátos alpin növényalakjaik által válnak ki. Ha az alpin növények elterjedését feltűntető vonalakat papíron ábrázoljuk: mindenek előtt szembeötlik, hogy e vonalak jó része két irányban halad. Az egyik vonalsor egyközű egymásutánban az Alpeseken éjszak-keletről dél-nyugot felé vonúl át, a másik alpin területet éjszak-nyugotról dél-kelet felé metszi át. A Keleti-Alpesek számtalan növényfaja, melyekből például a Valeriana celtica, Armeria alpina, Meum athamanticum, Anemone trifolia és Ranunchulus anemonoides említhetők, oly formán vannak elterjedve, hogy nyugoti határuk az éjszaki Mész-Alpeseken már Felső-Ausztriában, Felső-Stiriában vagy Salzburgban van, míg a Középponti- és a Déli-Alpesekben a Brennerig és a Monte-Baldóig, sőt Graubündenig és Wallisig hatolnak előre. Viszont nem kevés a Svájczból Ausztria felé elterjedt alpin növény, melyek – mint példáúl a Viola calcarata, a sárga tarnics és a henye boroszlán, – a Lechet, Isart és Innt az Éjszaki-Alpeseken át nem lépik, míg a délibb Alpes-vonalak sokkal inkább kelet felé terjednek Karinthiáig és Karnioliáig.

Igen feltűnő még két más határvonal, melyek egyike éjszak-déli, másika nyugot-keleti irányban fut. Az első az Isar forrásvidékéről harántosan vonúl el az Inn-völgyön át a Selraini völgy torkolatánál fekvő hegyekre, onnan a Középponti-Alpesek palájára nehezedő és a Tribulaun-csoporthoz tartozó mésztömbökön át a Brennerig, azután egyenest délre az Ecs völgybe és a Monte Baldóra; a másik az Ortlertől a dolomitok éjszaki szélén a Pusterthalba húzódik és azután a Dráva-völgy vonalán halad. Ezen két utóbbi, egymást majdnem derékszögben metsző vonal, a mely az alpin flóra sok igen feltűnő növényének keleti vagy nyugoti, déli vagy éjszaki határát képezi, az ausztriai Alpeseket négy részre osztja és négy szigetcsoportot szeg be, melyek a rhaeti, nori, tridenti és karni névvel jelezhetők. Ezen négy alpin szigetcsoport mindenikének megvannak a maga különös Primulái és Androsacéi, mindeniknek vannak sajátságos, a másik három csoportban hiányzó Saxifragái, Ranunculusai, Campanulái és Pedicularisai, melyek flórájuknak határozott helyi színezetet adnak.

Hogy a rhaeti és tridenti szigetcsoport fajai nagyobb részt Svájcz és Felső-Olaszország közvetlen szomszédos hegyein is elterjedtek, alig lephet meg valakit; ellenben igen feltűnő az a szoros kapocs, mely a nori és karni szigetek növényzetei és a Kárpátoknak messze síkság által elválasztott alpin szigetei között van. Már az Isar forrásvidékén a Solstein-lánczolaton és a Sonnenwendjoch magaslatain az Achen-tó és az Inn-völgy között feltűnik nehány keleti alpesi növény, mely onnan kezdve kelet felé szoros lánczolatban az alsó-ausztriai Schneebergig el van terjedve és azután hosszú félbeszakadás után a Kárpátokon ismét megjelen. A keleti Inn-völgyben és a Glockner-területen ilyen keleti alakok újolag föl-fölbukkannak, szintúgy a Salzach és Enns keleti vidékein, a Schladmingi és Judenburgi Alpesekben, és a Karavankákban. Igen nevezetes tény, hogy a Karavankákon, a stiriai Középponti-Alpeseken és az alsó-ausztriai Mész-Alpeseken oly flóra terjed, mely a Kárpátokéval, tehát egy egészen más hegyrendszerével, sokkal jobban megegyez, mint azokéval, melyek a Lech-völgy hegyein, a Rhaetikorban és az Ortleren honosak. A karni szigetcsoport alpesi növényvilága az illyr szigetcsoport növényleplének kétségtelen reminiscentiáját mutatja. Az illyr szigetcsoport magába foglalja a Karszt azon kevés ormait, melyek dél-keleti Karnioliában, a karnai pedig azokat, melyek a Velebiten, a Pljesevica-hegységben, a Kapellán és a Dinarán határozottan alpin növényzetűek. A törpefenyő-állományt kizárólag a Pinus Mughus alkotja. A fűtakarókba, melyeknek alapszövetét a sudar sás képezi, különösen jellemző elemekként beszövődnek; több fehér és sárga virágú Draba, egy kis későn virágzó Scabiosa, több alacsony ernyős növény és mindenek előtt a szép Edrajanthus-fajok, mely utóbbiak kék, csomós csengetyűkékkel díszített fűpárnákhoz hasonlítanak.

A görgeteges mezőket három, húsos lomblevélkés keresztes-virágú, a sziklafalak hasadásait pedig sajátságos Alsinek, szegfűk és kőtörők díszítik. Azalea-szőnyegek csak a legmagasabb ormokon (Svto Brdo) találhatók, ellenben van itt a Velebit csúcsain egy szőnyeget képező, ágacskáival a földre terülő cserje, egy kökényfaj (Prunus prostrata), mely Görögország magas hegységein szintén látható. Általában az illyr csoport alpesi flórája egy részt Görögország magas hegyeivel, más részt az Apennini félsziget flórájával mutat reminiscentiát.

Az illyrtől messzire esik a dák szigetcsoport, mely magában foglalja azon alpin szigeteket, melyek a balti flóra dák flóra-vidékébe ékelve, különösen Erdély déli és éjszaki részében nagy mennyiségben sereglenek össze. A legkeletibb szigetek Moldvaroszág határain emelkednek, a legdélnyugotibb sziget a Szarhó orma Krassó-Szörénymegyében, a legéjszaknyugotibb a Berzava Beregmegyében. A Rhododendron-bozótot itt Rhododendron myrtifolium alkotja; a Primulák és Gentianák úgy faj-, mint egyed-számra nézve háttérbe lépnek, ellenben feltűnően számosak a szegfű-növények, a melyekből különösen a Bánffya petraea, Lychnis nivalis, Silene dinarica és Lerchenfeldiana, Dianthus callizonus és Melandrium Zawadskii említendők.

A balti flóra szomszédos felső régiójából előre nyomúl a törpefenyő aljerdeibe, valamint a törpeboróka bokrai közé ékelve is látható a Bruckenthalia-bozót, egy az Ericához hasonló és azt a dák területen pótló növény, mely messze délen Thraciában a Balkán magaslatain újra föllép. A dák alpin szigetcsoport alpin fajai között nem kevés olyan, mely a Scarduson és Olympuson ismét előjön és így ezen alpin-szigetek flórája feltűnő visszhangot mutat a Balkán-sziget magas hegyeinek flórájával.

A kárpáti szigetcsoport magában foglalja az éjszaki Kárpátok ormait, a Stösschentől a keleti Tátrában a Pilskóig és a Kis-Krivánig terjed és délen a Cserni Kamen, Djumbir és Kralova Hola csúcsai által jelentetik. Törpefenyő- és törpeboróka-állományok, kiterjedt zuzmó-takarók, fűtakarók, melyekben a mindig zöld sás, továbbá az, melyben a görbécske sás, a háromélű káka és az Oreochloa disticha uralkodnak, a mészcsúcsokon sudar sásból álló takarók, valamint fűz-szőnyegek határozzák meg ezen szigetcsoport arczulatát. A Rhododendron-bokor hiányzik szintúgy, mint a szürke szőrű fűzbokrok és az Azalea-szőnyegek. A görgeteg-mező jellemző fajai a Saxifraga carpatica és az Arabis neglecta. Ezen szigetcsoportban az alpin flóra nagy része a nori, más része a dák és néhány faj a sudet-csoporttal közös, és valamint fekvésére, úgy flórájára nézve is összeköti a nori Alpeseket az erdélyi magas hegyekkel és a Sudetekkel.

Legföntebb esik éjszak felé a sudeti szigetcsoport. Itt csak néhány keskeny, a Gesenke és Riesengebirge gerinczeinek megfelelő földszalagon látható határozott alpin flóra; de ez kevéssé változatos és nemcsak a galléros gyopár, Achillea Mutellina, primulka glutinosa és a legtöbb Gentiana és Primula, melyek más alpin szigetcsoportokban az alpin növényzet hasonlíthatatlan díszei, hiányoznak, hanem a Rhododendron-bokrok, Azalea-szőnyegek és azon fűtakarók is, melyekben a sások alkotják az alapszövetet. A fűtakarókban az Agrostis rupestris mellett a Nardus stricta jelentékeny szerepet játszik és ezen fű gyepei közt két sötét fűzérű Luzula mellett különösen a hölgyomálok nagy száma jelen meg, melyekből többet eddigelé csak ezen területen találtak. A sziklás magaslatok tág tereit zuzmó-takarók és a sziklatömböket szintén legdúsabban zuzmók vonják be. A Pinus Pumilióból álló törpefenyő-állományok kiválóan a televényben dús és ingoványos helyeket lepik el, hol a lapplandi fűz szürke bokrai, tőzegmohok és Polytrichum-félék szőnyegei s azon picziny fűz található, melyet Linné valamennyi fa között legkisebbnek nevezett. Több itt előforduló alpin faj, nevezetesen a Saxifraga nivalis, a Pedicularis sudetica és a Rubus Chamaemorus, mely a magas éjszak gyümölcsét, az igen kellemes izű „Moltebeere”-t adja, az összes többi szigetcsoportokban hiányzik, de megvan megint az arktikus flórában és egyáltalán igen figyelemre méltó, hogy a sudeti szigetcsoport flórája még a legjobban hasonlít az arktikus flórához.

Ezen hasonlatosság alapján régibb phytogeographusok, kik a Sudetek alpin flóráját tartották különösen szem előtt, az alpin flórát átalában az arktikussal azonosították, mi azonban a tényleges viszonyoknak épen nem felel meg. Az arktikus területben ugyan számos növényfajnak van egészen olyan alakja, mint a mi magas hegységeinkben, így például az Azaleák, több fűz, moh és zuzmó; de a legtöbb más növény, melyek az arktikus és alpin flórákkal közösek, tulajdonképen mégis csak éjszakon vannak megszámlálhatlan egyedekben és nagy területeken elterjedve, ellenben az alpin flórában csak nagyon elszórt helyekre szorítkoznak és ott is a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak. Más részt hiányzik az arktikus flórában a legtöbb, az alpin flórára oly jellemző Primula, Androsace, Soldanella, Gentiana, Pedicularis és Saxifraga; hiányzik a Primula glutinosa, Artemisia Mutellina és galléros gyopár is, és – a mi legfontosabb – hiányoznak a mi törpefenyőink, Rhododendronaink és a fűtakarók alapszöveteit képező sások, tehát épen azon növények, a melyek a mi magas hegységeinkben csoportosan lépvén fel, alapföltételei az alpin növényzet sajátságos tájképi hatásának, a melyek mindenkinek legelőször jutnak eszébe az Alpesek növényvilága említésénél.

Igen figyelemre méltó, hogy a balti flóra, mely jelenleg az arktikus és alpin közé nyúlik be, mind a két irányban számos elemeket szolgáltat, hogy különösen több, a balti flóra-területben messzire terjedt növényszövetkezet az artikus és alpin flórában is előfordul. Így a hanga- és áfonya-bozót, a Nardus-takarók, több moh-szőnyeg és a zöldégerfa-állományok, a balti flórának szálas erdők jelezte határán túl az alpin flóra-területébe az alpin növényszövetkezetek közé ékelve, messze előre nyomúlnak. Még a vörös jegenyefenyők, vörösfenyők és bükkök is át-átnyúlnak helyenként az alpin flóra-területébe, igaz, nem magas-törzsű fák alakjában, de mégis mint elkorcsosodott, a föld felszínétől kezdve elágazó bokrok, melyek néha a törpefenyők bokros erdeit nagy mennyiségben megszakítják. Különösen feltűnők ezen tekintetben a bükkfa alj-erdei, melyek a dél-keleti Mész-Alpesekben nem ritkán áthathatatlan tömegben és a törpefenyő-állományokkal, Rhododendron-bozóttal és fűtakarókkal egyenlő tenger fölötti magasságban vonják be a déli hegyoldalokat.

Függőleges irányban az alpin flóra területe három régióra tagolódik:

1. A törpefenyő régiója, mely a balti szálerdők felső szegélyétől a bokros erdőkké vált fás növények felső határáig terjed.

2. A takarók régiója, melyben inkább csak fű-, más növények, moh- és zuzmó-takarók vannak, és

3. A jégsivatagok régiója.

Ezen három régió szélessége nagyon változik a föld felszínének hajlása és alkotórészei, valamint a hegyvonalok fekvése és iránya szerint. A mi különösen az utolsó régiót illeti: ennek kiterjedése a legnagyobb az Alpesek területén. Itt nem kevesebb, mint 900 külön glecsert számláltak meg, melyek összesen 1650 négyszög kilométer területet foglalnak el. Különösen a Tauern és az Oetzthali-tömb azok, melyekben a glecservilág a legnagyszerűbben fejlődött ki s hol egyszersmind a felföld jég- és hómezőinek összetorlódása 104, illetőleg 74 kilométer hosszú területen seholsem szakad meg, s helyenként több, mint nyolcz kilométernyi szélességet ér el. Ezen jégsivatagokban, mint valamennyi sivatagban, hiányzik bárminemű összefüggő növényszőnyeg. Tévedés volna mindazonáltal ezen területet egészen növény nélkülinek képzelni; mert, valamint a dél forró, esőtlen sivatagaiban az a csekély nedvesség, mely az éjjeli sugárzás folytán meghűlt földön támad, elég arra, hogy egyes növényalakok életüket tengessék: szintúgy elégséges azon parányi meleg is, mely a glecservidékeken a merev légköri csapadékok olvadásakor a nyár derekán áll be, arra, hogy benne néhány piczi növénynek rövid életműködése befejeződhessék.

Jégsivatagainknak különösen három pontján észlelhető még növényi élet. Így legelébb is a „firn” maga, melynek fölszínén az olvadáskor rendesen felszálló légáramlatok és viharok által ide hordott, a hómezőkre beszórt és a hóval egészen összevegyűlt por napfényre jut és így rajta vékony televényréteg áll elő, a mely közelebbi vizsgálásnál részint szervetlen részecskékből, részint a tűlevelű fák himporából, sporákból, alsóbb régiókbeli növények és állatok elhalt részeiből áll. Ez a televényes réteg, mely a nyár derekán verőfényes napokon egy fokig, sőt azon felül is fölmelegszik, jelesen az, melyben nem csekély számú, körűlbelűl 40 mikroszkopikus algafaj telepedik le. Leginkább a Diatomaceák és ezek közül különösen az Epithemia, Pinnularia és a Stauroneis azok, melyek itt meglehetősen szabályszerűen, gyakran roppant nagy egyedszámban élnek, a „firn”-mezőkön.

Másrészt e jeges területnek nagy darabjai némely évben olyanok, mintha vérfoltokkal volnának befestve, mit azon érdekes mikroszkopikus algának (Sphaerella nivalis) köszönnek, mely a Baffin-öbölnél a tengerig terjedő glecsernyelveket vörösre festi, és ezen éjszaki partlejtőknek a bíborsziklák elnevezést adatta. Ezen „vörös hó” mellett a „firn”-iszapban itt-ott zöld sejtcsoportok is akadnak, melyek kétségkívül szintén algák, csakhogy itt nem fejlődhettek ki teljesen.

Egy másik lelőhely, melyen a jégsivatagok régiójában sajátságos növényélet észlelhető, az olvadó vizekből származó ereik és a „firn”-mezők közelében levő hideg források. A jéghasadásokból csörgedező vízben, melynek hőmérséklete rendesen csak néhány tized-fokot mutat a fagypont fölűl, himbálódzik a sötét kőzethez tapadva egy smaragdzöld Prasiola és néhány szennyesbarna Oscillaria, közönségesen telerakva mikroszkópikus Diatomaceákkal, melyek között egy alak, az Epithemia, a leggyakoribb. Így az Alpesek legmagasabb fekvésű csermelyeinek az ágyait is, melyek a Stubeni glecsertömbben a Plerchner-gerincz délnyugoti oldalán majdnem 3000 méter tenger fölötti magasságban a palakőzetből fakadnak, szintén ez az alga tölti be.

Végre még megemlítendők a „firn”- és jégmezőkből itt-ott kiemelkedő meredek lejtős sziklaszirtek, melyek még 3000 és 3800 méter magasságig is zuzmókból álló kéreggel vonvák be. Egy Gyrophorán kivűl a Biatorina- és Amphiloma-fajok és különösen a Lecidea geographica az, mely itt nagyon jelentéktelen kezdetekben sárga, barna és feketés foltokként telepszik le a kősziklára.

Ott, hol az alpin flóra-területén terjedelmes fűszőnyegek fejlődtek ki, ezek részint legelőknek, részint réteknek használtatnak s mezőgazdasági szempontból ezen flóra-terület kizárólag egy fűterület jelentőségével bír. De, miután az évnek közel háromnegyedén át tartó tél miatt állandó emberi telepedés nem lehetséges: a fűterület nomádszerűleg használtatik fel. Itt ősidők óta nagyon sajátságos „Alm-gazdaság” év alatt ismeretes gazdasági üzlet fejlődött ki, melynek főbecse épen abban áll, hogy a jószág csak a rövid nyáron legelvén az alpin fűtakarókon, a fű a legkényelmesebb és legczélszerűbb módon értékesíthető. A magas hegységek felső régióiban nem lévén meg a nyári „alm-gazdaság” űzésére szükséges fa, a gazdasági építkezések rendesen a törpefenyő erdőkben, vagy a balti flóra-területhez tartozó szálerdők legfelsőbb szegélyének védelme alatt találhatók, és elmondható, hogy a nyár derekán lakott „alm”-kunyhók két harmada egyenesen arra a határvonalra esik, mely az alpin flórát a baltitól elválasztja.

Hol a fűszőnyegek egyenletesen menedékes lejtőket hézag nélkűl vonnak be, melyek bármi okból legeltetésre nem használhatók, ott azok is rétek gyanánt szolgálnak, nagyra becsűlt, üde, illatos szénájokat, mivel nyáron csak nagy nehezen szállítható a völgybe, télre hatalmas boglyákba, vagy fa-tuskókból épűlt pajtákba rakják össze, s a mint a tél beáll, a hegyi szénát a mély hóból kiássák és a völgybe meredek, gyakran veszélyes útakon, e czélra készített mesterséges csúsztatókon szállítják le.

Az osztrák–magyar monarchia növényvilágának történelme.

Habár az osztrák-magyar monarchiában kifejlődött négy flóra jelenlegi határai és összetétele első sorban a hő és nedvesség jelenlegi elosztásától függnek: a jelenlegi flórák fejlődésére az előbbi korszakok növényzetének állapotai is igen nagy befolyással voltak. Az idők folyamán valahol végbement lassú klimaváltozások nem maradhattak hatás nélkül az illető vidék növényvilágára, a szomszédos flórák összes tagjainak határai szükségképen nem tolódhattak el, mert a növények jó része ezen tekintetben meglehetősen ellenálló és tetemes klimai eltéréseket megbír; de a flóra más alkotó elemei a klimának még legcsekélyebb változásai iránt is érzékenyek, és ilyen fajok határai igen könnyen eshettek át a legkülönfélébb eltolódásokon. Miután az, a mi az egyik flóra ilyenféle kényesebb fajaira kedvezőtlen, a szomszéd flóra tagjaira nézve közönségesen hasznos: a legtöbb esetben olyformán tolódik el a két flóra határa, hogy az egyik flóra kényesebb alkotó elemei a kedvezőtlenné vált klima következtében visszavonúlnak és helyüket a szomszéd flóra azon elemei foglalják el, melyeknek épen a megváltozott klima különösen kedvez. Síkföldi országokban és egyáltalában mindenütt, hol a viszonyok nagy területeken igen egyformák, ilyen klimai változások által föltételezett visszavonúlás, kiszorítás vagy pótlás lépésenként és egyenletesen mutatkozik. Nem így azon hegyvidékeken, hol szűk területen a hőmérsékletnek, világításnak és nedvességnek igen szembeötlő különbségei észlelhetők. Ha példáúl bizonyos növényfajoknak egyik csoportja a hidegebb telek beálltával egy flóra-terület legtöbb pontján megfagy és a tőlök elhagyott földet nem sokára a szomszédos flóra-területének azon előrenyomúló növényfajai népesítik be, melyek kár nélkűl bírják el a szigorú telet: akkor mégis mindig akadnak ilyen hegyes vidékeken egyes, különösen kedvező fekvésű pontok, hol ez nem következik be, és a hol ama kényesebb növényalakok mint kicsiny, visszamaradó gyarmatok fenntarthatják magukat. Sőt az is megesik, hogy valamely előre nyomúló flóra fajai nagy területeket átugranak és a szomszéd flórában reájuk nézve különösen kedvező egyes pontokra telepednek le, noha ez nagy ritkán történik. Hogy a kettő közűl melyik történt, abból kutatható ki, hogy az első esetben rendesen fajok egész csoportjai, melyeknek a klima iránt ugyanazon követeléseik vannak és már nagyon nagy idők óta összeköttetésekké szövetkezve, ugyanazon a földdarabon laktak, a félreeső helyeken visszamaradtak és az újonnan meghonosodott flóra közepette is társas összeköttetésben tartották fenn magukat; míg az utóbbi esetben csak egyes fajok, telepednek le előőrsökként, mivel egész fajcsoportok letelepedése, illetőleg több különféle kirajzó fajok összetalálkozása egy szűkre szorított, nagyon messzire félreeső helyen egy más flóra közepette, tekintettel az elterjedési eszközökre és előzményekre, nem valószínű.

Ilyenféle növénycsoportokat, melyek egy flóra elvonúlása után egyes, reájuk nézve különösen kedvező pontokon visszamaradnak s az új telepedők előnyomúlásának ellenállván, magukat kis gyarmatokban tartják fenn, erratikus sziklákkal lehet összehasonlítani, mi ha jogosúlt, akkor szabad ilyféle hátramaradt növénygyarmatokból a flóra előbbi állapotaira is következtetni, sőt tovább menve, régmúlt idők klimai viszonyaira nézve is lehet következtetéseket vonni.

Ha a négy különböző flóra-területben azon egyes helyeket, ahol oly növénygyarmatok lelhetők, melyek elébbi lakosok maradványainak tekintendők, összeállítjuk: azon következtetésre jutunk, hogy azon flóra, mely most alpinnak neveztetik, valaha sokkal jobban el volt terjedve. Nemcsak a balti, hanem a pontusi flóra-terület legtöbb flóra-vidékén, mint példáúl a Quarnero éjszaki részében az alsó Karsztfokokon, sőt még a dák és podoliai flóra-vidékeken is találhatók elszórtan alpin növények és növénycsoportok, melyekről nem tehető föl, hogy csak később származtak át a pontusi növényvilágba.

Összefüggésbe hozták ezen előjöveteleket a jégkorszakkal és azon föltevést állították föl, hogy ebben az időben a glecserektől és hótól nem állandóan borított föld nagyobb részt alpin növényekkel volt benépesítve, melyek azután a jégkorszak vége felé a jeges fedéltől megszabadúlt hegymagaslatokra vonúltak vissza lassankint, a mikor is az alsóbb régiók egyes pontjain az utánuk nyomúló flóra közepette alpin növények gyarmatai tartották fenn magukat.

A balti flóra-birodalom közepette azonban pontusi növényekre is akadhatni, melyeknek elterjedési eszközei és társas előjövetele csak kevés helyen félre eső völgyzugokban, vagy egy mai közlekedési útaktól messze eső magános napsütötte hegyoldalon való előfordúlása kizárja azon föltevést, hogy csak később, miután a balti flóra azt már birtokába vette, jutottak volna ezen helyre. Így Laibachtól nyugotra két magános hegycsúcson a különben még csak a Balkán félszigeten honos Daphne Blagayana található a szintoly figyelemre méltó Potentilla carniolicával hangák közt nyír- és fenyőerdők közelében; Tirol felső Vintschgau-jában keleti Astragalus-fajok és a pontusi flóra más típusai lepnek meg bennünket, s nem kevésbbé a Solstein-lánczolat alján a napos nagelflue-sziklákon Innsbruck mellett előjövő Ostrya; Alsó-Ausztriában a fehér fenyőerdőkkel és hangával benőtt magaslatokon Hollenberg és Göttweig mellett egyes kisebb helyeken az élesmosófű-mezők szálai lengnek és keleti alacsony üröm-fajok burjánzanak; sőt még az Elbe völgyében Csehország éjszak-nyugoti sarkában is találhatók pontusi növények gyarmatai háromszáz kilométernyi távolban azon vidékektől, melyek most a pontusi és balti flóra határát képezik.

Több, délről az Alpesekbe benyúló völgyben a balti flóra területén mediterrán növények gyarmatai is akadnak; így példáúl több moh, haraszt, fű és más növény elszigetelten fordúl elő a meleg porphyr-sziklákon Bozen mellett Tirolban, melyeket csak egy szélességi fokkal alább dél felé találhatni ismét.

Ezen jelenségek alapján szabad azt következtetnünk, hogy kellett lenni oly kornak, melyben a pontusi és mediterrán flóra sokkal tovább terjedt nyugot felé, mint ma. Természetesen a jégkorszak előtt ez nem lehetett, mert a jégkorszak klimai állapotainak hatása alatt – ha az talán sokkal kevésbbé volt is rideg, mint gyakran képzelik, – a nagy nyári meleget kivánó pontusi és mediterrán növényeknek még a viszonylag legkedvezőbb pontokon is tönkre kellett volna menniök. Azon föltevést kell tehát elfogadni, hogy a pontusi és mediterran növények léptenkénti tömeges bevándorlása Tirolig és Csehországig csak a jégkorszak után történt, még pedig sokkal nagyobb nyári hőmérséklet klimájának hatása alatt, mint a milyen jelenleg jut ezen területek növényeinek. Ezen igen meleg nyarak korszakát azután olyan korszak követte hűvösebb, nedves nyarakkal, melyben a balti flóra előrehatolása s a fekete és földközi tengermelléki flórának kelet és dél felé való visszavonúlása s egyszersmind a magas hegységekben a magas törzsű fák felső határának leszállása és az alpin flórának lefelé indúlása történt, a mikor is a négy flórának jelenleg észlelhető és föntebb körűlményesen leírt határai képződtek.

Nem hiányoznak oly jelenségek sem, melyek a mellett szólanak, hogy legújabban a keleti növényalakok ismét nyugat felé nyomúlnak előre. Több növény, tudniillik, egynehány évtíz óta lassanként a Balkán-szigetről Magyarországon át Bécsig, sőt azon túl a balti flóra területébe is elvándorolt, egyelőre ugyan csak a nagy közlekedési útak mentén és az emberek és állatok önkéntelen segítségével.

Most még bajos volna azt megmondani, hogy ezen jelenség új határeltolást jelent-e; de akaratlanúl is arra emlékeztet, hogy néhány évtíz óta, a Keleti-Alpeseken minden glecser ismét visszavonúlásban van, és nem lehetetlen, hogy mind a két jelenségnek ugyanazon ok képezi alapját, hogy tudniillik a kelet százazföldi klimája ismét nyugot felé, tágabb körökre kezdi kiterjeszteni hatását. De az az egy ezen jelenségek szerint kétségtelen, hogy a flóra-területek határai, a mint jelenleg mutatkoznak, nem mindig tartották meg helyzetöket és irányukat s jövőre nézve szintoly kevéssé tekinthetők véglegeseknek és el nem tolhatóknak.

De, miként a növények összeségének, melyet egy szóval flórának nevezünk, szintúgy minden egyes növényfajnak megvan a maga történelme. Nagyon érdekes látni, mint tűnnek elő időnként a négy flóra mindenikében bizonyos fajok, mint szorítnak ki más fajokat s végre mint tűnhetnek el ismét a színtérről a nélkűl, hogy ezen tüneményt mindig biztonsággal a klima változásaiból, a talaj átalakúlásaiból, vagy emberi közrehatásból lehetne kimagyarázni. Növényfajok, melyek a Bécsi-medenczében még a múlt században a legelterjedtebbek közé tartoztak, mint példáúl a Chrysanthemum segetum, onnan már nyomtalanúl eltűntek, míg ugyanazon a helyen más, csak ezen század folytán feltűnt fajok lépten-nyomon találhatók. Hasonló tény az osztrák-magyar monarchia más részeiből is ösmeretes, és kétséget sem szenved, hogy egy flóra-birodalom határain belűl is egyes növényfajok lakhelyei eltolódhatnak, sőt egyes flóra-vidékek határai is megváltozhatnak ily módon.

A balti és pontusi flórára nézve legalább, melyek szakadatlan vonalban nagy országrészeket népesítenek be és birodalmukban egyes fajok terjeszkedési törekvéseinek és léptenkénti vándorlásainak tág tér nyílik, feltétlenül állítható.

Az alpin flóra ellenben, mely nem összefüggő nagy területet, hanem csak a magas hegyek elszigetelt magaslatait lakja, mint megannyi szigeteket, jelenleg bizonyos tekintetben állandó. Legalább nincs egyetlen egy eset sem, mely szerint a jelen korban fajok egyik területből más szomszéd alpin sziget területére átköltöztek vagy átvándoroltak volna, és azért arról szó sem lehet, hogy egyes alpin fajok lakhelyeinek számos határvonalai, melyeket előbb az alpin flóra tárgyalásánál méltattunk, csak újabb időben képződtek volna, sőt ezekről föl kell tenni, hogy mind még azon időből származnak, mikor az alpin flóra, miként ma a balti és pontusi, nagy egybefüggő területeket népesített be.

Csak az a feltevés, hogy az alpin flóra e határai már a jégkorszakban megvoltak, magyarázza meg, hogy a novi flóra-vidék flórája a kárpáti flóra-vidékhez a legjobban hasonlít, hogy a sudeti szigetcsoport viszonylag az arktikus flórával egyezik meg leginkább, s a többi, mely tényeket már említettük. De ez azon feltevésre is vezet, hogy a jégkorszak végével a mai osztrák-magyar monarchia határain belűl már különféle éghajlatok valának.

Nagyon kevés a támaszpont arra, hogy a most élő növények történelmét a jégkorszakon túl is követni lehessen. Némi valószínűséggel feltehető, hogy a jégkorszak klimai hatása alatt nem pusztúlt el az előbbi korszakok minden növényfaja. Hiszen még jelenleg is vannak növényfajok, példáúl a Globularia cordifolia és Aethionema saxatile, melyek az alpin régió klimáját épen oly jól megbírják, mint a Quarnero tengerpartjáét, és ha ma egy új jégkoszak állana be, ezen növények bizonyosan nem pusztúlnának el, hanem az újonnan képződő flóra alkotó részeivé válnának. A most élő messzire elterjedt fajok jó része tehát ama területen, hol most is otthonos, vagy ahhoz igen közel élhetett a jégkorszak előtt, és talán nem téves az a föltevés, hogy az osztrák-magyar monarchiának több, az éghajlati differentiák iránt nem nagyon érzékeny, jelenleg a szomszéd flórák közűl is csak a balti vagy pontusi flórában és annak csak egyetlen helyén tenyésző endemikus faja, mint példáúl a híres Wulfenia carinthiaca, már a jégkorszakot is végig élte.

Nymphaea thermalis a Püspök-fürdő hévizében Nagy-Várad mellett, Wisinger-Florian Olgától.

Azon fajok ellenben, melyek magvaik megérlelésére igen meleg nyarat követelnek, mint már említettük, a jégkorszak éghajlati viszonyai közt nem élhettek meg és vagy kivándoroltak az illető területről, melyen a rideg éghajlat érvényesűlt, vagy tönkre mentek. Egyetlen kivételt képez talán ama sajátságos vízi rózsa, mely a Nagy-Váradtól délre fakadó meleg forrásokban buján tenyészik, a botanikusoktól a Nymphaea thermalis nevet nyerte és a subtropikus Afrikában tenyésző Nymphaea Lotossal legközelebb rokon. E növény csak oly egyenletesen langyos vízben élhet meg, mint a milyen az említett hévforrás víze (30–40 °C); mert az osztrák-magyar monarchia legdélibb és legmelegebb részei pocsolyáinak, tavainak, forrásainak és patakjainak a hőmérséklete sem elegendő most már arra, hogy e növény azokban virágozzék és gyümölcsöket hozzon. És ép azért nem merész az a föltevés, hogy ezen vizi rózsa régi idők maradványa, s hogy akkor még, a mikor a magyar medencze éghajlata igen hasonló volt ahhoz, mely most Alsó-Egyiptomban uralkodik, Magyarország vizeiben sokfelé el volt terjedve; de később a megcsökkent hőmérséklet hatása alatt lassanként kipusztúlt és csak Nagy-Várad mellett a Pecze meleg vizében talált utolsó menedéket, hol a jégkorszak klimáját kár nélkűl elviselhette.

Ha ekként nem hiányoznak is támaszpontok, melyek segítségével egyes, most élő fajok és jégkorszakot megelőző korszakra vezethetők vissza, ez még távolról sem elégséges arra, hogy azon növényzetről, mely akkor a mai osztrák-magyar monarchia területét díszítette, instructiv képet lehessen alkotni.

Itt a geologia lép jogaiba, mely az ős idők növény- és állatvilágát fossil maradványok alapján varázsolja elénk és azon a földön, melyre most sötét fenyők vetik árnyékaikat, Pálma-erdőket és Calamites-lugasokat támaszt fel.