Ugrás a tartalomhoz

Őstörténet és nemzettudat, 1919-1931

szerkesztette Kincses Nagy Éva (1955-)

JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoportja, Balassi Kiadó

10. fejezet - Róna-Tas András: Nyelvtörténet és őstörténet

10. fejezet - Róna-Tas András: Nyelvtörténet és őstörténet[*]

A magyar nyelvtörténetnek van egy ága, amely a kezdetektől fogva kéz a kézben haladt a magyarság eredetének, ha tetszik, rossz kifejezéssel, a magyar őstörténetnek a kutatásával. Itt igen érdekes rendeződés figyelhető meg. A magyar polgárosodás kibontakozásától kezdődően a hun hagyományhoz való viszony lényegében egyszerre volt jelzője a klasszikus tudósi alkatnak és a polgárosodás felvállalásának. Nem véletlen, hogy a hun eredet legnagyobb ellenfele az a Hunfalvy volt, aki egyszerre volt a sajátos magyar polgárosodás zászlóvivője és a magyarság finnugor eredeztetésének bajnoka. A polgárságnak ugyanis nem fűződött érdeke a hamis nemzeti illúziókhoz, legalábbis ekkor bizonyosan nem. A polgárság a maga érdekében úgy akarta látni a világot, ahogyan van, társadalmi tudatát nagyban ez a történelmi helyzet alakította. Ez szemben állt az egyre süllyedő helyzetű és ezért a múlt illúzióiba menekülő, ott legitimitást kereső nemesség tudatával, amely szívesen festett magának egy dicső hun múltat. A magyar őstörténet-kutatásban azóta is folyik egy változó sikerű tudományos harc illúziók, hamis tudatok ellen a hiteles tényekért, bármilyenek legyenek is ezek. Világosan látta ezt többek között Németh Gyula, aki 1972-ben ezt írta: „...Szily Kálmán államtitkár, a magyar nemesség tudatos képviselője nem vette jó néven, hogy az Attila és hunjai c. gyűjteményes munkánk (1940) előszavában nem foglaltam állást a hun teória mellett” (Németh 1972, 41). Mai előadásomban egy tudománytörténeti visszapillantás segítségével azt szeretném bemutatni, hogy a kérdés árnyalt elemzése többszörös tanulsággal jár.

Mint ismeretes, Gombocz 1917-ben felkérést kapott arra, hogy egy Kőrösi Csoma emlékelőadást tartson a Magyar Tudományos Akadémián. Az előadásról Németh ezt írta az 1921-ben megjelent, de korábban elkészült cikkében: „A magyar őstörténet kutatásában nagy esemény történt, melynek hatása és következményei egyelőre nem is sejthetők. Ez az esemény abban áll, hogy Gombocz - valósággal kényszerítő okok alapján - a bolgár-törökök és a magyarok érintkezését most már nem a Közép-Volga, hanem a Kaukázus vidékére s az érintkezés korát a VII. század előtti időbe teszi” (Németh 1921, 148). 1972-ben Németh nem, illetve nem elsősorban ebben látja e nyomtatásban is megjelent előadás lényegét. „Gombocz A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány c. tanulmányának II. részében már elfogadja Hóman Bálintnak azt az akkoriban divatos nézetét, hogy egyes középkori források történeti alapon azonosítják a magyarokat a hunokkal... Hóman tételei nincsenek meggyőzően bizonyítva, Gombocz hiedelmei sem” (Németh 1972, 113, a kiemelés Némethé).

Érdemes kissé közelebbről megnézni Gombocz nagy tanulmányát és bizonyos körülményeket. Előadásának célját így fogalmazta meg: „Nem azt vizsgálom, a nyelvtudomány fegyvereivel, hogy hol volt vagy lehetett a finnugorok s velük együtt a magyarok őshazája, hanem azt, hogy hol volt a magyarság hite szerint: az őshazára vonatkozó nemzeti hagyomány fejlődését, alakulását s e hagyomány forrását.” Ennek fényében vizsgálja meg Gombocz a Szkítia-, a Magna Hungaria- és a Jugria-hagyományt. Figyeljük meg 1918-as fogalmazását, ahol az adatok ismertetése után így ír: „Van-e e leírásoknak, forrástörténeti értékük? Lehetségesnek vagy valószínűnek tarthatjuk-e, hogy az Árpád-kor vége felé még élt az őshazának bármilyen halovány emléke...? Vagy, hogy még óvatosabban fogalmazzam meg a kérdést, van-e a leírásokban legalább egy-egy adat, földrajzi név, amely nem írott forrásból való, hanem, ha nem is honfoglalás előtti, de mégis keletről szerzett értesülésen alapul?” (Gombocz 1917-27, I, 135-136, kiemelés tőlem). 1918-ban Gombocz még valószínűtlennek tartotta, „...hogy krónikásaink korában még élt volna a köztudatban a magyar őshazának bármilyen halovány emléke” (Gombocz 1917-27, I, 137). S valóban a krónikák keleti földrajzi neveinek mindegyike esetében kimutatja, hogy tudós irodalmi átvétel. Csak amikor elérkezik az Etül folyónévhez, akkor változik meg nézete. Honfoglalás előtti jövevényszónak tartja, melyet a népi hagyomány őrzött meg. A szövegben világosan stílusváltás van: „Mintha Anonymus szavain, hogy az őshazából felkerekedő magyarok az Etil vizén barbár módon tömlőkön keltek át, szintén a mondai hagyomány csillámlanék át!” (Gombocz 1917-27, I, 184). Mi történt a két rész megírása közben? Annyit tudunk, hogy közben Gombocz megjelenteti A bolgárok és magyarok című cikkét az Új Magyar Szemlében (Gombocz 1920), majd A bolgár kérdés és a magyar húnmonda című tanulmányát a Magyar Nyelvben (Gombocz 1921). Ebben bejelenti, hogy nézete bolgár-török jövevényszavaink átvételének helyét és idejét illetően elsősorban, de nem kizárólag nyelvtörténeti okok miatt megváltozott, azt délebbre és korábbi századokra kell tennünk (Gombocz 1921, 15). Ami pedig a hun hagyományt illeti, Hómanra hivatkozva így ír: „Én is azt hiszem, hogy a honfoglaló magyarság már magával hozta a későbbi hún-monda néhány elemét. Magával hozta nevezetesen a hún-magyar rokonság hitét, magával hozta azt a hagyományt, hogy fejedelme Árpád, a nagy hún királynak, Attilának leszármazottja, hogy a honfoglalás voltaképpen secundus introitus, visszahódítása annak a földnek, a mely a húnokkal való rokonság révén a magyarokat illeti meg. Magával hozta végre Attila kedvenc fiának az emlékét, a ki a hún birodalom bukása után népével keletre, az őshazába húzódott vissza.” (Gombocz 1921, 20). Mindennek forrása a magyar-bolgár-török érintkezés. A bolgárok pedig a hun törzsek közé tartoztak, a hunok törökök voltak, ha nem is tudjuk, hogy milyen török nyelvet beszéltek. Gombocz nemcsak a hun kérdésben változtatta meg véleményét, s a bolgár-török kérdésben nemcsak az érintkezés helyét és idejét illetően vallott új felfogást, hanem annak jellegét illetően is. „Másfelől régibb felfogásomtól eltérőleg, mindinkább meggyőződésemmé válik, hogy az a mélyreható nyelvi, műveltségi és ethnikai hatás, a melyet a bolgárság az ugor-magyarságra gyakorolt, alig érthető máskép, mintha felteszszük, hogy egy uralkodó bolgár-török réteg volt a magyarság igazi megszervezője, a mely persze csakhamar éppen úgy beleolvadt a magyarságba, mint a hogy Asparuch bolgárjai beleolvadtak a szlávságba. Ez a bolgár uralkodóosztály hozta magával és tette magyar nemzeti hagyománynyá is a húnokkal való rokonságnak, a hún-magyar azonosságnak a hitét...” (Gombocz 1921, 21). Gombocz maga is világosan látta, hogy itt, ezen a ponton kilépett a klasszikus tudós szerepéből, mert siet hozzátenni: „Ez a magyarázat, azt hiszem, nem csak nemzeti hagyományunknak adja magyarázatát, hanem másfelől a légvárak épitésétől irtózó, módszeresen gondolkodó kutatókat is kielégítheti” (Gombocz 1921, 21).

Nyilvánvalóan véletlen egybeesés, mégis talán van valami szimbolikus jelentősége annak, hogy Gombocz előadását az Akadémia előtt 1918. április 8-án tartotta. Ugyanezen a napon mondotta ki az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségeinek római kongresszusa, hogy nem akarnak továbbra is a birodalom keretei között élni, és állami önállóságot követelnek. Május 29-én az Egyesült Államok kormánya ezt helyesléssel vette tudomásul. Trianon térképét elkezdték megrajzolni. És 1920-ban a magyar értelmiségnek azza1 a keserű felismeréssel kellett szembenéznie, hogy mindarra, ami megtörtént, nem volt felkészülve. Vajon Gombocz a történelmi körülmények hatására megváltoztatta tudós véleményét? Súlyos kérdés, amelyre nem szabad elhamarkodnunk a választ. Itt ugyanis három különböző kérdés merül fel, amelyeket szigorúan el kell választanunk egymástól.

Az egyik kérdés az, hogy Árpád-házi királyaink idején volt-e, élt-e a magyarság bizonyos rétegeinél egy keletről hozott hun eredettudat. Ez egy ténykérdés, amelynek igazsága vagy hamissága független attól, hogy a nemzet milyen kataklizmákat élt át, s milyen a társadalmi, esetünkben a nemzeti tudat aktuális állapota. A második kérdés az, hogy ennek az Árpád-kori hun tudatnak mi a viszonya a történeti valósághoz, mai ismereteink szerint akkor igaz vagy hamis tudatról volt-e szó, s ha hamisról, tudták-e ezt, vagyis csalással állunk-e szemben, vagy nem tudták, és akkor tévedéssel van dolgunk. S végül harmadszor, a tudománytörténeti kérdés úgy van feltéve, hogy a hun hagyomány napirendre tűzése, esetünkben 1920-ban, a tudomány belső fejlődéséből adódott-e, vagy a korszellem, a korabeli nemzeti tudat, a közélet, a politika hatására került elő, vagy netán véletlen játéka, hogy egy ilyen kérdés mikor merül fel és hogyan fogalmazódik meg. Tudom, hogy súlyos kérdések ezek, de meggyőződésem, hogy a világos válasz a konkrét kérdésen is túlmutat.

Nézzük meg először az első kérdést. Magam is nagy kételyekkel kezdtem meg a vizsgálatot. Alapos kutatások során azonban arra az eredményre jutottam, hogy a magyar királyi udvarban a 11. század közepén élt a hun leszármazás tudata, legalábbis mint a hatalmi legitimáció hivatkozási alapja. Erről 1984-ben a düsseldorfi német tudományos akadémia előtt előadást is tartottam Ethnogenezis és államalapítás címmel, amelyben többek között annak hitelességét és körülményeit vizsgáltam, hogy 1063-ban Salamon király anyja, Anasztázia, Attila kardjaként adott át egy fegyvert Ottó bajor hercegnek. Mivel ezen előadásom 1988-ban megjelent változatában a kérdés teljes tudománytörténetét tárgyalom, valamint a filológiai és történeti érvelésemet részletesen előadtam, itt most csak a végeredményt foglalnám össze. Arra az eredményre jutottam, hogy nincs alapunk abban kételkedni, hogy a kardot mint Attila kardját adták át, akármit is gondoltak róla, vagyis a magyar uralkodóháznak a 11. század közepén volt egy, a nyugati hagyományozástól független hun tudata. A kard valójában nem volt Attila kardja, és ez a hun leszármazási tudat természetesen hamis tudat volt. Úgy tűnik tehát, Gombocznak igaza volt. Csakhogy az az alap, amelyre ezt Gombocz annak idején építette, nevezetesen, hogy a hun hagyományt egy bolgár-török uralkodó rétegtől vettük át, mégpedig az 5. század közepe és a 7. század eleje közti időben, azóta megrendült.

A kép megváltozásának több vonatkozása is idetartozik. A változások részben az új nyelvtörténeti, részben újabb forráskutatások eredményeinek köszönhetők. Ma már korántsem gondoljuk, hogy a honfoglalás előtt a törökség lett volna a magyarság „igazi megszervezője”, hogy az egy lovas vadász népet „emelt volna magasabb szintre”- ahogy ezt Gombocz írta 1921-ben. A magyarság ismerte a nagyállattartást, a földművelést stb., mielőtt a csuvasos típusú török nyelvet beszélő törökséggel szoros kapcsolatba került volna. Egy számára új típusú gazdasági technikához, társadalmi szervezethez adaptálódott anélkül, hogy azt teljesen átvette volna (Róna-Tas 1977). Az etnikum önelnevezésének történeti jelentőségére Szűcs Jenő joggal mutatott rá (Szűcs 1970; 1972). Talán ezért is figyelemre méltó az az új javaslat, amely szerint a magyar népnév második tagja, az er nem közszói eredetű, tehát nem egy „manyszi ember” jelzős szerkezetből kell kiindulni, amelyre nem ismerek analógiát, hanem egy ugyanebből a finnugor szóból alkotott népnévből, amelynek nyomai az Urál nyugati oldalán kimutathatók. Két etnikumnév mellérendelő összetételéből kialakult új etnikumnévre van példa (Róna-Tas 1986, 78-81). A finnugor magyarság tehát két, valószínűleg ugor csoportból jöhetett létre. Ez kiküszöböli azt az eddig fel sem vetett problémát, hogy egy manyszi csoport miért kezdte volna egyszerre ugor rokonaival szemben a közös nyelvükön magát embernek nevezni. Egyúttal új földrajzi és kronológiai keretet is ad az ugor magyarság kialakulásához, amely ettől kezdve új etnikum, s csak ezután lépett a törökséggel kapcsolatba.

Ugyanakkor fordulat állt be török jövevényszavaink átvételi körülményeinek megítélését illetően. Mint ismeretes, Ligeti 1986-ban megjelent nagymonográfiájában, szemben minden korábbi huszadik századi véleménnyel, a török nyelvtörténet tanulságainak gondos mérlegelése után visszatért Hunfalvy nézetéhez, és úgy foglalt állást, hogy csuvasos típusú jövevényszavaink zömét a kazároktól vettük át. Életének utolsó évtizedében Németh Gyula is megváltoztatta nézetét honfoglaláskor előtti történelmünkkel kapcsolatban. Az erről meg-jelent rövid cikkei nem adnak hű képet új koncepciójáról, amelyet a híres A honfoglaló magyarság kialakulásának második kiadása tartalmaz. E régen várt második kiadás hamarosan megjelenik, s nem akarnék elébe vágni. Szempontunkból azonban az a lényeges, hogy a hun hagyomány átvételének helyét és idejét illetően Németh is feladta korábbi álláspontját, s egyúttal a bulgár népnévnek keverék jelentésű szóból való eredeztetését.

Új módon látjuk a magyarságnak a kazár birodalomból való kiválását is. Bár eddig sem hagyták teljesen figyelmen kívül azt az analógiát, amelyet a szintén a kazár birodalomból kivált volgai bolgárok nyújtottak, a volgai török csoport és a magyarság kiválása azonban időben egymástól távolinak tűnt, s ezért a párhuzam értéke kisebb volt. Zimonyi István legújabb kutatásai erősen valószínűsítik, hogy a későbbi volgai Bulgáriát létrehozó csoportok lassú kiválása a kazár birodalomból nem kezdődött a 8. század előtt, s a folyamat a 9. században ugyanúgy a belső kazár viszonyok megváltozásával és a besenyő támadással gyorsult fel, mint a magyaroké (Zimonyi 1990). Az analógia elősegíti, hogy a kazárokhoz való viszonyunkat sokkal árnyaltabban lássuk, s a kazár főség alól való kiválásunkat folyamatként, s ne pusztán egy egyszeri eseményként értékeljük. Ennek a folyamatnak megítéléséhez ad teljesen új szempontokat Berta Árpád tanulmánya a magyar törzsnevekről (Berta 1989).

Fordulat van idegen megnevezésünk, az onogur népnévből származó Ungar, hungarus stb. tárgyában is. Az 1960-as évek óta előbb külföldi kutatók (Pritsak 1976; Boba 1967; 1982-83), majd újabban magyar kutatók (Király 1977; Róna-Tas 1988), arra a felismerésre jutottak, hogy ez a név a Kárpát-medencében élt onogurokról került ránk, és nem az onogur-bolgárokról az 5-6. században, ahogy ezt végeredményben Gomboczot követve Moravcsik és korábban Németh vélték. Mit kell tehát gondolnunk a keleti hun hagyományokról? Tévedett volna Gombocz? Úgy gondolom, hogy Gombocznak az a véleménye, hogy hun eredeztetésünk tudatát a 7. század eleje előtt a Kaukázus előterében vettük át csuvasos jövevényszavainkkal együtt, ebben a formában nem tartható.

E helyett a kérdést a történeti régiók szempontjából kell megközelítenünk. A 9. és 10. század Közép- és Kelet-Európájában több hatalmi legitimációs elv létezett egymás mellett. Az egyik a keresztény volt, amely közvetlenül vagy közvetve Rómától eredeztette a hatalom legalitását, a másik a pogány, nomád volt, amely Attilától vezette le a hatalomra való jogosultságot. Nem szükséges itt részletezni, hogy e két legitimációs régió határa alapvető gazdasági, társadalmi és művelődéstörténeti különbségeket is megtestesített, ha átmenetek, kapcsolódások voltak is. A magyarság a második, a keleti-európai régióba tartozván nem is rendelkezhetett más legitimizációs elvvel, mint az Attila-leszármazással. Ez különösen akkor vált aktuálissá, mikor a magyarság kivált az egyébként a hatalom legitimizálás sajátos útjára tért kazár birodalomból, s steppei fogalmak szerint önálló törzsszövetséggé különült el. Tudjuk, hogy ugyanez a legalizáló Attila-hagyomány megvolt a dunai bolgároknál, mégpedig a kereszténységre való áttérés idején, a 9. században.

Ha mármost megvizsgáljuk tudománytörténetünk utolsó korszakát, egy sajátos jelenséget tapasztalunk. A magyar nyelv- és történettudomány kiemelkedő képviselői egyértelműen szembeszálltak a hun eredeztetés romantikus elméletével. Ebben tökéletesen igazuk volt és van. Ezzel együtt azonban többnyire tagadták a keleti eredetű hun tudat meglétét is az Árpád-korban, úgy vélvén, hogy a hamis történeti tudat csak nyugati eredetű lehetett (ld. pl. a TESz hun szócikkét; Kristó 1978; stb.). Úgy gondolom, ebben tévedtek. Létezett legitimizációs célú hamis keleti történeti tudat is, s e hamis történeti tudat keleti komponensének vizsgálata is fontos feladata a tudománynak. Figyelemre méltó, hogy Györffy, aki 1948-ban az Attila-kard ügyében teljesen negatív álláspontot foglalt el (Györffy 1948, 128) ebben a tárgyban, 1977-ben még habozva fogalmaz (Györffy 1977, 36, 107). Az Attilától való származtatás ellen azt veti, hogy ha ilyen lett volna, Tormás nem mulasztotta volna el megemlíteni Bizáncban (Györffy 1977, 55-57). Ez az érv azonban többszörösen is tarthatatlan. Hiszen a konsztantinoszi értesülések nem egy forrásból származnak, a magyar látogatóknak nem állhatott érdekükben a korabeli Bizáncban Attilára hivatkozni. Maga Györffy is megbízhatatlannak tartja a magyar forrást, ő ugyan a kettős szakrális királyság elhallgatása miatt (Györffy 1959, 158, 159). Györffy ezt nyilván belátta, mert 1987. március 28-án egy Spoletóban tartott tudományos tanácskozáson már egyértelműen állást foglalt abban a kérdésben, hogy a magyar uralkodóháznak volt a nyugati hagyománytól független hun tudata. S végül is, ha részleteiben eltérően is, de így gondolta Németh Gyula már az 1970-es években (HonfKial2).

Végeredményben, a kutatás Gombocz 1920-as cikke óta lényeges kérdésben haladt előre, abban a kérdésben azonban, amelyben Gombocz elmozdult a klasszikus állásponttól, mai (1988. évi - a Szerk.), közel 70 évvel későbbi ismereteink szerint lényegében igaza volt. Az átvételt illetően a földrajzi, kronológiai és társadalmi körülményeket másként látjuk, az átvétel tényében azonban nincs okunk kételkedni. Ugyanakkor természetesen el kell választanunk a korai Árpád-ház udvarában megragadható legitimizációs célú hun leszármazástudatot az erre „felfüggesztett”, de vele ezen kívül semmilyen közvetlen kapcsolatban egyébként nem álló hun krónikától, melynek nagy része kimutathatóan nyugati átvétel, egy része pedig magyar lelemény. A második kérdésünkre tehát, hogy létezett-e a kora Árpád-korban keletről származott hun leszármazási tudat, igennel kell válaszolnunk, s én hozzátenném, hogy nagy valószínűséggel ennek fiktív voltát a királyi udvarban tudták, a kard átadásának körülményei nagyon is erre látszanak utalni. Bizonyítani ez utóbbit persze nem tudjuk.

Marad a harmadik kérdésünk, nevezetesen az, hogy a tudomány belső fejlődése vagy a társadalom újonnan jelentkező igénye tette-e aktuálissá a hun eredet kérdésének újra való felvetését. Mondhatnám azt, hogy mivel kimutattuk, hogy Gombocznak a lényeget illetően igaza volt, a kérdést a tudomány vetette fel. Azt hiszem azonban, hogy ez nem lenne a teljes igazság. Árulkodik többek között ugyanis Gombocz saját fogalmazása. Még egyszer idézem: „Ez a magyarázat, azt hiszem, nemcsak nemzeti hagyományunknak adja magyarázatát, hanem másfelől a légvárak épitésétől irtózó, módszeresen gondolkozó kutatókat is kielégitheti.” Lehetetlen észre nem venni a stílusára oly kényes Gombocz mondatának zökkenőjét: „...ez a magyarázat ... adja magyarázatát”, és ez a magyarázkodás azoknak szól, akik irtóznak a légvárak építésétől, akik módszeresen gondolkoznak, vagyis az igazi tudósoknak. Nincs okunk arra, hogy Gombocztól megtagadjuk azt, amit mai divatos szóval úgy mondanánk, hogy a kor kihívására reagált. Benkő Loránd is világosan látta ezt, amikor így írt: „A török-magyar nyelvi kapcsolatokat célzó vizsgálataiban ő sem tudta magát elvonatkoztatni a kor általános tudománypolitikai tendenciáitól” (Benkő 1977, 404). Ami számunkra döntő, az ennek a reagálásnak az üzenete. Amikor a társadalom jelentős rétegeinek tudatában a történelem komoly megrázkódtatásai következtében romantikus légvárak építése kezdődik, érdemes a történelem hamis tudatait szigorú vizsgálat alá venni, bármi is legyen egy ilyen vizsgálat eredménye. A társadalmi tudat tényei is történelmi tények, bármilyen indíttatásból is vizsgáljuk őket. Tudományos vizsgálatuk azonban talán segíthet megelőzni, hogy a hamis tudatok, légvárak a holnap történelmét fenyegessék. Gombocz példája nem sok optimizmusra ad okot, ha csak az nem, hogy a 20. századi magyar nyelvtörténet- és őstörténet-kutatás az ő munkáját folytatja minden történelmi akadályon keresztül.

Bibliográfia

Benkő 1977 = Benkő L., Gombocz Zoltán szerepe a magyar történeti nyelvészetben, Magyar Nyelv 73(1977), 402-409.

Berta 1989 = Berta Á., Új vélemény török eredetű törzsneveinkről, Keletkutatás, 1989. tavasz, 3-17.

Boba 1967 = Boba, I., Nomads, Northmen, Slavs, The Hague-Wiesbaden, 1967.

Boba 1982-83 = Boba, I., A twofold conquest of Hungary or „Secundus ingressus”, Ungarn-Jahrbuch 12(1982-83), 23-41.

Gombocz 1917-1927 = Gombocz, Z., A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány, Nyelvtudományi Közlemények 45(1917-1920), 129-194; 46(1923-1927), 1-33, 168-193.

Gombocz 1920 = Gombocz, Z., Bolgárok és magyarok, Új Magyar Szemle 2(1920), 176-183.

Gombocz 1921 = Gombocz, Z., A bolgár-kérdés és a magyar húnmonda, Magyar Nyelv 17(1921), 15-21.

Györffy 1948 = Györffy Gy., Krónikáink és a magyar őstörténet, Budapest, 1948.

Györffy 1959 = Györffy Gy., Tanulmányok a magyar állam eredetéről, Budapest, 1959.

Györffy 1977 = Györffy Gy., István király és műve, Budapest, 1977.

Király 1977 = Király P., A VIII-IX. századi Ungarns, Hungaer, Hunger, Hungarius, Onger, Wanger személynevek, Magyar Nyelv 83(1977), 162-180, 314-331.

Kristó 1978 = Kristó Gy., Volt-e a magyaroknak ősi hun hagyományuk? In Előmunkálatok a Magyarság néprajzához 3, Budapest, 1978, 55-64.

Németh 1921 = Németh Gy., On ogur, hét magyar, Dentümogyer, Kőrösi Csoma Archívum 1(1921), 148-155.

Németh 1972 = Németh Gy., Gombocz Zoltán, Budapest, 1972.

Németh HonfKial2 = Németh Gy., A honfoglaló magyarság kialakulása, 2. kiadás, kézirat.

Pritsak 1976 = Pritsak, O., From the Sabirs to the Hungarians, in Hungaro-Turcica, Budapest, 1976, 17-23.

Róna-Tas 1977 = Róna-Tas A., A magyar-bolgár-török érintkezés jellege, in Magyar őstörténeti tanulmányok, Budapest, 1977, 267, 276.

Róna-Tas 1986 = Róna-Tas A., A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton, Magyar Nyelv 82(1986), 78-81.

Róna-Tas 1988 = Róna-Tas A., Ethnogenese und Staatsgründung. Die türkische Komponente in der Ethnogenese des Ungarntums. Studien zur Ethnogenese Bd. 2, Düsseldorf, 1988, 107-142.

Szűcs 1970 = Szűcs J., „Gentilizmus”. A barbár etnikai tudat kérdése, Történelmi Szemle 14(1970), 188-211.

Szűcs 1972 = Szűcs J., „Nemzetiség” és „nemzeti öntudat” a középkorban. Szempontok egy egységes fogalmi nyelv kialakításához, in Nemzetiség a feudalizmus korában, Budapest, 1972, 9-71.

Zimonyi 1990 = Zimonyi, I., The Origins of the Volga Bulghars, Szeged, 1990 (Studia Uralo-Altaica 32).



[*] Előadás a magyar nyelvészek V. nemzetközi kongresszusán, 1988. augusztus 29.