Ugrás a tartalomhoz

Az oktatás gazdaságtana

Polónyi István

Osiris Kiadó

2. fejezet - 1. fejezet Az ember szerepe a gazdaságban

2. fejezet - 1. fejezet Az ember szerepe a gazdaságban

Ebben a fejezetben a közgazdasági gondolkodás fejlődésével és néhány, az oktatás szempontjából fontosnak ítélhető megközelítéssel ismerkedhetünk meg röviden. Először a közgazdaságtan elmélettörténetéről igyekszünk rövid áttekintést adni, majd azokkal a közgazdasági teóriákkal ismerkedünk meg, amelyek az ember, az emberi erőforrás, valamint az oktatás gazdasági szerepével foglalkoznak.

A közgazdaságtan rövid története és irányzatai

A közgazdaságtan igen fiatal tudomány, lényegében a 19. századig nem is igen tekintették önálló tudománynak, hanem a filozófia egyik ágának.[4] Azt is hozzá kell tenni, hogy a 20. századig nem is közgazdaságtannak, hanem politikai gazdaságtannak nevezték.

A közgazdaságtan meghatározására igen sok definíció létezik. Az egyik szerint a közgazdaságtan a hiány és a választás tudománya. Másik szerint azt tanulmányozza, hogy az emberek miként szervezik meg a fogyasztást és a termelőtevékenységet.

Samuelson a következő definíciót adja a közgazdaságtanról: “A közgazdaságtan annak tanulmányozásával foglalkozik, hogy az emberek és a társadalom miként választják meg a szűkösen rendelkezésre álló, alternatív módon felhasználható erőforrások alkalmazását annak érdekében, hogy különböző árukat termeljenek, és hogy elosszák őket a társadalom különböző tagjai és csoportjai között a folyó vagy a jövőbeli fogyasztás céljára” (Samuelson–Nordhaus 1987, 30).

A kezdetek

A közgazdasági gondolkodás egyidős a történelemmel. Az ókori virágzó birodalmak működése, kereskedelme, ipara, mezőgazdasága, pénzforgalma stb. aligha képzelhető el nélküle.

Schumpeter véleménye szerint a Kung Fu-ce (azaz Konfucius Kr. e. 551–478) és Meng Tzu (Kr. e. 372–288) műveiben található gondolatokból összeáll egy átfogó gazdaságpolitikai rendszer, s ők már használták a monetáris irányítás és a valutaszabályozás kategóriáit (Deane 1984, 36).

A közgazdaságtan mint tudomány sokak szerint azonban Arisztotelész (Kr. e. 384–322) munkáira vezethető vissza, s ő adott nevet is e tudománynak (oikonomia).[5] Arisztotelész az etikát, a politikát és a közgazdaságtant egy olyan gyakorlati filozófia részeinek tekintette, amelynek az a témája, hogy miként lehet elérni az ember számára jót, a jó életet, a boldogságot, a közösségi élet lehető legjobb rendjét. Közgazdasági gondolatait Arisztotelész elsősorban a Nikomakhoszi etika és a Politika című munkáiban fejti ki.[6]

Ugyancsak fontos megemlíteni a középkor elejének gondolkodói közül Aquinói Szent Tamást (1225–1274), aki Summa theologiae című munkájában foglalkozik – többek között – közgazdasági gondolatokkal is. A szerző az igazságosság emberi erényéhez kapcsolja az árképzést és a pénzgazdaság kérdéseit. A kereskedéssel kapcsolatban azt hangsúlyozza, hogy mindkét félnek egyenlő haszna kell hogy legyen. Sok témát mai szemmel is érthetően ír le (pl. az árképzés, a verseny néhány kérdését). Hangsúlyozza, hogy a gazdaság alapja a magántulajdon. Szerinte a javak hatékony termelésének az önérdek a legjobb előfeltétele. Társadalomfilozófiájának középpontjában a társadalom tartós funkcionálásáról való gondoskodás, valamint – a Biblia előírásaihoz ragaszkodva – a kamattilalom, a kamatmentes hitel áll.

A merkantilizmus

A 15. század végétől a 16. század közepéig az európai országokban meghatározó szerepet játszott a kereskedelmi tőke, így a közgazdasági gondolkodásban is a forgalmi folyamatok kerültek előtérbe. E korszak közgazdasági nézetrendszerét szokták merkantilizmusnak nevezni (merkantor = kereskedő). A merkantilisták a nemzet gazdagságát a pénzzel azonosítják. Céljuk minden eszközzel pénzt felhalmozni az országban, árukivitel útján, mindennemű pénzkivitel betiltásával, aktív pénzügyi mérleg kialakításával. Később az aktív kereskedelemi mérleg politikája került előtérbe. A merkantilizmus jelentős mértékű állami beavatkozást hangsúlyozott: magas behozatali vámok, a manufaktúrák támogatása stb. segítette elő az aktív pénzügyi, majd kereskedelemi mérleget. Franciaországban XIV. Lajos minisztere, Jean Baptiste Colbert (1619–1683) volt a merkantilizmus legismertebb képviselője.[7] Angliában és Németországban viszont aktív és gazdag kereskedők – Mun, T.,[8] illetve North, D. – fogalmazták meg, hogy mire van szüksége az erős államnak és a virágzó kereskedelemnek (Madarász 2000, 32).

A Németországban és Ausztriában megjelenő merkantilizmust kameralizmusnak nevezik, mivel ez idő tájt ezen országokban a polgárság még gyenge volt ahhoz, hogy saját ideológiát alkosson – így a közgazdasági kérdések tanulmányozói elsősorban a kincstári bevételek növelésével foglalkoztak (Madarász 2000, 34–35).

Fontos megjegyezni, hogy a merkantilista s a kameralista közgazdaságtant sokan nem tekintik sem rendezett diszciplínának, sem egységes doktrínának. Csak a 18. századi filozófusok, elsősorban a fiziokraták (és persze Adam Smith) kezdték rendszeresen alkalmazni a közgazdasági jelenségek vizsgálatához a létező világot meghatározó természetes rend elméletét. Ekkor kezdett a közgazdasági elmélet a magyarázat egységes rendszerévé, az elemzés meghatározott technikájává válni (Dean 1984, 40–41).

Fiziokratizmus

A 16. század végén, 17. század elején (előbb Franciaországban, majd Angliában) kialakuló irányzat, amely az állami beavatkozást élesen elutasítja. Megteremtője és legismertebb képviselője François Quesnay[9] (1689–1774). Ebben az időszakban a franciák túlnyomó többsége a mezőgazdaságból élt, ugyanakkor a parasztokat rendkívül súlyos adók sújtották. Quesnay olyan gazdasági táblázatokat dolgozott ki, amelyekkel az egész nemzetgazdaság modellezhető volt, s ezek alapján új adórendszert, szabad gabonakereskedelmet s az állami beavatkozás leszorítását javasolta. Ez a megközelítés a természet rendjéből indul ki (phüszisz = természet, kratosz = hatalom). Az elnevezés onnan ered, hogy a fiziokraták a zavaró állami beavatkozástól mentes gazdasági életet természetes, Isten által elrendelt rendnek tekintették.[10] Az állami beavatkozás lehető legkisebbre szorítását (az egyének és a tulajdon védelme, honvédelem, utak és kikötők építése) hangsúlyozták. A fiziokraták a földművelést tekintették a nemzet vagyonosodása egyetlen forrásának. Quesnayt és a körülötte kialakult tanítványi kört a kortársak fiziokratáknak vagy közgazdászoknak nevezték. Számukra “a politikai gazdaságtan a természetes rend átfogó tudománya volt, amely egzakt eszközökkel tanulmányozza a minden politikai rend alapját és minden gazdagság forrását jelentő mezőgazdaság tiszta terméke körforgásának és gyarapításának kérdéseit, ahol az abszolút hatalom feladata a tulajdon és a piac autonóm erői szabad kibontakozását biztosítani…” (Madarász 2000, 37).

A klasszikus közgazdaságtan

A 17. század az ipari forradalom kibontakozásának, a modern kapitalizmus kezdeteinek időszaka, amely összekapcsolódik a gazdasági liberalizmus rendszerének kialakulásával. E korszak meghatározó teoretikusa[11] Adam Smith, s ismert közgazdasági gondolkodói David Ricardo, Robert Malthus és Jean-Baptiste Say.

A 16. és 17. században a természettudomány nagy felfedezései, az ipari termelés fejlődése, az angol polgári és ipari forradalom újabb és újabb ösztönzést adott a gondolkodás szabadságának, ami elvezetett a felvilágosodás kialakulásához. A felvilágosodás eszmerendszerének egyik alapvető forrása az angol Francis Bacon[12] munkássága, aki az empirikus[13] ismeretelméleti felfogás egyik kidolgozója volt. Ez a korszak – mint láttuk a fiziokratáknál – a közgazdaságtan megszületésének korszaka is.

A közgazdaságtant azonban tudományos diszciplínának 1776-tól, Adam Smith[14] A nemzetek gazdagsága című munkájának megjelenésétől szokás tekinteni[15] – mivel ez a munka teremtette meg “azt az új diskurzust, amely a gazdasági jelenségek ábrázolásának közös kiindulópontja, általánosan elfogadott nyelve és fogalomrendszere maradt az őt követő századokban” (Madarász 2000, 112). Adam Smith[16] (1723–1790) a gazdasági liberalizmus alapjainak megteremtője. A gazdasági élet fejlesztésében meghatározó szerepet tulajdonít a cserének és a piacnak: a gazdaság alapja a munkamegosztás és a csere, amelynek színtere a piac, ezért az ország gazdagsága a piac kiterjedtségétől függ. Alapvető tehát a piacot megkötő szabályozások, korlátok leépítése, megszüntetése. Smith hangsúlyozza, hogy a köz javát szolgálja, ha mindenki önérdekét követi, hiszen mindenki megtalálja a piacon, amit keres, mert azt termelik, amit keresnek (stb.). A piacon a láthatatlan kéz[17] egymáshoz igazítja az ellentétes érdekeket, a keresletet és kínálatot. Minden gazdagság forrása a termékeny emberi munka, nem pedig a kereskedelem, mint ahogy a merkantilisták állították, s nem is a természet, ahogyan a fiziokraták vélték. Smith a munkamegosztást elemezve megállapítja, hogy az növeli az egy főre jutó jövedelmet, javítja a munka és a tőke hasznosulását, lehetővé teszi a szakosodásból fakadó nyereséget, ösztönzi az új termékek és technológiák bevezetését – végül is egyet jelent a gazdasági haladással. A munkamegosztás bővülésével a piacok szükségszerűen bővülnek.[18]

David Ricardo[19] (1772–1823) a tőkefelhalmozás szükségességét hangsúlyozza a gazdaság fejlődése érdekében. Elemzéseiben kidolgozza a munkaérték-elméletet, a komparatív költségek elméletét, vizsgálja a nemzetközi munkamegosztás termelékenységet befolyásoló hatását, valamint a gazdasági járadék természetét.[20]

Thomas Robert Malthus[21] (1766–1834) teóriája szerint a népesség növekedése[22] mértani haladványt, az élelmiszer-termelés pedig számtani haladványt követ, így az éhínség állandóan fenyegeti az embereket. De a katasztrófa elkerülhető, ha az emberek áttérnek a késői házasságkötésre, a házasság előtti önmegtartóztatásra. Ebben az oktatás is pozitív szerepet játszik.

Jean-Baptiste Say[23] (1767–1832) rendszerezte a közgazdasági jelenségeket a termelés, a jövedelem-eloszlás és a fogyasztás szerint, hírnévre az értékesítési piacok elméletével és az ezzel kapcsolatban megfogalmazott Say-törvénnyel (Say-dogmával) tett szert. A Say-dogma szerint minden termelés megteremti a maga piacát, azaz nem lehetséges általános túlkínálat, sem pedig tartós munkanélküliség.[24]

A klasszikusok közül érdemes megemlíteni még John Stuart Mill[25] (1806–1873), az utolsó jelentős angol filozófus-közgazdász nevét, akinek közgazdasági, filozófiai és politikai értekezései egyformán híresek és jelentősek.[26]

A klasszikus közgazdaságtan tehát feltárta, hogy miként gyarapítja a munkáslétszám és a munka termelékenységének növekedése a nemzetek gazdagságát. A munka termelékenységét a munkamegosztás szélesítése növeli, ami feltételezi az előzetes tőkefelhalmozódást. A klasszikus közgazdák ádáz harcot vívtak a polgárság szabad tevékenységéért, a termelés fejlesztését akadályozó régi intézményi korlátok megszüntetéséért. A klasszikus közgazdasági teoretikusok figyelme elsősorban a hosszú távú gazdasági problémákra irányult. A gazdasági összefüggéseket elsősorban a termelés oldaláról közelítették meg, s az áralakulást a kínálat, a termelési költségek oldaláról magyarázták (munkaérték-elmélet).

A neoklasszikus közgazdaságtan

A neoklasszikus közgazdaságtan a munkaérték-elmélettel vitatkozva született meg.[27] A gazdasági összefüggéseket a fogyasztás és a szükségletek alapján közelíti meg, és ismét a csere szabadságát helyezi előtérbe – ami a klasszikus megközelítés megújulását jelenti –, innen származik az irányzat elnevezése. Ugyanakkor – a gazdaság mint rendszer eredetével és fejlődésével foglalkozó – klasszikus kérdések helyett a gazdálkodó egyén, az erőforrás allokálása, a gazdálkodási célok vizsgálata került előtérbe. “A neoklasszikus közgazdaságtan kialakulása lényegében az optimalizálási-eredmény-maximálási elv egyre szélesebb hatókörű gazdasági kiterjesztésének folyamata, egyre kifinomultabb módszereket alkalmazó megfogalmazása. A klasszikus felfogásról a neoklasszikus közgazdaságtanra váltás felfogható a politikai gazdaságtanról mint tudományági megközelítésről a közgazdaságtanra mint újabb, szűkebb tárgykörű tudományági koncepcióra való átállásként is” (Bekker 2000, 212).

A neoklasszikus közgazdaságtan megszületését a marginalista forradalomhoz szokták kapcsolni, amikor is S. Jevons (1835–1882) angol, C. Menger (1840–1921) osztrák és L. Walras (1834–1910) francia közgazdászok egymástól függetlenül, az 1870-es évek elején megjelent munkáiban[28] egyszerre fogalmazódik meg a csökkenő határhaszon elve. Ezeknek az elméleteknek a középpontjában a fogyasztó áll. Egy áru nem azért kétszer olyan értékes, mint egy másik, mert kétszer annyi munkamennyiség testesül meg benne (mint azt a munkaérték-elmélet állítja), hanem azért, mert a vásárlók hajlandók voltak kétszer annyit adni érte. A hasznosság tehát szubjektív kategória. Egy jószágfajta egy-egy egysége azért hasznos, mert szükségletet elégít ki. A szükséglet-kielégítés folyamata pedig telítődési folyamat, s így a jószágkészlet mennyiségének növekedésével a jószág egy-egy egységének a hasznossága csökken. (Ez a csökkenő hasznosság elve.) Az érték ebben az új felfogásban tehát a fogyasztó szubjektív értékítélete, amely azt fejezi ki, hogy mennyire van szükséglet-kielégítésében valamely jószágfajta egy-egy egységére ráutalva. Minél nagyobb készlet áll belőle rendelkezésre, annál kevésbé. A fogyasztó a jószágkészlet egy-egy egységétől annyira függ, mint az utolsótól, amely a legkisebb intenzitású szükségletet elégíti ki. Tehát a fogyasztó a határhaszon szerint értékeli az adott nagyságú jószágkészlet minden egységét, s annak megfelelő árat hajlandó adni érte a piacon.[29] Így magyarázható tehát a csereérték a használati érték révén. A határhaszon fogalmán alapuló csereérték sokkal általánosabb, mint a költségeken nyugvó értékelmélet, mert tartalmazza mind a termelés révén tetszés szerint szaporítható, mind a nem szaporítható javak áralakulásának magyarázatát. Kiterjed a termelési tényezők, a munka, a tőke, a föld értékének s azon át a termelési költségeknek a magyarázatára is. Így megadja nemcsak a fogyasztási cikkek, hanem a termelési tényezők optimális allokációjának logikáját is.

Vilfredo Pareto (1848–1923) munkásságának máig ható eredménye a Walras-féle általános egyensúlyi rendszer matematikai feltételeinek kiterjesztése. E modell egyik eleme a Pareto-optimum, a javak olyan eloszlása, amelyet az egyének maguk végeznek el választási cselekvéseikkel, és amely megfelel egy szigorú kritériumnak: ebben az optimumban az egyén csak az által juthat kedvezőbb helyzetbe, ha mástól valamit elvesz. Másként kifejezve: a jólétet növeli minden olyan cselekvés, amely a gazdaságnak legalább egy szubjektumát kedvezőbb helyzetbe hozza, de senkinek sem rontja el a helyzetét.

Alfred Marshall[30] (1842–1924) rendszerezte és kiegészítette a klasszikusok gondolatait,[31] és ebből megalkotta a pénz- és árupiacok elméletét. Marshall másik közismert eredménye a “Marshall-kereszt”, amely az emelkedő kínálatgörbe és a süllyedő keresletgörbe diagramja, ahol is az egymást metsző görbék eredményeként megjelenik az objektív költségekből és a szubjektív hasznokból az egyensúlyi ár.[32] Marshall fontos módszertani vívmánya a ceteris paribus elv alkalmazása.[33]

Arthur Cecil Pigou (1877–1959) igen sok témával foglalkozott életében: többek között a munkanélküliség problémáival, a pénz- és konjunktúraelmélettel, adó- és pénzkérdésekkel. Legfontosabb eredménye azonban a jóléti gazdaságtan megteremtése, amely kérdéskör legjelentősebb munkája az Economics of Welfare [A jólét gazdaságtana], amelyben kimutatta az állami laissez faire határait, és első ízben fogalmazta meg elméletileg, hogy mikor és miért kell az államnak beavatkoznia a gazdasági folyamatokba.

A neoklasszikus közgazdaságtan képviselői közül fontos megemlíteni még Joseph Schumpeter[34] (1883–1950) és Fridrich August von Hayek (1899–1992) nevét, továbbá az irányzat német képviselői közül Johann Heinrich von Thünnent (1783–1850) és Fridrich Listet[35] (1789–1846).

A marxizmus

Karl Marx[36] (1818–1883) helye a közgazdasági gondolkodás történetében rendkívül ellentmondásos. Hatalmas szerepe volt a 20. század gondolkodására és történelmére, hiszen emberek milliárdjai küzdöttek életben maradásukért a magukat marxistának nevező országokban, s csak tízezer tonnában mérhető a mára kidobott marxista társadalomtudományos írások száma. Ugyanakkor életében igen kevéssé ismerték. Marx – aki tudományos munkásságát mindig politikai feladatnak is tekintette – filozófiai és közgazdaságtani munkássága a mind jobban kibontakozó kapitalizmus társadalmi, gazdasági viszonyainak, valamint a kapitalizmus megszüntetési, továbbá a szerinte azt törvényszerűen követő szocialista-kommunista társadalom megteremtési lehetőségeinek elemzésére irányult. Közgazdasági elemzéseiben a munkaérték-elmélet[37] alapjain áll. Felfogása szerint értéket, így új értéket és értéktöbbletet is csak az emberi munka hozhat létre. A tőkések profitja (értéktöbblete) tehát a munkás által termelt és a tőkés által – a termelőeszközök magántulajdona következtében ellenszolgáltatás nélkül – elsajátított értékrész. (Ez az elsajátítás a kizsákmányolás.) Marx véleménye szerint a munkásosztály forradalommal dönti meg a kapitalizmust, s megteremti a szocializmust és a kommunizmust, amelyet a termelési eszközök köztulajdona, az áru- és piaci viszonyok hiánya, a központi tervezés szerinti gazdálkodás és igazságos elosztás jellemez. Marx barátja, anyagi támogatója és felfogásában követője Friedrich Engels (1820–1892) volt.[38]

Keynes és a keynesiánusok

Az 1923–1933-as világgazdasági válság megrendítette a piac önszabályozásába vetett bizalmat. Az ár- és béralakulás korántsem olyan rugalmas, mint azt a neoklasszikus elméletek vallották, s ezen merevségek miatt a túlkínálatok tartósan megmaradhatnak. Nélkülözhetetlen tehát az elégtelen kereslet növelése, ami az állam gazdasági feladata. A gazdasági egyensúly, a viszonylag teljes foglalkoztatás és a gazdasági növekedés érdekében nélkülözhetetlen az állam gazdasági tevékenysége, az aktív adó- és költségvetési politika – a társadalom stabilitásának megőrzése végett.

John Maynard Keynes[39] (1883–1946) közgazdasági hatása forradalminak mondható.[40] Keynes megállapította, hogy az emberek vagyonuk egy részét mindig likvid formában tartják, részben óvatosságból, részben hogy manőverezési képességüket megtarthassák. Ez a likviditási preferencia olyan méreteket ölthet, hogy megfojtja a konjunktúrát, mert a parkoló pályán lévő pénz miatt a kereslet elmarad, lecsökken. Az árak és a bérek viszont igen merevek – sokkal merevebbek, mint ahogyan azt az ortodox elméletek állítják –, így az alkalmazkodás elmarad.[41] Az államnak tehát be kell avatkozni, be kell vetnie gazdasági súlyát, s hogy a helyzetet rendezze, az állam a beruházások megindítása végett pénzt ad kölcsön.

Mára a fejlett piacgazdasági rendszerekbe számos olyan elem épült be, amely – a keynesi logikának megfelelően – stabilizátorként működik a ciklusok ellen.[42]

Michael Kalecki (1899–1970) egyik legjelentősebb eredménye, hogy sikerült magyarázatot találnia a takarékossági paradoxonra. (A takarékosság ugyanis az ortodox elmélet szerint fontos érték, mégis a nemzetgazdaság egészét bajba sodorhatja azáltal, hogy mindenki kevesebbet költ, s így a kereslet visszaesik, eladhatatlan készletek halmozódnak fel, így a termelést csökkentik, a munkásokat elbocsátják.) Megállapítja, hogy a termelés és a foglalkoztatás a piacgazdaságban döntően az összkereslettől függ.[43] Kalecki felismerte, hogy a kölcsönből fedezett állami kiadások ugyanúgy elősegítik az elégtelen kereslet növelését, mint a beruházások.

Joan Violet Robinson[44] (1903–1983) – akit Keynes és Kalecki eszméinek közérthető tolmácsolójának tartanak – kimutatta, hogy a piacgazdaság a saját erejéből nem képes biztosítani a teljes foglalkoztatást. Hangsúlyozta, hogy ahol a piac csődöt mond, ott az államnak be kell avatkoznia. Többször leírta a piacgazdasági dilemmát: az egyén gazdasági szempontból szigorúan racionális viselkedése a gazdaság egésze szempontjából helytelen lehet. A racionalitás csapdáját, amely többek között a munkanélküliségben juthat kifejezésre, a piacok saját erejükből nem kerülhetik el. A tényleges és a lehetséges termelés közötti rést csak az állam töltheti be a kereslet (kölcsön révén finanszírozott) bővítése útján. A következmény a konjunktúraprogramokat szolgáló állami beavatkozás és az államadósság.

A keynesiánusok közül érdemes még megemlíteni Nicholas Kaldor[45] (1906– 1986) és Wesley C. Mitchell (1874–1948) nevét is.

Monetarizmus

Az 1960-as évek végén és a 70-es években újra jelentkező infláció és stagnálás okát – nem függetlenül az olajválságtól – alapvetően a magas bérekben és az állami beavatkozásban jelölték meg a közgazdászok. Az államok eladósodása, a költségvetési deficit növekedése és a fokozódó pénzügyi zavarok csökkentették a keynesi gazdaságpolitika hatását, s egyre inkább háttérbe szorították a keynesi teóriát. A keynesi elmélet leghatásosabb bírálói a 70-es évektől a chicagói iskola képviselői voltak. A chicagói iskola alapvető közgazdasági elve a piacgazdaság liberalizálása, a csekély állami (kormányzati) gazdasági beavatkozás, az alacsony adók, a minimális költségvetés szorgalmazása, s helyette a pénzmennyiség banki szabályozásának – azaz a monetáris politikának – előtérbe helyezése.

Milton Friedman (1912–) fáradhatatlan kritikusa Keynes nézeteinek. Alapvető tézise szerint, ha a kormány fokozni akarja a konjunktúrát, nem az állami kiadások növeléséhez kell folyamodni, ahogy ezt Keynes tanította. Az állam csak akkor járulhat hozzá a gazdaság növekedéséhez, ha növeli a forgalomban lévő pénz mennyiségét. Hangsúlyozza, hogy amennyiben a politikusok többet kívánnak költeni, akkor ehhez vagy az adófizetőktől, vagy a tőkepiacokon kell pénzt szerezniük, a magasabb adók viszont a pozitív konjunktúrahatást nyomban eliminálják, a magasabb államadósságok pedig kiszorítják a piacról a magán hitelfelvevők egy részét, és így gátolják a beruházást. Az állam által nyújtott kölcsönök egyébként sem mások, mint leendő adók. Friedman azt is hangsúlyozza, hogy az instabilitást nem a piac egyéni résztvevői idézik elő, hanem a politikusok, ezért véleménye szerint egyáltalán nem szabad konjunktúrapolitikát folytatni a kormánynak. Az állam dolga csak a magántulajdon definiálása, az ország védelme, a legszegényebbeknek az éhezéstől és nyomortól való megkímélése – s ez minden.[46] Követői közül érdemes Ronald Coase[47] (1910–) nevét megemlíteni.

Egyéb teoretikusok és irányzatok, újabb törekvések

Az institucionalista irányzat a 19. századra nyúlik vissza. Thornstein Bunde Veblen[48] (1857–1929) institucionalista[49] megközelítése alapjaiban bírálta a neoklasszikus megközelítést. Hangsúlyozza a “hivalkodó semmittevést” és a “hivalkodó fogyasztást”, amely arra való, hogy kimutassa a rangot, a vagyont.[50] A későbbi közgazdaságtan integrálta a “Veblen-javak” fogalmát, ami azt jelenti, hogy vannak olyan termékek, amelyeknél nem a marshalli kereslettörvény érvényesül, hanem a hivalkodó ár.[51] A vebleni institucionalizmus legismertebb követője John Kenneth Galbraith[52] (1908–) munkáiban ostorozza a modern kapitalizmust és fő prókátorait, a neoklasszikus közgazdászokat.[53] Elveti a kereslet határhasznának marshalli elméletét; véleménye szerint a piac nem a fogyasztó szívéből származó valódi kereslet, hanem a manipulatív hirdetők által gerjesztett mesterséges szükségleteket tükrözi – ezt nevezi függőségi hatásnak. Galbraith szerint a kormányzatnak korlátoznia kellene a magánfogyasztást, s a közösségi szolgáltatások javítására kellene fordítania az erőforrásokat.

A közösségi választás elméletének képviselői – amely irányzat szülőatyja James M. Buchanan[54] – azt hangsúlyozzák, hogy a politika tisztán gazdasági tevékenység, ezért azt közgazdasági eszközökkel és módszerekkel kell vizsgálni. Ebbe az irányzatba sorolható Mancur Olson (1932–), aki a kollektív irracionalitás kérdéskörével foglalkozik.[55] A közgazdasági irányzatok – különböző mértékben ugyan, de – elismerték (sőt esetenként szorgalmazták) az állam, a kormányzat gazdasági szerepének szükségességét. A közösségi választások irányzata mutatott először rá, hogy a kormányzat ennek a feladatának rendkívül ellentmondásosan tesz eleget.

Az új klasszikus makroökonómia – vagy más megnevezéssel a racionális várakozások irányzata – a monetáris ellenforradalom másik hulláma. A koncepció első felvetője John Muth. Az irányzat képviselői szerint az állami, kormányzati beavatkozás csak illúzió, amely egyáltalán nem tud semmit sem megváltoztatni.[56] Az irányzat híveinek véleménye szerint egyrészt minden piac tiszta, vagyis az árak mindig azonnal igazodnak, megszabadítva a piacot minden többlettől vagy hiánytól. Másrészt az emberek gazdasági döntéseikben figyelembe veszik az összes elérhető információt, és folyamatosan korszerűsítik a gazdaságról alkotott nézeteiket és várakozásaikat. Az irányzat képviselői, Robert Lucas és Thomas Sargeant azt állítják, hogy az államnak kevés hatalma van a piac felett. Más oldalról a kormány keynesi beavatkozása azért hatástalan, mert a szereplők ismerik a teóriát, és már várják a kormányzati beavatkozást.

Végül érdemes néhány további fontos teoretikust megemlíteni. Igen jelentős eredmény az általános egyensúlyelmélet kidolgozása – Kenneth Arrow (1921–) és Gerard Debreu (1921–) –, a piaci szerkezetek és piaci elégtelenségek kutatása – M. Allais, G. Stigler stb. –, a játékelmélet közgazdasági alkalmazása – Neumann János, Oscar Morgenstein –, a tökéletes informáltság és a tökéletes racionalitás problémáinak kutatása. Említést érdemel az alternatív közgazdaságtan kialakulása, s azon belül az ökológiai közgazdaságtan, a vállalkozási forradalom teóriájának, valamint az etikai gazdaságtannak a megjelenése.

Az elméleti fejlődés-áttekintések során természetesen mindig találkozunk olyan fontos teoretikusokkal, akik nem sorolhatók be a különböző irányzatokba. Ide tartozik pl. Wassily Leontief (1906–), az input-output analízis kidolgozója. Meg kell említenünk azokat is, akik az egyes főirányzatok összeegyeztetésével foglalkoznak, többek között Paul Anthony Samuelson[57] teoretikus (1915–) és James Tobin[58] (1918–), ők a klasszikus és a keynesi eszmék összeegyeztetésével alakítottak ki saját teóriarendszert.

Befejezésül

A teóriák rendszerezése természetesen annál könnyebb, minél nagyobb történelmi távlatból tekintünk azokra. Más oldalról az is sok tekintetben szubjektív, hogy egy-egy teoretikus munkásságából mit emelünk ki. A fejezetben bemutatott áttekintés egy leegyszerűsített elmélettörténeti képet igyekezett felvázolni. A következő oldalon található ábra Samuelson nyomán összefoglalja a “közgazdaságtan családfáját”.

Befejezésül fontos észrevenni, hogy a közgazdaságtan fejlődése szoros összefüggésben volt és van a társadalmi, gazdasági fejlődéssel. Smith és a klasszikusok a kialakulóban lévő kapitalizmust elemzik. Marshall és a neoklasszikusok az érett szabadversenyes kapitalizmus időszakában alkották meg teóriájukat, Keynes és követői pedig a válságban lévő kapitalizmus problémáira igyekeztek választ keresni. A 19. század második felének közgazdászai pedig a globalizálódó és regionálisan integrálódó kapitalista gazdaságának, a jóléti állam éledésének és haldoklásának kérdéseivel szembesülnek. Minden jelentős elmélet és teoretikus korának problémáira keresi a választ.

Ne felejtsük el azt sem, hogy – mint arról már volt szó – a közgazdaságtan igen fiatal tudomány, lényegében a 19. századig a filozófia egyik ága, s a 20. századig nem is közgazdaságtannak, hanem politikai gazdaságtannak nevezték. A közgazdaságtan professzionalizálódása csak a 20. század közepén veszi kezdetét.[59]

Végül is a napjainkra kialakult közgazdaságtant Dean így jellemzi: “a második világháború utáni időszakban a közgazdasági doktrínák fő vonala: a marginalista forradalomból kinövő mikroökonómia és a keynesi forradalomból kialakuló makroökonómia sajátos keveréke” (Dean 1984, 285). Buchholz pedig ezt írja: “Keynesnek köszönhetően ma már mindannyian keynesiánusok vagyunk. Friedmannak köszönhetően pedig mindannyian monetaristák lettünk. És egyben mindannyian eklektikusak vagyunk, hála turbulens világunknak” (Buchholz 1998, 306).

A közgazdaságtan családfája

1. ábra - A közgazdaságtan családfája(Samuelson – Nordhaus 1987)

A közgazdaságtan családfája(Samuelson – Nordhaus 1987)




[4] A közgazdasági gondolat történetét Dean négy korszakra osztja (Dean 1984, 36–37. o.):

I. a klasszikus görög kor, amikor a közgazdasági eszmék a politikai filozófia része voltak, amely a rabszolgatartó városállam etikai problémáira koncentrált;

II. a középkori skolasztika, amikor a tudomány egyházi monopólium, s a közgazdasági gondolatok alapvetően teológiai tanulmányokban találhatók, melyek szemlélete főként etikai (pl. az “igazságos ár”, vagy a kamattilalom mint az egyénekre vonatkozó erkölcsi parancsolat jelenik meg);

III. a merkantilista korszak, amikor az egymással háborúzó nemzeti monarchiák és a bővülő tőkés kereskedelem gazdasági problémái olyan közgazdasági értekezéseket inspiráltak, amelyek a nemzeti gazdaságnak és a hatalomnak a kereskedelem szabályozásán keresztüli növelési módjaival foglalkozik;

IV. a modern korszak, amely a 18. században a francia fiziokratákkal és Adam Smithszel veszi kezdetét. Innentől kezdődik a közgazdaságtan mint önálló diszciplína, mint speciális elemzési technika, mint tudomány vagy kvázitudomány.

[5] Mások kétségbe vonják, hogy a házvezetéssel, a házi gazdaság kormányzásával foglalkozó három Arisztotelész-könyvet csakugyan ő írta volna. Egyébként az “ökonómia” szó háztartást, a háztartási keretek között folyó gazdálkodást, birtokkezelést jelent. (Oikosz = ház, némein = elosztani, használni, élvezni, igazgatni.)

[6] A Nikomakhoszi etikában olyan pénzelméletet vázol fel, amely a mai közgazdaságtani elgondolásokhoz hasonlóan írja le a pénz funkcióit. A Politikában a politika céljait és feladatait elemzi, annak primátusát hangoztatva. A politika a szabadság birodalma, az ökonómia pedig a szükségszerűségé.

[7] Tulajdonképpen ugyancsak a merkantilisták közé lehet sorolni Luca Pacioli (1445–1514) szerzetest is, aki a kettős könyvvitel feltalálója (bár többen kételkednek abban, hogy csakugyan ő találta-e ki, vagy csupán plagizálta).

[8] Thomas Mun könyvét (England’s Treasure by Fooaign Trade, or the Ballance of our Forraign Trade is the Rule of our Treasure. London, Clark, 1664) tartják a legnevezetesebb merkantilista munkának.

[9] Érdemes megemlíteni, hogy Quesnay madam Pompadour háziorvosa volt.

[10] Boisguillebert Pierre le Pesant (1646–1714) a fiziokraták egyik neves képviselője szerint a helyes árarányokat és ezzel az érdekek harmóniáját gazdasági szabadság esetén spontán módon a természet maga hozza létre. A természetes rend feleslegessé, sőt károssá teszi az állam beavatkozását.

[11] Sokan a klasszikus közgazdaságtan előfutáraként William Petty (1623–1687) munkásságát emelik ki – főleg Marx alapján, aki A politikai gazdaságtan bírálatában úgy ír, hogy a klasszikus politikai gazdaságtan Angliában William Pettyvel indul. Más vélemények szerint azonban Petty inkább merkantilistának tekinthető (lásd Madarász 2000, 34. o.). Munkáiban az anyagi gazdagság forrását a földre és a munkára vezeti vissza, s a kettő között igyekszik “természetes egyenlőségi viszonyt” találni. Rámutat az egyszerű és a bonyolult munka különbségére s átszámításuk lehetséges arányaira. Petty érdeme alapvetően az, hogy igyekezett törvényszerűségeket feltárni a gazdasági folyamatok alakulásában.

[12] Az angol filozófus, Francis Bacon (1561–1626) az újkori materializmus egyik megalapozója. Novum organon (1620) című munkájában kiemelte a hamis képzetek leküzdésének szükségességét. Elsőként mutatott rá a tudomány önálló, a vallás ideológiájától független jellegére. A tudománynak szerinte az emberi haladást kell szolgálnia.

[13] Az empirizmus szerint ismereteink végső forrása a tapasztalat, az érzékelés. Módszere az indukció: az egyes adatoktól a tudományos általánosításhoz való eljutás.

[14] Legfontosabb művei: Theory of Moral Sentiment [Az erkölcsi érzetek elmélete], 1759, valamint An Inquiry into the Nature and Causes of the Welth of Nations [Vizsgálódás a nemzetek gazdaságának természetéről és okairól], 1776.

[15] Fontos hozzátenni, hogy Smith nem közgazdasági specialista a mai értelemben, hanem akadémiai filozófus, aki számára a politikai gazdaságtan az erkölcsfilozófia egy ága volt.

[16] Adam Smith (1723–1790) négy évvel Isaac Newton (1642–1727) halála előtt született, és olyan tudósok és művészek kortársa volt, mint Denis Diderot (1713–1784), Jean-Jacques Rousseau (1712–1778), François-Marie Voltaire (1694–1778), Immanuel Kant (1732–1804), Johann Wolfgang von Goethe (1749–1832), Friedrich Johann Christoph Schiller (1759–1805), illetve a magyar Bessenyei György (1747–1811), Batsányi János (1763–1845), Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805).

Mint Buchholz írja: “Adam Smith ebbe a korba született bele. Akárcsak Galilei és Newton, Smith is felfedezte az ok-okozati összefüggéseket. De velük ellentétben nem a bolygókra, hanem az emberekre koncentrált.” (Buchholz 1998, 24. o.)

[17] Az önérdeküket szabadon követő egyének magatartása társadalmi szinten nem káoszt eredményez, hanem a gazdasági folyamatok szabályozott alakulását, a gazdasági rendet. Ez a gazdasági rend anélkül alakul ki, hogy az egyénnek az közvetlen célja lett volna. Tehát az egyéni önzés a lehető legjobb mértékben megvalósítja a társadalom érdekét. Sokkal jobban, mintha az egyénnek a társadalmi előny megvalósítása lenne a célja.

Arról van tehát szó, mint Dean írja (Dean i. m. 44. o.), hogy “… Smith teljességgel kora racionális, teista, mechanikus világképét vallotta, amelyben a társadalom egy olyan fenséges gépezet, amelyet ha magára hagynak, a társadalmi jólét maximumát biztosítja”.

[18] “Adam Smith a munkát a gazdasági növekedés hajtómotorjának tekintette, amely akkor gyorsul, ha 1. nő a munkaerő-kínálat, 2. nő a munkamegosztás, vagy 3. ha új gépek, berendezések révén emelkedik a munka minősége. Mindaddig, amíg újabb és újabb ötletek születnek jövedelmező beruházásokról, találmányokról, és engedélyezett a szabad kereskedelem, a gazdaság növekedése töretlen.” (Buchholz 1998, i. m. 51. o.)

[19] Fő műve: Principles of Political Economy and Taxation. [A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei] 1817.

[20] Ezek mellett (helyesebben ezekkel összefüggésben) igen jelentős erőfeszítéseket tett, hogy bebizonyítsa a protekcionizmus káros gazdasági hatásait.

Fontos azt is hangsúlyozni, hogy Ricardo rendkívül jelentős szerepet játszott a közgazdaságtan módszertani fejlődésében. “Ricardo mutatta meg először, hogy egy egyszerű, analitikus modell nagyon kevés precízen definiált és jól érthető stratégiai változóval hogyan alkalmazható komplex gazdasági folyamatok elemzésére és egyértelmű politikai törekvések igazolására. Módszere valójában inkább matematikai, mint történelmi, vagy filozófiai volt.” (Dean 1984, i. m. 126–127. o.) “A ricardói technika alkalmazása lehetővé tette a közgazdasági elméletnek a többi társadalomtudománytól független fejlődését.” (Dean 1984, i. m. 132. o.)

[21] Legfontosabb munkája: An Essay on the Principle of Population. [Tanulmány a népesedés törvényéről] 1798.

[22] Az ipari forradalom előtt a magas halálozási arányok ellensúlyozták a magas születési arányszámokat, így a népesség csak mérsékelten növekedett – ugyanakkor az ipari forradalom korai időszakában a javuló életkörülmények miatt csökkentek a halálozási ráták, s a változatlanul magas születési arányok miatt a népességszám megugrott. Ez utóbbi időszakról írt Malthus. (Tegyük hozzá, hogy a fenti két szakaszt hamarosan követte a harmadik demográfiai szakasz, amikor a terjedő városi életforma és a kiteljesedő közoktatás hatására az emberek egyre kevesebb gyereket vállaltak, s habár a halálozás is tovább csökkent, a népszaporulat mérséklődése következtében a népességnövekedés erősen lelassult. Majd – a negyedik demográfiai fejlődési szakaszban – a legfejlettebb társadalmakban a nők munkába állása, a születésszabályozás elterjedése (a válások számának növekedése stb.) nyomán a házaspárok (általában) egy-három gyereket nevelnek fel – így az ország népessége stabilizálódik, sőt csökken. Ez utóbbi két demográfiai fejlődési szakaszt azonban Malthus nem látta előre.

[23] Legfontosabb munkája: Traité d’economie politique. [Értekezés a politikai gazdaságtanról] 1803.

[24] A Say-dogma és a valóság közötti ellentmondás nyilvánvaló – több közgazdász (pl. Malthus, Keynes stb.) mutattak rá, hogy a dogma naturálgazdaság esetében lehet csak igaz, ahol nincs pénz, csak cserearányok vannak.

[25] Mill 1848-ban publikálta közgazdasági főművét, amelynek címe: A nemzetgazdaságtan alapelvei. Munkássága során elsősorban az indukció módszerét alkalmazta. Közgazdasági tevékenységét úgy szokták jellemezni, hogy nem a nagy felfedezések jellemzik, viszont sok kilazult téglát cserélt ki a közgazdaságtan építményében.

[26] Pl. A szabadságról című röpirata.

[27] Fel kellett oldani az értékparadoxont. Az értékparadoxon azt a problémát jelenti, hogy miért lehet kevésbé hasznos javaknak (pl. gyémántnak) igen magas áruk, míg nagyon hasznos javaknak (pl. víz, levegő) nagyon alacsony az áruk, vagy nincs is áruk.

[28] Mint később kiderült, kb. harminc évvel korábban Herman Heinrich Gossen (1810–1858) is hasonló felismerésre jutott.

[29] Ez azután megoldja az értékparadoxont, ugyanis a gyémánt azért drága, mert kevés van belőle, a határhaszna tehát magas; a vízből nagy mennyiség áll a fogyasztók rendelkezésére, határhaszna tehát kicsi, így az ára is.

[30] Fő műve az 1890-ben megjelent A közgazdaságtan alapelvei. Fontos megjegyezni, hogy míg a klasszikus közgazdászok a newtoni tudományos módszereket használták, addig Marshall a darwini evolúciós szemléletmódot követte. (A jelenségeknek mint organikusan fejlődő dolgoknak a megközelítése először Millnél jelenik meg, s ezt követi Marshall.)

[31] Sok tekintetben Marshalltól számítható a közgazdaságtan mint önálló diszciplína létrejötte. Marshall ugyanis egész életében azért küzdött, hogy a közgazdaságtant a történelemtől és az erkölcstantól elkülönítve kezeljék. Ez végül is 1903-ban sikerült, amikor Cambridge-ben először önálló közgazdasági kurzusok indultak. Ő a cambridge-i közgazdasági iskola megalapítója.

[32] Marshall szerepét a közgazdaságtan történetében több tényező igazolja: először is ő alkalmazta legvilágosabban a határelemzést, másodszor: ő alapozta meg a napjaink mikroökonómiájában is uralkodó marginalista hagyományokat, harmadszor: a 20. század legkiválóbb közgazdászait tanította (Keynes-t, Pigou-t és Joan Robinsont). (Lásd Buchholz 1998, i. m. 186. o.)

[33] A ceteris paribus elv azt jelenti, hogy a komplex, egymással kölcsönhatásban álló viszonyok elemzése során csak egyetlen tényező megváltoztatásával elemezzük a jelenségeket. Tehát a vizsgált tényezőn kívül valamennyi hatótényezőt változatlanul hagyunk, így vizsgáljuk a jelenséget, majd lassan szélesítjük az elemzés területét, megengedve más tényezők hatását is.

[34] Schumpeter fő műve, A gazdasági fejlődés elmélete 1911-ben jelent meg németül (s 1934-ben angolul). Schumpeter megállapította, hogy a piacon soha nincs egyensúly, az úttörő vállalkozók állandóan új termékeket, technológiákat, értékesítési és beszerzési piacokat és új piacstruktúrákat (monopóliumokat) hoznak létre, vezetnek be. Azaz az innováció kiemelkedő fontosságú a tőkés társadalomban – ez viszi előre a gazdasági fejlődést.

[35] List nézetei mindenképpen figyelmet érdemelnek, hiszen jelentős hatással voltak Kossuth Lajosra is. List a még feudálisan széttagolt Németországban dolgozott, s munkásságának célja az volt, hogy megmutassa, miként lehetne felgyorsítani a tőkés fejlődést Németországban. Írásai erősen nacionalisták, a német ipar védelmét, egységes belső piac kialakítását szorgalmazták. A közgazdaság feladata szerinte az, hogy megmutassa, miként lehet egy nemzet termelőerőit fejleszteni. Különösen kiemeli, hogy a nemzeti érdek felette áll az egyéni érdeknek, mivel az egyének önmagukban nem gondoskodnak a későbbi nemzedékek jólétéről, nem lennének hajlandók áldozatot hozni annak érdekében, hogy a nemzeti termelőerők fejlődjenek. Ez a feladat az államhatalomra vár.

[36] Fő műve: A tőke (Das Kapital).

[37] Marx szerint – Smith és Ricardo nézeteihez hasonlóan – a termékek árát az előállításukhoz szükséges munka mennyisége határozza meg.

[38] A marxizmus mai követői közül érdemes kiemelni a massachusettsi egyetem “radikális közgazdászait”. “A »radikális« szó eredete etimologiailag a »gyökér«, »gyökeres«–re vezethető vissza. A radikális közgazdászok, akárcsak Marx, azt gondolják, hogy a modern közgazdaságtan igazi gyökere Marx kapitalizmuselemzésére vezethető vissza.” (Buchholz 1998, i. m. 179. o.)

[39] Fő műve: General Theory of Employment, Interest and Money, 1936 – magyarul: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Budapest, 1965, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

[40] A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete című meghatározó munkájának központi kérdése – amellyel addig a neoklasszikus közgazdaságtan nem tudott hatásosan szembenézni – az aggregált termelés keresletének és kínálatának meghatározó tényezői. E munkájában azért forradalmasította a közgazdaságtant, mert “a) az alapvető elméleti problémát a gazdasági aktivitás színvonalának és nem az áraknak a meghatározásában látta; b) alapvető elemzési módszerként a nemzeti jövedelem elemzést választotta; és c) elméletének politikai következménye a politikai és a monetáris hatóságok által megvalósítandó tudatos keresetszabályozás”. (Dean 1984, i. m. 249. o.)

[41] Keynes szerint tehát nem létezik a smithi “láthatatlan kéz”, amely a magánérdekeket átalakítja társadalmi közjóvá.

[42] “Az olyan automatikus stabilizátorok, mint a progresszív adózás vagy a munkanélküli segély közömbösítik a visszaesést vagy az infláció felgyorsulását. Ha a gazdaság növekedése lelassul és a jövedelmek csökkenni kezdenek, az emberek automatikusan alacsonyabb adósávba kerülnek… Amikor az alkalmazottakat elbocsátják, a munkanélküli segély segít, hogy továbbra is fogyaszthassanak, pénzt költhessenek. Amikor újra alkalmazni kezdik őket, a segélyezés leáll. Ezek a stabilizátorok a ciklussal ellenkező irányba hatnak és csökkentik az ingadozásokat, és ezáltal egy ország álmát őrzik.” (Buchholz 1998, i. m. 276. o.)

[43] Ezt Kalecki már 1933-ban felismerte – lényegében hamarabb, mint Keynes –, de ezzel foglalkozó munkáját csak 1966-ban fordították le angolra.

[44] Fontosabb munkái: The Economics of Imperfect Competition. [A tökéletes verseny elmélete] 1933, The Accumulation of Capital. [A tőkefelhalmozás] 1956.

[45] A magyar származású, s élete vége felé (1974-ben) nemessé ütött Kaldor a közgazdaságtan igen széles témaköreivel foglalkozott, meghatározó munkái az alternatív elosztási elméletekkel foglalkoznak. Érdemes megemlíteni a Pareto-optimum értelmezését, amely szerint van értelme az egyik csoporttól elvenni valamit és azt egy másik csoportnak adni, ha ez utóbbi a rosszabb helyzetbe kerülőket a hátrányért kárpótolhatja saját nyereségéből.

[46] Friedman éppúgy el akarja törölni a gépkocsivezetői jogosítványt, mint az iskolakötelezettséget.

[47] Coase közismert eredménye a tranzakciós költségek felismerése. Véleménye szerint azért léteznek vállalatok, mert a tranzakciós költségek alacsony szinten tartása azt kívánja, hogy egyes tevékenységeket kivonjanak a piacról, s hierarchia alá rendeljék. Más munkáiban bírálja a károkozói elvet, hangsúlyozva, hogy számos környezeti hatás esetében – amit a neoklasszikusok szeretnek “külső hatásnak” nevezni, s megoldását állami feladatnak tekinteni – Coase az érintettek közötti tárgyalásos megoldás helyessége mellett érvel.

[48] Szerinte nem létezik egyensúly, a gazdaság állandóan változik. 1899-ben megjelent munkája, A dologtalan osztály elmélete – amelynek alcíme: Gazdasági tanulmány az intézményekről – a neoklasszikus teóriák széles körű bírálatát adja. Tévhitnek bélyegzi azt a neoklasszikus feltételezést, hogy a fogyasztó külön-külön mérlegeli a megvásárolandó termék hasznát és költségeit. Veblen szerint az egyének más egyénekhez mérik magukat, azt mérlegelik, mások mit szólnak fogyasztásukhoz: antropológiai elemzések alapján a “rivalizálási hajlamot” hangsúlyozza mint a fogyasztásban alapvető szerepet játszó tényezőt.

[49] Veblennél ösztönszerű a munkálkodási kényszer, a tudásvágy vagy a túlélési ösztön. Ezek az ösztönzők az institúciók korlátai között működnek. Az institúciók – az anyagi körülményekre való rögzült reagálások – útjában állnak a változásoknak. (Innen származik az institucionalista elnevezés.)

[50] Veblen véleménye szerint a termelők tisztában vannak vele, hogy a fogyasztókat az irigység és a fitogtatási kényszer hajtja, így az üzletemberek többet foglalkoznak azzal, hogyan tudnák növelni termékeik elvárt hivalkodó árát, mintsem azzal, hogyan tudnák tökéletesíteni magát a termelést.

[51] Azaz e javak keresletét a hasznosság és az az ár határozza meg, amiről a fogyasztók azt hiszik, hogy mások azt gondolják, ők ennyit fizettek érte; ez az elvárt hivalkodó ár. (Pl. ha a “Gucci” retikülök piaci ára esni kezd, és ezáltal már bármely üzletben megvásárolhatók lesznek, akkor hamarosan kevesebbet fognak belőlük eladni. Ugyanis a táskák elvesztik “vebleni vonzerejüket”. – Lásd Buchholz 1998, i. m. 224. o.)

[52] Galbraith három meghatározó könyve: A bőség társadalma (1958), Az új ipari állam (1967), és a Közgazdaságtan és a társadalmi cél (1973).

[53] Alapvető kérdése, hogy a mamutvállalatok korában hogyan lehet hinni a smithi tökéletes versenyben, hogyan lehet hinni a fogyasztói szuverenitásban, ha a nagyvállalatok reklámokkal formálják a fogyasztói szokásokat?

[54] Buchanan szerint a politikusi retorika éles ellentétben van a szavazási jegyzőkönyvekkel. Úgy szónokolnak, mint komoly államférfiak és úgy szavaznak, mint a menyét. Szerinte a politikai berendezkedés táplálja a költségvetési hiányt. A képviselők igyekeznek választóik kedvébe járni: ez bőkezű költségvetési költekezést és alacsony adókat eredményez, majd költségvetési hiányhoz vezet. A képviselők választóik jelenlegi jólétét hangsúlyozzák, miközben unokáik boldogulását veszélyeztetik. G. Tullock és W. A. Niskanen Jr. alapos elemzést végez a hivatalokról. Megállapítják, hogy a bürokraták az üzletemberekhez hasonlóan önérdeket követnek. Nem üzleti hasznukat maximalizálják, hanem olyan tényezőket igyekeznek a lehető legnagyobb mértékben kihasználni, mint a fizetés, a mellékjövedelmek, a hatalom, a presztízs, a nyugállományba vonulás utáni lehetőségek stb. Más oldalról a hivatalok nem egyebek, mint büdzsémaximalizáló szervezetek.

[55] Olson szerint a társadalmi hatékonyság alapjait kikezdik a speciális érdekcsoportok (szakszervezetek, klubok, társaságok, vállalatok, lobbyk). Az erősen motivált érdekcsoportok eltapossák a fogyasztók érdekeit. A hosszú távon stabil társadalmak lassabban fejlődnek, mint a viszonylag újabbak, mivel a régi stabil társadalmakban igen nagy számban vannak jelen a gazdaság fejlődését akadályozó speciális érdekcsoportok.

[56] Érdemes végigtekinteni a különböző közgazdasági irányzatok véleményén a kormányzati beavatkozást illetően. A merkantilisták szerint a kormánynak segítenie kell a gazdaságot, a fiziokraták szerint pedig nem. Smith és a klasszikusok szerint általában kárt okoz az állami beavatkozás. A keynesiánusok azt állították, hogy a kormányzati beavatkozás használ, a monetaristák szerint használhat, de általában kárt okoz. A közösségi választás hívei szerint a leggyakrabban árt, és a racionális várakozások irányzata szerint pedig csak illúzió, azaz hatástalan.

[57] Samuelson munkássága igen széles körű, legismertebb munkája, az Economics [Közgazdaságtan] először 1948-ban jelent meg, de a szerző rendszeresen átdolgozta, beépítve a közgazdaságtan újabb vívmányait (1985 óta az átdolgozásokban William Nordhaus is közreműködik).

[58] Tobin legismertebb eredménye – a Harry Markowitzcal kidolgozott – portfolió-elmélet, amely azt kutatja, hogy a befektető hogyan osztja meg vagyonát az egyes lehetőségek (pénz, értékpapír, részvény, földbirtok, gép stb.) között, s ez hogyan befolyásolja a lehetséges beruházásokat.

[59] Dean (Dean 1984, i. m. 281. o.) mutat rá arra, hogy Angliában a második világháború alatt a közgazdászok – mint közgazdászok – vonultak be a kormányzati hivatalokba, hogy ott aktív szerepet vállaljanak a háborús gazdaság irányításában.