Ugrás a tartalomhoz

Napló Buda avagy Offen erős városának híres ostromáról…

Czigány István (1954-), Hankó Ágnes, Balogh Tamás

Balassi Kiadó

1. fejezet - BEVEZETÉS

1. fejezet - BEVEZETÉS

A NEM VÁRT FORDULAT

Lipót császár 1682 kora nyarán lehangoló tartalmú jelentéseket kapott a vasvári béke meghosszabbítása céljából Isztambulba küldött rendkívüli követétől. Ezekben Albrecht Caprara kifejtette: Kara Musztafa nagyvezír igen kedvezőnek ítéli a helyzetet a háborúra, mivel a magyarok az oszmánok oldalán fognak harcolni. Thökölyék sikereitől a török csak vérszemet fog kapni, ezért ellenük mielőbb hatásos akciót kell indítani.[1]

Caprara Magyarországgal kapcsolatos helyzetmegítélése reális volt. A királyi Magyarország területét ekkor már több mint egy évtizede dúlta a „kuruc-labanc” polgárháború. Ennek egyik alapvető oka a császári politikának a XVII. században tapasztalható irányváltása volt, melyet vallási ellentétek súlyosbítottak, ám az elsőleges mozgatórugókat a nemzetközi politika porondján kell keresni.

Az oszmán fenyegetettség árnyékában élő Habsburg-dinasztiának, a század hatvanas éveitől kezdve egyre súlyosabb kihívással kellett szembenéznie a birodalom nyugati felén. A Bourbonokkal való hatalmi vetélkedés igazi tétje az európai hegemónia megteremtése volt, s ehhez mindkét uralkodóház számára a spanyol trón megszerzésén keresztül vezetett az út. Az 1670-es években úgy látszott, hogy e nagy politikai játszmában a „Napkirálynak”, XIV. Lajosnak jobbak az esélyei. A nymwegeni békében (1678) a franciák megszerezték Spanyol-Németalföld és a Rajna menti területek jelentős részét, békeidőkben pedig az úgynevezett „reuniós kamarák” segítségével, régi történelmi jogokra hivatkozva csatoltak kisebb-nagyobb területeket a Francia Királysághoz a Német-római Birodalom nyugati felén. XIV. Lajos úgy tartotta: minden veszély, amellyel a Habsburg-dinasztiának szembe kellett néznie, az ő hatalmát erősíti, s lehetőséget jelent, hogy majdani spanyol örökségét megszerezze. Ezért nem meglepő, hogy a „Napkirály” nemcsak nyugaton, hanem a királyi Magyarországon is sok borsot tört ellenfele orra alá, a „bujdosó-kuruc” felkelők támogatásával, valamint azzal, hogy a Török Birodalmat támadásra inspirálta.

A bécsi udvarban tisztában voltak azzal, hogy a birodalom ereje egyelőre nem elegendő egy kétfrontos háború megvívásához, ezért Lipót császár és környezete úgy vélte, hogy most kisebb baj elveszteni valamit a török ellenében, mint nyugaton egyetlen lépést is megengedni a Habsburg-ház ellen.[2] Ez gyakorlatilag a status quo fenntartását jelentette a török ellenében, akár politikai vagy területi engedmények árán is. A királyi Magyarország ügyeinek ilyeténképpen való háttérbe szorulása a magyar társadalomban csak tovább növelte a magárahagyatottság érzését, mely a század első évtizedeitől egyre fokozódott, és az ország lakosainak jelentős hányadánál törvényszerűen vezetett a dinasztia uralmának elutasításához és a török orientációhoz. Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc és I. Rákóczi Ferenc 1670 tavaszán gyorsan hamvába holt felkelése után a császári adminisztráció megtorló intézkedései, a protestánsok üldözése, valamint az abszolutisztikus kormányzati és adórendszer bevezetése elmélyítette a válságot, polgárháborús viszonyokat eredményezve a királyi Magyarországon. Ez kapóra jött az Oszmán Birodalom politikai irányítóinak, akik a felkelők burkolt és nyílt katonai támogatásával gyakorlatilag újabb magyarországi hódításaikat készítették elő.

1683 tavaszán úgy látszott, hogy az országban dúló Habsburg-ellenes polgárháború végleg a „kuruc király”, Thököly Imre javára dől el. Thököly elsődleges szövetségesévé a török vált. Miközben anyagi és fegyveres támogatást nyújtott, a hetvenes évek közepétől eredményesen aknázta ki a „bujdosó-kuruc” mozgalom Habsburg-ellenes küzdelmét, és egyre nagyobb területre terjesztette ki közvetett vagy közvetlen befolyását a királyi Magyarországon. Kassa és Fülek elfoglalása után a Garam folyótól keletre létrejött Thököly felső-magyarországi fejedelemsége, ahol 1682–1683 telén 17 662 kuruc katona vonult téli szállásra.[3] Ezek a fejlemények méltán táplálhatták Kara Musztafa nagyvezírben azt a hitet, hogy a Habsburg császár gyenge, neki csak Bécs falait kell betörnie, s akkor nemcsak a nagy hadizsákmány lesz az övé, hanem érett almaként hullik az ölébe a királyi Magyarország maradék része is.

Az 1683. esztendő eseményei kezdetben Kara Musztafa várakozásait igazolták. A több mint százezer főt számláló szultáni sereg akadálytalanul nyomult előre Magyarország területén. A nagyvezír vezette sereg június végén Székesfehérvárnál egyesült Murád Giraj krími tatár kán csapataival és a hódoltsági török erőkkel. Különösebb erőfeszítés nélkül elfoglalták Pápa, Szentmárton-hegy (Pannonhalma), Tata, Veszprém várát, és július 5-én Győr alá értek. A Dunántúlon Thököly Imre fejedem biztosainak hajtottak fejet a magyar főurak, Alsó-Magyarország nemesei, várai és városai pedig az előrenyomuló kuruc csapatoknak és vezérüknek, a kuruc királynak hódoltak meg.

„Hogy így Isten áldásábúl igaz Magyari szível lélekkel mehessünk Vérünket, s Országunkat szomjúhozó Török igája alól alól szabadítsuk föl, eggyet értvén keggyelmes Urunk eö Fölsége, s több körösztény hazánk segítségére jövő sok szép hadakkal…” – ezekkel a szavakkal fejezte be Esterházy Pál nádor 1683. március 12-én Bécs városában, a királyi Magyarország vármegyéit hadba hívó pátensét.[4] Azt nem tudjuk, hogy a kiáltványok szokásos, túlzó retorikája, avagy Esterházy Pál belső meggyőződése dominált a török alóli felszabadításra buzdító sorokban, hiszen a politikai és katonai helyzet vajmi kevés reménnyel kecsegtetett. Forrásaink tanúsága szerint 1683 áprilisában a királyi Magyarország fegyveres ereje több mint 15000 katonát számlált. Lotharingiai Károly herceg pedig mintegy 30-35000 főnyi seregével előbb Esztergom ellen készült, majd júniusban Érsekújvár ostromával próbálkozott, abban a reményben, hogy az oszmán csapatokat el tudja téríteni Bécs ostromától.

Kara Musztafa nagyvezír azonban kétkedő alvezérei véleményét figyelmen kívül hagyva, Bécs ostroma mellett döntött. Lotharingiai Károly a helyzethez képest higgadtan intézkedett. Mintegy 10000 katonával erősítette meg Bécs védőit, akiknek létszáma így elérte a 18000 főt.[5] Köztük volt Gombos Imre putnoki kapitány, néhány tucat katonájával.

A magyarok részéről Esterházy Pál nádor az 1683-as év tavaszán 10000 főnyi mezei katonaság kiállítását ígérte, az Udvari Haditanács pedig elrendelte a király által fizetett végvári katonaságnak „im alten Stand”, tehát a régi létszámra történő kiegészítését.[6] Alsó-Magyarországon és a Dunántúlon a várakban maradt őrséget nem számolva, április végén és május végén 6713 lovas, illetve 2515 gyalogos sorakozott fel a törökkel szemben, de a nádor még közéjük várta Trencsén vármegye, az esztergomi érsek és káptalan, a győri, a nyitrai, a veszprémi és a váci püspökök bandériumait, akik 330 lovas és 210 gyalogos kiállítását ígérték az év elején. Az Udvari Haditanács június 23-án újabb 5000 magyarországi katona toborzását rendelte el.[7] Ez utóbbi intézkedés azonban minden bizonnyal papíron maradt, mivel Lotharingiai Károly a Győr felé hömpölygő oszmán sereg előőrseit visszaverve, Óvárnál állomásozó lovasságával már Bécs megerősítését fedezte. Leopold Schulz altábornagy parancsot kapott Alsó-Magyarország kiürítésére, mivel 8000 fős hadtestével a magyar–morva határszélen a lengyel segélyhadak felvonulását kellett fedeznie.

A királyi Magyarország területének feladása törvényszerűen magával vonta a magyarországi katonaság összeomlását. Esterházy Pál nádor június utolsó napján a válságos helyzetről ekképp tudósította az uralkodót: „Én itt állok katonaság nélkül az ellenség előtt… könyörög tehát lakossága általam mint nádor és közbenjáró által Fölségednek: méltóztassék neki tudtára adni, mitévők legyenek e végveszélyben? S ha képes Fölséged a lakosokat megoltalmazni, vagy sem? Ha igen, úgy mihamaribbi oltalomért esedeznek: mert az ellenség küszöbünkön áll s már-már reánk tör eltapos bennünket; ha penig nem: akkor nevegye nekik Fölséged rossz néven, ha az időkhöz szabván magokat s a kénytelenség tanácsára hallgatván, magok, nejeik és gyermekeik megmaradásáról gondot viselendők… Thököly hatalmának hódolnak.”[8]

Tudjuk, hogy a magyarországi katonaság zöme kényszerűségből behódolt, ha nem is közvetlenül a töröknek, de Thököly Imrének. Az, hogy végül is milyen létszámú katonaság maradt meg a császár hívségén, még további kutatásokat igényel. Esterházy Pál nádori katonasága a hozzájuk csapódottakkal együtt legalább 1000 főt számlálhatott. Komárom, Győr, Lipótvár és Pozsony falai között legkevesebb 2000 katona állomásozhatott, nem számítva az olyan kisebb földesúri magánvárakat, mint Fraknót vagy Vöröskőt, ahol a főúri magánkatonaságon kívül a vitézlő rend számos tagja dacolt az oszmán áradattal.

Meghódolni vagy ellenállni? Örök dilemma. A választás nemcsak a kortársak, de az utókor számára sem mindig egyértelmű. Hogy miért volt ott a magyarság, ahol volt? Többsége miért a török oldalán? Nehezen megválaszolható kérdések. Az egyik legújabb magyar történeti szintézis summázata szerint a korszak alapvető problémája az, hogy a Zrínyi Miklós által propagált hazai kezdeményezés, mely a török uralom felszámolására irányuló nemzetközi összefogást elindíthatta volna, nem valósult meg, és a számos kívülről, részben Bécsből érkező „kedvezőtlen kihívás” dezorganizáló hatásai a magyar politikai és katonai vezetést megosztották s részben tévútra vitték. Ezért, „amikor a nagy fordulat valóban elkövetkezett, Magyarország a nemzetközi politika országútján szinte keresztben állt. Thököly Imre magyar csapatai ugyanis a török oldalán vonultak Bécs felé, egy olyan lehanyatló hatalom segéderőjeként, amely Magyarország legrégibb igazi ellensége és romlásának fő okozója volt.”[9]

E problémakör összetett voltára pedig éppen egy osztrák történész figyelmeztet, mikor megállapítja: „A harmincéves háború előtt és különösen II. Rudolf udvarában a kormányzat még feladatának tekintette Magyarország visszaszerzését. Azután beleragadtak a status quóba; ez azonban csak előnyt jelentett a törököknek, és előbb-utóbb oda kellett vezetnie, hogy a Habsburgok egész Magyarországot elveszítik, mivel a magyarok magától értetődően nem voltak hajlandók országuk szétdaraboltságát véglegesnek tekinteni. A legnagyobb szolgálat, amit Kara Musztafa a Habsburgoknak tehetett, a Bécs elleni hadjárat volt. A császáriak felébredtek kényelmes illúzióikból, a császár Lengyelország, a birodalom és Olaszország [sic!] segítségével győzelmet aratott, ez ismét lendületet adott politikájának, s a császári udvar hamarosan kész volt Magyarország visszaszerzéséért harcolni.”[10]

A „csoda”, melyben talán kevesen hittek, bekövetkezett. Lotharingiai Károly sokat kockáztatott, de stratégiája bevált. A Sobieski János lengyel király seregével és a Német-római Birodalom segélyhadaival 70000 főre duzzadt sereg 1683. szeptember 12-én Kahlenbergnél közel félnapos ütközetben tönkre verte a Bécset ostromló oszmán haderőt.



[1] Klopp, Ono, Das Jahr 1683 und der folgende große Türkenkrieg bis zum Frieden von Carlowitz 1699. Graz, 1882. 106-111.; Leitch Walter, Miért akarta Kara Musztafa meghódítani Bécset? In Bécs 1683. évi török ostroma és Magyarország. Szerk. Benda Kálmán–R. Várkonyi Ágnes. Budapest, 1988. 79.

[2] Wentzke, Paul, Feldherr des Kaisers. Leben und Taten Herzogs Karl von Lothringen. Leipzig, 1943. 94–95.

[3] Distributio Militis Eqvestris Ordinis Ungarici Hybernatis. [1682/1683 tele] MOL P 659 Teleki cs. lt. 98. fol.

[4] Esterházy Pál nádor kiáltványa Győr vármegyének. Bécs, 1683. március 12. MTA kt. Ráth Károly gyűjteménye. 201/III.

[5] Klopp, i. m., 1882. 214.; Rázsó Gyula, Az oszmán hadsereg Bécs alatt. In Benda–Várkonyi, i. m., 1988. 225–226.

[6] Az Udvari Haditanács utasítása a magyar kancelláriának, 1683. április 11. ÖStA KA HKR Prot. Reg. 367. k. 277. fol.

[7] ÖStA KA HKR Prot. Reg. 1683. június 23. 417. fol.

[8] Thaly Kálmán, Az 1683-iki táborozás történetéhez. Budapest, 1883. 18–19.

[9] Kosáry Domokos, Újjáépítés és polgárosodás 1711–1867. Magyarok Európában III. Budapest, 1990. 28.

[10] In Benda–Várkonyi, 1988. 85.