Ugrás a tartalomhoz

A magyarság virágai

Rapaics Raymund (2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

10. fejezet - 10. Büdöske.

10. fejezet - 10. Büdöske.

Középamerikai őskulturák növényei – Amerikai növények vándorútja Európában – Paprika – Bab – Paradicsom – Klárisfa – Büdöske – Virágnád – Ágáve – Fügekaktusz – Levélkaktuszok – Az éj királynője – Kaktuszok – Tubarózsa – Kapucinusvirág – Naprarforgó – Akác – Golgotavirág – Hajnalka – Mirábilisz – Jukka – Rudbeckia – Fuchsia – Aster – Heliotropium – Petunia – Phlox – Pletyka – Tejfű.

A XVI. században nemcsak délről és keletről, hanem messze idegenből, az újonnan megismert földrészről is tekintélyes számban vándorolt a sok növényújdonság az európai kertekbe. Ezeknek az amerikai jövevényeknek sem jegyezték fel azon nyomban a történetét s később úgy összekeveredett az irodalomban és az elnevezésben a sokféle részlet, hogy valóságos káosz lett belle, amelyből csak hosszú és fáradságos kutatások révén sikerült kitalálni.

A legelső amerikai jövevények többnyire az indiánok termesztett növényei voltak s csak később került sor Amerika természetes flórájának kincseire. Az indiánokról Bőrharisnya regényes történetei nyomán meglehetősen téves nézet uralkodik az avatatlan közönség körében. Tény, hogy Északamerikában és délamerika keleti felében az indián ma nem más, mint Amerika cigánya. Ezek a törzsek csupa vadász- és halásznép voltak a felfedezések korában s van abban némi erkölcsi igazolás az Egyesült-Államok fehér hódítói részére, hogy akár bekövetkezik Északamerika meghódítása, akár nem, az őslakos indián törzsek így is, úgy is leszorultak volna a szereplés színpadáról, mert a települt középamerikai indiánok szervezett hatalma tolta volna félre őket a kontinens valamely elhagyott zúgába.

Ugyanis Középamerikában és Délamerika nyugati részén szorgalmas, istenfélő és földmíveléssel foglalkozó indián törzsek laktak s hogy ez indián birodalmak hatalma aránylag szűk területre szorult és nem igázta le a nomád és barbár indián törzseket, kétségtelenül azon múlott, hogy Amerika földjén váratlanul megjelentek a spanyolok és rövid idő alatt megsemmisítették az egész indián kultúrát, mielőtt szétterjedhetett volna egész Amerikában.

A középamerikai őskultúrának székhelye a nagy fennsíkokon volt, így az azték kultúráé az északmexikói fennsíkon a megelőző és világszerte méltán csodált mája kultúra pedig a guatemalai fennsíkon fejlődött ki. A délamerikai indián kultúra a nyugati partszegélyen az Andol termékeny keresztvölgyeiben virágzott a mai Kolumbia, Ekvádor, Peru, Bolivia, Argentina nyugati szélén. Ezeken a helyeken kezdtek el növényeket termeszteni az indiánok s mikor a spanyol hódítók megjelentek, az indiánoknak már sok termesztett növénye messze elterjedt Amerikában, hogy hazáját is alig lehet, vagy egyáltalában lehetetlen megállapítani. Milyen fontos gazdasági növényeket fedeztek fel az indiánok, bizonyítja az alábbi névsor: kukorica, kakaófa, vanília, paprika, dohány, ananász, az amerikai bab, amerikai tök, paradicsom, amerikai földi mogyoró, máté, kínafa, ipekakuanha, kóka, maniók, batáta, burgonya, csicsóka, napraforgó. Mindezt Amerikának és az indián kultúrának köszönjük!

Ma Amerika olyan földrjazi fogalom, amely senkit sem hagy kétségben, sőt éppen korunkban, amikor az a veszély fenyeget, hogy a világuralomban Amerika egészen háttérbe szorítja Európát, nagyon is határozott és világos a képzetünk a nyugati világrészről. A XVI. században még más volt a helyzet. Kolumbusz ma már úgy szerepel a történelemben, mint Amerika felfedezője s joggal, mert nem kétséges, hogy Kolumbusz nagy nyugati útja jelenti a történelem számára Amerika felfedezését. De ugyanakkor az is tény, hogy Kolumbusz-nak esze-ágában nem volt új világrész felfedezése. A halhatatlan emlékű genuai azzal a hittel indult útjára, hogy az Indiába (Keletindiába!) vezető tengeri utat fogja felfedezni s ehhez a hitéhez haláláig ragaszkodott. Az a föld, amelyet 1492 október 12-én megpillantott, számára Indiát jelentette. Haiti az ő szemében Japán volt, Kuba pedig Kína déli sarka. Ehhez a tévedéshez a spanyolok még Kolumbusz halála után is sokáig ragaszkodtak s számtalan félreértésnek vetették meg ezzel a hitükkel alapját. Ennek a tévedésnek kövekeztében nevezték a spanyolok Amerika őslakóit indiánoknak (vagyis indiaiaknak), ezért nevezik Délamerika egyik államát mai nap is Nyugatindiának (megkülönböztetésül ázsiai Keletindiából), ezért jelentek meg az első amerikai növények Európában mint indiai újdonságok.

De ezzel korántsem adtam még hű képét a XVI. században általános növényföldrajzi káosznak. Az amerikából importált növények gyakran a déli végeken húzódtak keletre Spanyolországból s egyszerre csak felbukkantak Itáliában, a Balkánon, Kisázsiában vagy éppen Afrikában, sőt esetleg magában Keletindiában. Csoda-e, hogy a sok XVI. századbeli újdonság között a leglelkiismeretesebb tudós sem tájékozódhatott s akárhányszor éppen pontosságával növelte a zavart.

A déli terjedési utat az amerikai jövevények többnyire gyakorlati alkalmazhatásukban követték, kukorica, paprika, paradicsom, burgonya stb. régen termesztett növény volt már Spanyolországban, Itáliában és a Balkánon, amikor Középeurópában még mindig csak a botanikus kertekben tartották a legfeljebb orvosi hasznait keresték. A kukorica, paprika, bab, paradicsom, napraforgó mint ritka növények kerti dísz szerepét töltötték be a középeurópai házak körül, azután délről egyszerre csak mint gazdasági növények törtek elő Középeurópába, természetesen új nevek alatt s így kapták a welsch és török jelzőket, mint a kukorica ma is ismert török búza, a bab egykori török bab neve mutatja.

A paprika (Cypsicum annuum) az Indiát kereső spanyolok szemében a borsot jelentette s mint bors terjedt a déli országokban, ahol a latin piper nevet hordta, a görög, arab és török földön pedig a pepperi nevet, amelyből a délszláv peprika s végül a XVII. században, mikor a Balknáról több bolgár telepes csapatok telepítettek az Alföldre, a magyar paprika alakult. Tehát a paprika neve tulajdonképen a bors nevéből alakult.

Dísznövény volt a XVI. században az amerikai bab is. Ezt, úgy látszik, Purkircher hozta először Magyarországba, még pedig Pozsonyba. A bab nagyon régi termesztett növény, de különböző földrészeken különföző fajokat termesztenek. Az európai ősi bab a Vicia faba, s bab szavunk, amely szláv közvetítéssel származik a latin faba-ból, a XVI. századig kizárólag ezt a növényt jelentette. Volt ugyan már az ókornak és középkornak más babnövénye is, a nyugatázsiai katján- vagy lubibab (Vigna catjang), amelyet azonban csak zöldbabnak termesztettek az előkelők konyhái számára. Az amerikai bab (Phaseolus vulgaris) a XVI. században Középeurópában szerte elterjedt, de inkább csak mint dísznövény, Clusius már több változatát leírta, melyek a virág és a mag színében különböznek.

Ezek közül egyiket Pozsonyból kapta Purkircher-től s ezt el is nevezte Phasacolus Purkircherianus-nak. „Nagyon későn érő volt a Purkircher György, pozsonyi főorvos, által 1576-ban küldött magból kelt növény, – írja Clusius – amely éppen ezért az én kertemben nem érlelt magot. Ellenben ugyanez a bab Purkircher kertjében, majd ennek halála után feleségéében, ahol napsütött helyre ültették, minden évben magot érlelt. Ezidén kertemben is sikerült néhány növényt nevelnem belőle, és már-már azt hittem, hogy magot érlelnek, de utóbb napsugarak hiánya miatt reményemben csalódtam.” Clusius feljegyzéseiből tudjuk, hogy Purkircher ezt a babot Itáliából hozta. „Előbbinek magját Purkircher először hozta Pannóniába Nápoly vidékéről, s azóta bab, avagy fára folyó évről-évre tenyésztette és ez nemét megtartotta, minélfogva annak a vidéknek botanikusai Purkircher-ről nevezték el, és most a Phaseolus Purkircherianus nevet viseli.” (79. kép.)

79. kép. Az első Magyarországon nevelt amerikai bab (Phaseolus vulgaris) képe, amely Purkircher György pozsonyi orvos növénypéldányáról készült, aki az amerikai babot Itáliából hozta a XVI. században. (Clusius pannóniai flóraműve nyomán.)

Magyarországon még a XVII. században is ragaszkodtak az ősi babhoz, amelyet ma már lóbabnak és disznóbabnak nevezünk, s Lippay így ír: „phaseolus, török bab, avagy olasz bab. Ez is egynéhányféle. Némelynek veres virága van, a babja szederjes stb., kiről az virágos kertben. Nagyobbak is ezek a többinél, de nem alkalmatosak az ételre, mert igen purgálja az ember gyomrát. Vannak mások apróbbak, akik fehérek, veresek, feketék, sárgák és veressel vagy feketével pettyegetettek. Mindezek között legjobbak az ételre, akik igen szép fehérek... Az olasz babot egynéhányképen főzik, noha Magyarországban nemigen kapnak rajta. Az amerikai bab bizony csak a XVIII. század második felében lett az a fontos népeledel, amelynek ma ismerjük.

Lippay leírásának elején feltűnik, hogy az egyik „török vagy olasz” babot, amelynek virága veres, babja szederjes, és nagy, a virágok közé utalja. Ez a díszbab (Phaseolus coccineus) amely szintén Délamerikában honos s mint Lippay soraiból kiderül, már a XVII. században honos volt a pozsonyi kertekben is. Hogy került Európába, nem állapítható meg, egyesek szerint már 1597-ben feltünt Angliában, mások szerint Hains, hollandus admirális hozta Európába 1635-ben. A kertekben mindenesetre hamarosan elterjedt s a XVII. század harmincas éveiben divatvirág volt Párisban. Ettől kezdve ez lett a díszbab; fajtestvére, amely sokkal korábban megpillantotta Európa földjét, lassanként főzeléknövénnyé hanyatlott. „Phaseoli turcici török avagy spanyol fára folyó bab, – írja Lippay a díszbabról –. Ha azt kívánja ember, hogy csak virágozzék, újság után az első negyedig ültettessék, ha pedig hogy magot is hozzon, utolsó fertályában a holdnak. Ennek igen szép veres király színű virágja leszen és sokáig virágzik olyan formára, mint az olasz babnak virágja. A babja sötét színű szederjes, avagy fekete, avagy kék veres pettyegetéssel elegyes. Ezt vagy az ablakon, vagy sövény mellett, vagy ágakra fel kell nevelni, aminémű formára tetszik.” Korunkban egyike a legkedveltebb népies futókáknak szerte a világon.

Kevésbbé látszik valószínűnek, hogy hajdan a paradicsom is dísznövény volt, mégis tény, hogy Középeurópában csak a mult században lett belőle konyhakerti növény. Noha csak a XVI. század végén került Európába, hol irodalmilag először Angliában bukkan elénk, mind tudományos, mind népies nevei már régebbiek. A Solanum lycopersicum név mindkét tagja már az ókorban növénynév volt, a lycopersicum nevet Galenus munkájában olvashatjuk. A paradicsom név eredete a renaissance korának antikizáló szimbolikáján alapszik, az alma már az ókorban a szerelem jelképe volt (Eris almája!), a renaissance korában a szép piros színű gyümölcsöt szívesen nevezték szerelem almájának s az irodalomban mint növénynév nem ritka a poma amoris, pomum aureum, poma paradisea. Mint Solanum-fajok gyümölcsének neve is már a paradicsom európai megjelenése előtt használatos volt, ilyen jelentésben találjuk Gesner kertészeti munkájában is. Mikor a paradicsom eljutott az európai kertekbe, ezen a néven terjedt s végül teljesen rajta maradt ez a név, úgyhogy németben Liebersapfel, magyarban szerelem almája, Ausztriában Paradeisapfel, magyarban paradicsomalma, majd röviden paradicsom lett a neve.

Középeurópában mint szép piros gyümölcséért tartott dísznövény a XVII. és XVIII. században kezdett terjedni a kertekben. Bauhin még amerikai tumatle americanorum nevén említi, amely később a német nyelvben Tomate alakban honosodott meg. Magyarországon az első adat Heindel pozsonyi kertjének katalógusában 1651-ben: Poma amoris aurantio, de ekkor még ritkaság, s csak a XVIII. század vége felé Csapó József füveskönyvében olvassuk: „Szerelem almája. Kertekben termesztik ez ebszőlő nemét. A gyümölcsei akkorák, mint egy barack, de szegeletesek és szép piros karmasin színűek. Nem tanácsos ez gyümölcsöket enni, mert az ember eszét megcsonkítják.” A paradicsomalma név csak Benkő növényjegyzékében bukkan fel magyarul, de még 1798-ban Veszelszki is csak mint dísznövényt ismeri: „Poma aurea, seu Solanum lycopersicum, paradicsomalma, szerelem almája. A neve nagyon ismeretes, azért nem is szükség a leírásával sokat mulatni, mivel itt nálunk Óbudán és a Felvízvároson alig van egy kert, melyben ősszel a szegletes szép piros karmazsin színű almákat ne láthatnánk, csak az kár bennek, hogy az íróktól nem igen dícsértetnek, sőt némelyek még zsázsának sem javalják a tehénhús mellé. Az olaszok borssal, olajjal s ecettel étkekben élnek vele.” A paradicsomot a déli országokban kezdték salátának használni és ez a használata csak a mult század huszas éveiben honosodott meg előbb Ausztriában, majd Németországban és Magyarországon is, és csak ettől az időtől kezdve számítjuk a paradicsomot Középeurópában is a konyhakert növényei közé.

Más amerikai Solanum-fajok nem is dísznövények s ezek között egyike a legelsőnek Magyarországon a klárisfa (Solanum pseudocapiscum),amely Braziliában honos cserje, kis piros bogyójáért ma is szívesen tartják cserépben a szobában. A XVII. század elején hozták Európába s Rostius piper indicum (egyébként a paprika neve), solanum rubrum néven említi, de már 1613-ban Korallenbaum a barokk kertészeti neve, amely különben szintén nem egészen új név a botanikában. Még a XVII. században megjelent Magyarországon is és itt Lippay ezt írja róla: „Corali arbor, klárisfa, nem igen nagyon nő, sok ága vagyon, a levele olyan mint a kardinálvirágnak, a virágja fehér apró, a közepin sárga szálak, mint a fehér valeriánának. A sárga magocskákkal, akiket elvethetnek, hasonló fák nőnek belőülük. Ezeket a pincébe kell télre vinni, és ott érnek jobb részére meg a golyóbisok; jó lehet kinn is hagyhatni egy részét, csak egy kevéssé befedjék. A gyökeréből is jönnek ki új növések, kik által szaporíthatni, és noha néha elszárad a fája, kikeletkor csak lemessék, kiver a gyökere.” A klárisfa neve ettől kezdve elmaradhatatlan a magyar botanikai irodalomban, csak legújabban hanyagolták el.

A Solanum-nemzetség sok más faja lett azóta dísznövény a kertekben, részben gyümölcséért, részben tövises leveléért.

Mint látjuk, a XVI. században és még később is nagyon nehéz különbséget tenni a kerti növények között abban a tekitnetben, mit tartsunk virágnak, dísznek és mit soroljunk a konyhakerti vagy gyógynövények közé. Az Amerikát járó hajósok részben azt hozták Európába, amit az indiánok termesztettek, vagy amit maguk valami okból hasznosnak tartottak. A manapság virágnak tekintett amerikai honosságú növények közül a XVI. században legkorábban jelent meg Középeurópában az ágávé, a virágnád, a fügekaktusz és a büdöske. Ezeket már Gesner felsorolja mint a németorszgi kertek növényeit s mert Gesner munkája már 1560-ban elkészült, kétségtelen, hogy ezek a „virágok” már előbb megjelentek a német kertekben. Csak éppen azt kell kiemelnünk hogy akkor még nem tekintették őket virágnak.

Mert először valószínűleg a büdöske lett népies növénnyé és ez jelent meg leghamarabb a magyar kertekben is, ismerkedjünk meg első helyen ennek a sorsával. Hogy a középamerikai indiánok a növények hazájában használták-e és mire a büdöskét, adatok hiányában nem tudjuk. Azonban kétségtelen, hogy erős illata már az első hajósok figyelmét felkeltette és siettek magukkal hozni s itt elterjeszteni. A monda szerint, amelyet magyar nyelven Csapó József között röviden, „ötödik Károly császár idejében, midőn az afrikai népeket megverte, hozatott ez fű legelsőben Európába”. Ez az időpont 1535, ekkor indított V. Károly tengeri hadjáratot a Földközi-tengeren és ekkor foglalta el Tuniszt. Az ekkoriban Spanyolországban terjedő büdöske csakhamar úgy jelent meg Középeurópában, mintha V. Károly Tuniszban találta volna s a monda alapján, amelyen lehetetlen észre nem venni a szegfű és Szent Lajos mondájának hatását, a növény a planta tunica vagy flos africanus nevet kapta. A Tunica később más növénynek lett nemzetségneve, de a flos africanus név még sokáig kisértett a botanikai és kertészeti irodalomban.

Középeurópában először Fuchs füveskönyvében olvasunk róla 1542-ben (80. kép.)

80. kép. A büdöske képe Fuchs füveskönyvében 1542-ben.

Fuchs adta ma is használatos Tagetes tudományos nevét, amely Tages etruszk isten emlékét őrzi. Fuchs azzal is tisztában volt, hogy a büdöske amerikai növény, ezért füveskönyvében Tagetes indica a növény neve. Csakhamar viszontlátjuk Matthioli munkáiban is, aki azonban a szegfüvekhez számította a büdöskét és Caryophyllus indicus néven ismertette. Nagyon valószínű, hogy ez adott alkalmat a mondaszövőknek arra, hogy V. Károly emlékéhez kapcsolják a büdöske eredetét, mert tudvalevőleg Károly császárnak legkedvencebb virága volt a szegfű, visszavonulása után legfőbb öröme a szegfüvekben telt.

Aki tudni kiváncsi, mi volt a büdöske jelentősége a XVI. században, magyarul is elolvashatja Melius Herbárium-ában, ahol kétszer is elénk bukkan ez a növény. „A bellit Matthiolus háromfélének mondja. Egyik és nagyobbik ama sárga rózsa, a nagyszagú, aki mint egy kerék olyan a virága. A levele mint a vad kendernek büdös, hasonló a varádicshoz a levele, de a virága nagy, sárga. Fazékban is csinálják, télig mind virágzik, ebből koszorút kötnek.” Ismét előkerül a büdöske az ürmök között is: „Indica, indiai virág, a negyedik (t. i. üröm) a Tagetes indica, indiai gyökény, veres szárú varádics, mert veres a szára.”

Hogy a büdöske a XVI. század második felében közkedvelt koszorúnövény volt, Martini már említett és magyarra is lefordított munkájából tudjuk. Magyarban, miként már Melius munkájában olvassuk, sárga rózsa lett első neve, talán a szintén „büdös” sárga rózsáról. Így ismeri Szikszai Fabricius és Pesthy is. „Garyophyllum indicum maius, sárga rózsa; Garyophyllum minus, bársonyvirág.” Péchy Lukács borsoló vagy indiai szegfűnek fordította a nevét németből (81. kép).

81. kép. A büdöske képe Martini Koszorújá-nak magyar fordításában 1591-ben.

A XVII. században az a felfogás terjedt el a büdöskéről, valószínűleg Dodonaeus nyomán, hogy mérges. Még Lippay is ezt állítja: „Garyophyllus indicus, sárga rózsa, kinek nincs igen jó szaga, öreg teljes virágú. Vannak apróbbak is, narancs-színűek, mint a bársony. Megmarad télben is a virágjában, de ne pestiskor, mivel mérges, főképen ha az ember szájába veszi vagy megeszi.”

Ilyen óvatosan ír a büdöskéről Csapó is, aki már nem kevesebb mint hét nevét jegyezte fel: büdös szegfű, török szegfű, bársonyvirág, büdöske, orosz virág, sárga rózsa, kassai rózsa. Ez világosan mtuatja, hogy a XVIII. században már a legegyszerűbb kertekben is szívesen látott virág volt a büdöske, hiába volt az illata kellemetlen az előkelők orrának s hiába tartották róla, hogy mérges. Benkő közli a két, nálunk is elterejdt faj tudományos nevét. Tagetes patula és erecta, s a már említett neveken kívül az erdélyi oláh virág nevet, amely nyilván éppen olyan ellenszenvet akar kifejezni, mint azok részéről mutatkozott, akik V. Károly nyakába akarták varrni a büdöske eredetét. De minden finomkodó megjegyzés és ítélet ellenére – még az egyébként szívesen népeiskedő Veszelszki is büdösnek és hasznavehetetlennek bélyegzi – ma is a legkedveltebb népies virágok közé tartozik s az amerikai eredetű virágok közül egy sem érte utol népszerűség dolgában. Természetesen éppen azért, amiért az előkelő körök irtóznak tőle, erős illatáért.

A virágnád (Canna indica) mint gumós növény hívta magára a figyelmet s tulajdonképen nem is az a faj, amely most kertjeinkben gyakori, hanem a Canna edulis. Tudjuk, hogy Amerika több fontos gumós növénnyel ajándékozta meg a világot, egyebek közt a burgonyával, s a gumós növényekben rendkívül szegény Európa igyekezett az indiánok gumós növényeit mentől hamarabb átszállítani Európába. Ezekkel jutott ide a virágnád is, amely azonban hamarosan elmaradt a versenyben s lett belőle virág. Spanyolországban már Clusius mint közönséges növényt írta le, amely mindenütt elvadul.

A XVI. század második felében már Középeurópában sem volt ritkaság. Magyarországra Clusius küldte az első magvakat Battyányi-nak „Canna indica, indiai nád, – írja Lippay – ezt nemcsak a pincében, de még a meleg szobában is tarthatni, ha fiatal, sőt még ott kinn is a kertben, de el kell metszeni a gyökeréig és maga levelével befedni, azután valami ganéval. Kikeletkor, ha mi télben elveszett volna, a földből kiszedjék és a javát megint újonnan elültessék.” Mint a multban, korunkban is inkább a nagyobb kertek, parkok dísze. Ma már több rokonával keresztezték s a kereskedelemben kapható és parkokban látható virágnádak szinte kivétel nélkül kertészeti fajkeverékek.

Az ágévét (Agave americana) közönségesen százéves áloé néven ismerik. Ennek az a magyarázata, hogy a XVI. században áloé néven jelent meg és terjedt el Európa-szerte. Azonban a két nemzetség tulajdonképen nem közeli rokon, mert az áloé a liliomfélék, az ágáve az amarilliszfélék családjába tartozik. Külső termetük annyiban hasonlít, hogy mindketten húsos és többnyire tövises levelű növények. Az áloé hashajtónak használt besűrített nedvét már az ókorban és a középkorban ismerték s az arabok szállították keletről, ahol néhány afrikai faj szolgáltatta a nagyra becsült orvosságot. A már Plinius és Dioskurides által is említett áloé szó arab eredetű s keserűt jelent. A mediterrán flóraterületen honos az Aloe vera, ennek képe Pompéji falfestményei között maradt ránk az ókorból. Korunkban néhány áloé kedvelt és igénytelen szobanövény, mint például a Kapföldön honos Aloe arborescens.

Az Agave-nemzetség főként a trópikus Mexikóban honos és több faja már ősidők óta hasznos növénye az indiánoknak, akik élősövénynek is ültették e tövises levelű növényeket. Egyes fajok leveléből rost készül, másokat úgy értékesítenek, hogy virágzás előtt kivágják a levélrózsa közepét és a kinyomuló nedvet összegyűjtve megerjesztik. Az így nyert szeszes ital, a pulque, ma „nemzeti” ital Mexikóban. Az ágáve is mint a haszonnövény került tehát a XVI. században Európába s itt a mediterrán flóraterületen elvadulva úgy meghonosodott, hogy sokáig itt keresték a hazáját, kivált mivel Mexikóban már a XVI. században nem nőtt vadon, hanem csak mint termesztett növény tartotta fenn életét. Ámde Európában az új „áloé” semmiféle tekintetben nem vált be ipari növénynek, hanem mint könnyen nevelhető vedernövény a kertek dísze lett. Hatalmas, tövises levelei nagyon imponáltak mindjárt kezdettől fogva a középeurópai embernek s később is, mikor tudományos nevét megkapta, azért nevezték Agavé-nak, mert ez a szó fenségest jelent a görög nyelvben. Fenséges voltát azzal is megmutatja, hogy ritkán virágzik s a virágzás után teljesen elpusztul. Hazájában néhány év az élete, a Középtenger-mellékén is csak 8–10 év, amely nek végén hatalmas szárat hajt, ennek csúcsán fejlődik a virágzat. Nálunk hosszabb időre van szüksége. Ezt már Lippay is tudta, aki először ismertette magyarul, de csak annyit ír, hogy „ritkán virágzik”, a százéves jelzőt még nem használta. Ennyi időre különben nincs is szüksége az ágávénak még vederben sem, felével is, sőt néha még kevesebbel is megelégszik (82. kép).

82. kép. Győr város kertészetének virágzó ágávéja 1930 nyarán. (Somkereki G. felvétele.)

Sérülés sietteti virágzását.

Korunkban, mikor a húsoslevelű növényeket különösen szeretik, több más Agave-fajt is tartanak a növénykedvelők.

Szintén a húsos növények, a szukkulensek, sorából való a fügekaktusz (Opuntia ficus indica) is. Ez volt az első a kaktuszok azóta nálunk nagyon megkedvelt családjából, amely Európa földjét megpillantotta s miként az ágéve, ez is elvadult és meghonosodott a mediterrán flóraterületen, ahol sokáig hazáját gyanították, mert Amerikában sem található ma már vadon. Ez is gyakran élősövénynek ültetett tüskés növény volt Délamerikában, mikor ott a spanyolok kikötöttek s nemcsak különös, húsos, levélszerűen lapos, ízelt szárával, hanem fügeszerű gyümölcsével is felköltötte a hódítók figyelmét. Ezért kapta és viseli mai napig a ficus indica, nyugatindiai füge nevét.

Magyar nyelven a fügekaktuszt is Lippay ismertette először. A nálunk kevésbbé ismert (nyers) füge helyett inkább az ugorkához hasonlította.

„Ficus indica, indiai füge, csudálatos teremtés. Az ő levelei olyan szélesek, mint a tányér, de hosszúkások és az aljuk keskenyebb, vagyon kétújjnyi temérdekségük. Azok mind rakva vékony töviskékkel, kiket alig látni, mint az éretlen uborkákban, kikhez ha hozzányúl ember, az ujjakban marad a tövis, és két nap is megérzi. Némely leveleknek tetején nő ki a gyümölcs, olyan mint a középszerént való uborka, aki nem hosszúkás. Mikor megérik, megsárgul, mint az uborka. Narancsszínű gyenge héja vagyon, a béli is lágy, mint az uborkának, megeszik, az íze édes, de nem felettébb, majd mint a fái szedernek. Mikor szaporítani akarják, egy öreg levelet elszakasztanak s azt félig jó földben elültetik edénybe, megfogamzik, gyökeret ver s megnő mint a többi. Télbe meleg szobában, vagy meleg pincében tartják s ott érik meg a gyümölcse. A tetején sárga virágja leszen...”

Lippay korában már két Opuntia volt ismeretes, az egyiket Lippay nagynak nevezi s ez a magyar botanikai irodalomban később is „nagyobb indiai füge” néven szerepel, a másikat kicsinek, ez az Opuntia vulgaris, amely kevésbbé kényes, „nem olyan gyenge, mint az öreg – írja Lippay – a pincében télben elmarad, sőt ott kinn is a földben, ha egy kevéssé befedjük.” Ennek élénkpiros a gyümölcse. Minthogy kevésbbé kényes, északabbra is elvadul, így Déltirolban is látható a sziklákon. Honosításával is foglalkoztak, de erre a célra még kevésbbé kényes fajok alkalmasak.

A fügekaktusszal megindult Európába az a kaktuszáradat, amely eleinte gyengébben, később egyre bővebben ontotta ezeket az amerikai teremtményeket az öreg óvilágba, ahol mindenütt feltünést keltettek ezek a húsos szárú, többnyire tüskés, de szépvirágú növények. A növényben manapság már vagy másfélezer kaktuszt ismer. Ezeknek legnagyobb része száraz, csőben szegény fensíkok lakója, legészakabbra az Unió délnyugati államaiban, sok van belőlük Mexikóban, ahol már a táj lényeges elemei, nagyon sok a braziliai száraz szavannákon s legtöbb Bolivia, Argentina és Csille hegyi steppéin és szikláin az Andokban, hol még 5000 méter magasságban is akad egy-két hírmondójuk, pedig itt már kemény a tél és hóviharok száguldanak el a kaktuszok felett.

Vannak azonban kaktuszlakók az őserdőkben is, csakhogy az erdei kaktuszok nem a földön, hanem a fákon laknak. Az erdei fennlakó kaktuszok közt legkülönösebbek a Peireskia-nemzetség fajai. Azért különösek, mert egyedül rendes alakok a kaktuszok között. Mexikó, Nyugatindia és Brazilia lombhullató erdeiben, a katingákban laknak, kisebb-nagyobb, gyakran kapaszkodó cserjék, de száruk rendes és rendes leveleket hajt, amelyek ugyan húsosak, de laposak és szélesek, mint a többi növény levele. Peirese francia tudós és képviselő volt a XVI. század végén s a XVII. elején. Emlékére nevezte el ezeket a kaktuszokat Charles Plumier (1646–1706), az Antillák kiváló kutatója. Az európai kertészek, mint említettük, alanynak tartják a Pereiskia aculeatá-t és rokonait s kivált a karácsonyi kaktuszt oltják rá (41. kép).

41. kép. Karácsonyi kaktusz (Epiphyllum truncatum) Peireskia aculeata alanyon. (Molisch nyomán.)

A többi kaktusznak nincs levele, hanem a többnyire szemölcsszerűleg felduzzadó levélnyomon, melyet aerolá-nak neveznek, csomóban állanak szőrök, tüskék és szigonyhegyű serték, utóbbiaknak glochida a nevük a kaktusztanban. Mindezek a képződmények nagyon változó méretűek, néha azonban feltünő nagyok, mint némely Opantin tövise, vagy a kaktuszőszapónak (Cephalocereus senilis) nevezett, közkedvelt cserépkaktusznak szürke fürtjei.

A levéltelen kaktuszok szára nagyon különböző s e szerint levél-, sün-, oszlop-, kígyókaktuszokat stb. szoktak megkülönböztetni. Természetesen a levélkaktuszok csak azért hordják ezt a nevüket, mert száruk lapos és levélszerűen vékony. Ezek közé tartozik a másik legelterjedtebb, sőt ma már talán egyáltalában a legelterjedtebb szobakaktusz, a mexikói Phyllocactus phyllanthoides, amely a XVII. század közepén jelent meg Európában s már Hernandez közölte a rajzát 1651-ben. A manapság ültetett levélkaktuszok többnyire már mind keverékfajok. A másik kedvelt levélkaktusz, a már említett karácsonyi kaktusz (Epiphyllum truncatum), Braziliában honos és 1818 óta terjedt el a szobákban.

A XVII. századdal új korszak nyílik a kaktuszok történetében, a szépvirágú kaktuszok kora. Ezért tartották a levélkaktuszt is, ezért gyüjtötte a kaktuszokat a német Marcgraf (1610–1644) Braziliában, ezért a már említett Charles Plumier, aki háromszor járt Amerikában, 1689-ben az Antillákon, 1693-ban és 1695-ben a kontinentális Amerikában. Ezeknek az időknek leghíresebb kaktusza volt az éj királynéja (Selenicereus grandiflorus), amely még a XVIII. században is a ritka növények közé tartozott és virágzása valóságos esemény volt. Németországban a nürnbergi virágkedvelő orvos, Johann Christoph Volkamer (1644–1720) írta le először (83. kép.), aki világhírű könyvet írt a narancsokról és citromokról s ennek az 1708-ban megjelent munkájának a végére illesztett függelékben, amely Flora oder curiose Vorstellung verschiedener raren Blumen und etlicher anderen Gewächse címet visel, szerepel először Középeurópában az éj királynője. Hogy nem mindennapi virág, angol és francia neve is elárulja, nemcsak német Königin der Nacht neve. Az angolok Large flowered Torch Thistle,a franciká Viérge à grandes fleurs néven különböztetik meg.

83. kép. Az „éj királynője” (Selenicereus grandiflorus) képe Volkamer Nürnbergische Hesperides című munkájában, 1708-ban.

Pedig szára egyáltalában nem valami díszes, sőt a 4–8 szögletű piszkoszöld színű ágak még annyira sem díszesek, mint a többi kaktuszé. Hazájában, Jamaika és Kuba szigetén, a sziklákon kúszik és kapaszkodik ezekkel az ágakkal, melyek 4 cm vastagságot érnek. Nálunk botokból létraszerű támasztékot tesznek a növény mellé, hogy annak dőlhessen. Így él Hamupipőke-egyszerűségben 10–15 évig is az éj királynője, míg végre valamely forró nyári éjszakán kibontja teljes szépségét. De csak egyetlen éjszakára! A bimbó folyton nő, fakadása valóságos ünnep, melyre a boldog emlékű rokokóvilágban vendégeket szoktak hívni. Este hétre-nyolcra érkeztek a vendégek s vacsora után körülülték a bimbózó kaktuszkirálynőt. Végre valamikor 9–10 óra között felnyilt a hatalmas, vagy 20 cm hosszú bimbó, olyan hirtelen, hogy akárhányszor hallható volt pattanása. A felnyilt virág kelyhéből kellemes vaniliaillat áradt és az éj homályában csodálatos fehéren tündököltek szirmai. A csodálatos virág éjfékor érte el a teljes nyilást s hajnali háromkor már összeestek a szirmok, hogy soha többé fel ne nyiljanak.

Manapság természetesen mindez bohó érzelgősség. A tudomány lehetővé tette, hogy nappal is gyönyörködhessünk az éj királynője tündéri szépségében, – s ezzel a csoda elvesztette varázsát.

A XVIII. században még kevés kaktuszt ismertek s Linné is alig néhány fajt különböztetett meg. Magyarországon még Diószegi-ék Füveskönyv-ében is csak hat a kaktuszfajok száma. Kettő a már ismerős fügekaktusz, „egymástól nőtt húsos levelek, minden szár nélkül”, kettő oszlopkaktusz, mint Diószegi írja, „póznaformák, melyek felnőnek minden ág és levelek nélkül” és kettő sünkaktusz, „gyümölcsformák minden szár és levél nélkül”. A megnevezett oszlopkaktuszok közül az egyik a hatszegű Cereus hexagonus, melynek „virága fehér, estve nyilik, reggelre elhervad”. Egyik rokona, a bizonytalan honosságú Cereus peruvianus Kossuth kedvenc kaktusza volt torinói kertjében. Hajtásából nevelt csemetét őrz Győrffy István Szegeden (84. kép).

84. kép. Kossuth Lajos kaktusza (Cereus peruvianus), Kossuth torinói kertjéből hozta a 80-as években Helfy Ignác gyalui Rosenberger Bernát-nak, kinek Ignác fia 1917-ben a kolozsvári egyetemi füvészkertnek ajándékozta. Győrffy István Szegeden ápolja ezt a sarját. (Kol E. felvétele.)

A XIX. században gyors iramban gyarapodott a kaktuszok száma, kivált a sünkaktuszok özönlöttek egyre nagyobb bőségben Európába. London mellett a világhírű Chelsea-kert üvegházaiban már többszáz kaktuszt neveltek s Adrian Hardy Haworth, akinek nevét az aloé testvérnemzetsége, a Haworthia őrzi, 1812-ben kiadta alapvető munkáját a szukkelensekről Synopsis plantarum succulentarum címmel. Ettől számítjuk a kaktuszmánia első szakaszát, ekkor kezdődött a szobai kaktuszok nagymértékű elterjedése és a kis kaktuszok felkarolása tekintet nélkül virágjukra. Franciaországban a botanika egyik reformátora, Decandolle írt 1829-ben monográfiát a kaktuszokról, majd 1837-ben Ludwig Pfeiffer írta le a korában ismert kaktuszokat.

A világháború után ismét fellángolt a táblabíróvilág kaktuszmániája (84. kép) s olyan arányokat ért, mint kevés virágdivat.

85. kép. Echinopsis Egriesii; virágzott Győrben 1930 július 25. (Spitzer László felvétele.)

A jellemző azonban, hogy a virággal ma már szinte egyáltalában nem is törődnek a modern kaktusztenyésztők, hanem csak a kaktuszok bizarr testével. Ez a maga különös és minden szokott növényi szépséget megcsúfoló idétlenségével nagyon jól illik a modern ízléshez, házhoz, bútorhoz, mondhatnám az egész modern élethez. Soha annyira nem volt még nemzetközi valamely növénydivat, mint a mostani kaktuszmánia. Newyorkban semmivel sem kisebb, mint Londonban, Berlinben, Budapesten vagy akár Torinóban. A nagy fogyasztás ellátásához szükséges kertészeti anyagnak csak kis része kerül ki európai tenyésztésből, legangyobb részét, kivált a nagy feszültséggel várt újdonságokat a „kaktuszvadászok” szedik össze, mikor az északi félgömbön tél van. A magánosan járó és éppen a legúttalanabb vidékeket kereső kaktuszvadászok tudósításairól az egész világ kaktusztenyésztői értesülnek, mikor a kaktuszvadász bevégezte vadászatát s megtér a kikötővárosba. Az aranyásók romantikája a múlté, a jelen a kaktuszvadászok szerencséjéről szó regényeket.

A XVI. század amerikai virágszerzeményeihez tartozik még a tubarózsa, kapucinusvirág és a napraforgó is, amelyek azonban csak később jutottak el Spanyolországból Középeurópába, Gesner korában itt még egyiket sem ismerték.

A tubarózsa (Polyanthes tuberosa) akkoriban jácintnak számított s Clusius munkájában Hyacinthus indicus tuberosus a neve. A tuberosus jelzővel azért különböztették, mert a jácint tudvalevőleg hagymás növény. Később, mikor a kertekben megkedvelték kellemes illatáért, ebből a jelzőből alakultak nemzeti nyelvű nevei, így a magyar tubarózsa is, amely természetesen csak úgynevezett népetymologia, sem a tubával (tubicával), sem a rózsával semmi kapcsolata. Clusius korában még a ritka virágok közé tartozott Középeurópában, az a képe is vajmi gyenge, amelyet Clusius elsőnek közölt róla 1601-ben.

Később gyorsan elterjedt a középeurópai kertekben is és Lippay már helyes ismereteket közöl gondozásáról.

„Hyacinthus indicus tuberosus, indiai hyacynthus, kinek gyökere szarvasgomba formájú, levele, mint a sásnak, pázsitszínű zöld. Kileketkor jön ki, ősszel virágzik kétkönyöknyi kórón, mint a nádszálon, aki csomós, annak tetején bokrosan nőnek a szép fehér virágok hyacinthus formára, csakhogy annál sokkal nagyobbak és kövérebbek, igen-igen kedves szép illatúak, mint a narancsvirág, egész télig mind virágzik. Ha edényestől a meleg szobába viszik, az egész házat betölti illattal, és télben is sokáig virágzik. Könnyű és jó földet kíván, ahhoz napfényt és nyárban bő öntözést. Cserépedényben bujábban nő és virágzik, hogysem mint az ágakban. Télben meleg szobában kell tartani mind edényestől, noha némelyek úgy is bánnak vele, hogy mihent elhervadtak levelei, azmely novemberben leszen, mindjárt kiveszik az edényből minden növésivel együtt, és egy rostába vagy más effélébe teszik s úgy tartják meleg szobában, hogy a hideg hozzá ne férkőzzék, meg sem öntözik. Kikeletkor megint jó földdel megtöltött edénybe teszik s kiviszik.”

Mint látjuk, Lippay még nem ismerte a „népies” tubarózsa nevét, ez csak 1775-ben Csapó füveskönyvében olvasható először. Ekkor a tubarózsa már a „házikertekben termesztetik” Magyarországon is. A XIX. században egyik fő virága a Riviérának, ahol illatszergyártásra használják. A délibb országokban könnyen elvadul s mert korán eljutott már Délázsiába is, ahol a trópusi vidékeken úgy elvadult, mintha őshonos lenne, valamikor azt vitatták, hogy Ceylon és Jáva a hazája.

A kapucinusvirág (Tropaeolum) hazája Peru, ahol több faja él. Egyiket gumójáérét termesztik a perui fennsíkokon s Európában burgonyapótléknak ajánlották a nagy burgonyavész idején. A többi sem mint virág terjedt eleinte, hanem mert a myrosintartalmú növény levelei kiváló salátának bizonyultak, amelyet kivált skorbut ellen hathatós szernek tartottak. Csípős íze miatt Európában a zsázsába tették s ezért a német neve Kapuzinerkresse. Kapucinusvirágnak pedig azért nevezik, mert virágjának három felső csészecimpája süveggé nőtt össze, mint valami barátkámzsa „kapucnija”.

Először a Tropaeolum minus került Európába 1570-ben és 1610-ben Rostius Lundban mint Nasturtium indicum-ot, vagyis nyugatindiai zsázsát ismertette. Ezen a néven jutott el Magyarországba is Pozsonyba, ahol Lippay röviden ennyit mond róla: „Nasturcium indicum, sárga szarkaláb, mind maga, mind levele jó salátának, erősöcske mint a retek. Mikor elültetik és fel kezd nőni, ágakat kell melléje ültetni, akire felfollyon, avagy sövény mellé.” Már Lippay is a virágok között sorolja fel, de tulajdonképen a kisvirágú kapucinusvirág még nem tartozott a kedvelt virágok közé, csak később nagyvirágú testvére, a Tropaeolum majus, szerezte meg azt a nagy népszerűséget, amelynek ma is örvend. Ezt már nem a spanyolok, hanem a hollandus Bewerning importálta Peruból 1684-ben s előbb az előkelők, később a polgárok kertjeiben terjedt el.

A napraforgó (Helianthus annuus) ma már a magyar tanyák egyik legkedvelteb növénye, amely nélkül el sem képzelhetjük a tanyai földeket és a tanyai házak környékét. Aki szereti a jelent könnyelműen visszavetíteni a multba, azt mondhatná, hogy az Alföld és a magyarság egyik ősi virága. Pedig a napraforgó is, mint másik alföldi társa, az amerikai akár, csak későn került amerikai hazájából az Alföldre és itt csak a tanyaföldek kiosztásakor terjedt el. Ennek pedig többnyire alig több mint száz esztendeje, néhol még kevesebb is száznál.

Mint virág is különleges szerepet tölt be az Alföldön. A nagybirtokos nagy fákkal, például magas jegenyékkel szegélyezi birtokán a földtáblákat, a kisgazda kis földje nem bírja el a szegélyfákat, későre nőnének fel s árnyékuk sokat elvenne a termésből, hát más szegélynövényt keresett. Kisebbet, mégis feltünőt, gyorsan növőt, mégis hasznosat, és ezt a napraforgóban találta meg, amelynek embernél magasabb szárán óriási fészekvirágzatok nőnek, ezekben a tányérnak nevezett fészkekben – erről a tányérrózsa név – jó olajos „magvak” érnek és télen a növény hatalmas kórója pompás tüzelő a búbosban.

Ám azért, hogy a napraforgó amerikai jövevény s évszázadokba került, míg az indiánok tanyáitól megtette az útat a magyar tanyákig, nevének mégis nagyon régi és nagyon komoly a története. Amerikában a növényt nem hívták napraforgónak, ezt a nevét Európában kapta, ahol már az ókorban is megkülönböztettek a növények között „napraforgókat”. Ez a szó ugyanis nem akar kifejezni többet, mint a növény fényérzékenységét, tudományos néven heliotropizmus-át, amelyet pedig mint természeti jelenséget nem a modern kor fedezett fel. Ismerték a régiek is, ma már meg sem lehet állapítani, ki és mikor fedezte fel és nevezte meg az első napraforgó növényt. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy már a görög és római növénytanokban nem is egy, hanem mindjárt többféle narpaforgó növény nevével találkozunk.

A heliotropion nevet is már a görögök hagyták ránk: helios, nap, és trepein, fordulni, tehát heliotropion, latinosan heliotropium nem más mint napraforduló, napraforgó. Annyiban helyes önmagában a heliotropium név, olyan könnyen ad alkalmat túlzásra is. Ilyenre már Plinius természetrajzban találunk példát. Plinius heliotropium és helioscopium (utóbbinak napranéző a jelentése) néven többféle növényt ismertet, ezek valószínűleg a mai Heliotropium mediterrán fajai, és a helioscop Euophorbiá-k. A heliotropium-ról azt írja Plinius, hogy „még borús időben is a nap után fordul, olyan nagy a ragaszkodása ehhez az égitesthez, éjjel pedig eme szenvedélye következtében becsukja virágjait.” Az Euphorbia helioscopiá-ról pedig ezt írja a tudós, de túlzásokra könnyen vállalkozó szerző: „helioscopius neve arra a tulajonságára vonatkozik, hogy fejszerű csomóját (mai szóval virágzatát) mindig a nap felé fordítja.

A középkorban a kultúra meghódítván Középurópát, itt is kezdték keresni, a régiek munkáit olvasván, a napraforgókat. S a középkori tudós szerzetesek a katángban és a körömvirágban találták meg a maguk napraforgóit.

A katángot már a régiek is jól ismerték intybus vagy intubus néven, sőt Plinius szerint már az egyiptomiak is megkülönböztették s tőlük származik a cichorium név. A cikória tehát nevében ezer esztendőkre tekinthet vissza. A középkorban ezt a növényt nevezték el heliotropium-nak, vagy a szót latinra fordíván, solsequium-nak. Kétségtelen, hogy a katáng virágzatának nagyon feltünő a heliotropizmusa, de egészen más jelenségben nyilatkozik, mint a fordulásban. Ez a közismert kék virágzat reggel napkeltével nyílik és körülbelül délelőtt 11 óráig tárja szét a fészek nyelves virágait, délben pedig véglegesen becsukódik és a szirmok elhervadnak. Ha az ég borús, a körülbelül 6 óra hosszat tartó virágnyílás valamivel elhúzódik.

A solsequium nevet magyarban már a XVI. századi besztercei szójegyzékben megtaláljuk, de a szójegyzék magyar készítője nem fordította le, hanem a növény katáng nevét tette a magyar helyre. A XVI. század szójegyzékeinek és füveskönyveinek írói másként jártak el, s mint más latin növénynevet, ezt is lefordították magyarra. Például Murmelius szójegyzékének heliotropium szavát az ismeretlen magyar munkatárs 1533-ban napranézőfű-nek nevezi. Melius viszont ezt írja 1578-ban: „Intybus vagy intubus kétféle. Egyik a mezei, ennek neve heliotropium, solsequium, azaz naputánjárófű. Ez a mezei is kétféle. Egyiknek mint a konkolynak vagy a búzavirágnak kék virága vagyon, a nap után fordul, ez a katáng. A másiknak a virága fehér szabású, nem kerül úgy el, mint a katángnak, a naputánjárófűnek. A réteken, szántóföldeken igen terem. Ezt híják cichoriának, scariolnak, serisnek, az patikáriusok endiviának, azaz keserű vad salátának. A másikféle intybus, naputánjárófű, endivia, akit vetnek, amaz keserű fodorsaláta. Szintén olyan a kórója, mint a katángkórónak. Ezzel ették a zsidók a húsvéti bárányt.”

A XVII. században már csak Szenci Molnár Albert szótárában és később annak újabb és újabb kiadásaiban és átdolgozásaiban él tovább a katáng mint napranéző vagy naputánfordulófű, ellenben a fellendülő magyar kertészeti irodalomban új növények jelentkeznek solsequium gyanánt. Említettük már, hogy a középkorban a körömvirág (Calendula officinalis) is gyakran szerepelt napraforgó, tehát heliotropium, solsequium néven. Különösen a franciák szerették így nevezni s előbbi fejezetben volt már szó arról, hogy a körömvirág francia neve a solsequium elferdítése.

Magyarban a körömvirág Franciaországban használatos latin neve nyomán készítette Nadányi János a napraforgó szót, amely mint növénynév az ő munkájában található először. Ugyanis Nadányi magyarra fordította Antoine Mizault (1520–1578) kertészeti munkáját s bár akkoriban ez már elavult, 1639-ben ki is adta a magyar fordítást Kerti dolgoknak leírása címmel. Ebben a munkában a napraforgó, amely mint mondottuk, itt jelent meg növénynév gyanánt, természetesen még nem a mai amerikai növény, amelyet még sem Mizault, sem Nadányi nem ismert, hanem a körömvirág, a franciák középkori napraforgója.

„Napraforgófűnek közönséges neve deákul solsia, a patikában calendula, nem amaz közönséges napraforgófű, amint sokan ítélték, melynek neve heliotropium (tehát nem a katáng, mondanánk ma), akár nagyobb légyen az, akár pedig kisebb. Nem azért, hogy a napra ne forogjon, amint majd megmondjuk, hanem azért, hogy külső színe más.” A név azonban kötelez, tartja a közmondás, és így volt ez már Mizault és Nadányi idejében is. Amit ar égiek a napraforgókról írtak, azt a tudós Mizault mind rárakta a körömvirágra, s mert ezzel a növény tudományos nevét is magyarázza, idézzük szavait Nadányi fordításában: „Csemetés palánta ez, törsöke vagy szára kilencszegletű, levele egy kicsinnyé hosszú, virága tekintetes sárga és nem kedvetlen szagú, az honnat szállyel koszorúkat szoktak csinálni. A fűről író doktoroknál calendulá-nak is hívattatik, azért hogy minden hónak calendáin, azaz első napján virágozni, vagy mint mások mondják, csemetézni szokott. A parasztok órájának (horologium néven már középkori német kódexben is előfordul!) hívják némelyek, azért hogy a reggeli, dellyesti és estvéli órákat körüljárásával kijelenti. Mások napmenyasszonyának hívják és napfűnek, azért, hogy az ő virága a napot felköltétől délen által napnyugtáig követi, emlékezetre méltó körülforgásával, úgy hogy valamely ég részén vagyon a nap, ugyanazonra ennek virági nézzenek, még felhős időben is, mintha ennek lelkétől újulna meg, éjjel mintha ugyan a napot síratná, összevonódik, délben mindenfelé magát kiterjeszti, mintha vőlegényét kezével ölelni akarná.” Így írja le Plinius nyomán a francia orvosbotanikus a „napraforgófű rettenetes nappal való barátságá”-t. Hogy ebben különböző fényérzékeny növények különféle heliotropisztikus tüneményei kúsza összevisszaságban kavarognak, attól sem a francia szerzőnek, sem magyar fordítójának nem fájt a feje.

Mikor Mizault munkája Franciaországban napvilágot látott, Spanyolországbna már ismerték a legújabb napraforgót, amely csakhamar Amerika felfedezése után eljutott a spanyol hajósok közvetítésével Hispániába s óriási sárga virágzatával hivatva volt minden óvilági napraforgó elődét elhomályosítani és emléküket a multba szorítani. A spanyolok nagyon hamar megkedvelték az új növényt, amelyet Monardes (1493–1588) a spanyol orvosbotanikus avatott 1582-ben solsequium-má, napraforgóvá, a már ismert renaissance-módszer szerint, vagyis a növény jellegzetes heliotropizmusát olyan mértékű „rettenetes nappal való barátsággá” fokozva mint előbb Plinius és Mazull szavaival bemutattuk. Természetesen ilyen értelemben nem beszélhetünk napraforgásról, viszont azonban az sem helyes, ha a napraforgó nevet egyszerűen „babonának” minősítjük. A valóság ugyanis az, hogy a Helianthus annuus rügyei nagyon fiatal korban tényleg követik a napot, reggel kelet, este nyugat felé irányulnak, azonban amint a levelek és a virágzat fejlődnek s a szövetek elkeményednek, azon mértékben szűnik meg heliotropisztikus mozgásuk, de közben felkeresték a legjobb megvilágítású irányt, szabadban keletet, ablakban vagy más egyoldalú megvilágítás esetében a megvilágított fényes teret, és ebben az irányban merevedik meg fordulásuk.

A spanyolok hamarosan heraldikai virágukká választották az új napraforgót, amely az alattvalói hűség és az előkelőség jelképe lett, s később a symbolográfiákban azt jelentette: Non inferiora secutus. Középeurópában is megjelent már a XVI. században a füveskönyvekben, és itt a virágzat alakjáról flos solis, corona solis volt a neve, amelyből később a görög helianthus készült. Matthioli már a XVI. század 80-as éveiben azt írja róla, hogy gyakori a kertekben, de az csak a déli országokra, Középeurópában legfeljebb az előkelők kertjeire vonatkozik.

Magyarországon csak a XVII. században jelent meg, akkor is még csak Pozsonyban. Az első magyarországi adat Heindel Ferdinánd ügyvéd pozsonyi kertjéből 1651-ből származik. E kert növényeinek katalógusában Flos solis major a neve. Azonban ugyanekkor már Lippay hercegérsek pozsonyi kertjében is díszlett és Lippay János solsequium, naputánjáró virág néven ismerteti s annak a kornak divatja szerint „aki még nem virágzott fejét”, tehát virágzatát, főtt salátának ajánlja, amelyet úgy fogyasztanak, mint „a spárgának gyenge hegyit, káposzta csimáját, komló hegyit” stb.

A XVIII. században a szótárban eleinte még valósággal bújócskát játszik a növény és magyar neve, csak Csapó 1775-ben írja, hogy elterjedt a magyar kertekben: „Kertekben termesztik e két ember magasságú füvet; virágai mint egy tányér akkorák, levelei szélesek, nagyok... Virágit ha fűszerszámmal s vajjal főzik, olyan ízűek, mint a spárga; magvait meg lehet enni, némelyek ugyan azt tartják, hogy főfájást okoznak e magok. Én gyerekkoromban eleget ettem, de ilyen változást nem tapasztaltam.” Nem sokkal később Veszelszki ezt írja a napraforgóról: „Már oly közönséges, hogy leírásával nem is szükséges a tollat koptatni, a nagy kerek tányérsárga virágai, széles gömbölyeg levelei is igen ismeretesek. A magvai a gyermekeknek s madaraknak kedves eledelek, tán olajat is lehetne a magvaiból ütni, mivel édesek.”

Az alföldi tanyák másik közkedvelt amerikai növénye, az akác (Robinia pseudacacia), csak részben tartozik e munka kereteibe, de virágzása olyan jelenség az Alföldön, amely mindig megkapja a szíveket s így nem hagyhatjuk említés nélkül az akác történetét. A XIX. század második felében aligha énekeltek meg a magyar költők más virágot annyiszor, mint az akácot, amely „édes illatával” tanyát, falut, várost betölt.

Az akác hazája kétségtelenül Amerika, de közelebbi részleteket ebben a kérdésben ma sem ismerünk. Európai megjelenésének ideje is bizonytalan. Ezzel a problémával Ernyey József foglalkozott. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a párisi botanikus kert, a XVII. században Jardin du Roy, vaspánttal támogatott öreg akácfája nem az első akác volt Európában. Valószínű, hogy az angol W. Parkinson hozta magával az első akácmagvakat, aki még a XVI. században kétszer is járt Északamerikában s szintúgy botanicus regius volt, mint a francia Vespasian Robin, akinek a franciák le akarták foglalni az akác importálásának dicsőségét. Dicsőség pedig úgy lett az akác európai importálásából, hogy a XVIII. században nagyon hasznos fának minősítették az akácot és telepítése érdekében nagy propaganda indult. Eleinte természetesen csak mint amerikai újdonság keltett érdeklődést. Azonban Nagy Frigyes Poroszországban a maga gazdasági önellátási terveinek eszköze gyanánt ismerte fel és mint annyi más növényt, ezt is a legnagyobb eréllyel terjeszteni igyekezett.

A példát követte Ausztria is. Magyarországon Krámer János György, a magyar tábori orvos, már 1739-ben azt ajánlotta, hogy az Alföldön a szárazabb helyeken célirányos lenne az Ausztriában ekkor már gyakori akácot telepíteni, amely gyökérsarjakkal ép oly könnyen szaporítható, mint magvakkal. Nemsokára Pest városa szegődött az akác hívéül s memorandumot adott be a helytartótanácshoz, amelyben kifejtette, hogy a helytartótanácstól telepítésre ajánlott fák helyett jobb lenne a hasznosnak igérkező akácot ültetni. Közben 1750-ben a katnoai kincstár Komárom-Herkály erődítményei körül nagyobb számban telepített akácokat s ez az első olyan akáctelepítés, amelyről Magyarországon tudunk. Azonban a főúri parkokban már előbb is voltak akácok, a herkályi telepítéshez is Tatáról az Esterházy-kastély parkjából hozták a csemetéket.

A XVIII. század végén már gyakori; Veszelszki ezt írja róla: „Akácfa, koronafa, más szomszéd nyelveken is igen egyforma nevet visel és már ma falukon is igen ismeretes és a fák között sem utolsó, igen könnyen megfoganoszik, azért a hasznavehetetlen homokos földeket október végén, november végéig keresztül-által jó volna vele beültetni maggal, vagy avégre már elkészített csemetékkel, mert igen hamar felnő. A levelét az ökör, kecske édesdeden megeszi és soha mindeddig nem tapasztaltatott, hogy a leveleit a hernyók megették volna. Az épületbe is be lehet tenni, tűzre pedig a fűzfánál hétszer is többet ér, méltó hát, hogy szaporítassanak és azt a csekély gondviselést ne sajnáljuk irántuk megtenni, hogy ebből is holmi hasznot hajtsunk a konyhára.” A XIX. században el is szaporították az Alföldön az akácot, amely a falun és a tanyán sok mindennel ellátta a szegény embert, tüzelővel, szerszámfával, árnyékkal, virággal, illattal és mézzel. A szegények paradicsomának legkedvesebb fája.

Mielőtt tovább mennénk s megvizsgálnánk, milyen virágokkal gyarapította a XVII. század az európai kerteket, tartsunk rövid seregszemlét a Pozsonyi kert-ben ismertetett amerikai virágok fölött. Lippay jános 1664-ben körülbelül 17 amerikai növényről számolt be s ezek majdnem mind megtalálhatók Heindel kertjének katalógusában is. A tizenhét Pozsonyba eljutott virágnak majdnem felével, kilenccel már megismerkedtünk. Ezek a díszbab, büdöske, virágnád, ágáve, tubarózsa, kapucinusvirág, fügekaktusz, klárisfa és napraforgó. A többi nyolc csupa olyan virág, amely a XVII. század első felében került Európába. Ilyen a golgotavirág, kardinálvirág, hajnalka, jukka, mirábilisz, Clematis coccinea, Apios tuberosa, Campsis radicans. Utóbbiakkal együtt meg kell még emlékeznünk a Rudbeckiá-ról, amely ugyan csak későbben jelent meg az országban, de nagyon elterjedt.

A golgotavirág (pasiflora coerulea) Peruban honos. Délamerikai hazájukban a Passiflora-nemzetség több faját hosszúkás, tojásalakú jóízű gyümölcséért ültetik, kivált a Passiflora quadrangularis-t, amelyet némileg a gránátalmához hasonló gyümölcséről granadillának neveznek, s erről a Passiflora-nemzetség fájait általában granadillának nevezik. A jézustársasági szerzeteseknek feltünt, hogy a granadilláknak, különösen a Passiflora coerulea fajnak virága milyen jellegzetes alkotású s annak a kornak divatja szerint jelképes magyarázatát költötték. A XVII. század elején Európában is elhozták a granadillákat, a Passiflora coerulea Itáliában 1625-ben tünt fel J. B. Ferrari 1653-ben könyvet írt a virágok tenyésztéséről s ebben a munkájában elmondja, miként magyarázták jelképileg ennek a virágnak szerkezetét. Lippay forrmásmű gyanánt használta Ferrari munkáját, leghelyesebb tehát e tekintetben egyenesen hozzáfordulni.

„Flos passionis, granadilla, maraton, passiovirág, mivel ebben a virágban Krisztus szenvedésének eszközei igen szépen kiábrázoltatnak. Holott környös-környül a karéj a tövises koronát formálják, a véres ostort a vér- és kékszínű szálak, akikből áll a virág, jelentik. Hasonlóképpen azoknak külső fehér színük az ártatlanságnak miérettünk való kínjait mutatják, a virágnak özepin mintegy márványkőből faragott oszlop nő ki, kinek tetején egy kerekded darab mint a spongya látszik, amellett kiben három, kiben négy fejes szegecskék állanak. A mi idvezítőnknek öt sebei is megtetszenek rajta. A levelei, mint a dárda, hegyesek, az ágain olyan zsinegecskék nőnek, mint a kötelek, kikkel a melléje dugott fácskákhoz kötözi magát. A magva szívformára kerekdedül, kivel a természet meg akarta mutatni, hogy a mi kegyes idvezítőnknek sebei virágjának gyümölcse az Istent szerető szívű.

De mivel ennek magva igen ritkán érik meg minálunk, azért inkább ültettetik és szaporíttatik az ifjú gyökéren, ha az elszaggattatik a többitől, és jó földbe edénybe ültettetik, avagy kinn a kertben hagyatik jó földben, aki majd legjobb, csakhogy télben megoltalmazzák a hidegtől. Ez is fára folyó fű, azért ágakat vagy pálcikákat kell melléje dugni. Ha elvirágzott, aki ősz tájban leszen, el kell metszeni az ágait, jobban megerősödik a gyökere. Ha edényben vagyon, meg kell látni, hogy ha alól kibujik a gyökere, elmetszettessék.”

Akkoriban a nagyurak gyönyörködtek a golgotavirágban, később a nagyurak kedve más, újabb virágok felé fordult s a golgotavirág kiszorult a külvárosokba, falvakba, ahol a szegény emberek ma is áhitattal őrzik ablakukban. Ott a botanika ma is olyan ősi és bájos együgyűségek tudománya, mint volt valaha évezredek előtt.

A hajnalka (Pharbitis purpurea) népszerűségben vetekedett a golgotavirággal, amellyel majdnem egyidőben, 1629-ben látta meg Európát. Hazája a trópikus Amerika. Hasonlít az Európában régóta ismert szulákfajokhoz, ezért eleinte mint Convolvulus indicus vagy hispanicus terjedt a kertekben. Lippay röviden ír róla: „Convolvulus hispanicus, major et minor, fára folyó harangvirág, kék, belől fehér, avagy veres-violaszínű fehér. Az apró igen szép kék, belől fehér, mint a csillag, nem foly igen fel. Ezt is minden esztendőben kikeletkor újonnan kell magul ültetni, aki igen fekete, olyanformájú, mint negyedrésze valamely kerekded golyóbisnak.” A hajnalka nevet csak a XIX. században kapta. Már a Convolvulus sepium virágait kitüntették költői nevekkel, így a középkorban liliomnak, az olaszok flor di notté-nak nevezték. A kerti hajnalkát a biedermeier-kor, a virágnyelv s nálunk Tompa Mihály A hajnalka című virágregéje tették népszerűvé, Tompa költeménye 1847 január 9-én az Életképek-ben jelent meg s első volt virágregéi között. Talán maga a név is Tompa alkotása.

Kedvelt kerti virág a mirábilisz (Mirabilis jalapa) is. Mirábilisz, vagyis csodálatos, mert virágai éjjel vagy borulatkor nyílnak, másik neve pedig, a jalapa, annak emlékét őrzi, hogy a szintén mexikói jalapagyökér (Exogonium purga), amelyet hashajtónak már a XVI. századtól kezdve szállítottak Európába, nem mindig állott rendelkezésre, ilyenkor a mirábilisz gyökerével pótolták, amelyet könnyen megszedtek a kertben. A XVI. században még mexikói virágnak nevezték a mirábiliszt. „Flos mexicanas, kit a németek spanischer Anstrich-nek neveznek, azaz spanyol kendő – írja Lippay –. Olyan formájú virágjai nőnek, mint a tőcsérecskék, nem igen nagyok, veresek, fehérek, sárgák, sárgák veressel pettyegetetettek, néha csak egyik része; fekete, gömbölyű-hosszúkás a magva. A gyökere jalappa jó orvosság.” Ma már csak virágjáért ültetik, s hogy eredetileg más céllal került a kertbe a XVII. század elején, régen elfeledték.

A Lippay által még ismertetett amerikai virágok közül csak a jukka (Yucca gloriosa) és a falak mellé, vagy lugasnak ültetett Campsis radicans terjedt el nagyobb mértékben, ellenben az apios tuberosa és a virág színe miatt kardinálisvirágnak nevezett Lobelia cardinalis, amelyet a XVII. században cserépbe ültettek, valamint a Clematis coccinea szinte egészen divatjukat multák. A Lobelia-nemzetségből a kapföldi Lobelia erinus korunk kedvence apró, de ragyogó kék virágaival. Az iszalagok közül az élősövénynek ma is leggyakrabban ültetett európai Clematis vitalbá-n kívül, amely inkább parókás termésével, mint virágával feltünő, a mediterrán clematis vitticella és újabb amerikai, kivált legújabban kertészeti fajkeverékek láthatók.

A XVII. század első felében importált, de még Lippay által nem ismert Rudbeckia laciniata sárga fészekeivel gyakori növény kertjeinkben és könnyen elvadul nyirkos ligetekben. Északamerikából a párisi botanikus kertbe hozták, onnan terjedt el a kertekben és Németországban már a XVIII. században feljegyezték elvadulását. Magyarországon csak a XIX. század elején kezd szerepelni. Diószegi-ék csutkakup-nak nevezték, de műnevük sohasem lett „népiessé”. Különösen elterjedt Középeurópában a mult század 80-as évei óta. Nevében Linné háláját őrzi Olaus Rudbeck (1660–1740) iránt, aki tanára és jótevője volt a nagy svéd botanikusnak.

A Lippay által már természetszerűleg nem ismert, mert későbbi importált amerikai növények kisebb része jutott Európába a XVII. század második felében és a XVIII. században, legnagyobb részük a XIX. század szerzeménye s még előbbiek is csak a XIX. században terjedtek el a kertekben. Ezek az újabb amerikaiak szinte mind botanikuskerti importok.

A Fuchsia a XVI. század harcos füvésznek, Leonhard Fuchs-nak nevét őrzi. Az első fuksziát a már említett Charles Plumier fedezte fel Peruban s Fuchsia triphylla coccinea néven 1696-ban hozta Párisba. Azonban ez a kisvirágú faj és a későbbi kisvirágú fuksziák csak a botanikus kertekben terjedtek s legfeljebb a ritkasággyüjtők tartották növényházaikban. Az első nagyvirágú fuksziák csak a XIX. század harmincas éveinek kertészeti felfedezései és mexikói importok. A modern fukszaikultusz alapja az 1837-ben importált Fuchsia fulgens, amely azonban ma már tiszta tenyészetben egyáltalában nem látható a szobakertekben, mert keresztezés révén egyre jobban elváltozott. A mai kedvelt fuksziák mind fajkeverékek. Később a fuksziafák keltettek feltünést, az elsőt De Brayn nevelte Mechelnben Fuchsia corymbifera példányból s példáját csakhamar mindenfelé követték.

A XVIII. század elején indult meg a csillagvirágok, Aster-ek importja. Ezek körülbelül hasonló klima alól kerültek Európába mint az itteni, s ezért vajmi könnyen elvadulnak. Magyarországon is egész sorát ismerjük a kertekből megszökött és rövidebb-hosszabb időre megtelepülő Aster-eknek.

A XVIII. században az üvegházakban a táblabíróvilágtól kezdve az egyszerűbb polgári házakban is sokakat gyönyörködtet lila virágaival és különösen kellemes vaníliaillatával a Heliotropium peruvianum. Ezt 1740-ben Jussieu importálta, s Franciaországból terjedt el Európaszerte.

A XVIII. század végén két, később közkedveltté vált virág jutott Mexikóból Európába, a dália és a cinnia. Az előbbi olyan jelentékeny szerephez jutott a XIX. században, amilyent csak a leghíresebb hagymás és gumós virágok töltötték be hajdanában. Mikor 1784-ben egy 1789-ben a mexikói botanikuskert igagzatója, Vincente Cervantes az első dália-gumókat megküldte madridi kollégájának, Josefo Antonio Cavanilles abbénak, egyikük nem sejtette, hogy ez a növény hamarosan egyik legpompásabb divatvirágja lesz Európának. Cavanilles az új növényt az akkoriban elhunyt kiváló svéd botanikus, Dahl emlékére, 1791-ben Dahlia pinnata néven vezette be a tudományos irodalomba.

Tudjuk, hogy egy évtized mulva Alexander Humboldt, a német geografus és Bonpland francia botanikus, Amerikában nagy kerületet jártak be tudományos kutatásokat végezve. A két tudós Mexikóban 1803-ban eredeti termőhelyen gyüjtött dáliákat és azokat eljuttatta Berlinben a kiváló növényismerőnek. Wildenow-nak, aki azonban még nem ismerte Cavanilles leírását s így újra megnevezte a növényt, amely ezúttal Johann Gottlieb Georgi (1738–1802), a szentpétervári akadémikus tiszteletére a Georgina variabilis nevet kapta.

A németek sokáig használták a Georgina elnémetesített Georgine alakját, sőt a közhasználatban hamarosan feledésbe ment a Georgina név redete s a hasonló hangzású keresztnév jelentését vette fel. Így készült magyarban, németből fordított györgyike neve s ma már senki sem emlékezik Georgi-ra amikor ezt a nevet használja. A tudomány természetesen ragaszkodik az első névhez s idővel a tudományos irodalomból lassanként a közönség körébe is leszivárgott a Dahlia név.

Mint közönségnek szánt kerti virágot Hartweg, karlsruhei kertészeti intéző 1808-ban kezdte termeszteni az új növényt, amely györgyike néven a maga akkori egyszerűségében is szép pályát futott be. Nem egészen két évtized mulva Kristof Deegen Köstritzben berendezte az első nagy dáliatenyészetet s 1824-től kezdve egyik kertészeti dáliaújdonságot a másik után hozta piacra. Wildenow annak idején azért adta a növénynek a variabilis,változékony jelzőt, mert azoknak a példányoknak virágai, amelyek alapján leírása készült, többféle árnyalatot mutattak fel a piros és a narancsszín között. A kertészeti tenyésztésben kiderült, hogy a dália más tekintetben is rendkívül változékony. A mult század huszas évei 20, a harmincasak, az első nagy dália-divatévek, már 200, korunk pedig nem kevesebb mit 2000 dáliaváltozatot ismer.

Függelék gyanánt jegyezzük meg a dália történetéhez, hogy egyik főtulajdonsága, amelynek alapján diadallal versenyezhetett a régebbi századok divatvirágaival, kései virágzása. Milyen nagy szerepet játszott ez a tulajdonság a virágkultuszban, látni fogjuk a krizanténum esetében.

A Zinnia elegans 1796-ban került Európbáa s itt csakhamar elterjedt a kertekben mint nagyon hálás és elég igénytelen növény. Itt csak azt jegyezzük meg, hogy neve korántsem a cinn nevű fémtől származik, hanem Gottfried Zinn (1727–17599, göttingeni orvostanár emlékét őrzi. Azonban a hálátlan élet még a halál ellenfeleinek, az orvosoknak emlékét is hamar homályba borítja s bizony Diószegi-ék a magyarul rosszul hangzó cinnvirág helyett rézvirágnak nevezték a növényt, amely azonban éppen olyan szerencsétlen névalkotás.

A XIX. század elején két két olyan növényt telepítettek meg az európai botanikuskertekben, amelyek nem annyira mint virágok, hanem mint kerti szökevények szereztek maguknak hírnevet az európai flórában. Egyik a perui Galinsoga parviflora, amely nevében Martinez Galinsoga, a madridi botanikuskert akkori intézőjének emlékét őrzi. Először 1794-ben vetették a madridi botanikuskertben, honnan magcsere útján csakhamar elterjedt Európa minden botanikuskertjében. A kertből könnyen megszökik s nálunk nagyon jól érzi magát a megmunkált jobb földeken, úgy hogy sokfelé terhes gyom lett belőle Magyarországon is. Érdekes anekdótát mond el róla Buday József. „Háromszékmegyében Középajta határában a kapált földeket rendkívül ellepi. A nép itt Benkő pap virágjának nevezi. A név eredete után kérdezősködve, azt felelték, hogy az irodalomtörténetből is ismert tudós Benkő József lelkész tenyésztette először kertjében, innen szökött meg és terjedt el a falu határában.” Ezt és hasonlókat szívesen el is hinne az ember, ha véletlenül meg nem írta volna Benkő József a maga növénytanát, s bár csak a növénynevek rendszere felsorolása jelent meg nyomtatásban, de ez megjelent s a névsorban semmi nyoma a Galinsogá-nak. Még Diószegi-ék Füvészkönyv-ében is hiába keressük, tehát nem valószínű, hogy Benkő ismerte volna a növényt. Aki ezt az anekdótát elmondta, azt ma nem népnek, hanem iskolázott embernek nevezzük.

A másik nálunk elvadult amerikai, de már északamerikai növény a Solidago serotina, amelyet a mult század elején importáltak az európai botanikuskertekbe, honnan megszökött és mindenfelé elvadult a nyirkostalajú ligetekben. Nálunk Moesz Gusztáv írta meg szökevénységének történetét.

A mult század huszas és harmincas éveiben különösen sok amerikai növény lepte el az európai kerteket, így, hogy csak a nevezetesebbeket említsük, az Ageratum mexicanum (1823); a Verbena chamedrifolia (1829), amely skarlátpiros virágaival a falusi szíveket is meghódította, miután már előbb európai ősi előde, a vasfű (Verbena officinalis) az ókortól fontos varázsnövény volt; a petunia (1830), amely mint szó a braziliai indiánok nyelvén a dohány nevének emléke, mint növény a fehérvirágú Petunia myctaginiflora és a sötétibolyaszínű Petunia violacea keverékfaja s a kerti tenyésztésnek egyik szép műve; a flox, amelynek első faját James L. Drummond 1835-ben hozta a londoni Kew Gardenbe s ez ma is Phlox Drummondi néven ismeretes, de azóta több új faját hozták Európába, amelyekből a kertészek valóságos világcsodákat tenyésztettek, úgy hogy lángoló színükkel szerte elterjedtek a kertekben s ma a legkedveltebb virágok közé tartoznak; a Coreopsis tinctoria, amely a flox-szal egyidőben szintén Drummond révén került Európába; a Cosmos bipinnatus;és végül a pletyka, ahogy korunkban Budapesten elnevezték vagy zebravirág, ahogy tarkacsikos leveleiért a tudomány nevezi, a legkedveltebb csüngőszárú szobai lombnövény, amelynek két faja, a Zebrina pendula és a vérszínű Zebrina purpusii szobánkba Mexikó őserdeiből került, ahol mindkettő fenn lakik a fákon.

Legújabban szinte varázslatos gyorsasággal terjedt el a házi kertekben a fehér tejfű (Euphorbia marginata), amelynek Észak-Amerika a hazája, ahonnan már régebben eljutott az európai botanikus kertekbe. A 60–80 cm magas növény szára dúsan leveles, alsó és középső levelei zöldek, a felsők fehér szegélyűek, a legfelsők gallér módjára fogják körül a virágzatot s egészen fehérek (86. kép).

86. kép. A fehér tejfű (Euphorbia marginata) győri házikertben. (Somkereki G. felvétele.)

Nagyon igénytelen, a legrosszabb földön is megél.

Ezek és mások, amelyeket mind fel nem sorolhatunk, mert számuk túlságosan megnövelné munkánk terjedelmét, világosan mutatják, mint nyomult előtérbe a virágkultuszban Amerika s mint szorította egyre inkább háttérbe az óvilági flórát. És a könnyelmű Európa meggondolás nélkül dobta áldozatul a divatnak legszebb ősi virágait, hő szívvel fogadta az amerikai újdonságokat, nem törődve azzal, hogy ősi virágaival a maga ízlését, a maga fölényét a maga hatalmát ajándékozza Amerikának. Csak a világháború mutatta meg, mit jelentett más téren az amerikai flóra előnyomulása az európai kertekben: talán Európa bukását, de legalább is hatalmának lényeges szűkülését.