Ugrás a tartalomhoz

Magyarország növénytársulásai

Borhidi Attila (2007)

Akadémiai Kiadó

XIII. Tűlevelű erdők és rokon társulások

XIII. Tűlevelű erdők és rokon társulások

32. Osztály: Erico-Pinetea I. Horvat 1959

(Xeroterm fenyvesek)

A xeroterm fenyvesek osztálya az Alpok és a Dinaridák mészkedvelő és neutrofil tűlevelű erdeit foglalja magában, és elsősorban száraz, meleg klímájú térségekben, sziklás talajokon, különösen meszes alapkőzeten elterjedt. Ezek a termőhelyek viszonylag versenymentesek, ahol az erdeifenyő (Pinus sylvestris), a feketefenyő (Pinus nigra) és a törpefenyőcsoport (Pinus mugo agg.) lassúbb növekedése és viszonylag nagy fényigénye ellenére is előnybe tud kerülni más fafajokkal szemben, s ahol speciális alkalmazkodásai révén – amilyen pl. a mikrofillia, a rövid csírázási időszak és a tűzrezisztencia – a kevésbé kedvező termőhelyi adottságokat sikeresen képes kihasználni.

Társulásai előnyben részesítik a lassan és főleg fizikailag málló kőzeteket (dolomit, kemény mészkő és szerpentin). Ilyen jellegű erdők boríthatták a posztglaciális fenyő-nyír korban a Középhegység dolomitját is (Zólyomi 1952, 1958), amit az a tény mutat, hogy az osztálykarakterfajok közül több glaciális reliktumként él tovább nálunk, mint dolomitsziklagyepjeink, illetve dolomitszikla-erdeink karakterfajai, amilyen a terpedt koronafürt (Coronilla vaginalis), a henye boroszlán (Daphne cneorum), a lila csenkesz (Festuca amethystina) és a vörösbarna nőszőfű (Epipactis atrorubens).

32.1. Rend: Erico-Pinetalia I. Horvat 1959
(Melegkedvelő fenyvesek)

Az Erico-Pinetalia rend három szüntaxonómiai csoportot foglal magában. Elsőként a mészkedvelő fenyvesek (Erico-Pinion) csoportját, ahová a domb- és alacsonyhegységi, xeroterm, erdei- és feketefenyvesek társulásai tartoznak, s amelyek az ország nyugati-délnyugati vidékein néhány kis kiterjedésű reliktum társulás formájában fordulnak elő. A második idetartozó szüntaxonómiai csoport termofil lomblevelű erdőket tartalmaz, az Orno-Ostryon csoportot, amely a mi molyhos tölgyes, xeroterm erdeinket és bokorerdeinket összefoglaló, pannoniai Orno-Cotinion csoport alpesi-illír helyettesítője. Nálunk ez a csoport a posztglaciális melegkor zonális erdőtársulásait őrzi, többnyire extrazonális formában a mészkő- és dolomithegységeink déli lejtőin. Ezt a kapcsolatot tükrözik a két csoport olyan jellemző fajai, mint a Fraxinus ornus, a Cotinus coggygria és a Coronilla emerus. A rend harmadik csoportja az Erico-Pinion mugo, amely a szubalpin, xeroterm fenyveseket és vörösfenyves sziklaerdőket foglalja magában, s amelynek nincs közvetlen kapcsolata a hazai vegetációval.

32.1.1. Csoport: Erico-Pinion Br.-Bl. in Br.-Bl.et al. 1939
(Mészkedvelő erdeifenyvesek)

A mészkedvelő erdei fenyvesek mindig extrém termőhelyeken, meszes, száraz körülmények között jönnek létre. A csoport elterjedési súlypontja az Alpokban és a Dinári-hegység északi részén van, Kelet-Közép-Európában csak kis területen, mindig reliktumként jelennek meg állományaik. A sekély termőrétegű, meleg, száraz termőhelyek többnyire délies kitettségben vagy főnjárta oldalakon alakulnak ki, a mészsziklákon vagy alluviális mésztörmeléken létrejött talajok tápanyagszegények.

A meszes alapkőzet, az erdeifenyő laza lombkoronája miatt kialakuló fényben gazdag erdőbelső, a rossz vízellátás és a törmelékben gazdag talaj együttes hatása miatt többnyire mészkedvelő és szárazságtűrő fajok jellemzik a csoportot. A helyenként erős kilúgzás, a felhalmozódó fenyőtű savanyító és a szubatlanti légtömegek temperáló hatása miatt hazánkban mészkerülő, illetve mezofil karakterű fajok is jellemzik az idesorolható társulásokat. Állományai nálunk igen kis kiterjedésűek; előfordulásuk csak a Nyugat- és Délnyugat-Dunántúlra (Kőszegi-hg., Észak-Zala) korlátozódik. Jellemző fajaiként az ágas homokliliomot (Anthericum ramosum), az ökörszemet (Buphthalmum salicifolium), a tarka nádtippant (Calamagrostis varia), a gombos és a fürtös zanótot (Cytisus supinus, C. nigricans), a sárga lent (Linum flavum), a havasalji aggófüvet (Senecio ovirensis) és a hegyi zsellérkét (Thesium bavarum) említhetjük. A társulások kis kiterjedése, reliktum jellege, védett fajokban való gazdagsága miatt feltétlen védelemre érdemesek.

1. Lino flavi-Pinetum sylvestris Pócs ex Soó 1964
(Mészkedvelő erdeifenyves)

A Délnyugat-Dunántúl edafikus hatásra kialakuló xeroterm erdőtársulása, amely kontinentális erdőssztyepp-elemekben gazdag. A posztglaciális vegetációváltozás lomberdő-inváziója a szélsőséges termőhelyi viszonyok miatt a mészkedvelő erdeifenyvest nem tudta kiszorítani, így az a bükkösöktől és gyertyános-kocsánytalan tölgyesektől körülvéve napjainkig fennmaradhatott. Reliktum jellegű társulás.

A pannon-kori homokkőkibúvásokon, sekély termőrétegű, karbonátmaradványos, barna erdőtalajokon, illetve váztalajokon állnak állományai. A homokkő erős mésztartalma miatt a talajok kémhatása lúgos, ugyanakkor a talajok szárazak is, vízgazdálkodásuk rossz.

A koronaszintet alkotó erdeifenyő magassága 10–15 m, az állomány záródása hézagos, 50–70%-os. Cserjeszintje feltűnően gazdag, jól fejlett, gyepszintjében a többi fenyves társulástól eltérően több aszpektus (tavaszi, nyárutói, őszi) is megfigyelhető. A gyepszint borítása közepes, 60–80%-os. Mohaszintje a többi erdeifenyves társuláséhoz hasonlóan jól fejlett.

A koronaszint uralkodó faja az erdeifenyő (Pinus sylvestris), amelynek növekedése rossz, csenevész ebben a társulásban, törzsei girbegurbák, gyengén feltisztulók. A cserjeszintben az erdeifenyő újulatán kívül a xerofil és bazofil cserjefajok dominálnak, amilyenek az ostorménfa (Viburnum lantana), a kontinentális karakterű csepleszmeggy (Cerasus fruticosa) és a fürtös zanót (Cytisus nigricans) termetes példányai. Érdekességnek számít a kutyabenge (Frangula alnus) megjelenése, valamint a fehér fagyöngy (Viscum album) erdeifenyőn fellépő alfaja (subsp. austriacum).

A gyepszint összetételében a Quercetalia pubescentis-petraeae- és a Quercion petraeae-elemek dominálnak; uralkodó a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), gyakorinak mondható az ágas homokliliom (Anthericum ramosum), a piros gólyaorr (Geranium sanguineum), a sudár rozsnok (Bromus erectus) és a fenyérfű (Botriochloa ischaemum). A társulás karakterfajának tekintjük a védett sárga lent (Linum flavum), a szintén védett és ritka ökörszemet (Buphthalmum salicifolium), a mezei varfű (Knautia arvensis) ép levelű és lilásrózsaszín virágú alfaját (subsp. rosea), valamint a szürkés ördögszemet (Scabiosa canescens). A mohaszintben gyakori az erdeifenyves társulásokra jellemző pirosszárú moha (Pleurozium schreberi), az emeletes moha (Hylocomium proliferum), továbbá a Pseudoscleropodium purum és a Rhytidiadelphus triquetrus, de ugyanakkor a xeroterm Abietinella abietina és a Tortella tortuosa is megjelenik.

NyDt Alibánfa, Nemesapáti, Zalaszentiván, Pakod, Petőhenye.

2. Calamagrostio variae-Pinetum Wendelberger 1962
(Sziklai erdeifenyves)

A kelet-alpesi sziklai erdeifenyvessel (Chamaebuxo-Pinetum orienti-alpinum) rokon társulás, de annál fajszegényebb, és dealpin fajokat alig őriz. A hazai társulásból többek között hiányzik a kelet-alpesi sziklai erdeifenyvesekre jellemző tarka nyúlfarkfű (Sesleria varia), alpesi hanga (Erica herbacea) és a karakterfajnak tekintett törpepuszpáng (Polygala chamaebuxus). A posztglaciális reliktumnak tekinthető asszociáció töredékes kialakulású, az egykori öt állományából már csak kettő található meg. Ezek 520–540 m tengerszint feletti magasságban, északi-északkeleti kitettségben, igen meredek, 40–60°-os lejtőkön élnek.

A sziklai erdeifenyvesek állományai többnyire sziklás gerincek mészfillit alapkőzetén, köves-sziklás váztalajon tenyésznek. A sajátos geomorfológiai viszonyok mellett a mészfillit alapkőzetnek köszönhető a reliktum jellegű társulás fennmaradása.

Az állományok általában négyszintesek. A koronaszint gyér (30–50%) záródású, az átlagos magassága 12–22 m között ingadozik. A cserjeszint hiányzik, a cserjefajok csak elszórtan jelennek meg. A gyepszint a környező területekhez képest viszonylag fajgazdag, amely a termőhely mozaikos jellegével és a kőzet mésztartalmával magyarázható. A gyepszint borítása 40–60%-os, a mohaszint gyengén fejlett, de fajgazdag.

A koronaszint állományalkotó fafaja az erdeifenyő (Pinus sylvestris), mellette elegyfaként megjelenik a bükk (Fagus sylvatica) és a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea). Jellemző a lisztes berkenye (Sorbus aria), ritka, néhány egyeddel képviselt a csertölgy (Q. cerris) és a molyhos tölgy (Q. pubescens), valamint a szelídgesztenye (Castanea sativa), illetve a madárberkenye (Sorbus aucuparia). A társulás leírása idején egy idős feketefenyő (Pinus nigra) egyed is élt a területen, az ennek alapján feltételezett őshonosság azonban elvetendő.

A cserjefajok közül a közönséges boróka (Juniperus communis), a mogyoró (Corylus avellana) és a montán-alhavasi védett reliktum, a havasalji rózsa (Rosa pendulina) emelendő ki. A gyepszint jellemző fajai a száraz termőhelyek, sziklagyepek és sziklaerdők növényei, amilyen a borzas ikravirág (Arabis hirsuta), a lappangó és az ujjas sás (Carex humilis, C. digitata), az ágas homokliliom (Anthericum ramosum), a sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), a szürke galaj (Galium glaucum) és a karakterfajnak tekintett, védett tarka nádtippan (Calamagrostis varia). Ugyanakkor néhány Pino-Quercetalia-faj is állandó eleme e társulásnak, pl. a macskatalp (Antennaria dioica), az erdei nádtippan (Calamagrostis arundinacea), a kereklevelű harangvirág (Campanula rotundifolia), a selymes rekettye (Genista pilosa) és az erdei hölgymál (Hieracium sylvaticum). Az utóbbi csoport fajai elsősorban a vastagabb nyers humuszos és móder humuszos foltokon bukkannak fel.

A társulás felfedezése idején élt még itt a fekete kökörcsin (Pulsatilla pratensis subsp. nigricans) és a hármaslevelű macskagyökér (Valeriana tripteris subsp. austriaca) is. A mohaszint érdekesebb faja a Homalothecium philippeanum, Pseudoscleropodium purum, Distichum capillatum és a Fissidens cristatus.

NyDt (a Kőszegi-hegységben található velemi Péterics-hegy).

33. Osztály: Pulsatillo-Pinetea Oberd. in Oberd. et al. 1967

(Kontinentális xeroterm fenyvesek)

Ez az osztály Közép- és Kelet-Európa kontinentális és szubkontinentális erdeifenyveseit foglalja magába, amelyek kifejezetten száraz területeken és azokon belül is többnyire különleges termőhelyeken fordulnak elő. Ez magyarázza, hogy a nálunk előforduló, vagy inkább kipusztulóban levő társulás unikális reliktum.

33.1. Rend: Pulsatillo-Pinetalia Oberd. in Oberd. et al. 1967
(Kontinentális mészkedvelő erdeifenyvesek)

A Pulsatillo-Pinetalia rend a kontinentális és szubkontinentális erdeifenyvesek három csoportját foglalja össze, amelyek közül kettő kifejezetten reliktum jellegű.

Legnagyobb kiterjedésű közülük a közép- és kelet-európai homokos síkságok erdős-pusztai jellegű, nyílt, erdeifenyveseit tartalmazó Cytiso-Pinion asszociációcsoport. Ezek a pannóniai délkelet-európai reliktum homoki fenyvesekkel, a Festuco vaginatae-Pinionnal több közös homoki fajjal rendelkeznek, amilyen a Koeleria glauca, a Dianthus arenarius, a Pulsatilla patens. A rend harmadik csoportja a tőlünk délnyugatra fekvő közép-európai társulásokat foglalja magában, amelyek az Alpok kontinentális, száraz völgyeiben maradtak fenn mint intrazonális, reliktum jellegű sztyepperdők (Ononido-Pinion). Ennek a csoportnak inkább sziklai jellegű karakterfajai vannak, amelyek közül néhány (Ononis pusilla, Oxytropis pilosa, Astragalus onobrychis) nálunk is előfordul sztyepplejtőink, illetve karsztbokorerdeink növényeként.

33.1.1. Csoport: Festuco vaginatae-Pinion sylvestris Soó 1971
(Pannóniai erdeifenyvesek)

Kelet-Európában a Volga, a Don és a Donyec folyók extrém száraz, meszes homokteraszain, tulajdonképpen az erdőssztyeppzóna és a kontinentális sztyeppzóna határán találunk nagyobb kiterjedésű homoki erdeifenyveseket, ezenkívül a német–lengyel alföldre jellemzők még ezek az állományok. Közép-Európában csak a meleg, száraz termőhelyeken fordulnak elő szórványosan kis kiterjedésű állományai (Cytiso-Pinion). Ennek a csoportnak vikariáns megfelelője a délkelet-európai-pannóniai homokvidékeken igen kis számban fennmaradt vagy éppen kipusztulóban levő homoki fenyveseit összefoglaló Festuco vaginatae-Pinion sylvestris csoport.

A homoki erdeifenyvesekre a xerofil és pszammofil fajok jellemzők, a laza koronájú és záródású erdeifenyő mint állományalkotó fafaj miatt a fényigényes növények túlsúlyba kerülnek a gyepszintben. A magyarországi homoki erdeifenyves a Morva-mezeihez áll legközelebb. Közép-Európában reliktum jellegük miatt valamennyi társulás és állomány védelemre szorul

1. Festuco vaginatae-Pinetum sylvestris Soó (1931) 1971
(Homoki erdeifenyves)

A társulás a fenyő-nyír kor reliktuma, amely sajátos kettős jelleget mutat. Fiziognómiájában az észak- és nyugat-európai dűnefenyvesekre hasonlít, gyepszintje a meleg, száraz, pannon homokpuszták fajait őrzi. Ez a kettősség a társulás flóraelem-összetételében is megmutatkozik. Az atlanti, boreális és montán elemek pannóniai, pannon-balkáni fajokkal keverednek. Ez a sajátos, kettős arculat az északnyugati kitettséggel, az ide még eljutó szubatlanti légtömegekkel, illetve a Kisalföldről felhúzódó meszes homoktakaróval magyarázható.

A társulás őshonos foltjai a meszeshomok-alapkőzeten létrejött, másodlagosan kialakult futóhomokon és gyengén humuszos homoktalajon állnak. A termőhelyek vízgazdálkodása rossz, szélsőségesen száraz, illetve száraz kategóriájúak. A nagy mennyiségű csapadék és a fenyőtűavar miatt a felső talajrétegben kilúgzódás is megfigyelhető.

Kisebb-nagyobb fátlan foltokkal tarkított, hézagos felépítésű, alacsony záródású állományok. A termőhely minőségétől függően az állomány magassága 10–15 m magas lehet. A cserjeszint változó borítású, a ritkás foltokon és szegélyeken jelenik meg a cserjefajok, illetve a fafajok – elsősorban az állományalkotó erdeifenyő – újulata. A gyepszint borítása 20–25%-os, a mohaszint változó mértékben fejlett.

Uralkodó fafaja a pionír erdeifenyő (Pinus sylvestris), amelynek itt egy hengeres törzsű, gyakran elágazó, erős ágrendszerű, ellaposodó koronájú alfaja (ssp. pannonica) él. A többi fafaj a szélsőséges termőhelyi viszonyok miatt inkább csak cserje alakban jelenik meg. A tölgyek közül leggyakoribb a csertölgy (Quercus cerris), de jelen van a kocsányos és a kocsánytalan tölgy (Q. robur, Q. petraea) is. Ritkábban előfordul a virágos kőris (Fraxinus ornus) és a kislevelű hárs (Tilia cordata), valamint a kisavanyodott részeken megjelenik a rezgő nyár (Populus tremula) és a bibircses nyír (Betula pendula). A cserjék közül mindig jelen van a korábbi legeltetésekre is utaló boróka (Juniperus communis), továbbá az egybibés galagonya (Crataegus monogyna) és a gyepűrózsa (Rosa canina).

A gyepszintben a meszes homokpusztákra (Festucion vaginatae) jellemző fajok közül erdőtípusképző a magyar csenkesz (Festuca vaginata), és jellemző fajai a homoki és a kunkorgó árvalányhaj (Stipa borysthenica, S. capillata). További jellemző fajok ehhez a csoporthoz kötődve a szalmagyopár (Helichrysum arenarium), a homoki vértő (Onosma arenarium), a pusztai kutyatej (Euphorbia seguieriana), a homoki és a buglyos fátyolvirág (Gypsophila fastigiata, G. paniculata) és a bennszülött magyar szegfű (Dianthus pontederae). A pozsgások közül megtalálható az ugyancsak bennszülött homoki varjúháj (Sedum hillebrandtii) és a gyakori, hatsoros varjúháj (S. sexangulare) is. A szélsőségesen száraz termőhelyhez való alkalmazkodás további képviselői a törpe- és félcserjék. Közülük a selymes zanót (Cytisus ratisbonensis), a naprózsa (Fumana procumbens), a selymes rekettye (Genista pilosa) és a keskeny levelű kakukkfű (Thymus serpyllum) él a területen. Az utóbbi két faj már ahhoz a csoporthoz is sorolható, amely acidofrekvens fajokból áll. E csoport jellemző erdőtípus-alkotó füve az ezüstperje (Corynephorus canescens), mellette az orvosi veronika (Veronica officinalis), a juhsóska (Rumex acetosella), a kékcsillag (Jasione montana), a korhadéklakó fenyőspárga (Monotropa hypopytis), a védett zöldesvirágú körtike (Pyrola chlorantha), a balti szegfű (Dianthus arenarius subsp. borussicus) és az orchideákhoz tartozó avarvirág (Goodyera repens) él. Az itt növő orchideafajok közül meg kell említeni még a bennszülött Borbás-nőszőfüvet (Epipactis atrorubens subsp. borbasii) is.

A mohafajok közül a Pino-Quercetalia csoportba sorolható Dicranum scoparium, D. polysetum, Polytrichum juniperinum, Pleurozium schreberi ér el nagyobb borítást.

Kis-A Bakonyalja (Fenyőfő-Bakonyszentlászló).

34. Osztály: Vaccinio-Piceetea Br.-Bl. in Br.-Bl. et al. 1939

(Hegyvidéki tűlevelű erdők)

A Vaccinio-Piceetea osztály azokat a tűlevelű erdőket foglalja magában, amelyek az északi félgömb boreális régiójában nagy kiterjedésű vegetációs övet alkotnak Észak-Amerikától Európán és Szibérián át egészen Japánig. Ezenkívül vertikális öveket alkotnak a közép-európai magashegységek montán övezetében, észak és kelet felé a síkságokra is leereszkednek. Általában a hideg kontinentális klímában, ahol a hűvös nyár hideg, hosszú téllel váltakozik, vagyis a tenyészidőszak rövid, az erdőalkotó tűlevelű fák előnyben vannak a lombos fákkal szemben. Nálunk elsősorban az Alpok keleti előterében és a Dunántúl nyugati részén, savanyú, podzolos talajokon jelennek meg, de mindenütt marginális helyzetű, többnyire fajszegény társulások formájában. Az eredetileg elegyes koronájú, lombos elegyfákat is tartalmazó természetközeli állományokat túlnyomórészt az erdészeti gyakorlat monokultúrákká alakította.

34.1. Rend: Piceetalia excelsae Pawlowski in Pawl. et al. 1928
(Lucosok és acidofil tűlevelű erdők)

A Piceetalia excelsae rendbe a közép-európai magashegységek (Alpok, Kárpátok, Dinaridák, Északi-Balkán) montán és szubalpin régióiban kialakult acidofil tűlevelű erdők és a szubalpin láperdők tartoznak. Állományaik többnyire szilikát-alapkőzeten, tápanyagban szegény, humid talajokon alakulnak ki. Ide sorolják továbbá a montán-szubalpin öv lefolyástalan völgyeiben felhalmozódó tőzegen kialakult tőzegmohás erdőket, valamint a szubkontinentális acidofil erdeifenyveseket is. Közös jellemző tulajdonságuk, hogy a gyepszint törpecserjékben, elsősorban áfonya fajokban gazdag, ugyanakkor lágyszárú elemekben feltűnően szegény. Legtöbbjük savanyúság- és nyershumuszjelző indikátor faj.

A mohaszintjük jól fejlett és fajgazdag, gyakran tőzegmohák előfordulásával.

34.1.1. Csoport: Abieti-Piceion (Br.-Bl. in Br.-Bl. et al. 1939) Soó 1964
(Elegyes lucosok)

Közép-Európában a lucosok nagy területet foglalnak el a magashegységek szubalpin régiójában, ahol a rövid vegetációs időszak, a hosszú, hideg tél és a rendszeres késői fagyok jellemzők. Középhegységi viszonyok között völgytalpak, medencék sajátos mezoklímájú területein extrazonálisan, kis területen jelennek meg. A talajok csekély biológiai aktivitása miatt termőhelyeiken tetemes a nyershumusz-felhalmozódás, ezért az alapkőzettől függetlenül a gyepszintjüket acidofrekvens fajok jellemzik.

Hazánk noricumi részén feltételezhetően őshonosan fordul elő a lucfenyő, mai állományai azonban kultúrhatást tükröznek. A közép-európai lucosok gazdaságilag is fontos elegyfája a jegenyefenyő (Abies alba), amelynek hazai őshonossága úgyszintén vitatott. A magyarországi őshonosnak vélt állományok jellemző fajainak java része, amilyen a havasi éger (Alnus viridis), a bordapáfrány (Blechnum spicant), a fecsketárnics (Gentiana asclepiadea) és a hegyi páfrány (Oreopteris limbosperma) ki sem lép a noricumi területről. További, az ország más területén és magasabb régiókban felbukkanó, de szubatlanti-szubalpin jellegű faja a hegyi pajzsika (Dryopteris assimilis), a fehér acsalapu (Petasites albus) és a nyúlsaláta (Prenanthes purpurea). A mohák közül hű karakterfaj a szubatlanti-montán jellegű fenyőmoha (Bazzania trilobata).

1. Bazzanio-Abietetum Ellenberg et Klötzli 1972 (103. kép)
(Jegenyefenyves-lucos)

Hazánk nyugati peremén, növényföldrajzi tekintetben az Alpok legkeletibb nyúlványain, a viszonylag kedvező éghajlati adottságok mellett is csak extrazonálisan jelennek meg természetesnek tekinthető lucfenyves állományok. Hűvös mezoklímájú, forrásos völgyek aljában, északi lejtőkön, 250–350 m tengerszint feletti magasságban találjuk kis kiterjedésű, erős antropogén hatások jeleit magukon viselő állományaikat.

Állományai többnyire savanyú mállástermékű alapkőzeteken (gneisz, pala, kavics), mély termőrétegű, pszeudoglejes, barna erdőtalajon és lejtőhordalék-erdőtalajon tenyésznek. A talajok vízgazdálkodása jó, gyakoriak a szivárgó vizes területek. A savanyú kémhatás és a csekély biológiai aktívitás miatt a humuszforma nyers humusz vagy móder.

Elegyes koronaszintű, zárt szálerdők, ahol az állomány magassága 25–30 métert, a záródás pedig 80–100%-ot is elérhet. Gyakran árnytűrő, lombos fafajokból egy második, 15–20 m magas koronaszintje is kialakulhat.

A cserjeszint hiányzik; cserjefajok csak elszórtan jelennek meg. A gyepszint borítása változó, a szárazabb típusoknál és teljes záródás esetén nudum-szubnudum állapot is megfigyelhető, üdébb-nedvesebb típusokban a borítás 50–70%-ot is elérhet. Mohaszintje többnyire jól fejlett, fajgazdag.

A vitathatóan őshonos luc (Picea abies) mint edifikátor faj mellett gyakori kísérő a bükk (Fagus sylvatica), a völgyalji állományokban pedig a mézgás éger (Alnus glutinosa). További elegyfa a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), az erdeifenyő (Pinus sylvestris), a hegyi juhar (Acer pseudoplatanus) és a gyertyán (Carpinus betulus). A társulás egyik névadó faja, a jegenyefenyő (Abies alba) nálunk szintén vitatható őshonosságú. A cserjeszintben az újulaton kívül a madárberkenyével (Sorbus aucuparia) és a Vend-vidéken érdekes színfoltként a havasi égerrel (Alnus viridis) találkozhatunk. Ritkán felbukkan a fehér fagyöngy (Viscum album) jegenyefenyőn élősködő alfaja (ssp. abietis) is.

A gyepszintben feltűnő a páfrányok nagy fajgazdagsága és helyenként nagy borítása is. A védett bordapáfrány (Blechnum spicant) nálunk csak a nyugati határszélen él. Hasonló areájú, de gyakrabban kerül szemünk elé a hegyi páfrány (Oreopteris limbosperma). A pajzsikák közül gyakori az erdei, ritkább a pelyvás és a széles pajzsika (Dryopteris filix-mas, D. pseudomas, D. dilatata). A patakközeli állományokban tömeges a hölgypáfrány (Athyrium filix-femina), szórványosabb az erdei zsurló (Equisetum sylvaticum). A virágos növények közül az acidofrekvens, de jó vízellátottságú termőhelyen élők kerültek előtérbe, amilyen a ritka, védett fecsketárnics (Gentiana asclepiadea), a fehér acsalapu (Petasites albus), vagy a gyakoribb nyúlsaláta (Prenanthes purpurea), továbbá a kereklevelű galaj (Galium rotundifolium), az árnyékvirág (Majanthemum bifolium) és az aranyos veselke (Chrysosplenium altemifolium). A hazai állományokban az egyébként jellemző korpafűfélék (Lycopodiaceae) és körtikefélék (Pyrolaceae), valamint az orchideafélékhez tartozó avarvirág (Goodyera repens) csak ritkán találhatók meg.

A mohaszint legjellemzőbb faja a leveles májmohákhoz tartozó Bazzania trilobata, továbbá a szintén e csoportba sorolt Lepidozia reptans, Scapania nemorea, Plagiochila asplenioides, Calypogeia fissa, C. trichomanis. Ritkábbak a telepes májmohák, pl. a Riccardia palmata, R. multifida, R. chamaedryfolia, melyek elsősorban a patakok közelében találhatók meg.

NyDt (Soproni-hg., Kőszegi-hg., Vend-vidék). A Soproni- és Kőszegi-hegység állományai erősen átalakítottak, ültetvényszerűek, a Vend-vidéken még természetközelibbek.

2.103. ábra - Jegenyefenyves-lucos (Bazzanio-Abietetum) Brennbergbánya mellett, aljnövényzetében erdei pajzsikával (Dryopteris filix-mas) és nyúlsalátával (Prenanthes purpurea).

Jegenyefenyves-lucos (Bazzanio-Abietetum) Brennbergbánya mellett, aljnövényzetében erdei pajzsikával (Dryopteris filix-mas) és nyúlsalátával (Prenanthes purpurea).


34.2. Rend: Pino-Quercetalia Ružička 1964
(Kontinentális mészkerülő erdeifenyvesek)

Ebbe a rendbe egyrészt a szubkontinentális mészkerülő erdeifenyvesek (Dicrano-Pinion) tartoznak, amelyeknek az elterjedési centruma az Alpok lábainál és a közép-európai síkságon van, másrészt a balti–kelet-európai síkság nagy kiterjedésű, tölgy-elegyes fenyvesei (Pino-Quercion). A hazai állományok besorolása két okból is nehéz. Az egyik ok az, hogy az állományok átmeneti helyzetben vannak, mert a Keleti-Alpok közelségéből adódóan a szilikátos alapkőzeten kialakuló Dicrano-Pinion elszegényedő állományai esnek közel hozzánk, ugyanakkor a pannoniai flóra kontinentális hatása a Bécsi-medence és a Morvamező balti típusú fenyőelegyes tölgyeseiéhez hasonló termőhelyi viszonyokat alakít ki. A másik ok, hogy a Dunántúl azon területén, ahol ezek a fenyvesállományok ma találhatók, hosszú idő óta olyan erdőgazdálkodás folyik, amely a fenyves-tölgyeseket fenyves monokultúrává alakítja át, vagyis a termőhelyi viszonyokat a Pino-Quercion övezetben a Dicrano-Pinion irányába tolja el. A hazai fenyves állományok mindenképpen azt a szüntaxonómiai megoldást sugallják, amelyet a jelen áttekintés képvisel.

A rend nálunk jellemző fajai: a bibircses nyír (Betula pendula), az erdei nádtippan (Calamagrostis arundinacea), a csarab (Calluna vulgaris), a dunántúli sás (Carex fritschii), a pókhálós imola (Centaurea stenolepis), az ernyős körtike (Chimaphila umbellata), a fürtös zanót (Cytisus nigricans), a lapos korpafű (Diphasium complanatum), a szőrös rekettye (Genista ovata subsp. nervata), az avarvirág (Goodyera repens), a kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum), a réti csormolya (Melampyrum pratense), az élesfogú hölgymál (Hieracium laevigatum), az egyvirágú körtike (Moneses uniflora), a gyöngyvirágos körtike (Orthilia secunda), a zöldvirágú és a kerek levelű körtike (Pyrola chlorantha és P. rotundifolia).

34.1.2. Csoport: Pino-Quercion Medwecka-Kornas & al. 1959
(Fenyőelegyes tölgyesek)

A fenyőelegyes tölgyesek cönotaxonómiai helyzete a mai napig nagyon vitatott. Az ebbe az asszociációcsoportba sorolható, Közép-Európa északi feléből (Németország, Morvaország, Lengyelország) jelzett Pino-Quercetum a hazai állományokkal nem azonosítható. Az északi állományok jóval fajszegényebbek, mint a hazaiak, s általában homokon találhatók, míg nálunk az alapkőzet kavics vagy más finomabb frakciójú, öntés eredetű anyag (iszap, agyag). A legfőbb különbség a fajösszetételben mutatkozik.

Állományaikban számos délies elterjedésű faj jelenik meg differenciális elemként, amilyen a Castanea sativa, Carex fritschii, Cytisus hirsutus, Genista sagittalis, Hieracium racemosum, Ligustrum vulgare. A magyarországi fenyőelegyes tölgyesek elterjedési területe az ország nyugati és délnyugati dombvidékére korlátozódik, ahol erős szubatlanti klímahatás figyelhető meg. Az erdeifenyő őshonos hazai előfordulása ma már nehezen rekonstruálható, egyes feltételezések szerint (Borhidi 1984) egészen a Zselicig húzódik. Mindenesetre a fenyőelegyes tölgyesek hazai megjelenési területén teljes mértékben valószínűsíthető az őshonosság. A Nyugat-Dunántúl középhegységi tájain (Soproni-hegyvidék, Kőszegi-hegység) a fenyőelegyes tölgyesek másodlagosan, az erdészeti beavatkozások hatására jöttek létre. A Nyugat- és Délnyugat-Dunántúl dombvidékén mai kiterjedésüket szintén az erdőgazdálkodásnak, illetve a korábbi erdőkiéléseknek (pl. paraszti szálaló mód, legeltetés, alomszedés) köszönhetik, amelyek a termőhelyek degradálódásával (denudáció, elsavanyodás stb.) lehetőséget adtak a pionír erdeifenyő elszaporodásának és a klimax fafajok (kocsányos és kocsánytalan tölgy, bükk, gyertyán) visszaszorulásának.

Az ide sorolható társulások jellemző fajai szinte kivétel nélkül Pino-Quercetalia elemek, amilyen a sápadt, a dunántúli, és az eperjes sás (Carex pallescens, C. fritschii, C. pilulifera), a kereklevelű galaj (Galium rotundifolium), a szőrös rekettye (Genista ovata subsp. nervata), a pettyes orbáncfű (Hypericum maculatum), a halvány perjeszittyó (Luzula pallescens), a kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum), a réti csormolya (Melampyrum pratense), a nádképű perje (Molinia arundinacea), a kis és a kereklevelű körtike (Pyrola minor, P. rotundifolia), valamint a fekete áfonya (Vaccinium myrtillus).

Természetvédelmi szempontból az idesorolt két társulás állományai a sajátos erdőgazdálkodási mód, a számos – többnyire acidofrekvens – védett növény jelenléte miatt jelentősek.

Idetartozó hazai társulások:

1. Genisto nervatae-Pinetum Pócs 1966
(Mészkerülő fenyves-tölgyes)

A korábbi felfogásokkal ellentétben hazánk délnyugati részén a társulást nem lehet zonálisnak tekinteni. Kialakulásában fontos szerepe van a több évszázados antropogén hatásoknak. A gyertyános-tölgyesek intenzív használata és termőhelyük leromlása következtében jöttek létre és állandósultak a mai fenyőelegyes tölgyesek.

Állományai az Alpokból származó kavics- és finomabb frakciójú üledéken kialakult talajokon díszlenek. A genetikai talajtípus kavicsos váztalaj vagy gyakrabban pszeudoglejes, barna erdőtalaj, általában talajhibáktól (tömődöttség, cementálódás, pszeudoglej stb.) kísérve. A talaj kémhatása savanyú (pH 3,5–5,5), a humuszos réteg vékony, a talajok tápanyagtartalma csekély. Esős időszakokban jellemző a felszínen összefutó ún. pangó víz.

Többnyire ötszintes, közepes (60–80%) záródású állományok, amelyekben a felső koronaszint magassága átlagosan elérheti a 25 m-t. A cserjeszint a fényviszonyoknak, használati módnak megfelelően változó borítású. A gyepszint nagyobb lombelegy esetén 20–50%-os, kisebb vagy hiányzó lombelegynél 40–70%-os borítású. A mohaszint a szárazabb termőhelyű, nyers humuszos részeken fejlett.

Az állományalkotó erdeifenyő (Pinus sylvestris) mellett a felső koronaszintben megtaláljuk a kocsányos és kocsánytalan tölgyet (Quercus robur, Q. petraea), valamint a pionír bibircses nyírt (Betula pendula) és a rezgő nyárat (Populus tremula). A második lombkoronaszintben szórványos a bükk (Fagus sylvatica), de mindig jelen van és nagyobb elegyaránnyal a gyertyán (Carpinus betulus). A lucfenyő (Picea abies) és a vörösfenyő (Larix decidua) az erdészeti beavatkozások következtében jelenik meg a társulásban. Az erdeifenyőn gyakori félélősködő a fehér fagyöngy (Viscum album subsp. austriacum). A cserjefajok közül legtömegesebb a korábbi legeltetést és alomhasználatot jelző közönséges boróka (Juniperus communis), gyakori a kutyabenge (Frangula alnus) és a kökény (Prunus spinosa). Az Őrségben jellemző cserjefaj az erdőszélekre kihúzódó, védett füles fűz (Salix aurita), a Vend-vidéken pedig a szintén védett, dealpin havasi éger (Alnus viridis).

Az erdőszélekre kihúzódó jellemző törpecserje még a henye boroszlán (Daphne cneorum) morfológiai és ökológiai tekintetben jól elkülönülő alfaja (subsp. arbusculoides), amely a társulás karakterfajának is tekinthető. A gyepszintben számos fenyves (Dicrano-Pinion Vaccinio-Piceetalia) faj található, közülük jelentősebbek a körtikék, pl. az egyvirágú körtike (Moneses uniflora), a zöldesvirágú és a középső körtike (Pyrola chlorantha, P. media), az ernyős körtike (Chimaphila umbellata), továbbá a harasztok közül a kígyózó korpafű (Lycopodium annotinum), a hegyi páfrány (Oreopteris limbosperma), a széles és a pelyvás pajzsika (Dryopteris dilatata, D. pseudomas). További fenyvesfaj a ritka avarvirág (Goodyera repens), a zöldes sarkvirág (Platanthera chlorantha), a vörös áfonya (Vaccinium vitis-idaea) és a Vend-vidékre jellemző fecsketárnics (Gentiana asclepiadea). A változó vízgazdálkodású, pszeudoglejes talajokon réti, lápréti fajok is megjelennek, közülük a kenyérbélcickafarkot (Achillea ptarmica), a réti imolát (Centaurea jacea), a kornis tárnicsot (Gentiana pneumonanthe), illetve a láperdőkben is előforduló mocsári aszatot (Cirsium palustre) és mocsári galajt (Galium palustre) lehet említeni. A többi acidofil erdeifenyves társulással szemben differenciális fajként a szőrös rekettye (Genista ovata subsp. nervata), a magyar varfű (Knautia drymeia), a szártalan kankalin (Primula vulgaris) és a szakállas szegfű (Dianthus barbatus) tekinthető. A gazdag mohaszint – amelynek kialakulását a gazdálkodási mód kifejezetten elősegíti – jellemzőbb faja a Dicranum spurium, D. undulatum, Polytrichum commune és Mnium affine.

NyDt (Vasi-hegyhát, Őrség, Vend-vidék, Göcsej, Hetés). A Bakonyaljára vonatkozó korábbi adatok törlendők.

2. Aulacomnio-Pinetum Pócs 1966 (104. kép)
(Mohás fenyves-tölgyes)

Elterjedési területe az Alpok délkeleti peremvidékére korlátozódik. A mészkerülő erdeifenyvesek legnedvesebb termőhelyű, láposodó típusa. A délnyugat-dunántúli rekettyés fenyves-tölgyes (Genisto nervatae-Pinetum) nagyobb kiterjedésű állományaiba ékelődve, kisebb foltokon jelenik meg.

A kavicsos, illetve a folyóvízi hordalékos alapkőzeten kötött, pszeudoglejes, barna erdőtalajok jöttek létre. A termőhelyekre jellemző a változó vízgazdálkodás; hóolvadás és nagyobb esőzések után a rossz vízáteresztő képesség miatt keletkező pangó vizek, míg szárazabb időszakokban a talajok teljesen kiszáradnak.

A társulás koronaszintje meglehetősen heterogén, záródása és szintezettsége változó. Cserjeszintje többnyire fejlett, a gyepszint borítási értéke nagy. Jellegzetes, fajgazdag mohaszintje a többi erdei fenyves társulástól lényegesen elütő.

A lombkoronaszint uralkodó faja a levegőtlen, tápanyagszegény talajokat jól elviselő erdeifenyő (Pinus sylvestris). Az elegy fafajok közül a bükk (Fagus sylvatica) és a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) inkább a magasabb térszíneken, a kocsányos tölgy (Q. robur) viszont a mélyebb foltokon is előfordul. A nyírek közül mindkét faj, a bibircses nyír (Betula pendula) és a védett molyhos nyír (B. pubescens) is megjelenik, gyakran a két faj hibridjének társaságában.

Cserjeszintjében leggyakoribb a kutyabenge (Frangula alnus), de tömeges lehet a mogyoró (Corylus avellana) is. Jellemző, de ritkább, védett cserjéje a füles fűz (Salix aurita). A gyepszint tömeges fűfaja a nádképű kékperje (Molinia arundinacea) és a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa). További változó vízgazdálkodást jelző faj a vérontófű (Potentilla erecta), a nyúlkapor (Selinum carvifolia) és a háromfogfű (Sieglingia decumbens). A higrofil fajok közül a kornis tárnics (Gentiana pneumonanthe), a vízi peszérce (Lycopus europaeus), a réti füzény (Lythrum salicaria) és a csombormenta (Mentha pulegium) említendő. A láperdőktől ugyanakkor számos fenyveserdei faj különbözteti meg, amelyeknek jellegzetes képviselője a ritka, védett bordapáfrány (Blechnum spicant), a hegyi páfrány (Oreopteris limbosperma), a kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum), a körtikék (Pyrolaceae) és az áfonyák (Vaccinium spp.).

A jellegzetes mohaszintből legfontosabb a karakterfajnak tekintett Aulacomnium palustre, tömeges és nagy párnákat alkot a Dicranum undulatum, a Polytrichum commune és a Leucobryum glaucum. Szembetűnő a számos Sphagnum-faj jelenléte is.

NyDt (Őrség, Vend-vidék).

2.104. ábra - Mohás fenyves-tölgyes (Aulacomnio-Pinetum) Őriszentpéter mellett.

Mohás fenyves-tölgyes (Aulacomnio-Pinetum) Őriszentpéter mellett.