Ugrás a tartalomhoz

Magyarország növénytársulásai

Borhidi Attila (2007)

Akadémiai Kiadó

VIII. Gyomvegetáció

VIII. Gyomvegetáció

A gyomvegetáció fitoszociológiai értékelése számos problémát vet fel, amelyek nem oldhatók meg a cönológiai szabályok egyszerű, előírás szerint való alkalmazásával. Ennek az egyszerű oka az, hogy a gyomtársulások kialakulásába és dinamikájába új szabályozó erők lépnek be, és megváltoztatják az addig működött szabályozók hatékonyságát és érvényesülését, vagyis a szabályozás elvei nem lesznek mások, de működésük módja más lesz, mint a természetes növényszövetkezetekben. Ennek megértéséhez azt kell tekintetbe vennünk, hogy eredetileg nem voltak „született” gyomfajok, hanem ezek valamilyen más klimatikus vagy edafikus zónában a természetes pionír vegetáció – pl. félsivatagok, hideg puszták, sós pusztai vagy tengerparti termőhelyek növényzetének – alkotóelemei voltak, amelyeknek normális alaptulajdonságuk, hogy a verseny növekedésével kiszorulnak a természetes társulásokból. Ezeknek a növényeknek egy része széles ökológiai toleranciájú, a tápanyagkínálatot jól felhasználni tudó, de azért a természetes körülmények között eredményesen megharcolni csak kevéssé képes fajok közül kerül ki. Ezek számára az emberi tevékenység nyit meg olyan élettereket, amelyeken a természetes kompetitor fajok a zavarás következtében korlátozottá válnak, versenyképességüket nem tudják a szokott mértékben és formában kifejteni, s ezáltal a termőhely tápanyagkínálata a gyorsan szaporodó, tápanyagigényes, ún. ruderális stratégiájú növényeket hozza előnyös helyzetbe.

Arról van tehát szó, hogy a gyomnövények egy spontán domesztikációs folyamat eredményeként válogatódtak ki a természetes vegetációból, és találtak helyet maguknak olyan másodlagos élőhelyeken, ahol a kiválogatódás és alkalmasság nem a tápanyagfelosztásnak versenyen alapuló szabályai szerint történik – mint a természetes vegetációban –, hanem a szabaddá váló tápanyag- vagy energiakínálat gyors felhasználásának képességén és a szaporodási stratégiák pillanatnyi sikerességén múlik.

Ennek egyenes következménye az, hogy a gyomtársulások szerkezete többnyire laza, faji összetétele sokkal opportunisztikusabb, amelyben a véletlen események – pl. kezelések, agrotechnikák, vetemények cseréje vagy valamely faj gradációszerű elszaporodása – sokkal mélyebb változásokat idézhetnek elő, mint azt a természetes növényzetben kevés kivétellel (pl. vízi társulások) mindenütt megtalálhatjuk.

Mindez azzal jár együtt, hogy a növényszociológia klasszikus fogalmait csak bizonyos módosításokkal tudjuk alkalmazni a gyomnövénytársulások körülhatárolásában és osztályozásában. Tudomásul kell vennünk, hogy a gyomtársulások általában ún. dominanciatársulások, amelyekben karakterfajok általában nem jelölhetők meg, hanem a növényfajok borítása és állandósága játszik meghatározó szerepet. Ezért jellemzésükhöz a domináns és állandó fajok különbségén alapuló differenciális fajcsoportok kombinációit alkalmazzuk (bővebben lásd Pinke kitűnő összefoglaló dolgozatát: Kitaibelia 5: 319–330. 2000).

Mindebből az is következik, hogy a gyomtársulások szociológiájában az asszociáció fogalma is számos bizonytalanságot vet fel, és ez különösen erős hangsúlyt kap a szántóföldi gyomtársulások esetében a kalászos és kapás, illetve az őszi és tavaszi vetések gyomállományainak cönoszisztematikai értékelésénél.

Ezek megítelésében három fő állásfoglalás létezik:

a) Az állományok közt mutatkozó különbségeket egyazon asszociáció aszpektusaiként vagy kifejlődési formájaként kell kezelni.

b) Az egyes aszpektusokat egy társuláscsoport (nem asszociációcsoport értelemben!) résztársulásaiként kell felfogni és egyenként elnevezni. Ennek értelmében pl. Holzner (1973) elkülönít egy nyári és egy őszi asszociációt. Az előbbi tartalmazza a társulás nyári aszpektusát kalászos vetésben, az utóbbi pedig a kapás kultúrában és a tarlókon kialakuló őszi aszpektust. Ezeken kívül alkalmanként még egy tavaszi asszociáció is elkülöníthető a tavaszi vetések kora tavaszi aszpektusára alapozva.

c) Az ugyanazon termőhelyen kifejlődő kapás és kalászos gyomállományokat két különböző növénytársulásként írják le, amelyeket a növényszociológiai rendszeren belül korábban osztály-, ma inkább rendszinten különítenek el.

A mai, korszerűnek mondható rendszer a szántóföldi gyomtársulások szempontjából két tényezőt emel ki meghatározóként: az edafikus körülményeket és az alkalmazott agrotechnikát. Ebből a szempontból Timár (1954) felfogását követi, amely kimondja: „A vetések cönológiai jellegét hasonló földművelési és növényápolási behatások esetén elsősorban nem a kultúrnövény, hanem a talaj és a vele szoros korrelációban álló gyomtársulás szabja meg. A vetéstípus csak abban az esetben játszik jelentős szerepet, ha művelési formája lényeges különbségekkel rendelkezik.” „Alapasszociáció alatt tehát azt a szántóföldi gyomasszociációt kell érteni, mely főbb vonásokban megegyező agrotechnika mellett a termelt növény elvetése nélkül tavasztól őszig egy bizonyos talajtípuson létrejön.” Ez a felfogás ma annyiban egészül ki, hogy a különböző agrotechnikai eljárások következtében kialakuló aszpektusokat indokolt társulásoknak tekinteni. (Érdemes itt figyelemmel lenni olyan esetekre, amikor természeti körülmények hoznak létre a természetes vegetációban olyan aszpektusokat, amelyek akár osztályszinten is elkülönülhetnek. Ilyenek pl. a kaliforniai sivatagokban a nyári meleg és a téli hideg esőzések hatására létrejövő szubtrópusi, illetve mérsékelt övi pionír gyepek, amelyek minden évben ugyanabból a magbankból fejlődnek ki, és törvényszerűen váltják egymást).

Visszatérve még a gyomtársulások kialakulásának általános törvényszerűségeire, rá kell mutatnunk arra, hogy bizonyos kontroll – pl. a paraziták vagy állati fogyasztók részéről – és a verseny szerepe a gyomtársulásokban sem tűnik el teljesen. Ezt mutatja az a tény, hogy a más szociológiai környezetből kiszabaduló idegen fajok elsöprő eredményességre tehetnek szert a honos gyomfajok kialakult hierarchiájával szemben. Sőt előfordulhat olyan gyomosodás is, amely számára a társulás teljesen kontrollált folyamatai közt kialakult, és a természetes flóra számára megközelíthetetlen hézagok betöltése éppen behurcolódott fajok által megy végbe, ahogyan ezt pl. az árnyas erdeink nyári, gyepmentes fázisát kihasználó idegen fajok (pl. Impatiens parviflora) esetében látjuk.

A gyomtársulások – és különösen a szegetális gyomtársulások – értékelését nagymértékben megnehezíti az a körülmény, hogy a vegyszeres gyomirtás alkalmazásával az emberi beavatkozás olyan drasztikussá vált, hogy megbontotta azokat az egyensúlyokat, illetve versenyviszonyokat, amelyek a termesztett növény és a gyomnövények közt a hagyományos művelési módok mellett évszázadok alatt kialakultak. Timár és Ubrizsy már 1957-ben felhívják a figyelmet arra, hogy a herbicidekre érzékenyebb fajok, mint pl. a szarkaláb (Consolida regalis), a mezei boglárka (Ranunculus arvensis), a nyári hérics (Adonis aestivalis), a vadrepce (Sinapis arvensis) és a búzavirág (Centaurea cyanus) teljesen kiszorulnak a társulásokból. Helyüket az előretörő rezisztens fajok (ruderális gyomok és pázsitfüvek) foglalják el, betöltve az eltűnt fajok megüresedő niche-eit, olyan területekre is benyomulva, ahol korábban nem lettek volna képesek eséllyel versengeni. Ezt a folyamatot nevezték el kompenzációs jelenségnek, amely különösen a fajokban szegény, de egyedekben gazdag gyomtársulásokban jelentkezik (Holzner 1978, Pinke 1999).

Míg korábban az éghajlatnak és a talajnak döntő jelentősége volt az egyes gyomtársulások keletkezésében, addig ma a termelés intenzitása szabja meg az asszociációk „létét” vagy „nemlétét”. A gazdálkodási gradiensek függvényében a gyomtársulások általában egy fejlődési – valójában degradációs, azaz leromlási – sorozatot alkotnak. Ez kezdődik a diagnosztikailag legértékesebb fajok lecserélődésével, majd folytatódik a rend- és osztálykarakterfajokkal még éppen jellemezhető egységekkel, és végül már csak a kísérőfajokból álló asszociációtöredékekkel, fragmentumokkal végződik. Ezek a gyomvegetációt érő változások érzékeny csapást mértek a klasszikus növényszociológiára. Lévén ugyanis a diagnosztikailag legfontosabb fajok egyben a legérzékenyebbek is, ezek tűnnek el legelőször a gyomtársulásokból, s egyre gyakoribb az olyan állományok megjelenése, amelyeket sem asszociáció, sem asszociációcsoport szinten nem lehet azonosítani.

Tüxen (1962) szerint Nyugat-Európában már a hatvanas évek óta szembe kell nézni a szántóföldi gyomtársulások széthullásának jelenségével. Északnyugat-Svájcban pl. az osztálykarakterfajok 36%-a, a rendkarakterfajok 78%-a, a csoportkarakterfajok 92%-a, az asszociáció-karakterfajoknak pedig a 100%-a tűnt el a szántóföldi gyomtársulásokból. Brun-Hool már 1966-ban bevezeti a szegetális fragment- vagy töredéktársulások fogalmát, Hilbig pedig elszegényedett társulásokról beszélt, míg Kopecký (1978) megalkotta az ún. levezetett vagy derivált-társulás terminusát.

A vetési gyomtársulásokétól eltérően, magának a ruderális termőhelynek a meghatározása is nehéz, és nem kevésbé problematikus a társulás kritériumainak meghatározása sem. Az állományok és növényszövetkezetek besorolása a ruderális vegetációba sokkal inkább hagyományokon alapszik, mint pontos meghatározáson. Mint a jelen könyv beosztásából látszik, a gyomos réteket kiemeltük a gyomtársulások közül, és a Polygono-Potentilletalia rend, illetve a Molinio-Arrhenatheretea osztály keretében a kaszálórétek után tárgyaltuk, elismerve ezzel azt a szomorú tényt, hogy a féltermészetes gyepek és azok gyomos változatai között ma már nem lehet éles határt vonni.

Ahogyan a szegetális gyomtársulásoknál szükségesnek tartottuk a társulások fogalmát bővebben kifejteni, nem tehetünk másként a ruderális társulások értelmezését tekinve sem. Ebben a vonatkozásban Dancza István megfogalmazását (2002) követjük, amely szerint: „A ruderális társulások az ember spontán, nem céltudatos tevékenysége nyomán létrejött társulások. Ruderális vegetáció azokon a területeken alakul ki, amelyek állandó, de nem rendszeres és közvetlen emberi hatások alatt állnak. Ezek a termőhelyek általában könnyen mozgósítható tápanyagokban – legtöbbször nitrogénben – gazdagok, és ezért rajtuk ezt a forrást gyorsan felhasználni képes – ruderális stratégiájú – fajok jelennek meg tömegesen. A termőhelyeken tehát kicsiny a stresszhatás, ugyanakkor nagy a termőhely zavartsága. Ennek következtében a ruderális növényzet állományaiban elsősorban a természetes termőhelyek zavarástűrő növényeit, a honos flóra antropofil elemeit, vagyis a honos gyomfajokat, továbbá az antropogén tájidegen elemeket és a másodlagos termőhelyek kompetítorait találjuk meg. Cönoszisztematikai értelemben a Stellarietea mediae osztály Sisymbrietalia rendje (útszéli szikár gyomnövényzet), az Artemisietea vulgaris (útszéli gyomnövényzet), a Galio-Urticetea (árnyas-nyirkos termőhelyek ruderális szegélytársulásai) és a Polygono arenastri-Poëtea annuae (taposott gyomtársulások) szüntaxonómiai egységek társulásait tekintjük ruderális társulásoknak.”

Ahogyan azt már korábban is említettük, a gyomtársulások értelmezése tekintetében hasznos látni azt az átalakulási és részben fragmentációs, részben elszegényedési folyamatot, amely ezekben a társulásokban is végbemegy. Ennek a jelenségnek az értelmezésére vezette be Kopecký és Hejný (1974) a nitrofil Galio-Urticetea társulások értelmezésére az alapasszociáció (basal community: BC), a származékasszociáció (derivate community: DC), valamint a cönológiailag telített asszociáció (sociologically saturated community: SC) fogalmát az alábbi értelemben:

Az alapasszociáció a társulásnak az a formája, amely már nem tartalmaz saját karakter- és differenciális fajokat, csupán a magasabb cönológiai egységek jellemzőit, vagyis a csoport-, rend-, illetve osztálykarakter- és differenciális fajokat, ami azt jelenti, hogy az ilyen állományok asszociációszinten nem azonosíthatók. Az alapasszociációk vagy a telített társulások leépülésével, vagy a primér szukcessziós stádiumok felépülésével jöhetnek létre.

A származékasszociációt valamely faj tökéletes egyeduralma jellemzi, amely az adott területet az egész vegetációs periódusban fiziognómiailag is uralja. Rendszerint igen erős allelopatikus hatásokkal rendelkező fajok alkotják, amelyek a társuló fajok egyedeit kiszorítják az állományokból. A származékasszociációkat a domináns fajról nevezik el, és a szerzők jelentős része nem tekinti állományaikat valódi társulásoknak, hanem megnevezésükre a „társulás” (Gesellschaft ill. community) vagy „állomány” (Bestand ill, stand) kifejezést használják. A származékasszociációk uralkodó fajai közé többnyire agresszív tájidegen neofitonok, a jelen időszakban terjedő özöngyomok tartoznak, mint az aranyvessző fajok (Solidago spp.) vagy a vadcsicsóka (Helianthus tuberosus), ritkábban erős allelopatikus hatású apofiton is, mint az illatos baraboly (Chaerophyllum aromaticum). A társuló partnerfajok teljes kizárása miatt a származéktársulások egyaránt értékelhetők, illetve megkülönböztethetők csoport-, rend- vagy osztályszinten.

A szociológiailag telített asszociációkat viszonylag szűk ökológiai és cönológiai amplitúdóval rendelkező fajok, vagyis valódi karakter-, illetve differenciális fajok jellemzik. Antropogén területen az ilyen társulások száma kicsiny, és főleg szélsőséges – pl. szikes, sós, savanyú talajú – termőhelyek zavarása során jönnek létre.

Az alap-, származtatott és cönológiailag telített asszociációk típusát rövidítés jelzi a cönoszisztematikai rendszerben: BC az alap, DC a származtatott, SC a cönológiailag telített asszociációkat jelzi. A rövidítéseket, a társulást meghatározó fajok, valamint szögletes zárójelben a cönotaxonómiai egység és az auktor név követheti.

Például: BC Urtica dioica – Aegopodium podagraria [Galio-Urticetea], Urtica dioica–Aegopodium podagraria [Arction], DC Solidago gigantea [Convolvuletalia], DC Solidago gigantea [Arction], SC Ballota nigra [Arction].

A deduktív osztályozó módszer a cönoszisztematikai rendszeren belül lehetővé teszi az antropogén vegetáció korábban, mint atipikus, vagy asszociáció-fragmentumokként említett állományainak a nyilvántartását. Az említett deduktív módszer hazánkban ez idáig nem került alkalmazásra. Kovács J. A. (1994) az inváziós fajok monodomináns társulásait az ass. Helianthus decapetalus, ass. Helianthus tuberosus, ass. Impatiens glandulifera, ass. Reynoutria japonica, ass. Rubus caesius, ass. Rudbeckia laciniata és ass. Solidago gigantea neveken említi cönotaxonómiai besorolás nélkül, amelyek végeredményben megfelelnek a származtatott asszociációknak. Ez azonban azért nem jelent megoldást, mert az ass. rövidítés egyértelműen asszociációra utal – a régebbi irodalom így is írta le az asszociációkat –, holott éppen azt akarjuk kifejezni, hogy nem a hagyományos értelemben vett asszociációról van szó.

Ezért – a nevezéktani bonyodalmakat elkerülendő – a származéktársulásokat – más összefoglaló munkákkal összhangban – az alábbi módon javaslom megjelölni:

Siskanádtippan származéktársulás = Calamagrostis epigeios DC

[Onopordetalia]

Vadcsicsóka származéktársulás = Helianthus tuberosus s.I. DC

[Artemisietea vulgaris]

Magas aranyvessző származéktársulás = Solidago gigantea DC

[Galio–Urticetea]

Kaukázusi medvetalp származéktársulás = Heracleum mantegazzianum DC [Galio–Urticetea]

19. Osztály: Stellarietea mediae R. Tx., Lohm. & Prsg. in R. Tx. 1950

(Vetési és ruderális gyomnövényzet)

Laza talajú antropogén termőhelyek egyéves társulásai. A társulásokat pionír állapotban fenntartó zavaró tényező a vetési gyomtársulások esetében a talajművelés, a ruderális gyomtársulások esetében a kultúreredetű hulladék (pl. építési és bontási anyagok, szemétdombok) felhalmozódása. Az uralkodó növények ruderális stratégiájú dudvásszárú egyévesek, amelyek sikeres kolonizátorok (sarjtelepképzők) és a szukcesszióval szemben ellenállók. Alapvetően a szaporító szervekre és a termésképzésre allokáló r-strategisták, amelyek közül számosan rövid életű efemerek, amelyek képesek egyetlen tenyészidő alatt 3-4 generációt kinevelni. A társulások stabilitása kicsiny, fennmaradásukat a magbankból való évenkénti újrakezdés biztosítja és a termőhely zavarása, amely akadályozza a szukcesszió előrehaladását.

Mindez arra mutat, hogy a szántóföldi gyomok specializációja is egy hosszú kiválogatási és alkalmazkodási folyamat eredménye, amely bizonyos egyéves és geofiton életformákat (gyökeres, rizómás és hagymás) alkalmassá tesz arra, hogy meghatározott stratégiai feltételeket teljesítve részt vegyenek az egyoldalúan hasznosított szántók életében. Ilyen sikeres stratégiai tulajdonságok az alábbiak:

a) Nagy magprodukció, pl. a Sinapis arvensis egyetlen növénye képes 25 000, a pásztortáska akár 60 000 magot is hozni. Az efemer egyévesek pedig gyorsan kifejlődve évente képesek lehetnek 3-4 generációt létrehozni, mint pl. a Stellaria media, Veronica persica, Lamium purpureum, Poa annua.

b) Fejlődési ciklusukat tekintve két típusukat lehet megkülönböztetni: a nyári egyéveseket, amelyek a nyári melegben csíráznak, ugyanebben az évben virágzanak és termést hoznak, majd a magban áttelelnek a talajban (pl. számos Amaranthus-faj, aSinapis arvensis, a Solanum nigrum, Setaria-fajok, a kakaslábfű). A másik típust az áttelelő egyévesek képviselik, amelyek különböző időben csíráznak és fiatal növényként telelnek át (pl. Papaver-fajok, a búzavirág, Valerianella-fajok, és számos pázsitfű-faj).

c) A propagulumok eredményes terjesztése történhet széllel (pl. Cirsium arvense, Taraxacum officinale), nagyobb állatok révén (pl. Galium aparine), vagy hangyák által, amelyek az olaj- és tápanyagtartalmú elajoszómákért (pl. Viola arvensis) terjesztik a magvakat. De ideszámíthatjuk az endozoochoriával (pl. Papaver-fajok) vagy autochoriával terjesztő Erodium-, Geranium-fajokat is.

d) Idetartozik a heterokarpia jelensége, amikor ugyanazon faj különböző alakú terméseket fejleszt (sok fészkes, mint pl. Galinsoga-, Sonchus-, és Matricaria-fajok), amely lehetővé teszi a különböző külső tényezők hatására való gyors reagálást.

e) A hagymás geofitonok, amelyeket ma elsősorban a szőlőkultúrákban találunk (pl. Muscari comosum, Allium vineale, Ornithogalum umbellatum, Gagea villosa), azonkívül, hogy hagymájukban vizet és tápanyagot raktároznak, képesek a mélyebb talajrétegekbe szívógyökereket bocsátani, sőt télen fiókhagymákat is fejleszteni, amelyekkel vegetatív úton is tudnak szaporodni, megelőzve a rendszeres herbicidkezelések és talajmunkálatok időszakát.

f) A hagymás geofitonok mellett még számos növényfaj képes ellenállni a mezőgazdasági beavatkozásoknak földalatti raktározó szervei segítségével. Ilyen gyökeres geofitonok pl. a mezei aszat és a mezei szulák, amelyek a gyökereiken lévő rügyekből képesek teljesen regenerálódni. Ez magyarázza, hogy miért vált ez a két faj az 1960 és 1970 között készült országos gyomfelmérések közt eltelt időben – amikor a vegyszeres gyomirtás nagyüzemi méretekben kezdődött el Magyarországon – a leggyakoribb gyomfajokká a szántóföldi kultúrákban. Hasonló stratégiát képviselnek a rizómás fajok, amelyek föld alatti stólóikból fejlesztenek új hajtásokat, mint a tarackbúza vagy a mezei zsurló.

Jellemző fajok a szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus), a mezei tikszem (Anagallis arvensis), a parlagi, a szöszös és a nehézszagú pipitér (Anthemis arvensis, A. austriaca, A. cotula), a mezei és a gabonarozsnok (Bromus arvensis, B. secalinus), a pásztortáska (Capsella bursa-pastoris), az útszéli zsázsa (Cardaria draba), a kék búzavirág (Centaurea cyanus), a fehér libatop (Chenopodium album), a mezei aszat (Cirsium arvense), a mezei szulák (Convolvulus arvensis), a betyárkóró (Conyza canadensis), az apró gólyaorr (Geranium pusillum), a bársonyos és a piros árvacsalán (Lamium amplexicaule, L. purpureum), az orvosi székfű (Matricaria chamomilla), a pipacs (Papaver rhoeas), a tavaszi és a közönséges aggófű (Senecio vernalis, S. vulgaris), a fekete csucsor (Solanum nigrum), a szelíd és a mezei csorbóka (Sonchus arvensis, S. oleraceus), a tyúkhúr (Stellaria media), az ebszékfű (Tripleurospermum inodorum), a mezei veronika (Veronica arvensis) és a pannon bükköny (Vicia pannonica).

A Stellarietea mediae-osztályt két alosztályra és azon belül öt rendre tagoljuk. A vetési gyomtársulásokat a Violenea arvensis alosztályba soroljuk, ahová négy rend tartozik: a bázikus talajok őszi és tavaszi szántóföldi kultúráinak gyomvegetációját a Papaveretalia rhoeadis foglalja össze, míg a mészkerülő talajok vetési gyomtársulásai a Sperguletalia arvensis rendbe tartoznak. A harmadik rend Lolio-Linetalia néven a ma már eltűnőben levő, speciális flórával rendelkező lenvetések gyomtársulását tartalmazza. A második alosztály Sisymbrienea néven az egyéves ruderális társulásokat különíti el két renddel. A vasúti töltések és szikár útszélek ruderális társulásai mellett a szélsőségesen száraz termőhelyek szántóföldi kultúráinak gyomtársulásai is az Eragrostietalia rendben kaptak elhelyezést, míg egyéb egyéves ruderális gyomtársulások a Sisymbrietalia rendbe kerültek.

19a Alosztály: Violenea arvensis Hüppe & Hofmeister 1990

(Vetési gyomtársulások)

Az alosztályt abból a célból állították fel, hogy a szántóföldi gyomtársulásokat összefoglalja és elválassza az egyéves ruderális társulásoktól.

19.1. Rend: Papaveretalia rhoeadis Hüppe & Hofmeister 1990
(Bázikus talajú őszi és tavaszi szántóföldi kultúrák)

Syn.: Centaureetalia cyani sensu Mucina 1993 (36. §). Centaureetalia cyani R. Tx., Lohm. & Prsg. in R. Tx. 1950 p.p.

Tüxen & al. eredeti értelmezésében a Centaureetalia cyani rend az őszi vetésű kalászosok gyomtársulásait foglalta össze. Mucina (1993) azonban önkényes módon a nevet Hüppe és Hofmeister Papveretalia rhoeadis rendjének értelmében használta, amivel a Centaureetalia cyani név értelmezése kétségessé vált (36. §).

Sík- és dombvidéki szántóföldi gyomtársulások semleges vagy bázikus kémhatású, tápanyagban gazdag talajokon. Jellegzetességük, hogy a különböző évszakokban más-más összetételben – ún. aszpektusokban – jelennek meg, ami megfelel létfeltételeiknek a művelési eljárás által szabályozott ciklikus változásának. Így egyetlen év során több agrárökofázis (aszpektus) válthatja egymást (lásd Timár és Ujvárosi munkáit), amelyeket egyes szerzők tavaszi (vernális) és nyári (aestivális) asszociációkként értékelnek.

Jellemző fajok a konkoly (Agrostemma githago), a léha zab (Avena fatua), a mezei szarkaláb (Consolida regalis), az apró kutyatej (Euphorbia exigua), a szürke füstike (Fumaria vaillantii), a sallangos gólyaorr (Geranium dissectum), a mezei gyöngyköles (Buglossoides arvensis), a pipacs (Papaver rhoeas), a vetési boglárka (Ranunculus arvensis), a csillagfű (Sherardia arvensis) és a mezei tarsóka (Thlaspi arvense).

19.1.1 Csoport: Caucalion lappulae (R.Tx. 1950) von Rochow 1951
(Szántóföldi gyomnövényzet)

Meleg klímájú területek karbonátokban gazdag alapkőzeteken (lösz, vályogos homok, mészkő, dolomit) kialakult talajain (csernozjom, rendzina, pararendzina) folyó szántóföldi gazdálkodás viszonylag fajgazdag, déli elemekben bővelkedő termofil gyomtársulásai.

Jellemző fajok a nyári és a lángszínű hérics (Adonis aestivalis, A. flammea), a kalincaínfű (Ajuga chamaepitys), a kék tikszem (Anagallis foemina), a vetési müge (Asperula arvensis), a poloskamag (Bifora radians), a kereklevelű buvákfű (Bupleurum rotundifolium), a kis gomborka (Camelina microcarpa), a tüskés ördögbocskor (Caucalis platycarpos), a keleti nyilasfű (Conringia orientalis), a tarlókutyatej (Euphorbia falcata), a háromszarvú galaj (Galium tricornutum), a kétszínű oroszlánszáj (Kickxia spuria), a mogyorós lednek (Lathyrus tuberosus), a tükörvirág (Legousia speculum-veneris), a kandilla (Nigella arvensis), a berzenke (Scandix pecten-veneris), az esti mécsvirág (Silene noctiflora), a tarlóvirág (Stachys annua) és a vetési tüskemag (Torilis arvensis).

Idetartozó társulások:

1. Camelino microcarpae-Anthemidetum austriacae Holzner 1973 (61. kép)
(Gomborka-pipitér társulás)

Főleg őszi vetésű kalászosok gyomtársulása, amely mérsékelten csapadékszegény (évi 500–700 mm), sík- és dombvidéki tájakon (100–250 m tszf. magasságban), paracsernozjom vagy rendzina talajokon fordul elő. Nálunk elsősorban a Kisalföld nyugati medencéjében találjuk állományait, semleges és bázikus, közepesen kötött homokos hordaléktalajokon. Cönológiai helyzete átmeneti jellegű a Caucalion és a Scleranthion csoportok, illetve a Papaveretalia rhoeadis- és a Sperguletalia arvensis-rendek között.

A társulás jellemző fajai nálunk a névadó kis gomborka (Camelina microcarpa) és a szöszös pipitér (Anthemis austriaca). További konstans fajai a pipacs (Papaver rhoeas) és a mezei szarkaláb (Consolida regalis), a nagy széltippan (Apera spicaventi), az ebszékfű (Tripleurospermum inodorum), a mezei árvácska (Viola arvensis), a parlagfű (Ambrosia artemisiifolia), a tyúkhúr (Stellaria media) stb.

Fajokban lényegesen gazdagabb a karbonátos, bázikus talajokon kialakult caucalidetosum platycarpi szubasszociáció, amely a Mosoni-síkságon található meg. Gyakoribb differeciális fajai a tüskés ördögbocskor (Caucalis platycarpos), a vadrepce (Sinapis arvensis), a tarlóvirág (Stachys annua), a háromszarvú galaj (Galium tricornutum), a mogyorós lednek (Lathyrus tuberosus), a poloskagyom (Bifora radians), a léha zab (Avena fatua) és a tinóöröm (Vaccaria hispanica).

2.61. ábra - Gomborka-pipitér társulás (Camelino microcarpae-Anthemidetum austriacae) – egyik leggyakoribb szántóföldi gyomtársulásunk szöszös pipitérrel, pipaccsal és búzavirággal Ürbőpusztánál.

Gomborka-pipitér társulás (Camelino microcarpae-Anthemidetum austriacae) – egyik leggyakoribb szántóföldi gyomtársulásunk szöszös pipitérrel, pipaccsal és búzavirággal Ürbőpusztánál.


2. Sisymbrio orientalis-Anthemidetum ruthenicae (Pinke 2000) Pinke & Borhidi 2003 ass. nova, hoc loco
(Hamvas zsombor-homoki pipitér társulás)

Bas.: Camelino microcarpae-Anthemidetum austriacae sisymbrietosum Pinke 2000.

A Kisalföld keleti medencéiben, a Festucion vaginatae és Astragalo-Festucetum termőhelyein, bázikus (pH: 7,2–7,6) homoktalajon kialakuló vetési gyomtársulás, a Camelino-Anthemidetum vikariáns asszociációja, amely a Győr-komáromi-homokvidéken és az Esztergomi-medencében helyettesíti az előző társulást.

A domináns fajok közül a Camelina microcarpa mellett a homoki pipitér (Anthemis ruthenica) uralkodik, a konstans fajok között itt is megtaláljuk a pipacsot, a szarkalábat, a mezei árvácskát, a sebforrasztófüvet és a nagy széltippant.

A társulás differenciális fajai között jelentősek a laza homok részben ruderális Sisymbrion és Bromion tectorum jellegű fajai, a hamvas és a magyar zsombor (Sisymbrium orientale, S. altissimum), a fedél rozsnok (Bromus tectorum), a fehér mécsvirág (Silene latifolia subsp. alba), az ujjaslevelű és a korai veronika (Veronica triphyllos, V. praecox), a szöszös bükköny (Vicia villosa), a nyúlparéj (Chondrilla juncea), az orvosi atracél (Anchusa officinalis), a békamadárhúr (Cerastium semidecandrum), a homoki ballagófű (Salsola kali subsp. ruthenica) és mások.

A (Kis-A, valószínűleg Dunav. és D–T is).

3. Stachyo annuae-Setarietum pumilae Felföldy 1942 corr. Mucina 1993
(Tarlóvirág-fakó muhar társulás)

Eredeti név: Stachyo annuae-Setarietum glaucae Felföldy 1942. Syn.: Consolida regalis Stachys annua ass. Ubrizsy 1954, Caucalidi lappulae-Setarietum Soó 1960 nom.nud., Stachyetum annuae Soó 1932 (36. §), Stachyetum annuae Bojko 1934 (36. §).

A névkorrekciót az indokolja, hogy az eredetileg a trópusokról leírt Setaria glauca-fajról nemrég kiderült, hogy nem azonos a mérsékelt övi S. glauca populációkkal, amelyek helyes neve: S. pumila.

Fajgazdag, tipikus tarlóasszociáció, nyár végi–ősz eleji szünfenológiai optimummal. Pinke (2001) szerint a Camelino microcarpae-Anthemidetum tipikus szubasszociációját felváltó aszpektus, amely a tavaszi kalászosok tarlójában fejlődik ki legjobban, míg a Camelino-Anthemidetum az őszi vetésekben éri el legjobb kifejlődését. Diagnosztikailag fontos fajai szinte kivétel nélkül a tavasszal csírázó nyárutói egyévesek (T4) kategóriájába tartoznak, amelyek életritmusába a tavaszi talajművelés jól illeszkedik és versenymentesebb csírázási feltételeket biztosít.

Jellemző fajai a domináns a fakó muhar (Setaria pumila), a mezei tikszem (Anagallis arvensis), a szubdomináns és gyakran szövedéket alkotó kétszínű és cseplesz tátika (Kickxia elatine és K. spuria), a kék tikszem (Anagallis foemina), és a tarlóvirág (Stachys annua), továbbá az apró kutyatej (Euphorbia exigua), az ádáz (Aethusa cynapium), a tátos (Microrrhinum minus), a vetési ororszlánszáj (Misopates orontium) és a keskenylevelű kenderkefű (Galeopsis angustifolia).

A tipikus változat differenciális fajai a tarlókutyatej (Euphorbia falcata), a kalinca ínfű (Ajuga chamaepitys), az egynyári szélfű (Mercurialis annua), a zöld muhar (Setaria viridis) és a vadrezeda (Reseda lutea).

A nedvesebb mélyedésekben a sárga madársóska (Oxalis stricta) változat helyettesíti, amelyet az Oxalis mellett a Persicaria-fajok tömeges megjelenése, a hegyeslevelű libatop (Chenopodium polyspermum), a közönséges vasfű (Verbena officinalis), a négyélű füzike (Epilobium tetragonum) és a buborcs boglárka (Ranunculus sardous) jelenléte jellemez.

A társulást korábban Mucina nyomán a szubatlantikus, savanyú talajú kapáskultúrákat összefoglaló Panico-Setarion-csoportba soroltuk, amely azonban nem a megfelelő rendszertani hely számára, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a társulás közvetlen termőhelyi kapcsolatban áll a Caucalion csoportba tartozó Camelino-Anthemidetummal.

Előfordul az Alföldön, a Dunántúlon és a Középhegység szélein.

A társulás gazdag fajkombinációját tekintetbe véve, ismételten felhívjuk a figyelmet arra a nyugati cönológusok által gyakran figyelmen kívül hagyott jelenségre, hogy a melegebb délkelet-európai éghajlat alatt a fajok ökológiai toleranciája lényegesen szélesebbé válik, s ezért az Északnyugat-Európában megállapított – és ott termőhelyileg valóban jól különváló csoportkarakterfajok – a mi termőhelyeinken és társulásainkban gyakran együtt fordulnak elő, és ennélfogva differenciális, illetve karakterfaj jellegük lényegesen meggyengül.

4. Echinochloo-Setarietum pumilae Felföldy 1942 corr. Mucina 1993
(Kakaslábfű-fakó muhar társulás)

Eredeti név: Echinochloo-Setarietum glaucae Felföldy 1942.

Nagy borítású, viszonylag állandó fajkombinációval rendelkező, polidomináns társulás, amely különösen az ország nyugati részében elterjedt kapás gyomasszociáció, leginkább a Camelino-Anthemidetum tipikus szubasszociációjának termőhelyén fordul elő. Szünfenológiai optimuma augusztus végére és szeptember hónapra esik, amikor a vetésekre már nincs korlátozó hatása, legfeljebb a betakarítást nehezíti. Az előző társulástól fiziognómiájában és életritmusában különbözik.

Jellemző fajkombinációjának tagjai a kakaslábfű (Echinochloa crus-galli), a karcsú és a szőrös ökörfarkkóró (Amaranthus chlorostachys, A. retroflexus), a kicsiny gombvirág (Galinsoga parviflora), a fehér és a pokolvarlibatop (Chenopodium album, Ch. hybridum), az egynyári szélfű (Mercurialis annua), a mezei szulák (Convolvulus arvensis), a tyúkhúr (Stellaria media), a fakó és a zöldes muhar (Setaria pumila, S. viridis) és a fekete csucsor (Solanum nigrum).

Nálunk a Kisalföldön és a Dunántúlon gyakoribb, kelet, délkelet felé haladva a termofil kontinentális Eragrostetalia-rend társulásai váltják fel.

19.1.2. Csoport: Veronico-Euphorbion Sissingh ex Passarge 1964
(Veronika-kutyatej gyomtársulások)

Meleg déli lejtők bázisokban gazdag löszös, vályogos, homokos talajain, különösen dombvidéki szőlő- és gyümölcskultúrák gyomtársulásai, amelyekben a téli egyévesek és a kora tavaszi efemerek aszpektusa szembetűnő.

Jellemző fajai a gomolyos madárhúr (Cerastium glomeratum), a tyúkhúr (Stellaria media subsp. media), az orvosi, a csőrös, a közönséges és a kisvirágú füstike (Fumaria officinalis, F. rostellata, F. schleicheri F. parviflora), a bürökgémorr (Erodium cicutarium), a mezei zsázsa (Lepidium campestre), az egynyári szélfű (Mercurialis annua), a napraforgó kutyatej (Euphorbia helioscopia), a bársonyos és a piros árvacsalán (Lamium amplexicaule, L. purpureum), valamint a fényes, a borostyánlevelű és az ujjaslevelű veronika (Veronica polita, V. hederifolia, V. triphyllos).

Idetartozó társulások:

1. Veronicetum trilobae-triphyllidi Slavnić 1951
(Törpeveronika-társulás)

A Camelino-Anthemidetum austriacae asszociáció termőhelyén kialakuló kora tavaszi társulás, amely többnyire bázisokban gazdag talajokon alakul ki, és szinte kizárólag tavaszi efemerekből áll. A talaj olvadékvizekből származó nedvességét használja fel, de nem a nedves talajok társulása.

Jellemző fajai a Veronica hederifolia-alakkör kisfajai, továbbá egyéb kora tavaszi veronika-fajok (V. polita, V. praecox, V. triphyllos), valamint a Holosteum umbellatum, a gyakran domináns Consolida regalis és Lamium amplexicaule, az Anthemis austriaca, a Buglossoides arvensis, a Descurainia sophia, a Papaver rhoeas és a Viola arvensis.

Délkelet-európai társulás pannóniai súlyponttal.

2. Stellario mediae-Mercurialietum annuae Ubrizsy 1967
(Tyúkhúr-szélfű társulás)

A Balaton-felvidék szőlőinek termofil gyomtársulása, amely Ubrizsy szerint nyugat felé egészen Svájcig előfordul. A Balaton közelsége egész nyáron át tartó légnedvességet biztosít, aminek következtében a társulásnak nemcsak a tavaszi és őszi aszpektusában jelennek meg mezofil elemek, hanem nyáron át is kitartanak. Talaja mély, középkötött, vályogos, törmelékes talaj.

A társulás domináns fajai a tyúkhúr (Stellaria media subsp. media) és az egynyári szélfű (Mercurialis annua). Jellemző fajai a csoportkarakterfajok, mint a csíkos libatop (Chenopodium strictum), a napraforgó kutyatej (Euphorbia helioscopia), a bársonyos és a piros árvacsalán (Lamium amplexicaule, L. purpureum), a fényes, a perzsa és a borostyánlevelű veronika (Veronica polita, V. persica, V. hederifolia), a közönséges füstike (Fumaria schleicheri), az apró mályva (Malva pusilla), az apró gólyaorr (Geranium pusillum).

Állandó kísérői a ragadós muhar (Setaria verticillata), a szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus), a fehér libatop (Chenopodium album), a fali kányazsázsa (Diplotaxis muralis) és a mezei szulák (Convolvulus arvensis).

19.1.3. Csoport: Trifolio-Medicaginion sativae Balázs 1944 em. Soó 1959
(Takarmányvetések gyomnövényzete)

Évelő takarmánykultúrák melegkedvelő, évelő, fajszegény gyomtársulásai, amelyekben az erősen versenyképes kultúrnövénnyel szemben elsősorban a parazita növények esélyesek.

Jellemző fajok a nagy és a herefojtó aranka (Cuscuta campestris, C. trifolii), a vándorvirág (Helminthia echioides), az olaszperje (Lolium multiflorum), valamint a sárga és a lóhere-szádorgó (Orobanche lutea, O. minor).

Idetartozó társulások:

1. Plantagini lanceolatae-Medicaginetum sativae (Balázs 1944) Soó & Timár in Timár 1954
(Lucerna-útifű gyomtársulás)

Bas.: Trifolietum pratensis Balázs 1944 (36. §).

A társulás a lucernavetések második évétől kezdve alakul ki homokos, löszös, sőt agyagos hordaléktalajokon is. Bár a társulásban az egyéves fajok száma igen nagy, ezek állandósága viszonylag kicsi, míg az állandó fajok közt számos évelőt találunk. A domináns lucerna (Medicago sativa) mellett jellemző fajai a lándzsás útifű (Plantago lanceolata), a vadmurok (Daucus carota subsp. carota), a bürök gémorr (Erodium cicutarium) és a pongyola pitypang (Taraxacum officinale).

Több szubasszociációját írták le (Timár 1957). Ilyen a kissé szikes réti agyagon, főleg a Tiszántúlon elterjedt verbenetosum officinalis, a közönséges vasfű (Verbena officinalis), a réti peremizs (Inula britannica), a serteszőrős zörgőfű (Crepis setosa) differenciális fajokként való megjelenésével, továbbá a Duna–Tisza köze homokján kialakuló arenarietosum serpyllifoliae szubasszociáció, a névadó kakukkhomokhúrral, valamint a sarlófűvel (Falcaria vulgaris), az apró gólyaorral (Geranium pusillum), a fehér mécsvirággal (Silene latifolia subsp. alba) és a hólyagos habszegfűvel (Silene cucubalus) mint differenciális fajokkal. A Nyugat-Dunántúlon, savanyú talajon a scleranthetosum annui szubasszociáció jellegzetes a névadó egynyári szikárka mellett megjelenő sárga madársóskával (Oxalis stricta), a mezei here (Trifolium campestre), az ugarpalástfűvel (Aphanes arvensis) és a csillagfűvel (Sherardia arvensis), míg a Tisza-ártér agyagos hordaléktalaján az equisetetosum arvensis szubasszociációt találjuk a mezei zsurló mellett a piros árvacsalán (Lamium purpureum), a kerek repkény (Glechoma hederacea), a mezei menta (Mentha arvensis) és kányafüvek (Rorippa spp.) részvételével.

M, a Középhegység magasabb régióinak kivételével.

19.2. Rend: Sperguletalia arvensis Hüppe & Hofmeister 1990
(Szubatlantikus gyomnövényzet)

Syn.: Chenopodietalia sensu Mucina 1993 (36. §), Chenopodietalia R. Tx. (1937) 1950. p.p.

A Chenopodietalia rendben Tüxen eredetileg a kapás és tavaszi kalászos vetések gyomtársulásait foglalta össze, tekintet nélkül azok talajreakció szerint való eloszlására. Mucina a nevet önkényesen Hüppe és Hofmeister felfogása értelmében használta, és a Sperguletalia nevet szüntaxonómiai szinonímnak minősítve elvetette. Ezzel a Chenopodietalia-név nomen dubiummá vált (36. §).

Téli és nyári, szántóföldi és kapás kultúrák gyomtársulásai bázisszegény, főleg savanyú, jó vízgazdálkodású és tápanyag-ellátottságú homokos és vályogos talajokon. Fő elterjedési területe Észak- és Nyugat-Európa síkságai, Közép-Európában – így nálunk is – főleg a hűvösebb klímájú és savanyú talajú területekre korlátozódik (pl. Ny- és DNy-Dunántúl), ahol eurázsiai és szubóceánikus elemek jellemzik. Uralkodó fajai tápanyagigényes egyévesek, amelyek fő fejlődési szakasza tavaszra és kora nyárra esik.

Jellemző fajai a parlagi pipitér (Anthemis arvensis), a nagy széltippan (Apera spica-venti), a kék búzavirág (Centaurea cyanus), a gabonarozsnok (Bromus secalinus), a sokmagvú libatop (Chenopodium polyspermum), a közönséges kakaslábfű (Echinochloa crus-galli), a puha gólyaorr (Geranium molle), a párizsi galaj (Galium parisiense), a sárga madársóska (Oxalis stricta), a repcsényretek (Raphanus raphanistrum), az egynyári szikárka (Scleranthus annuus), a mezei csibehúr (Spergula arvensis), valamint a borzas és a négymagvú bükköny (Vicia hirsuta, V. tetrasperma).

19.2.1 Csoport: Scleranthion annui (Kruseman & Vlieger 1939) Sissingh in Westhoff & al. 1946
(Mészkerülő szántóföldi vegetáció)

Ásványi sókban szegény, mészmentes, savanyú vagy semleges kémhatású, az enyhén vályogos homoktól egészen a nehéz vályogig terjedő talajtípusokon kialakult gyomtársulások, amelyek főleg szántókon, kertekben, ritkán szőlők mezsgyéin is megtalálhatók. Elsősorban hűvös, szubóceáni klimában, nálunk főleg a Ny-Dunántúlon és az Észak-Alföldön.

Jellemző fajok a parlagi pipitér (Anthemis arvensis), a nagy és a rongyos széltippan (Apera spica-venti, A. interrupta), a nagy és kis ugarpalástfű (Aphanes arvensis, A. microcarpa), a lúdfű (Arabidopsis thaliana), a kék búzavirág (Centaurea cyanus), az orvosi székfű (Matricaria chamomilla), az ördögmák (Papaver argemone), a repcsényretek (Raphanus raphanistrum), az egynyári szikárka (Scleranthus annuus), a mezei csibehúr (Spergula arvensis), valamint a borzas és a négymagvú bükköny (Vicia hirsuta, V. tetrasperma).

Idetartozó társulások:

1. Spergulo arvensis-Anthemidetum ruthenicae Holzner 1974 nom. inv. (62. kép)
(Mezei csibehúr-homoki pipitér társulás)

Syn.: Anthemido ruthenicae-Sperguletum arvensis Holzner 1974, Camelino microcarpae-Anthemidetum austriacae scleranthetosum Pinke 2000, non Holzner 1973.

Pannoniai–kelet-ausztriai mészkerülő vetési gyomtársulás, amely a Kisalföld déli-délnyugati részén, a Marcal-medencében és a Rábaközben mérsékelten savanyú (pH: 4,8–5,6) homokos és vályogos homoktalajokon alakult ki. Holzner eredeti leírása a burgenlandi Oberpullendorfi-medencéből való erősen savanyú, kvarchomokon kialakult podzoltalajon növő állományokról készült, amelyekben a mezei csibehúr (Spergula arvensis) lényegesen gyakoribb, mint nálunk. A társulásra jellemző a szöszös és a homoki pipitér (Anthemis austriaca, A. ruthenica) kodomináns vagy olykor egymást helyettesítő domináns fellépése és az acidofil-acidoklin gyomok konstans előfordulása, amilyenek az egyéves szikárka (Scleranthus annuus), a borzas és a nagyvirágú bükköny (Vicia hirsuta, V. grandiflora), a nagy ugarpalástfű (Aphanes arvensis), az ebszékfű (Tripleurospermum inodorum), a lúdfű (Arabidopsis thaliana), a mezei veronika (Veronica arvensis), a mezei árvácska (Viola arvensis) és a nagy széltippan (Apera spica-venti).

A (Kis-A).

2.62. ábra - A csibehúros homoki pipitér társulás (Spergulo arvensis-Anthemidetum ruthenicae) – a savanyú homoki vetések gyomtársulása.

A csibehúros homoki pipitér társulás (Spergulo arvensis-Anthemidetum ruthenicae) – a savanyú homoki vetések gyomtársulása.


2. Aphano arvensis-Matricarietum chamomillae R. Tx. 1937
(Ugarpalástfű-kamilla társulás)

Nyugat- és Északnyugat-Európa igen elterjedt szántóföldi gyomtársulása, amely főleg mérsékelten savanyú, gyakran nehéz vagy nedves pszeudoglejes talajokon alakul ki. Nálunk a hűvös klímájú Alpokalja és Nyugat-Dunántúl (pl. Szőce) területén, savanyú hordaléktalajokon megjelenő, ritka, viszonylag fajszegény társulás.

Jellemző fajai a társulás névadói, az Aphanes arvensis és a Matricaria chamomilla, az Anthemis arvensis, a Myosotis arvensis, a Sinapis arvensis és az Anagallis arvensis.

NyDt: (Vas)

3. Setario pumilae-Digitarietum sanguinalis Felföldy 1942 corr. Borhidi 1996
(Fakó muhar-ujjasmuhar társulás)

Eredeti név: Setaria glauca-Digitaria sanguinalis ass. Felföldy 1942.

Termofil, homokos talajok kapás kultúráiban, ritkábban tarlókon előforduló, ruderális jellegű társulás, amely gyengén vagy mérsékelten savanyú, feltört homokon kialakuló egynyári szövetkezet. A Kisalföldön gyakran a Camelino-Anthemidetum homoki anthemidetosum szubasszociációját helyettesítő társulás.

Jellemző elemei az Eragrostetalia-rend melegkedvelő elemei, mint a domináns ujjasmuhar (Digitaria sanguinalis), a szintén tömeges kövér porcsin (Portulaca oleracea), valamint a kis és a nagy tőtippan (Eragrostis minor, E. cilianensis).

A (Kis-A, Nyír), NyDt (Vas), DDt (Belső-Somogy).

4. Rorippo-Setarietum pumilae Simon ex Soó 1961 corr. Borhidi 1996
(Kányafű-fakó muhar társulás)

Kalászos és kapás kultúrák gyomtársulása az Észak-Alföldön, a Tisza kötött, gyengén savanyú ártéri hordalék talaján.

Jellemző fajai: a farkasalma (Aristolochia clematitis), az erdei iszalag (Clematis vitalba), a pannon bükköny (Vicia pannonica), az osztrák és az erdei kányafű (Rorippa austriaca, R. sylvestris), a buborcs- és a kúszó boglárka (Ranunculus sardous, R. repens), a gilisztaűző varádics (Tanacetum vulgare). Konstans fajok a fakó muhar (Setaria pumila), a mezei szulák (Convolvulus arvensis), a mezei aszat (Cirsium arvense), a mezei szarkaláb (Consolida regalis) és a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum).

A ÉA.

5. Atriplici patulae-Scleranthetum annui Borhidi 2003 ass. nova hoc loco
(Laboda-szikárka társulás)

Bas.: Sclerantho-Trifolietum arvensis Máthé & Kovács 1960, non Morariu 1950. ABH 6: 375. Tab. 5. Holotípus: Felv. Nr.1.

A Középhegységben 400 és 700 m közötti magasságban, főleg a gyertyános-tölgyes és szubmontán bükkös övben kialakult erdei irtásrétek feltörésével keletkezett szántóterületeken kialakult vetési gyomtársulás. Talaja mérsékelten savanyú agyagbemosódásos barna erdei talaj, amelyen mészkerülő elemekben gazdag gyomtársulás jön létre, amelyet a szerzők azonosnak tekintettek a Morariu által leírt Sclerantho-Trifolietum arvensis-asszociációval. A felvételek elemzése azonban arra mutat, hogy a hasonlóság viszonylag csekély, a társulásalkotó faj, a Trifolium arvense (+II előfordulással) teljesen alárendelt szerepet játszik a felvételekben.

Nagyobb összehasonlító anyag áttekintése után arra a következtetésre jutottunk, hogy egy eddig leíratlan asszociációról van szó, amely leginkább talán a Spergulo arvensis-Scleranthetum annui Kuhn 1937 társuláshoz hasonlít. Ez közép-európai hegységekben, szintén szubmontán erdők irtásaiban, podzolosodó vagy kifejezetten podzol talajokon alakul ki, vagyis a miénkénél hűvösebb, nedvesebb éghajlati körülmények között. A nálunk előforduló társulás ennek délkelet-európai, szárazabb, melegebb klímában élő vikariánsaként fogható fel.

Jellemző fajai egyben a Scleranthion annui csoport karakterfajai, mint a mezei csibehúr (Spergula arvensis), a háromszarvú galaj (Galium tricornutum), az egynyári szikárka (Scleranthus annuus), a juhsóska (Rumex acetosella) és a nálunk ritka csillagfű (Sherardia arvensis). Differenciális fajai a terebélyes laboda (Atriplex patula), fekete üröm (Artemisia vulgaris) a lándzsás útifű (Plantago lanceolata); továbbá jelentős különbség a Vicia- és Anthemis-fajok, valamint általában az erdei elemek hiánya.

Konstans fajai: a társulás névadó fajai mellett még a vadrepce (Raphanus raphanistrum), a mezei bogáncs (Cirsium arvense), az ebszékfű (Tripleurospermum inodorum), a pásztortáska (Capsella bursa-pastoris) és a mezei árvácska (Viola arvensis).

ÉK Börzsöny, Mátra, valószínűleg másutt is.

19.3. Rend: Lolio-Linetalia J. & R. Tüxen 1961
(Lenvetések gyomtársulásai)
19.3.1. Csoport: Lolio remoto-Linion R. Tx. 1950
(Lengyomtársulások)

A lenvetések gyomtársulásai a lenkultúrákkal együtt eltűnőben vannak. A lenvetések és a velük kapcsolatos agroökológiai sajátságok néhány fajból és speciális ökotípusból álló kis gyomközösséget hoztak létre, amelyek florisztikailag jól elkülönülnek. Ma már ez a gyomtársulás – ahol még egyáltalán létezik – kultúrreliktumnak tekintendő.

Jellemző fajok a duzzadt gomborka (Camelina alyssum), a lenfojtó aranka (Cuscuta epilinum), a borsmustár (Eruca sativa), a vetési galaj (Galium spurium), a lenvadóc és a szédítő vadóc (Lolium remotum és Lolium temulentum).

Idetartozó egyetlen társulás:

1. Lolio temulenti-Linetum usitatissimi Timár 1952
(Len-vadóc gyomtársulás)

Timár az 50-es évek elején még talált felvehető állapotban lévő lenvetéseket Szeged környékén, a Tisza árterének nehéz, kötött öntéstalajain. Mivel a lenvetések nem zárulnak teljesen, bő lehetőség nyílik bennük gyomfajok egyedeinek kifejlődésére. A Szeged környéki állományok nem voltak igazán tipikusak, összetételük közelállt a kalászos vetések gyomközösségeihez. A társulás karakterfaja a szédítő vadóc (Lolium temulentum), míg a kalászos kultúrák társulásaitól megkülönböztető fajai a borsmustár (Eruca sativa) és a levéltelen lednek (Lathyrus aphaca).

A (Tt, eltűnőben).

19b Alosztály: Sisymbrienea Pott (1992) 1995 em. Borhidi 2003

(Ruderális egyéves és kontinentális vetési gyomnövényzet)

A Sisymbrienea-alosztályt Pott azzal a céllal állította fel, hogy a Violenea arvensisszel szemben azonos rangon válassza el a ruderális termőhelyek egyéves társulásait. Egyetlen rendet sorolt ide, a Sisymbrietaliát. Ugyanakkor felvetette annak lehetőségét vagy valószínűségét, hogy a Közép-Európában jobbára csak vasúti töltéseken és taposott szikár útszéleken – vagyis valóban ruderális termőhelyeken – kialakult társulások is idesoroltassanak, ami cönoszisztematikailag teljesen indokolt. A döntés azonban paradox helyzetet teremtett azáltal, hogy Dél- és Délkelet-Európában, ahol az Eragrostetalia-rend sokkal nagyobb változatossággal van képviselve, már nemcsak ruderális, hanem szántóföldi gyomtársulások is nagy számban tartoznak a rendbe, vagyis a Sisymbrienea-alosztályt tágabb értelmezésben kell megtartani. A címben jelzett emendáció ezt a változtatást fejezi ki.

19.4. Rend: Eragrostetalia J. Tx. ex Poli 1966
(Kontinentális szántóföldi gyomnövényzet)

Ez a rend elsősorban dél- és délkelet-európai elterjedésű szántóföldi gyomtársulásokat, kisebb mértékben pedig ruderális közösségeket is magába foglal. A társulások jellegzetessége a panicoid típusú pázsitfűnemzetségek, mint a tőtippan (Eragrostis), muhar (Setaria), ujjasmuhar (Digitaria) és a köles (Panicum) tömeges előfordulása, valamint más C4-es típusú füvek gazdag megjelenése. Hozzájuk társul egy sor xeromorf, lecsepült termetű egyéves, és jelentős szerephez jutnak mellettük a főleg amerikai eredetű adventív gyomok is.

Jellemző fajai a fehér, a cigány és a labodás disznóparéj (Amaranthus albus, A. graecizans, A. blitoides), a csillagpázsit (Cynodon dactylon), a pirók ujjasmuhar (Digitaria sanguinalis), a fali és a szabdalt kányazsázsa (Diplotaxis muralis, D. tenuifolia), a kis és nagy tőtippan (Eragrostis minor, E. cilianensis), a hajszálágú köles és a gyomköles (Panicum capillare, P. ruderale), a kövér porcsin (Portulaca oleracea) és a tövisperje (Tragus racemosus).

19.4.1. Csoport: Amarantho-Chenopodion albi Morariu 1943
(Disznóparéj-libatop társulások)

Syn.: Consolido-Eragrostidion pooidis Soó & Timár 1954 (8. §), Consolido-Eragrostion minoris Soó & Timár 1957 (29. §).

Melegkedvelő, igényes ökológiájú és agrotechnikájú kultúrák (pl. kukorica, dohány, dinnye) nagy fajgazdagságú gyomtársulásai, amelyek DK-Európában, különösen a közép- és alsó Duna-menti síkságokon (Pannon-medence, Havasalföld) alakultak ki évente fellazított, száraz, nehéz vagy középkötött talajokon.

Jellemző fajok a poloskamag (Bifora radians), a keleti szarkaláb (Consolida orientalis), a csillagpázsit (Cynodon dactylon), a pirók ujjasmuhar (Digitaria sanguinalis subsp. sanguinalis), a kis, a nagy és a szőrös tőtippan (Eragrostis minor, E. cilianensis, E. pilosa), az európai kunkor (Heliotropium europaeum), a szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus), a fehér libatop (Chenopodium album) és a kövér porcsin (Portulaca oleracea).

Idetartozó társulások:

1. Consolido orientali-Stachyetum annuae Timár 1957 (63. kép)
(Keleti szarkaláb-tarlóvirág társulás)

Különböző kalászos vetések tavaszi és tarló aszpektusa, kertek, kender- és kölesvetések egynyári gyomnövényzete, továbbá a lucernavetések első évi gyomtársulása, amely friss, száraz ruderális talajok ugarjain is kialakulhat.

Jellemző fajai a keleti szarkaláb (Consolida orientalis), a konkoly (Agrostemma githago), a mezei boglárka (Ranunculus arvensis), a nyári hérics (Adonis aestivalis), a háromszarvú galaj (Galium tricornutum), a tarlóvirág (Stachys annua), a nagy ördögbocskor (Turgenia latifolia), a kalincaínfű (Ajuga chamaepitys) és a pipacs (Papaver rhoeas).

Differenciális fajként értékelhetjük továbbá a ruderális jellegű egyéves efemer fajokat, ilyenek a fali és a szabdalt kányazsázsa (Diplotaxis muralis, D. tenuifolia), az útszéli és a büdös zsázsa (Cardaria draba, Lepidium ruderale), a galléros és a mezei tarsóka (Thlaspi perfoliatum, T. arvense), a fehér libatop (Amaranthus albus), a tatár laboda (Atriplex tatarica) és a kis tőtippan (Eragrostis minor).

A (D-T, Tt, Nyír).

2.63. ábra - A keleti szarkaláb-tarlóvirág társulás (Consolido orientali-Stachyetum annuae) a tiszántúli, kötöttebb talajú vetések gyomtársulása.

A keleti szarkaláb-tarlóvirág társulás (Consolido orientali-Stachyetum annuae) a tiszántúli, kötöttebb talajú vetések gyomtársulása.


2. Amarantho-Chenopodietum albi (Morariu 1943) Soó 1947
(Szőrös disznóparéj-fehér libatop társulás)

Bas.: Amaranthus retroflexus-Xanthium spinosum ass. Morariu 1943 subass. chenopodietosum.

A kötött és középkötött talajokon művelt kapáskultúrák gyomtársulása, amelynek faji összetétele egyre fokozódó mértékben különbözik a tarló aszpektusétól mind mennyiségi, mind minőségi szempontból – a kapálás gyakoriságától függően. Idesorolhatjuk a nyáron szabaddá váló ruderális felületek szövetkezeteit is.

Tömeges, társulásalkotó fajai a fehér libatop (Chenopodium album), valamint a szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus) és a mezei szulák (Convolvulus arvensis). Jellemző fajok továbbá a csíkos és a pokolvar-libatop (Chenopodium strictum, Ch. hybridum), valamint a fehér és a karcsú disznóparéj (Amaranthus albus, A. chlorostachys).

Állandó kísérői a porcsin (Portulaca oleracea), a tarlóvirág (Stachys annua), a fali és a szabdalt kányazsázsa (Diplotaxis muralis, D. tenuifolia), az útszéli zsázsa (Cardaria draba), a csillagpázsit (Cynodon dactylon), valamint a zöldes és a ragadós muhar (Setaria viridis, S. verticillata).

M.

3. Hibisco trioni-Persicarietum amphibii (Timár 1957) Borhidi 2003 ass. nova hoc loco
(porcsin-vidrakeserűfű társulás)

Bas.: Amarantho-Chenopodietum albi polygonetosum amphibii Timár 1957.

Holotípus: Timár Acta Bot. Hung. 3: 105. Tab. XVII. 2a oszlop. Típusfelvétel: Tápé 1950. 09.14. Timár L.: borítás 80%: Zea mays 3, Polygonum amphibium 3, Convolvulus arvensis 2, Euphorbia virgata 2, Chenopodium album, 1, Portulaca oleracea 1, Eragrostis cilianensis 1, Setaria viridis 1, Glycyrrhiza echinata 1, Lathyrus tuberosus 1, Verbena officinalis 1, Symphytum officinale 1, Echinochloa crus-galli 1, Hibiscus trionum +, Cardaria draba +, Rorippa austriaca +, Cirsium arvense +, Sonchus asper +, Amaranthus albus +, A. retroflexus 1, Polygonum arenastrum +, Eragrostis minor +.

Kapás- és kerti kultúrák gyomtársulása kötött, agyagos hordaléktalajokon, különösen a Tisza középső folyásának árterein, Szeged és Hódmezővásárhely környékén. Külön asszociációként való elkülönítését az indokolja, hogy az előző társulás fajainak túlnyomó része hiányzik ebből az asszociációból, ugyanakkor az Eragrostetalia-fajok mellé jelentős mennyiségű Bidentetalia- és Agropyretalia-faj keveredik, amelyek egy sajátos kombinációt alakítanak ki.

Jellemző fajai a varjúmák (Hibiscus trionum), a kövér porcsin (Portulaca oleracea) és a vidrakeserűfű (Persicaria amphibia) szárazföldi alakja (f. terrestris). Kisebb állandósággal előfordul a fehér libatop és az előző társulásnál is említett disznóparéj fajok, valamint a kakaslábfű (Echinochloa crus-galli).

Differenciális fajai a tarackbúza (Elymus repens), az osztrák és az erdei kányafű (Rorippa austriaca, R. sylvestris), a vasfű (Verbena officinalis), a keserű édesgyökér (Glycyrrhiza echinata), a mogyorós lednek (Lathyrus tuberosus), a vesszős kutyatej (Euphorbia virgata), a fekete nadálytő (Symphytum officinale), a hamvas szeder (Rubus caesius) stb.

A (Tt).

4. Convolvulo-Portulacetum Ubrizsy 1949
(Szulák-porcsin társulás)

Középkötött, mérsékelten meszes vagy semleges talajú szőlőkben kialakuló fajgazdag társulás, amelynek fő nyári aszpektusát a domináns mezei szulák (Convolvulus arvensis) és a kövér porcsin (Portulaca oleracea) alkotják. Meglehetősen stabil kialakulású cönózis sok konstans fajjal.

Az őszi és a tavaszi aszpektusban a tyúkhúr (Stellaria media subsp. media), az árvacsalánfajok (Lamium amplexicaule, L. purpureum), a pásztortáska (Capsella bursa-pastoris), az olocsán (Holosteum umbellatum) és a fényes veronika (Veronica polita) jelentkeznek nagyobb borítással.

Rajtuk kívül konstans fajok a tarackbúza (Elymus repens), a fehér libatop (Chenopodium album), a szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus), az útszéli zsázsa (Cardaria draba), a varjúmák (Hibiscus trionum), a fekete csucsor (Solanum nigrum), a közönséges aggófű (Senecio vulgaris), a mezei aszat (Cirsium arvense) és a szelíd csorbóka (Sonchus oleraceus).

M.

19.4.2. Csoport: Tribulo-Eragrostion minoris Soó & Timár in Timár 1957
(Laza homoki vetések gyomtársulásai)

A Pannon-medence homokos síkságainak extrém meleg termőhelyein, igen laza, többnyire meszes homokon kialakított szárazságtűrő kultúráinak bennszülött vagy szubendemikus társulásai, sok dél-eurázsiai, mediterrán és néhány endemikus gyomfajjal. Pannon-pontusi társuláscsoport.

Jellemző fajok az átoktüske (Cenchrus incertus), a szálkás libatop (Chenopodium aristatum), a pirók ujjasmuhar (Digitaria sanguinalis subsp. sanguinalis), a kis és a nagy tőtippan (Eragrostis minor, E. cilianensis), a varjúmák (Hibiscus trionum), a korcsmák (Papaver hybridum), a kövér porcsin (Portulaca oleracea), a homoki és a pázsitlevelű keserűfű (Polygonum arenarium, P. graminifolium), a pannon és a szöszös bükköny (Vicia pannonica, V. villosa), a tövisperje (Tragus racemosus) és a királydinnye (Tribulus terrestris).

Idetartozó társulások:

1. Vicio hirsutae-Eragrostietum minoris Timár 1957 corr. Borhidi 2003
(Bükköny-tőtippan társulás)

Bas.: Vicio (hirsutae-villosae)-Eragrostietum pooidis Timár 1954 (10. §).

Tavaszi vetések félugarján, egyéves lucernaföldeken és szőlőkben kialakuló gyomtársulás kötöttebb, vályogos vagy agyagos homoktalajokon.

Uralkodó fajai a borzas és a szöszös bükköny (Vicia hirsuta, V. villosa), a kis tőtippan (Eragrostis minor), a csillagpázsit (Cynodon dactylon), a pirók ujjasmuhar és a zöldes muhar (Digitaria sanguinalis, Setaria viridis). Jellemző és differenciális fajai a cicó (Thymelaea passerina), a kis és a fehérvirágú gomborka (Camelina microcarpa, C. ruthenica), a tarlókutyatej (Euphorbia falcata), a mezei gyöngyköles (Buglossoides arvensis), a szabdalt kányazsázsa (Diplotaxis tenuifolia), a sebforrasztófű (Descurainia sophia), a hamvas zsombor (Sisymbrium orientale), a felemás zsázsa (Lepidium perfoliatum), az enyves madárhúr (Cerastium glutinosum), a kakukkhomokhúr (Arenaria serpyllifolia) és a homoki ballagófű (Salsola kali subsp. ruthenica).

A (D–T, valószínűleg a Mezőföldön és a Nyírségben is).

2. Hibisco-Eragrostietum minoris Soó & Timár in Timár 1957
(Varjúmák-tőtippan társulás)

Kapáskultúrák és szőlőskertek gyomtársulása kötött vályogos vagy agyagos homoktalajokon. Uralkodó fajok a társulásban a kis tőtippan (Eragrostis minor), a kövér porcsin (Portulaca oleracea), a fehér libatop (Chenopodium album), és a mezei szulák (Convolvulus arvensis). Jellemző és differenciális fajai a varjúmák (Hibiscus trionum), a nyúlparéj (Chondrilla juncea), a homoki ballagófű (Salsola kali subsp. ruthenica), a nagy tőtippan (Eragrostis cilianensis), a napraforgó szádorgó (Orobanche cumana). A Kisalföld szlovákiai szakaszán mezofilabb fajok is szerepelnek a differenciális fajok között, mint a zöld disznóparéj (Amaranthus lividus), a beléndek (Hyoscyamus niger), a bársonyos árvacsalán (Lamium amplexicaule), a borostyánlevelű veronika (Veronica hederifolia), és a lapulevelű keserűfű (Persicaria lapathifolia).

A (Kis-A, Mezőföld, D–T).

3. Polygono arenarii-Vicietum hirsutae Timár 1957 nom. inv.
(Bükköny-homoki keserűfű társulás)

Bas.: Vicio (hirsutae-villosae)-Polygonetum arenarii Timár 1957.

Az eredeti név megfordítása a nevezéktani kód 42. §-a értelmében kerül ajánlásra, tekintve, hogy a társulás uralkodó fajai a bükkönyfajok, a homoki keserűfű pedig a társulás jellemző faja. Az -etum képzőnek a domináns faj nevéhez kell kerülnie.

A tavaszi kalászosok ugarján és tarlóján kifejlődő társulás laza futóhomokon. Uralkodó fajai a borzas és a szöszös bükköny (Vicia hirsuta, V. villosa). Állandó fajok a pipacs (Papaver rhoeas), a tavaszi ködvirág (Erophila verna), a szulákkeserűfű (Fallopia convolvulus), a békamadárhúr (Cerastium semidecandrum) és az olocsán (Holosteum umbellatum). Jellemző fajai a homoki keserűfű (Polygonum arenarium), amely az őszi aszpektusban dominánssá is válhat, továbbá a mezei here (Trifolium arvense), a homoki útifű (Plantago arenaria), a fedélrozsnok (Bromus tectorum), az ujjas veronika (Veronica triphyllos), a mezei gyöngyköles (Buglossoides arvensis) és az egyenes ikravirág (Arabis auriculata).

A D–T.

4. Tribulo-Tragetum Soó & Timár in Timár 1955
(Királydinnyés)

Szélsőségesen száraz, laza futóhomokon létesített kapáskultúrák gyomtársulása, amely azonban a vidéki pályaudvarok és a vasútvonalak pályatestei mentén, sőt a hajóállomások taposott helyein is – mint szélsőségesen száraz termőhelyhez alkalmazkodott ruderális asszociáció – országszerte terjedőben van. Viszonylag laza szerkezetű, fajszegény állományok, amelyekben a különböző helyeken más-más elemkombinációk jelennek meg, de egy-egy helyen az állományok igen nagy számban tartalmaznak magas frekvenciájú fajokat.

Konstans fajai a királydinnye (Tribulus terrestris subsp. orientalis), az ujjas muhar (Digitaria sanguinalis), a kis tőtippan (Eragrostis minor), a kövér porcsin (Portulaca oleracea), a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), a mezei szulák (Convolvulus arvensis), a pongyola pitypang (Taraxacum officinale) és a közönséges aggófű (Senecio vulgaris).

Jellemző, bár csak az állományok egy-egy kisebb részében előforduló fajok a tövisperje (Tragus racemosus), az átoktüske (Cenchrus incertus), a fényes poloskamag (Corispermum nitidum), a homoki keserűfű (Polygonum arenarium). Helyenként tömegesen léphet fel mint fáciesképző faj az ágas zsurló (Equisetum ramosissimum), a homoki ballagófű (Salsola kali subsp. ruthenica), a betyárkóró (Conyza canadensis), a parlagfű (Ambrosia artemisiifolia) vagy az orvosi somkóró (Melilotus officinalis).

M, a NyDt kivételével az egész országban terjedőben.

5. Portulacetum oleracei Felföldy 1942
(Kövérporcsin-társulás)

Syn.: Digitario-Portulacetum oleracei Timár & Bodrogközy 1959 (29. §).

Szélsőségesen száraz, de nem túl laza homoktalajokon, szőlőkben és konyhakertekben kialakuló gyomtársulás, amelyet a domináns kövér porcsin (Portulaca oleracea) mellett főleg egynyári füvek, mint a kis tőtippan (Eragrostis minor), a fakó muhar (Setaria pumila) és a pirók ujjasmuhar (Digitaria sanguinalis) alkotnak olyan évelő tarackos geofitonokkal, amelyek a kapálás után képesek kihajtani, mint a mezei szulák (Convolvulus arvensis), a csillagpázsit (Cynodon dactylon) stb.

Főleg az Alföld és a Dunántúl homokterületein (Kis-A, Dunav., D–T, Nyír, Belső-Somogy, Drávasík) elterjedt.

19.4.3. Csoport: Matricario-Chenopodion albi Timár 1954
(Libatop-székfű társulások)

A szikesedő talajfelszínű szántóföldi kultúrák társulásai a száraz nyarú, vízdeficites klímájú területeken – nálunk elsősorban a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon – ahol a magas nyári hőmérséklet és párolgás hatására a só a talaj felső rétegébe vándorol. Jellemző itt a fakultatív halofitonok jelenléte és a feltalaj nedvességét jelző iszaplakó egyévesek megjelenése, amelyek a csoport differenciális fajai.

Jellemző fajok a parti és a tatár laboda (Atriplex littoralis, A. tatarica), a fehér, a faluszéli és a fügelevelű libatop (Chenopodium album, C. urbicum, C. ficifolium), az orvosi székfű (Matricaria chamomilla), a légyfogó (Myagrum perfoliatum), a henye pimpó (Potentilla supina), a büdös zsázsa (Lepidium ruderale), a csinos ezerjófű (Centaurium pulchellum), a karcsú bajuszfű (Heleochloa alopecuroides), a közönséges mézpázsit (Puccinellia distans), a homoki ballagófű (Salsola kali subsp. ruthenica) és a sziki budavirág (Spergularia salina).

Idetartozó társulások:

1. Matricario-Atriplicetum litoralis Timár 1954
(Laboda-székfű társulás)

A társulás száraz, mérsékelten szikes szolonyec talajokon létesített szántóföldi kultúrákban alakul ki. A társulást Timár írta le a Szeged környéki szikesekről. A társulás két kodomináns faja a kamilla (Matricaria chamomilla) és a parti laboda (Atriplex litoralis), jellemző faja a légyfogó (Myagrum perfoliatum), állandó kísérői a helyenként dominánsként is fellépő karcsú bajuszfű (Heleochloa alopecuroides), a tatár laboda (Atriplex tatarica), a varjúmák (Hibiscus trionum), a nagy útifű (Plantago major), a fehér tippan (Agrostis stolonifera), a cseplesz tátika (Kickxia elatine), az útszéli és a büdös zsázsa (Cardaria draba, Lepidium ruderale), a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum) és a keskenylevelű lórom (Rumex stenophyllus).

A (Kis-A, Tt).

19.4.4. Csoport: Salsolion ruthenicae Philippi 1971
(Homoki ballagófüvesek)

A csoport laza fajszegény ruderális társulásokat tartalmaz, amelyek rendszerint meszes homoktalajokon alakulnak ki és többnyire a homokpusztai vegetáció valamilyen zavarásának eredményeiként jönnek létre. Jellemző fajai a homoki ballagófű (Salsola kali subsp. ruthenica), a homoki útifű (Plantago arenaria), a fényes poloskamag (Corispermum nitidum), a berzedt és a parlagi rozsnok (Bromus squarrosus, B. japonicus), az orvosi atracél (Anchusa officinalis), a közönséges ebnyelvűfű (Cynoglossum officinale), a közönséges gyujtoványfű (Linaria vulgaris) és a mezei üröm (Artemisia campestris).

Idetartozó társulások:

1. Setario-Plantaginetum indicae Passarge 1988
(Homoki útifüves)

Bas.: Plantaginetum indicae Philippi (3b. §, 31. §), syn.: Brometum tectorum Bojko 1934 (36. §).

A ruderális jellegű homoki egyéves gyepek társulása, amely a gyomfajok részvétele miatt már nem sorolható a Bassio-Bromion tectorum, illetve a Festucetalia vaginatae-rendbe. Jellemző rá a homoki útifű (Plantago arenaria) és a fedél rozsnok (Bromus tectorum) kodominanciája, a közönséges ternye (Alyssum alyssoides), a betyárkóró (Conyza canadensis) és a zöldes muhar (Setaria viridis).

A társulás biztosan előfordul alföldi meszes homokvidékeinken, de eddig nem tanulmányozták őket.

Ugyanebbe a csoportba tartoznak valószínűleg a Salsola kali subsp. ruthenica, a Tragus racemosus és a Cenchrus incertus dominanciájú állományok is, amelyek szintén tanulmányozást igényelnek.

2. Panicetum capillaris Mititelu & Roman 1988
(Hajszálágúköles-társulás)

Két-háromszintű, 25–60 cm magas, adventív gyomokból álló társulás viszonylag laza szerkezetű, amely száraz, tápanyagszegény, törmelékes vagy homokos talajokon alakul ki, gyakran vasúti pályatesteken, állomások környékén.

A hajszálágú köles (Panicum capillare) domináns állományába bőven keverednek más amerikai eredetű gyomok, mint a szőrös és a fehér disznóparéj (Amaranthus retroflexus, A. albus), a betyárkóró (Conyza canadensis), továbbá vetési gyomok is, mint a pirók ujjasmuhar (Digitaria sanguinalis), a csillagpázsit (Cynodon dactylon), a ragadós és a zöldes muhar (Setaria verticillata, S. viridis), valamint a tatár laboda (Atriplex tatarica).

A hazai állományok összetétele és elterjedése megállapítandó.

3. Erysimo diffusi-Cynodontetum dactylidi (Jarolímek et al. 1997) Borhidi 2003 ass. nova hoc loco
(Repcsényes csillagpázsit-társulás)

Bas.: Conyzo-Cynodontetum dactylidi Eliaš 1979 erysimetosum diffusi Jarolímek et al. 1997: 191–193. Tab. 13B. Holotípus: felv 7.

Zavart homokpusztai gyepek taposástűrő gyomtársulása, amelyet eredetileg a Conyzo-Cynodontetum dactylidi társulás szubasszociációjaként írtak le, de attól sok homokpusztai faj jelenlétével különbözik. Ugyanakkor a társulás diagnosztikus fajkészlete csaknem teljesen hiányzik ezekből az állományokból. Ezért nemcsak új asszociációként való elkülönítését tartjuk indokoltnak, hanem átsorolását is a Salsolion ruthenicae csoportba, amelynek diagnosztikus fajai közül számosan megtalálhatók a társulásban.

Az uralkodó csillagpázsit (Cynodon dactylon) mellett jellemző fajai a szürke repcsény (Erysimum diffusum), a homoki útifű (Plantago arenaria), az osztrák és a homoki pipitér (Anthemis austriaca, A. ruthenica), a fedélrozsnok (Bromus tectorum) és a farkaskutyatej (Euphorbia cyparissias).

A Kis-A, Duna-v., D–T, talán másutt is.

19.4.5. Csoport: Eragrostio-Polygonion arenastri Couderc & Izco ex Čarni & Mucina 1997
(Csillagpázsitos útszélek)

Bas.: Eragrostio-Polygonion Couderc & Izco 1986 (8. §), Euphorbion prostratae Mucina 1993 non Rivas-Martinez 1976.

A szerzők ezt a társuláscsoportot azoknak a ruderális, termofil társulásoknak az összefoglalására hozták létre, amelyek a szubmediterrán zónában, elsősorban a Balkán-fészigetre és a vele határos területekre terjednek ki. Ez a csoport van hivatva földrajzilag helyettesíteni az atlanti-mediterrán Euphorbion prostratae Rivas-Martinez 1976, valamint a kelet-mediterrán Polycarpo tetraphylli-Eleusinion indicae Čarni & Mucina 1997 csoportokat.

Jellemző fajai a fehér és a fodros disznóparéj (Amaranthus albus, A. crispus), a kis tőtippan (Eragrostis minor).

1. Eragrostio-Polygonetum arenastri Oberd. 1954 corr. Mucina 1993
(Tőtippan-madárkeserűfű társulás)

Alacsony növésű laza szerkezetű társulás, amelyben a domináns madárkeserűfű (Polygonum arenastrum) mellé panikoid típusú pázsitfüvek társulnak, mint a kis tőtippan (Eragrostis minor), a pirók ujjasmuhar (Digitaria sanguinalis) és más muharfajok (Setaria spp.). Termőhelye főleg napsütötte, homokos talajokon kialakult taposott helyeken, kövezetlen utakon, városi sétányokon és sportpályákon alakul ki, amelyek gyorsan kiszáradnak. A társulás inkább fiziognómiailag jellemezhető, mint valódi karakterfajokkal.

Hazai elterjedését nem ismerjük. Valószínűleg a D–T és a Tt déli részén előfordulnak állományai.

2. Lolio-Cynodontetum dactylidi Jarolímek et al. 1997
(Csillagpázsitos útszél)

Syn.: Cynodon dactylon ass. Felföldy 1942 (36. §), non Cynodon ass. Rapaics 1927 (36. §).

A széles ökológiájú csillagpázsit (Cynodon dactylon) által uralt különböző társulások között a korai leírásokban nem tettek nevezéktani különbséget, ezért a Cynodon dactylon asszociációk nómenklatúrai szempontból bizonytalanokká váltak, s ezért később el kellett vetni, illetve megfelelő binomiális nevekkel helyettesíteni őket. Például a Rapaics-féle Cynodon ass. a Cynodonti Poëtum angustifoliae (Rapaics 1927) Soó 1957 társulásnak felel meg, amely egy homoki száraz legelő, a Felföldy-féle Cynodon dactylon ass. pedig egy taposott útszéli gyomtársulás, amelynek az itt tárgyalt asszociáció felel meg.

Homokos talajú városi gyalogjárók mellett, homoki szőlők dűlőútjain, száraz homokos-kavicsos taposott partszakaszokon, pl. kikötő környékén, gyorsan kiszáradó, napsütötte termőhelyeken kialakuló alacsony, termofil gyeptársulás, amelyben a domináns csillagpázsit (Cynodon dactylon) mellett az angolperje (Lolium perenne) vagy a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum) léphet fel nagyobb borítással. Konstans fajai még az egérárpa (Hordeum murinum), a fehér libatop (Chenopodium album), a fehér mécsvirág (Silene latifolia subsp. alba), a mezei szulák (Convolvulus arvensis), a lándzsás útifű (Plantago lanceolata) és a pongyola pitypang (Taraxacum officinale).

M: valószínűleg az ország egész területén előfordul.

3. Conyzo-Cynodontetum dactyli Eliaš 1979
(Betyárkórós csillagpázsitgyep)

Az előző társuláséhoz hasonló, de tápanyagban gazdagabb termőhelyeken kialakuló kétszintű társulás, amelynek kialakításában vetési gyomok és ruderális elemek nagyobb számban vesznek részt. Az uralkodó faj itt is a csillagpázsit (Cynodon dactylon). Az előző társulástól megkülönböztető, differenciális fajai a szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus), a tatár laboda (Atriplex tatarica), az útszéli bogáncs (Carduus acanthoides), a mezei szulák (Convolvulus arvensis), a betyárkóró (Conyza canadensis) tömeges megjelenése, továbbá a pirók ujjasmuhar (Digitaria sanguinalis) és más muharfajok (Setaria spp.).

Elterjedését nem ismerjük, de valószínűleg az ország egész területén előfordul.

4. Polygono-Portulacetum oleracei Eliaš 1986
(Madárkeserűfű-porcsin társulás)

Alacsony növésű gyomtársulás, amelynek állományai laza meleg, száraz talajokon alakulnak ki. Domináns fajai a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum) és a kövér porcsin (Portulaca oleracea). Konstans fajai a betyárkóró (Conyza canadensis), a büdös zsázsa (Lepidium ruderale), a pongyola pitypang (Taraxacum officinale) és szabadon maradó talajfelszíneket borító ezüst körtemoha (Bryum argenteum). Minden bizonnyal nálunk is előforduló gyomtársulás. Előfordulása megerősítendő, állományai tanulmányozandók.

19.5. Rend: Sisymbrietalia J. Tx. in Lohm. & al. 1962
(Útszéli szikár gyomnövényzet)

Európa mérsékelt övének ruderális növényzetét összefoglaló központi szüntaxonómiai egység. Társulásai zavart, antropogén termőhelyek (földhányások, útbevágások, friss töltések, frissen feltört területek stb.) egyévesekben gazdag közösségei. A zavarások típusa és intenzitása – mint szelekciós tényező – szerint csoportosulnak a különböző – magas regenerációs és reprodukciós képességgel rendelkező – társulásalkotó gyomok. Az állandó zavarás miatt évelő növények (pl. a Festuco-Brometea vagy a Molinio-Arrhenatheretea osztály fajai) alig jutnak szerephez, legfeljebb a kétéves hemiterofitonok és az elvadult kultúrnövények képeznek kivételt.

Jellemző fajai a karcsú, a vöröslő és a zöld disznóparéj (Amaranthus chlorostachys, A. deflexus, A. lividus), a meddő rozsnok (Bromus sterilis), a betyárkóró (Conyza canadensis), a szümcső (Bunias orientalis), a csattanó maszlag (Datura stramonium), a keszegsaláta (Lactuca serriola) és az ebszékfű (Tripleurospermum inodorum).

19.5.1. Csoport: Sisymbrion officinalis R. Tx. Lohm. & Prsg. in R. Tx. 1950
(Rozsnok-zsombor társulások)

Alacsonytermetű téli egyéves füvek és dudvás lágyszárúak alkotta viszonylag fajszegény társulások. Jellemző fajai főleg az enyhe telű dél-európai és szubmediterrán területek növényei. Idesorolják a közepes termetű téli egyéves keresztesek és fészkesek társulásait is, amelyek kora tavasszal virágzanak és érik el a vegetációs fejlődés optimumát. Talajuk laza, gyakran törmelékes, nagy áteresztő képességű, többnyire gyorsan kiszáradó, rendszerint antropogén eredetű, napsütötte aljzat. Állományai falak mentén, romos területek körül, akácosok szegélyén, friss töltésoldalakon, meddőhányókon fordulnak elő.

Jellemző fajok a mezei, a parlagi, a meddő és a fedél rozsnok (Bromus arvensis, B. japonicus, B. sterilis, B. tectorum), a pipacslevelű, a vékony és a hamvas zörgőfű (Crepis rhoeadifolia, C. capillaris, C. tectorum), a sebforrasztófű (Descurainia sophia), az egérárpa (Hordeum murinum), a magyar, a parlagi, a szapora és a hamvas zsombor (Sisymbrium altissimum, S. loeselii, S. officinale, S. orientale).

Idetartozó társulások:

1. Erigeronto-Lactucetum serriolae Lohm. in Oberd. 1957
(Betyárkóró-keszegsaláta társulás)

Az Erigeronto-Lactucetum főleg Közép- és Kelet-Európa szubkontinentális területeinek gyomtársulása, amelynek állományai elsősorban parlagterületeken, másodsorban építkezések felvonulási területein, agyagos töltéseken alakulnak ki. Hazánkban kifejezetten a szántóföldi és kertészeti művelés felhagyását követő második évben kialakuló társulás. Domináns faja a betyárkóró (Conyza canadensis) valamint a keszegsaláta (Lactuca serriola). Konstans faja a széltippan (Apera spica-venti) és az egynyári seprence (Erigeron annuus). További jellemző fajok a csillagpázsit (Cynodon dactylon), a kisvirágú füzike (Epilobium parviflorum), a mezei aszat (Cirsium arvense), valamint a magas és a kanadai aranyvessző (Solidago gigantea, S. canadensis).

M Tanulmányozandó társulás, felhagyott parlagokon, szőlőkben a második évben az egész ország területén kialakulhat.

2. Hordeo murini-Cynodontetum (Felföldy 1942) Felföldy ex Borhidi 1996
(Egérárpa-csillagpázsit társulás)

Bas.: Cynodontetum dactylidis Felföldy 1942 non aliorum (36. §).

Tulajdonképpen a homoki és löszlegelőknek (Lolio-Cynodontetum) az útszéli, taposás hatására kialakult változata, amit jól mutat, hogy homoki szőlők mezsgyéin, homoki dűlőutak mentén, lakott települések homokos földútjainak szegélyén, löszös talajú földutak peremén tanulmányozták állományait.

Állandó fajai a domináns csillagpázsit (Cynodon dactylon) mellett a taposást jól tűrő angolperje (Lolium perenne) és a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), a lándzsás útifű (Plantago lanceolata), az egérárpa (Hordeum murinum), valamint a mezei szulák (Convolvulus arvensis) és a pongyola pitypang (Taraxacum officinale), továbbá a gyomok közül még a fehér libatop (Chenopodium album) és a fehér mécsvirág (Silene latifolia subsp. alba) is.

M.

3. Linario vulgaris-Brometum tectorum Knapp 1964
(Gyújtoványfű-fedélrozsnok társulás)

A Linario vulgaris-Brometum tectorum a fedélrozsnok ruderális jellegű társulása, amely jelentősen különbözik akár a savanyú (Corynephoretalia), akár a meszes homokon (Festucetalia vaginatae) kialakuló féltermészetes másodlagos pionír cönózisoktól. Állományai a lazább talajú vasúti pályatesteken, száraz töltésoldalakban, ugarokon és tereprendezések felszínein találhatók.

Domináns faja a fedélrozsnok (Bromus tectorum), differenciális fajai a szabdalt kányazsázsa (Diplotaxis tenuifolia), a közönséges gyújtoványfű (Linaria vulgaris) és a komlós lucerna (Medicago lupulina). Állandó kísérő fajok a közönséges cickafark (Achillea millefolium), a kakukkhomokhúr (Arenaria serpyllifolia), a nyúlparéj (Chondrilla juncea), a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a meddő rozsnok (Bromus sterilis), a fehér libatop (Chenopodium album), a betyárkóró (Conyza canadensis), a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum) és a pongyola pitypang (Taraxacum officinale).

M.

4. Hordeetum murini Libbert 1933
(Egérárpás)

Az újabb hazai irodalom (Dancza 2002) és a szlovákiai irodalom ismeretében Magyarországon két egérárpa-társulás van. A Hordeetum murini Libbert 1933 asszociáció egyszintű, fajszegény, útszéli gyep, amelyet évente egy-két alkalommal kaszálnak. Tavaszi aszpektusát az egyéves egérárpa (Hordeum murinum), míg a nyári-nyárutói aszpektusát a a fehér libatop (Chenopodium album) határozza meg. Taposott, bolygatott útszéleken, semleges kémhatású, magas mész-, alacsony humusztartalmú homok- és vályogtalajokon fordul elő.

M (főleg az ország déli, középső és keleti részén).

5. Atriplici tatarici-Hordeetum murini (Felföldy 1942) R. Tx. 1950
(Laboda-egérárpa társulás)

Bas.: Hordeum murinum ass. Felföldy 1942, non Hodeetum murini Libbert 1933., syn.: Hordeetum murini pannonicum Slavnić 1951 (34. §) p.p. Polygono arenastri-Hordeetum murini Felföldy ex Borhidi 1996.

A Libbert-féle egérárpa társulással szemben, amely viszonylag laza talajokon alakul ki, ez a társulás erősen tömött, taposott talajokon fejlődik ki. Felföldy eredeti leírása alapján a labodás állományokat külön társulásnak tekintjük, amelyek inkább az ország nyugati és északkeleti részén fordulnak elő A társulás domináns faja az egérárpa (Hordeum murinum), amely többnyire sűrű gyeppé záródik és májusban éri el fejlődésének tetőpontját. Az állomány nyár közepétől megsárgul és kiritkul. Ekkor jut nagyobb szerephez a taposást jelző konstans madárkeserűfű (Polygonum arenastrum) és az egynyári perje (Poa annua). Rajtuk kívül nagyobb állandósággal vesznek részt kísérő fajokként a társulásban a tatár és a hosszúlevelű laboda (Atriplex tatarica, A. oblongifolia), a kövér porcsin (Portulaca oleracea) és a tyúkhúr (Stellaria media), savanyú talajokon a nagy szélfű (Apera spica-venti) valamint a fekete peszterce (Ballota nigra) és a betyárkóró (Conyza canadensis).

M (Főleg az ország nyugati és északkeleti részén).

6. Polygono arenastri-Lepidietum ruderalis Mucina 1993
(Madárkeserűfű-büdös zsázsa társulás)

Az előzőhöz igen közelálló társulás, amelynek állományai főleg útszéleken, vasúti pályatesteken, tereprendezések pionír felületein és házfalakon telepszenek meg, illetve alakulnak ki. Erősen taposott helyek gyomszövetkezete, amelyben a büdös zsázsa (Lepidium ruderale) uralkodik, de felléphet domináns fajként az angolperje (Lolium perenne), a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), a sugártalan székfű (Matricaria matricarioides) és az egérárpa (Hordeum murinum). A büdös zsázsa egyben differenciális faj is az egérárpás társulásokkal szemben. Az erőteljes taposás következtében a társulás fajszegény, viszont összetétele igen stabil, a diagnosztikus fajok kombinációja lényegesen nem változik.

M Valószínűleg a Dunántúlon és a középhegységi területeken jellemző társulás, a Hordeum murinum által meghatározott asszociációkhoz való elterjedési és társulástani viszonyai hazánkban még tisztázandók.

7. Sisymbrietum altissimi Bornkamm 1974
(Magyar zsázsás)

A társulás állományai főleg homok- és kavicsbányák szélein alakulnak ki, ritkábban homoki utak zavart szegélyein vagy homokos parlagokon. Domináns és egyben jellemző faja a magyar zsázsa (Sisymbrium altissimum), a nálunk levő állományok differenciális faja a homoki ballagófű (Salsola kali subsp. ruthenica). Konstans kísérő fajok a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a parlagi zsázsa (Sisymbrium loeselii), a keszegsaláta (Lactuca serriola), az ebszékfű (Tripleurospermum inodorum), a pásztortáska (Capsella bursa-pastoris) és a fehér libatop (Chenopodium album).

A társulás előfordulását Mucina (1993) jelzi Magyarországról. Tanulmányozandó.

8. Capsello-Descurainietum sophiae Mucina 1993
(Pásztortáska-sebforrasztófű társulás)

A társulás meglehetősen gyakori a frissen feltárt vályogos vagy törmelékben gazdag homokos földhányásokon, összehordott romos talajokon, ugarokon és parlagokon. Domináns fajai lehetnek a sebforrasztófű (Descurainia sophia) mellett a pipacs (Papaver rhoeas), a keszegsaláta (Lactuca serriola) és a pásztortáska (Capsella bursa-pastoris). Hozzájuk csatlakozó állandó kísérők lazább, homokos talajokon a mezei szarkaláb (Consolida regalis), a nagy széltippan (Apera spica-venti) és a kis gomborka (Camelina microcarpa), kötöttebb, bázikusabb talajokon a tatár laboda (Atriplex tatarica), a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a meddő rozsnok (Bromus sterilis), a tyukhúr (Stellaria media) és az ebszékfű (Tripleurospermum inodorum).

M Lehet, hogy az egész ország területén előfordul. Egyelőre a Kisalföldön és a Dunántúl északi részén előforduló állományait ismerjük.

19.5.2. Csoport: Atriplicion nitentis Passarge 1978
(Laboda-libatop társulások)

A Sisymbrion csoporténál kötöttebb, vályogos, magasabb tápértékű, jobb vízmegtartó képességű talajokon élő társulások. Alkotó elemei többnyire kontinentális-szubkontinentális elterjedésű fajok, főleg kelet-európai–nyugat-ázsiai libatopfélék és amerikai eredetű, adventív disznóparéjfélék. Fejlődési optimumuk nyárutóra esik.

Jellemző fajai a hosszúlevelű, a terebélyes, a fehér, a fényes, a lecsepült és a tatár laboda (Atriplex oblongifolia, A. patula, A. sagittalis, A.rosea, A. prostrata, A. tatarica), a fehér, a bangitalevelű, a csíkos és a zöld libatop (Chenopodium album s.str., C. opulifolium, C. strictum, C. suecicum).

Idetartozó társulások:

1. Bromo tectorum-Sisymbrietum orientalis Eliaš 1979
(Fedél rozsnok-hamvas zsázsa társulás)

Erősen szárazságtűrő, termofil gyomtársulás, amely téglagyárak agyagbányáinak hányóin, löszfalakba és rézsűkbe vágott borospincék környékén alakul ki, száraz, meszes talajokon. A társulás fajkombinációjában a xerofil karaktert részben Onopordetalia-fajok fejezik ki, mint a fehér mécsvirág (Silene latifolia subsp. alba) és a vadrezeda (Reseda lutea), részben Koelerio-Corynephoretea-fajok, mint a kakukkhomokhúr (Arenaria serpyllifolia), és részben Festuco-Brometea-fajok, mint a mezei üröm (Artemisia campestris) és a zászlós csüdfű (Astragalus onobrychis).

Az asszociáció domináns faja a hamvas zsombor (Sisymbrium orientale), állandó kísérői pedig a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a fekete peszterce (Ballota nigra), a fedélrozsnok (Bromus tectorum), az útszéli bogáncs (Carduus acanthoides), a mezei szulák (Convolvulus arvensis), a tarackbúza (Elymus repens) és az ebszékfű (Tripleurospermum inodorum).

A társulás elterjedéséről kevés információnk van. állományai tanulmányozandók.

2. Rorippo austriacae-Hordeetum murini (Timár 1947) Tx. 1950
(Osztrák kányafű-egérárpa társulás)

Bas.: Hordeetum murini Timár 1947 (31. §) non Hordeetum murini Libbert 1933.

Folyóparti gátakat, töltéseket borító hordalékon, tavasszal nedves, nyárra kiszáradó termőhelyeken, különösen a rakpartok kövezetének fúgái között kialakuló társulás, amelyet Timár eredetileg az Arction csoportba helyezve írt le. A társulás domináns faja az egérárpa (Hordeum murinum), konstans kísérői az osztrák kányafű (Rorippa austriaca), az angolperje (Lolium perenne), a pásztortáska (Capsella bursapastoris), a betyárkóró (Conyza canadensis), a csillagpázsit (Cynodon dactylon), az olocsán (Holosteum umbellatum), a felemás és a büdös zsázsa (Lepidium perfoliatum, L. ruderale), a nagy útifű (Plantago major), a katáng (Cichorium intybus), a pongyola pitypang (Taraxacum officinale) és a bojtorján szerbtövis (Xanthium strumarium).

M, de főleg a nagyobb folyók védőrendszerein, nyáron száraz, kontinentális klímahatás alatt álló területeken. Elterjedése megállapítandó.

3. Cynodonto-Atriplicetum tataricae Morariu 1943
(Tatár laboda-csillagpázsit társulás)

A Cynodonto-Atriplicetum tataricae társulás állományai különösen városok szélein, építésitörmelék-lerakó helyein, agyaghányásokon, valamint utak és országutak szegélyén alakulnak ki, ahol az erősebben taposott Polygonetum arenastri társulással határos. Faluhelyen a pajtasorok mentén és a szemétlerakó helyek környékén is megtalálható.

A csillagpázsit (Cynodon dactylon) mellett a termofil kontinentális tatár laboda (Atriplex tatarica) uralkodik. Állományaiba az angolperje (Lolium perenne), a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum) és a sugártalan székfű (Matricaria matricarioides) populációi elegyednek.

M, különösen az Alföld keleti felében. Elterjedése és hazai állományai tanulmányozandók.

19.5.3. Csoport: Malvion neglectae (Gutte 1966) Hejný 1978
(Törpemályvások)

Főleg egyszintű, ruderális, kétszikűekben gazdag társulások nyárközépi szünfenológiai optimummal. Mintegy 30 cm magasságig megnövő, lecsepült, leterülő, vagy fekvő tőből felegyenesedő növények uralkodnak bennük. Talajuk antropogén szerves hulladékban gazdag, gyakran háztartási szennyvízzel vagy hígtrágyával öntözött. Főleg a síksági és dombvidéki övezetben elterjedt, közép-európai–szubkontinentális elterjedésű csoport, amelynek fajspektrumát a kapás gyomtársulások és a bojtorjánosok (Arction) közötti közteshelyzet jellemzi.

Jellemző fajok a labodás disznóparéj (Amaranthus blitoides), a kőfali és a büdös libatop (Chenopodium murale, C. vulvaria), a papsajtmályva és az apró mályva (Malva neglecta, M. pusilla), valamint az apró csalán (Urtica urens).

Valószínűleg az ország egész területén előfordul, bár délnyugaton hiányzik.

1. Malvetum pusillae Morariu 1943
(Aprómályvás)

A törpemályvás társulások között a legmelegebb termőhelyek társulása, amelynek elterjedési központja Délkelet-Európában van. Egyszintű, fajszegény ruderális társulás, amely főleg szárnyasok által zavart és trágyázott talajokon fejlődik ki. A termőhely nyár közepére ki is száradhat, ami a talaj szikesedését is elindíthatja. Ezért egyes állományaiban szikesedést jelző fajok is megjelenhetnek, mint a sziki üröm (Artemisia monogyna). Domináns fajai az apró mályva (Malva pusilla) és a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum). Konstans és differenciális fajai a kis bojtorján (Arctium minus), a nagy útifű (Plantago major), az egynyári üröm (Artemisia annua), a pongyola pitypang (Taraxacum officinale) és a tatár laboda (Atriplex tatarica).

Soó szerint (1964) általánosan elterjedt. Főleg a Tiszántúlról jelezték, de nem tanulmányozták. Dancza (2002) szerint nem általánosan elterjedt társulás; az Alföldön főleg a kötött talajokon jellemző.

2. Hyoscyamo-Malvetum neglectae Aichinger 1933
(Beléndek-papsajtmályva társulás)

Syn.: Malvetum neglectae Felföldy 1942.

Tipikus ruderális társulás, amely emberi települések közvetlen közelében, erősen trágyázott helyeken, trágya- és szemétdombokon, szemetes utak és árkok mentén is megtalálható. Uralkodó faja a papsajtmályva (Malva neglecta); nálunk nagyobb állandóságú fajai a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), a fakó libatop (Chenopodium glaucum), az apró csalán (Urtica urens), az egynyári perje (Poa annua), a vasfű (Verbena officinalis), az egynyári szélfű (Mercurialis annua), az olykor tömegesen fellépő ebszékfű (Tripleurospermum inodorum), továbbá a henye és a libapimpó (Potentilla supina, P. anserina), valamint a bolondító beléndek (Hyoscyamus niger).

Korábban nagyon elterjedt volt a kis parasztgazdaságok udvarain, mára a nagyüzemi állattartás következtében a társulás kialakulására alkalmas termőhelyek jelentős része átalakult.

3. Chenopodio vulvariae-Urticetum urentis (Slavnić 1951) Soó 1971
(Büdös libatop-apró csalán társulás)

Bas.: Chenopodietum muralis Slavnić 1951 p.p. non Br.-Bl. & Maire 1924 (31. §).

Falusi házak nyirkos falai mentén, esőcsatornák alatt levő falmenti pásztákban kialakuló társulás, amelynek kis, többnyire szalagszerű állományai változó nedvességű, időszakosan átnedvesedő, nyáron erősen kiszáradó talajon találhatók meg. A Slavnić által publikált felvételeknek csak egy része képviseli ezt a társulást. Uralkodó faja az apró csalán (Urtica urens) és a különböző mértékben közé keveredő büdös libatop (Chenopodium vulvaria). Kísérő fajai a büdös zsázsa (Lepidium ruderale), a kőfali libatop (Chenopodium murale), a nagy útifű (Plantago major) és a papsajtmályva (Malva neglecta).

A (Tt) kötött talajú termőhelyeken, főként idősebb házak mentén és árokpartok szegélyén fordul elő, ott, ahol a betonjárdát nem építették ki a ház faláig, illetve az árokig.

4. Polygono arenastri-Chenopodietum muralis Mucina 1987
(Madárkeserűfű-kőfali libatop társulás)

Bas.: Chenopodietum muralis Slavnić 1951 p.p. non Br.-Bl. & Maire 1924 (31. §).

Szintén Slavnić felvételeire alapozott társulás, amelyet a Dél-Alföldről írtak le, de alaposabban a Kisalföld szlovák részén tanulmányozták. Termőhelyei az előzőeknél szárazabbak. A társulás állományai meglehetősen fajszegények. Uralkodó és állandó faja a kőfali libatop (Chenopodium murale), differenciális fajai az egynyári szélfű (Mercurialis annua), az egérárpa (Hordeum murinum), a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum) és a terebélyes laboda (Atriplex patula).

Hazai elterjedése megállapítandó.

5. Malvo neglectae-Chenopodietum vulvariae Gutte 1966
(Papsajtmályva-büdös libatop társulás)

Nyirkos falak tövében, de a Chenopodio vulvariae-Urticetuménál üdébb, és kissé taposott trágyázott helyeken előforduló társulás. Előfordulása nálunk inkább a hegyvidéki és dunántúli parasztházak, fészerek, istállók és más gazdasági épületek környékén valószínűsíthető. Uralkodó faja a nyugaton ma már ritka és veszélyeztetett büdös libatop (Chenopodium vulvaria), gyakoribb kísérői a taposást jól tűrő fajok, mint az egynyári perje (Poa annua), a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), a papsajtmályva (Malva neglecta) és a nagy útifű (Plantago major).

6. Matricarietum discoideae-recutitae Jarolímek et al. 1997
(Gyomkamillás)

Száraz, kötött talajú, erősen taposott baromfiudvarok gyomnövényzete, amely különösen száraz nyarú kontinentális klímájú területeken elterjedt. Laza szerkezetű, lecsepült, fajszegény nyílt gyep, amelyet többnyire a társulás két uralkodó faja: az orvosi és a sugártalan székfű (Matricaria chamomilla, M. matricarioides) alkot. Gyakoribb kísérői a nagy útifű (Plantago major), az egynyári perje (Poa annua) a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum) és a kőperje (Sclerochloa dura).

Nálunk nem tanulmányozott, valószínűleg az ország egész területén előforduló társulás.

7. Xanthietum spinosi Felföldy 1942
(Szerbtövises)

Bas.: Xanthium spinosum ass. Felföldy 1942.

Alacsony gyepű, kellemetlenül szúrós társulás, amely olyan termőhelyeken szaporodik el, ahol a legeltetés mellé a taposás külön inzultusként, fokozott mértékben jelentkezik, mint például legelőkön áthaladó utak szélén, vagy disznólegelőkön, ahol a túrás felszaggatja a gyepszőnyeget és fellazítja a talajt a gyomok behatolására. Ez a zavarás egyúttal a termőhely kiszáradását is elősegíti, s ezért Felföldy eredetileg az Onopordion csoportba helyezte a társulást, amely azonban mind fiziognómiáját tekintve, mind pedig fajkombinációjában jobban illik a Malvion neglectae csoportba, amely az asszociáció leírása idején még nem volt ismert.

Meglehetősen fajgazdag társulás, amelyben a szúrós szerbtövis (Xanthium spinosum) egyetlen domináns fajként jelenik meg. Nagyobb állandósággal fellépő kísérői az apró és a papsajtmályva (Malva pusilla, M. neglecta), a beléndek (Hyoscyamus niger), a fekete csucsor (Solanum nigrum), a fehér libatop (Chenopodium album), a bojtorján szerbtövis (Xanthium strumarium), az egérárpa (Hordeum murinum) és az ördögszekér (Eryngium campestre).

M: Valószínűleg az ország egész területén előfordul.

20. Osztály: Artemisietea vulgaris Lohm. & al. in R. Tx. 1950

(Útszéli gyomnövényzet)

Az osztály évelő és kétéves dudvásszárú, többnyire ruderális kompetitor stratégiájú nitrofil növények társulásait foglalja össze. Előnyösek számukra a mérsékelten vagy csak kismértékben zavart tipikus ruderális termőhelyek (parlag, régi szemétlerakó, utak és vasutak töltései). Száraz gyepek (Festuco-Brometea) és mezofil rétek (Molinio-Arrhenatheretea) évelő füvei is jelentős szerepet játszhatnak bennük. Melegkedvelő elemekben gazdag sík- és dombvidéki társulások, amelyeket a magasabb, hegyvidéki övezetekben a Galio-Urticetea osztály társulásai helyettesítenek.

Jellemző fajai a fekete üröm (Artemisia vulgaris), az útszéli és a bókoló bogáncs (Carduus acanthoides, C. nutans), a tarackbúza (Elymus repens), a héjakút és az erdei mácsonya (Dipsacus laciniatus, D. fullonum), a fehér mécsvirág (Silene latifolia subsp. alba), továbbá a közönséges és a pókhálós bojtorján (Arctium lappa, A. tomentosum), a szamárbogáncs (Onopordon acanthium) és a fekete peszterce (Ballota nigra).

20.1. Rend: Onopordetalia acanthii Br.-Bl. & R.Tx. ex Klika & Hadač 1944
(Kétéves szikár gyomnövényzet)

Az Onopordetalia rend a melegigényes antropogén társulások igen széles csoportját foglalja magában. Az idesorolt társulások a sík- és dombvidék régióiban, valamint a szubmontán övben találhatók meg, és általában száraz vagy kiszáradó, törmelékes homok- vagy vályogtalajok földhányásain és ruderális termőhelyein élnek. A rend társulásainak fajkészletére jellemző, hogy jelentős részük hapaxantikus lágyszárú, vagyis olyan növények, amelyek két vagy több évig is képesek vegetatív úton fennmaradni, de virágzás és termésérlelés után elpusztulnak. A társulások felépítésében meghatározó szerepet játszanak a széllel terjedő fészkesek, valamint a hüvelyesek és keresztesek.

Jellemző fajai: a kis bojtorján (Arctium minus), a fekete peszterce (Ballota nigra subsp. nigra), az útszéli bogáncs (Carduus acanthoides), a szamárbogáncs (Onopordon acanthium), a közönséges aszat (Cirsium vulgare), a murok (Daucus carota), az erdei mácsonya (Dipsacus fullonum).

20.1.1. Csoport: Onopordion acanthii Br.-Bl. & al. 1936
(Szamárbogáncs társulások)

Melegkedvelő, sík- és dombvidéki szikár antropogén termőhelyek gyomtársulásai, amelyek feltört, viszonylag gyorsan kiszáradó, vályogos vagy homokos, többnyire erősen löszös, tápanyagban gazdag, törmelékes talajokon alakulnak ki, amelyek vízáteresztő képessége rosszabb, mint a Dauco-Melilotion csoportban. Előfordulásuk többnyire közutak napos szegélyein, töltéseken, földhányásokon, szennyezett hegylejtőkön, parlagokon és juhhodályok környékén található. Elterjedési központjuk Európa kontinentális és szubkontinentális területeire esik. A Kárpát-medence egyik legrégebbi apofitikus asszociációcsoportja, amelynek társulásai az egész országban elterjedtek. Míg Szlovákiában még a déli területeken is ritka, a mi alföldi tájainkon a ruderális vegetáció meghatározó fontosságú asszociációcsoportja. Jellemző vonásuk a hapaxantikus (egyszer virágzó többéves) dudvás növények nagyszámú előfordulása, a széllel terjedő fészkesek, valamint a hüvelyesek és keresztesek jelentős szerepe. A társulásokban érvényesülő szubmediterrán hatásokat a therophytonok nagy számban való megjelenése jelzi.

Jellemző fajok az orvosi atracél (Anchusa officinalis), a fehér és a fekete üröm (Artemisia absinthium, A. vulgaris), az útszéli és a bókoló bogáncs (Carduus acanthoides, C. nutans), az úti, a terpedt és a sáfrányos imola (Centaurea calcitrapa, C. diffusa, C. solstitialis), a gyapjas és az öldöklő aszat (Cirsium eriophorum, C. furiens), a közönséges ebnyelvűfű (Cynoglossum officinale), a fehér szamárkenyér (Echinops sphaerocephalus), a beléndek (Hyoscyamus niger), a bojtorjános koldustetű (Lappula squarrosa), a fehér és az orvosi pemetefű (Marrubium peregrinum, M. vulgare), a szamárbogáncs (Onopordum acanthium), a sárga rezeda (Reseda luteola), a dúsvirágú és a szöszös ökörfarkkóró (Verbascum densiflorum, V. phlomoides), a szúrós és a bojtorjános szerbtövis (Xanthium spinosum, X. strumarium).

Idetartozó társulások:

1. Onopordetum acanthii Br.-Bl. 1936 (64. kép)
(Szamárbogáncsos)

Non Lappulo heteracanthae-Onopordetum acanthii Br.-Bl. 1961.

Atlanti jellegű, kétszintű ruderális gyomtársulás, amely egy alacsonyabb és egy magasabb kórós szintre tagolódik. Bolygatott területeken, trágyadepók környékén, törmeléklerakók környezetében, semleges kémhatású, magas mész-, közepes humusz és nitrogénkoncentrációjú területeken, vályogtalajokon jellemző.

Az asszociáció a bolygatást követően két év alatt alakul ki, ezt követően bolygatás nélkül a geofitonok fokozatosan növekvő dominanciája jellemző. Csontos (2000) vizsgálatai szerint az Onopordum acanthium csírázási stratégiája kockázatelosztó, ami azt jelenti, hogy a kaszatok bolygatást követően nem egyszerre csíráznak, több évig életképesek.

A társulás meghatározó fajösszetételét az uralkodó szamárbogáncs (Onopordum acanthium) mellett a konstans fekete üröm (Artemisia vulgaris) és nagy csalán (Urtica dioica) alkotja. Két szubasszociációját különböztetjük meg: a subass. arctietosum Brandes 1980 differenciális fajai a subass. typicummal szemben Arction fajok, mint a fekete peszterce (Ballota nigra) és a meddő rozsnok (Bromus sterilis). Dancza (2002) kimutatta, hogy a két szubasszociációt az eurázsiai és kozmopolita fajok jellemzik, mégpedig úgy, hogy a subass. arctietosumban a kozmopolita, a subass. typicumban pedig az eurázsiai fajok aránya magasabb.

A subass. arctietosum a Dunántúl délnyugati területén a meridionális völgyekben és domboldalakon jellemző (Neszele, Zalakoppány, Padár és Almásháza), míg a tipikus szubasszociáció a Kis-Balaton medencéjében (Zalavár), valamint Keszthely környékén alakult ki.

2.64. ábra - Koldustetű-szamárbogáncs társulás (Lappulo heteracanthae-Onopordetum acanthii) a száraz parlagok ruerális társulása.

Koldustetű-szamárbogáncs társulás (Lappulo heteracanthae-Onopordetum acanthii) a száraz parlagok ruerális társulása.


2. Carduo acanthoidis-Onopordetum acanthii Soó ex Timár 1955.
(Útszéli bogáncs-szamárbogáncs társulás)

Syn.: Onopordon acanthium ass. Felföldy 1942, non Br.-Bl. 1936 (31. §), Carduo-Onopordetum acanthii Soó 1945 (2b. §), Carduo acanthoidis-Onopordetum Soó ex Jarolímek et al. 1997 (31. §).

A szamárbogáncs (Onopordum acanthium) és az útszéli bogáncs (Carduus acanthoides) társulása szennyezett meleg, magas nitráttartalmú, szélsőségesen száraz és laza talajokon. A Soó által helyesbített nevet először Timár (1955) közölte érvényesen. Jarolímek és munkatársai (1997) a Dauco-Melilotion asszociációcsoportba sorolják. Ezt én erőltetett megoldásnak találom, amely fokozza azt a bizonytalanságot, amely a Onopordion és a Dauco-Melilotion elválasztása terén elsősorban a hegyvidéki és csapadékosabb klímájú területeken jelentkezik problémaként. Nálunk az Onopordionnak sokkal nagyobb és egyértelműbb szerepe van a ruderális vegetáció kialakításában. Míg az előző társulás a kötöttebb talajokhoz kötődött, a Carduo-Onopordetum jellegzetesen a homoktalajok szemét- és törmeléklerakói, homoki utak, töltések szegélyén, legelők szélén található meg, ezért az előzőnél kontinentálisabb és alföldibb jellegű társulás.

Szerkezetét tekintve hasonlóan kétszintű társulás, de záródása kisebb, és benne az egynyári növények szerepe jóval nagyobb. Differenciális fajai a fedél- és meddő rozsnok (Bromus tectorum, B. sterilis), az egérárpa (Hordeum murinum), a pásztortáska (Capsella bursa-pastoris), az útszéli és a büdös zsázsa (Cardaria draba, Lepidium ruderale), a keszegsaláta (Lactuca serriola), a sebforrasztófű (Descurainia sophia) és az ebszékfű (Tripleurospermum inodorum).

M, főleg a homokos síkságokon és a folyóvölgyek laza hordaléktalajain, építési homokterületeken stb.

3. Lappulo echinatae-Cynoglossetum Klika 1935

Kis területeken kialakuló társulás, amelyet Klika törmelékes, mészben gazdag talajokról írt le, nálunk azonban elsősorban mérsékelten trágyázott meszes homoktalajokon fordul elő, marhajárások mentén, homoki szőlők közti zavart, trágyázott helyeken, házak, istállók környékén. A domináns közönséges ebnyelvűfű (Cynoglossum officinale) és a bojtorjános koldustetű (Lappula squarrosa) zoochor jellege miatt könnyen terjed. Pontosabb összetételét az irodalomban összesen rendelkezésre álló kevés – összesen négy – felvétel miatt nem lehet megadni. Nálunk a Tiszazugból (Timár & Bodrogközy 1959) jelezték. Dancza (in litt.) a Tiszántúlon, trágyadombok környékén látott hasonló állományokat. Valószínűleg ritka társulás.

Tanulmányozandó.

20.1.2. Csoport: Dauco-Melilotion Görs 1966
(Somkórós gyomtársulások)

Túlnyomórészt kétéves dudvásszárú növények mérsékelten termofil, közepesen vagy gyengén nitrofil jellegű gyomtársulásai. A fajok jelentős hányada termofil és xeroterm növény. A Fabaceae család fajainak jelenléte a talajok alacsony nitráttartalmára utal. A Dauco-Melilotion csoport társulásai számára különösen kedvezőek a vasúti állomások, pályatestek, töltések, útbevágások, kő- és kavicsbányák, gyakorlatilag minden olyan terület, ahol erős napsugárzás és antropogén eredetű, jó vízáteresztő, törmelékben gazdag talajok találhatók. A csoport társulásai különösen Közép-Európában elterjedtek, de jelentős mértékben képviselve vannak a Pannon-medencében is, ahol azonban elsősorban a dombvidéki és középhegységi területekre jellemző, bár a délies lejtők hegylábi zónájában gyakran érintkeznek az Onopordion acanthii csoport társulásaival, amelyektől azonban jellemző fajcsoportjukkal jól elkülönülnek.

Jellemző fajai a hamuka (Berteroa incana), a katáng (Cichorium intybus), a nehézszagú és a serteszőrös zörgőfű (Crepis rhoeadifolia, C. setosa), a murok (Daucus carota), a közönséges kígyószisz (Echium vulgare), a fehér, a réti és az orvosi somkóró (Melilotus albus, M. altissima, M. officinalis), a komlós lucerna (Medicago lupulina), a parlagi, a vörösszárú és a magyar ligetszépe (Oenothera biennis s.str., O. rubricaulis, O. salicifolia), a paszternák (Pastinaca sativa), a keserűgyökér (Picris hieracioides), a seprence (Stenactis annua), a nagy bakszakáll (Tragopogon dubius), a laposszárú perje (Poa compressa), a szappanfű (Saponaria officinalis), a közönséges gyujtoványfű (Linaria vulgaris), a dúsvirágú és a szöszös ökörfarkkóró (Verbascum densiflorum, V. phlomoides).

Idetartozó társulások:

1. Berteroëtum incanae Sissingh & Tiedem. in Sissingh 1950
(Hamukás)

A Berteroëtum incanae a száraz, vályogos löszös, de törmelékben gazdag talajokon alakul ki, amilyen termőhelyek vasúti pályatestek környékén, parlagokon és szőlőtermelő vidékeken fordulnak elő, ahol a szőlőskerteket hegylábi löszre telepítették. Fajgazdag társulás igen sok akcidentális elemmel, a konstans fajok száma viszonylag kicsiny. A domináns hamuka (Berteroa incana) mellett állandóbb fajok a közönséges cickafark (Achillea millefolium agg.), az útszéli bogáncs (Carduus acanthoides), a tarackbúza (Elymus repens), a lándzsás útifű (Plantago lanceolata), a fekete üröm (Artemisia vulgaris) és a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum). Megjelennek benne a természetes száraz gyepek zavarástűrő fajai is, mint az útszéli és a töviskés imola (Centaurea micranthos, C. spinulosa), a vadrezeda (Reseda lutea), a tarka koronafürt (Securigera varia) és a ligeti zsálya (Salvia nemorosa).

M Szórványos, különösen a szőlőtermelő vidékeken és a vasúthálózat mentén. Tanulmányozása szükséges.

2. Picridi-Lactucetum salignae Ubrizsy 1961
(Keserűgyökér-szálaslevelű saláta társulás)

Syn.: Lactucetum salignae Ubrizsy 1949 (2b. §).

A rizskultúrák gátjain, meglehetősen változó vízellátottságú termőhelyen, továbbá szőlőkben és parlagokon is kialakuló társulás, amelyben egyaránt találunk mocsári, kaszálóréti és sziki növényeket, valamint szárazságtűrő gyomokat.

A társulás domináns faja a szálaslevelű saláta (Lactuca saligna) és állandó kísérője a keserűgyökér (Picris hieracioides). További konstans fajok a csombor-menta (Mentha pulegium), az orvosi somkóró (Melilotus officinalis), a murok (Daucus carota), a komlós lucerna (Medicago lupulina), a sziki kerep (Lotus glaber), a sziki buvákfű (Bupleurum tenuissimum), a fekete nadálytő (Symphytum officinale), a vízi peszérce (Lycopus europaeus), a mocsári tisztesfű (Stachys palustris), a magyar imola (Centaurea pannonica) és a réti peremizs (Inula britannica).

A (Tt, talán másutt is).

3. Dauco-Picridetum Görs 1966
(Vadmurok-keserűgyökér társulás)

Az előzőhöz igen közelálló, kétszintű gyomtársulás, amely száraz, törmelékes talajokon, kövezett úthálózat szegélyén, városi villamospályák mentén, kövezett rakpartok meredek oldalain, általában építési területeken, magas mésztartalmú törmeléken alakul ki.

A társulás felső szintjét magas, dudvásszárú kétszikűek alkotják, mint a keserűgyökér (Picris hieracioides), a vadmurok (Daucus carota), az útszéli imola (Centaurea micranthos) és a pipacslevelű zörgőfű (Crepis rhoeadifolia). Az alacsony, alig 30cm-es alsó szintben gyakori a komlós lucerna (Medicago lupulina), a farkaskutyatej (Euphorbia cyparissias), a hasznos földitömjén (Pimpinella saxifraga) és a közönséges galaj (Galium mollugo) előfordulása.

Mezofil jellegű termőhelyen a réti zörgőfű (Crepis biennis) válik uralkodóvá, míg a kötött alluviális talajokon egy labodás variáns alakul ki a nyilas és a terpedt laboda (Atriplex sagittata, A. patula), az ördögszekér (Eryngium campestre), a fodros lórom (Rumex crispus) és más fajok közreműködésével.

Közép-Európában igen elterjedt társulás, amely nagy változatossággal van képviselve a Kisalföld szlovákiai részén. Nálunk Dancza (2002) Keszthely környékén felvételezte állományait.

Tanulmányozandó.

4. Tanaceto-Artemisietum vulgaris Sissingh 1950
(Fekete üröm-varádics társulás)

Bas.: Tanaceto-Artemisietum Br.-Bl. 1949 (2b. §).

Nálunk elsősorban dombvidékeken kialakuló gyakori növénytársulás, amely különösen régi parlagokon, útszéleken, romos helyeken található. Melegigényes ruderális magaskórós gyep, amely a homokos, kavicsos talajokat részesíti előnyben. A mintegy másfél méter magas állományokban domináns és konstans fajok a gilisztaűző varádics (Tanacetum vulgare) és a fekete üröm (Artemisia vulgaris), jellemző fajai még a keserűgyökér (Picris hieracioides), a ligeti seprence (Erigeron strigosus) és a katáng (Cichorium intybus).

A magyar cönoszisztematikai besorolások a társulást az Arction csoportba sorolják, ez azonban nincs kellő mértékben felvételekkel alátámasztva. Oberdorfer (1983) és Mucina et al. (1993) szerint a Tanaceto-Artemisietum vulgaris a Dauco-Melilotion csoportba tartozik, mert Dauco-Melilotion fajok (Picris hieracioides, Cichorium intybus, Daucus carota) jellemzik.

Dancza (2002) vizsgálatai szerint a cönológiai felvételek két csoportra válnak szét. Az egyik csoportot Dauco-Melilotion (Picris hieracioides, Pastinaca sativa és Cichorium intybus) fajok jellemzik, és ez a változat átmenetet képez a Dauco-Picridetum társulás felé. A másik csoport a Tanaceto-Artemisietum subass. typicum-nak Sissingh 1950 felel meg, az idetartozó felvételekben a Dauco-Melilotion fajok aránya sokkal kisebb, mint az előbbi felvételekben.

Az asszociáció tipikus állományai a dunántúli dombvidékeken a meridionális völgyekben, valamint a domboldalakon egyaránt elterjedtek. Az átmeneti és a tipikus állományok termőhelyi szempontból jól elkülöníthetők. A. typicum szubasszociáció állományai árokpartok és mezsgyék kaszálatlansága következtében Molinio-Arrhenatheretea társulásokból alakulnak ki; ezzel szemben az átmeneti típus építési területeken, építési törmelékkel feltöltött talajokon fejlődik ki.

A Tanaceto-Artemisietum subass. typicum semleges kémhatású, magas mész-, humusz- és össznitrogéntartalmú agyagtalajokon jellemző. Bolygatás és kaszálás nélkül több éven keresztül is hasonló faji összetétellel és dominanciaviszonyokkal jelenik meg. Az átmeneti állományok esetében a geofitonok dominanciájának növekedése jellemző. A két csoport között az eurázsiai fajok tekintetében figyelhető meg különbség, az átmeneti állományokban az eurázsiai fajok részesedése magasabb.

M: Magyarországon általánosan elterjedt lehet, bár felvételi anyag csak a Dunántúlon készült. A Tiszazugból Timár és Bodrogközy (1959) említik. Soó (1971) szerint a nálunk előforduló állományok több differenciális fajjal (pl. Glycyrrhiza echinata, Rorippa austriaca) elválnak, s ezért austro-orientale néven földrajzi variánsként, illetve vikariáns asszociációként megkülönböztetését javasolja. Ez a megállapítás azonban valószínűleg csak az alföldi állományokra érvényes.

Tanulmányozandó.

5. Echio-Melilotetum albi R. Tx. 1947
(Kígyószisz-fehér somkóró társulás)

A vasúti pályatestek jellegzetes gyomtársulása Közép-Európában, amely az átforrósodott kavicstöltésekhez alkalmazkodott szárazság- és tápanyaghiány-tűrő fajokból áll, jelentős részben hüvelyesekből, amelyek nitrogénasszimilációval képesek a tápanyaghiány csökkentésére. Többnyire sokszínű, tarka növénytársulás, amelyben a kék és sárga virágú fajok dominálnak.

Jellemző fajai az orvosi és a fehér somkóró (Melilotus officinalis, M. albus) és a tarka lucerna (Medicago x varia). Domináns és állandó fajai a francia perje (Arrhenatherum elatius), a közönséges kígyószisz (Echium vulgare), a vadrezeda (Reseda lutea), a közönséges cickafark (Achillea millefolium), a tarackbúza (Elymus repens), az orvosi atracél (Anchusa officinalis), a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a vadmurok (Daucus carota), a közönséges gyújtoványfű (Linaria vulgaris), a komlós lucerna (Medicago lupulina), a paszternák (Pastinaca sativa), a lándzsás útifű (Plantago lanceolata) és a pongyola pitypang (Taraxacum officinale).

M, de eddig még nem tanulmányozták.

6. Poo compressae-Tussilaginetum R. Tx. 1931
(Laposszárú perje-martilapu társulás)

A martilapu (Tussilago farfara) számos telítetlen társulásban felléphet domináns fajként, mivel versenyképes és előnyben részesíti a nehéz, nagy víztartó képességű vályogos vagy agyagos talajokat, amilyenek friss földhányásokon, külfejtéseken és meddőhányókon keletkeznek. A kísérőfajok többnyire a szomszédos területek növényzetéből verbuválódnak, ezért igen különböző vegetációs egységekből pl. Onopordetalia, Agropyretalia repentis, Epilobietea angustifolii vagy akár a Potentillo-Polygonetalia rendből származhatnak.

M: Az ország egész területén előfordulnak martilapu-állományok, amelyek lehet, hogy nem azonosak a nyugaton leírt társulással. Ezért még tanulmányozandók.

7. Cerintho-Vicietum villosae Mucina 1992
(Szeplőlapu-szöszös bükköny társulás)

Igen tarka, fajgazdag délkelet-európai gyomtársulás, amelyben különösen a hüvelyesek pl. a Vicia-, Trifolium-, Medicago-, Melilotus- és Lotus-fajok játszanak nagy szerepet. Jellemző fajai a borzas és a szöszös bükköny (Vicia hirsuta, V. villosa), a szeplőlapu (Cerinthe minor) és a szöszös pipitér (Anthemis austriaca).

Állandó kísérői a franciaperje (Arrhenatherum elatius), a meddő rozsnok (Bromus sterilis), a komlós lucerna (Medicago lupulina), a tarackbúza (Elymus repens), a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a lándzsás útifű (Plantago lanceolata) és a fehér mécsvirág (Silene latifolia subsp. alba).

DDt Hasonló összetételű állományok vannak a Mecsek déli előterében és a Drávasíkon löszös talajú szántók szélein (Pál R. adata). Összetétele és elterjedése vizsgálandó.

Származéktársulás
8. Calamagrostis epigeios DC [Onopordetalia]
(Siskanádtippanos származéktársulás)

Non: Calamagrostetum epigei Juraszek 1928.

A siskanádtippan (Calamagrostis epigeios) Dancza (2002) vizsgálatai szerint a Délnyugat-Dunántúlon, parlag területeken, felhagyott szőlőkben, degradált legelőkön, tarvágásokon, valamint építési területeken, kiszáradó magassásos társulásokban (Magnocaricion) terjedt el. Ezeken a termőhelyeken a művelés felhagyása következtében három-négy éven belül, gyakran a Solidago gigantea subsp. serotina-fajjal együtt képes kodomináns állományokat létrehozni, amelyek olykor már a vegetáció képét is meghatározzák. Dancza Kopecký és Hejný (1974) nyomán a Dauco-Melilotion-fajokkal jellemezhető állományokat származtatott társulásnak tekinti.

Diagnosztikus fajkombináció: Calamagrostis epigeios (V), Erigeron annuus subsp. strigosus (IV), Melilotus albus (III), Picris hieracioides (III), Daucus carota (III), Cirsium arvense (III).

A társulás semleges kémhatású, magas mésztartalmú, alacsony humusz- és össznitrogéntartalmú, sekély termőrétegű (5–15 cm) agyagtalajokon fordul elő. A fajok flóarelemeloszlást tekintve az eurázsiai (41%), kozmopolita (17,6%) és cirkumboreáris fajok (17,6 %) dominálnak.

DDt Keszthely, felhagyott építési területeken (Dancza 2002).

20.1.3. Csoport: Arction lappae R. Tx. 1937
(Bojtorjánosok)

Nagy termetű, évelő vagy kétéves dudvásszárú, erősen kompetitív vagy ruderális kompetitív stratégiájú növények társulásai, amelyekben az egyévesek csak az alászorult szintben jutnak némi szerephez. Ezek főleg árnyéktűrő egyévesek vagy téli efemerek. Talajuk nitrátokban gazdag, tipikusan ruderális termőhelyeken, szemétdombok, árnyas parlagok, régi földhányások, nyirkos, romos területek, kerítések és nyirkos falak mentén, parasztházak udvarain. Utóbbi helyeken gyakran alkotnak komplexet Malvion neglectae társulásokkal. Száraz, meleg termőhelyeken számos átmenetet találunk az Onopordetalia társulások felé.

Jellemző fajai a közönséges tarackbúza (Elymus repens), a közönséges, a kis és a pókhálós bojtorján (Arctium lappa, A. minus, A. tomentosum), a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a fekete peszterce (Ballota nigra subsp. nigra), az útszéli bogáncs (Carduus acanthoides), a vérehulló fecskefű (Chelidonium majus), a közönséges torma (Armoracia rusticana), a mezei és a közönséges aszat (Cirsium arvense, C. vulgare subsp. vulgare), a bürök (Conium maculatum), az erdei gyömbérgyökér (Geum urbanum), a kerek repkény (Glechoma hederaceum), a medvetalp (Heracleum sphondylium s.l.), a szúrós gyöngyajak (Leonorus cardiaca), az illatos macskamenta (Nepeta cataria), a réti lórom (Rumex obtusifolius s.l.), a fehér mécsvirág (Silene latifolia subsp. alba), a pitypang (Taraxacum officinale) és a vasfű (Verbena officinalis).

Idetartozó társulások:

1. Hyoscyamo-Conietum maculati Slavnić 1951
(Beléndek-bürök társulás)

Parasztházak udvarainak klasszikus társulása, amely szélsőségesen tápanyagdús talajon, az istállók közelében, trágyalével átitatott szemétdombok és hulladéklerakók környékén alakul ki. Ezenkívül jelezték előfordulását omladékos, romos törmelékhalmazokról, útszélekről és tereprendezésekről is.

A társulás tavasz végén és nyár elején fejlődik ki, amikorra a domináns bürök (Conium maculatum) eléri a 2 m-es magasságot, és az egész állomány virágba borul. Az alsó gyepszint is elég magas dudvás növényekből áll, amilyen a nagy csalán (Urtica dioica), a bolondító beléndek (Hyoscyamus niger), a fekete peszterce (Ballota nigra subsp. nigra), a fehér mécsvirág (Silene latifolia subsp. alba), a foltos árvacsalán (Lamium maculatum), a fekete üröm (Artemisia vulgaris), sőt liánok is elszaporodhatnak, mint a sövényszulák (Calystegia sepium) és a ragadós galaj (Galium aparine).

Elterjedését nem ismerjük. Hiányzik a Dél-Dunántúlon és a Duna-Tisza-közén. Legszebb állományát a védett pusztaföldvári Tatársánc árkában láttam. Valószínűleg alföldi majorudvarokban, istállók környékén elterjedt.

2. Conietum maculati I. Pop (1965) 1968
(Büröktársulás)

Főleg dombvidéki szérűskertekben, útszegélyeken, napsütötte kerítések mentén, az előző társulásénál lényegesen szárazabb környezetben is kialakulnak bürökállományok, amelyekben a beléndek nem fordul elő, és általában nitrofil elemekben szegényebb társulás.

Dancza Duna–Tisza közén felvételezett állományaiban a jellemző fajkombinációt a domináns bürök (Conium maculatum) és tarackbúza (Elymus repens) mellett a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a fekete peszterce (Ballota nigra), a mezei szulák (Convolvulus arvensis), a ragadós galaj (Galium aparine), a keszegsaláta (Lactuca serriola), a fehér mécsvirág (Silene latifolia subsp. alba) és a betyárkóró (Conyza canadensis) alkotja. Hasonló összetételű állományokat jegyzett fel Borhidi Leányfalu és Szentendre közt.

3. Arctietum lappae Felföldy 1942
(Bojtorjános)

Bas.: Arctium lappa ass. Felföldy 1942.

Különféle termőhelyeken, földes járdájú utcákban, udvarokban, szemétdombokon, dűlőutakon, árkokban egyarán előfordulhat, nyirkos, középkötött, tápanyagban gazdag talajokon. Viszonylag fajgazdag társulás, kevés állandó kísérővel.

Társulásalkotó faja a közönséges bojtorján (Arctium lappa), differenciális faja az útszéli bogáncs (Carduus acanthoides) és a szúrós gyöngyajak (Leonurus cardiaca). Konstans fajai a fekete peszterce (Ballota nigra), a fehér libatop (Chenopodium album), a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), a bürök (Conium maculatum), a fekete csucsor (Solanum nigrum), a nagy csalán (Urtica dioica) és a fekete üröm (Artemisia vulgaris). Felföldy szerint a Arctium lappa főleg az Alföldön lép fel társulásalkotóként, a Dunántúlon és a Középhegységben a pókhálós bojtorján (Arctium tomentosum) helyettesíti, míg helyenként a kis bojtorján (A. minus) is alkothat állományokat.

M.

4. Arctio-Artemisietum vulgaris Oberd. et al. ex Seybold & Müller 1972
(Bojtorjános feketeüröm-társulás)

Hazai dombvidéki bojtorjánosaink Dancza véleménye szerint (2002) a bojtorjános feketeüröm-társulással (Arctio-Artemisietum vulgaris) azonosíthatók. A társulást a Délnyugat-Dunántúlon az alábbi diagnosztikus fajkombináció alapján jellemezhetjük: a domináns közönséges bojtorján (Arctium lappa) és fekete üröm (Artemisia vulgaris), állandó fajok a tarackbúza (Elymus repens), a parlagfű, (Ambrosia artemisii-folia) és a mezei szulák (Convolvulus arvensis).

A társulás általánosan elterjedt Ausztriában (az Alpokban, valamint Burgenlandban) (Raabe & Brandes 1988). Elterjedése szintén általános Délnyugat-Magyarországon, hazai közlése Keszthelyről történt (Dancza 1994). Az asszociáció kétszintű, az alsó szintet az Elymus repens, a második szintet az Arctium lappa és Artemisia vulgaris jellemzi. Semleges kémhatású, közepes mész-, humusz- és össznitrogén-tartalmú, frissen bolygatott agyagtalajokon jellemző asszociáció. A faji kompozíciót tekintve a kozmopolita (33,3%), az eurázsiai (16,7%) és cirkumboreális (25%) fajok előfordulása jellemző. Általánosan elterjedt, a cönológiai felvételek Keszthelyen és Zalaváron készültek.

5. Pruno-Ballotetum Felföldy 1942
(Kökényes pesztercés)

Az erdőszéli pusztai cserjésekkel (Pruno-Crataegetum) szemben az útszéli kökénybozótok tartoznak ebbe a társulásba, amelynek talaja kötött, nyirkos és nitrátban gazdag. Fajokban meglehetősen gazdag és stabil összetételű társulás, amelyben feltűnően nagy a konstans elemek száma.

A társulás cserjeszintjét a kökény (Prunus spinosa) bozótja alkotja, gyepszintjében pedig a fekete peszterce (Ballota nigra) uralkodik. Konstans fajai a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), a fehér libatop (Chenopodium album), a tatár laboda (Atriplex tatarica), a fehér mécsvirág (Silene latifolia subsp. alba), a hamuka (Berteroa incana), a betyárkóró (Conyza canadensis), a fekete üröm (Artemisia vulgaris) és a keszegsaláta (Lactuca serriola).

Elterjedése megállapítandó. Valószínűleg a Középhegység szőlőtermő vidékein gyakoribb.

6. Cirsio lanceolati-arvensis Morariu 1943
(Mezei aszatos)

Melegkedvelő, kontinentális jellegű gyomtársulás, amely löszös és vályogos talajokon, tápanyagban gazdag parlagokon, szántók közti árkokban és mezsgyéken, szántókat szegélyező erdőszéli utak mentén található. Domináns faja a mezei aszat (Cirsium arvense), jellemző a közönséges aszat (C. vulgare) és a nagy csalán (Urtica dioica) konstans előfordulása, továbbá a tarackbúza (Elymus repens), az orvosi somkóró (Melilotus officinalis), a betyárkóró (Conyza canadensis), és a közönséges gyújtoványfű (Linaria vulgaris) rendszeres megjelenése.

Hazai állományai és elterjedése tanulmányozandó.

7. Lycietum barbarum Felföldy 1942
(Ördögcérnás)

Bas.: Lycium halimifolium ass. Felföldy 1942.

Jellegzetes megjelenésű sűrű növésű sövénytársulás, amely árnyékolásával és lombhullatásával tápanyaggazdag, üde talajt hoz létre, amelyen nitrofil gyomok telepszenek meg mint a társulás kísérő fajai. Összetétele ennek megfelelően hasonló a Pruno-Ballotetuméhoz. Cserjeszintjét a közönséges ördögcérna (Lycium barbarum) monodomináns állománya alkotja, míg gyepszintjében a fekete peszterce (Ballota nigra) uralkodik. Hozzá társulnak konstans fajokként a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), az angol perje (Lolium perenne) és a tarackbúza (Elymus repens), továbbá a fehér mécsvirág (Silene latifolia subsp. alba), a bojtorjános tüskemag (Torilis japonica), az egérárpa (Hordeum murinum) és az útszéli bogáncs (Carduus acanthoides).

Települések környékén, elhagyott sövények és vasúti töltések mentén, meredek rézsűkön, különösen a Dunántúlon és a Középhegységben, valamint az Alföld löszvidékein.

8. Balloto-Malvetum sylvestris Gutte 1966
(Peszterce-erdei mályva társulás)

A Balloto-Malvetum sylvestris meglehetősen üde, törmelékben gazdag, mérsékelten savanyú kémhatású ruderális talajokon található, amelyekben azonban a vályog- vagy agyagfrakció meglehetősen magas, és tápanyagban is elég gazdagok.

A parlagokon és kerítések mentén, kertvárosi utak szegélyén kialakult kétszintű állományok felső szintjében kodomináns a fekete peszterce (Ballota nigra) és az erdei mályva (Malva sylvestris), míg az alsó szintben az egérárpa (Hordeum murinum) uralkodik. Más Arction-társulásokkal összehasonlítva nagyobb bennük az egyévesek (Sisymbrietalia-fajok) aránya, amelyek közül különösen nagy szerepet játszik az egérárpa (Hordeum murinum), a szabdalt kányazsázsa (Diplotaxis tenuifolia) és a meddő rozsnok (Bromus sterilis).

Egyéb állandó kísérő fajok a pásztortáska (Capsella bursa-pastoris), az angol perje (Lolium perenne), a papsajtmályva (Malva neglecta), a mezei szulák (Convolvulus arvensis), a keszegsaláta (Lactuca serriola) és a pongyola pitypang (Taraxacum officinale).

Melegkedvelő, szubkontinentális társulás, amely valószínűleg mindenütt előfordul az ország területén, a települések utcáin és közelében.

9. Balloto-Marrubietum vulgaris (Sowa 1971) Mucina 1993
(Peszterce-pemetefű társulás)

Egy archeophytikus jellegű társulás, amely valószínűleg Dél-Európából származik, azokból az időkből, amikor a kultúr- és gyógynövényeket a kolostorkertekben szerzetesek művelték, és onnan terjedt el a parasztcsaládok kertjeiben, majd kivadulva meghonosodtak a falusi ruderális növényzetben. Taposott, tömött meleg talajokon, pl. baromfiudvarok szegélyében fordul elő, mint néhány fajból álló társulás, amely az Arction lappae és a Polygono-Poëtea között áll.

A társulás két kodomináns faja a névadó fekete peszterce (Ballota nigra) és az orvosi pemetefű (Marrubium vulgare). Mellettük állandó kísérők a szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus), a papsajtmályva (Malva neglecta) és a vasfű (Verbena officinalis).

A Kisalföldről mind ausztriai, mind szlovákiai adatokkal rendelkezünk. Hazai előfordulása és elterjedése megvizsgálandó.

10. Carduetum acanthoidis Felföldy 1942
(Útszéli bogáncsos)

Bas.: Carduus acanthoides ass. Felföldy 1942.

A bojtorjános (Arctietum lappae) szövetkezethez hasonló szerepű, nagy elterjedésű társulás, amely azonban határozottan nagyobb nedvességigényű. mechanikai hatásoktól a szúrós bozót sok évelő és kétéves növényt véd meg, aminek következtében az egynyári növények háttérbe szorulnak. Mezofil kaszálók helyén létesített legelők egyoldalú túlhasználata során keletkező fajgazdag társulás, amely azonban konstans fajokban viszonylag szegény.

A domináns útszéli bogáncs (Carduus acanthoides) mellett nagyobb állandósággal megjelenő fajok az angol perje (Lolium perenne), a nagy csalán (Urtica dioica), a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), a fehér libatop (Chenopodium album), a tatár laboda (Atriplex tatarica), a fekete peszterce (Ballota nigra), a közönséges cickafark (Achillea millefolium), a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a szamárbogáncs (Onopordum acanthium) és a keszegsaláta (Lactuca serriola).

M, gyakori.

11. Chenopodio polyspermi-Polygonetum arenastri Borhidi 2003 ass. nova hoc loco
(Hegyeslevelű libatopos madárkeserűfű társulás)

Kertvárosi kerti sövények, fasorok által félig árnyékolt útszélek kétszintű gyomtársulása, amelynek talaja tápanyagban meglehetősen gazdag az alkalmi szemetelések és öntözések következtében. A társulás alsó szintjében a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum) uralkodik, a felső szintjében pedig a hegyeslevelű és a pokolvarlibatop (Chenopodium polyspermum, Ch. hybridum) dominanciája érvényesül, bár nagyobb borítással felléphet a fekete peszterce (Ballota nigra) és a kislevelű nebáncsvirág (Impatiens parviflora) is. Konstans fajai még a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a kis bojtorján (Arctium minus) és a pongyola pitypang (Taraxacum officinale).

Holotypus: Budapest, Normafa-út, A. Borhidi 2002. 08. 28. Borítás 100%: Polygonum arenastrum 4, Chenopodium polyspermum 2, Ch. hybridum 3, Ballota nigra 1, Impatiens parviflora 1, Artemisia vulgaris +, Arctium minus +, Taraxacum officinale +, Lolium perenne +, Poa annua +, Amaranthus retroflexus +.

Elterjedése nem ismert.

12. Balloto nigrae-Chenopedietum urbici (Jarolímek & al. 1997) Borhidi nomen novum hoc loco
(Peszterce-faluszéli libatop társulás)

Bas.: Chenopodietum urbici Soó ex Jarolímek et al. 1997 Rastl. Spol. Slovenska 2: 267. non Chenopodietum urbici Soó 1947 (31. §).

Egyéves ruderális gyomtársulás, amely összetételében teljesen különbözik a Hortobágyról említett (Soó 1933) és később fitoszociológiai felvételi anyaggal dokumentált (Soó 1947a: 25) szikes gyomtársulástól. Uralkodó faja a faluszéli libatop (Chenopodium urbicum), amely enyhe sótűrő is egyben, kísérő fajai pedig a fekete peszterce (Ballota nigra subsp. nigra), a szúrós gyöngyajak (Leonurus cardiaca), a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), a szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus), a pókhálós bojtorján (Arctium tomentosum) és a torma (Armoracia rusticana).

Az eredetileg Malvion neglectae csoportba sorolt társulás fajkombinációja alapján inkább az Arction csoportba kívánkozik. Ez azonban várhatóan megfelelő hazai állományok tanulmányozása alapján lesz eldönthető. Dancza szerint (in litt.) valószínűleg egy Arction állományból készült felvételi anyag alapján készült a leírás, amelyben a Chenopodium urbicum lépett fel konstans fajként.

A Kisalföld északi részén Nyitra környékéről leírt társulás. Előfordulása nálunk kétséges. A jelen könyvbe a szükséges nómenklatúrai korrekció elvégzése miatt vettük fel.

20.2. Rend: Agropyretalia repentis Oberd. & al. 1967
(Félruderális félszáraz és száraz gyepek)

Rizómával és sztólóval terjedő geofitonok és évelő dudvásszárúak fajszegény ruderális és félruderális társulásai, gyakran a szukcesszióban a Stellarietea mediae társulásokat követik, pl. felhagyott szőlőkben. Egyévesekben viszonylag szegény közösségek. Optimális kifejlődésben főleg Közép- és Dél-Európában találhatók, különösen meleg száraz klímájú területeken, ahol gyakran Festuco-Brometea, Koelerio-Corynephoretea és Onopordetalia társulásokkal érintkeznek. Egyes társulásokat a bennük előforduló sok rét-legelői faj miatt félruderális szövetkezeteknek tekintenek.

20.2.1. Csoport: Convolvulo-Agropyrion repentis Görs 1966
(Tarackbúza-szulák társulások)

Félszáraz ruderális társulások csoportja, ahová sok különböző eredetű asszociációt sorolnak.

Jellemző fajai a deres és a közönséges tarackbúza (Elymus hispidus, E. repens), a farkasalma (Aristolochia clematitis), a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), az árva és a parlagi rozsnok (Bromus inermis, B. japonicus), az útszéli zsázsa (Cardaria draba), a mezei szulák (Convolvulus arvensis), a sarlófű (Falcaria vulgaris), az erdélyi gyöngyperje (Melica transsilvanica), a keskenylevelű perje (Poa angustifolia), a ligeti és a lózsálya (Salvia nemorosa, S. verticillata) és a martilapu (Tussilago farfara).

Idetartozó társulások:

1. Lepidio-Aristolochietum clematitis (Timár 1950) Borhidi 2003 nom. nov.
(Zsázsás farkasalma-társulás)

Bas.: Aristolochia clematitis ass. Timár 1950 (36. §), Holotípus: Ann. Biol. Univ. Debrecen 1: 81. felv. Nr. 1.

Timár a Tisza kövezett gátjáról közli a társulást, amelyben egyaránt találunk nedvességigényes és kiszáradást tűrő fajokat. Dancza szerint a társulás vályogtalajokon, melegebb szőlőtermő vidékeken fordulhat még elő.

Domináns faja a farkasalma (Aristolochia clematitis). Mellette jelentős szerepet játszhat, vagy akár domináns is lehet a mezei szulák (Convolvulus arvensis), továbbá a vetési tüskemag (Torilis arvensis), a zsázsafajok (Lepidium perfoliatum, Cardaria draba), a mezei cickafark (Achillea collina), az útszéli bogáncs (Carduus acanthoides) és az ebszékfű (Tripleurospermum inodorum).

Nagyobb folyók gátjain, töltések gyorsan kiszáradó szakaszain. Ritka, tanulmányozandó társulás.

2. Bromo japonici-Aristolochietum Ubrizsy 1967
(Parlagi rozsnok-farkasalma társulás)

Újra művelésbe vett, korábban felhagyott szőlők pionír jellegű gyomtársulása kötöttebb talajokon, részben sok terofitonnal, részben a természetes gyepek elemeivel. Társulásalkotó fajai a névadó parlagi rozsnok (Bromus japonicus) és a farkasalma (Aristolochia clematitis). Állandó kísérői közül egyévesek a meddő rozsnok (Bromus sterilis), a kakukkhomokhúr (Arenaria serpyllifolia), a gyapjas penészvirág (Filago arvensis), a búzavirág (Centaurea cyanus); a természetes gyepek elemei pedig az ezüst pimpó (Potentilla argentea), a tarka koronafürt (Securigera varia), a komlós lucerna (Medicago lupulina), a mezei és a nemes cickafark (Achillea collina, A. nobilis).

Nem túl gyakori társulás. Valószínűleg gyorsan átadja a helyét a szukcesszióban őt követő Convolvulo-Agropyretumnak, vagy a Falcario-Agropyretumnak.

3. Aristolochio-Convolvuletum arvensis Ubrizsy 1967
(Farkasalma-szulák társulás)

Történelmi borvidékeink hegyvidéki – különösen dunántúli – szőlőinek (Pécs, Badacsony) jellegzetes gyomtársulása. Domináns fajai a farkasalma (Aristolochia clematitis) és a mezei szulák (Convolvulus arvensis). Rajtuk kívül fáciesalkotó lehet homokos talajokon a csillagpázsit (Cynodon dactylon), kötöttebb talajokon pedig az útszéli zsázsa (Cardaria draba) és a mezei aszat (Cirsium arvense).

Jellemző fajai a tyúkhúr (Stellaria media subsp. media), a közönséges füstike (Fumaria schleicheri), a mogyorós lednek (Lathyrus tuberosus), a vadrezeda (Reseda lutea), a sarlófű (Falcaria vulgaris), a bársonyos és a piros árvacsalán (Lamium amplexicaule, L. purpureum), a keskenylevelű gyujtoványfű (Linaria angustissima) és a fényes veronika (Veronica polita).

Konstans fajai még a tarackbúza (Elymus repens), a pásztortáska (Capsella bursa-pastoris), a szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus), a ragadós muhar (Setaria verticillata), a szelíd csorbóka (Sonchus oleraceus) és a pongyola pitypang (Taraxacum officinale).

Elterjedése megállapítandó.

4. Convolvulo-Agropyretum repentis Felföldy 1943
(Mezei szulák-tarackbúza-társulás)

Bas.: Agropyron repens-Convolvulus arvensis ass. Felföldy 1943 non Agropyron repens ass. Felföldy 1942.

Mucina (1993 és in Jarolímek 1997) szerint az Agropyretum repentis Felföldy 1942 társulás heterogén felvételi anyagra épül, és nomen dubium-ként a 36. § értelmében elveti. A Convolvulo-Agropyretum repentis Felföldy 1943 társulást viszont az előző név javított változatának minősíti, és a 29. § alapján elvetni javasolja. A felvételi anyagok egyszerű összehasonlítása is meggyőzhet bárkit arról, hogy a két társulás fajkombinációja alapvetően különbözik. Ezért mindkét leírás korrekt, és el kell fogadni (vö. Borhidi 1996).

Útmenti ruderális növénytársulás mérsékelten kötött, nedves, mérsékelten taposott útszéleken, de kialakulhat felhagyott és újra művelésbe fogott szőlőkben is. A két névadó faj – a felső szintben domináns tarackbúza (Elymus repens) és az alsó szintben uralkodó mezei szulák (Convolvulus arvensis) – mellett állandó kísérők a réti és az egynyári perje (Poa pratensis, P. annua), a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), a pásztortáska (Capsella bursa-pastoris), a komlós lucerna (Medicago lupulina), a fehér here (Trifolium repens), a mezei tikszem (Anagallis arvensis), a betyárkóró (Conyza canadensis) és a pongyola pitypang (Taraxacum officinale).

Egyes szerzők a társulást arra hivatkozva nem ismerik el, hogy a tarackbúza és a mezei szulák kétfajú szinúziuma igen különböző termőhelyeken kialakulhat. Számomra nyilvánvalóan arról van szó, hogy ez a két faj számos termőhelyen képes pionír stádium kialakítására, amelyekből később különböző társulások fejlődnek.

M, gyakori.

5. Falcario-Agropyretum repentis (Felföldy 1942) T. Müller & Görs 1969
(Közönséges tarackbúzás)

Bas.: Agropyretum repentis Felföldy 1942 p.p. (36§) Typus: AGH 5: 103. Tab. 3. felv. Nr. 5. hoc loco.

Felföldy asszociációnevét azért vetették el, mert az 5 felvétel különböző termőhelyekről származó anyagot tartalmaz (36. §), ami igaz. Ugyanakkor azonban kétségtelen, hogy a táblázat 4. és 5. felvétele megegyezik a Müller és Görs által később leírt Falcario-Agropyretum repentis összetételével. Ezért a típusfelvétel Felföldy felvételi anyagából is kijelölhető, mint ahogyan azt itt meg is tettük.

Gyakori társulás vasúti töltéseken, árkok mentén, ültetvények szegélyén. Megjelenési formáját meghatározza a sarlófű (Falcaria vulgaris) és a tarackbúza (Elymus repens) tömeges fellépése, mellettük pedig állandó fajokként a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), a mezei szulák (Convolvulus arvensis), a fekete peszterce (Ballota nigra), a lándzsás útifű (Plantago lanceolata), a útszéli zsázsa (Cardaria draba), a hamuka (Berteroa incana), a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a katáng (Cichorium intybus) és a magyar imola (Centaurea pannonica) játszik fontos szerepet a társulásban.

M.

6. Lepidietum drabae Timár 1950
(Útszéli zsázsás)

Agyagos töltéseken, omlásokon megjelenő pionír jellegű társulás, amelyet a talajmozgás, az erózió vagy a taposás hosszabb időre állandósíthat. Fajgazdag társulás, meglehetősen nagyszámú konstans fajjal. A társulás uralkodó faja az útszéli zsázsa (Cardaria draba), mellette nagyobb borítással léphet fel a csillagpázsit (Cynodon dactylon), a keskenylevelű perje (Poa angustifolia), a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), a szarvaskerep (Lotus corniculatus) és a salátagalambbegy vagy madársaláta (Valerianella locusta).

Konstans kísérői a tarackbúza (Elymus repens), a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), a mezei szarkaláb (Consolida regalis), a mezei boglárka (Ranunculus arvensis), a sebforrasztófű (Descurainia sophia), a pásztortáska (Capsella bursa-pastoris), a tövises iglice (Ononis spinosa), a keserű édesgyökér (Glycyrrhiza echinata), az ördögszekér (Eryngium campestre), a mezei árvácska (Viola arvensis), a mezei cickafark (Achillea collina), a sziki pozdor (Scorzonera cana) és az ebszékfű (Tripleurospermum inodorum).

Valószínűleg az ország egész területén elterjedt, de összetételében bizonnyal változatos kialakulású társulás, amelynek elterjedése tanulmányozandó.

20.2.2. Csoport: Artemisio-Agropyrion intermedii T. Müller & Görs 1969
(Tarackbúza-üröm társulások)

Száraz termőhelyek félruderális növénytársulásai, amelyek különösen száraz eróziós felszíneken, meredek löszlejtőkön, legeltetett vagy taposott mészkősziklagyepek helyén, felhagyott kultúrák regenerációjának pionír gyepjeiként, olykor út- és vasútvonalak bevágódásainak meredek rézsűin primér pionír társulásokként keletkeznek. Összetételükben sajátosan keverednek a geofiton jellegű évelő füvek és az egyéves lágyszárúak populációi, előbbiek a nyári, utóbbiak a tavaszi aszpektus kialakításával váltva egymást.

Jellemző fajok a deres tarackbúza (Agropyron intermedium = Elymus hispidus), a nagy gombafű (Androsace maxima), a fehér és a mezei üröm (Artemisia absinthium, A. campestris), a kerek levelű buvákfű (Bupleurum rotundifolium), a tarka koronafürt (Securigera varia), a magas kígyószisz (Echium italicum), a barázdált csenkesz (Festuca rupicola), a pireneusi gólyaorr (Geranium pyrenaicum), az Orlay-murok (Orlaya grandiflora), a terpedt rezeda (Reseda phyteuma), a magyar és a ligeti zsálya (Salvia aethiopis, S. nemorosa) s az ékes vasvirág (Xeranthemum annuum).

Idetartozó társulások:

1. Melico transsilvanicae-Agropyretum repentis T. Müll. in Görs 1966
(Erdélyi gyöngyperje-tarackbúza társulás)

Félruderális gyomtársulás, amely különösen szőlőtermő vidékeken, mélyutak, útbevágások löszrézsűin, töltések oldalában elterjedt. Gyakran érintkezik sövények (Lycietum barbarum) és cserjések (Pruno-Crataegetum, Prunetum fruticosae, Amygdaletum nanae), vagy éppen löszgyepek (Salvio-Festucetum) növényzetével. Előfordul ezenkívül löszös parlagokon, falromok lábazata mentén is. Mérsékelten fajgazdag társulás kevés konstans fajjal.

Uralkodó faja az erdélyi gyöngyperje (Melica transsilvanica), a tarackbúza (Elymus repens), a keskenylevelű perje (Poa angustifolia) és a fedélrozsnok (Bromus tectorum). Differenciális fajok az orvosi atracél (Anchusa officinalis), az ezüstpimpó (Potentilla argentea), a magyar és a mezei cickafark (Achillea pannonica, A. collina), a bablevelű varjúháj (Hylotelephium maximum).

Hazai elterjedése megállapítandó.

2. Diplotaxidi tenuifoliae-Agropyretum repentis Philippi in Müll. & Görs 1969
(Kányazsázsa-tarackbúza társulás)

Szintén löszös homokterületeken fellépő termofil, félruderális társulás, amely a Duna szigetein laza aljzaton alakul ki. Domináns fajai az útszéli kányazsázsa (Diplotaxis tenuifolia) és a tarackbúza (Elymus repens), fontosabb kísérői a mezei szulák (Convolvulus arvensis), a nyúlparéj (Chondrilla juncea), a farkaskutyatej (Euphorbia cyparissias), továbbá Onopordion-fajok, mint a vadrezeda (Reseda lutea) és az útszéli bogáncs (Carduus acanthoides).

Előfordulása a Szigetközben, esetleg más dunai szigeteken is várható.

3. Poo compressae-Anthemidetum tinctoriae (Müll. & Görs 1969) Oberd. 1970
(Laposszárú perje-festő pipitér társulás)

A Convolvulo-Agropyrion csoport és a Koelerio-Corynephoretea osztály között álló társulás, amely jellegzetesen sekély, törmelékes lejtőkön létesített szőlőkultúrák gyomtársulása, sok természetes elemmel. Előfordul ezenkívül falak tetején, kővel erősített gátakon is. Domináns fajai a társulás névadói, a laposszárú perje (Poa compressa) és a festő pipitér (Anthemis tinctoria). Differenciális fajai a hegyi hagyma (Allium senescens subsp. montanum), a kakukkhomokhúr (Arenaria serpyllifolia), a gyapjas penészvirág (Filago arvensis), a közönséges gyújtoványfű (Linaria vulgaris), a kőtörőszegfű (Petrorhagia saxifraga), az ezüst pimpó (Potentilla argentea), a vadrezeda (Reseda lutea), a borsos és a hatsoros varjúháj (Sedum acre, S. sexangulare), a tarlóhere (Trifolium arvense).

Konstans fajai a gyakran kodomináns keskenylevelű perje (Poa angustifolia), a közönséges cickafark (Achillea millefolium), a mezei üröm (Artemisia campestris), a komlós lucerna (Medicago lupulina) és a közönséges kígyószisz (Echium vulgare).

Nálunk főleg andezit- és bazalt törmelékes szőlőkultúrákban fordul elő. Előfordulása és elterjedése megállapítandó.

4. Convolvulo-Brometum inermis Eliaš 1979
(Szulák-árva rozsnok társulás)

Sűrű, magas növésű, de viszonylag fajszegény gyep, amely meleg, száraz löszös-agyagos töltéseken, napsütötte utak, kerítések mentén, száraz árokpartokon elterjedt. Állományai gyakran töredékesek. Domináns faja az árva rozsnok (Bromus inermis). Konstans fajai a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a mezei szulák (Convolvulus arvensis), a francia perje (Arrhenatherum elatius), a sarlófű (Falcaria vulgaris) és a tejoltó galaj (Galium verum).

Nálunk sokfelé előfordul, de nem tanulmányozták.

5. Agropyro intermedii-Crambetum tatariae (Lakatos 1964) Borhidi 1996
(Tarackbúza-tátorján társulás)

Bas.: Tussilaginetum crambetosum Lakatos 1964, Festuco-Agropyretum intermediae Soó 1971 (2b. §).

Meredek löszfalakon, partszakadások oldalain, eredetileg az Agropyro-Kochietum társulásnak megfelelő termőhelyeken, amelyeken azonban antropogén zavarások következtében másodlagos szukcesszió indul. A társulásban a gyomfajok és a természetes löszgyep növényei keverednek. Domináns faja a martilapu (Tussilago farfara) és a deres tarackbúza (Elymus hispidus). Jellemző fajai a tátorján (Crambe tataria), a horgas bogáncs (Carduus hamulosus), a hibrid gyujtoványfű (Linaria x kocianovichii), a karcsú fényperje (Koeleria cristata) és a változó gurgolya (Seseli varium).

ÉK (Cserehát, a Hernád mentén).

6. Salvio-Marrubietum peregrini Mucina 1981
(Zsálya-pemetefű társulás)

Ez a társulás egyike Közép-Európa fajokban leggazdagabb gyomtársulásainak, amelyben sok természetes száraz gyep elemei is megtalálhatók mint pionír növények. Országutak, vasútvonalak, mélyutak lösz rézsűin, útbevágások meredek lejtőin nagy területeken elterjedt. Jellegzetesen korunk egyik frissen kialakult gyomtársulása, kifejlődésében nagy szerepe van az utóbbi évek nagy autópálya-építéseinek.

Jellemző a társulás két névadó és egyben domináns faja, a ligeti zsálya (Salvia nemorosa) és a fehér pemetefű (Marrubium peregrinum) mellett a deres buvákfű (Bupleurum commutatum subsp. pachnospermum), a tarackbúza (Elymus repens), a francia perje (Arrhenatherum elatius), a mezei cickafark (Achillea collina), az ördögszekér (Eryngium campestre), a pusztai csenkesz (Festuca rupicola), a keskenylevelű perje (Poa angustifolia), a fehér mécsvirág (Silene latifolia subsp. alba), a vasvirág (Xeranthemum annuum), az orvosi somkóró (Melilotus officinalis), a sarlófű (Falcaria vulgaris), a fekete üröm (Artemisia vulgaris) stb.

M, különösen a Mezőföldön, a Duna–Tisza közén, a Tiszántúlon, a Gödöllői dombvidéken és a Középhegység peremein.

7. Sisymbrio orientalis-Xeranthemetum annui Mucina 1992
(Hamvas zsombor-vasvirág társulás)

Kontinentális jellegű, szárazságtűrő, másodlagos pionír gyep útbevágások, töltésfalak középkötött, vályogos vagy agyagos talajain. Faji összetétele részben szántóföldi gyomokból, részben természetes gyepek elemeiből (Festucetalia valesiacae), részben jól terjedő, alkalmi (opportunus) ruderális (Onoprodion) fajokból tevődik össze.

Háromszintű társulás, amelynek magasabb gyepszintjét a domináns ékes vasvirág (Xeranthemum annuum) és a hamvas zsázsa (Sisymbrium orientale) mellett az útszéli imola (Centaurea micranthos), az útszéli bogáncs (Carduus acanthoides), a csomós ebír (Dactylis glomerata), a fehér pemetefű (Marrubium peregrinum), a hamuka (Berteroa incana), a fehér mécsvirág (Silene latifolia subsp. alba) és a nyúlparéj (Chondrilla juncea) alkotják, míg alsó gyepszintjében a veresnadrágcsenkeszt (Festuca pseudovina), a berzedt rozsnokot (Bromus squarrosus), a lándzsás útifüvet (Plantago lanceolata), a mezei szarkalábat (Consolida regalis), a bürökgémorrot (Erodium cicutarium), a gumós perjét (Poa bulbosa) és az apró lucernát (Medicago minima) találjuk. Alattuk pedig a csupasz talajfelszíneken jelentős borítást érhet el a borsos varjúháj (Sedum acre) és a hamuszínmoha (Rhacomitrium canescens).

Dél-Szlovákiában, a Garam környéki dombokon, töltéseken fordul elő. Nálunk biztosan Érd-Százhalombatta környékén; valószínűleg másutt is.

Artemisietea vulgaris származéktársulás
8. Helianthus tuberosus agg. DC [Artemisietea vulgaris]
(Vadcsicsóka származéktársulás)

Inkl.: Helianthetum decapetali Morariu 1967.

A származéktársulás domináns és karakter faja a Helianthus tuberosus, vagy annak alakkörébe tartozó valamely kivadult dísz-Helianthus faj, mint a sokvirágú napraforgó (H. decapetalus L.) vagy az érdes napraforgó (H. rigidus (Cass.) Desf.).

A társulás termesztett és kivadult Helianthus tuberosus – illetve rokon fajok – populációiból alakult ki. Az állományok közös jellemzője, hogy az Artemisietea vulgaris osztály fajai határozzák meg. A társulás a Keszthelyi-láp szegélyében fordul elő tömegesen, ahol vadföldnek ültették, valamint kivadulva Gyenesdiás és Dióskál határában fordult elő kisebb állománya. Az említett termőhelyeken még nem tapasztalható a terjedése. A Helianthus tuberosus agg. fajcsoport képviselői (Balogh 2001) özönfajként a Rába-ártéren a természetes vegetáció összetételét is megváltoztatja. Ezért az ország ruderális területein kialakult populációk felderítése és terjedésének megakadályozása fontos feladat.

Idesoroljuk a sokvirágú napraforgó (Helianthus decapetalus) társulását is, amelyet Erdélyből és a Partiumból írtak le, de állományai nálunk is előfordulnak a Tisza, a Szamos és a Kraszna mentén, az Észak-Alföldön. Különösen kötött talajú, meredekebb agyagos vagy vályogos löszpartokon alalkulnak ki 2–3 méter magas, igen sűrű állományai, amelyek alatt gyakorlatilag nem fordulnak elő társuló növényfajok.

Ezért – bár Morariu asszociációként írta le állományait – a szakirodalom nem tekinti szüntaxonómiailag kategorizálható közösségnek, a fentebb említett okok miatt.

21. Osztály: Oryzetea sativae Miyawaki 1960

(Rizsvetések gyomnövényzete)

21.1. Rend: Oryzo-Echinochloetalia Bolós & Masclans 1955
(Rizsvetések gyomnövényzete)
21.1.1. Csoport: Oryzion sativae Koch 1954
(Kakaslábfű társulások)

A rizskultúrák bevezetése a 40-es évek végén történt Magyarországon, amikor a Tiszántúl melegebb, déli részén fekvő szikesek hasznosítására történtek ilyen irányú kísérletek. Az időszakosan elárasztott kötött talajokon kialakult rizsgyomtársulások részben a természetes mocsári és iszapnövényzetből (Nanocyperion) verbuválódtak apophytonok keletkezésével pl. a mételyfű (Marsilea quadrifolia) esetében; részben pedig adventív gyomok telepedtek be és honosodtak meg.

Jellemző fajok a rizspalka (Cyperus difformis), a közönséges, a nagyszemű, a szakállas és a tömött kakaslábfű (Echinochloa crus-galli, E. hostii, E. phyllopogon, E. occidentalis), a szúrós káka (Schoenoplectus mucronatus) a zsióka (Bolboschoenus maritimus) és a rizsgyékény (Typha laxmannii).

Idetartozó egyetlen társulásunk:

1. Echinochloo-Oryzetum sativae Soó & Ubrizsy in Ubrizsy 1948
(Kakaslábfüves rizsgyomtársulás)

Bas.: Oryza sativa-Echinochloa crus-galli ass. Soó & Ubrizsy in Ubrizsy 1948

A rizsvetések nálunk, termeszthetőségük északi határán egyetlen, de fajokban igen gazdag gyomtársulás kialakulására nyújtanak lehetőséget. A társulás domináns fajai és egyben jellemző növényei is a kakaslábfűfajok, mindenekelőtt a nagyszemű kakaslábfű (Echinochloa oryzoides) – amelyet a kapáskultúrák gyomtársulásaiban a közönséges kakaslábfű (E. crus-galli) helyettesít –, továbbá a szakállas és a tömött kakaslábfű (Echinochloa phyllopogon, E. occidentalis), valamint a rizspalka (Cyperus difformis). Rajtuk kívül tömegesen léphet fel a keskenylevelű gyékény (typhetosum angustifoliae consoc.), a mocsári csetkáka (eleocharietosum palustris consoc.), a szikes vizű kultúrákban a zsióka (Bolboschoenus maritimus), a szikesedésnek induló termőhelyeken a szúrós káka (Schoenoplectus mucronatus) szubasszociációja alakul ki, amelyek fokozatosan át is mehetnek egy-egy sziki nádas, kákás vagy gyékényes társulásba (Bolboschoeno-Phragmitetum, Schoenoplectetum tabrenaemontani, Typho-Schoenoplectetum mucronati).

A fentieken kívül konstans fajok még a lándzsás hídőr (Alisma lanceolatum), a virágkáka (Butomus umbellatus), a törpe káka (Schoenoplectus supinus), a rízsgyékény (Typha laxmannii), a magyar és a pocsolyalátonya (Elatine hungarica, E. alsinastrum), a csombor menta (Mentha pulegium), továbbá a sekély árasztásos vízben tömeges lehet a nagytermetű algák, elsősorban a csillárkamoszatok (Chara coronata és Ch. fragilis), továbbá a Cladophora-fajok előfordulása.

A (Tt).

22. Osztály: Bidentetea tripartiti R. Tx. & al. in R. Tx. 1950

(Mocsári és folyóhordaléki gyomnövényzet)

Részben természetes, részben antropogén eredetű azonális társulások, amelyeket nyári egyévesek alkotnak. Állományai rövid életűek, fajszegények, alig szintezettek és viszonylag kis kiterjedésűek. Elsősorban nyárra kiszáradó árkokban, pocsolyákban folyópartszakaszokon, gyakran ammóniában gazdag talajon, sokszor szeméttelepek, trágyagödrök környékén fordulnak elő. Talajuk nedves, tápanyagban gazdag, kimondottan eutróf jellegű, finomszemcsés, morzsalékos vagy iszapos, ritkábban homokos. Termőhelyeik hosszabb-rövidebb ideig vízzel borítottak, és csak nyárra száradnak ki. Tavak és folyók partjának közepes és alacsony vízállású szintjei között fekvő zónában különösen elterjedt, ahol nagy szervesanyag-felhalmozódás van, és a gyors lebomlás miatt igen magas nitrátkoncentráció jön létre. Ennek megfelelően az Bidentetea osztály társulásai számos kapcsolatot mutatnak a nitrofil gyomtársulásokkal (Chenopodietalia albi), tekintve hogy a termőhely nitrogén-túlkínálata odavonzza a nitrofil gyomokat. A Bidentetea-fajok tavasszal és nyárelőn gyorsan csíráznak, optimális kifejlődésük augusztus közepétől szeptember derekáig tart. Hosszan tartó magas vízállás hatására visszaszorulnak.

Az osztály egy rendet tartalmaz.

22.1. Rend: Bidentetalia tripartiti Br.-Bl. & R. Tx. ex Klika & Hadač 1944
(Mocsári és folyóhordaléki gyomnövényzet)

A Bidentetalia rendbe két asszociációcsoportot sorolunk: a Bidention tripartiti és a Chenopodion rubri csoportokat. Ezek egymástól egyrészt a nitrofil, illetve szubnitrofil fajok előfordulását tekintve, másrészt a nedvességigényesebb, illetve szubxerofil fajok arányában különböznek. Magyarországon ebbe a rendbe a nagy kiterjedésű árterek, másrészt azok különböző mértékű kiszárítása következtében igen sok termőhely növényzete tartozik.

22.1.1. Csoport: Bidention tripartiti Nordhagen 1940 em. R. Tx. in Poli & J. Tx. 1960
(Farkasfogtársulások)

Tavak és folyók partjának féltermészetes mezotróf termőhelyein, útszéli árkok kiszáradó, gyakran iszapos, ritkábban kavicsos medrében, olykor határozottan eutrofizálódott időszakos vizek helyén kialakuló társulások.

Jellemző fajai a bókoló és a subás farkasfog (Bidens cernuus, B. tripartitus), a borsos, a keskenylevelű és a szelíd keserűfű (Persicaria hydropiper, P. minor, P. mitis), a mocsári ecsetpázsit (Alopecurus aequalis), a forrásperje (Catabrosa aquatica), a tengeri, a murvás és a mocsári lórom (Rumex maritimus, R. conglomeratus, R. palustris), a henye pimpó (Potentilla supina), a torzsikaboglárka (Ranunculus sceleratus), és a mocsári kányafű (Rorippa islandica).

A Chenopodion rubri csoporttól elválasztó differenciális fajok a mocsári hídőr (Alisma plantago-aquatica), a barna palka (Cyperus fuscus), a mocsári galaj (Galium palustre), a réti harmatkása (Glyceria fluitans), a fülemüleszittyó (Juncus articulatus), a vízi menta (Mentha aquatica), a mételykóró (Oenanthe aquatica), a libapimpó (Potentilla anserina) és a póléveronika (Veronica anagallis-aquatica).

Tíz társulást sorolunk ide:

1. Bidenti-Polygonetum hydropiperis Lohm. in R. Tx. 1950
(Farkasfog-borsos keserűfű társulás)

Szegélyjellegű, sűrű állományokat alkotó társulás, amelynek tömegét a borsos keserűfű (Persicaria hydropiper) alkotja, de kodominánsként is felléphet a subás farkasfoggal (Bidens tripartitus) elegyesen.

A termőhely tavasszal és nyáron elárasztott, nyár végére szárad ki, amikor a társulás kifejlődik. Égerlápok vizes, Hottonia-Lemna típusában is megjelenhet a gyepszint őszi aszpektusaként. Tipikus állományai árkokban, folyópartokon, nedves szántókon, falerakó helyeken, nedves utakon, patakmedrek kanyarulataiban van, ahol nedves gallyak hordódnak össze, teknőszerű mélyedésekben, ahová elhalt növényi maradványok gyűlnek össze. Mindezeken a helyeken rendszerint iszapos, szervesanyagban gazdag talaj alakul ki.

A tipikus változaton kívül két szubasszociációját különböztetjük meg. Az egyiket a keskenylevelű keserűfű (Persicaria minor) és a mocsári perje (Poa palustris) dominanciája, a másikat a nagy csalán (Urtica dioica) tömeges megjelenése jellemzi. Konstans fajai még a lapulevelű keserűfű (Persicaria lapathifolia), a nagy útifű (Plantago major), a kúszó boglárka (Ranunculus repens), a fodros lórom (Rumex crispus) és a fehér tippan (Agrostis stolonifera).

M.

2. Polygono lapathifolii-Bidentetum Klika 1935
(Lapulevelű keserűfű-farkasfog társulás)

Azonális társulás, amelynek tipikus termőhelyeit patakok, vízfolyások, kisebb tavak partján találjuk, nitrátokban gazdag, bázikus kémhatású üledéken. Kedvezőek számára azok a helyek, ahol elhalt növényi maradványok gyűlnek össze; előfordulhat fürdőzőtó agyagos partján és túltrágyázott, többé-kevésbé iszapos vízlevezető árkokban is. A társulás állományait a lapulevelű és a szelid keserűfű (Persicaria lapathifolia, P. mitis), valamint a subás farkasfog (Bidens tripartitus) dominanciája jellemzi. Összetétele különben hasonlít az előző társuláséhoz – attól inkább negatívumokkal különbözik.

Hazai megkülönböztetése és elterjedésének megállapítása tanulmányozandó.

3. Rumici-Alopecuretum aequalis Cîrtu 1972
(Mocsári ecsetpázsitos)

Jellegzetes vízparti gyomtársulás, amely holtágak, tavak, lassú vízfolyások, pocsolyák, ritkábban mesterséges állóvizek partján, vagy nedves szántókon alakul ki. A part fövenye lehet vályogos, agyagos, de homokos-kavicsos is, mindenesetre tápanyagban szegényebb, mint a többi Bidention-társulásé.

Az Alopecurus aequalis nyár végén virágzik, ezért a nem túl mély tavaszi elárasztást jól tűri. Az uralkodó mocsári ecsetpázsit mellett jellemző a gyíkvirág (Selinum dubium), konstans fajai a torzsika boglárka (Ranunculus sceleratus), a fehér tippan (Agrostis stolonifera), a mocsári kányafű (Rorippa palustris) és a fodros lórom (Rumex crispus).

A társulás az Oenanthion- és a Phalaridion-társulások zavart termőhelyein él, ezért ezekkel gyakran érintkezik.

Nagy elterjedésű, valószínűleg egész Európában előforduló társulás. Nálunk eddig nem vizsgálták.

4. Xanthio strumarii-Chenopodietum I. Pop 1968
(Szerbtövis-libatop társulás)

Syn.: Amarantho-Chenopodietum sensu Timár 1950 non Morariu 1943, nec Soó 1947.

Míg az eredeti Morariu-féle leírásban az Amarantho-Chenopodietum a kötött talajú kapás kultúrák őszi gyomtársulása, amely az Eragrostietalia rendbe tartozik, Timár (1947, 1950) felfogásában az Amarantho-Chenopodietum kifejezetten nedves romtalajokon kialakuló ruderális szövetkezetet jelent, amelyet többek között Bidentetea és Onopordion jellegű fajcsoportok jellemeznek. Ezt a társulást később Pop a Tiszántúl déli részéről, Nagyszalonta környékéről írta le Xanthio strumariae Chenopodietum néven, így ez a név legitim.

Jellemző fajai a közönséges kakaslábfű (Echinochloa crus-galli), a fakó muhar (Setaria pumila) és a lapulevelű keserűfű (Persicaria lapathifolia), továbbá a fehér libatop (Chenopodium album) és a fekete csucsor (Solanum nigrum). Fáciesképző, domináns fajok lehetnek a szőrös ökörfarkkóró (Amaranthus retroflexus), a tatár laboda (Atriplex tatarica) és a fehér libatop. Konstans fajai a bojtorján szerbtövis (Xanthium strumarium), a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), a dárdás és a tatár laboda (Atriplex prostrata, A. tatarica), a betyárkóró (Conyza canadensis) és a subás farkasfog (Bidens tripartitus).

A (Tt).

5. Rorippo silvestris-Xanthietum strumarii (Timár 1950) Borhidi 2003 ass. nova hoc loco
(Erdei kányafű-bojtorjánszerbtövis társulás)

Bas.: Bidentetum tripartiti Xanthium strumarium facies Timár 1950, holotípus: Annal. Biol. Univ. Debrecen I: 122. Tab. X. felv. Nr. 1. hoc loco.

Nagyobb folyók – elsősorban a Tisza – mederhajlatainak agyagosabb, de elhalt növényi törmeléket bőven tartalmazó szakaszain kialakuló társulás, amely a Nanocyperion-, Bidention- és Salicion-elemeken kívül annyi Onopordion elemet tartalmaz, hogy átmenetet képez az Onopordetalia felé.

Domináns faja a bojtorjánszerbtövis (Xanthium strumarium), mellette nagyobb borítást elérő fajok lehetnek a subás farkasfog (Bidens tripartitus), a kakaslábfű (Echinochloa crus-galli) és az osztrák kányafű (Rorippa austriaca). Állandó kísérői az erdei kányafű (Rorippa silvestris), az angolperje (Lolium perenne), a tarackbúza (Elymus repens), a murvás lórom (Rumex conglomeratus), a lapulevelű, a vidra- és a madárkeserűfű (Persicaria lapathifolia, P. amphibia, Polygonum arenastrum), a fehér és a vörös libatop (Chenopodium album, Ch. rubrum), a sövényszulák (Calystegia sepium), a nagy útifű (Plantago major) és a pongyola pitypang (Taraxacum officinale).

A (D–T, Tt, Nyír, ÉA).

6. Atriplici prostratae-Xanthietum italici (Timár 1950) Borhidi 2003 ass. nova hoc loco
(Dárdás laboda-olasz szerbtövis társulás)

Bas.: Bidentetum tripartiti Xanthium italicum facies Timár 1950. Holotípus: Annal. Biol. Univ. Szeged 1: 126, Tab. V: felv. nr. 4. hoc loco.

A Maros folyó iszapos partján és mederperemén a Bidentetum-állományokénál kevesebb szerves törmeléket tartalmazó talajon kialakuló, meglehetősen nagy stabilitású, sok konstans fajjal jellemezhető társulás. Teljesen zárt, 100%-os borítású állományait egyeduralkodóként az olasz szerbtövis (Xanthium italicum) alkotja.

Állandó kísérő fajai a dárdás laboda (Atriplex prostrata), a közönséges kakaslábfű (Echino-chloa crus-galli), a betyárkóró (Conyza canadensis), a subás farkasfog (Bidens tripartitus), a tarackbúza (Elymus repens), a lapulevelű keserűfű (Persicaria lapathifolia), a fehér libatop (Chenopodium album), a vízi peszérce (Lycopus europaeus) és a fekete üröm (Artemisia vulgaris).

A (Tt a Tisza és Maros árterén, esetleg más folyók mentén is).

7. Stachydi-Bidentetum tripartitae Felföldy 1943 (65. kép)
(Tisztesfüves farkasfogtársulás)

Bas.: Bidens tripartita-Stachys palustris ass. Felföldy 1943.

Nádasok szegélyében, természetesnek tűnő környezetben, homokos iszapon kialakult magaskórós társulás. Természetességét mutatja, hogy faji összetételében a Phragmitetalia- és Molinietalia-elemek dominálnak.

Uralkodó növénye a subás farkasfog (Bidens tripartitus), állandó és részben jellemző fajai a mocsári tisztesfű (Stachys palustris), a sövényszulák (Calystegia sepium), a vízi peszérce (Lycopus europaeus), a vízi és a lómenta (Mentha aquatica, M. longifolia), a mocsári galaj (Galium palustre), a keserédes csucsor (Solanum dulcamara), a mezei csorbóka (Sonchus arvensis).

A Balaton-partról ismerjük. Más nagy tavaink mellett való előfordulása is valószínűsíthető.

2.65. ábra - A tisztesfüves farkasfog társulás (Stachydi-Bidentetum tripartitae) mocsári gyomtársulás a mocsári tisztesfűvel (Stachys palustris) és a közönséges lizinkával (Lysimachia vulgaris) a hansági Fehér-tó partján.

A tisztesfüves farkasfog társulás (Stachydi-Bidentetum tripartitae) mocsári gyomtársulás a mocsári tisztesfűvel (Stachys palustris) és a közönséges lizinkával (Lysimachia vulgaris) a hansági Fehér-tó partján.


8. Chenopodio polyspermi-Atriplicetum sagittatae (Timár 1950) Borhidi 2003 ass. nova hoc loco
(Hegyeslevelű libatop-fényes laboda társulás)

Bas.: Echinochloo-Chenopodietum polyspermi Timár 1950 (31. §) non Br.-Bl. 1921

Holotípus: Timár 1950 Annal. Biol. Univ. Szeged 1: 123. Tab. II. felv. Nr. 3. hoc loco.

Folyópartok omlófélben lévő, nyirkos, meredek löszfalain, illetve homokos és agyagos löszfalletörésein megjelenő, igen jellegzetes társulás, amelyre a libatopfélék és fészkesek embermagasságú hatalmas kóróinak messziről feltűnő képe jellemző.

Tömeges és konstans fajai a hegyeslevelű és a fehér libatop (Chenopodium polyspermum, Ch. album), a dárdás és a fényes laboda (Atriplex prostrata, A. sagittata). További konstans és jellemző fajai a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a vízi peszérce (Lycopus europaeus), a bojtorján szerbtövis (Xanthium strumarium), a subás farkasfog (Bidens tripartitus), a nád (Phragmites australis) és a borsos keserűfű (Persicaria hydropiper).

A (Tt, a Maros mentén).

9. Chenopodio-Xanthietum strumarii Jarolímek et al. 1997
(Libatopos szerbtövis társulás)

Non: Bidentetum tripartiti Xanthium strumarium facies Timár 1947 nec Amarantho Chenopodietum sensu Timár 1950.

Fantomnév: Xanthio-Chenopodietum Timár 1950.

A fantomnév tipikus nevezéktani esete. Jarolímek és munkatársai egy Timár által nem közölt névre hivatkozva írnak le egy társulást, amely Szlovákiában előfordul és talán nálunk is, de ez bizonytalan. Bonyolítja a helyzetet, hogy Jarolímek és munkatársai névcserét javasolnak, vagyis szerintük a társulásalkotó nem Chenopodium-faj, hanem a Xanthium strumarium. Timár 1950-ből idézett munkájában két társulás jöhet szóba mint a név kiindulási alapja. Az egyik a fent idézett Bidentetum tripartiti társulás Xanthium strumarium fáciese lenne. Ez azonban két okból sem felel meg, mert a fajkombinációja nem egyezik a Jarolímek és munkatársai által leírt asszociációéval, másrészt ebben a Xanthium a domináns, tehát a nevet nem kell megfordítani. A másik lehetőség egy elnézés lehet, ui. az Amarantho-Chenopodietum táblázat fajkombinációja eléggé jól megegyezik a Szlovákiából közölt felvételekkel. Itt viszont a Chenopodium-fajok dominálnak, tehát a név megfordítása nem indokolt.

A társulás uralkodó faja a bojtorjánszerbtövis (Xanthium strumarium), differenciális fajai a torma (Armoracia rusticana) és a vörös libatop (Chenopodium rubrum), állandó kísérői a papsajtmályva (Malva neglecta), a lapulevelű keserűfű (Persicaria lapathifolia), a fekete csucsor (Solanum nigrum) és a nagy csalán (Urtica dioica).

Szlovákia déli részein a Duna és mellékfolyóinak árterén mindenütt előfordul. Valószínűleg nálunk is, de az eddig készült hazai felvételi anyag nem erre az asszociációra vonatkozik.

10. Junco-Tussilaginetum Soó 1927
(Szittyós martilapu társulás)

Bas.: Juncus bufonius-Tussilago ass. Soó 1927 (2b. §).

Bizonytalan cönológiai helyzetű pionír jellegű növénytársulás, amely Soó (1964) szerint nedves-félnedves pionír termőhelyeken, töltéseken, gátakon, iszapos, agyagos, kavicsos patak- és folyópartokon kialakuló talajkötő társulás, amelyet általánosan elterjedtnek jeleztek, de sehol sem vizsgáltak. A sokféle aljzat miatt lehet, hogy nem egyetlen, hanem több asszociációról van szó.

Tanulmányozandó.

22.1.2. Csoport: Chenopodion rubri Soó 1969
(Szikilibatop-társulások)

Chenopodion fluviatile R. Tx. in Poli & J, Tx. 1960 (34. §), Chenopodion rubri Soó 1968 (8. §), Syn.: Chenopodion glauci Hejný 1974 (29. §).

Soó két alkalommal közli a Chenopodion rubri nevet. Az 1968-as közlés egy olyan felsorolás keretében történik, ahol nincsen megnevezve egyetlen alá tartozó asszociáció sem, ami az érvényes közlés feltétele (8. §). Egy évvel később azonban a Chenopodion rubri alatt két érvényes asszociáció nevet is közöl Soó (1969), amelyek közül az elsőt jelenleg is idesoroljuk, amivel a 8. § előírása teljesült. Mucina (1993) úgy gondolja, hogy azért, mert a felsorolt társulások közül a másodikat ma nem ide osztják be, a Soó által közölt név nem erre a csoportra vonatkozik, és ezért Hejný későbbi nevét használja, szerintem helytelenül.

Magas ammóniatartalmú, sós talajokon, különösen szeméttelepek, trágyagödrök és silók környékén, cukorgyárak levezető árkaiban, valamint szilikátokban gazdag, időszakosan kiszáradó termőhelyeken, folyók, csatornák iszapos partszakaszain kialakuló társulások.

Jellemző fajai a mocsári ecsetpázsit (Alopecurus aequalis), a tekert csüdfű (Astragalus contortuplicatus), a dárdás laboda (Atriplex prostrata), a fekete mustár (Brassica nigra), a közönséges borbálafű (Barbarea vulgaris), a fügelevelű, a fakó és a vörös libatop (Chenopodium ficifolium, C. glaucum, C. rubrum), a közönséges kakaslábfű (Echinochloa crus-galli), a borsos és a lapulevelű keserűfű (Polygonum hydropiper, P. lapathifolium) és az osztrák kányafű (Rorippa austriaca).

Idetartozó társulások:

1. Echinochloo-Polygonetum lapathifolii Soó & Csűrös 1947
(Lapulevelű keserűfüves kakaslábfű-társulás)

Eredetileg az erdélyi Mezőség széléről, a Szamos és a Borsai-patak árteréről leírt társulás, amely azonban változatlan összetételben megtalálható alföldi nagy folyóink parti zónáiban is egészen Alsó-Ausztriáig és a Morvamezőig. Termőhelye lehet friss, nyirkos földhányás, homokos-vályogos, tápanyagban gazdag hordalék, földdel kevert szennyvíziszap, komposztlerakóhely. Nálunk a folyók árterein összemosott homokos-vályogos hordalékon, felhalmozott szerves törmeléken, de szemétdombokon, sőt művelt nedves szántóföldeken is gyakori növénytársulás. Uralkodó fajai a közönséges kakaslábfű (Echinochloa crus-galli) és a lapulevelű keserűfű (Persicaria lapathifolia). Jellemző fajai a fakó, a faluszéli, és a fehér libatop (Chenopodium glaucum, Ch. urbicum, Ch. album), a szőrös és a fehér disznóparéj (Amaranthus retroflexus, A. albus), az erdei kányafű (Rorippa silvestris), a henye pimpó (Potentilla supina), az iszapgyopár (Gnaphalium uliginosum), az ebszékfű (Tripleurospermum inodorum) és a subás farkasfog (Bidens tripartitus).

M, a Középhegységben ritkább.

2. Chenopodio rubri-Heleochloetum alopecuroidis (Timár 1950) Borhidi 2003 ass. nova hoc loco
(Vörös libatopos bajuszfűgyep)

Bas.: Eleochloo-Polygonetum, consoc. Echinochloa crus-galli, Heleochloa alopecuroides facies Timár 1950. Holotípus: Timár 1950 Annal. Biol. Univ. Debrecen 1: 124–125. Tab XIII. felv. Nr. 6.

A Tisza iszapos partszakaszain, lassú vízjárású években, a fokozatosan kiszáradó vízfenéken kialakuló pionír társulás. Az elfekvő pázsit formájában megjelenő gyepet rendszeresen legeltetésre, elvétve kaszálásra is használják.

A társulás domináns fajai a közönséges kakaslábfű (Echinochloa crus-galli), a karcsú és ritkábban a vastag bajuszfű (Heleochloa alopecuroides, H. schoenoides). Állandó fajai a lapulevelű keserűfű (Persicaria lapathifolia), az iszappalka (Cyperus michelianus), a vörös libatop (Chenopodium rubrum), a henye pimpó (Potentilla supina), a nagy útifű (Plantago major), az iszapgyopár (Gnaphalium uliginosum), a bojtorján és az olasz szerbtövis (Xanthium strumarium, X. italicum) és a subás farkasfog (Bidens tripartitus).

Ritkább jellemző fajok a mocsári kányafű (Rorippa islandica), a tekert csüdfű (Astragalus contortuplicatus), a kunsági bükköny (Vicia biennis), a vízmelléki csukóka (Scutellaria galericulata).

A (Tt, Szolnok, Szeged, Csongrád, Hódmezővásárhely környékén).

3. Chenopodietum rubri Timár 1947
(Vörös libatopos)

Folyók finom homokos mederpartjain, különösen szennyvizek beömlése alatti szakaszokon kialakuló, gyomosodott iszaplakó társulás, amelyben a Bidention csoport fajai mellett megtalálhatók a Nanocyperion elemei is. Miután a társulás számos faja, különösen a libatopfajok sótűrőek, a társulás képes a tápanyag-túlkínálat és a magas sókoncentráció okozta stressz egyidejű tolerálására. Előfordulhat a klasszikus termőhelyén kívül, trágyagödrök, szemétdombok, derítőtavak, falusi kacsaúsztatók, cukorgyári iszaplerakók környékén is.

Magaskórós szerkezetű, kétszintes társulás, amelynek felső szintjét az uralkodó vörös libatop (Chenopodium rubrum) mellett a réti és a fülemileszittyó (Juncus compressus, J. articulatus), a mocsári lórom (Rumex paluster) és a lapulevelű keserűfű (Persicaria lapathifolia), továbbá a ligetszépe (Oenothera biennis), a subás farkasfog (Bidens tripartitus) és a gilisztaűző varádics (Tanacetum vulgare) alkotja. Az alsó szintben találjuk a törpekákás vegetáció elemeit, amilyen az iszappalka (Cyperus michelianus), a henye pimpó (Potentilla supina), a csinos ezerjófű (Centaurium pulchellum), az iszaprojt (Limosella aquatica), az iszapgyopár (Gnaphalium uliginosum), a pólé- és a deréceveronika (Veronica anagallis-aquatica, V. beccabunga).

Szélsőséges termőhelyeken a kétszintes társulás alsó szintjének növényei, a Nanocyperion szinúzium eltűnik, a felső szint pedig letörpül és elszegényedik. A libatopfélék uralma egyoldalúvá válik, és a hézagokba opportunista egyéves gyomok hatolnak be. Ez az elszegényedett változat úgyszólván az egész kontinensen elterjedt Franciaországtól Lengyelországig, Svájctól Finnországig.

M Valószínűleg minden lakott település környékén előfordul, ennek ellenére igen kevés konkrét felvételi adattal rendelkezünk.

23. Osztály: Galio-Urticetea Passarge ex Kopecký 1969

(Árnyas-nyirkos termőhelyek ruderális szegélytársulásai)

Nitrofil szegélyek, parti magaskórósok árnyas és nedves erdei gyomtársulásai tartoznak ebbe a nagy szüntaxonómiai egységbe. A modern kultúrtájban nagyszámú szalagszerű termőhely alakul ki, mint pl. a sövények, kerítések, erdőszegélyek, mezsgyék, útszélek, kocsiszínszegélyek, víz- és árokpartok, hullám- és ártéri töltések. Ezek a termőhelyek többnyire tápanyagban igen gazdagok, és kiválóan alkalmasak a tápanyagigényes, magas termetű, dudvás növények számára, hogy ún. nitrofil szegélytársulásokat alkossanak. Ezek általában áttelelő, egyéves ruderális kompetítorok vagy valódi kétévesek, amelyek gyors növekedésükkel és nagy magprodukciójukkal tűnnek ki. Néhányan közülük vegetatív növekedési stratégiájuk révén válnak sikeressé, és képesek hatékonyan értékesíteni a termőhely magas nitrogén- (pl. Anthriscus sylvestris, Chaerophyllum spp.) és foszforkínálatát (pl. Urtica dioica).

A mélyebb fekvésű, csapadékban szegényebb területeken (elsősorban sík- és dombvidékeken) a szegélyek a szomszédos erdő és cserjés védőhatását élvezve mezofil növények refúgiumaként is működhetnek. A magasabb fekvésű, szubmontán és montán övezetekben a szegélyek nagyobb kiterjedésűek és gazdagabb kialakulá-súak. Egyes szegély jellegű, magaskórós elemekben gazdag társulások (pl. hegyi patakok magaskórósai) az alhavasi–havasi övig is felhatolhatnak, ahol más, önálló osztályba tartozó (Mulgedio-Aconitetea) nagyrészt természetes szüntaxonokat alkotnak.

Nálunk a Galio-Urticetea társulások elsősorban a gyertyános-tölgyes és bükkös övben, valamint az alföldi keményfaligetek szegélyeiben alakulnak ki, kifejezetten nitrofil karakterűek és kizárólag antropogének. Tőlük eltérően, a kifejezetten száraz vidékeken, pl. a xeroterm tölgyesek övében, termofil szegélyek jönnek létre, amelyek a Trifolio-Geranietea osztályba tartoznak, és ott apophytaként fordulnak elő, mivel fajaik eredetileg az erdőssztyepp-vegetációban és a xeroterm tölgyesekben (Quercetea pubescentis-petraeae), természetes körülmények között élnek. A Galio-Urticetea fajainak jelentős része apophyton, mert eredeti termőhelyük a természetes erdőtársulásokban volt, és csak később vándoroltak át az ember által kialakított termőhelyekre, erdőszélekre, tisztásokra.

Jellemző fajai a csemegebaraboly (Chaerophyllum bulbosum), az erdei turbolya, (Anthriscus sylvestris), a kerek repkény (Glechoma hederacea), a ragadós galaj (Galium aparine), a hamvas szeder (Rubus caesius) és a nagy csalán (Urtica dioica).

23.1. Rend: Lamio albi-Chenopodietalia boni-henrici Kopecký 1969
(Félszáraz és üde erdei gyomvegetáció)

Erdőszegélyek és tisztások nitrofil társulásai. Dudvásszárú nitrofil növényekben gazdag közösségek, amelyek zavart erdők vagy cserjések szegélyén, vagy erősebben árnyékolt, szegély jellegű, szünantropikus termőhelyeken alakulnak ki. Fajainak túlnyomó része eredetileg erdei növény, amelyek kihasználják a jobb fény- és kedvezőbb versenyviszonyokat nyújtó zavart termőhelyeket, és végül ezeken válnak igazán aktívakká. Ez az apofitizáció jelensége, illetve folyamata, a növényeknek a „köny-nyebb megélhetés” felé való sodródása, amely különösen jól megfigyelhető az Apiaceae és Asteraceae család fajain.

Újabban adventív fajok hatolnak be a szegélytársulásokba, amelyek egy része képes megváltoztatni az állomány szerkezetét, és új, florisztikailag teljesen telítetlen, kiegyensúlyozatlan társulásokat alakítanak ki. Az ilyen neofita fajok nagy része észak-amerikai származású, tápanyagigényes, magaskórós növény, mint a fűzlevelű, a lándzsás, a mirigyes, a sötétlila és a tarka őszirózsa (Aster salignus, A. lanceolatus, A. novae-angliae, A. novi-belgii) és hibridjeik (pl. A. x versicolor), a magas kúpvirág (Rudbeckia laciniata), a sokvirágú napraforgó (Helianthus decapetalus), a magas és a kanadai aranyvessző (Solidago gigantea, S. canadensis). A közép-európai tájképben hasonlóképpen jelentős szerephez jutottak egyes adventív fafajok, mint az akác, az ördögcérna és a zöldjuhar (Robinia pseudoacacia, Lycium barbarum, Acer negundo) Amerikából, a bálványfa (Ailanthus altissima), valamint az ártéri és óriás japánkeserűfű (Fallopia japonica, F. sachalinensis) Kelet-Ázsiából, és ezek Európában keletkezett, rendkívül agresszív hibridje, a cseh japánkeserűfű (F. x bohemica).

Jellemző fajai nálunk a fehér és a foltos árvacsalán (Lamium album, L. maculatum), a vérehulló fecskefű (Chelidonium majus), a gyalogbodza (Sambucus ebulus), a pireneusi és a szibériai gólyaorr (Geranium pyrenaicum, G. sibiricum), a kerek repkény (Glechoma hederaceum), az erdei gyömbérgyökér (Geum urbanum) és a bojtorjánsaláta (Lapsana communis), valamint az előző bekezdésben felsorolt adventívek.

23.1.1. Csoport: Galio-Alliarion Lohm. & Oberd. in Oberd. & al. 1967
(Galaj-kányazsombor társulások)

Árnyas és félárnyékos termőhelyek termofil szegélyvegetációja. A Lamio-Chenopodietalia rendbe tartozó három társuláscsoport közül ez foglalja el a legmelegebb szegélyeket, összehasonlítva pl. az Aegopodion podagrariaeval. Ökológiailag legközelebb állnak hozzá a xeroterm erdőszegélyek társulásai (Trifolio-Geranietea) és a száraz félruderális gyomtársulások (Agropyretalia repentis), amelyekhez hasonlóan a Galio-Alliarion velük érintkező közösségei is félruderális jellegűek. Nálunk jellemző degradációs folyamat, hogy a mész- és melegkedvelő tölgyeseinkben a talaj spontán eutrofizációja (légköri nitrogénülepedés) következtében a természetes erdőállományok gyepszintjében elszaporodnak a Galio-Alliarion fajok.

Tartoznak ide továbbá valódi ruderális termőhelyeken élő gyomszövetkezetek is, mint pl. az akácosok vagy az ördögcérnabozótok szegélyein, löszmélyutak, falusi kerítésszegélyek mentén kialakult szalagszerű társulások. A cönózisok tipikus alkotóelemei többnyire áttelelő egyévesek.

Jellemző fajok a kányazsombor (Alliaria petiolata), a zamatos turbolya (Anthriscus cerefolium subsp. trichosperma), a fekete és a piros földitök (Bryonia alba, B. dioica), a borzas kakukktorma (Cardamine hirsuta), a bódító baraboly (Chaerophyllum temulum), a vérehulló fecskefű (Chelidonium majus), a mezei keresztfű (Cruciata laevipes), a csomós ebír (Dactylis glomerata), a sövénykeserűfű (Fallopia dumetorum), a vágási és a tarka kenderkefű (Galeopsis bifida, G. tetrahit), a nehézszagú gólyaorr (Geranium robertianum), az erdei gyömbérgyökér (Geum urbanum), a kisvirágú nebáncsvirág (Impatiens parviflora), a bojtorjánsaláta (Lapsana communis), a falgyom (Parietaria erecta), az őzsaláta (Smyrnium perfoliatum), az ösztörűs és a borostyánlevelű veronika (Veronica chamaedrys, V. hederifolia subsp. lucorum), az illatos és a nagyvirágú ibolya (Viola odorata, V. riviniana).

Idetartozó társulások:

1. Torilidetum japonicae Lohm. ex Görs & T. Müll. 1969
(Bojtorjános tüskemag-társulás)

Európa-szerte elterjedt, igen heterogén, szegély jellegű együttesek, amelyeknek domináns növénye a bojtorjános tüskemag (Torilis japonica). Közép-Európában általában sok Festuco-Brometea-faj elegyedik állományaiba, amelyek főleg száraz cserjések – Prunion spinosae, Prunion fruticosae társulások – szegélyeiben, gyümölcsfasorok mentén, vagy felhagyott kertekben fejlődnek ki. Konstans fajai a vadmurok (Daucus carota) és a tarackbúza (Elymus repens).

Egy szárazabb és egy üdébb szubasszociációját írták le carduetosum acanthoidis, illetve urticetosum dioicae néven. Az előbbi differenciális fajai az útszéli bogáncs (Carduus acanthoides), a keskenylevelű perje (Poa angustifolia), a keszegsaláta (Lactuca serriola), a meddő rozsnok (Bromus sterilis), a fekete peszterce (Ballota nigra) és a hasznos földitömjén (Pimpinella saxifraga).

Az üdébb szubasszociáció megkülönböztető fajai a nagy csalán (Urtica dioica), a ragadós galaj (Galium aparine), a pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia), a lómenta (Mentha longifolia) és a fehér tippan (Agrostis stolonifera).

M: Az ország egész területén előfordul, de sehol sem tanulmányozták.

2. Sambucetum ebuli Felföldy 1942
(Gyalogbodzás)

A gyalogbodza (Sambucus ebulus) rendkívül sűrű, magaskórós növésével több gyomtársulásban is lebírhatatlan „szuperhatalomként” jelenik meg. Mindegyik szövetkezetre jellemző a Galio-Urticetea, illetve azon belül is a Lamio albi-Chenopodietalia fajainak az együttes előfordulása. Brandes (1982), illetve Mucina (1991) felfogása szerint a gyalogbodza Európa különböző területein, illetve vegetációs öveiben más-más összetételű vikariáns társulásokat hoz létre. Európában három vikariáns társulást különböztetnek meg, a közép-európai Heracleo-Sambucetum ebuli, a mediterrán Urtico-Sambucetum ebuli, és a délkelet-európai vagy pontus-pannóniai Sambucetum ebuli s. str. társulást.

Az említett szerzők ezeken kívül megkülöböztetnek még termőhelyileg különböző ökológiai variánsokat is. Ez utóbbiakat szubasszociációkként, más szerzők (pl. Eliaš 1986) szűkebben értelmezett társulásokként értékelik és írják le. A regionális felfogást követve Felföldy klasszikus leírása a délkelet-európai területre jellemző gyalogbodzást tartalmazza, amely a Kárpát-medencében és onnan keletre, Lengyelország és Ukrajna, valamint Románia és Bulgária területén is elterjedt, egészen a Fekete-tengerig. Brandes (1982, 1983) a hazánkban készült cönológiai felvételeket Felföldy (1942) alapján a Carduus acanthoidesszel jellemezi. Dancza (2002) vizsgálatai szerint azonban a dunántúli Sambucus ebulus állományokban a Carduus acanthoides már nem fordult elő. Nem társul a Sambucus ebulusszal a Heracleum sphondylium sem, annak ellenére, hogy a Dunántúlon közönséges faj, hasonlóan a Carduus acan-thoideshez. Ezért a dunántúli állományokat célszerű a Sambucetum ebuli Felföldy 1942 és a Heracleo-Sambucetum ebuli Brandes 1983 asszociációk közötti átmenetnek tekinteni, ahogyan ezt Dancza is teszi.

Termőhelyileg a társulás szegélyszerűen fordul elő utak, országutak szélén, vasúti töltések aljában. Összetételét nagymértékben befolyásolja a sűrű gyalogbodza erős árnyékolása, amely miatt a kétszintű állományok fajszegények, a társuló fajok pedig főleg árnyéktűrő nitrofil gyomok, mint a fekete peszterce (Ballota nigra), a nagy csalán (Urtica dioica), a ragadós galaj (Galium aparine), a meddő rozsnok (Bromus sterilis), az erdei turbolya (Anthriscus sylvestris) és a hamvas szeder (Rubus caesius). Felföldy találóan állapítja meg, hogy ezek a fajok ugyanazok, amelyek a cserjésekben és a sövényekben is kísérőkként jelentkeznek. A kissé felnyíló állományokban réti növények és gyomok jutnak nagyobb szerephez, mint a tarackbúza (Elymus repens), a francia perje (Arrhenatherum elatius), az angol perje (Lolium perenne), a fehér mécsvirág (Silene latifolia subsp. alba), a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a katáng (Cichorium intybus), a bojtorjános tüskemag (Torilis japonica) és az útszéli bogáncs (Carduus acanthoides).

M különösen a sík- és dombvidéki régiókban.

3. Alliario officinalis-Chaerophylletum temuli Lohm. 1949
(Kányazsombor-baraboly társulás)

Syn.: Chelidonio-Alliarietum Görs & T. Müller 1969 p.maj.p. (29. §).

Egyike a leggyakoribb erdőszéli gyomtársulásoknak, amelynek terjedését a savas esők nitrogénülepedése is elősegíti. Állományai a félárnyékos, üde erdőszéleket, cserjések szegélyét, köztereket és városi parkokat, felhagyott gyümölcsösöket, nálunk főleg kerítések nyirkos, árnyékos szegélyeit részesítik előnyben. Nem túl gyakori szövetkezet és főleg a kollin-szubmontán övezetben található meg. Nálunk domináns fajai a kányazsombor (Alliaria officinalis), a vérehulló fecskefű (Chelidonium majus) és a bódító baraboly (Chaerophyllum temulentum). Konstans fajai a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a fekete peszterce (Ballota nigra), a nagy csalán (Urtica dioica).

Hazai előfordulása és elterjedése megállapítandó.

4. Conio-Chaerophylletum bulbosi I. Pop 1968
(Bürök-csemegebaraboly társulás)

A gyalogbodzához hasonlóan a csemegebaraboly (Chaerophyllum bulbosum) is különböző összetételű társulásokat alkot szerte Európában. A délkelet-európai térségben egy szárazságtűrő és termofil gyomokból álló fajkombináció lép fel Conio-Chaerophylletum bulbosi néven, amelyet a Tiszántúl délkeleti részéről írtak le. A társulás ausztriai és szlovákiai állományaiban nem fordul elő a foltos bürök (Conium maculatum), így a Chaerophyllum temulum egyeduralkodó fajként jelenik meg.

Sűrű záródása miatt a társulás fajszegény, és elsősorban árnyéktűrő fajok jelennek meg benne, mint a ragadós galaj (Galium aparine) és a nagy csalán (Urtica dioica), a tarackbúza (Elymus repens) és a fekete üröm (Artemisia vulgaris). A termofil jelleget a közönséges cickafark (Achillea millefolium), az útszéli bogáncs (Carduus acanthoides), az árvarozsnok (Bromus inermis) és a tarka koronafürt (Securigera varia) juttatja kifejezésre.

Nálunk kerítések mentén, tápanyagban gazdag, száraz, meleg árokpartokon, a Coniummal együtt, sőt gyakran a bürök dominanciájával jellemezhető állományok is előfordulnak, de tanulmányozásuk mind ez ideig nem történt meg.

5. Anthriscetum trichospermi Hejný & Krippelová in Hejný & al. 1979
(Zamatos turbolyás)

A zamatos turbolya (Anthriscus cerefolium subsp. trichospermum) tömeges előfordulásával jellemezhető, alacsony, sűrű, igen jellegzetes társulás délkelet-európai elterjedést mutat. Nitrogénben gazdag, félárnyékos, laza, vagy porhanyós talajokon, üdébb akácosok szegélyén, árnyékolt kerítések mentén, cserjések és bozótosok mentén vagy árnyékos kőrakásokon alakulnak ki állományai.

A domináns faj mellett szintén tömeges lehet a széleskaréjú veronika (Veronica sublobata = V. hederifolia subsp. lucorum[1]), kísérői a meddő rozsnok (Bromus sterilis), a ragadós galaj (Galium aparine), a piros árvacsalán (Lamium purpureum), a tyúkhúr (Stellaria media), a vérehulló fecskefű (Chelidonium majus) és a nehézszagú gólyaorr (Geranium robertianum).

M Valószínűleg az ország egész területén elterjedt, tanulmányozása azonban nem történt meg.

6. Physalidetum alkekengi Kaiser 1926
(Zsidócseresznyés)

A társulást Nyugat-Szlovákiából és a Csallóközből jelezték, mint egyszintű, hemikriptofitonokból álló gyomtársulást, amely üde vagy nyirkos talajokon fordulhat elő. A zsidócseresznye (Physalis alkekengi) dominanciája mellett jellemző rá a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a ragadós galaj (Galium aparine), a fekete peszterce (Ballota nigra) és a bojtorjános tüskemag (Torilis japonica) előfordulása.

Hazai előfordulása valószínű. Állományai felderítendők és tanulmányozandók.

7. Geo urbani-Chelidonietum majoris Jarolímek et al. 1997
(Erdei gyömbérgyökér-vérehulló fecskefű társulás)

Eredeti név: Geo urbani-Chelidonietum „maji” Jarolímek et al. 1997.

Erdei talajokon létesített kertek, parkok útjai, kerítései mentén, régi építmények falai környékén, általában árnyas vagy félárnyékos termőhelyek tápanyagban gazdag talajain kialakuló, évelő nitrofil fajokból álló egy- vagy kétszintű gyomtársulás. Szlovákiából írták le, ahol két, területileg elváló ökológiai szubasszociációját különítették el: egy síkvidékit brometosum sterilis, és egy hegyvidékit rumicetosum obtusifolii néven. Nálunk az előbbi minden bizonnyal előfordul.

Jellemző rá a vérehulló fecskefű (Chelidonium majus) dominanciája, továbbá a sovány perje (Poa trivialis), a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a fekete peszterce (Ballota nigra), az erdei gyömbérgyökér (Geum urbanum), a nagy csalán (Urtica dioica), az erdei turbolya (Anthriscus sylvestris) és a foltos árvacsalán (Lamium maculatum) konstans előfordulása.

23.1.2. Csoport: Impatienti noli-tangere-Stachyion sylvaticae Görs ex Mucina 1993
(Üde erdei szegélytársulások)

Üde erdőszélek és erdővágások növénytársulásai, amelyek rendszerint érett, humuszos erdei talajon nőnek. Állományait téli egyévesek és mezofil évelők alkotják. Társulásai igen közönségesek a mezofil erdők (Fagetalia), azaz a gyertyános-tölgyesek, bükkösök, szurdokerdők, keményfaligetek szegélyében, sőt kedvező körülmények között még a puhafaligetek (Salicetea purpureae) szegélyeibe is áthúzódhatnak. Ökológiai szempontból a csoport az Aegopodion podagrariaehez áll közel, florisztikailag azonban a Galio-Alliarion faji összetételéhez hasonlít.

Jellemző fajok az erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), az erdei sás (Carex sylvatica), az erdei varázslófű (Circaea lutetiana), az erdei pajzsika (Dryopteris filix-mas), az erdei füzike (Epilobium montanum), az óriás csenkesz (Festuca gigantea), az erdei szamóca (Fragaria vesca), az illatos galaj (Galium odoratum), a nehézszagú gólyaorr (Geranium robertianum), az erdei nebáncsvirág (Impatiens noli-tangere), a kakicsvirág (Mycelis muralis), az enyves zsálya (Salvia glutinosa) és az erdei tisztesfű (Stachys sylvatica).

Idetartozó társulások:

1. Epilobio-Geranietum robertiani Lohm. ex Görs & T. Müller 1969
(Gólyaorr-füzike társulás)

Az Epilobio-Geranietum egy alacsony zártgyepet alkotó társulás, amelyet az uralkodó nehézszagú gólyaorr (Geranium robertianum) mellett nitrofil erdei fajok alkotnak, mint a hegyi füzike (Epilobium montanum), az erdei csitri (Moehringia trinervia) és a kakicsvirág (Mycelis muralis). Konstans fajai még az illatos galaj (Galium odoratum), az óriás csenkesz (Festuca gigantea), a bojtorjánsaláta (Lapsana communis), a csomós ebír (Dactylis glomerata), az erdei gyömbérgyökér (Geum urbanum), a kúszó boglárka (Ranunculus repens), az erdei tisztesfű (Stachys sylvatica), a pongyola pitypang (Taraxacum officinale) és a nagy csalán (Urtica dioica).

A társulás tápanyagban gazdag, üde, vályogos erdei talajokon alakul ki árnyékos vagy félárnyékos termőhelyeken, főleg a gyertyános-tölgyesek, szubmontán bükkösök, törmeléklejtő-erdők szegélyén, irtásaiban, nyiladékok, erdei utak mentén, valamint az erdők helyén létesített ültetvény jellegű erdőkben, kisebb mértékben a szurdokerdők sziklás-törmelékes fázisának megfelelő nyitott termőhelyeken is.

Nyugaton a társulást szinte kizárólag mészmentes alapkőzethez kötik. Hazai állományaink ilyen ökológiai preferenciát nem mutatnak.

K és Dt gyakori, A ritka, talán Nyír, ÉA, Dráva-sík. Hazánkban nem tanulmányozták.

2. Urtico-Parietarietum officinalis Segal in Mennema & Segal ex Klotz 1985
(Csalános falgyomtársulás)

Nálunk a társulás főleg az andezit szurdokerdők (Parietario-Aceretum) szegélyein, tisztásain, irtásaiban fejlődik ki, többnyire mély, tápanyagban gazdag lejtőhordalék talajon. A megközelítően embermagasságú magaskórós társulás felső szintjében az uralkodó falgyom (Parietaria erecta) és a nagy csalán (Urtica dioica) mellett jellemző és gyakoribb fajok a podagrafű (Aegopodium podagraria), a fekete peszterce (Ballota nigra), a fekete üröm (Artemisia vulgaris) és az erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), a térdmagasságú alsó szintben pedig az erdei tisztesfű (Stachys sylvatica), a kerek repkény (Glechoma hederacea), a vérehulló fecskefű (Chelidonium majus), és a gyakran tömegesen megjelenő, adventív, kisvirágú nebáncsvirág (Impatiens parviflora).

Szlovákiában három szubasszociációját különböztetik meg: a typicum jellemzője a falgyom egyeduralma, a ballotetosum nigrae szárazabb, gyomosabb, az aegopodietosum üdébb, természetesebb változat.

Hazai elterjedését nem ismerjük. Biztos előfordulása ismert a DK: Visegrádi hegységből, de várható más andezit hegyvidékekről, sőt ártéri gyertyános-tölgyesek, illetve ligeterdők szegélyéről, tisztásairól is.

Megjegyzés: Valószínűleg sokkal nagyobb az ide sorolható hazai árnyas erdei gyomtársulások száma, de idevágó kutatások hiányában nem ismerjük őket.

23.1.3. Csoport: Aegopodion podagrariae R. Tx. 1967
(Nyirkos erdei szegélytársulások)

Podagrafüves erdőszegély-társulások, amelyeket – a főleg egyévesekből álló Galio-Alliarionnal szemben – uralkodó jelleggel évelő dudvásszárú növények alkotnak, mégpedig ruderális kompetítor stratégiájú hemikryptophytonok. A társulások mélyebb fekvésű és kedvező vízellátású, árnyas termőhelyeken alakulnak ki, pl. ligeterdők szegélyében, árnyas vízfolyások mentén, erdei utak árkaiban stb. A Galio-Alliarion csoporttól a melegkedvelő elemek hiánya és a mezofil rétek megjelenő fajai különböztetik meg.

Jellemző fajai a podagrafű (Aegopodium podagraria), a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), az erdei turbolya (Anthriscus sylvestris), a franciaperje (Arrhenatherum elatius), a fűszeres és a csemegebaraboly (Chaerophyllum aromaticum, C. bulbosum), a csomós ebír (Dactylis glomerata), a tarka kenderkefű (Galeopsis tetrahit), a mezei gólyaorr (Geranium pratense), a kerek repkény (Glechoma hederacea), a medvetalp (Heracleum sphondylium), a fehér árvacsalán (Lamium album), a sovány perje (Poa trivialis), kúszó boglárka (Ranunculus repens), a hamvas szeder (Rubus caesius) és a nagy csalán (Urtica dioica).

Idetartozó társulások:

1. Chaerophylletum aromatici Neuhäuslová-Novotná & al. 1969
(Fűszeres baraboly társulás)

A Chaerophylletum aromatici társulás napos és árnyékos erdei utak mentén és patakpartokon, valamint házfalak és kerítések mentén alakul ki. Délkelet-európai társulás, bár nálunk még nem vizsgálták. Uralkodó fajai a fűszeres baraboly (Chaerophyllum aromaticum) és a podagrafű (Aegopodium podagraria), valamint a nagy csalán (Urtica dioica). Állandó kísérői a csomós ebír (Dactylis glomerata), a medvetalp (Heracleum sphondylium), a ragadós galaj (Galium aparine), a foltos árvacsalán (Lamium maculatum), a sovány perje (Poa trivialis), a fekete bodza (Sambucus nigra) fiatal példányai, a pongyola pitypang (Taraxacum officinale) és a réti zörgőfű (Crepis biennis). A kísérő fajok egy része a kaszálórétek (Arrhenatheretalia) fajai közül kerülnek ki.

Hazai elterjedését nem ismerjük.

2. Chaerophylletum bulbosi R. Tx. 1937
(Csemegebaraboly-társulás)

A csemegebaraboly (Chaerophyllum bulbosum) korábban étkezési célra termesztett növény volt Közép-Európa-szerte, így hazánk területén is. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy az általa alkotott állományok különböző termőhelyeken más-más fajkombinációval társulnak (lásd a Conio-Chaerophylletum bulbosi társulást a Galio-Alliarion csoportban). A Délnyugat-Dunántúlon előforduló állományok nyirkos-nedves termőhelyeken, semleges kémhatású, közepes mész-, humusz és alacsony össznit-rogén tartalmú területen fordulnak elő. Az egyszintű, fajszegény társulást Galio-Urticetea- és Molinio-Arrhenatheretea-fajok jellemzik. Diagnosztikus fajkombinációja: Cha-erophyllum bulbosum (V), Anthriscus sylvestris (IV), Alopecurus pratensis (V), Urtica dioica (V), Arrhenatherum elatius (IV) (Dancza 2002) közelebb áll az atlantikus Chaerophylletum bulbosihoz, mint a kontinentálisabb Conio-Chaerophylle-tumhoz.

DDt (Zala: Alsópáhok, Gizella-major).

3. Chaerophylletum aurei Oberdorfer 1957
(Aranyos barabolyos)

Ezt a szuboceánikus karakterű társulást Dél-Németországból írták le, majd Svájcból és Felső-Ausztriából is jelezték. Mezofil jellegű erdőszegélyeket alkot, és gyakori kapcsolatban van a Arrhenatherion-társulásokkal, amelyekkel számos közös fajjal rendelkezik. Állományaiban az aranyos baraboly (Chaerophyllum aureum) mellett a franciaperje (Arrhenatherum elatius) uralkodik. Kísérői a podagrafű (Aegopodium podagraria), a mezei keresztfű (Cruciata laevipes), a csomós ebír (Dactylis glomerata), a medvetalp (Heracleum sphondylium) és a nagy csalán (Urtica dioica).

Nálunk a Mecsekben fordulnak elő Chaerophyllum aureum állományok, főleg napos erdei utak mentén, viszonylag kevés gyomfajjal és sok tölgyeserdei termofil elemmel. Amennyiben ezek az állományok társulásnak tekinthetők, minden bizony-nyal egy eddig leíratlan növényszövetkezetet képviselnek.

Állományai tanulmányozandók.

4. Anthriscetum sylvestris Hadač 1978
(Erdei turbolyás)

Az erdei turbolyás asszociációt először Csehország területén Hadač (1978) írta le. Bár a társulás előfordulása gyakori az ország egyes területein, és szlovák szerzők több helyen is (Mucina & Jarolímek 1980, Jarolímek et al. 1997) jelezték Budapest-környéki (Budapest, Páty, Budakeszi, Bicske) előfordulását, a társulás mind ez ideig kimaradt a hazai cönológiai áttekintésekből. Hazai előfordulását Dancza vizsgálatai erősítették meg (2002). Az általa vizsgált állományok alapján a társulás diagnosztikus fajkombinációja: Anthriscus sylvestris (V), Arrhenatherum elatius (III) és Urtica dioica (III).

A társulás állományai árokpartokon és mezsgyéken általánosan elterjedtek, semleges kémhatású közepes–magas mész-, humusz-, valamint össznitrogén tartalmú területeken jellemzők. Az állományokban az eurázsiai (32.75%), kozmopolita (25.5%) és adventív (16.4%) fajok uralkodnak. A társulás fajösszetétele a kaszálás hiánya miatt jelenleg állandó.

K és Dt dombvidéki és szubmontán övében. Állományai tanulmányozandók.

5. Carpesio abrotanoidis-Physalidetum alkekengi Borhidi 2003 ass. nova hoc loco
(Zsidócseresznyés erdőszegély)

Non: Physalidetum alkekengi Kaiser 1926.

Holotípus: Mohács, Karapancsai-erdő, 2x10 m, Borhidi A. & Orosz-Kovács Zs. 1991. 08. 02. Felső szint: 40–80 cm, borítás 70%. Physalis alkekengi 3-4, Lapsana communis 1, Urtica dioica 1, Lamium maculatum 1, Galium aparine 1, Ballota nigra 1, Carpesium abrotanoides +, Rubus caesius +, Cucubalus baccifer +, Agrostis stolonifera +, Agrostis canina +, Alopecurus pratensis +, Poa trivialis +, Bidens tripartitus +. Alsó szint: 10–20 cm, borítás 60%. Lysimachia nummularia 3, Poa annua 1-2, Glechoma hederacea 1, Stellaria media 1, Potentilla reptans 1, P. supina +, Prunella vulgaris 1, Ranunculus repens +, Gnaphalium uliginosum +, Lamium purpureum +, Juncus tenuis +, Eleocharis palustris +, Marsilea quadrifolia +, Taraxacum officinale +.

A zsidócseresznye (Physalis alkekengi) gazdag összetételű szegélytársulása figyelhető meg az alsó Duna-szakasz keményfás ligeterdeinek szegélyén és túlszálalt tisztásain, valamint az erdők nyiladékain, erdei utak szélében. Kétszintű társulás, amelyben a felső szintet magasabb kórós növények alkotják, amilyenek az uralkodó zsidócseresznye mellett a jellemző fajként tekinthető bókoló és fürtös gyűrűvirág (Carpesium cernuum, C. abrotanoides), továbbá konstans fajai a bojtorjánsaláta (Lapsana communis), a fekete peszterce (Ballota nigra), az erdei turbolya (Anthriscus sylvestris), a foltos árvacsalán (Lamium maculatum), a nagy csalán (Urtica dioica), a fehér és az ebtippan (Agrostis stolonifera, A. canina), a szegfűbogyó (Cucubalus baccifer) és a hamvas szeder (Rubus caesius).

Az alászorult szint tömeges faja a pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia) mellette jellemző és állandóbb fajok az indás pimpó (Potentilla reptans), a közönséges gyíkfű (Prunella vulgaris), a kúszó boglárka (Ranunculus repens), az egynyári perje (Poa annua), a kerek repkény (Glechoma hederaceum) és az iszapgyopár (Gnaphalium uliginosum), sőt ritka apofitonként a mételyfű (Marsilea quadrifolia) is.

A (Dráva-sík, Dunav.).

6. Sisymbrietum strictissimi Brandes in Mucina 1993
(Magas zsázsás)

A magas zsázsa (Sisymbrium strictissimum) dús, sűrű magaskórós szegély-állományokat alkot mezei bozótok és száraz falszakaszok, kerítések mentén. A társulásban a nitrofil erdei gyomok gyakran fordulnak elő mezofil réti elemekkel együtt. Viszonylag fajszegény társulás, kevés konstans fajjal, mint a fekete peszterce (Ballota nigra), a nagy csalán (Urtica dioica), a ragadós galaj (Galium aparine), a fehér árvacsalán (Lamium album), a tarackbúza (Elymus repens), a közönséges galaj (Galium mollugo) és a nehézszagú gólyaorr (Geranium robertianum).

Mucina (in Jarolímek et al. 1997) a Mátrából jelez közöletlen felvételeket. Magam a Budai-hegyekben, Solymár és Pesthidegkút körül láttam állományait.

A hazai állományok összetétele és elterjedése tanulmányozandó.

23.2. Rend: Convolvuletalia sepium R. Tx. 1950
(Üde parti szegélynövényzet)

Féltermészetes vízfolyásokat és partszakaszokat kísérő nedves termőhelyek szegély- és magaskórós társulásai. A szüntaxon igen széles elterjedésű Európában a mediterrántól a hideg mérsékelt övig.

Jellemző fajai a sövényszulák (Calystegia sepium), a vízicsillaghúr (Myosoton aquaticum), az erdei angyalgyökér (Angelica sylvestris), a közönséges borbálafű (Barbarea vulgaris), a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), a sovány perje (Poa trivialis), a lómenta (Mentha longifolia), a pántlikafű (Phalaris arundinacea), a kúszó boglárka (Ranunculus repens) és a fekete nadálytő (Symphytum officinale).

23.2.1. Csoport: Senecion fluviatilis R. Tx. 1950
(Alluviális gyomtársulások)

Folyópartok és hullámtéri töltések szegélytársulásai a sík- és dombvidéki övben. Állományait különböző dudvásszárú növények, valamint mocsár- és láprétek füvei építik fel, amelyekre fásodó és lágyszárú liánok (Calystegia sepium, Humulus lupulus, Fallopia dumetorum) kapaszkodnak fel. A patak- és folyópartokat kísérő nitrofil magaskórósok érintkeznek a mocsárrétekkel (Calthion), a pántlikafüves nádas jellegű közösségekkel (Phalaridion) és a nedves egyéves nitrofil gyomtársulásokkal (Bidentetea), valamint a folyóparti bokorfüzesekkel (Salicetea purpureae).

Idesorolják egy sereg agresszív adventív özöngyom monotipikus közösségét is, amelyek társulástani karaktere nehezen meghatározható. Florisztikailag telítetlen, kiegyensúlyozatlan állományok, amelyek szüntaxonómiai értéke kétséges.

Jellemző fajok a zöld juhar (Acer negundo), az orvosi zilíz (Althaea officinalis), a gyalogakác (Amorpha fruticosa), a farkasalma (Aristolochia clematitis), a lándzsás és a fűzlevelű őszirózsa (Aster lanceolatus, A. salignus), a sövényszulák (Calystegia sepium), a csemegebaraboly (Chaerophyllum bulbosum), a szegfűbogyó (Cucubalus baccifer), a közönséges és a komlóképű aranka (Cuscuta europaea, C. lupuliformis), a süntök (Echinocystis lobata), a sövénykeserűfű (Fallopia dumetorum), a kecskeruta (Galega officinalis), a ragadós és a kapaszkodó galaj (Galium aparine, G. rivale), a keserű édesgyökér (Glycyrrhiza echinata), a vadcsicsóka (Helianthus tuberosus), a sokvirágú napraforgó (Helianthus decapetalus), a komló (Humulus lupulus), a bíbor nebáncsvirág (Impatiens glandulifera), a magas kúpvirág (Rudbeckia laciniata), a patakparti aggófű (Senecio fluviatilis = sarracenicus), az óriás aranyvessző (Solidago gigantea) és a nagy csalán (Urtica dioica).

Idetartozó társulások:

1. Urtico-Convolvuletum Görs & T. Müll. 1969
(Csalános sövényszulák-társulás)

Igen magas és sűrű ártéri csalános társulás, amely általában nedves, árnyékos, tápanyagban gazdag, időszakosan vízzel borított termőhelyeken alakul ki. Gyakran nem önálló társulásként jelenik meg, hanem kiszáradó liget- és láperdők aljnövényzeti szintjeként.

Jellegzetes kialakulásában a nagy csalán (Urtica dioica) 1–2 m magas, igen sűrű állományt alkot, amelyet áthatolhatatlanná fon össze a sövényszulák (Calystegia sepium). Kísérői jellegze-tes ruderális ubikvisták a Galio-Urticetea, az Artemisietea vulgaris vagy éppen a Stel-larietea mediae osztályból, amilyen a tarackbúza (Elymus repens), a mezei szulák (Con-volvulus arvensis), vagy nagy versenyképességű füvek, mint a csomós ebír (Dactylis glomerata), a réti perje (Poa pratensis) és a francia perje (Arrhenatherum elatius).

M Lápokon, folyópartokon, kiszáradó liget- és láperdők szegélyében, tisztásain.

2. Bidenti-Calystegietum Felföldy 1943
(Farkasfog-sövényszulák társulás)

Bas.: Bidens tripartita-Calystegia ass. Felföldy 1943.

Élő vizek – nagyobb tavak, vízerek, kanálisok – mentén található társulás, amely meglehetősen szélsőséges vízgazdálkodású aljzaton alakul ki, pl. meredek, esetleg köves, sziklás partokon, töltéseken, kőgátakon, ahol a vízszint többnyire nyári alászállása után kifejezetten száraz termőhelyi viszonyok uralkodnak. Ennek következtében a mocsári elemek háttérbe szorulnak az állományokban, és helyüket ruderális gyomok és réti kompetítor füvek foglalják el.

Uralkodó és egyben konstans állományalkotó fajok a subás farkasfog (Bidens tripartitus) és a sövényszulák (Calystegia sepium). Konstans kísérő fajok az angol perje (Lolium perenne), a tarackbúza (Elymus repens), a vízi peszérce (Lycopus europaeus), a lómenta (Menta longifolia), a keserű csucsor (Solanum dulcamara), a közönséges gyujtoványfű (Linaria vulgaris), a közönséges cickafark (Achillea millefolium), a szelíd csorbóka (Sonchus oleraceus) és a keszegsaláta (Lactuca serriola).

M Álló- és folyóvizek partján.

3. Glycyrrhizetum echinatae Slavnić 1951
(Keserűédesgyökér-szegély)

A pontusi-mediterrán elterjedésű keserű édesgyökér (Glycyrrhiza echinata) övig érő, többé-kevésbé sűrű félcserjés-cserjés bozótokat alkot, amelyek főleg a Tisza árterén, nádasok, harmatkásások, bokorfüzesek, ritkábban fűz-nyár ligeterdők szegélyében alakulnak ki. Nálunk önálló állományai ritkábbak, többnyire a mocsári nedves élőhelyek társulásaiban, főleg nádasokban jelenik meg, kisebb-nagyobb csoportokat alkotva.

Tiszta állományait az Alföld déli részén, a Tisza, a Temes és a Duna alsó folyása mentén vizsgálták, a Vajdaság területén.

Nálunk töredékes állományokat alkot, amelyekhez főleg mocsári és réti növények társulnak, mint a lapulevelű keserűfű (Persicaria lapathifolia), a fekete nadálytő (Symphytum tuberosum), a vesszős füzény (Lythrum virgatum), az osztrák kányafű (Rorippa austriaca), a mezei zsurló (Equisetum arvense), továbbá a nád, a fehér tippan, a tarackbúza, a fekete szeder és a sövényszulák.

A a Tisza morotvái mentén (pl. Fegyverneki Holt-Tisza).

4. Calystegio-Impatientetum glanduliferae (Gondola ex Soó 1971) Borhidi 2003 ass. nova hoc loco (66. kép)
(Bíbor nebáncsvirág-sövényszulák társulás)

Bas.: Cuscuto-Calystegietum sepium R.Tx. 1947 sensu Gondola 1965, Calystegietum sepium (R. Tx. 1947) Passarge 1964 impatientetosum parviflorae-glanduliferae Soó 1971. Holotípus: Gondola 1965. Bot. Közlem. 52: 40–43. Tab. III. felv. Nr. 10.

Patak- és folyóparti erdőszélek magaskórós szegélytársulása függönyszerűen felfutó liánokkal. A növények három szintet alkotnak. A legalsót a ligeterdők üde erdei aljnövényzetének fajai, a podagrafű (Aegopodium podagraria), az erdei nebáncsvirág (Impatiens noli-tangere), az erdei zsurló (Equisetum sylvaticum), a hamvas szeder (Rubus caesius), a foltos ávacsalán (Lamium maculatum), a vízicsillaghúr (Myosoton aquaticum) és a helyenként tömegesen fellépő, adventív kislevelű nebáncsvirág (Impatiens parviflora) alkotja. A növényzet fő tömegét azonban nem ezek, hanem egy embermagasságú magaskórós növényzet adja, amelynek első számú domináns faja a bíbor nebáncsvirág (Impatiens glandulifera), továbbá a nagy csalán (Urtica dioica), a fekete bodza (Sambucus nigra), a magas aranyvessző (Solidago gigantea), a pántlikafű (Phalaris arundinacea), az óriás csenkesz (Festuca gigantea) és az ebtippan (Agrostis canina). Ezekre a magaskórós növényekre függönyszerűen borulnak rá az erdőszéli fákra és cserjékre is átkapaszkodó kúszónövények, amilyen a sövényszulák (Calystegia sepium), a ragadós galaj (Galium aparine), a közönséges aranka (Cuscuta europaea), a komló (Humulus lupulus), a keserédes csucsor (Solanum dulcamara), helyenként a süntök (Echinocystis lobata) és a piros földitök (Bryonia dioica). Rendkívül fajgazdag, és a nagy tömegben megjelenő, agresszíven terjedő adventív faj ellenére sok természetes vonást őrző növényszövetkezet. Korábban a R. Tüxen által leírt Convolvulus sepium-Cuscuta europaea asszociációval azonosították, amely azonban fajokban lényegesen szegényebb, és más kontakt társulások (Salix viminalis és S. pentandra cserjések) szegélyében találhatók, míg a mi társulásunk fajokban sokkal gazdagabb, és fűzligeteket (Salix alba és S. fragilis erdőket) szegélyez.

NyDt (Kőszeg, Sopron, Vas) DDt (Somogy) A (Kis-A, D-T, Drávasík).

2.66. ábra - A bíbor nebáncsvirág-sövényszulák társulás (Calystegio-Impatientetum glanduliferae) a ligeterdők szegélyeinek függönyszerű gyomtársulása az adventív süntök (Echinocystis lobata) tömeges megjelenésével.

A bíbor nebáncsvirág-sövényszulák társulás (Calystegio-Impatientetum glanduliferae) a ligeterdők szegélyeinek függönyszerű gyomtársulása az adventív süntök (Echinocystis lobata) tömeges megjelenésével.


5. Calystegio-Agropyretum repentis Felföldy 1943 nom. inv. propos.
(Sövényszulák-tarackbúza társulás)

Bas.: Agropyron repens-Calystegia sepium ass. Felföldy 1943.

Félkultúr mezofil növénytársulás, amely eléggé közel áll a zöldlegelők (Lolio-Cynosurion) csoportjához, éppen ezért a taposást csak igen kis mértékben képes elviselni. Megtalálható az utak szegélyén levő kevéssé taposott pásztákban és egyéb megbolygatott, feltört helyeken, pl. partszakadásokon, árkok partján, kőgátakon, ültetvényekben stb.

A társulás domináns faja a tarackbúza (Elymus repens), tömegesebb és nagyobb állandóságú fajok még a sövényszulák (Calystegia sepium), az angolperje (Lolium perenne), a mocsári tisztesfű (Stachys palustris), a közönséges gyújtoványfű (Linaria vulgaris), a lándzsás útifű (Plantago lanceolata), a betyárkóró (Conyza canadensis), közönséges cickafark (Achillea millefolium), a pongyola pitypang (Taraxacum officinale) és a szelíd csorbóka (Sonchus oleraceus).

M Állóvizek és lassúbb vízfolyások mentén.

6. Deschampsio-Inuletum helenii Dávid 2003
(Örménygyökeres)

Patakparti égerligetek és nedves, mezofil erdők völgyalji szegélyén kialakuló, embermagasságú magaskórós társulás. Felső szintjét az archeofiton örménygyökér (Inula helenium) alkotja, amelyhez szubdomináns fajként társulhat a nagy csalán (Urtica dioica), a sédkender (Eupatorium cannabinum), az óriás zsurló (Equisetum telmateja), az erdei angyalgyökér (Angelica sylvestris), a magas aranyvessző (Solidago gigantea) és a bókoló sás (Carex pendula). A sűrű aljnövényzet fontosabb alkotóelemei a podagrafű (Aegopodium podagraria), a sédbúza (Deschampsia caespitosa), a sovány perje (Poa trivialis) és a pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia).

DDt A Zselic patakvölgyeiből leírt társulás. Talán másutt is előfordul.

7. Impatienti glanduliferae-Solidaginetum Moor 1958
(Nebáncsvirágos aranyvessző bozót)

Az általam ismert, a Dráva-síkon és a somogyi Dráva-ártereken előforduló nebáncsvirágos erdőszegélyek inkább ehhez a társuláshoz hasonlíthatók. Állományaik többnyire teljesen függetlenül alakulnak ki az erdőszéli liánok által alkotott függönyszerű társulástól (Calystegio Impatientetum glanduliferae), amelynek tanulmányozása – igen érdekes összetétele és esztétikai szépsége ellenére – még várat magára.

Származéktársulások
8. Solidago gigantea DC. [Galio-Urticetea]
(Magas aranyvesszős származéktársulás)

Syn.: Rudbeckio-Solidaginetum R. Tx. & Raabe 1950 em. Soó 1961 p.p.

A magas aranyvessző (Solidago gigantea subsp. serotina) az ország legelterjedtebb inváziós növényfaja, amely az 1960-as évektől terjed intenzíven. Napjainkban az ország valamennyi mezofil táján és higrofil termőhelyén minden fátlan vegetációs egységet elözönlött, gyakran monodomináns, fajszegény állományok alakjában (Botta-Dukát 2001, Dancza, Botta-Dukát 2002).

Idesoroljuk a cönológiai irodalomban Tüxen által már igen korán leírt Rudbeckio-Solidaginetum asszociációt is, amely nálunk valójában nem egy, hanem legalább két társulást jelent, tekintve, hogy a Rudbeckia- és a Solidago-fajok többnyire nem együtt fordulnak elő. A szakirodalomban meglehetősen általános az a felfogás, hogy ezek az inváziós fajok nem alkotnak fitoszociológiailag értékelhető társulástani egységeket, illetőleg mint a Galio-Urticetea osztályba sorolható származéktársulásokat értékelik.

M gyakori, de az Alföld közepén és keleti felében ritkább. Rudbeckia-Solidago állományokat a Hanságban találtak.

9. Fallopia japonica-bohemica DC [Galio-Urticetea]
(Japánkeserűfű származéktársulás)

Az ártéri japánkeserűfű (Fallopia japonica) és az óriás japánkeserűfűvel (F. sachalinensis) alkotott rendkívül agresszív hibridje, a Fallopia x bohemica, amelyek hirtelen megjelenő és föld alatti hajtásokkal erőteljesen kolonizáló csoportjaival szintén igen különböző termőhelyeket képesek megszállni a meredekebb, csak időszakosan elárasztott patakpartoktól, az árokpartokon át egészen a szénbányák meddőhányóiig. Egymás alatt több rétegben elhelyezkedő, sűrű levélzetükkel igen erős árnyékoló hatást gyakorolnak környezetükre, kiszorítva maguk alól minden más virágos növényfajt. Különösen a Dunántúl nyugati részén szaporodtak el nagy állományai a Rába és mellékfolyói mentén (Balogh L. 2001), másutt szporadikusan városok környékén, szemétlerakó helyeken vagy más laza aljzatú ruderális termőhelyen.

10. Heracleum mantegazzianum DC. [Galio–Urticetea]
(Kaukázusi medvetalp származéktársulás)

A kaukázusi medvetalp (Heracleum mantegazzianum) nyugat-kaukázusi eredetű neofiton, amely korábban csak dísznövényként volt ismeretes Európában. Napjainkban a kontinens egyik problematikus, inváziós faja, szociális magatartás típusát tekintve kompetitív-stressztoleráns (Pysek 1995, Tiley et al. 1996).

Tájidegen fajként igen jelentős kompetítor. Megjelenése természetes élőhelyeken, valamint települések környezetében nem kívánatos. Föld feletti szervei magas furanokumarin tartalmúak, emberi bőrön súlyos, a fitofoto-dermatitisz bőrgyulladás tüneteit váltják ki. Magyarországon már korábban is ismeretes adventív faj volt (Priszter 1968). Elsősorban kertekben kultiválták dekoratív évelőként. Hazai spontán elterjedéséről csak sporodikus adataink vannak (Terpó 1995, Balogh 1996). Terpó szerint az európai szubspontán populációk rendszertanilag nem biztos, hogy mind a Heracleum mantegazzianum fajjal azonosak, a magyarországi előfordulások kétes értékűek. A társulást a Galio-Urticetea és Molinio-Arrhenatheretea fajok jelenléte jellemzi.

Dancza (2002) szerint a társulás Keszthelyen és környékén fordul elő, ahová az 1960-as évek elején kerülhetett. Szarvasmarhák számára takarmányozási kísérletekben alkalmazták. Jelenleg Újmajor területén kb. 5 hektárnyi területen tömeges, de már két helyen előfordul a város belterületén is. (Balogh 2003 in litt.) jelentős állományokat jelez Zircről, valamint a Vép és Bozzai falvakon átfolyó Kozár-Borzó patak mentéről (Vas m.)

11. Amorpha fruticosa DC [Galio-Urticetea]
(Gyalogakácos származéktársulás)

23.2.2. Csoport: Petasition officinalis Sillinger 1933
(Acsalapu-társulások)

Természetes növénytársulások, amelyek a keskeny patakparti alluviális hordalékon pionír vegetációként jelennek meg, továbbá a patakpartokat kísérő ligeterdők természetes szegélytársulásai a láprétek, illetve féltermészetes szegélyegyüttesei, a nedves és hegyi kaszálórétek felé. Talajuk erősen törmelékes humuszos váztalaj, amely jó tápanyag-ellátottsága következtében alkalmas feltételeket nyújt a gyors növekedésű és nagy szervesanyag produkciójú magaskórós társulások kifejlődéséhez. A dombvidékek és középhegységi régiók társulásai, amelyeket a montán és a szubalpin régióban az Adenostylion csoport társulásai váltanak fel. A dombvidéki övben a magaskórós mocsárrétek társulásaival (Filipendulion) érintkeznek.

Jellemző fajok a karcsú sisakvirág (Aconitum variegatum), a gyapjas boglárka (Ranunculus lanuginosus), a szálkás tarackbúza (Agropyron caninum), az óriás zsurló (Equisetum telmateia), a szőrös baraboly (Chaerophyllum hirsutum), a medvetalp (Heracleum sphondylium s.l.), a sárga szádorgó (Orobanche flava), a piros és fehér acsalapu (Petasites hybridus, P. albus), a halovány és az enyves aszat (Cirsium oleraceum, C. erisithales), az enyves zsálya (Salvia glutinosa), az erdei csillaghúr (Stellaria nemorum) és a nagy csalán (Urtica dioica), valamint az erdei forráslápok növényei, mint a keserű kakukktorma (Cardamine amara), a vízitorma (Nasturtium officinale) és a veselke (Chrysosplenium alternifolium).

Meg kell jegyeznem, hogy ebben a pontban ellentmondásosnak érzem a szüntaxonómiai rendszert, amennyiben természetes növényszövetkezeteket a zavart termőhelyek társulásai közé sorol. E csoport számára megfelelőbb helynek ítélem a régi Filipendulo-Petasitiont, ahogyan a Nasturtio-Petasitetum társulást oda is helyeztük.

Idetartozó társulások:

1. Aegopodio-Petasitetum hybridi R.Tx. 1947 (67. kép)
(Podagrafű-acsalapu társulás)

Sokfelé előforduló, szalagszerű állományokat alkotó növénytársulás, amely különösen a Dunántúl erdős patakpartjainak szegélyében alakul ki. Ennek ellenére összetételét – talán fajszegénysége miatt – eddig nálunk nem tanulmányozták.

Mucina szerint a sík- és dombvidéki acsalapu társulásokat Phalaridi-Petasitetum hybridi Schwickerath 1933 néven kell elválasztani a montán jellegű Chaerophyllo-Petasitetumtól. Az erre megadott fajkombináció azonban nem mindenben igazolja ezt a döntést. A kérdés a hazai állományok tanulmányozása után dönthető el.

K és Dt meglehetősen gyakori, A ritka (Duna-v., D-T, ÉA, Dráva-sík).

2.67. ábra - Podagrafű-acsalapu társulás (Aegopodio-Petasitetum hybridi) jellegzetes patakparti magaskórós Bakonygyepesnél.

Podagrafű-acsalapu társulás (Aegopodio-Petasitetum hybridi) jellegzetes patakparti magaskórós Bakonygyepesnél.


24. Osztály: Polygono arenastri-Poëtea annuae Rivas-Martinez 1975 corr. Rivas-Martinez & al. 1991

(Taposott gyomnövényzet)

Ez a társulástani egység a mérsékelt és mediterrán övezet taposott termőhelyeinek túlnyomórészt egyéves növényekből álló társulásait foglalja össze. Jellemző termőhelyei az ösvények és utak széle, a föld- és erdei utakon a keréknyomok közötti középső pászták, a füves sportpályák és játszóterek, ahol a taposás ökológiai hatásai, a talajtömörödés, a talaj csökkent levegő- és vízkapacitása és a növényzet mechanikai károsodása érvényesül. A társulások a pionír növényszövetkezetek jellegzetességeit mutatják, monodomináns, fajszegény együttesek, jellemző fajai ruderális stratégiájú stressztűrők és természetes zavarástűrők. Az uralkodó növekedési formák a lecsepült, földreterülő füvek és dudvásszárú növények.

24.1. Rend: Polygono arenastri-Poëtalia annuae R. Tx. in Géhu & al. 1972 corr. Rivas-Martinez & al. 1991
(Mezofil gyomos rétek)

Az európai mérsékelt öv és mediterrán zóna társulásai. Növényszociológiai jellegzetességük, hogy a bolygatás és a termőhelyi stressz kettős inzultusát csak kevés növényfaj képes elviselni. Ezért a jellemző fajai egyúttal a társulásalkotók is. Rajtuk kívül főleg az egyéb vegetációs egységek fajainak hiánya jellemzi őket, amelyeket a taposás szelektál a termőhelyről.

24.1.1. Csoport: Matricario matricarioidis-Polygonion arenastri Rivas-Martinez 1975 corr. Rivas-Martinez & al. 1991
(Madárkeserű-füves gyomtársulások)

Száraz, napos termőhelyek társulásai, ahol a taposási effektust még a gépjárműforgalom is fokozza. Talajuk rendkívül tömörödött, kiszáradáskor cementszerű, nehezen mobilizálható tápanyagforrással. Nálunk az egész ország területén, számos társulással képviselt.

Jellemző fajai a varjúláb (Coronopus squamatus), a csillagpázsit (Cynodon dactylon), a kis tőtippan (Eragrostis minor), a kopasz és a borzas porcika (Herniaria glabra, H. hirsuta), a vékony szittyó (Juncus tenuis), a büdös zsázsa (Lepidium ruderale), az angolperje (Lolium perenne), a sugártalan székfű (Matricaria discoidea), a lándzsás és a nagy útifű (Plantago lanceolata, P. major), az egynyári perje (Poa annua agg.) és a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum).

Idetartozó társulások:

1. Plantagini majoris-Polygonetum arenastri Knapp ex Passarge 1964 corr. Borhidi 2003
(Nagy útifű-madárkeserűfű társulás)

Bas.: Plantagini-Polygonetum avicularis Knapp ex Passarge (43. §).

Syn.: Polygonetum avicularis Gams 1927 (37. §, 43. §), Lolio perennis-Polygonetum avicularis Br.-Bl. 1930 (2b. §, 43. §).

Non: Matricario-Polygonetum avicularis (arenastri) T. Müller in Oberd. 1971.

A jelen feldolgozásban a Plantagini majoris-Polygonetum arenastri nevet használjuk az osztrák és szlovák irodalomban használt Matricario-Polygonetum arenastri asszociáció név helyett az alábbi meggondolásokból: 1. A hazai felvételek (Felföldy 1942, 1943) és saját megfigyeléseim szerint a hazai állományokban nincs Matricaria matricarioides, illetve előfordulása teljesen esetleges. 2. A Plantagini-Polygonetum név egyértelműen régebbi, vagyis prioritást élvező név. 3. A 43. § alapján egy érvényesen közölt név korrigálandó, de a 30. § értelmében nem vethető el, amint azt Mucina és követői teszik a Plantagini-Polygonetum avicularis esetében. 4. Pott (1995: 294) munkájából az derül ki, hogy a név megfordítandó, Polygono arenastri-Matricarietum discoideae, vagyis nem madárkeserűfű-társulásról, hanem a sugártalan székfű társulásáról van szó „Gesellschaft der Strahllose Kamille”.

A társulás állományai főleg napos, meleg, törmelékes talajú aljzaton alakulnak ki, utak mentén és erősen taposott ösvényeken. Igen elterjedt és ezért nagyon sok átmenetet alkot különböző vetési és ruderális termőhelyeken kialakult társulásokkal. A társulás maga alapvetően monodomináns, és számos szerző írta le különböző változatait Polygonetum avicularis néven, aminek következtében ez az asszociációnév már igen korán nomen dubiummá vált. Az uralkodó madárkeserűfű (Polygonum arenastrum) mellett kodomináns lehet még az angolperje (Lolium perenne), a nagy útifű (Plantago major), az egynyári perje (Poa annua); állandó kísérői nálunk a komlós lucerna (Medicago lupulina), a fehér here (Trifolium repens), a fehér libatop (Chenopodium album), a betyárkóró (Conyza canadensis) és a pongyola pitypang (Taraxacum officinale).

2. Poëtum annuae Felföldy 1942
(Egynyári perjés)

A társulás első érvényes leírása kétségtelenül Felföldy nevéhez fűződik. Gams 1927-ben közölt „Poa annua Lager” nevét Soó (1971) kísérelte meg érvényesíteni, de ez a Szüntaxonómiai Kód 3c. §-a értelmében nem lehetséges. Bonyolította a dolgot, hogy a Gams által leírt növényi közösség egy szubalpin pásztortanya növényzete volt, ahol nem a Poa annua, hanem a Poa alpina csoport valamelyik alfaja alkotta a növényzetet. Ezért a Gams-féle név használatát kizárja a 3f. § is, amely megköveteli a névadó taxonnak a mintafelvételben való előfordulását.

A hazai felvételek alapján a társulás egy alacsony, meglehetősen zárt gyep az egynyári perje (Poa annua) dominanciájával. Nagyobb borítású konstans fajok a nagy útifű (Plantago major), a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), az angolperje (Lolium perenne), az egérárpa (Hordeum murinum), a fehér here (Trifolium repens), a közönséges vasfű (Verbena officinalis), a betyárkóró (Conyza canadensis) és a fekete üröm (Artemisia vulgaris).

A társulás állományai napsütötte, de közepes vízellátású helyeken fejlődnek ki, ahol az erős taposás ellenére folyamatosan megvan a regeneráció lehetősége, vagyis udvarokban, erdei utak mentén, kerti feljárókon stb. A növények egy része – maga a Poa annua is – rövid tenyészidejű efemer, amely képes egy vegetációs periódus alatt 3-4 generációt is kinevelni.

M Az ország egész területén előfordul, ennek ellenére nagyon kevéssé tanulmányozott társulás.

3. Chamaesyci supinae-Polygonetum arenastri (Timár 1950) Ubrizsy 1974 corr. Borhidi 1996
(Foltos kutyatej-madárkeserűfű társulás)

Bas.: Polygonetum avicularis Euphorbia maculata facies Timár 1950. Euphorbio supinae-Polygonetum avicularis Ubrizsy 1974. Holotípus Timár 1950, Annal. Biol. Univ. Debrecen. 1: 209. felv. Nr. 2. hoc loco.

Szikár, taposott helyek földreterülő növénytársulása, amely leggyakrabban kultúrgyepek szélén, gyalogjárók, kövezett terek utcaburkolata között, házak, kerítések tövében fordul elő. A foltos kutyatej (Chamaesyce maculata[2]) elfekvő szára a taposást épp olyan jól tűri, mint a vele mindig együtt előforduló madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), amelyhez első pillantásra nagyon hasonlít is (Timár 1950). Dancza szerint a a foltos kutyatej kevésbé tűri a taposást és inkább az állományok szegélyében húzódik meg.

A társulásban a szélsőséges termőhely szelektív hatása miatt, és az inzultus erősségétől függően az opportunista fajok száma viszonylag nagy, és a két társulásalkotó, tömegesen megjelenő fajon kívül alig találunk nagyobb állandósággal részt vevő növényeket, amilyen a pirók ujjasmuhar (Digitaria sanguinalis), a csillagpázsit (Cynodon dactylon), a vöröslő disznóparéj (Amaranthus deflexus), a kövér porcsin (Portulaca oleracea), az erdei kányafű (Rorippa sylvestris), a pásztortáska (Capsella bursa-pa-storis) és a pongyola pitypang (Taraxacum officinale).

A: Tt, az adventív Chamaesyce maculatával együtt terjedőben.

4. Sclerochloo-Polygonetum arenastri Soó ex Bodrogközy 1966 corr. Mucina 1993
(Kőperje-madárkeserűfű társulás)

Bas.: Sclerochloo-Polygonetum avicularis Soó 1940 (2b. §) Sclerochloo-Polygonetum avicularis Soó ex Bodrogközy 1966 (43. §) Holotípus: Bodrogközy 1966 Tiscia 2: 62-63. Tab. IV. felv. Nr. 2.

Mucina és követői figyelmét elkerülte, hogy a Sclerochloo-Polygonetum arenastri név érvényesítéséhez szükséges felvételi anyagot először Bodrogközy publikálta 1966-ban, és nem Korneck 1969-ben. Ezért a társulás helyes auktorneve – Borhidi (1996) közlésével szemben is: – a fentiek szerint módosul.

Dél-európai jelleget mutató, erősen termofil társulás, amely a legintenzívebben taposott helyeket foglalja el a különböző taposott gyeptársulásokban (pl. futballpályán a kapuk és a 16-osok környékét). Fajszegény társulás, amelyben a kőperje (Sclerochloa dura) és a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum) játszik meghatározó szerepet. Konstans fajok még a mezei szulák (Convolvulus arvensis), a sugártalan székfű (Tripleurospermum austriacum), az angolperje (Lolium perenne), a tarackbúza (Elymus repens) és az útszéli zsázsa (Cardaria draba). Említést érdemel a poetosum compressae szubasszociáció, amely valamivel fajgazdagabb, és a gátak kaszálóit, illetve legelőit benépesítő Lolio-Cynodontetum társulás felé mutat átmenetet a laposszárú, a keskenylevelű és a gumós perje (Poa compressa, P. angustifolia, P. bulbosa) megjelenésével.

M: Az ország egész területén szórványosan elterjedt, dél felé gyakoribb.

24.1.2. Csoport: Saginion procumbentis R. Tx. & Ohba in Géhu & al. 1972
(Zöldhúros gyomtársulások)

Tápanyagban szegény, savanyú kémhatású és viszonylag nyirkos, taposott talajok társulásai. Jellemzőjük az apró termetű, olykor párnaszerű növények. Kísérő fajai között sovány legelők és iszaptársulások növényei is megjelennek. Nálunk elsősorban a Nyugat-Dunántúlon található.

Jellemző fajai a cérnatippan (Agrostis capillaris), a heverő és a sziromtalan zöldhúr (Sagina procumbens, S. apetala), a piros budavirág (Spergularia rubra), a varangyszittyó (Juncus bufonius), a henye perje (Poa supina), a juhsóska (Rumex acetosella), az ezüst körtemoha (Bryum argenteum) és a kakukkveronika (Veronica serpyllifolia).

Nálunk egy társulás tartozik ide:

1. Sagino procumbentis-Bryetum argentei Diemont et al. 1940
(Zöldhúr-ezüst körtemoha társulás)

A Sagino-Bryetum alacsony termetű állományai az ezüst körtemoha (Bryum argenteum) és a földreterülő zöldhúrfajok (Sagina spp.) kis kiterjedésű, mozaikszerűen elhelyezkedő populációiból állnak. Nálunk igen ritka társulás, az ország atlantikus klímahatás alatt álló, savanyú, kavicsos vagy homokos talajain fordul elő. A társulás jellemző fajai a sziromtalan és a heverő zöldhúr (Sagina apetala, S. procumbens), a domináns ezüst körtemoha, valamint a konstans előfordulású egynyári perje (Poa annua) és a kakukkveronika (Veronica serpyllifolia).

NyDt Vas (Szőce és Szombathely környékén).



[1] A Veronica hederifolia alakkörének korszerű tárgyalását lásd Borhidi: A zárvatermők rendszertana Tankönyvkiadó 1995-ben. Azokat a taxonokat, amelyek morfológiailag megkülönböztethetők és ploidia szinten elválnak egymástól nem alfajnak, hanem fajoknak tekintjük. Ennek értelmében a Veronica triloba diploid (2x) levele 3-karéjú, a terméses kocsány kopasz, rövidebb a levélnél, a terméses csésze pelyhesszőrös; a V. sublobata tetraploid (4x) levele 5–7-karéjú, a középső karéj sokkal hosszabb a szélsőknél és hosszabb a szélességénél, a terméses kocsány hosszabb a levélnél, elszórtan szőrös, a terméses csésze csak a tövén és élein pillás; a V. hederifolia hexaploid (6x), levele 5-karéjú, lemeze és a középső karéj szélesebb a hosszánál, a terméses kocsány legfeljebb olyan hosszú mint a levél, csak egyik oldalán pelyhes, a terméses csésze kopasz, csak az éle pillás.

[2] Az Euphorbiaceae család új korszerű rendszerében az Euphorbia nemzetséget több genuszra osztották. Az átellenes levelű, csillagszőrös és többnyire egyéves fajokat a Chamaesyce Gray nemzetségbe sorolják.