Ugrás a tartalomhoz

Magyarország növénytársulásai

Borhidi Attila (2007)

Akadémiai Kiadó

V. Kontinentális sziknövényzet

V. Kontinentális sziknövényzet

Szélsőséges termőhelyek fajszegény, többnyire laza szerkezetű, nyílt lágyszárú növényzete, ahol a fő korlátozó és szelekciós tényező a talaj sótartalma, főleg nátriumsókban (nátriumklorid, nátriumszulfát és nátriumkarbonát) való gazdagsága. A sós és szikes talajok nagy kiterjedésben két területen alakulnak ki: a tengerpartokon és a kontinensek belső, száraz klímájú területein.

A tengerpartokon az árapály rendszeresen sós vízzel való elárasztása, valamint a tengeri szelek által sodort sós permet alakítja ki a sós talajokat, amelyekben a sókoncentráció a tengertől való távolsággal arányosan csökken. Ennek megfelelően a különböző mértékben sótűrő növények társulásai többnyire a tengerpartokkal párhuzamosan futó, szalagszerű pásztákban helyezkednek el. Kivételt képeznek a dűnesorok által leválasztott sós és brakkvizes lagúnák partjain kialakuló koncentrikus zónák, amelyek hasonlóak a normális tavi zonációhoz. A társulásoknak ezt a jellegzetes elhelyezkedését tükrözi a szüntaxonómiai rendszer is, amely az európai tengerparti vegetációt több asszociációosztályra osztja. Az egyévesekben gazdag szukkulens növényekből álló társulásokat a Thero-Salicornietea, az évelő sós tengerparti vegetációt az Asteretea tripolii, a szélsőségesen fajszegény, nitrofil társulásokat a Cakiletea maritimae, a sós dűnék homokkötő növényzetét a Juncetea maritimi, míg a tengerparti cserjéseket a Spartinetea osztályba sorolták.

A kontinentális sziki vegetáció eredete és dinamikája ettől alapvetően különbözik. A talaj sótartalmának kialakulásában az éghajlat is jelentős szerepet játszik. A szikes területek ugyanis ott alakulnak ki, ahol a hosszan tartó nyári szárazság következtében a talajokban negatív vízmérleg alakul ki. Ennek következtében a talajvíz felfelé áramlik a talajban, magával hozva a könnyen oldódó sókat – főleg nátriumsókat –, amelyek a talajvíz elpárolgása után a talaj felső rétegeiben felhalmozódnak, sőt gyakorta a felszínen ki is kristályosodnak. Chapman a szikes talajok dinamikájában 5 fázist különböztet meg: 1. Sóképződés. A sók felhalmozódnak a felső talajrétegben, annak következtében, hogy a sóban gazdag talajvíz a kapilláris erő következtében a felszínre hozza az oldott sókat és ott elpárolog. 2. Szikesedés. A nátriumionok feltöltik a talaj adszorpciós kapacitását. 3. Kimosódás. A csapadékos időszakban az esők, illetve a tavaszi olvadékvizek kimossák a talajból a nátriumsókat. 4. Degradáció. A kimosódott nátriumionok helyét hidrogénionok foglalják el, a szikes kisavanyodik (szologyképződés). 5. Regradáció. Újabb sófelhalmozódás a talajban. Az alkálisók felhalmozódása következtében megnő a talaj pH-értéke (8–12), és vele megnő az ozmózisos szívóereje, illetve vízvisszatartó ereje is, aminek következtében a szikes talajok fiziológiai szárazak, mert a közönséges növények számára a talajban levő víz nem vehető fel.

A fentiekből következik, hogy a sófelhalmozódás mértéke a szárazságtól és az akkumuláció hosszától függ. Azonos szárazságú klímában az akkumuláció tartama ott hosszabb, ahol a víz összegyűlik és párolgása hosszabb ideig tart, vagyis a mélyedésekben, pocsolyákban, sekély tavakban. Már néhány centiméteres talajszintkülönbség is igen jelentős sókoncentrációt eredményezhet. Ennek következtében a kontinentális szikesek termőhelyeinek és a rajtuk kialakult társulásoknak az eloszlása rendszertelen, rapszodikus, gyakran kis fragmentumokra tagolódó, mozaikos jellegű. Amíg tehát a tengerparti sós vegetáció főleg zonális komplex formájában jelenik meg, addig a kontinentális szikesekre a mozaik-komplex kialakulása jellemző.

A kontinentális szikes növényzet végighúzódik az eurázsiai kontinens közepén a Pannon-medencétől az erdélyi Mezőségen át a dél-ukrajnai és dél-orosz síkságokon, Nyugat-Szibérián és Közép-Ázsián át egészen Kelet-Mongóliáig. A Kárpát-medencétől nyugatra már csak elszigetelt kisebb foltjait találjuk a Bécsi-Medencében és a Morvamezőn.

Vegetációtörténészek szerint a belföldi sótűrő növények specializációja a harmadkorra tehető, amikor a Thetys-tenger bezáródása után a belső tengeröblök kiszáradtak. Van der Hammen szerint ez a flóra kedvező körülmények között vészelhette át a jégkorszakot a periglaciális tundrákon és hideg sztyeppeken, amelyeknek uralkodó fajai Artemisia- és Chenopodiaceae-fajok voltak. Az Alföld negyedidőszaki klíma-, vegetáció- és faunatörténetére vonatkozó újabb vizsgálatok ellene szólnak annak a korábbi, leegyszerűsítő felfogásnak, amely szerint a mi szikeseink csupán másodlagos eredetű, történelmi korú és főleg az alföldi nagy folyószabályozások után létrejött élőhelyeken alakultak ki. Kétségtelen, hogy a folyók szabályozása, a mocsarak kiszárítása és a több évszázadon keresztül tartó hagyományos legelőhasználat nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezek a társulások igen nagy kiterjedésűvé váljanak és stabilizálódjanak, azonban nyilvánvaló, hogy mind a nagy alföldi mocsarak ingadozó vízszintű peremterületein, mind pedig a szikes pusztai erdők tavasszal vízállásos tisztásain bőséges lehetőség volt primer szikesedésre. Egyértelműen utal erre az a tény, hogy a pannóniai szikesek számos bennszülött endemikus kisfajjal tűnnek ki, mint a sziki üröm alfajai (Artemisia santonicum subsp. patens és subsp. monogyna), a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus), a magyar sóvirág (Limonium gmelinii subsp. hungaricum), az erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana), a Fertő tavi és a sziki mézpázsit (Puccinellia peisonis és P. limosa), a sziksófű és a magyar sóballa (Salicornia prostrata, Suaeda pannonica). A florisztikai összetételben a tengerparti sós talajok növényzetére csak egyes fajok utalnak, mint a sziki sóballa (Suaeda maritima) és a szárnyasmagvú budavirág (Spergularia maritima). A többséget vikariáns alfajok, illetve kisfajok (pl. Aster tripolium subsp. tripolium – subsp. pannonicus, Salicornia europaea – S. prostrata, Suaeda maritima agg. – S. pannonica, Puccinellia maritima – P. peisonis és a P. limosa stb.), sőt pszeudovikariáns rokon fajok (Limonium vulgare – L. gmelinii, Bassia hirsuta – B. sedoides) képviselik.

A szikes talajok társulásait alkotó növények egy része obligát halofiton, amelyek számára a magas sókoncentráció alapvető életfeltétel, ugyanis a konyhasó normális anyagcsere-folyamataikhoz szükséges. Míg a fakultatív halofitonok maximális szívóereje nem éri el a 40–50 atmoszférát, addig az obligát halofitonok közt 100–170 atmoszféra szívóerejű fajok is előfordulnak. Ebben a sziki pozsgások élesen különböznek a sivatagi szukkulensektől, amelyek igen alacsony szívóerővel rendelkeznek.

Ilyen obligát vagy euhalofitonok például a szukkulens sziki növények, mint a Suaeda-fajok, a Salicornia prostrata, Spergularia maritima, Lepidium cartilagineum, Chenopodium glaucum, Camphorosma annua. Ilyenek továbbá a nagy szívóerejű füvek (Puccinellia peisonis, Crypsis aculeata) és sások (Bolboschoenus maritimus, Acorellus pannonicus). Speciális alkalmazkodási képesség néhány tőlevélrózsás növény azon tulajdonsága, hogy a sóval telített tőlevélrózsa felett új levélrózsát hoz létre, a régit pedig „leselejtezi” (Triglochin maritimum, Plantago maritima, Scorzonera parviflora, Aster tripolium ssp. pannonicus).

A szikeseken élő növények másik része fakultatív vagy alkalmi halofiton (mezohalofiton). Olyan növények, amelyek nem igénylik ugyan a sós vagy szikes termőhelyet, de – olykor csak törpe termetű alakok formájában – elviselik azt. Jobb termőhelyeken azonban erőteljesebben növekszenek, de nem lévén elég versenyképesek, legtöbbször a sós és szikes talajokra szorulnak ki. Ilyen fakultatív halofitonok a Matricaria chamomilla, Achillea setacea, Agrostis stolonifera, Festuca pseudovina, Carex distans. Ezek a növények a felvett sót csak kisebb mértékben képesek raktározni, nagyobb részét guttációval kiválasztják a felületükön.

A belföldi szikes és sós növényzet a talajok két nagy csoportján fordul elő, a szoloncsák és a szolonyec talajokon, különböző növényzeti típusokat alakítva.

A szoloncsák típusú talajra jellemző, hogy laza és szerkezet nélküli; a talajban nincs vízszintes rétegzettség. Fizikai összetételében nagyarányú homokfrakció található. A só a talaj felszíne közelében halmozódik fel. Ennek következtében növényzetükben előnyös szerephez jutnak a valódi, pozsgás termetű/levelű halofitonok. Ez a típusú sziknövényzet főként homokhátságaink – egykor még – sekély tavakban bővelkedő depresszióiban (Kiskunság, Nyírség), kiszáradt folyómedrek egykori homokos partjain, a Velencei-tó és a Fertő környékén alakult ki.

Ezzel szemben a szolonyec típusú sziknövényzet talaja kötött és szintekre tagolódik. Fizikai összetételében a finomabb szemcséjű (agyag, iszap) frakciók jellemzők. A sófelhalmozódás a mélyebb (B-) szintben van, de a felső szint eróziója révén (padkásodás) a felszín közelébe kerülhet. A halofitonok szerepe a növényzet összetételében az A-szint vastagságától, a talaj kémiai típusától és abszolút sótartalmától függően változó. Ez a típusú sziknövényzet főként az Alföld nagy folyóvölgyeinek korábban nagy kiterjedésű, mocsaras öntésterületeire jellemző.

A szikes talajoknak van egy gyakorlati szempontú osztályozása (Treitz 1927), amely a talajokat az összes só- és szódatartalom, továbbá a lúgosság és a szívóerő mértéke alapján négy osztályba sorolja. Közülük legkedvezőbb az I. osztályú, amely meszezéssel és megfelelő agrotechnikával jó mezőgazdasági talajjá alakítható. Ezek ma túlnyomórészt termelésbe vont területek. Legrosszabbak a IV. osztályú szikesek, amelyek csak nagy befektetéssel, öntözéssel vagy elárasztással hasznosíthatók.

Hazai szikeseink a kelet-európai és ázsiai szikesekkel együtt egy kontinentális vegetációtípushoz tartoznak, amelynek összetétele teljesen különbözik a tengerparti sós vegetációétól. Faji összetételében a már említett bennszülött fajok mellett a jellemző fajok többsége pontusi-pannon elterjedésű, illetve gyakran iráni-turáni kapcsolatú.

A belföldi szikeseket három fitoszociológiai osztály keretében tárgyaljuk. Az egyéves szukkulensekből és füvekből álló tófenéki és sziki iszaplakó társulásokat a Thero-Suaedetea osztályba, a száraz szikes pusztai és szikfok-társulásokat a Festuco-Puccinellietea osztályba, a nedves szikes réteket pedig a Scorzonero-Juncetea gerardii osztályba soroljuk.

Itt hívjuk fel a figyelmet a társulások nagyobb egységei között való nagyfokú mozaikosságra és fragmentálódásra, aminek következtében a tiszta kialakulású, mintavételre alkalmas állományok száma – különösen a szolonyec szikeseken – meglehetősen ritka. Fokozza a fajkeveredést a szikesek nagytestű állatokkal való intenzív kora tavaszi legeltetése. Ennek következtében a szikpadka és szikfok mikromorfológiája az átázott talaj taposása következtében elroncsolódik és ún. „patanyom-társulásnyi” mozaikok keletkeznek, amelyeknek a peremén a sziki padka, a belsejében pedig a szikfok vagy a szikes tófenék növényei jelennek meg.

13. Osztály: Thero-Suaedetea Vicherek 1973 em. Borhidi 2003

(Kontinentális sziki szukkulens és egyéves tófenék-vegetáció)

Thero-Suaedetea Vicherek 1973; Crypsidetea aculeatae Vicherek 1973.

Vicherek a morvamezei szikesek elemzése során külön osztályba sorolta a kiszáradó szikes tavak fenekén és a vakszik foltokon kialakult félsivatagi jellegű szukkulens egyévesek, valamint azokat a fűnemű egyévesek által alkotott társulásokat, amelyek a szikes tavak iszapos partjain alakulnak ki. A kétféle életforma által alkotott társulások azonban ilyen magas szüntaxonómiai szinten csak elméletileg válnak szét, a gyakorlatban sem termőhelyileg, sem florisztikailag nem mutatható ki ekkora különbség, sőt előfordul, hogy egyazon társulásban találkoznak a két csoport domináns fajai. Az osztályt két rendre tagoljuk: a félsivatagi jellegű termőhelyek szukkulens társulásaira (Camphorosmo-Salicornietalia) és a szikes tavak iszaplakó társulásaira amelyeket alacsony termetű füvek és sások alkotnak (Crypsidetalia aculeatae).

13.1. Rend: Camphorosmo–Salicornietalia Borhidi 1996
(Kontinentális szukkulens sziki vegetáció)

A rend a szukkulens növényekből álló, szubkontinentális félsivatagi jellegű nyílt, fajszegény társulásokat foglalja magába, és a tengerparti Thero-Salicornietalia rend vikariáns megfelelője. Az idetartozó a társulások a szélsőségesen nagy nedvességingadozású szikes területeket foglalják el, ahol a só akkumulációja a leghosszabb ideig tart, s ezért legnagyobb a talajfelszíni réteg sótartalma. Ez a sajátos helyzet különösen jellemző a szikes mocsarak peremterületeire és a szikes padkák közti vízerek mentére, ahol övszerűen vagy sávos formában alakulnak ki a nyárra erősen kiszáradó, sókivirágzásos vakszik foltok. Ezekben a társulásokban a növényzet teljesen halofitikus jellegű, benne a szukkulens habitusú therophytonok aránya tetemes; közülük kerülnek ki a legfontosabb társulásalkotó fajok.

Egy asszociációcsoport tartozik ide:

13.1.1. Csoport: Salicornion prostratae Soó 1933 corr. Borhidi 1996
(Sziksófüves-sóballás társulások)

Bas.: Salicornion herbaceae Soó 1933 (43. §).

Mivel a Hortobágyról leírt Soó-féle csoportnév egyértelműen a kontinentális halofiton növényzetre vonatkozik, ezért ezt kell használnunk, és nem a tengerparti hasonló fiziognómiájú társulásokra vonatkozó Thero-Salicornion Braun-Blanquet nevet. Mivel a hazai állományokat jellemző növényt az atlantikus Salicornia europaea L.-tól megkülönböztethető pontus-pannóniai S. prostrata Pall. alkotja, az eredeti szüntaxon nevet korrigálni kellett.

A sziksófüves-sóballás társulások domináns pozsgás-szukkulens fajai – a sziksófű (Salicornia prostrata) és a sóballafajok (Suaeda maritima és S. pannonica) – a tengerpartok halofiton növényzetére emlékeztető, szinte kizárólag egyévesekből álló asszociációkat alkotnak, amelyek meglehetősen fajszegények. A magas sókoncentráció miatt a legellenállóbb évelő füveknek, a sziki mézpázsitnak (Puccinellia limosa, a Fertőnél és a Velencei-tónál P. peisonis) is csak egyes, szigetszerű csomói fordulnak elő. Szintén csak foltokban és az őszi esőzések hatására jelennek meg a nagyobb nitrogénigényű libatopfélék, mint a sziki és tatár laboda (Atriplex hastata és A. tatarica), a fakó és a sziki libatop (Chenopodium glaucum és Ch. chenopodioides), mivel számottevő iszapfelhalmozódás is csak foltszerűen lehetséges. Rajtuk kívül foltokban vagy sávokban dominánsak lehetnek a budavirágfajok (Spergularia maritima és S. salina); az utóbbiak a nagy sótartalmú vakszikeken a bárányparéjjal (Camphorosma annua) együtt vagy azt helyettesítve is előfordulhatnak.

A megkülönböztethető társulások száma itt is viszonylag nagy, mert a szélsőséges viszonyok között gyakori, hogy egy-két faj szinte tiszta, összefüggő állományokat alkot, foltonként váltakozva, és ez többféle kombinációban is előfordulhat.

Az asszociációcsoport karakterfajai a sziksófű (Salicornia europaea agg., jellemző kisfaja a S. prostrata), a sziki és a magyar sóballa (Suaeda maritima és S. pannonica), a sziki ballagófű (Salsola soda) és a parti laboda (Atriplex littoralis). A szikfok-társulások fajai közül rendszeresen megjelenik a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus), a sziki és a tatár laboda (Atriplex hastata és A. tatarica), a bárányparéj (Camphorosma annua), a magyar sóvirág (Limonium gmelinii subsp. hungaricum) stb.

Az egyes asszociációk gyakran a karakterfajok „tiszta állományaiból” állnak, máskor viszont a talaj egyenetlenségeit követve, mozaikos és fragmentált állományokkal találkozunk, amelyekben a társulásalkotó faj mellett az asszociációcsoport fenti karakterfajai és a szikfokok fajai közül is egyesek igen változatos kombinációkban jelenhetnek meg.

Ezek a társulások a Pannonicumra jellemzők. Elterjedésük a Fertőtől az Erdélyi-medencéig húzódik. Gyakorlatilag mindenütt előfordulnak, ahol a fent leírt szélsőséges körülmények megtalálhatók, a Fertő-vidéki „Lacke”-k szegélyzónájában, a kiskunsági szikes tavaknál, a déli Hortobágy kloridos szikesein, a Vajdaságban és az erdélyi sós talajokon is.

Hét társulást sorolunk ide:

1. Camphorosmetum annuae Rapaics ex Soó 1933 (34. kép)
(Szolonyec vaksziknövényzet)

Bas.: Camphorosmetum ovatae Soó 1933.

Syn.: Camphorosmetum annuae Wenzl 1934.

A társulást a nomenklatúrai szabályok szerint először Soó írta le és közölte a Debreceni Szemlében, melynek különlenyomata 1933-ban jelent meg. Mucina (1993) tévesen tulajdonítja az első leírást Wenzlnek, amely 1934-ben jelent meg és a Fertő-tó mellett készült felvételi anyagra épül. A Wenzl-féle név jellegzetes esete a heterotipikus homonímnak.

A hortobágyi és egyáltalán a tiszántúli szikesek egyik legjellemzőbb, legismertebb társulása. Találó, népi eredetű nevét a nemzetközi irodalom is tükörfordításban („blind-szik”) vette át. A szikpadkák és a szikfokok határán sávszerű állományokat alkotó asszociáció, amelyre a padkák peremének hátráló eróziója miatt a peremén felhalmozódó, állandó friss málladékként képződő amorf kovasav (SiO2) és az általa meghatározott szélsőséges környezeti feltételek jellemzők. Vakszik csak ott jöhet létre, ahol a talaj időszakosan nedves, azonban ezt viszonylag hamar felváltja a termőhely szélsőséges kiszáradása.

A termőhely szélsőséges viszonyaira jellemző, hogy a talaj pH-ja 8,6-tól 10-ig terjedhet, és az ozmózisos vízvisszatartó ereje elérheti a 83 atmoszférát. A hazai flórában egyedül a bárányparéj képes ilyen nagyságrendű ozmózisos szívóerőt kifejteni.

A vakszikre a therophyton életforma jellemző; mind az egyéves füvek, amilyen a puha rozsnok és a gumós perje (Bromus mollis és Poa bulbosa), mind az efemer, opportunisztikus lágyszárúak, amilyen a kamilla, az egérfarkfű és a madárkeserűfű (Matricaria chamomilla spp. salina, Myosurus minimus, Polygonum aviculare) megjelenhetnek, de mindegyik csak csekély dominanciával.

Ha a vakszik túl sokáig nedves marad, akkor mézpázsit növi be, ha viszont a vízborítás hiányzik, akkor először a szikpadka peremén sávszerűen elhelyezkedő sziki üröm-tövek terjednek rá, majd ezt követi a csenkeszgyep is. A padkák közötti, nagyon erősen lepusztult, de hamar kiszáradó fenekeket is ellepheti a bárányparéj (Camphorosma ovata). Ha a lepusztulás viszonylag új keletű (lásd „patamintázat”), a valamikori padkák emlékeként kis foltokban az ürmös sziki gyep fajai is meghúzódhatnak, egy-egy csenkesz- vagy ürömtő védelmében. Ha azonban a talaj felszínközeli rétegének nagy a sótartalma (ún. „szoloncsákos szolonyec”), akkor a bárányparéjjal együtt tömeges lehet a szárnyasmagvú budavirág (Spergularia maritima) és a sziki sóballa (Suaeda maritima) megjelenése is.

A (D–T, Tt, Nyír, ÉA).

2.34. ábra - Szolonyec vaksziknövényzet (Camphorosmetum annuae) és szikfoktársulás (Puccinellietum limosae) egy szikes tó parti zonációjában.

Szolonyec vaksziknövényzet (Camphorosmetum annuae) és szikfoktársulás (Puccinellietum limosae) egy szikes tó parti zonációjában.


2. Lepidio crassifolii–Camphorosmetum annuae Rapaics ex Soó (1947) 1957 (35. kép)
(Szoloncsák vaksziknövényzet)

Bas.: Lepidio-Camphorosmetum annuae lepidietosum Soó 1947: 27.

Camphorosma annua-Lepidium cartilagineum-Puccinellia limosa assz. Rapaics 1927 (2b. §, 10. §).

A szoloncsák talajok vaksziknövényzete, az előző társulást ökológiailag és részben geográfiailag is helyettesítő, fajszegény közösség, amely a szikes tavak és pocsolyák leggyorsabban kiszáradó, sókivirágzásos területeit és a sziki padkák közti szikerek menti sávokat foglalja el a sziki gyepek és a szikfokok között. Helyenként még megvannak benne az erodálódott ürmös sziki gyep egyes növénycsomói (Artemisia santonicum, Festuca pseudovina). Ha kissé hosszabban tartó nedvesség éri, a mézpázsit-gyep könnyen ráterjed, ezért számos állomány átmeneti jellegű (vö. „Lepidio-Camphorosmetum puccinellietosum”).

Jellemző fajai az uralkodó sziki zsázsa (Lepidium crassifolium) és a bárányparéj (Camphorosma annua) mellett a szórványosan jelentkező heverő seprűfű (Kochia prostrata) és a sziki útifű (Plantago maritima). A mézpázsitos rétek áthatásaként a Puccinellia peisonis a Fertő és Velencei-tó körüli állományokban, a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon a Puccinellia limosa, továbbá a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus), a sziki szittyó (Juncus gerardii), a kamilla (Matricaria chamomilla) foltokban egy-egy pozsgás szikes tófenékfaj, mint a szárnyasmagvú budavirág (Spergularia maritima) és a sziki sóballa (Suaeda maritima) megjelenése jellemző.

A (Kis-A), Dunav. (Mezőföld), D–T, Tt.

2.35. ábra - Szoloncsák vaksziknövényzet (Lepidio crassifolii-Camphorosmetum annuae) sziki zsázsával (Lepidium crassifolium) és sziki sóballával (Suaeda maritima), Harta mellett.

Szoloncsák vaksziknövényzet (Lepidio crassifolii-Camphorosmetum annuae) sziki zsázsával (Lepidium crassifolium) és sziki sóballával (Suaeda maritima), Harta mellett.


3. Lepidietum crassifolii Wenzl 1934 (36. kép)
(Sziki zsázsás vaksziknövényzet)

A szoloncsák talajú szikes tavak és pocsolyák legnagyobb sótartalmú, egyúttal viszonylag korán kiszáradó, fehér sókivirágzással borított felszíneinek vaksziktársulása. Többnyire a pozsgás zsázsa (Lepidium crassifolium) egyfajú állományai, amelyek helyenként egészen sűrűek lehetnek, különösen a nyári aszpektusban. Mint mélyen gyökerező növény, képes megélni a szélsőségesen tápanyag- és humuszszegény, magas sótartalmú területeken is. Viszonylag magas termetével és kiterjedt tőlevélrózsáival törpezsombékokat képez, amelyek között az apróbb termetű növények számára mikrohabitatok keletkeznek.

Termőhelye rövidebb ideig nedves és erősebben sós talajú, mint a szikfokokon uralkodó mézpázsit gyepeké, amelybe állományai a nedvesebb tóparti zónákban vagy a szikerek mentén fellazulva fokozatosan átmennek.

A társulásalkotó faj dominanciája mellett csak néhány kísérő faj szórványos előfordulása jellemző, mint a Fertő és Velencei-tó környékén a Fertő tavi mézpázsit (Puccinellia peisonis), az Alföld többi részén pedig a vikariáns sziki mézpázsit (Puccinellia limosa), a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus), továbbá az ürmös sziki gyepekből és a vakszikfoltokból átnyúló fajok, mint a bárányparéj (Camphorosma annua), a sziki pozdor (Podospermum canum) vagy a sziki útifű (Plantago maritima).

A társulás köztes helyzetet foglal el a sekély szikes tavak zonációjában a valamivel nedvesebb termőhelyű mézpázsitrétek és a szoloncsák sziki ürmös-gyepek között.

A (Kis-A), Dunav. (Mezőföld), D–T köze.

2.36. ábra - Sziki zsázsás vaksziknövényzet (Lepidietum crassifolii) a pusztaszeri Büdös-széken.

Sziki zsázsás vaksziknövényzet (Lepidietum crassifolii) a pusztaszeri Büdös-széken.


4. Crypsido aculeatae–Suaedetum maritimae (Bodrogközy 1966) Mucina 1993 (37. kép)
(Bajuszpázsitos-sziki sóballás)

Bas.: Suaedetum maritimae hungaricum typicum crypsidosum aculeatae Bodrogközy 1966. Acta Bot. Hung. 12: 11.

Syn.: Suaeda maritima ass. Soó 1933 (2b. §), Suaedetum maritimae Wenzl 1934 (31. §, 36. §), Suaedetum maritimae hungaricum Wendelberger 1943 (34. §), non Suaedetum maritimae hungaricum Soó 1947 nec Suaedetum maritimae auct. eur. occ.

Szoloncsák talajok szikes tavainak és pocsolyáinak peremén, a vakszikfoltok szegélyén megjelenő társulás, többnyire igen kis kiterjedésű, mozaikszerű, erősen fajszegény állományok formájában. Jellemző és domináns fajai a bajuszpázsit (Crypsis aculeata) és a sziki sóballa (Suaeda maritima). A Fertő tó körüli szikeseken konstans kísérő fajai a Fertő tavi mézpázsit (Puccinellia peisonis) és a sziki zsázsa (Lepidium crassifolium). A társulás választott típusállománya azonban a Tiszántúlról, az Orosháza melletti Fehér-tó mellől való, ahol a tó kiszáradó medrében pionír társulásként keletkeznek részben szoloncsák, részben pedig átmeneti szoloncsák-szolonyec talajon. A tipikus kialakulás mellett két fáciesét különböztetjük meg. A crypsidosum aculeatae a sós iszapos mederszakaszokon alakul ki, míg a camphorosmosum annuae fácies a legkorábban kiszáradó részeken és különösen a szélsőségesen száraz években jelentkezik.

A (Kis-A.), Dunav. (Mezőföld), D–T, Tt.

2.37. ábra - Bajuszpázsitos-sziki sóballás kiszáradt tófenék (Crypsido aculeatae-Suaedetum maritimae) Szabadszállás mellett.

Bajuszpázsitos-sziki sóballás kiszáradt tófenék (Crypsido aculeatae-Suaedetum maritimae) Szabadszállás mellett.


5. Salicornietum prostratae Soó 1947 corr. 1964 (38. kép)
(Sziksófűtársulás)

Bas.: Salicornietum europaeae hungaricum Soó 1947 (34. §).

A korábban számos szerző által használt Salicornietum herbaceae és Salicornietum europaeae asszociáció neveket azok igen különböző értelmű használata miatt el kellett vetni mint nomen ambiguum-ot. Jelenlegi taxonómiai ismereteink szerint a Salicornia europaea gyűjtőfajnév, amelyet számos kisfajra tagolnak. A nálunk előforduló kisfaj helyes neve Salicornia prostrata Pall.

Viszonylag igen ritka vaksziktársulás, amelynek legszebb állományait az erdélyi Mezőségről ismerjük. A Fertő környéki állományok igen kis kiterjedésűek, nyíltak, kb. 15 cm magasak és maximálisan 50%-os borításúak, többnyire egyfajú állományok, amelyekbe mézpázsit (Puccinellia peisonis) és a magyar sóballa (Suaeda pannonica) egyedei elegyednek. Az erdélyi állományok jellegzetesen sós tavak kiszáradó fenékiszapján fejlődnek ki; sűrűn záródnak. Nagyobb állandóságú kísérő fajok a sziki mézpázsit (Puccinellia limosa), a sziksófű (Salicornia prostrata), a sziki budavirág (Spergularia salina) és a magyar sóvirág (Limonium gmelinii ssp. hungaricum).

A (Kis-A), Dunav. (Mezőföld), D–T, Tt.

2.38. ábra - Sziksófűtársulás (Salicornietum prostratae) a Hortobágyon.

Sziksófűtársulás (Salicornietum prostratae) a Hortobágyon.


6. Suaedetum pannonicae (Soó 1933) Wendelberger 1943
(Magyar sóballás)

Bas.: Suaeda maritima resp. pannonica-Spergularia marginata soc. Soó 1933 (2b. §, 3c. §).

Syn.: Spergulario marginatae-Suaedetum prostratae Vicherek in Moravec & al. 1995.

Bennszülött pannóniai növénytársulás, amely szintén szoloncsák talajokon, szikes pocsolyák és sekély tavak kiszáradó homokos üledékén fejlődik ki, igen alacsony termetű, (5–10 cm), kis kiterjedésű, de meglehetősen sűrű állományokat alkotva. Ritka és erősen sérülékeny társulás, amelynek a tavi zonációban nincs önálló övezete, hanem többnyire a Puccinellia övezeten belül kialakuló növényzetmentes foltokat foglalja el, ott, ahol a talajban tápanyag-felhalmozódás van. Ezért az antropozoogén hatások által befolyásolt szoloncsák talajokon kerül előnybe. Faji összetételében a társulásalkotó magyar sóballa (Suaeda pannonica) mellett a szárnyasmagvú budavirág (Spergularia maritima) léphet fel nagyobb borítással, míg szórványos kísérőként valamelyik mézpázsit faj, a bárányparéj és a kamilla egyedei jelenhetnek meg. Ebbe a társulásba soroljuk azokat az állományokat is, ahol a Suaeda pannonicat a Suaeda maritima subsp. prostrata helyettesíti.

A (Kis-A), Dunav. (Mezőföld), D–T, Tt.

7. Salsoletum sodae Slavnić 1948
(Sziki ballagófüves)

Syn.: Suaedetum pannonicae Salsola soda consoc. Soó 1947 (2b. §, 3c. §); Crypsis aculeata-Salsola soda ass. Soó 1947 (2b. §).

A Vajdaságból leírt szoloncsák talajú vakszik jellegű társulás, amelynek állományát Soó is jelzi (1947), azonban bővebb leírás nélkül, mint az előző társulás egyik dominanciatípusát. Ily módon előfordulása hazánkban valószínűsíthető, felkutatása és tanulmányozása szükséges.

A (Tt ?).

13.2. Rend: Crypsidetalia aculeatae Vicherek 1973
(Egyéves szikes tófenék- és iszapnövényzet)

Az idetartozó társulások olyan termőhelyeken jönnek létre, ahol az iszapos jelleg a meghatározó. Nemcsak szikes tófenekeken fordulhatnak elő, hanem gyakorlatilag mindenütt, ahol a feliszapolódás és a nagy sótartalmat előidéző erős párolgás együttesen van jelen a felszínhez közeli régióban, tehát kiszáradó szikerekben, mélyebb kocsinyomokban, sőt – kis foltokban – erősen kitaposott, iszapos felszínű marhahajtások mélyebb patanyomaiban is. A humuszfelhalmozódás miatt a talaj sötét, a növényzetben pedig a szukkulens habitusú halofitonok helyett néhány, a taposást jól tűrő fű- és sásféle mellett – amilyen a bajuszpázsit (Crypsis aculeata), a karcsú és a széles bajuszfű (Heleochloa alopecuroides, H. schoenoides) és a magyarpalka (Acorellus pannonicus) – a nagyobb nitrogénterhelést is jól elviselő libatopfélék – pl. a parti, a dárdás és a tatár laboda (Atriplex litoralis, A. prostrata, és A. tatarica), a sziki és a fakó libatop (Chenopodium chenopodioides és Ch. glaucum) –, valamint a budavirágok (Spergularia maritima, S. salina) előfordulása jellemző. Mivel állományaik rendkívül szélsőséges termőhelyeken alakulnak ki, fajszegények, gyakran a társulást alkotó domináns faj elegyetlen populációiból állnak, amelyhez alkalmilag társulnak az asszociációsorozatra, illetve -csoportra jellemző fajok, szinte bármilyen, néhány fajos kombinációt alkotva.

Egy asszociációcsoport tartozik ide:

13.2.1. Csoport: Cypero-Spergularion salinae Slavnić 1948
(Szikes iszapnövényzet)

Az asszociációcsoport a szikes tavaknak a víztükörrel közvetlenül érintkező, szabaddá váló iszapos parti zónájában kialakuló társulásait foglalja össze. Állományai vagy a szikes nádasokkal vagy a szikes hínárvegetációval érintkeznek közvetlenül. Talaja vagy iszapos, mint a Crypsidetum és más hasonló társulások esetében, vagy homokos, mint az Acorelletum pannonici-társulásnál.

Jellemző fajkombinációját lényegében ugyanazok a fajok alkotják, amelyeket a rend jellemzésénél felsoroltunk, s amelyeknek csaknem mindegyike önálló társulásalkotóként is felléphet.

Hét társulást sorolunk ide:

1. Crypsidetum aculeatae Wenzl 1934 em. Mucina
(Bajuszpázsitgyep)

Crypsidetum aculeatae Wenzl 1934 + Chenopodietum glauci Wenzl 1934.

A társulás a bajuszpázsit (Crypsis aculeata) laza vagy olykor egészen zárt állományaiból áll, amelyek a szikes tavak homokos partjának kiszáradó talaján alkotnak gyakran egyfajú pionír együtteseket. A talaj sótartalma viszonylag enyhébb, ami a hosszabb ideig tartó vízborításnak és átnedvesedésnek köszönhető. A talaj magasabb nitráttartalmát a fakó libatop (Chenopodium glaucum) jelzi, amely a nitrogénterhelés fokozódásával – pl. a szikes tó mellé telepített libák hatására vagy más kultúrhatásra – uralkodóvá válhat. Az így keletkezett monodomináns libatopos állományokat egyesek (Wenzl 1934) önálló társulásnak, más szerzők (pl. Soó) konszociációnak, illetve szubasszociációnak (Vicherek 1973) vagy fáciesnek (Mucina) tekintik. A társulás termőhelyének fontos ökológiai tulajdonsága, hogy talaja viszonylag sokáig marad nedves. Ezt jelzi a sziki káka (Bolboschoenus maritimus) jelenléte; míg a termőhely halofitikus jellegére a sóballák (Suaeda maritima agg.) utalnak. Erős taposás esetén a bajuszfű válik monodominánssá, nitrogénterhelés viszont a fakó libatopnak kedvez, amelyből rendszerint farkasfogas (Bidens tripartitus) ruderális társulás alakul ki.

A csoport legnagyobb elterjedésű társulása, amely a Morvamezőtől a Vajdaságig előfordul.

A (Kis-A), Dunav. (Mezőföld), D–T, Tt, Nyír.

2. Atriplicetum prostratae Wenzl 1934 corr. Gutermann & Mucina 1993
(Dárdás-labodás szoloncsák társulás)

Bas.: Atriplicetum hastatae Wenzl 1934 (43. §).

Igen fajszegény társulás, amelyet az uralkodó dárdás laboda (Atriplex prostrata, korábban A. hastata) alkot egy-két kísérő fajjal, mint a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus) vagy a sziki sóballa (Suaeda maritima). Az Atriplex prostratának valószínűleg ez az eredeti termőhelye, és csak másodlagosan lett társulásalkotó vezérnövénye a nitrogénben gazdag termőhelyek egyévesekben gazdag ruderális gyomtársulásának is (Bidenti-Atriplicetum prostratae).

A (Kis-A), Dunav. (Mezőföld), D–T, Tt, Nyír.

3. Atriplici prostratae-Chenopodietum crassifolii Slavnić 1948 corr. Gutermann & Mucina 1993
(Dárdás labodás-libatopos szoloncsák társulás)

A Morvamezőtől a Fertő vidékén és a Kiskunságon át a Vajdaságig elterjedt; időszakos, sekély szikes tavak iszapos partjain található társulás, amely szoloncsák talajon, a Crypsidetum aculeatae és a Puccinellietum peisonis közötti átmenetekben jelentkezik. Faji összetételére a társulásalkotó libatopfélék mellett a bajuszpázsit és néhány halofiton, mint a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus), a budavirágfajok (Spergularia spp.) és a heverő sóballa (Suaeda maritima subsp. prostrata) jellemző. A libatopfélék dominanciája a társulás nitrofil jellegét húzza alá.

A (Kis-A), D–T köze.

4. Acorelletum pannonici (Soó 1933) Wendelbg. 1943
(Magyar palkás)

Bas.: Puccinellietum limosae, Acorellus pannonicus consoc. Soó 1938 (3c. §).

Cyperetum pannonici Wendelberger 1943; Acorelletum pannonici Soó 1947.

Szikes jellegű, és nem Nanocyperion-társulás, ahová a társulást Wendelberger (1943, 1950) sorolta. Ezt világosan mutatja a társulás faji összetétele, amelyben a domináns magyar palka (Cyperus pannonicus = Acorellus p.) mellett valamennyi kísérő faj halofiton jellegű. Több faj a mézpázsitgyepekkel (Puccinellietumok) közös, mint a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus), a sziki káka vagy zsióka (Bolboschoenus maritimus), a kígyófark (Pholiurus pannonicus), a sziki sóballa (Suaeda maritima), a sziki budavirág (Spergularia salina), a sziki mézpázsit (Puccinellia limosa), illetve a Kisalföldön és a Mezőföldön a Fertő tavi mézpázsit (P. peisonis). A társulás olyan szikes tavak partján alakul ki, ahol a homokos partszakaszt durva szemcséjű homok alkotja. A viszonylag tartós sekély vízborítás miatt erre a társulásra is tipikus a kékalgás vízvirágzás (Nostoc commune).

A (Kis-A), Dunav. (Mezőföld), D–T, Tt, Nyír.

5. Heleochloëtum alopecuroidis Rapaics ex Ubrizsy 1948
(Karcsú bajuszfüves)

Bas.: Heleochloa alopecuroides ass. Rapaics 1927 (2b. §), Crypsidetum aculeatae consoc. Heleochloa alopecuroides Soó 1947 (3c. §).

Szolonyec talajokon előforduló szikes tavak kiszáradó iszapos medrében, közepes sókoncentrációjú termőhelyeken kialakuló laza szerkezetű, nyílt gyeptársulás, amelyet vagy a domináns karcsú bajuszfű (Heleochloa alopecuroides) egyfajú állományai alkotnak, vagy pedig szórványosan sziki és mocsári növények egyedei elegyednek hozzá. A jellemző fajkombinációban a szikfoknövényzet és a szikes rétek fajai jelennek meg kis borítással és alacsony állandósági értékkel, mint a sziki mézpázsit (Puccinellia limosa), a kígyófark (Pholiurus pannonicus), a seprűparéj (Bassia sedoides), az egérfarkfű (Myosurus minimus), a sziki kányafű (Rorippa kerneri) és a sziki kerep (Lotus glaber). Az iszap magasabb tápanyagtartalma következtében nitrofil fajok is részt vesznek a társulásban, mint a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum) és a faluszéli libatop (Chenopodium urbicum). Antropozoogén behatásra, amely főleg trágyázás formájában érinti az állományokat, a talaj nitrogéntartalma megnő, és a sziki fajok visszaszorulnak, helyüket pedig a madárkeserűfű vagy a faluszéli libatop dominanciája váltja fel – polygonetosum arenastri szubasszociáció, illetve Chenopodietum urbici-társulás (lásd lejjebb) formájában – további gyomfajok megjelenésével, mint a a kakaslábfű (Echinochloa crus-galli) vagy a bojtorjánszerbtövis (Xanthium strumarium).

A (D–T, Tt).

6. Heleochloëtum schoenoidis (Soó 1933) Topa 1939
(Vastag bajuszfüves)

Crypsidetum aculeatae consoc. Heleochloa schoenoides Soó 1933 (2b. §, 3c. §).

Bas.: Crypsidetum schoenoidis Topa 1939.

Míg az előző társulás az erősebben sós talajú tófenekeken alakul ki, ez a társulás az alacsony sótartalmú vízparti termőhelyeket foglalja el. Elegyetlen állományai kis foltokban alakulnak ki és a vaksziktársulásokra emlékeztetnek. Többnyire fajszegény, taposott, félruderális állományok formájában találjuk, amelyben alig találunk halofiton fajt, és ennélfogva igen közel áll a Nanocyperion csoporthoz. Kísérő fajai a henye vasfű (Verbena supina), a sziki harmatkása (Glyceria fluitans subsp. poiformis) és a faluszéli libatop (Chenopodium urbicum).

7. Chenopodietum urbici Soó 1947
(Faluszéli libatopos)

Mérsékelten szikes, nedves termőhelyek erősen ruderális behatás alatt álló állományai, amelyekben a halofiton fajok szerepe alárendelt a gyomfajokkal szemben. A társulás uralkodó faja a faluszéli libatop (Chenopodium urbicum). Mellette nagyobb borítással és állandósággal fordul elő a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), a szerbtövisfajok (Xanthium spp.), a lapulevelű keserűfű (Polygonum lapathifolium) és a subás farkasfog (Bidens tripartitus). A szikesedést jelző fajok közül a karcsú bajuszfű (Heleochloa alopecuroides), a sziki seprűfű (Bassia sedoides), a sziki kerep (Lotus glaber) és az eperhere (Trifolium fragiferum) érdemel említést.

A (Tt).

14. Osztály: Festuco-Puccinellietea Soó 1968 em. Borhidi 2003 hoc loco

(Szikes puszták)

A Festuco-Puccinellietea Soó 1968 osztály eredetileg a szikes puszták mellett a nedves szikes réteket is magába foglalta. Azáltal, hogy Golub és munkatársai (2001) ez utóbbiakat eurázsiai méretekben új osztályként – Scorzonero-Juncetea gerardii (Vicherek 1973) Golub & al. 2001 néven – különválasztották, a Festuco-Puccinellietea Soó értelmezése a szikfoktársulásokra, a szikes pusztákra és a szikes erdőssztyepp rétekre szűkült, amelyet emendálás formájában kellett nómenklatúrailag érvényesíteni. Az emendálás tehát azt jelenti, hogy a Soó-féle nevet ebben az értelemben használjuk, és a jellemző fajkombinációt is ebben az értelemben adjuk meg.

Ebben az osztályban foglaljuk össze alapvetően egységes florisztikai összetételük alapján mindazokat a sziki társulásokat, amelyek megjelenésére a sztyepp formáció jellemző, amelyek termőhelye legalább a tenyészidőszak nagyobb részében száraz, állományait pedig szilárdító elemekben gazdag szklerofill füvek alkotják. Idesoroljuk továbbá azokat a hasonló típusú termőhelyeken élő, többnyire kétszikűekből álló társulásokat is, amelyek ilyen társulásokból közvetlenül levezethetők. Ennek értelmében idesoroljuk a szikes pusztai növényzetet és a szikfok társulásokat, mind a szolonyec, mind pedig a szoloncsák talajon kialakult formájukban. Nem soroljuk viszont ide a nedves sziki réteket, hanem Golub és munkatársainak (2001) felfogását követve ezeket külön osztály, a Scorzonero-Juncetea gerardii tagjainak tekintjük.

Az osztály karakterfajainak tekinthető a sziki üröm (Artemisia santonicum), a parti laboda (Atriplex littoralis), a sziki buvákfű (Bupleurum tenuissimum), a sziki madárhúr (Cerastium dubium), a sziki árpa (Hordeum hystrix), a felemás zsázsa (Lepidium perfoliatum), a magyar sóvirág (Limonium gmelinii subsp. hungaricum), a sziki útifű (Plantago maritima), a sziki kányafű (Rorippa kerneri), a sziki pozdor (Scorzonera cana), és a sziki pitypang. (Taraxacum bessarabicum).

Az osztályon belül két rendet különböztetünk meg: a pusztai gyepeket és a szikfoktársulásokat; a szoloncsák, illetve szolonyec szerieszek tagjait – florisztikai önállóságuk mértéke szerint – mint asszociációcsoportokat különítjük el.

14.1. Rend: Festuco-Puccinellietalia Soó 1968
(Szikfoknövényzet)

Non: Puccinellietalia Soó 1947 (36. §), nec Puccinellietalia Vicherek 1973, (36. §) nec Puccinellietalia Varga & V. Sipos in Borhidi & Sánta 1999 (36. §).

Az eredeti Puccinellietalia Soó 1947 nevet el kellett vetni, mert a különböző szerzők, sőt maga Soó is több alkalommal más-más értelemben használták, ezért nomen dubiummá vált, amelyet a 36. § értelmében le kell selejtezni. A Puccinellietalia 1947 rendbe az egyéves pozsgástársulásokon kívül valamennyi sziki társuláscsoport, vagyis a szikfoknövényzet, a sziki rétek és puszták is beletartoztak. Vicherek 1973-ban teljesen leszűkített értelemben emendálta a Soó féle nevet, ugyanis a szoloncsák szikeseknek (Puccinellion peisonis) a Crypsidetaliába való átsorolásával és a szikes rétek számára felállított Scorzonero-Juncetalia gerardii renddel csak a szolonyec szikfoknövényzetet és a szikes pusztákat tartotta meg benne. Varga és V. Sipos interpretációja erősen visszaközelít a név eredeti értelmezéséhez, de a Crypsidetaliának az elfogadásával, amelyet a Vicherekétől eltérő értelemben használ, valójában a Puccinellietaliának egy harmadik értelmezését adja. Mindezek alapján a Soó által 1968-ban bevezetett Festuco-Puccinellietalia nem egy feleslegesen bevezetett új név, ahogyan azt Mucina (1993) a 29. § alkalmazásával kiiktatni szándékozik, hanem egy teljesen új tartalommal rendelkező név, ahogyan azt Golub és munkatársai (2001) is értelmezik.

A szikfoknövényzet erősen a talajvíz mozgásának és a talaj sótartalmában mutatkozó különbségeknek a hatása alatt áll, ezért határozottan elkülönülnek egyrészt a szoloncsák és szolonyec talajok szikfoktársulásai, másrészt a különböző kémiai – szódás, szulfátos, kloridos – típust képviselő szikesek is. Megjelenésüket tekintve ezek hasonlók a megfelelő tengerparti társulásokhoz, azonban alig van közös fajuk, illetve vikariáns alfajokkal egyértelműen elválnak azoktól. A Kárpát-medencében előforduló asszociációk tipikusan pontusi-pannon társulások, amelyek erősen halofitikus jellegűek. A szikes tófenéktársulásokkal szemben azonban itt nem az egyévesek, hanem az évelő füvek és kétszikűek jellemzők. Mivel a szikfok-gyepek talaját tavasszal viszonylag sokáig borítja könnyen felmelegedő sekély vízréteg, ezért gyakoriak a kékalgák okozta vízvirágzások. A hirtelen párolgással járó kiszáradás tömeges pusztulásukkal jár, ezért nyári időszakban a szikfokgyepek talajának kisebb mélyedéseit már az elhalt kékalgák feketés színű, erősen hőelnyelő bevonata borítja. Az általuk megkötött energia abban is realizálódik, hogy a nyár második felében a szikfok-gyepek tetemes mennyiségű elsődleges szerves anyagot termelnek.

A rendbe Soó két asszociációcsoportot sorolt, a szoloncsák talajok szikfok-gyepjeit, amelyeket a Fertő vidékéről írtak le Puccinellion peisonis néven és a Hortobágyról maga által leírt Puccinellion limosaet, amely egyaránt ismert a Kiskunságból, a Vajdaságból, a Nyírség és a Tiszántúl szikeseiről, valamint az Erdélyi-medencéből és Romániából.

A rendbe tartozó társulásokat egy asszociációcsoportba összefoglalva tárgyaljuk. A szolonyec és szoloncsák szikfoktársulásokat csak alcsoport szinten különítjük el.

14.1.1. Csoport: Puccinellion limosae Soó 1933 em. Varga & V. Sipos ex Borhidi 2003 hoc loco
(Szikfoktársulások)

Bas.: Puccinellion limosae Soó 1933. Syn.: Puccinellion limosae Klika & Vlach 1937, Thero-Camphorosmion Vicherek 1973.

Mucina (1993 I: 535) az asszociációcsoport első érvényes leírásának Klika & Vlach cikkét tartja, és nem veszi tekintetbe Soó 1933-as érvényes közlését a Hortobágyról (p. 19–20), – amelyet pedig más helyeken idéz. Soó 1933-as leírása minden tekintetben megfelel a szüntaxonómiai kód előírásainak, ezért a név első érvényes közlésének szerzője Soó 1933 (vö. Borhidi 1996).

Ezt az asszociációcsoportot az állományalkotó mézpázsitfajokkal (Puccinellia limosa, P. peisonis) jellemezhető szikfoktársulások (Puccinellion limosae) alkotják, vagyis a csoporton belül egyaránt vannak szoloncsák és szolonyec jellegű társulások. Több szempont is megkívánja ezek együttes kezelését. A tipikus szolonyec területeken (pl. Hortobágy) lévő szikfoktársulások talaja is ún. „szoloncsákos”-szolonyec (legtöbbször lepusztult A-szintű, vagy extrém sekély, ún. „kérges” szolonyec), illetőleg – bizonyos esetekben – igen nagy abszolút sótartalmú, nátrium-kloridos szolonyec. A rajtuk kialakult társulások faj-kombinációja nagymértékben közös, még a gyepstruktúra hézagait kitöltő fajokban mutatkozó, többé-kevésbé esetleges eltérésekkel együtt is.

A szikfokgyepekkel egy csoportban tárgyaljuk a velük sok közös fajjal rendelkező szikértársulásokat, és azokat az ürmös halofiton-társulásokat is, amelyeknek a genetikus talajsajátosságai a szikfokgyepekéhez hasonlók.

Az alábbiakban részletezett társulások közül több esetben a Puccinellion peisonis asszociációcsoportba sorolták a Kiskunság szoloncsák jellegű szikfokgyepeit, amelyek csak a Puccinellia peisonist helyettesítő P. limosa jelenlétében különböznek, a tiszántúli szoloncsákokon pedig ez a minimális florisztikai különbség mindössze egy további vikariáns fajjal bővül, amennyiben a Lepidium crassifoliumot a L. perfoliatum helyettesíti (vö. Bodrogközy 1966). Amíg a pannóniai szikesek alaposabb ismerete a Fertő tavi és a hortobágyi állományokra korlátozódott, a Puccinellion peisonis és a Puccinellion limosae csoportrangon való szétválasztása indokoltnak tűnt. A mezőföldi és különösen a kiskunsági és tiszántúli szoloncsákok növényzetének megismerésével – főleg Bodrogközy munkái nyomán – ezek a különbségek fokozatosan eltűntek. Ezért ma a szoloncsák és szolonyec szikfoktársulások elválasztását legfeljebb alcsoport szinten találjuk indokoltnak, az alábbiak szerint:

14.1.1.1. Alcsoport: Puccinellenion limosae Varga & V.Sipos ex Borhidi 2003 suball. nova hoc loco
(Szolonyec szikfoktársulások)

Szolonyec szikfok- és szikértársulások, amelyek a Kisalföldön és a Mezőföldön csak elvétve, a Kiskunságtól kezdődően azonban uralkodó jelleggel a Tiszántúlon, a Nyírségen és a Vajdaságban, valamint az erdélyi Mezőségen fordulnak elő.

Diagnosztikusan fontos fajkombinációjukban jellemzőként a sziki mézpázsit (Puccinellia limosa), a sziki seprűfű (Bassia sedoides), a kígyófark (Pholiurus pannonicus), a sziki kányafű (Rorippa kerneri), a vékony útifű (Plantago tenuiflora) említendő, differenciális jelleggel pedig a villás és a sziki boglárka (Ranunculus pedatus és R. lateriflorus), a sziki madárhúr (Cerastium dubium), a felemás zsázsa (Lepidium perfoliatum).

1. Plantagini tenuiflorae-Pholiuretum pannonici Wendelbg. 1943 (39. kép)
(Szikérnövényzet)

Mucina (1993 I: 536) a Wendelberger-féle nevet tévesen vezeti vissza Soó 1933-as közlésére, ahol a Puccinellietum limosae plantaginetosum tenuiflorae néven egy egészen más társulás található, amelyben a Pholiurus pannonicus egyáltalán nem szerepel, és amelyet Matricario-Plantaginetum tenuiflorae néven különítettünk el külön asszociációként (lásd a következő társulás leírását).

A társulás a szolonyec szeriesz jellegzetes tagja, amely gyakran fordul elő a szikfokok mélyebb fekvésű sávjaiban és a szikpadkák közötti sekély, árokszerű mélyedésekben. Mivel mindig keskeny, szalagszerű állományokat képez, ezért sokáig nem választották külön a szikfokoktól. Állományaik összetétele valóban kevéssé tér el egymástól; a fő különbség inkább termőhelyi és fiziognómiai. A szikerek funkciója az, hogy a padkákról lehordódó finom szemcsés anyag (agyag- és iszapfrakció) bennük mozog a helyi erózióbázist képező szikes mocsarak irányában. Ezért a szikerek mindig feliszapolódnak.

Az állományalkotó kígyófark (Pholiurus pannonicus) és vékony útifű (Plantago tenuiflora) együttes előfordulása jellemző, annak ellenére, hogy a kígyófark jelentősen nedvességigényesebb, mint a só- és szárazságtűrő, de szélesebb ökológiai amplitúdóval rendelkező vékony útifű. Mellettük jelentős mértékű az iszapnövények előfordulása, mint a gombos ecsetpázsit (Alopecurus geniculatus), a mocsári és az egypelyvás csetkáka (Eleocharis palustris és E. uniglumis), az egérfarkfű (Myosurus minimus), a sziki boglárka (Ranunculus lateriflorus) és a sziki kányafű (Rorippa kerneri), továbbá a szélsőséges nedvességingadozásokat jól tűrő, opportunisztikus fajok, mint a büdös zsázsa (Lepidium ruderale), a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum) és a gumós perje (Poa bulbosa). Rajtuk kívül néhány általánosabb elterjedésű sótűrő növény (Artemisia santonicum, Cerastium dubium, Gypsophila muralis) fordul elő kisebb állandósággal.

A szikérnövényzet elterjedése gyakorlatilag a szikfokokéval egyező. Ahol padkásodás van, ott a szolonyec szikeseken mindenütt találunk szikereket is.

A (Kis-A), Dunav. (Mezőföld), D–T, Tt, Nyír.

2.39. ábra - Szikérnövényzet (Plantagini tenuiflorae-Pholiuretum pannonici), amely a vizes átmosás következtében szologyosodik és eróziós árkokat hoz létre, amelyek törpezsombékokat vesznek körül. Ezt nevezik „marokkal rakott sziknek” a Hortobágyon.

Szikérnövényzet (Plantagini tenuiflorae-Pholiuretum pannonici), amely a vizes átmosás következtében szologyosodik és eróziós árkokat hoz létre, amelyek törpezsombékokat vesznek körül. Ezt nevezik „marokkal rakott sziknek” a Hortobágyon.


2. Matricario-Plantaginetum tenuiflorae (Soó 1933) Borhidi 1996 (40. kép)
(Padkalejtő-társulás)

Bas.: Puccinellietum limosae plantaginetosum tenuiflorae Soó 1933: 19.

A padkák lejtős szegélyein szalagszerűen végighúzódó, vagy a padkaközi sekély mélyedéseket kitöltő, tavasszal hosszabb ideig elárasztott vagy átnedvesedett termőhelyek szikérszerű társulása, amelynek faji összetételére a kodomináns kamilla (Matricaria chamomilla) és a vékony útifű (Plantago tenuiflora) mellett a villás és sziki boglárka (Ranunculus pedatus és R. lateriflorus), a sziki kányafű (Rorippa kerneri), az egérfarkfű (Myosurus minimus), a sziki madárhúr (Cerastium dubium) előfordulása, valamint a padka peremekről beereszkedő szikfok- és szikes pusztai elemek, mint a sziki üröm (Artemisia santonicum), sziki mézpázsit (Puccinellia limosa) és veresnadrágcsenkesz (Festuca pseudovina) kisebb csomókban való megjelenése jellemző.

A (Tt).

2.40. ábra - Padkalejtő vagy kamillás szikfoktársulás (Matricario-Plantaginetum tenuiflorae), amelyet az orvosi székfű és a vékony útifű alkot.

Padkalejtő vagy kamillás szikfoktársulás (Matricario-Plantaginetum tenuiflorae), amelyet az orvosi székfű és a vékony útifű alkot.


3. Puccinellietum limosae Magyar ex Soó 1933 ???(34. kép) (41. kép)
(Szolonyec szikfoknövényzet)

A társulást először Rapaics írja le 1927-ben mennyiségi elemzés nélkül (2b. §). Az első érvényes leírás Soó 1933-as munkájában található, és nem 1936-ban, mint azt Mucina tévesen írja (1993 I: 538).

A szolonyec szerieszben a sziki gyepek és a sziki mocsárrétek közötti, köztes helyzetű társulás. A sziki gyepektől rendesen keskeny, szalagszerű vaksziksáv választja el, amely mindig a szikpadkák lepusztuló peremeit szegélyezi. A szikfoktársulások a hosszabb ideig nedvesen maradó, iszapos-agyagos felszínű, rossz szerkezetű talajokon alakulnak ki, amelyeken kora tavasszal rendszeres a kékalgás (főként Nostoc commune) vízvirágzás. Az erős nyári kiszáradás a kékalgák pusztulását okozza; ezután a gyephézagokban alkalmilag számos egyéves faj is megjelenik. A köztes helyzetnek megfelelően vannak inkább rét jellegű, magasabb fűvű, valamint erodáltabb felszínű, vakszikfoltokkal váltakozó, gyérebb és foltosabb növényzetű állományai.

Legfontosabb fajai a domináns sziki mézpázsit (Puccinellia limosa) mellett számos, a szikfokokra és a sziki gyepekre jellemző növény, mint a sziki üröm (Artemisia santonicum subsp. monogyna és subsp. patens), a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus), a bárányparéj (Camphorosma annua), a sziki madárhúr (Cerastium dubium), a kamilla (Matricaria chamomilla), a magyar sóvirág (Limonium gmelinii subsp. hungaricum), a kígyófark (Pholiurus pannonicus), a sziki és a vékony útifű (Plantago maritima és P. tenuiflora), valamint a sziki pozdor (Scorzonera cana).

Rét jellegű állományaikban gyepalkotó lehet a fehér tippan (Agrostis stolonifera) és a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), míg zavarásos helyeken a sziki árpa (Hordeum hystrix) szaporodik el. A legnagyobb sótartalmú szikfokokon jelennek meg a jellegzetes halofitonok: a parti laboda (Atriplex litoralis), a sziksófű (Salicornia prostrata), a sziki ballagófű (Salsola soda), a sziki sóballa (Suaeda maritima) és a budavirágok (Spergularia spp). A déli Hortobágy és a Körös-vidék szikfokain helyenként tömeges, szinte fáciesalkotó a szubendemikus Plantago schwarzenbergiana.

A mézpázsitos szolonyec szikfokgyepek az Alföld középső, déli és keleti részén széles körben elterjedtek, nemcsak a Tiszántúlon (Hortobágy, Bihari-legelő, Körös- és Maros-vidék), hanem a Borsodi-Mezőségen, sőt határainkon túl a Bánságban, Bácskában és a Vajdaságban is.

2.41. ábra - Mézpázsitos szolonyec szikfoknövényzet (Puccinellietum limosae) a Hortobágyon, a Kunmadarasi-pusztán.

Mézpázsitos szolonyec szikfoknövényzet (Puccinellietum limosae) a Hortobágyon, a Kunmadarasi-pusztán.


4. Limonio–Artemisietum santonici (Soó 1927) Topa 1939 (42. kép)
(Sóvirágos-ürmös szikfoknövényzet)

Gyakran félreismert, az ürmös szikes pusztával összetévesztett, hibásan interpretált (pl. Mucina 1993 I: 539) társulás. Mind termőhelyileg, mind a növényzet szerkezetét tekintve nagymértékben eltér a csenkeszes sziki gyepektől. A gyepje gyér, a veresnadrágcsenkesz (Festuca pseudovina) és a mézpázsit (Puccinellia limosa) különálló tövei nagyjából hasonló arányban alkotják, de a 2-es dominanciát egyik sem haladja meg.

Legnagyobb borítást a nagy, elfásodó ürömtövek (főleg: Artemisia santonicum subsp. patens) adnak, de a nagy sótartalmú, kloridos szikeseken igen jelentős lehet a magyar sóvirág (Limonium gmelinii subsp. hungaricum) dominanciája is. Fontosak a szikfokokra és szikes tófenekekre jellemző halofitonok, a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus), a parti és a dárdás laboda (Atriplex litoralis és A. hastata), a fakó laboda (Chenopodium glaucum), a sziksófű (Salicornia prostrata) és a sóballafajok (Suaeda maritima, S. pannonica). A sziki gyepekkel közös fajai a sziki buvákfű (Bupleurum tenuissimum), a sziki madárhúr (Cerastium dubium), a sziki útifű (Plantago maritima), a villás boglárka (Ranunculus pedatus) és a sziki here (Trifolium angulatum). A szárazabb, iszapos felszíneken gyakori lehet a puha rozsnok (Bromus mollis), a keskenylevelű sás (Carex stenophylla) és a mezei fátyolvirág (Gypsophila muralis), ahol pedig foltokban tovább megmarad a nedvesség, ott a szikerekre jellemző fajok, a gombos ecsetpázsit (Alopecurus geniculatus), a kígyófark (Pholiurus pannonicus), a vékony útifű (Plantago tenuiflora) és a sziki kányafű (Rorippa kerneri) is megjelenik.

Kontinentális jellegű, a félsivatagi ürömpusztákkal kapcsolatot mutató társulás, amelyet nálunk eddig csak a Hortobágyról, főleg a kloridos-szikes jellegű déli részéről ismerünk típusos kifejlődésben, bár degradáltabb, florisztikailag elszegényedett állományai – akár szekunder módon is – többfelé kialakulhatnak. Főleg azokra az erősen erodált szolonyec felszínekre jellemző, ahol már a padkásodás az A-szint areális lepusztulásába ment át, és ezért a sótartalom közvetlenül fejtheti ki hatását a növényzetre. Nagyobb állományai vannak a Vajdaság szikesein és az Erdélyi-medence sós talajain.

2.42. ábra - Sóvirágos-ürmös szikfoknövényzet (Lmonio-Artemisietum santonici) Kócsujfalunál a Hortobágyon.

Sóvirágos-ürmös szikfoknövényzet (Lmonio-Artemisietum santonici) Kócsujfalunál a Hortobágyon.


5. Hordeetum hystricis Wendelbg. 1943 (43. kép)
(Sziki árpás puszta)

A szolonyec talajokon kialakuló leginkább antropogén-zoogén hatásra kialakult másodlagos társulás, amelyet Wendelberger a Puccinellietum limosae nitrofil degradációja eredményének tekint, és ott jön létre, ahol a szikespusztát a legerősebben legeltetik, különösen a gémeskutak környékén, ahová a gulyát rendszeresen összeterelik. Ezen a termőhelyen a finomszemcséjű agyagos szolonyec talaj erősen tömörödött, felülete a víz hatására megduzzad és képlékennyé válik, majd a tehénlepénnyel együtt összetaposva az agyaggal összegyúrt masszává lesz, amely kiszáradva egy patanyom mintázatú mikroreliefet hoz létre (lásd a szikesek általános bevezetőjében leírtakat).

A hazai állományok összetételében a domináns sziki árpa (Hordeum hystrix) mellett nagy állandósággal jelenik meg a sziki pozdor (Scorzonera cana), a sziki üröm (Artemisia santonicum), a sziki mézpázsit (Puccinellia limosa), a kígyófark (Pholiurus pannonicus), a kamilla (Matricaria chamomilla), a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus), a parti laboda (Atriplex litoralis), valamint réti és gyomnövények, mint a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), a gumós perje (Poa bulbosa) és a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis).

Az Alföld valamennyi szikes területén elterjedt.

2.43. ábra - Sziki árpás puszta (Hordeetum hystricis) a Hortobágyon.

Sziki árpás puszta (Hordeetum hystricis) a Hortobágyon.


6. Bassietum sedoidis Ubrizsy 1948 corr. Soó 1964

Bas.: Echinopsiletum sedoidis Ubrizsy 1948; Syn.: Hordeetum hystricis consoc. Echinopsilon sedoides Soó 1947 (3c. §).

Szintén a mézpázsitos szolonyec szikfoktársulások taposott, útmenti, vagy intenzíven legeltetett területein kialakuló társulás, amelynek talaja tömörödött és nitrogénben gazdagabb. Soó eredetileg a sziki árpás társulás konszociációjának vagy szubasszociációjának tartotta. Termőhelye az előző társuláséhoz hasonló, a talaj iszapfrakciója valamivel magasabb, ami a faji összetételben is megmutatkozik. Az uralkodó a sziki seprűfű (Bassia sedoides) mellett jelentősebb szerepet játszik a kamilla (Matricaria chamomilla), a sziki árpa (Hordeum hystrix), a karcsú bajuszfű (Heleochloa alopecuroides), a kígyófark (Pholiurus pannonicus), a parti laboda (Atriplex litoralis), az egérfarkfű (Myosurus minimus), és alárendeltebb szerep jut a szikes pusztai és a gyom jellegű fajoknak, amelyek közül csak a madárkeserűfű ér el magasabb állandósági értéket.

A (Tt, főleg a déli részeken).

7. Chenopodio chenopodioidis-Puccinellietum limosae Soó 1947
(Libatopos mézpázsit rét)

Bas.: Puccinellia limosa-Chenopodium chenopodioides ass. Soó 1947.

Enyhén gyomosodó, mérsékelten szikes, kissé iszaposodó, szoloncsákos szolonyec talajon kialakuló, viszonylag nyílt társulás, amelyben az uralkodó Puccinellia limosa mellett a sziki libatop (Chenopodium chenopodioides), a parti laboda (Atriplex litoralis), a magyar palka (Acorellus pannonicus), a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus), a sziki útifű (Plantago maritima), a sziki sóballa (Suaeda maritima) és az eperhere (Trifolium fragiferum) játszik fontosabb szerepet. A réti elemek közül a mocsári kígyófű (Triglochin palustre), a réti sás (Carex distans) és a csillagpázsit (Cynodon dactylon) érdemel említést. A szabadon maradó felületeken jelentős mohaszint alakul ki, amelynek fontosabb képviselői a Barbula tophacea, a Bryum pendulum és B. inclinatum, továbbá a Funaria hungarica és a Pottia heimii.

A (Nyír).

14.1.1.2. Alcsoport: Puccinellenion peisonis (Wendelbg. 1943 corr. Soó 1947) Borhidi 2003 comb. nova hoc loco
(Szoloncsák szikfoknövényzet)

Bas.: Puccinellion salinariae Wendelberger 1943 (43. §), Puccinellion peisonis Soó 1947.

A Wendelberger-féle nevet helyesbíteni kellett, mert a Fertő tó mellett, ahol az asszociációcsoport típustársulása él, a Puccinellia salinaria – amely egy erdélyi endemizmus – helyett a P. peisonis alkotja a sziki növénytársulásokat.

A szikfoknövényzeten belül leginkább a Fertő-vidéki (főleg az ausztriai oldalhoz tartozó [Seewinkelbeli]) társulások különülnek el, amelyeknek az állományalkotó faja az endemikus Fertő tavi mézpázsit (Puccinellia peisonis). Mint azt fentebb a Puccinellion limosae csoport jellemzésénél kifejtettük, a Fertő környéki szoloncsák szikesek kelet felé egy fokozatos florisztikai átmenettel mennek át a kiskunsági, majd a tiszántúli szoloncsák szikesekbe. A Tiszántúlon viszont a szolonyec és a szoloncsák szikfoknövényzet között nincs olyan éles határ, ami külön asszociációcsoport fenntartását indokolná. Ezért a szoloncsák szikfoknövényzetet alcsoport rangon különítjük el.

A szoloncsák szikfoknövényzet, a Puccinellenion peisonis alcsoport tagjai kifejezetten a lazább talajú, szódás-szikes sekély tavak zonációjához tartoznak. Talajuk igen magas abszolút sótartalmú, a Na+-ionok mellett nagymennyiségű Mg2+-t is tartalmaz. Felszínükön gyakori a szinte összefüggő, fehér szódakivirágzás. A kiskunsági szoloncsák szikesektől florisztikailag csak a Puccinellia peisonis különíti el őket. Talajfizikai-talajkémiai szempontból inkább elkülönülnek, ezért indokolt a két szikfoktársulást önálló vikariáns asszociációként tárgyalni.

Jellemző fajai a Fertő tavi mézpázsit (Puccinellia peisonis), a törpe és a négyporzós madárhúr (Cerastium pumilum és C. subtetrandrum), a sziki kígyófű (Triglochin maritimum), valamint a pozsgás zsázsa (Lepidium crassifolium). Az egyéb szikfoktársulásokkal – és részben a sziki gyepekkel is közös fajai a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus), a bárányparéj (Camphorosma annua), a sziki szittyó (Juncus gerardii), a sziki útifű (Plantago maritima) és a sziki pozdor (Scorzonera cana).

Két jellegzetes asszociációt különböztetünk meg. Ezek a szoloncsák szikesek mindenekelőtt a két állományalkotó vikariáns mézpázsit fajban (Puccinellia peisonis, illetve P. limosa) térnek el egymástól.

1. Puccinellietum peisonis Franz & al. 1937
(Kisalföldi mézpázsitrét)

Bas.: Atropidetum peisonis Franz & al. 1937. Syn.: Plantaginetum maritimae Wenzl 1934 (36. §). Astero pannonici-Puccinellietum salinariae Wendelberger 1943 (29. §, 43. §).

A kisalföldi mézpázsit rét (Puccinellietum peisonis) a szoloncsák vaksziktársulásoknál (lásd fentebb) kissé nedvesebb, kevésbé extrém termőhelyek gyepje. Talaját csak kisebb foltokban borítja sókivirágzás, annál jelentősebb viszont rajta a kékalgabevonat (Nostoc commune). A szikes tavak zonációjában a sziki tófenéktársulások és a zsázsás vaksziknövényzet (Lepidietum crassifolii) közé illeszkedik. Mivel tavasszal a vaksziktársulásnál valamivel tovább borítja sekély víz, ezért a felső talajréteg kissé kilúgzott, és a szürke, agyagos homokot vékony iszapréteg takarja be, ezért termőhelye humuszban valamivel gazdagabb.

Jellemző a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus) szubdomináns előfordulása, valamint foltokban a sziki szittyó (Juncus gerardii) és a sziki útifű (Plantago maritima). A tarackbúza (Agropyron repens) előfordulása antropogén zavarásra utal.

A (Kis-A, Mezőföld?)

3. Lepidio crassifolii-Puccinellietum limosae Soó (1947) 1957
(Kiskunsági szikfoknövényzet)

Bas.: Puccinellietum limosae lepidietosum Soó 1947. Puccinellia limosa-Lepidium cartilagineum ass. Soó 1947 (43. §).

Általában a szoloncsák sziki rétekkel szomszédos, váltakozó nedvességű, nyárra kiszáradó sávot foglalja el, ahol a maximális sótartalom a talajfelszín közelében van. Ezért foltokban sókivirágzás és a mélyedésekben iszapfelhalmozódás egyaránt megfigyelhető. Növényzete erősen mozaikos, részben a sziki gyepekkel, részben a vaksziknövényzettel mutat szorosabb kapcsolatot.

Karakterfaja a szoloncsákokon elterjedt pozsgás zsázsa (Lepidium crassifolium); fontos fajai még a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus), a seprűparéj (Bassia sedoides), a bárányparéj (Camphorosma annua), a sziki madárhúr (Cerastium dubium), a sziki szittyó (Juncus gerardii), a kamilla (Matricaria chamomilla subsp. salina), a sziki útifű (Plantago maritima), a sziki pozdor (Scorzonera cana) és a sziki pitypang (Taraxacum bessarabicum).

Fáciesalkotóként jelenik meg benne a fehér tippan (Agrostis stolonifera) és a csutaksás (Carex secalina); az állandó gyep hézagait jórészt egyévesek töltik ki, pl. Lepidium ruderale, Polygonum aviculare. Ahol a talaj sótartalma elég nagy, ott a sziksófüves társuláscsoport (Salicornion prostratae) egyes fajai, a sziksófű (Salicornia prostrata), a sziki ballagófű (Salsola soda), a szárnyasmagvú budavirág (Spergularia maritima) és a sóballafajok (Suaeda maritima és S. pannonica) is megjelennek. Nedvesebb mélyedésekben a talajt rendszerint nyárra kiszáradó kékalgabevonat (Nostoc spp.) borítja. Ilyen helyeken a szikér-növényzet jellemző fajait, az egérfarkfüvet (Myosurus minimus), a kígyófarkot (Pholiurus pannonicus) és a vékony útifüvet (Plantago tenuiflora) is megtaláljuk.

A (D–T, Tt), továbbá a Vajdaság és a Partium.

14.2. Rend: Artemisio-Festucetalia pseudovinae Soó 1968
(Szikespuszták és sztyepprétek)

A sziki gyepek esetében a szoloncsákon, illetve szolonyecen kialakult változatok csupán szubasszociáció szinten térnek el (l. az egyes társulásoknál), ezért közösen jellemezhetők. Bár összefoglalóan ezeket a gyepeket „száraz” sziki gyepeknek szokták nevezni, ez a megjelölés csak durva megközelítésben alkalmazható. A szikes jelleg ugyanis mindig összefügg egyrészt a talaj szélsőségesen ingadozó vízállapotával (mint a szikesedés egyik fő okával), másrészt a talajok kedvezőtlen vízháztartásával (mint a szikesség egyik fő következményével). Ahol a vízjárás kevésbé szélsőséges, illetve ahol a termőhely az év nagy részében száraz, ott a szikesedés eleve csekélyebb mértékű. Ennek következménye, hogy az ilyen termőhelyeken eredetileg nem alacsonyfüvű sziki gyepek voltak, hanem erdőssztyepp-erdők (vö. Ohat, Újszentmargita, Bélmegyer-Fáspuszta) és velük társulásmozaikokat alkotó magasfüvű, illetve magaskórós erdőssztyepp-rétek.

Ahol viszont az ingadozó vízjárás markánsabban jelentkezett, és a kora tavaszi vízállásos jelleget hirtelen váltotta fel a kiszáradás, ott szükségképpen erős volt a szikesedés is. Ez a helyzet jellemző a szikes mocsarak szélsőségesen ingadozó vízszintű peremterületeire, de a szikes erdős puszták mély fekvésű, vízállásos foltjaira is. Tehát az ilyen termőhelyeken eredetileg is voltak szikes jellegű társulások. Mai „szárazságuk” tehát csupán másodlagos, illetve viszonylagos. A tavaszi időszakban napjainkban is sekély víz borítja őket, azonban a kiszáradás már jóval hamarabb jelentkezik, mint ahogyan ez korábban, természetes viszonyok között megtörténhetett. Ezek a különbségek a talaj- és vegetációtérképeken is jól leolvashatók. Ahol a talaj sótartalma csekélyebb, illetve a sóakkumulációs szint viszonylag mélyen van, ott a növényzet fiziognómiájára és összetételére a szikes jelleg csak kevéssé nyomja rá a bélyegét. Az erősebben szikes talaj viszont a gyepekben is jellegzetes fiziognómiai és kompozíciós változást okoz.

Ennek megfelelően a renden belül két asszociációcsoportot különítünk el: az alacsonyfüvű szikes pusztákat (Festucion pseudovinae) és a magaskórós sziki erdőspusztai réteket (Peucedano-Asterion sedifolii).

14.2.1. Csoport: Festucion pseudovinae Soó 1933
(Szikespuszta-gyepek)

A fentiek értelmében a szikespuszták elszikesedésének folyamatában három fokozatot tudunk megkülönböztetni, amelyek nagy vonásokban a szikesek gyakorlati osztályozásában az első, második és harmadik osztályú szikeseknek felelnek meg (lásd a szikesek általános bevezetőjét).

Általában alacsony gyepek, amelyekben a domináns növények alacsony termetű füvek, mint a veresnadrágcsenkesz (Festuca pseudovina) vagy sások, mint a keskenylevelű sás (Carex stenophylla).

Az asszociációcsoport jellemző fajkombinációjában elsősorban obligát halofitonokat találunk, mint a sziki üröm alfajai (Artemisia santonicum subsp. monogyna és subsp. patens), a magyar sóvirág (Limonium gmelinii subsp. hungaricum), a karcsú kerep (Lotus angustissimus), a ragadós mécsvirág (Silene viscosa), a sziki és az erdélyi útifű (Plantago maritima, és P. schwarzenbergiana), a Kitaibel-keserűfű (Polygonum bellardii), a sziki lórom (Rumex pseudonatronatus), a sziki varjúháj (Sedum caespitosum), valamint a sziki here, illetve bodorkafajok: a Trifolium angulatum, T. micranthum, T. retusum, T. strictum, T. subterraneum és T. vesiculosum.

Rajtuk kívül gyakoriak a legeltetést-taposást jelző, tág tűrésű fajok, mint a réti fátyolvirág (Gypsophila muralis), a sziki árpa (Hordeum hystrix), a lándzsás útifű (Plantago lanceolata). A gyep hézagaiban egyéves „opportunisztikus” fajok a büdös zsázsa (Lepidium ruderale), a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum) és az egynyári szikárka (Scleranthus annuus), továbbá mohák és zuzmók (pl. Ceratodon purpureus, Rhacomitrium canescens, illetve Cladonia-fajok) telepednek meg.

1. Achilleo setaceae–Festucetum pseudovinae Soó (1933) 1947 corr. Borhidi 1996
(Füves szikespuszta)

Bas.: Festucetum pseudovinae achilleosum Soó 1933; Achilleeto-Festucetum pseudovinae Soó 1947 (3g. §).

Ezt a társulást Mucina tévesen azonosítja a Centaureo pannonicae-Festucetum Klika & Vlach 1937 társulással, amellyel semmiképpen nem tekinthető azonosnak, annak ellenére, hogy Soó is ennek a társulásnak a szinonímjaként említi. Bővebben lásd Borhidi (1996) összehasonlító elemzését alább is kifejtve. Az Achilleo-Festucetum pseudovinae nevet a 3g. § ajánlása értelmében ki kellett egészíteni egy megfelelő Achillea-faj fajnevével, amely Soó táblázata és szövege alapján az Achillea setacea kellett, hogy legyen.

Viszonylag zárt növényzettel borított, rövid füvű gyep, amely II. osztályú szolonyec szikes talajokon alakul ki. Állományaiban domináns a veresnadrágcsenkesz (Festuca pseudovina). Fontos gyepalkotó még a puha rozsnok (Bromus mollis), a keskenylevelű sás (Carex stenophylla), a karcsú fényperje (Koeleria cristata), a gumós perje (Poa bulbosa); foltokban a tarackbúza (Agropyron repens) és a réti pázsit (Alopecurus pratensis). Konstans-szubkonstans fajai a réti és a pusztai cickafark (Achillea collina és A. setacea), a sziki madárhúr (Cerastium dubium), a réti peremizs (Inula britannica), a lándzsás útifű (Plantago lanceolata), a sziki pozdor (Scorzonera cana). Kisebb állandósággal, egy-egy sajátos foltot alkothat a mezei fátyolvirág (Gypsophila muralis), az ezüstös hölgymál (Hieracium pilosella agg.), a homoki pimpó (Potentilla arenaria). Az A-szint kilúgzására utal az egynyári szikárka (Scleranthus annuus). Az ürmös szikespusztai gyeppel közös fajai a bárányüröm (Artemisia pontica), a sziki buvákfű (Bupleurum tenuissimum), a karcsú kerep (Lotus angustissimus), a pusztai madártej (Ornithogalum orthophyllum) és a villás boglárka (Ranunculus pedatus). A nagyobb sótartalmú talajokon Limonium gmelini subsp. hungaricum és a Plantago maritima; a Dél-Tiszántúlon, a déli Hortobágyon és a Nyírség déli peremén a szubendemikus erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana) előfordulása is jellemző. Feltűnő, hogy a gyep alját gyakran nagy borításban fedik az apró herefélék, az ún. „bodorkák”: a sziki here (Trifolium angulatum), az eperhere (T. fragiferum), a sudár here (T. strictum), a pusztai here (T. retusum) és a sávos here (T. striatum). Számos, a mérsékelt legelést, taposást elviselő faj „áthatol” a löszpusztagyepekből, amilyen a közönséges ínfű (Ajuga genevensis), a magyar szegfű (Dianthus pontederae), a koloncos legyezőfű (Fili-pendula vulgaris), a csattogó szamóca (Fragaria viridis), az enyves mécsvirág (Melandrium viscosum), az agárkosbor (Orchis morio), az osztrák zsálya (Salvia austriaca), a közönséges kakukkfű (Thymus glabrescens), a lila ökörfarkkóró (Verbascum phoeniceum) és a lecsepült veronika (Veronica prostrata). Rajtuk kívül van még több, kifejezetten „legelésjelző” faj is, amilyen a csillagpázsit (Cynodon dactylon), az ördögszekér (Eryngium campestre), a tövises iglice (Ononis spinosa) és a fehér tisztesfű (Stachys germanica). Túllegeltetés és erős taposás esetén kopárosodás következik be. Ilyenkor felgyorsul az A-szint lepusztulása, s ezzel szologyosodás és kilúgzódás megy végbe, amelyet a felszakadozó gyep hézagaiban mohák (Ceratodon purpureus, Hypnum cupressiforme, Rhacomitrium canescens, Polytrichum commune) és zuzmók (Cladonia foliacea, C. furcata, C. magyarica) megjelenése jelez.

Mint az egyik legelterjedtebb szikilegelő-típus, a Fertő környékétől Dél-Szlovákián és a Kisalföldön át a Tiszántúlig elterjedt; nagyrészt a réti szolonyecek különböző változatain (leggyakrabban az ún. „sztyeppesedő” réti szolonyecen), a szoloncsákon viszonylag ritkább.

2. Artemisio santonici-Festucetum pseudovinae Soó in Máthé 1933 corr. Borhidi 1996 (44. kép)
(Ürmös szikespuszta)

Bas.: Festucetum pseudovinae artemisiosum Soó 1933; Artemisio-Festucetum pseudovinae Soó in Máthé 1933 (3g. §).

Az Artemisio-Festucetum pseudovinae nevet a 3g. § ajánlása értelmében ki kellett egészíteni egy megfelelő Artemisia-faj fajnevével, amely Soó táblázata és szövege alapján az Artemisia santonicum kellett hogy legyen.

Szikes gyepeink másik, nagy elterjedésű társulása, amelynek areája a Fertő vidékétől az Erdélyi-medencéig terjed, ahol az Artemisietum santonici társulás váltja fel. Golub és munkatársai Kelet-Európa középső részéről jeleznek hasonló jellegű fajkombinációkat. Legnagyobb kiterjedésű, tipikus ürmös szikeseink a Hortobágyon vannak (tipikus szolonyec, illetve kloridos-szikes változatban), míg a kiskunsági állományok egy, a szoloncsákokra nézve tipikus differenciális fajnak, a sziki zsázsának (Lepidium crassifolium) jelenlétével jellemezhető (Lepidio crassifoliae-Festucetum pseudovinae Soó [1947] 1971 néven időnként önálló asszociációként is említett) szubasszociációt képeznek. Mivel az említett fajon kívül más, igazi differenciális faj nem fordul elő, ezért itt szintén Soó (1947, 1964) korábbi felfogását követjük.

Gyepalkotó füve a veresnadrágcsenkesz (Festuca pseudovina), hozzá gyakranfőleg a nedvesebb foltokon – a sziki mézpázsit (Puccinellia limosa) és a keskenylevelű sás (Carex stenophylla), a kopárosodó állományokban a puha rozsnok (Bromus mollis) és a gumós perje (Poa bulbosa), a zavart, rontott helyeken a sziki árpa (Hordeum hystrix) társul.

Domináns faja a sziki üröm alfajai (Artemisia santonicum subsp. monogyna és a subsp. patens, valószínűleg két genetikailag önálló kisfaj!). További jellemző növények a sziki buvákfű (Bupleurum tenuissimum), a mezei fátyolvirág (Gypsophila muralis) főleg szárazabb állományokban, a magyar sóvirág (Limonium gmelinii subsp. hungaricum), a pusztai madártej (Ornithogalum orthophyllum), a sziki útifű (Plantago maritima), a sziki pozdor (Scorzonera cana), a villás boglárka (Ranunculus pedatus) és a „bodorkák”: Trifolium angulatum, T. retusum és T. strictum. Üdébb állományokban a füves szikes pusztákéval több közös faj is előfordul, pl. a bárányüröm (Artemisia pontica), a sziki madárhúr (Cerastium dubium), a réti peremizs (Inula britannica) és a karcsú kerep (Lotus angustissimus). Csak a Dél-Tiszántúlon, a bihari szikeseken, a déli Hortobágyon és a Nyírség déli peremének sziki gyepjeiben fordul elő, de ott helyenként tömeges a szubendemikus erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana). A nagyobb sótartalmú talajokra jellemző a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus), a parti laboda (Atriplex littoralis), a magyar sóvirág (Limonium gmelini subsp. hungaricum) és a sziki sóballa (Suaeda maritima); a szoloncsákokra a sziki szittyó (Juncus gerardii) és a pozsgás zsázsa (Lepidium crassifolium) nagy dominanciájú megjelenése (szubasszociáció-jelző), míg a szologyos foltokon a bárányparéj (Camphorosma annua) tipikus. A gyep hézagait rövid virágzási idejű egyévesek töltik ki; kora tavasszal először az Erophila verna, majd a Matricaria chamomilla subsp. salina tömeges.

Tipikus „hézagtöltő” egyévesek még: Lepidium ruderale, Myosurus minimus, Polygonum arenastrum, Scleranthus annuus. Hasonló a mohák (Ceratodon purpureus, Rhacomitrium canescens, Polytrichum commune) és a zuzmók (Cladonia foliacea, C. furcata) szerepe; amelyek a degradálódó A-szintű, amorf kovasav-kiválásos foltokon jelennek meg.

2.44. ábra - Ürmös szikespuszta(Artemisio santonici-Festucetum pseudovinae) magyar sóvirággal (Limonium gmelinii subsp. hungaricum), a háttérben hernyópázsitos rét (AgrostioBeckmennietum), hátul pedig sziki nádas (Bolboschoeno-Phragmitetum).

Ürmös szikespuszta(Artemisio santonici-Festucetum pseudovinae) magyar sóvirággal (Limonium gmelinii subsp. hungaricum), a háttérben hernyópázsitos rét (AgrostioBeckmennietum), hátul pedig sziki nádas (Bolboschoeno-Phragmitetum).


3. Centaureo pannonicae-Festucetum pseudovinae Klika & Vlach 1937
(Magyar imolás sziki sztepprét)

Az I. osztályú szikes szoloncsák talajok társulása, amelyet eddig nálunk nem ismertek fel, valószínűleg azért, mert csak kevéssé szikes talaja miatt területeit feltörték és mezőgazdasági célra hasznosították. Biztos azonban, hogy a II. osztályú, főleg szolonyec szikesekre jellemző Achilleo-Festucetum pseudovinaevel nem azonos társulásról van szó. Ezt bizonyítja, hogy a típusállományok leírásában szereplő fajkombináció erősen eltér a két társulásnál, pl. az Achilleo-Festucetumra jellemző Trifolium-fajok egyike sem fordul elő a Centaureo-Festucetum pseudovinae-társulásban, amely egy kétszikű kórós növényekben gazdag gyeptársulás.

A (Kis-A határon túli osztrák és szlovák részein).

14.2.2. Csoport: Peucedano officinalis-Asterion sedifolii Borhidi 1996
(Sziki magaskórós erdőspusztarétek)

A hazai geobotanikai irodalom korábban (Soó 1947, 1964 etc., Kovács J. A. 1995) a sziki gyepek asszociációcsoportjába sorolta a magas füvű sziki erdőspuszta-réteket (Peucedano-Asteretum sedifolii Soó 1947) is, amelyekben mezofil réti (Arrhenatherion Koch), száraz gyepi (Festuco–Brometea Braun-Blanquet) és kontinentális erdőssztyepp-tölgyes (Aceri-Quercion Zólyomi et Jakucs) fajok egyaránt jelen vannak (Zólyomi et Tallós 1967). A fenti florisztikai összetételbeli és a sziki gyepektől jócskán eltérő fiziognómiai sajátosságok együttesen messzemenően indokolják, hogy ezt az asszociációt néhány, a kontinentális erdőssztyepp-övezetben előforduló, hasonló jellegű – többségükben még leíratlan – magaskórós termetű ernyősök és fészkesek dominálta réttársulással együtt önálló asszociációcsoportba sorolják (Borhidi 1996). Ezek a társulások a dél-oroszországi–ukrajnai erdőssztyepp és rétsztyepp övtől Dél-Szibériáig húzódnak, az utóbbi területen fiziognómiailag hasonló kifejlődésben, de vikariáns fajokkal. Kifejezetten kontinentális jellegű társulások; Dél-Szibériában mint a nyírligetes erdőssztyepp intrazonális társulásai mutatkoznak. Kelet-Európában leginkább mint kontinentális erdőssztyepp-tölgyesek szélsőséges vízháztartású, szikesedő tisztásai jellemzők, de – valószínűleg másodlagosan, a pusztai tölgyesek kiirtása miatt – megjelenhetnek önállóan, erdőtlen területeken is.

Az asszociációcsoport jellemző fajai a Kárpát-medencében a réti őszirózsa (Aster sedifolius subsp. sedifolius), az aranyfürt (Aster linosyris), a korcs nőszirom (Iris spuria), a sárga fogfű (Odontites lutea) és a sziki kocsord (Peucedanum officinale). A szikespusztákkal közös fajai közül a bárányüröm (Artemisia pontica), a veresnadrágcsenkesz (Festuca pseudovina), a magyar sóvirág (Limonium gmelinii subsp. hungaricum), a Kitaibel-keserűfű (Polygonum bellardii), a villás boglárka (Ranunculus pedatus) és a sziki pozdor (Scorzonera cana) jelentkeznek nagyobb állandósággal.

1. Peucedano–Asteretum sedifolii Soó 1947 corr. Borhidi 1996
(Sziki erdőspusztarét)

Bas.: Peucedano-Asteretum punctati Soó 1947 (43. §).

Az alföldi erdőssztyepp egyik legjellegzetesebb növénytársulása. A Tisza-völgynek arra az ingadozó vízállású, szélsőséges vízháztartású térszínére jellemző, amelyen a helyi viszonyoktól függően alakulnak ki erdők, pusztagyepek, szikesek és mocsarak. Leggyakrabban a szikespusztai tölgyesek tisztásainak jellemző erdőssztyepp-rétjeként jelenik meg, de többfelé megvan olyan területeken is, ahol ma már nincsenek – de korábban bizonyára voltak – szikespusztai tölgyesek. Mind fiziognómiailag, mind florisztikai összetételét tekintve eltér a szikes pusztagyepektől. Igen jellegzetes megjelenésű és összetételű, részben a kétszikűekben gazdag rétsztyeppekre, részben az ernyős-magaskórós „szegélytársulásokra” emlékeztető asszociáció. Állományalkotó benne a sziki kocsord (Peucedanum officinale) és a réti őszirózsa (Aster sedifolius subsp. sedifolius). Helyenként (pl. Borsodi-sík) az aranyfürt (Aster linosyris) tömege felülmúlja a réti őszirózsáét (ritkán hibridjeik is előfordulnak). A szikespusztákkal való kapcsolatot jelzi a sok bárányüröm (Artemisia pontica) és sóvirág (Limonium gmelinii subsp. hungaricum), továbbá a kisebb szikes foltokon megjelenő sziki üröm (Artemisia santonicum), az apró keresztfű (Cruciata pedemontana), a mezei fátyolvirág (Gypsophila muralis), a sziki pozdor (Scorzonera cana) és a villás boglárka (Ranunculus pedatus). Réti jellegét és a talaj változó vízállapotát hangsúlyozza a sokszor tömeges, gyepalkotó ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), a korcs nőszirom (Iris spuria), az agárkosbor (Orchis morio) és több kétszikű lágyszárú, pl. a kis ezerjófű (Centaurium erythraea), a réti kakukkszegfű (Lychnis floscuculi), a sárga fogfű (Odontites lutea), a gumós kőtörőfű (Saxifraga bulbifera), a vízmelléki csukóka (Scutellaria galericulata) és a festő zsoltina (Serratula tinctoria). Foltokban megjelenhet a nád (Phragmites australis); ez egyúttal veszélyeztető tényező is.

A löszpuszták fajaiból csak az elterjedtebbek, tágabb tűrésűek vannak meg: Agropyron intermedium, A. repens, Festuca rupicola, Filipendula vulgaris, Fragaria viridis, Galium verum, Peucedanum alsaticum, Stellaria graminea, Veronica prostrata, helyenként (pl. Ohat) meglehetnek viszont a lösz-erdőssztyepp jellegzetes cserjéi is, mint a törpemandula (Amygdalus nana) és a csepleszmeggy (Cerasus fruticosa).

Jellegzetesen Kárpát-medencei, a Pannonicumra jellemző növénytársulás. Kisebb fragmentumait a Bécsi-medencéből és a Morvamezőről is említik (Wendelberger 1964), fő elterjedése azonban a Kárpát-medence keleti részén van: sávszerűen húzódik a Temes–Béga vidékétől az Északi-középhegység lábáig (vö. Zólyomi et Tallós 1967).

15. Osztály: Scorzonero-Juncetea gerardii (Vicherek 1973) Golub et al. 2001

(Szikes rétek)

A szikes réteket kezdetben két csoportra osztva tárgyalták. A szolonyec talajú szikes réteket Soó írta le a Hortobágyról Beckmannion néven (1933), a szoloncsák szikeseket pedig Wendelberger Juncion gerardii néven (1943), mely utóbb szinonímnak bizonyult. Ezt a két csoportot Vicherek (1973) fogta össze egy külön rendbe Scorzonero-Juncetalia gerardii néven. A kelet-európai és ázsiai szikes rétek növényszociológiai feldolgozása során orosz szerzők (Golub, Mirkin, Karpov és mások) számos florisztikailag jól körülhatárolt csoport és két új rend leírásával bővítették ismereteinket, ami egyúttal szükségessé tette ezek osztály rangon való elkülönítését Scorzonero-Juncetea gerardii néven.

Az osztály jellemző fajkombinációját a következő fajok adják: a sziki szittyó (Juncus gerardii és keleti vikariánsai, mint J. salsuginosus, J. compressus), a bagolyfű (Glaux maritima), a sziki pitypang (Taraxacum bessarabicum), a sziki kígyófű,(Triglochin maritimum), a kisvirágú pozdor (Scorzonera parviflora), a kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum, keleten a C. esculentum) és a csátés sás (Carex divisa).

15.1. Rend: Scorzonero-Juncetalia gerardii Vicherek 1973
(Szikes rétek)

A rendbe az európai kontinentális szikes rétek tartoznak, amelyek a Kárpát-medencében két csoportra oszthatók, a szoloncsák szikes rétek (Scorzonero-Juncion gerardii) és a szolonyec szikes rétek csoportjára (Beckmannion eruciformis). Tőlünk keletre a Kárpátokon túl a szoloncsák réteket a Cirsion esculenti Golub 1994 csoportba sorolják, amelynek társulásai egészen Kazahsztánig terjednek. Az Urál déli részének folyómenti ártéri szikes rétjeit pedig a Cirsio-Hordeion Mirkin in Karpov et al. 1994 csoportba osztják.

Jellemző és differenciális fajainak felsorolását lásd a csoport jellemzésénél.

15.1.1. Csoport: Scorzonero-Juncion gerardii (Wendelbg. 1943) Vicherek 1973
(Szoloncsák sziki rétek)

Bas.: Juncion gerardii Wendelbg. 1943 non auct. eur. occ. (36. §).

Megjelenésüket tekintve a tengerparti sós rétekre emlékeztető társulások, amelyeket korábban a óceánikus jellegű, tengerparti-szittyós asszociációkkal helyeztek egy sorozatba (Juncetalia maritimi Braun-Blanquet 1931). Florisztikailag azonban ezekhez kevés közük van, mert fajaik zöme kontinentális elterjedésű. Egyik oldalon a szoloncsák szikes mocsarakkal, másik oldalon vagy a szoloncsák szikfoktársulásokkal (Puccinellenion peisonis [Wendelbg. 1943 corr. Soó 1957] Borhidi 2003), vagy a sziki gyepekkel (Festucion pseudovinae Soó 1933) érintkeznek. Florisztikai kapcsolatuk az előbbiekkel szoros, jellemző fajaik egy része a szoloncsák szikfokokon is megtalálható.

Florisztikai összetételükre mindenekelőtt a réti és a csátés sás (Carex distans, C. divisa), valamint a sziki szittyó (Juncus gerardii) dominanciája jellemző. További karakterfajai a kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum – a szolonyec réteken is!), a bagolyfű (Glaux maritima), a sziki kerep (Lotus glaber), a fogas somkóró (Melilotus dentatus), a kisvirágú pozdor (Scorzonera parviflora), az eperhere (Trifolium fragiferum), a sokvirágú habszegfű (Silene multiflora) és a tengerparti kígyófű (Triglochin maritimum). A szikes mocsarakkal és mocsárrétekkel közös fajai a fehér tippan (Agrostis stolonifera), a sziki káka (Bolboschoenus maritimus), az egypelyvás csetkáka (Eleocharis uniglumis), a csombormenta (Mentha pulegium), a buborcsboglárka (Ranunculus sardous) és a kötőkáka (Schoenoplectus tabernaemontani). Szikfokokon és sziki gyepekben is elterjedt az időnként sós réti karakterfajként is emlegetett sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus) és a sziki útifű (Plantago maritima).

A (Kis-A: Fertő), Dunav. (Velencei-tó), D–T köze.

Négy hazai társulást sorolunk ide:

1. Caricetum divisae Slavnić 1948
(Csátés sásrét)

Állományalkotó domináns faja a tarackoló csátés sás (Carex divisa), amelyhez gyakran társul a tarackos tippan (Agrostis stolonifera), a réti sás (Carex distans) és a feliszapolódást jelző csetkafajok: (Eleocharis palustris és E. uniglumis).

A Vajdaságból leírt társulás, amely a Kiskunságban is megtalálható. Hozzá hasonló társulásokat az erdélyi Mezőség sós talajairól is említenek (Soó 1947).

2. Taraxaco bessarabicae-Caricetum distantis Wendelbg. 1943
(Pitypangos sziki sásrét)

A szoloncsák sós rétek II. osztályú sziken kialakuló, változatos kifejlődésű társulása, amelyet a domináns Agrostis stolonifera és Carex distans jelenléte miatt gyakran összetévesztenek a Nyírségről leírt szoloncsákos szolonyec réttel (lásd Agrostio-Caricetum distantis Soó 1939). A szikes sekély tavaknál a zonációban a maximális vízszint pereméhez közel helyezkedik el. Általában a Scorzonero-Juncetum gerardii- és Puccinellietum peisonis-, illetve a Lepidio crassifolii-Puccinellietum limosae-társulásokkal érintkezik, amelyek talaja lényegesen magasabb sótartalmú.

Nálunk különösen a Velencei-tó déli partvidékén voltak kiterjedt állományai. A gyep foltos szerkezetét több domináns faj populációinak kolonizált csoportja határozza meg: a tarackos tippan (Agrostis stolonifera) és a réti sás (Carex distans) világos, és a sziki szittyó sötétzöld foltjai, továbbá nyár vége felé a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus) nagy lilavirágú csoportjai. A domináns populációk közti teret jellemző fajok egyedei foglalják el: az olykor tömegesen is megjelenő sziki pitypang (Taraxacum bessarabicum), továbbá a kisvirágú pozdor (Scorzonera parviflora), a sokvirágú habszegfű (Silene multiflora), a sziki kerep (Lotus glaber) és a sziki cickafark (Achillea asplenifolia). A szárazabb foltokon csoportosan is megjelenhet a sziki üröm (Artemisia santonicum) és a sziki útifű (Plantago maritima) mint a III. osztályú ürmös sztyepprét átnyúló fajai.

A (Kis-A), Dunav.: (Mezőföld), D–T köze.

3. Scorzonero parviflorae-Juncetum gerardii (Wenzl 1934) Wendelbg. 1943
(Sziki szittyórét)

Kifejezetten szoloncsák talajokon kialakuló szikes mocsárrét, amelynek egyértelműen domináns faja a sziki szittyó (Juncus gerardii). A zonációban általában az előző társulással szomszédos. A szikes laposoknak azt a részét foglalja el, amely nyáron is nedves marad. Termőhelye iszapos felszínű. Határozottan halofil és mérsékelten nitrofil fajokból álló asszociáció, amelynek messziről feltűnnek nyáron mélyzöld,ősszel pedig rozsdabarna színű foltjai.

Az állományalkotó sziki szittyó mellett domináns fajai még a tarackos tippan (Agrostis stolonifera), a mocsári és az egypelyvás csetkáka (Eleocharis palustris és E. uniglumis), a kisvirágú pozdor (Scorzonera parviflora) és a sziki kígyófű (Triglochin maritimum). Gyakoriak benne a szikes mocsári fajok, mint a sziki káka (Bolboschoenus maritimus), a kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum), a kúszó boglárka (Ranunculus repens) és a kötőkáka (Schoenoplectus tabernaemontani). Mohaszintje fejlett, melyet főleg a Drepanocladus polycarpus, a Bolboschoenusban gazdag állományokban pedig a Rhizoclonium salina alkot. Különösen a Fertő melletti állományait vizsgálták eddig részletesen (Wendelberger 1943, 1950; Köllner 1983). Az utóbbi szerző a társulás több szubasszociációját is megkülönbözteti, amelyek részben a feliszapolódás mértékében (Eleocharis dominanciájú állományok), illetve a tápanyag dúsulásában (Cirsium brachycephalum dominanciájú állományok) mutatnak termőhelyi különbségeket.

Nagy elterjedésű és változatos kifejlődésű társulás. Nemcsak a Pannonicum szoloncsákjain (Fertő, Velencei-tó, Kiskunság), hanem az Erdélyi-medence sós talajain is megvan, sőt valószínűleg néhány – Németország és Csehország belföldi sós területeiről leírt – vikariáns asszociáció is ide sorolható.

4. Loto-Potentilletum anserinae Vicherek 1973
(Szoloncsák lúdlegelő)

Morvaországból, Szlovákiából és a Fertő mellékéről közölt társulás, amely erős legeltetés és nitrofilizáció hatására jön létre és a nedves, tavasszal, sőt időnként őszszel is vízállásos szoloncsák rétek degradált változatát képviseli. Hazai elterjedése még tisztázandó; minden valószínűség szerint előfordul a Mezőföld és a Kiskunság szoloncsákjainak faluszéli libalegelőin, egyelőre azonban nem tanulmányozták állományait.

Domináns fajai a tarackos vagy fehér tippan (Agrostis stolonifera) mellett a fülemüleszittyó (Juncus articulatus), a kúszó boglárka (Ranunculus repens) és a libapimpó (Potentilla anserina). Rendszeresen találunk benne legeltetést jelző és nitrofil fajokat, amilyen a subás farkasfog (Bidens tripartitus) és a réti peremizs (Inula britannica). Talajának felszíne iszapos, vizenyős és gyengén szikesedő, amit jól jelez a sziki szittyó (Juncus gerardii), a sziki kerep (Lotus glaber), a sziki pitypang (Taraxacum bessarabicum), a vízi menta (Mentha aquatica), a réti bolhafű (Pulicaria dysenterica), az eperhere (Trifolium fragiferum) és a sziki kígyófű (Triglochin maritimum).

15.1.2. Csoport: Beckmannion eruciformis Soó 1933
(Szolonyec sziki rétek)

Tavasszal és nyár elején vízállásos, a nyár derekára rendszerint már kiszáradó magasfüvű rétek, amelyekben néhány szálfűfaj alkot zárt, esetenként zsombékos állományt. A zsombékosság mértéke mindenekelőtt a fehér tippan (Agrostis stolonifera) dominanciájától függ, amelynek tarackjai „iszapfogóként” működnek. Kevéssé szikes termőhelyű állományaik mind florisztikailag, mind szerkezetüket tekintve az Agrostenion stoloniferae (Soó 1933) Borhidi 2001 alcsoporthoz, a nyárra kiszáradó mocsárrétekhez állnak közel. Ezzel szemben az erősebben szikes jellegű társulások részint a Bolboschoenusos szikes mocsarakkal, másrészt a szikfokgyepekkel (Puccinellion limosae Soó 1933) mutatnak szoros kapcsolatot.

A társulások kétszikű lágyszárúakban való fajgazdagsága és életforma-összetétele nagyrészt a gyep szerkezetét követve alakul ki.

A csoport jellemző fajai a hernyópázsit (Beckmannia eruciformis), a kisvirágú kakukktorma (Cardamine parviflora), a nyeles harmatkása (Glyceria x pedicellata), a sziki, villás és buglyos boglárka (Ranunculus, lateriflorus, R. pedatus és R. polyphyllus), a sziki kányafű (Rorippa kerneri) és a réti ibolya (Viola pumila).

Több faj a zsombékképző füvek csomói közt húzódó semlyékekben telepszik meg, mint a kúszó és a buborcsboglárka (Ranunculus repens és R. sardous), a pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia), a menták (Mentha aquatica, M. pulegium)és az indás pimpó (Potentilla reptans), valamint az iszapos foltokra jellemző csetkáka- és szittyófajok (Eleocharis palustris, E. uniglumis, Juncus atratus, J. compressus).

Az egész Alföldön nagyon elterjedt, kontinentális jellegű asszociációcsoport. Különösen nagy elterjedésűek az idetartozó társulások a Borsodi-Mezőségen, a Hortobágyon, a Sárréten és a Körös-vidéken, de határainkon túl a Temes–Béga vidékén és a Vajdaságban is. Ezeken a területeken az ilyen rétek mint tájképi elemek is nevezetesek. Az alföldi mocsarak zonációjában széles sávot alkotnak. A nedvesség mértéke és a talaj szikessége alapján hat asszociációt különítünk el.

1. Agrostio stoloniferae-Glycerietum pedicellatae Magyar ex Soó 1933 corr. Borhidi 2003
(Harmatkásás sziki rét)

Glyceria poiformis-Alopecurus pratensis ass. Magyar 1928 (2b. §); Agrostis alba-Glyceria fluitans poiformis ass. Soó 1933.

A társulásnév korrekciójára kétszeresen szükség volt, egyrészt az Agrostis nemzetségnév fajnévvel való kiegészítése miatt, másrészt a Glyceria fluitans subsp. poiformisról kiderült, hogy a G. fluitans és a G. plicata = G. notata hybridje, amelynek Glyceria x pedicellata az érvényes neve.

Alföldi mocsaraink zonációjának egyik legnagyobb kiterjedésű asszociációja, különösen a Hortobágyon. A viszonylag legkevésbé szikes réteken, erős tavaszi vízborítás mellett alakul ki. Szerkezetét a magas növésű perjés harmatkása és a magas termetű kétszikűek határozzák meg, amelyek összefüggő magas gyepet alkotnak és nem vagy csak kevéssé zsombékolnak.

A domináns állományalkotó perjés vagy nyeles harmatkása (Glyceria fluitans subsp. poiformis = G. x pedicellata) és a fehér tippan (Agrostis stolonifera) mellett jellemző fajai a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), a rókasás (Carex vulpina), a mocsári csetkáka (Eleocharis palustris), a mocsári kutyatej (Euphorbia palustris), a pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia), a vesszős füzény (Lythrum virgatum), a vízi és csombormenta (Mentha aquatica és M. pulegium), az indás pimpó (Potentilla reptans), a buborcsboglárka (Ranunculus sardous), és a pajzsos veronika (Veronica scutellata). A felső szint kilúgzódását jelzi a keskenylevelű lórom (Rumex stenophyllus), míg a termőhely szikes jellegét a sziki kányafű (Rorippa kerneri), a sziki boglárka (Ranunculus lateriflorus), a sziki madárhúr (Cerastium dubium) és a sziki kerep (Lotus glaber) előfordulása fejezi ki.

A (Tt, Nyír).

2. Agrostio stoloniferae–Alopecuretum pratensis Soó 1933 corr. Borhidi 2003 (45. kép)
(Ecsetpázsitos sziki rét)

Alopecurus pratensis-Agrostis alba ass. Soó 1933; Agrostideto-Alopecuretum pratensis Soó 1947.

A harmatkásás sziki rétnél szárazabb, de szintén a kevéssé szikes termőhelyekre jellemző, viszonylag magasfüvű, I–II. osztályú szikes rét. Igen elterjedt társulás, amely eredetileg részben a kevésbé szikes mocsarak zonációjában, részben a pusztai tölgyesek tavasszal vízállásos tisztásain alakult ki. A nedves szikes rétek zonációjában átmeneti helyzetet foglal el a harmatkásás sziki rétek és a szárazabb gyeptípusok (löszpusztagyepek, sziki erdőspuszta-rétek) között. Ennek megfelelően a fajállománya változatos és sokrétű.

Az állományalkotó réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis) és a fehér tippan (Agrostis stolonifera) mellett gyakori, jellemző sás a réti és a keskenylevelű sás (Carex distans, C. stenophylla), a füvek közül a nyeles harmatkása (Glyceria x pedicellata) és a keskenylevelű perje (Poa pratensis subsp. angustifolia). Az enyhe szikesedést jelző fajok, mint a sziki kányafű (Rorippa kerneri), a sziki madárhúr (Cerastium dubium), a villás boglárka (Ranunculus pedatus), a kisvirágú kakukktorma (Cardamine parviflora), a kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum) mellett szórványosan megjelennek valódi halofitonok is, mint a magyar sóvirág (Limonium gmelinii subsp. hungaricum), a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus), a sziki pozdor (Scorzonera cana). Jóval nagyobb szerepet játszanak azonban a mocsárréti elemek, mint a szürke aszat (Cirsium canum), a vesszős füzény (Lythrum virgatum), a pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia) és a fekete nadálytő (Symphitum officinale), továbbá mezofil jellegű réti növények, mint a réti őszirózsa (Aster sedifolius subsp. sedifolius), a magyar imola (Centaurea pannonica), a katáng (Cichorium intybus), a réti peremizs (Inula britannica), a vörös fogfű (Odontites rubra), a paszternák (Pastinaca sativa) és a réti here (Trifolium pratense). A kompozíció sokszínűségét tovább növelik a pusztagyepek fajai, mint a mezei cickafark (Achillea collina), a bárányüröm (Artemisia pontica), a tejoltó galaj (Galium verum), a pusztai madártej (Ornithogalum orthophyllum), az osztrák zsálya (Salvia austriaca), a pázsitos csillaghúr (Stellaria graminea) és a lila ökörfarkkóró (Verbascum phoeniceum).

2.45. ábra - Ecsetpázsitos szikesedő mocsárrét (Agrostio stoloniferae-Alopecuretum pratensis) sziki szittyóval (Juncus gerardii) és őszi oroszlánfoggal (Leontodon autumnalis) Pusztaszernél.

Ecsetpázsitos szikesedő mocsárrét (Agrostio stoloniferae-Alopecuretum pratensis) sziki szittyóval (Juncus gerardii) és őszi oroszlánfoggal (Leontodon autumnalis) Pusztaszernél.


A (Dunav., D-T, Tt, Nyír, Drávasík).

3. Agrostio–Caricetum distantis Rapaics ex Soó 1938
(Sziki sásrét)

Főleg az Alföld keleti felében elterjedt, nagy kiterjedésű, II. osztályú szikes talajon kialakult szolonyec réttípus, amelyet több alkalommal is összetévesztettek a szoloncsák rétekkel (Taraxaco bessarabicae-Caricetum distantis). Korábban csak szubasszociációként vagy konszociációként különböztették meg. Az előzőhöz hasonló vízháztartású, de erősebben szikes talajú társulás.

Jellemző rá a zsombékos szerkezet, amelyet főleg a tarackos tippan (Agrostis stolonifera) és a réti sás (Carex distans) alkot. Ezzel együtt fajszegényebb társulás, bár megjelenik benne a hernyópázsit (Beckmannia eruciformis), a kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum), foltonként a magyar palka (Acorellus pannonicus), a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus), a sziki útifű (Plantago maritima) és a sziki kerep (Lotus glaber) is. A feliszapolt részekre jellemző a gombos ecsetpázsit (Alopecurus geniculatus), a mocsári csetkáka (Eleocharis palustris) és az iszapsás (Carex viridula). Gyakran átmenet képez a szikfokok mézpázsitgyepjeinek (Puccinellietum limosae) Agrostisos fácieséhez.

A (D–T, Tt, Nyír).

4. Agrostio stoloniferae-Beckmannietum eruciformis Rapaics ex Soó 1930 (44. kép)
(Hernyópázsitos sziki rét)

Bas.: Agrostis alba-Beckmannia eruciformis ass. Soó 1930.

Erősebben szikes talajon kialakuló, jellegzetes III. osztályú nedves szolonyec rét, az ún. „szikes laposok” rétje. Az Alföld egyik legfontosabb kontinentális jellegű sziki társulása, különösen jelentős a Tiszántúl szikes mocsarainak zonációjában. Átmeneti helyzetű a fehértippanos mocsárrétek (Leucanthemo-Agrostenion stoloniferae [Soó 1933] Borhidi 2003) és a mézpázsitos szikfokgyepek (Puccinellietum limosae Soó) között.

Viszonylag magasfüvű réti társulás, mozaikos mintázattal, amely megfelelően tükrözi a talaj nedvességében és sótartalmában mutatkozó finomabb különbségeket. Faji összetétele éppen ezért változatos.

A társulásalkotó hernyópázsit (Beckmannia eruciformis) és fehér tippan (Agrostis stolonifera) mellett számos jellemző szikes réti-mocsárréti fű és sás is előfordul, mint a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), a nyeles harmatkása (Glyceria x pedicellata), a keskenylevelű perje (Poa pratensis subsp. angustifolia) és a rókasás (Carex vulpina). Jelen vannak mellettük a feliszapolódást jelző fajok is, mint a gombos ecsetpázsit (Alopecurus geniculatus), a mocsári és az egypelyvás csetkáka (Eleocharis palustris és E. uniglumis), a szikes iszapot jelzők közül pedig a kígyófark (Pholiurus pannonicus), a vékony útifű (Plantago tenuiflora) és a sziki kányafű (Rorippa kerneri). A kétszikű lágyszárúak között megtalálható a sziki mocsárrétek legtöbb – korábban is említett – jellemző faja (Euphorbia palustris, Lysimachia nummularia, Lythrum virgatum, Mentha aquatica, M. pulegium, Ranunculus sardous, Rumex stenophyllus, Trifolium repens). Az erősebb szikes jelleget mutatja, hogy a szikes gyepekre, szikfokokra jellemző fajok közül több is előfordul, pl. a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus), a magyar sóvirág (Limonium gmelinii subsp. hungaricum), a sziki mézpázsit (Puccinellia limosa), a sziki boglárka (Ranunculus lateriflorus), a sziki kerep (Lotus glaber) és az eperhere (Trifolium fragiferum).

A (Tt, Nyír).

5. Eleochari-Alopecuretum geniculati (Ujvárosi 1937) Soó 1947
(Csetkákás-fodros ecsetpázsitos sziki rét)

Alopecurus geniculatus–Heleocharis palustris ass. Ujvárosi 1937 (2b. §).

Ahogyan az előbbi társulás a szikfokok mézpázsitgyepjeivel mutat szoros kapcsolatot, ebben a társulásban a szikér jelleg kerül előtérbe. Ennek oka az, hogy a finom szemcséjű agyag és iszap a szikereken keresztül mozog lassan a helyi erózióbázist képező szikes mocsarak irányába. Ezért ahol a szikerek csak a nyár derekára, rövid időre száradnak ki, ott a feliszapolt sziki mocsárrét-jelleg (Eleochari-Alopecuretum geniculati) kerül előtérbe, ahol viszont erőteljesebb a kiszáradás, ott már csak a szélsőségesebb viszonyokat jobban tűrő kígyófarkfüves szikértársulás (Plantagini-Pholiuretum) maradhat meg, illetve az Agrostio-Beckmannietumot feltagoló szikerek társulása, a Rorippo kerneri-Ranunculetum lateriflori-társulás alakul ki.

Az asszociáció florisztikai összetétele nagymértékben hasonlít az Agrostio stoloniferae-Alopecuretum pratensis társuláséhoz, különösen a sziki és a mocsári fajokat illetően. Jelentős különbség azonban, hogy a domináns fajok a mocsári csetkáka (Eleocharis palustris) és a gombos ecsetpázsit (Alopecurus geniculatus). Differenciális fajként nagy állandósággal vesz részt a társulásban a sziki szittyó (Juncus gerardii) és a egypelyvás csetkáka (Eleocharis uniglumis).

A (Tt, Nyír, talán másutt is).

6. Rorippo kerneri-Ranunculetum lateriflori (Soó 1947) Borhidi 1996
(Torzsika boglárkás szikér)

Bas.: Agrostio-Beckmannietum Ranunculus lateriflorus subass. Soó 1947.

A szikes laposokat borító, viszonylag nagy kiterjedésű Agrostio-Beckmannietum állományokat hálózatosan átszelő keskeny szikerek feliszapolódott talajain megjelenő, kistermetű kétszikűekből álló, viszonylag fajszegény, de igen stabil társulás. A kisszámú fajnak több mint a fele ugyanis konstans előfordulású. Domináns faja a sziki boglárka (Ranunculus lateriflorus). A konstans elemek közül további sziki növény még a hernyópázsit (Beckmannia eruciformis) és a sziki kányafű (Rorippa kerneri), mocsárréti elem a fehér tippan (Agrostis stolonifera), a mocsári csetkáka (Eleocharis palustris), a pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia) és részben a réti peremizs (Inula britannica). Mint fontos differenciális fajok jelennek meg a társulásban az iszapjelző Nanocyperion fajok, a vízi boglárka (Ranunculus aquatilis) iszaplakó alakja, a pocsolyalátonya (Elatine alsinastrum) és a tócsahúr (Peplis portula).

A (Tt).