Ugrás a tartalomhoz

Magyarország növénytársulásai

Borhidi Attila (2007)

Akadémiai Kiadó

IV. Sovány legelők és törpecserjések

IV. Sovány legelők és törpecserjések

12. Osztály: Calluno-Ulicetea Br.-Bl. et R. Tx. ex Klika & Hadač 1944

(Sovány legelők és félcserjések)

A Calluno-Ulicetea osztály társulásai savanyú-humuszos, tápanyagban igen szegény, többnyire podzolos és néha átnedvesedett talajokon – podzolon, podzolosodó barna erdőtalajon, rankertalajon vagy pszeudoglejen tenyésznek. Elterjedésük súlypontja atlantikus és szubatlantikus Európára esik, az észak- és északnyugat-európai síkságokra – ahol nagy kiterjedésű, tájképalkotó formációként jelennek meg –, valamint a középhegységekre és az Alpokra. A réti társulásokhoz hasonlóan a fenyérek is eredetileg erdőket helyettesítő, másodlagos növénytársulások, amelyek az európai lombos- és tűlevelű erdők irtása és égetése nyomán keletkeztek, s amelyek termőhelyeit jelenleg is az antropozoológiai tevékenység (égetés, kaszálás és legeltetés stb.) tartja fenn. Természetes kialakulású állományai is előfordulnak a tengerparti és belföldi dűnevidékeken, sziklákon, lápokon és laza szerkezetű csenevész erdők tisztásain, mindig savanyú, tápanyagszegény talajokon.

Hazai állományaink mind másodlagos termőhelyeken élnek. Mind az Északi-Középhegységben, mind pedig a Nyugat-Dunántúlon csapadékos klímában alakulnak ki, mészkerülő lomberdők vagy fenyvesek irtásain, tápanyagban és bázisokban szegény kilúgzott, savanyú kémhatású talajokon. Az éghajlat kilúgzó hatása fokozódik, ha az alapkőzet kovasavban gazdag, mint pl. a palák vagy riolitok esetében. A talaj felszínén gyakori a nyershumusztakaró, és felső rétegeiben anaerob folyamatok uralkodnak.

A szélsőséges termőhely miatt a társulások fajszegények, ezért jellemzésük és elhatárolásuk gyakran nehézségekbe ütközik.

Jellemző fajkombinációját a macskatalp (Antennaria dioica), a csarab (Calluna vulgaris), a háromfogfű (Danthonia decumbens), a juhcsenkesz (Festuca ovina), a szárnyas rekettye (Genista sagittalis), a kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum), kisebb mértékben az illatos borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum), az ezüstös hölgymál (Hieracium pilosella), a réti és a sokvirágú perjeszittyó (Luzula campestris és L. multiflora), valamint a vérontófű (Potentilla erecta) alkotják.

Európában az osztálynak négy rendjét különböztetjük meg, amelyek közül három a törpecsejés társulásokat foglalja össze: úgymint az Erico-Ulicetalia Délnyugat-Európa atlantikus heidéit, a Calluno-Ulicetalia pedig Nyugat- és Északnyugat-Európa fenyéreit foglalja magába. A Vaccinio-Genistetalia rend törpecserjései az atlantikustól egészen a szubkontinentális régióig elterjedtek, és társulásai Északnyugat-Európától egészen Közép-Európáig előfordulnak. A negyedik rendbe – Nardetalia – lágyszárú növények alkotta társulások tartoznak, amelyek főleg Közép-Európa hegyvidékein elterjedtek.

12.1. Rend: Vaccinio-Genistetalia Schubert 1960
(Áfonyás és rekettyés fenyérek)

Ebben a rendben a törpecserjék alkotta atlantikus és szubkontinentális fenyérek társulásait foglaljuk össze. Elterjedési területük súlypontja Északnyugat-Európára esik, s innen sugárzik ki északi és keleti irányba. Talajuk podzolosodó barna erdei talaj, podzol vagy savanyú tőzegtalaj és ranker. Csapadékosabb területeken a talajban cementálódott vízzáró réteg, ún. vaskőfok (Ortstein) is kialakulhat. A kialakult növénytársulások túlnyomórészt antropogén hatásra jöttek létre még a történelem előtti időkben, a mészkerülő lomberdők és a lucosok irtása nyomán. A savanyú talajú erdők felnyílása és kiirtása kedvez a törpecserjék elterjedésének – és különösen a csarab számára, amely magas szaporodási rátájával mint r-strategista előnybe kerül a szekundér pionír termőhelyeken a szukcesszió kezdeti fázisában a felszabaduló tápanyag felhasználásával, amely a füvek és más lágyszárúak számára is kedvező. Később azonban a savanyú Ericaceae-avar felhalmozódása telítetlen humuszsavak keletkezéséhez és az ásványi sók kimosódásához vezet, aminek következtében a talaj fokozatosan leromlik. Legeltetés, alomgyűjtés, gyeptéglavágás, kaszálás és égetés megakadályozzák a termőhely beerdősülését, és elősegítik a degradációt. Természetes állományai csak szilikát sziklakibúvások környékén és törmeléklejtőkön, valamint lápok szegélyén alakulnak ki.

A Vaccinio-Genistetalia rend egy elszegényedett folytatása az atlantikus fenyéreknek, amely egy észak-európai Empetrion nigrae (Böcher 1943) Schubert 1960, egy nyugat-európai Ulicion minoris Malcuit 1929 és nyugat-közép-európai Genistion pilosae Duvigneaud 1942 csoportra oszlik.

Jellemző fajai a csarab (Calluna vulgaris), a sváb, a szárnyas és a selymes rekettye (Genista germanica, G. sagittalis, G. pilosa), az ernyős hölgymál (Hieracium umbellatum), a kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum) és seprőmohafajok, különösen a Dicranum spurium.

Hazánkban a fenyérek főleg a csapadékosabb nyugati és északkeleti országrészben fordulnak elő, erősen elszegényedett kialakulásban, többnyire kizárólag másodlagosan, a savanyú talajú lomboserdők és fenyvesek irtásaiban pionír vegetációként.

12.1.1. Csoport: Genistion pilosae Duvigneaud 1942
(Rekettyés fenyérek)

Közép-Európa csapadékosabb, szubatlanti klímahatás alatt álló tájain gyakoribb vegetációtípus, amelynek elterjedési területe a mészkerülő tölgyesekével (Quercion roboris) esik egybe, és rendszerint azok leromlási állapotaként alakul ki, mészmentes alapkőzeten, kisavanyodó ranker-, podzolosodó vagy pszeudoglejes barna erdőtalajon. Kis kiterjedésű állományai nálunk csak a Zempléni-hegységben és a Nyugat-Dunántúlon fordulnak elő.

Domináns és konstans fajok a csarab (Calluna vulgaris), a háromfogfű (Danthonia decumbens), a sváb, a selymes és a szárnyas rekettye (Genista germanica, G. pilosa, G. sagittalis), a fekete és a vörös áfonya (Vaccinium myrtillus, V. vitis-idaea), a dunántúli sás (Carex fritschii), az ernyős körtike (Chimaphila umbellata), a kapcsos és a részeg korpafű (Lycopodium clavatum, Huperzia selago), a fehér perjeszittyó (Luzula albida) és számos moha (Leucobryum glaucum, Dicranum scoparium, D. undulatum, Polytrichum juniperinum).

Főleg kisavanyodott, köves tetőkön, meredek, törmelékes, sziklakibúvásos és mohás lejtőkön alakulnak ki, ahol szigetszerűen a nyír (Betula pendula) állománya is megjelenik. Erdészeti szempontból kevéssé értékesek, termőhelyeik azonban főleg a meredekségük miatt véderdőkként kezelendők. Különösen értékesek természetvédelmi szempontból, mert a nálunk ritka atlanti–szubatlanti fajok termőhelyei. Minden hazai állománya védendő.

Hazánkban egy társulás tartozik ide:

1. Luzulo albidae-Callunetum (I. Horvat 1931) Soó 1971 (32. kép)
(Csarabos)

Az ország északkeleti és nyugati felében fordul elő, ahol a szubatlanti klímahatásra az erdőtalajok kilúgzódnak, vagy pedig a szilikátokban gazdag alapkőzeteken – főleg rioliton és palán vagy savanyú kavicsos hordalékon – keletkezett podzolosodó erdőtalajokon. A nagy kiterjedésű vágásokban a fokozódó erózió hatására másodlagos pionír társulásként alakul ki, gyakran törpe nyíres előerdő tisztásain. Ezért állományai többnyire messziről jól felismerhetők a felcseperedő ritkás nyíresről. Korábbi irodalmak ezért említik, illetve közlik Betuleto-Callunetum néven (pl. Pócs et al. 1958). Kétszintű szerkezetét a csarab felső és az áfonyák alsó félcserjés szintje alakítja ki, amely közé sűrű gyepet szőnek a korpafüvek és az erőteljesen fejlett, gazdag mohaszint. Tekintettel a hangafélék igen fejlett mikorriza-kapcsolataira, a nedvesebb termőhelyeken jelentős a gombák előfordulása is.

A jellemző és domináns faja a liláspiros virágú, erikoid levelű csarab (Calluna vulgaris), amelyet a gyakori kapcsos korpafüvön kívül ritkább korpafűfajok (Lycopodium complanatum, Huperzia selago) is kísérnek. Nem hiányoznak az áfonyák (Vaccinium myrtillus, V. vitis-idaea) és a macskatalp (Antennaria dioica) sem, sőt rajtuk kívül a körtikék (Pyrola spp.), a réti csormolya (Melampyrum pratense), mohák és helyenként gombák (Xerocomus, Leccinum rufum, L. scabrum, Cantharellus cibarius, Boletus-fajok) is gyakoriak.

ÉK (Zempléni-hg.), DK (Balatonv.: Uzsa környéke, Káli-medence: Salföld),NyDt (Bakonyalja, Vas, Zala), N (Sopron).

2.32. ábra - Csarabos fenyér (Luzulo albidae-Callunetum) fekete és vörös áfonyával, Nagyhutánál.

Csarabos fenyér (Luzulo albidae-Callunetum) fekete és vörös áfonyával, Nagyhutánál.


12.2. Rend: Nardetalia Oberd. ex Preising 1949
(Szőrfűgyepek)

A Nardetalia rendbe pázsitfüvek által alkotott növénytársulások tartoznak, amelyek legkedvezőbb viszonyok között az atlantikus és szubatlantikus Európában fordulnak elő, ahol a síkságoktól kezdve egészen a magashegységekig minden magassági övben kialakulnak. Közép-Európa szubkontinentális részein azonban már csak a montán és szubalpin régióban terjedtek el, az alacsonyabb térszíneken előfordulásuk ritka, a társulások fajszegények. Termőhelyük tápanyagban gazdagabb, mint a Vaccinio-Genistetalia társulásoké. A társulások főleg márgás, olykor agyagos talajokon alakulnak ki, pl. barna erdőtalajon, pszeudoglejen, szemipodzolon, valamint rankeren és tőzegtalajokon. A savanyú alapkőzet (gránit, pala, gneisz stb.) elősegíti kifejlődésüket, különösen hűvös, nedves éghajlat alatt, ahol a tápanyagok kimosódnak a talajból. A szerves anyagok lassú lebomlása következtében a felső talajszintben nyershumusz halmozódik fel, aminek következtében a vegetáció produktivitása jelentősen csökken.

Az alhavasi-havasi gyepek a legeltetés hatására alakulnak át kisebb produkciójú szőrfűgyepekké. Az átalakulás legfőbb oka a foszfor eltűnése a talajból, amely beépülve a legelő állatok csontjába, nem kerül vissza a rendszerbe, miközben a nitrogén egy része igen, ami a gyepek elgyomosodásához is vezethet. A nálunk előforduló szőrfűgyepek a mészkerülő lomb- és tűlevelű erdők (Quercetalia roboris, Luzulo-Fagion, Pino-Quercetalia, Vaccinio-Piceetalia) irtása és legeltetése nyomán alakul ki.

Jellemző fajai a domináns szőrfű (Nardus stricta) mellett a sápadt sás (Carex pallescens), a törpe galaj (Galium pumilum), a festő rekettye (Genista tinctoria), a petytyes orbáncfű (Hypericum maculatum), a kis holdruta (Botrychium lunaria).

A szőrfűnek egy lineáris növekedésű szimpodiális tőhajtása van, amelyről vastag hüvely által sűrűn összezárt tőlevelek és virágos hajtások indulnak ki igen ellenálló, rugalmas pázsitot alkotva. A kefesűrű törpezsombékok elhalásuk után igen lassan bomlanak le, mivel a levelek kovásodottak, és vastag szilárdító nyalábok futnak végig bennük. A szőrfűnek endotróf mikorrizája van. A kefesűrű gyep meglehetősen ellenálló a talajnedvességgel szemben, de tartós elárasztást nem képes elviselni.

Az idetartozó társulások a kedvezőtlen termőhelyi viszonyok miatt viszonylag fajszegények.

A rendbe Közép-Európában három asszociációcsoport tartozik: a szubkontinentális montán–szubalpin Nardo-Agrostion tenuis, az atlantikus Nardo-Juncion és a szubatlanti hegy- és dombvidéki Violion caninae. Nálunk ezek közül csak az utóbbi fordul elő.

12.2.1. Csoport: Violion caninae Schwickerath 1944
(Közép-európai szőrfűgyepek)

A csoport a közép-európai szubatlantikus éghajlat alatt élő, mészkerülő soványgyep-társulásokat foglalja magába, amelyek a sík- és dombvidékektől a montán régióig fordulnak elő. Az említett területeken főleg szilikátokban gazdag alapkőzeten, a tetők erodált irtásain, azok kőfolyásos törmelékmezőin, az északias lejtők soványabb, kövesebb szakaszain alakulnak ki.

Diagnosztikailag fontos fajok az uralkodó szőrfű (Nardus stricta) mellett a cérnatippan (Agrostis tenuis), a sovány ibolya (Viola canina) és a hegyi ibolya (Viola montana), a palástfüvek (Alchemilla sp.-ek), az ágas és a sokcimpájú holdruta (Botrychium matricariifolium, B. multifidum), a zöldike (Coeloglossum viride), a fonalas csenkesz (Festuca tenuifolia), a tarka nefelejcs (Myosotis discolor), a hegyi pacsirtafű (Polygala vulgaris), a szeplős és a réti szegfű (Dianthus armeria, D. deltoides).

Négy hazai társulást sorolunk ide:

1. Nardo-Festucetum capillatae Klika et Smarda 1944
(Fonalascsenkeszrét)

A Dunántúl nyugati részén erdőtisztásokon, erdőszéleken kialakuló kis kiterjedésű, alacsony gyepek, amelyek délre és nyugatra az Alpokban, illetve északra, a Kárpátokban lényegesen nagyobb kiterjedésű állományokkal fordulnak elő. A társulás acidofrekvens fajokból álló társulásmintázata főleg irtásrétek sovány, bázisszegény erdőtalajain legeltetés hatására jön létre.

Alacsony (–40 cm magas), finom, sárgászöld gyep, amelynek uralkodó faja a fonalas csenkesz (Festuca capillata) filigrán, sok füzérkéjű virágzatával. Jelentősebb kísérői az ezüstös hölgymál (Hieracium pilosella), amelynek szőnyege összeköti a csenkeszcsomókat, a cérnatippan (Agrostis tenuis), a macskatalp (Antennaria dioica), a hegyi kakukkfű (Thymus pulegioides), a sovány ibolya (Viola canina), a magyar imola (Centaurea pannonica), a szőrös oroszlánfog (Leontodon hispidus), a füles hölgymál (Hieracium auricula) és a selyemperje (Holcus lanatus). Mohaszintje viszonylag szegényes, leggyakoribb a Cladonia fimbriata és a Polytrichum juniperinum előfordulása.

2. Agrostetum coarctatae-tenuis (Hargitai 1942) Soó 1971
(Hegyi száraz rét)

A Középhegység és a Dunántúl irtásrétjein elég gyakori, kis hozamú, számos eredeti gyepfajt tartalmazó, kisebb-nagyobb mértékben bolygatott társulás, amely főleg melegebb, napfényes tetőkön és lejtőkön, sovány, köves váztalajokon, de rendzinán és erubázon vagy egykori erdőtalajon is kialakul, többnyire cseres-tölgyes, szárazabb bükkös és erdeifenyves erdők helyén. A viszonylag vékonyabb szerkezetű, ritkás, mezo–xerotherm gyep nyár végére rendszerint kiég, színe ilyenkor aranysárga. Leggazdagabbak a cseres-tölgyesek helyén kialakult és évszázadok óta létező hegyi száraz rétek. Jó példája ennek a Zempléni-hegységben a Telkibánya feletti Bohó- vagy Gyertyánkúti-rétek, ahol a kárpáti hegyi rétek számos faja tenyészik. Többek között pl. 14 orchideafaj, a kenyérbélcickafark, a karcsú sisakvirág, a csengettyűvirág (mind védett faj!), és mások. Jellemző és domináns fajok a cérnatippan (Agrostis tenuis), a napvirág (Helianthemum ovatum), a gumós kőtörőfű (Saxifraga bulbifera), az epergyöngyike (Muscari botryoides), a fehér és a vörösszárú pimpó (Potentilla alba, P. heptaphylla), a citromkocsord (Peucedanum oreoselinum), a hegyi kakukkfű (Thymus pulegioides), a lándzsás útifű (Plantago lanceolata), a cickafark (Achillea millefolium), az illatos borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum) és az orchideák (Orchis morio, O. ustulata, O. purpurea, O. militaris, O. mascula subsp. signifera etc.).

ÉK (gyakori, különösen szilikátos alapkőzeten), DK (Visegrádi-hg., Budai-hg. [homokkövön], Bakony, Balatonv.), NyDt (Vas, Zala), DDt (Somogy).

3. Genisto pilosae-Festucetum ovinae Simon 1970
(Juhcsenkeszrét)

A Kárpátok és a Ny-Alpok szilikátszikláin kialakuló pionír társulás. Hazánkban ritka, az Északi-középhegységben és a Dunántúl nyugati részén, kovasavban gazdag, kristályos kőzeteken, kis foltokban fordul elő főleg sziklagerincek, egykori lávafolyások erodálódott nyers sziklafelületén. Alacsony (–25 cm magas), ritkás gyep, fejlett moha-zuzmó szinttel.

Domináns és jellemző fajok a juhcsenkesz (Festuca ovina), a selymes rekettye (Genista pilosa), az aranyvessző (Solidago virga-aurea), a szirti páfrány (Woodsia ilvensis), a tavaszi keresztfű (Cruciata glabra), a háromfogfű (Danthonia decumbens), a kosborképű veronika (Veronica orchidea), az édesgyökerű páfrány (Polypodium vulgare), a madársóska (Rumex acetosella) és a mohák (Polytrichum piliferum, Bartramia pomiformis, Rhacomitrium canescens, Dicranum montanum), valamint zuzmók (Cladonia squamata, C. chlorophaea).

ÉK (Zempléni-hg. északi része, Bükk: Nagymező, Cserhát, Börzsöny), DK (Visegrádi-hg.), NyDt (Kőszeg, Vas, Őrség), N (Sopron).

4. Festuco ovinae-Nardetum Dostál 1933 (33. kép)
(Szőrfűgyep)

Állományai a szubatlantikus jellegű, csapadékosabb és hűvösebb nyarú hegyvidékek tetőin és északias lejtőin tenyésznek. Többnyire bükkösök, mészkerülő tölgyesek irtásrétjeinek legeltetése során, degradációjukkal keletkeznek. Állományait főleg kovasavban gazdag alapkőzet-törmeléken, törmelékes lejtőkön vagy szilikát kavicstakarón kialakult, nyers humuszos felszínű kilúgzott, enyhén podzolos erdőtalajokon találjuk. A kaszálás elmaradásával a felhalmozódó alom anaerob bomlása kedvez az erőteljes kompetitorként viselkedő szőrfű és kísérő fajai megtelepedésének. Megjelenésére jellemző a vaskos, tömött gyep, sok elhalt levélzettel (alom), tőkocsányain a féloldalas füzérvirágzattal, amelyről könnyen felismerhető. Virágzás előtt a színe még fényes zöld, és a rendkívül vaskos, csomós szerkezetű levélhüvelyes tő teszi azonosíthatóvá. A gyep magassága kb. 20–30 cm, az alsó lágyszárú szint 15–20 cm magas. A mohaszint borítása 10–70% között változik.

Jellemző és domináns fajok: a szőrfű (Nardus stricta), a veres csenkesz (Festuca rubra), az illatos borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum), a sápadt sás (Carex pallescens), a palástfüvek (Alchemilla spp.), a vérontófű (Potentilla erecta), a sovány ibolya (Viola canina), a macskatalp (Antennaria dioica), a hegyi pacsirtafű (Polygala vulgaris), a háromfogfű (Danthonia decumbens), helyenként (tetői friss vágáson) a korpafüvek (Diphasium complanatum, D. tristachyum). A gazdag mohaszintet számos faj (pl. Abietinella abietina, Climacium dendroides, Aulacomnium palustre, Calliergonella cuspidata) alkotja.

ÉK (Zempléni-hg., Bükk: Nagymező, Mátra, Börzsöny), DK (Visegrádi-hg., Pilis), NyDt (Vas, Zala), DDt (Somogy), N (Sopron).

2.33. ábra - Szőrfűgyep (Festuco ovinae-Nardetum) a bükki Nagymező töbreiben.

Szőrfűgyep (Festuco ovinae-Nardetum) a bükki Nagymező töbreiben.