Ugrás a tartalomhoz

Magyarország növénytársulásai

Borhidi Attila (2007)

Akadémiai Kiadó

III. Kaszálók és magasfüvű rétek

III. Kaszálók és magasfüvű rétek

11. Osztály: Molinio-Arrhenatheretea R. Tx. 1937

(Magasfüvű rétek és kaszálók)

Többnyire a mezofil erdőövek irtása és kaszálása nyomán kialakult rétek, valamint az árterek feltöltődési zónáiban lévő eredeti réttársulások sorolhatók ide. Ezekben a faji összetétel a térben lassan, fokozatosan, általában a lejtéssel, illetve a talajvízszinttel kapcsolatosan változik. Lápok, mocsarak közelében a nedvesebb, gyakran pangó vizes termőhelyeken a magasabb talajvízszinthez kapcsolódó társulások (pl. kiszáradó láprétek, mocsárrétek) alakulnak ki. Ezektől távolabb, magasabb térszíneken, alacsonyabb talajvízszint mellett mezofil hegyi rétekkel, kaszálókkal (pl. franciaperje-rétek, aranyzabrétek) találkozunk.

A faji összetételben az eredeti, természetes körülményeket jelző fajok mellett jelentékeny a zavarástűrő növények, olykor a taposást és legelést is elviselő gyom jellegű fajok szerepe. E színes virágokban gazdag rétek és kaszálók jellemző fajai a fehér tippan (Agrostis stolonifera), a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), a francia perje (Arrhenatherum elatius), a százszorszép (Bellis perennis), a terebélyes harangvirág (Campanula patula), a réti imola (Centaurea jacea), a cincor (Cynosurus cristatus), a csomós ebír (Dactylis glomerata), a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), a réti és a nádképű csenkesz (Festuca pratensis, F. arundinacea), a réti és a sovány perje (Poa pratensis, P. trivialis), a szibériai és a réti margitvirág (Leucanthemum irkutianum, L. vulgare), az őszi oroszlánfog (Leontodon autumnale), a kakukkszegfű (Lychnis flos-cuculi), a pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia), a réti és a kúszó boglárka (Ranunculus acris, R. repens) és a csörgő kakascímer (Rhinanthus minor), a réti és a korcs here (Trifolium pratense, T. hybridum).

A Molinio-Arrhenatheretea fajkészlete többféle termőhely növényeiből áll össze. Részt vesznek benne természetesen erdei és erdőszegély-növények, továbbá természetes fátlan termőhelyekről, pl. törmeléklejtőkről, ősgyepekről, mocsárrétekről származó fajok, amelyeknek közös tulajdonsága, hogy valamennyien fénykedvelő, heliofil szervezetek. A társulások állapotát legtöbb esetben és a legtartósabban a hagyományos kaszálás tartja fenn, amely nem tömöríti a talajt, és lehetőséget nyújt a növények generatív szaporodására is. Így fennmaradhat a rétek populációgenetikai, társulási diverzitása. Az erősebb zavarási módok (taposás, legeltetés, melioráció címen végzett trágyázás, felülvetés) közül a legkevésbé káros az ésszerű legelőgazdálkodás. Ebben az esetben lényeges különbséget jelenthet a legelő állat minősége. A ló- és szarvasmarhatartás kevésbé rontja le a rétek állapotát, mint a juh- vagy kecsketenyésztés, bár a legeltetés mindenképpen megbontja a rét tápanyag-egyensúlyát, ami a rétek természetes diverzitásának csökkenésére, faji összetételének, fiziognómiájának leromlásához és az egész tájkép értékvesztéséhez vezet. Tehát e rétek életének alapvető feltétele a kellően üde, nedves talaj, a zavartalan és szennyezéstől mentes környezet, illetve a kaszálás mint használati mód fenntartása. Taposás, legeltetés, feltörés, kiszárítás, trágyázás, felülvetés mind-mind degradációhoz és gazdasági értékvesztéshez is vezet.

A társulások hét csoportja, és ezen belül tizenkilenc társulás sorolható ide.

11.1. Rend: Molinietalia Koch 1926
(Magaskórósok és kiszáradó láprétek)

A Molinietalia társulásai többnyire nehéz, nedves vagy változóan nedves tőzeges vagy agyagos talajokon alakulnak ki. A folyók, tavak és árkok árterein kialakuló termőhelyek általános tulajdonsága a tavaszi elárasztás, a nyár végi szárazra kerülés és az erős talajvízszint-ingadozás következtében kifejlődő glej-horizont.

Jellemző fajai a kenyérbélcickafark (Achillea ptarmica), az erdei angyalgyökér (Angelica sylvestris), a réti kakukktorma (Cardamine pratensis), a szürke, a halovány és a mocsári aszat (Cirsium canum, C. oleraceum, C. rivulare), a sédbúza (Deschampsia caespitosa), a mocsári zsurló (Equisetum palustre), a réti legyezőfű (Filipendula ulmaria), a csomós és a békaszittyó (Juncus conglomeratus, J. effusus), a mocsári lednek (Lathyrus palustris), a magyar kékperje (Molinia hungarica), az őszi vérfű (Sanguisorba officinalis), a nyúlkömény (Selinum carvifolia), az ördögharaptafű (Succisa pratensis) és az orvosi macskagyökér (Valeriana officinalis agg.).

A rendbe a következő négy asszociációcsoportot soroljuk:

1. Az üde láprétek és átmeneti lápok szárazodása és a magassásosok feltöltődése következtében kialakuló kékperje társulásait (Molinion);

2. a patakok és kisebb folyók árterein keletkező primér magaskórós társulásokat (Filipendulion);

3. a liget- és láperdők irtása nyomán kialakuló fényben gazdag termőhelyek glejes erdőtalajának mocsárrétjeit (Calthion);

4. végül a nagy folyók ártereinek, hordaléktalajain élő nagy kiterjedésű mocsárréteket (Deschampsion caespitosae).

11.1.1. Csoport: Molinion coeruleae Koch 1926
(Kékperjés vagy kiszáradó láprétek)

A fentebb tárgyalt üde láprétek (Caricion davallianae), átmeneti síklápok (Scheuchzerio-Caricetea fuscae) nedvesebb, tőzeges talajú állományaiban – ha nyár közepére szárazra kerülnek – megindul a tőzeg oxidálódása, a kotu képződése, ami olyan ún. tőzegbontó fajok elszaporodásának kedvez, amilyen a kékperje (Molinia hungarica) és az őszi vérfű (Sanguisorba officinalis). Ugyancsak idevezet a magassásosok feltöltődésének folyamata. A kiszáradó láprétek termőhelyileg és faji összetételük alapján is átmenetet képeznek az üde láprétek és a mezofil kaszálórétek között. Az idetartozó társulások fajokban igen gazdagok, egyúttal őrzői az üde láprétek reliktumainak is.

Jellemző fajai a szürke sás (Carex flacca), a muharsás (C. panicea), a buglyos szegfű (Dianthus superbus), az északi galaj (Galium boreale), a kornistárnics (Gentiana pneumonanthe), az osztrák tárnicska (Gentianella austriaca), a réti kardvirág (Gladiolus imbricatus), a szúnyoglábú bibircsvirág (Gymnadenia conopsea), a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a kékperjék (Molinia hungarica, M. arundinacea), az őszi vérfű (Sanguisorba officinalis), az alacsony pozdor (Scorzonera humilis), a lápi pitypang (Taraxacum palustre), a rozmaringlevelű fűz (Salix repens subsp. rosmarinifolia), a festő zsoltina (Serratula tinctoria), az ördögharaptafű (Succisa pratensis) és a csonkaír (Succisella inflexa).

Termőhelyeiket, állományaikat a klíma szárazodása és az emberi beavatkozások (főleg a lecsapolás, legeltetés, fásítás) miatt kiszáradás és a beerdősülés fenyegeti. Fenntartásuk csak a termőhely optimális vízállapotának létrehozásával (legalább 1 m mélységben legyen a talajvízszint) és rendszeres kézi kaszálással lehetséges.

A csoportba négy társulás tartozik:

1. Succiso-Molinietum hungaricae (Komlódi 1958) Soó 1969 corr. Borhidi 2001 (23. kép) (24. kép) (25. kép)
(Pannóniai kékperjés rét)

A Succiso-Molinietum egy tipikusan pannóniai társulás igen változatos kialakulással, amit a ma ismert tizenkét – nagyrészt innen leírt – szubasszociációjának jelenléte bizonyít. A kékperjés láprétek elterjedési súlypontja Közép-Európára esik, innen nyúlik át Észak- és Délkelet-Európára. Wagner (1950) a kékperjés gyepek nyolc geográfiai variánsát (mediterrán, atlantikus, közép-európai montán, pannon, balti, szarmata, alpesi, illír) különítette el, amelyek legnagyobb részét eltérő fajkombinációik alapján ma önálló asszociációknak tekintenek.

A társulás termőhelye mészben többé-kevésbé gazdag, semleges vagy bázikus reakciójú, ritkábban enyhén savanyú, tőzeg- vagy réti talaj. A lecsapolt ősi árterek peremén kialakulnak enyhén szikesedő típusai is (festucetosum pseudovinae).

Nagy kiterjedésű állományai többszörös borításúak (>100%), kettős, magas gyepű lágyszárú-szinttel (felső 80–120 cm magas, alsó 30–50 cm magas) és moha szintje is többnyire jelentékeny borítású. A Succiso-Molinietum központi helyet foglal el a nedves területek szukcessziójában, sokirányú ökológiai és florisztikai kapcsolatokkal, amelyek a tizenkét szubasszociációban jutnak kifejezésre. Ezeket elsősorban a Molinia mellett a tömegesen fellépő kodomináns fajok alapján különböztetjük meg. A típust a társulásalkotó faj dominanciája jellemzi (molinietosum hungaricae). A schoenetosum és juncetosum subnodulosi az üde láprétek megfelelő társulásaiból kialakult átmenetek, a caricetosum hostianae és caricetosum panicea a Caricetum davallianae külöböző szubasszociációiból, a caricetosum nigrae a síkláprétekből végbement szukcessziók eredménye. A molinietosum arundinaceae a meszes láprét kisavanyodásának – pl. savas esők hatásának – következménye, és a Junco-Molinietum felé mutat. A tőzeg elbomlásának végső stádiumait jelentik a mezofil kaszálórétek felé mutató átmenetek, ilyenek az arrhenatheretosum, a poëtosum trivialis, a legeltetésre utaló caricetosum tomentosae és juncetosum effusi, és végül a hirtelen kiszáradást és legeltetést mutató szikesedő típus a festucetosum pseudovinae.

A társulás jellemző fajai a reliktum lisztes kankalin (Primula farinosa subsp. alpigena), a pókbangó (Ophrys sphecodes), a buglyos szegfű (Dianthus superbus), a lápi nyúlfarkfű (Sesleria uliginosa), a magyar lednek (Lathyrus pannonicus), a kígyónyelv (Ophioglossum vulgatum), a mocsári kosbor (Orchis laxiflora subsp. palustris), a kornistárnics (Gentiana pneumonanthe), a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a fehér májvirág (Parnassia palustris), az illatos hagyma (Allium suaveolens), a gyapjúsások (Eriophorum latifolium, E. angustifolium) és a fehér zászpa (Veratrum album).

További nagy állandóságú fajok a vérontófű (Potentilla erecta), a fehér tippan (Agrostis stolonifera), a magyar imola (Centaurea pannonica), a szarvaskerep (Lotus corniculatus), a mocsári zsurló (Equisetum palustre), a kúszó boglárka (Ranunculus repens), a réti boglárka (R. acris), a békalen (Linum catharticum) és a sziki cickafark (Achillea asplenifolia). A mohaszintet leginkább néhány lápréti elem (Bryum ventricosum, Calliergonella cuspidata, Campylium stellatum, C. polygamum, Drepanocladus aduncus) alkotja.

A (Kis-A, D–T, Mezőföld: Sárrét), ÉK (Tornai-karszt, Cserehát: Gödöllői-dv.), DK (Visegrádi-hg.: Pilis, Naszály, Bakony, Balatonv.), DDt (Bakonyalja, Mecsekalja).

2.23. ábra - Pannóniai kékperjés láprét (Succiso-Molinietum hungaricae) nyár közepén, a jellemző buglyos szegfűvel (Dianthus superbus) és orvosi vérfűvel (Sanguisorba officinalis).

Pannóniai kékperjés láprét (Succiso-Molinietum hungaricae) nyár közepén, a jellemző buglyos szegfűvel (Dianthus superbus) és orvosi vérfűvel (Sanguisorba officinalis).


2.24. ábra - Kiszáradó kékperjés láprét (Succiso-Molinietum hungaricae) őszi képe virágzó kornistárniccsal (Gentiana pneumonanthe) és sok virágzó vérfűvel (Sanguisorba officinalis) és őszi oroszlánfoggal (Leontodon autumnalis).

Kiszáradó kékperjés láprét (Succiso-Molinietum hungaricae) őszi képe virágzó kornistárniccsal (Gentiana pneumonanthe) és sok virágzó vérfűvel (Sanguisorba officinalis) és őszi oroszlánfoggal (Leontodon autumnalis).


2.25. ábra - Pannóniai kékperjés rét (Succiso-Molinietum hungaricae) a szunyoglábú bibircsvirág (Gymnadenia conopsea) tavaszi orchidea-virágzása idején.

Pannóniai kékperjés rét (Succiso-Molinietum hungaricae) a szunyoglábú bibircsvirág (Gymnadenia conopsea) tavaszi orchidea-virágzása idején.


2. Nardo-Molinietum hungaricae (Kovács 1962) Borhidi 2001
(Mészkerülő kékperjés rét)

Syn.: Junco-Molinietum Pócs et al. 1958 (31. §), Junco-Molinietum typicum, juncetosum effusi et nardetosum Kovács 1962 (31. §) non Preising in R.Tx & Preising ex Klapp 1954.

Holotípus: Kovács: Die Moorwiesen Ungarns 1962 p. 102. Tab. XX. Aufn. Nr. 17.

Montán jellegű, mindig mészmentes feltöltéseken kialakuló társulás, amelynek vizenyős termőhelyein tőzeges réti talaj vagy glejesedő agyag képződik. Nálunk főleg a hegy- és dombvidék völgyeinek, lápos teknőinek jellemző társulása. Legnagyobb kiterjedésű állományai a Nyugat-Dunántúlról ismertek, de kivételesen az Alföld peremeire is leereszkedik.

A Junceto-Molinietum florisztikailag rosszul jellemzett társulás, amelyben mind a Molinio-Arrhenatheretea-, mind pedig a Molinietalia-fajok igen szórványosan fordulnak elő. Ezért szüntaxonómiai helyzete erősen átmeneti jellegű a Calthion, a Caricion fuscae és a Violion caninae felé, mivel állományaiban a Molinietalia-fajok mellett elég jelentős szerepet kapnak a sík- és átmeneti lápok (Scheuchzerio-Caricetea fuscae), valamint a sovány legelők és csarabosok (Calluno-Ulicetea) tápanyaghiányt és savanyúságot jelző fajai. Maga a Junco-Molinietum valószínűleg igen szélesen értelmezett társulás, amelynek neve alá erősen különböző szüntaxonómiai egységeket soroltak. A nyugat-európai Junco-Molinietum jellemző fajai pl. az Erica tetralix, a Cirsium anglicum, a Narthecium ossifragum és a Hydrocotyle vulgaris. A Preising által felvett típusállományokban Pott (1995) szerint a Succisa pratensis-Juncus conglomeratus asszociáció volna a legmegfelelőbb név, ami viszont egyáltalán nem illik a magyarországi állományokra. A Kovács M. (1962) szerint a hazaiakhoz florisztikailag leghasonlóbbnak ítélt ausztriai állományokat Ellmauer és Mucina (1993) nem sorolja a Junco-Molinietumba, hanem a Calluno-Ulicetea osztályhoz közelálló társulás képviselőjének tartja. Mindezek arra utalnak, hogy a hazai társulásra nézve kétséges a Junco-Molinietum név alkalmazásának helyessége. Ezért javasoljuk a hazai állományokat mint szubkontinentális jellegű asszociációt különválasztani, és rá a Nardo-Molinietum hungaricae új nevet alkalmazni. Ez akkor is indokolt, ha a hazai állományok megítélését némileg megnehezíti, hogy Kovács felvételeiben a Juncus effusus és J. conglomeratus, valamint a Molinia caerulea és M. arundinacea nincsenek külön felvéve.

A Nardo-Molinietum, amelyet a hazai irodalom gyakran említ „Hygronardetum”-ként, sűrű, magas gyepű, háromszintű társulás, melynek felső, 60–120 cm magas gyepszintjében a magyar kékperje (Molinia hungarica) mellett főleg a békaszittyó (Juncus effusus) uralkodik, az alsó, átlagosan 20–40 cm magas gyepben pedig a szőrfű (Nardus stricta) dominál. A vizenyőstől a szárazodóig általában három típusa (szubasszociációja: juncetosum effusi, typicum, nardetosum strictae) különíthető el, amelyek egyben a szukcesszió irányát is jelzik: átalakulását a sovány legelők felé.

A diagnosztikus összetételben a lápréti fajokat az ördögharaptafű (Succisa pratensis), a kornistárnics (Gentiana pneumonanthe), a kenyérbélcickafark (Achillea ptarmica), a nyúlkömény (Selinum carvifolia) és a csonkaír (Succisella inflexa), ritkán az alacsony pozdor (Scorzonera humilis) és a fehér zászpa (Veratrum album) képviseli, míg a sovány és savanyú termőhelyet a szőrfű (Nardus stricta), az árnyéksás (Carex umbrosa), a háromfogfű (Danthonia decumbens), az ebtippan (Agrostis canina), a sokvirágú perjeszittyó (Luzula multiflora), a csarab (Calluna vulgaris) és hölgymál-fajok (Hieracium auricula, H. umbellatum) jelzik. Ugyancsak fontos indikátorok a mészkerülő lápok, forráslápok növényeiként megjelenő kígyógyökerű keserűfű (Polygonum bistorta), a békaboglárka (Ranunculus flammula), az északi és a mocsári galaj (Galium boreale, G. palustre). Gazdag mohaszintjében részben acidofil erdei mohák (Climacium dendroides, Pseudoscleropodium purum, Pleurozium schreberi), részben savanyú lápi mohák (Aulacomnium palustre, Calliergonella cuspidata, Sphagnum subsecundum, S. contortum) találhatók.

A (Nyír, ÉA: Túr mente), ÉK (Zempléni-hg., Cserehát, Mátra, Visegrádi-hg.), NyDt (Őrség, Göcsej, Ny-Zala), DDt (Somogy), N (Vend-v.).

3. Molinio-Salicetum rosmarinifoliae Magyar ex Soó 1933
(Buckaközi kékperjés rét)

A Duna–Tisza közi homokhátság buckaközi mélyedéseinek, egy korábbi nedves időszakban – pl. a Bükk-I. korban – kialakult, és mindmáig fennmaradt pionír jellegű bennszülött társulása. A boreális öv homokos síkságain más rokon társulások helyettesítik Salix repensszel, és más fajkombinációval. Talaja kissé tőzeges, homoki réti talaj, amely a ráhordódásoktól gyakran átmegy humuszos homoktalajba. Egykor a buckaközökben nagyobb kiterjedésű, kiszáradó láprét-társulások voltak, amelyek az általános Duna–Tisza közi talajvízszint-süllyedés miatt visszahúzódtak. Magyar Pál (1933) a homoki termőhelyek ökológiájáról írva ismerte fel e viszonylag könnyebben fásítható társulást, amely domináns névadó és más nedvességjelző fajairól (pl. Agrostis stolonifera, Phragmites australis, Prunella vulgaris) jól azonosítható.

Leszámítva a fehér nyár (Populus alba) és a közönséges nyír (Betula pendula) néhány elszórt példányát, a társulás állományai leginkább három szintűek, mely a felső 50–150 cm magas félcserjés-gyepszintre, az alsó 10–20 cm magas lágyszárú-szintre, s az utóbbi által szabadon hagyott felszínt borító aranyoszöld mohaszintre tagolódik.

Jellemző és gyakori fajai a serevény fűz (Salix repens subsp. rosmarinifolia) és a homoki káka (Holoschoenus romanus). Nagyobb állandósággal kíséri a fehér tippan (Agrostis stolonifera), a szürke sás (Carex flacca), a homoki ibolya (Viola rupestris) és a farkaskutyatej (Euphorbia cyparissias). Mohaszintjét főleg tág igényű (Ceratodon purpureus) és xero-mezofrekvens fajok (Brachythecium salebrosum, Hypnum cupressiforme) alkotják. A sajátos faji összetétel – a nedvességjelző és a szárazságtűrő fajok együttes előfordulása – a termőhelyi szélsőségekre utal.

A (D–T, leginkább Nagykőrös, Bugac, Bócsa-Jakabszállás, Dabas, Csévharaszt).

4. Arrhenathero-Molinietum arundinaceae Lájer 2002
(Kékperjés kaszálórét)

Magasfüves, sok kaszálóréti elemet tartalmazó, 2–3 szintes növénytársulás, amely a többi hazai kékperjés társulástól mind faji összetételében, mind megjelenésében különbözik. Talaja nem agyagos, inkább laza hordalékon kialakult réti talaj. A társulás valószínűleg a termőhely hosszan tartó, lassú kiszáradásának eredménye, ezért nincs közvetlen szukcessziós kapcsolatban az üde láprétekkel, amelyek fajai teljesen hiányzanak belőle. Ugyanakkor a kiszáradó láprétek és a kaszálórétek közt kialakuló tipikus szukcessziós átmenet, amelyben a kiszáradó láprétek domináns faja, a nádképű kékperje (Molinia arundinacea) mellett már csak Molinietalia-faj fordul elő mint társulásreliktum, amilyen a fehér zászpa (Veratrum album), a muharsás (Carex panicea), az őszi vérfű (Sanguisorba officinalis), a szürke aszat (Cirsium canum) és a nyári tőzike (Leucojum aestivum). Ezzel szemben a társulás differenciális fajaiként értékelhetők a mezofil rétek egyre tömegesebben megjelenő fajai, mint a francia perje (Arrhenatherum elatius), a cincor (Cynosurus cristatus), a réti lednek (Lathyrus pratensis), a paszternák (Pastinaca sativa), a keskenylevelű perje (Poa angustifolia) és az aranyzab (Trisetum flavescens). A társulás szüntaxonómiai besorolása nem egyértelmű. Ebben a tekintetben Pott (1995) felfogását követjük, aki a Molinia arundinacea dominanciájú társulásokat – amelyek közül egyesek (pl. a Cirsio tuberosi-Molinietum arundinaceae) a Mesobromion felé mutatnak átmenetet – a Molinion coeruleae csoportba sorolja.

A láprétek savanyodásának és kiszáradásának számos lápterületen észlelhető folyamata következtében a társulás felismerése egyre több helyen – pl. a Nyugat-Dunántúlon – várható. Jelenleg Belső-Somogyból és a Hanságból ismert. Nem kizárt, hogy az Alpokaljáról közölt Molinietum coeruleae arrhenatheretosum Wagner 1950 szubasszociáció állományai is ehhez a társuláshoz tartoznak.

11.1.2. Csoport: Filipendulo-Petasition Br.-Bl. 1949
(Legyezőfüves magaskórósok)

A kollin-szubmontán öv patakjait, csermelyeit és lápok levezető árkait szegélyező partok magas, dudvásszárú növényekből álló dús, kísérő növényzete, amelyeket szaknyelven magaskórós vegetációnak nevezünk. Az évelő kétszikű lágyszárúakból álló embermagasságú, buja növényállományok a csörgedező patakok szüremlő vizű árterein már messziről feltűnnek tájképi elemként. Gyakran az „óriás” levelű acsalapu állományai dominálnak benne. Tavasszal az acsalapu tömött, hússzínű virágzatú, levéltelen hajtásai adnak meglepő képet, és májusra alakul ki a dús, nagy levélzetű növények jellegzetes állománya.

A társuláscsoport jellemző fajai a szőrös baraboly (Chaerophyllum hirsutum), a mocsári zörgőfű (Crepis paludosa), a sötétrózsaszín virágú borzas füzike (Epilobium hirsutum), a csoport névadói, a réti legyezőfű (Filipendula ulmaria), a vörös és a fehér acsalapu (Petasites hybridus, P. albus), továbbá a mocsári gólyaorr (Geranium palustre), a közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris), a sárga borkóró (Thalictrum flavum) és az óriás termetű nádi boglárka (Ranunculus lingua). Az alacsony gyepszintben megjelenhet a vízitorma (Nasturtium officinale), és gyakran dús mohaszint is kialakulhat forráslápi mohákból (Pellia endiviifolia, Cratoneuron filicinum, Calliergonella cuspidata). Az acsalapuk uralta állományok – nálunk csak alig – a magasabb hegyvidéken a differenciális fajokkal önálló társulásként elválaszthatók (Aegopodio-Petasitetum Tx. 1947).

Eredeti termőhelyük a ligeterdők és patakpartok keskeny szegélye, ahol a friss vízzel folyamatosan öntözött, tápanyagban gazdag glejes vagy síkláptalajokon alakultak ki. Az erdőirtások kedveztek kiterjedésüknek, majd kaszálás és legeltetés révén átalakultak nedves kaszálókká és legelőkké.

A csoportba öt társulás sorolható:

1. Filipendulo ulmariae-Geranietum palustris Koch 1926
(Lápi magaskórós)

Bas.: Filipendulo-Geranietum molinietosum M. Kovács 1963 p. min. p.

Közép-európai elterjedésű, nálunk kifejezetten hegyvidéki, montán hatás alatt álló területek magaskórós társulása, amely friss vizű patakokat kísérő égerligetek szegélyén és tisztásain, üde láprétekkel érintkező partszakaszokon, lápok levezető árkai mentén alakulnak ki. Tipikus állományaiban a réti legyezőfű (Filipendula ulmaria) mellett uralkodó a mocsári gólyaorr (Geranium palustre).

Ritka, jellemző fajai a zergeboglár (Trollius europaeus), kenyérbélcickafark (Achillea ptarmica), a struccpáfrány (Matteuccia struthiopteris), a kígyógyökerű keserűfű (Polygonum bistorta), a pettyes orbáncfű (Hypericum maculatum) és hibridjei, valamint a nádi boglárka (Ranunculus lingua).

ÉK (Zempléni-hg.), NyDt (Őrség, Vas, Zala), DDt (Bakonyalja), N (Vend-v.).

2. Lythro salicariae-Filipenduletum ulmariae Borhidi 2001 ???(26. kép)
(Fűzényes magaskórós)

Bas.: Filipendulo-Geranietum palustris typicum M. Kovács 1963. Bot. Közlem. 50: 160. Tab. 2. non W. Koch 1926.

Lythro salicariae-Filipenduletum ulmariae molinietosum hungaricae (M. Kovács 1963) Borhidi comb. nova. Bas.: Filipendulo Geranietum molinietosum M. Kovács 1963. Bot. Közlem. 50: 161. Tab. 3.

Lythro salicariae-Filipenduletum ulmariae aegopodietosum podagrariae (M. Kovács 1963) Borhidi comb. nova. Bas.: Filipendulo Geranietum aegopodietosum M. Kovács 1963. Bot. Közlem. 50: 163. Tab. 4.

Leginkább dombvidéki és Alföld peremi tájakon előforduló, magaskórós fajokból álló társulás, amely lápmedencék tavainak, láposodott morotváknak, valamint patakok és árkok partján szalagszerűen alakul ki. Termőhelyük nedves, tápanyagban gazdag, és egyaránt lehet meszes és savanyú talajú. Eredetileg nádasok és a patakot kísérő égeresek külső szegélytársulása lehetett. Gyakran a kivágott égeresek helyén találjuk kiterjedt állományait.

Nálunk leginkább a patakokat keskeny sávban kísérő állományok, amelyek szorosan érintkeznek mocsári, lápi vagy ligeterdei társulásokkal, amelyekkel nagy számban vannak közös fajaik.

A domináns fajok nagy termetű dudvásszárú évelők, kórójuk télen is jól látható. A felső lágyszárú-szint elérheti a 2 m-es magasságot, az alsó a 0,7 m-t, a mohaszint a sűrű gyepszint miatt szegényes vagy hiányzik.

Uralkodó faja a réti legyezőfű (Filipendula ulmaria), az erdei angyalgyökér (Angelica sylvestris) és a halovány aszat (Cirsium oleraceum). Ezek mellett állandó és tömegesebb elemei a nádasok (Lythrum salicaria, Phragmites communis, Lysimachia vulgaris, Calystegia sepium), magassás rétek (Carex acutiformis, C. gracilis), valamint a láp- és kaszálórétek (Cirsium rivulare, C. canum, Equisetum palustre, Sanguisorba officinalis, Scirpus sylvaticus, Galium palustre) fajai.

A társuláson belül Kovács M. nyomán három szubasszociációt különböztetünk meg, typicum, molinietosum hungaricae és aegopodietosum néven. A molinietosum szubasszociáció jelenti az átmenetet a valódi Filipendulo-Geranietum palustris felé, az aegopodietosum pedig az erdei magaskórós szegélytársulásokkal (Galio-Urticetea) mutat kapcsolatot.

Ezt az asszociációt el kellett különíteni a valódi Filipendulo-Geranietumtól, egyrészt a társulásalkotó Geranium palustre, másrészt a jellemző hegyvidéki és lápréti fajok hiánya miatt. Ezeket nálunk a nádasok, magassásosok és mocsárrétek fajai helyettesítik. Közép-Európában számos Filipenduletumot írtak le, közülük a Csehországból közölt és Ausztriában is gyakori Lysimachio vulgaris-Filipenduletum Bal.-Tul. 1978 áll legközelebb a hazai állományainkhoz.

A (Kis-A, D–T, Nyír), ÉK (gyakori), DK (Vértes, Bakony, Tapolcai-medence), NyDt (Őrség, Vas, Zala), DDt (Bakonyalja), N (Vend-v.).

2.26. ábra - Mocsári magaskórós (Lythro salicariae-Filipenduletum ulmariae) virágzó mocsári legyezőfűvel (Filipendula ulmaria), mocsári aszattal, (Cirsium palustre), linkával (Lysimachia vulgaris) és réti füzénnyel (Lythrum salicaria).

Mocsári magaskórós (Lythro salicariae-Filipenduletum ulmariae) virágzó mocsári legyezőfűvel (Filipendula ulmaria), mocsári aszattal, (Cirsium palustre), linkával (Lysimachia vulgaris) és réti füzénnyel (Lythrum salicaria).


3. Nasturtio-Petasitetum hybridi (M. Kovács) Soó 1971
(Vízitormás acsalapus)

Bas.: Geranio-Filipenduletum Koch petasitetosum hybridi Knapp 1945 sensu M. Kovács 1960 Annal. Biol. Tihany, 27: 79–82. Tab. 2. Holotípus: felv. Nr. 35. hoc loco.

Hegy- és dombvidékek peremén, meszes forrásgyepek lefolyói mentén kialakuló, tápanyagban és mészben gazdag talajokon, néha egykori fűzbozótok helyén megjelenő háromszintű társulás. Felső, árnyékoló szintjét a vörös acsalapu (Petasites hybridus) alkotja, amelybe csak szálanként elegyednek magasabb növények, mint az erdei angyalgyökér (Angelica sylvestris), a nagy szittyó (Juncus subnodulosus), a csermelyaszat (Cirsium rivulare), az óriás zsurló (Equisetum telmateja), a sovány perje (Poa trivialis) és a pelyhes selyemperje (Holcus lanatus). A második, szintén jól záródó szintet a vízitorma (Nasturtium officinale = Rorippa nasturtium-aquaticum), a keskenylevelű békakorsó (Berula erecta), a pikkelyes sás (Carex lepidocarpa), a kúszó boglárka (Ranunculus repens), a pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia) és a vízi menta (Mentha aquatica) alkotják. Fejlett mohaszintjében részben forrásgyep-mohákat (Cratoneurum filicinum, Calliergon cuspidatum), részben vízi mohákat (Pellia endiviaefolia, Eurhynchium rusciforme) találunk. A társulás érdekessége, hogy egyszikű növények alig fordulnak elő benne. Cönológiai hovatartozását inkább megjelenése, mint összetétele alapján határozhatjuk meg, tekintettel arra, hogy szinte egyenlő arányban találunk benne Filipendulo-Petasition-, Cratoneurion- és Nasturtio-Veronicion- fajokat, valamint láp- és mocsárréti elemeket.

DK (Balatonv.), DDt (Zala-Somogy).

4. Aconitetum gracilis (Zólyomi 1934) Soó 1964 nom. nud.
(Sisakvirágos)

A hazai irodalmi adatok alapján valószínűsíthető társulás, amelynek állományai az Északi-középhegység mészkőplatóinak töbreiben, a víznyelők északi, meredek (40–50 fokos) lejtőin fordulnak elő, ahol a hőmérsékleti inverzió következtében nyáron is hűvös-párás a levegő, télen tartós a hótakaró. Dealpin jellegű reliktum fajok jellemzik, amelyek a mészkősziklagyepek hazai fajaival együtt fordulnak elő. Rokon – de nem azonosítható – az Alpok–Kárpátok alhavasi–havasi magaskórós (Mulgedio-Aconitetea, Adenostylion) társulásaival. Az említett mészkőplatók töbreinek a talaja agyagos, pH-értéke az enyhén savanyútól a bázikusig terjed.

A kb. 1 m magas fajokból álló, 60–80%-os borítású lágyszárú szint növényei közé gyakran keverednek cserje fajok (kb. 50%-os borításig), mohaszintje is hasonlóan fejlett.

A társulás domináns faja a karcsú sisakvirág (Aconitum variegatum subsp. gracile), jellemző kísérők a réti legyezőfű (Filipendula ulmaria), a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a nagy csalán (Urtica dioica), a bozontos kutyatej (Euphorbia villosa), a borzas imola (Centaurea indurata), a fürtös zanót (Cytisus nigricans), a csengettyűvirág (Adenophora liliifolia), a közönséges aranyvessző (Solidago virga-aurea), a mezei aggófű (Senecio integrifolius), a kenyérbélcickafark (Achillea ptarmica), a tarka és az erdei nádtippan (Calamagrostis varia, C. arundinacea). A mohapárnákat számos faj, köztük a Campylium chrysophyllum, Pleurozium schreberi, Plagiochila asplenoides és Hylocomium splendens alkotja.

ÉK (Bükk, Tornai-hg.), N (Kőszegpaty).

5. Iridetum sibiricae Philippi 1960
(Szibériai nőszirmos)

Szerkezetileg a magaskóróshoz hasonló, valójában a magassásosok (Magnocaricion) és a láprétek (Molinion) átmeneti zónáiban kialakuló, viszonylag kevéssé ismert és kutatott társulás, amely hegy- és dombvidéki, valamint Alföld-peremi lápmedencékben jelenik meg. Az erős kúszó rizómákkal rendelkező szibériai nőszirom részben kiszáradó kékperjés állományok csökkent konkurenciájú szegélyzónáiban (pl. Káli-medence), részben sokkal nedvesebb körülmények között, magassásosokkal érintkezve (Pellérd) alkot nagyobb állományokat, amelyhez viszonylag kevés kísérő faj képes társulni. E kettősség miatt a társulás megítélése és szüntaxonómiai hovatartozása vitatott. Korneck (1962) a Molinionba sorolja, Oberdorfer (1983) a nálunk hiányzó Cnidionba, de felveti annak lehetőségét is, hogy az Iris sibirica viszonylag széles ökológiája miatt állományai nem tekinthetők asszociációknak.

Tömött gyepű, két lágyszárú-szintű (felső szint –100 cm, alsó szint –30 cm magas) és ritkás mohaszintű társulás.

Nálunk a domináns szibériai nőszirom (Iris sibirica) mellett jellemző az ördögharaptafű (Succisa pratensis), az őszi vérfű (Sanguisorba officinalis), a csengettyűvirág (Adenophora liliifolia), a magas útifű (Plantago altissima), a réti kardvirág (Gladiolus imbricatus), a kornistárnics (Gentiana pneumonanthe), az osztrák tárnicska (Gentianella austriaca), a széleslevelű ujjaskosbor (Dactylorhiza majalis), a kígyónyelv (Ophioglossum vulgatum), és gyakori moha a Calliergonella cuspidata.

Ilyen jellegű állományokat jeleztek a következő helyekről: ÉK (Zempléni-hg: Bózsva-völgy, Gyertyánkúti-rétek), DK (Balatonv.: Káli-medence), A (Szigetköz: Szőgye), Nyír (Bátorliget, Nyírábrány, Vámospércs melletti Jónás-rész), DDt (Pécsi-síkság: Pellérd).

11.1.3. Csoport: Calthion R. Tx. 1937
(Magaskórós mocsárrétek)

Főleg hegyvidékek patakjait kísérő égeres ligeterdők tisztásain és irtásain alakulnak ki, legtöbbször alacsony árteret rendszeresen elöntő, friss, oxigénben dús patakvízzel. Gyakran az égerliget és a mocsárrétek átmeneti zónáiban erdőszegélyként jelenik meg, sajátos átmenetet alkotva a ligetes erdő és rét között, mint fontos eleme a patakvölgyek tájképi szépségének.

Jellemző és fontos fajai a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), az erdei angyalgyökér (Angelica sylvestris), a mocsári és hegyi gólyahír (Caltha palustris subsp. palustris és subsp. laeta), a halovány és a csermelyaszat (Cirsium oleraceum, C. rivulare), a mocsári zörgőfű (Crepis paludosa), a mocsári és az óriás zsurló (Equisetum palustre, E. telmateja), a mocsári nefelejcs (Myosotis palustris) és az erdeikáka (Scirpus silvaticus).

Sajnos, a globális szárazodás és az emberi hatások (feltörés, befogás, elvezetés, tarvágás) okozta – különböző mértékű – vízhiány a termőhelyeinek kiterjedését gátolja, megszünteti. Ezért az állományai sok helyen elpusztultak vagy veszélyeztetettek.

Közép-Európa hegyvidékein igen sok társulással képviselt csoport. Nálunk kialakulásuk gyakran töredékes, igen gyakran degradált. Ezért a hazai patak menti magaskórós állományokat jelenleg két társulásba soroljuk.

1. Angelico-Cirsietum oleracei Tx. 1937
(Patak menti magaskórós)

Hegyvidéki, hegylábi és dombvidéki patakok mentén elég gyakran kialakuló szalagszerű társulás, amelyben magas termetű, dudvásszárú, dús vagy nagy levélzetű, évelő lágyszárúak uralkodnak. Állományai szorosan az égerligetekhez simulnak, forrásos helyeken önálló, nagyobb foltokat alkotnak. Termőhelyei a semleges vagy bázikus, oxigénben gazdag vizű patakok időnként elárasztott vagy vizenyős árterei, ahol többnyire homokos vagy finom kavicsos üledékek, ritkábban mohatőzeges réti talajok képződtek. 1–2 m magas, évelő kétszikű lágyszárúakból álló buja növényállományok, amelyek feltűnő tájképi elemként jelennek meg a csörgedező patakok szüremlő vizű árterein. Többnyire a magas termetű aszatfajok állományai dominálnak benne.

Domináns és jellemző fajok az erdei angyalgyökér (Angelica sylvestris), a podagrafű (Aegopodium podagraria), a halovány és a csermelyaszat (Cirsium oleraceum, C. rivulare), a közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris), a fűszeres baraboly (Chaerophyllum aromaticum), a borzas füzike (Epilobium hirsutum), a lómenta (Mentha longifolia), a gyepes sédkender (Eupatorium cannabinum) és a mohák (Pellia endiviifolia, Cratoneuron filicinum, Platyhypnidium riparioides, Calliergonella cuspidata). Helyenként védett ritkaságok (pl. Trollius europaeus, Doronicum austriacum, Telekia speciosa, Senecio rivularis, Cicuta virosa) is előfordulnak, de szinte minden faja eredeti, érintetlen állapotokra utal!

A (D–T köze: Ócsa?), ÉK (Zempléni-hg., Tornai-hg., Cserehát, Bükk, Mátra, Cserhát, Gödöllői-dv., Börzsöny), DK (Visegrádi-hg., Bakony, Balatonv.: Aszófő, Örvényes), NyDt (Vas, Őrség), DDt (Zselic, Mecsek), N (Sopron, Vend-v.).

2. Cirsietum rivularis Nowinski 1928 (27. kép)
(Csermelyaszatos mocsárrét)

Patakvölgyekben, átszivárgásos lápok vize által is táplált 2-3 szintű magaskórós társulás, amelynek talaja friss vízzel tartósan ellátott, és termőhelyén rövid ideig tartó vízborítás is előfordul. Gyakran fűz- nyírlápok szegélytársulásaként fordul elő. Lájer Calthion jellegű társulásnak tartja, amelynek fajösszetételében a Molinietalia-, Caricion davallianae-, Magnocaricion- és Molinio-Arrhenatheretea-fajok sajátos keveredése jellemző. Laza felső szintje május–júniusra alakul ki, és a csermelyaszat (Cirsium rivulare) alkotja. Középső szintjében az angyalgyökér (Angelica sylvestris) és a podagrafű (Aegopodium podagraria) uralkodik. Állandó kísérői a muharsás (Carex panicea), a mocsári zsurló (Equisetum palustre), a lápi macskagyökér (Valeriana dioica), a mocsári sás (Carex acutiformis), a réti boglárka (Ranunculus acris) és a vízi menta (Mentha aquatica), mohaszintjében pedig az Eurhynchium speciosum és a Plagiomnium elatum.

DDt (Belső-Somogy), A (Kis-A: Marcal-medence), Nyír, Drávasík.

2.27. ábra - Csermelyaszatos üde mocsárrét (Cirsietum rivularis) friss vizű patak partján, a Sopron környéki dombokon.

Csermelyaszatos üde mocsárrét (Cirsietum rivularis) friss vizű patak partján, a Sopron környéki dombokon.


3. Scirpetum sylvatici Ralski 1931
(Erdei kákás)

Hegyvidéki árnyas patakpartok magaskórós társulása, amelyet az Északi-Kárpátokból írtak le, de Közép-Európában is többfelé elterjedt. Iszapos-agyagos, mészben szegény, de bázisokban gazdag, nagy vízkapacitású – néha kissé láposodó – talajokon. Hazánkban hegy- és dombvidékeinken többfelé is előfordul (pl. a Bakonyban, az Őrségben és a Vend-vidéken), síkságon csak kivételesen (pl. Dráva-völgy), ahol a montán klímahatás és forráslápok szivárgó vizei kedvező termőhelyet biztosítanak számára, olykor égeres láperdők tisztásain is. Az uralkodó erdei káka (Scirpus sylvaticus) általában sűrű, a magassás-rétekre emlékeztető állományokat alkot. Az állományok viszonylag kis kiterjedése miatt a kísérő fajok nagy része a szomszédos társulásokból kerül be, ezért a fajkombináció változó. Soó (1973) talán ezért tekinti más társulások fácieseinek vagy szubasszociációinak. Pott (1995) is kialakulatlannak ítéli az állományok szüntaxonómiai rangját és helyzetét. Az Ellmauer és Mucina (1993) által megadott klasszikus fajkombináció teljesen különbözik a hazai állományokétól, ezért ez utóbbiak további tanulmányozást igényelnek.

11.1.4. Csoport: Deschampsion caespitosae Horvatić 1931 em Soó 1941
(Sédbúzás mocsárrétek)

Syn.: Agrostidion albae Soó 1933 p.p.

Délkelet-Európa nagy folyóinak, elsősorban a Duna vízrendszerének nagy síksági árterein kialakuló alluviális, azaz ártéri mocsárrét-társulásai. A társuláscsoport a közép-európai Cnidiont helyettesítő vikariáns vegetációs egység, amelynek jellemzője, hogy a hosszú, száraz kontinentális nyár miatt a tőzegfelhalmozódás teljesen elmarad, és az erős vízszintingadozás következtében a kötött hordaléktalajokon szikesedési folyamatok indulnak meg. Ezeket a gyepeket először Horvatić írta le a Dráva és Száva közti Alföldről, ahol még peremhelyzetben vannak, és bizonyos montán hatásokat mutatnak; az Alföld és a dombvidék ártereinek, medencéinek nedves rétjeit ölelik fel. Ezek egy része eredeti, azaz a természetes feltöltődési szukcesszió adott állapotai, legnagyobb részük azonban „ember szabályozta” szekunder, azaz rét-legelő váltógazdálkodással, vagyis kaszálással és legeltetéssel tartósan – helyenként évszázadok óta – fenntartott, ún. „félkultúr” társulásokból áll.

A mocsárrétek jellemző és domináns fajai a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), a fehér tippan (Agrostis stolonifera), a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), a réti és nádképű csenkesz (Festuca pratensis, F. arundinacea), a réti zörgőfű (Crepis biennis), a négyélű füzike (Epilobium tetragonum), a réti galaj (Galium rubioides), a csikorgófű (Gratiola officinalis), a magas útifű (Plantago altissima), a mocsári csillaghúr (Stellaria palustris), a kockás liliom (Fritillaria meleagris) és a réti iszalag (Clematis integrifolia). Legszebb, eredeti állapotú társulásait a tavak, holtágak, folyóvizek partjain mint a természetes feltöltődési szukcesszió állomásait tekinthetjük.

Fajaik nagyobb száma az eredeti állapotokra utal, a fajok mintegy harmada természetes zavarástűrő – különösen ott, ahol már tartós az emberi behatás –, azaz bolygatást jelez. Egészében azonban e társulások sok eredeti fajnak jelentenek biztos termőhelyet, így a biológiai sokféleség fontos őrzői.

Veszélyeztető tényező a túlzott emberi használat (kaszálás, legeltetés), amely a társulások összetételét negatív irányba, a természetes generalisták és specialisták rovására, míg viszont a toleránsabb, illetve a gyom jellegű fajoknak javára változtatja, csökkentve ezzel az eredeti faj–termőhely-, faj–társulás-, társulás–termőhely-diverzitást. Eredeti állapotban való fenntartásuk alapfeltétele a szakszerű, az eredeti faji összetételt és az ökológiai viszonyokat megőrző kezelés. Tilos a lecsapolás, feltörés, erős legeltetés, taposás, túlzott kaszálás, szennyezés, vegyszerezés, trágyázás. Célszerű – ahol elég nagy a terület – az arányos és kímélő rét–legelő váltógazdálkodás, a rétek értékesebb foltjainak augusztusi kaszálása, hogy az értékes fajok magszórása bekövetkezhessen.

A csoportba hazánkban öt elterjedt társulás tartozik, amelyek részben természetközeli közösségek, részben kissé bolygatottak, de a tájkép nélkülözhetetlen értékei, amelyek változatossá teszik a vegetáció mintázatát. Társulásai a faji összetétel alapján alig, inkább a domináns fajok révén különböznek.

A Deschampsion caespitosae asszociációcsoportot szerzője a horvát és szlavón síkságról a Dráva és Száva folyók mellékéről írta le, vagyis a Dél-Alföldről, amely a Pannonicum flóratartomány délnyugati része. Természetes, hogy a Dunántúlon Soó (1933), majd a Tiszántúlon Ujvárosi (1940) hasonló, bár kontinentálisabb hatás alatt álló állományokat írt le Agrostidion albae néven. Soó később (1941) az Agrostidion albaet azonosnak gondolja a Deschampsionnal, de ez utóbbit vonja szinonímként az előbbi alá, ezzel jelezve, hogy a nevet az eredeti Deschampsion Horvatić névnél szélesebb értelemben használja. Mivel ezt a megoldást a jóval később született szüntaxonómiai szabályzat nem engedi meg, úgy kell értelmeznünk, hogy Soó emendálta, azaz szélesebb értelemben, a teljes pannon terület ártéri rétjeire értelmezte a Horvatić-féle nevet. Ellmauer (in Mucina et al. 1993) félreérti a szociológiai és növényföldrajzi összefüggéseket, amikor a Cnidiont a pannóniai ártéri mocsárrétekre alkalmazza, a Deschampsiont pedig teljesen leszűkítve, illír mocsárréteknek nevezi. Valójában a Cnidion a közép-európai, lápos karakterű ártéri réteket foglalja magába, amelynek fajkombinációja nem jellemző a pannóniai mocsárrétekre. Ezzel szemben a Deschampsionnak semmi köze az illír flórához, hanem a pannóniai társulások egy marginális helyzetben levő képviselője, amelynek fenntartása csak akkor indokolt, ha érvényességét az egész Pannonicumra kiterjesztjük.

11.1.4.1. Alcsoport: Deschampsenion caespitosae (Horvatić 1930) Borhidi 2001
(Sédbúzás mocsárrétek)

Bas.: Deschampsion caespitosae Horvatić 1930. sensu Ellmauer 1993.

Többnyire az árterek teraszai mentén előforduló társulások, elsősorban lápmedencék peremén, láposodó réti talajokon, Molinion és Caricion davallianae differenciális fajokkal.

Jellemző fajkombinációja: a csonkaír (Succisella inflexa), a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), a csomós és a békaszittyó (Juncus conglomeratus, J. effusus), a csikorgófű (Gratiola officinalis), a fűzlevelű peremizs (Inula salicina), a fekete nadálytő (Symphytum officinale), a muharsás és a molyhos sás (Carex panicea, C. tomentosa), a szürke aszat (Cirsium canum), az orvosi vértő (Sanguisorba officinalis) és a festő zsoltina (Serratula tinctoria).

Két társulás tartozik ide:

1. Agrostio-Deschampsietum caespitosae Ujvárosi 1947
(Sédbúzás mocsárrét)

Magas termetű (kb. 1 m-ig) fajokból álló, zárt gyepű mocsárrét, amely a síkságtól a hegyvidékig minden régióban megtalálható a nagy és kis vízfolyások árterein, többnyire vizenyős hordalék- és réti talajokon, melyek kémhatása az enyhén savanyútól az enyhén lúgosig terjedhet.

Jellegzetes elemei az uralkodó gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa) sűrű zsombékjai, amelyek elérik az 50 cm magasságot és a 30 cm szélességet. E faj erős, kiemelkedő erezetű, merev, érdes levélzetéről vegetatív állapotban is könnyen felismerhető. Mellette kodomináns lehet a fehér tippan (Agrostis stolonifera), állandó és jellemző fajok a kúszó és réti a boglárka (Ranunculus repens, R. acris), a magas útifű (Plantago altissima), a fűzlevelű peremizs (Inula salicina), a réti sás, muharsás, rókasás (Carex distans, C. panicea, C. vulpina), a pelyhes selyemperje (Holcus lanatus) és helyenként a nyári tőzike (Leucojum aestivum).

Bár korábban dunántúli mocsárrétnek tekintették (pl. Soó 1964), ahol valóban a leggyakoribb, a megfelelő termőhelyen kisebb-nagyobb foltokban az ország egész területén előfordul: M.

2. Caricetum paniceo-nigrae (Soó 1957) Lájer 1998
(Feketesásos üde mocsárrét)

Bas.: Molinietum caricetosum fuscae Soó 1957 Acta Bot. Hung. 3: 351.

Syn.: Caricetum goodenowii sensu Soó in Aszód 1935, Soó 1938, non Braun 1915.

Molinio-Poëtum trivialis Caricetum fuscae consoc. Soó 1955. Acta Bot. Hung. 1: 313.

A fekete sás dominanciájával jellemezhető üde mocsárréti társulás, amely a lápok peremén, agyagos talajokon alakul ki, többnyire magassásos vagy mészkerülő sásrétek kontakt társulásaként. A magasabb térszíneken az Őrségben és a Vend-vidéken a Nardo-Molinietum, Somogyban és a Nyírségben mocsárrétek váltják fel. Szürkészöld, többé-kevésbé sűrű gyep, amelyben a domináns fekete sás (Carex nigra) mellett állandó a muharsás (C. panicea), a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), a közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris), a réti füzény (Lythrum salicaria) és a mocsári galaj (Galium palustre), ritkább de jellemző faja a csonkaír (Succisella inflexa). Ugyanakor hiányzanak belőle a valódi, mészkerülő láprétek (Caricion nigrae) jellemző fajai és a tőzegmohafajok. Ide sorolandók az eredetileg Caricetum goodenowiinak minősített nyírségi állományok (Soó in Aszód 1935, 1938), amelyeket Soó előbb az általa felállított Molinio-Poetum trivialis-társulás Carex fusca konszociációjaként jelölt meg (1955), majd később a Molinietum alá vont szubasszociációként (1957, 1964), de ezek valójában nem láprétek.

ÉK (Cserhát, Mátra), A (ÉA, Nyír), NyDt (Őrség, Vendv.) DDt (Zala, Belső-Somogy).

11.1.4.2. Alcsoport: Alopecurenion pratensis (Passarge 1964) Borhidi 2001
(Ecsetpázsitos mocsárrétek)

Bas.: Alopecurion pratensis Passarge 1964, syn.: Alopecurenion pratensis (Pass.) Soó 1971 sub Agrosion albae.

Tipikus alluviális társulások, amelyek a nagy folyók árterein, rendszeresen elárasztott termőhelyeken, hosszú vízborítású, tápanyagban és foszforban gazdag öntéstalajokon alakultak ki.

Jellemző fajkombinációjában az uralkodó réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis) mellett a mocsári és a sovány perje (Poa palustris, P. trivialis), a kúszó boglárka (Ranunculus repens), a pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia), a mocsári gólyahír (Caltha palustris), az erdei angyalgyökér (Angelica sylvestris) jelentkeznek állandó fajokként, míg differenciális fajokként a magassásosok (Magnocaricion) elemei játszanak fontos szerepet, mint az éles és a rókasás (Carex gracilis = C. acuta, C. vulpina), a mocsári csetkáka (Eleocharis palustris) és a mocsári galaj (Galium palustre).

Egy hazai társulás tartozik ide:

1. Carici vulpinae-Alopecuretum pratensis (Máthé & Kovács M. 1967) Soó 1971 corr. Borhidi 1996
(Ecsetpázsitos mocsárrét)

Az Alföld jellemző mocsárrétje, amelynek állományai különösen a nagyobb folyók árterein, a magassásrétek és a mocsárrétek határán alakulnak ki mint a feltöltődés viszonylag tartós stádiumai. Többnyire az árterek nedvesebb részein, vályogos-agyagos üledékek váz- és réti talajain tenyésznek, de előfordulhatnak az Északi-középhegység szélesebb völgyeiben is.

Igen közel áll hozzá, sőt talán vele azonos a bécsi medencéből leírt, Magnocaricion-elemekben szegényebb Ranunculo repentis-Alopecuretum pratensis Ellmauer 1993.

Az ecsetpázsit (Alopecurus pratensis) gyakran sűrű, az 1 m-t is meghaladó hamvaszöld gyepjében különösen szembetűnőek (pl. május–júniusban) a boglárkák, a réti és a béka boglárka (Ranunculus acris, R. flammula), a szarvaskerep (Lotus corniculatus) és a réti lednek (Lathyrus pratensis) élénksárga, valamint a réti kakukkszegfű (Lychnis flos-cuculi) halványbíbor színfoltjai.

További gyakori kísérő fajok a borzas, a mocsári és a bókoló sás (Carex hirta, C. acutiformis, C. melanostachya), a réti perje (Poa pratensis és subsp. angustifolia), a vékonyzab (Ventenata dubia), a réti here (Trifolium pratense) és a festő zsoltina (Serratula tinctoria). A mohák közül szinte mindig jelen van a Drepanocladus aduncus. A legeltetés hatására jelentékeny szerephez jut a sovány vagy veresnadrágcsenkesz (Festuca pseudovina). Védett fajok a mocsári kosbor (Orchis laxiflora subsp. elegans), a nyári tőzike (Leucojum aestivum) és a mocsári lednek (Lathyrus palustris)!

A (Kis-A, Mezőföld, D–T, Duna-, Tisza-, Körösök-völgye, Dráva-völgy, Nyír), ÉK (Nógrád–Cserhát, Gödöllői-dv.), Dt (Vas, Zala, Somogy, Baranya).

11.1.4.3. Alcsoport: Leucanthemo–Agrostenion stoloniferae (Soó 1933) Borhidi 2003 nom. nov.
(Fehér tippanos mocsárrétek)

Bas.: Agrostion albae Soó 1933 p. p., syn.: Agrostenion albae (Soó 1933) Kovács M. 1975 sub Agrostion albae. Agrostenion albae Borhidi 2001 sub Deschampsion.

Főleg az árterek felsőbb részén, friss, nedves talajokon előforduló társulások, amelyek a kaszálórétek felé mutatnak számos átmenetet a bennük rendszeresen megjelenő, differenciális elemekként szereplő Arrhenatherion-fajokkal.

Jellemző fajai: a fehér tippan (Agrostis stolonifera), a réti csenkesz (Festuca pratensis), a közönséges oroszlánfog (Leontodon hispidus), a bókoló rozsnok (Bromus commutatus), a pelyhes selyemperje (Holcus lanatus), az őszi kikerics (Colchicum autumnale), a lápi pitypang (Taraxacum palustre), az éles sás (Carex gracilis), a csermelyaszat (Cirsium rivulare), a közönséges galaj (Galium mollugo), a réti perje (Poa pratensis), az illatos borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum), a pelyhes zabfű (Helictotrichon pubescens) és a réti margitvirág (Chrysanthemum leucanthemum).

1. Agrostetum albae Ujvárosi 1941
(Fehér tippanos mocsárrét)

Syn.: Agrostio-Poetum trivialis Soó 1938 (2b. §, 36. §), Caricetum distantis samicum Soó 1938 (14. §, 36. §).

Főleg az Alföld ártéri laposainak jellemző gyakori társulása, amely többnyire zátonyok nyers hordalékán, nedves öntés-, vagy réti talajokon fejlődik ki, amelyek kémhatása az enyhén savanyútól az enyhén lúgosig terjedhet. Ritkábban előfordulhat hegy- és dombvidékeinken is. Egyenletes zártságú, az ecsetpázsitos rétnél alacsonyabb, többnyire lágyabb alj- és szálfüvekből álló gyep.

A domináns fehér tippan (Agrostis stolonifera) mellett a sovány és a réti perje (Poa trivialis, P. pratensis), a mocsári ecsetpázsit (Alopecurus aequalis) és a réti szittyó (Juncus compressus) a leggyakoribb kísérők.

A gyakori, de kisebb-nagyobb foltokban a megfelelő termőhelyeken M.

2. Agrostio-Phalaridetum (Ujvárosi 1947) Soó 1971
(Pántlikafüves mocsárrét)

Tavak, holtágak, csatornák vizes talajú partjain, vizenyős talajon kialakuló, viszonylag ritka társulás, amelynek kis kiterjedésű állományai domb- és hegyvidékeinken, főleg a Dunántúlon fordulnak elő.

A társulás képét a nádra emlékeztető megjelenésű, magas termetű pántlikafű (Phalaris arundinacea) határozza meg, amelynek gyakran elegyetlen állományai 1,5–2 m magasra is megnőnek.

A két domináns faj mellett a négyélű füzény (Epilobium tetragonum), a nádképű csenkesz (Festuca arundinacea), a csikorgófű (Gratiola officinalis) és a mocsári csillaghúr (Stellaria palustris) fordulhat elő nagyobb állandósággal.

Eddigi adatai: A (Kis-A: Szigetköz), ÉK (Nógrád), Dt (Vas, Zala), de bizonyára másutt is.

3. Cirsio cani-Festucetum pratensis Májovsky & Ružičková 1975 (28. kép)
(Csenkeszes nedves kaszálórét)

Leggyakoribb volt az alföldi homokhátakon, de az utóbbi évtizedekben erősen megfogyatkozott. A Közép-hegységben és a Dunántúlon ritka. A természetes gyepekhez ez áll a legközelebb, azaz a fajokban leggazdagabb, legszebb és a legtöbb védett fajt őrző mocsárréttársulás.

Leginkább az árterek és a nedves medencék homok-vályog üledékén fordul elő. Talaja üde réti talaj, de az előzőekénél szárazabb, enyhén savanyú–enyhén lúgos pH-értékkel.

Szál- és aljfüvek, sások és színes virágú évelő kétszikűek uralják. Gyepje felső és alsó lágyszárú szintből (–100 cm, –50 cm), valamint mohaszintből áll.

Domináns és jellemző fajai a réti csenkesz (Festuca pratensis) mellett a réti és a sovány perje (Poa pratensis, P. trivialis), a csomós ebír (Dactylis glomerata), a bókoló rozsnok (Bromus commutatus), a lágyperje (Holcus lanatus), a réti sóska (Rumex acetosa), a réti margitvirág (Chrysanthemum leucanthemum) és a szürke aszat (Cirsium canum). Védett fajai lehetnek a kenyérbélcickafark (Achillea ptarmica), a mocsári kosbor (Orchis laxiflora), a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata), a bangófajok (Ophrys spp.) és a nőszirmok (Iris sibirica, I. spuria).

A (Kis-A, Mezőföld, D–T, Tt, Nyír, Drávasík), ÉK (Tornai-hg., Cserehát, Cserhát, Gödöllői-dv.), DK (Naszály), NyDt (Vas, Zala), DDt (Somogy, Baranya).

2.28. ábra - Virágokban gazdag csenkeszes nedves kaszálórét (Cirsio cani-Festucetum pratensis), amely láprét kiszáradása során keletkezett a Káli-medencében.

Virágokban gazdag csenkeszes nedves kaszálórét (Cirsio cani-Festucetum pratensis), amely láprét kiszáradása során keletkezett a Káli-medencében.


11.2. Rend: Arrhenatheretalia R. Tx. 1931
(Mezofil rétek, kaszálórétek)

Syn.: Arrhenatheretalia Pawlowski 1928 (8. §), Lolietalia perennis Doing 1963 (8. §).

Az Arrhenatheretalia rend társulásai az északi félgömb mérsékelt és boreális övezetében, az euroszibériai flóraterület teljes szélességében előfordulnak, különösen az óceáni éghajlat alatt, egészen a szubkontinentális területekig. A déli félgömb mérsékelt övezetében szintén előfordulnak Arrhenatheretalia jellegű másodlagos társulások. Nálunk főleg a Dunántúlon voltak kiterjedt állományai, a globális eutrofizáció hatására azonban a francia perje dominanciájával jellemezhető társulások fokozatosan átterjedtek a Tiszántúlra is.

A társulások többnyire mély, üde, mérsékelten savanyútól mérsékelten bázikusig terjedő kémhatású barna erdőtalajokon tenyésznek. Mindig erdei termőhelyeken alakulnak ki a rendszeres kaszálás vagy legeltetés hatására mint állandósult társulások. A termelődött biomassza elvitelével keletkezett hiányt gyakran trágyázással pótolják vissza, amelyhez műtrágyát, istállótrágyát, hígtrágyát vagy trágyalével való öntözést használnak. A hígtrágya szolgáltatja a leggyorsabban mozgósítható energiaforrást. Hátránya, hogy szennyezi a talajvízbázist, és túladagolása az ernyősök és nitrofil gyomok elszaporodásához, vagyis a rét tápértékének csökkenéséhez vezet.

A nedves és közepesen nedves rétek a tájkép szemet gyönyörködtető aranyzöld foltjai, számos értékes fenyves övi pojánai és alhavasi réti faj, pl. a karcsú sisakvirág (Aconitum variegatum), orchideafélék (Orchis ssp.), szártalan bábakalács (Carlina acaulis), kenyérbélcickafark (Achillea ptarmica), mocsári gólyaorr (Geranium palustre) termőhelyei. Minél eredetibb a rét, annál több a védett faj, színesebb a virágpompa.

A rend három asszociációcsoportot foglal magába: a sík- és dombvidéki kaszálóréteket (Arrhenatherion), a középhegységi övezet kaszálóit (Phyteumo-Trisetion) és a zöldlegelőket (Lolio-Cynosurion).

11.2.1. Csoport: Arrhenatherion Koch 1926
(Sík- és dombvidéki kaszálórétek)

Sík- és dombvidéki, valamint középhegységi kaszálórétek, amelyek az üdébb, árnyas lomberdők – ligeterdők, gyertyános-tölgyesek és bükkösök – irtásain, barna, vagy agyagbemosódásos erdei talajokon vagy réti talajokon, helyenként köves váztalajon alakulnak ki, általában az enyhén savanyútól a közepesen bázikusig terjedő pH-értékkel. Tartós fennmaradásukat a rendszeres kaszálás teszi lehetővé.

Két- vagy háromszintű társulások, amelyeknek felső szintjét 120–150 cm-re megnövő szálfüvek alkotják, az alsó, alászorult szintben aljfüvek és kétszikű virágos növények uralkodnak. A két szint közt gyakran kialakul egy dudvásszárú kétszikűekből álló szint. A társulások jellegzetes tulajdonsága virágokban való nagy gazdagságuk. A jellegzetes pannon fajokon kívül előfordulnak a környező hegyvidékek, magashegyi (Kárpátok, Alpok) rétek, pojánák leereszkedett fajai. Jellemző fajai: francia perje (Arrhenatherum elatius), terebélyes harangvirág (Campanula patula), illatos borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum), veres csenkesz (Festuca rubra), szúnyoglábú bibircsvirág (Gymnadenia conopsea), kömény (Carum carvi), tarka koronafürt (Coronilla varia), murok (Daucus carota), réti boglárka (Ranunculus acris), perjeszittyó (Luzula campestris), pasztinák (Pastinaca sativa), korcs here (Trifolium hybridum), pelyhes és tömött zabfű (Helictotrichon pubescens, H. compressum), réti csillaghúr (Stellaria graminea), őszi kikerics (Colchicum autumnale), közönséges galaj (Galium mollugo), mezei keresztfű (Cruciata laevipes), réti margitvirág (Chrysanthemum leucanthemum), csörgő kakascímer (Rhinanthus minor), réti szegfű (Dianthus deltoides), helyenként a szemvidító (Euphrasia stricta), rigószegfű (Moenchia mantica), gumós kőtörőfű (Saxifraga bulbifera), apró és hegyi here (Trifolium dubium, T. montanum), réti nyúlhere (Anthyllis vulneraria), réti gólyaorr (Geranium pratense), zöldike (Coeloglossum viride) és mások. Mindezek illatos szénája a tejtermékek ízanyagainak, az emberi táplálkozás fontos makro- és mikroelemeinek alapvető tárolói. E rétek fennmaradását az évszázadok alatt kialakult használat hagyományos módszerei (rendszeres kaszálás, talajlazítás, tüskés gyomok kiszúrása) teszik lehetővé.

Veszélyeztető tényezők: a feltörés, taposás, legeltetés, trágyázás és szennyezések. Ezeket a további használat érdekében mellőzni kell. Ismert a bükki Nagymező fokozottan védett területén és környékén a kaszálórétek degradálódása, amelyet az ott tartott nagy létszámú lóállomány („lipicai ménes”) okozott taposásával, trágyázásával. A szép rétek elgyomosodtak, szőrfüvesedtek, értékes fajkészletük csökkent. Így megszűnt a rájuk jellemző biológiai sokféleség.

Négy társulást sorolunk ide, amelyek a talajok vízgazdálkodását tekintve egyre szárazabb kaszálóréti típust képviselnek:

1. Alopecuro-Arrhenatheretum (Máthé & Kovács 1960) Soó 1971 (29. kép)
(Ecsetpázsitos franciaperjerét)

Középhegységi és dombvidéki, nedves, völgyi kaszálórétek, amelyek többnyire nedves ártéri hordaléktalajon vagy humuszos réti talajokon alakulnak ki.

Szerkezetét a szálfüvek alkotta felső (100–120 cm), és az aljfüvekből álló alsó (40–70 cm) gyepszint alakítja ki, amelyhez mohaszint is társul. A két társulásalkotó faj (francia perje és ecsetpázsit) zárt gyepjét sok szép – fentebb felsorolt – kaszálóréti virág tarkítja. Jellemzőek köztük a nedves réteknek itt is tömegesen megjelenő fajai, mint a réti boglárka (Ranunculus acris), a csomós ebír (Dactylis glomerata), a szarvaskerep (Lotus corniculatus), a réti lednek (Lathyrus pratensis), a közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris) és a palástfüvek (Alchemilla vulgaris agg.).

A (Nyír: Bátorliget?), ÉK (Bükk, Mátra), DK (Bakonyalja), NyDt (Vas–Zala).

2.29. ábra - Franciaperjerét (Pastinaco-Arrhenatheretum) Zselickislak mellett, kissé degradált formában, amelyet a murok (Daucus carota), továbbá a réti peremizs (Inula britannica) és a réti bolhafű (Pulicaria dysenterica) jelez.

Franciaperjerét (Pastinaco-Arrhenatheretum) Zselickislak mellett, kissé degradált formában, amelyet a murok (Daucus carota), továbbá a réti peremizs (Inula britannica) és a réti bolhafű (Pulicaria dysenterica) jelez.


2. Pastinaco-Arrhenatheretum (Knapp 1954) Passarge 1964
(Franciaperjerét)

Dombvidéki és hegyháti kaszálórét-társulás, amelynek állományai főleg a gyertyános-tölgyesek magassági övében közepes vízgazdálkodású, tápanyagokban, humuszban gazdagabb réti talajokon, illetve a rétdinamika hatására átalakulóban lévő erdőtalajokon alakulnak ki kaszálás és legeltetés hatására, s a Dunántúlon az alföld-peremi árterek magasabb térszínein is előfordulnak.

Színes, réti virágokban gazdag, magas füves, többszintű gyep, amelynek felső, szálfüves szintjét 120–150 cm, alsó, aljfüves szintjét 30–50 cm magas növények alkotják. Állományai a tájképben nagy kiterjedésű, sárgászöld, aranyló zöld foltokként jelennek meg, amelyeknek fő színadóit a boglárkák (Ranunculus spp.), a pitypang (Taraxacum officinale) és a pasztinák (Pastinaca sativa) alkotják.

A domináns francia perje (Arrhenatherum elatius) mellett gyakori és jellemző fajok: a csomós ebír (Dactylis glomerata), lágy selyemperje (Holcus lanatus), a veres csenkesz (Festuca rubra), a pelyhes zabfű (Helictotrichon pubescens), az illatos borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum), réti lednek (Lathyrus pratensis), a terebélyes harangvirág (Campanula patula), a nyúlkömény (Selinum carvifolia), a bakszakáll (Tragopogon orientale), a réti zörgőfű (Crepis biennis), helyenként az aranyzab (Trisetum flavescens), a völgycsillag (Astrantia major), a tejoltó galaj (Galium verum) és a varfű (Knautia arvensis). Védett fajok a foltos és a bodzaszagú ujjaskosbor (Dactylorhiza majalis, D. sambucina), az agárkosbor (Orchis morio), a pacsirtafű (Polygala nicaeensis subsp. carniolica), a hegyi palástfű (Alchemilla monticola), a varjúköröm (Phyteuma spicatum) és a csengettyűvirág (Adenophora liliifolia).

A változatos kialakulású társulásnak a típuson kívül három szubasszociációját különböztetjük meg:

a) trisetetosum flavescentis Horvatić 1930, hűvös, montán, üde termőhelyeken,

b) festucetosum rubrae Jeanplong 1960, hűvös montán szárazabb térszínen,

c) caricetosum tomentosae Lájer 2002, tömött, kissé mocsarasodó talajokon.

A (Kis-A, Drávasík), ÉK (Zempléni-hg., Bükk, Mátra, Cserhát, Börzsöny), DK (Pilis, Bakony, Balatonv.), NyDt (Vas, Zala), DDt (Somogy, Baranya), N (Sopron, Kőszeg).

3. Anthyllido-Festucetum rubrae (Máthé & Kovács 1960) Soó 1971 (30. kép)
(Verescsenkeszrét)

Középhegységi üde kaszálórét-társulás, amely a gyertyános-tölgyes és a bükkös öv tisztásain és irtásain alakul ki, főleg északias és délies kitettségben. Meszes és szilikátos kőzeteken egyaránt előfordul, többnyire barna erdőtalajon, ritkábban rendzinán vagy erubázon, többnyire gyengén savanyútól gyengén bázikus kémhatásúig, üdétől az enyhén szárazig terjedő termőhelyeken.

Szemet gyönyörködtető, virágokban gazdag hegyi kaszálórét, az előzőeknél kissé alacsonyabb gyeppel, amelynek felső szálfűszintje mintegy 70–90 cm, az alsó aljfűszintje 20–30 cm magas, amelyet fejlett mohaszint egészít ki.

Jellemző fajai a veres csenkesz (Festuca rubra), a magyar nyúlhere (Anthyllis vulneraria subsp. polyphylla), a hegyi kakukkfű (Thymus pulegioides), a közönséges napvirág (Helianthemum ovatum) és a szúnyoglábú bibircsvirág (Gymnadenia conopsea). Állandó és domináns fajok a réti útifű (Plantago media), a csörgő kakascímer (Rhinanthus minor), a réti here (Trifolium pratense), a tavaszi kankalin (Primula veris), a tejoltó galaj (Galium verum), a mezei perjeszittyó (Luzula campestris), a szarvaskerep (Lotus corniculatus), az illatos borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum), a rezgőfű (Briza media) és a hasznos földi tömjén (Pimpinella saxifraga). Az üdébb változatban tömeges pl. a réti boglárka (Ranunculus acris), a fehér here (Trifolium repens), a szárazabban a fogtekercs (Danthonia alpina), a gamandor (Teucrium chamaedrys) és a mezei here (Trifolium campestre). Helyenként a taréjos cincor (Cynosurus cristatus) is előfordul. Ritkább, védett fajok a gömbös kosbor (Traunsteinera globosa), a szártalan bábakalács (Carlina acaulis), a tárnicsok (Gentiana cruciata, Gentianella livonica, G. ciliata), a palástfüvek (Alchemilla spp.) és a Janka-tarsóka (Thlaspi jankae). Jellemző néhány xero-mezofiton moha, mint az Abietinella abietina és a Camptothecium lutescens előfordulása is.

ÉK (gyakori), DK (elég gyakori), NyDt (Vas, Zala), DDt (Zselic).

2.30. ábra - Verescsenkeszrét (Anthyllido-Festucetum rubrae) francia perjével (Arrhenatherum elatius) koloncos legyezőfűvel (Filipendula vulgaris) és bérci herével (Trifolium alpestre) a Bükk-fennsíkon.

Verescsenkeszrét (Anthyllido-Festucetum rubrae) francia perjével (Arrhenatherum elatius) koloncos legyezőfűvel (Filipendula vulgaris) és bérci herével (Trifolium alpestre) a Bükk-fennsíkon.


4. Anthoxantho-Festucetum rupicolae Dénes 1997 (31. kép)
(Borjúpázsitos pusztai csenkeszrét)

Sztyeppesedő kaszálórét. A kaszálórétek övezetének legmagasabb térszínein kialakuló, nyár közepére kiszáradó talajú kaszálórét, amelynek állományai lazább talajokon alakulnak ki, ahol a homokos hordalék rárétegződik a réti agyagra. Ezt a társulást nevezi Juhász-Nagy „tetőgyep”-nek.

A társulás dombvidéki, vikariáns asszociációja az Ausztriából leírt Ranunculo bulbosi-Arrhenatheretum Ellmauer 1993.

Alacsony füves kaszálórét, amelyből a magas növésű kétszikűek hiányzanak. Messziről felismerhető a borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum) jellegzetes sárgásbarna foltjairól. Alatta a pusztai csenkesz (Festuca rupicola) alkot összefüggő gyepet. Fajban- és virágban igen gazdag társulás. Legeltetés hatására a pusztai csenkeszt a veresnadrágcsenkesz (Festuca pseudovina) váltja fel, és a faji összetétel elszegényedik.

Összetételében sajátosan keverednek a hegyi kaszálórétek és a sztyepprétek fajai, mint az aranyzab (Trisetum flavescens) és a cincor (Cynosurus cristatus), továbbá a rigószegfű (Moenchia mantica) és a pelyhes selyemperje (Holcus lanatus) egyfelől, a réti zsálya (Salvia pratensis), a szarvaskocsord (Peucedanum cervaria), az orvosi tisztesfű (Betonica officinalis), a közönséges legyezőfű (Filipendula vulgaris) másfelől, és köztük a mocsárrétek és az erdei irtásrétek elemei is. A társulás virágpompájához a réti margitvirág (Leucanthemum vulgare) és a őszi kikerics (Colchicum autumnale) tömegein kívül nagyban hozzájárulnak az orchideák (Orchis morio, O. coriophora, O. ustulata).

A (Drávasík), ÉA.

2.31. ábra - Borjúpázsitos pusztai csenkeszrét (Anthoxantho-Festucetum rupicolae). Jellegzetes dél-alföldi társulás,amely az alföldi mocsárrét kiszáradásával és sztyeppesedéséveljön létre, sok virágzó kakascímerrel (Rhinanthus minor), magyar szegfűvel (Dianthus pontederae) és hegyi lennel (Linum austriacum).

Borjúpázsitos pusztai csenkeszrét (Anthoxantho-Festucetum rupicolae). Jellegzetes dél-alföldi társulás,amely az alföldi mocsárrét kiszáradásával és sztyeppesedéséveljön létre, sok virágzó kakascímerrel (Rhinanthus minor), magyar szegfűvel (Dianthus pontederae) és hegyi lennel (Linum austriacum).


11.2.2. Csoport: Phyteumo-Trisetion (Passarge 1969) Ellmauer & Mucina 1993
(Középhegységi aranyzabrétek)

A közép-európai magashegységek (Alpok, Kárpátok stb.) üde rétjeit és hegyi kaszálóit újabban külön rendbe (Poo alpinae-Trisetetalia Ellmauer & Mucina 1993) sorolják; a nálunk is előforduló középhegységi jellegű társulásokat pedig a Phyteumo-Trisetion asszociációcsoportban tárgyalják. Ezekben a társulásokban az Arrhenatheretalia-fajok rendszeres előfordulása mellett reliktum jellegű, ún. dealpin, a magasabb hegyekből származó és feltehetően a hűvösebb posztglaciális időszakokban leereszkedett növényfajok is előfordulnak, amelyeket az egyes társulások karakterfajainak tekintünk.

Ilyen jellemző, magashegyi jellegű szubalpin és montán fajok a domináns aranyzab (Trisetum flavescens) mellett a palástfüvek (Alchemilla spp.), az árnika (Arnica montana), a parókaimola (Centaurea pseudophrygia), a hegyi tárnics (Gentianella austriaca), az erdei gólyaorr (Geranium sylvaticum), a réti kardvirág (Gladiolus imbricatus), a csillagos nárcisz (Narcissus angustifolius), a kígyógyökerű keserűfű (Polygonum bistorta), a narancsszínű aggófű (Senecio aurantiacus) és a veres csenkesz (Festuca rubra). Nálunk a társuláscsoport reliktum jellege miatt igen érzékeny a bolygatásra, taposásra és szennyezésre. Állományai viszonylag kis kiterjedésűek, ezért védelmük rendkívül nehéz.

Egy társulásuk él hazánkban.

1. Geranio-Trisetetum flavescentis Knapp ex Oberd. 1957
(Középhegységi aranyzabrét)

Syn.: Trisetum flavescens-Geranium sylvaticum – Ass. Knapp 1951 (3b. §).

Az Alpokalja reliktum jellegű szubalpin társulása, amely kristályos kőzeten, kvarccsillámpalán és filliten létrejött erdőtalajokon, üde környezetben, mindössze néhány állománnyal fordul elő. Virágokban rendkívül gazdag, színpompás rét.

Szerkezetét tekintve kb. 70–90 cm magas, ritkás hegyi rét, melynek domináns és jellemző fajai az aranyzab (Trisetum flavescens), a veres csenkesz (Festuca rubra) és az asszociációcsoport (Phyteumo-Trisetion) jellemzésénél felsorolt ritka védett fajok, valamint magaskórós növények, mint a podagrafű (Aegopodium podagraria), a medvetalp (Heracleum sphondylium), a fehér zászpa (Veratrum album).

N (Sopron–Kőszeg hegyvidéke).

11.2.3. Csoport: Cynosurion cristati R. Tx. 1947
(Hegyi kaszálók és zöld legelők)

A hegyvidéki rétek intenzív gazdálkodású területein kialakult legelőgyepek. Az általánosan alkalmazott egységes fűkeverékek következtében a csoport ma már kozmopolita elterjedésűnek tekinthető. Társulásai általában az Arrhenatherion és a Phyteumo-Trisetion csoport társulásainak területén, azok legeltetése következtében jönnek létre. Mivel a legeltetés elszegényíti a kaszálók faji összetételét, a Cynosurion főleg negatívumokkal jellemezhető. Középhegységekben kisebb foltokban fordulnak elő, és a montán jellegű aranyzabrétek felé mutatnak átmenetet. Fajkombinációjuk általában gazdagabb, mint a közép-európai társulásoké, ami az ott hosszabb ideje tartó trágyázás és legeltetés következménye.

Jellemző és domináns fajok a cérnatippan (Agrostis capillaris), a szártalan bábakalács (Carlina acaulis), a taréjos cincor (Cynosurus cristatus), a réti és az orvosi szemvidító (Euphrasia kerneri, E. rostkoviana), a veres csenkesz (Festuca rubra), a kacuros véres lapú (Hypochoeris radicata), a borzas, a mirigyes és a balkáni kakascímer (Rhinanthus alectorolophus, Rh. rumelicus, Rh. wagneri), a háromfogfű (Danthonia decumbens), a fogtekercs (Danthonia alpina) és az angol perje (Lolium perenne). E fajlista elárulja e gyepek eredetét, hiszen a legtöbb faj az előző kaszálórétekre jellemző, amelyeket itt – jelezve azok erős degradálódását – zavarástűrő, legelést, taposást tűrő fajok – „ún. legelőgyomok”, mint a Carduus-, Cirsium-, Thymus- és Euphorbia-fajok, az Ononis spinosa – egészítenek ki.

A csoportot nálunk két társulás képviseli.

1. Lolio-Cynosuretum Tx. 1937
(Angolperjés rét-legelő)

Nyugat- és Közép-Európa legelterjedtebb és gazdaságilag legfontosabb zöldlegelő-társulása, amely a sík- és dombvidékeken elterjedt. Nálunk a középhegységek alacsonyabb régióiban az extrazonális üde lomberdők irtásrétjein, a kaszálórétek rendszeres legeltetése során alakul ki, és tartós legeltetésre válik önálló társulássá. Az eredeti rétfajok rovására egyre több bolygatást tűrő faj szaporodik el.

Jellemző fajai a domináns angol perje (Lolium perenne), amely mellé szálanként vagy kisebb csoportokban a cincor (Cynosurus cristatus) társul, de előfordulnak több kodomináns elemből álló állományok is. További uralkodó és konstans fajok a réti csenkesz (Festuca pratensis), a réti és a sovány perje (Poa pratensis és P. trivialis), a közönséges cickafark (Achillea millefolium), a százszorszép (Bellis perennis), a kerek repkény (Glechoma hederacea), a közönséges gyíkfű (Prunella vulgaris), a pitypang (Taraxacum officinale), a réti és a kúszó boglárka (Ranunculus acris és R. repens), az ösztörűs és a kakukkveronika (Veronica chamaedrys és V. serpylli-folia). Helyenként a sugártalan székfű (Matricaria discoidea), a pásztortáska (Capsella bursa-pastoris) és a fehér here (Trifolium repens), amelyek növekvő tömege jelzi a fokozódó degradációt, amellyel fordított arányban csökken az eredeti rétfajok száma.

ÉK (Zempléni-hg., Tornai-hg., Bükk, Mátra, Cserhát, Börzsöny), DK (Visegrádi-hg., Pilis, Bakony), NyDt (Vas, Zala), DDt (Somogy, Baranya).

2. Festuco commutatae-Cynosuretum R. Tx. ex Büker 1942
(Vörös csenkeszes rét-legelő)

Hegyvidéki rét-legelők, nálunk többnyire a Középhegység csapadékos, hűvös mezoklímájú vidékein, a bükkös öv legeltetett irtásrétjein előforduló társulás, amelyet sovány zöldlegelőnek is neveznek. Állományai különféle alapkőzeten, többnyire enyhén savanyú, de szerves anyagokban gazdagabb, réti talajokon, közepes talajnedvesség mellett alakulnak ki. A talaj a taposástól tömött, levegőhiányos, s ezért benne az anaerob dinamika kerül túlsúlyba. Inkább gyep, mint rét jellegű társulás. A tápdúsabb talajon zárt gyepű, haragoszöld foltként messziről felismerhető.

Domináns fajai a veres csenkesz (Festuca rubra) és a cincor (Cynosurus cristatus), jellemző fajok a rezgőfű (Briza media), a cérnatippan (Agrostis capillaris), a szártalan bábakalács (Carlina acaulis), a réti és az orvosi szemvidító (Euphrasia kerneri, E. rostkoviana), a kacuros véres lapu (Hypochoeris radicata), a borzas, a mirigyes és a balkáni kakascímer (Rhinanthus alectorolophus, Rh. rumelicus, Rh. wagneri), a háromfogfű (Danthonia decumbens), a palástfüvek (Alchemilla spp.), keleten a piros kígyószisz (Echium maculatum). A túllegeltetés hatására itt is legelőgyomok és szőrfű (Nardus stricta) szaporodhat el, ami a társulást a sovány legelők és szőrfűgyepek irányában alakítja át.

ÉK (Zempléni-hg., Tornai-hg., Bükk, Mátra, Cserhát, Börzsöny), DK (Visegrádi-hg., Pilis), NyDt (Vas, Zala).

11.3. Rend: Potentillo-Polygonetalia R. Tx. 1947
(Ártéri és kúszó gyepek)

Syn.: Potentilletalia anserinae Oberd. 1949 (8. §), Plantaginetalia majoris R. Tx. (1947) 1950 (29. §).

A Potentillo-Polygonetalia rend a mérsékelt övi Európa nedves és időszakosan elárasztott termőhelyeinek gyeptársulásait foglalja össze, amelyek vízfolyások környékén vagy medence helyzetű nedves síkságokon fordulnak elő. A társulások ökológiáját és összetételét a talajnedvesség és a talajvízszint dinamikája mellett meghatározhatja a gyepek legeltetéssel való hasznosítása, valamint szárazabb éghajlat alatt a talaj elszikesedése is.

A társulásokban a kompetitív-ruderális stratégia bizonyul a legsikeresebbnek, és a valódi ruderális típusok számára ezek a termőhelyek kevésbé előnyösek. A társulásalkotó fajok, mint pl. a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), a fehér tippan (Agrostis stolonifera), a borzas sás (Carex hirta), az indás és a libapimpó (Potentilla reptans, P. anserina) általában alacsony termetűek és hajlamosak klonális növekedéssel összefüggő gyepszőnyeget kialakítani.

Az ártéri rétek nedves, vízközeli termőhelyein élnek, amelyeket a tavaszi áradások időszakosan vízzel borítanak, nyáron viszont rendszeresen kiszáradnak. A társulások másodlagosan is kialakulhatnak kiszáradt vízfolyásokban, mesterséges árkokban és csekély talajvíz-ingadozású kavicsbányákban. A termőhelyek talajvízszint-ingadozása nagymértékben függ a szomszédos vízfolyás átszivárgási tartományától. Talajai a természetes ligeterdei talajok különböző típusaihoz tartoznak.

A termőhelyek állapotát részben a vízimadarak, részben a szarvasmarhacsordák befolyásolják. Erőteljesebb legeltetés hatására a talajok tápanyagban feldúsulnak. Az ártéri gyepeket olyan ökotonként lehet értelmezni, amely átmenetet képez a nedves és a száraz termőhelyek között. Ökológiai állapotukat számos zavaró tényező befolyásolhatja, amelyek komplex módon, együttesen, illetve különböző kombinációkban léphetnek fel és fejtik ki hatásukat. Ilyen hatások az időszakos elárasztások, a szikesedés, a legeltetés és a taposás.

Jellemző fajai a már fentebb felsoroltakon kívül a tarackbúza (Elymus repens), a gombos ecsetpázsit (Alopecurus geniculatus), az orvosi zilíz (Althea officinalis), a nádképű csenkesz (Festuca arundinacea), a réti peremizs (Inula britannica), a réti és a fülemileszittyó (Juncus conglomeratus, J. articulatus), a csombormenta (Mentha pulegium), a kúszó és a buborcs boglárka (Ranunculus repens, R. sardous), a nagy útifű (Plantago major), az erdei kányafű (Rorippa silvestris) és a fodros lórom (Rumex crispus).

11.3.1. Csoport: Potentillion anserinae R. Tx. 1937
(Ártéri gyepek)

Syn.: Lolio-Potentillion R. Tx. 1947 (8. §), Agrostion stoloniferae Görs in Oberd. et al. 1967 (29. §, 31. §, 36. §).

Non: Agrostion albae Soó 1933 (36. §), Agropyro-Rumicion crispi Nordhagen 1940 (36. §), Verbenion supinae Slavnić 1951.

A rendbe egyetlen csoportot sorolunk, amely azonban két alcsoportra oszlik: az ártéri réteket tartalmazó Potentillienion anserinae alcsoportra és a fiziognómiailag jól különváló, zsombékoló szittyós rétek (Juncenion effusae) alcsoportjára.

11.3.1.1. Alcsoport: Potentillenion anserinae
(Pimpós rétek)

Tekintve, hogy a Kárpát-medence fél Európa folyóinak gyűjtőmedencéje, amelyben természetföldrajzi okokból hatalmas kiterjedésű árterek és ártéri rétek is kialakultak, érthető, hogy az alcsoport igen nagy társulástani változatossággal van jelen síkságainkon és folyóvölgyeinkben. Ehhez járul az a tény, hogy a területet hosszú történelmi időkön át különféle módon és eltérő mértékben hasznosították, ami mind a kiszárítás és a szikesedés, mind pedig a legeltetés és taposás változatos kombinációit eredményezte, s ezek más-más módon hatottak a termőhelyek állapotára és a társulások összetételére.

Mindennek természetes következménye, hogy az alcsoportot hazánkban kilenc társulás képviseli:

1. Dactylido-Festucetum arundinaceae R. Tx. ex Lohmeyer 1953
(Ebír-nádképű csenkeszrét)

Magas, zsombékoló gyepet alkotó társulás, amely tápanyagban gazdag vályogtalajokon lép fel. A nagyobb folyók partján a magas árhullám által érintett zónában alakul ki, ahol a fűzligetekkel érintkezik. Ma a kultúrtájban többnyire a marhalegelők, nedves szántók és földutak mentén húzódó árkokba szorul vissza. A társulás átmeneti kiszáradást is képes elviselni, lévén a társulásalkotó nádképű csenkesz (Festuca arundinacea) enyhén sótűrő faj. Mellette tömeges lehet a csomós ebír (Dactylis glomerata), állandó kísérők pedig a közönséges cickafark (Achillea millefolium), a paszternák (Pastinaca sativa), a francia perje (Arrhenatherum elatius), a mezei aszat (Cirsium arvense) és a fehér here (Trifolium repens).

Nálunk a Duna árterén, a magasabb újholocén teraszon találhatjuk állományait, többnyire az elegyes keményfaligetek helyén.

2. Lolietum perennis Gams 1927
(Angolperjés rét)

Syn.: Lolio-Plantaginetum (Linkola 1921) Beger 1930, Lolietum perennis Felföldy 1942.

Igen elterjedt örökzöld ruderális legelő, amely külvárosokban, városi parkokban, kertekben éppúgy megtalálható, mint a mezofil legelőkön, a sík- és dombvidéki dűlőutak mentén.

A társulás domináns faja az angolperje (Lolium perenne); vele szinte egyenértékűen tömeges megjelenésű fajok lehetnek a nagy útifű (Plantago major), a közönséges cickafark (Achillea millefolium), a fehér here (Trifolium repens), a katáng (Cichorium intybus) és a pongyola pitypang (Taraxacum officinale). A hozzá közelálló zöldlegelőktől (Cynosurion) főleg abban különbözik, hogy a taposást tűrő egyévesek közül itt többen fordulnak elő, mint pl. a madárkeserűfű (Polygonum arenastrum), az egynyári perje (Poa annua), a büdös zsázsa (Lepidium ruderale), a komlós lucerna (Medicago lupulina) és az egérárpa (Hordeum murinum).

M Az ország egész területén elterjedt.

3. Lolio-Alopecuretum pratensis Bodrogközy 1962
(Angolperjés ecsetpázsitrét)

Hullámtéri legelőtársulás, amelyet elsősorban a Felső-Tisza vidékén – Tokaj környékén – tanulmányoztak. Talaját a magas áradások által ülepített finom iszap- és finom agyagüledék alakítja ki. Különösen ott fordulnak elő, ahol a hullámtéri és ártéri legelők a településekhez közel esnek, és ezért a legeltetés intenzívebb. A társulás összetételét tekintve közeláll a mocsárrétekhez (Deschampsion caespitosae), másrészt a Potentillion anserinae-fajok mellett gyomfajok is fellépnek.

A két kodomináns társulásalkotó faj, az angolperje (Lolium perenne) és a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis) mellett jellemző az indás és a buborcs boglárka (Ranunculus repens, R. sardous), az indás pimpó (Potentilla reptans), a szarvaskerep (Lotus corniculatus), a fehér here (Trifolium repens), a komlós lucerna (Medicago lupulina), a mezei cickafark (Achillea collina) és a fehér tippan (Agrostis stolonifera). Ez utóbbi alkotja az agrostetosum szubasszociációt Alopecurus geniculatus, Rorippa kerneri és Eleocharis palustris differenciális fajokkal, amelyek enyhe szikesedésre is utalnak. Egy szárazabb változatot képvisel a plantaginetosum lanceolatae, amelynek differenciális fajai az ördögszekér (Eryngium campestre), a veresnadrágcsenkesz (Festuca pseudovina) és a mezei aszat (Cirsium arvense).

A társulás elterjedése további tanulmányozást igényel.

4. Ranunculo sardoi-Alopecuretum geniculati Bodrogközy 1962
(Iszapos hullámtéri legelő)

A hullámterek legnedvesebb rétjei, amelyen a leghosszabb ideig tart az iszapos üledék lerakódása. Ennek következtében az iszaplakó Nanocyperion növények jelennek meg az alacsony gyepben, amelynek azonban fő tömegét Phragmitetalia és Arrhenatheretea-fajok alkotják.

A társulás domináns fajai a buborcs boglárka (Ranunculus sardous) és a gombos ecsetpázsit (Alopecurus geniculatus), jelentősebb gyepalkotó fajok a vidrakeserűfű (Persicaria amphibia), a vízi kányafű (Rorippa amphibia), a közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris), a fehér tippan (Agrostis stolonifera) és a szikesedést jelző hernyópázsit (Beckmannia eruciformis). A Nanocyperion-fajok közül említést érdemel a karcsú bajuszfű (Heleochloa alopecuroides), a henye pimpó (Potentilla supina) és az iszapgyopár (Gnaphalium uliginosum).

A (Tt: Tokaj környéke).

5. Potentilletum anserinae Felföldy 1942
(Libapimpós)

Syn.: Potentilletum anserinae Rapaics 1927 (2b. §), Lolio-Potentilletum anserinae Knapp 1946 (2b. §), Lolio-Potentilletum anserinae normale Knapp ex I. Kárpáti & V. Kárpáti 1963 (29. §, 31. §).

Ezt a társulást általában libalegelőnek szokták nevezni, de ennél jóval elterjedtebb szövetkezet. Különösen gyakori az alföldi és dunántúli falvak trágyázott, nedves faluvégi libalegelőin, de megtalálható laposabb árkokban, nedves dűlőutak mentén és a nagy folyók árterein, különösen a Duna mentén.

Jellemző fajai a domináns libapimpó (Potentilla anserina) mellett az eperhere (Trifolium fragiferum) és az angolperje (Lolium perenne). Állandó kísérői a csombormenta (Mentha pulegium), az egynyári perje (Poa annua), a szarvaskerep (Lotus corniculatus), a nagy és a lándzsás útifű (Plantago major, P. lanceolata), a közönséges cickafark (Achillea millefolium), továbbá a fehér tippan (Agrostis stolonifera), a pongyola pitypang (Taraxacum officinale), a fehér és a réti here (Trifolium repens, T. pratense), a közönséges gyíkfű (Prunella vulgaris), a murok (Daucus carota) és az indás pimpó (Potentilla reptans).

Az Alföldön és a Dunántúlon gyakori, a Középhegységben ritka.

6. Potentillo anserinae-Juncetum bufonii (Felföldy 1942) Borhidi 2003 ass. nova, hoc loco
(Libapimpós békaszittyós)

Bas.: Juncetum bufonii Juncus bufonius-Potentilla anserina subass. Felföldy 1942. Holotípus: Felföldy 1942 AGH 5: 101. Tab. 2. felv. Nr. 3. hoc loco.

Erősen trágyázott és gyakori vízborítású, taposott, sáros libalegelő, amely különösen vízlevezető árkok közelében alakul ki. Az átnedvesedett sekély vízáteresztésű, tömött talaj felső rétege iszapszerű konzisztenciát mutat, ami lehetővé teszi Nanocyperion jellegű fajok elszaporodását. A termőhely több vonatkozásban is szélsőségesen zavart, amit az egyévesek nagy száma és borítása mutat.

A társulás tömeges és egyben állandó fajai a libapimpó (Potentilla anserina), a varangyszittyó (Juncus bufonius) és a piros budavirág (Spergularia rubra). További konstans fajok az egynyári perje (Poa annua), a fakó libatop (Chenopodium glaucum), a papsajtmályva (Malva neglecta), az alacsony füzény (Lythrum hyssopifolium), a mezei tikszem (Anagallis arvensis), a közönséges vasfű (Verbena officinalis), a nagy útifű (Plantago major), a henye pimpó (Potentilla supina) és a parlagi bolhafű (Pulicaria vulgaris).

Valószínűleg igen sokfelé elterjedt. Alig tanulmányozták.

7. Ranunculetum repentis Knapp ex Oberd. 1957
(Kúszó boglárkás)

A társulás a kúszó boglárka (Ranunculus repens) monodomináns állományaiból áll, amely többnyire igen zárt gyepszőnyeget alkot. Nálunk a Duna-ártér gödi szakaszáról vannak biztos adataink, ahol a cönózis néhány négyzetméter kiterjedésű állományai az ártér magasabb szintjének kisebb vízszivárgásai környékén, másutt (pl. Debrecen, Eger, Velecei-tó) kisebb vízfolyások mentén alakulnak ki.

A társulás fontosabb kísérő fajai a libapimpó (Potentilla anserina), a csombormenta (Mentha pulegium), az erdei kányafű (Rorippa silvestris), a borzas sás (Carex hirta), a réti peremizs (Inula britannica) és a póléveronika (Veronica anagallis-aquatica); nálunk még a mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), a vízi kányafű (Rorippa amphibia), az erdei lórom (Rumex sanguineus), a mocsári perje (Poa palustris) is. A hazai állományok összetétele stabil, fajgazdag, sok konstans fajjal. Ennek alapján nem értünk egyet azzal a felfogással (Ellmauer & Mucina 1993), miszerint a kúszó boglárkás társulás állományai ne lennének egy stabil összetételű asszociáció reprezentánsai.

8. Agropyro repentis-Rorippetum austriacae (Timár 1947) R. Tx. 1950
(Tarackbúza-kányazsombor társulás)

Bas.: Agrostietum albae Rorippa austriaca facies Timár 1947.

A folyóparti füzesek kiirtása után legeltetéssel állandósult ártéri gyepek egyik társulása, amelynek állományai a mélyebb, rendszeresen átnedvesedő részeken jelennek meg. Kialakulásukban nagy szerepe van a túllegeltetésnek, amelynek következtében az eredeti fehér tippanos mocsárrét erősen elgyomosodik.

A társulás uralkodó faja az osztrák kányafű (Rorippa austriaca), mellette nagyobb borítást érhet el az erdei kányafű (Rorippa silvestris), a tarackbúza (Elymus repens) és a fehér tippan (Agrostis stolonifera). Jellemző fajai a vidrakeserűfű (Persicaria amphibia), az édesgyökér (Glycyrrhiza echinata), a réti peremizs (Inula britannica) és a bojtorján szerbtövis (Xanthium strumarium).

A (Tt).

9. Ranunculo repentis-Alopecuretum geniculati R. Tx. 1937
(Kúszó boglárkás-ecsetpázsitgyep)

Syn.: Rumici crispi-Alopecuretum geniculati R. Tx. 1950 (29. §).

Ez a társulás egy tipikus kúszónövény-gyep, amely árterek és hullámterek levezető árkaiban, esetenként az áradás után visszamaradó vízzel telt mélyedésekben alakul ki. Nyugaton a társulás talaja többnyire tápanyagban gazdag és mérsékelten savanyú. A társulás névadó fajain kívül jellemzőek még a fehér tippan (Agrostis stolonifera), a buborcs boglárka (Ranunculus sardous), a fodros lórom (Rumex crispus), az indás pimpó (Potentilla reptans) és a pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia).

Nálunk alárendeltebb jelentőségű társulás, amely a Dráva árterén, az ártér újholocén alacsonyabb szintjén, vagy a magasabb ártéri szintbe bemélyedő holtágak partjain fordul elő. Talaja helyenként kötött, iszapos, nyers öntés.

A (Mezőföld: Velencei-tó), Drávasík, Tt, Nyír.

10. Rumici crispi-Agrostietum stoloniferae Moor 1958
(Fodros lórom-fehér tippan társulás)

Syn.: Rorippo sylvestris-Agrostietum stoloniferae (Moor 1958) Oberd. & T. Müll. in T. Müll. 1961 (29. §).

A Duna-ártér újholocén alacsonyabb szintjének taposott, rendszeresen legeltetett térszínén általánosan elterjedt társulás. Állományai gyakran mozaikszerűen váltakoznak a Ranunculo-Alopecuretum geniculati gyepjével vagy más félruderális-ruderális növénytársulásokkal. Az egykori fűz-nyár ligeterdők tarra vágása vagy kigyérítése és legeltetése során alakultak ki ezek az állományok, amelyek az egész hazai Duna-ártérre jellemzőek.

Nálunk jellemző és konstans fajai a fodros lórom (Rumex crispus) és a domináns fehér tippan (Agrostis stolonifera) mellett az erdei kányafű (Rorippa silvestris), a csombormenta (Mentha pulegium), az indás és a libapimpó (Potentilla reptans, P. anserina), a kúszó boglárka (Ranunculus repens), a nagy útifű (Plantago major) és a közönséges gyíkfű (Prunella vulgaris).

A nyugaton leírt, a Petasites hybridus, illetve Artemisia vulgaris dominanciájával jellemzett szubasszociációit nálunk nem sikerült azonosítani. Az itthoni Duna-szakaszon egy magassásos szubasszociációt (Carex acutiformis és Poa palustris differenciális fajokkal) és egy kálmos (Acorus calamus) által alkotott szubasszociációt írtak le.

11.3.1.2. Alcsoport: Juncenion effusi Westhoff & Leeuwen ex Hejný et al. 1979
(Szittyós rétek)

Az alcsoport differenciális fajai a réti, a csomós, a deres, a béka- és a fülemileszittyó (Juncus compressus, J. conglomeratus, J. inflexus, J. effusus, J. articulatus), az ebtippan (Agrostis canina), a kétsoroskáka (Blysmus compressus), és a mocsári füzike (Epilobium palustre).

Ide négy társulást sorolunk:

1. Junco compressi-Trifolietum repentis Eggler 1933
(Réti szittyós-fehér here társulás)

Syn.: Blysmo-Juncetum compressi R. Tx. 1950.

Montán–szubmontán hegyi rétek övében előforduló nedves, erősen taposott helyeken kialakuló ritka gyomtársulás, amely rendszerint savanyú talajokhoz kötött.

Jellemző, egyben domináns fajai a kétsoroskáka (Blysmus compressus) és a réti szittyó (Juncus compressus). Fontosabb kísérő fajok a fehér és réti here (Trifolium repens, T. pratense), a deres és a fülemileszittyó (Juncus inflexus, J. articulatus), a sápadt, a borzas, a sárga és a nyúlsás (Carex pallescens, C. hirta, C. flava, C. leporina).

ÉK (Mátra).

2. Juncetum effusi Soó (1931) 1949
(Békaszittyós)

Szubmontán hegyi kaszálórétek (Deschampsietum, Festucetum pratensis) legeltetéses, trágyázásos degradációja következtében létrejött társulás, amelyet alig tanulmányoztak. A kolozsvári Szénafüvekről készült egyetlen felvétel a Juncus effusus dominanciája mellett alig mutat gyomosodásra utaló fajokat. A hazai Juncus effusus-állományoknak csak kisebb része hasonlít az erdélyi társulásra. Összetételét és elterjedését eddig itthon nem tanulmányozták, valószínűleg lehangoló egyhangúságuk miatt.

3. Junco inflexi-Menthetum longifoliae Lohmeyer 1953
(Lómentás-szittyórét)

Patakparti juhlegelők és itatók környékének gyomtársulása, amely olyan helyeken alakul ki, amelyek alkalmi elárasztást szenvednek, de a meghatározó zavarást a magas nitráttartalom és a birkák taposása jelenti. Előfordul ezenkívül kisebb vízfolyások időszakosan elárasztott árokpartjain. Talaja többnyire glejes, felső humuszos-iszapos A-szinttel.

Az állomány szerkezete magaskórós jellegű, és általában kiemelkedik a környező legelők szintjéből. Jellemző a társulás névadó fajainak, a deres szittyó (Juncus inflexus) és a lómenta (Mentha longifolia) dominanciája. Gyakoribb kísérő fajok a borzas füzike (Epilobium hirsutum), a sédbúza (Deschampsia caespitosa), a mezei zsurló (Equisetum arvense), a pelyhes selyemperje (Holcus lanatus), a sovány perje (Poa trivialis), a kúszó boglárka (Ranunculus repens), a fodros lórom (Rumex crispus) és a pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia).

A társulás minden bizonnyal előfordul nálunk, de eddig nem tanulmányozták. Az Alföld délkeleti szélén, Nagyszalonta mellett tanulmányozta E. Pop.

4. Juncetum tenuis (Diemont et al. 1940) R. Tx. 1950
(Vékony szittyós)

Bas.: Juncus macer Stadium Diemont, Sissingh & Westhoff 1940, Juncetum macri R. Tx. 1950.

Többnyire keskeny szalagszerű állományokat alkotó társulás, amely különösen homokos erdei földutakon a kerekek nyomvonalai között, valamint a nyomvonalak és az árokpart között alakul ki, üde, félárnyékos helyeken. A társulás uralkodó faja a vékony szittyó (Juncus tenuis), mellette domináns elem lehet még a nagy útifű (Plantago major) és az egynyári perje (Poa annua), állandó kísérők pedig a közönséges gyíkfű (Prunella vulgaris), az őszi oroszlánfog (Leontodon autumnalis), a fehér here (Trifolium repens) és a pongyola pitypang (Taraxacum officinale).

M az egész ország területén elterjedt. A ritka, gyakoribb Nyír, ÉA, Drávasík.