Ugrás a tartalomhoz

Magyarország növénytársulásai

Borhidi Attila (2007)

Akadémiai Kiadó

2. fejezet - Magyarország növénytársulásainak rendszeres áttekintése

2. fejezet - Magyarország növénytársulásainak rendszeres áttekintése

Tartalom

I. Vízi növényzet
1. Osztály: Lemnetea de Bolós et Masclans 1955
2. Osztály: Utricularietea intermedio-minoris Den Hartog & Segal 1964
3. Osztály: Charetea fragilis (Fukarek 1961) Krausch 1964
4. Osztály: Potametea Klika in Klika & Novák 1941
II. Mocsári és lápi növényzet
5. Osztály: Isoëto-Litorelletea Br.-Bl. & Vlieger 1937
6. Osztály: Isoëto-Nanojuncetea Br.-Bl. et R. Tx. ex Westhoff & al. 1946
7. Osztály: Phragmiti-Magnocaricetea Klika in Klika & Novak 1941
8. Osztály: Montio-Cardaminetea Br.-Bl. & Tx. 1943
9. Osztály: Scheuchzerio-Caricetea fuscae R. Tx. 1937
10. Osztály: Oxycocco-Sphagnetea Br.-Bl. & Tx. ex Westhoff & al.1946
III. Kaszálók és magasfüvű rétek
11. Osztály: Molinio-Arrhenatheretea R. Tx. 1937
IV. Sovány legelők és törpecserjések
12. Osztály: Calluno-Ulicetea Br.-Bl. et R. Tx. ex Klika & Hadač 1944
V. Kontinentális sziknövényzet
13. Osztály: Thero-Suaedetea Vicherek 1973 em. Borhidi 2003
14. Osztály: Festuco-Puccinellietea Soó 1968 em. Borhidi 2003 hoc loco
15. Osztály: Scorzonero-Juncetea gerardii (Vicherek 1973) Golub et al. 2001
VI. Sziklahasadék-növényzet
16. Osztály: Asplenietea trichomanis (Br.-Bl. in Meyer et Br.-Bl. 1934) Oberd. 1977
VII. Pionír és száraz gyepek
17. Osztály: Koelerio-Corynephoretea Klika in Klika et Novák 1941
18. Osztály: Festuco-Brometea Br.-Bl. et R. Tx. ex Klika et Hadač 1944
VIII. Gyomvegetáció
19. Osztály: Stellarietea mediae R. Tx., Lohm. & Prsg. in R. Tx. 1950
20. Osztály: Artemisietea vulgaris Lohm. & al. in R. Tx. 1950
21. Osztály: Oryzetea sativae Miyawaki 1960
22. Osztály: Bidentetea tripartiti R. Tx. & al. in R. Tx. 1950
23. Osztály: Galio-Urticetea Passarge ex Kopecký 1969
24. Osztály: Polygono arenastri-Poëtea annuae Rivas-Martinez 1975 corr. Rivas-Martinez & al. 1991
IX. Erdőszegélyek
25. Osztály: Trifolio-Geranietea sanguinei T. Müller 1961
X. Vágásnövényzet
26. Osztály: Epilobietea angustifolii R. Tx. & Prsg. in R. Tx. 1950
XI. Cserjések
27. Osztály: Rhamno-Prunetea Rivas-Goday et Borja 1961
XII. Lomblevelű erdők
28. Osztály: Salicetea purpureae Moor 1958
29. Osztály: Alnetea glutinosae Br.-Bl. & Tx. ex Westhoff & al. 1946
30. Osztály: Querco-Fagetea Br.-Bl. & Vlieger in Vlieger 1937 em. Borhidi 1996
31. Osztály: Quercetea pubescentis (Doing 1955) Scamoni & Passarge 1959
XIII. Tűlevelű erdők és rokon társulások
32. Osztály: Erico-Pinetea I. Horvat 1959
33. Osztály: Pulsatillo-Pinetea Oberd. in Oberd. et al. 1967
34. Osztály: Vaccinio-Piceetea Br.-Bl. in Br.-Bl. et al. 1939
XIV. Haszonfaültetvények és származéktársulásaik
35. Osztály: Robinetea Jurko ex Hadač & Sofron 1980

I. Vízi növényzet

A vízi vegetáció fajokban viszonylag szegény, ugyanakkor a vízi életmódhoz igen különböző alaki sajátságokkal alkalmazkodott, filogenetikailag igen sokféle, rendszertanilag meglehetősen távolálló családok növényei alkotják. A hazai vízi vegetációban összesen 67 faj vesz részt, mely 31 nemzetségbe és 21 családba tartozik. Ebből 2 faj májmoha, 2 faj vízi páfrány, 31 faj kétszikű, mely 13 nemzetségbe és 12 (!) családba tartozik, s végül 32 egyszikű faj 14 nemzetség és 6 család képviseletében. Ebből érthető, hogy a víz mint élőközeg uniformizáló hatása ellenére a vízi növényzetet igen különböző testfelépítésű növények alkotják, és ezek – a szárazföldi növényzet alapformáihoz hasonlóan – jelentősen meghatározzák a társulások szerkezetét. A vízi növényzet osztályozásához a vízi növények két különböző szempontú osztályozása járult hozzá. Az egyik Luther (1949) felosztása, amely a vízi növényeknek a szubsztrátumhoz való kapcsolatán alapult, s amelyben három nagy csoportot különböztetett meg.

1. Haptofitonok (haptophyta) vagy tapadó növények, amelyek nem gyökereznek, hanem a vízben levő különböző élő és élettelen tárgyakra tapadva bevonatot alkotnak. Ilyenek többnyire az algák és a vízi zuzmók, továbbá a leveles és a májmohák (pl. Fontinalis, Cinclidotus, Scapania undulata). Európában nem ismerünk idetartozó magasabb rendű növényt, de a trópusiak közül idetartozik a Podostemaceae, vagyis örvényvirág-félék családja, továbbá a Japán és Észak-Amerika csendes-óceáni partvidékein gyepeket alkotó Phyllospadix nevű pázsitfű-nemzetség.

2. Rizofitonok (rhizophyta) vagy gyökerező vízi növények, amelyek a vízzel borított talajokon gyökereznek. Idetartoznak az algák közül a csillárkák, a Vaucheriaceae és a Caulerpa nevű zöldalga, valamint a felsőbbrendű vízi növények túlnyomó része.

3. Planofitonok (planophyta) a vízben szabadon úszó vagy lebegő növények, amelyek nagyságuk szerint két alcsoportba oszthatók:

a) Planktofitonok (planktophyta) mikroszkopikus nagyságrendű vízi növények

b) Pleusztofitonok (pleustophyta) nagyobb termetű vízi növények.

Könnyű belátni, hogy a mérsékelt övi Európa növénytársulásaiban mindenekelőtt a rizofitonok és pleusztofitonok játszanak szerepet. Ha ezt a két csoportot a vízi növények testfelépítési típusai szerint tovább tagoljuk Du Rietz (1930) felosztását követve – amely elsősorban a növényeknek az élettér három fázisához való alkalmazkodásán alapul –, a következő típusokat kapjuk:

A. Pleusztofitonok

1. Lemnoid típus: Kis termetű, szabadon úszó vízi növények, pl. Lemna minor, L. gibba, Wolffia arrhiza, Azolla caroliniana, Ricciocarpus natans.

2. Riccielloid típus: Kis termetű, közvetlenük a felszín alatt szabadon lebegő vízi növények, pl. Lemna trisulca, Riccia fluitans.

3. Ceratophylloid típus: Nagy termetű, többnyire sallangosan osztott levelű, szabadon lebegő vízi növények, úszó levelek nélkül. Nyáron a felszínhez közel helyezkednek el, ősszel a fenékre süllyedve tartós rügyekkel, vagyis turiókkal telelnek át, pl. Ceratophyllum spp. és a legtöbb Utricularia-faj. Néhány faj képes színtelen iszaphajtással lehorgonyozni.

4. Hydrocharoid típus: Szabadon úszó vízi növények speciális úszó levelekkel és különleges áttelelő szervekkel (téli rügyek vagy sporokarpiummal), pl. Hydrocharis és Salvinia-fajok.

B. Rizofitonok

5. Stratiotid típus: A szapropelben számos mellékgyökérrel tapadó vízi növények, melyeknek vegetatív teste részben kiemelkedik a vízből, télen az aljzatra süllyedve turióval vagy téli rügyekkel telelnek át, pl. Stratiotes.

6. Elodeoïd típus: A talajban gyökerező, hosszú, leveles hajtást fejlesztő vízi növények, úszó levelek nélkül. A csoport legalább két alcsoportra osztható:

a) Potamoid altípus, vagy szoros értelemben vett Elodeoïdok osztatlan levelekkel, mint pl. Elodea, a Callitriche nemzetség Pseudocallitriche szekciója, Ruppia, Zannichellia, Najas és a legtöbb Potamogeton-faj. Idesoroljuk a Parvopotamidokat, amelyek levelei fűszerűen szálasak vagy fonalasak és a Magnopotamidokat, amelyek hosszabb hajtásukkal és szélesebb leveleikkel különböznek az előzőktől, – bár a két csoport közt vannak átmenetek.

b) Myriophylloid altípus: finoman osztott levelekkel, pl. Myriophyllum-fajok, Hottonia palustris és Ranunculus circinatus.

7. Batrachioid típus: Talajon gyökerező vízi növények, amelyeknek az alámerült és úszó levelei alakilag differenciáltak, pl. a Callitriche nemzetség Callitriche szekciójának fajai a Ranunculus nemzetség Batrachium subgenus legtöbb faja. Az alámerült levelek többnyire szálasak, lándzsásak vagy igen finom sallangokra szeldeltek. Ez a csoport úgy is felfogható, mint az Elodeoïd fejlődési sor végstádiuma, a Myriophyllideket pedig mint a különleges termőhelyi követelményekhez való alkalmazkodás formái.

8. Nymphoid típus: A talajon gyökerező vízi növények el nem ágazó és többnyire levéltelen hajtással, nagy, feltűnő úszó levelekkel, ritkán nagy, alámerült levelekkel (is), pl. Nymphaea, Nuphar, Nymphoides, Potamogeton natans, Polygonum amphibium f. natans, Sparganium minimum.

9. Trapoid típus: Talajon gyökerező egyéves vízi növények hosszú, elágazó hajtással, úszó levélrózsával és szálas, lehulló, alámerült levelekkel pl. Trapa natans.

10. Vallisnerioid típus: A talajban kúszó gyöktörzzsel rögzült vízi növények rövid hajtással és nyalábban vagy rózsában álló hosszú, szalagszerű levelekkel, pl. Vallisneria-fajok és Zostera nana.

11. Isoëtoid típus: Gyökerező vízi növények rövid hajtással vagy gyöktörzssel és merev, tű- vagy szittyószerű tőlevelekkel, pl. Isoëtes-fajok, Pilularia, Litorella, Lobelia dortmanna, Eleocharis acicularis, E. parvula. Nagyrészt amfibikus jellegű növények.

A fenti felosztásokat látva nem meglepő, hogy a vízi növényzet fitoszociológiai osztályozására a kevés faj ellenére sokféle kísérlet született, beleértve a Lemnetea osztály felosztását. Ezekben a klasszifikációkban a florisztikai szempontok mellett sokkal nagyobb súllyal esnek latba szerkezeti, ökológiai, dominancia- és földrajzi szempontok, mint ahogy ez növényszociológiai rendszerekben általában megszokott. A vízi növények fent bemutatott alaktani felosztását Den Hartog és Segal (1964), valamint Segal (1968) fitoszociológiai rendszere követi, amelyik valamennyi növekedési típus által alkotott hínárközösséget osztály rangon tárgyal. Az osztályt földrajzi értelemben legszélesebben feldolgozó monográfia szerzői (Schwabe-Braun & Tüxen 1981) szintén igen szűken értelmezik az osztályt. Az Utricularia-, a Hydrocharis- és a Ceratophyllum-állományokat mint eltérő növekedési típust képviselő szervezetek társulásait kiemelik a Lemnetea osztályból, ahogyan ezt más munkák (Schaminée 1988, Preising & al. 1990) teszik. Nem eldöntött, hogy a Lemneteából ily módon kikerülő csoportok a Potametea osztályba kerüljenek-e át, vagy önálló osztályokként kezeljük őket, ahogyan azt Den Hartog és Segal (1964), illetve Segal (1968) javasolja. Mivel Magyarországon a Hydrocharis, a Ceratophyllum, sőt még az Utricularia vulgaris állományai is szorosan kapcsolódnak a Lemnetea-társulásokhoz (lásd: Lemno-Utricularietum Soó 1927), ezért az osztrák szerzőkhöz (Schratt in Mucina & al. 1993) hasonlóan Passarge 1978-as feldolgozását követjük.

1. Osztály: Lemnetea de Bolós et Masclans 1955

(Felszíni lebegőhínárok)

Többnyire álló- vagy lassan folyó, olykor csak ideiglenes vizek felszínén bevonatot alkotó, apró termetű, vagy a víz színén kiterülő levelekkel szabadon lebegő, vagy pedig a víz színe alatt sallangos levelekkel úszó, nem gyökerező növényekből álló fajszegény pleuszton társulások. Bár az életük teljesen a vízhez kötött, mégsem teljesen azonálisak. Elterjedésük a mérsékelt övhöz kötött, és ezen belül is megkülönböztethetünk a hűvösebb mérsékelt övben és hegyvidéken élő, valamint a síksági, melegebb vizeket preferáló társulásokat.

Főleg eutróf és disztróf vizekben élnek, a tápanyagban szegény, savanyú vizeket kerülik. Sem a hullámzást, sem az erős vízsodrást nem tűrik jól, ezért kialakulásuk annál erőteljesebb, állományaik annál zártabbak, minél védettebb vízfelületeken fejlődnek ki. Ennek megfelelően általában a kisebb, nádasokkal védett vízfelületeken, öblökben, holtágakban alakulnak ki. Az árnyékolást is elviselik, ezért előfordulhatnak nádasok tisztásain, zsombékosok közti semlyékek víztükrein, valamint lápcserjések és láperdők vizes fázisaiban is aljnövényzeti szintet alkotva.

Szerkezetük többnyire igen egyszerű. A víz felszínén vagy közvetlenül a felszín alatt szabadon lebegő vagy úszó szervezetek 1-2 szintű közösségei. A növekedési formák közül a lemnoid típusú növények uralkodnak, amelyek kicsiny, a víz színén szabadon lebegő pleuszton növények. Mellettük társulásalkotók lehetnek a riccielloid típusú szervezetek is, amelyek szintén kicsiny, de alámerülten lebegő szervezetek. Az osztályba tartoznak még olyan társulások is, amelyek a hydrocharoid és a ceratophylloid típusba tartoznak; ezekre a megfelelő csoportoknál térünk ki.

Igen fajszegény, rendszerint csak 2-3 fajból álló társulások. Az osztály jellemző faja a Lemna minor mint domináns faj, de más társuláscsoportokba (nádasok, magassásosok, láperdők) is áthúzódik.

A társulások dinamikáját nagyrészt az itt élő szervezetek egyedfejlődési sajátságai, áttelelésük és szaporodásuk módja határozza meg. A pleuszton növények ősszel a vízfenékre süllyednek és ott telelnek át, anélkül hogy elfagynának. Túlnyomórészt vegetatív módon szaporodnak, ezért gyakoriak a nagykiterjedésű, egyfajú populációk. Mivel a víz számos növénytársulásnak képezi állandó vagy ideiglenes közegét, illetve életterét, a társulások gyakran alkotnak komplexeket nádasokkal, magassásállományokkal, vagy gyökerező hínártársulásokkal, sőt a lápcserjések és láperdők vizes fázisában aljnövényzeti szintet is alkothatnak. Termőhelyükön való előfordulásuk gyakran csak időleges. Ennek az oka lehet a termőhelyet érintő szél- és vízáramlási hatás, vagy a vegetációs periódus során fellépő vízkémiai és trofitásváltozások, amelyek új domináns fajok fellépését eredményezhetik, pl. algaszövedékek keletkezését Cladophora- vagy Zygnema-fajokból.

A Lemnetea osztály társulásai álló és lassú folyású édesvizeinkben az egész ország területén előfordulnak. Kivételt csak az erősen szennyezett, a nagyon savanyú és az erősen alkalikus (szikes) vizek képeznek, amelyekben vagy nem találunk lebegő hínárt, vagy más közösségek fordulnak elő.

1.1. Rend: Lemnetalia minoris de Bolós et Masclans 1955
(Békalencsés úszóhínárok)

Többnyire álló- vagy lassan folyó, olykor csak ideiglenes vizek felszínén bevonatot alkotó, apró termetű virágos növényekből, olykor májmohákból álló, rendkívül fajszegény pleuszton társulások. Teljesen vízhez kötött, azonális társulások, az egyes fajok között mégis vannak éghajlati preferenciák. Mérsékelt égövi elterjedésükön belül pl. a Lemna-fajok, különösen a Lemna minor inkább a hűvösebb mérsékelt övi és hegyvidéki termőhelyeket részesíti előnyben, míg a Spirodela és a Salvinia társulásai inkább dél-európai elterjedésűek, elsősorban síksági melegebb vizeket preferálnak.

Míg a riccielloid típusú szervezetek és a Ricciocarpus a tápanyagban szegény, disztróf vagy gyengén oligotróf vizeket kedvelik, a lemnoid típus a tápanyagban gazdag vizeket részesíti előnyben.

A Lemnetalia rend a lemnoid és riccielloid növekedési típusba (lásd fentebb) tartozó fajok által alkotott társulásokat foglalja magában. Az előbbi típusba a Lemna minor, L. gibba, Ricciocarpus natans, Salvinia natans és a Spirodela polyrrhiza, az utóbbiba a Lemna trisulca, Riccia fluitans és a Wolffia arrhiza tartoznak.

A rend faji összetételére jellemző, hogy a diagnosztikailag fontos (karakter-) fajok mindegyike egyúttal társulásalkotó növény is lehet. Ilyen a felszínen lebegő fajok közül az apró békalencse (Lemna minor), a púpos békalencse (L. gibba), a keresztes békalencse (Lemna trisulca), a bojtos békalencse (Spirodela polyrrhiza), a rucaöröm (Salvinia natans), a hattyútáp (Ricciocarpus natans) és a vízidara (Wolffia arrhiza), míg gyengén alámerült lebegő növény az úszó májmoha (Riccia fluitans).

A társulások dinamikáját alapvetően meghatározza a társulást alkotó növények testfelépítése. A békalencsefajok aerenchymával telt, erősen redukált szervezetek, amelyeknek a hajtás- és levélszerkezete még mindig nem teljesen ismert, a mérsékelt övi klímában csak ritkán jutnak el a virágzásig. Szaporodásuk elsősorban vegetatíve történik a növénytest bazális csúcsán kiinduló hajtás segítségével. A Lemna-fajok és a Spirodela gyökerei elsősorban a lebegő test stabilizálásában játszanak szerepet, hasonlóan a vitorlások fenékuszonyához (svertjéhez). A vízidara és a vízi májmohák nem rendelkeznek ilyen szervvel, ezért sokkal erősebben ki vannak téve a vízmozgásoknak és a szél játékának. A kedvezőtlen időszak átvészelésére az apró és a púpos békalencse a rendesnél kisebb hajtásokat fejlesztenek, amelyek nem süllyednek le a vízfenékre. A Lemna trisulca téli hajtása lesüllyed a fenékre és ott növekszik tovább. A bojtos békalencse (Spirodela) növénytestéből egy morfológiailag és szövettanilag teljesen eltérő áttelelő szerv, az ún. kitartórügy (turió) fejlődik, amely a fenékre süllyedve több hónapot képes átvészelni. Egyik víztükörről a másikra főleg a vándormadarak közreműködésével terjednek. Ez azonban általában csak kisebb távolságokra való terjedést tesz lehetővé, mert a növénytest a levegőben gyorsan kiszárad és elveszti életképességét.

Az egész ország területén elterjedtek a kisebb, nyugodt víztükrökön, és főleg az árnyékolt vízfelületeken.

1.1.1. Csoport: Riccio-Lemnion trisulcae R. Tx & Schwabe-Braun 1974
(Májmohás békalencsehínárok)

Gyengén eutróf vizekben élő, közvetlenül a víz színe alatt lebegő fajok alkotta társulások, amelyek sodrásnak kevéssé kitett víztestekben egy- vagy kétszintű szerkezetet alakítanak ki, s ezért a szélmentes, részben árnyékos és tápanyaggal legfeljebb mérsékelten ellátott állóvizekben találhatók. Jellemző fajai a riccielloid testfelépítésű Riccia fluitans és Lemna trisulca.

Három hazai társulást sorolunk ide:

1. Lemnetum trisulcae Knapp et Stoffers 1962
(Keresztes békalencsés)

Kis kiterjedésű, csendes vízfelületek azonális növénytársulása, amely főleg oligo- és mezotróf, ritkábban disztróf, hidrokarbonátban nem különösebben gazdag álló és lassú folyású, gyakran árnyékolt vízfelületekben fejlődik ki. Állományai többnyire megbízhatóan jelzik a tápanyagban szegény, szennyezetlen vizeket. Nálunk semleges–gyengén lúgos, hidrokarbonátban gazdag, de kationokban szegény, alacsony keménységű vizekben fordul elő (Kárpáti V. 1963 5. táblázat 1. minta).

Mivel a keresztes békalencse (Lemna trisulca) riccioid típusú, kissé alámerült növény, valódi lemnoid fajjal társulva gyakran alkot kétszintű társulást. Előfordul azonban, hogy állományaiban a Riccia fluitans társul, ilyenkor két riccioid faj alkot egyszintű állományt.

Igen fajszegény, többnyire 1-2 fajból álló társulás. A szakirodalomban két szub-asszociációját különböztetik meg. A tipikus szubasszociációt a Lemna trisulca tiszta állományai alkotják a tápanyagban szegény, tiszta vizekben. A spirodeletosum szubasszociáció tápanyagban szegény vizekben fordul elő. A nálunk föllelhető állományait Ráckevéről, a Tassi Duna-ágból ismerjük (Kárpáti V. 1963 4. táblázat 5, 8, 9. felvétel), ahonnan mint a Lemno-Utricularietum Soó 1928 társulás lemnetosum trisulcae szubasszociációját közölték. Állományaiban nincsenek rendszeresen társuló fajok, olykor Cladophora sp. fordul elő benne tömegesen.

Mint a mérsékelten tápanyagszegény, tiszta vizek jelzője, a trofitásváltozásokra igen érzékenyen reagál, annál is inkább, mert a keresztes békalencse (Lemna trisulca) kevéssé versenyképes faj. A tápanyagtartalom növekedésével az eutrofizációt jelző fajok, mint az apró békalencse (Lemna minor), a bojtos békalencse (Spirodela polyrrhiza), esetleg a púpos békalencse (Lemna gibba) is tömegesen léphetnek fel, s ez a társulás megváltozását, illetve eltűnését vonhatja maga után.

Állományai igen elszórtak és kis kiterjedésűek, a láptavakban és a patakok lassúbb folyású szakaszain, főleg a Ny Dt-on fordul elő.

2. Riccietum fluitantis Slavnić 1956
(Riccsiahínár)

Közvetlenül a víz felszíne alatt lebegő szervezetekből álló azonális, vízi, pleuszton típusú társulás.Többnyire tápanyagban szegény, humuszanyagokban és szén-dioxidban gazdag, gyengén bázikustól gyengén savanyú kémhatásúig terjedő álló- vagy lassú folyású meleg, illetve nyáron jól felmelegedő vizekben, leggyakrabban morotvákban, holtágakban, láptavakban, nádasoktól árnyékolt barna vagy fekete vizekben fordul elő.

Többnyire egyfajú állományokat alkot, de előfordulnak a Ricciocarpus natansszal alkotott állományai is, annál is inkább, mert a két vízi májmohafaj ökológiája igen hasonló. Mint szennyezetlen vizeket jelző faj, gyakran társulhat a keresztes békalencsével (Lemna trisulca) is. Nálunk ezt a társulást nem különböztették meg asszociációszinten, hanem részben az aldrovandás (Spirodelo-Aldrovandetum) szinúziumának (Borhidi Járai-Komlódi 1959), vagy a nagy rencehínár (Lemno-Utricularietum) szubasszociációjának tekintették (Soó 1957, Kárpáti V. 1963).

A Duna (Tassi-Duna-ág, Ferenc-csatorna) és Dráva (Felsőszentmárton: Mrtvica Piskói-tó) mentén, valamint láptavakban (pl. Baláta-tó, Kállósemjéni Mohos) fordul elő.

3. Ricciocarpetum natantis (Segal 1963) R. Tx. 1974
(Májmohahínár)

A víz színén lebegő telepes májmohákból álló, pleuszton jellegű, azonális társulás.

Többnyire oligotróf, tápanyagban – főleg humuszanyagokban és szén-dioxidban – mérsékelten gazdag, árnyékolt vizekben élő, kis felületeket borító közösség. Szakirodalmi adatok szerint szén-dioxidban szegényebb vizekben él, mint a riccsia-hínár (Riccietum), ami azzal függhet össze, hogy a Riccietum kissé alámerülten él, a Ricciocarpetum pedig a felszínen úszik a Lemna-fajokhoz hasonlóan. Rendszerint nádasok vagy ingólápszigetek árnyékában előforduló kis nyíltvízfoltokon található.

Annak ellenére, hogy májmoha alkotja a társulást, a szerkezete mégsem Ricciiellida, hanem lemnoid jellegzetességeket mutat, vagyis a víz színén úszó, bevonatjellegű, egyszintű vegetációt alkot.

Többnyire kisebb kiterjedésű, monotipikus állományokat alkot, de gyakran társul a hasonló ökológiai igényű riccsiával (Riccia fluitans) és keresztes békalencsével (Lemna trisulca) a Ricciocarpetum natantis lemnetosum trisulcae szubasszociációt alkotva.

Bár a társulást alkotó faj igen tág földrajzi elterjedésű, társulása Európában igen szórványos. A hazánkban ismert fragmentumai főleg a disztróf vizű tavainkban (pl. Baláta-tó) vagy láposodó folyóvízi (Duna és Dráva) holtágakban fordul elő.

1.1.2. Csoport: Lemnion minoris de Bolós et Masclans 1955 em. Borhidi 2001
(Törpe békalencsehínárok)

A víz felszínén úszó egyszintű társulások, amelyek termőhelyi optimuma a határozottan eutróf jellegűtől egészen a hipertróf típusú vizekig terjed. Észak- és Nyugat-Európa hűvösebb vizeiben az egyes fajok indikációs karaktere kifejezettebb, ezért a társulások többnyire egyfajú állományokkal képviseltek. Nálunk a nyáron erősebben felmelegedő vizek és a magasabb napállás következtében mélyebben megvilágított víztestekben a társulások fajgazdagsága és szintezettsége is fejlettebb lehet. A csoport jellemző fajai az apró békalencse (Lemna minor) és a bojtos békalencse (Spirodela polyrrhiza).

Négy társulás tartozik ide:

1. Lemnetum minoris Soó 1927
(Apró békalencsés)

Kis víztükrök azonális társulása, teljesen primitív szerkezetű, egyszintű bevonatnövényzet, amely igen gyakran egyetlen faj populációiból áll. Nálunk főleg az ország nyugati részében, a gyertyános-tölgyes és bükkös övi hűvösebb víztestekben, a sík- és dombvidéken inkább csak lokálisan, hidegebb, árnyékolt lápi vizekben fordul elő.

Az apró békalencse (Lemna minor) széles ökológiai amplitúdójú növény, amely eutróf, mezotróf és disztróf vizekben egyaránt előfordulhat. Viszonylag melegigényes hínárfaj, de a hideget is jól tűri. Nálunk a melegebb, síksági vizekből többnyire kiszorítja a termofilebb és nagyobb szaporodási erélyű Spirodela és a Salvinia.

Faji összetételről alig lehet beszélni. Az állományokat többnyire egyedül a társulás domináns faja alkotja. Tisztább, tápanyagban szegényebb vizekben a keresztes békalencse (Lemna trisulca), szennyezettebb, tápanyagban gazdagabb vizekben a púpos békalencse (Lemna gibba) társulhat hozzá. Melegebb vizekben a bojtos békalencse (Spirodela polyrrhiza) jelenik meg tömegesen, amely már egy másik melegkedvelő társulás, a kisbékalencse-hínár (Lemno-Spirodeletum) kialakulását jelenti.

A társulás főleg közép-európai–boreális és montán jellegű elterjedést mutat. A Kárpát-medencéből elsőként Soó (1927) Erdélyből, a szilágysági Bükk-hegységből közölt felvételt. Az ország területén alighanem ritka. Állományait valószínűleg a Lemno-Utricularietum szinúziumaként, esetleg szubasszociációjaként tekintették.

Feltehetően a hűvösebb vizű láptavainkban a NyDt-on, a K magasabb térszínein és/vagy hűvös völgyeiben fordulhatnak elő kis kiterjedésű állományai.

2. Lemno minoris-Spirodeletum W. Koch 1954 (1. kép)
(Kisbékalencse-hínár)

Főleg mérsékelten meleg síksági álló- és folyóvizek egyszintű társulása. Mezotróf, disztróf és mérsékelten eutróf, közepesen meleg víztestek lebegő felszíni hínártársulása, a Lemna gibba állományainál kevésbé eutrofizált vizekben.

Igen fajszegény társulás, amelyben az apró békalencse (Lemna minor) és a bojtos békalencse (Spirodela polyrrhiza) tart egyensúlyt. Északabbra és a magasabb térszíneken a Lemna minor, délebbre és a sík vidékeken a Spirodela polyrrhiza jut nagyobb szerephez. Tipikus szubasszociációja mellett egy lemnetosum gibbae szubasszciáció is ismert az erősebben eutrofizálódó vizekben.

Tipikusan a közép-európai és a szubmediterrán régió határterületein előforduló vizek társulása. Hazánkból eddig nem jelezték, valószínűleg azért, mert az igen gyakori, melegkedvelő Salvinio-Spirodeletum-társulás alá vonták állományait. Előfordulása leginkább a Szigetközből és a Hanságból várható.

2.1. ábra - Lápi úszóhínár a Baláta-tón, előtérben békatutajhínár (Hydrocharitetum morsus-ranae), középen kis békalencse-hínár (Lemno minoris-Spirodeletum), a háttérben lapulevelű keserűfű (Persicaria lapathifolia), tavi kákás (Schoenoplectetum lacustris) és nádas (Phragmitetum communis).

Lápi úszóhínár a Baláta-tón, előtérben békatutajhínár (Hydrocharitetum morsus-ranae), középen kis békalencse-hínár (Lemno minoris-Spirodeletum), a háttérben lapulevelű keserűfű (Persicaria lapathifolia), tavi kákás (Schoenoplectetum lacustris) és nádas (Phragmitetum communis).


3. Lemnetum gibbae Miyav. & J. Tx. 1960
(Púpos békalencsés)

Egyszintű, bevonat jellegű, rövid élettartamú, azonális társulás, amely általában napfényes, tápanyagban gazdag, eutróftól hipertrófig terjedő, gyakran szennyezett, vízlevezetésekkel és trágyalével terhelt, kis felületű, hidrogén-karbonát típusú állóvizekben alakul ki.

A társulás egész elterjedési területén az eutrofizáció megbízható indikátora. Ennek ellenére Nyugat- és Közép-Európában sokfelé ritkulnak az állományai a túlzott szennyeződés miatt, amelyet már a Lemna gibba sem képes elviselni. Nálunk terjedőben van, különösen a vízlevezetések, a halastavak trágyázása, hígtrágya-kihelyezések, a tömeges liba- és kacsatartás következtében.

4. Wolffietum arrhizae Miyav. & J. Tx. 1960
(Vízidarahínár)

Igen rövid életű, adventív jelleggel fellépő, azonális lebegő hínártársulás, amely sekély, meleg, 20–60 cm mély, eutróf vizekben, nálunk a Lemna minor előfordulásaival azonos termőhelyi viszonyok között él, de megjelenése és előfordulása sokkal esetlegesebb. A nálunk élő állományok az európai átlagnál kevésbé eutrofizálódott vizekben fordulnak elő. A víz kémhatása a semlegestől a gyengén lúgosig terjed, hidrokarbonátokban mérsékelten, kationokban kifejezetten gazdag vízben élnek.

Igen gyakran egyfajú állományokat alkot. Nálunk a Soroksári-Duna-ágban vizsgált állományok mérsékelten eutrofizálódott vízben, Lemna trisulcával és Spirodela polyrrhizával a Dráva menti holtágakban Lemna minorral fordulnak elő. Ez eltér a Közép- és Nyugat-Európában megszokott állományoktól, ahol Lemna gibbával él együtt, vagy azt helyettesíti.

Szubtrópusi–mediterrán elterjedésű növény. Itthon négy állományát ismerjük, amelyek mindegyikét – más közép-európai országok állományaihoz hasonlóan – vízimadarak által történt behurcolásnak tartanak. Ezek: Észak-Alföld: Bodrogköz, Szarvas, Velencei-tó, Soroksári-Duna-ág: Dunavarsány, Dráva-sík: Cun, Drávakeresztúr, Alsószentmárton.

1.1.3. Csoport: Lemno minoris-Salvinion natantis Slavnić 1956
(Vízipáfrányos békalencsehínárok)

Délkelet-Európa nyáron erősen felmelegedő állóvizeinek tipikus asszociációcsoportja, amely csak Közép-Európa déli részéig (Felső-Rajna-vidék, Középső-Elba-vidék) terjed. Jellemzője a rucaöröm (Salvinia natans) és más vízipáfrányok, főleg Azolla-fajok tömeges előfordulása és a többfajú úszóhínár-társulások kialakulása. Nálunk elsősorban disztróf vagy mérsékelten eutróf vizekben található.

Két társulást sorolunk ide:

1. Riccio–Salvinietum natantis Borhidi & al. 2001
(Riccsia-vízipáfrányhínár)

Sekély, árnyékolt, jó átlátszóságú lápvizek lebegő hínártársulása, amely többnyire a tápanyagban szegény, humuszanyagokban és szén-dioxidban gazdag, gyengén bázikustól gyengén savanyú kémhatásúig terjedő álló- vagy lassú folyású meleg, illetve nyáron jól felmelegedő 30–80 cm mély vizekben, nádasok és békabuzogányosok tisztásain fordul elő.

Enyhén kétszintű, kissé alámerülő, lebegő hínártársulás, amelynek egy kora nyári Riccia fluitansos és egy késő nyári Salviniás aszpektusa váltja egymást, aminek következtében a nyár végére a társulás kifejezetten kétszintűvé válik, a Salvinia egyedei gyakran rátelepszenek a Riccia úszópárnáira.

A két társulásalkotó fajon kívül néhány egyeddel vesz részt a társulásban az apró békalencse (Lemna minor), az aldrovanda (Aldrovanda vesiculosa), a bojtos békalencse (Spirodela polyrrhiza), a békaliliom (Hottonia palustris), a kis rence (Utricularia minor) és a békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae).

A Dél-Dunántúl felmelegedő vizű láptavaiban (pl. Baláta-tó), ritka.

2. Salvinio-Spirodeletum Slavnić 1956
(Vízipáfrány-társulás)

Erősen felmelegedő víztestek felszínén többnyire sűrű bevonatot alkotó, lebegő hínártársulás, amely főleg álló- vagy lassú folyású disztróf vagy mérsékelten eutróf vizekben fordul elő. Kedvezőek számára a száraz évszakban betöményedő vizek, amit az alkálifémek kationjainak koncentrációnövekedése jelez. A domnináns hidrokarbonát mellett a nátrium- és káliumionok összmennyisége meghaladja a magnézium- és kalcium-ionok koncentrációját, és növekszik a víz lúgossága.

Erősebben strukturált társulás, mivel a víz felszínén úszó, kiterülő, fotoszintetizáló szerveken kívül van egy vékony rizoszférája is, sőt előfordul, hogy az alámerült hínárfajok második, alámerült lebegőhínár-szintet is alkotnak.

A társulás uralkodó és egyben állandó fajai a Salvinia natans, a Spirodela polyrrhiza és a Lemna minor. Állandó kísérő faj lehet a Hydrocharis morsus-ranae.

A mélyebb víztestekben kialakuló alámerült, második vegetációs szintben eutróf vizekben többnyire az érdes tócsagaz (Ceratophyllum demersum), disztróf vizekben a közönséges rence (Utricularia vulgaris) játszhat uralkodó szerepet. Hydrocharitetum, illetve Stratiotetum társulás váltja fel a szukcesszió során.

A síksági vizekben az egész ország területén előfordul, nagyobb gyakorisággal csak az ország déli részén, elsősorban a Duna alsó folyásának mellék- és holtágaiban, valamint a Dráva vízgyűjtőjén.

1.2. Rend: Lemno-Utricularietalia Passarge 1978
(Nagyrencehínár)

Felszínen úszó apró vízinövények és a felszínközeli zónában lebegő rovarfogó vízinövények egy- vagy kétszintű, lebegő hínárvegetációja, amely többnyire szerves tápanyagban, törmelékben gazdagabb, fejlett törperákfaunával rendelkező disztróf, gyakran nádasokkal körülvett és árnyékolt vizekben elterjedt. A félig alámerülten lebegő rovarfogó hínárkomponens miatt a társulások szerkezete kevésbé egysíkú, habosabb, lazább felszínű, és valamivel nagyobb stabilitású, kevésbé sodrékony, mint a békalencsehínárok.

Felső szintjét a víz színén lebegő apró békalencsefajok (Lemna minor, L. trisulca, Spirodela polyrrhiza) alkotják, és közvetlenül ez alatt alakul ki a sallangos levelű, szintén lebegő, rovarfogó növények szintje, amelyet leggyakrabban a közönséges rence (Utricularia vulgaris), ritkábban a pongyolarence (U. australis), egészen ritkán az aldrovanda (Aldrovanda vesiculosa) alkot.

Főleg Közép- és Dél-Európában elterjedt, termofil jellegű növénytársulások, más florisztikai összetételben a szubtrópusi–trópusi övben is előfordulnak. A rendbe egyetlen csoport tartozik, amelyet nálunk három társulás képvisel:

1.2.1. Csoport: Utricularion vulgaris Passarge 1964
(Rencehínárok)

Idetartozó társulások:

1. Spirodelo-Aldrovandetum Borhidi & Komlódi 1959 (2. kép)
(Aldrovandás)

Tisztán fotoszintetizáló és apró rovarfogó elemekből álló, azonális lebegőhínár-társulás, amely meleg, szerves- és humuszanyagokban gazdag disztróf lápvizekben, láposodó vizű tavak és holtágak, ritkán lassú folyású folyószakaszok éles kanyarulataiban (meandereiben), különösen árnyékolt, csendes vizű tisztásokon, lápokról lefolyó csatornákban fordul elő.

Többnyire sűrű bevonatot alkotó, kevés fajból álló társulás, amelyben az úszó bojtos békalencse (Spirodela polyrrhiza) és a félig alámerülten lebegő aldrovanda (Aldrovanda vesiculosa) tömegarányai szerint a társulás felszíne simább vagy habosabb szerkezetű társulás, kis kiterjedésű állományokkal. A domináns és állandó Spirodela és Aldrovanda mellett más lebegőhínár-fajok előfordulása is rendszeres lehet, mint az apró békalencse (Lemna minor), a riccsiahínár (Riccia fluitans), a pongyolarence (Utricularia neglecta).

Borhidi és Isépy (1966) leírták a társulás belső fluktuációs dinamikáját a Baláta-tavon, ahol a csapadékos években a tóba bemosódó sok szerves és humuszanyag következtében a víz disztrofitása megnő, ami a törperák-populációk és az Aldrovanda elszaporodásának kedvez. Ezzel szemben száraz években a víz ásványianyag-tartalma nő meg a mineralizációs folyamatok következtében, ami a társulás visszaszorulását és az eutrófabb vizet jobban kihasználó Salvinio-Spirodeletum-társulás kialakulását és térfoglalását eredményezi.

Ma egyetlen hazai előfordulása a Baláta-tó természetvédelmi területén van. A múlt században a Dráva holtágaiban számos helyen előfordult Drávasztára és Zaláta között. A Duna alsó szakaszain és a Duna-deltában gyakori.

2.2. ábra - Aldrovanda-hínár (Spirodelo-Aldrovandetum) a Baláta-tón.

Aldrovanda-hínár (Spirodelo-Aldrovandetum) a Baláta-tón.


2. Lemno-Utricularietum vulgaris Soó 1928
(Rence-békalencsehínár)

Tisztán fotoszintetizáló és nagyobb testű rovarfogó elemekből álló azonális, lebegő, kétszintű hínártársulás, amely többnyire tavak, nádasok árnyékolt tisztásain, folyók mellék- és holtágaiban a nádasok belső szegélyén – olykor övezetet alkotva – alakul ki. Főleg oligo- és gyengén disztróf vizekben él, eutróf vizekben ritka, az eutrofizációra érzékeny. Általában 40 és 100 cm – leggyakrabban kb. 80 cm – mély vízben fordul elő. A társulás tömegét az alámerült rész alkotja, ezért az állomány felszíne borzas, szaggatott. A nyár közepétől jellegzetesen virágzó rence sárga tátogató virágairól ismerhető fel.

Összetételében a békalencsehínár fajai – az apró békalencse (Lemna minor), a keresztes békalencse (L. trisulca), a riccsia (Riccia fluitans), a bojtos békalencse (Spirodela polyrrhiza) és a rucaöröm (Salvinia natans) – a leggyakoribbak, míg szálanként a békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae). Uralkodó faja mindig a közönséges rence(Utricularia vulgaris). A tipikus állományokban a Lemna minor jellegzetes a felső szintben, de disztróf vízben kisebb foltokon uralkodó lehet a Riccia fluitans (riccietosum), tápanyagban szegényebb vízben a Lemna trisulca, (lemnetosum trisulcae Kárpáti V. 1963), sekélyebb vizekben az érdes tócsagaz (ceratophylletosum demersi), szennyezettebb vizekben a Lemna gibba (lemnetosum gibbae) és az egészen sekély, feltöltődő partszakaszokon a tündérfátyol (nymphoidetosum peltatae Kárpáti V. 1963).

M Lassú folyású folyószakaszokon, nagy folyók mellék- és holtágaiban, nádasban gazdag tavakban és állóvizekben, árkokban, levezető csatornákban az egész ország területén előfordul, bár sehol sem túl gyakori.

3. Hydrochari-Utricularietum vulgaris Borhidi & al. 1998
(Rence-békatutajhínár)

Disztróf tavak ingólápszigeteinek szegélyében kialakuló részben nagy testű lebegő, részben gyökerező elemekből álló sűrű hínár, amely közepes vagy magas hidrokarbonát tartalmú, kalciumban közepesen gazdag, mérsékelten eutróftól gyengén disztrófig terjedő tápanyag-ellátású, gyengén árnyékolt vizekben, főleg harmatkásás, gyékényes és rekettyefüzes ingólápok szegélyében fordul elő, 120–180 cm mély, iszapos aljzatú, gyengén átlátszó, jól felmelegedő, fekete lápvizekben.

Háromszintű, a víztestet teljesen kitöltő társulás. A békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae) víz színén úszó tőlevélrózsái meglehetosen laza állományt alkotnak, kevés békalencsével. A társulás tömegét a víz színe alatt lebegő, második szintet alkotó sűrű renceállomány (Utricularia vulgaris) alkotja, amelynek egyedei kevéssé mozdulnak el a hullámzás hatására, mivel a harmadik szintet alkotó érdes tócsagaz (Ceratophyllum demersum) egyedei alulról rögzítik.

A három különböző mélységű szintet alkotó békatutaj, nagy rence és érdes tócsagaz mellett csak kevés kísérőfaj található, amilyen az apró békalencse (Lemna minor), a bojtos békalencse (Spirodela polyrrhiza) és a rucaöröm (Salvinia natans), ritkán a vidrakeserűfű (Polygonum amphibium) néhány példánya is.

DDt (Belső-Somogy: Baláta-tó), de valószínűleg másutt is.

1.3. Rend: Hydrocharetalia Rübel 1933
(Békatutajhínárok)

Nagy termetű, többnyire tőlevélrózsás lebegő – vagy alkalmanként lazán gyökerező – hínárnövények édesvizekben előforduló társulásai. Többnyire eutróf vagy gyengén disztróf jellegű, közepes hidrokarbonát- és kalciumtartalmú, álló- vagy lassú folyású vizekben élnek. A termőhelytípusban uralkodó növények kálium- és szén-dioxid-igényesek.

A növényzet szerkezetét meghatározza a víz felszínén többnyire szabadon lebegő tőlevélrózsás növények nagy termete, amelynek következtében ezek a társulások kevésbé sodrékonyak, stabilabb szerkezetűek, mint a békalencsehínár.

Főleg két faj alkotja az idetartozó társulásokat, a békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae) és a tüskés levelű kolokán (Stratiotes aloides), amelyek rendszerint a vízparti zonáció két külön zónáját képezik, amelyben a külső, többnyire nádasok szegélyében kialakuló, sekélyebb vizű zónát a békatutaj, a belső, mélyebb zónát a kolokán alkotja. Hirtelen mélyülő, meredek partú folyó- vagy holtágakban a békatutajos zóna hiányozhat. Kísérő növényei legtöbbször az úszó békalencsehínár vagy az alámerülten lebegő tócsagazhínár tagjai.

Álló- és lassú folyású vizekben az egész ország területén megtalálhatók. Nyugat- és Közép-Európában gyakran kevert állományokban fordulnak elő, ezért korábban a Hollandiából leírt Hydrochari-Stratiotetum (Langendock 1935) Westhoff 1942 asszociációnevet alkalmaztuk a hazai társulásokra is. Nálunk a két faj állományai többnyire jól elválnak.

A rendbe két csoportot sorolunk, az úszó békatutajhínárokat 2 asszociációval és az alámerülten lebegő tócsagazhínárokat 3 asszociációval.

1.3.1. Csoport: Hydrocharition Rübel 1933
(Békatutajhínárok)

Idetartozó társulások:

1. Hydrocharitetum morsus-ranae van Langendonck 1935 (1. kép)
(Békatutajhínár)

Álló vagy lassú folyású vizek lebegő vagy alkalmilag legyökerező hínártársulása. Közepes vagy magas hidrokarbonát-tartalmú, kalciumban közepesen gazdag, mérsékelten eutróftól gyengén disztrófig terjedő tápanyagellátású, gyengén árnyékolt vizekben, főleg nádasok és gyékényesek belső szegélyében fordul elő. Igényes a víz káliumtartalmával és szén-dioxid kínálatával szemben. A társulás hőigénye, illetve hőtoleranciája meglehetősen széles, illetve különböző hőmérsékleti és kémiai viszonyok között a társulás összetétele változik.

Az úszó tőlevélrózsák meglehetősen zárt, egyszintű állományának közeit a törpebékalencse-hínár tagjai tölthetik ki. A társulás még virágzás idején sem emelkedik ki különösebben a víztükör szintjéből. A sekélyebb és melegebb vizekben alámerült lebegőhínár tagjaiból második alámerült szintje is kialakulhat.

Általában 3-4 fajból álló, fajszegény társulás, amelynek tápanyagban szegényebb változata (typicum) Lemna trisulcával, ritkán Fontinalis antipyretica vízi mohával társul. A sekélyebb, tápanyagban gazdagabb, melegebb víztestekben a tócsagazos szubasszociáció (ceratophylletosum demersi) alakul ki, amelyben a fajszám tíz fölé emelkedhet. Jellemző benne az érdes tócsagaz (Ceratophyllum demersum), a bojtos békalencse (Spirodela polyrrhiza), sőt az úszó nagy hínár (Potametalia) tagjai, pl. a tündérfátyol (Nymphoides peltata). Az apró békalencse (Lemna minor) valamennyi állományt végigkíséri. A hűvösebb vizű állományokban szálanként előfordul a kolokán (Stratiotes), a tócsagazos szubasszociációból azonban többnyire hiányzik.

A békatutajhínár főleg az Alföldön és a Dunántúlon, nagyobb folyóink (Duna, Tisza, Dráva) mellék- és holtágaiban, lassú vízfolyásokban és tavak nádas zónáinak belső szegélyén alakul ki.

2. Stratiotetum aloidis Nowinski 1930 (3. kép)
(Kolokános)

Álló- vagy lassú folyású vizek lebegő vagy alkalmilag gyengén legyökerező hínártársulása, mely főleg mérsékelten eutróf vagy gyengén disztróf – barna vagy fekete – vizekben található. Ökológiai körülményei hasonlók az előző társuláséihoz, de fény- és melegigényesebb társulás, az árnyékolást kevésbé tűri, és a mélyebb vizekben van előnyösebb helyzetben.

Húsos, tüskés szélű levelekből álló berzedt tőlevélrózsái kiemelkednek a víz színéből, ezért fiziognómiailag élesen elkülönül az előző társulás állományaitól.

Az uralkodó kolokán tőlevélrózsái között rendszerint csak kis vízfelületek maradnak, ahol a békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae) és a békalencsehínár fajai (Lemna minor, L. trisulca, Spirodela polyrrhiza) találhatnak helyet.

Többnyire a nádasok belső szegélyén kialakuló békatutajhínár belső, mélyebb vízi zónáját alkotja. Meredekebb partszakaszok mentén egyedül alkothat zónát.

Különösen a Tisza, Duna, Dráva holtágaiban, a Balaton északi partjának öbleiben fordul elő. Ma már Magyarországon van elterjedésének északi határa. A vízszennyezések hatására Ausztriából kipusztult.

2.3. ábra - Kolokános úszóhínár (Stratiotetum aloidis) Fenékpusztánál.

Kolokános úszóhínár (Stratiotetum aloidis) Fenékpusztánál.


1.3.2. Csoport: Ceratophyllion Den Hartog et Segal 1964
(Tócsagazhínár)

Nagy termetű, alámerült, lebegő hínárok, amelyeket a ceratophylloid testfelépítés miatt Den Hartog és Segal (1964) külön osztályba (Ceratophylletea) sorol. Az ellenkező végletet képviseli Pott (1995), aki a Ceratophyllum-állományokat nem tekinti társulásoknak, mivel azok igen széles ökológiai tűrőképességgel rendelkeznek, ugyanakkor fajszegény, gyakran monodomináns állományok.

Sekély, gyorsan felmelegedő, meglehetősen eutrofizálódott vizekben élő, viszonylag nagy szennyezést tolerálni képes társulások. A társulások szerkezetét a ceratophyllid növekedési forma határozza meg, amelyre az erősen osztott és ezért nagy felületű levelek által lehetővé tett lebegő életmód és a hasonló testfelépítésű közönséges rencével (Utricularia vulgaris) szemben az autotróf táplálkozási típus jellemzi. Szinte kizárólag a domináns fajok – az érdes és sima tócsagaz (Ceratophyllum demersum és C. submersum) – alkotják. Részben az apró lebegő hínár tagjai Lemna minor és L. gibba, valamint Spirodela polyrrhiza részben a kis békaszőlőhínár tagjai, a fésűs és a sertelevelű békaszőlő (Potamogeton pectinatus, P. trichoides), valamint a nagy tüskéshínár (Najas marina) és a tófonal (Zannichellia palustris) társulhatnak hozzá.

Állományai önálló szintként is megjelenhetnek Lemnetea- és Potametea-társulásokban, vagy azokkal komplexet alkotva.

M Tavakban, árkokban, sekély vizekben az egész ország területén.

A csoportban három társulását tartjuk nyilván:

1. Ceratophylletum demersi Hild 1956
(Érdestócsagaz-hínár)

Alámerült, lebegő hínár, amely sekély, erősen felmelegedő pocsolyák és árkok, tápanyagban igen gazdag, erősen feliszapolódó aljzatú, eutróftól hipertrófig terjedő vizekben terjedt el. Az érdes tócsagaz (Ceratophyllum demersum) közvetlenül a víz felszíne alatt alkot sűrű, lebegő gyepszőnyeget. Az erősen osztott levelek sallangjai hegyeikkel a víz színéig emelkednek. Nagyon intenzíven fotoszintetizáló, nagy produkciójú társulás. Monodomináns, egyfajú állományain kívül, amelyek többnyire lassú vízfolyású árkokban alakulnak ki, gyakran társulnak hozzá az úszó békalencsehínár tagjai, az apró, a púpos és a bojtos békalencse (Lemna minor, L. gibba és Spirodela polyrrhiza), vagy a kisbékaszőlő-hínár fajai, a fésűs és a sertelevelű békaszőlő (Potamogeton pectinatus és P. trichoides). Rendkívül versenyképes: a hajtások feldarabolódásával és a kitartórügyekkel igen erélyes vegetatív szaporodásra képes faj állományai igen produktívak, gyorsan terjednek, és iszapfelhalmozókként alapvető szerepet játszanak a feltöltési folyamatban. A vízszennyezések következtében visszaszoruló igényesebb hínártársulások helyeit elfoglalják.

M közönséges, a növekvő eutrofizáció hatására állományai terjednek.

Megjegyzés: Soó (1927) és Eggler (1933) közlései a (2b. §), értelmében érvénytelen nevek.

2. Ceratophylletum submersi Den Hartog et Segal 1964
(Simatócsagaz-hínár)

Az előzőhöz hasonló szerkezetű, de ritkább társulás, a mélyebb, lassabban átmelegedő víztestekben él. A vízszintingadozást és a vele kapcsolatos bepárlódást jobban, a szennyeződést kevésbé tűri, mint az előző faj. Enyhén sótűrő, de nálunk nem oligohalin társulás, amiért egyes rendszerezők (Schaminée et al. 1990) a szikes vízi hínárok közé sorolják. Gyakran egyfajú állományok. A domináns sima tócsagazhoz (Ceratophyllum submersum) a kisbékaszőlő-hínár tagjai, a fésűs és a balatoni békaszőlő (Potamogeton pectinatus és a subsp. balatonicus), a bodros és a felemáslevelű békaszőlő (P. crispus és P. gramineus), valamint a tófonal (Zannichellia palustris) társulhatnak.

Három szubasszociációját jelezték: typicum, ceratophylletosum submersi és potametosum balatonici.

Nálunk ritka, elsősorban a Balatonból és környékéről ismerjük.

3. Nitello-Ceratophylletum submersi Borhidi & al. 2001
(Fénycsillárka-simatócsagaz-hínár)

Közepes mélységű láptavak atlantikus jellegű, csillárkás hínártársulása, amely az előzőnél sekélyebb, de árnyékolás miatt lassabban átmelegedő, enyhén savanyú vagy kissé bázikus kémhatású barna lápi vizekben él. Kemény talajú, 60–120 cm mély, átlátszó vízben, többnyire égerlápok szegélyében és árnyékolásában fordul elő.

Kétszintű társulás, amelynek alsó szintjét a fénycsillárka (Nitella cf. mucronata) gyökerező egyedei – olykor sűrű gyepje – alkotja, amely fölött a sima tócsagaz (Ceratophyllum submersum) többnyire úszó-lebegő egyedei alkotnak enyhén alámerült felső szintet.

A fent említett két társulásalkotó fajon kívül főleg a víz felszínén úszó békalencsefajok (Lemna minor, Spirodela polyrrhiza), a rucaöröm (Salvinia natans) és a békaliliom (Hottonia palustris) mint kísérő fajok érdemelnek említést. A Nitella-állomány kifejlődése és összeesése viszonylag gyorsan megy végbe.

Egyetlen helyről ismert (Baláta-tó).

2. Osztály: Utricularietea intermedio-minoris Den Hartog & Segal 1964

(Kisrencehínár)

A kisrencehínár társulásai jellegzetesen boreális elterjedésű reliktum társulások, amelyek tápanyagban igen szegény, oligotróf, ritkábban disztróf vagy mezotróf, savanyú kémhatású vizekben fordulnak elő. Nálunk extrém savanyú vízkémiai viszonyokkal jellemzett, tőzegmohás ingólápok mélyedéseiben kialakuló igen kicsiny vízterekben találhatók.

A társulások jellegzetesen kétszintűek: a vízzel borított mohaszőnyegből és a fölötte lebegő rencehínárból áll, melyet a lápi rence (Utricularia bremii) és a kis rence (U. minor) alkot. A mohagyepet tőzegmohafajok – nálunk elsősorban a Sphagnum cuspidatum – vagy forráslápi mohák (Scorpidium scorpioides, Calliergon spp., Drepanocladus spp.) alkotják.

Többnyire igen ritka pionír társulások, a disztróf lápok feltöltődési folyamatának egy korai állomását képezik.

Az osztályt egy rend, azon belül egy csoport képviseli két társulással.

2.1. Rend: Utricularietalia intermedio-minoris Pietsch 1965
(Kisrencehínár)
2.1.1. Csoport: Sphagno-Utricularion Müll. & Görs 1960
(Tőzegmohás rencehínárok)
1. Sparganio minimi-Utricularietum intermediae R. Tx. 1937
(Békabuzogányos kisrencehínár)

Európa hűvösebb tájain elterjedt, általában a Scheuchzerio-Caricetea társulásaihoz kötődő, nálunk töredékes kialakulású növénytársulás, amely lápsemlyékekben, nálunk a Carex elata zsombékjai között fordul elő. A társuláscsoport asszociációi közül ez a társulás a leginkább nyílt vízi jellegű, és átmeneteket képez a Potametalia felé.

A társulás képét az állományalkotó lápi békabuzogány (Sparganium minimum) határozza meg, amelynek levelei a víz színén úsznak. Ez alatt tipikus esetben még egy Utricularia-fajokból álló alsó szint is kialakulhat. Külföldi adatok szerint a domináns lápi békabuzogány állandó kísérői a felemás levelű békaszőlő (Potamogeton gramineus) és egy rencefaj (Utricularia intermedia). Az előbbi a nyirádi állományban is megtalálható, a rencés alsó szintet viszont a hínáros víziboglárka (Ranunculus trichophyllus) látszik helyettesíteni.

ÉK (Mátraháza, ma?), DDt (Bakonyalja: Nyirád). Nagyon ritka.

2. Aldrovando-Utricularietum minoris Borhidi 1996
(Tőzegmohás rencehínár)

Lokális jellegű, igen kis kiterjedésű, ingólápi, tőzegmohás rovarfogó hínártársulás, amely tápanyagban igen szegény, szélsőségesen oligotróf mikrotermőhelyeken, ingólápszigetek tőzegpárnáinak mélyedéseiben kialakuló erősen savanyú (pH: 3,5–4,5), kicsiny vízterekben él.

A mohapárnát a Sphagnum palustre, S. subsecundum és S. inundatum alkotják, a hínárszintet a kis rence (Utricularia minor) a szálanként közéje elegyedő aldrovandával (Aldrovanda vesiculosa) képviseli.

A társulás pionír jellegű, és egyben menedéke az aldrovandának, amely eredetileg a tó disztróf vízében tömeges volt, de a víz oligotrofizációja és a korábbi gazdag plankton – átmeneti – eltűnésével a faj egyedei itt maradtak fenn.

A társulás unikális, egyelőre csak a Baláta-tóról ismert.

3. Osztály: Charetea fragilis (Fukarek 1961) Krausch 1964

(Csillárka-gyepek)

A vízfenékhez rögzült csillárkamoszatok igen fajszegény, sűrű, többnyire alámerült gyeptársulásai, amelyek Közép-Európában oligotróftól mezotrófig terjedő vizekben élnek. Nálunk főleg a meleg, sekély, disztróf vagy eutróf vizekben, továbbá a tengerparti brakkvizekben élnek, sőt szikes tavakban is tömegesen jelentkezhetnek, ahol állandó vagy periodikusan ismétlődő iszaplerakódás van. Ez a csekély versenyképességű csillárkafajok (Chara spp.) számára mindig megújuló pionír termőhelyet alakít ki, és megtelepedési lehetőséget kínál.

Többnyire egyszintű, sűrű, alámerült gyepek, sekély vízborítással, amelyen át az állományok színes archegóniumaikkal együtt jól láthatók. A társulások általában egyetlen faj állományaiból állnak, olykor fenéklakó szintet alkothatnak a Potametea-társulásokban, pl. a nagy tüskéshínárral (Najas marina).

Többnyire időszakosan fellépő, pionír jellegű, rövid életű, efemer társulások, amelyek frissen keletkezett vagy ásványi aljzaton jelennek meg. Friss, kavicsos aljzaton csak igen rövid életű, míg finom iszapon hosszan tartó társulásokat alkotnak. Egyes csillárkafajok meszes burkú oospóráik segítségével képesek akár a termőhely kiszáradását is átvészelni. Az utóbbi években való tömeges megjelenésüket indikációs jelenségnek tekintik. A csillárkafajok érzékenyek a foszfortúlkínálatra. Fosberg és Melzer szerint már 0,02 mg/litert meghaladó foszfortartalom mellett a Chara-állományok eltűnnek.

Nagy tavak sekély vizű, háborítatlan partszakaszain (pl. Velencei-tó, Fertő), folyók kiöntéseiben, szikes tavainkban országosan elterjedtek.

3.1. Rend: Nitelletalia flexilis Krause 1969
(Fénycsillárkagyepek)

Az atlantikus, nyugat-európai, szilikátos aljzatú, karbonátokban szegény, mérsékelten savanyú, oligotróf állóvizekben elterjedt társulások. Elterjedési centrumuk az északnyugat-európai pleisztocén homokvidékeken van. A Nitella flexilis a hegyvidékekre is felhatol, a társulások többsége azonban a síksági és a zonációban oligotróf tavak feltöltődési zónájában, savanyú iszaptársulásokkal (Litorelletea) érintkeznek.

3.1.1. Csoport: Nitellion syncarpae-tenuissimae Krause 1969
(Fénycsillárkagyepek)

Ebbe a társuláscsoportba sorolják az óceáni–szubóceáni klímaövezetben kialakuló, enyhén savanyú vagy semleges kémhatású, olykor tőzeges álló- vagy folyóvizek többnyire alámerült csillárka-gyeptársulásait, amelyek rendszerint sík- és dombvidékeken, a savanyú talajú lomberdők (Quercion roboris) övében helyezkednek el. Nálunk a savanyú talajú iszaptársulásokhoz hasonlóan igen ritkák, gyakran csak fragmentális kialakulásúak és reliktum jellegűek.

Jelenleg egy társulását ismerjük:

1. Nitelletum mucronatae Tomaszewicz 1979
(Fénycsillárkás)

Igen sűrű, sárgászöld, ritkábban fűzöld, alámerült gyep, amely mérsékelten savanyú, tiszta, áttetsző, barnás színű lápvízben fordul elő. Nálunk savanyú pleisztocén homokaljzaton, a Baláta-tó egykori levezetőcsatornája mentén, égerláp árnyékolásában és füzes ingóláp szegélyében található meg töredékes kialakulásban. Az uralkodó Nitella mucronata mellé az árok mélyebb részein társulást alkotó sima tócsagazhínár (Ceratophylletum submersi) egyedei társulnak (Nitello-Ceratophylletum submersi).

3.2. Rend: Charetalia hispidae Sauer 1957
(Érdescsillárka-gyepek)

Az atlantikus, nyugat-európai, karbonátszegény savanyú vizekben levő Nitelletalia flexilis Krause 1969 renddel szemben a kontinentális Európában elterjedt, kalciumban gazdag kemény vizek csillárkagyepjeit a Charetalia hispidae Sauer 1957 rendbe sorolják. Egyéb vonatkozásaiban az osztályleírásban szereplő adatok érvényesek.

3.2.1. Csoport: Charion vulgaris Krause 1981
(Közönséges csillárkagyepek)

Általában egyéves Chara-fajokból álló efemer növénytársulások, többnyire ideiglenes víztestekben, pl. kubikgödrökben, homokbányákban stb. Különösen elterjedtek a tápanyagban gazdagabb lösz és mészkő alapkőzetű tájakon, mészben gazdag vizekben, folyók és tavak sekély parti zónájában. Valószínűleg több növénytársulás tartozik ide, amelyeket nálunk még nem tanulmányoztak.

Idetartozó társulások:

1. Charetum ceratophyllae Balogh 1971 nom. nud.
(Bőrlevelű csillárkás)

Ezt a társulást a Velencei-tó nyugati részén levő Velencei Madárrezervátum területéről közölték, ahol Dinnyés és Pákozd között hatalmas felületeket borít, mély iszapú, anaerob folyamatokban gazdag, kén-hidrogén-tartalmú, disztróf, enyhén szikesedő, oligohalin, 20–40 cm mély, barna vizekben, szikes nádasok közötti tisztásokon. Összetétele és dinamikája tanulmányozandó.

4. Osztály: Potametea Klika in Klika & Novák 1941

(Rögzült hínár)

A Potametea osztály a szilárdan gyökerező hínárfajokból álló társulásokat foglalja magába. Álló- és folyóvizekben, oligotróftól eutrófig terjedő, igen változatos vízkémiai viszonyok mellett, kalciumban szegény és gazdag vizekben egészen 7 m-es vízmélységig megtalálhatók. A társulások szerkezetét a hydatophyta életforma határozza meg, ezen belül is az elodeid, a nymphaeid és a trapid növekedési formák jellegzetesek. Egy részük egész élete folyamán a vízhez kötötten él, mások képesek terresztris alakot ölteni, és ilyen állapotban rövidebb szárazságot is elviselni. A tipikus vízinövények mellett fellépnek kétéltű, amfibikus növények, ún. amfifitonok is, amelyek egyaránt képesek vízben és szárazföldön is megélni (pl. vidrakeserűfű – Polygonum amphibium), sőt kisebb mennyiségben megjelenhetnek mocsári növények, pl. a békabuzogány (Sparganium erectum) vízi formái is.

Az osztály jellemzői a főbb társulásalkotó fajok, pl. az úszó és a fésűs békaszőlő (Potamogeton natans, P. pectinatus), az apró és a hínáros békaszőlő (Potamogeton panormitanus, P. perfoliatus), a füzéres süllőhínár (Myriophyllum spicatum), az átokhínár (Elodea canadensis), a vízi boglárkák közül a Ranunculus circinatus, R. trichophyllus, illetve a különböző társulásokban megjelenő generalisták, mint pl. a vidrakeserűfű (Polygonum amphibium) vagy a tavirózsa (Nuphar luteum).

Az osztályon belül két rendet különböztetünk meg: a mélyebb vizekben élő, nagyobb termetű, elodeid, potamid, nymphaeid és trapid típusú hínárokat összefoglaló békaszőlőhínárokat (Potametalia pectinati) és a sekélyebb és időszakos vizek kisebb termetű batrachoid típusú boglárkahínárjait (Callitricho-Batrachietalia).

4.1. Rend: Potametalia Koch 1926
(Békaszőlőhínárok)

A rend nálunk három asszociációcsoportot foglal magába: a feltöltési folyamatban pionír jellegű nagytermetű békaszőlő hínárokat (Potamion lucentis), a sekélyebb vizek kistermetű békaszőlő hínárjait (Potamion pusilli) és a tündérrózsahínárokat (Nymphaeion albae). A rend jellemző fajai nagyrészt azonosak az osztály karakterfajaival.

4.1.1. Csoport: Potamion lucentis Rivas Martinez 1973
(Nagy békaszőlőhínárok)

Nagy termetű, többnyire nagy levelű, végig leveles szárú, úszó levelek nélküli hínárnövények társulásai, amelyek disztróf, mezo- és mérsékelten eutróf álló- és lassú folyású vizek mélyebb szakaszain, 4–7 m mélységig terjedő víztestekben élnek. Az egyes társulások gyakran kötődnek speciális vízkémiai viszonyokhoz, ezért többet közülük indikátornak tekintenek. A növények a víztest teljes mélységét kitöltik, de a víz felszíne fölé alig emelkednek ki. Egy-, ritkábban két- vagy ritkán háromszintű társulások, víz alatti lebegő hínár- és alámerült, gyökerezőhínár-komponensekkel. Ezekben a társulásokban főleg az elodeid, magnopotamid és myriophyllid típusú testfelépítéssel rendelkező növények uralkodnak. Az elodeid típust a teljesen alámerült növényi test jellemzi ép vagy sallangos, de nem fonalas, gyakran örvösen álló levelekkel. A magnopotamoid típusba rizómás növények tartoznak alámerült ép levelekkel. A myriophylloid testre a teljesen alámerülten élő, szálasan szeldelt levelű növények jellemzők.

Jellemző fajai a fontosabb társulásalkotók, mint a hínáros békaszőlő (Potamogeton perfoliatus), a fényes békaszőlő (P. lucens), az imbolygó békaszőlő (P. nodosus), a füzéres süllőhínár (Myriophyllum spicatum), az átokhínár (Elodea canadensis), illetve a ritkább kísérőfajok közül a gyűrűs süllőhínár (Myriophyllum verticillatum), színes békaszőlő (Potamogeton coloratus) és a keskenylevelű békaszőlő (P. x zizii).

Síksági társulások az egész ország területén, főleg mélyebb tavakban, holtágakban elterjedtek.

Hat, nálunk előforduló társulást sorolunk ide:

1. Elodeetum canadensis Eggler 1933
(Átokhínáros)

Amerikából behurcolt vízinövények agresszív azonális társulása, amely főleg frissen árkolt levezetőcsatornák nyers talajain fordul elő. Elodeid típusú, azaz teljesen alámerült, kicsiny, gyakran örvösen álló, nem fonalas levelű növények alkotta, többnyire egyfajú, igen sűrű gyep, a kanadai átokhínárnak (Elodea canadensis) csak a női egyedeiből álló, partenogenetikusan vagy vegetatív módon szaporodó állományai.

Igen agresszív, mind frontálisan, mind előőrsökkel kiválóan terjed. Sűrű növekedésével minden egyéb hínárfajt kiszorít. Erősen terheléstűrő, beleértve a kommunális szennyvizek detergenseit is. Víztisztításra is használható.

Főleg a Kisalföldön, esetleg újabban másutt (pl. Ráckeve–Dömsöd) is.

2. Potametum lucentis Hueck 1931
(Fényes békaszőlőhínár)

Az alámerült nagyhínár-társulások közé tartozó édesvízi közösség, amelyet korábban a Myriophyllo-Potametum Soó 1934 potametosum lucentis Soó 1957 szubasszociációként tartottunk nyilván. Eutróf vizek társulása, amely nagyobb folyók lassú, közép- és alsó folyású szakaszain vagy holtágaiban, továbbá mélyebb állóvizekben 1–7 m-es vízmélységig alakul ki. A víz többnyire semlegestől gyengén lúgosig terjedő kémhatású, kalciumban és magnéziumban gazdag, magasabb keménységi fokú. Magnopotamid típusú testfelépítéssel, azaz többnyire igen sűrű, alámerült levelekkel rendelkező rizómás növények hínárja.

Az uralkodó fényes békaszőlőhöz (Potamogeton lucens) a mélyebb vizekben a hínáros békaszőlő (P. perfoliatus) és a füzéres süllőhínár (Myriophyllum spicatum) társulhat, a magasabb trofitású holtágakban a tündérfátyol (Nymphoides peltata), az érdes tócsagaz (Ceratophyllum demersum) és a rucaöröm (Salvinia natans), a sekélyebb vagy alacsonyabb trofitású vizekben a vízilófark (Hippuris vulgaris), az apró békaszőlő (Potamogeton panormitanus) és a merev víziboglárka (Ranunculus circinatus) társul.

Az egész ország területén a nagy folyók hullámterében és holtágaiban, valamint a mélyebb állóvízeinkben él.

3. Myriophylletum spicati Soó 1927
(Füzéres süllőhínáros)

Alámerült, sallangosan szeldelt levelű, myriophyllid testű növényekből álló társulás, többnyire a zonáció közbeeső tagja a lebegő békalencse- vagy békatutaj- és a tündérrózsahínár övezete közt. Önálló voltát számos rendszerező kétségbe vonja. Kárpáti V. (1963) a Myriophyllo-Potametum Soó 1934 szubasszociációja, más szerzők a Myriophyllo-Nupharetum Koch 1926 alá vonják. Nálunk ezt a kombinációt nem tekintik önálló társulásnak, hanem a Myriophylletum spicati átmenetének a tündérrózsahínárhoz (pl. Hercegszántó, Ferenc-csatorna).

Állóvizekben, folyók holtágaiban, lefolyástalan mélyedésekben, ritkábban igen lassú folyású csatornákban fordul elő. Gyengén vagy mérsékelten lúgos kémhatású, mérsékelten eutróf, gyakran ún. ß-limnotípusú vizekben él, ahol a magnéziumtartalom meghaladja a hidrogén-karbonát-tartalmat. Az Alföldön sekélyebb vizű halas-, illetve szaporítótavakban sem ritka.

Többnyire sűrűn záródó állományok, amelyekben a víztestet szinte teljes egészében a myriophylloid típusú hínárnövények töltik ki.

Az uralkodó füzéres süllőhínár (Myriophyllum spicatum) mellé főleg Potametalia-fajok társulnak alacsonyabb borítással, mint a fényes békaszőlő (Potamogeton lucens), a hínáros békaszőlő (P. perfoliatus) és nymphoid típusú hínárnövények, mint a tündérfátyol (Nymphoides peltata), a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), továbbá úszó (Riccia fluitans) és egyéb alámerült hínárok (Vallisneria spiralis). Sekély, szikesedő vizekben lándzsás hídőrrel (Alisma lanceolatum) és sziki kákával (Bolboschoenus maritimus) is társulhat.

Az egész ország területén előfordul.

4. Myriophylletum verticillati Gaudet 1924
(Gyűrűs süllőhínáros)

Viszonylag ritka és kevéssé ismert társulás. Számos szerző a tündérrózsahínár (Nymphaeetum albo-luteae) vagy a tavirózsahínár (Myriophyllo verticillati-Nupharetum luteae Koch 1926) tápanyagban szegényebb vizekben élő konszociációjának tartja. Kárpáti V. a Myriophyllo-Potametum fácieseként említi.

Mélyebb holtágakban és tavakban, hűvösebb, nagyobb átlátszóságú, tápanyagokban szegényebb víztestekben, nálunk, a Szigetközből származó elemzés szerint, erősen hidrokarbonátos (HCO3>Ca>Mg) típusú vízben él.

Az uralkodó gyűrűs süllőhínár (Myriophyllum verticillatum) mellé főleg a tündérrózsahínár (Nymphaeion) tagjai társulnak, mint a tündérrózsa (Nymphaea alba) és a tavirózsa (Nuphar lutea).

A Szigetköz Mosoni-Duna-szakaszáról és a déli Duna-szakasz holtágaiból (Mohács, Baja, Hercegszántó) közölték.

5. Potametum perfoliati Koch 1926 em. Passarge 1964
(Nagy békaszőlős)

Az alámerült nagy hínártársulások közé tartozó édesvízi közösség, amelyet korábban a Myriophyllo-Potametum Soó 1934 potametosum perfoliati Soó 1957 szubasszociációként tartottunk nyilván. Egyes szerzők a Potametum lucentis Hueck 1931 szubasszociációjának tekintik.

Eutróf vizekben, nagyobb folyók lassú, közép- és alsó folyású szakaszain vagy holtágaiban, továbbá mélyebb állóvizekben 1–7 m-ig terjedő vízmélység mellett, többnyire semlegestől gyengén lúgosig terjedő kémhatású, kalciumban és magnéziumban gazdag, magasabb keménységi fokú vizekben él. A Potametum lucentisszel szemben jobban tűri a vízsodrást, ezért gyorsabb folyású, alacsonyabb vízállású (0,25–1,5 m mély) szakaszokon azt helyettesíti. Nagyobb ökológiai amplitúdójával, az iszaposabb talajú, humuszban és tápanyagban gazdagabb környezetben sikeresebb. Hordalékanyagoknak a levelekre való kiülepedése következtében a társulás nagymértékben visszaszorulhat.

Magnopotamid típusú testfelépítéssel, azaz többnyire igen sűrű, alámerült levelekkel rendelkező rizómás növények kevés fajból álló hínárja.

Az uralkodó hínáros békaszőlőhöz (Potamogeton perfoliatus) a fényes békaszőlő (P. lucens) és kisebb mértékben a süllőhínárfajok (Myriophyllum spp.), alacsonyabb vizekben pedig a fésűs békaszőlő (P. pectinatus) társulhat.

Nagyobb folyóink gyorsabb folyású szakaszain, pl. Szigetköz, fordul elő.

6. Myriophyllo-Potametum Soó 1934
(Süllőhínáros békaszőlőhínár)

A pannóniai régió sekély nagy tavainak, elsősorban a Balaton északi és nyugati partjának nagy termetű fajokból álló hínártársulása. Melegvizű nagy tavak iszapos part közeli zónájában, 1–3 m-es vízmélység mellett hidrokarbonátokban gazdag, mérsékelten eutróf édesvizekben kialakuló, gyakran igen sűrű társulás, amely eredményesen hasznosítja a magnopotamid és myriophyllid testfelépítés kölcsönös előnyeit, ezért mind a térkihasználásban, mind a fotoszintézisben igen hatékony, nagy biomassza-produkciójú szövetkezet. A múlt század második felében annyira elszaporodott a Balatonon, hogy akadályozta a lapátos gőzhajók közlekedését.

A füzéres süllőhínárnak (Myriophyllum spicatum) különböző békaszőlőfajokkal, de elsősorban a hínáros békaszőlővel (Potamogeton perfoliatus) alkotott hínárja. Egyéb kísérőfaj lehet a gyűrűs süllőhínár (Myriophyllum verticillatum), a fésűs békaszőlő (P. pectinatus) és a balatoni békaszőlő (P. pectinatus subsp. balatonicus), a nádasok szegélyzónájában a békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae), az úszó békaszőlő (P. natans), a sima tócsagaz (Ceratophyllum submersum), a sulyom (Trapa natans), a kolokán (Stratiotes aloides) és a nagy tüskéshínár (Najas marina).

A múlt században egy makrofitás eutrofizációs hullám következtében igen nagy kiterjedésű volt. Ma állományait mind a hajózás, mind a fürdőzés elősegítése érdekében irtják. Ezért a normális dinamikája nehezen követhető.

A Balaton északi partja mentén és a Keszthelyi-öbölben gyakori, a Fertő és a Velecei-tó területén az állományai kisebb kiterjedésűek.

4.1.2 Csoport: Potamion pusilli Vollmar 1947 em. Hejny 1978
(Apró békaszőlőhínárok)

Kis termetű, gyökerező hínárnövények sekély, gyengén szikes tavakban vagy édesvizű tócsákban élő úszó vagy alámerült, fajszegény hínárvegetációja. Idesoroljuk a nagy síksági tavaink szikesedő vizében élő alámerült békaszőlős hínárgyepeket is. Többnyire sekély, a melegvizű, nyáron gyakran kiszáradó síksági tavak, illetve pocsolyák sós vagy szódás iszapjában gyökerező efemer jellegű társulások. Főleg parvopotamid testfelépítésű, azaz alámerült, kis termetű, fonalas vagy szálasan szeldelt levelekkel rendelkező növényekből álló, gyakran igen sűrű gyepek.

A társulások közös tulajdonsága, hogy általában monodominánsak és fajszegények. A társulásalkotó növények között a kis termetű békaszőlőfajok mint a fésűs békaszőlő (Potamogeton pectinatus), a fonalas békaszőlő (P. filiformis), a felemás levelű békaszőlő (P. gramineus), az apró békaszőlő (P. panormitanus) és a sertelevelű békaszőlő (P. trichoides), továbbá a kis és nagy tüskéshínár (Najas minor és N. marina), valamint a tófonal játszanak szerepet.

Különösen az Alföldön (Duna–Tisza köze, Tiszántúl) gyakori társulások.

Négy társulást sorolunk ide:

1. Potametum pectinati Carstensen 1955
(Fésűs békaszőlőhínár)

Eutróf vagy gyengén szikes tavak alámerült, szeldelt levelű, gyökerező hínárgyepje, amely nagyobb síksági tavaink meleg vizű, sekélyebb, eutróf vagy gyengén halotróf, tápanyagban gazdag vizű, hullámveréses parti zónájában, főleg durvább szemcséjű homokos aljzaton vagy az Alföldön keményebb aljzatú szikes tavakban, kubikgödrökben is közönséges. Tág ökológiájú növényként iszapos, mélyebb, eutróf vizekben is előfordul a faj, de ott többnyire nem társulásalkotó.

Parvopotamid testfelépítésű, gyakran sűrű, igen fajszegény víz alatti gyepet alkot, amelynek azonban a belső szerkezete laza a vékonyan szeldelt levelek következtében.

A domináns fésűs békaszőlő (Potamogeton pectinatus), mellé a nagy tüskéshínár (Najas marina) és egyéb kis termetű békaszőlőfajok (P. gramineus, P. panormitanus) és szeldelt levelű víziboglárkák (Batrachium trichophyllus) társulhatnak.

Balaton déli partszakaszai, Fertő, Velencei-tó, az Alföldön gyengén szikes tavakban, kubikgödrökben stb.

2. Potametum crispi Soó 1928
(Bodros békaszőlőhínár)

Alámerült, ép levelű, makropotamid típusú, sűrűn gyökerező leveles hínár, amely viszonylag sekély, erősen felmelegedő, különösen szerves tápanyagokkal erősen terhelt, gyakran enyhén szikes vagy alkalikus kémhatású vizekben él. Többnyire pocsolyákban, halastavakban, szikes tavak levezetőárkaiban, azok part közeli szakaszaiban fordul elő, ahol az aljzat mélyen iszapos, a sekély víz gyorsan és gyakran felkeveredik, s az átlátszósága igen rossz.

A fodros békaszőlő (Potamogeton crispus) egyfajú, sűrű állományait többnyire csak a kis békalencse (Lemna minor) és a terhelést jobban tűrő púpos békalencse (Lemna gibba) kisebb szinúziumai kísérik.

3. Parvopotameto-Zannichellietum palustris Koch 1926
(Apró békaszőlőhínár)

Sekély, időszakos állóvizek, tócsák alámerült, fonalas hínárnövényzete, amely meleg, eutróf, gyakran szerves szennyező anyagokkal terhelt vizekben, iszapos aljzatú, nyár derekára többnyire kiszáradó sekély tavakban, pocsolyákban kialakuló efemer társulás. Parvopotamid és myriophyllid, vékony, szeldelt levelű vagy teljesen fonalas testű, alámerült hínárnövények vékony gyepszövedéke, amelyben a kis termetű békaszőlőfajok közül a fésűs békaszőlő (Potamogeton pectinatus) és az apró békaszőlő (P. panormitanus, korábbi nevén P. pusillus) alkothat állományokat, amelyekhez a tófonal (Zannichellia palustris) populációi társulnak. Ez utóbbit tekintjük a társulás karakterfajának. Közép-Európában ezek a fajok már többnyire nem társulnak, és állományaikat külön társulásoknak tekintik.

4. Najadetum marinae Fukarek 1961
(Tüskéshínáros)

Sekély édesvizek sótűrő, alámerült kis hínártársulása, amely szikesedő nagy tavaink sekély, mélyen iszapos vagy homokos parti zónáiban, valamint a folyók kiöntéseiben és holtágaiban él. Különösen a tápanyagban gazdag, sekély (30–40 cm mély), gyakran nádastól árnyékolt, nem túl gyorsan átmelegedő vizekben fordul elő, mint a nitrát- és foszfátterhelést jól tűrő társulás.

A gyakran kétszintű, alámerült gyepet a vékony, fonalas testű Najas marina építi fel, alsó szintjét pedig csillárkagyepek alkothatják. Ez utóbbi a mély iszapos aljzatot teljesen leárnyékolja, és alatta anaerob folyamatok alakulnak ki H2S-képződéssel.

Az uralkodó nagy tüskéshínár (Najas marina) mellé alsó gyepszintnek csillárkafajok (Chara gracilis, C. coronata, C. ceratophylla) társulhatnak, a felső szintben szálanként kisebb termetű békaszőlőfajok elegyedhetnek, mint a fésűs békaszőlő (Potamogeton pectinatus) és az apró békaszőlő (P. panormitanus).

4.1.3. Csoport: Nymphaeion albae Oberd. 1957
(Tündérrózsahínár)

Nagy termetű, gyökerező hínár a víz színén úszó nagy levelekkel és látványos virágokkal. Többnyire mély (5 m vízmélységig), iszapos aljzatú álló- vagy lassú folyású, tápanyagban szegény vagy mérsékelten gazdag vizekben él. Nálunk elsősorban a tápanyagban gazdagabb eutróf vagy disztróf vizeket kedveli.

Jellegzetes megjelenési formájuk a víz színén úszó nagy, ép levelek és a víz színén lebegő vagy gyengén kiemelkedő, többnyire látványos nagy virágok. Ezen a nymphaeid testfelépítési típuson belül három altípust különböztetünk meg: a magnonymphaeideket nagy kerek úszó levelekkel (pl. tündérrózsa, tavirózsa, tündérfátyol), a parvonymphaeideket kisebb, többnyire hosszúkás levelekkel (pl. úszó békaszőlő, vidrakeserűfű) és az úszó levélrózsás, trapid típusú hínár-növényeket (pl. sulyom).

A társulások gyakran többszintűek. A felszínen uralkodó fajok, a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a sárga tavirózsa (Nuphar lutea), a tündérfátyol (Nymphoides peltata), az úszó békaszőlő (Potamogeton natans), a vidrakeserűfű (Polygonum amphibium) és a sulyom (Trapa natans), többnyire egyfajú szinteket alkotnak. Az alsóbb, alámerült szintekben találhatunk lebegő hínárfajokat mint az érdes tócsagaz (Ceratophyllum demersum), és gyökerező hínárokat, mint a füzéres és a gyűrűs süllőhínár (Myriophyllum spicatum és M.verticillatum), a vízi-lófark (Hippuris vulgaris) vagy a csavarhínár (Vallisneria spiralis). A nagy, úszó levelek közötti hullámzástól védett kis vízfelületeken gyakran megtalálhatók az úszó békalencsehínár (Lemnetea minoris) különböző fajainak kisebb populációi.

Általában nagy versenyképességű növények, amelyek az eutróf és mezotróf vizekben optimális ökológiai viszonyok között hosszan tartó társulásokat alkotnak. Ugyanakkor a feltöltődési folyamatot erőteljesen segítik, és a szukcesszióban a békaszőlőhínárok sekélyebb vizekben élő társulásainak adják át helyüket.

Öt társulást sorolunk ide:

1. Nymphaeetum albo-luteae Nowinski 1928
(Tündérrózsa-vízitök hínár)

Mérsékelten mély állóvizek, elsősorban tavak és holtágak nagyhínártársulása. Eutróf és disztróf vizű, 0,5–2 (–4) m mélységű állóvizekben általánosan elterjedt. A magnonymphaeid testfelépítésű növények a víz színén kiterülő nagy leveleikkel és a kissé kiemelkedő nagy, díszes virágokkal (különösen a fehér tündérrózsa esetében) a legszebb vízi növénytársulássá avatják ezt a szövetkezetet, amely a gyakorlatban legtöbbször két monodomináns szubasszociációra tagolódik aszerint, hogy a tündérrózsa populációi (nymphaeetosum albae) vagy a tavirózsa populációi (nupharetosum luteae) uralkodnak. A kevert állományok igen ritkák. A társulás gyakran kétszintű, amennyiben alámerült hínárfajokból egy második szintje is kialakulhat. Mindez arra utal, hogy célszerű a két szubasszociációt önálló társulásként szétválasztani. Ez annál is inkább kézenfekvő, mert egy érvényes korábbi néven a tavirózsahínár már leírást nyert Myriophyllo-Potametum Koch 1926 néven, amely érvényes társulásnév. Ennek figyelembevételével a tündérrózsahínárt az alábbi két társulás keretei között célszerű tárgyalni:

1a. Myriophyllo verticillati-Nupharetum luteae W. Koch 1926 (4. kép)
(Tavirózsahínár)

Syn.: Nymphaeetum albo-luteae Nowinski 1928 nupharetosum V. Kárpáti 1963.

Az uralkodó tavirózsa (Nuphar lutea) mellett a felső szintben megjelenhetnek a lebegő békalencse- vagy békatutajhínár tagjai (Lemna minor, L. trisulca, Hydrocharis morsus-ranae). Többnyire második alámerült szintje alakul ki, amelyet részben gyökerező hínárfajok, a süllőhínár fajai, főleg a Myriophyllum verticillatum, valamint a vízilófark (Hippuris vulgaris f. fluviatilis), részben pedig az alámerült, lebegő hínár fajai, elsősorban az érdes tócsagaz (Ceratophyllum submersum) alkothatnak. A tiszta állományokat külön is leírták Potamogetono-Nupharetum T. Müller & Görs 1960 néven, de ezeket csak a fenti társulás fejlődési stádiumának tekintik. A tündérrózsahínárnál az eutrofizációt jobban tűri, és alacsonyabb vízmélységekben azt gyakran helyettesítheti.

Főleg a nagy folyókban (Duna, Tisza holtágaiban) és a keményebb aljzatú tavakban az ország egész területén elszórtan.

2.4. ábra - Tavirózsahínár (Myriophyllo verticillati-Nupharetum luteae), Fenékpusztánál.

Tavirózsahínár (Myriophyllo verticillati-Nupharetum luteae), Fenékpusztánál.


1b. Ceratophyllo-Nymphaeetum albae (V. Kárpáti 1963) Borhidi 2001
(Tündérrózsahínár)

Bas.: Nymphaeetum albo-luteae Nowinski 1928 nymphaeetosum V. Kárpáti 1963. Acta Bot. Acad. Sci. Hung. 9: 351. Holotípus: p. 381. Tab. XVI. felv. Nr. 1.

Mérsékelten eutróf és disztróf vizek úszó levelű nagyhínárja. A társulás korai stádiumában az uralkodó tündérrózsa (Nymphaea alba var. alba) tiszta állományokat is alkothat, különösen kemény aljzatú, mély víztestekben. Fejlettebb állományaiban az úszó levelek között rendszeresen megjelenhetnek az úszó békalencsehínár tagjai, a Lemna minor, L. trisulca és a Spirodela polyrrhiza, ritkábban a békatutaj (Hydocharis morsus-ranae) egyedei, továbbá a gyökerező süllőhínár gyakrabban (Myriophyllum verticillatum), ritkábban a füzéres süllőhínár (Myriophyllum spicatum). Jó vízátlátszóság mellett rendszeresen találunk alámerült lebegő hínárfajokat: az érdes és a sima tócsagazt (Ceratophyllum demersum, C. submersum), valamint a közönséges rencét (Utricularia vulgaris).

Folyók holtágaiban, láptavakban az egész ország területén gyakori.

2. Nymphoidetum peltatae (Allorge 1922) Bellot 1951 (5. kép)
(Tündérfátyolhínár)

Sekély vagy mérsékelten mély, eutróf állóvizek látványos úszó hínárja, amely tápanyagban gazdag, meleg, síkvidéki állóvizek, főleg a nagy folyók holtágainak jól átmelegedő, sekélyebb, gyengén lúgos vagy semleges kémhatású, eutróf vagy disztróf víztesteiben él, 20–70 cm vízmélység mellett. A magnonymphaeid testfelépítésű, igen szép, nagy virágú növények többnyire egyszintű, a víztestet meglehetősen sűrűn betöltő állományokat alkotnak.

Az uralkodó tündérfátyol (Nymphoides peltata) mellett kisebb szerephez juthat a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a sárga tavirózsa (Nuphar lutea) és a mocsári keserűfű (Polygonum amphibium). A lebegő hínár fajai közül a békalencsék, főleg a apró békalencse (Lemna minor) és a keresztes békalencse (L. trisulca) populációi társulnak hozzá, míg az alámerült, gyökerező hínár tagjai közül a fényes béka szőlő (Potamogeton lucens), a fésűs békaszőlő (P. pectinatus) és a felemás levelű békaszőlő (P. gramineus) kisebb populációi jelenhetnek meg kísérőként a társulásban.

Szubmediterrán–szubatlantikus növénytársulás, amely nálunk főleg a síksági nagy folyók (Duna, Tisza, Dráva) holtágaiban elterjedt.

2.5. ábra - Tündérfátyolhínár (Nymphoidetum peltatae) a hortobágyi Darvas-tón.

Tündérfátyolhínár (Nymphoidetum peltatae) a hortobágyi Darvas-tón.


3. Potametum natantis Soó 1928
(Úszó békaszőlőhínár)

Kisebb sekély víztestek, árkok, lefolyók pionír, gyökerező nagyhínárja. Számos szerző nem tekinti önálló társulásnak, hanem a tavirózsahínár (Nymphaeetum albo-luteae nupharetosum) iniciális stádiumának. Az úszó békaszőlő (Potamogeton natans) különösen a pionír termőhelyeken sikeres, mert széles ökológiájú faj, amely igen különböző tápanyag-ellátottságú vizekben képes állományokat alkotni a disztróf vizektől a mezotrófon át egészen az eutrófig, az édestől a szikes vizekig, a sík vidéki övezettől a montán régióig. A hegyvidéken mélyebb (1,5–1,8 m), savanyú kémhatású, oligotróf vizekben is megjelenhet, ahol a tündérrózsahínár már nem versenyképes.

Egyszintű gyökerező, többnyire igen fajszegény hínártársulás, a víz színén kiterülő levelekkel és elég magasan kiálló, hosszú füzérekkel többnyire monodomináns állományokat alkot, a hozzá társuló fajok nem mutatnak állandó összetételt.

4. Polygonetum natantis Soó 1927
(Keserűfűhínár)

Sekély állóvizek terheléstűrő, úszó levelű, gyökerező hínárja, amely állóvizek, halastavak, kubikgödrök sekélyebb, part menti zónájában, a vízszintingadozást és az eutrofizációt – beleértve a foszfátszennyezést is – jól tűrő, tág ökológiai amplitúdójú állományokat alkot. Fajszegény, többnyire 1–2 fajból álló egyszintű társulás, amelyet egy parvonymphaeoid típusú, keskeny úszólevelű, társulásalkotó faj, a mocsári keserűfű úszó alakja (Polygonum amphibium f. natans) alkot, alámerült sallangos leveleivel meglehetősen sűrű víz alatti állományt formálva.

Kísérő fajai legtöbbször a békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae) vagy az úszó békalencsehínár (Lemnetea minoris) tagjai. Korábban a nagybékaszőlő-hínár alegységének tekintették.

Sekély dunántúli és alföldi tavainkban gyakori.

5. Trapetum natantis V. Kárpáti 1963 (6. kép)
(Sulymos)

Mélyebb eutróf állóvizek úszó hínárja, amely tápanyagban gazdag állóvizek vagy igen lassú folyású folyók jól átmelegedő, gyengén lúgos vagy semleges kémhatású, eutróf vagy disztróf víztesteiben, tavakban, holtágakban, 70–200 cm vízmélység mellett alkot állományokat.

Viszonylag fajszegény, nemritkán egyfajú, homogén állományaira jellemző a trapid testfelépítésű, úszó-lebegő levélrózsával rendelkező növények dominanciája. Az uralkodó sulyom (Trapa natans) mellett elsősorban a felszíni lebegő hínárok, a békalencsehínár (Lemnetalia minoris) és a békatutajhínárok (Hydrocharetalia) fajai játszanak fontosabb szerepet. Korábban a tündérfátyolhínárral egy társulásnak tekintették; valójában a tavi zonáció két jól elkülönülő övezetét képviselik.

2.6. ábra - Sulyomhínár (Trapetum natantis) a Balatonban, Fenékpusztánál.

Sulyomhínár (Trapetum natantis) a Balatonban, Fenékpusztánál.


4.2. Rend: Callitricho-Batrachietalia Passarge 1978
(Boglárkahínárok)

Kisebb kiterjedésű álló- vagy pangó víztestekben, illetve folyóvizekben kialakuló myriophyllid, batrachid és peplid típusú növényekből álló társulások, amelyek általában tápanyagban nem túl gazdag, többnyire sekély álló- vagy mélyebb folyóvizekben, erdei pocsolyákban vagy láperdők vizes fázisaiban élnek. Többnyire olyan társulások, amelyeket myriophyllid típusú, batrachid jellegű és peplid típusú növények alkotnak. Az előbbiek egész testükkel a víz alá merült, sallangosan szeldelt levelű növények; a batrachidoknak legalább időszakosan a felszínen úszó, kicsiny, ép levelei is vannak, míg a peplid típusú növényeknek kicsiny, ép levélörvei vannak, és a felsők levélrózsába tömörülnek.

Az idetartozó társulásokat részben a fehér virágú víziboglárkák (Batrachium spp.), részben mocsárhúrfajok (Callitriche spp.) alkotják.

A rendbe három csoportot sorolunk: az állóvízi boglárkahínárokat (Ranunculion aquatilis), a folyóvízi boglárkahínárokat (Ranunculion fluitantis), valamint a brakvizek és szikes tavak hínárnövényzetét (Zannichellion pedicellatae).

4.2.1. Csoport: Ranunculion aquatilis Passarge 1964
(Boglárkahínár)

Általában kétéltű, amfibikus jellegű növénytársulások, amelyek mindaddig képesek alkalmazkodni az erősen ingadozó vízszinthez és a viszonylag hosszú nyári kiszáradáshoz, míg az altalaj nedvessége tart. Florisztikailag kevéssé ismert és kutatott társulások, többnyire csak az uralkodó fajok alapján ismerhetők fel. A batrachid és a peplid növekedési formák jellemzik. Jellegzetes, aszpektust alkotó tömegvirágzásaikról jól felismerhetők. Az évszakosan változó vízviszonyoknak megfelelően a növények egyetlen vegetációs periódus alatt többféle formában is megjelennek: tavasszal alámerült, sallangos, a nyár elejére ép, úszó, majd a nyár végére speciális terresztris leveleket fejlesztve ki. Rendszerint az iszaplakó fázisban csíráznak ki, amikor a víz már nem borítja a talajt, de még átitatja annak felső rétegeit, és az átmelegedő talajvízben gyors fejlődésnek indulnak. Így a növények egész fejlődésmenete a talajvízszint mozgásával szinkrónban zajlik le. Jellemző fajai a változó és a tavaszi mocsárhúr (Callitriche cophocarpa és C. palustris), a békaliliom (Hottonia palustris), a nagy és a sugaras víziboglárka (Ranunculus aquatilis és R. radiatus).

Három társulást sorolunk ide:

1. Ranunculetum aquatilis Géhu 1961 (7. kép)
(Úszó víziboglárkahínár)

Sekély álló- vagy lassan folyó vizek rövid tenyészidejű hínártársulása, amely napos, erősen felmelegedő, 20–80 cm mély, tápanyagban gazdag vizekben, többnyire agyagos-márgás aljzaton vagy homokos iszapon gyökerezik. Kisebb tavak, halastavak parti zónájában, illetve ezek levezető árkaiban, csatornákban többnyire keskeny sávban kialakuló, laza szerkezetű társulás, amelynek gyakran egyfajú állományait az uralkodó nagy víziboglárka (Ranunculus aquatilis) alkotja. Mellette többnyire nagyobb termetű, gyökerező hínárfajok jelennek meg, mint az úszó békaszőlő (Potamogeton natans) vagy a mocsári keserűfű (Polygonum amphibium).

Közép-európai társulás, nálunk ritka, elsősorban a Nyugat-Dunántúlon fordul elő.

2.7. ábra - Úszó víziboglárka-hínár (Ranunculetum aquatilis).

Úszó víziboglárka-hínár (Ranunculetum aquatilis).


2. Hottonietum palustris R. Tx. 1937 (8. kép)
(Békaliliomhínár)

Láptavak, láposodó holtágak, lápvizeket levezető árkok árnyékolt részein, láperdőkben, ingólápokon kialakuló, nagy termetű lebegő hínár alkotta társulás. Disztróf és mezotróf jellegű, humuszban gazdag, átlátszó „barna és fekete” lápvizekben, többnyire 0,5–2 m mély vízben él, a nyár végére szárazra kerülve amfibikus növényként borítva a nedves iszapot. A víz színe alatt nagy, osztott, csillag alakú levelekkel lebegő törékeny növények, kiemelkedő sokvirágú halványrózsaszínű nagy virágzatukkal tavasszal hatalmas, összefüggő, lebegő virágszőnyegeket alkotnak, amelyek a természet legszebb látványai közé tartoznak.

Fajszegény társulás, amelyben a domináns békaliliom (Hottonia palustris) mellé többnyire a lebegő békalencsehínár fajai (Lemna spp.), a békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae) és rencefajok (Utricularia spp.) társulnak.

Állományainak nagysága és sűrűsége nagymértékben változhat a különböző években. Úszó-lebegő magvai nyáron csíráznak a nedves talajon, hosszú nappalos körülmények között, amikor a vízszint rövid időre lesüllyed. Többnyire azonban vegetatív módon szaporodik

Elsősorban lápvidékeinken. A Dunav., Hanság, Nyír., ÉA., Drávasík, Dt Vas, Zala, D-Somogy.

2.8. ábra - Békaliliom-hínár (Hottonietum palustris) az Ócsai-láp vízlevezető árkában.

Békaliliom-hínár (Hottonietum palustris) az Ócsai-láp vízlevezető árkában.


3. Callitrichetum cophocarpae Pócs (1958) 1998
(Tócsagazhínár)

Kicsiny, sekély, időszakos vizek, pocsolyák rövid életű társulása. Többnyire savanyú talajok, erdei tisztások sekély, kemény talaján kifejlődő, peplid típusú növekedési formát mutató, a vízfelületet sűrűn bevonó egyszintű, gyakran egy- vagy kevés fajú szövetkezet.

Az erdei tócsagaz bevonatszerű állományába csak esetlegesen társulnak egyéb fajok. A Soó (1927) által Kolozsvár környékéről leírt Ranunculo trichophylli-Callitrichetum-társulásban a víziboglárka dominál, amely a nálunk tanulmányozott társulásból teljesen hiányzik, így valószínűleg nem azonos társulásról van szó. A hazai állományokban főleg a törpekákás iszapnövényzet fajai, pl. iszapgyopár (Gnaphalium uliginosum) és törpe füzény-fajok (pl. Lythrum tribracteatum) jelennek meg kísérő fajokként.

A termőhely gyors kiszáradása miatt a társulás amfibikus jellege hamar kiütközik, állománya addig tart, amíg a talajnedvesség elegendő. A kiszáradási folyamat során a törpekákás (Nanocyperion) társulások fajai jelennek meg és veszik át fokozatosan az uralmat.

NyDt és DDt, szórványos.

4.2.2 Csoport: Ranunculion fluitantis Neuhäusl 1959
(Folyóvízi boglárkahínárok)

Folyóvizek víziboglárkafajok alkotta hínárvegetációja. A társulásokat meghatározó ökológiai tényező az áramló víz sodrása. A víz minősége, kémhatása, trofitása csak másodlagos fontosságú, minősége a meszes eutróf víztől a savanyú oligotróf vízig változhat.

A társulások fajait a sodrásállóság képessége válogatja ki. Számos fajnak csak a sodrást álló, folyóvízi, ún. reobionta alakja található meg, amelyet a hosszan elnyúló szártagok, szalagszerű levelek jellemeznek. Jellemzői az úszó és a hínáros víziboglárka (Ranunculus fluitans és R. trichophyllus), a sűrűlevelű békaszőlő (Groenlandia densa), a nyílfű és az egyszerű békabuzogány úszó alakjai (Sagittaria sagittifolia f. vallisneriifolia és Sparganium emersum f. fluitans), a forrásmoha (Fontinalis antipyretica) stb.

Főleg a közép-európai hegyvidékeken elterjedt csoport.

A Kisalföld (Szigetköz) ritka. Nálunk csak egyetlen társulással képviselt csoport.

1. Ranunculetum fluitantis (Allorge 1922) Koch 1926
(Folyóvízi boglárkahínár)

Hegy- és dombvidékek viszonylag gyors folyású folyószakaszainak és patakjainak fajszegény társulása. Mészben gazdag vagy szegény, mérsékelten felmelegedő, viszonylag tiszta, áttetsző, többé-kevésbé gyors folyású, homokos aljzatú, 1–3 m mély vizekben fordul elő. Laza szerkezetét batrachid típusú hínárfajok alakítják ki.

A társulásalkotó folyóvízi boglárka (Ranunculus fluitans) mellett uralkodók lehetnek más víziboglárkafajok (pl. R. circinatus és R. trichophyllus), jellegzetes kísérője a Groenlandia densa.

A Kis-A (Szigetköz) ritka.

4.2.3. Csoport: Zannichellion pedicellatae Schaminée et al. 1990 em. Pott 1992
(Brakkvízi és szikestavi növényzet)

Egyszerű szerkezetű, főleg alámerült, gyökerező hínárfajokból álló társulások, amelyeket korábban a Ruppion csoportba soroltak. Újabban ezt a csoportot csak a mérsékelt övi tengerek euhalin gyepjei számára tartják fenn. A tengerparti övezet brakkvizeiben és a szikes tavakban, változó sókoncentrációjú vizekben fordul elő.

Többnyire kis termetű, vékony, szálas levelű hínárnövényekből álló alámerült, gyökerező hínár. Felépítésében a parvopotamid és a charoid növekedési formák dominálnak.

Összetételükben az euryhalin víziboglárkák (Ranunculus baudotii, R. petiveri, R. radians), a tüskéshínárfajok (Najas marina és N. minor), valamint a sziki tófonal (Zannichellia palustris ssp. pedicellata) játszanak meghatározó szerepet, akár mint az egyes társulások domináns fajai, akár mint ritka karakterfajok.

A nyár közepére kiszáradó termőhelyek nagy vízszint-ingadozású társulásai, szikes iszaplakó növények megjelenésével, több aspektusváltással.

A Főleg a Tiszántúlon (pl. Hortobágy).

A csoportot nálunk három társulás képviseli:

1. Najadetum minoris Ubrizsy 1961
(Fenéklakó tüskéshínáros)

Sekély, szikes vizek alámerült hínártársulása, amely szikes tavak iszapos fenekén vagy rizsvetések kazettáiban és árkaiban fordul elő. Kis termetű, vékony, szálas levelű hínárnövényekből álló alámerült, gyökerező hínárvegetáció gyakran kettős szinttel, a felsőt a parvopotamid, az alsót a charoid felépítésű növények alkotják. A kettős szint alatt gyakran teljesen fénymentes fenékközeli zóna alakul ki, anaerob folyamatokkal és kénhidrogén-képződéssel.

Igen fajszegény társulás, többnyire egy-egy szintben egy uralkodó fajjal. A felsőt a kis tüskéshínár (Najas minor), az alsó, gyakran összefüggő gyepet a koronás csillárka (Chara coronata), a Velencei-tóban pedig a Chara ceratophylla alkotja.

Szikesedő vizű tavakban gyakran igen konzervatív és stabil társulás. A rizsvetésekben és árkokban az időszakos kiszáradás miatt a társulás efemer jellegű.

A Velencei-tó keleti részén, az Alföldön gyakori, különösen a Tiszántúlon.

2. Ranunculetum aquatilis-polyphylli Soó 1947
(Szikes boglárkahínár)

A szikes tavak tavasz–nyár eleji, efemer úszó hínárnövényzete, amely a szikes tavak sekély szegélyében, esetenként a szikes pocsolyák egész felszínén, főleg szolonyec talajokon alakul ki. Laza szerkezetű, egyszintű társulás batrachid testfelépítésű fajokból, amelyeknek a levelei részben a felszínen úsznak, részben alámerültek, sallangosak, a víztestet eléggé sűrűn kitöltik.

A társulás uralkodó faja az euryhalin típusú nagy víziboglárka (Ranunculus aquatilis), a valódi sótűrő hínárfajok, a hosszúkocsányú, a sziki és a buglyos víziboglárka (Ranunculus baudotii, R. petiveri, R. polyphyllus) előfordulása ritka, karakterfaj jellegű.

3. Parvopotameto-Zannichellietum pedicellatae Soó 1947
(Sziki tófonalhínár)

Szikes tavak többszintű, mélyebben strukturált, állandóbb alámerült hínártásulása. Szolonyec talajok nagyobb mélyedéseiben előforduló, többszintű, kitartó társulás, enyhén vagy erősebben sós, illetve alkalikus vizekben. Felső szintjét a gyökerező, alámerült és csak a virágzataival kiemelkedő parvopotamid és myriophyllid elemek alkotják, az alsó, teljesen alámerült szintben najadoid testfelépítésű fajok uralkodnak.

A társulás felső szintjében a fésűs békaszőlő (Potamogeton pectinatus) dominál, ritkábban a füzéres süllőhínár (Myriophyllum spicatum) és a sima tócsagaz (Ceratophyllum submersum) társul hozzá. Az alsó alámerült szintben a tófonal (Zannichellia palustris ssp. pedicellata) lép fel tömegesen és esetenként a Chara crinita is.

A Tiszántúl (pl. Hortobágy), igen ritka. Elterjedése a társulásalkotó alfaj taxonómiai bizonytalansága miatt nehezen határozható meg.