Vizeink élővilágát ma főként két veszély fenyegeti: egyfelől a hidrológiai-hidrográfiai viszonyok megváltoztatása, másfelől a vizek szennyezése.

Magyarország vízrendszerének XIX. században megkezdett átalakítása a XX. század első évtizedeire gyakorlatilag befejeződött. Áradások alkalmával szabadon szétfutó folyóinkat gátak közé szorították, a mocsarak és lápok zömét lecsapolták, kiszárították. A nyereség és veszteség mérlegét megvonni nem feladatunk, de tény: a vízrendezésekkel soha véget nem érő munkálatok kezdődtek el. A korábbi maximumokat rendre meghaladó árvízszintek miatt a töltéseket egyre magasabbra kell húzni, és a mély fekvésű területeken feltörő belvíz is egyre újabb beavatkozásokat igényel. A halak szempontjából nyilvánvaló a veszteség. Egykor tömegesen előforduló mocsári halaink – a lápi póc, a széles kárász, a réticsík – mára védendő ritkaságokká váltak, a kiöntések sekély vizében szaporodó folyóvízi fajok pedig ívóhely és halbölcső nélkül maradtak.

Nem kedveztek vízi életközösségeinknek a XX. század vízügyi munkálatai sem. Az a törekvés, melyet kanalizációként emlegetnek, a folyók olyan csatornává alakítását je­lenti, amelyben a víz szintjét és lefolyását már nem a természet, hanem – duzzasztók segítségével – az ember szabályozza. A teljes kanalizáció azonban ökológiai katasztrófához vezethet. A korábban oxidáló környezet a rosszabb oxigénellátottság és az üledék felhalmozódása következtében redukálóvá lesz, a víz öntisztulása csökken, s a folyó bűzös csatornává válik.

Az igazi folyó ugyanis nem egyszerűen csak víz, netán különböző anyagok híg oldata, hanem egy élő organizmus, amely önfenntartó és önszabályozó képességgel bír. Stabilitása, kedvezőtlen hatásokat kivédő képessége annál nagyobb, minél többféle élőlény alkotja, és minél gazdagabb a köztük kialakult kapcsolatrendszer. Ezért fontos a folyóvízi élőhelyek sokféleségének, valamint az ott található életközösség fajgazdagságának és változatosságnak, az úgynevezett biodiverzitásnak a megőrzése, fenntartása. A kanalizáció viszont éppen ez ellen dolgozik. Uniformizáló hatása a folyó vízminőségének és szinttájjellegének változásában egyaránt megmutatkozik: a sajátos igényű specialista fajok eltűnnek, csak az igénytelen, mindenütt otthon lévő generalisták szaporodnak el.

A vízszennyezők közül azok a méreganyagok a legveszélyesebbek, amelyek közvetlenül létükben veszélyeztetik az élőlényeket. Legjelentősebb kibocsátói az ipari üzemek, de bejuthatnak vizeinkbe a körültekintés nélkül alkalmazott növényvédő, illetve rovar­irtó szerek is. Súlyos mérgezésekre korábban csak kisebb vizeinken volt példa, 2000 februárjában azonban Európában példa nélkül álló környezeti katasztrófát okozott egy romániai ércfeldolgozó üzem cianid-tartalmú szennyvize.

A Nagybánya (Baia Mare) közelében lévő Aurul bányavállalat derítőtavának gátszakadása következtében kb. százezer köbméter, összesen mintegy 50-100 tonna cianidot tartalmazó zagy ömlött a Zazar patakba, majd onnan a Lápos és Szamos közvetítésével a Tiszába. A szennyezés még a Duna torkolatánál is kimutatható volt, de a legnagyobb károkat a Szamos és Tisza élővilágában okozta. Magyarországon a becslések szerint kö­zel 1240 tonna hal pusztult el. A kárnak azonban ez csak töredéke, hiszen a halak – bármily nagy is a jelentőségük – a vízi ökoszisztémának csupán egyik részletét jelentik, és a társadalmi hatásokról, a turizmus és a halfogyasztás visszaeséséről még szó sem esett.

A szennyezett víztest levonulásával a mérgezés veszélye megszűnt, de a természet sérülései nem gyógyultak be. A rövid élettartamú planktonikus és bentikus szervezetek populációi aránylag gyorsan regenerálódhatnak, ám a hosszabb életciklusú fajoknál egy generációváltás is évekbe telik. Részletes elemzésére itt nincs mód, de összegzésként elmondható: a rendkívüli szennyezés következményeivel még hosszú távon kell számolnunk. Még nem tudni, mikorra áll majd helyre a Tisza élővilága, és hogy ez mennyiben lesz más, mint korábban volt. De szerencsére egyetlen halfaj sem tűnt el belőle, és a mérgezést követő évek áradásai a meleg időjárással párosulva olyan halszaporulatot eredményeztek, ami bizakodással tölthet el a jövő iránt.

Olyan szennyezések is érik vizeinket, amelyek – legalábbis az adott koncentrációban – heveny mérgezést nem okoznak, ám az élőlényekbe beépülve és a táplálékpiramis csúcsán elhelyezkedő ragadozókban fölhalmozódva, akár az őket fo­gyasztó ember egészségét is veszélyeztethetik. Ilyenek például a nehézfémek, amelyek főként az ipari üzemekből és a rosszul kezelt meddőhányókból jutnak be vizeinkbe. Károsíthatják a halállományt a gerinceseket közvetlenül nem veszélyeztető rovarirtó szerek is, mert a táplálékállatok pusztításával a halak kondíciójának romlását, szaporodóképességének csökkenését okozhatják.

Szólni kell a szerves szennyező anyagokról is, amelyek a településekről kommunális szennyvíz, az állattartó telepekről hígtrágya formájában kerülnek az élővizekbe. A tisztítatlan szennyvizek szerves anyagainak lebontása nagyon sok oxigént igényel, ezért a vizekben – túlzott terhelés esetén – oxigénhiányos állapot alakulhat ki, ami létében veszélyezteti a halállományt. A biológiai tisztításon átesett szennyvíz már nem jelent közvetlen fenyegetést, de rengeteg foszfor és nitrogén található benne, ezért eutrofizáló hatású. Az eutrofizáció, a növényi tápanyagok feldúsulása főként az állóvizekre veszélyes, amelyekben meggyorsítja a feltöltődést, de a táplálékbázis módosításával változásokat okoz a folyóvizek halállományában is.

Ezeket a veszélyeket szeretnék elkerülni a vizek védelmezői, amikor hangot adnak követelésüknek: Let the rivers run free and clean! Folyjanak szabadon és tisztán a folyók!