Ugrás a tartalomhoz

A magyar történelem tizedei

Bonfini, Antonio (1427/1434-1502), Kulcsár Péter (1934-)

Balassi Kiadó

34. fejezet - Harmadik könyv

34. fejezet - Harmadik könyv

Mátyás, mint egész életfolyama tanúsítja, kétségkívül arra született, hogy nyugalmat sohase leljen, háborúból háborút keltsen, és végső percéig több örömet találjon a hadban, mint a békében. Bár otthon nyugalmat kívánt, háborúságot csak idegenben, mégis gyakran megesett, hogy idehaza sem csak külső támadás gyötörte meg, hanem belső pártütés is. Hogy bent csendesen élhessen, kint táplálta a háborút; néhanapján azonban csalódott elképzelésében, megháborította az arisztokraták lázongása, amit a szerencse alkalmasint nem ok nélkül tett, hanem hogy a herkulesi fejedelem virtusát mindenféleképpen próbára tegye. Hidd el nekem, ha sok munkát tűzött is elé, sohasem hagyta őt magára. Bizony, nem szegültek szembe szívesebben Corvinusszal a szakadatlan veszedelmek, mint amilyen készségesen vállalta azokat mindig.

(5) Mert mialatt a következő évben Csehországban tevékenykedett, kitört a lengyel háború, amely az üdvösség ezer fölötti négyszázhetvenegyedik esztendejében kezdődött. Magyarország főpapjai és főurai ugyanis nagyobb részükben összeálltak ellene; úgy határoztak, hogy behozzák Kázmért, Kázmér lengyel király második fiát, és megteszik királynak, hogy seregével elűzzék Corvinust.

Ez az összeesküvés oly jelentékeny és széles körű volt, hogy a túlsó Magyarországon Gábor kalocsai érseken, Mihály nádoron és néhány előkelőn kívül senki sem maradt, aki a király hűségéről át ne tért volna a lengyelhez. Azt beszélik, hogy Ország Mihály, ez a rendkívül eszes és rengeteg tapasztalata folytán nem ok nélkül bölcsnek tartott férfiú nemcsak a szívében, hanem a száján is vallotta: Akit a szent koronával koronázva látsz, imádd, szentséges királynak tekintsd és tiszteld, ha ökör volna is. Az összeesküvés annyira kiterjedt, hogy abból a mintegy hetvenöt kerületből, amelyet – mint fentebb írtuk – megyének neveznek, alig kilenc akadt, amely Mátyásnak engedelmeskedett és az adót megfizette. (10) A szövetkezők feje a két János volt, nagybácsi és unokaöcs; az egyik a Mátyás által mindig apjának tekintett esztergomi érsek; a másik a mindkét nyelvben alaposan kiképzett pécsi főpap, ki ha az államügyektől visszavonulhatott volna, a mi korunkban is akadna, aki az egész antikvitással vetekedjék. Egyesek bizony még Imre szepesi grófot sem zárják ki közülük, aki – mint elbeszéltük – egyszer már, az erdélyi hadjárat előtt, elpártolt a királytól. Egy ízben arra a kérdésre, hogy a sok jótétemény és megtiszteltetés ellenére miért tette ezt, így válaszolt: Megvallom, elpártoltam a királytól, de csak úgy, hogy a pártütéssel a legkevésbé se ártsak neki, hanem magamat mentsem ellenségeim féltékenységétől és ármánykodásától. Mert ebben az emberben annyi furfang és ész volt, hogy pártütésével kijózanodásra késztette a rágalmazók által ellene felbőszített királyt, és ezzel a mesterkedéssel megmutatta a fejedelemnek meg ellenlábasainak, milyen fontos ő. Ezt a módot használta tehát arra, hogy bölcsen megőrizze a királyt az országnak, önmagát a királynak.

Hogy pedig az összeesküvés kezdeményezői miért éppen az atyai barátok voltak, arra néhány okot hoznak fel. Ezeket ugyanis oly megfontoltaknak és hűségeseknek ismerték, hogy semmiféle elhamarkodott és hitszegő cselekedetet nem lehetett föltételezni róluk. Azt mondják, hogy a metropolita különböző méltánytalanságok miatt lázadt fel. (15) Ugyanis a király a maga urává válván, kezdte magát függetleníteni a főurak útmutatásaitól, amelyekre korábban rászorult; a másoké helyett a saját fejét és akaratát követte; ha azok néha erőszakosabban győzködték, beléjük fojtotta a szót; meg akarta mutatni, hogy mindent egymaga csinál. Azok meg úgy vélekedtek, hogy tekintélyük emiatt jócskán megcsappan. Ehhez jött a dikának nevezett rendkívüli rovás szokatlan kivetése, amelyet többnyire nem házanként, hanem fejenként szabott ki. És jóllehet a szakadatlan háborúzás súlyos adóztatást követelt, az új terhet mégis mindenki túlzottan nehéznek érezte. Sőt, a püspökségek jövedelmeit is kezdte kisajátítani, mert úgy gondolta, hogy a közjóért harcolva ezt megteheti. Ámde ezt az apostoli legátus, Roverella Lőrinc felhatalmazásával tette meg. Sokan keserűen vádolták is őt, amiért első ízben adott lehetőséget Mátyás királynak a püspökök és papok megsarcolására és az egyházmegyei jövedelmek hadicélokra való felhasználására. A legnagyobb szörnyűségnek tartották ugyanis, hogy a püspökök és papok, akiket félisteneknek kellene tekinteni, világi adóztatás alá essenek. (20) Az esztergomi érsektől elszedte az aranybányák nagy jelentőségű tizedét, amit urburának neveznek; néhány püspökségnek is lefoglalta a vámját. Sokan hiszik, hogy nem meggondolatlanul járt el így, hanem egyrészt, hogy a nagy bőségben ne léháskodjanak, másrészt, nehogy vagyonukkal felpöffeszkedve támadást indítsanak a király ellen. Ezenfelül kezdett veszedelmessé és erőszakossá válni a főurakkal szemben, kimutatta, hogy valamiféle szótlan fejbiccentéssel egyedül ő parancsol, a többiek engedelmeskednek. Akik pedig nagyon nagy tekintéllyel rendelkeztek előtte, azok ezt befolyásuk csökkenése miatt nehezményezték. Ügy vélik tehát, hogy ezek az okok késztették lázadásra az esztergomi érseket meg a többieket.

Miután az összeszövetkezők titkon mindezt megtárgyalták, és egymás között királlyá választották Kázmért, nyomban írtak Lengyelország királyának; minden tettükről felvilágosították. (25) Jelentették, hogy majdnem minden főnemes önként elpártolt Mátyástól, aki pedig habozik, vagy hamarost megteszi ugyanezt, vagy nem fog ellenkezni; a magyarok valami meggondolatlan kegyeletből választották királlyá a nem uralkodói, alacsony nemzetségből született Corvinust; ez a királyságról zsarnokságra ragadtatta magát, hiszen nem fejedelmi vérből származván nem is képes megőrizni a trón méltóságát és becsületét; elejétől fogva kegyetlenkedett nemcsak az idegenekkel, hanem az övéivel szemben is; nagybátyját, aki a felajánlott trónt visszautasította, és unokaöccséből királyt csinált, bilincsbe verte, sőt halálra is ítélte; most pedig erőszakoskodni kezd atyai barátaival, akik oly nagyon tisztelték, és soha semmi veszedelemben nem hagyták magára; elbitorolja az egyházi vagyont, dühöng a papok ellen, elszedi a püspökök adóbevételeit, felforgatja az egyházi és a polgári jogot, az ésszerűség helyett önkényt alkalmaz; ezért a Mátyásnak jogtalanul átadott Magyarországot jogosan el kell tőle venni, és annak szabály szerint vissza kell szállrtia a lengyel dinasztiára; végezetül kérik, hogy a minap királlyá választott Kázmér fiát küldje ide, és az vegye át a felkínált országot. A lengyel minderről tudomást szerezve úgy gondolkozott, hogy számos gyermeke lévén a szerencse kedvezését nem szabad elszalasztania, és a váratlanul felajánlott országot elfogadta. (30) Nagy örömmel eltelve hálát adott az istennek, amiért két év alatt két fiát két királyságra választották meg, és most is állhatatosan kérik őket. Haladéktalanul sorozást tartott, jó páncélos lovassággal három légiót állított össze, azt átadta Kázmérnak, aki a trón elfoglalására indulóban volt Magyarországra; nem felejtette el, hogy egy másik sereget Ulászló részére kell összeszednie, aki ellenállás nélkül készült Csehország királyságára. Megírta tehát az érseknek meg a főuraknak, hogy fiát erős haddal mihamar feltétlenül elküldi.

Ezalatt a pletyka fölfedte az összeesküvést és a vetélytárs jövetelét. Midőn az ügy a király fülébe jutott, igencsak megdöbbent, és alig tudta elhinni, hogy leginkább azok az atyai barátok mozgolódnak ellene, akiket olyannyira pátyolgatott és annyi hivatallal meg kinccsel gyarapított; azonban nem ijedt meg, hanem azt mondogatta, hogy erősen fogja figyelni, ki akar az ő főemberei közül Kázmér házigazdája lenni. (35) Azok ellen, akiket az összeesküvéssel gyanúsítottak, nem tudott fellépni, mert titkon elosontak, és visszahúzódtak a saját váraikba, de ha tudott volna, ez idő szerint akkor sem kívánt erőszakoskodni; sokat színlelt és titkolózott, haragját elnyomta, nyájasságot, engedékenységet mutatott; jól ismerte a magyarok természetét, és nem feledkezett meg az emberek elméjének változékonyságáról; tudta, hogy akaratuk állhatatlan, a tömeg pedig a lehetőség és a szerencse után megy. Ezért hát erősítgette az ingadozókat, ígéretekkel, vesztegetéssel többek szándékát megfordította, mezővárosok adományozásával sok főnemest magához édesgetett, többet tett ésszel, mint erővel, nem úszott az ár ellen, hanem ravaszsággal és okossággal hárította el a balsorsot. Önmagában sohasem kételkedett, sőt, fenyegető helyzetben mindig nagyobb bátorságra kapott, mintha merészségének kimutatására több lehetősége nyílnék. Szívesen tanácskozott és bizalmaskodott azokkal, akikről sejtette, hogy a szövetkezők közé tartoznak.

Eközben elterjedt a hír, hogy Kázmér húszezer emberrel Magyarország felé tart, a magyarok közül sokan szaladnak üdvözlésére, seregét a csatlakozók napról napra gyarapítják. (40) Az isteni megváltás ezer fölötti négyszázhetvenegyedik esztendejében, november kalendáján tehát átlépi az országhatárt. Amerre útját veszi, hódolattal köszöntik; mindenki bókol a szerencsének. A közeli településekről számos főnemes járul elébe, és parádésan fogadja az új királyt, kész engedelmességet ígér. A lengyel sereg napról napra növekszik, és sokan megfontolt szándékkal, néhányan a többiek példájára csatlakoznak Kázmérhoz. A lengyel mindennap nagyobb bátorságra kap, úgy hiszi, hogy a saját országában bizton csatangolhat. Már áthaladt Kassa és Eger területén, a tábort Nyitra környékére és Váchoz vezette, miközben várta az összeesküvés fejeit, hogy fogadják őt. Ezért megállapodott, és sűrű levélküldéssel, titkos futárokkal szólongatta a vezető főurakat.

Mátyás sem bóbiskolt ám ezalatt, hanem ereje szerint sereget állított, sok főnemest hívott össze Budára; odajött a nádor meg Gábor érsek, aztán Imre meg az alemann János váradi püspök és az összeesküvők közül is sok, akit mezővárosokkal, falvakkal titkon megvesztegetve magához békített. (45) Bosznia tartományurát, Újlaki Miklóst küldöncök útján kérdezte meg, hogy vajon szerinte nyomban meg kell-e ütköznie a támadóval, avagy jobb a halogatás. Az eszes férfi azt válaszolta, hogy odázgatni kell, mert nap mint nap sok lándzsa fordul támadásból védelemre. Mátyásnak tetszett a tanács, és Budáról elindítva a tábort ezekkel a főurakkal Esztergomhoz vonult. Nem ok nélkül gondolta, hogy ez az első teendő. Látta ugyanis, hogy az összeesküvők vezetőjének, az érseknek a megbékítése után többé semmitől sem kell félnie. Midőn Esztergomhoz ért, ő maga megszállt a városban, a tábort a külvárosban helyezte el; aztán a közismerten komoly és bölcs férfiút, az ékesszólásban és ravaszkodásban egyaránt kitűnő szepesi Imrét a nádorral meg néhány püspökkel beküldte a várba, hogy békítsék ki az érseket. Ezek felkeresték, majd elkezdték kérlelni, hogy ne hagyja el most néminemű méltánytalanságok miatt annak a királynak a hűségét, akit mindig fiaként tartott, akit tulajdon buzgalmával és fáradozásával emelt trónra. Azt mondták, hogy ha a fiú néha-néha hibázik, az apának meg kell bocsátania; a szülők legtöbbször igen engedékenyek, és gyermekeik vétkeit többnyire elnézik; (50) feltétlenül el kell állnia kezdeményezésétől, mert ez a lázadás nem lesz meg az ország roppant kára nélkül; a sok egyéb erénnyel jeleskedő uralkodót el kell viselnie, ha valamiben botlik is; nem szabad visszatartani őt dicsősége gyarapításától, az ország védelmezésétől; a legsúlyosabb bűn nélkül nem lehet útját állni folyton ragyogó tettekre törekvő akaratának; a mostani mozgalom alaposan kijózanította, önvizsgálatot tartott, és megszállta a bűnbánat, megígérte, hogy megváltozik; a túlkapásokat a háború érdekében kellett elkövetnie; igazán mondja, hogy nem magának gyűjtött kincset; eztán mindenkivel türelmesebben bánik; végezetül mind a maga, mind a király nevében kérve kérte, hogy fiát szokott jóságával, szeretetével és buzgalmával oltalmazza; amit parancsol vagy kér, azt a király helybenhagyja és megerősíti; de még a kicsikart dézsmát is önként visszaadja, és ha a barátság helyreáll, a legnagyobb részét már most, mielőtt a táborral továbbvonul, visszafizeti.

(55) E szavak után könyörgéssel fogták közre a férfit; egyesek leborultak, átölelték az atya térdét, hogy megkérleljék, és lebeszéljék az ország felzavarásáról és veszélyeztetéséről. Ő pedig, bár néhányukat ferde szemmel méregette, és elcsodálkozott hirtelen fordulásukon és állhatatlanságukon, mégis megadta magát, és azt felelte, hogy sohasem fog eltérni a többi főpap és főúr szándékától, és sohasem fog annyira merészkedni, hogy azok akarata ellenére kezdeményezzen bármit is; nem tagadja, hogy néha-néha megharagudott Mátyásra, fiaként szabadosabban dorgálta, és sokszor felpanaszolta, hogy törvénytelen és illetlen, ha a király elbitorolja az egyházi emberek jövedelmeit, a szent adót meg lefoglalja; nem ismeri el, hogy egyedül ő hívta volna be Kázmért, hiszen ebben sok társa volt, akik aztán megváltoztatták a felfogásukat és lapítanak; egyedül nem is tartóztatja Kázmért Magyarországon, és nem fordul szembe a többiek akaratával; rég ismeri Mátyás jellemét, és jól tudja, hogy ez a szelídség neki is és még többeknek a vesztére lesz; de hát ha már így akarják és erőltetik, ha hivatalos biztosítékot kap, engedelmeskedik a királynak, mint azelőtt. (60) Miután ezek mindannyian a maguk meg a király nevében megesküdtek, és a tized fejében, mint többen mondják, pénzzel fizettek, keresztülvitték a kibékülést. Aztán lementek, hogy a királyt bekísérjék a várba; mindenről beszámoltak, ahogy történt, és máris megszabadították őt egy óriási gondtól. Velük együtt késedelem nélkül felment a várba, és amikor kevés tanú jelenlétében beszélgetésre kerítettek sort: Sohasem tudtam volna elhinni, szentséges atyám – mondta –, hogy cserbenhagysz engem. Tudtam, te sem fogod sohsem elfelejteni, hogy haldokló atyám rád bízott engem; nem hihettem volna azt sem, hogy az fog tőlem elpártolni, akit a szeretet és hűség örök példaképének mondhatnak. Velem együtt jutott neked is tömlöc és béklyó, szívesen vállaltál életemért és méltóságomért minden veszedelmet, a cseh börtönből is te váltottál ki, királysággal és koronával ékesítettél; semmi sem volt olyan bajos és nehéz, hogy a te segítségeddel és útmutatásoddal ne vittem volna keresztül dicsőséggel. (65) Most sem hiszem, hogy elhagyod Mátyást, aki a karjaid között született, és akit a legnagyobb gonddal nevelgettél. Ha ifjúságom elkövetett ellened valamit, kegyes atyám, bocsásd meg; irgalmazz fiadnak; kérlek, ha volna köztünk harag, adja vissza helyét a korábbi szeretetnek. Kérlek, védd meg most megtámadott fiadat, akit másokkal együtt Magyarország királyává tettél, szokott kegyességeddel folytasd feledhetetlen jótetteidet, és mutasd meg, hogy teljesíted, amit életből távozó atyámnak ígértél. E szavakra mindketten könnyekre fakadtak; a metropolita, mert szándékát már megbánta, lábához roskadva bocsánatot kért. A király csókra ölelte magához, viszonzásképpen ő is engedelmet kért és adott. Mindketten hitet tettek és kaptak, hogy minden sértést elfelednek, majd a kibékülés megtörténvén mindkettejük szíve megnyugodott, és a király elment a főurakkal.

Kázmér, akiről az a hír járta, hogy az előző éjjel az esztergomi várban együtt volt az érsekkel, méltóságáért nyíltan kívánt fegyvert ragadni, a túlsó Magyarországot egészen a Dunáig végigrohanta, és kárt tett azokban, akik nem rántottak mellette kardot, ezért a király másnap megkezdte csapatainak átszállítását. (70) Aztán híre ment, hogy Mátyás megengesztelte az érseket, és már megkezdte az átkelést a Dunán, mire a lengyelek felhagytak a portyázással. Kázmér elment Nyitrára. A város készséggel befogadta, mert Magyarország igazi királyának mondta magát. A falak előtt ütött tábort. A király átkelve a Dunán egyenest Nyitra felé vitte a hadat, és amely faluban, községben lengyelt talált, kiverte onnan. Ahogy híre járt, hogy közeledik Nyitrához, a magyarok tömege, amely eddig Kázmér szerencséjéhez szegődött, nyomban elpárolgott. Sokan titkon a király táborába szöktek, egy rész a saját városába húzódott vissza, mások a támadó kártételétől való félelmükre hivatkoztak; akik a királyi táborba jöttek, azokat Mátyás derűs tekintettel fogadta, és hasonlóképpen hivatalos közleményben ígért büntetlenséget Kázmér minden követőjének, ha három napon belül elhagyja őt. Az ellenséges tábor előtt közzétették ezt a hirdetményt, mire titkon a többiek is megszöktek, és kevesen maradtak ott; erre Kázmér nagy zavarba került, és a seregével behúzódott Nyitrába, Mátyásnak viszont megnőtt a bátorsága, amint látta, hogy a magyarok visszatérnek a hűségre. Tehát Nyitrához siet. Amint odaér, ostrom alá veszi Kázmért a városban, megakadályozza az élelmezést, és ezáltal kegyetlen ínséggel fenyeget. (75) Kázmér őszintén megvallja, hogy őt a magyarok galádsága hívta ide, közvetítők útján bizalmas tárgyalást folytat a királlyal, és kieszközli, hogy éjnek éjszakáján kijöhessen és biztonságban visszamehessen Lengyelországba, megígéri, hogy eztán soha többé nem indít hadat az ország ellen, és ezt esküvéssel erősíti. Egynéhány nap múlva a megegyezés szerint hétszáz lovassal elillan, és mint mondják, megállás nélkül megy vissza Lengyelországba. A visszamaradt hadsereg még szorosabb ostrom alá fogva, hogy az éhség el ne veszejtse, közvetítők révén naponta kéri az engedelmet, hogy épségben eltávozhasson. És azzal a kikötéssel kapnak elbocsátást, hogy bőrüket és poggyászukat bántatlanul vihetik, ha az országnak nem okoznak kárt, és útközben nem viselkednek ellenség módjára. Ha erre tett esküjüket nem tartják meg, bármely nemesnek, plebejusnak, valamennyi városinak, falusinak legyen szabad bárhol tetézve behajtani rajtuk a büntetést. Az elvonulás feltételeit a lengyelek elfogadják; a király elereszti őket, és táborukat elindítják Lengyelországra. A király a sereggel egynapi járóföldre követi őket, és ha közülük a falvakban meg a községekben ellenszegülőt talál, azt felkoncolja. (80) Ezek pedig, mintha börtönből szöktek volna, kezdve érezni az éhséget, néha-néha kissé gátlástalanabbul ragadoznak elemózsiát a tanyákon, a mezőkön, olykor úgy tesznek, mintha vásárolni akarnának a gyümölcsből, a takarmányból, aztán erőszakkal elviszik. Nem tartják be az esküjüket, hogy a tartománynak nem okoznak kárt, kezüket nem bírják megtartóztatni a ragadozástól, vakmerőségük mindennap fokozódik, és minél közelebb jutnak Lengyelország határához, annál nagyobb kárt tesznek a marhában meg a javakban. Egyesek az ínséggel, többen a velük született rablóösztönnel magyarázzák ezt. A falvakból és a községekből nap mint nap kel a panasz, a nagy siránkozás, és eljut a királyhoz. Ő az esküszegés hallatára mindenkit felhatalmaz a megtorlásra, elrendeli, hogy az erőszakra mindenki erőszakkal válaszoljon, ki-ki fegyverrel védje, s ha elveszik, szerezze vissza a magáét. Az engedély közzététele után a parasztok minden faluban megtagadják az élelmet a lengyelektől, és amikor ezek erővel próbálnak hozzájutni, a szerződésszegés miatt a parasztok háborút indítanak ellenük, zendülés támad, és elhatározzák, hogy a magyar határon mindannyiukat kifosztják. (85) Ezek nem menetelhetnek négyszögű hadrendben, mert az ínség miatt, amelyet a behatoláskor a felhalmozott gabonát felégetve maguk okoztak maguknak, kénytelenek külön utakon haladni. A megosztottság csökkenti az erejüket, főleg amikor Lengyelország határaihoz közel érnek; a szanaszét kóborlókat a parasztok bekerítik, kirabolják, és valamennyien prédává válnak; egynémelyikük fosztogatás közben vész oda. A lengyeleket tehát, akik Kázmér vezérletével november kalendáján támadták meg Magyarországot, négy hónappal később kisöpörték. Mátyás a sereggel ellenőrizte a túlsó Magyarországot, hogy azok, míg ki nem vonulnak, ne tehessenek kárt. Végül a tartományt megbékítve, a támadót kiűzve a szent héten ujjongva tért vissza Budára, a sok fáradozásban kimerült légiókat, amelyek az egész telet a táborban töltötték, tavaszra és nyárra elbocsátotta, hogy lovaikat és tagjaikat megpihentessék. Emlékezetre méltó történetet e nyárról nem hallottunk.

Miután az ellenséget elzavarta és a veszedelmet elhárította, a király visszamegy Budára, és a sérelmek megtorlására gondol. Látja ugyanis, hogy ha a legnagyobb gonosztetteket folyvást büntetlenül hagyja, ő maga növeli a bitangok vakmerőségét s egyben a hűtlenséget, és királysága kurta lesz, ezért, hogy másokat a felségárulás bűnétől elrettentsen, az esztergomi érseken kezdi. (90) Fontos tárgyalás ürügyével küldöncök útján Budára hívja. Ez ugyan sejtette, hogy vesztére indul útnak, a fejedelmi szóban meg régi jótetteiben bízva mégis készséggel ment oda, s nem gondolta, hogy a király részéről veszedelem fenyegeti. Jóllehet ugyanis méltóságban ő volt az első, az összeesküvéshez mégis utolsóként állt oda, a főurak ösztökélésére és leginkább unokaöccse felbujtására, és tudta, hogy ez nemcsak a király, hanem a többiek előtt is nyilvánvaló. És amikor Kázmér az őt behívó előkelőknek folyvást jelentgette, hogy hamarosan megérkezik a Rákos mezőre, ahol a királyválasztó gyűléseket tartani szokták, és kérte őket, hogy a kitűzött napra gyülekezzenek ott össze, a főurak unszolására azt felelte, hogy utolsóként megy oda. Így történt, hogy a többiek lagymatagon mozogtak, és az összeesküvés lassacskán elernyedt. Ezzel ugyan az uralkodó is tisztában volt, de amikor fel-felmerült benne, hogy miképpen foganhatott meg a galád árulás az atyai barátban, akit mindig apjának tekintett, képtelen volt a megtorlás jelzése nélkül eltekinteni az esettől, így tehát, amikor az érsek Budára érkezik, megparancsolja, hogy tisztelettel tartsák vissza a palotában, és rangja szerint vegyék őrizet alá. Aztán titokban átviszik Visegrádra, és egypár hónapig a várban a királyi testőrség vigyáz rá. (95) Utóbb Mátyást legyőzte a nagy jótétemények emléke, a vele született kegyesség meg az adott szó tudata; szeme előtt fölrémlett a kegyetlenség és a becstelenség vádja, mert meggondolta, hogy szentséges püspököket nem büntethet förtelmes vétek nélkül. Megutálva tehát haragját, kieresztette a börtönből, és méltóságával együtt visszahelyezte őt az esztergomi várba. Odarendelt néhány őrkatonát, nehogy megint forralhasson ellene valamit. Az pedig, midőn látta, hogy szégyenszemre elfogták, s eleresztették, de csúfsággal, és késő vénségében folt esett életén, amelyet mindig becsülettel folytatott, olyan búbánat szállt bele, hogy naponta hívta a halált, és nemritkán fohászkodott is érte. Agg korára beleköltözött az életundor, és mit sem várt jobban a végnél, hogy megszabaduljon a gyalázattól és a szégyentől. Alig élte meg ezt a nyarat, mert augusztus ötödik idusán, egy nappal előbb, hogy az isteni Lőrinc ünnepét ülik, a főurak és nemesek legnagyobb fájdalmára befejezte az életét. Aki csak megtapasztalta e nagy tekintélyű férfiú becsületességét, szüntelen szenved hiányától és a kegyes emlékezéstől. Az érsekségre rendkívül rátermett volt, hiszen a várban épített egy tágas ebédlőtermet, elébe csináltatott vörös márványból egy hosszan nyúló gyönyörűséges kerengőt kettős pódiummal. (100) Az ebédlő fejénél felállította a Szibillák csúcsíves boltozatú szentélyét, amelyben valamennyi Szibilla ott sorakozik. A teremben nemcsak Magyarország összes királya látható, hanem a szkíta elődök is. Ezenkívül meleg és hideg vizes kamrákat csináltatott meg két kertet, melyet oszlopsor ékesített, és a tetején sétaút körített. A kettő között egy szikla mellett kerek tornyot emelt, amely különféle étkező- és lakószobákra oszlott, felül tarka ablakokkal díszítve, és a kápolnát sem hagyta ki belőle; szinte állandóan ebben lakott, mert ez a Dunára és a kies kertekre nézve szép kilátást nyújtott; bölcselkedésre, elmélkedésre kiválóan alkalmas hely. Hogy az isteni Adalbert bazilikája ne legyen tűznek kitéve, üveglapokkal fedte be, és a tetőt menedékesre csinálta, hogy az eső meg a hó lecsorogjon róla. A két nyelvnek gazdag könyvtárat szentelt. Hát ez volt Vitéz János érsek vége.

János pécsi püspök, nővérétől való unokaöccse, aki nagybátyját annak akarata ellenére belerángatta az összeesküvésbe, annak elfogásáról értesülve futni kezdett Zágráb felé, hogy ha a király netalán űzőbe venné, a határról gyorsan megugorjon. (105) Ámde, hogy az érsek halálát hírül hozták, ezt alig néhány hónappal élte túl, mert kétszeres bánat tört rá, és ugyanabban az évben meghalt, múlhatatlan hiányérzetet keltve nemcsak Pannóniában, hanem Itáliában is. Tizenhét évig tanult a veronai Guarino keze alatt, kora gyermekségétől szívta magába mindkét nyelvet. Tanítója sokszor szokta mondogatni, hogy még sohasem volt sem az olaszok, sem a külhoniak közül olyan növendéke, aki kiválóságban, tanulékonyságban és tehetségének gazdagságában a pannóniai Jánossal vetekedhetett volna. Ha latinul beszélt, azt mondtad volna, hogy Róma városában, ha görögül, hogy magában Athénben született. Taglejtésén, beszédén nem érzett barbárság. Azt hihetted, hogy a lelke dalra termett; a prózában sem volt kellemetlen. Ha nem vergődik a közügyek és viharok között, bizony, hogy fölveheti a versenyt az antik írókkal és poétákkal. A szerencse többnyire irigykedik a kiváló elmékre, és megakadályozza, hogy tehetségük szerint fölemelkedjenek. Hogy egyházmegyéje szent testülete mennyire kedvelte, képzeld el az alábbiakból. (110) Mivel a király haragja miatt mintegy közellenségnek tartották, és senki sem merte neki a szokásos végtisztességet megadni, testét a papok titkon bevitték egy pécsi kápolnába, és sokáig egy szurkos ládában tartották. Hosszú idő múlva, midőn Mátyás történetesen meglátogatta a várost és a bazilikát, a papi kollégium megkérte őt, hogy engedje meg végre méltó temetséggel megtisztelni János poéta testét, melyet haragjától való féltükben régóta őrizgetnek temetetlenül. A király elbúsult a nagy férfiú sorsán, alaptalan vélekedésük és félelmük miatt megdorgálta őket, és aztán pompás gyászszertartást rendezett neki, hogy a jeles költőt ne fossza meg a temetés tisztességétől. Ez a vég jutott tehát a pannóniai dalnoknak. Mindez a megváltás ezer fölötti négyszázhetvenkettedik esztendejében történt.

Ebben az évben a velencések Ferdinánd nápolyi királlyal szövetséget kötöttek a törökök ellen. Április idusán Pál pápa ünnepi szertartás keretében Este Borsót Ferrara hercegévé tette, aranytógát, almát, jogart, nyakláncot, köpenyt adott neki, és megparancsolta, hogy a teljes tanács a hercegi jelvényekkel felékesítve vezesse be őt az isteni Márk egyházába és a palotába. A Galliákban a pápa véget vetett a háborúnak a burgundiak és a király között. (115) Frigyes császár és Piccolomini Ferenc sienai bíboros, apostoli követ, örök dicséretre és emlékezetre méltó férfiú, az ausztriai Újhelyen általános gyűlést tartott a keresztény uralkodók számára, amelyen a keresztény közösség hasznára és javára számos határozatot hoztak, elsősorban a törökök ellen, amelyek aztán a fejedelmek széthúzása és hanyagsága következtében jelentős kárt okozva nem valósultak meg. Pál pápa augusztus hatodik kalendáján, miközben hálószobájában magában pihent, gutaütést szenvedett és kimúlt, rendben jött utána Sixtus. És még Moro Kristóf, a velencei szenátus feje is befejezte az életét, és az elhunyt helyébe Trono Miklós lépett. A szlavóniai családból született János esztergomi metropolitát a királyhoz nagyon közel álló alemann János váradi püspök követte. Unokaöccsének, a pécsinek, Ernuszt János királyi kincstartó fia, Zsigmond lett az utóda.

Úgy látszott, hogy a sors szakadatlan munkát szab ki Mátyásra, mert nem engedett neki nyugalmat. Ugyanis a következő esztendőben, amely az ezernégyszáz fölötti hetvenharmadik volt, egyszerre kelt lengyel és cseh háború, de a törökökkel sem maradt el, mert ezek megállás nélkül betörésekkel zaklatták hol a dalmátokat meg a kránicokat, hol a pannonokat és a dákokat. A lengyel okát akárki is könnyen kitalálhatja. Elvégre ki tudja nyugodt lélekkel semmibe venni fia méltóságát? A csehek nagy tetszéssel és óriási ünnepséggel fogadták Ulászlót, akit most választottak királlyá, és akit az apja tisztességgel eresztett el országába, majd pár nap múlva szokás szerint megkoronázták. (120) Erősen nehezményezte, hogy olyan országot talált, amelyről Mátyás a két leggazdagabb tartományt leszakította, sőt, Csehország tekintélyes darabját is elfoglalta, és magát nemhogy királynak, de még afféle negyedes fejedelemnek sem tapasztalta. Megírja az apjának, hogy nem királyságra, hanem egy királyság hulladékára hívták. Ezt bizony az apja is tudja, hiszen mielőtt a fia megválasztása a csehekkel összebékítette volna, Mátyással együtt háborúzott ellenük. Most viszont, mivel gyermeke méltóságáról van szó, megváltoztatja a felfogását, és a fiú érdekében illem és tisztesség ellenére a csehek ügyének védelmére kényszerül. Ezért Kázmér gyakran szólítja fel levélben Mátyást, hogy önként adja vissza Ulászlónak Morvát, Sziléziai meg mindazt, amit Csehországból elfoglalt; megígéri, hogy megtéríti a hadikiadások nagy részét, és emellett néhány várost is átenged. Az viszont a kölcsönös barátságra hivatkozva önként felajánlja mindezt, ha visszakapja azt a négyszázezer aranyat, amelyet erre a hadjáratra fordított; addig ő birtokolja a megszerzett területeket. (125) Mivel roppant nagy összeget kér, amelyet sem Csehország, sem Lengyelország, de az egész Sarmatia sem tudna megfizetni, mindkettő hadat kezd. A népe sokaságától hatalmas lengyel nagy létszámú hadat toboroz, és nemcsak a nemeseket rendeli katonáskodásra, hanem a plebejusokból meg a parasztokból, valamint a roxánokból és tatárokból is tekintélyes sokaságot fogad fel abban a hiszemben, hogy ha Mátyást legyőzi, nemcsak a tartományokat meg az országot szerzi vissza, hanem felesége jogán Magyarországot is birtokba veszi. Fiát arra kéri, hogy ugyanígy cselekedjék. Mindketten nagy sorozást tartanak, a kettő harmincezer embert szed össze. Akik a nagyról sokszor nagyobbat mondanak, hatvanezerről handabandáznak. Mátyás pedig sok bajtól kerítve sem riadozik; tanácskozik az atyákkal meg a főurakkal, és bár azok nagyon is reszketnek, ő maga mégis, mintegy megkísértve a végsőket, a reménytelenségből merít erőt és vesz bátorságot. Alig szed össze nyolc- vagy legfeljebb tízezer embert, melyből a legerősebb rész a vértes meg a könnyűlovasság; nem kívánja odahaza bevárni az ellenséget, hogy ne kelljen a saját költségén etetnie; úgy véli, hogy Sziléziában kell szembeszállnia vele, hogy ne engedje közel az országhatárhoz. (130) A boroszlóiak gyakori követküldéssel hívják; tudósítják, hogy veszélyes a késlekedés, és azzal riogatják, hogy ha a vetélytársak megelőzik, megnyitják a kaput. Az összes főpapot és vezető állású főurat viszi tehát a sereggel Boroszlóba, és megállás nélkül iparkodik, hogy a várost előbb érje el. Az uralkodót gyors lovassággal követi Lőrinc herceg, Miklós bosnyák király fia; ez a merész újonc végig az udvarban nevelkedett, és Mátyás mindig fiaként kedvelte. Aztán a bresciai Gábor, az egri püspök, akit az isteni Ferenc testvérkéinek közösségéből a világi nagyravágyás emelt hatalomra, ő előzőleg Kapisztrán Jánossal jött Itáliából a Pannóniákba, és e kiváló ember halála után, pompás tehetséggel, ésszel és tekintéllyel jeleskedvén, a nagyra vágyás rontása világi tisztségekre csábította, és mert a királynak megtetszett, annak akaratából egészen a bíborosság csúcsáig emelkedett.

(135) Amikor Boroszlóhoz értek, amelyet az Odera folyó öntöz és védelmez, az ellenség rémítően nagy táborát megpillantva nem mertek vele szemben letáborozni. Mivel ugyanis a városokat őrségekkel töltötte fel, hogy az ellenséges sokaság ne foglalja el azokat könnyen, kénytelen volt a sereget megritkítani. Meglehetősen sokáig habozott, hogy vajon behúzódjon-e a táborral a városba, vagy kint üssön tanyát, mivel számra jócskán az ellenfél alatt állt. Megkérdezte az előkelőket meg a barátait, mit látnak jobbnak; néhányan úgy vélekedtek, hogy a városban kell megülni, mások viszont, hogy inkább rejtsék el a félelmet, és ne kerüljék a veszélyt, a tábort az ellenféllel szemben kell felállítani, védelmül pedig árokkal, töltéssel, szekérsánccal körbekeríteni, hogy ne növeljék a helybeliek aggodalmát, és ne lássék úgy, mintha nem bíznának magukban. Gábor ebéd közben történetesen szóba hozta ezt, mire írnoka, a pengeéles elméjű Tamás, aki már legénykorában kimutatta, mire viszi majdan, azt mondta, hogy mindkettőt meg kell tenni, a tábort bent is, kint is föl kell állítani. A püspök nem hitte ennek a lehetőségét, mire az kifejtette, hogy a tábort a falak előtt a külvárosban kell felütni, amely így a városból védhető, és a külvárosban lévén bent is lesz, kint is lesz. Az ifjú ötlete megtetszett az atyának. (140) Aztán, amikor egy hivatalszolgával elhívatták, előadta növendéke bölcs mondását, ami olyannyira megnyerte a fejedelem tetszését, hogy a tábort másnap áthelyezte a falakhoz, és hogy a várost ne zaklassa a katonaság, a belépést megtiltotta; a külvárosi tábort megerősítette gépekkel, bástyákkal, emellett sánccal, árokkal. A lengyelek közelebb mozdultak seregükkel, öt mérföldnyire állapodtak meg, és kezdték próbálgatni a pannon erőket, arra gondolva, hogy az ellenfelet nemsokára ostromzár alá veszik, és vagy ínséggel emésztik fel, vagy éppenséggel erővel küzdik le. Azt mondják azonban, hogy a dolog egészen másképp sült el, mint remélték. Mert a király olyan várost talált, amelyet fekvése és felszereltsége roppant erőssé tesz, amely emellett dugig van minden szükségessel, és erősen támogatja őt, ezért úgy vélekedik, hogy révbe ért, bátorsága, ereje tehát az ellenféllel szemben megújul, és úgy ítéli, hogy ha okosan jár el, győzelemre s nem vereségre jut. Megengedi, hogy a vitézek naponta ki-kiugorjanak a táborból, és a lengyelekkel meg a csehekkel csatába bocsátkozzanak; azok is ezt teszik; nap mint nap zajlanak a csatározások, éspedig egynémelyek elestével, fogságával. A csetepaték után kezdenek keményebben is verekedni. A két fél hadrendben ütközik meg mindennap, de nem küzdenek teljes erővel. (145) Az előcsatározásokban mindig Mátyásra mosolyog a siker, mert ahogy látja, hogy ügye kedvezően alakul, űzi, kaszabolja, fogdossa az ellenfelet. Ha észreveszi, hogy a támadó tömeg elnyomja, azonnal visszavonul a táborba vagy a városba, és az ellenfelet a városbeli ágyúkkal megakadályozza az üldözésben. Mindennap sok lengyel esik fogságba, mert ez a népes sereg inkább bakákból meg hitvány legénységből áll és nem képzettekből, a pannóniai viszont csupa veterán, válogatott.

A haderőben gyengébb király ravasz eszéhez fordul segítségért, az ellenfelet mindig váratlanul rohanja meg; nem zászlólobogtatással, nem ütközetre kitűzött napon indul meg; nem fúvat riadót a kürtösökkel; hol éjjel, hol nappal csap össze az ellennel, hol derült, hol ronda időben, hirtelen. Sok kárt okoz, keveset szenved. Sokszor elkerüli a csatát; ha nyílt ütközetre csábítják, visszautasítja, vagy nem is hallja; mivel erőben az ellenfél alatt áll, azt egy-két nap alatt nem tudja legyőzni, tehát igyekszik naponta fogyasztgatni. Nincs nap, hogy húszat vagy harmincat el ne fogna belőle; a táborból vagy a közeli kisvárosokból néhanapján kétszáz foglyot is hoznak be a városba, mert a környező helységekbe erős őrségeket helyezett, és megparancsolta, hogy a szanaszét kódorgó lengyelekre csapjanak le. (150) Elrendelte, hogy körös-körül égessék fel a takarmányt, gyűjtsék be mindenhonnan az élelmiszert, és semmiből se hagyjanak készletet. A környéken számos falu és ideiglenes erődítmény leégett; ők mind behúzódtak az erődített helységekbe. Kázmér meg Ulászló bosszankodva látja, hogy erőfeszítéseik meghiúsulnak, nagy igyekezetük hiábavaló. Sűrű üzengetéssel ösztökélik a királyt, hogy a köztük fennálló pert Mars ítéletével döntsék el, adjon alkalmat az ütközetre, amit egy bátor lelkű uralkodó sem utasíthat vissza. Nagyon is látják, hogy küszöbön az élelemhiány, gabonáért, takarmányért messzebbre kell küldeni, azonban a táborból őrizet nélkül senki sem mehet ki biztonságban, a körös-körül portyázó ellenfél naponta szedi a foglyot. Mátyás mindezt nem hallja, azt feleli, hogy ő csak az isteni igazságszolgáltatásban meg a saját katonaságában bízik; mi több, a naponkénti csatározásból szórakoztató látványosságot csinál, a fal tövében ideiglenes színpadot állít fel, melyet az ellenfél is láthat; elrendeli, hogy nők, férfiak szünet nélkül ropják ott a táncot, és gyakran hívja mulatságba a polyák meg a cseh urakat is. Lakomákat rendez, táncosnőkkel; olykor királyi bőkezűséggel megvendégeli a népet meg a katonaságot; a zenekarban aprópénzt osztogat, a város vezetőinek ajándékokat ad; a citeráslányoknak is nagy jutalmat ígér. (155) A katonákat két láng hevíti; Venus meg a győzelem vágya egyként fűti a szívüket, és hogy jobban tessenek, hőstettekre buzdulnak. Váltakozva mennek táncba és csatába; a barátnőik szeme előtt folyó küzdelemben ki-ki vitézebbül verekszik; aki több foglyot vezet maga mögött, vagy keblén több sebbel díszítve tér vissza, vagy gazdag zsákmányt szerez, az híresedik el, arról beszélnek a lányok. Ezek meg néha elébük sietnek, üdvözlik őket; egymás szavába vágva dicsekszik mindegyik a maga legényével, és az egész majdhogynem népünnepéllyé válik. A boroszlóiak messzemenő tisztességgel párosult gazdagságát is csodálta mindenki, hogy semmilyen élelmiszert sem árusítottak drágábban, mint azelőtt; a gabona és a bor a végén sem került többe, mint az elején. A másik fél viszont mindenben ínségre jutott; a győzelem megszerzésének a reménye füstbe ment; sokféle módszerrel kísérleteztek, hogy az ellenfelet tisztességes és nyílt ütközetre kicsalják; gyakran visszakoztak, néha hátat mutattak és szanaszét szaladtak, hogy kihúzzák a nyílt mezőre, majd az észrevétlenül visszakanyarodó szárnyakkal hátulról bekerítsék. (160) Ezek támadnak és üldözőbe veszik őket, amíg tudják, hogy biztonságban visszajöhetnek; mert figyelmeztették őket, hogy ne nyomakodjanak túlságosan előre, nehogy a visszaút elzáratván, bekerítsék és lemészárolják őket. A cselt csel játssza ki; az is dühíti a lengyeleket, hogy nincs módjuk szabályos, csak hevenyészett ütközetre; számuk napról napra csökken, a városban a foglyok tömege nemcsak a városi börtönt tölti meg, hanem a falak körül álló bástyákat is.

És Mátyás sem henyél ezalatt, a szepesi Istvánt és Kinizsi Pált, e serény és vitéz vezéreket, akik virtusukról és megbízhatóságukról gyakran adtak bizonyságot, villámgyors huszárzászlóaljakkal suttyomban beküldi Lengyelországba, azzal az utasítással, hogy ne álljanak meg sehol, ne kezdjenek ostromba, hanem széltében-hosszában száguldozzák be az országot, pusztítsanak, gyújtogassanak, tűzzel-vassal tomboljanak mindenfelé. Ezek megfelelő vakmerőséggel és elszántsággal teljesítik a parancsot, ami tanya elébük akad, felégetik, mindenütt elhajtják a barmot, az embert, időt egyetlen erődítmény ostromára sem pazarolnak, hanem elrohannak egészen Krakkóig; e riadalom akkora félelemmel tölti el a szarmatákat, hogy minden retteg és reszket. A királyné látja a várból, hogy már nemcsak az ország, de Krakkó elővárosa is felkavarodik az esztelen tumultusban, leküldi a testőrkülönítményt, hogy védelmezze a külvárost, és azonnal futárokat szalaszt a királyokhoz, a férjéhez meg a fiához, jelenti a pusztítást és gyújtogatást, beszámol a fenyegető veszedelemről, és végezetül kéri, hogy az ország megvédelmezésére üstöllést jöjjenek vissza, nehogy míg a máséért küszködnek, a sajátjukat elveszítsék. (165) Kázmér a Lengyelországot ért csapás után erősen aggódni kezdett az országért, ugyanis az sokkal nagyobbnak hírlett, mint volt, hiszen ami hallomásból ismeretes, rendszerint nagyobb, mint amit a szem lát. Tudniillik a városok és a községek szinte mind fából épültek, falaik is, úgyhogy néhány ember könnyen felégethette mind; a kő ugyanis olyannyira hiányzik, hogy szinte egész Sarmatia ki van téve a tűznek. Emellett különböző nemzetiségekkel zsúfolt tábora is kezdett szenvedni az élelemhiánytól; a fejedelmet erősen nyugtalanította, hogy nyílt ütközetre nem adódott alkalma, atyai királyságát viszont tűzzel-vassal pusztították. Mindkét részen derék főurak léptek közbe, akik tárgyalásról meg békéről kezdtek tanakodni. Sokan azt állítják, hogy ez Mátyás király ravaszkodásának és vesztegetéseinek volt az eredménye, ezzel Kázmér néhány főemberét megrontotta, és azok biztatták őt a kiegyezésre. Ki ne tudná pedig, hogy Mátyás ez időben sem életét, sem fáradságát, sem pénzét, sem ügyességét nem sajnálta, hogy e súlyos háborúból károsodás és szégyenvallás nélkül kiszabaduljon? Mert azt beszélik, hogy drágaköves serlegekkel az ellenfél több emberét vonta a maga oldalára. (170) A nagyok közbenjárására tehát abban állapodtak meg, hogy néhány napra legyen fegyvernyugvás. Már majd négy hónapja folyt a mindennapos hevenyészett csatározás, azt mondják, a lengyelek közül körülbelül nyolcezret fogtak el, és ezek szabadulását Kázmér nagyon szorgalmazta.

A fegyverszünet megkezdődvén, a főemberek mindkét részen erősen szorgoskodtak a királyok megegyezése érdekében. A kibékülés nem mehetett könnyen végbe, mert Mátyás semmit sem óhajtott visszaadni, míg nem kap kártalanítást, amazok viszont követelték, hogy valamit kapjanak vissza Csehország részei közül, holott a hadikiadások fejében kívánt összeget az idő szerint nem bírták kifizetni. Irdatlan sereget állítottak ki, és nagyon rühellték, hogy semmi haszon belőle. Végül is a főrendek mindkét félen addig zaklatták uraikat a közjó érdekében, míg rávették őket, hogy velük született jóravalóságukkal intézzék el egy megbeszélésen, amit ők nem tudtak keresztülvinni. A fejedelmek kiválósága mindkét oldalon nyilvánvaló volt, és ebből táplálkozott a megegyezés reménye. Végül mindenki belátta, hogy nekik kell tárgyalniuk, és az ő találkozójuktól kétségkívül vártak valamiféle megbékélést. Itt is, ott is szentséges püspökök közvetítésével hivatalos biztosítékot adtak és kaptak, és a kitűzött napon a három király összejött a mezőn a megbeszélésre, miközben mindegyiket a saját harcra kész serege kísérte, jóllehet eskü alatt. (175) A páncélos lovagok négyszögű hadrendje csillogó fegyverzetével mintha a nappal versengett volna; elöl haladtak a lovaszászlóaljak, melyek pompás látványt nyújtottak. Amikor a széles mezőn összetalálkoztak, valamennyi légió körbe állt, és bár csekély távolság választotta szét őket, és fegyverüket harcra készen markolták, a találkozáskor kölcsönösen üdvözölték egymást, és katonás éljennel fejezték ki a béke reményét. Midőn a kör közepén a királyok közelebb léptek, védelmezőn körülállták őket, valamennyiüknek csendet parancsoltak, és mindegyik feszülten figyelte a saját uralkodóját, és bár szavaikat nem hallhatták, igyekeztek bólintásaikat, gesztusaikat, mozdulataikat megérteni. Ezek a távoli csapatok fedezékében háromszög formán álltak meg, tiszteletteljes és baráti szavakkal kölcsönösen kitüntetőleg köszöntötték egymást. Aztán először a fényességes király, a jóval idősebb és óriási tekintéllyel rendelkező Kázmér szólalt meg:

Nem a nagyratörés vagy az uralomvágy hozott ide engem fegyvert öltve, Mátyás testvérem, hanem fiam szeretete, amely annál jobban eltölt minket, mennél öregebbek leszünk, mert felpanaszolta, hogy amikor Csehország trónját nemrégiben elnyerte, nem királyságra, hanem annak töredékeire, negyedes fejedelemségre hívták. (180) Tavaly ugyanazon akarattal támadtuk meg a pápa parancsára Csehországot; most az idő és a helyzet más okot ad a harcra. Ha engem az uralomvágy vezérelne, ugyan nem alkalomszerű, hanem folytonos háborúval gyötörnélek, hiszen az országgyűlést megsértve elfoglaltad a feleségem országát. De méltányoltam a Corvinus dicsőséget és a magyar önrendelkezést, a dolgot az istenre bíztam, mert a királyválasztásra nála a fő hatalom, hagytam, hogy uralkodjál a széles Pannónián, szem előtt tartva, milyen sokkal tartozunk atyádnak Ulászló fivérünkkel és nem kevésbé a keresztény közösséggel szemben mutatott feledhetetlen jóságáért, így tehát, ha önként átengedtem neked Magyarország királyságát, amelynek joga a feleségemet illette, ha a javak elosztását az isteni gondviselésre hagytam, tudva, hogy a mennyei kegyelem, ha a végzet úgy parancsolja, Pannónia országát egyszer majd akár vissza is juttathatja gyermekeimnek, akkor most miért háborítod fiamat a saját királyságában? Miért zaklatod konokul a hozzád porcikájában sem tartozó Csehországot? Miért nem tűröd, hogy a szomszédságban bárki is egyenlő legyen veled? Higgy nekem, Mátyás, a mértéktelen nagyratörés és hatalomvágy gyakrabban eredményez súlyos bukást, mint magas állást. Ha meggondolnád Caesar és Sándor sorsát, kiknek, bevallom, kiváló vetélytársuk vagy, rálelnél a fékezhetetlen uralomvágyból következő korai végzetre. Senki sem veszíti el szívesen a magáét, senki sem mond le örömest az országról, amelynek joga őt illeti, legkevésbé az, aki erejével nemcsak a sajátját megoltalmazni, de a másét elfoglalni is képes. (185) Térj kissé magadhoz, ébredj fel végre ebből az önhittségből, amely oly nagyon hajszol, beszélgess el önmagaddal, és gondold végig, hogy mily jól bánt veled a szerencse. Közember otthonában születtél; tömlöcből jutottál a trónra, és azt megszerezve virtusoddal és szerencséddel rengeteg szép tettet hajtottál végre. Tudd, hogy a szerencse állhatatlan és változékony, és miközben azt színleli, hogy alárendeltje a virtusnak, egyszer csak alattomos lest vet neki. Sőt, hidd el, hogy a virtus és a szerencse örök irigyei egymásnak. Vedd tehát tudomásul, hogy sem szolgálattételben, sem harcban nem akarunk alattad maradni. Kérlek, add vissza fiunknak, Ulászló királynak Csehország tartozékait. Hagyd el Boroszlót és Morvaországot, ha jótéteménnyel akarsz minket legyőzni, ha nem, tetszésed szerint tarts meg néhány várost, míg a hadikiadásokért kártalanítunk. (190) Gondolj a közjóra meg az egyetértésre, és ne takarózz a pápa tekintélyével sem; gondolkozz el azon, hogy mit kíván a királyi becsület, és helyesen mérlegelve az erőviszonyokat, úgy cselekedj és úgy határozz, hogy a fegyvert mindketten letéve örökös békében és szeretetben éljünk.

Azt mondják, miután Mátyás megértette Kázmér e súlyos szavait, amilyen komolysággal beszélt az, ő ugyanolyan merészséggel válaszolt: Ha reméltem, hogy valaha valaki megsajnálja szenvedéseimet, Kázmér atyám, mert ezt a megszólítást illik használnom veled szemben, hiszen az atyámmal tartott réges-régi jó viszony meg a veled született becsület folytán mindig is szülém gyanánt kívántalak tartani, akkor elsősorban benned hittem, hiszen amennyivel több vagy jámborságban, bölcsességben és korban, annyival jobb indulatúnak kell lenned velem meg másokkal szemben, annyival készségesebbnek a keresztény társadalom iránt. Az elmúlt időben számomra nem voltál kellemetlen, Kázmér, mondom, nem voltál, míg mások uszítására nem kezdtél ácsingózni Magyarország trónjára. Néhány évig elnézted, ahogy üggyel-bajjal kezembe veszem az ország gyeplőjét, nyíltan nem kívántál nekem nehézséget okozni; ámde nem tudom bizonyosan, vajon ezt dicséretes tisztességből cselekedted-e, avagy aljas számításból addig, míg engem alámerít a körülöttem tomboló háborúságok vihara. (195) Azonban bármi is volt az ok, a becsületnek a látszata is elég. Aztán engem a magyarok, akiknek kizárólagos joguk van királyaik megválasztására, atyám jótéteményeinek emlékezetéért a börtönből önként felkértek a trónra, általános tetszés és öröm közepette megkoronáztak, és miután sok éven át uralkodtam, a népek súlyos kárára megtámadtál engem az országomban. Megsegített és megoltalmazott az isteni gondviselés, amely hajdan a trónra emelt. Kihívás nélkül sohasem támadtam volna meg Lengyelországot; lengyeleknek sem én, sem apám nem okoztunk kárt, csakis azoknak, akik régóta latorsággal keresték a kenyerüket, és akiket az országban rajtacsíptünk. A szomszédok közül egyet sem bántottam, ha a megtorlás nem kényszerített. Csak a saját főembereimet és tartományainknak a törvényes engedelmességet megtagadó vajdáit kívántam jogos háborúval megbüntetni. A törökkel szakadatlan a harcom, azzal örökös háborút viselünk, mert nem tűrhetjük, hogy a keresztény közösség többi országának a tönkretételére induljon. Pápai és császári levelek hosszas unszolására a dögletes eretnekség pestise miatt kelletlenül indítottunk hadat a csehekre. Te magad döntsd el, atyám, nevezhető-e ez nagyravágyásnak és mértéktelen hataloméhségnek; ha mi nagyratörésből vállaltuk a cseh háborút, felséged is ugyanezzel vádolható. (200) Nem raboltam el a másét, nem gyakoroltam zsarnokságot senki fölött; a hívőket szabadítottam meg az eretnekek igájától és fertőzésétől. Moráviát és Sziléziát, amelyet fegyverrel váltottam ki az eretnekek rabságából, örökös szabadsággal és adómentességgel ajándékoztam meg. Nem uralomvágy ez, Kázmér, hanem a dicsőség és halhatatlanság vágya, melyre, nem tagadom, nagyon is szomjazom, hiszen a nemes lelkű fejedelemnek ez a dolga. Hogy engem kioktatsz a szerencse felől és fölemlegeted alacsonyságomat, azért sokkal tartozom neked, elvégre a jó szülő kötelessége, hogy fiát naponta ösztönözze az eszmélésre és az önismeretre. Ámde ha ebből túlzott félénkség támad, ez az emlékeztetés gátja lesz a dicsőségre törekvésnek. Őszintén megvallom, Kázmér, hogy a szerencse játékszere voltam; jól tudod, mennyire gyötri a Corvinus-házat az emberi sors e hatalmaskodó úrnője. Atyám meghal; minket bátyánkkal együtt elfognak; ő ezután méltatlan halált szenved; Mátyás életben marad a tömlöcben, s kis híja, hogy fivérével együtt végveszélybe nem kerül. (205) Egy év leforgása előtt kijön a börtönből; királyi trónra jut. Nem szerencse van emögött, hanem emberi bűn és isteni gondviselés. Amaz pusztulásra juttatta a Corvinus-házat, emez megújította és fölemelte. A szerencse eme változatossága bátorságot öntött belém. A bajok tapasztalata tanított meg a jót elviselni. És több hírt meg dicsőséget szerzek magamnak azáltal, hogy szerény otthonban a legkeresztényibb atyától, mi több, a kereszténység bajnokától születve eljutottam idáig, mintha fejedelmi udvarban hitetlen szülőktől származva uralkodnám. Ami pedig a lényeget illeti, tudjátok meg: Mátyás, a béke és egyetértés mindenkori buzgó híve, barátságotok és szövetségetek odaadó ápolója, semmiféle feltételt sem fog visszautasítani, mely ment a hamisságtól és a súlyos hátránytól, és elsősorban Ulászló iránt volt mindig is nagy tisztelettel, akit, hogy atyja szíves engedelmével mondjam, jámborságban, bátorságban és becsületben jóval többre tartok. Nincs, ami könnyebben győzne le engem, mint Ulászlóm tisztessége, akit mindig is fivéremnek kívántam tekinteni. Hogy örökre testvéri szeretetben éljünk együtt, megígérem, hogy vissza fogom adni Morvát, Sziléziát és a többit, amit Csehországban birtokolok, mihelyt megtérítitek nekem a négyszázezer aranyat, hogy e hadjárat költségeiért kárpótoljatok. (210) Sőt, ha látom, hogy ez tetszik nektek, mint remélem, mindennap több jóindulattal leszek. Azt viszont vegyétek tudomásul, hogy amíg a kiadásaimat meg nem térítitek, egyetlen falucskát sem bocsátok vissza, és nem engedek sem az országból, sem a királyi titulusból; elvégre senki sem adna oda könnyelműen ennyi fáradsággal, vérrel, költséggel szerzett területeket, és nem hallottam, hogy ez idő szerint bármely uralkodó is ekkora nagylelkűséget tanúsított volna. Ha Mátyás jelleme ezt meg is engedné, és Ulászló becsületessége meg is érdemelné, tisztesség ne essék szólván, Kázmér viselkedése akkor is visszatartana ettől a jótéteménytől, hiszen ő gyakran támadott meg súlyos haddal. Ne higgyétek, hogy az erők mérlegelése nélkül válaszolom ezt, ne gondoljátok, hogy szavaimon bármit is módosítani fogok; soha semmire sem vállalkozom elhamarkodottan, mielőtt a lehetőségeimet felmértem volna. Ezért, Kázmér atyám, fiad, a legragyogóbb ifjú előtt most kérve kérem felségedet, hogy a mai napon köss össze minket testvéri szeretettel és egyetértéssel, fűzz össze kettőnket feledhetetlen jóakarattal, adj Cseh- és Magyarországnak békét, de Lengyelországnak is, mert az sem fog kimaradni a háborúból, amely minket emészt. (215) Hagyd el a véremmel szerzett tartományokat, menj vissza Lengyelországba, és engem meg Ulászló öcsémet egyforma figyelemmel és szeretettel onnan igazgasd. Erőinket és fegyvereinket ne egymás között, hanem a törökök ellenében gyakoroljuk; ott igyekezzünk örökös királyságot szerezni, amelyet erő el nem vehet. Újra meg újra könyörgök, Kázmér, így cselekedj; ha nem, tudd meg, a jogtipró emberen az istenek állnak bosszút.

Ahogy a lengyel ezt végighallgatta, meghökkent Mátyás keménységén, és egy pillanatra dühbe gurulva elkezdte szidni makacsságát, hogy ez a csökönyösség nem válik e sok nemzet javára, nem lehet a magánérdeket folyton a közügyek fölé helyezni; amit a társadalom üdvére és békéjére költ, azt tetemes kamattal fogja visszafizetni; az ebből keletkezett háború nem fog egyhamar véget érni. Ezután az akkor tizenhatodik életévében járó Ulászló király beszélt Mátyáshoz; szelídebben ösztökélte és kérlelte, hogy inkább a felkínált békességet válassza, mint a harcot, adja vissza országa tartozékait, vetélkedjék vele a testvéri szeretetben. Majd az engedményre nem hajlandó Mátyást az apa és a fiú keményebb szavakkal rohanja le, mindketten háborúval fenyegetőznek. (220) Mátyás viszont konokul ellenállva így szól: Istent, az emberi becsületszót és mindkettőtök felségét hívom tanúságra, hogy bízom annyira az égi és földi igazságban, hogy ha a szükség rákényszerít, egyazon napon fölemelt jelvényekkel küzdök meg előbb az apával, aztán a fiúval, ezt megígérem; hiszem, hogy az igazság hatalmas szelleme sohasem hagy cserben, és bizonyosan megvéd azokkal szemben, akik jogtalanul megtámadnak. Azt is ígérem és fogadom, hogy eközben önként megteszek mindent, ami a békesség kedvéért tőlem joggal elvárható; ha a békét megtagadjátok, jogomat és a sok véren vett országokat nemcsak a magam csekély erejével védelmezem meg állhatatosan, hanem annak fogytán mások segítségét igénybe véve is. Ahogy ezt kimondta, máris hátat akart fordítani. Kázmér azonban, ez a megfontolt fejedelem, hogy ne bocsássa el őt a béke reménye nélkül, harmadnapra új tárgyalásra hívta meg. Azt ajánlotta, hogy addig is gondolkozzék a megegyezés méltányos feltételein. A találkozó befejeződvén a legnagyobb tisztelettel váltak el egymástól; a légiók követték uralkodóikat a táborokba.

A nagyurak hallva, hogy ezen a tanácskozáson semmit sem döntöttek a békéről vagy a háborúról, másnap mindkét oldalon közbevetették magukat; versengve javasolták a megegyezést, rámutattak a fennforgó bajokra, megjósolták a következőket, és hogy a béke sokkalta üdvösebb lesz mégha veszteséggel is, mint a háború valamicske haszonnal. (225) Mondták, hogy mindhárom ország egységesen elutasítja a háborút, békét akar, és ha nem kapja meg, inkább elpártol fejedelmeitől. Eközben a király sem lustálkodott, megduplázta a lengyel nagyurak ajándékait, hogy Kázmért a békére rábeszéljék, nem fukarkodott a költséggel, és megtetézte az ígéreteket. Lengyelországból is jöttek a levelek, melyek a naponkénti újabb gyújtogatásokról és rombolásokról számoltak be, amazok szája pedig mindezt fel is nagyította. Némelyek a fenyegető ínséget és az általános nyomorúságot hozták fel, mások felhánytorgatták az ellenfél kimeríthetetlenségét, emlékeztettek a foglyok sokaságára, melyet az ellenség nem egykönnyen tud táplálni. Mondogatták, hogy az ellenfél remekül áll, hivatkoztak a táncmulatságokra meg a naponkénti színjátékokra.

Kázmér tehát belátta, hogy elárasztották őt a nehézségek, mindenképpen hajlott a békekötésre, mert megértette, hogy a szükségtől kényszerítve ezt nem utasíthatja vissza egykönnyen. (230) Eközben a püspökök és a főurak közbenjárásukkal elérték, hogy a második megbeszélésre a fejedelmek meg a légiók fegyvertelenül menjenek, hogy úgy lássék, mintha inkább biztos megbékélésre, mint veszekedésre vonulnának ki.

A harmadik napon, amikor a térség közepén találkoztak, a tiszteletteljes üdvözlés után bementek abba a három sátorba, amelyet megállapodás szerint ott valamivel korábban felállítottak. Majd tanúk nélkül mindhárman a lengyel sátrában jöttek össze; ott vagy három órát vitatkoztak a megegyezésről és annak feltételeiről. Végül abban állapodtak meg, hogy ki-ki menjen haza biztonságban a maga országába, többé egyikük se tegyen kárt a másikban; Morvaország és Szilézia maradjon Mátyásé, míg él; halála után fizessék meg utódainak a négyszázezer aranypénzt, és mindkettő szálljon vissza Ulászló királyra; Ulászló bírja egész Csehországot, visszakapva annak elfoglalt területeit; a cseh királyi címet törvényesen használja mindkettő, míg él; Mátyás király halála után a titulus, az ország és minden tartozéka Ulászlóra szálljon; ha viszont történetesen Ulászló ő előtte múlna ki, mindezt teljes joggal bírja Mátyás az utódaival együtt. (235) Sokan hozzáteszik, hogy igencsak megnövekedhetett közöttük a kölcsönös jóindulat, ha úgy egyeztek meg, hogy bármelyik is távozik előbb az életből, azt a másik ugyanazon joggal kövesse; végül mindketten bocsássák vissza a foglyokat, és mindörökre legyen tőlük távol a gonosz csel és ártás. Miután a két fél megegyezett, tanúként odahívatták a főurakat, hogy az egyezség törvényét foglalják írásba. Ez megtörténvén, a királyok kezet ráztak egymással, és a megkötött béke meg az örök szövetség jeleként kölcsönösen megölelték egymást. Az odahívott főpapok, tartományurak, kiskirályok szabályszerűen végrehajtották az egyezményt és megvalósították a határozatokat. Aztán az általános öröm jeleként bevezették Bacchust, a vigalom istenét, amitől mindannyian úgy felvidultak, hogy másnap, midőn a távozó éj már indulásra sürgetett, a találkozó befejezése előtt a királyoknak lakomát, a katonáknak dáridót rendeztek. A béke kihirdetésekor mindkét fél valamennyi légiója sírva fakadt örömében. Mindenki örvendezett, hogy a fejedelmek véget vetettek a súlyos és nagyszabású háborúnak, és útját állták a bajok hosszú sorának. Mátyás visszatért a városba, és elrendelte, hogy lakassák jól a foglyokat, akik a tornyokban még életben vannak, ámde a nyolcezerből alig kétezer élőre találtak, mert a sűrű tömegben megfulladtak, részint pedig az éhség vitte el őket, sokat a háború első dühében belehajítottak az Odera folyóba. (240) A börtönparancsnokok a városbeli ínségtől való félelmükben megvonták tőlük az élelmet, bezárták a cellákat, hogy a kegyetlen éh végezzen velük; mert a fogolytömeg utálata meg a háború embertelensége állati vadságra késztette őket.

Mátyás, aki nemcsak fegyverrel, hanem káprázatos pompával is szeretett kitűnni, egész éjjel gondosan ügyelt arra, hogy a királyokat rangjukhoz illően lássák el, és kijelentette, hogy aznap ő a házigazda. Ugyanott, ahol tegnap, felhúzott egy fölséges sátrat bíborral, arannyal, drágakővel, közepére állított egy mindenféle edénnyel, drágaköves kupákkal ékeskedő, sok lépcsőfokkal emelkedő pohárszéket. Körben bámulatos étkészlet, igazi ínyenc által kigondolt, roppant változatos ételek tömege. Miután a fejedelmek időben megérkeztek, mindhárom egy-egy négyszögű asztalhoz telepedett le; aztán színészek szórakoztatták őket, hogy a fogások hosszú sorát fűszerezzék. Ez időből nem említenek bámulatra méltóbb látványosságot ennél, ahol oly sok megjelent püspök és előkelőség koszorújában három királyt lehetett látni, kiknek mindegyike méltóságához illően ült a lakomán. (245) A fogások ízletességét a fejedelmek komoly beszélgetése fokozta. Nem mondtak, tettek semmit, amit ne lehetne méltán könyvbe írni. Joggal említik Lőrinc hercegnek, Miklós bosnyák király fiának derék tettét. Ő még ifjú volt, és kora ellenére fő étekfogó e királyi lakomán, apja kardszíját viselte, melyen annyi gyöngy és drágakő volt, hogy hatvanezer aranyra becsülték. Illett öltözetéhez a nemes természet, a finomság, a délcegséggel és bájjal párosult büszke lélek. A pompás tálalást bámulatos fürgeséggel és gonddal intézte, szokása szerint peckesen lépegetve, és azt mondják, hogy ezzel oktalan bosszúságot váltott ki az egyik lengyel nagyúrból, aki ki nem állhatván őt, nem tudom, miképpen, az ide-oda sürgő fiatalembert inzultálta. Ez meg haragra lobbanva tiszteletlenül pofon csapta a polyákot, mire hirtelen zavar támadván, a fejedelem megkérdezte, mi történt, majd meghallva az esetet, mint mondják, mindkét király megdicsérte Lőrincet. A lakoma befejeztével Mátyás nemcsak Kázmért meg Ulászló királyt, de a rangosabb előkelőket sem eresztette el ajándék nélkül. Mindenki magasztalta a fejedelem bőkezűségét. (250) Másnap készséggel visszaadta a még életben talált foglyokat; azt mondják, a börtönparancsnokok embertelensége nagy pusztítást végzett közöttük. A béke létrejöttével a lengyel és a cseh egyaránt eltávozott; a tartomány lecsendesült, és nemsokára a király is elvonult a sereggel Magyarország felé.

Ennél a hadjáratnál jelen volt a bari püspök, Ferdinánd király képviselője, aki ekkor Aragóniai Beatrix és Mátyás házasságáról tárgyalt. Mátyás viszont Bánfi Miklóst és György kalocsai érseket küldte az esküvő dolgában Nápolyba. E boldog frigyet ekkor hirdették ki Boroszlóban. A cseh és a lengyel háborúban a magyar főurak közül sokan viselték szépen magukat, úgyhogy a nevek felsorolása időigényes volna; elsősorban István szepesi grófról, Despot Pálról és Jaksics zászlóaljparancsnokról mondják, hogy derekasan állt helyt; Mátyás pedig mindegyiküket rangja szerint megajándékozta, leginkább Istvánt, aki egy csatában sem hiányzott a király mellől, és a legnagyobb veszedelemben sem kímélte életét, vagyonát, ő adományul kapta Trencsén mezővárost a környező falvakkal és birtokokkal, továbbá az adókkal és vámokkal, amelyek a trencséni uradalomhoz tartoznak; a király még azt is kikötötte, hogy ha az ő törvényes utódai ezt vissza szeretnék váltani, tizenötezer aranypénzt tartozzanak lefizetni, és az adományosok beleegyezése nélkül ingyen nem szabad tőlük visszavenni. (255) Ebben az évben Ferdinánd király leányát, Aragóniai Leonórát eljegyezte Herkules, Ferrara fényes hercege, és midőn férjéhez páratlan pompával elküldték, mindenütt rangjához méltón fogadták, elsősorban Rómában, Sixtus pápa utasítására, aki Péternek, szent Sixtus bíborosának a kezdeményezésére a mennyei apostol templománál fogadta őt, és ott olyan hallatlan cicomával, akkora luxussal és a legkülönbözőbb látnivalókkal fölszerelkezett menyasszonyi kíséretet láttunk, hogy korunkban ennél nagyszerűbbről hallani sem lehetett. Később láttuk, hogy bő gyermekáldás és bölcsesség ékesítette őt, úgyhogy azon idők legszerencsésebb királyi matrónáival is bátran vetekedhetett. Uzon Hasszán Örményország határán nagy csatában ütközött meg Mahomet török császárral, melyben harmincezer török veszett oda, aztán poggyászát hátrahagyva visszavonult országába. Cipruson Jakab király meghalt, egyetlen csecsemő és egy velencei asszony maradt utána, mire a velencések elűzték, és szétrombolták Ferdinánd király flottáját, megragadták az ország kormányát, majd amikor a csecsemő hamarosan kimúlt, megkaparintották Ciprus királyságát. Péter, a szent Sixtusról címzett bíboros, aki legátusként bámulatos gyorsasággal látogatta végig Itáliát, Rómában a pápa igen nagy bánatára betegségben meghalt. (260) Ezeket az eseményeket ismerjük tehát a megváltás ezernégyszáz fölötti hetvenharmadik esztendejéből.

A következő évben a hazafelé tartó király semmiesetre sem kívánta letenni a fegyvert, míg az ország Dunán túli részét meg nem tisztítja az ott még megmaradt lengyelek latorságától. Ezek ugyanis Magyar- és Lengyelország határán két erődöt emeltek, és onnan folytatták széltében rablótámadásaikat; azt mondják, az egyik Nagymihálynál, a másik Homonnánál volt. A sereg vezetését ekkor Csupor vajda látta el. Mivel ezek makacsul tartják megerődített váraikat, a király csellel kívánja kikezdeni őket. Odahívja Jaksicsot, a könnyűlovas-zászlóaljak hadnagyát, és megmagyarázza neki, mit akar. Ez magához veszi kollégáját, és ötszáz lovassal az éj leple alatt nekiered, a táborból hallatlan gyorsasággal pirkadat előtt megérkezik Nagymihályhoz, ahol a lengyelek őrségének a zömét tudják. (265) Kettőt, aki éppen kijön a kastélyból, elkapnak, nyomban kötélre húznak, nehogy valamit tudathasson az őrökkel. Aztán a szomszédos erdőben felállítják a kelepcét. Napkeltekor kétszázötven lovas mit sem sejtve kinyargal a várból; odabent ugyanennyi marad. Bemennek a közeli erdőbe, s vagy négy stádiumnyit haladnak, amikor a hátuk mögött megpillantanak néhány huszárt. Páran megijednek, azonban azok számát kevesellve továbbmennek. Alig érnek az erdő közepére, amikor leereszkednek egy sötét völgybe, észreveszik, hogy csapdába kerültek. Mindenfelől kiáltás harsan; kemény verekedés kezdődik. A lengyelek inkább csatában szeretnének elesni, hogy a fenyegető fogságot elkerüljék; amazok viszont eltökélten küzdenek, körülzárják őket, hogy a latrok közül egyet se engedjenek meglógni. Végezetül az ellenségnek mintegy a fele elhullott a harcban, a többit elfogták, és a király megérkezése után az erőddel szemben felköttetve csúf kötélen fejezték be az életüket. (270) Másnap megkezdték a vár ostromát, ahol nemsokára egy tragikus eset történt. Miközben ugyanis az odavontatott rézágyúkkal erősen lőtték az őrséget, Csupor a túlsó oldalon felmászott a sövénykerítésre, és egy dörgő masinából kilőtt kődarab összeroncsolta. Amikor ezt a király és a többi főúr megtudta, megsiratta a derék vezér szomorú balesetét, mert megértették, hogy többet törődött a győzelemmel, mint épségének megóvásával. A vitézekben kitörölhetetlen emléket hagyott. A váracskát végül kiostromolták; a kétszázötven ott elfogott lengyelt elküldték egy budai toronyba, amelyet Csonkának neveznek, és részben a Dunába veszejtették őket. Aztán ezen a télen a sereg elvonult Homonnához, amelyet igen erős lengyel őrség védelmezett. Ezt rövid ostrommal elfoglalták; akiket itt találtak, részint levágták, részint fogságba vetve elküldték Budára. E télen ezeket végezte Mátyás. A háborúban mindig mellette volt Gábor erdélyi püspök, mert ő volt a királyi titkár, és leveleinek megírásában hasznavehetően szolgált.

(275) Ez évben szokatlan szárazság volt; az aszály az állandó forrásokat is kiszikkasztotta. A törökök a Száván átkelve megrohanták Pannóniát. Keresztély, Dácia, Gotland és Norvégia királya fogadalmát beváltva elzarándokolt Rómába a pápához, és nagy tisztelettel fogadták. Scutarit, az illíriai partvidék magas hegyen álló városát, százezer török ostromolta, de az erős velencei őrség megvédte, ezeket pedig meghiúsult vállalkozásuk után betegség támadta meg, amelyet az alanti forrás fertőzött vizétől és a levegőtől kaptak, mire elvonultak a szomszédos hegyek közé. Károly, a burgundok hercege, a Rajna partján megostromolta a Köln környéki Neuss városkát, azonban amikor Frigyes császár az ostromlottak segítségére jött, egyezséget kötöttek, és visszavonult a belgákhoz. Marcello Miklós velencei dózse meghalt, és az elhunyt helyébe Mocenigo Péter került. Továbbá Sixtus pápa ez évben megrendezte a Pál által meghirdetett jubileumot. Mátyás viselt dolgai közül más említésre méltót nem találok ez évből.

Azonban amikor az üdvösség ezernégyszáz fölötti hetvenötödik esztendeje beköszöntött, végbement Szabács minden dicséretre és emlékezetre méltó bevétele, amelyet azonban a Száváról helyesebben alighanem Szavácsnak mondhatnánk. (280) Mert amint fönt elbeszéltük, miközben a királyt lekötötte a cseh háború, a török a Száva partján felállította Szabácsot, hogy ne csak a szerémi vidéket támadhassa meg kényelmesen, hanem a Pannóniákat meg a noricusokat is, és bár Gábor érsek igyekezett megakadályozni az építkezést, nem tudta őket elhajtani. Most viszont, hogy Csehországban a helyzet rendeződött, Morvaország és Szilézia lecsendesült, a két királlyal létrejött a szövetség, Mátyás elszánta magát ennek az erősségnek a bevételére, melyet a török a keresztények vesztére állított, jól tudva, hogy ha ezt a kastélyt le nem rombolja vagy nem veszi a hatalmába, a Pannóniákat kétségkívül örökös támadásnak teszi ki. Ezért a következő télen tekintélyes sereggel nekiindult, mégpedig azzal az elhatározással, hogy vagy ott veszti el az életét, vagy megszerzi az elpusztítására állított gyűlölt várat. Bátor és állhatatos elszántságát szerencse kísérte, mert akaratát megvalósította. Mahomet, aki tudta, hogy Mátyás körülbelül hét éven át a cseh és lengyel hadakozással foglalatoskodott, meghallotta, hogy visszatért Magyarországra, mire elhatározta, hogy Szabácsot teljességgel felújítja, tudva, hogy míg az áll, a pannon nem fog nyugodni. Ezért a testőrcsapatokból kiszemelte a legerősebb embereket, és a várat ezzel a roppant őrséggel rakta tele, sőt, hogy ez osztag válogatott voltát láthatóbban is kimutassa, mindenkinek, akit oda osztott be, mint mondják, saját kezével tűzött tollat a süvegére, vagyis turbánjára. (285) Mátyás tehát négy légió kíséretében érkezik a Szávához, a túlparton üt tábort, minden reményét a gyorsaságba és a tél keménységébe veti, mert abban bízik, hogy e kettő útját állja a török segítségnek. Késedelem nélkül átkel a Száván, az új település köré odavontatja az ostromtornyokat meg a rézágyúkat, sövénnyel, árokkal veszi körbe, hogy semmit se lehessen ki- s behordani. Majd éjszakai támadásra lendül, nem hagy el módot, munkát, nem enged pihenést a bentieknek; mindkét részen óriási az öldöklés, és sokszor a falak omladékain meg a tornyok tetején verekednek. Végül a keresztények visszaszorulnak. Azt mondják, hogy a király bakaruhában egy szolgával s egy evezőslegénnyel csendben beszállt egy sajkába, és hogy a bástyákat közelebbről szemügyre vegye, a falak tövében hajókázott, és mindent megvizsgált. Amikor az őrszemek észrevették, a törökök nyomban a csónakra irányítottak egy ércágyút, melynek lövése leterítette a szolgát, az álruhás fejedelem azonban ijedelmét elnyomta, és folytatta a szemlét. Ezt merész tettnek mondták.

(290) Miután tehát a hosszú ostrommal kifárasztotta az ellenfelet, ámde a várat mégsem foglalta el, a hátsó oldalon egy rejtett völgyben otthagy egy jókora osztagot; ő maga napkeltekor a sereg többi részével szemből száll csatába, és szinte az egész napon át véres verekedést folytat. Valamivel alkonyat előtt abbahagyja a harcot, felszedi a tábort, és úgy tesz, mintha a győzelem reményét feladva elvonulna. A szakadatlan tusakodásban kimerült védők megpihennek, némelyikük a testét ápolja, mások félelem nélkül előjönnek; mind azt hiszi, hogy a támadó elment, és ha tart is valamitől, azt szemből vigyázza, amerre az ellenséget elvonulni látta; hátulról mitől sem fél. Az éjszaka előrehaladtával azok, akik lesben állnak, a terv értelmében a másik oldalról megrohanják a várat, és előbb másszák meg a falat, mint ahogy a városbeliek észbe kapnak. A király, aki alig két mérföldnyire távozott, azonnal visszaküld egy gyorshadtestet; maga a többi lovassal követi. Az előreküldöttek megújítják a csatát; visszaadják bajtársaik bátorságát, akik a falak tetején még ingadozó sikerrel tusakodnak. A lendület akkora, a küzdelem olyan erővel lángol fel újra, hogy az ellenséges vár gyorsan elesik. A benyomuláskor sokat megölnek, de ahogy a düh lecsillapszik, a többiek megadják magukat, és örökös szolgaságba kerülnek. (295) Rengeteg muníciót találnak ott. Másnap a király parancsára nem égetik fel, hanem a falakat újjáépítik, szakadatlan munkával megerősítik, és köréje vezetve a Szávát, szigetet alakítanak belőle; az ostrom harmincadik napján foglalták el. Miután a ragyogó diadalnak híre futott, hogy Szabácsot, a kereszténység nyakára telepített építményt Mátyás oly gyorsasággal foglalta el, hogy előbb rontotta le, mint ahogy az ostromról bárki is értesült volna, a népeket akkora öröm töltötte el, mintha ennél örvendetesebbet sohasem hallottak volna. Pannónia-szerte falvanként, városonként könyörgéseket rendeztek, Rómában a pápa parancsára, Velencében a tanács határozata alapján minden oltárnál ünnepélyes misét mondtak. Sőt, mindkettő követeket is küldött, hogy gratuláljanak a királynak a szerencsés és üdvös győzelemhez, és e hadakozás költségeinek a fedezésére pénzt hozzanak. Sixtus pápa Domonkos rieti püspököt, a velencei szenátus a nagy tekintélyű Emo Jánost küldte, és ezek kilencvenháromezer aranypénzt hoztak.

(300) A király lelkesedését ugyan a jeles diadal megnövelte, de a háború eme éltető ereje is jócskán hozzájárult ahhoz, hogy Szabács felszámolása után félelemmel töltse el a pogány ellenséget, és egészen Szendrőig mindenfelé elszáguldozzon, tűzzel-vassal pusztítson mindenhol mindent. Csak a Duna partjára települt Szendrő állt még, amelyet a török népes őrséggel és mindennemű fölszereléssel erődített meg; ezért heves vágyat érzett ennek kiostromlására. Hogy ezt keresztülvigye, ezen a télen a közelében körben három fából és összehordott földből készült váracskát állított fel, mindhármat megerősítette sánccal, árokkal, katonasággal, vesszőfonadékkal vette körül, és ezek földből, törmelékből lévén, nem féltek az ágyúlövéstől. Közülük az egyiket, amely Szendrőre nézett, a katapulta vetőlapjáról elnevezte Vitéz asztalkának. Ezek annyira beszorították ezt a várost, hogy csak a Duna felől nyílt bejárata; ha ezeket meg tudta volna tartani, mint a következő könyv majd megmutatja, bizonnyal befellegzett volna a mieink nyakát még mindig fenyegető Szendrőnek.

Ez évben a törökök átkeltek az Al-Dunán, és balszerencséjükre behatoltak Oláhországba, ugyanis az ellenfél előbb kifárasztotta, aztán bekerítette és halálra gyilkolta őket, majd amikor valamivel később az alsó Mysiára támadtak, jeles vereséget szenvedtek. (305) Aztán fordulván a kocka, nagy hajóhaddal megrohanták a Krím félszigeten fekvő Theodosiát, mely a genovaiak birtokában volt, és sikeresen elfoglalták. Hiba nélkül nem lehet elhallgatni az igaz hitnek ama emlékezetes csodáját, amely ez évben Trentóban történt. Azt mondják, április nyolcadik kalendáján, amely az úr szenvedésének napja volt, a zsidók alattomban elraboltak egy kisdedet, akinek Simon volt a neve, majd a szent kereszthalál minden misztériumát sorban végrehajtották rajta, és irgalmatlanul megölték. Az istenség azonban fölfedte e szörnyű bűntényt, azok pedig különféle kínzásokat szenvedve elnyerték méltó büntetésüket. A sok kínnal gyötört kisgyermek testecskéjének az általa naponta tett hatalmas csodák miatt bazilikát szenteltek, őt magát az istenek közé iktatták.