Ugrás a tartalomhoz

MAGYAR ORVOSÉLETRAJZI LEXIKON

KAPRONCZAY KÁROLY

Mundus Kiadó

S

S

Sadler József (Pozsony, 1791. máj. 6. – Pest, 1849. márc. 12.) orvos, gyógyszerész, botanikus, egy. tanár. 1810-ben Pesten gyógyszerész, 1819-ben orvosi oklevelet szerzett. Előbb az MNM növénytárának a vezetője, 1832-től az orvosi karon a botanika h., majd 1834-től rendes tanára. Közben vegytant is előadott. 1826–1830-ban rektor. Írásai az Orvosi Tárban jelentek meg. Tagja volt a moszkvai természetvizsgálók társ.-nak, a weimari mineralógiai és a re­gensburgi füvésztárs.-nak. Több növényt is elneveztek róla. – Fm.: Dissertatio inauguralis medica sistens descriptinum plantarum... (Pest, 1820); Magyarázat a magyar plánták szárított gyűjteményéhez (Pest, 1824–1830); Flora Comitatus Pestiensis 1825–1826 (I–II. köt., Pest, 1840).

Salacz Pál (Szarvas, 1897. szept. 14. – Bp., 1971. júl. 3.) orvos, nőorvos, az orvotud. kandidátusa (1952). 1922-ben a bp.-i orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét. 1922–1944-ben a bp.-i II. sz. női klinikán tanársegéd, majd adjunktus, 1935-ben magántanár. 1934–1938-ban a Bp.-i Kir. Orvosegyes. főtitkára. 1944–1949-ben a Közp. Áll. Kórház szülészeti főorvosa, 1949–1958-ban a Sportkórház főorvosa. Kutatási területe a nőgyógyászati műtéttan, a rákos betegségek sebészi megoldása stb. – Fm.: A női nemző szervek rákos megbetegedésének sebészi kezelése (Bp., 1935); A fluor és kezelése (Bp., 1935); A szülészet és nőgyógyászat haladása (Bp., 1962) – Irod.: S. P. (M. Nőorv. Lapja, 1971, 4. sz.).

Salamon Henrik (Hőgyész, 1865. márc. 31. – Bp., 1944. júl. 15.) orvos, fogorvos, egy. tanár. Előbb fogtechnikus, 1899-ben szerzett orvosi oklevelet Budapesten. 1899–1939-ben a budapesti stomatológiai klinika munkatársa, 1911-ben egy. magántanár, 1838-ban rk. tanár. Jeles fogszabályozó, kidolgozta a fogpótlás rend­szertanát, orvostörténész. – Fm.: A stomato­lógia tanításának története Magyarországon (Bp., 1906); A fogpótlások rendszertana (Bp., 1924); A magyar stomatológia története (Bp., 1942) – Irod.: Huszár Gy.: A magyar fogászat története (Bp., 1960).

Salamon Ödön (Nagyléta, 1911. jún. 18. – Bp., 1974. jan. 2.) orvos, orvosezredes. 1936-ban szerezte meg orvosi oklevelét a debreceni orvosi karon. 1936–1938-ban kórházi orvos, 1938–1939-ben a debreceni Helyőrségi Kórház tart. tiszti orvosa. 1939–1944-ben munkaszolgálatos, 1944-ben hadifogságba került. 1945–1949-ben Bp.-en üzemorvos, 1949–1950-ben a székesfehérvári Helyőrségi Kórház parancsnoka, 1950–1953-ban a HM-ben oszt. vez., 1953–1955-ben a bp.-i Kat. Rendelőint. belgyógyász szakorvosa. 1955-ben leszerelt, 1955–1958-ban üzemorvos, 1958–1971-ben ismét katonaorvos, a Kat. Eü. Int. parancsnoka. Munka- és kato­naegészségügyi kérdésekkel foglalkozott. – Irod.: S. Ö. (Honvédorvos, 1974, 1. sz.).

Salánki János (Debrecen, 1929. máj. 11. – Bp., 2003. jan. 29.) orvos, biológus, c. egy. tanár, az orvostud. kandidátusa (1959), doktora (1971), az MTA tagja (lev. 1976, r. 1987), 1985–1996-ban a Veszprémi Akad. Biz. elnöke. Munka Érdemrend (ezüst fokozat 1967, arany fokozat 1977), Akadémiai Díjas (1972). 1954-ben a debreceni orvostud. egy.-en szerezte meg orvosi oklevelét. 1952–1955-ben a DOTE kórélettani int. gyakornoka, 1955–1959-ben a Lomonoszov Egy.-en aspiráns, 1960-tól a DOTE kórélettani int.-ben tud. munkatárs. 1962–1990-ban az MTA tihanyi Biológiai Kutatóint.-nek az igazgatója, 1991-től kutatóprof. Neurobiológiá­val, összehasonlító élettannal és környezetbiológiával foglalkozott. Az elemi idegi mechanizmusok mo.-i kutatásában bevezette a mikro­elektro-fiziológiai technikát. Elsőként mutatta ki csigákban ízérző receptorok központi, sejtszintű lokalizációját. Feltárta a balatoni állatok nehézfém-szennyezettségét, modellezte a fémakkumuláció és leadás menetét. 1977-től az Acta Biol. Hung. főszerk. Számos m. és nem­zetk. tud. társ. tagja, illetve elnöke (Gerinctelen Állatok Neurobiológiája Nemzetk. Társ., M. Élettani Társ. Idegtud. Szakoszt., Nemzetk. Biol. Unió, IUBS interdisciplináris bioindikátor biz. stb.). – Fm.: Comparative studies on the regulation of the periodic activity in marine lamellibranchs (Comp. Biochem. Physiol., 1966); Physiological and pharmacological identification of neurones in the central nervous system of Helix pomatia (D. A. Sakha­rovval, Acta Physiol. Hung., 1969); Single neurone responses to tactile stimulation of the heart in the snail Helix pomatia (S. Rózsa K.-val, J. Comp. Physiol., 1973); Regulation of periodicity by monoamines in the mussel Anodonta cygnea (Hiripi L.-val, Nemcsók J.-sal, J. Interdiscpl. Cycle Res., 1974); Heavy metals in animals of Lake Balaton (Balogh K. V.-ral, Berta E.-vel,, Water Res., 1982); Új utak a környezetszennyezés biológiai indikálásában (Bp., 1992); My Way in Science (Acta Biol. Hung., 1999).

Salgó Jakab (Pest, 1848. aug. 6. – Bp., 1918. jún. 29.) orvos, ideggyógyász, egy. tanár. 1874-ben Bécsben szerzett orvosi oklevelet. 1879-ben Bécsben az elmekórtan magántanára, 1890-ben a bp.-i orvosi karon egy. magántanár, 1884-től a lipótmezei tébolyda főorvosa. Az igazságügyi elmekórtan egyik hazai úttörője. Több külföldi tudóstárs. tagja. – Fm.: Werth und Bedeutung der Reformbestrebungen in der Psychiatrie (Stuttgart, 1877); Az elmekórtan tankönyve (Bp., 1890); A gyermekkorban levő bűnözők (Bp., 1895); A szellemi élet hy­gieniája (Bp., 1905); Az alkoholizmus társadalmi jelentősége (Bp., 1917).

Sarbó Artúr (Pest, 1867. márc 10. – Bp., 1943. szept. 17.) orvos, egy. tanár. Bp.-en, Berlinben, Párizsban és Londonban tanult, 1893-ban a bp.-i orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét. 1893–1897-ben az elme- és ideg­gyógy. klinikán tanársegéd, 1897-től a Poliklinika főorvosa, 1897-ben az idegkórtani diagnosztika és vizsgálati módszerek egy. magántanára, 1909-ben rk. tanár, 1899-től a bp.-i Mukásbiz­tosító Pénztár szakorvosa. 1915-től a Szt. István Kórház főorvosa. A központi idegrendszer betegségeivel, agydaganatokkal, sclerosis multiplexszel, neuroluessszel, agyléziókkal, hiperkiné­zissel foglalkozott. Leírta az atrophiás homoge­nisatiót, az idegsejtek egyik sajátos kóros elváltozását. A háborús idegsérülések szakértője volt. – Fm.: Die syphilitischen Erkrankungendes Zentralnervensystems (In: Lewandowsky, A.: Handbuch der Neurologie, Berlin, 1910); Syphilis és idegrendszer (Bp., 1921); A középagy (vörös magrendszer) szerepe az agydiagnosztikában (Bp., 1942) – Irod.: Lehoczky T.: S. A. (Gyógyászat, 1943, 83. sz.); Kapronczay K.: S. A. (Orv. Hetil., 1983).

Sass István (Uzd-Borjád, 1822. febr. 23. – Szekszárd, 1891. dec. 3.) orvos, megyei főorvos, Petőfi Sándor barátja. 1847-ben Pesten szerezte meg orvosi diplomáját. 1848–1849-ben honvédorvos, az esztergomi katonakórház igazgatója, majd Görgey tábori főorvosa. A világosi fegyverletétel után Lumniczerrel együtt Aradra internálták. 1850–1865-ben Tamásiban uradal­mi orvos, 1865-től Tolna vármegye főorvosa, 1867-től az Orsz. Közeü.-i Tanács tagja. Az Orv. Hetil.-ban, az Egészségügyi Tanácsadóban publikált. – Fm.: A szélütésről (Pest, 1847); Az orvosi illedelemről (Szekszárd, 1881).

Sassy-Dobray Gábor (Debrecen, 1916. júl. 10. – Bp., 1982. febr. 3.) orvos, tüdőgyó­gyász, az orvostud. kandidátusa (1966). Orvosi diplomáját 1941-ben szerezte meg a debreceni egy.-en. 1941–1944-ben uo. a belklinika, 1944–1950-ben a gyulai József Attila Szanatórium or­vosa. 1950-től a bp.-i János Kórház tüdőgyó­gyásza, 1959-től az I. sz. tüdőosztály főorvosa. 1963-tól a broncho-cytológiai laboratórium vezetője. 1967-ben c. docens, 1979-től c. egy. tanár. Jeles cytológus, a broncho-cytológiai képzés megszervezője, számos közlemény és könyv­részlet szerzője. A tüdőrák cytológiai diagnosztikájáért két alkalommal MTA-díjat kapott. 1950-től vezetőségi tag a M. Tüdőgyógyász Társ.-ban, a M. Onkol. Társ. főtitkára, a Nem­zetk. Cytológiai Akad. tagja, az Európai Cyto­lógiai Társ. elnöke. – Irod.: Nyiredy G.: S. D. G. (Pneum. Hung., 1982, 35. sz.).

Sauer Ignác (Veszprém, 1801. okt. 2. – Pest, 1863. nov. 17.) orvos, egy. tanár, az MTA lev. tagja (1859). Pesten és Bécsben tanult, 1826-ban a bécsi egy. orvosi karán szerezte meg orvosi oklevelét. 1826–1841-ben Bécsben működött, 1843–1860-ban a különös kórtan ny. r. tanára a pesti egy. orvosi karán. 1843-ban székfoglaló beszédét tüntetőleg magyar nyelven mondta el. 1846-ban országos főorvos, a polgári egészségügy irányítója, a Nemzetőrség főorvosa, 1861-ben ismét orsz. főorvos, 1862–1863-ban az egy. rektora. A kopogtatás és a hallgatózás meghonosítója a m. orvosi gyakorlatban. – Fm.: Der Typhus in vier Cardialformen (Bécs, 1841); Doctrina de percussione et aus­cultatione (Bécs, 1842); Huzamos bőrküte­gekről (M. orvosi-sebészi évkönyv, 1844); Pra­electiones de pathologia et therapia speciala medica (I–VI. köt., Pest, 1854–1855); S. J. kórodai előadásai a keletindiai hányszé­kelésről (kiad. Poór J., Pest, 1855); Beszéd a m. kir. egyetem eddigi szellemi fejlődéséről (Buda, 1863) – Irod.: Poór I.: S. I. (Pest, 1871); Wagner J.: Emlékbeszéd, melyet néhai S. I. felett tartott (Pest, 1871); Hőgyes E.: Emlékkönyv... (Bp., 1896).

Say Móric (Székesfehérvár, 1830. okt. 4. – Bp., 1885. márc. 11.) gyógyszerész, vegyészmérnök, tanár, az MTA tagja (lev. 1869). 1855-ben a bécsi egy.-en szerezte gyógyszerészmesteri és vegyészdoktori képesítését. 1857-től gimnáziumi kémiatanár. A szabadságharc alatt tüzér, 1849-től apja mellett gyógyszerészkedett, majd Bécsben tanult. 1858-tól a budai Főreálban (Toldy F. Gimn.) vegytantanár, 1874–1880-ban igazgató, tankerületi főfelügyelő. A vegytan tanítását magyarul végezte, tudósként elsősorban vízelemzéssel foglalkozott. – Fm.: A vegytan alapvonalai (Pest, 1865); Budapest ásványvizei és fürdői (Bp., 1879) – Irod.: Szőkefalvi-Nagy Z.: Három akadémikus reáliskolai tanár (Várpalota, 1978.).

Sályi Gyula (Békéscsaba, 1903. márc. 2. – Bp., 1982. okt. 13.) állatorvos, egy. tanár, az MTA lev. tagja (1982), Kossuth-díjas (1955). 1926-ban szerezte meg állatorvosi oklevelét Bp.-en. 1926-ban az Állatorv. Főisk. kórbonctani tanszékén tanársegéd, 1928–1941-ben a Orsz. Állateü. Int. kórbonctani-kórszövettani osztályán oszt. vez., 1935-ben az ultravírusos betegségek kórtana c. tárgykör magántanára, 1941-től az Állatorv. Főisk. kórbonctani tanszékén tszv. tanár, 1950–1951-ban dékán, 1958–1962-ben az Állatorv. Főisk., illetve Egy. igazgatója, 1962–1963-ban rektor. Elsősorban járványos állatbetegségek kórszövettanával foglalkozott (sertés- és baromfipestis, száj- és körömfájás, Aujeszky-betegség stb.). 1952-ben külön eljárás nélkül kapta meg az állatorvostud.-i doktori címet. Számos tankönyvet írt. – Fm.: Állatorvosi általános kórtan (Bp., 1959, 1961); Háziállatok részletes kórbonctana (Bp., 1954, 1965) – Irod.: Kardeván A.: S. Gy. (M. Tud., 1983, 3. sz.); Domán I.: S. Gy. professzor portréjához (M. Állatorv. L., 1988).

Sándorffi József (Hegyközújlak, 1767. ápr. 20. – Nagyvárad, 1824. nov. 30.) orvos, megyei főorvos, a magyar színházi élet mecénása. 1798-ban Bécsben szerzett orvosi oklevelet. 1804-től Bihar vármegye főorvosa. A nagyváradi szellemi élet egyik szervezője, a színészet tá­mogatója, Nagyváradon színházat építtetett. Verseket, elbeszéléseket is írt. – Fm.: Eleven lefestése a magyar nemzetnek (Bécs, 1794); Poétikai botanika (Bécs, 1795).

Sántha Kálmán (Nagybecskerek, 1903. júl. 12. – Bp., 1956. dec. 12.) orvos, egy. tanár, az MTA tagja (lev. 1946. júl. 24., r. 1946. dec. 19., 1951-ben kizárták, majd 1956. jún. elsején visszaállították a tagságát), Kossuth-díjas (1949). Orvosi oklevelét 1927-ben a bp.-i orvosi karon szerezte meg, 1927-től az elme- és idegkórtani klinika tanársegédje, 1929-től az agyszövettani lab. vezetője. 1936–1937-ben Rockefeller-ösz­töndíjas az USA-ban. 1937-től tanársegéd a debreceni ideg- és elmeklinikán, 1939-től ny. r. tanár. 1951-ben megfosztották egyetemi állásától, Balassagyarmaton beosztott orvos, főorvos. 1956-ban visszahelyezték debreceni állásába. Kiemelkedő agysebész, az idegélettan és –kór­tan nemzetközi hírű szakembere. Az epilepsziakutatás új fejezetét nyitotta meg az agyterületek működési intenzitásának vizsgálataira Cipriani montreali prof.-ral közösen kifejlesztett termikus módszere, amely a véráramlás mérésén alapul. A beszéd ép és kóros folyamatait vizsgáló aphasia-kutatásai alapvető jelentőségűek. Ő vezette be Mo.-on a modern radikális idegsebészeti műtéteket. 1944–1945-ben az ideiglenes nemzetgyűlés alelnöke. 1990-ben posztumusz Széchenyi-díjat kapott. – Fm.: Über das Verhältnis zwischen Tay–Sachs und Niemann–Pick mit besonderer Berüch­sichtigung des biokemischen Mechanismus der beiden Prozesse (Arch. für Psychiatrie, 1933); Zur Symptomologie der Postumoren (I–III. rész, Arch. für Psychiatrie, 1934–1936); Agyi véráramlás vizsgálatok kísérletileg előidézett görcsök alatt (Orv. Hetil., 1938); Cereb­ral blood flow during induced epileptiform seizures in animals and man (W. Penfielddel, A. Ciprianival, Journal of Neurophysiology, 1939); Congenitale früh erworbene und he­redofamiliare neuro-maskuläre Erkrankun­gen (Handbuch der inneren Medizin, 3. kiad., Berlin, 1939); Cortico-subcorticalis kapcsolatok felderítése a működő idegszövet fokozott vérátáramlásán alapuló physiológiai módszerrel (Debrecen, 1939); Az idegrendszer kórtana (in: Az általános kórtan vázlata, II. köt., Bp., 1940); A beszéd-központ viszonya a jobb- és balkezességhez (Debrecen, 1941); Az idegrendszer kórtana (in: Általános kórtan, Debrecen, 1944); Idegsebészet (in: Részletes sebészet, Bp., 1950); A beszédközpont és a keresztezett aphasia öröklésbiológiai szempontból (Ideg­gyógy. Szle, 1955) Irod.: Környei I.: S. K. (M. Tud. 1957, 1-4. sz.); Nyírő Gy.: Búcsú S. K-tól. (Ideggyógy. Szle., 1957); Penfield, W.: K. S. (Archives of Neurology and Psychiatry, 1958); Vekerdi L.: S. K., a magyar idegsebészet úttörője (Valóság, 1968); Tariska J.: „Permanens kritikai jelenlét hatotta át az egész klinikát” (Vekerdi L. riportja, M. Tud., 1984); Majerszky Klára: A S.-ügy (Bp., 1997); Huszár T.: A politikai gépezet 1951 tavaszán Mo.-on. S. K. ügye (Bp., 1998).

Sárkány Tibor (Bp., 1913. aug. 12. – Bp., 1970. nov. 14.) orvos, fogorvos, orvosalezredes. 1937-ben szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1937-től hivatásos katonaorvos, 1944-ben fogságba esett, csak 1948-ban tért haza. 1948–1956-ban az MN különböző alakulatainál csapatorvos, 1956–1970-ben a Közp. Katonai Kórház szájsebészeti osztályának vezetője. Elsősorban konzerváló fogászattal, szájsebészeti kérdésekkel foglalkozott. A Fogorv. Szle szerk. biz. tagja. – Irod.: S. T. (Honvédorvos, 1970, 11. sz.). Sáry Béla (Kolozsvár, 1915. nov. 24. – Bp., 1971. nov. 4.) orvos, belgyógyász, az orvos­tud. kandidátusa (1961). 1940-ben a kolozsvári orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét. 1940–1946-ban uo. az I. sz. belklinikán alorvos, tanársegéd, 1946–1971-ben a bp.-i I. sz. belklinikán adjunktus, majd docens. 1963–1965-ben Algírban dolgozott, kórházigazgató. Elsősorban trópusi betegségekkel, a magas vérnyomás mechanizmusával, endokrinológiával foglalkozott. – Irod.: S. B. (Orvosegyetem, 1971. nov. 15.).

Sáska László (Nagyenyed, 1890. szept. 26. – Arusha, Tanzánia, 1978. nov. 8.) orvos, egy. tanár, a román Orvostud. Akad. tagja (1972). 1914-ben a bp.-i orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét. 1914–1918-ban katonaorvos, 1919–1933-ban Isaszegen körzeti orvos, 1933-ban kivándorolt Tanzániába. Majd Szomáliában, utóbb Abesszínában élt, ahol a császári család orvosa, megszervezte az abesszin hadsereg egészségügyét. 1940-től Tanzániában élt, Arushában évtizedeken keresztül foglalkozott trópusi betegségekkel., maláriával és rákkutatással. Az utóbbiért az Angol Kir. Rákkutató Int. levelező tagjává választotta, egy. tanár. A. Schweitzer és E. Hemingway barátja. Szenvedélyes vadász, trófeáit a M. Term. tud. Múzeum őrzi. – Fm.: Maláriától a rákig (Arusha, 1938); Életem Afrika (Bukarest, 1969) – Irod.: S. L. (Magyar Nemzet, 1978. dec. 22.); Kovács A.: S. doktor Afrikában (A Hét, 1979. jan. 12).

Schaffer Károly (Bécs, 1864. szept. 7. – Bp., 1939. okt. 16.) orvos, elmegyógyász, egy. tanár, az MTA tagja (lev. 1914, r. 1926, tb. 1938). 1889-ben a bp.-i egy. orvosi karán szerezte meg orvosi oklevelét. 1893-tól az idegkórtan magántanára, 1901-ben c. rk. tanár. 1889-től a bp.-i ideg- és elmekórtani klinikán dolgozott, 1890-ben tanársegéd, 1895-től az Erzsébet Szegénykórház és a Poliklinika főorvosa, 1912-ben ny. rk. tanár, az agyszövettani int. igazgatója, 1925-től az elme- és idegkórtan ny. r. tanára. A magyar idegkórszövettani iskola megteremtője, a neurontan egyik megalapítója, morfológiai és szövettani kutatásokat végzett. Tisztázta a Tay-Sachs-betegség kórtanát, elsőként mutatta ki a nagyagykéreg rövid axonú sejtjeit és a nyúltvelőn található fasciculus arcu­atus bulbit. Kutatta a tehetség és a lángész anyagi alapjait. Az átöröklődő ideg- és elmebetegségek morfológiai alapjainak magyarázatára felállította a róla elnevezett triást. A Berlinben megjelenő Hirnpatologische Beiträge c. sorozat szerk.-je. Számos külföldi ideg- és elmeorvosi társ. tagja. – Fm.: Suggestion und Reflex (Jena, 1895); A hypnotimus élettani, gyógytani és törvényszéki szempontból (Bp., 1895); Ana­tomisch-klinische Vortäge aus dem Gebiete der Nervenpathologie. Über Tabes und Para­lyse (Jena, 1901); Über ein Fall von Tay-Sachs’-scher amaurotischer Idiotie mit Be­fund (Wiener Klinische Rundschau, 1902); Gróf Széchenyi István idegrendszere szakorvosi megvilágításban (Bp., 1923); Über das morphologische Wesen und die Histopatho­logie der hereditär-systematischen Nerven­krankheiten (Berlin, 1926); Az elmebetegségek és a kapcsolatos idegbetegségek kórtana (Bp., 1927); Histopathologie des Neurons (Miskol­czy D.-vel, Bp., 1938); A lángész (Bp., 1938) – Irod.: Ranschburg P.: Sch. K. (Bp.-i Orv. Újság, 1939); Richter H.: Sch. K. (Gyógyászat, 1939); Környey I.: Sch. K. (M. Szle, 1939); Sántha K.: K. Sch. (Psychiatrisch-neurologische Wochen­schrift, 1940); Horányi B.: Sch. K. neuroanató­miai munkássága (Ideggy. Szle, 1965); Mis­kolczy D.: Sch. K. (M. Tud., 1965, 5-7. sz.); K. Sch. (The founders of neurology, szerk. W. Haymaker, 2. kiad., Springfield, Ill., 1970); Miskolczy D.: Sch. K. (Bp., 1973).

Schandl József (Bakonybél, 1885. ápr. 27. – Bp., 1973. júl. 10.) állatorvos, egy. tanár, az MTA tagja (lev. 1953, r. 1960), az agrártud. doktora (1953), Kossuth-díjas (1954). 1909-ben állatorvosi, 1914-ben emberorvosi oklevelet szerzett Bp.-en. 1911-ben a Mosonmagyaróvári Akad.-án tanársegéd, 1912-től tanár, 1918–1919-ben uo. ny. r. tanár. 1919–1922-ben a bp.-i Állatorvosi Főisk. tanára, 1919-től ny. r. tanár, 1923–1933-ban dékán. 1927–1960-ban az Orsz. Gyapjú és Selyem Int. igazgatója. 1945–1948-ban kari dékán, az Állatteny. Kut. Int. igazgatója (1948–1960). A magyar agrártudomány kiemelkedő tagja, jeles juh- és állattenyésztési szakember, megszervezte a juhtörzskönyvezést, bevezette a tejelés ellenőrzését. – Fm.: A hússertések és mangalicák anyagcsereviszonya (Bp., 1914); Az állatenyészés enciklopédiája (Bp., 1924); Gyapjúismeret (Bp., 1924); Az állattenyésztés biológiája (Bp., 1925); A juh tenyésztése Bp., 1828); Juhtenyésztés (Bp., 1951); Szarvasmarha-tenyésztés (Bp., 1952); Lótenyésztés (Bp., 1955) – Irod.: Horn A.: Sch. J. (M. Tud., 1973, 4. sz.).

Schächter Miksa (Vécs, 1859. aug. 20. – Bp., 1917. ápr. 30.) orvos, lapszerkesztő. 1884-től szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon, 1889-ben a kelkológia és a sebkezelés egy. magántanára, 1917-ben c. rk. tanár, 1902-től a bp.-i Áll. Gyermekmenhely sebész főorvosa, igazságügyi orvosszakértő. 1886-tól a Gyógyászat szerkesztője, 1889-től az Igazságügyi Orvosi Tanács tagja, 1894-től jegyzője. – Fm.: A sebek gyógyulása és a sebkezelés... (Bp., 1886); Anleitung zur Wundbehand­lung (Wiesbaden, 1887); Az igazságügyi orvosi tanácsról (Bp., 1897); Az orvos szakértőkhöz intézendő kérdésekről (Bp., 1899) Irod.: Sch. M. (Gyógyászat, 1917), Kapronczay K.: Sch. M. (Orv. Hetil., 1882, 445. sz.).

Scheiber Sámuel (?, 1834 – Bp., 1906. máj. 6.) orvos, egy. tanár. 1859-ben Bécsben szerezte meg orvosi diplomáját. 1861-től Jaşi­ban, 1864-től Bukarestben orvos, a bukaresti orvosi kar tanára, a román orvostud. egyik megalapozója. 1873-ban megbetegedett maláriá­ban, és hazatért. Előbb Székesfehérváron, majd 1882-től Bp.-en élt. Homeopátiával és elektroterápiával foglalkozott. Hazai írásai a Gyógyászatban jelentek meg. – Fm.: A kettős torzszülés bonctana (Pest, 1870); A villamos áram hatásáról és az elektrotherapiával elérhető eredményekről (Bp., 1897).

Scheiber Vilmos (Mór, 1889. dec. 30. – Bp., 1979. jan. 2.) orvos, ortopéd főorvos. 1912-ben szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1912–1919-ben a bp.-i II. sz. sebészeti klinika munkatársa, 1919–1921-ben a bp.-i Révész u.-i Rokkant Utókezelő Gyógyint. ortopéd főorvosa, 1921–1930-ban a Park Szanatórium igazgatója, 1930–1940-ben a Kaszab Aladár Poliklinika főorvosa, 1934–1945-ben a budai Bíró Dániel Kórház sebész főorvosa. 1945–1950-ben az OTI, 1950–1966-ban az SZTK orsz. sebész-ortopéd ellenőrző főorvosa. Számos gyógyászati segédeszköz hazai bevezetője. Nagyszámú közlemény szerzője. – Irod.: Novák E.: A magyar sebészirodalom bibliográfiája (Bp., 1939); Gazda I.: Emlékezés egy vasdiplomás sebészfőorvosra (Magy. Nemzet, 1979. dec. 19.).

Scheitz László (Kolozsvár, 1897. – Katanga, 1963. ápr. 24.) orvos, néprajzkutató, egészségügyi miniszter (Katanga). 1919-ben szerezte meg orvosi oklevelét a kolozsvári orvosi karon. 1920–1925-ben bp.-i I. sz. sebészeti klinika, 1925–1934-ben a Rókus Kórház sebésze, 1934–1936-ban az OTI sebész főorvosa. 1938–1939-ben Belga-Kongóban sebészorvos, 1940–1945-ben a Szt. István Kórházban főorvos, 1946–1948-ban a Maglódi úti Kórház (ma Bajcsy-Zsilinszky Kórház) főorvosa. 1948-ban visszatért Belga-Kongóba, előbb főorvos, majd a független Katanga (1960–1963) eü.-i minisztere. Néprajzi gyűjteményének egy része hazai múzeumokba került. – Irod.: Sch L. (Ki kicsoda?, Bp., 1961).

Scherffel Vilmos Aurél (Felka, 1835. ápr. 23. – Felka. 1895. ápr. 23.) flórkutató, gyógyszerész. 1855-ben szerzett gyógyszerészi oklevelet Bécsben, 1855–1891 között Felkán gyógyszerész, gyógyszertár-tulajdonos. 1868–1870-ben polgármester, megalapította Felkán a Tátra Múzeumot, amelynek 14 évig igazgatója volt. Jeles flórakutató. – Fm.: Adalékok a Szepesi-Tátra al-havasi és havasi virányának ismeretéhez (Bp., 1879, németül is); Szepes vármegyében eddig észlelt vadon termő edényes növények (Felka, 1888) – Irod.: Borbás V.: Sch. V. A. emléke (Term. Tud. Közl., 1896, 2–3. sz.).

Scheuthauer Gusztáv (Tőketerebes, 1832. márc. 11. – Bp., 1894. jan. 28.) orvos, patológus, egy. tanár. 1861-ben Bécsben szerezte orvosi oklevelét. 1860–1870-ben a bécsi I. sz. kórbonctani int.-ben tanársegéd Rokitansky prof. mellett, 1870-ben egy. magántanár, a brünni orsz. közkórház kórboncnoka. 1870-től Pesten a kórszövettan rk. tanára, 1871-től a Rókus Kórház kórboncnok főorvosa, 1874–1894-ben a bp.-i orvosi karon a kórbonctan ny. r. tanára. Főleg az agy szövettanával, idegrostokkal, a bélféregbetegség kórképeivel foglalkozott. Törvényszéki orvosként is működött, ő volt a tiszaeszlári per védelmének szakértője. Orvostörténeti kutatásokat is végzett. – Fm.: Elméleti kórbonctan (Bp., 1878); Der Germanicus des Lonore ein Archimedes (Wien – Leipzig, 1881) – Irod.: Preisz M.: Sch. G. (Orv. Hetil., 1894); Szállási Á.: Sch. G. (Orv. Hetil., 1982).

Schiff Ernő (Gáborján, 1863. szept. 6. – Bp., 1920.) orvos. 1888-ban szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1888–1889-ben Berlinben és Párizsban volt tanulmányúton. 1889-től Nagyváradon gyermekorvos, 1894-től a bp.-i bábaképzőben a gyermekápolástan előadója, 1902-ben magánkórházat alapított. Az újszülöttek hematológiájával foglalkozott. – Fm.: A vér és alakelemeinek és haemoglobin tartalmának quantitativ magatartása az újszülöttek ép és kóros viszonyai mellett (Bp. 1888); A csecsemők ápolásának rövid kézikönyve (Nagyvárad, 1904) – Irod.: Bókay J.: A magyar gyermekgyógyászat története (Bp., 1912).

Schiffer Ernő (Bp. 1893 – Bp., 1951. dec. 20.) orvos, röntgenológus. 1918-ban szerezte meg orvosi diplomáját a bp.-i orvos karon. Az I. sz. belklinikán Bálint Rezső mellett gyakornok, majd két évet töltött a bécsi Holz­knecht radiológiai int.-ben. A bp.-i izr. kórház, majd több mint 20 éven át a Pajor-szanatórium rtg-orvosa. 1947-ben magántanár. 1949-től haláláig a Rókus Kórház röntgen főorvosa. Sugárártalom okozta fehérvérűségben hunyt el. Tanulmányai a röntgendiagnosztika különféle területeire terjednek ki. – Fm.: Urológiai röntgendiagnosztika (Bp., 1950). – Irod.: Ratkóczy N.: Sch. E. (Magy. Radiológia, 1952, 2. sz.).

Schill Imre (Bp., 1888. – Bp., 1954. okt. 11.) orvos, az orvostud. kandidátusa (1952). 1913-ban szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. Az I. vh. alatt katonaorvos, 1918 után tanársegéd az I. sz. belklinikán, 1924-től főorvos a Zsidó Kórházban, 1928-ban a Rókus Kórház főorvosa, ebben az évben egy. magántanár. Gerontológiával, mellkasi betegségekkel foglalkozott. – Irod.: Sch. I. (Orv. Hetil., 1954).

Schiller Ede (Pomáz, 1916. jún. 4. – Bp., 1978. szept. 25.) orvos, belgyógyász, ezredes. 1948-ban szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. Előtte baloldali szervezetekhez tartozott, 1942–1944-ben munkaszolgálatos. 1948–1950-ben a Péterfy u.-i Kórház belgyógyásza, 1950-től hivatásos tiszt. 1950–1958-ban csapatorvos, 1957-től a Közp. Kat. Kórház belgyógyásza, 1957-ben őrnagy, 1966-ban alezredes, 1976-ban ezredes. Az egészségügyi alkalmassági felülvizsgálat vezetője. 1966-tól az Erkel Színház belgyógyásza, a Honvéd Sportegyesület cselgáncs-szakosztályának elnöke. – Irod.: Sch. E. (Honvédorvos, 1978, 10. sz.).

Schimert Gusztáv (Erdélyszerdahely, 1877. máj. 29. – Stuttgart, 1955. aug. 13.) orvos, Szentágothai János orvos apja. 1908-ban Greifs­waldban szerezte meg orvosi oklevelét. 1909–1944-ben a Hangya Szövetkezet Kórházának orvosa, főorvosa. Homeopata orvos volt, de minden olyan esetben, amikor a medicina rendelkezett tud. mechanizmuson alapuló kezelési módszerrel, azt alkalmazta. 1944-ben elhagyta az országot, Stuttgartban telepedett le. – Fm.: Was lehrt uns die geschichte der Homöo­pathie in Ungarn (Berlin, 1925); Allopathia – Homöopathia. Homöopathia a modern tudományos kutatás megvilágításában (Bp., 1930); A homeopathia védelmében (Bp., 1934); Neue Möglichkeiten zur Deutung der Simile-Repel (Lipcse, 1936) – Irod.: Kóczián M. – Kölnei L.: A homeopátiás gyógyítás története Mo.-on (Orvostört. Közlem., 2002, 178-181. sz,).

Schlammadinger József (Székesfehérvár, 1898. máj. 3. – Szolnok, 1975. jan. 3.) orvos, bőrgyógyász. 1927-ben a debreceni orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét. 1927-től uo. a bőrklinikán gyakornok, 1930-ban szakorvos, 1936-ban a bőr- és nemikórtani diagnosztika magántanára. 1938–1939-ben a soproni kórház főorvosa, 1939–1944-ben az ungvári Áll. Kórház főorvosa. 1944–1947-ben Sopronban, 1947-től Szolnokon a m.-i kórház főorvosa, utóbbinak 1960–1968-ban igazgatója. Elsősorban bőrgyógyászati diagnosztikai kérdésekkel, foglalkozási bőrártalmakkal, a krónikus ul­cus cruris terápiájával foglalkozott. – Fm.: Pas­tinszky J.: A gyakorló orvos bőrgyógyászata (Bp., 1961) Irod.: Sch. J. (Bőrgy. és Venerol. Szle, 1975, 6. sz.).

Schlesinger Ignác (Pozsony, 1810. – Pest, 1849. aug. 22.) orvos. 1832-ben Bécsben szerezte meg orvosi oklevelét, 1832–1835-ben Kőszeg orvosa, ispotályának főorvosa. 1835-ben Pesten gyakorló orvos, 1848-ban a pesti izr. hitközség elnöke. 1837-ben a Bp.-i Kir. Orvos­egyesület egyik alapítója, 1837–1841-ben alelnöke. – Fm.: Dissertatio inauguralis medica de Hemicrania solari (Wien, 1832); Med. To­pographie der Königl. Freistadte Pesth und Ofen-Pest, 1840 (Pest, 1840) – Irod.: Rózsay J.: Emlékbeszéd Sch. I. felett (Pest, 1861).

Schmidt Ferenc (Zalaegerszeg, 1881. jan. 21. – San Diego, California, USA, 1958. júl. 29.) belgyógyász, balneológus. A bp.-i és a grazi egy.-en végezte tanulmányait. 1903-ban szerezte meg orvosi oklevelét. 1906-tól Bécsben, 1907-től Bp.-en teljesített szolgálatot, mint honvédorvos, utóbb, mint ezredorvos. 1912–1948-ban a balatonfüredi szívszanatórium ig.-főorvosa. 1922-ben a bp.-i egy. orvosi karán magántanár. 1958. ápr.-ban látogatóba ment az USA-ba, ott hunyt el. Számos cikke jelent meg az Orv. Hetil.-ban 1929 és 1940 között. – Fm.: Balatonfüred gyógytényezői és gyógyjavalla­tai (Orv. Hetil., 1913); Idült szívelégtelenségek (Bp., 1936).

Schmidt Lajos (Pusztafödémes, 1893. júl 16. – Pécs, 1957. jún. 11.) orvos, sebész, egy. tanár, az orvostud. kandidátusa (1952). 1920-ban a bp.-i orvosi karon szerzett orvosi oklevelet. Az I. vh. alatt katonaorvosként működött. 1920-tól előbb a bp.-i kórbonctani int.-ben tanársegéd, 1925-től a debreceni sebészeti klinikán tanársegéd, 1930-ban magántanár, 1937-ben rk. tanár. 1938-tól főorvos a Madarász u. Bethesda Kórházban, 1945–1949-ben a Rókus kórházban. 1949-től ny. r. tanár a pécsi orvosi karon. Sebészeti műtéttannal, daganatok, fekélyes betegségek, a tuberkulózis sebészetével foglalkozott. – Irod.: Kubányi E.: Sch. L. (Magyar Sebészet, 1958); Jáki Gy.: Sch. L. (Orv. Hetil., 1957, 27. sz.).

Schneider Antal, Husszein bég (Erdély ?, 1816 – Bp., 1897. szept. 1.) orvos, honvéd, majd török főtörzsorvos. 1840-ben szerezte meg orvosi oklevelét a bécsi egy. orvosi karán, 1840–1848-ban Temes vm.-ben orvos. 1848 tavaszán nemzetőr kapitány, 1848 nyarától Damjanich seregében huszárkapitány, bátorságával többször kimentette magát, 1849 februárjában felderítőként fontos információkat szerzett. Bem seregében is szolgált, a lengyel tábornok barátja és orvosa lett, követte Törökországba is. Husszein bég néven ezredorvosi beosztásban Damaszkuszban és Aleppóban Bem kíséretének tagja, halálos ágyánál is kezelőorvosa. (A tábornok halotti leplét a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, amit 1929-ben a magyar állam Lengyelországnak adományozott.) A krími háborúban az arab sereg vezérorvosa, de lovasparancsnokként stratégiai fontosságú pontokat is bevett. A krími háború után polgári orvosként élt Isztambulban, a Magyar Nemz. Igazgatóság egyik vezetője, a török rendőrség letartóztatta, „pénzhamisításért” 15 évi várfogságra ítélték, az angol követ szabadította ki. 1860-ban Korfun élt, belépett Garibaldi seregébe, és Itáliában harcolt. A kiegyezés után hazatért, hosszabb ideig rendőri felügyelet alatt állt, orvosi gyakorlatot nem folytathatott. Klapka György segítségével a budai Pénzügyi Igazgatóságon tisztviselőként működött. – Irod.: Kapronczay K.: Az 1848–1849. évi szabadságharc volt honvédorvosainak sorsa török földön (Honvédorvos, 1979, 3-4. sz.).

Schneider Lajos (Leibic, 1894. dec. 12. – Bp., 1968. máj. 5.) állatorvos, immunológus, az állatorvostud. doktora (1952). 1920-ban állatorvosi, 1922-ben állatorvosdoktori oklevelet szerzett a bp.-i Állatorv. Főisk.-án. 1922-től a Phylaxia Oltóanyagterm. Int.-ben dolgozott, 1927-től osztályvezető, 1952-től igazgató. 1941-ben c. rk. tanár. Számos járványos állatbetegség elleni védőszérum és humán oltóanyag kidolgozásában vett részt, az újszülöttkor immunológiájával kapcsolatos kutatásai nemzetközi jelentőségűek. – Fm.: A baromfipestis elleni oltóanyagok előállításának feltételei (Bp., 1946); A gyakoribb baromfibetegségek és az ellenük való védekezés (Bp., 1954) – Irod.: Szent-Iványi M.: S. L. (M. Állatorv. L.., 1968, 9. sz.).

Schnell János (Magyarszék, 1893. márc. 7. – Bp., 1973. jan. 2.) orvos, gyógypedagógus. Előbb 1911-ben tanítói, 1913-ban pedig gyógypedagógusi oklevelet szerzett, 1922-ben a bp.-i orvosi karon avatták orvosdoktorrá. 1926-tól Ranschburg Pál mellett dolgozott, majd utóda lett a Gyógyped. Pszichológiai Labor. élén. Előbb a vakok bp.-i intézetében tanított, majd 1936-tól a Gyógyped. Pszichol. Labor. munkatársa, 1930-tól vezetője, a Gyógyped.-i Főisk. előadója. 1934–1947-ben az Áll. Gyermeklélektani Int. igazgatója, 1951-–1958-ban iskolai idegszakorvos, 1958-tól a Közp. Gyermekideg­gond. Int. vezetője (ma Főv. Gyermek-mentál­higiéniai Közp.). – Fm.: A felfogótípus és számolási képesség kölcsönös kapcsolata a gyengeelméjűeknél (Bp., 1923); A gyermekkor pszichológiája (klny., III. Orvosi Nagyhét, Miskolc, 1934); Mentalhygiéne (Bp., 1959); Az évszázad betegsége: a neurózis (Bp., 1965) – Irod.: Sch. J.: (M. Gyógyped., 1973, 5. sz.).

Schnitzler József (Szeged, 1913. jan. 25. – Szeged, 1990. okt. 15.) orvos, az orvostud. kandidátusa (1961), Kossuth-díjas (1951). 1937-ben szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1937–1939-ben mentőorvos, 1939–1948-ban a Jászberényi Kórház sebésze, 1943–1944-ben munkaszolgálatos, 1948-tól a debreceni Tbc-Klinika adjunktusa, 1955-től docense, a tüdősebészeti részleg vezetője. 1969-től a DOTE II. sz. sebészeti klinikának az igazgatója, tszv. egy. tanár. 1963–1981-ben országgyűlési képviselő. – Fm.: Gümős környezetben végzett csontbeültetés (Bp. 1961); A cavernostomia műtéti kérdései (Szentkereszty B.-val, Bp., 1963).

Scholtz Kornél (Gölnicbánya, 1871 - ?, 1962) orvos, szemész, eü.-i szervező, egy. tanár. Bp.-en, majd Würzburgban tanult. 1907-ben a szemészet magántanára a bp.-i egy.-en, 1919-től rk. tanár, 1925-ben a Népjóléti Min. államtitkára. Rendszeresen publikált az Orv. Hetil. szemészeti mellékletében. Már 1896-ban alkalmazta a röntgensugarat a szemészeti diagnosztikában. Az Orsz. Közeü.-i Tanács elnöke volt. – Fm.: A retinalis és üvegtesti kötőszövet képződésének okairól (Orv. Hetil., 1899); Idegen testek a szemfenéken (Orv. Hetil., 1899); Coloboma chorioideae két esete (Orv. Hetil., 1900); Expulsio vérzések a szemteke belsejéből (Orv. Hetil., 1900); A trachoma gyógyításának esete (Orv. Hetil., 1902); Angioma sub­conjunctivale (Orv. Hetil., 1900); A bp.-i egyetem szemklinikáján 1903-ban ápolt betegek kimutatása (Orv. Hetil., 1904); Egészségi ismeretek (szerk., h. n., 1928) – Irod.: Honti J.: Sch. K. (Orv. Hetil., 1997, bibl.-val).

Schordann Zsigmond (Nagylévárd, 1794. júl. 22. – Pest, 1862. ápr. 11.) orvos, fiziológus, egy. tanár. 1817-ben szerezte meg orvosi oklevelét a pesti egy. orvosi karán. 1815-től Lenhossék Mihály segédje, 1820-tól az elméleti orvostan helyettes, 1822-től az élettan r. tanára. 1858-ban nyugdíjba ment. Elsősorban oktató volt. Értékes könyvtárát az orvosi kar könyvtárá­ra hagyta. – Fm.: Dissertatio inauguralis medi­ca de medicina populari (Pest, 1817); Észrevételek a magyarországi cholerajárványról (Pest, 1831) – Irod.: Jendrassik J.: Emlékbeszéd Sch. Zs. felett (Buda, 1862); Hőgyes E.: Emlékkönyv... (Bp., 1896); Győry T.: Az orvostudományi kar története 1770–1935 (Bp., 1936); Ra­paics R.: A magyar biológia története (Bp., 1953); Melly J.: Sch. Zs. (Orv. Hetil., 1962, 16. sz.).

Schoretits Mihály, Shoretits (Horvát­zsidány, 1741. szept. 2. – Buda, 1786. márc. 3.) orvos, egy. tanár. 1765-ben Bécsben szerezte meg orvosi oklevelét, majd katonaorvos lett. 1768-ban Veszprém város orvosa. 1770–1784-ben a nagyszombati orvosi kar, illetve a pesti orvosi kar általános kórtan, valamint különös kór- és gyógytan tanára. 1783–1784-ben az egy. rektora, 1780-ig a bölcsészeti kar igazgatója. Szakirodalmi tevékenységet nem fejtett ki. – Irod.: Hőgyes E.: Emlékkönyv... (Bp., 1896); Győry T.: Az orvostudományi kar története 1770–1935 (Bp., 1936).

Schöller Károly (Sopron, 1877. szept. 27. – Bp., 1968. márc. 6.) orvos, radiológus. 1902-ben szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1902–1914-ben a Szt. János Kórház gyermekorvosa és sebésze, 1914–1918-ban katonaorvos, sebész és röntgenológus. 1918–1923-ban a Gyáli úti Kórház röntgen-főorvosa, 1921–1946-ban a Magyar Vöröskereszt által szervezett röntgenasszisztens-tanfolyam előadója, 1927–1942-ben a bp.-i Iskolaorv. Szak­rend. rtg-főorvosa. Ő szervezte meg Mo.-on a röntgenasszisztens-képzést. – Fm.: Vezérfonal a mellkasi szervek rtg-vizsgálatához (Bp., 1919) – Irod.: Végh J.: Sch. K. (M. Radiol., 1968, 4. sz.).

Schönbauer József Antal (Reichenberg, Cseho., 1757. – Pest, 1807. dec. 27.) cseh származású orvos, zoológus, egy. tanár. A bécsi egy. orvosi karán szerzett orvosi oklevelet 1784-ben. 1789-től a pesti egy. orvosi karán az állattan és ásványtan tanáraként működött, 1791-től az általános gyógytan tanára volt. Jelentősek voltak bánsági rovargyűjtései, a mo.-i állatgyűjtemény megszervezését, a Természett. Társulat felállítását javasolta. Ugyancsak szorgalmazta a mo.-i ásványvizek feltérképezését. Ornitológiával, zoológiával is foglalkozott, főleg a szúnyogokat tanulmányozta, a hazai ásványtérkép kidolgozója. – Fm.: Theses de abortu (Bécs, 1778); Ge­schichte der schädlichen Kolumbatzer Müchen im Banat... (Bécs, 1795); Conspectus orni­thologiae Hungariae... (Buda, 1795); Neue analytische Methode die Mineralien... (Ofen, 1805) – Irod.: Hőgyes E.: Emlékkönyv... (Bp., 1896); Győry T.: Az orvostudományi kar története 1770–1935 (Bp., 1936); Rapaics R.: A magyar biológiai története (Bp., 1953).

Schönbauer Vince (Bécs, Ausztria, 1780. ápr. 11. – Vác, 1830. máj. 27.) orvos, Schönbauer József fia. 1804-ben a pesti orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét, 1805-től a váci siketnéma int. tanára, orvosa. Mineralógiával, botanikával, ornitológiával foglalkozott. A jénai mineralógiai társ. tagja. Apja munkáit rendezte sajtó alá. – Fm.: Icones et descriptiones partim rariorum, partim vetustissimarum avi­um Hungariae (Pest, 1806); Minerae metal­lorum Hungariae et Transilvaniae (I–II. köt., Pest, 1806–1810); Verzeichnis der ausgesuch­testen und schönsten Nelken oder Gras­blumen-Sorten... (Pest, é. n.) – Irod.: Gombocz E.: Sch. V. (Botan. Közl., 1911).

Schönfeld Rózsi (Penc, 1898. máj. 30. – Nagymaros, 1980. szept. 15.) orvos, Állami-díjas (1973). 1925-ben szerzett orvosi oklevelet a bp.-i orvosi karon. 1925–1945-ben Karcagon, majd Nagymaroson körzeti orvos. Az Állami-díjat a gyógyító-megelőző tevékenységben kifejtett munkásságáért kapta.

Schöpf-Mérei Ágoston, Schoepf-Merei (Győr, 1804. szept. 24. – Manchester, Anglia, 1858. márc. 12.) orvos, egy. tanár, az MTA lev. tagja (1835). 1828-ban Padovában szerzett orvosi oklevelet, majd Bécsben gyakorló orvos. 1836-ban a pesti egy. orvosi karán az orvostör­ténelem, 1844-től a gyermekgyógyászat rk. tanára. 1836-ban Pesten ortopédiai intézetet alapított, amelyet a 1838. évi nagy pesti árvíz elsodort. 1839-ben alapította meg Pesten a Sze­génysorsú Gyermekek Kórházát. Úttörő tevékenységet fejtett ki a hallgatózás és kopogtatás diagnosztikai módszerének meghonosításában. Bevezette a kórházi kórtörténetek pontos vezetését. Helyreállító sebészettel és szemészettel is foglalkozott. Nevéhez fűződik az első magyar gyermekgyógyászati tankönyv és orvostörténeti jegyzet megírása. A szabadságharc alatt honvédorvos, az Olasz Légió orvosa. 1849. augusztus végén Törökországba menekült, egy ideig Isztambulban orvos, de 1850-ben Párizsba, majd Angliába ment. Manchesterben 1856-ban gyermekkórházat alapított. – Fm.: Dissertatio inauguralis de ischuria (Pavia, 1832); Orvosi rendszerek- gyógymódok- s némely rokon tár­gyakról (Pest, 1835); Népszerű intések a mirigykór, csontsenyv, testi kinövések, elgörbülések sat. iránt (Buda, 1836); A mellbetegségek biztosabb megismerése és gyógyítása (Pest, 1842); Őszinte nyilatkozat a kancsal szem s taggörbüléseknek gyökeres gyógyműtétek valódi becse körül (Pest, 1844); A pesti gyermekkórház 5 évi működésének áttekintése (Pest, 1845, németül is); A gyermekgyógyászat tankönyve (I. köt., Buda, 1847); Belrésztan képekben (I–III. köt., Buda, é.n.); On spasm and convulsion of children (Edinburgh, 1850); Dis­orders of infantile development and rickets (London, 1855) – Irod.: Markusovszky L.: Sch. Á. (Orv. Hetil., 1858); Sch. M. Á. (MTA Almanach, 1863); Gelóczi F.: Sch. M. Á. (Nagy magyar orvosok, Bp., 1973).

Schraud Ferenc (Pest, 1761. máj. 14. – Vasvár, 1806. márc. 18.) orvos, egy. tanár. 1786-ban a lembergi egy. orvosi karán szerezte meg orvosi oklevelét, előtte Pesten és Bécsben folyatott orvosi tanulmányokat. 1786–1797-ben Bécs­ben gyakorló orvos, 1787–1789-ben Csongrád-, majd 1789–1793-ban Csanád vm.-ben főorvos. 1792-től a pesti orvosi karon a gyakorlati orvostan tanára, 1802-ben protomedicus hungaricus (országos főorvos). 1802-ben az elsők között javasolta a vármegyéknek a himlőoltás bevezetését, 1803-tól rendszeresen magyar, román, német és szlovák nyelvű ismertetőket nyomtatott a plébánosok, a vidéki tanítók részére az oltás népszerűsítése érdekében. Kiadatta Bene Ferenc himlőoltásról szóló könyvét. Jelentős szerepet vállalt a különböző járványok, így a syrmai pestis, a bukovinai tífusz, a stiriai sárgaláz leküzdésében. A tífuszjárvány áldozata lett, Vasváron halt meg. 1796-ban mint orvoskari dékán rendezte a sebészeti tanfolyam tananyagát, a sebész- és bábaképzésben bevezette a m. nyelven való előadás lehetőségét. – Fm.: Ten­tamen theoriae generalis febrium... (Pest, é.n.); Abhandlung von des Verbindung der Lustseuche mit dem Scharbocke und dersel­ben Heilungsart (Bécs, 1791); Beobachtungen aus der Arzneikunde (Bécs, 1792); Primae lineae studii medici (Pest, 1794); Elementa medicinae forensis (Pest, 1802); De eo quod est in morbis epidemium (Pest, 1802) Irod.: Hőgyes E.: Emlékkönyv... (Bp., 1896); Kap­ronczay K.: Sch. F. (Orv. Hetil., 1981).

Schulek Elemér (Késmárk, 1893. szept. 3. – Bp., 1964. okt. 14.) gyógyszerész, vegyész, egy. tanár, az MTA tagja (lev. 1941, r. 1945), Kossuth-díjas (1949, 1951). 1918-ban szerzett gyógyszerészi oklevelet a bp.-i orvosi karon, 1920-ban gyógyszerészdoktor. 1926-ig az Orsz. Gyógyszerészeti Int. munkatársa, majd az OKI kémiai osztályának vezetője, 1941–1944-ben h. ig. 1932-ben a kémiai analízis kvantitatív módszerei c. tárgykör magántanára, 1944-től a bp.-i orvosi karon a szervetlen és analitikai kémia ta­nára, 1949-től tszv. egy. tanár. Az MTA Kvantitatív Analitikai Kémiai Kut. Csop. vezetője. Halogéncianidokkal és interhalogén vegyületek kémiájával, analitikai alkalmazásával, kén- és szelénvegyületek, peroxidok tanulmányozásával foglalkozott. Megteremtette a korszerű gyógyszervizsgálat alapjait. Főszerk. volt az Ac­ta Pharm. Hung.-nak. Részt vett a M. Gyógyszerkönyv (Bp., 1954) összeállításában. – Fm.: Az általános kvantitatív analitikai kémia elvi alapjai és módszerei (Szabó Z. L.-val, Bp., 1966) – Irod.: Végh A.: Sch. E. (M. Kém. Füzetek, 1964. 11. sz.); Sch. E. (Gyógyszerészet, 1964. 10. sz.); Sch. Emlékszám (Acta Chem. Hung., 1964, 41. sz.).

Schulek Vilmos (Pest, 1843. ápr. 21.– Bp., 1905. márc. 12.) orvos, szemész, egy. tanár, az MTA tagja (lev. 1889, r. 1902). 1868-ban Bécsben szerzett orvosi oklevelet. 1867-től a bécsi szemklinikán gyakornok, 1872-től a kolozsvári orvosi karon ny. r. tanár, 1874–1905-ben a bp.-i orvosi karon a szemészet ny. r. tanára, 1890–1891-ben az egy. rektora. A magyar szemészeti iskola megteremtője. Egyedülálló műtéti eljárásokat dolgozott ki, tökéletesítette a hályogműszereket, védőszemüvegeket szerkesztett az ibolyántúli sugárzás ellen. – Fm.: Operationsmethode zur Auswärtwendung falscher Wimgern (Wiener Medizinische Wo­chenschrift, 1871); Kettős pupilla melletti látásviszonyok (Szemészet, 1882–1883); A szür­kehályog eltávolításának egy új módjáról (Mat. és Term. tud. Ért., 1892); A szembogár-szűkítőnek kiszabadítása (Bp., 1892); Unga­rische Beiträge zur Augenheilkunde (Társszerzőkkel, szerk., III. köt., Leipzig – Bp., 1895–1903); A szempár közös működését bizonyító kísérletek (Bp., 1904) – Irod.: Gener­sich A.: Sch. V. (Akad. Ért., 1905), Bartók I.: A magyar szemészet története (Bp., 1954).

Schulhof Ödön (Bp., 1896. márc. 20. – Bp., 1978. febr. 2.) orvos, reumatológus, az orvostud. kandidátusa (1953). Orvosi oklevelét 1918-ban a bp.-i orvosi karon szerezte meg. 1918–1920-ban a bp.-i I. sz. belklinikán alorvos, 1922–1932-ben a Hévízi Kórház reumato­lógusa, fürdőorvosa, 1949-ben a Park Szanatórium fizikoterápiás főorvosa, 1949-ben az OR­FI igazgatója. 1946-ban egy. magántanár. Számos hazai és külföldi társaság tb. és r. tagja. – Fm.: Reumás fájdalmak (Bp., 1952); Hogyan védekezzünk a reuma ellen (Bp., 1952); Stu­dies on peripheral vascular reactions (Amsterdam, 1956); Mo. ásvány- és gyógyvizei (Bp., 1957); Hévíz gyógytényezői (Veszprém, 1960); A gyakorló orvos reumatológiája (Bp., 1966) – Irod.: Sch. Ö. (Magyar Reumatológia, 1978, 3. sz.).

Schuschny Henrik (Prága, 1857. aug. 24. – Bp., 1929) orvos, iskolaorvos, egy. magántanár. 1882-ben szerzett orvosi diplomát a bp.-i egyetemen. 1887-ben kinevezték iskolaorvossá és az egészségtan tanárává az V. ker. áll. főreáliskolához. Ilyen minőségében részt vett az isk. orvosi mozgalmakban. Hatósági és iskolaorvosként működött, egészségtani és iskolaorvosi ismereteket adott elő a bp.-i egy. orvosi karán. Mint az Orsz. Közeü.-i Egyes. titkára jelentős érdemeket szerzett az egészségügyi ismeretterjesztés terén. Nevéhez fűződik az első m. nyelvű iskola-egészségtan tankönyv (Iskola és egészség, Bp., 1914). Az Ifjúság és Egészség c. lap szerkesztője (1898-1904). 1904-ben Nürnbergben osztályelnök a nemzetközi iskolaeü.-i kongresszuson. Az országos tanszer-múzeum állandó biz.-nak tagja. Fővárosi tisztiorvosként is működött, foglalkozott ezenkívül orvostörté­nettel. Száznál több tanulmánya jelent meg hazai és külföldi szaklapokban. – Fm.: A refor­matio és korának befolyása az orvostan fejlődésére (Bp., 1880); Toldy Ferenc mint orvosi író (klny., Bp., 1908); A csecsemő ápolása (Bp., 1886); Über Schulhigiene in Ungarn (Leipzig, 1892); Középiskolai tanulók idegessége (Bp., 1894); Über Nervosität der Schul­jugend (Jena, 1895); Egészségtan (6. kiad., Bp., 1912); A tanulás egészségtana (Bp., 1913); Házasság és a nemi betegségek (Bp., 1922); A fiatal leány egészsége (Bp., 1923).

Schuster János Konstantin (Pécs, 1777. máj. 7. – Pest, 1839. máj. 19.) orvos, egy. tanár, az MTA tagja (1831). 1794–1796-ban jogot, 1796–1802-ben orvostudományt hallgatott, 1802-ben orvosi oklevelet szerzett a pesti egy. orvosi karán. 1802–1804-ben gyakorló orvos Budán, 1804-1805-ben Berlinben tanulmányúton volt, Klaproth előadásait látogatta. 1809-től a pesti egy. természettud. karán botanikát és kémiát, 1817-től törvényszéki orvostant tanított, 1821-től a gyógyszerészet előadója. 1821-ben az egy. rektora. Nyelvújító, a magyar orvosi, gyógyszerészi és természettudományi műnyelv egyik megteremtője. Keleti összehasonlító nyelvészettel is foglalkozott. – Fm.: Ge­schichte der Stadt Pesth (Buda, 1808); De opio (Pest, 1819); Terminologia botanica (Pest, 1819); De iodo (Pest, 1827); De ferro (Pest, 1829); Gyógyszerek árszabása (név nélkül, magyar, latin és német nyelven is, Pest, 1829, 1845); Kleiner chemischer Apparat (Pest, 1829); Gyógyszeres értekezések (I–II. köt., Pest, 1829–1930) – Irod.: Bugát P.: Emlékbeszéd Sch. J. r. tag felett (Akad. Évk., 1842); Gombocz E.: A magyar botanika története (Bp., 1936).

Schwab Keresztély Joachim (Lőcse, 1672. dec. 8. – Lőcse, 1722. dec. 20.) orvos. 1700-ban Leidenben szerzett orvosdoktori diplomát. Még ebben az évben hazatért, Lőcse és a Szepesség orvosa lett. Jeles pestisorvos. – Fm.: Disputatio medica inauguralis de contrac­tura, quam praeside... (Leiden, 1701).

Schwanner Jenő (Székesfehérvár, 1888. febr. 22. – Bp., 1964. okt. 3.) állatorvos, egy. tanár, az állatorvostud. kandidátusa (1952). 1911-ben szerzett állatorvosi oklevelet a bp.-i Állatorv. Főisk.-án. 1911–1914-ben uo. tanársegéd, 1914–1918-ban katonaorvos, 1919–1923-ban állatorvos Sárbogárdon, Adonyban és Sárosdon. 1923–1946-ban a Földműv. Min.-ban főállat­orvos, 1946–1963-ban az állategészségügy és a törvényszéki állatorvostan ny. r. tanára az Állat­orvostud. Egy.-en. A járványos állatbetegségek felszámolása érdekében hatékony szervezőmunkát folytatott, állateü.-i szabályzatot készített. – Irod.: Várnagy L.: Sch. J. (M. Állatorvosok L., 1964, 10. sz.)

Schwartz Fülöp (Versec, 1895. aug. 9. – Pennsylvania, USA, 1977. dec. 1.) orvos, egy. tanár. Oklevelét 1919-ben a bp.-i orvosi karon szerezte meg. Előbb az I. sz. kórbontani int.-ben dolgozott, majd 1921–1933-ban a frankfurti egy. kórbonctani int.-ben tevékenykedett B. Fischer Wasels mellett. 1923-ban egy.-i magántanár, 1927-ben c. rk. egy.-i tanár a frankfurti egy.-en. 1933–1953-ban Isztambulban élt, és az egy. kórbonctani int.-nek a tanára. 1953–1967-ban nyugdíjazásáig a pennsylvaniai War­sen State Hospital kórbonctani int.-nek a munkatársa. Fő kutatási területe a mellkasi tbc-nyirok­csomóknak a hörgőkbe történő betörése. Számos publikációja jelent meg, többek között a Gyógyászatban. – Irod.: Kenéz J.: In memo­riam Philip Schwartz (Pneum. Hung., 1978. 10. sz.).

Schwartzer Antal (Szekszárd, 1780. jan. 16. – Vác, 1834. dec. 20.) gyógypedagógus, Schwartzer Ferenc nagybátyja. 1801-ben szerzett Bécsben tanítói oklevelet. 1802-től a váci süketnémák intézetének a tanára, 1808-tól igazgatója. A siketnéma-oktatás módszertanának magyar kidolgozója. – Fm.: Magyar nyelvtanító könyv a siketnémák számára (Buda, 1817); Első esméretek a siketnémák számára May szerint (Buda, 1817) – Irod.: Szabó M.: A magyar gyógypedagógia története (Bp., főisk. jegyzet, 1979–1989).

Schwartzer Ferenc (Babarc, 1818. nov. 24. – Bp., 1889. márc. 2.) orvos, Schwartzer Ottó apja. 1844-ben szerezte meg orvosi oklevelét a bécsi egy. orvosi karán, majd Viszánik Mihály mellett működött. 1848-ban a Helytartótanács a M. Elmegyógyint. felállításának érdekében külföldi tanulmányútra küldte ki, amelynek alapján 1848 őszén tervezetet nyújtott be a magyar kormánynak az intézmény megszervezésére. 1848 októberében belépett a honvédorvosi karba, Fekete Ferenc néven törzsorvos, Guyon tábornok mellett szolgált. 1850-ben Vácott magán elmegyógyint.-et alapított, amelyet 1852-ben Budára helyezett át. Intézetében munkaterápiás módszerekkel gyógyított, a hazai tudományos elmekórtan megalapítója lett. 1855-től a Közeü.-i Bizottság, 1868-tól az Orsz. Közeü.-i Tanács tagja, 1861-től a pesti orvosi karon az elmekórtan magántanára. A lipótmezei Orsz. Elmegyógyint. az ő tervei és tanácsai alapján épült fel. Környezetvédő, kezdeményezte a Gellérthegy fásítását. Az első magyar nyelvű elmekórtan szerzője. – Fm.: A lelki betegségek általános kór és gyógytana, törvényszéki lélektannal (Pest, 1858); A budai magán elme- és ideg-gyógy­intézet tudósítója és tizenkét évi működésének eredménye (Buda, 1864); Jelentés a budai magán elme- és ideggyógyintézet orvosi működéséről 1865-ben (Buda, 1866); – Irod.: Gyógyászat (Pest, 1889); Horányszky N.: Sch. F. (Orvostört. Közlem., 1963); Kapronczay K.: Sch. F. (Orv. Hetil., 1989, 45. sz.).

Schwartzer Ottó, báró, Babarczy-Schwartzer (Buda, 1853. dec. 22. – Bp., 1913. okt. 21.) orvos, Schwartzer Ferenc fia. 1877-ben szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1877–1878-ban külföldi tanulmányúton volt, 1878-tól apja magán elmegyógyintézetében működött, majd 1910-ig ő vezette azt. 1885-ben a bp.-i jogi karon az ált. és törvényszéki elmekórtan magántanára, az Igazságügyi Orvosi Tanács tagja (1889), alelnöke (1901), 1881-től az M. Vöröskereszt alapítója, 1885-től főgondnoka. Kezdeményezője az Erzsébet királyné Kórház felépítésének, a Vöröskeresztes nővérképzés megreformálója (1895). 1905-ben alapítója a M. Ápolók és Ápolónők Egyes.-nek. 1905-től főrendiházi tag, 1910-ben bárói méltóságot kapott. – Fm.: Psychiatriai jegyzetek (I–II. köt., Bécs, 1894); Az elmebetegek jogvédelme (I–II. köt., Bp., 1895); Közigazgatási elmekórtan (Bp. 1897); Hadiegészségügyi reformok (Bp., 1913); Törvényjavaslat a nők hadiegészségügyi szolgálatáról (Bp., 1913) Irod.: Moravcsik E.: Sch. O. (Orv. Hetil., 1913).

Schwarzmann Pál (Bp., 1924. okt. 24. – Bp., 1980. ápr. 17.) orvos, belgyógyász. 1930-ban a bécsi orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét, 1931–1935-ben Németországban a Berliner Krankenhaus in Friendrichschein belgyógyásza. 1937-ben honosíttatta oklevelét, 1937-től a bp.-i Zsidó Kórház alorvosa, 1941-ben rendelőintézeti főorvos, 1945-től osztályvezető főorvos. Az OTKI megalakulása után a II. sz. belklinika docense, az intenzív betegellátás megszervezője. 1958–1968-ban az Eü. Min. szakoktatási bizottságának a tagja, az OTKI-hoz csatolt Erkel u. Ápolónőképző Iskola tanácsadója, 1975-től az Izr. Szeretetkórház igazgatója. Számos könyv és tanulmány szerzője, elsősorban geriátriával és víz–elektrolit-háztar­tással foglalkozott.

Schwenszky Ármin (Bánátkomlós, 1846. ápr. 7. – Bp., 1927. jan. 20.) állatorvos. 1877-ben szerzett állatorvosi oklevelet, 1878-tól tanársegéd a „baromorvosi” tanszéken, 1880–1882-ben vezetője a kőbányai sertésveszteglő állomásnak. 1882–1914-ben az Állatorv. Tanint.-ben, majd Főiskolán a patkolástan tanára. – Fm.: Mérési kísérletek a lóláb különböző állásain... (Bp., 1889); Mérési kísérletek a pata mechanizmusáról (Bp., 1890); Patkolástani kézikönyv (Bp., 1891) – Irod.: Karasszon D.: A magyar állatorvoslás története (Bp., 1991).

Schwimmer Ernő (Pest, 1837. nov. 21. – Bp., 1898. febr. 25.) orvos, egy. tanár. 1861-ben Bécsben szerezte meg orvosi oklevelét, 1861–1871-ben a bécsi Allgemeine Kranken­haus orvosa, a bőrgyógyászati osztály alorvosa. 1871-ben a pesti egy. orvosi karán a bőrgyógyá­szat magántanára, 1879-ben c. rk. tanár, 1870-től a Poliklinika főorvosa. 1885-től az István Kórház bőrgyógyász főorvosa. 1892-től a bőrgyógyászat ny. r. tanára, még abban az évben megszervezte a bőrgyógyászati klinikát, ahol egyúttal (1893-ban) a bőrbetegek ambuláns rendelését is megteremtette. Nevéhez fűződik a bőrgyógyászat rendszeres egyetemi oktatása. Számos külföldi dermatológiai társ. tagja, a hazai fürdőügyi mozgalmak apostola. – Fm.: Bőrkórtan (Bp., 1874); Die neuropathischen Dermatonosen (Leipzig – Wien, 1883); A száj­ür önszenvi nyáktelepei. Leukoplakia bucca­lis (Bp., 1878); Die idiopathischen Schleim­hautplaques der Mundhöhle (Wien, 1878); Emlékirat a bőr és bujakórtan oktatásának rendszeresítése tárgyában a bp.-i kir. egyetemen (Bp., 1881); Hautkrankheiten (Leipzig, 1884); Die Grundlinien der heutigen Syphi­listherapie (Hamburg, 1888) – Irod.: Havas A.: Sch. E. (Orv. Hetil., 1898).

Scipiades Elemér (Jászárokszállás, 1875. aug. 21. – Pécs, 1944. febr. 21.) orvos, egy. tanár. 1900-ban szerzett orvosi oklevelet a bp.-i orvosi karon, 1901-től tanársegéd az I. sz. női klinikán, 1910-ben adjunktus, 1911-ben magántanár. 1914–1918-ban katonaorvos, 1919–1921-ben a Rókus Kórház főorvosa, 1922-től Pécsett a szülészet és nőgyógyászat ny. r. tanára, 1937–1938-ban az egyetem rektora, több alkalommal dékán. Szülészeti és nőgyógyászati műtéttannal foglalkozott. – Fm.: Über die Behandlung des Geburten bei engen Becken (Berlin, 1909); Über die Zerreisung der Gebärmutter an der Hand von 91 einigen Fallen (Berlin, 1909); Myom und Schwangerschaft (1912); Szülészeti előadásai I. Propedeutika (Bp., 1920); Physiologia (Bp., 1922); A szülészet kézikönyve (Bp., 1942) – Irod.: Batizfalvy J.: S. E. (Orv. Hetil., 1944).

Scopoli János Antal (Fleimstal, Tirol, 1723. jún. 3. – Pavia, Italia, 1788. máj. 8.) olasz származású orvos, egy. tanár. 1743-ban az innsbrucki egy. orvosi karán szerzett orvosi oklevelet. 1755-től Idriában bányaorvos, botanikus, 1769-től a selmecbányai bányászati akadémián a vegytan, az ásványtan és a kohászat tanára. 1779-ben a paviai egy.-re nevezték ki a vegytan tanárának. Jeles botanikus, több növényt róla neveztek el. – Fm.: Flora carniolica (Wien, 1760); Annus historico naturalis (I–V. köt., Leipzig, 1769); Fungi quidem rariores in Hungaria (Leipzig, 1770); Mineralogische Vo­rlesungen für der Bergakademia zu Schem­nitz (Wien, 1771); Anfangsgründe der Metal­lurgie (op. post., Mannheim, 1789) – Irod.: A selmeczi m. kir. bányász- és erdész Akadémia Emlékkönyve (Selmec, 1871).

Sebestény Gyula (Eger, 1887. márc. 16. – Eger, 1954. júl. 27.) orvos, egy. tanár, az orvostud. doktora (1952), Kossuth-díjas (1951). 1911-ben a grazi egy. orvosi karán szerezte meg orvosi oklevelét, 1914-től tanársegéd a pozsonyi egy. orvosi karán, 1923-tól adjunktus a pécsi egy. sebészeti klinikáján, 1925-től az OTI (ma Péterfy S. u.-i Kórház) kp. kórházának tüdősebészeti osztályán főorvos, 1947–1954-ben ny. r. tanár. Pályafutásának első szakaszában idegsebészként ért el kiváló eredményeket. Szintén az ő nevéhez fűződik hazánkban az első ún. Jacobeus-műtét (a mellhártyalemez-összenö­vések – szalagok – endoszkópos átégetése) és az extrapleurális pneumothorax, a tbc kollap­szusterápiájában alkalmazott műtéti eljárás. 1947-től a tbc sebészi megoldásának nemzetközi hírű magyar művelője. 1930-ban elsőnek végzett Mo.-on lobectomiát (tüdőlebeny-eltá­volítást). Kidolgozta az ún. Sebestény-műtétet (pneumothorax mixta), egy időleges kollapszus-eljárást a tüdőgümőkór kezelésében. – FM.: Részletes sebészet (társszerzőkkel, Bp., 1951) – Irod.: Rubányi P.: S. Gy. (Orv. Hetil., 1954, 33. sz.); Milkó V.: S. Gy. (Magyar Sebészet, 1955, 1. sz.).

Segner János András (Pozsony, 1704. okt. 9. – Halle, 1777. okt. 5.) orvos, matematikus, egy. tanár. A debreceni ref. kollégiumban tanult, 1725-től Jénában medicinát, matematikát és fizikát hallgatott, 1730-ban orvosi oklevelet szerzett. 1730-ban Pozsony, 1731-ben Debrecen orvosa, 1732-ben meghívták Jénába természettan-tanárnak, 1733-tól rk. tanár. 1735–1755-ben Göttingenben fizikát, matematikát, kémiát és ásványtant tanított, de tagja volt az orvosi karnak is. 1748–1754-ben megszervezte a göttingeni csillagvizsgálót, észleléseit nyomtatásban is megjelentette. 1755-től matematikát, fizikát és csillagászatot adott elő Halléban. A fizikában a merev testek és a folyadékok mechanikájával foglalkozott. Pörgettyű-elméleté­vel a forgó merev testek Euler-féle mozgásegyenletének megfogalmazását előlegezte. A tudománytörténet elsősorban a hidraulika területén kifejtett munkásságát és a róla elnevezett kereket, a reakciós turbinák ősét tartja számon. Tankönyvei, pedagógiai munkái alapján jelentős pedagógusként is jegyzik. A szentpétervári, a londoni, a berlini, a göttingeni akadémia tagja volt. – Fm.: De natura ac principiis medici­nae (Jena, 1730); Elementa arithmeticae et geometriae (Göttingen, 1739); Programa quo theoriam machinae cuiusdam hydraulicae praemittit (Göttingen, 1740); Specimen Theo­riae Turbinum (Halle, 1755); Gründer d. Pers­pective (Berlin, 1799) – Irod.: Zemplén J.: A magyarországi fizika története a XVIII. században. (Bp., 1964); Vajda P.: Nagy magyar feltalálók (Bp., 1958); Szénássy B.: S. A. matematikai tevékenysége (Matem. Int. Közl., 1960); Károlyi Zs. – László Gy.: S. J. A. (in: Műszaki nagyjaink, I. köt., Bp., 1967).

Sellei Camilló (Soroksár, 1902. szept. 20. – Bp., 1979. aug. 8.) orvos, belgyógyász, onkológus, egy. tanár, az orvostud. kandidátusa (1966), doktora (1973). 1927-ben szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1927-től uo. a III. sz. belklinika gyakornoka, itt kezdett el rák- és daganatkutatással foglalkozni, az elsők között alkalmazott kemoterápiát. 1944–1945-ben munkaszolgálatos, 1945-től a II. sz. belklinika adjunktusa, 1951-től az Orsz. Onkológiai Int. belgyógyászati oszt.-nak a főorvosa, a hazai kemoterápiás daganatkezelés kutatásának irányítója. A hazai citosztatikum-kutatás­nak nemzetközi rangot szerzett, számos hazai és külföldi társaság tagja, a New York-i Tud. Akad. tb. tagja. – Fm.: Funkcionális diag­nosztika (Fischer A.-lal, Bécs, 1940); Twenty five years in the fight against cancer (társ­szerk., Bp., 1966); Daganatos betegségek gyógyszeres kezelése (Eckhardt S.-ral, Németh L.-val, Bp., 1968) – Irod.: S. C. (M. Onkológia, 1979, 23. sz.).

Selye János (Bécs, 1907. jan. 26. – Montreal, 1982. okt. 15.) orvos, egy. tanár. 1929-ben a prágai orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét, 1930-ban kémiai doktorátust kapott. 1929–1932-ben uo. a kísérleti pathológiai int. munkatársa, 1932-től a McGill Egy. kutatója. 1940-ben rk tanár, 1945–1976-ban a Montreáli Orvostud. Kutatóint. sebészeti intézetének a professzora, az USA hadseregének ált. sebészi tanácsadója. 1976-tól a stresszkutatással foglalkozó nemzetközi intézet elnöke. 40 könyv és 1700 közlemény szerzője. Az élettan több területével, így endokrinológiával, a szív szöveti elhalásával, kalcium-anyagcserével, szteroid-ér­zéstelenítéssel, hormonszabályozással, anafila­xiás gyulladásokkal stb. foglalkozott. Neve a stressz-elmélettel fonódott össze. Már Prágában felfigyelt arra, hogy az egyes betegségek jellegzetes tünetei között van valami közös, amit akkor általános betegségszindrómának ne­veztek. Már Kanadában, állatkísérletek során, a szervezet egészére ható reakciókat váltott ki különféle ingerekkel, amiből megállapította az ártó tényezők káros hatását. 1936-ban publikálta a Károsító tényezőkkel előidézett szindróma c. tanulmányát, amelyben kifejtette stressz-elméletét. A stressz, a distressz, az általános adaptációs szindróma, ennek fázisai, az alarmreakció, az ellenállási és a kimerüléses szakasz és egy sor általa leírt fogalom (calpiphylaxis, homeo- és heterostasis stb.) a mai biológiai oktatás részét képezi. Az orvostud.-ban a stressz-elméletből fakad azon elméleti és gyakorlati szempontból fontos következtetéseinek egyike, amely szerint ha a szervezetben felerősítjük a védelmi készültséget a stresszel szemben, elősegíthetjük a betegségek legyőzését. 18 egyetem díszdoktora, 43 tudományos társaság tb. tagja, számos város díszpolgára, számos kitüntetés tulajdonosa. – Fm.: Életünk és a stressz (Bp., 1964); Álomtól a felfedezésig (Bp., 1970); In vivo (Bp., 1970); Stressz distressz nélkül (Bp., 1976) – Irod.: S. J. (Orv. Hetil., 1984, 16. sz.).

Semmelweis Ignác Fülöp (Buda, 1818. júl. 1. – Bécs, 1865. aug. 13.) orvos, egy. tanár, a magyar orvostudomány legjelentősebb alakja, a gyermekágyi láz kórtanának tisztázója. A Semmelweis család kismartoni eredetű. Apja S. József budai kereskedő, anyja Müller Teréz. A budai piarista, majd egy évig a székesfehérvári premontrei gimnázium tanulója, de középfokú tanulmányait Budán végezte el. Apja kívánságára a bécsi egy. jogi karára iratkozott be, de egy esztendő múlva orvosi tanulmányokba kezdett. (Egy évig Pesten is hallgatott medicinát.) Orvosi oklevelét 1844-ben szerezte meg a bécsi egy. orvosi karán, 1846-ban uo. sebész, és szülésmesteri oklevelet is szerzett. Tanulmányai befejezése után Karl Rokitanszky híres bonctani intézetében dolgozott, itt sajátította el az ún. „kórbonctani elvet”: a betegségek kórtanát a boncasztalnál is ellenőrizni kell. 1846-től Klein szülészeti osztályára került, ahol a bábaképzés és a medikusok gyakorlata is zajlott. Ezen az osztályon minden elhunyt beteg felboncolására sor került, a boncolást általában a kezelő orvos végezte, amiben többnyire a medikusok is segédkeztek. Ezen az osztályon igen magas volt a gyermekágyi lázban elhunytak száma. 1847-ben Semmelweis velencei útja után hazatérve értesült barátjának, Kolletschka tanárnak hirtelen haláláról, aki egy boncolásnál kapott sérülés miatt vérmérgezésben halt meg. K. boncjegyzőkönyvét és a gyermekágyi lázban elhunytak kórképét összehasonlítva, felismerte, hogy egy és ugyanazon vérmérgezéses kórképben hunytak el. Megállapította, hogy a gyermekágyi láz kórképe nem önálló kórkép, hanem fertőzés következménye, mint a sérüléseket követő vérmérgezés (gennyvérűség). A fertőzést „bomlott szerves állati anyag” okozza, amit gennyesedéses, daganatos, hullákból eredő részecskék okoznak azzal, hogy tisztátalan kézzel beviszik a frissen szült anyába, műszerrel, kézzel, kötőanyaggal, ágyneművel stb. A fertőző ágens klóros vízzel elpusztítható, így Semmelweis elrendelte az orvosok és a medikusok állandó klóros vízzel történő kézmosását, az ágyneműk, a műszerek klóros fertőtlenítését. Felismerését kortársainak egy része elismerte, mások – elsősorban a szülészek – elutasították, mivel felfogásuk szerint a gyermekágyi láz levegővel terjedő fertőző betegség. Semmelweis megfigyeléseit statisztikai adatokkal is bizonyította, hiszen osztályán a klórmeszes víz alkalmazása után a gyermekágyi láz megszűnt. Főorvosa, Klein professzor Semmelweis felfogását nem fogadta el, ezért tanársegédi állását nem hosszabbította meg, annak ellenére, hogy 1847-ben, a bécsi Orvosegyes.-ben tartott előadása után felfogását Rokitanszky, Škoda és Herba professzorok is elfogadták, népszerűsítették. 1850-ben Bécsben magántanári fokozatot szerzett, ennek ellenére 1851-ben hazatért, és a Rókus Kórházban előbb díjtalan orvosi állást vállalt, majd 1855-ben, Birly Ede halála után a pesti orvosi kar szülészet-nőgyógyászati ny. r. tanára lett. 1857-ben Zürichbe is hívták egy. tanárnak, de nem hagyta el Pestet. Itt kötött barátságot és szakmai kapcsolatot a formálódó pesti orvosi iskolával, a Balassa János, Markusovszky Lajos és Lumniczer Sándor köré tömörülő csoporttal, akik a neoabszolutizmus évei alatt – mind részt vettek a magyar szabadságharcban, a honvéd­orvosi kar tagjai voltak, vagy feladatot vállaltak a szabadságharc kormányai alatt – kidolgozták a hazai közegészségügy és orvosképzés teljes reformtervezetét, megalapították az Orv. Hetil.-ot (1857), a kiegyezés után európai színvonalra emelték a hazai orvosképzést, közegészség-tudományt és általában a magyar medicinát. Ösztönzésükre Semmelweis előbb az Orv. He­til. hasábjain összegezte felfedezését, majd 1861-ben német nyelvű könyvben is összegezte megállapításait. Az erre adott reagálásokra válaszolva írta meg híres nyílt leveleit. A pesti orvosi iskola is mellette állt, az Orv. Hetil. hasábjain megvédték tanainak igaz voltát. Élete végén súlyos idegrendszeri bántalmakkal küszködött, 1865. júliusában a bécsi elmeosztályra szállították, ahol 1865. aug. 13-án vérmérgezésben elhunyt. Hamvait a bécsi köztemetőből 1891-ben a Kerepesi temetőbe szállították át, 1964. október 14-én a szülőházából múzeummá alakított épület kertjének falába helyezték el. Orvosi felfedezéseinek igazát valójában a mikrobiológia felfedezései igazolták, méltán nevezték őt „az anyák megmentőjének”, aki egy régebbi orvosi iskola ismeretei és saját tapasztalatai alapján jutott el olyan következtetésre, amellyel a sebészet aszeptikus elvének előfutára lett. Elsőként végzett hazánkban petefészekműtétet, másodiknak császármetszést. Az ő emléke jegyében hozták létre a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumot, amelynek megalapítására 1968-ban került sor, és amellyel ugyanebben az évben egyesült az Országos Orvostörténeti Könyvtár. – Fm.: A gyermekágyi láz kórtana (Orv. Hetil., 1858); A gyermekágyi láz fölötti véleménykülönbségek köztem és az angol orvosok között (Orv. Hetil., 1860); Die Aetiologie (Pest – Wien – Leipzig, 1861); Zwei offene Briefe and dr. J. Spath, ... (Pest, 1861); Offener Brief an sämmtliche Pro­fessoren der Geburtshilfe (Ofen, 1862); A szentpétervári orvosegylet a gyermekágyi láz kórtanáról és védekezéséről (Orv. Hetil., 1863, 5. sz.); Semmelweis összegyűjtött munkái (Bp., 1906) – Irod.: Markusovszky L.: S. I. (Orv. Hetil., 1861, 1862., 1864., 1865); Fleischer J.: Emlékbeszéd S. I. felett (Orv. Hetil., 1872); Benedek I.: Semmelweis és kora (Bp., 1967); Antall J.: S. I. (Modell és valóság, I., Bp., 1994).

Semsey Géza, Burghoffer (Versec, 1894. máj. 22. – Bp., 1937. okt. 1.) állatorvos, egy. tanár. Állatorvosi oklevelét 1921-ben Bp.-en, állatorvosdoktori diplomáját 1932-ben szerezte meg. Az Állatorv. Főisk.-án 1929-től a hússzemle, 1937-től a tejhigiéna előadója, 1931-ben magántanár, 1940-ben c. rk. tanár lett. 1934–1947-ben a fővárosi közvágóhidak igazgatóhelyettese. – Fm.: A piaci és laboratóriumi húsvizsgálat (Bp. 1940) – Irod.: Kovács Gy. – Fehér Gy.: Az Állatorvostud. Egy. elhunyt tanárainak és előadóinak életrajza (Bp., 1967).

Siklóssy Gyula (Pernesz-Osztopa, 1839, máj. 29. – Bp., 1901. jún. 18.) orvos, szemész, egy. magántanár. 1864-ben Bécsben szerezte meg orvosi diplomáját. 1864–1867-ben Bécsben Artl asszisztense, majd a pesti Szent Rókus Kórház szemésze, 1868-tól magántanár, Somogy vármegye főorvosa. Jeles műtőorvos. A látásélesség mérésére új műszert szerkesztett. – Fm.: A conjunctivitis gonorrhoicaról... (Bp., 1897); A látás élességének megvizsgálása (Orv. Hetil., 1904).

Simányi Richárd (Bp., 1926. nov. 13. – Bp., 1983. dec. 26.) orvos. 1950-ben fejezte be orvosi tanulmányait a bp.-i orvosi karon. 1950-től az OTI sportorvosa, 1954-ben urológus szakorvos, 1954–1960-ban a Sportkórház urológus alorvosa, 1960-tól rendelőint. főorvos. 1951–1956-ban a kosárlabda-válogatott, 1962–1970-ben az Egyetértés SC labdarúgó szakosztálya, 1970-től a teniszválogatott orvosa. 1970-ban megkapta a Sportérdemérem ezüst fokozatát. Számos cikke jelent meg különféle szaklapokban. – Fm.: Urogenitális sportsérülések (Testnev. és Sporteü. Szle, 1961).

Simon Béla (Nagyszeben, 1892. márc. 20. – Bp., 1965. dec. 28.) fogorvos, egy. tanár, az orvostud. doktora (1855). 1915-ben szerezte meg orvosi oklevelét Bp.-en, 1919–1926-ban a bp.-i stomatológiai intézet.-ben tanársegéd, 1926-ban magántanár, 1943-ban egy. rk. tanár, 1932-től az Apponyi Poliklinika fogász főorvosa, 1951-től az SZTK fogászati részlegének vezetője. A fogorvosi továbbképzés kezdeményezője, fogászati érzéstelenítéssel foglalkozott. 1937–1940-ben a Stomatológiai Közlöny szer­kesztője. – Fm.: Fogorvosi röntgendiagnosztika (Bp., 1923); Foggyógyászat (Bp., 1930); Afogeltávolítás műtéttana (Bp., 1934); Stoma­tológiai diagnosztika (Bp., 1942); Hibák a fogorvosi gyakorlatban (társszerzőkkel, Bp., 1961) – Irod.: Huszár Gy.: A magyar fogászat története (Bp., 1965); Prof. dr. S. B. (Nekrológ, Fogorv. Szle, 1966, 59. sz.).

Simon Lajos (Bp., 1907. aug. 15. – Bp., 1977. jún. 25.) ortopéd sebész, az orvotud. kandidátusa (1965). Oklevelét a bp.-i orvos karon szerezte meg 1931-ben. Hallgatóként az egy.-i bonctani intézetben pályadíjat nyert. 1932–1947-ben a bp-.i II. sz. sebészeti klinikán műtőnövendék, tanársegéd, majd ösztöndíjasként Münchenben a korszerű ortopédiát tanulmányozza. 1947–1952-ben a Postás Kórházban ortopéd főorvos, 1952–1956-ban az ortopédiai klinikán docens. 1953-ban elnyerte az MTA tudományos kutatási díját. 1956–1977-ben az ORFI-ban ortopéd sebész-főorvos, igazgatóh. Kutatásai kiterjedtek a gyermekbénulásban szenvedők ellátására, a műtéti megoldásokra, az életbe történő visszavezetésük módjaira, a kopásos csont- és ízületi elváltozások kórtanának és műtéti gyógykezelésének kérdéseire. Irod.: Szántó L.: S. L. (Rheumat. – Balneol. – Allerg., 1977); Vízkelety T.: S. L. (M. Traumatológia, 1978, 1. sz.).

Simon Sándor (Bp., 1901. máj. 18. – Bp., 1977. jún. 13.) orvos, farmakológus, az orvostud. kandidátusa (1956). 1926-ban szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1923–1939-ben uo. a gyógyszertani int. munkatársa. 1927-től Németországban, 1932–1933-ban az USA-ban ösztöndíjas. 1939-ben a farmakobiológia egy. magántanára, 1939–1945-ben a REX Gyár, 1942–1952-ben a Pharma Gyógyszergyár farmakológusa. 1952–1954-ben a Gyógyszerip. Kut. Int. immunológiai labor.-nak a vezetője, 1954–1972-ben a Gyógyszerip. Ellenőrző Lab. vezetője. Előállította a hazai Neosalvarsant, gyógyszerbevizsgálásokkal foglalkozott. – Irod.: S. S. (Gyógyszerészet, 1977, 10. sz.).

Simonovits István (Bácskeresztúr, 1907. dec. 24. – Bp., 1985. máj. 12.) orvos, hematológus, egy. tanár, az orvostud. kandidátusa (1959), doktora (1976), miniszterhelyettes, az MTA lev. tagja (1985). 1932-ben szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1932–1940-ben a Poliklinika belosztályán segédorvos, elsősorban keringési betegségekkel és hematológiával foglalkozott. 1940–1945-ben magánorvos, sportorvos. 1945-ben mentőorvos, 1945–1963-ban a Népjóléti-, majd az Eü. Min.-ben dolgozott. 1945-től főosztályvezető, 1954-től miniszterhelyettes, 1957–1963-ban első miniszterh. 1960–1978-ban a SOTE Eü. szervezési tanszékén tszv. egy. tanár, 1964-től az Orsz. Haemato­lógiai Int. főigazgatója. 1948-tól a kórházépítési és fejlesztési program vezetője, nevéhez fűződik az izotóplabor. és a klinikák orvosi könyvtári hálózatának kiépítése. Egyik fő törekvése a csecsemőhalandóság csökkentése. Legjelentősebb tevékenysége az anti-D prevenció bevezetése hazánkban, amelynek következtében megszűnt az RH-inkompatibilitás okozta újszülött­kori hemolitikus betegség. Foglalkozott az ané­mia epidemiológiájával, kidolgozta a serum IR­MA és a loktoferitim RIA módszerét. Elindította az Orvosképzés c. lapot, 162 tud. közleménye jelent meg, számos díj és kitüntetés (Állami-díj, Markusovszky-emlékérem stb.) tulajdonosa. – Fm.: Über die optische Aktivität des Hämo­globins (Biochem. Zeitschr., 1931); Über eine neue Mikro-Glykogenbestimmungsmethode (Biochem. Zeitschr., 1933); Über Adsorption und Hydrolyse des adsorbierten Glykogens (Biochem. Zeitschr., 1935); A novurit hatásának erősítése ureummal (Orv. Hetil., 1938); A falu egészségügye (Bp., 1948); Társadalom­egészségügy és egészségügyi szervezéstudomány (Bp., 1966) Irod.: Hollán Zs.: S. I. (M. Tud., 1986, 1. sz.).

Simonyi Béla (Szatmárnémeti, 1819. – Kunhegyes, 1864.) orvos, hírlapíró. 1846-ban Pesten szerzett orvosdoktori, sebész- és szülészmesteri képesítést, de jogi végzettséggel is rendelkezett. Kossuth Lajos pesti ügyvédi irodájában gyakornok, 1847-től Kunhegyes orvosa, a szabadságharc alatt honvédorvos. A szabadságharc bukása után sok politikust (Vuko­vics, Sebő, Bónis Samu stb.) ő menekített külföldre. Sokat zaklatták ezért. A Bach-korszak­ban újságírással is foglalkozott, Pákh Albert barátja volt. – Fm.: A rokon- és ellenszenvezők és ezeknek a betegségekre, az orvoslásra lehető befolyásukról (Pest, 1846).

Sirály Ferenc (Kisvárda, 1912. okt. 1. – Bp., 1984. nov. 9.) orvos, tüdőgyógyász, az orvostud. kandidátusa (1960). 1937-ben szerezte meg orvosi oklevelét a debreceni orvosi karon. 1937–1938-ban a debreceni Auguszta Sza­natóriumban segédorvos, 1938–1943-ban adjunktus, 1943–1950-ben főorvos. 1941-től OTI rendelőint. orvos is, 1950–1956-ban a bp.-i Áll. Tbc-szanatórium főorvosa, 1956-tól igazgatója. 1954–1973-ban az egy. éjjeli szanatórium vezetője is. Elsősorban a felnőttkorúak tbc-s megbetegedéseinek a gyógyításával és eü. szervezési kérdésekkel foglalkozott. Több tanulmánya jelent meg szaklapokban. – Irod.:S. F. (Orv. Hetil., 1985, 2. sz.).

Skaloud Ferenc (Bp., 1902. júl. 11. – Bp., 1981. okt. 31.) orvos, fogorvos, szájsebész, az orvostud. kandidátusa (1952). 1927-ben szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1927–1946-ban katonaorvos, először a Rókus Kórház szájsebészetén, majd Nagykanizsán sebész, fogorvos és szájsebész. A II. vh. alatt hadműveleti területeken arc- és állcsontsebész. 1946-tól a bp.-i szájsebészeti klinika állcsontsebészeti osztályát vezette, egye. docensként az orvosképzésben is részt vett. 70 tanulmány és 3 egy. jegyzet szerzője. 1966–1969-ban a szájsebészeti klinika mb. vezetője. – Fm.: Szájsebészet (társszerzőkkel, Bp., 1955); Az arc- és állcsontsebészet újabb műtétei és a sebészeti protetika fejlődése (Bp., 1962) – Irod.: Huszár Gy. – Berényi B.: S. F. (Fogorv. Szle., 1982).

Skollanics József Ferenc (Oszlop, 1720. jan. 26. – Pozsony, 1785. nov. 22.) orvos. Orvosi oklevelét 1747-ben Bolognában szerezte meg. 1758-tól Pozsony város orvosa, 1770-ben kir. tanácsos. Az elmebajok lázkezelésének első hazai művelője, Pozsony város orvosi-sebészi-gyógyszerészi rendtartásának összeállítója. – Fm.: Benignum Normativum regium in re sanitatis (Pozsony, 1770); Tentamen istitionis scabei in milite manico (1773) – Irod.: Ma­gyary-Kossa Gy.: Magyar orvosi emlékek (II. köt., Bp., 1929).

Skutta Árpád (Jurjevszki-Zavod, Oroszország, 1901. máj. 17. – Bp., 1961. máj. 5.) orvos, az orvostud. kandidátusa (1952). Orvosi oklevelét 1927-ben Debrecenben szerezte meg, 1928-tól tanársegéd a debreceni bőrgyógyászati klinikán, 1932-től adjunktus, 1936-ban magántanár, 1944–1949-ben rk. tanár. Elsősorban ipari megbetegedések bőrgyógyászati vonatkozásaival foglalkozott. – Irod.: Szodoray L.: S. A. (Bőrgyógy. ésVenerol. Szle., 1964, 4. sz.).

Smidt Lajos (Érsekújvár, 1903. okt. 31. – Szombathely, 1975. jún. 30.) orvos, sebész, műgyűjtő. 1930-ban szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1930–1942-ben a szombathelyi M.-i Kórház sebésze, 1942–1943-ban katonaorvos, 1944-ben t. főorvos. 1945–1950-ben a szombathelyi Emberbarát Kórház igazgató-főorvosa. 1950–1956-ban a Vas m.-i Kórház tüdő-osztályán adjunktus. 1956–1966-ban cipőgyári üzemorvos. Jeles műgyűjtő, gyűjteményét 1968-ban Szombathely városának adományozta, az a Smidt Múzeumban került elhelyezésre, amelynek igazgatója lett. Szépirodalommal és költészettel is foglalkozott. – Fm.: Őszi bánat (versek, Bp., 1941) – Irod.: S. L. (Vasi Szle, 1975, 3. sz.).

Soltész János (Mezőcsát, 1809. nov. 2. – Viss, 1879. márc. 6.) orvos, tanár. 1834-ben Pesten szerezte meg orvosdoktori oklevelét, 1835-től a Sárospataki Real. Főiskolán a termé­szettud. tanára, a Kollégium orvosa. Tankönyveket írt, orvosi közleményei a Term. vizsgálók érvkönyveiben jelentek meg. – Fm.: Gazdálkodási természethistória (Sárospatak, 1840); Műtudományi természethistória (Sárospatak, 1840); Népszerű orvostan (Sárospatak, 1851); Rövid útmutatás a rovarok fogása és eltartása körül (Sárospatak, 1864); A füvészet alapvonalai (Bp., 1873) – Irod.: S. J. (Prot. Egyh. és Isk. Lapok, 1876, 23. sz.).

Soltész Lajos (Hejőpapi, 1917. aug. 30. – Bp., 1981. febr. 14.) orvos, sebész, egy. tanár, az orvostud. kandidátusa (1964). 1942-ben szerezte meg orvosi oklevelét a debreceni orvosi karon. 1942–1951-ben a Balassagyarmati Kórház sebésze, 1951-ben a III. sz., majd a IV. sz. sebészeti klinika adjunktusa, 1965-ben docens, 1971-től tszv. egy. tanár, klinikai igazgató. Ezt a klinikát 1975-ben érsebészeti int.-té szervezték át, amelynek ugyancsak igazgatója lett. Az érsebészet hazai úttörője. Alapítója, majd elnöke a M. Angiológiai Társ.-nak, tagja a M. Sebész-, a Nemzetk. Cardio-Vasculáris-, a Francia An­giológiai Társ-nak, a Nemzetközi Angiol. Uniónak. – Fm.: Sebészet (társszerzőkkel, Bp., 1956); Érsebészeti vezérfonal (társszerzőkkel, Bp., 1980) – Irod.: Szabó Z.: S. L. (Orv. Hetil., 1981).

Soltra Alajos (Selye, 1826. jan. 20. – Ráckeve, 1891. júl. 8.) orvos. ref. pap. Orvosi oklevelét 1852-ben Pesten szerezte meg, ref. pappá 1844-ben Debrecenben avatták fel. 1854-től Ráckevén ref. lelkész és gyakorló orvos, a debreceni és a csurgói ref. iskolában jelentős alapítványokat tett. – Fm.: A lelkipásztori orvostan történeti fejlődése (Sárospataki Füzetek, II.., 1859) – Irod.: Baksay S.: S. A. összegyűjtött irodalmi dolgozatai (Bp., 1917).

Somogyi György (Szeged, 1912. júl. 5. – Bp., 1977. aug. 10.) orvos, belgyógyász, egy. tanár, az orvostud. kandidátusa (1957). 1936-ban a bolognai orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét. 1936–1939-ben részt vett a spanyol polgárháborúban, a Nemzetk. Brigád zászlóaljorvosa, 1939–1947-ben Kínában élt, az ENSZ UNRRA irodájában dolgozott. 1947-ben hazatért, 1947–1949-ben az OKI adjunktusa, 1949–1953-ban a KSH-ban kult. főosztályvezető, 1953–1955-ben az OKI tud. kutatója, 1955–1957-ben az EÜ. Min. statisztikai oszt.-nak a vezetője. 1957-ben az ORFI belosztályán adjunktus, 1958-tól a SOTE II. sz. belklinikáján az izotóplabor. vezetője, 1960-ban c. egy. tanár. Elsőként vezette be hazánkban a radiorenográ­fiát, a radiocirkulográfiás vizsgálatokat. – Fm.: Az egészségügyi statisztika alapjai (Bp., 1952); Egészségügyi statisztika (Bp., 1954); Radiorenogram (in: Belgyógyászati vesebajok, szerk. Gömöri P., Bp., 1966); Radioaktív izotópok diagnosztikai alkalmazása (társszerzőkkel, Bp., 1968) – Irod.: Morvai V.: S. Gy. (Orvosegyetem, 1977, 13. sz.).

Somogyi István (Újhódospuszta, 1892. nov. 20. – Bp., 1938. márc. 12.) orvos, egy. tanár. 1818-ban szerezte meg orvosi oklevelét Bp.-en, 1920-ban tanársegéd, 1928-ban adjunktus a bp.-i idegklinikán. 1929-ben magántanár, 1937-től ny. r. tanár a debreceni orvosi karon. Az elmebetegségek kórtanával, terápiájával foglalkozott. – Irod.: Schaffer K.: S. I. (Bp., 1938).

Somogyi Zsigmond (Paks, 1888. okt. 2. – Bp., 1970. dec. 14.) belgyógyász, venerológus, az orvostud. kandidátusa (1951). 1911-ben a bp.-i orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét. 1911–1928-ban uo. a bőrklinika tanársegédje, 1926–1945-ben az Orsz. Szociálpol. Int. osztályvezetője, 1946-ban magántanár, 1946–1956-ban az Újpesti Nemigondozó főorvosa. Üzemegészségüggyel és ipari bőrbetegségekkel foglalkozott. – Irod.: Partinszky I.: S. Zs.: (Bőr­gyógy. és Venerol. Szle., 1971, 1. sz.).

Soós Aladár (Eger, 1890. máj. 19. – Bp., 1967. jún. 13.) orvos, dietetikus, egy. tanár. Orvosi oklevelét 1913-ban a bp.-i orvosi karon szerezte meg. 1912–1930-ban a III. sz. belklinikán dietetikával foglalkozott. Közben 1919–1921-ben a drezdai Weider-szanatóriuman dolgozott. 1925-ben magántanár a belgyógyászati betegségek dietetikája tárgykörből, 1930-ban c. rk. tanár, a pszichoterápiás és dietetikai oszt. vezetője. 1930–1953-ban az egy. dietetikai int. igazgatója, a diétásnővér-képzés irányítója. 1953-tól az OÉTI tud. igazgatója. A Magyar Kórház szerkesztője – Fm.: A diétás konyha technikája (Bp., 1924); Étrendi előírások (Bp., 1925); Verpflegunsbetriebe (Leipzig, 1936) – Irod.: Rigó J.: S. A. (Orv. Hetil., 1967, 53. sz.).

Sós József (Orosháza, 1906. nov. 21. – Bp., 1973. jan. 4.) orvos, patofiziológus, egy. tanár, az MTA lev. tagja (1961), Kossuth-díjas (1959). 1932-ben a debreceni orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét. 1932–1936-ban vidéki körorvos, 1936–1941-ben a pécsi orvosi kar élettani int.-nek a munkatársa, 1941-ben magántanár. 1941–1945-ben az OKI Táplálko­zástud. Oszt. vezetője, 1945–1948-ban a Népjóléti Min.-ban szakelőadó, főtanácsos. 1948-tól a bp.-i kórélettani int. igazgatója, ny. r. tanár. A BOTE rektora (1964–1967), az ETT és a TT elnöke. Elsősorban táplálkozástudománnyal, az aminosavak szerepének tisztázásával, pajzsmirigybetegségekkel, a szívizom anyagcserezavarával foglalkozott. Jelentős kutatásokat végzett a civilizációs betegségekkel, kemikáliák okozta idegrendszeri zavarokkal kapcsolatban. Több orvostörténeti munka szerzője. – Fm.: A gyakorló orvos laboratóriuma (Bp., 1941, 1950); Magyar néptáplálkozástan (Bp., 1942); Hábo­rús táplálkozás (Bp., 1943); Népelemzés (Bp., 1959); Táplálkozás, egészség, betegség (Bp., 1965); Kórélettan tankönyv (Bp., 1966); A civilizációs betegségek kórtana (Bp., 1969); A táplálkozás művészete (Bp., 1970); Laboratóriumi diagnosztika (Bp., 1974); Hőgyes Endre élete és munkássága (Bp., 1965) – Irod.: S. J. (Orv. Hetil., 1973, 5. Sz.); S. J. (M. Tud., 1973. 5. sz.); S. J. (MTA Orv. Tud. Oszt. Közl., 1973, 1. sz.); S. J. (Fogorv. Szle., 1975, 1. sz.).

Sós Pál (Nagyvárad, 1907. szept. 9. – Bp., 1975. jún. 14.) orvos, orvos-ezredes. 1931-ben a nápolyi orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét. 1932–1941-ben a moszkvai I. sz. Orvosi Int. munkatársa, 1941-től katonaorvos a Vörös Hadseregben. 1949-ben leszerelt, 1949–1951-ben a Moszkvai Rádió magyar adásában dolgozott, 1951-ben hazatért, az MNH orvosezre­dese lett, a HM eü.-i osztályának vezetője 1972-ig. Kidolgozta a katonai alkalmassági minősítés rendszerét. – Irod.: S. P. (Honvédorvos, 1975, 3. sz.).

Sövényi Ervin (Baglyasalja, 1919. dec. 22. – Szeged, 1976. jan. 31.) orvos, röntgenológus, egy. tanár, az orvostud. kandidátusa (1971). Orvosi oklevelét 1944-ben a bp.-i orvosi karon szerezte meg. 1945–1953-ban a Makói Kórházban, 1953–1959-ben a szegedi I. sz. belklinikán, 1959–1976-ban uo. a röntgenklinikán röntgenológus, 1975-től egy. tanár. A radiológiai vizsgálatok korszerűsítésével, az SLE betegség röntgendiagnosztikájával foglalkozott.– Fm.: Belgyógyászati vonatkozású és röntgenvizsgálattal kimutatható mezőgazdasági foglalkozási betegségek (Benkő S.-ral, Bp., 1963); Sugárártalom és -védelem (Bp., 1971) – Irod.: Fráter L.: S. E. (M. Radiol., 1976, 4. sz.).

Spät István (Velence, 1904. jún. 23. – Bp., 1976. máj. 22.) orvos, bőrgyógyász. 1928-ban szerezte meg orvosi oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1928–1931-ben a debreceni bőrklinikán, 1931–1932-ben a bp.-i Zsidó Kórházban, 1932–1936-ban a Teleia Szanatóriumban bőrgyó­gyász, venerológus. 1936–1947-ben magánorvos, 1947–1955-ben OTI rendelőint.-i főorvos, igazgató. – Irod.: S. I. (Bőrgyógy. és Venerol. Szle., 1976, 6. sz.).

Spergely Béla (Makó, 1882. ápr. 22. – Bp., 1982. máj. 29.) gyógyszerész. 1908-ban szerezte meg gyógyszerészi oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1908-tól a Gyakornokiskola előadója, 1909-től gyógyszertártulajdonos Nagylakon, 1914–1918-ban katonagyógyszerész. 1922-ben kiutasították Romániából, 1922–1941-ben a bp.-i Gyakornokiskola tanára, 1923-tól a bp.-i Laborgyár igazgatója. 1925-től a Gyógyszerészi Közlöny, a Gyógyszerészi Értesítő, az Állatorvosi Zsebkönyv szerkesztője, 1948-ban az V. M. Gyógyszerkönyv egyik szerkesztője. 1949-től a Chinoin, majd a Richter Gyár laboratórium-vezetője. Több újítás tulajdonosa. 1964-ben az Eü. Dolg. Szakszervezetének tb. elnöke. – Fm.: Gyógyszerészgyakornoki tankönyv (Bp., 1927); Injekciók aszeptikus készítése (társszerző, Bp., 1963) – Irod.: Hegedüs L.: A gyógyszerészek „nagy öregje”, S. B. (Orv. Hetil., 1989, 6. sz.).

Spielenberg Sámuel, Spilenberger (Lőcse, ? – Lőcse, 1655) orvos. A wittenbergi egy. orvosi karán tanult, 1607-től Lőcse város orvosa lett. 1614-ben Bethlen Gábor erdélyi fejedelem udvari orvosának hívta meg, de ott volt II. Mátyás király halálos ágyánál is. 1613-ban Teplicen, Lőcse város körzetében papírmalmot állított fel. – Fm.: Theses de morbo hungari­co... (Basel, 1597); Zur Zeit der Infection (Lőcse, 1622); Pestis alexiacus renovatus (Lőcse, 1634) – Irod.: Weszprémi I.: Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza (II. köt., Debrecen, 1789); Kapronczay K.: S. S. (Orv. Hetil., 1980, 9. sz.).

Spielmann József (Mezővelkér, 1917. máj. 9. – Marosvásárhely, 1986. aug. 28.) orvos, orvtörténész, egy. tanár. 1943-ban szerezte meg orvosi oklevelét a kolozsvári orvosi karon. 1943-tól uo. az orvostörténeti tanszéken működött. 1944-ben munkaszolgálatos, 1945–1950-ben adjunktus, 1950-től a marosvásárhelyi orvostört. tanszék vezetője, egy. tanár. A román Tud. Akad. tagja (1961), 1972-től a Román Orvostört. Társ. alelnöke. Erdély és az erdélyi népek orvostörténetével foglalkozott. A szorosan vett orvostörténeti kutatásokat művelődéstörténeti megközelítés keretében tárgyalta, különös figyelmet szentelt a humán és a természettud.-ok érintkezéseinek feltárására. Orvostört. kutatásai céljának az orvos és természettudományos „elsüllyedt örökség” nap­világra segítését tekintette. Román állami és tud. kitüntetések mellett megkapta a Magyar Orvostört. Társ. Weszprémi István-emlékérmét. – Fm.: A hazai orvostudomány történetéből (összeáll., Bukarest, 1957); Másoknak világítva. Mátyus István életregénye (Bukarest, 1969); A közjó szolgálatában (Bukarest, 1976); Az orvostudomány története (Marosvásárhely, 1980); Betegség, orvoslás társadalom. Az orvosi szociológia vázlata (Bukarest, 1984) – Irod.: Kap­ronczay K.: S. J. (Orv. Hetil., 1987, 28. sz.).

Spilenberger Dávid (Lőcse, 1627. júl. 22. – Lőcse, 1684. máj. 27.) orvos. Orvosi tanulmányait Wittenbergben, Baselban, Leiden­ben végezte, 1654-ben Padovában avatták orvosdoktorrá. Hazatérése után apját követően Lőcse orvosa lett, egy ideig bányavállalkozással is foglalkozott. 1660–1670-ben ismét városi orvos, 1670–1671-ben Lőcse főbírája. Kéziratban több orvosi leírása és néprajzi megfigyelése maradt fenn. – Irod.: Magyary-Kossa Gy.: Adatok S. D. életéhez (Bp., 1907.); Kapronczay K.: A S.-orvoscsalád (Term. Világa, 1980, 11. sz.).

Stark Ervin (Nyírbogdány, 1922. aug. 27. – Bp., 1995. júl. 22.) orvos, élettankutató, egy. tanár, az MTA tagja (lev. 1973, r. 1982), Akadémiai díjas (1964, 1966), több külföldi társaság tb. tagja. 1950-ben szerzett orvosi oklevelet Debrecenben. 1951-től a bp.-i egy. élettani int.-ének a munkatársa, 1954-től a KOKI kórélettani oszt. vezetője, 1958–1970-ig igazgatója. 1970–1988-ban intézeti igazgató, 1990-től kutatóprofesszor, 1974-től c. egy. tanár. Kutatási területe a kór- és neuro-endokrinológia, főleg a belső elválasztású mirigyek működését vizsgálta. Legjelentősebb megállapítása, hogy az ACTH olyan extraadrenális hatást fejt ki, amely szignifikánsan emeli az ováriumon átfolyó vérmennyiséget. 1975-től az Acta Med. főszerkesztője volt. – Fm.: Adatok a mellékvesekéreg élettanához... (Bp., 1956); Endocrinology, neuroendocrinology, neuropeptides (társszerzőkkel, I–II. köt., Bp.– Oxford, 1981); Az AT­CH akut hatása a petefészekre ösztruszos patkányokban és aranyhörcsögökben (Pécs, 1987) – Irod.: Szabó D.: S. E. (T. Tud., 1995, 6. sz.).

Stáhly György (Pest, 1755. – Pest, 1802. okt. 26.) orvos, egy. tanár, Stáhly Ignác apja. 1883-ban a bécsi Josephinumban szerzett katonaorvosi oklevelet, sebészdoktori képesítést. 1784–1801-ben a pesti orvosi karon a sebészet és szülészet tanára, országos szemorvos. 1801-ben vezetése alatt nyílt meg a szemosztály, a szemklinika jogelődje. 1791-ben elsőnek adott elő magyar nyelven a sebészhallgatóknak. – Irod.: Hőgyes E.: Emlékkönyv... (Bp., 1896), Kapronczay K.: S. Gy. (Orv. Hetil., 1977).

Stáhly Ignác (Pest, 1787. júl. 31. – Pest, 1849. ápr. 28.) orvos, egy. tanár, az MTA t. tagja (1839), Stáhly György fia. Orvosi oklevelét 1804-ben a pesti orvosi karon szerezte meg, 1806-ban a sebészoktatás sebészeti adjunktusa, 1807-ben az anatómia h. tanára, 1809-ben r. tanár. 1826–1827-ben a sebészet előadója, 1829–1830-ban az egy. rektora, többször dékán. 1840-ben országos főorvos, a Helytartótanács eü. osztályának vezetője, 1843–1844-ben az orvosi kar igazgatója. 1848. április–augusztusban a Kereskedelmi Min.-ban az eü.-i osztály, 1848. szeptember–decemberben a Honvéd. Min.-ban a VIII. Hadi Eü. Osztály vezetője, a honvédorvosi kar főnöke, a honvédorvosi kar és a tábori kórházi szervezet megszervezője. 1846-ban Pest díszpolgára. – Irod.: Toldy F.: S. I. (Pest, 1851); Hőgyes E.: Emlékkönyv... (Bp., 1896), Zétény Gy.: 1848-as honvédorvosok (Bp., 1948).

Stefanics János (Nyágova, 1914. szept. 11. – Bp., 1982. nov. 19.) orvos, sebész, egy. tanár, az orvostud. kandidátusa (1951). Tanulmányait 1932-ben a debreceni orvosi karon kezdte, 1938-ban a bp.-i orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét. Előbb uo. a tájbonctani int.-ben, 1939-től a bp-i II. sz. sebészeti klinikán dolgozott. 1941-ben műtőorvos, 1945-ben tanársegéd, 1953-ban megbízottként egy évig vezette a klinikát. 1954-től egy évig a III. sz. sebészeti klinika mb. vezetője. 1955–1958-ban Mosonmagyaróváron sebész főorvos, 1958-tól a II. sz. sebészeti klinika docense, 1961-től mb. tszv., 1964-től igazgató, 1974-től ny. r. tanár, tszv. Klinikai tanulmányokat közölt a fekélybetegségről, a tápcsatorna sebészi megoldásairól. 1967–1970-ben a SOTE ált. orvosi karának h. dékánja, 1975–1979-ben a M. Sebész Társ. elnöke, számos külföldi társaság tagja. – Irod.: Nagy L.: S. J. (1914–1982) (Orv. Hetil., 1983, 11. sz.).

Steinberger Sarolta (Tiszaújlak, 1875. szept. 12. – Bp., 1966. nov. 24.) orvos. Az első nőként szerezte meg oklevelét 1900-ban a bp.-i orvosi karon. 1901–1902-ben külföldi tanulmányúton volt. 1902-től az I. sz. szülészeti klinikán működött, majd 1926–1944-ben az OTI nőgyógyász főorvosa. – Fm.: Az orvosnők története (Orv. Hetil., 1902).

Steiner Béla (Borossebes, 1893. nov. 3. – Bp., 1972. ápr. 27.) gyermekorvos, egy. tanár, az orvostud. kandidátusa (1953). 1918-ban a bp.-i orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét. 1919–1928-ban a bp.-i gyermekklinikán Bókay Árpád mellett gyakornok, 1929–1932-ben a Bródy Adél Szanatóriumban dolgozott, 1932-től annak gyermekrendelését vezette. 1945-ben a László Kórház fertőző oszt.-nak a főorvosa, 1946-ban magántanár, 1945-től az I. gyermekklinika docense, 1964-től ny. r. tanár. Fertőző betegségekkel, koraszülött-ellátással, tobozmirigy-daganattal, kisgyermekkori meningitisszel, esszenciális tüdő- és hemoszideró­zissal foglalkozott. – Fm.: Über den Zuckerge­halt des liquor Cerebrospirnalis (Jahrbuch für Kinderheilkunde, 1923) – Irod.: S. B. (Orv. Hetil., 1972, 51. sz.).

Stessel Lajos, 1848 után Szelényi (Kismarton, 1794. jún. 30. – Tápiószele, 1888. márc. 29.) orvos, könyvtáralapító. Előbb Bécsben jogot, majd orvostudományt tanult. 1819-ben szerzett orvosi oklevelet a skorbutról írott értekezésével. Jeles magángyakorlatot folytatott, hosszabb ideig a Széchenyi-család orvosa volt Nagycenken, Bécsben, de több magyar főrendi család háziorvosaként is működött Bécsben és a Dunántúlon. Jelentős vagyonát alapítványokra és jótékonysági célokra fordította, így a Bécsben tanuló magyar diákoknak is segélyalapot létesített, részükre a bécsi közkórházban betegágy- és ellátási alapítványt tett. 1834-ben a bécsi magyar diákok egyesületének elnöke lett. Egyik alapítója a bécsi Császári Orvosegyes.-nek, és szerepe volt abban, hogy ez az orvosi társaság felvette a kapcsolatot a Bp.-i Kir. Orvosegyes.-tel. 1842. okt. 11-én 1500 kötet könyv adományozásával megalapította a Bp.-i Kir. Orvosegyes. Könyvtárát, amelyet még abban az évben további 2500 kötettel gyarapított. Évi 100 arany összegű alapítványt tett a könyvállomány gyarapítására, amiért az Orvosegyes. rendes tagjává fogadta, könyvtárát pedig róla nevezte el. A magyar forradalom hatására nevét Szelényire változtatta. A magyar szabadságharc bukása után bécsi házába és vidéki birtokára befogadta a magyar menekülteket, a magyar emigrációt jelentős pénzadományokkal segítette. Ezért 1950-ben letartóztatták, és tíz évi várbörtönre ítélték, amelyből öt évet Kufstein várában letöltött. Szabadulása után ausztriai ingatlanjait eladta, és Pesten telepedett le. Hamarosan Tápiószelén vásárolt birtokot, és ott élt haláláig. Vagyonából továbbra is segítette a magyar orvostudományt, jelentős összeggel járult hozzá az Orv. Hetil. megalapításához, segítette az Orvosi Kiadó működését, további – közel tízezres – könyvadománnyal segítette az Orvos­egyes. könyvtárát, egyetemi jutalomdíjat alapított. – Fm.: Dissertatio inauguralis medicina de scorbut (Bécs, 1819).

Stéer Márton Ferenc (?, 1797 – Nyitra, 1879. máj. 4.) orvos, egy. tanár, földbirtokos. 1824-ben Bécsben szerzett orvosi képesítést, majd Padovában az anatómia tanára lett. Hazatérése után birtokán selyemhernyótenyésztéssel foglalkozott. – Fm.: Dissertatio inauguralis phil.-medica examinens quonam idiomate libri medici sint conscribendi (Bécs, 1824); A selyem[hernyó]tenyésztés befolyása családok ás álladalmak jólétéért (Pest, 1846).

Stief Sándor (Kolozsvár, 1896. máj. 25. – Bp., 1954. szept. 4.) orvos, ideggyógyász, egy. tanár. 1921-ben a bp.-i orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét. 1921–1935-ben a szegedi ideg- és elmeklinikán tanársegéd, 1928-ban adjunktus, 1926-ban magántanár, 1921–1931-ben a klinika mb. igazgatója. 1932-ben c. rk. tanár. 1935–1937-ben az Angyalföldi Elmegyógyint.-ben, 1937–1945-ben a Hárshegyi Elmegyógyintézetben főorvos, 1945–1951-ben az Orsz. Ideg- és Elmegyógyint.-ben mb., 1951–1953-ban kinevezett igazgató-főorvos. 1953-tól főorvos. Elmekórtannal, idegszövettannal, bűnügyi kérdésekkel foglalkozott. – Fm.: Az ext­rapyramidális rendszer rövid vázlata (Szeged, 1925); Bevezetés az ideggyógyászati diagnosztikába (Szeged, 1929) – Irod.: Tokay L.: Emlékezés S. S.-ra (Ideggyógy. Szle., 1955, 2. sz.); Horányi B.: S. S. a neuropathológus (Ideggyógy. Szle., 1955, 11. sz.).

Stiller Bertalan (Miskolc, 1837. jún. 23. – Bp., 1922. jan. 3.) orvos, egy. tanár. Orvosi oklevelét 1864-ben a pesti orvosi karon szerezte meg, majd magánorvos. 1874-től a pesti Zsidó Kórház főorvosa, 1876-ban magántanár, 1886-ban a hasbetegségek kór- és gyógytanának rk. tanára, 1891-től kórházigazgató. A gyomor funkcionális betegségeivel foglalkozott. – Fm.: Az ideges gyomorbántalmak (Bp., 1884); Az astheniás alkatú betegség (Bp., 1907) – Irod.: Réti É.: Nagy magyar orvosok (Bp., 1954); Kapronczay K.: S. B. (Orv. Hetil., 1977).

Stipsics Ferdinánd Károly (Székesfehérvár, 1754. – Pest, 1820. márc. 25.) orvos, egy. tanár. Orvosi oklevelét 1774-ben a nagyszombati orvosi karon szerezte meg. 1775-től pest megye tisztiorvosa, 1786-tól az elméleti orvostan tanára a pesti orvosi kar sebészképzésében. 1792–1818-ban a kórtan és a gyógyszertan tanára az orvosi karon. 1796–1797-ben, 1802–1803-ban, 1805–1806-ban az egy. rektora, többször orvoskari dékán. – Fm.: Disserta­tio inauguralis medica de natura et remediis calcali (Pozsony, 1774); Idealis institutorum facultatis med. Pesth. adumbratio (Pest, 1711).

Stockinger Tamás (Pest, 1811. júl. 29. – Bp., 1883. aug. 21.) orvos, egy. tanár, orvos­történész. 1836-ban a pesti egy. orvosi karán szerezte meg orvosi oklevelét, 1836-tól a sebészeti oktatás asszisztense Stáhly Ignác mellett. 1845–1847-ben az orvostörténelem rk. tanára, 1847-től a sebészeti műtéttan, 1851-től a sebészet rk., 1857-től ny. r. tanára, 1870-ben az egyetem rektora, többször orvoskari dékán. – Fm.: Útmutatás a sebészi műszerek elemzésére és bírálatára (Pest, 1867); Adalék a sérvkötők tanához... (Bp., 1873) – Irod.: Hőgyes E.: Emlékkönyv... (Bp., 1896).

Stransky Jenő (Nyitra, 1891. jan. 20. – Bécs, 1975. nov. 12.) orvos, gyermekgyógyász. 1914-ben a bécsi orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét. 1914–1918-ban katonaorvos, 1918–1925-ben a pozsonyi gyermekklinikán Heim Pál mellett dolgozott. 1925–1932-ben Bécsben, illetve Berlinben a gyermekklinikán tanársegéd. 1932-ben Bécsben magántanár, 1932–1946-ban Washingtonban kórházi gyermek-főorvos. 1946–1947-ben a Sanghaji Egy. vendégprofesszora, 1947–1961-ben a Manilai (Fülöp-szigetek) egy. gyermekgyógyász professzora. 1961-től Bécsben élt. A csecsemők és kisgyermekek elektrolit-háztartásával, daganatos kórképeivel, a vérképzőszervek betegségeivel foglalkozott. – Irod.: Ivády Gy.: S. J.: (Gyer­mekgyógyászat, 1976, 3. sz.).

Ströcker Alajos (Komárom, 1852. jún. 1. – Bp., 1917. okt. 31.) gyógyszerész, szerkesztő. 1881-ben szerezte meg gyógyszerészi oklevelét a bp.-i orvosi karon. 1881–1906-ban az Óbudai Gyógyszervegyészeti Gyár igazgatója, 1909-től a bp.-i Szent Kereszt gyógyszertár tulajdonosa. 1888-tól a gyógyszerészgyakornoki tanfolyam vezetője. A tud. gyógyszerészi, patikai és gyári technológia egyik hazai meghonosítója. A III. Magyar Gyógyszerkönyv szerkesztője. – Fm.: Gyógyszerészgyakornoki tankönyv (Bp., 1902); A gyógyszerészi gyakorlat kézikönyve (Bp., 1909); A herba adonis gyógyszeralakjai (Gyógysz. Ért., 1909) – Irod.: Varságh Z.: S. A. (Gyógyszerészi Hetilap, 1917, 40. sz.); Szász T.: S. A. (Gyógyszerészi Almanach, 1942).

Sugár Fabiusz (Mezőkövesd, 1820. – Budapest, 1890. júl. 4.) orvos, orvostörténész, lapszerkesztő. Orvosi tanulmányokat a pesti, a prágai és a padovai egy.-en folytatott, orvosi oklevelet 1844-ben a bécsi egy.-en szerzett. 1844–1845-ben a bécsi Allgemeine Kranken­hausban dolgozott, majd Németországban, Franciaországban, Belgiumban, Angliában tett tanulmányutat. 1848-ban hazatért, belépett a honvédség kötelékébe, századosi rangban esett fogságba, és 1851-ig kényszersorozott katona volt a császári hadseregben. 1851–1852-ben ismét a bécsi Allgemeine Krakenhausban dolgozott, majd Pesten telepedett le, és gyakorló orvosként működött. 1871-ben Pest vármegye tiszti főorvosává választották. 1859–1865-kö­zött szerkesztette a rendszertelenül megjelenő Orvosi Naplót, amelynek kiadója is volt. – Fm.: Orvosi Napló Magyar- és Erdélyország orvosainak használatára (szerk., Bp., 1859-1865); Az orvosok és az orvosi tudomány Magyarországban a legrégebbi időktől fogva századunk elejéig (Pest, 1861); Disraeli (Lord Beaconsfield), Coningsby vagy az új nemzedék (angolból ford., Bp., 1890) – Irod.: S. F. (Orv. Hetil., 1890, 45. sz.).

Surányi Gyula (Bp., 1899. okt. 11. – Bp., 1958. febr. 15.) orvos, az orvostud. doktora (1957). A bp.-i orvosi karon szerezte meg orvosdoktori oklevelét 1923-ban. Tagja volt a Galilei Körnek. 1924-től biokémikus Berlinben, 1927-től a Fehérkereszt Kórház gyermekorvosa, 1930–1938-ban tanársegéd, majd adjunktus az I. sz. gyermekklinikán. 1936–1940-ben a Stefánia Kórház főorvosa, 1946-ban a gyermekgyógyászat magántanára. 1945–1951-ben a Főv. Anya-, Csecsemő- és Kisdedvédelmi Int. igazgatója, amelyből 1951-ben kialakították a Schöpf-Mérei Koraszülött Kórházat. Ennek igazgatója volt haláláig. A csecsemők és kisgyermekek anyagcserebetegségeivel, hipotóniá­jával foglalkozott. – Fm.: Megelőző gyermekorvoslás (Bp., 1947); A koraszülött (Bp., 1957) – Irod.: Gerlóczy F.: S. Gy. (Gyermekgyógyászat, 1958, 7. sz.); Gergely K.: S. Gy. (Orv. Hetil., 1958, 11. sz.).