Ugrás a tartalomhoz

MAGYAR ORVOSÉLETRAJZI LEXIKON

KAPRONCZAY KÁROLY

Mundus Kiadó

O

O

Oesterreicher Manes József (Óbuda, 1756 – Bécs, 1832.) orvos, balneológus. Az első magyar egy.-en végzett zsidó orvos. Orvosi oklevelét 1782-ben szerezte meg Pesten. 1785–1786-ban Balatonfüred orvosa, a budai és balatonfüredi gyógyvizek kutatója, az elektromos kezelés egyik bevezetője. Ő állította elő a Sal mirabilis nativus hungaricus nevű hashajtót, megindította a szódavízgyártást az orvostechnikai int.-ben. – Fm.: Analysis aquarum Bu­densium (Bécs, 1781); Nachricht von den Be­standheilen und Kräften des Füreder Sauer­brunnens (Bécs, 1792); Természeti csodálatos magyar sóval való hasznos orvosi tapasztalatok (h. n., 1801) – Irod.: Magyary-Kossa Gy.: Magyar Orvosi Emlékek (I. köt., Bp., 1929).

Okolicsányi-Kuthy Dezső (Bécs, Auszt­ria, 1869. júl. 13. – Bp., 1947. dec. 26.) orvos, tüdőgyógyász. 1892-ben szerzett orvosi oklevelet Bp.-en. 1892–1895-ben a bp.-i egy. II. sz. belklinikáján gyakornok. Tanult a gyógyszerészeti int.-ben is. Hosszabb külföldi tanulmányutat tett 1895-től Ausztriában, Olaszországban, Svájcban, Franciaországban, Szicíliában, Egyiptomban, végül Németországban. 1898-tól a hidroterápia és klimatológia, valamint a tüdővész kór- és gyógytana egy. magántanára. 1901–1909-ben a Budakeszi Tüdőszanatórium igazgatója, amelynek megszervezésében jelentős szerepet játszott. 1914-től a János Kórház tüdőosztályának főorvosa, 1939-ben nyugdíjba vonult. A tüdőbaj elleni küzdelem kiemelkedő képviselője, sebészi légmelleljárást dolgozott ki a gümőkór műtéti kezelésére. Jelentős szakirodalmi tevékenységet fejtett ki. – Fm.: Tapasztalatok a mellhártyadobokról (Bp., 1895); A tüdővészes szanatóriumokról (Bp., 1897); A tüdővész szanatóriumi gyógyítása... (Bp., 1897, németül: 1898); A letartóztató intézetek gümőkórja elleni küzdelem eszközeiről (Bp., 1905); A gümőkór (Bp., 1908); A tüdőgümőkór physikai diagnostikájáról (Bp., 1909); A mesterséges légmellről (Bp., 1914); A művi pneu­mothorax a tüdővész gyógytanában (Bp., 1914); A tüdővész elleni védekezés (Bp., 1913); A tüdőgyökértájék gümőkórjáról (Bp., 1917) – Irod.: O-K. D. meghalt (Népegészségügy, 1948); Kováts Ferenc: A gümőkór elleni küzdelem Magyarországon (Orvostört. Köz­lem., 1963).

Oláh Dániel (Tiszadob, 1891. máj. 11. – Debrecen, 1954. febr. 2.) orvos, bőrgyógyász, mikológus, az orvostud. kandidátusa (1952). 1920-ban végzett a bp.-i tud. egy. orvosi karán. 1923-tól a debreceni orvosi kar bőrgyógyászati klinikáján tanársegéd, 1928-tól főorvos a nyíregyházi kórházban. 1936-ban a debreceni egy.-en a bőrgyógyászat magántanára, 1938-ban c. ny. rk. tanára. 1933–1949-ben a debreceni egy. mikológiai laboratóriumának externista vezetője. 1949-től az Orsz. Orvosmikológiai Állomás vezetője. A gombás bőrbetegségek kutatója, elsősorban a fertőző dermatomycosisok prophy­laxisával, a gombák változékonyságával foglalkozott. – Irod.: Szodoray L.: O. D. (Bőrgyógyászati és Venerol. Szle, 1954, 10. sz.).

Oláh Gusztáv, lándséri és talmácsi (Eper­jes, 1857. jan. 10. – Bp., 1944. jan. 31.) orvos, ideg- és elmegyógyász. 1880-ban a bécsi egy. orvosi karán végzett. 1881-től a lipótmezei Orsz. Elmegyógyint., 1889-től az angyalföldi Áll. Elmegyógyint. orvosa, igazgatója. 1910-től a lipótmezei elmegyógyint. igazgatója. 1925-ben visszavonult. A M. Elmeorvosok Egyes.-nek az elnöke, az Elmevédelmi Liga alapítója (1925), a francia Société Médicopsychologique lev. tagja. Az elmegondozás országos megszervezője. – Fm.: Lángész és elmekór (Bp., 1885); Az elme­betegápolás (Bp., 1889); Az elmebetegek jogvédelméről (Bp., 1898); Tébolydai építkezések alapelvei (Bp., 1899); Az elmebetegségek orvoslása (Bp., 1903); Elmeorvosi háborús megfigyelések (Bp., 1916); Politikai pszichopaták (Bp., 1923) – Irod.: Pisztora F.: O. G. élete és életművének jelentősége a magyar pszichiátria számára (Ideggyógy. Szle, 1982); Uő.: A „no-restraint” és az „open-door” irányelveinek megvalósítási kísérletei és értékelése a hazai pszichiátriában (Orvostört. Közlem., 1994).

Oláh Gyula (Arad, 1836. febr. 23. – Bp., 1917. jún. 18.) orvos, egészségügyi szervező. 1863-ban szerzett orvosi oklevelet Pesten. 1863–1865-ben a Rókus Kórház orvosa, 1865-től Jászladány, 1867-től e kerület törvényszéki orvosa. 1872–1875-ben képviselő, 1875-től a Bel­ügymin. eü.-i osztályán tanácsos. 1883-tól nagyváradi tiszti főorvos, 1885–1889-ben orsz. Köz­eü.-i felügyelő. Elsőként alkalmazott atropin-kezelést kolerás betegeknél. Feldolgozta az ország közegészségügyi helyzetét. 1890-ben meglapította a Közeü.-i Szle c. folyóiratot. – Irod.: A hasonszenvészet értéke (Pozsony, 1867); Tanulmány a keleti hányszékelés kór- és gyógytanára vonatkozólag (Jászberény, 1868); Magyarország közegészségügyi statisztikája (I. köt., Bp., 1876); Magyarország közegészségügyi viszonyairól (Bp., 1889); A kolera és a kolera elleni védekezés (Bp., 1892); Az orvosok jogai és kötelességei (Bp., 1898); Az ember és az egészség (Bp., 1899); A kolera gyógyítása (Bp., 1909); A fertőtlenítés kolera idejében (3. kiad., Bp., 1910); Tanulmány a kolera gyógyítására vonatkozólag (Bp., 1913) – Irod. Szállási Á.: Közegészségügyi helyzetünk 100 évvel ezelőtt (Orv. Hetil., 1990).

Oláh Pál (Makó, 1921. jún. 10. – Bp., 1969. máj. 16.) állatorvos, mikrobiológus. 1946-ban szerezte meg állatorvosi oklevelét a bp.-i Állatorv. Főisk.-án. 1946–1947-ben a SZU-ban tanult, 1949–1950-ben a Földműv. Min. főelőadója, 1950-től a Phylaxia Oltóanyag-term. Int. kutató mikrobiológusa. 1962–1967-ben Kubában megszervezte a szérumgyártást. A háziállatok vírusos betegségeivel, védőoltásaival foglalkozott. Beindította a sertéspestis elleni ún. lapinizált oltóanyag üzemszerű gyártását Mo.-on. – Irod.: O. P. (Állatorv. Lapja, 1969, 6. sz.).

Ónodi Adolf (Miskolc, 1857. nov. 7. – Bécs, 1919. nov. 15.) orvos, egy. tanár, az MTA tagja (lev. 1896). 1881-ben szerzett orvosi oklevelet Bp.-en, 1880-tól tanársegéd az anatómiai intézetben. 1887-ben gégészeti rendelést tartott Korányi F. klinikáján, 1890-ben gégebajok egy. magántanára, 1910-ben rk. tanár. 1919-ben Bécsbe emigrált. A gége kórbonctanával és élettanával foglalkozott, tisztázta a gége beidegzéseit. Tanulmányozta az orrmelléküreg ideggyógyászati és szemészeti vonatkozásait, a beszéd idegközpontját. Az orr melléküregeire vonatkozó munkáját több nyelvre lefordították. Híres anatómiai gyűjteménye Londonba került, ahol a II. vh alatt elpusztult. Tagja volt a So­ciété Française d’Otologie, de Laryngologie et de Rhinologie-nak és az American Laryngolo­gical, Rhinological and Otological Society-nek. – Fm.: Orr- és gégegyógyászati közlemények (Bp., 1891); Az orrüreg és melléküregei (Bp., 1893); Adatok a gége beidegzésének bonczta­nához, élettanához és kórtanához (Bp., 1894); A gége idegeinek bonctana és élettana, kiegészító kórtani adatokkal (Bp., 1902); Das Gehirn und die Nebenhöhlen der Nase (Wien, 1908); Az orr- és melléküreg bántalmainak kórtana és gyógytana (Bp., 1912); Die Nase (Bp., 1916); Az orr, száj, garat, gége és légcső bántalmai (Bp., 1919) – Irod.: O. A. születésének 100. évfordulójára (Orv. Hetil., 1957); Gerencsér F.: A hazai fül-orr-gégészet a századfordulón (Orv. Hetil., 1992); Uő.: Megemlékezés Ó. Á.-ról (Orv. Hetil., 1995, 40. sz.); Üő.: Dr. Ó. A. orr-gégész-fülgyógyász akadémikus professzorunk emlékezete (Orv. Hetil., 2001).

Oravecz Pál (Bp., 1895. máj. 7. – Bp., 1962. aug. 14. ) orvos, sztomatológus, egy. tanár, az orvostud. kandidátusa (1952). Orvosi diplomáját 1921-ben szerezte meg a bp.-i orvosi karon. 1921–1931-ben a bp-i egy. stomatológiai klinikáján dolgozott, 1933–1945-ben a Stefánia Gyermekkórház főorvosa volt. 1926–1931-ben a M. Fogorvosok Orsz. Egyes.-nek a főtitkára. 1937-ben a pécsi egy. orvosi karán a fogászat előadója, 1938-ban egy. magántanár, ebben az évben Pécsett is megszervezte a stomatológiai klinikát. 1946-ban a fogászat ny. rk. tanára, 1948-tól ny. r. tanára. Elsősorban gyermek és iskolafogászattal foglalkozott. – Fm.: A tejfogak cirkularis cariesének új jellemzése (Orvosképzés, 1934); A diastéma physiologikum leírása (Fogorv. Szle., 1936); A veleszületett fogak és a belsősecretiós mirigyek működése közti összefüggés (Orvosképzés, 1938, 1948) – Irod.: Huszár Gy.: A magyar fogászat története (Bp., 1965).

Orbán György (Bp., 1906. aug. 25. – Bp., 1976. febr. 16.) orvos, szülész-nőgyógyász, az orvostud. kandidátusa (1960). 1931-ben a bp.-i orvosi karon szerezte meg orvosi oklevelét. 1931–1947-ben uo. az I. sz. női klinikán tanársegéd, 1947-től az Orsz. Meddőségkut. Int. vezetője, 1947–1955-ben a Balassa J. Kórház főorvosa, h. igazgatója. Elsősorban meddőségkutatást végzett, kidolgozott egy korai terhességi próbát. – Fm.: A fájdalom nélküli szülés (Bp., 1962); A terhességről, szülésről, gyermekágyról (Bp., 1963) – Irod.: Bősze J.: In memoriam dr. O. Gy. (Balassa J. Kórház Évk., 1976).

Orient Gyula (Nagybocskó, 1869. okt. 21. – Kolozsvár, 1940. okt. 8.) gyógyszerész, orvos, egy. tanár. 1891-ben gyógyszerészi, 1900-ban gyógyszerészdoktori, 1906-ban orvosi oklevelet szerzett a bp.-i orvosi karon. 1892–1898-ban gyógyszertártulajdonos Csetneken, 1898–1899-ben gyakornok a kolozsvári egy. kémiai tanszékén, 1899-től uo. a kémiai int. munkatársa, 1918-ban ny. r. tanár. Megalapította a kolozsvári gyógyszerészettört.-i múzeumot. Méregtannal, rákkutatással, gyógyszerészettörténettel foglalkozott. – Fm.: Gyógyszerisme (Bp., 1891); Natrium lygosinat alkalmazása a bor­analysisben (Kolozsvár, 1902); Gyógyszerészeti műtan (Kolozsvár, 1902); A hivatásos kötőszerek vizsgálati módszerei (Kolozsvár, 1903); A gyógyszerészi chemia fogalma és feladata (Kolozsvár, 1918); Az erdélyi és bánáti gyógyszerészet története (Kolozsvár, 1926); Erdélyi alchimisták, Bethlen Gábor fejedelem alche­miája (Kolozsár, 1927); Régi római sebészi műszerek és gyógyászati emlékek (Kolozsvár, 1937) – Irod.: Zalai K. – Orient F.: O. Gy. (Gyógyszerészet, 1970, 8. sz.); Izsák S.: O. Gy. (Orv. Szle., Marosvásárhely, 1970, 3-4. sz.); Zalai K.: A magyar gyógyszerészet nagyjai (Bp., 2001).

Orlay János (Palágy, 1770 – Odessza, Oroszo., 1829. febr. 27.) orvos, cári udvari orvos. Medikusként vándorolt ki Oroszországba, ahol 1791-ben a szentpétervári orvosi főiskolán tanult, majd Bécsben 1795-ben szerzett orvosi oklevelet. Szentpétervári, moszkvai gyakorlat után cári udvari orvos. A Birod. Orvosi Tanács tagja lett. Egyik szorgalmazója volt a külföldi orvosok oroszországi alkalmazásának. 1807-benben Dorpatban orvos-sebészi doktori oklevelet is szerzett. Goethe barátja, Gogol tanítója volt. 1812-től az odesszai nemesi kollégium igazgatója, egyúttal természettan-tanára. Jelentős szak­irodalmi munkásságot fejtett ki. – Fm.: Obser­vationes medico-chirurgicae... (Szent-Péter­vár, 1800); Dissertatio inauguralis medica sistens doctrinae de viribus naturae medicat­ricibus historiam brevem... (Dorpat, 1807) – Irod.: Schultheisz E. – Tardy L.: Orosz-magyar orvosi kapcsolatok (Bp., 1961).

Oroszhegyi Józsa, Szabó József (Nagy­kolcs, 1822. máj. 24. – Buda, 1870. febr. 19.) orvos. Előbb jogot hallgatott a pesti egy.-en, majd 1844-től orvosi tanulmányokat kezdett. A pesti radikális ifjúság egyik vezetője, a szabadságharc alatt fogalmazó a Vallás- és Közoktatásügyi Min.-ban, 1848 júliusától nemzetőr, az osztrákok által megszállt területen egy gerillacsapat parancsnoka. 1849. április 1-től honvédőrnagy. A világosi fegyverletétel után 10 évi várfogságra ítélték, de 1856-ban kiszabadult. 1857-ben szerezte meg orvosi oklevelét, 1858-ban török katonaorvosi szolgálatot vállalt, Kis-Ázsiában, Irakban, Iránban szolgált, majd Bulgária területén is teljesített katonaorvosi szolgálatot. Jelentős néprajzi gyűjtéseket is végzett. 1868-ban tért haza. – Fm.: Az ód és delejesség közéleti értéke (Pest, 1858) Irod.: Bertalan Gy.: O. J. (XXVI. Nemzetközi Orvostört. Kongr., Plovdiv, 1978); Izsák S.: A román-magyar orvosi kapcsolatok múltjából (Bp., 1957).

Orovecz Béla (Bp., 1909. szept. 5. – Bp., 1966. dec. 17.) orvos. Orvosi oklevelét 1934-ben a bp.-i tud. egy. orvosi karán szerezte meg, 1934–1936-ban előbb a II. sz. belklinikán, majd a III. sz. sebészeti klinikán működött, 1936–1945-ben a Magyar Vöröskereszt Mentésügyi Osztályán dolgozott, a II. vh. alatt az Orsz. Légoltalmi Parancsnokság főorvosa. 1945–1948-ban katonaorvos, 1948-ban a mentésügy megszervezője, az ekkor felállított Orsz. Men­tőszolg. főig.-ja haláláig. 1954-ben megszervezte, 1956-ban megalapította a Mentőkórházat, 1958-ban életre hívta a Légi Betegszállító Szolgálatot, valamint a rohamkocsi-szolgálatot. Tudományos munkássága az oxiológiára, a mentésügy szervezésére terjedt ki. – Fm.: Az elsősegélynyújtás kézikönyve (Rácz L.-sal, Bp., 1950) – Irod.: Felkay T.: O. B. (Mentésügy, 1966)

Orsós Ferenc (Spindl) (Temesvár, 1879. aug. 22. – Mainz, Németo., 1962. júl. 25.) orvos, patológus, egy. tanár, az MTA tagja (lev. 1928, r. 1940–1949). 1903-ban végezte orvosi tanulmányait Bp.-en, 1904 és 1913 között Kaposvárott kórboncnok, 1906-tól főorvos. 1913-ban a bp.-i tud. egy. orvosi karán magántanár. az I. vh alatt katonaorvos, 1921-től a debreceni egy. orvosi karán a törvényszéki orvostan ny. r. tanára, 1935.-től a bp-i egy.-en a törvényszéki orvostan ny. r. tanára, az igazságügyi orvostani int. igazgatója. Számos külföldi tudományos egyesület tagja (finn Duodecim orvosegylet, Német Pato­lógiai Társ., párizsi Anatómiai Társ. stb.). 1944. december 6-án a nyugatra települő orvosi karral együtt elhagyta Mo.-ot. 1946-tól Halléban élt és tanított. A mainz-i képzőművészeti akad.-án a művészeti anatómia tanára. 1955-ben nyug­díjba vonult. 1936-tól felsőházi tag, 1928-tól a MONE elnöke, az Orvosi Kamara elnöke (1936–1944). Kiemelkedő tudású kórboncnok, igazságügyi szakértő, a lőtt- és szúrt sebek világhírű specialistája. 1943. áprilisában részt vett annak a nemzetközi orvosi bizottságnak a munkájában, amely a Nemzetközi Vöröskereszt védnöksége alatt feltárta a szovjet NKVD által 1940 májusában kivégzett 8 ezer lengyel tiszt katyini tömegsírjait. Elsősorban Orsós Ferenc véleményére alapozva állapították meg a kivégzések időpontját, módját, stb. Ezért – mintegy „hamis szakértői véleményéért” – 1946-ban a m. népbíróság háborús főbűnösnek nyilvánította, és mivel az amerikai zónából nem adták ki, távollétében minden tisztségétől megfosztották. Pályafutása során mintegy 250 közleményt és tankönyvet adott közre. MTA-tagságát 1994-ben nem állították helyre. – Fm.: A kórboncolás vezérfonala (Bp., 1928); A csö­mői arsenmérgezés orvosszakértői tanulságai (Debrecen, 1935); Vezérfonal a kórbonctani, rendőri és törvényszéki boncoláshoz (Bp., 1941); A halottkémlés (Bp., 1941) – Irod.: Petényi Géza: O. F. dr. „szakértő” (Orv. Lapja, 1945); Kapronczay K.: A katyni tömegsírok orvosszakértői vizsgálata (Orv. Hetil., 1991); Vizi E. Sz.: Az „O.”-ügy avagy a tudós felelőssége (M. Tud., 1994).

Orsós János Imre (Temesvár, 1889. máj. 16. – Hajdúböszörmény, 1959.) orvos, bőrgyó­gyász, egy. tanár. 1913-ban Bp.-en szerzett orvosi oklevelet, 1913–1918-ban a bp.-i I. sz. kórbonctani int. munkatársa, 1918–1921-ben a pozsonyi, 1921-től a debreceni bőrklinika munkatársa, 1923–1940-ben Szolnokon a vármegyei kórház bőrgyógyász főorvosa, 1936-tól Debrecenben a bőr- és nemi kórtan terápia magántanára, 1940-től ny. r. tanár, klinikai ig. 1959-ig Hajdúböszörményen városi higiénikus. Égési sérülésekkel, a psoriasis novocainos kezelésével, bőrtuberkulózissal, fertőző betegségekkel foglalkozott.

Orthmayr Alajos (Facsád, 1917. szept. 24. Eger, 1971. febr. 19.) orvos, ideggyógyász, az orvostud. kandidátusa (1968). 1944-ben szerezte meg orvosi oklevelét a kolozsvári orvosi karon, 1944–1946-ban uo. a kórbonctani int.-ben tanársegéd, 1946–1947-ben a Szt. János Kórház ideggyógyásza, 1947–1954-ben a pécsi ideg- és elmeklinika adjunktusa, 1954–1971-ben az Orsz. Ideg- és Elmegyógyint. főorvosa. 1962-től az Alkohológia szerkesztője. Az alkoholizmus elleni küzdelem egyik szervezője. – Irod.: Mária B.: O. A. (Ideggyógy. Szle., 1971, 5. sz.).

Osváth Pál (Kisvárda, 1928. jún. 18. – Bp., 1999. máj. 9.) orvos, gyermekgyógyász, az orvostud. kandidátusa (1970), doktora (1982). 1952-ben szerezte meg orvosi oklevelét a bp.,- orvosi karon. 1952-től a székesfehérvári m.-i kórházban segédorvos, 1954.-től az Orsz. Köz­eü.-i Int. tud. segédmunkatársa, 1957-től a László Kórház gyermekosztályán alorvos. 1964-től a szegedi gyermekklinikán tanársegéd, 1968–1974-ben adjunktus. 1974-től a Budai Gyermekkórház, 1987–1995-ben a Szabadsághegyi Gyermekgyógyint. főorvosa. 1988-tól a HIE­TE-en c. egy. tanár. 1955-ben labor.-i, 1961-ben gyermekgyógyász, 1963-ban fertőzéses betegségek, 1979-ben immunológus, 1985-ben al­lergológus és klinikai immunológus szakorvosi vizsgát tett. 1968-ban Oslóban, 1973-ban Párizsban, 1982-ben Helsinkiben járt tanulmányúton. A gyermekkori asztmás és allergiás betegségek, ill. immunhiányon alapuló gyermekbetegségek kísérletes és klinikai vizsgálatával foglalkozott. Alapvető megállapításokat tett a gyermekkori allergiológiai kutatásában. Számos új profilaktikus szert először alkalmazott. A M. Allergológiai és Klinikai Immunológiai Társ alelnöke (1983–1992), az Amerikai Allergológiai és Immunológiai Akad. lev. tagja (1983), vezetőségi tagja, a prágai Károly Egy. tb. tagja (1989), a Rajka Ödön-, a Purkyně-, és a Hajós Károly-emlékérem tulajdonosa. – Fm.: A gyermekkori fertőzéses és allergiás megbetegedések differenciáldiagnosztikai problémái és pathome­chanizmusa (Szeged, 1968); Allergic Diseases of Childhood (Immunological Aspects of Al­lergy and Allergic Diseases, Bp., – London – New York, 1976); Gyermekkori allergiás és immunológiai betegségek (Bp., 1976); A gyermekkori asthma bronchiale heterogenitása és prognózisa (Pneumonológia Hung., 1978); A gyermekkori allergiás betegségek patome­chanizmusa és oki kezelése (Bp., 1980); Gyer­mekkori pseudocroup kezelése inhalatív bu­desoniddal (társszerzőkkel, Orv. Hetil., 1994).

Otrobán Nándor (Kőhalom, 1828. jún. 5. – Brassó, 1901. márc. 9.) orvos, ny. honvéd ezredorvos. 1846-tól Pesten medikus. Részt vett a szabadságharcban honvéd hadnagyként, amiért kényszersorozták a császári hadseregbe. Orvosi oklevelet 1856-ban Pesten szerzett, 1857-től Karcag orvosa, 1859-től Brassóban városi orvos. 1869-től a magyar királyi honvédség orvosa, ezredorvos. Gyógyvizekkel foglalkozott. – Fm.: Borszák gyógyvizei (Brassó, 1863); Látogatás Erdély némely délkeleti fürdőhelyein (Brassó, 1864); Előpatak és vidéke (Brassó, 1875).

Ottava Ignác (Érsekújvár, 1852. júl. 27. – Bp., 1914. dec. 4.) orvos, szemész. 1879-ben avatták orvossá Bp.-en. 1879-től a bp.-i szemklinikán dolgozott. 1887-ben a szemoperálások elméletileg és gyakorlatilag c. tárgykör magántanára, 1905-ben ny. rk. tanár, a szemkórház igazgatója. A trachoma elleni küzdelem egyik országos megszervezője. Szemészeti eszközöket talált fel (szonda, spatula). – Fm.: A szem-fénytörési és alkalmazkodási rendellenességei (Bp., 1884); Szemészeti műtéttan (Bp., 1886); Tanulmány a szemkötőhártya trachomás betegségének sebészi orvoslásáról (Bp., 1893); Szembetegségek balneotherapeutikus kezelése (Bp., 1896) – Irod.: Bartók I.: A magyar szemészet története (Bp., 1954).