Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

(2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

29. fejezet - Zs

29. fejezet - Zs

zsák: kender-, len-, juta-, papírszövetből, papírból és műanyagból készült – üresen téglalap –, töltve henger alakú, egyik végén nyitott por-, szemcsés-, mag-, gumó alakú (ritkán gyapjú) stb. tárgyak tároló és szállító alkalmatossága. A zsák készítése: a téglalap alakú szövet hosszabbik végét szegik, a szegett végű szövetet felezője mentén, visszáján szegő- és tűzőöltéssel összevarrják, majd kifordítják. – A zsák részei: szája, oldala-hossza és feneke. A zsák madzagja úgy készül, hogy szája és oldalvarrása sarkába lyukat szúrnak s a lyukba (a szájkerületet megközelítő hosszú) kender-, lenrostból, papírból sodort, préselt madzagot húznak, kötnek. A madzag lehet odavarrott is. Szatmárban a → vereznekből készítik, tehát a zsákvászon végén fennmaradó és az anyag és a henger közti távolság rövidsége miatt beszőhetetlen felvetőfonál-végekből. A telt zsák száját öt ujj között harmonikaszerűen félmarokra szedik és az ujjak alatt zsákmadzaggal többször körülcsavarva bekötik. Mivel az anyagot kettőbe hajtják általában a zsákkészítéshez, a csík természetszerűen ugyancsak általában mindkét oldalon végigmegy. Leggyakoribb, hogy hosszában fusson végig a csíkozás, de Erdélyből ismert keresztcsíkozás is. A színes, vörös vagy kék, ill. mindkét színű csíkozás a székelyeknél módosság jele volt. Szatmárban a férjhez menő leánynak igyekeztek ilyet adni. Már a később, pótlásnak szőtt zsák itt csak gálicos festésű, barna fonállal kapott csíkozást. Erdélyben is szegényesnek számított a barna, gálicos fonalas csíkozás. A csíkozás egyben ismertetőjel is, erről ismerik meg a zsákot a malomban. De megismeri a molnár is a csíkjáról, hogy melyik családé a zsák. A zsákokat díszítik is: a varrott szél mentén egymásra simult zsák egyik, gyakrabban mindkét oldalát középen egy széles (kb. 5 cm), két keskeny (kb. 3–4 cm), egy széles (kb. 4 cm), egy keskeny (kb. 2–2,5 cm), egy széles (kb. 4–5 cm), két oldalt keskeny (kb. 1–1.5 cm), barna, vörös, sötétkék, gyakrabban fekete hosszan futó csíkkal tagolják úgy, hogy a színes csíkok között alapszínben futó mező legfeljebb a vékonyabb csík szélességének felel meg. Jobbmódú, fogatos gazdák nevük monogramját is a zsák oldalára festik. Régen, használt ruhadarabból sodort fonalat szőttek jelnek. Általánosan használt zsák a kender rostfonalából szőtt, varrt vászonzsák volt. A zsákvászon rendszerint csepüből vagy az annál egy fokkal finomabb aprószövetből készül, négynyüstösen szőve, hogy kellő vastagságú legyen. Lisztnek, aki tehette, miután elterjedt a pamutból szövés, pamutvászonból szőtt (Székelyföld). Az ún. „zsidózsák” jutavászonból készült, iparilag állították elő, s az I. világháború idején terjedt el; gabonakereskedők kölcsönözték. Az iparilag készült papírzsák ot papírfonalból szőtték, papírból ragasztották. 1950 után terjedtek el a különböző műanyagból készült zsákok. A zsákok fajtája mérték szerint: 1 . vékás-zsák (búzával töltve kb. 110 kg), a szél- és vízimalmok vámszokása alakította ki és terjesztette el; 2. zsák (– parasztzsák búzával töltve kb. 80 kg); 3. „zsidózsák” (búzával töltve kb. 65 kg). – A zsák népünk életének több évszázados kelléke: már a jobbágyvilág kötelezettségei között is szerepelt. Eső, hóesés, vihar idején főként a szegényebb népréteg zsákot borít a fején keresztül a hátára, mellére, ill. azon oldalára, amelyről csapta az eső (esernyő helyett). – Irod. Meer Péter: A „csíkírás” kódolási elvei (Korunk Évk., 1978, Kolozsvár, 1979).

Zsákok díszítése: 1–4. Méra, v. Kolozs m., 5–8. Csomafája, v. Kolozs m.

Zsákolás vízímalomban (Örvényes, Veszprém m., 1970-es évek)

Molnár Balázs

zsákba zárt folyók, a: tréfás, mesebefejező → hazugságmese-motívum. „Én is ott vótam a lakodalomba, én vótam a kis vőfény, Pali (az egyik hallgató) mög az öreg vőfény; tökhajbú vót a sarkantyúm. Az ajtó mögött egy zsákba a Tisza, Duna, Dráva, Száva bunkósbottal bekötve, kócmadzaggal megtámasztva. A zsákot a töksarkantyúval kivágtam. A víz kifolyt, Pali beleesett. Elszaladtam Ménkű Pannához: – Sz..jon kë hamar kétágú vashorgot! – Belecsaptam az órába, kirántottam, most is lukas az óra. Ehön-ë!” (Kálmány Lajos: Hagyományok, I. 73.; AaTh 1961A*; BN 1961**B). → Tündérmeséink gyakori befejező motívuma, mellyel a mesemondó az elhangzottak képtelen voltát hangsúlyozza. Más meseműfajokban ritkán fordul elő. Az egész magyar nyelvterületen ismert. Thompson csak 32 magyar változatról, Berze Nagy János német és orosz párhuzamokról is tud (→ mesezáró motívum, → szalmaparipa, a). – Irod. Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A bolondmesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatócsoport adattárában); Katona Imre: Prózai epikus hagyományok (Tápé története és néprajza, Tápé, 1971).

Kovács Ágnes

zsákdobás: → mozdulatutánzó játék

zsákfa: → körömfa

zsákoló: a → rakodómunkás és szállítómunkás egyik szakosodott típusa, aki zsákba ömleszthető anyagokat hord testi erővel kisebb távolságra vagy magasságba. A gabona cséplése és más termények (pl. burgonya) betakarítása idején bármely banda ereje teljébe levő férfitagja vállalt alkalmi zsákolást (a → summásoknál pl. ez az ún. egészkezesség , tehát a teljes kereset egyik feltétele), de a hivatásos hónapszám ban (→ hónapos) vagy szakmányban (→ szakmánymunka) dolgozó bérmunkás is. A malmi vagy magtári zsákoló rendszerint havi fizetésért dolgozó segédmunkás, aki zsákolás híján egyéb alkalmi munkákat (rostálás, búzaforgatás, sepregetés stb.) is köteles volt vállalni, felesége pedig megvarrta, foltozta a szakadt zsákokat. Ezek az állandó alkalmazottak a munkamegosztást pár okban oldották meg (a zsák megtöltése, felsegítése, lemérése stb.), míg a vasútnál és főként a hajón dolgozó és rendszerint csak alkalmi munkához jutó zsákolók rendszerint bandá kban dolgoztak. A zsákoló banda egymásba kapcsolódó fogaskerekek módjára működik, különösen a → kubikosok fejlesztettek ki jó munkamódszereket: pl. 12 tagú csoport egy része a zsákokat tölti, a másik adogatja, a harmadik szállítja; bizonyos idő elteltével (vagy a megrakott zsákok száma szerint) a zsákhordót (ún. futó ) a könnyebb munkát végzett ún. adogató k váltják fel, majd a töltögető és más mellékes munkákat végző társak. Ezzel biztosítják a pihenést, továbbá az egyenlő és maximálisan gyors munkateljesítményt is. Esetenként a zsákolók külön napszámosokat (→ napszámosmunka) fogadtak a hajóba beszivárgott víz kiszivattyúzására. A vasúti zsákolókról mindössze annyit tudunk, hogy alkalmanként fát is kellett rakniok. – Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961); Rideg Sándor: Duna-parti rakodómunkások (Vasszínű égbolt alatt. Szerk. Meggyesi János, Bp., 1961).

Katona Imre

zsákos háló: → búvárháló

zsákos tapogató: a → tapogatós halászat újabban kialakult, a mélyebb állóvizek halászatára alkalmas eszköze. Mo.-on két altípusa ismert. A Tiszántúlon ( segges tapogató ) a 120–150 cm magasságúra font vesszőtapogató oldalfalába „kaput” vágnak, s ezt kis hálózsákkal zárják el. Csónakról halásznak vele oly módon, hogy a leborított halat kotozófá val zavarják a hálózsákba, ahonnan nem menekülhet. A helyi kialakulás jól nyomon követhető: a mélyebb tavak halászatára előbb magas tapogató t készítettek, de ebből nehezen lehetett kiszedni a zsákmányt, s ezért „újítottak”. Hasonló zsákos tapogatóra azonban Győr környékéről és szerb területről is van elszigetelt adatunk; ezek összefüggését a tiszántúli adatokkal nem ismerjük. A Velencei-tóról részletesen bemutatott ( duda, burogató, nyomogató, tapogató ), s szórványosan a Duna mentén (Paks: toppancs ) is használatos zsákos tapogató négy, kúposan összetartó s köpűben összefutó vaspálcára kötözött bő háló, egyik oldalán zsákszerű kiöblösödéssel. A köpübe függőlegesen 2–3 méteres nyelet tesznek, s ennél fogva nyomják csónakról a vízbe. A leborított hal a zsákszerű részben marad fogva. A hálóból készült zsákos tapogató velencei-tavi, helyi kialakulását is részletesen ismerjük. Csak a további kutatás derítheti fel a 20. sz.-i „újításnak” tekinthető zsákos tapogató szélesebb körű elterjedését, történetét, az esetleges átvétel lehetőségét. – Irod. Diószegi Vilmos: A zsákos tapogató kialakulása a Velencei tavon (Ethn., 1950); Solymos Ede: A borító halászszerszámok fejlődése Magyarországon (Ethn., 1957).

Zsákos tapogató (Velence, Fejér m.)

Szilágyi Miklós

zsákutca, zugos utca : átmenő forgalomra alkalmatlan, egyik végén kerítéssel vagy épülettel elrekesztett utca. Különösen gyakori olyan városokban és falvakban, amelyek előzőleg halmazos alaprajzúak vagy szálláskertesek (→ szálláskertes település) voltak és utcahálózatukat a település létrejötténél jóval később alakították ki. A fennálló, rendszertelenül elhelyezkedő épületek között sok esetben csak zsákutcák alakítására volt lehetőség. Létrejöhettek zsákutcák patak menti falvak (→ patak menti falu) és útifalvak (→ útifalu) egy-egy telkének rövid utcává alakulásával is. Az ilyen zsákutcák, amelyeknek főutcai vége egyes helyeken még kapuval is lezárható, a családi, nemzetségi települési rend velejárói és következményei. Legtöbbször az alapító család nevét vagy melléknevét viselik. – Irod. Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).

Nagykászon (Impér, Altíz, Feltíz, v. Csík m.) térképe zsákutcákkal és zugokkal

Bárth János

zsalugáter, zsalu : ablakok nyílószárnyainak elmozdítható, résesen nyitható, pontos illeszkedéssel zárható, eső és napfény ellen védő, de szükség szerint valamelyes világosságot is biztosító szerkezete. Egyfelől szellőzést biztosító módon tette lehetővé a helyiségek ablaknyílásainak zárását, másfelől az ablakok üvegtábláit védte a mechanikai sérüléstől. Általában fából készültek, ritkán csináltak zsalugátert lakatosmunkával és vaslemezből. A zsalugáteres ablak a polgárosodás jeleként kisnemesi, városi polgári körökből került a gazdag parasztság révén mezővárosokba, falura. Elterjedése országszerte megindult, de használata nem vált általánossá.

Zsalugáteres székely ház a 20. sz. elejéről (Énlaka, v. Udvarhely m., 1973)

Faragott, fűrészelt díszítésű házoromzat zsalugáteres ablakokkal (Nagydobsza, Baranya m., 1960-as évek)

Filep Antal

zsámiska: → burgonyapép, → eresztett pép, → kásaétel

zsámoly: sámli : deszkalapokból összeállított ülőke, melynek két lábát többnyire kötőléc merevíti s lapját fogónyílás töri át. – A zsámoly az → asztalosbútor középkori előretörésével, a deszkalábas asztal mintájára valószínűleg Itáliában alakult ki. – Mo.-on német eredetű, s a 14. sz. végétől van rá adatunk. A parasztságnál csak igen későn, az asztalosbútor teljes meggyökeresedését követően, a 19. sz. végén, sőt 20. sz.-ban terjedt el, és szorította ki a → gyalogszéket, átvéve szerepkörét s örökölve néhol annak szék nevét is (pl. ágyrajáró szék ). – Irod. K. Csilléry Klára: A maconkai szék (Ethn., 1948); Vajkai Aurél: Élet a cserszegtomaji házban (Ethn., 1948); B. Sergő Erzsébet: Dunaújvárosi (Pentelei) népi bútorok (Alba Regia, 1963).

Zsámoly (Kiskundorozsma, Csongrád m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

zsebkendő: a hagyományos paraszti használatban csupán díszül szolgál. A férfiaknál gyolcsból vagy más könnyű, világos kelméből varrt, átlag 30×30 cm-es, négyzet alakú kendő, amit díszesen hajtogatva viselnek mellény vagy ujjas zsebében a 20. sz.-ban (→ kalotaszegi viselet). (→ még: jegykendő) – A nőknél a → kézbevaló kendő 20. sz.-ban gyakori neve.

Horváth Terézia

zsébre: a → népi gyógyászat három, egymástól élesen el nem választott kórforma jelölésére használja: 1 . kisgyermekkorban a candida albicans gomba okozta szájpenész (soor): apró fehér foltok a száj nyálkahártyáján. Népi kóroka: „szája szerte a tej leülepödött”, nem mosta ki a bába a száját; – 2. felnőtteknél a szájnyálkahártya és nyelv fájdalmas, hólyagos elváltozása (aphtha, stomatitis aphtosa), ennek népi kóroka: megszólták, pletykáltak róla; – 3. berepedt, kipállott szájzug (cheilosis, angulus infectiosus oris), nevezik kutyikás száj nak, szikár száj nak, palucá nak is. Felnőtteknél ezt a kórformát leggyakrabban szintén a candida albieans okozza. Egyéb elnevezései: zsebre, zsebra, hörpencs; fing, ebfing, fingkő, finghólyag, pinke, pintyő, zabola, zabla, abla, éposz, falat, papfalat. Az első négy variáns inkább a Duna–Tisza közén, a Nagykunságban, Csongrád megyében ismert; míg a Dunántúlon, Felvidéken és Erdélyben inkább a többi. – Gyógyítása: visszafordítás arra, akitől kapta, aki megszólta (pl. csomót kötni és azt megszurkálni, tűzbe köpni); elküldés (pl. este csorda után menve mondani: „Haj be csorda, haj ki zsébre!”), ráolvasás (pl. „Finkő nőtt a nyelvemen, Ha kőtt, ma kőtt. Holnapra múljon el!”), elvitetés (kilenc babával kitörlik a száját, a babákat keresztúton csürhe elé szórják vagy színcsorgásba ássák, → rontó bábu). A zsébre gyógyítható a néphit szerint: bagós ember köpetével, anyja hüvelyváladékával, fülzsírral kell kenni, saját fürösztővizével kimosni. macskafarkát szájban megforgatni, idegen ló meleg zabláját szájba tenni, ablakizzadtsággal, kékkővel, timsóval stb. kenni. – Irod. Luby Margit: Bábalelte babona (Bp., 1936); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Horváth István: Magyarózdi toronyalja (Kolozsvár, 1971).

Grynaeus Tamás

zsebtükörfa: → tükrös

Zselic: → Hegyhát, → Zselicség

Zselicség, Zselic : Somogy és Baranya megyék között elterülő erdős dombvidék, É-ra a Kapos völgye, D-en a Sziget vidék határolja. Neve honfoglalás-körüli szláv lakosságára utal, de végső soron összefügg a környék korai vasművességével, amire magyar helynévi adatok is utalnak, mint pl. a közeli Vasas. Lakossága a 18. sz.-tól magyar, német, horvát. A németek száma a II. világháborút követően erősen csökkent. A horvátok elsősorban a németségbe olvadtak be. Extenzív állattartásáról, archaikus paraszti kultúrájáról vált ismertté, bár paraszti polgárosulása az utóbbi 80 esztendőben jelentősen előrehaladt. Nevezetes magyar községei Szilvásszentmárton, Patca, Zselickisfalud, Szenna. – Irod. Ébner Sándor: Adatok a Zselicség tárgyi néprajzához, különös tekintettel a faépítkezésre (Népr. Ért., 1931); Nyíri Antal: A zselicségi Szenna és vidéke magyar nyelvjárása (Kaposvár. 1939); Varga Károly: A délkeleti Zselic (Kaposvár, 1941); Hofer Tamás: Déldunántúl településformáinak történetéhez (Ethn., 1955).

Filep Antal

zsellér, gyalogjobbágy, gyalogszeres : a tágabb értelemben vett jobbágyság alsó rétege. A zsellér szó jelentése századok folyamán változott, sőt az → úrbérrendezés előtt helyileg is más-más kritériumok alapján minősült valaki zsellérnek. Néhol az, aki egyáltalán nem vagy csak jelentéktelen mennyiségű telki föld del rendelkezett, vagy aki nem saját házhelyen lakott, vagy akinek nem voltak igás állatai, esetleg éppenséggel egyik említett tényezővel sem bírt. A zsellér fogalom gazdasági tartalma nem mindig fedte a jogi értelmezést. Bizonyos esetekben zsellérnek számított az is, aki „kiváltságként” zsellér-szolgáltatásokkal, azaz a jobbágyokénál könnyebb, kevesebb szolgáltatással tartozott. Ilyen esetekkel többnyire az újonnan jött, letelepedni szándékozó jobbágyok között találkozunk. Vagyoni helyzet szempontjából is jelentős differenciák lehettek közöttük. Némelyik nagyobb mennyiségű szőlő vagy telken kívüli állomány felett rendelkezve, megközelíthette, esetenként felülmúlhatta a telkes jobbágyok vagyoni szintjét. – A zsellér-fogalom egységesülése az úrbérrendezés során következett be. Ettől kezdve a hivatalos szóhasználatban és joggyakorlatban a zsellérség két csoportra: házas (lat. inquilinus) és házatlan (lat. subinquilinus) zsellérre oszlik. Az előbbiek közé tartozott minden olyan jobbágy, akinek telki állománya nem érte el a helyileg megszabott → jobbágytelek 1/8-ad részét. – A zsellérek szolgáltatásai jóval kisebbek voltak, mint a telkes jobbágyoké, a földesúrnak csak gyalogrobottal tartoztak. Erre, valamint az igaerő hiányára utal gyalogjobbágy, gyalogszeres elnevezésük is. Tágabb értelemben a zsellérek közé tartozott a nem mezőgazdasági foglalkozású, úrbéres földdel nem rendelkező személy is. Míg a korábbi századokban a zsellérnek módja nyílt különböző feltételek mellett jobbágytelket felvállalni, a jobbágyfelszabadítás során a zsellérek nagy többsége nem vagy csak minimális földhöz jutott. A mással közös háztartásban élő zsellér elnevezése → kenyeres gazda. (→ még: majorsági zsellérfalu) – Irod. Szabó István: Jobbágyság–parasztság. Terminológia, fogalom, társadalomszerkezet (Ethn., 1965); Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–1767 (Bp., 1969).

Török Katalin

zsellértelep: → lakóutca

zsendice: tejes étel, amely az oltóanyagot alkalmazó → tejfeldolgozási rendszerben juhtej származékból közvetlen fogyasztásra készül. – A → sajtkészítés melléktermékeként képződő első → savó felforralva két részre válik kazeinanyaga túrószerűen kicsapódik a savóból. Ez a forralt savó a benne úszó túrócsomókkal a zsendice, hidegen kanalazva kedvelt étel. A zsendice készítmény neve kukerca, kukorca, kükürca D-Erdélyben ott, ahol a még forralatlan első savót nevezik zsendicé nek. A paraszti tulajdonú közös fejősnyájak tejfeldolgozással is megbízott pásztorai rendszeresen zsendicével vendégelték meg a nyári legelőre kilátogató gazdákat. Az alföldi városok piacain a juhászfeleségek árulták is. – Ha a felforralt savóból a túrót különválasztják, savótúrót (→ túró) és értéktelen második savót nyernek. A savótúró készítés és a zsendice készítés egymást nem zárja ki. A forralt savót rendszeresen vagy nagyobb részben, ill. alkalmilag vagy kisebb részben szánhatják savótúrónak vagy zsendicének (→ pujna). – A zsendicét Moldvától K-Dunántúlig minden juhsajt készítő vidékünkön ismerik. Míg azonban egyes körzetekben csak tejfeldolgozó pásztor ok csinálják, esetleg csak ők ismerik, másutt a parasztháztartásban is rendszeresen készítik, vagy legalábbis fogyasztják. A kárpáti juhtej-feldolgozásban északon a zsendice, délebbre a savótúró készítése dominál. Ehhez kapcsolódva a keleti magyar nyelvterületen a forralt savónak a kisebb, a Felföldön a nagyobb részét fogyasztják zsendiceként. A készítmények gyakoriságát is kifejezi, hogy a forralt savónak és túrójának eltérő neve van keleten ( zsendice és orda ), ill. egymáshoz kapcsolódó elnevezése északon ( zsendice és zsendicetúró ). Az Alföldön a kétféle készítmény gyakorisága váltakozik, a Tiszától nyugatra kevesebb, gyakran a parasztság, sőt a helybeli fejőjuhászok körében is teljesen ismeretlen a zsendice étel. – A zsendice szó a vlach fejősjuhászat (→ vlachok) szakszókincséből származik. Azonos jelentésben minden kárpáti nyelvjárásban elterjedt. A magyarban a középkor végétől kimutatható. Hozzánk a románból is és a szlovákból is külön átkerült. – Irod. Földes László: Esztena und Esztena-Genossenschaft bei den Szeklern (Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa, szerk. Földes László, Bp., 1961).

Kisbán Eszter

zsidók: 1. a Kárpát-medencében, a római kori Pannoniában, a 3. sz.-ban jelentek meg a Duna vonalán és a Dunántúlon. Utódaik aligha vészelték át itt a népvándorlást. A magyar honfoglalás után kétszáz évvel azonban itt voltak újból a mai Óbudán, Esztergomban, később Vasvárott és Sopronban. IV. Béla előmozdította bevándorlásukat a tatárjárás után, 1251-es privilégiumával. A D-Németo.-ból érkezettekből a budai Várhegyen alakult a Zsidóváros. Amikor a királyok a nyugati határvárosokat gazdaságilag fel akarták lendíteni, a keresztényekkel egyenlő jogokat biztosítottak nekik a 14. sz. elején Pozsonyban és Sopronban. Osztrák, stájer és cseh földről érkeztek ide. A Kanizsaiak Kismartonban, a Garák Kőszegen fogadták be a Német- és Cseho.-ból érkező zsidókat. Kívülük Győrben, Tatán, Szakolcán, Verbón és Galgócon alakultak hitközségek. Tagjaik főleg zálogkölcsönökkel foglalkoztak. A mohácsi vész nyomán legtöbbjére kiűzetés várt. – A török uralom idején megjelentek a Balkán-félszigetről a spanyol zsidók Budán és Székesfehérvárott, a Duna mentén és a Tiszántúlon. Buda visszafoglalásakor (1686) felmorzsolódtak. Erdélyben Bethlen Gábor hívott be Töröko.-ból szefárd (spanyol eredetű) zsidókat. A királyi Mo.-on csak a nyugati határszélen települtek meg: Kőszegen, Kaboldon, Kismartonban és Szakolcán. – A zsidók negyedik betelepülése a 17. sz. végére esik. A magyar főurak – Batthyányak, Esterházyak, Pálffyak és Zichyek – uradalmaik falvaiban zsidó községeket létesítettek a Cseh-Morvao.-ból származókból. Az ország északkeleti vármegyéiben is feltűntek az első zsidók. Itt lengyelo.-i betelepülőkkel találkozunk. – Az 1735–38-as országos zsidó összeírás harminc vármegyében 11 621 zsidóról tud. A szabad királyi városok és a bányavárosok falaik között nem engedték őket letelepülni 1840-ig. – A 19. sz. első fele a falusi zsidó közösségek virágzásának időszaka. A gabona-, dohány-, gyapjú- és bőrkereskedelem a kezükben volt. 1867 meghozza a zsidóság emancipációját, a teljes egyenjogúságot. Nyomában a falvak zsidósága a városokba áramlik, leginkább a fővárosba és nagyarányú bevándorlás folyik Galicíából. A magyar zsidóság száma 1944-ben 762 000 volt, a fasizmus munkaszolgálata és deportálása a korabeli Mo.-on 600 000 lelket semmisített meg. A mai Mo.-on 80 000 a számuk. – Vallási árnyalat tekintetében a zsidóság az 1868-as zsidó kongresszus után kongresszusi (haladó) és orthodox (konzervatív) irányzatúakra tagolódott. Chászid rétege is volt. A konzervatívok a jiddis nyelvet is használták. 1950-ben a megmaradottak egységes felekezetbe tömörültek. – Népszokásaikat a bibliai és talmudi időkből, valamint a középkorból hozták magukkal, de környezetükből is vettek át; vonatkozik ez a folklórjukra is. Mindkettőből folyóiratokban és gyűjteményes munkákban (Magyar Zsidó Szemle, Múlt és Jövő, Egyenlőség, IMIT Évkönyvei), valamint a zsidó írók műveiben is számosat lejegyeztek. Az anyag még összegyűjtésre vár (bibliográfiáját A. Fürst állította össze a Jiwo Bleter 1938. évfolyamában), a másodiknak szisztematikus feldolgozása folyamatban van. – 2. A magyar népköltészet a múlt század első felének zsidóját mutatja be; az életért, fennmaradásáért küzdő szegény embert, aki házalókereskedéssel, vásározással, kocsmatartással tengeti életét. Ha furfangos is, szavahihető. Ragaszkodik vallásához, a szombathoz, a rituális étkezéshez s a héberrel, jidissel tarkított beszédéhez.

A portékájáról:

Hallod-e te batyus zsidó, Van-e nálad pirosító? (Erdélyi János: Népdalok és mondák, III., 182)

A többi nemzetiségiek társaságában árul:

Zsidó, tót, örmény és rácz Köztük csak árúni jár. (Kriza János: Vadrózsák, I. 55)

A nyalka legényről:

Ha betér a csárdába borozni, Nem mer a zsidó vizes bort hozni. (MNGy, I., 300)

A népmesében is felbukkan alakja: a zsidó a mennyországban (MNGy, XIV., 226), amit Gárodnyi Géza és Vargha Gyula is feldolgozott; az ördög és a zsidó (Erdélyi János: Népdalok és mondák, III., 329); a muzsikálásra táncoló zsidó (Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok, II., 256., 259); a zsidó a hordóban (UMNGy, II., 153). – Ismert – ponyva nyomán – a bolygó zsidó mondája is. – Gyakran kerül elő közmondásokban, szólásokban, szóláshasonlatokban: „alkuszik mint zsidó a gyapjúra”; „a voltra keveset ád a zsidó”; „eb a vásár zsidó nélkül”; „egy zsidó nem tesz vásárt”; „ három görög, három török, három zsidó: kilenc pogány”. Olykor anekdota húzódik meg mögötte: „ott van, ahol a mádi zsidó”; „rosszkor jött haza, mint a tolnai zsidó”. – Irod. Kecskeméti Ármin: A „zsidó” a magyar népköltészetben és színműirodalomban (Bp., 1896); Flesch Ármin: A zsidó a magyar közmondásban (IMIT Évkve, 1908); Schreiber, A.: The Legend of the Wandering Jew in Hungary (Midwest Folklore, 1954, 1956); Grünvald Fülöp–Scheiber Sándor: Adalékok a magyar zsidóság településtörténetéhez a XVIII. század első felében (Magy.–Zsidó Oklevéltár, VII., Bp., 1963); Scheiber Sándor: Folklór és tárgytörténet (II., Bp., 1977).

Scheiber Sándor

Zsigmond Gábor (Bp., 1946–): néprajzkutató. A bp.-i ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett képesítést történelem–néprajz–német szakból (1972), bölcsészdoktorátust néprajzból (1973). Az MTA Néprajzi Kutatócsoport munkatársa (1971–). 1980 óta Izraelben él. A család és a rokonság témakörével, a magyar és egyetemes néprajz tudománytörténetével foglalkozott. Több tudománytörténeti szövegválogatás szerk.-je és gondozója. (Cikkei, tanulmányai a szaklapokban jelentek meg. – F. m. Beöthy Leó (Bp., 1974); A magyar társadalomnéprajz kezdetei. Beöthy Leó (1839–1886) (Bp., 1974.)

zsindely: fenyőfából faragott vékony lemez, melyet tetőfedésre használtak (40–80 cm hosszú). Egyik hosszanti oldala jóval vastagabb, mint a másik. E vastagabb felébe rövid nyelvű csákányformájú hornyoló val árkot hornyolnak, amibe a szomszédos zsindely keskeny oldalát eresztik bele, majd keményfából faragott szegekkel hozzászegezik az alatta lévő tetőléchez. Ezzel az eljárással az esővíz befolyását és a zsindely rothadását akadályozzák meg. Fedésnél a zsindelyeket igyekeztek különböző irányban érdekesen és ízlésesen elhelyezni; az alsó és legfelső, a gerincen kiálló végeket szépen kifaragni, hogy azok csipkésnek hassanak. – A zsindellyel való tetőfedés a 19. sz. derekáig az egész országban általánosan elterjedt volt. Bár a zsindelyezés többszöri javítással sem tartott tovább 25–30 esztentődnél, a középületek (templom, harangtorony, városháza stb.), a kastélyok és városi polgárházak többségükben zsindelyezettek voltak. Parasztházak és fedeles kapuk zsindelyezése csupán a magasabb hegyvidékeken volt szokásban, egyébként nád és zsup fedelük volt. A zsindelykészítés a magas erdős hegyvidékeken (Felföld, Erdély) háziiparszerűen, kiegészítő munkaként folyt. A zsindelyt jórészt tutajokon (Vág, Tisza, Maros) szállították le a fafaragó központokból a városokba és a síksági részekre. A vándor faeszközárusok is foglalkoztak zsindelyszállítással. A 19–20. sz. fordulójától az erdők nagyarányú pusztulása miatt a zsindely-fafaragás visszaesett. Ugyanakkor a cserépfedés terjedésével az iránta való kereslet is lanyhult. Jelenleg már csupán speciális mesterségként űzik, műemléki épületek fedelének javítására készítik. A zsindelyhez hasonló durvább tetőfedő deszka a → dránica vagy fatégla. – Irod. Nagy Jenő: Zsindelyfaragás a kalotaszegi Magyarvalkón (Erdélyi Múz., 1944); Molnár István: A hazai zsindelyfaragás térbeli-időbeni alakulásának egykori és mai termelési sajátosságainak néhány vonása (A Székelykeresztúri Múz. jubileumi évkve, Csíkszereda, 1974).

Zsindelyek (Székelyföld): A = hornyolt zsindely, B = díszesen faragott zsindelyvégek, C = keményfából faragott faszeg és használati módja

Zsindelyes kiskapu (Sztána, v. Kolozs m., 20. sz. eleje)

Zsindelyes kiskapu (Magyarókereke, v. Kolozs m., 20. sz. eleje)

Zsindelyes lakóház (Magyarókereke, v. Kolozs m., 19. sz. második fele)

Zsindelyes kerekes kút (Körösfő, v. Kolozs m., 20. sz. közepe)

Kósa László

zsinóros nadrág: → ellenzős nadrág

zsinóröltés: zsinórhatású sorokat adó összetett → láncöltéssor. Két egymás mellé varrt láncszemmel kezdődik, melyek közül a második valamivel hosszabb az elsőnél. A második láncszemnek rövidebb → laposöltéssel való leeerősítése után közvetlenül felöltenek és a fonalat átfűzik az első láncszem hurkán anélkül, hogy az alapba öltöttek volna. Ezután a felöltés mellett újra leöltenek az alapba. Előrehaladva – pár milliméterre – újra felöltenek s most a második láncszem hurkán fűzik át a fonalat. Így ismétlik az öltéseket, végül az alapból pár szálat a tűre vesznek, s az utolsóelőtti hurkon fűzik át a fonalat. Sűrű sort varrnak belőle úgy, mint a láncöltésből. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Fél Edit

zsinóröv: → öv

zsiradékhasználat: az ételkészítés és a táplálkozási ízlés fontos jegye. Az ételkészítéshez használt zsiradékok közül parasztkonyhánkon az egész újkorban első helyen áll a sertészsír. Ezzel olvasztott zsír és pergelt → szalonna formájában egyaránt főznek. A → vaj és étolaj (→ olajkészítés) használata elsősorban a böjtöléshez kapcsolódott, s így főként a katolikus lakosságnál, az év két hosszú böjti időszakában számottevő. Néprajzi megfigyelések elsősorban a nyelvterület keleti részén mutatják, hogy e két zsiradék közül étolajat használtak nagyobb mennyiségben. Olyan vidékünk nincs, ahol egész éven át rendszeresen vajjal vagy olajjal készítették volna az ételek többségét. – Az újkor első századaiban a jobbágyszolgáltatások között a vaj rendszeresen szerepel, az étolaj lényegében hiányzik. Marha- és juhfaggyúval, szamárzsírral csak kevesen főztek. Legerőteljesebb zsiradékfogyasztó nálunk az alföldi konyha. A zsiradékfajták hasonló megoszlása egy Európa közepén elhelyezkedő szélesebb övezet hagyományos néptáplálkozására jellemző, amelyet különféle növényi olajokat használó keleti (pravoszláv), olivaolajos déli és vajjal főző nyugati–északi területek vesznek körül.

Kisbán Eszter

Zsirai Miklós (Mihályi, 1892–Bp., 1955): finnugor nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1932. r. 1945, ig. 1945), Kossuth-díjas (1949). Egy.-i tanulmányait megszakította Ny.-szibériai hadifogsága. Bölcsészdoktori diplomát 1922-ben szerzett. 1935-től a bp.-i egy.-en a finnugor tanszék ny. r. tanára. Kiadta Reguly Antal és Pápay József osztják népköltési gyűjtésének egy részét. – F. m. Finnugor rokonságunk (Bp., 1937); Osztják hősénkek (magyar és német fordítással, tudományos bevezetéssel, I., Bp., 1944. II., Bp., 1951); A finnugorság ismertetése (Bp., 1952). – Irod. Pais Dezső: Zs. M. (Magy. Nyelv, 1959).

Diószegi Vilmos

zsírosparaszt: a paraszti életformába belerögződött maradi, többnyire zsugori gazdag paraszt. A nagygazdák pejoratív csengésű neve az Alföldön, amely a köznyelvben is elterjedt. Az elnevezésnek magatartásbeli tartalma is van.

Morvay Judit

zsírozás: a ruha megvédése az élősdiek ellen. A múlt században a pásztorok ingüket-gatyájukat juhtejben főzték és utána zabszalma hamujába taposták. Az így impregnált ruhába nem ment bele az élősdi, azonkívül melegebb is volt. – Irod. Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Nyárády Mihály: Szabolcs vármegye vázlatos tárgyi néprajza (Nyíregyháza, 1939).

Gáborján Alice

zsivány felesége, nagy hegyi tolvaj : régi stílusú → ballada. Témája: az asszony kesereg, hogy szülei tolvajhoz adták s neki minden reggel véres ruhát kell mosnia.

A nagy híres tolvaj Most es oda vagyon Keresztut-állani, Embert megfosztani, Egy pénzért, kettőért Lelkit elveszíteni…

Az ajtón hallgatózó férj kérdőre vonja, s hiába tagadja panaszát az asszony, kivégzi. Utolsó kérése, vigyék Brassóba lányoknak tanulságul. – (Egyik változat szerint királyi ruhába öltözött tolvaj egy királylányt vesz feleségül.) A balladát csak erdélyi változatokból ismerjük, ahol még ma is része az élő szájhagyománynak. A zsivány hős ellenére a zsivány felesége ballada a → betyárballadák világától távol áll. Benne a primitív életmódú tolvaj és a nemesebb, civilizáltabb körülményektől erőszakkal kiszakított asszony ellentéte és ezen keresztül a kétféle világ konfliktusa feszül. Rokon témájú alkotásokat a közvetlen szomszédos szlovák, rutén, román népköltészetben találunk.

Kriza Ildikó

zsiványkalap: → kalap

zsoltár: a vallásos → népének ószövetségi hagyományokat folytató válfaja. I. e. a 2. sz.-ra alakult ki, de a korabeli felfogás a zsoltárok nagyobb részét Dávid királynak, kisebb részét Mózesnek és Salamon királynak tulajdonította. Váltakozó (szóló és karének) formában énekelve a zsidó istentisztelet részévé vált. A → rímet és a kötöttebb versmértéket még jórészt → gondolatritmus pótolta. Már az ószövetségi zsoltár fogalma is összetett: a mintegy 150 ének közt van dicséret, hálaadás, könyörgés, tanítás, bűnbánat, panasz (siralom) és átok. Latinra fordítva (neve: psalmus) szinte kezdettől fogva része a keresztény liturgiának. A mai kat. éneklési gyakorlatban is van szerepük: a mise, ill. a zsolozsma részei, de jelentőségük alárendelt. A középkor vége felé nemzeti nyelvekre is kezdték fordítani; jelentőségüket a reformáció ismerte fel. Külföldi példák nyomán nálunk Sztárai Mihály, Bogáti Fazekas Miklós, Kecskeméti Vég Mihály (fordítását Kodály Zoltán Psalmus Hungaricus címmel zenésítette meg) s főként az ún. genfi zsoltárokat alapul vevő Szenczi Molnár Albert-féle fordítások a nevezetesebbek; ez utóbbiak a ref. gyülekezeti éneklés máig legfontosabb darabjai, → énekeskönyvük neve is zsoltároskönyv. Ezek az újkori zsoltárok már teljesen kötött formában íródtak: a dallamok szerkezetileg nem, csak melódiában különböztek egymástól. Amilyen nagy hatással volt népköltészetünkre és irodalmunkra a zsoltárok nyelve, stílusa, annyira idegenszerűek maradtak az újkori dallamok: bár a → ritmus időközben némileg változott, egyetlen népi zsoltárdallamról sem tudunk. Nem befolyásolták a népi dallamalkotást, ellentétben a gregorián zsoltártípusokkal, amelyek népzenénk egy rétegével rokonok. Ettől függetlenül is megvolt a vasárnap délutáni zsoltáréneklés szokása a ref. kisebb rokoni-szomszédi közösségekben. A műfaj komoly tartalmú átalakításával az → agrármozgalmi dalok között (ún. szocialista dalok), tréfás paródiáival pedig a → mulatónóták (pl. – mint a szép csüves paprika A húsba kívánkozik…), → katonadalok, → koldusénekek stb. között találkozunk, de átalakítás nélkül is kaphatnak komolytalan értelmet (pl. az ún. tetves ember éneke: – Óh, mely sokan vannak, Akik háborgatnak…). – Irod. Csomasz Tóth Kálmán: A református gyülekezeti éneklés (Bp., 1950); Schram Ferenc: Bevezető népénekeinkhez (Bp., 1958); Kósa László: Az egyházi népének (Kézirat, Bp., 1965).

Katona Imre

zsoltáréneklő madár, a: → hősmese, amelynek magyar változatai két redakcióra oszlanak. Az első: beteg (síró-nevető szemű) király állapotán csak egy csodálatosan éneklő madár tud segíteni, mely már egyszer birtokában volt. A király három fia a madár keresésére indul. A két nagyobb szívtelenül viselkedik egy rókával (farkassal), s ez kővé változtatja őket (vagy más módon teszi lehetetlenné, hogy útjuk céljához elérhessenek). A legkisebb királyfi megosztja a rókával úti elemózsiáját (vagy meggyógyítja), ezért a róka hozzászegődik útitársul és tanácsadóul (→ csizmás kandúr, a, → hálás halott, a. – a) Segítségével megtalálja az aranymadarat, meg is fogja, de tanácsadója utasítását nem tartja be s emiatt fogságba esik. Innen csak akkor engedik szabadon, ha elhoz egy táltoslovat. – b) A táltoslovat is sikerült megtalálnia és elfognia, de ismét nem tartja be a róka utasítását s ismét fogságba esik. Csak akkor engedik szabadon, ha elhoz egy aranyhajú királykisasszonyt. – c) Az aranyhajú leányt végre sikerül elhoznia. A táltosló gazdájánál a róka átváltozik aranyhajú leánnyá, s ő megy be a királykisasszony helyett. Mikor a királyfi a királykisasszonnyal és a lóval már messze jár, visszaváltozik rókává, és utánuk megy. A zsoltáréneklő madár gazdájánál a róka zsoltáréneklő madárrá változik, s mikor a királyfi az aranyhajú leánnyal, az aranylóval és a valódi zsoltáréneklő madárral már messze jár, visszaváltozik rókává, és utánuk megy (→ hármasság). A legkisebb királyfi a róka határozott tiltakozása ellenére bátyjait életrekelti, megmenti az akasztófától, ezek azonban irigységből kezét-lábát levágják, szemét kiszúrják, s egy kútba vetik (→ Igazság és Hamisság). Otthon azt állítják, hogy ők hozták el a zsoltáréneklő madarat, a madár azonban nem szólal meg, s a király továbbra is beteg marad. A legkisebb királyfi a kút vize vagy a róka segítségével újra visszanyeri szemevilágát és tagjai épségét, s hazatér a királyi udvarba. Jöttére megszólal a zsoltáréneklő madár, énekétől a király és az ország betegei, öregjei meggyógyulnak, megfiatalodnak. A két idősebb testvér elnyeri méltó büntetését, a legkisebb elnyeri a trónt, és feleségül veszi az aranyhajú leányt (AaTh 550). – A nagyon világos szerkezetű redakciónak 17 magyar változata van. A másik redakció sokkal kevésbé egységes, változatai gyakran keverednek más típusokkal. A két redakcióhoz három bevezető motívum kapcsolódik: a) bevezetés: → síró-nevető szemű király, a; b) bevezetés: egy király gyönyörű templomot építtetett és összehív mindenkit, hogy megcsodálják. Egy öreg remete szerint csak akkor lenne igazán szép, ha benne énekelne a zsoltáréneklő madár; – c) (jóval ritkább) bevezetés: a királynak van egy aranyalmafája (rózsafája), melynek termését (virágát) sohasem láthatja, mert mindig ellopja a zsoltáréneklő madár. Három fiát kiállítja őrizni. A két nagyobb elalszik, a legkisebbnek sikerül egy tollát kitépnie (→ Hamupipőke királyfi, → Árgirus). Apja elküldi, hogy hozza el a zsoltáréneklő madarat. A kellőszámú ép, tiszta változat esetén világosabban körvonalazható második forma a b) bevezetésből indul ki. A három királyfi útrakel a zsoltáréneklő madár után. Útelágazáshoz érnek. Három út vezet tovább, a boldogság útja, a mindenek útja és a veszedelem útja (vagy hasonló). A két idősebb a két elsőn, a legkisebb a veszedelem útján folytatja vándorlását. Három öregasszony igazítja útba (→ élet fiatalító vize, az), akiktől táltos lovakat és → mágikus tárgyakat kap. Ezek segítségével legyőzi a kapuőrző sárkányt és megszabadítja a zsoltáréneklő madarat. Kiváltja bátyjait a fogságból, ezek elfogyasztják elemózsiáját s a sajátjukból csak keze-lába levágása és szeme kiszúrása árán adnak. Beledobják egy kútba és otthagyják ( Igazság és Hamisság ). A zsoltáréneklő madarat magukkal viszik. Otthon azonban nem szólal meg. A kis királyfi a kút vizétől visszanyeri testi épségét s bátyjai után megy. Megjelenésére a zsoltáréneklő madár a templomban énekelni kezd. A király és az ország öregei, betegjei meggyógyulnak, megfiatalodnak. A hűtlen testvérek elnyerik büntetésüket, a legkisebb a koronát (MNK 550B*). A redakciónak 17 – jórészt az AaTh 550 és AaTh 551 típusokkal, de más meserészletekkel is – kontaminálódott változata van. Az újabban feljegyzettek világosabb felépítésűek, ehhez talán hozzájárult Benedek Elek zsoltáréneklő madár c. meséjének országos elterjedése is. A mese egész Európában ismert. K-európai változatai világosabb szerkezetűek, tipológiai szempontból jobban körvonalazhatók. – Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., UMNGy, VIII., Bp., 1955); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Földyné Virány Judit: A bodrogközi Láca népmeséiből (Sárospatak, 1957); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (MNK, I., Bp., 1960).

Kovács Ágnes

zsoltárfogó, zsoltárszorító : egy darab fából faragott kétágú villaszerű csiptető, amivel templomban a kinyitott zsoltár lapjait rögzítik. Egyszerű → ékrovásos és vésett, geomterikus díszítés került rá. Csak Kalotaszeg néhány községéből ismert, ott is régiesnek számított már a századfordulón. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I., Bp., 1907).

Fél Edit Hofer Tamás

zsoltártábla: faszerkezet, amely cserélhető számok segítségével a ref. (ritkábban ev. és r. k.) templomokban a soron következő éneket mutatja a gyülekezetnek. Hívják énekmutató nak és kirakó nak is. Kiemelkedő, jól látható helyen áll: orgona mellett a karzaton, az első padsorban vagy falra függesztve. Egyszerűbb alakja forgatható tábla, de ismertek szekrényformájúak is. A 18. sz. végéről és a 19. sz.-ból való példányok némelyike faragott-festett asztalosmunka.

Református templom belseje, előtérben karzati zsoltártáblával (Mánd, Szabolcs-Szatmár m., 1790–91) Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum

Kósa László

zsoltártakaró: a kézbe való kendő nél valamivel nagyobb méretű, de hasonló anyagú kis fehér gyolcskendő, rendesen fekete hímzéssel. Templomba menet beleburkolták a zsoltárt. A zsoltártakaró ma már ritka, a déli Duna-vidékről, Érsekcsanádról ismerjük.

Zsoltártakaró (Érsekcsanád, Bács-Kiskun m., 20. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

zsombékolás, lápirtás : a lecsapolt, rendszeres művelésre kiválasztott vizes-rétes terület talajának egyenetlenségét okozó zsombékok eltüntetése. A zsombékolásra a kiszárított láp bokrainak, fáinak kivágása, a nád és a gaz leégetése (→ rétégetés) után került sor. – A fűvel, sással szövevényesen telenőtt földhányásszerű kupacok, a zsombékok eltávolítását kapával végezték. Alávágtak, körül elmetszették minden gyökerét és kifordították. Ásót akkor használtak, ha kapával nem fértek hozzá a magas és terjedelmes zsombékokhoz. Az Ecsedi-láp mellett speciális eszközzel, zsombékoló kapá val is dolgoztak, ami nem más, mint kapaformára előrehajlított erős vasásó. A kivágott zsombékot a szövevényesen nőtt gyökerek miatt nem lehetett a helyszínen szétverni, ezért a rét közepén összerakták vagy a mezsgyére kihordták. A kiszáradt zsombékokat elégették vagy maguktól elporladtak. A Kis-Balaton környéki uradalmakban a lánccal körülkötött nagy zsombékokat bivalyokkal húzatták ki. Ha elég száraz volt a talaj, egyszerűen kiszántották. Azokat a réteket, amelyeken nem nőtt zsombék, leégették, majd a nád- és sástorzsákat fahengerrel lehengerelték, széttörték. – A zsombékolás a rideg pásztorkodást, növényi gyűjtögetést és halászatot fölváltó, a mocsarakat emberi beavatkozással tervszerűen átalakító és termékeit rendszeresen felhasználó lápi gazdálkodás fontos mozzanata. Különösen a 18–19. sz.-ban a vizes területek nagyarányú lecsapolása idején kapott hangsúlyt a magyar parasztok gazdálkodásában. (→ még: irtás) – Irod. Takács Lajos: A Kisbalaton és környéke (Kaposvár, 1978).

Kósa László

zsombékszék, zsombék, zsombékülőke, zsombó : a zsombéksás (carex clata) sarjtelepéből kivágott, többé-kevésbé korong alakú ülőke. Tavasszal, amikor a víz visszahúzódott vagy ősszel, amikor az iszap megfagyott, a zsombékot gyökérzetével együtt, ásóval vágták ki. A gyökér közé szorult iszapot, homokot kirázták vagy kiáztatták, majd a levélzetét levágták rövidre és egyenesre. Sásával lefelé fordítva kiszárították és ezzel kész volt a zsombékszék. Alkalmazására a 19. sz.-ból, elvétve a 20. sz.-ból vannak adataink, így a Balaton-melléki présházakból, a Duna–Tisza közéről és a Hajdúsági tüzelős ólakból, a Bodrogközből, Tokaj vidékéről, Baranyából, a somogyi lápvidékről, pásztorszállásokról, szőlőkből. Leginkább a tüzelő körüli üldögéléshez használták. A zsombékszék eltűnésében a lecsapolásnak jelentős része van, minthogy elfogyott a megfelelő méretű zsombék, mivel egy-egy zsombékszéknek alkalmas sarjtelep kora 100 év is lehet. Dunapatajon a hagyomány szerint a tüzelős ólak nem kívánatos vendégeit úgy volt szokás „kifüstölni”, hogy a zsombékszékjébe hátulról beleszúrták a megtüzesített tűzpiszkáló vasat. Akivel ez megtörtént, értve a jelzésből, többet nem tette be a lábát. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959); Vajkai Aurél: Balaton-mellék (Bp., 1964); Vöröss László Zsigmond: Zsombék ülőke (Baranyai Művelődés, 1972).

Zsombékszék (Izsák, Bács-Kiskun m.)

Zsombékszékek szőlőhegyi használatban (Tapsony, Somogy m., 1970-es évek)

Zsombékszékek szőlőhegyi használatra (Tapsony, Somogy m., 1970-es évek)

K. Csilléry Klára

zsombolyázás: takarmány elraktározása és füllesztése sírgödörszerű veremben. A zsombolyozás eredetileg a → lombtakarmány, falevél füllesztésére, savanyítására szolgáló eljárás volt. A verembe raktározott takarmányt bunkózással, taposással tömörítették, majd vastag földréteggel elzárták a levegőtől. A 19. sz. második felében kezdett elterjedni a zöldtakarmányok, csalamádé, → kukorica, → misling zsombolyozása az Alföldön (→ még: szecska). Az eljárás megnevezésére újabban országosan terjedő szó a silózás . A zsombolyozás Ny-Európában a friss szénafű raktározási módjaként is ismert. – Irod. Tálasi István: Változás-vizsgálatok a népi állattenyésztés köréből (Népr. Ért., 1942).

Paládi-Kovács Attila

Zsubri Jóska: → Sobri Jóska

zsuppolás: fiúgyermekek → mozdulatutánzó játéka. Két fiú, a két „zsuppoló” egymással úgy áll szemben, hogy keresztező kézösszefogással várja a többieket. Amazok a „zsuppok”, egymás után feléjük futnak, majd közvetlen közelben tótágasba billennek. Az átbillenés pillanatában a zsuppolók összefogott kezükkel a levegőben továbblendítik őket. A „zsuppok” derekukon kapják a lendítést s átbukfencezés után sorra talpraugranak. Kévedobás nak is nevezik ezt a játékot. Néhol zsuppolás néven nevezik egy olyan változatát, melyben páronként több fiú dobálgat kézről kézre egy-egy zsuppot. Ez utóbbi változat egyéb elnevezései: „zsákolás”, „csónakázás”, „úsztatás”. – Irod. Lajos Árpád: A magyar nép játékai (Bp., 1940).

Lajos Árpád

zsúptető: a lakó- és gazdasági épületek rozsszalma héjazata. Készítéséhez kézzel csépelt rozsszalmát használtak fel, amelyet a fedés megkezdése előtt kisebb csomókba kötöttek (zsúp, zsupp, zsúf ). A készítés technikája szerint két típus különböztethető meg: a) teregetős vagy felvert zsúptető . A zsúpcsomókat kibontva aluról felfelé, sorról sorra a tetőlécekre terítik kalászos végükkel lefelé (a legelőn sorban fordítva). Fából készült, nyéllel, gyakran fogakkal ellátott eszközzel ( zsúpverő, verő ) felfelé ütögetve egyenletesre verik, majd fűzfavesszővel félméterenként a lécekhez korcolják. A felvert zsúptetőt É-Dunántúlon, D-Nógrád, D-Heves vidékén, szórványosan az Alföld D-i részén alkalmazták, általában azokon a vidékeken, ahol a → nádtető volt az általánosan használt héjazat; – b) A kötött zsúptető az előzőnél tartósabb és elterjedtebb technika. A kis szalmacsomó, melynek tájanként más neve alakult ki ( baba, bábú, gica, docska, kicska, matring, szerha, kece, toromba ), a megkötés helye és az alkalmazás helye szerint háromféle lehet: kalászos végénél megkötött (ez a legalsó sorba és a tető élére került), derékon megkötött (legalsó sorban és a gerincen használták) és a tövénél megkötött (a tető legnagyobb részén ezt használták). A fedést mindig a legalsó lécnél kezdték el. A kis zsúpcsomót a lécre fektették, a belőle elvett néhány szalmaszálból kötelet sodortak, amellyel a csomót a léchez kötötték. A mellé fektetett következő csomót az előzőből sodort kötéllel kötötték le. A második sortól kezdve a tövénél megkötött csomókat használták, kalászos végével lefelé. Mivel a kalászos vége vékonyabb, egyenletesen sima lett a tető. A tetőéleken általában a kalászos végénél megkötött csomókat tövével lefelé erősítették fel, így itt lépcsőzetes lett a fedés. A Felföldön sok helyütt az egész tetőt lépcsőzetesre kötötték. A gerincen a csomók végét az ellenkező oldalra kötötték le, vagy az utolsó sor végeit sörteszerűen felcsomózták. Gyakran a gerinc fedését fanyárssal (→ tetőnyárs), hosszanti lécekkel ( csatlóléc) vagy hegyes szögben összeerősített és a gerincre ültetett, lekötött rudakkal ( nyomtatófa, kaloda ) rögzítették. A kötött zsúptető több évtizeden keresztül tartós volt, ahol megromlott, új csomókkal pótolták. A kötött zsúptetőt a magyar nyelvterület nagy részén alkalmazták: a Dunántúlon, a Kisalföld peremén és a Felföldön domináns héjazat volt a 19. sz. végén. Szórványosan előfordult Erdélyben is. (→ még: tetőfedés, → szalmatető) – Irod. Pápay Károly: A palóc faház (Ethn., 1893); Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Selmeczi Kovács Attila: A zsúpfedél készítése a keleti palócoknál (Ethn., 1968).

Zsúptetőhöz készült szalmacsúcsok (Göcsej, Zala m., 20. sz. eleje)

Zsúptetős lakóház (Bocska, Zala m.)

Babszelelés, zsúpszalmából készült edények, „kópicok” segítségével (Szalafő, Vas m.)

Zsúptetős lakóház (Nagyida, v. Abaúj-Torna m., 1968)

Készül a zsúp a szennai falumúzeumban (Somogy m., 1980)

Zsúpozás (Csernáton, v. Háromszék m., 1976)

Füzes Endre

Zsuzsánna-játék: bibliai tárgyú többszereplős → dramatikus játék, népi → misztériumjáték, az ótestamentumi történetet adja elő népi felfogásban. A mo.-i németeknél igen népszerű volt. A 16. sz.-ban Stöckel Lénárt bártfai rektor írt az iskola számára Zsuzsánna-játékot s ennek szövege folklorizálódva tovább élt. A századforduló körül magyar, német, szlovák és román játékszövegeket ismertek, főként az aranybányászokból és sóbányászokból alakult laikus társulatok adták őket elő. Ezek részben Stöckl szövegére, részben barokk iskoladrámákra vezethetők vissza. Magyarittebén (Bánság) → nagyböjtben ref. gyermekek adtak elő Zsuzsánna-játékot. – Irod. Hantz Gyula: Zsuzsanna históriája (Magy. Nyelvőr, 1876); Sebestyén Gyula: Budapesten előadott népszínjátékok (Ethn., 1912); Ernyey József–Karsai (Kurtzweil) Géza: A felsőmagyarországi bányavárosok német népi színjátékai (I–II., Bp., 1932–38); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Dömötör Tekla