Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

(2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

28. fejezet - Z

28. fejezet - Z

zab (lat. Avena sativa): jelentős takarmány- és tápláléknövény . Világszerte elterjedt gabona nemű, jól bírja a nedves, hideg éghajlatot, a fenyőövben is beérik. Őshazája Előázsia, ahonnan a neolitikus kultúrákat hordozó népességgel még mint a gabonafélék gyomnövénye került Európába. Termesztésbe vételére valószínűleg a vaskorban a mai É-Németo. területén került sor. A magyarság feltehetően csak a honfoglalás után a Kárpát-medencében ismerte meg. A magas hegyvidékeken (Erdély, Felföld) táplálékként (kása, pépesételek) fogyasztották, de leginkább abraktakarmánynak használták.

Kósa László

zabadó: a hajdani jobbágyszolgáltatások egy neme. A 15. sz.-tól adatolható adónem főként a 17–18. sz.-i Erdélyben vált rendszeres szolgáltatássá. Minden jobbágyháztartás után 1 köböl zabot hajtottak be karácsonykor vagy Márton napján. Erdélyben akózab, karácsony zabja , az ÉK-i Kárpátokban kemencezab néven volt ismeretes. A zabadó elsősorban a feudális birtokosok lóállományának takarmányozását szolgálta; nagy hadászati jelentősége volt. – Irod. Berlász Jenő: Az erdélyi jobbágyság gazdasági helyzete a XVIII. században (Bp., 1958); Szentgyörgyi Mária: Jobbágyterhek a XVI–XVII. századi Erdélyben (Bp., 1962).

Paládi-Kovács Attila

zabálócsütörtök: → farsang

zabigyerek: a házasságon kívüli együttélésből vagy az ettől független nemi érintkezésből (→ házasságon kívül elismert nemi kapcsolat, → vadházasság) származó gyerek. Szerelemgyerek nek is nevezik és értékelést jelent az a mondás, hogy „szép, mint a szerelemgyerök”. Helyi elnevezései: fattyú, fatykó, mögesett lány magzatja, szemétön szödött gyerök, orozvakőtt gyerök, hadigyerök (idegen katonától származó). Az ilyen gyerek sorsa rendkívül nehéz, mert csak az anya neveli, az apa legtöbbször tudni sem akar róla, tartásához, neveltetéséhez legfeljebb bíróilag megállapított tartásdíjjal járul hozzá; származásának körülményeit munkahelyén, magánéletében éreztetik vele. Ha az anya körülményei sem teszik lehetővé nevelését, a zabigyereket állami gondozásba adják (régen lelencgyerek volt a neve, napjainkban népiesen állami gyerök nek is nevezik).

Tárkány Szücs Ernő

zabkiszi, kiszi, kiszij : savanyú, kocsonyás zabból való lisztpép . Székelyföldi étel (Csík, Háromszék, Udvarhely). A kemencében szárított zabot malomban őrletik, a héjrészeket kirostálják. A lisztet meleg vízzel híg péppé keverve néhány napig magában erjedni hagyják, Más változat szerint a lisztet forrázzák, kihűlve → kovászmaggal kenyérszerűen bekovászolják, amikor megkel, langyos vízzel elegyítik. Csak a tetejére felszálló fehér lét főzik. A kihűlő zabkiszi mindkét esetben kocsonyaszerűen merevedik meg. Hidegen eszik, hozzá tejet, mézes vagy cukros vizet, aszalt szilva levét kanalazzák. Népnyelvi elnevezéseként mindhárom címszóváltozat előfordul. A 18. sz. közepén az ételt kiszij és kiszil néven emlegetik. – A szó az ukránból származik. Az ukránoknál – és a keleti szlávoknál általában – ez az étel nagy múltú, máig igen elterjedt. Náluk a zabkiszinek szánt zab szárítása egy másféle zabkásához való speciális zabliszt ( tolokno ) előkészítésének egy mozzanatával egyezik. A zabkiszi étel szláv jövevényszóval jelölve századunkig fennmaradt a karintiai Alpok német falvaiban. (→ még: erjesztett gabonalé) – Irod. Rhamm, K.: Talken und Geislitz (russisch tolokno und kiselj) – Zwei alte slawische Hafergerichte (Carinthia, 1909); Zelenin, D.: Russische (ostlawische) Volkskunde (Berlin– Leipzig, 1927); Viski Károly–Kerestely Józsefné: Adalékok Udvarhelymegye néprajzához. Székely eledelek (Népr. Ért., 1932).

Kisbán Eszter

zabla, fékemlő, szájvas, zabola : kettő vagy négy karikával ellátott ujjnyi vastag, kb. 18 cm hosszú, gömbölyű, egy darabból álló vagy csuklósan illeszkedő két darabból álló vas eszköz, amit a szekeresfék re, → kantárra csatolva a ló szájába tesznek, hogy a lovat, a → gyeplő segítségével irányítani tudják. A zablának többféle változata van; legegyszerűbb zabla az egytagú, kétkarikás gömbölyű vas, fejlettebb az ún. törött vagy hólyagos zabla, aminek kettő és négykarikás változata van. A két szabadon mozgó karika által csatolják a kantárra. Ha kétkarikás a zabla, akkor rövid kis láncokra szerelt peckek kel csatolják fel pl. a szekeresfék re (→ fék). A felfüggesztő karikák azt a célt is szolgálják, hogy a zabla a ló szájában oldalra ne járjon ki-be; ugyanezt a célt szolgálják a zabla két végére szerelt kis pálcák is, az ilyen zablát nevezik pálcás-zabolá nak. Gyakori eset, hogy a pálcák végeit karikákká formálják és ezáltal az ún. feszítőzabla enyhébb változatát kapják, mert ezekbe a karikákba már belecsatolhatják a f eszítőszár at. Nagyon sok lónak rossz szokása, hogy a zabla mellett kiöltögeti, lógatja a nyelvét, ez ellen valók az ún. kanalaszablá k. – A zabla nagyon régi eszköz, a régészeti ásatások csontból és fémekből való változatait már a korai időkből kiásták, de legegyszerűbb módja lehet a zablának a ló szájába vetett hurok is. – Eldöntendő kérdés, hogy a zablát hol és kik találták fel, valószínű azonban, hogy Közép-Ázsia valamelyik lovas népe használta először, már a fémkorszak előtt is. Az i. e. 9. sz.-ban már ismertek voltak a pusztai nomádoknál a fejlett csuklós vagy hólyagos zablák. – Irod. Pettkó-Szandtner Tibor: A magyar kocsizás (Bp., 1931); Frecskay Jenő: Emlő, fékemlő, ese, esemlő (Magy. Nyelvőr, 30.)

Zablák: 1. cigányzabla, 2. parádés zabla, 3. zabla, 4. törött zabla feszítő ágakkal, 5. feszítőzabla, 6. lánczabla, (1–3. és 5–6. Átány, Heves m., a 4. Alföld) (20. sz. eleje)

A zabla használata (Dunaföldvár, Tolna m., 1957)

K. Kovács László

zabló: csikók, lovak számára készült kisebb-nagyobb méretű fedetlen ládaféle (→ etető).

zajdaruha: → batyu

zajkeltés, lármázás : katartikus , ill. gonoszüző rítus (→ gonoszűzés, → katartikus rítusok). A naptári ünnepek, valamint az → átmeneti rítusok gyakori tartozéka, gyakran elhomályosult céllal, ill. magyarázatokkal. Többnyire nem önállóan, hanem más szokáscselekmények kísérőjeként nyilvánul meg. A kongózás → karácsonykor, → szilveszterkor és → újévkor szokásos, néhol → pünkösdkor is. Egyes helyeken gulyafordítás kapcsolódott hozzá: pásztorok, béresek, legények, gyermekek zajongtak ostort pattogtattak, kolompoltak, kürtöltek, amíg a jószágok fel nem ébredtek és másik oldalukra fordulva biztosították a következő év termékenységét. A zajkeltés ez esetben egyrészt a gonosz távoltartására irányul, másrészt a következő év állatszaporulatát biztosító → termékenységvarázslás. Farsangkor, főként húshagyókor szokás országszerte a lányok szűzgulyába hajtása, kikolompolása (→ vénlánycsúfolás): a kongózás és gulyafordítás tréfás vénlány és vénlegény csúfolássá alakulásával. A civakodó házaspárokat kigúnyoló, megszégyenítő zángózás (→ közvélemény-büntetés) szokását is zajkeltés kíséri. A húsvéti ünnepkörben bibliai esemény megjelenítésében, emlékeztetőjében kerül sor zajkeltésre Pilátus- vagy Judás-verés alkalmával (→ Pilátus-égetés). Az emberi élet fordulóin eredetileg gonoszűző zajcsapás a bakfazékdobás és változatai. → Keresztelőkor pl. az ablak alatt porral telt csuprot, bakfazek at dobnak a gyermekek. Egyes helyeken a keresztelői lakoma közben vagdosnak az ajtóhoz rossz cserépfazekakat, nehogy süket legyen a gyerek. A cserépdarabok, de az edény, hamu, por vagy gabona stb. tartalma is a jókívánságok sokaságát jelképezheti. Hasonló célzattal az esküvői menet (→ menyasszonyvitel) indulásakor a szekérhez cserépedényt dobnak és lövöldöznek. A vacsora alkalmával is földhözvágnak egy rossz fazekat. A bakfazékdobás is ismeretes vénlánycsúfoló szokásként is. → Névnapozáskor a köszöntők jókívánságát jelképezi a bakfazékdobás. A → halott kivitelénél is a gonosz távoltartására vagy a lélek riasztására zajt csapnak cserépfazékkal, ajtó becsapásával stb. → Virrasztáskor egyes helyeken csörgőpálcá val ébresztgették az elalvókat. Eredetileg talán ez is gonosztávoltartó zajkeltés volt. Egyéb alkalmakkor → féregűzéssel is kapcsolatos a zajkeltés: pl. Nagyszombaton bográcsot vernek, „kígyók, békák szaladjatok!” szöveggel, amikor először szólal meg a harang. A jószág első legeltetésekor (→ Szent György napja) puskát ropogtatnak, s ezzel képletesen megölik a farkast és egyúttal biztosítják a jószág egybemaradását. A zajkeltés mint ünnepi szokásoktól független, önálló → mágikus eljárás az eredeti, rontást távoltartó, gonoszűző céllal szórványosan fellelhető Európa-szerte. A nálunk ismert eljárások közül legelterjedtebb a → vihart, ill. jégfelhőt eloszlató harangozás, továbbá a féregűzés zajkeltéssel egybekötött módszerei. – Irod. Szendrey Zsigmond: A „kongózás” (Ethn., 1930); Szendrey Zsigmond: Bakfazék (Ethn., 1931); Szendrey Zsigmond: A magyar népszokások ősi elemei (Bp., 1940).

Tátrai Zsuzsanna

Zakarjás János (?1720–Komárom, 1772): jezsuita hittérítő és néprajzi gyűjtő. 20 éves korában belépett a jezsuita rendbe 1740–41-ben Trencsénben, 1742–44-ben Nagyszombatban tanult, majd itt volt tanár 1749-ig. 1750-től 1768-ig Peruban és Bolíviában térített a Mamoré folyó vidékén számos törzs körében. Hazatérve Komáromban volt plébános haláláig. Leveleiben értékes néprajzi adatokat közölt a Mamoré vidéke indián törzseiről. – F. m. Zakarjás János és Fáy Dávid délamerikai jezsuita misszionáriusok úti levelei (Földr. Közl., 1910). – Irod. Boglár Lajos: The Ethnographic Legacy of Eighteenth Century Hungarian Travellers in South America (Acta Ethn., 1955).

Sárkány Mihály

zaklanyozás: → evező

zalai hímzések: 1. a Mo.-on legszélesebben elterjedt hímzéstechnika egy kiemelkedően szép és nagyszámú, jellegzetes csoportja, a vagdalásos-laposöltéses fehér varrás. Sajátossága, hogy a szálvonásos-vagdalásos munka igen nagy, széles felületeket borít el, melyből kiemelkednek az erőteljes → laposöltéses minták. Vastag szálú kendervásznon vastag fonallal, viszonylag sok szál kivágásával, tehát nagy áttört kockákkal készült. A legtöbb hímzést azáltal tagolják, hogy kétféle méretű kockát, vagdalást vágnak ki; a főmintát rendszerint nagyobb méretben készítik s a kisebb kockák a hátteret alkotják. Lepedő- és párnavégeken varrták. A minta jó részében mértani, a másutt közkeletű kakasos és kelyhes minták itt csak kivételesen, ekkor azonban igen szép kimunkálásban találhatók meg. – 2. Másik, kevéssé ismert, kisebb számú csoportját párnavégekre varrták piros pamutfonállal szálszámolás vagy szabadrajz után. E munkák mintakincse beletartozik a → régi dunántúli hímzések anyagába. Zalai hímzés a → halápi hímzés is. – Irod. Fél Edit: Ungarische Volksstickerei (Bp., 1961); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

Díszágynemű hímzésének részlete (Zala m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Párnavég vagdalásos hímzéssel, szálvonásos laposöltéssel és pókolással kivitelezett csillagos mintával (Zala m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Díszágynemű hímzésének részlete (Zala m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete. Középső szakaszán vagdalásos és laposöltéses mintázat, ennek két szélén subrikolt szálvonásos sorokkal kisért csík. Fent és lent vert csipke (Zala m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

zálogosdi: általában a → nevettetőjátékok → játékvégzője Főleg mint énekes → körjáték elterjedt (nevettető 1. pontja). Némely → labdajátékak is van zálogos változata. Mint szobai játék főleg a városi ifjúság körében kedvelt: aki játék közben elneveti magát, tiltott szóval válaszol (Fekete, fehér, igen, nem), meggondolatlan mozdulatot tesz (Húzd meg, ereszd meg), vagy a feladott kérdésre nem tud hirtelen válaszolni (Mit visz a kishajó?) – apró személyes tárgyat, zálogot ad a szedőnek, aki kalapba vagy sapkába gyűjti össze a zálogokat. A játék második része a zálogkiváltás. A szedő felteszi a kérdést: „Mit érdemel az a bűnös, kinek záloga a kezemben van?” A játékbíró mókás büntető mozdulatokat végeztet, énekeltet, fiút leánnyal vagy leányt fiúval megcsókoltat stb. Aki nem tudja, vagy nem akarja végrehajtani a bíró ítéletét, záloga „szigorítottba” kerül. – Irod. Komlósi Sándorné: Magyar–délszláv–német népi gyermekjátékok Baranyában (Pécs, 1958).

Haider Edit

zángózás: → közvélemény-büntetés

záp, fog, ín : a → szekéroldal → bűrfáit összekötő keresztfák. Vidékenként más és más a zápok sűrűsége és megmunkálása. A legtöbb vidéken laposra faragottak, de van rá eset, pl. a székely hordószeker eknél (→ takaruló szekér), hogy a zápok gömbölyű botok, csak a szélsők erősek és laposak, ezeket nevezik csütké nek. A zápok sűrű vagy ritka alkalmazása bizonyos vidékek szekereire, kocsijaira jellemző, a falusiak erről azonnal felismerték, hogy az illető jármű mely vidékre való; az ismertetőjelet csak fokozza a közfá k egyes vagy kettes volta, esetleges hiánya.

K. Kovács László

zárdamunka: → kolostormunka

zárnyitó fű: → vasfű

záró formula: → formula

zárt szerkezetű mese: a → mitikus mesék nagyobbik fele. A zártság érzetét a hallgatókban egyrészt azzal kelti, hogy mesekezdő és mesezáró formula keretezi, másrészt a kettes és hármas szerkezetek különböző kombinációi alkotják, melyek magukban hordják, vagy a nagyobb terjedelmű szöveg megfelelő helyén tükör formában sorra megadják megoldásukat. A láncszerkezetek kis kerek egységekből állnak, a nagyobb kompozíciók egyszeres vagy kétszeres létraszerkezetet alkotnak. Egyszerű hármasszerkezet pl. „A papucsszaggató királykisasszonyok”: AaTh 306 típus. A hős a láthatatlanná tevő sapkában (köpenyben) követi három nap egymás után a réz-, az ezüst- és az aranyerdőben a pokolra táncolni járó királykisasszonyokat, mindenünnen jegyeket visz magával s azokat a negyedik nap reggelén bemutatja a királynak. – Kettős-hármas – létraszerkezet pl. „Az Égitestszabadító”: AaTh 328A* típus. A huszonegy (huszonnégy), tizennégy és hét fejű sárkány elrabolja a napot, holdat és a csillagokat. A hős testvéreivel útnak indul és a réz-, ezüst- és aranyhídnál legyőzi sorra a három sárkányt és visszaszerzi a csillagokat, a holdat és a napot. Majd kisnyúl alakjában felkeresi a sárkányok anyját és végighallgatja annak beszélgetését a sárkányok feleségeivel, akik kút, körtefa és szederinda alakban fogják a hős és testvérei útját állni. A hős elpusztítja a boszorkány-feleségeket, az égitestekkel hazaérkezik, jutalmul megkapja a királykisasszonyt és a fele királyságot. – A bonyolultabb zárt szerkezetű meséket rendszerint alapszituáció és zárószituáció vagy → keretmese fogja közre. Ilyen alaphelyzet pl. az → apjuk sírját őrző fiúk vagy a → síró-nevető szemű király típus, zárómotívum pl. a hétországra szóló lakodalom, keretmese pl. az → égig érő fa típus. – Irod. Kovács Ágnes: A népmese prozódiájáról (MTA I. Oszt. Közl., 1969); Propp, V. Ja.: Morphologie des Märchens (München, 1972); Meletyinszkij, Je. M.: A mese strukturális-tipológiai kutatása (Dokumentatio Ethnographica, 1972); Pop, M.: Új módszerek a mesék szerkezeti vizsgálatában (Dokumentatio Ethnographica, 1972).

Kovács Ágnes

zászlós tánc: a Baranyában szokásos zászlós lakodalom → vőfélytáncának neve. A lakodalmi menetben a vőfély és a férfiak botra tűzött kásmirkendővel, „lobogóval” járják a táncot. – Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. B., Bp., 1956).

Maácz László

zeke: kabátszerű felső gyapjú ruha (→ gyapjúruhák) a székelyeknél. Szürke, szürkés vagy vöröses barna, fekete vagy fehér színű posztóból készült, de a szűrnél kisebb, szerényebb kabátféle. Van leírásunk gallértalan, elöl szíjjal kötődő és galléros – elöl gombolható zekéről is. Dereka a szűrhöz hasonlóan egyetlen hosszanti darabból áll, amely a vállaknál varrás nélkül fordul. Lefelé kissé szélesedő oldaltoldásának neve → pálha és → aszaj, mint a szűrnél, és az ujja betoldása is az a K- és DK-európai szabás, amely a szűrre és a régies magyar paraszti ingekre jellemző. A zekével ritkán csuklya is ötvöződhetett. – A zeke szó eredete bizonytalan, első említése Calepinus szótárának 1585-ös, a magyar megfelelőket is tartalmazó szótárában található. Az ettől kezdve szaporodó említésekben és leírásokban a zeke szónak egy bizonyos színnel vagy szabással való kapcsolata nem derül ki. Hol hasonlónak, hol egyformának említik olyan kisebb szűr ruhákkal, mint a daróc, condra, cedele , kankó, kacagány, szokmány, köpenyeg, köntös , mente – sőt ritkábban a szűr höz is hasonlítják. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest, 1868–Bp., 1873); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (II., A székelyföldi, a csángó és a torockói nép művészete, Bp., 1909); Györffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930); Gönyey Sándor: A gyimesi csángózeke szabása (Népr., Ért., 1941).

Csángó házaspár zekében (Gyimesfelsőlok, v. Csík m., 1942)

Gáborján Alice

Zentai János (Gerényes, 1907–Pécs, 1973): néprajzkutató. Az egri jogakadémián jegyzői oklevelet szerzett (1949). 1965-ig a közigazgatásban dolgozott. A pécsi Janus Pannonius Múz. munkatársa volt (1965–). Fejfakutatással és az Ormánság néprajzi vizsgálatával foglalkozott. Tanulmányai és cikkei a szakfolyóiratokban, ill. baranyai és pécsi múz.-i kiadványokban jelentek meg.

Zentai János

zepliny: → eplény

Zichy István, gróf (Bábolnapuszta, 1879–Aba, 1951): történész, festő és grafikus, az MTA tagja (l. 1925). Münchenben, Párizsban és Nagybányán folytatott képzőművészeti tanulmányokat. Élete első felében több kiállításon szerepelt képeivel. Később figyelme a magyar őstörténet kérdései felé fordult. 1931-ben egy.-i magántanárrá képesítették. 1934– 44 között az Országos Magyar Történeti Múz. főig.-ja és a Magyar Néprajzi Társaság elnöke volt. Tanulmányaiban rendszeresen felhasználta a néprajz eredményeit. Munkássága ösztönzően hatott az őstörténeti kérdések iránt érdeklődő kortárs etnográfusokra. – F. m. A magyarság őstörténete és műveltsége a honfoglalásig (Bp., 1923); Az eurázsiai lovasnomád műveltség kérdéséhez (Bp., 1939); Magyar őstörténet (Bp., 1939); Kőrösi Csoma Sándor (Bp., 1942).

Zichy István, gróf

Kósa László

Zichy Jenő, gróf (Sárszentmihály, 1837– Merán, 1906): Ázsia-kutató, politikus, az MTA t. tagja (1899). Saját költségén Oroszo.-ba és Ázsiába vezetett tudományos expedíciói a magyarok eredetét igyekeztek felkutatni. Ezeknek az expedícióknak a jóvoltából járhatott Szibériában Jankó János és Pápay József. A fővárosra hagyományozta 1901-ben Bp.-en létesített magánmúz.-át. A Somogy megyei Zala községben levő kúriájának múz.-ában őrzik a Szibériából hozott néprajzi tárgyakat. – F. m. Kaukázusi és középázsiai utazásai (I–II., Bp., 1897); Oroszországi és keletázsiai expediciójának beszámolója (Bp., 1899); Harmadik ázsiai utazása (I–V., Székesfehérvár, 1900–05). – Irod. Gr. Z. J. halála (Ethn., 1906); Csinády Gerő: Z. J. oroszországi és kínai expedícióinak története új megvilágításban (Földr. Közl., 1963).

Zichy Jenő gróf

Diószegi Vilmos

zilahi kerámia: Szilágy megye legjelentősebb fazekasközpontja Zilah, ahol nagyszámú mester dolgozott. Az edények alapszíne fehér, a díszítményeké zöld, barna, sötétlila. A zilahi kerámiára hatással volt az ónmázas → habán kerámia. Az edények felületét mezőkre osztják, s e mezőkben helyezik el a növényi elemekből álló motívumokat. Szemléletes példája ennek a → bokály, amelyet négyzetes mezőkre osztva díszítenek és a → butykoskorsó, amelyen a kör alakú mezőt díszítik. A díszítés eszköze a szaruból készült → íróka. – Irod. Márton Gyula: A zilahi fazekasmesterség (Kolozsvár, 1948); Csányi Károly: A magyar kerámia és porcelán története és jegyei (Bp., 1954); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Szilágysági magyar népművészet (Bukarest, 1974).

Bokályok (Zilah, v. Szilágy m., 19. sz. második fele

Tál írókás díszítménnyel (Zilah, v. Szilágy m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Tál, írókás díszítménnyel (Zilah, v. Szilágy m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Tál külső oldala (Zilah, v. Szilágy m., 1888) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

Zoborvidék: Nyitra város szomszédságában a Zobor és Gimes hegyek aljában fekvő magyar településcsoport megjelölésére használt tájnév. Ismeretes Zoboralja szinonim megnevezése is. A honfoglaláskorig visszanyúló szélesebb kiterjedésű nyitrai magyarság a 18. sz. óta elszigetelt, sajátos fejlődésű és kultúrájú maradványa. Alsóbodok, Béd, Csitár, Egerszeg, Gerencsér, Geszte, Gimes, Kolon, Menyhe, Pográny, Vicsápapáti, Zsére és a sok tekintetben más kulturális sajátosságokat mutató Barslédec községeket számíthatjuk területéhez. Néhány települése szlovák lakosság (gazdasági cselédek) beköltözésével a közelmúltban (19. sz.) átrétegződött, mint pl. Szalakuz. Helyi viszonylatot fejez ki a vízmegiek (Nyitraegerszeg és Vicsápapáti) és a hegymegiek (Menyhe és Béd) megkülönböztetése. A Zoborvidéki falvak peremtáji helyzete, nyelvszigetté válása számos archaikus jelenség és jellemző vonás fennmaradását eredményezte, amelyek különösen a folklórban az utóbbi évekig töretlenül éltek. Kodály Zoltán Zoborvidéken kezdte népzenei gyűjtéseit. Az anyagi kultúra jelenségeit a D-kisalföldi fejlődés közvetlenül befolyásolta. – Irod. Manga János: Ünnepi szokások a nyitramegyei Menyhén (Bp., 1942); Putz Éva: A kolonyi lagzi (Pozsony, 1943); Sz. Morvay Judit: Néprajzi adatok a Zoborvidékről (Népr. Közl., 1957); Ács Tibor–Sima Ferenc: Vétessék ki szóló szívem. Szlovákiai magyar népballadák (Pozsony–Bp., 1979).

Gádor a lakóház bejáratánál (Alsócsitár, v. Nyitra m., 19. sz. vége)

Szerelmi ajándéknak készült faragott guzsalytalp (Barslédec, v. Bars m., 1936)

Idős asszony, fején esőabrosszal (Zseré, v. Nyitra m., 1981)

Faragott kereszt római katolikus temetőben (Barslédec, v. Bars m., 19. sz. vége)

Utcakép (Alsócsitár, v. Nyitra m., 1981)

Lakóház (Barslédec, v. Bars m., 19. sz. közepe)

Zsúpfedeles présház a szőlőhegyen (Barslédec, v. Bars m., 19. sz. második fele)

Présház (Barslédec, v. Bars m., 19. sz. első fele)

Pajta (Barslédec, v. Bars m., 19. sz. vége)

Filep Antal

Zobor-vidéki viselet: A Nyitra-környéki magyar nyelvsziget községeinek jellegzetes viselete a környező szlovák és a legközelebb eső magyar községek viseletétől egyaránt elütő. Bár a Zobor-vidéki viselet a magyar népi viselet része: fejlődése, változásai beilleszthetők parasztságunk öltözködésének általános alakulásába, mégis nyelvi elzártsága következtében mind egyes darabjai, mind viselési módja, alkalmazása, díszítése régies formákat őrzött meg. – A Zobor-vidéki viselet egyik legjellegzetesebb darabja a hosszú, lábszárközépig érő női → mellé varrott ujjú ing. Az ing ujja csuklóig ér, nyitott, a csuklóhoz nem rögzített. A vállhegy és a csukló feletti rész különböző technikájú hímzéssel és vertcsipkével díszített. Kb. az utolsó negyven évben a hímzést a hétköznapi ingeken szövött csík helyettesíti. Az emlékezet szerint nyáron az asszonyok csak hosszú ingben és sűrűn ráncolt, széles fehér vászon vagy festőkötényben, ruhá ban jártak. A századfordulón az ing fölé rendszerint felvettek egy festő vagy karton szoknyát is. Télen egy posztószoknya, kis nyakbavaló kendő, ujjatlan bőr kuzsli vagy asszonyködmön védte őket a hideg ellen. A női viselet másik jellegzetes darabja a szarvasfőkötő, amelynek két kiálló csücske adta jellegzetes alakját; a szarvakat alsófőkötővel és hajból, drótból kombinált merevítővel formázták. A merevítők, az alsófőkötő és a felsőfőkötő együttes neve konty . A kontyot az asszonyok ünnepen fehér, hosszú gyolcs kendővel, patyolat tal tekerték körül, télen nagyalakú kékfestő kendővel csavarták körül fejüket, a kendő csücskeit főkötőjük tetején csomózták meg. – A férfiak hétköznapi viselete a bevarrt ujjú, kézelőtlen, gallértalan kendervászon ing és szűkszárú gatya volt. Hűvösebb időben ujjatlan bőr kuzsli t vagy emberködmön t hordtak. Ünnepi viseletük kékposztó zsinóros nadrág, mellény, ill. kabát volt. Nyáron általában hétköznap a férfiak s a nők is mezítláb jártak, télen puha szárú fekete csizma vagy szűrposztóból varrt, rövid és hosszú szárral egyaránt ismert papucs vagy kapca , egy bőrből szabott, hosszú szárú, sarkatlan, rámára varrt → saru volt az általános viselet. Esős, sáros időben fatopány t, fából faragott cipőt hordtak. Kerekorrú fűzött → bocskort csak aratáskor vettek fel, bár az emlékezet szerint valamikor általánosan hordták. Az ünnepi csizmák színe is fekete volt már a századfordulón, de az idősebb nők emlékeznek még a piros és sárga csizmákra is. – A Zobor-vidéki viselet nem egységes. A legészakibb falvakban, a szomszédos szlovák falvak közvetítésével elterjedt a → pendely, amely lassanként beépült majdnem az egész terület női viseletébe. Ugyanezt elmondhatjuk a → pruszlikról, amelynek az északi községekben ubbony a neve, amely szinte minden oldalról terjedve, általános viseleti darab lett. A sokszoknya, a tüll, a slingelés ünnepi alkalmazása kisebb-nagyobb mértékben, hasonló formában mindegyik község női ruházkodásában megjelent. A délebben fekvő községekben a kékfestő anyagok használata elterjedtebb és sokféle volt. – A Nyitra-környéki magyar falvak viselete nem a paraszti rétegek szerint differenciálódik, hanem falvak szerint, a falvakon belül pedig életkorok szerint. Még az egyik legjellegzetesebb és legegységesebb viseleti darab a konty is falvakkénti apró változások következtében más és más, megmutatva viselőjének lakhelyét és életkorát. A legrégebbi adatok szerint a 19. sz. utolsó harmadáig a hétköznapi és ünnepi kendervászon ingek között nem volt különbség, a szabásforma és a díszítés is azonos volt. Legfeljebb a vászon fehérítettsége jelezte az ünneplő formát. A félpamutos és pamutos, bablonyos vásznak szövésének elterjedésével kezdtek a hétköznapi és az ünnepi azonos formájú ruhadarabok kialakulni. Az ünnepi öltözködés másik jelzése a kettőzés: ünnepi alkalmakra gyakran két alsófőkötőt tesznek fel, egyszerre két kendőt kötnek a fejükre, két pruszlikot, két nyakbavaló kendőt, két kötényt s ezek fölé még egy selyemkendőt is kötnék a derekukra. A díszesen kivarrott ujjú hosszúingre még egy vagy két, szintén díszesen kivarrt, csípőig érő féling et, s két-három alsószoknya szerű aljaing et vesznek fel. Mind a féling díszes csipkés ujja, mind az aljaing díszített alsó széle lépcsőzetesen rövidül, megmutatva hányat vett magára viselőjük. A féling önálló hétköznapi viselet, újabban a pendely elterjedésével együtt lett általános. A férfiak a galléros, kézelős német ing et a bő ujjú díszített ujjvégű magyar ing alá veszik nyári ünnepeken. – A ruhadarabok díszítésénél a színek alkalmazása szintén nem egységes; az északibb falvak sokféle és élénkebb színhasználata elüt a többi falvak feketepíros vagy egyszínű fehér hímzésétől. A színesedés egyre nagyobb tért hódít. Az egyházi ünnepek szigorúan meghatározzák a különböző színek alkalmazását, de nemcsak az ünnepi alkalmak, hanem a faluban történt események is befolyásolhatják az ünnepi viselet jellegét: ha aránylag még fiatal ember hal meg, vagy a falu egy részén tűz pusztított, a lakosság mint összetartozó homogén közösség a tragédiát követő vasárnapi misére gyászosan öltözködik. – A Zobor-vidéki viselet az ötvenes évektől kezdve lassan kihalóban van, jelenleg már csak az öreg emberek járnak a hagyományos öltözetben. – Irod. Putz Éva: A kolonyi lagzi (Pozsony, 1943); Sz. Morvay Judit: Néprajzi adatok a Zobor-vidékről (Népr. Közl., 1957); Dodekné Chovan Ilona: A koloni lyukas hímzés (Mindenes Gyűjtemény, Pozsony, 1980).

Idősebb asszony vasárnap délutáni viselete (Zsére, v. Nyitra m., 1958)

Táncba menetelhez felöltözött fiatalasszony elölről és hátulról (Zsére, v. Nyitra m., 1958)

Morvay Judit

Zoltai Lajos (Földes, 1861–Debrecen, 1939): múzeológus, helytörténész. Hajdúnánáson és Debrecenben tanult, ref. lelkészi diplomát, szerzett. 1887-tól Debrecen város segédlevéltárosa, majd újságíró. A debreceni múz. létrehozásáért sokat tevékenykedett, melynek 1905-tól 1929-ig, nyugalomba vonulásáig vezetője volt. Debrecen történetén és régészetén kívül néprajz iránt is érdeklődött. Több, néprajzi szempontból értékes tanulmányt írt. – F. m. A Hortobágy (Debrecen, 1911); Települések Egyházas és egyháztalan falvak Debrecen város mai határa és külső birtokai területén a XI–XV. századokban (Debrecen, 1925); Képek a debreceni család életéből (Debrecen, 1934); A debreceni viselet a 16–17. században (Debrecen, 1938). – Irod. Sőregi János: Z. L. A debreceni múzeumi gondolat története (A debreceni Déri Múz. Évkve, 1939–40); Balogh István: Z. L. (Ethn., 1940).

Zoltai Lajos

Diószegi Vilmos

zöld ág: a magyar népszokásban mint a természet megújulásának jelképe kapott nagy szerepet. Termékenységvarázsló (→ termékenységvarázslás) és rontáselhárító (→ rontás elhárítása) szerepe volt az emberi élet egyes szakaszaiban, naptári ünnepek alkalmával, jelesnapi és gazdasági szokásokban, valamint a néphit → mágikus eljárásaiban. Felhasználásának módjai : kisebb ágakkal kerítés, kapu, ablak, templom stb. fel díszítés e; zöld ág beletűzése a termőföldbe, trágyába; egy időre adott helyen felállított zöld ág (pl. → májusfa); feldíszített zöld ág, amelyet hordoznak is, de adott helyre viszik (→ életfa); zöld ággal való énekes, táncos felvonulás (→ zöldághordás); zöld ággal való házról házra járás és zöld ágadás valamilyen célzattal (→ villőzés, → aprószentek-hordás). A zöldágazás célja különböző: az ajtóra, ablakokra helyezett zöld ág általában gonosz, boszorkányűző; a földbe, trágyába helyezett zöld ág a rovarok, kártevők elhárítására szolgál; májusfa, hajnalfa stb. termékenységvarázsló, gonoszűző. Készítése és lebontása egyszersmind szórakozási alkalom is; az életfa célja ugyancsak termékenységvarázslás az új pár számára. A zöldághordás, villőzés télkiűző, nyárhívogató felvonulás. A pásztorok vesszőhordásának, valamint a villőzésnek a célja a termékenység átvitele az emberre vagy jószágra. A zöld ág készítéséhez a helynek és célnak megfelelőt használják. A zöld ág leggyakrabban → nyírfagally. Hasonló szerepe lehetett bizonyos egyházi → szentelményeknek is. A → virágvasárnapi → barkaszentelés ceremóniája és a tavaszi zöldághordás, nyárhívogatás kölcsönhatást gyakorolhatott egymásra. A fentivel azonos jellegű az → úrnapi zöld ág-díszítmények felhasználása. A zöld ággal való díszítés, gonoszelhárítás fő napjai: → Szent György napja, → húsvét, → pünkösd. A zöld ág trágyába, termőföldbe tűzésének időpontjai: → József napja, → úrnapja stb. zöld ággal díszítik a → lakodalmas házat, is, valamint építkezés alkalmával az új házat. (→ még: fák) – Irod. Szendrey Zsigmond: A tavaszelő ünnepkörének szokásai és hiedelmei (Ethn., 1941); Szendrey Zsigmond: A tavasz, nyár és ősz ünnepkörének szokásai és hiedelmei (Ethn., 1942); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Tátrai Zsuzsanna

zöldághordás: a tavasz megjöttét jelképező vagy köszöntő énekes, táncos, esetleg dramatikus felvonulás. Az ország É-i területein a kisze kivitele és a villő behozatala formájában (→ kiszehajtás, → villőzés), a Dunántúlon, főként D-i részén zöldághordás és leányjátékok formájában. Az egész ország területén ismeretes mint gyermekjáték. Vannak példák arra, hogy az egyház és az iskola hasonló felvonulásokat rendezett, mikoris egyházi énekek kíséretében vitték a közösen levágott barkaágakat → virágvasárnap vagy az ún. májusi vagy pünkösdi ágakat → pünkösdkor a templomba (Göcsej, Szarvas). Fő ideje a húsvéti és pünkösdi ünnepkör. A szokás játékmenetének lényege a falun való végigvonulás zöld ágakkal vagy virágokkal. Leányok vagy leányok és legények együtt mennek. Ketten kaput formálnak karjukkal, a többiek átbújnak alatta, közben énekelnek. A játék szövege attól függően, hogy mikor járják, húsvéti, ill. pünkösdi szövegelemeket tartalmaz. A jellegzetes gyermekjátékszöveg és -dallam rendkívül összetett és változékony. A → hidas játék-párbeszéd és a → Bújj, bújj zöld ág gyakori szövegelemei. Romlottabb változataiban már csak a szövegben szerepel a zöld ág vagy már ott sem. Gyermekjáték-változatai többnyire már sem időhöz, sem helyhez nincsenek kötve. A Balaton környékén zöldágjárás néven helyenként még szokásban van. A nagylányok, ill. lányok és legények a falu végén sorakoznak, páronként kezetfogva, kezükben friss zöld ággal. A sor végén a két legnagyobb lány tartja a kaput. A sor két vége felelgetve énekli a hidas mestert vagy a Bújj, bújj, zöld ág... kezdetű énekeket, közben átbújnak a kapun. A „Jőjj átal...” strófát ugyancsak váltakozva mondják. A refrén a szokás idejére utal:

Ma vagyon, ma vagyon Piros húsvét napja, Holnap lesz, holnap lesz a második napja...

Az Abaúj megyei Pányokon fendijózás a szokás neve: pünkösd másnapján a lányok összefogódzva mennek végig a falun, miközben énekelnek és két lány „kaput tart”. A közeli erdőig mennek, ahol gallyakat törnek, amit azután visszafelé jövet az utcán eldobálnak. Úgy is mondják: májust járnak. (→ még: fák) – Irod. Kerényi György: The Melody Core of Ushering in Summer in Transdanubia (Zoltan Kodály Octogenario Sacrum, Bp., 1962); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek–népi színjátszás (Bp., 1964).

Tátrai Zsuzsanna

zöld disznó meséje, a: → veres kakas meséje, a

zöld fű: → Ég a gyertya ég

Zöld Marci (? 1790–Fegyvernek, 1816): alföldi betyár. Korabeli törvényszéki feljegyzések szerint a 19. sz. elején a többször szétszórt bihari zsiványok egyik vezére volt. A statáriális bíróság Zöld Marcit, Palatinszkit és társaikat a fegyverneki pusztán felakaszotta. A prózai hagyomány a fegyverneki harcot a zsandárok csúfos vereségeként emlegette. 1815–20 között nyomtatott → ponyva „ A’ két híres Zsiványok, Zöld Martzi, Betskereki, ’s egyéb Társai életének rövid leírása ” több → betyárballadában előforduló motívumot tartalmaz. A Zöld Marciról szóló balladák homályosan utalnak a valóságos történetre:

Kértem Marcit az egekre, Hogy ne menjen Fegyvernekre. De nem hajlott kérésemre, Bánatot hozott szívemre. Megengedjék, szép angyalom, Nem hibából cselekedtem. Megtámadt egy ellenségem, Elvesztettem reménységem.

A századfordulón a betyárokról szóló fél-népi irodalom elburjánzása idején, a Zöld Marciról szóló ponyvák is napvilágot láttak. Ezekben híres lovas, rokonszenves külsejével lányok, asszonyok szerelmét könnyen meghódítja. A nagy alföldi pusztaságon keresztülhaladó postakocsikat, utazó uraságokat támadja meg. Ezek a Ny-európai betyárromantika hatására divatossá váló motívumok kapcsolódnak → Bogár (Szabó) Imre nevéhez is. Egy Oroszi György által 1833-ban készített mángorló felirata:

Szép volt az Mulatság Orczi Kortsmájában, Még Heves Vármegye nem akatt nyomában, Végan volt Zöld Marczi Hires Palatinszki, És az Betskereki, Lásd, hogy fizették ki.

Irod. Szántó Imre: Zöld Marci – Betyárvilág Heves és Külső-Szolnok megyében a 19. század első évtizedében (Eger, 1956); Békés István: Magyar ponyva pitaval (Bp., 1966).

Mángorló karcolt díszítésének részlete, Zöld Marci és társai elfogatását ábrázoló jelenettel (Oroszi György műve, Alföld, 1833) Bp. Néprajzi Múzeum

Kriza Ildikó

zöldmezőváltó gazdaság, mezőfüves gazdaság : a talajváltó, → parlagoló rendszernek az a típusa, amelyet a szántóföld és természetes füvelő területek (legelő, rét, kaszáló) váltogatása jellemez, szemben az erdőváltó rendszerrel, ahol a szántóföld erdővel váltakozik. Ha a földcsere rendszertelen, akkor szabályozatlan ( vad ) talajváltó, ha rendszeres, szabályozott talajváltó rendszerről beszélünk. A szántóművelésben kimerült földet hagyták begyepesedni, majd legeltették (innen a legelőváltó-gazdaság elnevezés) vagy kaszálták. A zöldmezőváltó gazdaság Európaszerte ismert földhasználati, művelési rendszer , mely a korai időkben az állattartó mezőségi tájak kizárólagos üzemformája volt. A szántóföldi növénytermesztés térhódításával a zöldmezőváltó gazdaság visszaszorult a gabonagazdaság, → váltógazdálkodás elől, de velük párhuzamosan élt még Európa egyes részein a 19. sz.-ban is, mint járulékos gazdálkodási rendszer. – Irod. Belényesy Márta: A parlagrendszer XV. századi kiterjedése Magyarországon (Ethn., 1964); Wellmann Imre: Határhasználat az Alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében (Agrártörténeti Szle, 1967).

Török Katalin

zöldségtermesztés: 1. Szűkebb értelemben a sárgarépa, fehérrépa, zeller termesztése. – 2. Általános értelemben kertészeti ág, amely magról vagy platántáról nevelt, sok vitamint és ásványi sót, íz- és zamatanyagot tartalmazó, intenzív művelést kívánó, lágyszárú, emberi táplálékul szolgáló növények (zöldségfélék) termesztését végzi a veteményes kertek ben. – Az ókori folyammenti birodalmak (Kína, Egyiptom) öntözött földjein már jelentős zöldségtermesztés folyt (i. e. 3–4000). A római birodalomban is ismerték az öntözéses és hajtásos zöldségtermesztést. A középkorban Európa-szerte a kolostorkertek voltak a zöldségtermesztés legfontosabb színhelyei. Vörös-, fok- és póréhagymát, zellert, petrezselymet, salátát, retket, káposztát és különböző répaféléket termeltek bennük. A későbbi polgári, majd a paraszti zöldségtermesztés túlnyomórészt innen vette a növényfajtákat és a termelési technikákat (→ melegágy, → hajtatás). A 16–18. sz.-ban az új, amerikai eredetű növények meghonosodása gyarapította jelentős mértékben az európai zöldségfélék számát (→ paprika, → paradicsom, → tök). – A honfoglaló magyarok ismerték a hagymát (→ fokhagyma, → vöröshagyma), a → borsót és a → tormát. Valószínűleg a szláv népektől vették át a → káposzta, a → répa, az → uborka termesztését. A fejlődő zöldségtermesztés mellett, amelynek nálunk is a kolostorkertek voltak a legjelentősebb helyei, mind az úri, mind a paraszti táplálkozásban még igen sokáig nagy szerepet játszottak a gyűjtögetett vagy félvad zöldségfélék (saláták, gyökerek). Az uradalmi kertek és a parasztgazdaságok alkalmi szállítások kivételével csak saját szükségletre termesztettek zöldséget a lakóházak mellett vagy a határban csoportosan elterülő → kertekben. A városok fejlődésével párhuzamosan alakult ki a polgári lakosság ellátására termelő zöldségkertész-réteg (15–16. sz.), ezeknek kertjei rendszerint a városfalakon kívül, a település közvetlen közelében terültek el. Az egyik legkorábban adatolt (16. sz.) zöldségtermelő vidék a Nyárád torkolata közelében → Murokország. A mo.-i zöldségtermesztési ismeretekről az első magyar nyelvű kertészeti szakkönyv, Lippai János Posoni kert c. műve adott először átfogó képet (1664), amelyet mintegy százötven esztendeig használtak a hazai kertészek. – A hazai zöldségtermesztés a 18. sz.-dal beköszöntő békésebb korszakban erősödött meg. A Ny-mo.-i városok körül kialakult „zöldövezetek” kertészei túlnyomó többségükben német-osztrák eredetűek voltak. A pozsonyi kertész céh 1674-ben kapott szabályzatot. Ez szolgált mintául az 1764-ben alakult pesti kertész céhnek. A 18. sz. második felében a paraszti szárazkertészeti zöldségtermesztés is kilépett az önellátásból. Néhány későbbi neves belterjes kultúra alapjai ekkor rakódtak le (makói hagyma, szegedi paprika, hajdúsági káposzta, csányi dinnye, kolozsvári vegyes-zöldségtermesztés). Mo. zöldségtermesztésében a múlt század második felében következett be jelentős változás. Az 1870-es években megjelenő → bolgárkertészek megteremtették a nagyvárosi piacot ellátó zöldségtermesztést, amely a termelési tapasztalatok gyarapodását, a kertészeti kultúra intenzitását vonta maga után. Velük együtt terjedt a zöldpaprika és a paradicsom nagyarányú termesztése, nyersen fogyasztása. A hagyományos zöldségtermesztés i ágak is fejlődtek. A makói hagyma, a nagykőrösi uborka stb. ebben az időben vált szántóföldi kultúrává. Ott, ahol nem telepedtek meg a kizárólag árutermelő bolgárok, a helyi piacokon nem sokkal túlemelkedő zöldségtermesztés alakult ki (pl. a Szigetközben és a Fertő-tó vidékén). A század második felében kezdődött a Bp. környéki zöldségtermesztő övezet kifejlődése. Némely község specializálódott egy-egy zöldségfajtára, pl. paradicsom (Fót), káposzta (Vecsés) stb. Az I. világháború idejére a bolgárkertészek sokáig féltve őrzött termelési ismereteit eltanulták a magyarok. Az öntözéses zöldségtermesztést saját tapasztalataikkal bővítve továbbfejlesztették. Az I. világháború – az exportpiacok elvesztése miatt – pár évre visszavetette a hazai zöldségtermesztést, de hamarosan újabb fejlődésnek indult, új körzetek alakultak ki, sőt Gyulán és Szentesen kedvező éghajlati adottságok folytán az 1930-as években jelentékeny melegágyi, hajtatásos primőr zöldségtermesztés indult. Az 1948 után bekövetkezett újabb föllendülést a piaci lehetőségek bővülése, a konzervgyártás fejlődése, új, nagyhozamú fajták meghonosodása okozták. – A mai Mo. zöldségtermesztő körzetei közül legjelentősebb a fővárost ellátó zöldövezet. A szentesi és békési körzet étkezési paprikát, paradicsomot, salátát, a szegedi és kalocsai fűszerpaprikát, a makói hagymát, a kecskemét–nagykőrösi paprikát, uborkát, paradicsomot termeszt elsősorban a vegyes zöldségfélék mellett. A Debrecen környéki zöldségtermesztésnek terménye a káposzta, a Heves megyeié (Hatvan–Gyöngyös környéke) a dinnye, paprika, paradicsom, uborka. Kisebb jelentőségű zöldségtermesztő helyek Nyíregyháza, Kisvárda, Győr, Sopron, Mohács, Cece környékén találhatók, ahol vegyes zöldségfélét termesztenek. Nevezetes magyar paraszti zöldségtermelő falvak a szomszédos országokban a Garam alsó folyásánál, a Zsitva és a Vág torkolatvidékénél, valamint a Csallóközben (Csehszlovákia), a Nyárád alsó folyása mentén, Murokország és Kolozsvár külvárosaiban, a Hóstátokban (→ hóstátiak) (Románia). – A zöldségkultúrák kifejlesztői szinte minden esetben szegényparasztok és zsellérek voltak, akiket kis földjük arra késztetett, hogy munkaigényes, de nagyobb haszonnal értékesíthető növényeket termesszenek. A több földdel rendelkező – korábban elsősorban önellátásra termelő – parasztok csak akkor kapcsolódtak be a zöldségtermesztésbe, amikor már általánosan elterjedt a vidéken és tartós piaci lehetőségek mutatkoztak. – A zöldségtermesztés kezdeti fokon női munka. A családi munkamegosztás keretében legtöbb zöldségtermesztő körzet első művelői az asszonyok voltak. Később az árutermelés növekedésével kapcsolódtak be a férfimunkaerők is. A paraszti zöldségtermesztés a magyar paraszti gazdálkodás legmagasabb szintű teljesítményei közé tartozik. A specialistává fejlődött, zöldséges nek, termelő nek, kertész nek stb. nevezett termesztők a magyar parasztság részletes termelési tapasztalatokkal rendelkező, polgárosult, vállalkozó kedvű, értékes rétegét alkotják. (→ még: tojásgyümölcs) – Irod. Sipos Zsuzsanna: Dunavecse. Adalékok egy alföldi község kertkultúrájának kialakulásához (Agrártört. Szle, 1957); Somos András: Zöldségtermesztés (Bp., 1961); Boross Marietta: A kecskeméti homoki zöldségtermelés (Ethn., 1963); Boross Marietta: Zöldségtermelés a Fertő-tó déli partján (Adatok Hegykő, Fertőhomok és Hidegség zöldségtermeléséhez) (Soproni Szle, 1965); Kósa László: A gyulai zöldségtermelő körzet kialakulása (Agrártört. Szle, 1967). – 3. A különféle kerti veteményekhez és a zöldségtermesztés minden munkamozzanatához nagy számban kapcsolódnak hiedelmek (→ hiedelem). A sikeres vetés érdekében a Márknapi (ápr. 25.) → búzaszentelésre vitt magokat a vetőmag közé keverik. – A vetés napjára nézve sok → előírás és → tilalom ismert; a holdjárásra, napszakra is figyelemmel kellett lenni. A káposztát pl. holdtöltekor kell vetni, hogy a feje tele legyen; hagymát pénteken, hogy jó növésű legyen; krumplit a mérleg jegyében (→ horoszkóp); lencsét éjjel vagy hajnalban; a mákot meztelenül, szótlanul és húshagyókor (→ farsang), hogy ne legyen benne féreg; uborkát → Szent György napján. – Tiltott időpontok: május hónapban tilos káposztát ültetni; salátát nem szabad kedden vetni, mert keserű lesz; borsót szombaton nem szabad, petrezselymet holdfogytakor nem tanácsos vetni. – Sok hiedelmet ismertek a zöldségfélék kártevőinek távoltartására és a kapálással kapcsolatban is egy sor előírást és tilalmat kellett betartani a jó termés érdekében. – Irod. Somos András: Zöldségtermesztés (Bp., 1961).

Kósa László Hoppál Mihály

zöldtrágyázás: → trágyázás

zöld ugar: a → fekete ugarral szemben, a vetett → ugar elnevezése. A zöld ugar ütötte az első komoly rést a több évszázados múltra visszatekintő nyomásos gazdálkodáson. Az ugar vetése a kapás- és takarmánynövények termesztésével, térhódításával szoros kapcsolatban áll. Nyomásos gazdálkodás mellett a fenti növényeknek csak az ugarban, kisebb részben a tavaszi → nyomásban tudtak helyet adni. – Az ugar vetése Angliában és Németalföldön már a 17. sz.-ban megindult, Ny-Európa többi részén a 18–19. sz. fordulóján. Mo.-on a 19. sz. elején egyes helyeken vetették már az ugar t, bár a földesurak tilalmazták, mert a talaj kimerülésétől tartottak. Megakadályozni, feltartóztatni azonban nem lehetett azt az átalakulási folyamatot, amelynek a zöld ugar elterjedése fontos kísérője volt, ezért legalább az → ugarvetemények megadóztatásával próbálkoztak, amikor dézsmát (→ dézsmálás) akartak szedni utánuk. Az ugarvetemények dézsmamentességét az 1836. évi törvények mondták ki. A zöld ugar nyitotta meg az utat a modern → váltógazdálkodás felé. (→ még: javított háromnyomásos rendszer, → többnyomásos rendszer, → mesterséges rét) – Irod. Gyurikovics György: Földművelői tekintet ugarnak elmellőzéséről... (Tudományos Gyűjtemény, 1831. X.); Bakács István: Az ugarföld megművelésének kérdése és a magyar kormányhatóságok (Levéltári Közl., 1946); Wellmann Imre: Határhasználat az Alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében (Agrártörténeti Szle, 1967).

Török Katalin

zöldugarrendszer: → javított háromnyomásos rendszer

zrínyi: → dolmány

Zrínyi-énekek: → történeti ballada

zubbony: → gyermeköltözet

zúgattyú: → búgattyú

zugos utca: → zsákutca

zurboló: → köpülő

zurboló rúd: → hajtóhalászat

züricvölgyi fazekasság: → magyarszombatfai kerámia