Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

(2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

24. fejezet - T–TY

24. fejezet - T–TY

tabán: több mo.-i városban és faluban előforduló városrész, ill. falurész-név. Legismertebb a budai Tabán. Igen gyakori az Alföldön (Szolnok, Nagykőrös, Ócsa stb.). Ritkábban, de előfordul a Dunántúlon és É-Mo.-on (Ipolyság, Léva) is. Legtöbbször a településnek azt a külső részét nevezik tabánnak, amely a legelhanyagoltabb, legpiszkosabb, legszegényebb és a legrégiesebb beépítésű. – A tabán szó török eredetű, és eredetileg tímártelepet jelentett. Az alföldi városokban egykor virágzott a tímármesterség. A tímárok utcái, mivel a bőr kikészítése sok bűzzel és piszokkal járt, a városok szélén helyezkedtek el. Sok tabán később a városok fejlődésével elvesztette külváros jellegét. – Persze nem minden mai tabán helyén volt egykor tímártelep. A tabán helynevek egy része ugyanis analógiás eredetű. Az elhanyagolt városrészeket sokszor más települések névadásának mintájára nevezték el tabánnak. – Irod. Kakuk Zsuzsa: Tabán (Magy. Nyelvőr, 1955).

Bárth János

tábla, tábla föld : 1. természetes vagy mesterséges elhatárolású, rendszerint egyfajta hasznosítású földdarab ( búzatábla ). – 2. → dűlő, ritkábban → nyomás, → tag. – 3. Borjadzó szilajmarhák és a gulyabeli hamis bikák látásgátló, következésképpen fegyelmező eszköze a Kiskunságon. Az állat homlokára deszkadarabot kötöttek, amelytől a lábuk előtt a füvet látták, legelni tudtak, de jól nem láthattak és nem támadhattak. Néhol látásgátló eszközt alkalmaztak kukoricakapáláskor az ekekapát húzó lóra is, hogy munka közben ne kapkodjon állandóan a kukorica után. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Szabó Mátyás: Fiatal állatok szopását megakadályozó eszközök és eljárások (Népr. Ért., 1955).

Török Katalin Szabadfalvi József

Tábori György (Tótkomlós, 1913–): néprajzkutató. Tanulmányait a bp.-i tudományegy.-en végezte, ahol tanári és doktori oklevelet szerzett (1940). 1940-től 1950-ig tanár. A békéscsabai múz. igazgatója (1950–1968), a békési Jantyik Mátyás Múz. vezetője (1969–76). A Békés megyei szlovák népi építkezés, díszítőművészet és állattartás témakörével foglalkozik. Tanulmányai jelennek meg a mo.-i és szlovákiai szaklapokban. – F. m. Bútorok (Békéscsaba, 1974).

tabu: szabály, amelyet a közösség kötelezővé tesz létfenntartása érdekében az egyén számára a legfontosabb javak (élelem, anyagi javak, nők) felhasználásának ellenőrzése céljából. Bizonyos formája az európai (és magyar) paraszti társadalmakban és hiedelmekben is észlelhetők (→ tilalom, → vérfertőzés), tiszta formáit természeti népeknél vizsgálták: 1771-ben Cook, J. kapitány ismertette először a Friendley szigeti tongáknál (Polinézia). A szociálantropológiai irodalomban Frazer, J. G. az Encyclopedia Britannica számára 1885–89-ben írt szócikke nyomán nyert polgárjogot a fogalom, majd ugyanő kísérelte meg a tabuk osztályozását óceániai és afrikai leírásokból vett példák alapján: tabu alatt álló cselekmények (evés-ivás, étel otthagyása), tabu alatt álló személyek (főnökök, királyok, ill. menstruáló, szülő nők), tabunak alávetett tárgyak (fegyverek), és tabu alatt álló szavak (személynevek, ill. királyok és más szent személyek neve). A vallás eredetét vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a tabu negatív → mágia. Wundt, W. a legprimitívebbnek tartott ausztrál törzsek totemisztikus intézményeinek vizsgálatából remélt a tabu eredetére magyarázatot találni. Az állatokra vonatkozó tilalmakban látta a → totemizmus alapját, az emberekre vonatkozó tilalmakban pedig az → átmeneti rítusok feltételeinek teljesülését. A tabuk szerinte a démonikus hatalmak erejétől, rituális tárgyaktól való félelemből erednek, és az emberiség legarchaikusabb íratlan törvényei voltak. Freud, S. 1912-ben megjelent nagyhatású művében átfogó képet rajzolt a primitív társadalmak intézményei (incesztus, exogámia stb.) és a neurotikusok kényszerképzetei közti összefüggésekről, megállapítva, hogy míg a neurotikusok tabui szexuális elfojtásokra vezethetők vissza, addig a primitív tabuk erőszakkal, gyilkossággal kapcsolatosak. Közös vonásuk a szertartásosság. Az Ausztráliában működő misszionáriusok. Spencer és Gillen etnológiai gyűjtéseit is felhasználva, újraértelmezve írja meg a strukturalista antropológus, Lévi-Strauss, C. alapvető munkáit a totemizmusról, rokonsági rendszerekről, ill. a „primitív értelemről”. Megállapítja a totemizmus osztályozások és megnevezések révén kifejtett tilalmazó és előíró, rendszerképző szerepét az örökbefogadás, szaporítási kultusz, házassági szabályok, ill. élelemelosztás vonatkozásában. Szerinte a totemizmus klasszikus formája Ausztráliában, ill. É-Amerikában lelhető fel. Kialakulatlan formájú előzményeit fedezte fel Frazer Melanéziában, ahol az a növény vagy állat, amelyet a terhesség felfedezésekor észlel a terhes nő, gyermeke egyéni totemjévé, ill. ételtabuvá lesz. Egy másik rendszerben az az állat képez tabut a leszármazottak számára, amivé a halott reinkarnálódik. Mindkét rendszerben az őstisztelet az ételtabu alapja. Totemizmus csökevényes formáját találták Polinéziában, ill. Afrikában is, ahol bizonyos állatok (gyíkok, angolnák, szent krokodilok) társadalmi védelemben és tiszteletben részesülnek. A polinéz tabuk hátterében sajátos varázserő, a mana-képzet áll. – Irod. Frazer, J. G.: Totemism and Exogamy (London, 1910, magyarul: Az aranyág. Bp., 1965); Wundt, W.: Völkerpsychologie (Leipzig, 1900–1920); Freud, S.: Totem és tabu (Bp., 1918); Lévi-Strauss, C.: Les Structures élémentaires de la Parenté (Paris, 1949); Lévi-Strauss, C.: Le Totemisme d’aujourd’hui (Paris, 1962).

Benedek Katalin

tabumonda: figyelmeztető elbeszélés, mely tudósít valamely tilalom létrejöttének okáról, vagy arról számol be, hogy milyen büntetés éri azt, aki a tilalmat megszegi. C. W. von Sydow tabu-fikciónak is nevezi a tabumondát, utalva a képzelet szerepére e történetek létrejöttében. A társadalmi fejlődés korábbi stádiumaiban a → mítosz töltheti be ezt a szerepet. Az európai, ill. a magyar → mondák közt gyakoriak a munkatilalmakra (→ tilalom) vonatkozó történetek (→ bányaszellem). Az Úrnapján sütött kenyér kővé válik (→ kővé válás) vagy véres lesz, a Luca napján dolgozó asszony munkája megsemmisül, az ünnepeken vadászókat súlyos büntetés éri. Az → ünneprontók, ünnepnapokon táncolók kővé válnak, vagy más módon pusztulnak el. A tabumonda szólhat az embertelen urakról, akik rosszul bánnak a szegényekkel s megszegik az emberiesség követelményeit. Gyakoriak a halottakkal kapcsolatos tilalmak megszegőinek sorsát ecsetelő tabumondák. Kitérnek az állapotos asszonyokat, kisgyermekes anyákat érintő tilalmakra és ezek megsértésének következményeire is. Az álarcviselést és más veszélyesnek tartott szokásokat is kísérheti tabumonda (→ még: hiedelem) – Irod. Katona Lajos: Temesvári Pelbárt példái (Bp., 1902); von Sydow, C. W.: Popular Dite Tradition (Selected Papers on Folklore, Copenhagen, 1948); Morvay Péter: A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás s a halottasjáték népszokásához (Ethn., 1951).

Dömötör Tekla

tácsi: keskeny, hosszú vászonlepedő, amellyel az anya magához köti gyermekét, amikor a háztól távolabb, pl. a mezőre viszi. A csecsemőt haránt irányban, arccal maga felé fordítva helyezi keblére, majd a tácsival mindkettőjüket többször körülcsavarja, bepólyálja. Egyik vállán is átveti a tácsit, amelynek szélessége 60–70 cm, hossza 200–250 cm. Az 1–3 éves kisgyermeket kötik ilyen módon a hátukra ( tácsilják ) fel. Ünnepen díszesebb, finomabb tácsit használnak, amely összhangban áll az ünnepi viselettel. Két végén szőttes vagy hímzett díszítmények láthatók. – A tácsi a magyar nyelvterület északi részein ismeretes, ahol az asszonyok legfőbb szállító, cipekedő eszköze a vászonlepedő (→ batyu). Legtovább Abaúj és Zemplén területén maradt fenn, a zárt hegyi falvakban egészen napjainkig. Elnevezései közül említést érdemel a hajtka , a lepüdző , a póka , tácsi-póka és a tacska . Utóbbi a 19. sz. végén a gömöri-borsodi barkó k körében volt ismeretes. A 20. sz. elején kiszorult, de négyszögletes lepedővel később is szállítottak kisgyermekeket hasonló módon. A tácsi napjainkig ismeretes a szlovákoknál végig az É-i Kárpátokban. Látható még a vándorló életmódot folytató cigányoknál. Hasonló ruhadarab igen elterjedt számos afrikai, D-ázsiai népnél is. A középkori Itáliában is megvolt. Egyaránt szerepel Giottónak az Assisi San Francesco altemplomában (1290-es évek vége) és Padovában a Cappella degli Scrovegniben (1304–1306 között) festett Menekülés Egyiptomba jelenetén. Különösen az utóbbin figyelhető meg jól a keskeny, keresztben futó szőttes csíkokkal díszített, nyakban megkötött kendő. – Hazánk egyes vidékein (Hont, Börzsöny-vidék) a hátikosár ( baszatyi, szatyor ) is szolgált a kisgyermek szállítására. A hátikosárban való gyermekvivésre a Képes Krónika (1360 k.) szolgáltat példát a hunok bejövetelét ábrázoló képén, itt egy férfi visz hátán kosárban két kisgyermeket. – Irod. Valló Albert: Tót jövevényszók (Magy. Nyelvőr, 1904); Bednárik, R.: Èasopis Muzeálnej Slovenskej Spoloènosti (Martin, 1950); Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956); Baran, L.: Transport in Czechoslovakia as an Ethnographical and Social Phenomenon (Land Transport in Europe, København, 1973).

Fiatalasszony, ünnepi „hosszúkeszkenyőbe” tekert gyermekével (Zsére, v. Nyitra m., 1958)

Paládi-Kovács Attila K. Csilléry Klára

tacska: → mezei bölcső, → tácsi

tag, tagföld : 1 . Darab föld (→ még: tábla). – 2 . A tagosított birtok egésze vagy valamely egybefüggő része. Pl. „Az egész birtoka egy tagban volt.” – 3 . A → tanya, a majorsági udvar körüli birtokrész.

Tagán Galimdsán (Oroszo.–Baskíria, 189?–Hamburg, 1947): etnográfus. Magasrangú baskír családból származott. Fehérgárdista tisztként részt vett az oroszo.-i polgárháborúban, majd Mo.-ra emigrált. Megtanult magyarul és elsajátította a magyar néprajzi ismereteket. A bp.-i Néprajzi Múz. munkatársa volt, részt vett annak csoportos gyűjtőútjain is (pl. Szokolya, Pusztafalu, Székelyvarság). A magyar anyagi kultúrával, valamint Baskíria és Anatólia néprajzával foglalkozó tanulmányai az Ethnographiában és a Néprajzi Értesítőben jelentek meg.

Tagányi Károly (Nyitra, 1858–Bp., 1924): történész, levéltáros, etnográfus, az MTA tagja. (l. 1897, r. 1918). A Magyar Néprajzi Társaság elnöke volt 1920–24 között. Bp.-en a tudományegy.-en végezte tanulmányait. 1879-ben a Magyar Országos Levéltár munkatársa lett és ott dolgozott nyugdíjazásáig, 1919-ig. Fontos szerepe volt a magyar gazdaság- és társadalomtörténet megalapozásában s az erre vonatkozó korszerű kutatások szorgalmazásában. A kortárs néprajzkutatással állandó intenzív kapcsolata volt, elsősorban a jogszokások, a társadalmi élet néprajzi kutatását végezte, ill. ilyen témák feldolgozását sürgette. Alapvető és tudománytörténeti jelentőségű a földközösség kérdésével foglalkozó munkája, nélkülözhetetlen a néprajzi kutatás számára erdészeti oklevélgyűjteménye, fontosak a megyeszervezet kialakulásáról, a gyepűrendszerről szóló tanulmányai. – F. m . A földközösség története Magyarországon (Bp., 1894); Magyar Erdészeti Oklevéltár (I–III., Bp., 1896); A Magyar Királyi Országos Levéltár ismertetése (I–III., Bp., 1897–98); Szolnok-Doboka vármegye monographiája (többekkel, I–VII., Dés, 1901–05); A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919). – Irod. Csánki Dezső: T. K. (Levéltári Közl., 1924); Pais Dezső: T. K. (Napkelet, 1924).

Filep Antal

tagosítás: földbirtokrendezési művelet, amelynek során a gazdák szétszórt, sok apró darabból álló birtokait összevonják, és mindenki egy tagban kapja meg földjét. A tagosításnál ügyelnek arra, hogy az új birtok értéke azonos legyen a régi szétszórtéval. Mo.-on a tagosítások az 1836. évi törvények után indultak meg. Legtöbb helységben azonban a 19. sz. második felében és a századforduló táján tagosítottak. Sok helyen a 19. sz. közepétől számított száz év alatt kétszer-háromszor is végeztek tagosítást. – A tagosítás településre gyakorolt hatása elsősorban a tanyafejlődés terén figyelhető meg. Az egy tagba összehozott birtok kedvezett a tanyaalakulásnak. A 19. sz. második felében nagymértékben ki is terjedt a tanyás terület. Olyan vidékeken is megindult a tanyafejlődés, ahol erre a falvak úrbéres jogállása és viszonylag kis határa miatt előzőleg nem volt példa. Egyes helységekben a külterület tagosítását egybekapcsolták a halmazos belterület utcássá rendezésével. Egy-egy helység esetében a tagosítás elmaradása, ill. késése a konzervatív határhasználati rendszerek fennmaradását és a régi települési sajátosságok továbbélését eredményezte. (→ még: dűlős tagosítás, → egytagos tagosítás, → fordulós tagosítás, → váltógazdálkodás, → vetésforgó) – Irod. Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Hofer Tamás: Déldunántúl településformáinak történetéhez (Ethn., 1955).

Tagosított határ (Béke, v. Pozsony m.)

Bárth János

tagosítatlanság: a tagosítás t megelőző állapot, melyet az jellemez, hogy egy-egy birtok több (esetenként 30–40) részből áll (tagosítatlan birtok), s ezek a határban szerteszéjjel helyezkednek el (tagosítatlan határ). A tagosítatlanság kialakulása és fennmaradása szoros kapcsolatban áll a birtoklás módjával (újraosztásos földközösség), a művelési rendszerrel (nyomásos gazdálkodás), az örökösödési szokással, talaj- és domborzati viszonyokkal. A tagosítatlanság mellett nem lehet korszerű gazdálkodást és → vetésforgót alkalmazni, mert a birtok szétdaraboltsága miatt sok idő elvész a jövés-menéssel; sokszor lehetetlen az egyes munkákat idejében elvégezni; alkalmazkodni kell a szomszédos parcellák műveléséhez stb. A tagosítatlanság felszámolására Mo.-on az első jelentős lépések a 19. sz. első felében kezdődtek meg az úrbéri birtokrendezés ek kapcsán, de nagyarányú tagosításokra csak a jobbágyfelszabadítást követő birtokrendezés ek alkalmával került sor. Tagosítatlan határú helységek azonban még a 20. sz. első felében is voltak országszerte. (→ még: földközösség) – Irod. Simonffy Emil: A parasztföld és a tagosítás (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914, I., Bp., 1965).

Török Katalin

táj: földrajza, növényzete, története stb. alapján egységes vagy összefüggő terület. A táji keretek és adottságok erős integráló hatással lehetnek az ott élő népesség kultúrájára (→ táji csoport). – A magyar népi tájszemlélettől idegen a földrajztudományra jellemző mesterkélt, geográfiai-geológiai látásmód. Nagytáji viszonylatban igen korán – legkésőbb a 14. sz.-ban – kialakult a központi tájszemlélet, amely a feudalizmus kori igazgatási centrumoktól (Székesfehérvár, Esztergom. Buda) tájékozódott a déli országrész, az → Alföld, az északi → Felföld, valamint az erdőntúli → Erdély irányába. Két-háromszáz év múlva a képzeletbeli tájékozódási pont Pest mellé tevődött át, így alakult ki a → Dunántúl és a → Tiszántúl fogalma. A központi szemlélet a nagytájakon belül már ritkán érvényesült. A viszonyítás közeli folyókhoz, hegyekhez, városokhoz, történeti, közigazgatási egységekhez igazodott. Az eltérő területű kistájak még – ha esetenként részben fedik is egymást – egyenértékűek. A gyakori - hát , - köz , - mente , - völgye , - melléke , - alja , - környék , a ritkább - táj , - föld , - vidék tájnévképző köznevek egymáshoz viszonyítva mellérendeltek, egyaránt „vidék” jelentésűek. Ugyanilyen értékűek a képző nélküli tájnevek is. A tájak határa igen sokszor elmosódó. – A népi tájszemlélet – a földrajztudománnyal ellentétben – nem törekszik minden kis darab földnek nevet adni, sőt gyakran nagyobb területeket sem nevez meg. – 1 . Földrajzi tulajdonságra utaló tájnevek, amelyekben kifejeződik a) a domborzat: → Göcsej, → Hegyhát; b) a vízrajz: → Nyírség, → Hanság; c) a növénytakaró: → Mezőföld, → Bükkalja, → Erdővidék; d) a talajfajta vagy ásványi kincs: → Homokság, → Sóvidék. – 2 . Földrajzi viszonylatra utaló tájnevek, amelyekben kifejeződik a) a magasság vagy mélység: → Kemeneshát, → Mátraalja; b) térbeli viszony: → Hegyentúl, Erdély; c) folyómenti vagy -közi fekvés: → Taktaköz, → Nyárád mente, → Érmellék. – 3 . Népekre etnikai-néprajzi csoportokra utaló tájnevek: → Székelyföld, → Vendvidék, → Nagykunság. – 4. Vallásra utaló tájnév: → Szentföld. – 5 . Közigazgatási egységekből alakult tájnevek: a) megyenévből: Szabolcs, → Bihar; b) széknévből: → Háromszék, → Aranyosszék; c) egyéb egykori jogi különállásra utaló nevek: → Őrség, → Királyföld → Báródság, → Hetés. – 6 . Ismeretlen eredetű tájnevek: → Barcaság, → Harangod. – Igen gazdag és differenciált a dűlőnevekben jelentkező részletes térszínforma elnevezés is. – Irod. Viski Károly: Etnikai csoportok, vidékek (Bp., 1938); Kádár László: A magyar nép tájszemlélete és Magyarország tájnevei (Bp., 1941); Árvay József: A térszíni formák nevei Kalotaszegen (Kolozsvár, 1943).

Kósa László

Táj- és Népkutató Központ: komplex kutatási céllal alakított tudományos intézet. A bp.-i egy.-en Teleki Pál gazdaságföldrajzi, Györffy István néprajzi és Magyary Zoltán közigazgatástudományi tanszékeinek közreműködésével 1938 okt.-ében Teleki Pál akkori vallás- és közoktatásügyi min. rendeletére létesült. A Táj- és Népkutató Központ előzményét a gazdaságföldrajzi és a néprajzi tanszéknek a kialakítandó tiszafüredi öntözőfürt területén, a közigazgatástudományi tanszéknek a tatai járásban végzett gazdaságföldrajzi, néprajzi és szociográfiai felmérése jelentette (1936–1938). A kutatómunka eredményét 1938 nov.-ében a Károlyi-palotában rendezett kiállításon mutatták be, amely felhívta a figyelmet a magyar vidék szociális problémáira, a súlyosbodó földkérdésre és a közigazgatás reformjának szükségességére. A kiállításnak nagy közönségsikere és sajtóvisszhangja volt. A jobboldali sajtótámadás és a parlamenti interpelláció miatt 1938 végén Teleki Pál a Táj és Népkutató Központot feloszlatta. Újjáalakulására Országos Táj- és Népkutató Intézet néven Györffy István néprajzi tanszékéhez kapcsolódóan 1939 jan.-jában került sor. 1939 őszétől, Györffy István halálától Kádár László igazgatása alatt a műegy.-i gazdaságföldrajzi tanszékhez tartozott. Majd 1941 őszén a frissen életre hívott Teleki Pál Tudományos Intézet Államtudományi Intézetének Táj- és Népkutató Osztálya lett. A Táj- és Népkutató Intézet, ill. Osztály sorozatos kiszállásokat és kutatótáborokat szervezett fiatal szakemberek és egy.-i hallgatók részvételével. Programjukban az általános szociográfiai érdeklődés mellett a legjelentősebb szerepet a néprajzi gyűjtés kapta, így: Kiskunhalas és környéke, Nagykunság, Garam mente (Újbars), Rábaköz (Rábcakapi), Őrség, Sárköz, Csermosnya-völgy (Gömör m.), szatmári Bükkalja, Szilágyság (Bogdánd és környéke), Máramaros (Visk), Drávaszög, Beszterce-Naszód megye (Magyarnemegye), Bereg megye (Szernye-mocsár és környéke), Ugocsa megye. A kutatások eredményeiről részben beszámoltak az intézet kiadásában megjelent „A Magyar Táj- és Népkutatás Könyvtára” kötetei. 1945-ben a Táj- és Népkutató Osztály Néptudományi Intézet néven önállósult és a Teleki Intézet utódja, a Kelet-európai Tudományos Intézet tagintézete lett. Az 1949 nov.-ében bekövetkezett feloszlatásáig a háború utáni nehézségekkel küszködve folytatta tudományos kutatásait. Néprajzi gyűjtéseket kezdeményezett többek között a bukovinai-tolnai székelyek közt és a Börzsöny-hegység falvaiban. Kiadta a Magyar Népkutatás Kézikönyve füzeteit, melyek alapvető bibliográfiai tájékozódást nyújtanak a néprajztudományban. Megjelentette korábbi sorozatának újabb köteteit és a → Néprajzi Tanulmányok c. sorozatot.

Kósa László

táji csoport: egy népen belül kialakult csoport, amelyet leginkább az jellemez, hogy tagjai egy földrajzilag meghatározott → tájon vagy vidéken laknak. – Az egyes kulturális jelenségek elterjedésének határai általában nem esnek egybe a táji határokkal. A közös történelmi múlt, a kisebb-nagyobb tájak erős jellege azonban meghatározóan és egységesítően hat a táj népességére és annak műveltségére is. A kultúra integrációjára, a néprajzi jelenségek és jelenségcsoportok sűrűsödésére a táji keretek alapot nyújthatnak, befolyásolhatják földrajzi tényezők, nagy szerepet játszhatnak benne a közigazgatási és kulturális központok, valamint a nyelvi elszigeteltség is. – A magyar néprajz önálló tudománnyá válása óta használja a táji csoport fogalmát a magyar népi kultúra táji tagoltságának kifejezésére, pl. sárrétiekről, nyírségiekről, göcsejiekről, bodrogköziekről stb. beszél. Eddig azonban a kutatás legtöbbször csak feltételezte a táj kultúraformáló erejét. Kevés esetben vizsgálta meg, hogy a táji összetartozás valóban jelent-e szorosabb kulturális hasonlóságot. (→ még: néprajzi csoport, → táji tagolódás kutatása)

Kósa László

táji tagolódás kutatása: a magyar népi kultúra analitikus vizsgálata tájilag-történetileg kialakult csoportjai alapján (→ néprajzi csoport, → táji csoport). Bizonyos, hogy a honfoglaló magyaroknak is voltak egymástól eltérő jellegű csoportjaik (törzsek, nemzetségek stb.). Erre utalnak a legkorábbi nyelvemlékekben tapasztalható nyelvjárási különbözőségek is. A feudalizmus kialakulása során azonban a korábbi egységek valószínűleg teljesen fölbomlottak és új táji tagolódás alakult ki, amelyet elsősorban már nem a vérségi, hanem a területi összetartozás jellemzett (10–11. sz.). A szigetszerűen és szórványokban, a honfoglaláskor Mo.-on talált szláv népesség hamarosan megmagyarosodott és hasonló sorsra jutottak azok a keleti néptöredékek is, amelyek különböző időkben csatlakoztak a magyarokhoz (úzok, besenyők, kálizok, böszörmények stb.), valamint a korai vallon és olasz telepesek kis csoportjai is. Ezek a kisebb-nagyobb népi beolvadások nem tudjuk mennyire befolyásolták a magyar nép táji-történeti csoportjainak kialakulását, mert a történelmi események a középkor végén kevéssé kedveztek az új táji csoportok megszilárdulásának. Kivételt mindössze néhány szabadalmas, katonáskodó vidék népe jelentett (székelyek, Őrség). Nagy népkeveredést idézett elő a tatárjárás, az elpusztult, elsősorban alföldi területek újranépesítésre szorultak. A kunok és jászok letelepülésük után (13. sz. vége) szintén hamarosan elvesztették nyelvüket, közjogi különállásuk azonban megmaradt. A középkori népesség elhelyezkedésében a legnagyobb változást a török háborúk és a hódoltság kora hozta (15. sz. eleje – 18. sz. első fele). A magyar nyelvterület déli és középső részének lakossága nagy arányban elpusztult, ill. fokozatosan északra, valamint kisebb részben keletre és nyugatra menekült. A 18. sz. folyamán ezzel ellentétes mozgás játszódott le, melynek a központi népterület meggyérült lakosságának pótlása volt a célja. A magyar nép ma ismert táji-történeti tagolódása 18–19. sz.-i kialakulású, a paraszti kultúra utolsó kétszáz éves fejlődésének állomásait jelzi. A legkorábban említett magyar néprajzi csoport a → székelyek (12. sz.). Később rajtuk kívül a → kunokat, → jászokat és a → palócokat említik az írásos források. Az első munka, amely nagyobb számban tájakat és csoportokat sorol föl, Debreczeni Ember Pál egyháztörténeti műve ( Historia ecclesiae reformatae in Hungaria et in Transsylvania , Utrecht, 1728), mely a 17. sz. végének állapotait írta le. Bél Mátyás Notitiá jának kötetei (18. sz. első fele) bőven tartalmaznak leírást a magyar nép korabeli földrajzi elhelyezkedéséről és népi kultúrájáról. – A táji tagolódás kutatása iránti érdeklődés valóságos kezdetei azonban a 19. sz. elejére, a nemzeti ébredés korára esnek, részeként a magyar néprajzi kutatások kibontakozásának. A → Tudományos Gyűjteményben látott napvilágot Csaplovics János tanulmánya ( Ethnographiai Értekezés Magyarországról, 1822), mely a korabeli ország népeinek és nemzetiségeinek néprajzi jellemzésére tett kísérletet. Csaplovics komplex vizsgálatokat sürgetett történeti, jogi, antropológiai, pszichológiai, földrajzi és természetrajzi, legfőképpen pedig statisztikai (ezen a jelen állapot teljes leírását értette) téren. Mo. nemzetiségi tarkaságát – szavai szerint: „Magyarország Európa kitsinyben” – jó terepnek tartotta az interetnikus vizsgálatok, egyben az európai összehasonlítás számára. Az etnográfiai kutatásoktól Csaplovics az etnikus sajátságok földerítését várta, de ugyanakkor számon tartotta az egy népen belüli táji tagolódást is. A magyar népnek négy nagy táji csoportját különböztette meg, a palócot, a Duna mellékit, a Tisza mellékit és a székelyt. Tanulmányához többen hozzászóltak. Dohovics Bazil filozófiai író óvta a szubjektív jellemzésektől és az etnikum tárgyilagos meghatározására hívta föl a figyelmét. A kibontakozóban lévő elméleti vita azonban elakadt, egyelőre a néprajzi leírás foglalta el a helyét. A Tudományos Gyűjtemény első számában (1817) pályázat jelent meg „ A Palótzság Esmértetése különféle tekintetben ” címmel. A pályázat elsősorban a földrajzi, vallási, antropológiai, nyelvjárási, folklór és társadalmi tanulmányozást tűzte ki célul. A Tudományos Gyűjtemény 1819-ben közölte Szeder Fábián palócokról írt tanulmányát, amely először vállalkozott egy magyar néprajzi csoport sokoldalú leírására. A következő évtizedekben valósággal divattá vált a palócok kutatása. Kialakult olyan szóhasználat is, amely minden jellegzetes táji csoport parasztságát tévesen palócnak nevezte. – A Tudományos Gyűjtemény további évfolyamaiban sok, a táji tagolódás kutatása szempontjából értékes adat látott napvilágot az egyes vidékek, tájak, megyék stb. ismertető irodalmában. Kiterjedt az érdeklődés a történeti Mo. határain kívül élő magyarságra is. Gegő Elek és Jerney János Moldvában, Kiss Károly Bukovinában, Rumy Károly Boszniában kereste a magyarokat. A sok apró közlés után az első jelentős munka, mely egy történeti táj komplex leírását nyújtja, Orbán Balázsé: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest, 1868–Bp., 1873). Elsősorban történeti szempontú, de nagy teret szentel a statisztikai és néprajzi leírásnak is. A kiegyezés első évtizedeiben a történeti kutatások szolgáltattak adatokat a magyar táji csoportok ismeretéhez. Hunfalvy Pál műve, Magyarország ethnographiája (Bp., 1876) a magyar etnikum és Mo. népeinek kialakulása és története megírásának kísérlete. Erre az időre esett a székely eredet kérdésében makacsul fennálló romantikus nézetek megdőlése is. A táji tagolódás kutatásának újabb állomása volt Jankó János munkássága. Jankó célkitűzései – jóllehet fontos szerepet kapott vizsgálataiban a nyelvjáráskutatás és az antropológia is – elsősorban néprajziak voltak. Nagy súlyt helyezett a vizsgált terület lakosságának életmódja, viselete, építkezése, kisebb mértékben szokásai és folklórja tanulmányozására ( Kalotaszeg magyar népe , Bp., 1892; Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe , Bp., 1893; A Balaton melléki lakosság néprajza, Bp., 1902). Hasonló indíttatású munkák: Pintér Sándor: A palócokról (Bp., 1880) és Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914). Ekkoriban jelentek meg Istvánffy Gyula palócokkal és matyókkal foglalkozó cikkei is. Ezek a művek azonban csak forrásokként értékesek, a táji tagolódás kutatásában új szempontokat – mint Jankó – nem hoztak. A századvég nagy vállalkozása, az → Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben változó értékű fejezetei a magyarság első tájak szerinti összefoglaló leírását adták. A millenniumra készült nagyszámú történeti és megyei monográfia a táji tagolódás kutatása szempontjából nem sok újat, elsősorban adalékokat eredményezett. A század végén látott napvilágot Csánki Dezső munkájának: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában első kötete. A történeti-földrajzi kutatások adtak indítást Györffy István tanulmánysorozatához, melyek néprajzi, történeti és földrajzi szempontok alapján vizsgáltak egy-egy néprajzi, táji csoportot. Bátky Zsigmond vázlatos kérdésfölvetése után (1905), Györffy az 1910-es és 1920-as években írta tanulmányait a Fekete-Körös-völgyi magyarokról, a kunokról, a palócokról, matyókról, hajdúkról, csángókról (összegyűjtve megjelentek: Magyar nép–magyar föld , Bp., 1942 c. kötetében). Mályusz Elemér: Turóc megye kialakulása (Bp., 1922) c. munkájának megjelenése után bontakozott ki a történettudomány népiségtörténeti iránya, amely az egyes megyék és vidékek néptörténetének föltárásával sok új szempontot és ismeretet nyújtott a táji tagolódás kutatása számára (Szabó István, Jakó Zsigmond, Maksay Ferenc, Ila Bálint, Makkai László és mások könyvei és tanulmányai). Szabó István írta meg a magyar néptörténet első összefoglalását: A magyarság életrajza (Bp., 1941). – A magyarság nagy-táji keretekben történő felosztását minden különösebb elvi álláspontok nélkül Viski Károly végezte el először a → Magyarság néprajza első kötetében (Bp., 1933– 37). Később történeti és néprajzi adatokkal bővítve jobban körvonalazta elképzeléseit ( Etnikai csoportok, vidékek , Bp., 1938). Munkáját azonban bizonytalanságok jellemzik, melyek elsősorban a konkrét kutatások hiányából adódtak. Az 1930-as évekre jellemző volt a néprajzi csoportok iránti érdeklődés megélénkülése. Jelentős eredményeket hozott az egyik legarchaikusabb kultúrájú néprajzi csoport, a moldvai csángók kutatása. Domokos Pál Péter járt közöttük először néprajzi célkitűzésekkel. Anyagát könyvben jelentette meg: Moldvai magyarság (Csíkszereda, 1931). Lükő Gábor a népi kultúra hasonlóságán mutatta ki, amit a történettudomány nem sokkal később igazolt, hogy a moldvai magyarok alaprétege a középkorban É-Erdélyből vándorolt ki mai hazájába ( A moldvai csángók , Bp., 1936). Mikecs László a Kárpátokon kívül élő magyarság teljes történeti-néprajzi képének fölvázolására tett kísérletet ( A csangók , Bp., 1941). Egyedülálló monográfia Kiss Gézáé: Ormányság (Bp., 1937), mely a néprajzi kép megrajzolása mellett elsősorban az egyke történeti-gazdasági okainak keresését tűzte ki célul. Ortutay Gyula a Kis magyar néprajz ban külön fejezetet írt „Népünk földrajzi és etnikai elhelyezkedése” címmel. Gunda Bélának a néprajzi csoportokról írt tanulmánya, mely a Bartucz Lajos szerkesztette A magyar nép c. nagyközönségnek készült etnográfiai-antropológiai összefoglalásban látott napvilágot, már túlment Viski Károly eredményein és a magyarság csoportjainak térbeli felvázolására, valamint a csoportok kialakulása okainak nyomozására is vállalkozott. – A magyar néprajztudomány fejlődése azonban nem a táji tagolódás kutatásának irányába haladt. A következő másfél évtizedben csupán Tálasi István Etnikai csoportok c., a bp.-i egy.-en tartott előadásai jelentettek a problémakör kutatásában folytonosságot és továbbhaladást. Tálasi István nem az egyes jellegzetesnek tudott vagy ismert csoportok specifikus kulturális jegyeinek kiemelésére helyezte a hangsúlyt, hanem a néptörténeti háttérre. Elsősorban a központi népterületet (Alföld, K-Dunántúl) vizsgálta, nagy figyelmet fordítva azokra az újkori (16–18. sz.) népmozgásokra, amelyek a mondott terület lakosságának népi kultúráját formálták. 1958-ban látott napvilágot Barabás Jenő tanulmánya, Az etnikai csoportok fogalmának kérdéséhez (Népr. Ért.), amely elméleti tisztázásra vállalkozott. Azokat a kritériumokat kísérelte meg számba venni, amelyeknek alapján a néprajzi csoportok elkülöníthetők. Később könyvében ( Kartográfiai módszer a néprajzban , Bp., 1963) is foglalkozott a kultúra táji tagolódásának létrejöttével. 1962-ben a debreceni néprajzi szimpózionon Gunda Béla tartott előadást A kultúra integrációja és az etnikai csoportok alakulása címmel (Műveltség és Hagyomány, 1962), melyben a táji tagolódás kutatásának kérdését az integráció szemszögéből, teljesen elméleti síkon közelítette meg. Előadását számos fölszólalás és élénk vita követte. Azonban sem Gunda, sem Barabás elméleti tanulmányait nem kísérte a táji tagolódás kutatásának megélénkülése, csupán szórványos kísérletek történtek egyes táji csoportok határainak kijelölésére. Andrásfalvy Bertalan a sárközi társadalom és műveltség alakulásáról írt ( Sárköz, 1956). Kodolányi János összeházasodási körök megrajzolásával, népviseleti, vallási és népnyelvi kritériumok alapján az Ormánság határait kutatta (Népr. Ért., 1958). Paládi-Kovács Attila a barkók területének kiterjedését a történeti és nyelvészeti adatok, ill. a néprajzi gyűjtés szembesítésével rajzolta körül (Műveltség és Hagyomány, 1988). Diószegi Vilmos az É-Középhegységből az elmúlt két évszázadban az Alföldre vándorolt, „palóc”-nak nevezett népesség kulturális összetartozását közös néphitbeli alakjukon mutatta ki (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1967). Dankó Imre a hajdúk néprajzi képének kialakulásához szolgáltatott adatokat (Déri Múz. Évkve, 1965). Zentai János házasodási körzetek alapján az Ormánság határait jelölte ki (Pécsi J. P. Múz. Évkve, 1966), majd Baranya táji tagolódását vázolta föl (Ethn., 1978). Megjelent az első mutatvány a Magyar Néprajzi Atlasz ból is (Népr. Ért., 1967), mely célkitűzése szerint szintén hivatott arra, hogy a magyar népi kultúrán belül a határokat, színeződéseket kimutassa. A táji tagolódás kutatása külön ágaként Kós Károly a legkevésbé ismert romániai magyarság táji tagolódásának fölvázolására vállalkozott (Művelődés, 1957; Népismereti dolgozatok, 1976). A Gondolat Kiadó gondozásában láttak napvilágot a néprajzi kismonográfiák: Vajkai Aurél: Bakony (Bp., 1959); Kodolányi János: Ormánság (Bp., 1959); Dömötör Sándor: Őrség (Bp., 1960); Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962); Vajkai Aurél: Balatonmellék (Bp., 1964); Bálint Sándor: Szeged népe (Bp., 1965); Balogh István: Hajdúság (Bp., 1969) és A cívisek világa (Bp., 1973); Erdész Sándor: A Nyírség (Bp., 1974); Tálasi István: Kiskunság (Bp., 1977); Bellon Tibor: Nagykunság (Bp., 1979); Manga János: Palócok (Bp., 1979); Timaffy László: Szigetköz (Bp., 1980), melyek elsősorban a nagyközönség számára készültek, és főként a kijelölt táj néprajzi leírását nyújtják. A táji tagolódás kutatásának historiográfiáját és az egyes tájak körülhatárolását tartalmazza Kósa László és Filep Antal könyve. A táji tagolódás kutatásának elvi kérdéseivel foglalkozott a Magyar Néprajzi Társaság által 1977-ben szervezett sárospataki konferencia. – Irod. Tálasi István: Néprajzi életünk kibontakozása (Bp., 1948); Kósa László–Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása (Bp., 1975); Néprajzi csoportok kutatási módszerei (Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához. Szerk. Paládi-Kovács Attila, Bp., 1980).

Orbán Balázs Székelyföldről írt művének címlapja

Gönczi Ferenc egyik munkájának címlapja

Kósa László

ták: kiszakadt talpú bocskorba vagy csizmába helyezett, de oda nem varrt bőr vagy posztódarab. Inkább az Alföldön és Erdélyben használatos szó.

takács: vászonkészítő szövőmester. A hozott fonalat a takács a → gombolyítójáról → csörlőjével nagy facsövekre átcsévéli. Ezeket a fájfatartó ba téve, 12–20 szálával lényegesen gyorsabban végzi a → fonalfelvetést, mint a parasztasszonyok két gombolyagból. A takács → szövőszéke zártan beépített állványú, nehezebb, rögzítettebb, mint a parasztszövőszék. A → vetélője is eltér a hagyományos csónak formától: ezt gyakran nem is kézzel dobja át → szövéskor a fonalnyíláson, hanem egy zsinór megrántásával a szövőszékre szerelt egyszerű szerkezet kéz érintése nélkül csúsztatja át meg vissza. – A takács terményért vagy pénzért szőtt. A legtöbb faluban dolgozó takács nyáron részesaratónak ment, a mezőgazdaságban dolgozott, s csak ősztől tavaszig folytatta a mesterségét. A századfordulón a parasztcsaládok a Kisalföldön, a Dunántúl északi kétharmadán és a Duna–Tisza közén úgyszólván csak takácsokkal szövettek. A parasztasszonyok nem is értettek a szövéshez. D-Dunántúlon, valamint a Körös-és Duna közti területen nagyobb részt takácsokkal dolgoztattak. A mezővárosokban az ország más részén is takácsok szőttek a parasztlakosságnak. Hazánkban a 11–12. sz.-ból ismerjük az első adatokat a takácsokról. A takácsok települését jelzi a Veszprém megyei Takácsi falunév, mely még 1200 előtt keletkezett. Mint a takács szó mutatja, a takácsmesterséget a Kárpát-medencében lakó szláv népek valamelyikétől vettük át. A takácsok kezdetben céhekbe tömörült tanult mesterek voltak. A 14. sz.-tól alakultak városainkban takácscéhek, falvaikban pedig a 17. sz.-dal kezdődően kapott jelentősebb szerepet a takácsok munkája. Előbb a nyugati országrészeken alakultak falusi takácscéhek, a 18. sz.-ban már a Dunántúl északi részén és a Kisalföldön is jórészt csak céhes takácsok szőttek, s a 19. sz. közepén az akkori Mo. délnyugati felében általános volt a házilag készített fonal takácsmesterekkel való megszövetése. Ennek a gyakorlatnak a Ny-ról DK felé való terjedését Pozsony m.-től Temes m.-ig a takács-céhlevelek kiadásának alapján évszámokhoz kötötten nyomon lehet követni. Az ipari termelés növekedésével csökkent a falun dolgozó takácsok munkalehetősége. Jól példázza ezt a legtipikusabb és legrégibb takácsokkal dolgoztató vidék, az északi Kisalföld egyik falujában, Zsigárdon (1910-ben 2626 lakos) a takácsok számának e századi apadása: 1914-ben 8, 1921-ben 5, 1929-ben 2, 1942-ben 1 takács dolgozott a községben, 1947-ben pedig már egy sem. (→ még: takácsszőttesek) – Irod. K. Csilléry Klára: Az Árpád-kori veremház ülőgödre és a házbeli szövőszék kérdése (Népr. Ért., 1970).

Szolnoky Lajos

Takács András (Sajótiba, 1931–): néptánckutató. A nyitrai pedagógiai főiskolán szerzett tanári oklevelet (1965). A Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes (NÉPES) koreográfusa (1953–55), a pozsonyi Népművelési Intézet magyar néptánc szakelőadója (1956–), a CSEMADOK KB szakelőadója, népművészeti osztályának vezetője, a központi bizottság titkára (1960–73), a néptánc szakelőadója (1974–). Népi tánc- és szokáshagyománnyal foglalkozik. Cikkei a Népművelés, a L’udová Tvorirost folyóiratokban, a Hét c. képes hetilapban jelennek meg. – F. m . Eredeti magyar népi táncok (I–VII. füzet, Bratislava, 1959–72); Mátyusföldi népi táncok (Martin Györggyel, Pozsony, 1981).

Takács Lajos (Várong, 1921–): etnográfus, az MTA Néprajzi Kutató Csoport tudományos tanácsadója, a történettudományok (néprajz) doktora (1976). Egy.-i tanulmányait Bp.-en az Eötvös-kollégium tagjaként végezte. A Néprajzi Múz. munkatársa (1950–1973). Kutatási területe az anyagi kultúra, különös tekintettel az irtásgazdálkodásra és a földművelésre, ill. a népi históriaköltészet. Cikkei és tanulmányai hazai és külföldi folyóiratokban, valamint szakkiadványokban jelennek meg. Szerkesztette a Néprajzi Közleményeket (1957–1969). – F. m. Históriások, históriák (Bp., 1958); A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964); Egy irtásfalu földművelése (Bp., 1976); A Kisbalaton és környéke (Kaposvár, 1978); Irtásgazdálkodásunk emlékei. Irtásföldek, irtásmódok (Bp., 1980).

takácsmintakönyv: hímes, sávolyos és barhentszövő → takácsok mustráit tartalmazó kézirat. Némelyikben a minták mellé azok leszövését megkönnyítő „kottákat” is rajzoltak. A takácsmintakönyv külső megjelenése igen változatos: van fatáblás bőrkötésű, továbbá fűzött takácsmintakönyv is. A sávolyos takácsok takácsmintakönyveikben a mustrákat általában tussal húzták ki. A hímes takácsok a lapokat ceruzával bekockázták, ide rajzolták különféle színű ceruzával a mintákat. A takácsmintakönyvek általában egy-egy takácsmester mintagyűjteményének tekinthetők. Útbaigazítanak arra nézve is, hogy tulajdonosuk merre járt, hol sajátította el a mesterséget. Némelyik takácsmintakönyvben a minták leszövéséhez szöveges magyarázat is kapcsolódik, kérdés és felelet formájában. A legrégebbről ismert mo.-i takácsmintakönyv 1782-ből való a Veszprém megyei Takácsiból. Már ebben megmutatkozik a csillagmintákon és madaras kompozíciókon a középkorból öröklött vonások mellett a paraszti ízléshez való igazodás is, ami azután a későbbi takácsmintakönyveket is jellemzi. – Irod. Boross Marietta: A takácsmesterség „titkosabb műveinek” leírása Sióagárdról (Ethn., 1962); K. Csilléry Klára: Magyar népi grafika (Népr. Ért., 1971).

Boross Marietta

takácsszőttesek: a céh ekbe tömörült → takácsok munkái, szemben a paraszti családi munkaszervezetben, ill. falusi specialisták által készített → parasztszőttesekkel. A szövés technikája szerint megkülönböztethetők a barhentszövő k, a sávolyos és hímes takács ok munkái. A barhentszövő és bakacsinkészítő takács ok a 15. sz. elejétől követhetők Mo.-on, mint királyi kiváltságokkal védett városi mesterek, akik a német eredetű szóval barhent nek és az olasz eredetű szóval → bakacsinnak nevezett, pamuttal mintázott vásznakat szőtték. Díszes szőtteseik halotti lepelnek is szolgáltak; a bakacsin szó később egyes vidékeken más anyagú koporsó-terítők és gyászfüggönyök megnevezésére is használatos volt. A 15. sz.-ban tiltották ugyan más takácsoknak a színes pamuttal való mintázást és a sávolysoros szövést, ennek ellenére maguk a barhentszövők hamarosan beolvadtak a többi takács közé és mintáik is leegyszerűsödve bekerültek a takácsmintakönyvekbe. A sávolyos takácsok főleg damaszt ot szőttek úri és polgári megrendelők számára. A hímes takácsok készítették a csíkokban piros, kék színnel mintázott vásznakat, a 18–19. sz.-tól egyre inkább a parasztok számára. Némely vidéken közvetlenül ezektől a takácsoktól tanulták meg a parasztasszonyok a mintás szövést. Más tájakon, különösen a Dunántúlon, a parasztok is takácsszőtteseket használtak (→ dunántúli takácsszőttesek) egészen a gyári vásznak térhódításáig. Más vidékeken azonban a paraszti szövőgyakorlat nem lépett érintkezésbe a takácsszőttesekkel, azok mintakincse nem befolyásolta a parasztszőttesekét. A takácsszőtteseket takácsszövőszéken szőtték, mely szélesebb és bonyolultabb szerkezetű a parasztszövőszékeknél. A takácsszőttesek mustrái széles körben elterjedtek a legények vándorlása révén, akik a látott új mintákat → takácsmintakönyvekbe rajzolták. – Irod. Divald Kornél: Sáros vármegye szövött emlékei (Bp., 1905); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (IV., Bp., 1912); K. Csilléry Klára: A magyar népművészet városi és mezővárosi gyökerei (Paraszti társadalom és műveltség a 18–20. században, Mezővárosok, Bp.–Szolnok, 1974); Bobrovszky Ida: Későközépkori és reneszánsz szövőművészet Magyarországon (Magyarországi reneszánsz és barokk, szerk. Galavits Géza, Bp., 1975).

Hosszú kendő részlete (Felföld, 15. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Hosszú kendő részlete (Felföld, 15–16. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Dísztörülköző végének részlete (Tolna m., 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Párna szőttes díszének részlete (Rimaszombat, v. Gömör m., 17–18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Lepedővég részlete, kék-piros himmel (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Abrosz, kétféle madaras mintából egybeszerkesztett csíkdísze (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 18. sz.)

Takácsszőttes Lepedőszél részlete madaras-csillagos takácsszőttessel. A szőttes csík két oldalán hímzett virágtövek vannak (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. közepe) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit Hofer Tamás

takácstánc: → mesterségtánc, → sapkatánc

takarás: 1. A magyar nyelvterület túlnyomó részén: különösen a Dunántúlon, a Felföldön és Erdélyben takácstánc alatt a szénakészítés műveleteit, általában vagy kiemelten a széna egybegyűjtését, csomózását, behordását értik. A takácstánc szó a takarmány főnévvel együtt a takar igéből származik. A takácstánc szó helyét az Alföld nagyobb felében a 16–17. sz.-tól kezdve fokozatosan a gyűjtés, szénagyűjtés kifejezés foglalta el, ugyanakkor a takácstánc szó a kötetlenül kezelt gabonafélék felgyűjtését jelentette. A jelentésváltozás követte a sarló-kasza eszközváltás folyamatát az Alföldön. Ezt megelőzően a takácstánc az Alföldön is bizonyíthatóan szénakészítési műszó volt, s még a 19. sz.-ban sem szorult ki teljesen az Alföldről „szénagyűjtés” jelentése. – Irod. Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön (Népr. Ért., 1928); Balassa Iván: A kévébe kötött szálasgabona összerakása és számolása (Ethn., 1956); Balogh István: A gabona betakarítása a XVI–XVII. században (Ethn., 1957); Tálasi István: A termelés és a nyelv kapcsolata aratóműveleteinkben (Ethn., 1957); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Bp., 1963). – 2. → aratás; – 3. → fedés

Paládi-Kovács Attila

takaréktűzhely: eredetileg a vályogból, nyerstéglából, téglából falazott, esetleg részben kályhacsempékből, csempéből rakott vaslemezes tetejű, zárt tűzterű, jobbára sütőtérrel is ellátott, esetleg vízmelegítő tartályt is tartalmazó építmény volt. Később ezek formájára lakatos kisipari, majd gyári vaslemez anyagú, gyári zománcozott fémlemez tűzhelyek is elterjedtek. Csikótűzhely, sparherd, masina, spór stb. néven lényegében azonos típusú, csak kivitelben különböző, zárt főző, sütő tűzhelyet jelöl nyelvünk. A takaréktűzhely megjelenése a 19. sz. második felében a falusi kapitalizálódás kibontakozásához s a tradicionális életkeretek bomlásához kapcsolódott. Kétségtelen előrelépést jelentett a → szabadkéményes vagy → kamin kéményes konyhákba való beépítése, hiszen alkalmazása a füsttelen, tiszta levegőjű főzőterek kialakítását tette lehetővé. Viszont kedvezőtlenül hatott lakáskultúránk fejlődése szempontjából, hogy a 19. sz. utolsó harmadától egyre több helyen a lakószobák téli fűtésére is takaréktűzhelyeket építettek a kemencék, kandallók mellé vagy mozgatható takaréktűzhelyeket állítottak be, s a kenyérsütésen kívül a lakószoba kemencéjét nem fűtötték fel, az ételkészítés melegével temperálták a lakást. Ez az élesen elválasztott lakótér és az ételfeldolgozó tér egybeolvadásához vezetett. Ami a lakáshasználat kulturáltságát is visszavetette, de technikai vonatkozásban is kedvezőtlen következményekkel járt. Nevezetesen a kemencék száraz fűtő melegével szemben, amely a lakások szigetelését, fal padló nedvességét is elpárologtatta, az ételkészítés közben keletkező gőzök párateltté, nyirkossá tették a szobákat. – A különféle takaréktűzhely típusok az 1960-as, 1970-es évekig országszerte terjedőben voltak, amikor is a villanytűzhelyek, palackos gázrezsók szélesebb körben is kedveltté váltak. Érdemes jelezni, hogy a magyar nyelvterület keleti részén a mezőségi gázfeltárások után szélesedő körben hagyományossá vált a földgáz tüzelésű takaréktűzhely is (pl. Tordán, Marosvásárhelyt és környékükön). A különféle takaréktűzhely típusok alakulására jellemző, hogy a kezdetben beépített ún. masiná k helyett a mobil változatok váltak egyre népszerűbbekké. Ma már a beépített takaréktűzhelyek lassan ritkaságszámba mennek. A beépített takaréktűzhelyek speciális táji változata alakult ki a Ny-Dunántúlon, ahol a kenyérsütő kemencével, húsfüstölővel, üstházzal, katlannal egy egységbe építették fel.

Falazott takaréktűzhely és kenyérsütő kemence a konyhaajtó melletti szobasarokban (Ócsa, Pest m., 1960-as évek)

Filep Antal

takarítás: 1. lakástakarítás. A 19–20. sz.-i magyar parasztságnál a takarítás több fokozatú: a) alkalmi takarítás: minden szemeteléssel járó tevékenység után seprés, napjában többször is. Minden egyes fűtés után a kemence szájának és a tévőnek (kemencének vályogból való odatámasztható ajtaja, borítója) bemázolása vizes sárga agyaggal; – b) napi takarítás: szobában reggel és este vízhintés után seprés ; konyhában munka végeztével. Seprés után, főleg nyáron, fellocsolás cserép vagy bádog locsoló segítségével, mintásan. Leggyakoribb minta a zsinórozáshoz hasonló → vizes nyolcas. A nagy nyári munkák idején gyakran teljesen kihúzódtak a szobából, s ilyenkor a napi takarítás elmaradt; – c) heti takarítás: szombatonként, esetleg szerdán is: szoba és konyha földjének felmázolása vizes fekete földdel ( feketézés ) vagy sárga földdel, kiigazítva a gödröket, majd lehetőleg homokkal felszórás, esetleg mintásan (→ homokrózsa). Tüzelőpadka és télen a kemence meszelése; néhol az ágyak és a pad alja sárga földdel való mázolása vagy meszelése, száraz tárolóhely céljából. Törülgetés; – d) nagytakarítás , nagy → meszelés: szobában, konyhában évente rendszerint kétszer, húsvét előtt és őszi terménybetakarítás után, ill. esetleg búcsú előtt vagy még további egy-két alkalommal (kivétel: → pingálás esetén). Nagytakarításkor a megrongálódott tapasztás kiegészítése után teljes meszelés; a lakás földjének megtapasztása pelyvás, lótrágyás sárral; a bútorok lemosása, átkenése, esetleg átfestése; ágynemű váltása és mosása. Kamrát, padlást, istállót évente egyszer, betakarítás előtt, ill. nyáron tapasztják, meszelik; – e) alkalmi karbantartás : 2–3 évenként a kigödrösödött szoba földjét felássák, ló- és tehéntrágyával összekeverik, elegyengetik, meglocsolják, pelyvával beszórják, majd egy-két nap ülepedés után ledöngölik furkóval, esetleg → taposóbált rendezve benne. – A karbantartás rendje történetileg alakult ki, és a fejlettebb lakáskultúrájú területeken, főleg az alföldi mezővárosokban és környékükön a legintenzívebb. Némely vidéken, így az Alföld északi részén a 19. sz. első felében, a palócoknál a 19. sz. második felében sem volt még meszelés, helyette évi 1–2 alkalommal vízben oldott fehér, ill. sárga agyaggal ( mázoló ) kenték be a falakat. A ház földjét sem mázolták, simították itt, csak időnként felásták és új földet hordtak helyébe. Az Alföldön viszont már 1802-ben tilalmazták a heti egyszerinél gyakoribb és a trágyával vagy más anyaggal való → mázolást. – Irod. Luby Margit: A parasztélet rendje (Bp., 1935); Fél Edit–Hofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967); Tápé története és néprajza (Szerk. Juhász Antal, Tápé, 1971). – 2. A ház tisztántartásának bizonyos mozzanataihoz, objektumaihoz hiedelmek (→ hiedelem) is fűződtek. A szemét tel, seprés sel kapcsolatos tilalmak (→ tilalom) és → előírások tanúsága szerint a szemetet mint a házbeliek tartozékát tartották számon, amelynek segítségével a lakókat meg lehet rontani (→ rontás); bár a tilalmak egy részét már hiedelemtartalom nélkül, puszta megszokásból tartották be. Általános volt, hogy a szemetet naplemente után nem vitték ki a házból (mert elvinnék a tehéntől a → tejet, szerencsétlenség lenne a házban, nem menne férjhez a lány stb.). E tilalom bizonyos alkalmakkor egész napra szólt (pl. → karácsony, néhol szerda és péntek). Ritkább volt a napnyugta utáni seprési tilalom, valamint a „kifelé seprés” tilalma. Utóbbi viszont általános volt akkor, ha felravatalozott halott volt a háznál (→ ravatalozás), valamint karácsony este. A „befelé seprés” sokfelé fellelhető hit szerint szerencsét hozott a házhoz. Helyenként változóan egyéb alkalmakhoz is fűződtek egész napos seprési tilalmak: vasárnap, → aprószentek napja, → újév, csirkekelés ideje, ha útra készülődik valaki stb. Hasonló hiedelmek fűződtek sok helyütt – azonos okból – a trágya kiviteléhez, ill. ennek naplemente utáni vagy bizonyos ünnepnapokra vonatkozó tiltásához. A seprés önálló → mágikus eljárás is volt: a kifelé vagy körülseprés mint féregűző, szórványosan mint → gyógyító eljárás fordult elő (pl. megrontott tehén körülseprése). – A szemétre vagy szemétdombra álló lány a kutyaugatás irányából jósolt magának férjet (→ szerelmi jóslás), e szokás bizonyos jeles napokon (pl. → András napja, karácsony , → szilveszter) meglehetősen elterjedt volt. A szomszédból lopott szeméttel (saját szemétdombba rejtve) a hit szerint meg lehetett szerezni a szomszéd szerencséjét, tejhasznát stb. – A meszelés re vonatkozó, szintén általánosan elterjedt előírások és tilalmak szoros összefüggést mutatnak egy másik tisztító eljárással, a → féregűzéssel. Általános nézet volt, hogy holdfogytakor (→ hold) kell meszelni, hogy ne legyen féreg – főleg patkány, svábbogár – a háznál (bizonyos ünnepekre vonatkozó előírások viszont más magyarázatot kapnak: pl. → Luca napján kell meszelni, hogy ne legyen dög; újévkor, hogy ne legyenek fejfájósak stb.). Bizonyos napokon tilos a meszelés, mert sok féreg lenne; így legáltalánosabban holdtöltekor, de előfordul a pénteki és áldozócsütörtöki tilalom is. A féreg szomszédba küldése is lehetséges volt meszeléssel kapcsolatban: pl. a mészkeverő kanalat a szomszédba átdobták. – A fentiekhez hasonló, főleg a seprésre, szemétre vonatkozó adatok már a → boszorkányperekben is fellelhetők, és a magyarság szomszédainál is nagymértékben egyező formában ismertek.

Szoba fellocsolása bádog locsolóval (Harta, Bács-Kiskun m., 1964)

K. Csilléry Klára Pócs Éva

takarmány, takarmányozás : → árpa, → avar, → áztatott, → burgonya, → csalamádé, → csicsóka, → ínségtakarmány, → ízik, → kóst, → kukorica, → lombtakarmány, → lucerna, → mesterséges takarmány, → misling, → passzív takarmányozás, → rázott, → répa, → rókafarkú köles, → söprűcirok, → sütőtök, → szecska, → vöröshere, → zab

takaró, csapó, csapófa : aratáskor a kaszára erősített változatos formájú szerkezet, amely a levágott szálas gabonát rendre vagy az előtte álló sorra fekteti és ezzel megkönnyíti a kaszás után dolgozó marokszedő munkáját. A takaró a hosszúnyelű → kasza elterjedésével meghonosodott intenzívebb takarmánygazdálkodásban alakult ki. Első említései és ábrázolásai a 12–13. sz.-ból Ny-Európából ismertek. Eredetileg kizárólag fűvágáshoz használták. A 16. sz.-tól a takaró tette lehetővé a szálas gabona rávágó technikával történő → aratását. – A Kárpát-medencében az utóbbi 80–100 esztendőben vált általánossá, a kaszás aratás legfontosabb segítő eszközévé. Az alföldi és a központi területeken a legegyszerűbb változata ismeretes: hajlékony vesszőt (meggy, eper, szil, akác stb.) erősítenek a kaszanyélhez a nagymankó közelében. Vékonyabb felső végét madzaggal, dróttal vagy szíjjal meghajlítva a nyél felső végéhez kötik. Más vidékeken, különösen azokon a peremterületeken, ahol csak 50–70 éve tértek át a kaszás aratásra (Ny-Dunántúl, Székelyföld), a pontosabb munka céljából, a szemveszteség elkerülése végett a takarónak több bonyolultabb változata terjedt el. Pl. két vesszőt feszítenek ki, két- vagy háromágú vesszőt alkalmaznak, vessző helyett kisebb favilla vagy gereblye formájú eszközöket szerelnek a kaszanyélre ( aratóvilla, aratógrábla ). A gereblyét és a villát szokás vászonnal és hálóval borítani. A takarót, különösen a bonyolultabb szerkezetűeket, egész évben rajtahagyják a kaszanyélen. Ez esetben más kaszát alkalmaznak szénamunkához, vagy takaróval felszerelt kaszával vágják a szénát. – Irod. Kiss Lajos: A kasza a hódmezővásárhelyi ember kezén (Népr. Ért., 1926); Tálasi István: Az eszközváltás első 100 éve a magyarországi aratóműveletekben és későbbi következményei (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1971).

Kósa László

takaróháló: a → tapogatós halászat fogási elvét követő, halfogó eszköz. Az → ághegyháló csekély módosításával (bővebb háló, feszes összekötő zsineg a kávák közt) kialakított borító val az Alsó-Szamos, a Sajó és a Hernád mentén letakarják a halat, hogy kézzel megfoghassák. Hasonló elvű az Al-Dunáról ismert abroncsos háló , a Tiszafüred környéki ráfosháló ; ráfra, abroncsra bő hálót szerelnek, s a → vetőhalászat eszközeihez hasonlóan dobják el az eszközt, hogy a sekély vízben leborítsák a halat, majd kézzel megfogják. (Formailag ilyen a Győr környéki sínháló is, ezt viszont kötélen eresztik a mélyebb víz fenekére, hogy ott takarják le a zsákmányt.) A takaróhálókról közölt adatok mindegyike többféle eszköz fogási elvét alkalmazó orvhalász kísérletnek, legújabbkori „újításnak” tűnik, s a halászati eszközök folytonos változásának lehetőségét bizonyítja. – Irod. Solymos Ede: A borító halászszerszámok fejlődése Magyarországon (Ethn., 1957).

Szilágyi Miklós

takaruló szekér, hordó szekér, hosszú szekér : közönséges → szekér, amelynek alvázát hosszú (kb. 4 m-es) oldalakkal szerelik fel, miközben a szekérelőt és a szekérutót egymástól a → nyújtó segítségével a kellő távolságra állítják. Különösen a Dunántúlon, a Felvidéken és Erdélyben használták a takaruló szekeret, takarulás kor, vagyis a learatott termény behordására és szénahordásra. Rendszerint → nyomorúddal vagy kötőfá val kötötték le a terhét. A dombos, hegyes vidékek útjain biztonságosabb a hosszan elnyúló rakománny al a haladás, mint a rövid, de magasan rakott szekérrel; nem borul fel olyan könnyen és mégis annyi terhet visz, mint az alföldi szekerek. A Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon a szekér rakterületét vendégoldal rudakkal – mégpedig a lőcsökre támaszkodó rudakkal – szokták megnövelni, a dombsági és hegyes vidékeken a → vendégoldal rudakat karfák ra vagy keresztfák ra tették fel, mindegyik vidéken használják a rakomány biztosítására a nyárs akat is.

K. Kovács László

Takáts Sándor (Komárom, 1860–Bp., 1932): történész, levéltáros, az MTA tagja (l. 1906, r. 1925). A bp.-i tudományegy.-en történelem–latin szakon tanári oklevelet szerzett. 1881-ben a piarista rendbe lépett. A rend nyitrai (1886-tól), 1889-től budapesti gimnáziumában tanított. 1898–1903 között Bécsben a kamarai levéltár magyar anyagát gyűjtötte össze megbízásból. 1903-tól haláláig a magyar képviselőház levéltárosi tisztét töltötte be. Legfőképpen a 16–17. sz. mindennapi életével művelődéstörténetével foglalkozott, később figyelme a reformkor felé fordult. Önálló levéltári forráskutatásai alapján írt hangulatos történelmi karcolatai a hazai tudományos publicisztika maradandó stílusértékű alkotásai is. Kutatásai – noha szemléletükben ma már nem mindenben korszerűek – forrásadataik, témaválasztásuk révén alapvető fontosságúak. A néprajzi kutatás számos vonatkozásban értékes támpontokat, segítséget kapott műveiből. – F. m. Lapok egy kis város múltjából (Komárom, 1886); Régi magyar asszonyok (Bp., 1914); A budai basák magyar nyelvű levelezése (Eckhart Ferenccel, Szekfű Gyulával, Bp., 1915); Rajzok a török világból (I–III., Bp., 1915–1917); A régi Magyarország jókedve (Bp., 1921); Régi idők, régi emberek (Bp., 1922); A magyar múlt tarlójáról (Bp., 1926); Emlékezzünk eleinkről (I–II., Bp., 1929); Hangok a múltból (Bp., 1930); Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (szerk. Benda Kálmán, műveinek bibliográfiájával, Bp., 1961). – Irod. Nagy Miklós: T. S. élete és munkássága (Bp., 1937).

Takáts Sándor

Filep Antal

taknyos ólombarát: → ólomfejű barát

taksa, taxa : olyan állandóra szabott pénz- , ritkábban → terményszolgáltatás, melyet bizonyos úrbéri terhek megváltása fejében adtak földesuruknak a → kuriális jobbágyok. A 17. sz. második felétől vált szokássá, hogy taksafizetéssel mentesíthették magukat a jobbágyok kötelezettségeik alól. A taksát rendszerint megállapodás, szerződés (contractus) alapján és nem a jobbágytelek arányában szolgáltatták. Az ilyen módon adózó úrbéres személy a taksás , helyenként → árendás. A taksások a többi jobbágyhoz képest kedvezőbb helyzetben voltak, a földesúrhoz lazább viszony fűzte őket, gyakran költözési szabadság gal is rendelkeztek. –Taksásnak nevezték még a birtoktalan, más földesúr földjére telepedett, kizárólag pénzzel (taxa) szolgáló nemeseket, valamint a kisnemesek legalsó, állami adófizetésre kötelezett rétegét is. (→ még: kontraktualista, → libertinus) – Irod. Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–1767 (Bp., 1969).

Török Katalin

Taktaköz: a Tiszából Tokaj alatt kiszakadó, ma már elmocsarasodott, Szerencstől a tiszaluci torkolatáig csatornává alakított Takta folyó és a Tisza közötti terület. Ma egészében Borsod-Abaúj-Zemplén m.-hez tartozik, korábban csaknem egész területe Szabolcs m. része volt. A történeti Zemplén Takta-parti községeinek, noha a Taktaközön kívül feküdtek, határa részesedett a vidék területéből. Paraszti lakossága kifejezetten a → Tiszántúllal tartott társadalmi, gazdasági, kulturális kapcsolatokat, egyházigazgatásilag a → Tiszáninnen területéhez tartozott. Nevezetes községei: Prügy, Taktaharkály, Tiszalúc.

Filep Antal

taktus: → ütem

tál, tányér : 1 . cserépből való edény, mindig mázas; csak kivételes esetben nem díszített. A → fazék után a paraszti háztartások legfontosabb edénye. A tihanyi alapítólevélben említett tálkészítők felbukkanása is igazolja, hogy régóta, használják. Kb. a 15–16. sz. óta mázolják és díszítik. Akkoriban már nemcsak közönséges használatú edények voltak, hanem a színes és díszített tálakat, tányérokat falra is akasztották a lakásbelsők díszítésére. Emiatt terjedtek el az akasztófüllel is ellátott tálak, tányérok. Díszítményeik révén neves tálkészítő központjainkkal azonosíthatók, mint pl. az alföldiek (Hódmezővásárhely, Tiszafüred, Mezőtúr) és a sárköziek (Szekszárd, Baja, Mórágy, Siklós, Mohács stb.). – 2 . A fából való tányérok használatáról a levéltári összeírásokban, leltárakban szereplő és a múzeumi tárgyak tanúskodnak. Ezek készítése specialisták feladata volt. Részben étkezésre használták, ill. a nagyobb melence formájúakat dagasztásra. Mivel ezeket a történeti Mo. fában gazdag, magas hegységeinek területeiről szállították cserekereskedéssel (román, szlovák specialisták), az I. világháború után szállításuk megszűnt. Lényegében ekkor tért át a cigányság némely tagja a puhafából történő edényfaragásra. A két világháború között ezek használata rohamosan csökkent. – Irod. Sz. Morvay Judit: A cserépedény a mezőkövesdiek kultúrájában (Népr. Ért., 1955); Kresz Mária: Fazekas, korsós, tálas. Néhány szempont fazekasközpontjaink kutatásához és összehasonlításához (Ethn., 1960).

Tál töredéke (Debrecen, 17. sz.) Debrecen, Déri Múzeum

1. Tál (Miskolc, 17. sz.) Miskolc, Herman Ottó Múzeum

2. Tál (Gyöngyös, Heves m., 17–18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Tál (Debrecen, 1844) Debrecen, Déri Múzeum

4. Tál (Nagyvárad, 19. sz.) Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum

5. Formába préselt tál (19. sz. második fele) Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum

István Erzsébet

talabor: → fékpapucs

talalajvasárnap, tananajvasárnap : → farsang utolsó előtti vasárnapjának neve a Nyitra vidéki magyar falvakban. Ez a lányok vidám farsangi adománygyűjtő (→ adománygyűjtés) → köszöntő szokásának ideje. Az iskolás korú leányok kora reggel házról házra járnak, énekelnek, s énekükért a háziasszonytól tojást vagy pénzt kapnak. A vasárnap neve az énekszöveg első sorával áll kapcsolatban, amely így kezdődik: „Talalaj, Talalaj Tök Lőrinc! | Láncba szökött a kakas, | feldöntötte a vajat | mivel sütjük a rétest? | Kutyi vízzel | Hát a bélest? | Pataki vízzel | Agyigó, agyigó, fassang, fassang!” Ha sem pénzt, sem tojást nem kaptak – ami ritkán fordult elő –, a következőket mondták: „Nem adtak semmit. | Pocik egye kalászotokat, | geriny egye tyúkotokat”. – Az Ipoly mentén a farsang utolsó előtti vasárnapját lányok vasárnapjá nak nevezik. Ezen a napon a leányok rendezik a táncmulatságot, napközben sorra járják a házakat, kezükben nyársat tartanak s énekelnek. Kolbász, szalonna, tojás a jutalmuk, amiből a → fonóházban mulatság ot (→ bál) rendeznek. A táncmulatságra meghívott legények kalapját felbokrétázzák. – Irod. Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968); Dömötör Tekla: Magyar népszokások (Bp., 1973).

Manga János Ujváry Zoltán

találás: eredeti tulajdonszerzési mód, az elveszett, eltűnt vagy elrejtett dolog tekintetében. A találás még nem eredményez közvetlenül tulajdonszerzést, mert a dolgot a találó köteles a hatóságnál bejelenteni és csak ha az elévülési idő eltelik anélkül, hogy a korábbi tulajdonos jelentkezne, válik a dolog a találó tulajdonává. Sok helyen régen az élő szokásjog lerontotta a bejelentési kötelezettséget, pl. a szakavatott galambász befogta az elkóborolt galambot, félsötét padláson korábbi tartózkodási helyét feledtette vele és beosztotta a saját csapatába. A jószágok esetében már a legkorábbi időkben nagyon szigorú előírásokat találunk. I. László király (1077–1095) pl. elrendelte, hogy az elkóborolt, de megtalált jószágokat adják közre és meghatározott ideig a megye központjában őrizzék, hogy a tulajdonos azokra rátaláljon. A 16. sz.-tól kezdve elsősorban a Kunságban és az erdélyi szászok körében kötelezővé tették → közigazgatási jel használatát, amit az egyes községek az onnan elszármazott jószágokra rásütöttek; a 18. sz. végén ezt a Helytartótanács országosan alkalmazni rendelte, hogy így az elkóborolt jószág származási helyére következtetni lehessen. A közigazgatási hatóságok az elveszett és megtalált jószágok leírását kurrensekben, futólevelekben, nyomozólevelekben, községi publikációkban, a Helytartótanács pedig az ún. Impressa Circulariá kban közhírré tette, ami a közbiztonságot növelte. A jószágra tett → tulajdonjegy már nemcsak a származási helyet, hanem a tulajdonos személyét is ismertté tette. A megtalált jószágot a hatóság nyilvántartásba vette, tartásra kiadta és ha a korábbi tulajdonos a meghirdetés ellenére nem jelentkezett, a jószágot elárvereztette. – Irod. Tárkány Szücs Ernő: A jószágok égetett tulajdonjegyei Magyarországon (Ethn., 1965).

Tárkány Szücs Ernő

találós kérdés: rövid, epikus műfaj, célja a mulattatás (→ találós mese). A találós kérdésben egy tárgy, jelenség vagy fogalom körülírása kérdés formájában hangzik el. Tárgya sokféle, legrégiesebbek az időjárásra és a természeti jelenségekre vonatkozóak. Tartalmuk szerint két nagy csoportra oszthatók: tudáspróbák ra és tréfás kérdések re. Az előbbiekben főleg iskolában, templomban megszerezhető ismeretekre vonatkozó kérdések vannak, megoldásuk nem nélkülözheti az ötletességet. Ide tartoznak a számrejtvények is, amelyeknek lényege, hogy rögtön, gondolkodás nélkül kívánják a feleletet (pl. Ipadnak, napadnak, három papnak, hat kappannak hány körme van? 148). A tréfás kérdések nagy része képtelenség (Mikor fél a nyúl? Mikor kétfelé vágják.), másik részének pedig etimológiai alapja van. (Mit mondott a kötegyáni vasúti bakter a gyulai török basának? Semmit sem mondhatott, mert még akkor nem volt vasút.) A találós kérdések általában ötletesek, szellemesek, tömör megfogalmazásuk csattanós. A falu hagyományos társas összejövetelein a szórakozás egy fajtáját jelentette a találós kérdések feladása és megfejtése (→ csümölgetés). Megfejtése bizonyos tekintélyt szerez. Némely hagyományos ünnepi alkalomkor szertartási elemként szerepel – pl. lakodalomban, amikor a vőlegény násznagya kikéri a menyasszonyt, szokás a találós kérdés feladása. Ha megfejti a vőlegény násznagya a kérdést, kiadják a menyasszonyt, ellenkező esetben bizonyos mennyiségű bort, pálinkát stb. köteles fizetni a násznagy. A találós kérdések elterjedését a ponyván árult → népkönyvek és ponyvafüzetek is elősegítették. Ilyen közkedvelt gyűjtemény volt az 1629-ben Lőcsén kiadott Mesés könyvecske . „Mely uyonnan meg ekesitetet rövid ertelmes Kerdesekkel és Feleletekkel. Mostan Németből Magyarra fordétatott.” Ismert és elterjedt az egész magyar nyelvterületen, élő népköltészeti műfaj. Száma több tízezer, folyamatban van a találós kérdések archívumba gyűjtése. (→ még: rejtvény, → vicc) – Irod. Szendrey Zsigmond: Népi találós kérdéseink szerkezete (Ethn. 1923); Taylor, A.: A Bibliography of Riddles (Helsinki, 1939); Taylor, A.: English Riddles from Oral Tradition (Berkeley–Los Angeles, 1951); Bedker, L.–Aluer, B.–Holbek, B.–Virtanen, L.: The Nordic Riddle, Terminology and Bibliography (Copenhagen, 1964); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1968).

Szemerkényi Ágnes

találós mese: 1 . a → találós kérdés, a szóbeli rejtvény egyik fajtája, melynek megfejtése rövid epikus történet. Célja a mulattatás. Leírást ad, néha többszörösen összetett mondatban, versben vagy prózában, kérdő formula nélkül, s megfejtése önálló. A verses találós mese erős irodalmi hatást mutat. Tárgya megszámlálhatatlanul sokféle: a háztartás, a gazdaság, természeti jelenségek stb. A találós mesék között sok olyat találunk, amelynek átlátszó, egyszerű, olykor naiv a szövege, más részénél viszont a költői eszközök – alliteráció, ismétlés, hasonlat – szép számmal meglelhetők, s a jó ritmusú, szépen hangzó tömör kis alkotások költői értékűvé nőnek, pl. Arany erdőn arany tőke / arany tőkén arany tál / arany tálon arany máj / arany késsel vágják. Megfejtése: csillagos ég, holdvilág, holdsugár. A magyarság feltehetően a honfoglalás előtti időben is ismert találós mesét. Ma is élő népköltészeti műfaj. Ismert és elterjedt az egész magyar nyelvterületen. A találós mesék nagy részének ismerjük nemzetközi párhuzamait. A találós mese előadásáról kevés ismeretünk van. (→ még: csümölgetés) – 2 . Ide sorolhatók azok a mesék is, melyekben egy talány és megfejtése áll a cselekmény középpontjában. St. Thompson egy részüket az → állatmesék, más részüket a → novellamesék közé sorolja. Az ide tartozó szövegeket gyűjteményeinkben hol a mesék, hol a találós kérdések között találjuk, aszerint, hogy az adatközlő, a gyűjtő a talányt vagy a mesés megfejtést, esetleg a kötött vagy a kötetlen szövegrészt tekintette-e jelentősebbnek. Az kétségtelen, hogy a kötött szövegrész a hozzá tartozó mese ismerete nélkül megfejthetetlen, de az is bizonyos, hogy a magyarázat – talán a tartalomszerű szöveglejegyzés, vagy a meg nem felelő adatközlő kiválasztása következtében – gyakran nélkülöz minden költői megformálást. Valószínűleg kiemelkedő repertoárral és nagy előadói gyakorlattal rendelkező adatközlők is különbözőképpen mondanak el egy-egy találós mesét aszerint, hogy epikus vénájú mesemondó vagy találós kérdéseket kedvelő rigmusmondó-e az illető. A műfajhoz tartozó magyar népmesetípusok száma mindössze 5, az altípusokkal együtt 12: „A kismadár és a koponya”: AaTh 244D*, → talányfejtő királykisasszony, a: AaTh 851, → kiskutya neve, a: MNK 871A*, „Várj, virág, várj...”: MNK 871B*, → rabszabadító: AaTh 927/7 altípussal. Találós kérdésekre épül, műfajilag mégsem sorolható ide számos → Mátyás-mesénk vagy a Salamon és Markalf → népkönyv és népi származékai, mivel azok eszesség-próbák; a találós mesének nevezett műfajhoz tartozó típusok viszont különleges, a véletlen által teremtett vagy mesterségesen kialakított helyzeteket foglalnak frappáns mondókákba (Thompson, St. Motif-Index H790–809). Rabszabadító találós meséink redakcióinak és változatainak száma is feltűnően gazdag (7, ill. 30), de a szomszédos népek nemzeti katalógusaiból hiányzanak, annál nagyobb számúak és változatosabbak viszont a Ny-európai, spanyol, német, holland és angol, ill. ennek megfelelően az angol- és spanyol-amerikai változatok. A talányfejtő királykisasszony jellegzetes találós kérdéseivel ismeretes az egész európai kontinensen, francia-angol- és spanyol-Amerikában, D–DK-Ázsiában és Afrikában is. (→ még: versbetétes mese) – Irod. Szendrey Zsigmond: Találós meséink és külföldi megfeleléseik (Ethn., 1921); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Taylor, A.: English Riddles from Oral Tradition (Berkeley–Los Angeles, 1951); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (II., Bp., 1960); Mitrovaj, V. V.: Zagadki (Leningrad, 1968); Rauch, Karl: Rätsel aus alter Welt (Köln–Düsseldorf, 1970).

Kovács Ágnes Szemerkényi Ágnes

tálalószekrény: → pohárszék

talányfejtő királykisasszony, a: → találós mese. Paraszt-Turandot -nak is nevezik. Cselekménye: egy királykisasszony csak ahhoz hajlandó feleségül menni, aki olyan találós kérdést ad fel neki, amelyet megfejteni nem tud. A sikertelen vállalkozóknak fejét veszik. A szomszéd özvegy királyné egyetlen fia is útra kel. Táltos kocsisától megtudja, hogy anyja inkább megmérgezi, mintsem idegenben megszégyenülve fejét vegyék, inkább itthon érje a halál. A kocsis a mérget kiönti. Egy csepp az egyik ló lábára esik. A ló megdöglik. Rászáll két varjú, azok is kimúlnak. A varjak húsából eszik 12 zsivány, azok is meghalnak. A kocsis a történtekből találós kérdést szerkeszt:

Egy csepptől meghal egy, Egytől kettő, Kettőtől tizenkettő Mi az? (Thompson, Motif-Index: H802)

A királykisasszony a találós kérdést nem tudja megfejteni, 3 napi haladékot kér. Sorra beküldi két komornáját, majd maga megy be a kérőhöz, hogy a megfejtést megtudja. Ruhájukat hátrahagyják ugyan, s a két komorna hiába fárad, végül a királykisasszonynak sikerül a megfejtést megtudnia. Mielőtt a királyfi is a többi kérő sorsára jutna, újabb talányt ad fel, amely az elmúlt három éjszaka eseményeit foglalja magába. A királykisasszony hozzámegy feleségül (AaTh 851; → hálás halott, a, → hű szolga). – A típusnak 8 magyar változata ismert, egy részük csak a találós kérdést tartalmazza. Mindegyik a magyar nyelvterület keleti felében, nagy részük a 19. sz.-ban került feljegyzésre. Valamennyi szövegünk azonos keretben azonos találós kérdést ad fel. – A nemzetközi változatanyag nem ennyire egyöntetű. Az Apollonius-regény már az i. sz. 3. sz.-ban beszél egy királykisasszonyról, akit olyan férfiak ígérnek, aki egy meghatározott talányt meg tud fejteni. Ugyanezt a motívumot tartalmazza a közismert Turandot- (Turan leánya) mese az „ezeregy nap”-ban (18. sz.). Egy ugyancsak perzsa eredetű szöveg, ill. annak bécsi kézirata közelíti meg legjobban a talányfejtő királykisasszony típust. A típus közel-keleti eredetűnek látszik, bár számos Európán kívüli változata azt a benyomást kelti, hogy kései európai változatok származéka. Az alapforma ismeretes Afrikában, Indonéziában, É- és D-Amerikában is. (→ még: kiskutya neve, a, → rabszabadító) – Irod. Tille, V.: Verzeichnis der böhmischen Märchen (Porvoo, 1921; FFC 34.); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (III., Bp., 1960); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (MNKF, 1. Bp., 1960); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).

Kovács Ágnes

talányfejtő lány, Mátyás király és az okos lány : balladás dal. Témája: Mátyás álmot lát: hosszú almafán tizenkét ág, háromszáz levél, hatvanhat virág. Az öreg szolga lánya megfejti: hosszú esztendőnek tizenkét hónapja, háromszáz míves nap (munkanap), hatvanhat vasárnap. Némely változat az eseményt folytatja, más feladatokat kell teljesítenie a lánynak, végül Mátyás feleségül akarja, de a lány – szemben a mesei változatokkal – inkább a halált választja. Néhány moldvai feljegyzésből ismerjük. Szövege rendkívül archaikus. – A talányfejtő balladás dalok főként az angol, dán népköltészetből ismertek, előzményeit az ókori alkotásokban, zsidó népénekekben lelhetjük fel. Jellegzetesen középkori műfaj. Számos esetben vallási tartalmú. Számmisztikával is kapcsolatos. A csodás számokra való kérdezés a legkülönbözőbb műfajokban (mese, találós kérdés, dal) megtalálható. – Irod. Yaffie, C.: Songs of the Twelve Numbers (Journal of American Folklore, 1949).

Kriza Ildikó

tálas: 1. az általánosan → fazekas névvel jelölt mesterség egyik szakágát űző népi iparos. Agyagból főleg tálat és → tányért készít. Az edények formáját tekintve leginkább lapos edényt, de készít → szilkét is, amelyek általában ólommázasak és díszítettek. – Irod. Kresz Mária: Fazekas, korsós, tálas. Néhány szempont fazekasközpontjaink kutatásához és összehasonlításához (Ethn., 1960). – 2. → pohárszék, → polc

István Erzsébet

tálasfogas: tárolóbútor; alján deszkalap akasztófogakkal, melyeken üveg- vagy cserépkancsó, főleg bokály , ritkán tányér lóg, fölül polc, melynek korlátjához ón- vagy cseréptálak támaszkodnak. Nevezik még: fogas, fogastálas, tálas, tányéros nak is (Erdélyben: kendőszeg, bokálytartó ). Néha egymás fölött két polc van, esetleg a végein rekesszel, ill. fiókkal vagy → törülközőtartóval. – A vagyont jelző díszedény kirakása a 15. sz.-ban vált szokássá. Az ehhez való bútorok egyike a tálasfogas elődje, a 15–16. sz.-i német lakásábrázolásokról ismert kannapolc; ezen függőleges pöckökre borították az ónkannákat, melyek mögé néha tálakat tettek. A korlátos tálasfogas D-német területen alakult ki, itt ez még rendszerint dísztelen. – Feltehető, hogy Heltai Gáspár 1566-ban kiadott egyik meséjében szereplő parasztházbeli táltartó k is már tálasfogast jelölnek. A mo.-i parasztoknál a 19. sz.-ban a tálasfogas országosan elterjedt. Eredetileg a → szentsarokban, a sarokpad fölött függött, ezért gyakori a páros forma ( sarokfogas, saroktálas ). Sokfelé a tálasfogas díszített, főleg festéssel; a legkorábbi ilyen darab 1746-ból Debrecenből való. A székely kendőszeg elnevezés azt jelzi, hogy ott korábban díszkendőt aggattak rá. – Irod. Domanovszky György: Népi bútorok (Bp., 1964); Schmidt, L.: Bauernmöbel aus Süddeutschland, Österreich und der Schweiz (Wien–Hannover, 1967); Denecke, B.: Bauernmöbel (München, 1969); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).

Szobabelső, az asztal mögötti falon tálasfogassal és sorban felaggatott dísztányérokkal (Karcsa, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1930-as évek)

Tálasfogas (lelőhely: Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m., készítőhely: Miskolc, 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

Tálasi István (Laskó, 1910–): etnográfus, az MTA tagja (l. 1976). Eötvös-kollégistaként a bp.-i tudományegy.-en végezte tanulmányait. 1935–39-ben Hódmezővásárhelyen, 1940–42-ben Bp.-en gimn.-i tanár, 1942–49 között a bp.-i Kelet-Európai Tudományos Intézet munkatársa. 1951-től 1980-ig az ELTE tárgyi néprajzi tanszékének tanszékvezető tanára. 1957–63 között a bölcsészettudományi kar dékánja. Kutatásai felölelik az egész anyagi kultúra területét, azon belül elsősorban népi állattartással és földműveléssel foglalkozik. Jelentős tanulmányokat publikált a magyar néprajztudomány szervezéséről és történetéről is. Cikkei és tanulmányai hazai és külföldi folyóiratokban jelennek meg. – F. m. A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Néprajzi életünk kibontakozása (Bp., 1948); Kiskunság (Bp., 1977); Néprajzi tanulmányok, írások I. (Dissertationes Ethnographicae, 3–4, Bp., 1979–80).

tálcaasztal: → asztalszék

talicska: egykerekű, deszkából ládaszerűen öaszeállított teherszállító eszköz, melyet emberi erővel mozgatnak úgy, hogy az ember maga előtt tolja. Két fogója van; ritka eset, hogy ennél fogva maga után húzná a vele dolgozó. Régi eszköz, többféle alaki változata ismeretes, legjellegzetesebb azonban az, melyet a magyar (pl. a csongrádi, szentesi) → kubikosok használnak. – Irod. Katona Imre: A kubikostalicska és a talicskásmunka (II. rész, Ethn., 1963).

Talicska (Átány, Heves m., 1950-es évek)

Talicska, általános forma

K. Kovács László

talicskahúzó: → csikó

talicskás: talicskát és más hasonló teherszállító eszközt ( tragacs, targonca, furik ) készítő mesterember. A talicskás mesterség a kerékgyártó , bognár , → kocsigyártó mesterségből vált ki újabb kori specializálódás során. A talicskások elsősorban a D-Alföld népes mezővárosaiban tevékenykedtek, ahol az agrárproletár rétegek nagy tömegeinek mindennapi kenyérkereső eszközévé váltak a különféle talicská k, köztük a jellegzetes kubikos talicska . Hazánkban a talicskakészítésnek a középkorig visszanyúló múltja van. A szigetvári ásatásoknál előkerültek teljesen épen maradt 16. sz.-i talicskák. Az eszköz szerkezete azóta alig változott. A különféle igényekhez alkalmazkodva viszont számos méretezésben, formában eltérő változata alakult ki, elsősorban a mechanikai tényezők fokozott ésszerűsítő hatására. A talicskakészítéssel háziiparszerűen erdős középhegységeinkben foglalkoztak egyes községek (pl. a Bakonyban). Ezek készítményei meglehetősen archaikus jellegűek maradtak a fentebb említett-D-alföldi, mezővárosi iparosműhelyekkel szemben. Az ipari jellegű talicskakészítésben századunk húszas éveitől egyre inkább teret nyert a fa gépi megmunkálása. A talicskakészítés iránti kereslet napjainkra nagyon lecsökkent, bár jobbára kisipari szövetkezeti keretekben még ma is folyik, mivel építkezési munkáknál nélkülözhetetlen az eszköz alkalmazása.

Filep Antal

tálió-elv: → vérbosszú

talizmán: → mágikus tárgy

tallózás, szedegetés : a → kéverakás és a → kaparék összegereblyézése után az elhullott, tarlón maradt kalászok kézzel történő összeszedegetése. Rendszerint az illető falu, város, település szegényeinek a közösség vagy a földterület gazdája által hallgatólagosan megengedett foglalkozása. A talált kalászokat vagy szálanként csomókba szedik, vagy a kalászt letörik a szárról és mindjárt köténybe vagy zsákba morzsolják belőle a magot. A nagyobb csomókat otthon cséppel, bottal, sulyokkal stb. kicséplik.

Tallózó asszony (Debrecen, 1920-as évek)

Kósa László

talp: 1. kerékfal : a → kerék kerülete, az a része, amin gördül. A modern talp már részekből áll: 5 vagy 6 ívrészből (mindegyik ívrészbe két-két → küllő szolgál) adódik ki a teljes kör. A leggyakoribbak a 10 küllős kerekek, vagyis a talprészből alakított keréktalpak ; ezek erősebbek a 12 küllőseknél, mert egyrészt kevesebb talpból állanak össze, másrészt a → kerékagyba kevesebb csapnyílás t kell vésni, miáltal az erősebb marad, de ez esetben az agyat vékonyabbra, tehát könnyebbre is lehet esztergálni. A régi, ún. → fakószekerek kerekei még erősebbek voltak, mert azoknak a talpa egyetlen darab (rendszerint másfél öl hosszú) fából készült. A kifaragott kerékfal at a székelyek még az 1940-es években is tűzön párgolták vagy gőzölték és forrón meghajlították a kerékfal hajlító n. Méretre beléfúrták a küllőbokák fészkeit és a kerékfalat – nem kis fáradsággal – körül ráverték a fentőkerék re. A fal két végét egymásba csapolták és összeékelték vagy vaspánttal is körül bilincselték . Az így készült kerekek nem kaptak → sínt. A kerékgyártás volt a bognár mesterség (→ kerékgyártó) legnehezebb része, kivált, ha egyetlen fából készült a talp, ill. fal . (→ még: fékpapucs) – 2. → fertálytutaj

A kerékre ráhúzzák a ráfot. (Monok, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1972)

K. Kovács László

talpalló: → hótalp

talpaló: → ellenzős nadrág

talpas: → tutajos

talpasház: favázas, legtöbbször sövény-, paticsfalú vagy zsilipeléses falú ház, amelynek falazatában a függőleges tartóelemek egységesen az alapul szolgáló talpgerendák ba vannak beállítva. A talpgerendák hossz- és keresztirányban egyaránt elhelyezésre kerültek, egységes keretté ácsolták, csapolták össze. Talpgerendának rendszerint különleges méretű fákat alkalmaztak, nem voltak ritkák a fél méternél vastagabb törzsűek sem. Gyakran a talpgerendák alá kőből alapot is raktak. Erdős vidékeinken, ahol a paraszti faépítkezést nem korlátozták, a legutóbbi évekig elég gyakori volt, bár általában a 19. sz. második felétől új házakat alig építettek. A talpasházak készítéséhez kevesebb fára és főleg kevesebb jó minőségű fára volt szükség, mint a borona építkezéseknél. – Fő elterjedési területe a közelmúltban Ny- és D-Dunántúl, továbbá Szlavónia. Előfordult a Kisalföldön, az Alföld peremterületein, gyakori volt az északi háztípus vidékén. A talpgerendás, gerendaváz-tartószerkezetű építésmód Európában széleskörűen elterjedtté vált. – A talpgerenda megjelölés a román népnyelvből is ismert (talpã). Talpgerendás építkezési mód a gazdasági melléképületeknél is gyakorivá vált (istállók, ólak, pajták, kamrák, sőt pincék esetében). (→ még: gerendavázas fal) – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Csalog József: Talpas sövényházak a tolnamegyei Duna-szakaszon (Népr. Ért., 1939); Cs. Sebestyén Károly: Talpfa (Ethn., 1945); Kodolányi János: Ormánság (Bp., 1960).

19. sz. közepén épült talpasház (Nagydobsza, Baranya m., 1971)

19. sz. végén épült talpasház homlokzati részlete (Gige, Somogy m., 1971)

19. sz. végén épült talpasház előtornác félajtóval (Csököly, Somogy m., 1970)

Filep Antal Füzes Endre

talpis: → fakorcsolya

táltos: 1. a magyar → népi hitvilág → természetfeletti erejű személye, aki a → természetfeletti lények rendelése következtében lett táltossá. Ez már születéskor megnyilvánult, mert jellel jött a világra. Ez a jel a fölösszámú csontban mutatkozott meg, mert a táltos fog gal, ill. tíznél több ujjal született. Már gyermekkorban eltért viselkedése az átlagtól: igen sokáig szopott, kevés szavú, csendes magaviseletű, szótlan, zárkózott, félrevonuló, sőt néha búskomor volt, de korához mérten rendkívül erős. A hetedik év jelentős volt az életében, addig ellophatták a fogát és akkor nem lett képessége, vagy akkor eltűnt a szülői háztól, mert elvitték a táltosok, tehát táltossá lett. Néhol vizsgát kellett még tennie: Hajdú-Biharban fa „ágát-bogát”, Nagyszalontán létrát kellett megmásznia. Sajátos volt a tápláléka: tejen, másodsorban tojáson élt. Mindent tudott, jövendölt, megmondta, hol van → kincs a földben, jégesőt, → vihart okozott és oszlatott, testét nem fogta a golyó. Jellemző tevékenysége a viaskodás: a táltosok kerekek (vas és tüzes kerék), különböző színű lángok (kék és vörös), ellentétes színű csődörök (szürke és pej), leginkább pedig bikák (fekete, füstös és fehér szőke) alakjában viaskodtak. A viaskodás célja az időjárás eligazítása, jóra vagy rosszra fordítása. Előre tudták, hogy hol, mikor, milyen alakban és kivel kell megvívniuk. A táltos képzet a magyarság etnikus sajátossága és a pogány magyar hitvilág, ill. a → samanizmus emléke. – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Kodolányi János: A táltos a magyar néphagyományban (Ethn., 1945); Szűcs Sándor: Időért viaskodó táltosok (Ethn., 1951); Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Bp., 1958). – 2. táltos a mondában: a táltosról szóló → hiedelemmondák nem ölelik fel az egész hiedelemkört: csupán bizonyos témák élnek epikus megfogalmazásban. Ezek a táltos különleges tulajdonságairól, képességeiről, a táltos fájáról és viaskodásáról szólnak. Mivel a táltos alakja rokon a → garabonciással, a → halottlátóval, tevékenysége kapcsolatban áll a kincsásással, mondái is erősen keverednek ezekével (→ házikígyó, → sárkány). – 1 . A táltos különleges tulajdonságai, képességei: a) foggal születik. Már a bölcsőben el akarják rabolni a fogát a „gonoszok”, de a gyermek sírására felébredő szülők nem engedik. Hét éves korában a szülők maguk törik ki a fogát, nehogy elvigyék a gyermeket a „gonoszok”. A foggal, ill. hat ujjal születés ténye körül nem sarjadt gazdag epikus költészet. b) A táltos gyermek természetfeletti képességei: vihart jósol, amikor csendes az idő. Hitetlenkedésre sértetten elvonul. A vihar bekövetkezik. Megjósolja, hogy az ellő tehéntől a gazdája nem iszik „rugózott” tejet, ugyanis a tehén megdöglik. A kalapját szög nélkül a falra akasztja. Kuglizók közé sárgarépát hajít az ablakon keresztül, minden bábut leseper, apjának ezzel pénzt szerez. Iskolában a földgömbről hihetetlenül tud tájékozódni, ismeri a föld útjait – mintha járt volna rajtuk. Öregember megjósolja, hogy 9 éves korában meghal, ha nem, akkor 12-ben, ha akkor sem, igen erős lesz. 9 éves korában meghal, maga is megjósolja a halálát. – 2. A táltos fája . Szintén kevés epikus elem tapadt hozzá. A táltos emberi erőt felülmúló feladatok elvégzése céljából mászik fel rá: esőt imádkozik, elhalt pásztorokkal beszél, kitudja az elbitangolt marha tartózkodási helyét, jövőt mond. – 3 . Táltos viaskodás : a táltos mondakör legelterjedtebb és legcsiszoltabb típusai tartoznak ide. Epikailag a legteljesebb változatok a keleti országrészből kerültek elő. a) Táltos viaskodás segítséggel : a táltos (fehér bika) segítséget kér a társaitól: verjék ellenfele körmét. Ha segítenek, győz. Ha nem, a fekete bika elhajtja, jégeső lesz. Táltos a segítőnek a párbaj után kincset mutat. Ásás közben szellemek ijesztenek: „Melyiket akasszuk fel?” Elmenekülnek (→ tudós kocsis). b) Szálláskereső táltosok : legény és lány szállást kérnek, vacsorára tejet. Megmondják, hogy viaskodni mennek. Megjelölik a küzdelem helyét, ahol a háziak később kincset találnak. – Irod. Fazekas Ferenc: A „lidérc” és a „táltos” a szalontai nép hitében (Ethn., 1926); Végh József: Sárréti népmesék és népi elbeszélések (Debrecen, 1944); Szűcs Sándor: Az „égbenyúló fa” a sárréti néphitben (Ethn., 1945); Diószegi Vilmos: Adatok a táltos révülésére (Ethn., 1953).

„Pénzásó Pista”, Tiszafüreden és környékén táltosnak tartották. Állandóan a halmot ásta, mert hite szerint látta a földbe rejtett kincset

Diószegi Vilmos Nagy Ilona

táltos fiú, a: → mesehős, egy jellegzetes DK-európai → hősmese típus és egy több típusból kialakított típuskompozíció hőse. A mese cselekménye: egy szegényember 7 (12) fia elindul szolgálatot keresni. Hatalmas búzatáblát találnak, beállnak és egy nap alatt learatják. A tábla gazdája ebédet küld nekik, melyben emberi testrészeket találnak. Az éjszakát a sárkány (óriás, boszorkány) házában, annak 7 (12) lánya oldalán töltik, a legkisebb fiú kicseréli a fejfedőket, a boszorkány (sárkány, óriás) az idegen fiúk helyett a saját leányait öli meg (AaTh 1119), a hat fiú a munkáért kapott fizetséggel hazatér, a táltos fiú egyedül folytatja útját. Egy királyhoz áll be szolgálatba. Álnok társak ármánykodása folytán vissza kell térnie a boszorkány házába, hogy megmaradt 8. leányát (tengerlépő cipőjét), aranytollú madarát és végül a boszorkányt magát is elrabolja. A táltos fiú teljesíti a rábízott feladatokat, s a király veje, majd utóda lesz (AaTh 328), vagy beleszeret a boszorkány leányába, s ketten a királyt elpusztítják és a táltos fiú lesz az utóda. – Ez a forma rendszerint keveredik a → táltospárbaj, kancatejfürdő típussal (AaTh 531), vagy csak a mesezáró motívum illeszkedik a táltos fiú meséjébe. A típusnak tiszta formában 14, a „táltospárbaj, kancatejfürdő” típussal kontaminálódott formában – rendszerint „Ezeregy János” (AaTh 303A) vagy „A vadöreg” (MNK 303A*) bevezetővel – 21 magyar változata ismert. A mese női párja „Incula” (MNK 328f), mely azonos felépítésben, de női hőssel tartalmazza a fenti cselekményt. A női formába gyakran beékelődik az elégetési kísérlet: a boszorkány (vagy leánya) elfogja és be akarja dobni a forró kemencébe Inculát, de az maga helyett őt ülteti a sütőlapátra és égeti meg (AaTh 1121). „Incula” meséjének teljes tiszta formában 17 magyar változatát ismerjük. A mese különösen D–DK-Európában népszerű. – Irod. Ortutay Gyula: Nyíri és rétközi parasztmesék (Gyoma, 1935); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., UMNGy, VIII., Bp., 1955); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Földyné Virány Judit: A bodrogközi Láca népmeséiből (Sárospatak, 1957); Kríza Ildikó: A „táltos” és a „táltosfiú” mesetípus és e képzet hiedelemmondai vonatkozásai (Népr. Közl., 1964).

Kovács Ágnes

táltosló: → állatsegítő

táltospárbaj, kancatejfürdő : mesemotívum, ill. a motívumról elnevezett → hősmese. Cselekménye: → síró-nevető szemű király három fia útrakel világot próbálni. Apjuk méneséből lovakat választanak, a két idősebb két ragyogó telivért, a legkisebb, → Királyfia Kis Miklós (Bruncik királyfi, Világhírű János) rongyos, girhes csikót. Bátyjai útközben (háromszor is) elhagyják, kigúnyolják. A csikó végül megrázkódik, s aranyszőrű, ötlábú táltosló vá változik, amely a két idősebb testvért nemcsak utoléri, hanem messze el is hagyja. A hős – lova tilalma ellenére – háromszor lenéz, s egy arany hajszálat, tollat és patkót pillant meg a földön. Felveszi és elteszi. Két emberrel (bátyjaival) találkozik. Velük a szomszéd királyhoz szegődik be kocsisnak. Lovai, bár kezét alig teszi rájuk, fényesebbek, kövérebbek, mint a többieké (→ tudós kocsis). Társai irigykednek rá. Rábeszélik a királyt, hogy hozassa el a leányt, a madarat és a lovat, akiktől a hajszál, a toll és a patkó való. A hős lova segítségével a feladatokat végre is hajtja. A táltosló megküzd az aranyménnel, az aranyménest is a király udvarába terelik. A hős és az aranyhajú leány megszeretik egymást, kívánságára megfeji az aranyménest és lova segítségével megfürdik a vad kancák tejében. Megszépül. A király hasonlóképpen akar cselekedni, de elpusztul a forró tejben. Helyette a hős lesz az ország királya. Feleségül veszi az aranyhajú leányt. Az álnok társak (testvérek) megbűnhődnek (AaTh 531). A típusnak tiszta vagy megközelítően tiszta és teljes magyar változata mindössze 14 van, azoknak a változatoknak a száma, amelyek a → táltos fiú (AaTh 328) meséjével kontaminálódnak, 21. Az utóbbi formát rendszerint „Ezeregy János”: AaTh 303A vagy „A vadöreg”: MNK 303A* → mesekezdő motívum vezeti be. A két típus gyakori és különböző arányú összeolvadása érthető: táltospárbaj hősnek mindkét mesében hasonló emberfeletti feladatokat kell végrehajtania. A típust Solymossy Sándor magyar, M. L. Tenèze francia eredetűnek tartja. A K-európai eredet valószínűbbnek látszik, a két típus összeolvadása is itt következhetett be. A Ny-európai változatok kevésbé világosak, logikusak. A Grimm-változatban pl. az arany madártoll helyett írótoll, a kancatejfürdő helyett → élet és halál vizével való leöntés szerepel. „A táltosfiú” meséjébe is többnyire az arany hajszál, toll és patkó megpillantásának és felvételének motívuma, valamint a táltospárbaj-motívum hatolt be. Figyelemre méltó, hogy típusunk nemegyszer kontaminálódik az → Égitestszabadító-típussal, pontosabban annak a „Harc a hídon” (AaTh 300A) formájával és → Mirkó királyfi meséjével. Csupa K-DK-európai jellegű mese. – Irod. Tille, V.: Verzeichnis der böhmischen Märchen (FFC, 34, Porvoo, 1921); Solymossy Sándor: Keleti elemek népmeséinkben (Ethn., 1922); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Delarue, P.–Tenèze, M. L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964); Pop, M.: Új módszerek a mesék szerkezeti vizsgálatában (Documentatio Ethnographica, 1972).

Kovács Ágnes

talyiga: kétkerekű, két vagy egy rúdú, → lőcsös vagy lőcstelen, lajtorjás oldalú vagy ládaszerűen deszkából készült karosszériával ellátott, teher vagy személy szállítására rendelt, egyes vagy kettes → fogatú jármű. Leggyakoribb az egyes fogatú, kétrúdú változata. Neve az ország különböző vidékein és a talyiga rendeltetése, fogata szerint nagyon változatos: laptika (Veszprém), leptike (Bács m.), talyiga , → kordé (Nagykunság), talyiga, káré (Kisalföld, Csallóköz), talyiga (Debrecen, Hajdúság), eleségestalyiga (Hortobágy), → kenyerestalyiga (Bugac, Kecskemét), cserényestaliga (Kiskunfélegyháza), digó (Bács m., Szeged vidéke), bakk-szekér (Zilah) stb. Fogatolása szerint: csacsi-, ökör-, öszvértalyiga , → bivalytalyiga stb. – A talyiga az emberiség legrégibb kerekes járműve. Létezett már a neolitikumban is. Eredetére, ill. szerkezetére nézve két elképzelt változata van: a) egyrúdú , amely két gerendának fekvő „A” betűszerű egybeácsolása és tengellyel való ellátása folytán jött létre. Ebből fejlődtek az egyrúdú változatok és b) amikor a tengelyre két párhuzamosan „H” betűszerűen egybeácsolt két gerenda alkotja az alvázat; ebből fejlődtek a kétrúdú változatok. Az előbbinek az elterjedési területe Eurázsia középső, füves pusztai tájai, továbbá a Kaukázus vidéke. A b) típusé pedig Eurázsia D-i tájai, Ny-Európa és a germánok, valamint a szlávok révén É-Európa és É-Eurázsia. Mind a két típus kiinduló alapja volt a → szekér egy-egy típusváltozatának. – Az őskultúrák, ókori civilizációk mindegyike ismerte a talyigát. Fogatolására nagyobbrészt (D-Eurázsiában) a szarvasmarhát használták, amelyet párosával fogtak → igába, bár a Távol-Keleten az egyesfogatolást is ismerik (pl. Kínában). De igen korán – főleg kultikus célokra – befogták a lovat is a talyigába; azt is párosával és igába (amiből a → kumet fejlődött.). D-Eurázsia és Ny-Európa a legutóbbi időkig a talyiga majdnem kizárólagos területe volt. Használatának, nagy elterjedettségének az oka mozgékonyságában, fordulékonyságában, könnyűségében és az utakkal szemben tanúsított nagy igénytelenségében van, valamint abban, hogy a rakterülete hosszirányban könnyen növelhető. Nagy terjedelmű és nehéz teher szállítására egyaránt alkalmas. Városi közlekedésben könnyebben mozgott az utcákban, mint a nehézkesen forduló szekerek. Előnye, hogy zajt sem csap akkorát a városi kövezeteken, mint a négykerekű jármű. Fedeles változatai (pl. a kétkerekű → kólya) személyszállításra is jól használhatók voltak. Primitív változatai pedig – elmaradt vidékeken – a legutóbbi időkig (mint korong-kerekes járművek, amelyeknél a tengely együtt forog a kerékkel) nagyon könnyen előállítható eszközök voltak (pl. a Kaukázusban és a Balkán-félsziget hegyvidékein stb.). (→ még: atyafitagadó, → debreceni talyiga, → pásztortalyiga) – Irod. Berg, G.: Sledges and Wheeled Vehicles (Stockholm, 1935); Márkus Mihály: A nyíregyházi taliga (Népr. Ért., 1938); Bodgál Ferenc: A miskolci talyiga (Ethn., 1960); Katona Imre: A kubikoskordé és a kordésmunka (Ethn., 1961).

Miskolci talyiga (20. sz. első fele) 1 = karika, 2 = lemez, 3 = trégelyfa, karfa, 4 = derék vagy oldal, 5 = tengely és tengelyabstok, 6 = összekötő, 7 = rúd, 8 = lőcs, 9 = lőcsgúzs, sassal, 10 = ülésdeszka, 11 = hámfa, 12 = saroglya, zúgó, tiltódeszka, suber, 13 = saroglyalánc, 14 = ráf, 15 = keréktalp, 16 = küllő, 17 = kerékagy, 18 = tengelyvégszög, tengelyvégtok vagy platni, 19 = tasni, 20 = hám, 21 = húzója, 22 = nyakszíj, 23 = nyereg, 24 = terhelő, 25 = kantár, 26 = hajtószár, 27 = hasló, 28 = farhám, 29 = karika, 30 = istráng, 31 = hámtáska, 32 = saroglyatartó kapocs

Talyiga (Debrecen, 1926)

Talyiga (Debrecen, 1920-as évek)

K. Kovács László

talyigás: a tiszántúli pusztai pásztorszervezetben a legfiatalabb bojtár. Nevét a 18. sz.-ban még használt vándor pásztortanyáról vette, ő gondozta a talyigában őrzött élelmet, ruhaneműt, és ő főzött a bojtárok számára. A pásztortanya helyhez kötődése, az állandó → járások kialakulása után, a 19. sz.-ban ő járt a kétkerekű pásztortalyigával a soros gazdákhoz, a sorkenyér ért. Az újabb időben, általános neve tanyás, teendője ugyanaz, mint a → lakosnak. – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914).

Balogh István

tályoggyökér: a hunyor (lat. Helleborus purpurascens és a Helleborus niger) gyökere, amelyet a beteg ló szügyébe, a disznó fülébe húznak. Békésben, Csanádban táragy-gyükér , tárog-gyökér , Göcsejben tállu-gyökér , a moldvai csángóknál prezsgyüker , a bukovinai székelyeknél pundza néven ismert. 18. sz.-i botanikai irodalmunk többször említi, hogy az állat bőre alá húzva gyógynövénye a pásztoroknak, akik a hunyor gyökeréért messziről felkeresik a Börzsöny-hegységet. A hortobágyi idős pásztorok napjainkban is gyógyítanak tályoggyökérrel. Századunk elején az erdélyi, felvidéki hegyekből román és szlovák vándoriparosok, gyümölcsárusok, móc csöbrösök hozták le az Alföldre. A „tályog-gyökeres ember” a piacon is árulta. A Hortobágyon tályoggyökérnek nevezik a görvélyfű (lat. Scrophularia nodosa), Békésben, Csongrádban a hérics (lat. Adonis vernalis, az Adonis volgensis) gyökerét is. Az Adonis specieseket a Mezőségen kígyófű néven ismerik. Ezekkel a gyökerekkel hasonlóan gyógyítanak, mint a hunyor gyökerével. – Irod. Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); N. Kiss István: A „tályog-gyökér” előfordulása Orosháza határában (A Szántó Kovács Múz. Évkve, Orosháza, 1960); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).

Gunda Béla

támasztó csáklya: a → hajóvontatásban használt eszköz. Ha lehetséges volt, akkor a → kukázást csak addig végezték, amíg alkalmas öntéshez (elöntött terület) nem értek. Akkor elhagyták a folyó medrét és a hajót az elöntött területen támasztással hajtották előre. A 4–6 m hosszú támasztó csáklyáknak, amelyeknek a vízbe járó vége vasalt volt, szúrója hegyesen vagy fecskefarkasan, a felső végén pedig – T alakban – keresztfa foglalt helyet.

Támasztó csáklyák (Szolnok)

K. Kovács László

tambura: a lantfélék családjába tartozó, kis testű, hosszú nyakú pengető hangszer; az Alföldön a → citera neve. Szeged környékén tökciturá nak is nevezik a tamburát, Kecskeméten nótafá nak. – Eredeti és máig leginkább kedvelt formája a hosszában hasított lopótök feléhez hasonlít. A tambura test ét a nyak kal és fej jel együtt általában egy darab fából készítik: jávorból, ritkábban gyümölcsfából. A régebbi típusú ún. csapos tamburák hangolása keményfából készült, hegedűkulcs formájú csapok kal (= kulcsokkal) történik. Az újabb tamburákra fakulcs helyett ugyanolyan gép eket tesznek, mint a gitárra; a hangszer fejét eszerint laposra készítik. – Skálabeosztás szempontjából Mo.-on háromféle tamburát különböztetünk meg: diatonikus, „duplakótás” és kromatikus tamburát. Diatonikus, mixolid hangolású tamburából már csak múzeumi példányokat ismerünk. A duplakótás (→ kóta) tambura érintői a kromatikusan berakott első öt után két sorban folytatódnak: a kettő együtt teszi ki a kromatikus hangsort úgy, hogy az első (bal oldali) diatonikus sort a második (jobb oldali) kromatikussá egészíti ki. Egyik-egyik sor a fogólap szélétől kb. a közepéig ér. A kromatikus tambura kottái félhangonként követik egymást, és a fogólap (nyak) teljes szélességét átfogják. – A régi típusú csapos, duplakótás kis tamburákon négy húr van. Fejér megyében a régi tamburások a négy húr közül hármat a ’-ra, egyet pedig e’ -re hangolnak. A három a húrból kettő van a diatonikus kóták fölött, egy pedig a kiegészítő kótasor fölött. A játékos a két első húron egyszerre játssza a diatonikus dallamot; ha kromatikus hangra van szüksége, ezt a kiegészítő kótasor fölött futó harmadik a húron fogja. Az üresen megpendített e húr, az ugyancsak üresen rezgő a húrral vagy húrokkal együtt ugyanazt az ostinato-kíséretet adja, mint ami a magyar citerára és dudára is jellemző. A Szeged melletti Tápén d" d" d" h’ a régi csapos tamburák hangolása. – Az újabb tamburákon, a bőgő kivételével, öt húr van. Ezek hangolása: e" (2 db) h’ fisz’ cisz’ . – A tambura tartozéka a ruganyos szaru- vagy műanyagból készült „verő” (plektrum). – A tambura típusú hangszereknek Kínától az Adriáig, a SZU-tól (balalajka) É-Afrikáig rengeteg változata van. Hozzánk e hangszer a délszlávok közvetítésével perzsa-arab területről származik. Csak a nyelvterület déli, délszlávokkal érintkező részén terjedt el. – A tamburát a 19. sz.-ig DK-Európában csak úgy használták, mint keletebbre: egymagában, énekkísérő hangszerként. Tamburabandák a mai Jugoszlávia területén, ugyanúgy mint nálunk, a múlt században jöttek létre. Jellemző, hogy a zenekari igények nyomán létrejött újabb tamburaváltozatok hol a vonós cigánybanda, hol pedig a rezesbanda hangszereitől örökölték neveiket is („kontra”, „brács”, „cselló”, ill. „basszprim”). A tamburabandák harmonizálása, játékstílusa, repertoárja is lényegében azonos a cigánybandákéval. A déli területeken, ahol a tambura elterjedt, lakodalomban, falusi, sőt városi mulatságokban is ugyanolyan rangja volt a tamburazenekarnak, mint a cigányzenekarnak. Egyébként tamburazenekarok is leginkább zenész cigányokból alakultak – délszlávok között ugyanúgy, mint magyarok között; vegyes lakosságú területen egyszerre háromféle repertoárt is játszanak: délszlávot, svábot és magyart. – Irod. Ökrös László: A szőregi tökciturások (Alföldi Tudományos Gyűjt. 1946–47, Szeged, 1948); Sárosi Bálint: Népi hangszerek (Népr. Közl., 1964).

Sárosi Bálint

tanács: → község

tanácstalan legény: liro-epikus daltípus, a házasodni készülő legény monologikus töprengéseit tartalmazza, aki nem tudja eldönteni, ifjú vagy vén, gazdag vagy szegény, szép vagy rút feleséget vegyen-e magának – mert mindegyikkel van valami problémája. Végül is a további nőtlenséget választja. Ez a daltípus a reformáció korabeli didaktikus költészet lakodalomban előadott házassági tanácsoknak első személyű parafrázisa ( házasének ). A tanácstalan legény ötlete külföldi eredetű lehet, mert legelső említése Káldi György prédikációiban így fordul elő: „ Más Filosófus pedig így okoskodott: Ha szépet vészek, gyanakodásban élek; ha rútat, nem szerethetem; ha gazdagot, kevély és engedetlen lészen; ha szegént, kedvetlen és bajos lészen. Az-okáért, jobb a nélkül lenni” (Pozsony, 1631). A tanácstalan legény dala első ízben a 17. sz.-i kéziratos énekköltészetben bukkant fel (Körössy kézirat, 1670; Szentsei daloskönyv, 1704; Bocskor-kódex, 1722 stb.), majd 18. sz.-i ponyvanyomtatványokban és kéziratokban találkozunk vele újra. A népköltészeti variánsok egyik csoportjának szövege („Ifjú ember vagyok, sokat gondolkodok...”, „Meg kéne mán nékem feleségesedni...”) az 1765-re keltezett ponyva átdolgozásra vezethető vissza – maga a típus országszerte ismert. A népköltészeti variánsok másik csoportja az „El kéne indulni, meg kén házasodni...” Erdélyben terjedt el, de Kodály Zoltán feldolgozása révén közismertté vált. – Irod. O. Nagy Gábor: Református kollégiumi diákirodalom a felvilágosodás korában (Debrecen, 1941); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III/A, Bp., 1955); Régi Magyar Költők Tára (XVII. sz., III., Stoll Béla jegyzetei a 105. sz.-hoz, Bp., 1961).

Küllős Imola

tananajvasárnap: → talalajvasárnap

táncalkalmak: biztosítják a táncnak, az egyik legfontosabb közösségi szórakozásnak a szokáskeretét, lebonyolítását. Kialakulásuk körülményei és szervezettségük intenzitása alapján különböztetjük meg típusait. A hagyományos keretek között spontán létrejövő táncalkalmaknak az alkalmi összeállástól a szervezettebb formákig számos változata lehetséges (→ citerabál, → csutri, → dudabál, → gyermekbál, → játszó, → padkaporos bál, → pendzsom, → szabad bál, vasárnapi tánc ). Rendszerint vasárnap délután kezdik és este fejezik be. Az ún. → bál mindig szervezett és ez formaságaiban is megmutatkozik (→ aratóbál, → batyusbál, → bilétes bál, → húsvéti bál, nősbál, párosbál, → regrutabál). A bálok este, néha délután kezdődnek és reggelig tartanak. A magyar népterületen az ünnepélyes, szervezett táncalkalmak, bálok újabb keletűek, a múlt század második felétől, főleg a századforduló táján kezdtek elterjedni. A táncalkalmak e típusa a 17–18. sz.-i francia (XVI. Lajos) és Ny-európai udvari, arisztokrata bálokon alakult ki, amelynek ceremóniás feszességét a polgárság is átvette, majd közvetítette a parasztság felé. Részben a spontán, de a szervezetten megrendezett táncalkalmak nagy részét is a gazdasági, családi élet és a naptári év szokásai alapján csoportosíthatjuk. Munkához fűzódő táncalkalmak: aratóbál, fonó , → kalákatánc, kenderdörzsölő, → szüreti tánc, → taposóbál stb. Családi élet szokásaihoz fűződő táncalkalmak: → halotti tor, → halott lakodalma, keresztelő, kézfogó, lakodalmi táncok stb. Naptári év különböző napjaihoz fűződő táncalkalmak : → búcsú, → farsangi bál, húsvéti bál, → karácsonyi tánc stb. A társadalmi rétegenként rendezett zárt körű táncalkalmak nagy száma főleg a nyugati táncdialektus táncéletére volt jellemző. Az erős polgári hatást tükröző táncélet azonban itt megőrzött számos archaikus vonást, mint pl. a vasárnapi játszó t, a táncmulatság nélküli ünnepnapok énekes táncos szórakozási lehetőségeit, amelyek még a két világháború között, de még az utóbbi évtizedekben is divatban voltak (Sárköz, Duna mente, Galga vidéke). A tiszai táncdialektus területén a tanyavilágban és az Alföld peremén levő kis falvakban a polgári jellegű nagy táncalkalmak mellett élénk maradt a kötetlen táncmulatságok kerete. Erdélyre jellemző a táncalkalmak sokfélesége. A szervezett bálok mellett még nagy szerepe van ma is az alkalmi mulatságoknak. Jelentősek a munkaalkalmakhoz fűződő táncalkalmak. A táncalkalmak bősége tekintetében kiemelkednek a gyimesi csángók, ahol mintegy 36 táncos alkalmat tartunk számon. (→ még: tánchely, → táncrendezés) – Irod. Faragó József: Tánc a mezőségi Pusztakamaráson (Erdélyi Múz., Kolozsvár, 1946); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Pesovár Ferenc: Fejér megyei népi táncok I. Alapi táncok (Alba Regia, 1960); Kallós Zoltán–Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969–70., Bp., 1970); Martin György: A magyar nép táncai (Bp., 19742).

Pesovár Ferenc

táncballada: a ballada szó olasz eredetű jelentéséből (ballare szerelmi táncdal, táncolni) következtetve alakult ki az a feltevés, hogy a balladát eredetileg táncolták, és később ezekből a táncballadákból a tánc elmaradásával alakult volna ki a ballada . A kutatás bebizonyította, hogy vannak vidékek (pl. a Feröer-szigetek), ahol jelentős a táncballada. Egy 15. sz.-i történeti leírás tanúskodik arról, hogy Skandináviában a messziről jött hívek a templom előterében a szertartás kezdete előtt balladát énekeltek és közben táncoltak. Hasonló adatokat ismerünk a kaukázusi mágikus balladákkal kapcsolatban. Mégis azt mondhatjuk, hogy a táncballada, ill. a tánc közben énekelt ballada az európai néphagyományban ritka. A magyar balladák között is van táncdallamú, feltételezhetően táncolt vagy táncmozdulattal kísért ballada (→ rossz feleség) vagy → házasuló királyfi, és néhány → balladás dal, mint pl. A bagoly asszonyka , amelyről gyűjtője feljegyezte: „párnás táncdal”. A sokféle összetevőből létrejött → ballada műfajban a táncballada átmeneti helyet foglal el. – Irod. Greguss Ágost: A balladáról (Pest, 1865); Dános Erzsébet: A magyar népballada (Bp., 1938); Fowler, D. C.: A Literary History of the Popular Ballad (Durham, 1968).

Kriza Ildikó

táncciklus: → táncrend

táncdal: olyan énekelt (esetleg hangszerrel is kísért), lírai dal, amelyre táncolnak. Az európai népi lírában a táncdalok és az ún. „május dalok” (tavaszköszöntő énekek) a legősibbek. Első magyar nyelvű táncdalaink a Körmöcbányai táncszó és a Zöldvári ének a 16. sz. elejéről valók. (→ még: virágének) A táncdalok tematikusan 2 csoportra oszthatók: 1 . szerelmi (ill. bármely más témájú lírai) népdalok, amelyekre táncolnak. E dalok szövegében általában (de nem feltétlenül) utalás történik a táncos szituációra is. Pl.

Csicseri borsó, vad lencse. Fekete szemű menyecske, Most adta isten kezemre, Most járom vele kedvemre.

2 . csak bizonyos tánctípushoz tartozó, arra konkrétan utaló dalszövegek, ill. a táncról (általában) szóló – a táncot, a táncospárt dicsérő, leíró, táncra buzdító – epiko-lírikus vagy tréfás lírai dalok. Ilyen jellegű szövegeket már a 17–18. sz.-i kéziratos énekeskönyvekben is találunk, de népi táncdalaink között elenyészően kis számú ez a csoport. Megtaláljuk viszont nyomait a tánckurjantások (→ táncszó), ill. körtáncos gyermekjátékaink szövegében. Pl „Bujj, bujj, zöld ág...”, „Dombon törik a diót...” stb. E leíró típusnak sajátos fajtáját alkotják (és a tánctörténeti kutatások szempontjából rendkívül tanulságosak) a táncot tiltó, gúnyoló, a táncolás ellen agitáló, felháborodott hangú versek. (→ még: didaktikus költészet) – Irod. Révész Kálmán: Egy régi vers a tánc ellen (Irod. tört. Közl., 1893); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. B, Bp., 1956); Belényessy Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél (Bp., 1958).

Küllős Imola

táncdialektus: A népi tánckultúra földrajzi tagozódásának vizsgálata hozzájárul táncaink történeti fejlődésének tisztázásához. A táji eltérések gyakran megvilágíthatják a táncok történeti alakulását (→ tánctörténeti rétegek), mivel a különböző népcsoportok egyenlőtlen történeti-társadalmi fejlődése a tánckultúrában is tükröződött. Főbb táncfajtáink általános elterjedése a magyar népi tánckultúra egységéről tanúskodik ugyan, mégis a különböző fejlettségű táji változatok, a tánckészlet, a tánczene és táncszokások kisebb eltérései alapján három nagy táncdialektusról beszélhetünk: 1 . a nyugati vagy Duna-vidéki; 2. a középső vagy Tisza-vidéki és 3 . a keleti vagy erdélyi táncdialektusról. 1 . A Duna-vidéki táncdialektus a dunántúli, kisalföldi, nyugati palóc, a Duna–Tisza köze nyugati felén élő népcsoportok, valamint a szlavóniai magyarság tánckincsét foglalja magába. A több, kisebb önálló egységre tagolódó vidék táncfajtái formai-szerkezeti szempontból általában egyszerűek, formagazdagságuk korlátozott. A kezdetleges motivikájú, kötetlen szerkezetű régi táncok ( kanásztánc, ugrós ) mellett egyszerű motívumkincsű kötött szerkezetű táncok is jellemzik ( karikázó, körverbunk ). A tánczene s a táncélet néhol (D-Dunántúl, nyugati Palóc-vidék) igen régies vonásokat őrzött meg. Régi vokális táncdallamaink s a dudazene divatja itt élt legtovább. A spontán táncalkalmak nagy része már háttérbe szorult, s a táncmulatság fő helye a kocsma lett, de a vasárnapi játszó , a leányok bandázása néhol még az utóbbi évtizedekig szokásban volt. A kevesebb, de jobban megszervezett táncalkalmak, a bál ok keretében fokozottan érvényesült a parasztság társadalmi rétegződése (→ dunántúli táncok, → palóc táncok). – 2 . A Tisza-vidéki táncdialektus az Alföldön és a Felföld keleti részén élő népcsoportjaink tánckincsét foglalja magába. Ez a vidék táncban egységesebb, mint a Dunántúl vagy Erdély. Ennek oka lehet a kisebb mértékű táji tagoltság, valamint az Alföldnek a 18. sz. óta egységes mezővárosi fejlődése. Jelentősebb eltérések csupán az Alföld és Felföld, s a török hódoltság által érintett vagy érintetlen területek között mutatkoznak. E vidék táncai fejlettebbek, motívumkészletük gazdagabb. A virtuóz eszközös pásztortáncok, botolók képviselik a régi táncréteget. A táncéletben azonban a kötetlen új stílusú verbunk é és a csárdás é az uralkodó szerep. Az új stílus itt fejtette ki leginkább integráló hatását. A cigánybandák szinte kizárólag újabb verbunkos- és csárdászenét játszanak tánczeneként. A táncélet mindemellett is régiesebb maradt, mint a Dunántúlon. A tanyavilágban és az Alföld-peremi kis falvakban a házimulatságok, a szabadban és csűrben rendezett spontán → táncalkalmak kötetlenebb kerete is megmaradt. A Tisza-vidék tánckincsének szerepe túllép a regionális határokon: az új stílus Tisza-vidéki változata emelkedett leginkább a nemzeti tánckultúra szintjére, s ez a stílus talált utat a szomszéd népekhez is. (→ alföldi táncok) – 3 . Az erdélyi táncdialektus a kalotaszegi, a mezőségi, Maros- és Küküllő-vidéki, székely és a különböző csángó népcsoportok, valamint más kisebb szórványok tánckultúráját foglalja magába. Az erdélyi tánckultúra más úton, önállóan, jelentős fáziskülönbségekkel fejlődött a többi táncdialektushoz képest. A török hódoltság alóli mentessége, történeti különállása, elszigeteltsége következtében késő középkori és reneszánsz elemeket is megtartva, zavartalanabbul, szervesebben fejlődött. Az újabb 18–19. sz.-i divatok csak jelentős késéssel, részlegesen érintették. Fő tánctípusaink erdélyi verziói a régies, de fejlett hangszeres tánczene arról tanúskodnak, hogy a hagyományos táncélet medrében a régi táncok töretlenül, önálló úton igen magas fokra fejlődtek, az új stílusú táncok pedig csak lassan, fokozatosan terjedtek el, ill. a régiekkel szoros kapcsolatban alakultak ki. Ezáltal az erdélyi férfi- és páros táncok a régi és új táncstílus átmeneti fokozatait tükrözik. Az erdélyi táncdialektus sajátos színeinek kialakulásához a románokkal és szászokkal való több évszázados együttélés is hozzájárult. A kölcsönhatás vidékenként más módon jelentkezik, különösen figyelemre méltó a mezőségi vegyes falvak tánckultúrája. A hajdani feudális és táji elkülönültség nyomai máig érezhetők, pl. a volt nemesi és jobbágyfalvak tánckultúrájában. A különböző etnikumok és kisebb tájak elsősorban azáltal különböznek, hogy egyazon tánckultúra eltérő történeti rétegeit, alakzatait különböző fejlődési fokozatokban őrzik. (→ még: csángó táncok, → kalotaszegi táncok, → székely táncok) – Irod. Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Martin György: The Relationship between Melodies and Dance Types in the Volume V. of CMPH (Studia Musicologica, Bp., 1972); Martin György: A magyar nép táncai (Bp., 19742).

Martin György

táncelemzés: néptáncok rendszerezését szolgáló és a táncalkotás törvényszerűségeit feltáró vizsgálat, amely a táncok történeti-összehasonlító kutatásának is előfeltétele. A néptánc komplex jelenségét három, egymással összefüggő szempont szerint szükséges vizsgálni: 1 . A tánc társadalmi szerepére, életére, szokáskörülményeire, célzatára, jelentésére és a táncokhoz fűződő népi tudatra és nyelvi anyagra vonatkozó tényeket a funkcionális vizsgálat foglalja magába. A gyakran és gyorsan változó tartalmi jegyek e vonásokon keresztül közelíthetők meg. – 2 . A zenei vizsgálat a tánc legfontosabb társjelenségének önálló elemzése, rendszerezése mellett a tánccal való együttes szemléletét is magába foglalja. A komplex → tánczenei kíséret melodikus és ritmikus elemeinek viszonya, illeszkedése mellett a tánccal való kapcsolat is e vizsgálat tárgya. A ritmuskíséret (kontra) a tánc tempóbeli, metrikai-ritmikai alapvonásainak kialakításában, a melodikus kíséret (dallam) pedig a szerkezeti tagolásban játszik döntő szerepet. – 3 . A sokrétű formai vizsgálat előfeltétele a zenével szinkronban lejegyzett táncfolyamat (→ táncírás, → tánckutatás). Ez a rendszerezés legszilárdabb pontja, mert e vonások kevésbé változékonyak. A résztvevők száma, neme, kapcsolatuk, összefogódzási módjuk, tartásuk, térbeli viszonyuk, a kialakított formációk, a térbeli mozgás, a tánc térrajza és formakincse tartozik a formai elemzés keretébe. A táncelemzés a táncmozgást alkotó ritmikai, plasztikai és dinamikai tényezőket a tánc szerkezeti-morfológiai egységeinek keretében szemlélve, a szerkezeti felépítés szempontjából vizsgálja. A formai elemzés sarkpontja a szerkezeti egységek objektív meghatározása a felépítés, a tagolás vizsgálata érdekében. A legkisebb szerves alapegységek, a motívumok (→ táncmotívum) vizsgálatának szerepe a tánckutatásban különösen fontos. A tánc motívumokból felépülő magasabb szerkezeti egységei: a motívumsor, a szakasz, a tétel, majd a tánc s néha a táncciklus. Ezek belső struktúrája, tartalmi viszonyuk és terjedelmi arányaik alapján jellemezhető a tánc felépítése. A szerkezeti elemzés hangsúlyozottan figyelembe veszi a zene és tánc tagolásának összefüggéseit, a szerkezeti szabályozottság és a formai-szerkezeti fejlettség fokát. – Irod. Lugossy Emma: A magyar népi táncok mozgáselemei és motívikája (Tánctud. Tanulm., 1959–60); Szentpál Olga: A magyar néptánc formai elemzése (Ethn., 1961); Martin György–Pesovár Ernő: A Structural Analysis of the Hungarian Folk Dance (Acta Ethn., 1961); Pesovár Ernő: Der heutige Stand der ungarischen Volkstanzforschung (Journal of the IFMC, London, 1963); Martin György: Motívumkutatás – Motívumrendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motívumkincse (Bp., 1964); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).

Martin György Pesovár Ernő

táncfajta: → tánctípus

táncfigura: → táncmotívum

tánchely: a szervezett vagy spontán → táncalkalmak megrendezésére szolgáló helyiség vagy szabad térség. A középkorban említett tánchely az „egyházas falvak” templomkertje vagy temetője. Itt találkozott ugyanis vasár- és ünnepnapokon a különböző falvak fiatalsága. Az 1279. évi budai zsinat rendelkezése megtiltja, hogy a nép a templomkertben vagy a temetőben táncoljon. A későbbiekben is előfordult, hogy a fiatalság felhasználta társas mulatozási alkalomként a vasárnapi templomozást. A templom környéke mint tánchely néhány szokáshoz kapcsolódva még a 20. sz.-ban is szerepelt. Országszerte elterjedt volt pl. az esküvő alatti és utáni templom előtti tánc (Fejér megyében → paptánc). A templom előtt járták a rábaközi „legénycéh”-ek a búcsúkezdő karéjtáncot is. Kálmány Lajos szerint az Arad megyei Magyarpécskán a legények vagy eladó-lányok temetése után a múlt században és még a 20. sz. elején is táncoltak a falu legényei (→ halott lakodalma). A parasztság legáltalánosabb tánchelye a kocsma (csárda) vagy annak udvara volt. A különböző alkalmaknak megfelelő tánchelyek: a falu főtere, a falu melletti rét ( játszó ), erdőszél, erdei tisztás, havasi kaliba, paraszti porta, szoba, udvar, csűr stb. lehetnek. A szabad ég alatti táncolás helyett az utóbbi időkben mind jobban általánossá vált a zárt tánchely. Így lakodalmakra vagy egyéb táncalkalmakra gyakran sátrat építenek. A kocsma szerepére jellemző, hogy a Dunántúl egyes vidékein (pl. Fejér m.) a lakodalmak egy része, a délutáni tánc is ott zajlott le. A dunántúli pusztákon a cselédházak előtti térség vagy télen a nagy, általában négy családhoz tartozó közös konyhák szolgáltak tánchelyül. Erdélyben a falu fiatalsága hosszabb időre bérel tánchelyet (parasztház szobája, csűr), amelyért munkával, terménnyel vagy készpénzzel fizetnek (táncház). A tánchelyet a rendezők mindig előkészítették, kitakarították, földjét, padlózatát felöntözték és gyakran feldíszítették. (→ még: táncrendezés) – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Morvay Péter: A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás s a halottasjáték népszokásához (Ethn., 1951); Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és táncélete (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Kallós Zoltán: Tánchagyományok egy mezőségi faluban (Tánctud. Tanulm., 1963–64., Bp., 1964).

„Aprók tánca” (Szék, v. Szolnok-Doboka m., 1970-es évek)

Pesovár Ferenc

táncillem: szabályozza a táncalkalmakon résztvevők magatartásának és viselkedésének a rendjét. A táncbamenetel illendő külső megjelenést igényelt, és ezt a követelményt mindig az alkalmakhoz kötött → táncviselet elégítette ki. A leányok a helyi kialakult szokás szerint csoportosan vagy az őket meghívó legénnyel mentek a tánc helyére. Egyes helyeken az anya kísérte el a leányt. A tánc kezdetén a legények rendszerint a → tánchely közepén állottak, énekeltek, vagy táncoltak. Régi szokás szerint a legények először csoportosan, általában karéjban táncoltak, „verbunkoltak”, és azután következett a páros tánc, amelyet a → táncra kérés vezetett be. A leányok kívül az udvarban vagy az utcán állottak csoportosan, amennyiben tánchelyiségen belül voltak, a fal mellett sorakoztak. A legények vagy azok megbízottai, így a táncrendezők közül valaki kikiáltott a leányok gyülekezőhelyére, hogy melyik leány menjen be, esetleg a legények személyesen végezték a táncra kérést. Ennek legáltalánosabb formái a névről való megszólítás, a kézzel való intés, továbbá a kézzel vagy kendővel való táncba húzás változatai voltak. Amennyiben a leányok körben táncoltak (karikázó), akkor onnan szólították, ill. húzták ki a választott párt. A felkérés módjai félreértésre is adtak alkalmat, de rendszerint előre tudták a leányok, hogy a legények kivel akarnak táncolni, ezt sokszor előre már meg is beszélték. Először mindenki azzal táncolt, akinek udvarolt, ill. akit meghívott és (belépődíjjal) beváltott a táncba, utána a rokon, szomszéd leányokkal s így tovább a kialakult szokás szerint. Asszonyokat csak a férjük engedélyével lehetett táncra kérni. Házasember nyugodtan táncolhatott leányokkal, sőt ha az illető jó táncos volt, szívesen táncoltak vele. A → leköszönés után a leányok visszamentek a helyükre, vagy körben daloltak, táncoltak. Egy táncsorozatot („egy nóta”, „egy pár” stb.) a legénynek ugyanazzal a leánnyal kellett végigtáncolnia. Tánc közbeni lekérés csak az utóbbi évtizedekben alakult ki. Esetleg jó barátok cseréltek párt tánc közben. A táncillemmel kapcsolatos szokásokban is tükröződött a nők múltbeli társadalmi helyzete, alárendeltsége. Kezdeményezési lehetőségük táncban sem volt. Amennyiben megsértették a törvényt, a hagyományos táncillemet, akkor a legények bosszút állhattak. Ha egy leány visszautasította a táncra kérést, de más legénnyel elment táncolni, vagy egyéb viselkedésével kihívta a legények haragját, alkalomadtán megszégyenítették. Ez volt a → kimuzsikálás, kitáncoltatás szokása. A táncillem szabályozta még a tánc közbeni magatartást, az összefogódzás módjait, a legények s leányok egymás közötti viselkedését stb. A nézők (szülők, rokonok, ismerősök), az ún. „lesők” figyelemmel kísérték a tánc, bál menetét, éppen ezért befolyásolták a táncillem betartását. A táncillemhez tartozik még az idegen, más falubeli vagy a falu más részéről odakerülő vendégekkel szembeni magatartás. Némely vidéken ugyanis a falu egyik tánchelyiségének (kocsma, táncház) a közönsége nem látogathatta meg a másik tánchelyiséget, csak akkor vehetett részt annak táncmulatságán, ha ott azt a rendezőbizottság engedélyezte. Az idegen legények megjelenése sokszor torzsalkodást, verekedést idézett elő. Megvoltak viszont esetenként a vendéglátásnak is a szabályai. Az idegenek részére a rendezők külön nótát húzattak. ÉK-Mo.-on (Szabolcs-Szatmár megyében), Erdély egyes vidékein táncost vittek az idegen vendégeknek, úgyhogy előbb táncoltak egyet a kiszemelt leánnyal, bemutatva annak tánctudását, s csak azután adták át táncra. (→ még: táncrendezés) – Irod. Luby Margit: Virágos a kedvem (Ethn., 1939); Faragó József: A tánc a mezőségi Pusztakamaráson (Kolozsvár, 1946); Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és táncélete (Bp., 1954); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Martin György: Bag táncai és táncélete (Bp., 1955); Kallós Zoltán–Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969–1970, Bp., 1970).

Lekérés tánc közben (Hévízgyörk, Pest m., 1955)

Pesovár Ferenc

táncírás, kinetográfia : a zene lejegyzéséhez hasonlóan leírással rögzíti a táncot. Az első 15–16. sz.-i kísérletek óta a táncírásnak több fajtája követte egymást a táncstílusok történeti változásaihoz kapcsolódva. A reneszánsz udvari táncok lépésmotívumainak jelölésére betűszimbólumokat alkalmaztak (Arbeau, Negri, Arena). A tánctechnika fejlődésével a 17–18. sz.-ban áttértek a motívumoknál kisebb mozgásegységek, a korabeli táncok jellemző alapelemeinek, mozdulattípusainak grafikus jelölésére (Beauchamps, Feuillet). A láb mozgása mellett már a karét és a tánc térbeli útját is jelölik egyre bonyolultabb formában (Rameau, Malpied). A 19. sz.-ban Saint-Léon a kotta felett elhelyezkedő többszintes vonalrendszerben, pálcika jelekkel fejezte ki a különböző testrészek mozgását, s a tánc térbeli kifejlődését. A tánc legkisebb alapegységének, a mozdulatoknak a jelölésével mintegy előfutára az egyetemes érvényű, modern táncírásoknak, amelyeknek alkalmazása már nem kötődik csupán egyes történeti vagy regionális táncstílusokhoz. A 20. sz.-ban táncírások egész sora született. Találunk köztük vázlatos, gyorsírás-szerű és bonyolultabb, minden emberi mozgás pontos lejegyzésére alkalmas rendszereket. Használatuk többnyire egyes táncművészeti ágakra vagy tudományágakra, ill. egyes nemzetekre korlátozódik. A táncírások közül kettő emelkedik ki egyetemes használhatóságával és széles körű elterjedtségével: a csaknem fél évszázados Lábán-kinetográfia és az Angliában mintegy 20 éve kialakult Benesh-féle táncírás. – A Lábán-kinetográfiát ( Labanotation ), a ma legelterjedtebb, nemzetközi táncírást a magyar származású Lábán Rudolf (1879–1958) Németo.-ban alkotta meg (1928). Ez oldotta meg először a mozdulat tér- és időbeli vonásainak egységben való megjelenítését. A grafikus írásjelek formája a térbeliséget, hosszanti kiterjedése pedig az időbeliséget fejezi ki. A jelrendszer a test anatómiai törvényeire épülve minden emberi mozgás lejegyzésére alkalmas, s így nincs egyetlen táncstílushoz kötve. Lábán munkatársa (A. Knust) és tanítványai Németo.-ban, Angliában, az USA-ban és Mo.-on fejlesztették tovább a táncírást bizonyos regionális különbségekkel, amelyeknek összehangolását 1965 óta nemzetközi tanács (ICKL) végzi. Mo.-on a felszabadulás után indult meg a kinetográfia használata (Lugossy Emma, Szentpál Mária, Lányi Ágoston), s azóta ez az egyetlen táncírás, amellyel a táncok lejegyzése és közzététele folyik. – Irod. Lugossy Emma–Gönyey Sándor: Magyar népi táncok (Bp., 1947); Hutchinson, A.: Dance notation (a short history) (The dance encyclopedia, New York, 1949); Hutchinson, A.: Labanotation (New York, 1954); Lugossy Emma: A táncírásról (Táncműv. Ért., 1956); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. B., Bp., 1956); Knust, A.: Abriss der Kinetographie Laban (Hamburg, 1956); Sz. Szentpál Mária: Táncjelírás (Lábán kinetográfia) (I–III., Bp., 1964–73); Lányi Ágoston: Néptáncolvasókönyv (Bp., 1980).

Lányi Ágoston

tánciskola: a táncoktatás szervezett intézménye, amelynek a keretén belül hivatásos, vagyis működési engedéllyel (korábban tánctanítási iparral), később oklevéllel rendelkező → táncmesterek tanítanak. A tánciskolák a múlt század második felében még csak a városokban, mezővárosokban működtek, de utolsó harmadában már egy-egy város kisugárzó környezetében, sőt nagyobb területeken is (pl. Szatmár megyében) feltűntek az első vándor táncmesterek. A századforduló idején már szórványosan mindenütt, legerőteljesebben ÉK-Mo.-on működtek alkalmi tánciskolák. Elterjedésük csak az I. világháború után vált általánossá. Ekkor már a modern társastáncok fokozatos előretörése mellett a paraszti tánchagyomány sorvadni kezdett. A táncmesterek a tánciskolákban mindig a korszaknak megfelelő polgári divattáncok at, valamint a reformkori elődök gyakorlatának megfelelően a → népies műtáncokat is tanították. (A kor divattáncait Szatmár megyében a századforduló idején → túrtáncoknak nevezték.) A korábbi neves táncmesterek táncműveinek (pl. Szőllősi-Szabó Lajos körtánca) gyakran eltorzított változatai mellett, a sémák nyomán, maguk szerkesztette népies műtáncokat is tanítottak. – A tánciskolák táncait a parasztság kezdetben nagy ellenszenvvel fogadta. Egy ideig csak az iparosság és esetleg a módosabb gazdaréteg fiai, leányai vettek azokon részt. Egyes vidékeken (pl. Szabolcs-Szatmár megyében) a tánciskolákban tanult táncok mellett sokáig párhuzamosan éltek a hagyományos paraszti táncok is. Sőt a népies műtáncok egyes motívumai – amelyekhez olykor egyes vidékek néptáncaiból is merítettek a táncmesterek – termékenyítőleg hatottak vissza a paraszttáncokra. A tánciskolákat a múltban a mester vagy valamelyik helybeli segédje szervezte meg, aki gyakran a környéken mint kontár (engedéllyel nem rendelkező) táncmester működött. A néhány (5–6) hétig tartó tánciskola végén vizsgabált tartottak, amelyen közönség előtt bemutatták a tanult táncokat (modern és népies műtáncokat egyaránt) és a városi szokások szerint táncversenyt, sőt bálkirálynő választást is rendeztek. A tánciskolák közvetítésével a falu népe a polgári társastáncokkal együtt a polgári táncszokásokkal is megismerkedett. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és táncélete (Bp., 1954); Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctud. Tanulm., 1959– 60., Bp., 1960); Kaposi Edit: Adalékok az európai és a magyar táncmesterség történetéhez (Tánctud. Tanulm., 1969–70, Bp., 1970).

Pesovár Ferenc

tánckurjantás: → táncszó

tánckutatás: A magyar tánc iránti fokozódó érdeklődést a 18. sz. végétől követhetjük nyomon (Gvadányi, Csokonai, Berzsenyi). A reformkor táncmozgalmának elméleti és gyakorlati problémáival foglalkozó írások (Balla, Garay, Vachot, Rónay) már a néptáncra hívják fel a figyelmet, s Czuczor Gergelynek köszönhetjük első, összefoglaló ismertetését (Szilágy álnéven: Athenaeum, 1843). A 19. sz. második felében gyarapodó adalékok és leírások mellett Káldy Gyula romantikus szemlélettel megírt munkái, majd Fabó Bertalan művének (A magyar népdal zenei fejlődése, Bp., 1901) tánc fejezete voltak az előzményei a hazai tánckutatást megalapozó Réthei Prikkel Marián munkásságának. Eredményeit összegező kötete (A magyarság táncai, Bp., 1924) évtizedekre meghatározta a magyar néptáncról vallott felfogást, s mint a tánctörténeti források gazdag gyűjteménye ma is nélkülözhetetlen kézikönyv. Míg a történeti koncepció kialakításában Réthei Prikkel Marián, addig a gyűjtésben Gönyey Sándor, Lajtha László és Seemayer Vilmos végzett úttörő munkát, s Gönyey használt először (1926) filmfelvevőt a táncok megörökítésére. E korai gyűjtések eredményeit összegezte A magyarság néprajza c. munkának tánc fejezete (Lajtha és Gönyey munkája) és Viski Károly kötete (Hungarian Dances, London–Bp., 1937). A tánckutatás új korszakának kezdetét jelentette, amikor Molnár István, majd Lugossy Emma a néprajzos és a zenefolklorista szemléletet teljesebbé téve a táncos szakember felkészültségével járult hozzá a korszerű módszer kialakításához. Munkásságuk (Molnár István: Magyar tánchagyományok, Bp., 1947; Lugossy Emma–Gönyey Sándor: Magyar népi táncok, Bp., 1947) olyan módszertani problémákra hívta fel a figyelmet, amelyekre mint alapelvekre támaszkodhatott a későbbi kutatás. Ezek közé sorolhatjuk a mozgás- és hangrögzítés együttes alkalmazását, a táncfolyamatok filmről történő lejegyzését és analitikus leírását, a kinetográfia használatát, a tánc és zene összefüggéseire utaló megfigyeléseket, valamint a rendszerezési törekvést. Ezt követően már a néprajzi, zenei és koreográfiai szemléletet egyaránt érvényesítő, komplex kutatási módszer érvényesült a Néptudományi Intézet és a Magyar Táncszövetség közös vállalkozásaként megvalósult gyűjtési periódusban (1947–49), majd a Népművészeti, Népművelési Intézet (1951–1965) s az MTA Népzenekutató Csoportja (1965–) keretében végzett munkában. E gyűjtések s különösen az utóbbi két intézet keretében végzett feltárás eredménye a ma már világviszonylatban is egyedülálló néptáncarchívum, amit az MTA Zenetudományi Intézete tárol és gondoz (mintegy 130 000 méter film, ebből 20 000 méter hangos felvétel, továbbá az archívumhoz kapcsolódó tánczenei felvételek, fotó- és kéziratgyűjtemény). Emellett még az Állami Népi Együttes, a Néprajzi Múz. és néhány magángyűjtemény őriz további 15 000 méter táncfelvételt. E nagyszabású gyűjtőmunka eredménye a következő gyűjtőknek és kutatóknak köszönhető: Andrásfalvy Bertalan, Béres András, Bene Zsuzsa, Borbély Jolán, Erdős Lajos, Erőss László, Falvay Károly, Gábor Anna, Jakab Ilona, Kaposi Edit, K. Kovács László, Kallós Zoltán, Kiss Márta, Lányi Ágoston, Lugossy Emma, Maácz László, Manninger György, Martin György, Mériné Tóth Margit, Molnár István, Morvay Péter, Novák Ferenc, Pálfi Csaba, Pálfy Gyula, Pesovár Ernő, Pesovár Ferenc, Quittner János, Rábai Miklós, Szentpál Olga, Szőts István, Sztanó Pál, Takács András, Tálasi István, Tímár Sándor, Varga Gyula, Vásárhelyi László. – Az egész magyar nyelvterületre, a hazai nemzetiségek és szomszéd népek táncfolklórjára is kiterjedő gyűjtés eredményeire támaszkodva végezte el néptánckutatásunk a feltárt anyag rendszerezését és feldolgozását. Ennek egyik előfeltétele volt a → táncírás módszerének, a Lábán–Knustkinetográfiának a továbbfejlesztése és a néptánclejegyzés szisztémájának a kialakítása. A rendszerezés elveinek kidolgozásában tette meg az első lépést a Néprajzi Múz. és Népművészeti Intézet által létrehozott Tánckataszter és táncatlasz munkaközösség. S ugyancsak a rendszerezés elveinek kialakítását szolgálták a néptáncelemzés problémáival foglalkozó elméleti tanulmányok, amelyek egyúttal feltárták az improvizatív táncalkotás törvényszerűségeit, tánc és zene összefüggéseit. S a tudományos feldolgozás egyik, félbemaradt előkészítése volt a Tánctörténeti munkaközösség forrást feltáró tevékenysége, ami ugyancsak a Népművészeti Intézet keretében működött. – A gyűjtés, rendszerezés, elméleti és összehasonlító vizsgálat eredményei és tanulságai alapján körvonalazhatta a közelmúlt tánckutatása a magyar néptánc főbb típusait, a táncdialektusok jellemző vonásait és a → tánctörténeti rétegeket. A napjainkban folyó kutatás feladata e koncepció további részleteinek és összetevőinek a vizsgálata. – Irod. Kaposi Edit: A néptánckutatás újabb feladatai (Ethn., 1947); Morvay Péter: A népi tánckutatás két esztendeje (Ethn., 1949); Lugossy Emma: 77 leánytánc (Bp., 1952); Lugossy Emma: 39 verbunktánc (Bp., 1954); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Pesovár Ernő: A Néptánckutató Munkaközösség módszeréről (Táncművészet, 1955); Belényessy Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél (Bp., 1958); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Pesovár Ferenc: Fejér megyei népi táncok. I. Alapi táncok (Alba Regia, 1960); Martin György: Motívumkutatás–Motívumrendszerezés. A sárközi–dunamenti táncok motívumkincse (Bp., 1964); Martin György: Beszámoló a Népművészeti és Népművelési Intézetben végzett tánckutató munka eredményeiről (Ethn., 1965); Pesovár Ernő: A magyar tánckutatás 25 éve (Tánctudományi Tanulm., 1969–70); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972); Martin György: A magyar nép táncai (Bp., 19742); Martin György: A magyar néptánckutatás tíz esztendeje (Ethn., 1977); Martin György: A magyar körtánc és európai rokonsága (Bp., 1979).

Pesovár Ernő

táncmester: a kiváló táncos tulajdonságokkal rendelkező, táncos rendezői feladatokat elvégző, az utóbbi időben főleg táncoktatói tevékenységet folytató személy jelölése. A régi szótárak tanúsága szerint a táncmester latin megfelelője choragus volt, „tántz mester, játék készítő mester, játékmester és komédiás mester” jelentéssel (Szenczi Molnár Albert: Dictionarium latino-hungaricum et hungaro latinum, Nürnberg, 1604; Pápai Páriz Ferenc: Dictionarium latino-hungaricum et hungaro-latinum, Lőcse, 1708). E sokoldalú foglalkozás a középkorban kívül állott a hivatalos és védett mesterségeken, űzői lenézett és jogtalan emberek voltak. A reneszánsztól kezdve azonban nemcsak a királyi udvarok táncmesterei, hanem a polgárok oktatói is társadalmilag megbecsült emberekké váltak (pl. a táncmester céhek Ny-Európában). Mivel a 17. és a 18. sz. elején Mo.-on hivatásos tánctanítókat nem ismerünk, e korszakban, de később is a táncmester főleg táncvezető , táncosztó mester, táncrendező feladatkört töltött be. Ezeket a fogalmakat fedi még a következő latin szó az említett szótárakban: praesultor , vagyis „elöl szökő, elöl tántzoló, tánczosztó mester”. A „praesultor” szó már a Calepinus-féle latin szótárban (1585) „elöl ugró” jelentéssel ismeretes. A 19. sz.-ban is az előtáncost, mint pl. a toborzó katonák káplárját nevezték táncmesternek (Czuczor–Fogarasi: A magyar nyelv szótára, Pest, 1864). A kiváló táncosokat, akik valóban mesterei voltak a táncnak, a 19. sz.-ban általában táncmesternek nevezték. Ezeknek az előtáncos táncmestereknek az utódai a paraszti verbunkok vezető táncosai (pl. a kunszentmiklósi verbunkot vezénylő férfi). A múlt századi polgári és úri bálokon előtáncosokat választottak a rendező bizottságokba kiváló táncosokból. A régi úri és paraszti lakodalmakban az ún. főgazdának, a násznagyoknak és a vőfélyeknek táncosztó-táncmester szerepük is volt. A bálok rendező legényei, akik általában a legények irányítói, hangadói közül kerültek ki, töltöttek be a régi értelemben vett táncmesteri szerepet. A századfordulóig még számos helyen voltak bálok vagy lakodalmak alkalmával bizonyos időre megválasztott vagy felkért táncosztó-táncmesterek (→ táncrendezés). Az egyik legrégibb emlékünk erre vonatkozóan a kőszegi ifjúság 1697-ból származó szabályzata. A tánctanító táncmesterek a 18. sz. második felében tűntek fel Mo.-on és ezek elsősorban külföldi származásúak voltak. Ettől kezdve a táncmester fogalom a már említettek mellett tánctanítót is jelent. „Mester, ki másokat bizonyos táncnemekre tanít, idomít. Magyar, francia, színházi táncmester” (Czuczor–Fogarasi: A magyar nyelv szótára, VI.). A reformkorszak idején kerültek előtérbe a neves magyar tánctanítók, akik az új nemzeti társastánc törekvések mellett a színpadi tánc művészetét is képviselték: Farkas József, Szőllősi-Szabó Lajos, Thury János, Veszter Sándor, Lakatos Sándor, Fitos Sándor, Róka János stb. Ekkor kezdtek megjelenni az első magyar „szabályozott” társastáncok (pl. Szőllősi-Szabó: Körtánca), amelyek vidéki városainkban és Pesten egyaránt elterjedtek. A 19. sz. második felében mezővárosaink mellett egyes falvakban is feltűntek a táncmesterek. Legkorábbi ismereteink erre vonatkozóan ÉK-Mo.-ról származnak. A → népies műtáncok mellett tanították a különböző polgári divattáncok at is. A Magyarországi Tánctanítók Egyesülete, amely kisebb megszakításokkal és névváltozásokkal a II. világháborúig működött, 1891-ben alakult meg. Ettől kezdve hivatalosan csak diplomás táncmesterek működhettek. A vidéki táncmesterek főleg iparos mesteremberek közül kerültek ki. Ezek a vidéki félnépi származású, sokszor működési engedéllyel sem rendelkező, ún. kontár táncmesterek gyakran a néptáncokból is merítettek és konstruált népies műtáncaik erős hatással voltak egyes vidékek parasztságának a tánckincsére (pl. ÉK-Mo.-on Szabolcs-Szatmár megyében). – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és táncélete (Bp., 1954); Gönyey Sándor: Tánctanulás falun (Tánctud. Tanulm., Bp., 1958); Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctud. Tanulm., 1959–60., Bp., 1960); Kaposi Edit: Adalékok az európai és a magyar táncmesterség történetéhez (Tánctud. Tanulm., 1969–70, Bp., 1970).

Pesovár Ferenc

táncmotívum, táncfigura : a tánc legkisebb, szerves; ismétlődő, visszatérő jellegű; a tudatban, tánckészségben meglévő, visszaidézhető; kifejező, hangulati jelentéssel bíró formai egysége, az elemi formaalkotás megnyilvánulása. A legkisebb olyan egység, mely a hagyományban képes kevéssé változva fennmaradni. A motívumtípus vagy motívumfajta a lényegükben azonos motívumváltozatok összessége. A motívumváltozat pedig a motívumtípus aktualizálódó, eseti megjelenési formája, mely kisebb-nagyobb mértékben különbözik a korábban megvalósult alaktól. A motívumkincs vizsgálata, katalogizálása egyik legfontosabb előfeltétele a → tánctípusok formai meghatározásának, valamint történeti és öszszehasonlító kutatásának. – Irod. Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (MTA I. Oszt. Közl., 1959); Martin György–Pesovár Ernő: Determination of motive types in dance folklore (Acta Ethn., 1963); Martin György: Motívumkutatás – Motívumrendszerezés. A sárközi–dunamenti táncok motívumkincse (Bp., 1964).

Martin György

Táncművészet: folyóirat, 1955-től a Magyar Táncművészek Szövetségének lapja. 1951–56 között jelent meg a → Táncoló Nép utódaként, majd újra megindult 1977-ben. A táncművészet minden ágával foglalkozó módszertani, elvi és tudományos tanulmányokat is közöl. Helyet ad a néptáncmozgalommal és a néptánc-kutatással foglalkozó cikkeknek is.

Táncművészeti Értesítő: a Magyar Táncművészek Szövetségének időszaki értesítője (1963–77), a → Táncművészet utóda, ill. elődje. Különféle táncművészeti ágak, így a néptánc köréből is közölt tanulmányokat és cikkeket.

táncnóta: a táncritmusú, táncokat kísérő dalok dallama. A 16–18. sz.-i énekeskönyvek és melodiáriumok lapjain gyakran csak a nótajelzés (ad notam) utalt az előadandó ének közismert dallamára. A 16–17. sz.-ban gyakoriak voltak a szomszédos népek táncdallamaira írt lírai versszövegek (→ kéziratos énekköltészet), s ezáltal a magyar költészet forma- és ritmuskincse jelentős mértékben gazdagodott. Mivel a társastáncok erősen követik a kordivatot, a táncnóták is folytonos változásban vannak. A magyar néptáncokat kísérő dallamok kisebb része régi stílusú népzenénkkel, ill. a középkori és reneszánsz tánczenével, nagyobb része új stílusú (verbunkos, csárdás ritmusú) népzenénkkel, a 19. sz.-i népies műdallal, ill. hangszeres zenével áll rokonságban. A táncnóták másik lehetséges csoportosítása a táncfajták szerinti: hajdú-, verbunk-, kanász-, páros- és szertartásos táncok stb. – Irod. Major Ervin: Népdal és verbunkos (Zenetudományi Tanulm., I., Bp., 1953); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III/B., Bp., 1956); Bartók Béla: A magyar népdal (Összegyűjtött írásai, I., Bp. 1966).

Küllős Imola

Táncoló Nép: a néptáncmozgalom korai folyóirata, a Magyar Táncművészek Szövetségének értesítőjeként jelent meg 1949–50-ben. Feldolgozások mellett eredeti folklór (tánc, népzene) gyűjtéseket is közölt.

táncos egyéniségek: az egyes → táncdialektusok különböző táncfajtáinak legjobb előadói, ismerői. A táncos egyéniségek közösségük tánctudására, táncéletére erős hatással voltak. A néptánckutatás a táncos egyéniségekkel részletesebben foglalkozott, s táncaik leírása publikációkban is megjelent. A néptáncmozgalom (→ népi együttes) is ezek tánctudásából merített a legtöbbet. Többen elnyerték közülük a népművészet mestere kitüntető címet. A legismertebb táncos egyéniségek a következők: Ács György (Tápé, 1887–1968): lassú és friss csárdás, oláhos ( alföldi táncok ); Bulyáki Gergely (Nagyecsed, 1906–1978): csárdás, magyar verbunk ( alföldi táncok ); Csombor Endre (Makfalva, 1915–): székely verbunk, csárdás, marosszéki forgatós, szökős ( székely táncok ); Fülöp Ferenc (Decs 1884–1960): lassú és friss csárdás, verbunk ( dunántúli táncok ); Fülöp Ferenc (Marosbogát, 1903–): csárdás, korcsos, legényes, verbunk ( erdélyi táncok ); Karsai Zsigmond (Lőrincréve, 1920–): csárdás, öreges csárdás, pontozó ( erdélyi táncok ); Mátyás István (Magyarvista, 1911–1977): csárdás, legényes, szapora ( erdélyi táncok ); Molnár Lajos (Nagyecsed, 1889–1970): csárdás, magyar verbunk ( alföldi táncok ); Nyeste András (Kiskálló, 1896–1975): botoló, lassú és ugrós csárdás, oláhtánc (oláhos) ( alföldi táncok ); Nyisztor György (Méhkerék, 1912–): ardeleana, mini telu ( alföldi táncok ); Progli Ferenc (Mezőkomárom, 1893–1960): csárdás, kanásztánc, kopogó, söprűtánc, ugrós ( dunántúli táncok ); Simon Sándor (Simonfa, 1900–1968): ugrós, „verbung” ( somogyi táncok ); Szuromi Péter (Tyukod, 1904–1962): botoló, csendes és ugrós csárdás, söprűtánc ( alföldi táncok ); Szappanos Lukács (Kunszentmiklós, 1886–1973): kunverbunk, süveges tánc, kun legényes ( alföldi táncok ); Horpácsik János (Nagydobos, 1904–): pásztorbotoló, férfiszóló és csárdás. – Irod. Molnár István: Magyar tánchagyományok (Bp., 1947); Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és táncélete (Bp., 1954); Pesovár Ferenc: Szuromi Péter (Táncművészet, 1955); Karsai Zsigmond: A lőrincrévi bál (Népünk Hagyományaiból, 1956); Karsai Zsigmond: Táncalkalmak és táncos szokások Lőrincrévén (Tánctud. Tanulm., 1958); Martin György–Pesovár Ernő: A magyar néptánc szerkezeti elemzése (Tánctud. Tanulm. 1959–60, Bp., 1960); Lányi Ágoston: Lippentős (Tánctud. Tanulm., 1961–62, Bp., 1962); Martin György: Motívumkutatás–Motívumrendszerezés. A sárközi–dunamenti táncok motívumkincse (Bp., 1964); Pesovár Ernő: A csalogatós csárdás (Tánctud. Tanulm., 1965–66, Bp., 1967): Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Szentpál Mária: A kultúrverseny legszebb táncai és dalai (Bp., é. n.); Martin György: Adatok Tápé tánchagyományaihoz (Tápé története és néprajza, Tápé, 1971); Martin György: The Relationship between Melodies and Dance Types in the Volume VI. of CMPH (Studia Musicologica, Bp., 1972); Martin György: A magyar nép táncai (Bp., 19742).

Pesovár Ferenc

táncos körjáték: az → énekes gyermekjáték → körjáték típusába tartozó csoport. A kör közepén egy pár táncol, vagy a kör is párokra bomlik. A körtagok lépegetve haladnak vagy állnak. A tánc, amelyet a pár jár, általában egyszerű forma, egylépéses vagy kétlépéses csárdás, utána forgás. A forgás lehet ridázó vagy futó, esetleg lippentővel, a helyi jelleget a gyermekek szintjén mutatja. Újabban terjed a gyorsabb pörgés, váll- és derékfogás helyett a kihúzott kézfogás, ellenkező kézzel is vagy kart karba öltéssel. Formái: – a) Párcserélő : a kör halad és a szöveg egyes helyeinél megáll. A kör közepén egy gyermek áll vagy forog, majd valamelyik körtagot behívja, vagy „behúzza” s vele táncol a játék végéig, amikor ő megy vissza a körbe. Legtöbbnyire ebben a formában játszott játékszövegek: „Haj szénája, szénája”, „Héla, héla, héluska”, „Cickom” „Zöld fű”, „Viviási Panna”, „Csillag Boris”, „Fehér liliomszál” változata. – b) Páros kör : a kör halad vagy áll és a szöveg meghatározott pontján párokra bomlik. Ekkor a középen álló is párt választ, majd mindnyájan páros táncot járnak a játékdal végéig. Így játszott dalok: „Hajlik a meggyfa”, „Kiskacsa fürdik” változata stb. – c) Páratlanul maradó : a körtagok és a középen álló összesen páratlan számban vannak, s a szöveg bizonyos részénél hirtelen mindenki párt keres, de nem mindig a szomszédját. Aki nem tud párt elkapni, az marad középen. A páros tánc itt csak forgásból áll. Dalszövegek: „Hatan vannak a mi ludaink”, „Kácsa, kácsa, özvegy kácsa”. Dallam nélküli formája is van. A táncos körjáték országosan elterjedt, de leghosszabb formái a palóc vidékről és Kalocsa környékéről ismertek. – Irod. Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951); Igaz Mária–Borsai Ilona: Ki játszik körbe? Újjáéledt népi gyermekjátékaink (Bp., 1955).

Táncos körjátékok formájának alaprajza

Igaz Mária

táncos társasjátékok: A házi mulatságok mellett legtöbbször a → lakodalom rendjébe épülnek, leginkább vacsora vagy éjfél után. A násznép ébrentartását és szórakoztatását szolgáló táncos társasjátékok egyes típusai (legalább emlékekben) országosan elterjedtek. Fontosabbak közülük a csókolózós párválasztó játékok, mint a → kendős tánc és a → párnás tánc, az ugyancsak párfogó-párcserélő → egeres tánc, → farkastánc, → fedőtánc és → kacsázás. Az ugyancsak játékos, szórakoztató, labirintusos csoporttáncok mellett – mint a → büdös vornyik vagy → kacsatánc – sokszor szerepet kapnak a rövid, rendszerint kötött szerkezetű és kontratánc jellegű páros táncok is. Az utóbbiakban gyakoriak a tréfás fenyegető, mesterségutánzó és köszönő gesztusok, valamint a keringő, polka és galopp lépések. Ny-európai (főleg német) eredetük mellett szól zenekíséretük dallamvilága is. Széles körű elterjedésük jobbára a korai → táncmesteri gyakorlatra, terjesztői tevékenységre vezethető vissza. – Irod. Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Maácz László

táncra kérés: a → táncillem része, amelynek hagyományos formái vannak. A táncra kérés módjait a tánchelyhez kapcsolódó szokások is befolyásolták. A legény a leányt névről szólította táncra. A megszólítás mellett általános volt a kézzel, fejjel, kacsintással való intés, jelzés, amely gyakran félreértésre adott alkalmat. Ugyanis ha nem az a leány jött a hívásra, akire a legény gondolt, kezével integetve visszautasította, és az szégyenkezve mehetett vissza a helyére. A táncra kérés említett általános formái mellett régiesebbnek látszik a táncbahúzás vagy a kendővel való táncbahívás szokása. D-Alföldön (pl. Tápén) egy legény összeszedte a lányok zsebkendőjét, és azok követték őt, vagy pedig összefogta a lányok zsebkendőjét és úgy vezette őket a tánchelyre. A legény kivetett kendőjébe vagy zsebkendőibe kapaszkodó leányok behúzása az egyik változata a kendős táncra kérésnek. A Duna mentén (pl. Bogyiszlón) egy gyermek több legény megbízásából a gyülekezőhelyen összeszedte a lányokat és keszkenőjüknél fogva vezette őket a kocsmába. A meghajlással való táncra kérés rövid múltra tekint vissza, a tánciskolák és a polgári táncszokások hatására terjedt el. – Irod. Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp. 1954); Martin György: Adatok Tápé tánchagyományaihoz (Tápé története és néprajza, Tápé, 1971).

Pesovár Ferenc

táncréjja: → táncszó

táncrend, táncciklus : a hagyományos tánckészletből kialakult szvitszerű táncfüzér, melyben a táncok rendje meghatározott. A szünetekkel határolt, 3–5 táncból álló, fél-egy órás táncrendet egyazon partnerrel táncolják végig, közben lekérés vagy párcsere nincs (→ táncillem). A néptánc e legnagyobb zárt formai, zenei és funkcionális egysége a táncmulatság folyamán alig módosulva ismétlődik. A szerkezete viszonylag lassan változik, s zártságát a paraszti hagyományozódás utolsó szakaszáig megőrizte. A táncok e meghatározott, közösségileg érvényes rendjét néhol sajátos kifejezésekkel jelölik: egy pár (Közép-Erdély), egy szakasztás (Nyárád mente), egy tánc, egy nóta, egy forduló, egy darab. A táncrend szabályozza a táncalkalmak belső rendjét. A lakodalom szertartásos mozzanatai között is többnyire meghatározott a ciklusok száma. A különböző fajta → táncalkalmakra jellemző a táncrendek száma. A táncrend táncai közti kapcsolat igen szoros, s önálló előfordulásuk pl. a táncszünetben már a funkcióvesztésük vagy újkeletűségük jele. A régi táncok többnyire a táncrend első, az újabbak pedig a második felében helyezkednek el, bár a záró tánc rendszerint ismét a hagyományos gyors páros tánc (friss csárdás). A táncrendben szomszédos táncok bizonyos vonásai hasonulnak: a gyakori névkeveredés, névátvitel, valamint a zenei és formai érintkezés (pl. a verbunk és lassú csárdás között) ebből ered. A táncok szvitszerű állandó kapcsolata nem jellemző minden kor és nép tánckultúrájára. A középkorias balkáni tánckultúrákban a zárt szerkezetű, kötött lánctáncokból ritkán szerveződnek állandó ciklusok. A Közép-K-európai népek újkori, nyílt formájú, rögtönzött páros táncainak viszont a szvitszerű előadás az összetartó, szabályozó kerete. A Kárpát-medence szlovák, magyar és román parasztságának táncciklusai egyetlen alapséma változatai: mindig férfitánc vezette be a különböző tempójú páros táncok sorozatát (pl. verbunk, lassú, friss csárdás vagy verbunk, sebes forduló, lassú, korcsos, friss). A táncciklusok csíráját jelentő lassú és friss, ún. → proporciós táncpárok a késő középkorban jelennek meg. Ez a gyakorlat válik a reneszánszban s főként a barokkban kifejlődő több részes táncszvitek alapjává, s indítékul szolgált a tánctól már függetlenülő hangszeres muzsika kifejlődéséhez is. A néhol máig eleven népi táncciklusok a régi európai szvitszerű táncszerkesztés sajátos K-európai maradványai s épp ezért egyetemes tánctörténeti szempontból is jelentősek. – Irod. Giurchescu, A.: Despre ciclurile de joc din Ardeal (Revista de Folclor, Bucureºti, 1959); Seprődi János: A székely táncokról (Erdélyi Múz., Kolozsvár, 1909); Martin György: A marosszéki táncciklus (Táncműv. Ért., 1970); Martin György: A táncciklus–a tánc legnagyobb szerkezeti egysége (Magy. Zene, 1978).

Martin György

táncrendezés: biztosítja a → táncalkalmak szervezettségét. A táncrendezést a legények megbízottai, hallgatólagosan jóváhagyott képviselői intézték, akik egyúttal gyakran a legényszervezetek vezetői (legénycéh, legénykompánia, legénybanda) voltak. A rendező bizottság tagjainak, a táncrendezést intéző legényeknek a magyar nyelvterületen legáltalánosabban használt, legismertebb elnevezései a következők voltak: → első legény, → kezes (az erdélyi Mezőségen), → legénybíró, → táncmester, → bálgazda (ÉK-Mo.-on). Egyéb helyi elnevezések: bálbíró (Fülöpszálláson), cigánybíró, cigányvajda, hegedűs gazda, zenebíró (ÉK-Mo.-on), gazda (Gyergyó és Kászon vidéke), ióbíró, ivóbíró (keleti palócság), legénymester, mester (Őrség), legényvezér (Szigetköz egyes falvaiban), muzsika fogadó (Baranyában), sáfár (Hegyalján), vajda (Fertődön) stb. A vasárnap délutáni táncok nagy része, így a → játszó is spontánul, hagyományos keretek között jön létre a fiatalság vezetőinek, hangadóinak irányítása mellett. Sokszor volt a táncrendezés kezdeményezője a tánc helyét és gyakran a zenét is biztosító kocsmáros. A táncrendezést lebonyolító legényeknek a vasárnapi tánc ok, különösen az alkalmakhoz kapcsolódó bál ok megszervezésében és irányításában volt nagy szerepük. A rendező bizottság tagjai váltották ki a hatósági engedélyt, biztosították a tánchelyet, gondoskodtak annak feldíszítéséről és kitakarításáról, felfogadták a zenészeket, beszedték a belépődíjat s általában az anyagi ügyeket intézték. A bevételből fennmaradt nyereség a rendezőké volt, de veszteség esetén ráfizettek. A meghívás, a lányok táncba hívása sok helyütt még a közelmúltban is ünnepélyes keretek között zajlott le. A meghívott leányt rigmussal (verssel vagy prózai mondókával) kérték ki szüleiktől a hívogató legények . A hírverés nek az egész magyar nyelvterületen általánosan elterjedt formái voltak. A rendező bizottság tagjai a zenészekkel felvonultak a tánc helyére, miközben daloltak, táncoltak, vagy pedig a tánchelyiség előtt muzsikáltattak a zenészekkel. Nagyobb ünnepi bálok előtt gyakori volt a zajos hírverő felvonulás. Némely vidéken a hívogatók lóháton vagy feldíszített ökrösszekéren járták végig a falut és közben kihirdették a bált. → Farsangi időben gyakran maskarák, maszkos alakok is csatlakoztak a menethez. A múlt század végétől, a századforduló idejétől terjedt el kisebb falvakban is a nyomtatott meghívók küldése (→ bilétes bál). A rendezők fogadták a vendégeket, elhelyezték a szomszédos falvakból érkezettek fogatait és egyik fontos teendőjük az volt, hogy idegen legényeknek, leányoknak táncost biztosítottak. A tánc zavartalan rendjének lefolyását (táncrend, zene) is ők irányították. A rendzavarókat, kihívóan viselkedőket eltávolították a bálból. Sokszor egy-egy idősebb, tekintélyes, erős embert kértek fel a zene irányítására, a rend biztosítására ( ivóbíró , vajda, zenebíró ). A táncrendezés szolgálatainak az ellátását vállalkozás vagy választás útján a legények egymás között elosztották. Egyes vidékeken külön hívogatók voltak, az étel-ital őrzésére és elosztására bormesterek, kulcsárok , a táncrend irányítására táncmesterek , a rend fenntartására, a zabolátlankodók megfékezésére csendőrök, darabontok, deresek, katonák , kisbíró, pandúrok stb. E felosztott feladatkört ellátó rendező bizottságnak különösen a → karácsonyi tánc (Erdélyben) és a → farsangi bál, farsangi ivó (pl. a palóc vidéken) alkalmával volt nagy szerepe. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Khin Antal: Csallóközi legényavatás (Ethn., 1932); Faragó József: A tánc a mezőségi Pusztakamaráson (Kolozsvár, 1946); Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és táncélete (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Lajos Árpád: A domaházi ivó (Népr. Közl., 1960).

Pesovár Ferenc

táncrigmus: → táncszó

táncsarkantyú: a férfitáncok kelléke, amely a tánc zenei, ritmikai, hangulati fokozására szolgál. Használatának a lényege az, hogy a táncos jól ki tudja verni, pengetni a nóta ritmusát. Történeti forrásaink a 18. sz.-tól említik a táncsarkantyút mint a magyar tánc (→ magyar verbunk) elmaradhatatlan eszközét (→ eszközös táncok). Felerősítési módja alapján a táncsarkantyúnak két alaptípusát különböztetjük meg. Az egyik esetben a táncsarkantyú káváját a csizma sarkára és oldalára szegezték, hátul ebből állott ki a sokszor duplázott acél sarkantyútaréj, amely gyakran csavarra járt, hogy le lehessen venni. Ezt némely vidéken nagyságáról, formájáról nagytaréjú („nagy tarés sarkantyú”, Gvadányi: Rontó Pál) zabszem, ill. derelyemetsző sarkantyúnak is nevezték. A másik típusát szíjjal erősítették fel. Az ún. felkötős táncsarkantyú külső oldalán volt egy-két duplázott acélzörgő (pengő, pille stb.), amelyet ezért zörgős-csörgős táncsarkantyúnak is neveztek. Előfordult a két típus kombinációja is. A táncsarkantyú zörgését gyakran vastagabb patkó összeütésével, rajta való dobogással pótolták. Palóc-vidéken a nők olykor a talp alatti sarokhajlatban elhelyezett csengőszerű zörgőt viseltek. A szájhagyomány szerint a századforduló idején kezdték már tiltani a táncsarkantyú viselését, mivel az a bálok, táncok forgatagában a ruhákat szaggatta. Némely helyen legtovább a táncrendezők, táncvezetők, nevesebb táncosok, rátartibb legények (sarkantyús legények) és a lakodalmas vőfélyek jelentek meg táncsarkantyúban. A táncsarkantyú használata befolyásolta a táncolás módját, gyakran motívumformáló szerepe is lehetett. (→ még: sarkantyús tánc) – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Lajtha László–Gönyey Sándor: Tánc (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Táncsarkantyúk és felkötési módjuk

Pesovár Ferenc

táncszó: lakodalmi vonulás közben spontánul felhangzó, a jókedvet kifejező, hangulatkeltő, ritmusos szó, ill. mondóka. Egyéb elnevezései: táncréjja, táncrigmus, ujjogtatás , hujjantás, kiabálás, rikótozás, rikogatás, tánckurjantás, réjja, csujjogatás . Legegyszerűbb formája a kurjantásszerű egy-két szótagos indulatszavak ismételgetése: „uccu, hajrá, nosza, hopp stb.”. Ilyenekkel már a 17. sz.-i kéziratos énekanyagban is találkozunk: „hajda hopp, hajda!”, „hoppondáré, hopszassza!”. A tánckurjantás fejlettebb formája a tánc ritmusát követő, általában kétsoros, szellemes, csattanós rímű, tömör fogalmazású mondóka. Ez kötött ritmusával és határozatlan dallamvonalú, de a természetes beszéd hangsúlyától és tónusától, valamint a rigmusmondástól is eltérő előadásmódjával átmenetet alkot a recitáló dallamok és a rigmus szavalás között. Sajátos, emelt hanghordozással, kiáltásszerűen recitálva adják elő; kötött ritmusa mellett is eléggé alkalmi jellegű, rögtönzött lírai műfaj. A táncszókat bizonyos táncok közben a tánckedv, a mulatási hangulat magas fokán alkalmazzák (pl. a táncciklus végén a frissnél), főleg bizonyos → táncalkalmak (lakodalom, juhbemérés) szabadosabb légkörében. A táncszók előadói gyakrabban a nők, ritkábban a férfiak. A táncszókat egyénileg vagy csoportosan, sokszor egymásnak felelgetve adják elő, főként a szövegtelen, hangszeres zenéjű táncoknál. A táncszók tartalmi csoportjai: 1 . a táncra vonatkozók (férfi- vagy páros táncra, táncpartnerre, zenére, táncmódra, jó és rossz táncosra, másfalusiak táncára, a tánc körülményeire stb.). Pl. „Karikára legények, Betyárosan verjétek, Itt vagyok én, segítek.”. – 2 . Szerelmi-udvarló tartalmúak: „Szép a tavasz, szép a nyár, Szép, aki előttem jár. De aki előttem jár, Még az éjjel vélem hál.” – 3 . Évődő-csúfolódó szövegek: „Válaszúti leányok, Cukorporos a szájok. Bonchidai legények, Mind lenyalják szegények”. – A táncszók speciális csoportját képezik a lakodalmi táncszó k és a kurjantás ok: hujjogatás, kiabálás, mendikálás, rikongatás, sivalkodás stb., amelyek a lakodalom költészetének egyik legváltozékonyabb, legnépszerűbb, általánosan ismert, epigrammatikus tömörségű és csípősségű, alkalomhoz kötött műfaja (→ alkalmi költészet). Az alkalomnak megfelelően gunyorosabbak, szabadszájúbbak. A 2–4–6-soros ritmusos versikéket a hangulat fokozására recitálva kiabálja a lakodalmas nép. De nemcsak a vőfély, násznagy, nyoszolyólányok, menyecskék kurjongatnak, hanem a nézők (tátogatók, lesők, vadvendégek) is. A lakodalmi rigmusokból megismerhetjük a lakodalom lefolyását, a résztvevők testi-lelki jó- és rossz tulajdonságait. A táncszó frázisai közismertek, sablonszerűek, ezeket többnyire csak a nevekkel és helyi vonatkozások felemlegetésével aktualizálják. Az esetlegesnek látszó első sor(ok) után a csattanó fejezi ki a mondanivalót. A táncszók tartalmi csoportjai a lakodalom hagyományos menetéhez kapcsolódnak: menetindító; célbejelentő ; „Arany bárány, arany kos | Esküvőre megyünk most!”; párbejelentő : „Cifra pohár, vízedény | Gál Imre a vőlegény!”; párdicsérő ; menetdicsérő; hívogató : „Kopasz csirke, vadliba | Gyere pajtás lagziba!”; házasságdicsérő vagy csúfoló ; a nézőket kigúnyoló : „Aki kiáll az uccára | Birkaharang a nyakára!”; a lakodalmas népet gúnyoló : „Azért nincsen kalácsok | Nem kelt meg a kovászok!” vagy „Alig megyünk három házig | A menyasszony megbabázik!”; házasságbejelentő; leánybúcsúztató; újasszonyvivő; újasszony-bejelentő : „Fehér galamb száll a házra. Új menyecske jön a házhoz!”; stáció-rigmusok: a lakodalmas menet utcai táncait élénkítő táncszavak; lakomarigmusok : ezek egy része → vőfélyvers; lakodalmi táncszó : vaskosabbak, trágárabbak, mint az egyéb táncok alkalmával elhangzó táncszók; ismertek féktelenül szabadszájú, erotikus kriptádiák. – A táncszó tempója a zene és a tánc függvénye. Többségük mérsékelt tempójú régi táncokhoz (

= 100–120, ugrós, mars, kettős, legényes, marosszéki) kapcsolódik, csak a friss csárdáshoz (
= 160–200) járulnak gyorsabbak. A csaknem kizárólag 7- és 8-szótagos sorokból álló táncszók jellemző ritmusa
vagy
. Többségük kétsoros, de 1, 3, 4 s ritkábban többsorosak is lehetnek. A többsoros táncszókban a két sortípus gyakran keveredik (pl. 7, 7, 8, 8). A táncszók szoros tartozéka a magas fejhangon kiáltott záradék. Egy- és kétütemes változataik az: ijjú, újjú; ijjujú, csujujú, ihaha; ijjú-jujujú; ijjujuju-jujujú szótagok. Ezek
ritmusú variánsokban fordulnak elő. A nők zárókiáltása mindig éles visítás, míg a férfiaké rikkantásszerű. Kalotaszegen e záradék nemenként eltér: a nők az ijjujú szótagokat hosszabb, kétütemes változatokban, a férfiak csupán az együtemes ihaha záradékot kiáltják. Mivel a dipodikus táncszók többnyire a régies tetrapodikus dallamokkal kísért táncokhoz kapcsolódnak, könnyen illeszkednek a tánc és a zene egységeihez. A táncszó többnyire nem egyvégtében, folyamatosan hangzik el, hanem az egyes verssorokat egy-egy sornyi, kétütemes szünet választja el egymástól. A záradék viszont mindig közvetlenül kapcsolódik az utolsó sorhoz. A csak a dallam metrumát, de nem a ritmusát követi, olykor sajátosan ellenpontozza azt. Nem is mindig fedi, hanem néha keresztezi a zenei egységeket. A kalotaszegi → legényesnél pl. gyakran a dallami sorvég utolso hangsúlytalan negyedén kezdik a táncszót. – A táncszók érintkeznek, gyakran egyeznek bizonyos tréfás és szerelmi dalok, régi táncdalok szövegeivel, mégpedig a giusto 7- és 8-, 16-szótagos és jaj-nóta típusú dalokkal. A táncszó formája, ritmikája rokon gyermekmondókáink egyik csoportjával, a → kiolvasóval. A táncszók használatára gyakran utalnak a → hajdútánchoz a
verbunkos hoz és a → páros táncokhoz fűződő történeti adatok. Gyűjtésük a múlt században megkezdődött (Erdélyi János, Kriza János), s így igen sok feljegyzés áll a kutatás rendelkezésére. A románok 7- és 8-szótagos táncszavai (strigãtura, chiuituri) formailag a előadásban a magyarhoz hasonlók. A horvát poskoèica-k a hangszeres kolo-dallamok egyszerű vázát követő énekelt mondókák. A cigányok táncszói rövid, biztató jellegű, jelentés nélküli ritmikus szótagok. – Irod. Borbély Sándor: Az aranyosszékiek tánca (Ethn., 1891); Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Szendrey Zsigmond: Lakodalmi kurjantások (Szeged, 1929); Lajtha László–Gönyey Sándor: Tánc (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43); Lakodalom (III., A–B, A Magyar Népzene Tára, Bp., 1955–56).

Küllős Imola Martin György

tánctanulás: elemi módszere a mozdulatok megfigyelésének és azok gyakorlása. Mindenki törekedett a faluban divatos táncok megtanulására. Szégyen volt, ha valaki nem tudott táncolni. Éppen ezért a tánctanulás folyamata már kicsi gyermekkorban megkezdődött. Erre szolgált a kisgyermek ritmikus mozgatása, ugráltatása, táncoltatása különböző rigmusokra, mondókákra, gyermekdalokra. Az ölben ülő gyermek gyakran szemlélője lehetett már a leselkedő szülők karján a változatos táncalkalmaknak. A már járni tudó gyermekek is figyelték a felnőttek táncait és az ellesett mozdulatokkal a tánchely egyik sarkában táncolgattak (pl. pulyasarok Szatmárban). Kamaszkorig főleg a kiváló táncosok, a falu táncos egyéniségeinek a táncmozdulatait figyelték. A megfigyelt mozdulatokat félreeső zugokban, rejtett helyeken, így pl. istállókban gyakorolták; jászolba, vasvillába, ló farkába, asztal szélibe kapaszkodva stb., tükörbe tekintve, árnyékát figyelve próbálgatták a tánclépéseket. Gyakori volt az is, hogy egy-egy kiváló táncos foglalkozott a gyermekekkel, serdülőkkel: szülő, nagyszülő vagy jó táncos ismerős. A gyermekjátékok táncos mozzanatai, a gyermekek részére rendezett → gyermekbál, → gyermeklakodalom, → játszó és a bandázások mind alkalmasak voltak a táncok gyakorlására. A táncokkal együtt megtanulták azokat a szükséges érintkezési formákat, amelyek a falu közösségi életében nélkülözhetetlenek voltak. A falu a polgári divattáncokkal a századforduló óta, de főleg az I. világháború után kezdett megismerkedni. (→ még: tánciskola) – Irod. Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és táncélete (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Gönyey Sándor: Tánctanulás falun (Tánctud. Tanulm., 1958): Karsai Zsigmond: Táncalkalmak és táncos szokások Lőrincrévén (Tánctud. Tanulm., 1958).

Pesovár Ferenc

tánctilalmak: Vallási és rendfenntartási indokokkal a középkortól századunkig ismétlődnek a különböző rangú – országos, regionális vagy helyi – tilalmak és rendszabályok. Ezek egyes táncokat, táncalkalmakat általában tilalmaznak, másokat az adott kor hivatalos erkölcsi normáinak megfelelően szabályoznak. Tánctörténeti forrásértékük igen jelentős. Az Árpád-kori tánctilalmak tudósítanak pl. a templomkertben, temetőkertben való táncolásokról; a 16–17. sz.-i törvényhatósági statútumok a fejlődő városok táncéletébe adnak bepillantást; ugyanezen korszak elítélő prédikátori irodalmában az első jelentős párostánc-leírásokat olvashatjuk; a 17–18. sz.-i ipari céhszabályzatok articulusai pedáns körültekintéssel szabályozzák az illő táncbéli magatartást és a táncrendezési lehetőségeket; a 19. sz.-i helyhatósági rendelkezések, s a hozzájuk kapcsolódó peres iratok a verbuválás helyi eseteiről, a paraszti táncélet különböző mozzanatairól tájékoztatnak. (→ még: tabumonda, → ünneprontók) – Irod. Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Kaposi Edit–Pethes Iván: Magyar tánctörténeti áttekintés 1. A honfoglalástól a felvilágosodásig. Függelék: Szöveggyűjtemény a magyar tánctörténeti irodalomból (Bp., 1959).

Maácz László

tánctípus, táncfajta : meghatározott tartalmi, formai és zenei keretben mozgó táncváltozatok összessége. Kialakulásuk rendszerint egy szűkebb területhez, etnikumhoz, történeti korszakhoz fűződik, fejlődésük, virágzásuk pedig meghatározott történeti-társadalmi körülményektől függ (→ csárdás, → hajdútánc, → verbunk). A tánctípus altípusokra, változatcsoportokra oszlik, melyek egy szélesebb területen elterjedt táncfajta – regionális vagy etnikus különbségekből fakadó – elágazásai. Ezek legtöbbször a tánctípus történeti fejlődésének menetére, szakaszaira engednek következtetni. A típuscsalád fogalomkörébe azok a rokontípusok tartoznak, amelyek formális és műfaji szempontból különböznek ugyan, de lényeges formai és zenei jegyeik olyan sok részletben megegyeznek, hogy nyilvánvalóan egy táncfajta szóródásának eredményeként jöttek létre (→ legényes, → ugrós). A tánctípusok → affinitása, → kontaminációja, a műfaji átcsapás és a táncformák kereszteződése igen gyakori jelenség a néptáncok körében (pl. verbunk és csárdás, karikázó és csárdás). (→ még: táncelemzés, → táncmotívum) – Irod. Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (MTA I. Oszt. Közl., 1959); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).

Martin György

tánctörténeti rétegek: A magyar néptáncokat két nagyobb történeti rétegbe, a régi és új stílusú táncok csoportjába soroljuk. Ezek meghatározásában a kutatás a táncok és kísérőzenéjük alapján kirajzolódó stílusjegyekre, valamint a művelődéstörténeti források tanulságaira, és az összehasonlító vizsgálat eredményeire támaszkodott. A magyar tánctörténet sokrétű hagyományait őrző régi táncstílus t a balkáni–K-európai tánckultúrához fűződő szoros kapcsolat jellemzi, s a középkori gyökerekre utaló összetevők mellett a 16–17. sz.-i Ny-európai táncáramlatok hatását is tükrözi. Így a középkori Európában általános kör- és füzértáncok nyomait ismerhetjük fel leánykörtánc ainkban (→ karikázó), a → fegyvertánc hagyományokat pedig az eszközös táncok ban (→ botoló, → ügyességi táncok). S amíg ezeknek egy tágabb K-európai–balkáni tánckultúrában találjuk meg a kapcsolatait, addig a régi táncstílus férfitáncának (→ ugrós, → legényes), elsősorban a Kárpát-medencében, s az ezzel közvetlenül érintkező területeken mutathatók ki a rokonai. Régi páros táncaink (→ páros táncok) közül a fegyvertánc hagyományokban gyökerező típus (páros botoló), elsősorban K-európai hagyománynak látszik, míg az agresszív → csalogatás eszköz nélküli változata (páros → cigánytánc), valamint a gáláns udvarló forma (ugrós páros) és a zárt összefogódzású páros táncok régi típusai már az európai táncáramlatok szerves részeként jelentek meg a Kárpát-medencében. A régi rétegbe tartozó táncainknak ezt a sokrétűségét tükrözi e táncokat kísérő dallamok összetétele is, melyek a magyar népzene régi, keleti eredetű stílusrétege mellett az európai középkor, reneszánsz és barokk tánczenéjének a nyomait is őrzi. A régi stílus történetének egyes összetevőit ismerhetjük meg a 15–18. sz.-i források → hajdútáncában, valamint a páros táncokról hírt adó 16–18. sz.-i emlékekben. – A 18–19. sz.-ban lezajló folyamat eredményeként alakult ki tánckultúránk új rétege, a → csárdást és a → verbunkot magába foglaló új táncstílus . Erről a stílusváltásba torkolló történeti folyamatról vallanak a 18. sz. tánczenei emlékei, melyekben a múlt hagyományát őrző ungareszka típusú dallamok mellett megjelennek a verbunkot ígérő stílusjegyek. S erről adnak hírt a 18. sz.-i verbunkot és a csárdást megelőző páros táncot megörökítő leírások is. A régi rétegből sarjadó új stílus kialakulásának a körvonalai rajzolódnak elénk az ugrós-legényes típuscsaládba tartozó férfitáncok és a verbunk kapcsolatai, valamint a régi páros táncok és a csárdás összefüggései alapján is. A 19. sz.-ban kiteljesedő új stílus magába olvasztotta és korszerűsítette tehát a korábbi hagyományokat és rohamos térhódításának következménye, hogy a táncélet periférikus területeire szorította a régi réteget képviselő tánctípusokat. A nemzeti táncstílust és új néptáncstílust egyaránt jelentő verbunk és csárdás kísérő zenéjével – az új stílusú népdalokkal, a hangszeres verbunk és csárdás muzsikával, valamint a múlt századi népies műzenével – együtt jól tükrözi tehát, hogy annak a társadalmi és politikai áramlatnak a sodrában született, amelyben a nemzeti kultúra megújhodásáért folytatott küzdelem találkozott parasztságunk új formanyelvet teremtő törekvésével. – Irod. Andrásfalvy Bertalan: Párbajszerű táncainkról (Ethn., 1963); Martin György: Magyar tánctípusok keleteurópai kapcsolatai (MTA I. Oszt. Közl., 1964); Martin György: A néptánc és népi tánczene kapcsolatai (Tánctud. Tanulm., 1965–66, Bp., 1967); Martin György: Consideration sur l’analyse des relations entre la danse et la musique de danse populaire (Studia Musicologica, 1965); Pesovár Ernő: Les types de la danse folklorique hongroise (Studia Musicologica, 1965); Pesovár Ernő: Der Tandel-Tschardasch (Acta Ethn., 1969); Pesovár Ferenc: Kanásztánc és seprűtánc – mutatványos táncaink két típusa (Tánctud. Tanulm., 1967–68, Bp., 1969); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972); Martin György: A magyar nép táncai (Bp., 19742); Martin György: Az új magyar táncstílus jegyei és kialakulása (Ethn., 1977).

Pesovár Ernő

Tánctudományi Tanulmányok: a Magyar Táncművészek Szövetsége tudományos tagozatának évkönyve (1958–). Kétévenként jelenik meg. Táncművészettel és tánckutatással kapcsolatos tanulmányokat közöl. A magyar néptánckutatás fontos publikációs fóruma.

táncviselet: a táncbamenetel illendő külső megjelenésére kötelezte a résztvevőket. A táncviseletet helyi → táncillem szabályozta, amelyhez mindenki igyekezett alkalmazkodni. Azokon a vidékeken, ahol színes népviselet élt, a nők nem az ún. nagyünnepi viseletet (húsvéti, pünkösdi) vették fel, hanem egyszerűbb, dísztelenebb, könnyebb, de ünnepi ruhadarabokat öltöttek magukra, lehetőleg moshatókat, mert beizzadták. Egy-egy alkalommal váltották is, hiszen a legények keze is nyomot hagyott. A férfiak a tánchoz az évszaknak megfelelő ünnepi viseletbe öltöztek, fejükön süveggel, sapkával vagy kalappal, amelyet tollal, bokrétával, virággal díszítettek. Csizmájukon a századforduló idejéig elmaradhatatlan volt a → táncsarkantyú. A fejrevalók (kalap, sapka stb.) viselését a tánciskolák és a polgári szokások hatására fokozatosan elhagyták. – Irod. Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Bakó Ferenc: Felsőtárkány néprajzi ismertetése (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Pesovár Ferenc

tánczene: fő típusai: 1 . az önálló ritmuskíséret, amikor a táncot csupán ritmusformulák kísérik (taps, dob, szükséghangszerek, cigányok szájbőgőzése); – 2 . a puszta dallamkíséret (→ karikázó, gyermekjátékok); – 3 . a ritmikus és melodikus elemek szerves egységét megvalósító ún. komplex-kíséret. Népi hangszereink (duda, tekerő, citera) kezdetleges fokon már egyesítik a melodikus és ritmuskíséreti elemeket, de tökéletes egyensúlyuk csak a hangszer-együttesekben valósul meg. A különböző funkciójú melodikus és ritmushangszerek együttműködése a mai népi zenekari fajták (vonós, tambura, fúvószenekar) mindegyikében hasonló. A tánczene egyik alkotóeleme az alaplüktetést kiemelő, meghatározott tempójú ritmuskíséret vagy ún. kontraritmus, mely megszabja a tánc metrumát, ritmikai lehetőségeit. A kontraritmusok (→ düvő, → esztam) és tempólehetőségek kombinációiból adódó ún. kíséret-típusok következetesen kapcsolódnak az egyes táncokhoz, ill. táncfajtákhoz. A tánczene másik alkotórészét jelentő táncdallamokat a kísérettípusokkal és táncfajtákkal szoros egységben kell vizsgálni. A táncdallamok laza, tág csoportjában gyakori a funkcióváltozás, s egyazon dallam különböző táncfajtákhoz is szegődhet kíséretül. A funkcióváltozás főként a dallam tempóját, metrumát és ritmusát alakítja. A dallamok illeszkedése kialakult sémák szerint történik (→ proporció). – A magyar tánczene történeti rétegéhez a táncfolklór főként a tempó és ritmus tekintetében szolgáltathat tanulságokat. Régi táncaink fő típusaihoz (→ kanásztánc, → legényes, → ugrós) mérsékelt tempójú (

= 100–130) 2/4-es ütemű táncdallamok kapcsolódnak, amelyekre az egyenletes, pontozatlan, nyolcadoló ritmus jellemző. A népterület nyugati felén a régi táncdallamok vokális jellegűek s esztam kíséretűek, míg Erdélyben fejlett hangszeres muzsikaként élnek gyorsdűvó kísérettel. Régi táncaink zenekísérete keleti eredetű népzenénk nyomait is őrzi, de összefonódik a szomszédos népek tánczenéjének bizonyos rétegeivel is. A 16–18. sz.-i tánczenei emlékek szerint a magyarok, szlovákok, románok, lengyelek közös táncdallamokat is használtak, s ezek mai népi változatai az összefonódás élő bizonyítékai. E források a régi Ny-i és K-európai tánczene egymáshoz való korai közelítéséről éppúgy tanúskodnak, mint régi táncfajtáink dallamkincse (→ botoló nóta, kanásztánc, → kolomejka, proporció, → ungareszka). Újabb táncaink zenéje (→ csárdás, → verbunk) a régiektől tempó, metrum és dallamritmus tekintetében egyaránt eltér és kétféle tempó jellemzi. A 4/4-es ütemű lassú táncok (
= 120–160) ritmuskísérete a lassú-düvő, míg a 2/4-es frisshez (
= 180–240) a gyors-esztam kapcsolódik. A dallamok ritmusát a
-es – a régiekhez képest szélesebb – mozgás és a pontozott, alkalmazkodó ritmus kiélezett formáinak használata jellemzi. Az új tánczene kialakulása azokhoz a zenei áramlatokhoz fűződik, amelyek a 18. sz. óta hatottak népi és műzenénkre. A verbunkoszene, a 19. sz.-i népies műdal és csárdászene, valamint az új népdalstílus jelentik újabb tánczenénk forrásait. –
Irod. Martin György: A néptánc és népi tánczene kapcsolatai (Tánctud. Tanulm., 1965–66. Bp., 1967); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Martin György: The Relationship between Melodies and Dance Types in the Volume V. of CMPH (Studia Musicologica, Bp., 1972); Népdaltípusok (A Magyar Népzene Tára, VI., Bp., 1973).

Martin György

tanító mese: → ezópusi mese

tanorok: 1 . kerítés a falu körül vagy valamely állandó, egyéni birtoklású terület elhatárolására (→ falukerítés); a falu közelében lévő árkolás a marhák ellen; a szőlőhegy mezsgyé je. Tanorok kapu : a faluvégi vagy a mezőre vezető kapu (innen: vetéskapu ) és általában a sövény (kerítés) kapuja. – 2 . Maga a körülkerített terület . Az irtással keletkezett telepes falvakat kísérő tipikus elnevezés, földrajzi név. Ilyen értelemben használatos a tanorokszántó, a → belső telkek közvetlen folytatásában, a kert ek alatt húzódó szántóföld. Tanorok a kisebb-nagyobb szénatermő, kaszáló hely, a faluban vagy a falun kívül levő füves kert. Az ezekről a helyekről kaszált, legjobb minőségű széna a tanorokszéna . Ez a neve némely vidéken (pl. Kiskunság) az állatok őrzésére elkerített helynek, a karámnak, akolnak, a Székelyföldön a falun kívüli zárt kertnek is. (→ még: egymezős rendszer) – Irod. Belényesy Márta: A földművelés fejlődésének alapvető kérdései a XIV. században (Ethn., 1955); Kniezsa István: A magyar nyelv szláv jövevényszavai (I., Bp., 1955); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Török Katalin

tanya: 1. az alföldi városok és falvak határában szétszórtan álló, rendszerint egy lakóépületet és néhány hozzá tartozó gazdasági épületet magába foglaló, paraszti használatú állandóan lakott magános telep. A 20. sz. közepéig a tanyák kisebb-nagyobb paraszti földbirtok megtelepedésre legalkalmasabb pontján álltak, a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése óta azonban egy részük nagyüzemi táblákba került és → háztáji tanyaként él. A 20. sz.-i állapotokat véve alapul a településföldrajz kutatói és részben a történészek is sokáig úgy vélték, hogy a tanyák a török uralom alatt kialakult nagyhatárú óriásfalvak bomlásával, a nép „széttelepülésével” jöttek létre. A tanyákat kezdettől fogva állandóan lakott szórványtelepülésnek tartották, vagyis az európai települési rendszerek kategóriáit alkalmazták rájuk. Később, különösen Györffy István és Erdei Ferenc kutatásai után világossá vált, hogy a tanya a történetiségben → tartozéktelepülés, azaz a megosztott parasztváros külső-határbeli része volt. – A tanyakialakulás kezdetének időpontja ma még nem megnyugtatóan tisztázott. Egyes adatok arra vallanak, hogy már a 15. sz.-ban létrejöttek egyes területeken a későbbi tanyákkal rokon pusztai telepek. Az alföldi városok nagyméretű tanyásodása azonban a 18. sz.-ban bontakozott ki. A tanyák kialakulásának alapvető feltétele volt a paraszti földtulajdon vagy legalábbis kötetlen, szabad földhasználat. E feltételek elsősorban a szabadalmas alföldi parasztvárosokban voltak adottak. Úrbéres helyeken csak a 19. sz. második felében, a jobbágyfelszabadítás után alakultak tanyák. – A tanya őse valószínűleg a több helyen mezei kert nek (→ réti szállás) nevezett, szénakaszálással és részben földműveléssel hasznosított, → szabad foglalású határbeli földdarabon kialakított állatteleltető-hely lehetett. Persze a kialakulás útja, feltételei, a létrejött telepek formája, rendeltetése, használati módja szinte minden városban más. Közös azonban az a vonás, hogy a magánbirtokon létrejött pusztai szálláshelyeket mindenütt állatteleltetésre, valamint a nyári mezőgazdasági munkák idején meghúzódó, rakodó és esetleg nyomtató helynek használták. Legtöbbjükön csak akol, kunyhó, majd tüzelős istálló állt. A kezdetleges pusztai épületekben csak annyi időt töltött kint a városi parasztlakosság, amennyit az állatteleltetés, ill. a mezőgazdasági munkák végzése föltétlen megkívánt. Leginkább szolgalegények és gazdafiak tartózkodtak kint a telelő állatokkal. Az istállóban aludtak, ott is főztek. Később a földművelés jelentőségének növekedésével egyre gyakrabban mentek ki nők is a tanyára. Az istállók mellé lakóházak is épültek. A családoknak azonban volt a városban is házuk. Tulajdonképpen továbbra is ott laktak, csak a nyári hónapokra költöztek ki a pusztára. Sokan cselédet, „kertészt” fogadtak tanyájukba, aki állandóan kint lakott (→ cselédes tanya). A 19. sz.-ban már egyre gyakrabban előfordult, hogy a parasztcsaládok állandó jelleggel kiköltöztek tanyájukra. Ez a pusztán tartózkodás azonban csak az élet egy szakaszára szólt. Az öregedő gazda átadta fiainak a birtokot és beköltözött városi házába. A pusztán élők munkabíró korukban is gyakran látogatták a városi házat. Ide jöttek be piaci napokon, ünnepeken. Itt éltek társadalmi életet. A városi házban és a pusztai tanyában osztottan élő család egysége a huzamos különéléssel sem szakadt meg. A 19. sz. második felében, különösen a század vége felé, egyre több tanyai család adta el városi házát. Azonban a végleg elszakadottak nyelvében is ott élt még sokáig a városhoz tartozás tudata, ugyanis amikor a városba indultak, azt mondták: hazamegyünk. – A paraszti használatú pusztai gazdasági telephelyeket kezdetben szállás nak hívták. A 18. sz.-ban legtöbb helyen a szállás szót felváltotta az eredetileg halászati műszóként ismert tanya. A szállás megnevezést, a határbeli településtartozék jelölésére átvették nemzetiségeink is. – Több alföldi városban a tanya kialakulása követte a városszéli → szálláskertek felbomlását. Egyes nézetek szerint ilyen helyeken tulajdonképpen a szálláskertet telepítették ki a határba. A lakóhelyre és gazdasági üzemtelep csoportra tagolt város továbbra is osztott maradt, csak az osztottság formailag és településszerkezetileg módosult. Arra is volt példa, hogy a szálláskertek és tanyák egy város határán belül a 17–18. sz.-ban egymás mellett éltek, és a gazdaságvitelben betöltött szerepük részleges különbözősége következtében kölcsönösen kiegészítették egymást. – Az előbbiekben vázolt tanyafejlődési úttól eltért a → farmtanyák és → szórványtanyák kialakulásának menete. (→ még: tanyasor, → óltanya) – Irod. Szabó István: A debreceni tanyarendszer kialakulása (Föld és Ember, 1929); Papp László: A kiskunhalasi tanyatelepülés kialakulása (Népr. Ért., 1940); Erdei Ferenc: Magyar tanyák (Bp., 1942); Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Márkus István: Kertek és tanyák Nagykőrösön a XVII–XVIII. században (Kecskemét, 1943); Szenti Tibor: A tanya (Bp., 1979); A magyar tanyarendszer múltja (szerk. Pölöskei Ferenc és Szabad György, Bp., 1980). – 2. Vető, vonyó : 1 . a tavaknak, folyóknak az a szakasza, mely a → kerítőháló kivetésére és partrahúzására alkalmas; az ilyen helyeket számon tartották, folyamatosan használták, névvel is megjelölték a halászok; – 2 . a háló kivetésétől partrahúzásáig tartó halászati művelet. A tanya országosan elterjedt fogalom, a vető, vonyó a Balaton mentén használatos. – A ’halászóhely’ jelentésű tanya honfoglalás előtti orosz jövevényszó a magyarban. D-oroszo.-i eredetű a vizeknek tanyákra való felosztása, a hálóvetésre alkalmas helyek következetes számontartása is. A 12–14. sz.-i, halászattal kapcsolatos adománylevelekben gyakran a latin piscina, piscatura terminológiák értelmezéseként a „vulgo Tonya” szerepel, elsősorban a vizahalászatra alkalmas halászóhelyek megjelölésére (a Duna mellékén). Nem indokolt viszont, hogy az adománylevelek - taua (’tava’) utótagú, névvel jelölt pisciná it téves olvasásnak minősítve tanyá ra módosítsuk, ahogyan Herman Ottó javasolta. (→ még: rekesz, → tanyahalászat) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Kniezsa István: Tanya (Magy. Nyelv, 1953); Belényesy Márta: A halászat a XIV. században (Ethn., 1953).

Jellegzetes tanyaudvar helyszínrajza (Lajosmizse-Alsóbene, Bács-Kiskun m., 1972) A = szalma, B = szárkúp, C = szárízék, D = ganédomb, E = marhaszín, F = járgányos szecskavágó, G = disznóól, H = akó, I = góré, J = répásverem, K = pince, L = kiskonyha, M = faragóműhely, N = kocsiszín, O = fáskamra, P = istálló, R = farakások, S = szoba, T = konyha, U = árnyékszék, V = köcsögfa

Szeged-feketeszéli tanya (20. sz. eleje)

Debreceni tanya (1930-as évek)

Melléképületek tanyaudvaron (Lajosmizse, Bács-Kiskun m., 1972)

Tanya (Lajosmizse, Bács-Kiskun m., 1972)

Gémeskút tanyaudvaron (Lajosmizse, Bács-Kiskun m., 1972)

Tanyai pince (Lajosmizse, Bács-Kiskun m., 1972)

Tanya modern ablakokkal és beszűkített udvarral (Kéleshalom, Bács-Kiskun m., 1975)

1916-ban épített ólsor tanyaudvaron (Hódmezővásárhely-Székkutas, Csongrád m., 1974)

Tanya (Gyula-Siórét, Békés m., 1963)

Tanyakerítés (Zenta-Fölsőhegy, 1972)

Tanya (Zenta-Fölsőhegy, 1972)

Bárth János Szilágyi Miklós

tanyabíró: → pusztabíró

tanyabokor, bokortanya, szállásbokor : Nyíregyháza településére jellemző, szántóföldek között álló, határbeli apró házcsoport. A 19. sz. első felében 45 tanyabokra volt a részben szlovákokból újranépesített Nyíregyházának. A tanyabokrok az 1750-es években lezajló megtelepedés után, a művelhető határ használatbavételével egyidejűleg keletkeztek. Kb. egy évszázadon át → tartozéktelepülések voltak. Fenntartásuk elsősorban a földművelés érdekeit szolgálta. Általában cselédek éltek kint huzamosabban a határbeli épületekben. A gazdák városi házukban laktak, csak a nagy munkák idején tartózkodtak kint szállásukon. Az 1850-es évek után megindult a tömeges kiköltözés. A tanyabokrok tartozéktelepüléseiből állandóan lakott, apró falvacskákká váltak. – A nyíregyházi határbeli szállások csoportos alakulásában nagy szerepe volt a határhasználatnak. A határ első foglalása annak idején úgy történt, hogy rokonsági vagy más okból egymással szoros kapcsolatban álló kisebb embercsoportok vettek birtokukba egy-egy határrészt. A földet nem osztották fel egyéni parcellákra, hanem három fordulóban, ugarnyomásos rendszerben használták. Ez a határhasználati rend nem tette lehetővé különálló szállások építését. A nagy távolságok miatt viszont a városból való földművelés megoldhatatlan volt határbeli telephelyek nélkül. Így a birtokló csoportok tagjait közös, nagy parcellájuk egyik részén, szántóföldektől különálló kis „beltelken” építették fel szállásaikat. A tanyabokrok legtöbbje családnevet visel, mégpedig annak a családnak a nevét, amelynek rokoni kötelékébe tartoztak az annak idején a tartozéktelepülést létrehozó birtokos csoport tagjai. Településszerkezeti szempontból változatos képet mutatnak a tanyabokrok. Van köztük halmazos elrendeződésű, utcás szerkezetű, sőt előfordul kör alakú is. – Irod. Simkó Gyula: Nyíregyháza tanyáinak települése (Földr. Közl., 1909); Márkus Mihály: A bokortanyák népe (Bp., 1943); Balogh István: Határhasználat és gazdálkodás Nyíregyházán a XVIII–XIX. században (Ethn., 1970).

Nyírségi tanyabokor légifelvétele (1930-as évek)

Bárth János

tanyahalászat: valamely kerítőhálófélével (→ gyalom, → kerítőháló) végrehajtott halászat; alapfeltétele a vízpart hálóvetésre és kihúzásra alkalmas szakaszainak számontartása (→ tanya). Lényege szerint mozgó halászat: a halászok a háló tért ölelő mozgatásával ejtik zsákmányul a halakat. A → kerítőhalászatnak csak egyik formája tekinthető tanyahalászatnak: bizonyos hálóféléket nyílt vizen vetnek vízbe és a zsákmányt csónakba szedik. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I– II., Bp., 1887–88).

Szilágyi Miklós

tanyai iskola: tanyásodott határrészen álló, zárt településen kívül eső, külterületi alsó fokú oktatási intézmény. Egy vagy két tanteremből, valamint tanítói lakásból áll. Általában osztatlan vagy részben osztott. Gyakran tanító házaspár lakik kint az iskola melletti lakásban, akik közül a feleség az alsó tagozatot, a férj pedig a felső tagozatot tanítja. A környékbeli tanyai gyerekek gyalog és kerékpárral közelítik meg a pusztai iskolát. Télen, nagy hó esetén egy-egy dűlő gyerekeit sok helyen felváltva viszik a szülők lovasszánkóval. A tanyai iskola nemcsak oktatási, hanem közművelődési feladatokat is ellát. Tanítója egyben a környék népművelője, tanácsadója is. A lakosság gyakran keresi fel ügyes-bajos dolgaival. Kultúrház híján a tanyai iskolában tartanak műkedvelő színjátszó próbákat és előadásokat, sőt néha bált is. Ide járnak „dalárdába”, újabban pedig tv-t nézni. Itt tartják a különféle társadalmi, politikai rendezvényeket, pl. gyűléseket, szavazást, tanfolyamokat stb. Sok tanyai iskola egyben vallási kultuszhely is. Az épület egyik végébe épített kápolnát magas, spalettaszerűen nyitható deszkaajtó választja el a tanteremtől. Vasárnaponként kinyitják a választó ajtót és a tanterem templommá alakul. Az ilyen iskolák többsége mellett az udvaron harangláb is áll. – A tanyai oktatás kezdetei Mo.-on a 19. sz. első felére nyúlnak vissza. Ekkor még ún. laikus néptanítók: értelmes parasztemberek, bukott kántorok, kiszolgált katonák tanították betűvetésre a pusztai gyerekeket. A parasztok öntevékenyen maguk fogadtak tanítót. Természetbeni bérét is maguk adták össze. A tanítás egy-egy erre alkalmas tanyában folyt a téli hónapokban. A 19. sz. második felében a városok legtöbb helyen maguk vették kezükbe a határbeli iskolák ügyét. A korabeli tudósítások szerint a pusztai iskolák létrehozásában különösen Kalocsa és Szeged serénykedett. A tanyákon élő nép szaporodása miatt a külterületi iskolák számának növelése és tanítási színvonalának emelése a századforduló tájára egyre sürgetőbb állami és helyi közigazgatási feladattá vált. Nagy politikai harcok eredményeként sok tanyai iskola épült a két világháború között. Ezek az ún. Klebelsberg-iskolák. Általában a puszták legrangosabb, legjobban megépített épületei. Közülük néhány, építészeti szempontból figyelemre méltó „magyaros” stílustörekvések hordozója. – Az 1950-es, 60-as évektől kezdve a tanyai iskolák veszítettek jelentőségükből. A körzetesítés előrehaladása, a tanyai gyerekek városi kollégiumokban való elhelyezése folyamatosan csökkenti szerepüket. – Irod. Erdei Ferenc: Magyar tanyák (Bp., 1942); Ortutay Gyula: Az iskolai nevelés szerepe a parasztság kultúrájában (Ethn., 1962); Balogh István: A paraszti művelődés (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914, I–II., szerk. Szabó István, Bp., 1965); Zöldy Pál: A laikus néptanító intézmény. Adalék a délalföldi paraszttársadalom történetéhez (Ethn., 1969); Dedinszky Gyula: Az úgynevezett „zugiskolák” Békéscsaba tanyavilágában (Békési Élet, 1977).

Köröséri iskola (Ásotthalom, Csongrád m., 20. sz. eleje)

Bárth János

tanyakérdés: a magyar közvélemény és a közigazgatási, politikai irodalom egyik fel-fellobbanó központi témája. A tanyakérdés irodalma a tanyát állandó, szórványtelepülésnek tekinti. Alapvetően nem foglalkozik kialakulásának kérdéseivel, hanem a rossznak tartott meglévő állapot megszüntetését, ill. a tanyai lakosok életének megjavítását szorgalmazza. A tanyakérdés tulajdonképpen nemzetpolitikai kérdés, korszakonként változó hangsúllyal. Legtöbbször közigazgatás-szervezési, gazdaságpolitikai, szociálpolitikai, valamint kultúrpolitikai feladatok felvetését és megoldáskeresését jelenti. 18–19. sz.-i előzmények után a tanyakérdés első nagy fellobbanása a 20. sz. elejére esik. Tanyai tanítók és mezőgazdasági szakemberek tudósításaiból a magyar közvélemény ekkor „fedezte fel” a tanyákat, amelyekről eddig alig vett tudomást. A tanyakérdés kibontakozásának igen jelentős korszaka volt a két világháború közötti időszak. Ekkor nagy irodalma keletkezett a tanyakérdésnek. Különösen nagy hatásúak voltak Czettler Jenő, Kaán Károly, Gesztelyi Nagy László és Erdei Ferenc írásai. A szerzők elsősorban a tanyai iskolák szaporítását, a tanyai közigazgatás rendezését, a tanyai egészségügy javítását szorgalmazták. Ez az irodalom tehát lényegesen különbözik a tanya történeti kérdéseivel foglalkozó tudományos irodalomtól, amelynek fejlődése és gyarapodása szintén ebben a korban vett nagy lendületet. – Az 1940-es évek végén a tanyakérdés gyakorlati oldala került előtérbe az alföldi városok tanyás határrészeinek elcsatolásával és nagyszámú önálló → tanyaközség létrehozásával. A tanyák gyors megszűnését jósoló elméletek országos politikai szintre emelt divatja után az 1960-as évek végén lobbant fel újra a tanyakérdés lángja. Ekkor elsősorban a tanyák villamosítása és a tanyai kollégiumok létrehozása érdekében indult meg jelentős társadalmi mozgalom. (→ még: tanyaközpont, → tanyasi) – Irod. Erdei Ferenc: Magyar tanyák (Bp., 1942); Romány Pál: A tanyarendszer ma (Bp., 1973); A magyar tanyarendszer múltja (Szerk. Pölöskei Ferenc és Szabad György, Bp., 1980).

Bárth János

tanyaközpont: egy-egy tanyás terület központi fekvésű helyén kialakult kulturális, kereskedelmi, igazgatási és társadalmi központ szerepű épületcsoport. Létrejöhet természetes sűrűsödéssel és mesterséges kijelöléssel is. Alakulhat forgalmasabb utak mellett, de ezektől távol is. Ilyen esetben bekötőút vezet hozzá. A tanyaközpont legfontosabb épületei: a templom, iskola (gyakori az iskolában deszkaajtóval elrekesztett kápolna), bolt, kocsma, igazgatási épület, újabban a kultúrház, egészségház, néhány iparosműhely (pl. kovács, bognár, cipész stb.), tűzoltószertár, esetleg posta. Legtöbb tanyaközpont mellett temetkezőhelyet is kijelöltek. A tanyaközpontok Alföld-szerte megtalálhatók, különösen azokon a területeken, ahol a lakosság állandóan tanyán él. Kialakulásuk, fejlődésük a 19. sz. közepétől napjainkig folyamatos. Az utóbbi évtizedekben részben természetes tanyasűrűsödéssel, részben hatósági utcakimérésekkel és házhelyosztásokkal valóságos faluvá alakult sok tanyaközpont környéke. Ezt a folyamatot nagymértékben elősegítette és meggyorsította a tanyás határrészek önálló → tanyaközségekbe szervezése. (→ még: szórványtanya) – Irod. Erdei Ferenc: Magyar tanyák (Bp., 1942).

Bárth János

tanyaközség, pusztai szórvány : olyan közigazgatási egység, amelynek lakossága nagyrészt nem tömör beépítettségű faluban, hanem → szórványtanyákon él. A legtöbbször másodlagosan kialakított kicsiny falumag, népessége elenyészően csekély. Az ilyen központ az állandóan tanyán élő, külvilággal alig érintkező pusztai nép közéletének színtere. Itt találkoznak az ismerősök, itt beszélik meg a világ hozzájuk eljutott híreit és a maguk mindennapi dolgait. Itt van a közigazgatási hivatal, a körzeti orvos, a rendőrség, a szövetkezeti felvásárlótelep és esetleg a piac is. Legfontosabb épületek: a templom, iskola, kocsma, bolt. Környékükön általában néhány iparos is megtelepszik. A szórványtanyai központok fokozatosan nőnek, és legtöbbjük napjainkban már többutcás faluként áll egy-egy nagy kiterjedésű, tanyákkal teleszórt terület közepén. – A tanyaközségek tanyái állandóan lakottak. Az itt élő nép legtöbbször nem kötődik az anyavároshoz. Az emberek helyben alakítanak kapcsolatokat, kinn a tanyán ülik meg ünnepeiket, ott szórakoznak. Termelésük erősen önellátó. – A tanyaközségek legjellemzőbb példái a Duna–Tisza közén találhatók. Ezek a 19. sz. második felében és a 20. sz. első évtizedeiben alakultak ki. Létrejöttüket a városoktól távol eső, gyakran két város határa közé ékelődő, magánuradalmi kezelésben alig hasznosítható, silány talajú, homokos vagy szikes puszták felparcellázása segítette elő. A kiosztott és olcsón árusított parcellákra messze földekről sereglettek a vállalkozó szellemű, fölemelkedésüket remélő, gyenge vagyoni erejű földművelők. A megvett földdarabon kezdetleges kivitelű tanyaházakat építettek, és megkezdték hatalmas küzdelmüket a homokkal, szikkel, a terméketlen vadonnal. Hőskölteménybe illő az a munka, melyet a pusztákra kitelepülők véghezvittek. Tevékenységük azonban lassan kultúrtájat teremtett a kietlen pusztából. A táj szelídülésével párhuzamosan az úttörőknek, enyhítve kezdeti teljes puszta magánosságukat, sikerült kialakítaniuk jellegzetes szórványfalusi társadalmukat. E pusztai társadalmak fejlődése előbb-utóbb eljutott oda, hogy megkapták a közigazgatási önállóságot is. Legjelentősebb tanyaközségek a Duna–Tisza közén: Orgovány, Jakabszállás, Bócsa, Tázlár (Prónayfalva), Ladánybene. Pusztaszer, Öttömös, Pusztamérges, Jászkarajenő, Kerekegyháza, Kocsér, Jászszentlászló, Lajosmizse. – Tanyaközségeknek szokás nevezni azokat a közigazgatási egységeket is, amelyek nagyhatárú városok tanyás területeiből váltak ki → faluvá alakulásukkal. Ezek száma különösen 1950 körül szaporodott meg. Központjuk gyakran → szocialista falualakítással jött létre, máskor természetes sűrűsödéssel fejlődött. Az új tanyaközségek élete, szervezettsége hasonlít a régiekéhez. Központjuk természetesen – hacsak nem állami faluépítéssel nőtt – általában kisebb, fejletlenebb. – Irod. Erdei Ferenc: Magyar tanyák (Bp., 1942).

Bárth János

tanyás: tanyabérlő vagy tanyára kihelyezett cseléd, aki egész évben kinn lakott a tanyán. A tanyás ha földet is bérelt, haszonbért fizetett pl. holdanként 2–4 q búzát. Ezenkívül tejet, hízót, tojást, tüzelőt tartozott megállapított mennyiségben a tanya tulajdonosának beszolgáltatni. Kistanyás az volt, aki föld nélkül csak tanyát bérelt, állatgondozást vállalt, egy vagy fél hold használatával vagy anélkül. Felestanyás, lovastanyás csak földet bérelt, általában szegény ember volt, aki egy pár lóval a bérelt földet megdolgozta. – Irod. Veres Péter: Az Alföld parasztsága (Bp., 1936); Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom (Bp., 1941).

Morvay Judit

tanyasi: az állandóan tanyán élő ember megjelölése. A kifejezés igen gyakran pejoratív értelmű. A köztudatban legtöbbször a butaság, elmaradottság és a szegénység képzetével társul. A tanyasit a városi és a → falusi ember sokszor lenézi, megszólja. Leginkább szegényes ruházata, nehézkes járása, darabos, sok tájszót használó beszéde és a városi normákkal nem egyező viselkedése ad okot gúnyolódásra. A tanyasi kifejezés valószínűleg csak a 20. sz.-ra vált igazán lekicsinylő ízűvé, amikorra a városiak és az állandóan tanyán élők között valóban jelentős kulturális szintkülönbség alakult ki. Előzőleg nem lehetett éles a különbség, mivel a tanya tartozéktelepülés jellege miatt a tanyás határú városok népének többsége egy időben tanyasinak és városinak is számított. Elsősorban a pusztai szórványtanyák kialakulása és az itt megtelepedő küzdelmes életű szegények jelentős számú társadalmi csoporttá válása segítette elő a tanyasi kifejezés lekicsinylő használatának elterjedését. A tanyasi paraszt, bár ismeri a városiak és a falusiak róla alkotott véleményét, öntudatosan vallja a tanyasi életforma helyességét és praktikusságát.

Bárth János

tanyasor, soros tanya, tanyautca : a tanyatelepülés átlagostól eltérő különös formája, amelynél a keskeny földbirtokokon épült tanyák egymás mellett, sorban helyezkednek el. Legismertebbek a szarvasi tanyasorok. Itt a tanyaépületek többsége kiépült az utak mellé. A házak kerítettek, zárt utcavonulatot képeznek. Mögöttük hosszú csíkokban húzódnak a szántóföldek. Az utcák eredetileg dűlőutak voltak, és fokozatos beépüléssel nyerték el sorfaluhoz hasonló képüket. Hasonló tanyai utcák alakultak ki a 19. sz. utolsó harmadában és a 20. sz. elején Szabadka határában. A szabadkai határból kivált Csikéria, Kelebia és Tompa község több kilométernyi hosszúságban kanyargó út menti tanyasorokból áll. Létrejöttükben nagy szerepük volt a városi birtokparcellázásoknak. A századforduló körüli birtokparcellázások segítették elő a szegedi földek tanyasorainak kialakulását is. Szarvason és a szabadkai földeken is legkevésbé zártak azok a tanyasorok, amelyek nem utak mellé épültek, hanem egy-egy magasabb földvonulat vagy kihalt folyómeder partját követik. Tanyasorok az említett városokon kívül más tiszántúli és Duna–Tisza közi települések határában is találhatók, de alapos feltárásukkal még adós a magyar néprajztudomány. – Irod. Mendöl Tibor: Szarvas földrajza (Debrecen, 1928); Erdei Ferenc: Magyar tanyák (Bp., 1942); Juhász Antal: Megtelepülés, építkezés (Átokházától–Ásotthalomig) (Szeged, 1970).

Bárth János

tanyaszék: → gyalogszék

tanyautca: → tanyasor

tányér: általában belül mázas, kívül mázat lan cserépedény. Öble, ill. feneke kerek, ezt veszi körül az oldalfal. Laposabb és kisebb, mint a → tál. Az oldalfalat rendszerint törésvonal osztja ketté. Az oldalfal lehet meredek, lapos, homorú, domború; az oldalfal széle lehet egyenes, kihajló, karimás, rámás, felülnézetben lehet hullámos, íves, csipkézett, fűrészes; rendszerint akasztófüllel vagy akasztólyukkal ellátott. A konyha, a pitvar díszítésére is használták. Átmérője 16–25 cm. Mestere a → tálas. Étel osztására, evésre szolgál. Díszítménye az adott központ jellemző motívumait tartalmazza. Legnagyobb tálas központjaink: az Alföldön Hódmezővásárhely, Tiszafüred, Mezőtúr; a Dunántúl és a Sárköz fazekas központjai: Csákvár, Tata. – Irod. Sz. Morvay Judit: A cserépedény a mezőkövesdiek kultúrájában (Népr. Ért., 1955); Kresz Mária: Fazekas, korsós, tálas. Néhány szempont fazekasközpontjaink kutatásához és összehasonlításához (Ethn., 1960).

Tányér, karcolt és írókázott díszítéssel (Debrecen, 1830) Debrecen, Déri Múzeum

Tányér, kék-vörös irókázással (Homoródalmás, v. Udvarhely m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Tányér, karcolt és írókás díszítménnyel (Háromszék m., 19. sz. eleje (Bp. Néprajzi Múzeum)

Tányér (Zilah, v. Szilágy m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

tányéros: → pohárszék, → polc, → tálasfogas, → téka

tapasztás: a falazatok külső és belső síkjának egyenetlenségeit, hézagait sárral kitöltő, sima felületet biztosító művelet. Az egészen jó minőségű, gondosan válogatott gerendákból összeállított boronafalak kivételével mind a fából, sövényből, mind pedig a föld anyagú vagy vályogból, nyerstéglából épített falú házakat tapasztással látták el. A hőszigetelés mellett a fal szerkezetének, alkotóelemeinek időjárás elleni védelmét szolgálta. Tapasztó anyagként agyagot, agyagos, löszös földet használtak. A vízzel képlékennyé tett anyagba töreket, polyvát kevertek, valamint állati trágyát, esetleg szőrt (szarvasmarha szőrét) vagy állati vért. A szálas anyagok szilárdabbá, de részben jó hőszigetelővé tették a tapasztáshoz használt sarat; az állati eredetű adalékanyagokkal pedig részben jobb tapadást, kötést biztosítottak a falak alapszövetéhez, részben pedig olyan szerves vegyületeket juttattak a tapasztás anyagába, amelyek fokozták a nedvességgel, csapadékkal szembeni ellenállóképességet. A boronafalú, zsilipeléses gerendafalazatú épületek falainak tapasztásánál – a jobb kötés kedvéért – a fal gerendáit szekercével irdalták vagy lécek felszögezésével tették kötésre alkalmasabbá a tapasztandó felületeket. – A tapasztáshoz falvainknak szinte minden lakója értett, mégis gyakran specialisták munkáját vették igénybe. Erre utal az is, hogy viszonylag gyakori a tapasztó, tapasztós jelző családneveknél vagy egyenesen vezetéknévvé is váltak. Kezdetleges fokon a tapasztók különösebb szerszámot nem is használtak. A tapasztóanyag előkészítését mezőgazdasági munkáknál használt szerszámokkal végezték, a falfelületekre való felrakásnál pedig csak a puszta kezükkel dolgoztak. A 19. sz. folyamán országszerte elterjedt s az alföldi mezővárosokban általánossá vált a fémlemezből, kőműveskanálra emlékeztető alakban készített tapasztószerszám, amelynek a vasalók nyeléhez hasonló kettős felerősítésű fogója volt. A tapasztást → mázolással, → meszeléssel tették ellenállóbbá. A külső tapasztás állandó, évenkénti legalább egyszeri gondos javítást igényelt, ugyanis ha az időközben keletkezett repedéseket, leválásokat nem javították ki, az eső, fagy lemállaszthatta rövid idő alatt a tapasztást. Az évről évre javított tapasztott falfelületek viszont gyakran 100–150 évet is megérhettek.

Ház külső falának tapasztása (Tiszakóród, Szabolcs-Szatmár m., 1927)

Filep Antal

tapasztóasszony: nagygazdákhoz bejáró szegényasszony, aki a falat, kemencét, padlót tapasztja, mázolja. Ha építkeztek, szintén a tapasztóasszony végezte el a házon a felsorolt munkákat. Napszámért dolgozott, ezenfelül valami kis ajándékot kapott. A tapasztóasszonyok egy része cigány volt.

Morvay Judit

Tápió vidék: Pest m. K-i felében a Tápió mentén elterülő löszös dombvidék, helyenként egykor mocsaras, széles völgyekkel. Átmeneti táj, az → Alföld és a → Felföld között. Népi műveltségével hozzátartozik a Cegléd–Szolnok közötti vasútvonaltól É-ra eső, vele szomszédos vidékhez is. A honfoglalás óta magyar lakosságú táj. Középkori faluhálózata néhány reliktumot kivéve szinte teljesen elpusztult. A 18. sz. folyamán az újra népesülő vidéken szlovák közösségek is megtelepedtek, de jelentősebb a magyar, felföldi betelepülés. Az itt talált és a betelepült magyarság között a 18. sz. végére befejeződött a nyelvi egységesülés. Az északi letelepülési hullámnak köszönhető, hogy a Tápió vidék nyelvjárása ún. „palócos” jellegűvé vált. Paraszti közösségeinek fejlődését a fővárossá váló Pest közelsége és a jó közlekedési lehetőségek határozták meg. Lakosai tízezres tömegekben évtizedek óta ipari munkára járnak. Nevezetes községei: Nagykáta, Tápiószele, Tápiógyörgye, Újszász. – Irod. Kocsis Gyula: A Tápió mente falvainak népe, gazdálkodása, telepítése a XVI–XVII. században (Ethn., 1979).

Utcarészlet, utcai gémeskúttal (Tápiószecső, Pest m., 1930-as évek)

Ágasfás ház a 19. sz. elejéről (Tápiószecső, Pest m., 1970)

Filep Antal

táplálékgyűjtés állatoktól: A Nagykunságban, a Hortobágyon, a Nagy-Sárréten még századunk első évtizedeiben is ősszel a szegények kiásták a güzüegér (lat. Mus spicilegus), a hörcsög, az ürge föld alatti odúját, fészkét. A felhalmozott kukoricát, gabonát elszedték. Szerencsés zsákmány esetén a gyűjtögető több zsák gabonát rabolhatott el az állatoktól, amelyet táplálékul és baromfi etetésére használtak fel. A gazdák az állatoktól elrabolt, takarmánynak használható gabonát kevesebb mennyiségű tiszta búzára is elcserélték. – Az ilyen gabonaszerzés a múltban még általánosabb lehetett, mert 1790-ben a kismarjai tanácsi jegyzőkönyvben említenek egy asszonyt, akinél „mintegy féltálnyi güzühordást” láttak. A güzüegér gabonával teli fészkét disznóval is kitúratták. A Lápos völgyében ősszel kiásták az egyik egérfajta odújában felhalmozott mogyorót. Az ilyen gyűjtögetés a misinázás. A székelyeknél felkutatják a mókus és a pele (→ pelészés) odúját s az összegyűjtött mogyorót elszedik. Mindezek az ember hajdani táplálékszerzésének maradványai. A hörcsög összehordott táplálékát megdézsmálják a németeknél is. A különböző egérfélék, a vakondok fészkében felhalmozott gabonaszemek, gyökerek, bogyók elrablása ismeretes az oroszoknál, a különböző szibériai népeknél. Az altáji törökök kiássák egy egérfajta odúját, az ott felhalmozott gyökereket elszedik s megfőzve elfogyasztják. A kamcsatkai itelmek a Lilium martagon hagymáit elszedik az egértől s az állatot cirbolyamaggal, fenyőtűvel, rongydarabbal s némi liliomhagyma hátrahagyásával kárpótolják. Rablás közben mindent idegen szavakkal neveznek meg, hogy az egér a nyelvüket meg ne értse. A szibériai népek ilyen táplálékrablásáról gazdasági irodalmunk egyik úttörője, Pethe Ferenc 1815-ben már megemlékezik, s a „gyökerész lemmingről” a következőket írja: „A gyökereket szorgalmasan összehordja télire, megtisztogatja s a barlangjában szépen és szorosan rakásra rakja, amelyből gondolhatni, hogy télen nem gémberedik meg”. A tunguzok az ilyen egérhordásokat kiássák, hasonlóan mint a magyarok a hörcsöghordást. A jakutok lemmingestől eszik meg a gyökereket. – A patkány- és egérfélék összehordott élelmét (gyökér, dió) elrabolják a különböző indián törzsek (navajo, irokéz, paiute) is. A busmanok egy hangyafajta bolyában összehalmozott ehető magvakat szedik el. Az állatoktól való táplálékgyűjtés a méhvadászat és a → méhészet is. – Irod. Pethe Ferenc: Természethistoria és mesterségtudomány... (I., Bécs, 1815); Maurizio, A.: Die Geschichte unserer Pflanzennahrung von den Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin, 1927); Rapaics Raymund: A kenyér és táplálékot szolgáltató növényeink története (Bp., 1934); Borzsák Endre: Pákászat Monoron és környékén (Ethn., 1937).

Gunda Béla

tápláléknövények: → árpa, → bab, → borsó, → burgonya, → búza, → káposzta, → kukorica, → paprika, → paradicsom, → fokhagyma, → vöröshagyma, → répa, → rizs, → rozs, → sütőtök, → zab

táplálkozás: 1. általános érvényű biológiai szükséglet kielégítése, formájában és szervezettségében egyúttal az adott embercsoport kulturális megnyilvánulása. A néprajzi táplálkozáskutatás tárgya elsősorban a táplálkozásnak ez a kulturális oldala, míg táplálkozásélettani kérdésekben az orvostudomány, az élelmiszerek biztosítása tekintetében mindenekelőtt a gazdasági és politikai tudományok illetékesek. A táplálkozás alapfeltétele az élelmiszerek társadalmi termelése és elosztása. A természeti környezet szerepe a táplálkozásban kettős. A lényegesen eltérő klíma törvényszerűen együttjár az emberi szervezet eltérő tápanyagszükségletével. Ezenkívül a természeti környezet behatárolja az élelmiszertermelés helyi lehetőségeit, és így a távolsági élelmiszerkereskedelem megszervezéséig közvetlenül megszabta, de a helyi termékek alacsonyabb ára révén a későbbiekben is befolyásolja a helyi közösségek élelmiszerválasztékát. A mindenkori gazdaság a termeléssel és közvetítéssel elsőrendű meghatározó az élelmiszerválaszték tekintetében. Ugyanakkor a termelés súlypontozása az adott lehetőségek keretében nem független a fennálló táplálkozási szokások visszahatásától. A dunántúli rozskenyérövezetben legalább saját szükségletre ott is termeltek rozsot a parasztgazdaságok, ahol a helyi tájökológiai adottságok az előnyösebben eladható búzának kedveztek. Egyes élelmiszercsoportok, mint pl. a gabona, az állati eredetű és egyéb élelmiszerek mennyiségi arányát a táplálkozás egészében, jóllehet választást is biztosító elég széles határokkal, de alapvetően megszabja a gazdasági és biológiai kényszer együttes hatása. Abban viszont, ahogyan az ember az egymással helyettesíthető és azonos ráfordítást igénylő élelmiszerek közül választ, ahogy táplálkozását változatossá szervezi, az élelmiszerekből ételeket készít és ezeket életmódjával és életritmusával összhangban elrendezi, elsősorban kulturális tényezők befolyásolják. A táplálkozási szokások így kialakult rendszere maga is kulturális jegy, és mind egy adott rendszer belső tagoltsága, mind pedig ezek sokfélesége sokkal differenciáltabb, mint az élelmiszerek választéka. Így a táplálkozási szokások táji tagoltsága nem követi közvetlenül a gazdaságföldrajzi övezetek határait. Ugyanakkor nemcsak a termelés és vele az élelmiszerek választéka, hanem az erre változatos formában épülő táplálkozás is, mint egyébként minden emberi tevékenység, az idővel és a társadalmi helyzettel szoros összefüggésben alakul. Bár az egymás mellett élő és az egymást felváltó táplálkozási szokások kapcsolatainak, közös vonásainak vannak törvényszerű összefüggései, ezek rendje ma még közel sem olyan kimunkált, hogy egyikből a másikra mindig közvetlenül lehetne következtetni. A táplálkozás formai jegyei az ételekben, az étrendekben és az étkezések rendjében jutnak kifejezésre. Az ételkészítés módját, az ételek jellegét behatárolják bizonyos mértékig a technikai felkészültség és magának az alapanyagnak kémiai-fizikai tulajdonságai. Technikai meghatározó pl. a tűzhelyek, az edények, a hántolás és őrlés, a sajtolás eszközeinek választéka. Az erjesztett tészta minőségében határt szab a gabonafajta erjedő- és gázvisszatartó képessége; kifőtt tésztát csak búzalisztből lehet gyúrni, mert másként szétázik. E technikai és élelmiszerminőségi határok ellenére az ételkészítés variációs lehetősége igen nagy, hiszen az nemcsak a főzés és sütés közti választásban áll. Az egyes élelmiszereket alá lehet vetni olyan előkészítő, tartósító eljárásoknak, amelyek nyomán belőlük minőségileg új alapanyag lesz: a nyers szalonnából sós vagy füstölt szalonna, avagy frissen kiolvasztott zsír; a vermelve eredeti állapotában is eltartható káposztából, répából savanyított főzelékféle, a tejből édes friss vagy füstölt sajt, a sajtból sós túró, vagy mindezek helyett a tejből aludttej, abból vaj és túró; a friss húsból füstölt, sózott vagy szárított hús és így tovább. Még nagyobb a választék abban, hogy milyen élelmiszerek kerülnek bele egyetlen ételbe, mikor melyik fűszert választják, milyen legyen az ételek konzisztenciája. Csak a hagyomány és az ízlés diktálja, hogy pl. levest naponta kell főzni vagy egyáltalán készül-e ilyen étel. Van olyan európai vidék, ahol csak kivételesen. Az ételkészítési módok és az ételek száma, mibenléte formai jegye a táplálkozásnak, amelyben ezek az ételek külön-külön igen eltérő mennyiségben és gyakoriságban fordulnak elő. Ugyanígy az azonos ételek a különböző táplálkozási rendszerekben. (Ezért nem szolgálhat közvetlen analógiaként egy étel táplálkozásbeli helyértéke más vidék, korszak vagy társadalmi környezet táplálkozására, ha onnan csak előfordulásról tudunk. Még kevésbé az ételnév, mert azonos elnevezések mögött többé-kevésbé eltérő ételek, készítésmódok rejlenek.) Az ételekhez a velük élők értékítéletei kapcsolódnak. – A táplálkozás sosem ételek rendezetlen sorából áll, hanem étkezésekből, amelyek köré a különböző ételeket szervezik. Ilyen értelemben étkezés a hajnai munkakezdéskor ivott egy korty pálinka is. Az → étkezések napi rendje a táplálkozás fontos intézménye. Az elrendezés szabadsága bizonyos biológiai határok közt elég nagy. A napi étkezések számában kettőtől ötig minden változat elég gyakori. Ugyanígy az is, hogy közülük egy, kettő vagy három étkezésen szerepel főtt étel. A késő esti főétkezés ellen élettani tapasztalat szól, ugyanígy amellett is, hogy háromnál több étkezés esetén az étrendben különböző jellegű étkezések váltogassák egymást. Ezen élettani rendező tényezők nem írják azonban elő, melyik legyen a napi főétkezés, délelőttre, délre vagy délutánra essék. Az egyes ételek nem válogatás nélkül, hanem szabályos rendben kerülnek egyik vagy másik étkezés → étrendjére. A napi főétkezés étrendjének lehet a hét napjaira is kidolgozott visszatérő rendje. Szabályos a különbség az évszakok, a munkaperiódusok, a hétköznapok és különleges alkalmak étkezéseinek rendjében, valamint az ünnepek hierarchiája szerint. A táplálkozás az étkezések szintjén kapcsolódik legtudatosabban az élet más területeihez: a munkához és életmódhoz, az ünnepekhez és szokásaihoz, az illemhez, a hiedelemképzetekhez és a hivatalos előírásokhoz (→ böjt). Annak ellenére, hogy a táplálkozás formája a kisebbségben lévő nyilvános alkalmak kivételével – ahol társadalmi kontroll és presztízs is érvényesül – a családi közösség belső ügye, a táplálkozási szokások nagyobb társadalmi csoportokban meglepően egységesek. A saját táplálkozási szokások nyomán ízlés- és értékrendet is magában foglaló igények és elvárások hagyománya alakul ki. A táplálkozási ízlés magában foglalja az ételek élvezeti értékének szubjektív megítélését és ezen a ponton a hagyomány – egy feltételes reflexrendszer áttételével – átmenetileg valóságos élettani akadálya lehet szokatlan ízű, kinézésű, ill. tartósan tiltott, egyébként objektíve kifogástalan ételek élvezetének. A táplálkozási szokások hagyománya nem zárja ki új élelmiszerek, elkészítésmódok, ételek bevezetését a táplálkozásba, ill. régiek teljes kikopását. Nem zárja ki, hogy az ételek az étkezési rendben más helyre kerüljenek, súlyuk a táplálkozás egészében megváltozzék. E változásokkal párhuzamosan alakul át a hagyományos igény, s így hosszú idő alatt teljesen ellentétes táplálkozási szokások is létrejöhetnek, de ilyen hatókörű változás rövid időn belül rendes körülmények közt nem történik. A táplálkozási rendszeren belüli változások kiindulópontja lehet a táplálkozás bármely tényezője, indítéka pedig belső fejlődés és egy másik táplálkozási rendszer példája egyaránt. Az átalakulások lefolyásában korrelációs és időtartambeli törvényszerűségeket sikerült kimutatni, aminek a történeti kutatásban és a jelenkori táplálkozás tudományos irányításában egyaránt nagy jelentősége lehet. – A paraszti társadalmi rétegek táplálkozásának formai alakulása elsősorban a társadalmi kommunikáció különbsége folytán tért el a korábbi uralkodó osztályok és az iparosítás korszakának munkás rétegeiétől. Amint azonos funkciójú párhuzamos rendszerek mindegyikét mindig a többi ismeretében lehet igazán megismerni, a paraszti táplálkozás rendjének értelmezéséhez is elengedhetetlen saját tényeinek, meghatározóinak és rendezőinek feltárásán túl más társadalmi csoportok táplálkozási szokásainak ismerete. Iparosodó és városiasodó társadalmunkban új, széles rétegek táplálkozása alakul a népi kultúra törvényszerűségei szerint, így a néprajz ezek vizsgálatát is feladatának tekinti. (→ még: egytálétel, → élelmiszer-tartósítás, → főzelék, → főzés, → húsételek, → italok, → leves, → pépes étel, → sütés, → táplálkozási táj, → tejfeldolgozás, → tésztaételek, → ünnepi étkezés, → zsiradékhasználat) – Irod. Maurizio, A.: Die Geschichte unserer Pflanzennahrung von den Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin, 1927); Wiegelmann, G.: Alltags- und Festspeisen. Wandel und gegenwärtige Stellung (Marburg, 1967); First International Symposium for Ethnological Food Research (Lund, 1970) (Ethnologia Scandinavica, 1971, 1. sz.); Ethnological Food Research in Europe and USA (Göttingen, 1972). – 2. A táplálékok – nyersanyag formájában vagy ételnek elkészítve – → mágikus tárgyak szerepét tölthetik be: vagy a biológiai-fizikai sajátságaik révén hagyományosan nekik tulajdonított hiedelemtartalom következtében (pl. → mák, → alma, → kása, → tojás, → hüvelyesek); vagy az elfogyasztásuk révén érvényesülő vélt mágikus hatás révén. Így kap szerepet pl. a kakas mint a férfiasság jelképe; a → disznó mint szapora, szerencsét hozó állat, a → káposzta mint sok levelével bőséget varázsló étel stb. A táplálékok mint mágikus tárgyak részint a különböző → mágikus eljárásokban (pl. → szerelmi varázslás, → termékenységvarázslás), részint az ünnepi étkezésben kaptak helyet. Az ünnepeken hagyományosan fogyasztott ételek az ünnep jellegének megfelelő, másodlagos hiedelemjellegű magyarázatot is kaphattak. Pl. az → újévi ételekhez bőségvarázsló, a → farsangi ételekhez termékenységvarázsló képzetek fűződtek (pl. azért kell újévkor kását enni a hit szerint, hogy a családnak sok pénze legyen). Más ételek az ünnepen való szereplésük révén mágikus tárggyá lettek (pl. → karácsonyi asztalra helyezett ételek; vagy → húsvéti szentelt sonka csontja). Más esetekben olyan ételek kerültek az ünnepi étrendbe, amelyek a nekik tulajdonított hiedelem-tartalom révén az ünnep jellegének „megfeleltek” (pl. karácsonyi fokhagyma, méz; karácsonyi vacsora). Bizonyos alkalmakkor az étel fajtájától függetlenül a gazdag evés-ivásnak tulajdonítottak a jövőt befolyásoló, bőség-termékenységvarázsló szerepet: pl. karácsonykor, szilveszterkor, farsangkor. Lakodalomban az új pár együttevésének volt a házaspár jövőjét biztosító szerepe (→ lakodalmi étkezések). – Az ételek rontó hatása, tisztátalansága kevéssé élő képzet, de bizonyos esetekben megnyilvánulhat; így pl. féltek az évben elsőként evett étel ( újság ) betegséget és rontást okozó hatásától (országszerte ismert mondóka új étel fogyasztásakor: „Újság hasamba, Betegség pokolba”); féltek továbbá a halottal (→ halál) és a menstruáló nővel érintkezésbe került ételektől (utóbbira számos táplálékkészítéssel kapcsolatos → tilalom is vonatkozott: dagasztás, befőzés stb.); valamint a mások által hagyott vagy kiöntött ételek rontó hatásától (→ rontás másra hárítása). A táplálkozásban betöltött szerepüktől függetlenül hagyományosan mágikus célra alkalmasnak tekintették a talált, lopott, koldult, koldustól kért ételeket. – A táplálkozásra vonatkozó tilalmak közül a leggyakoribbak bizonyos időpontokra, időszakokra vonatkoznak. Ezek keletkezésében sokféle ok játszott közre. Az egyház által előírt → böjtön kívül szerepe lehetett bizonyos, időszakosan → természetfeletti lényeknek szánt ételek tiltásának (ilyen pl. a karácsonyi → tizenkettedre vonatkozó hüvelyes-tilalom; a halott gyerek anyjának gyümölcsevési tilalma → Szent Iván-napig, szentiváni alma ); az ételek fizikai sajátságaival vagy egyéb tulajdonságaival összefüggő analógiás elképzeléseknek (pl. karácsonykor nem szabad diót törni, mert egész évben törnének az edények; terhes anya nem ehet páros gyümölcsöt, mert ikrei lennének stb.). – Az étkezés módjával kapcsolatos előírásoknak és tilalmaknak főleg ünnepi alkalmakkor volt szerepük (pl. → karácsonyi vacsora). – (→ még: sütemények. Táplálékkészítés hiedelmét: → kenyér, → vaj, → disznóölés)

Kisbán Eszter Pócs Éva

táplálkozási táj: a népi táplálkozás szerkezetének, az ételkészítési eljárásoknak, az ízlésiránynak, az egyes ételek érvényének és értékelésének fontos vonásaiban többé-kevésbé integrált képet mutató vidék. A szomszédos táplálkozási tájak táplálkozási szokásai általában nem éles határúak. Történetileg a táplálkozási szokások változásával párhuzamosan a táplálkozási tájak elrendeződése is változhat. Mindennek hazai alakulását egyelőre csak a 18. sz.-tól kezdve ismerjük elég részletesen. Ekkor már részben megvannak, részben éppen kibontakozóban vannak a máig ható regionális sajátságok. A 19–20. sz. fordulója körül a magyar népterületen négy nagyobb táplálkozási tájat találunk. Közülük az összes többitől legnagyobb mértékben különbözik az erdélyi . Míg a többi magyar vidéken a néptáplálkozás mennyiségileg elsőrendű kalóriaforrása a cereális alapanyagú ételek csoportja, Erdélyben ezt a szerepet a kukorica és a gabonafélék együttese tölti be. A belőlük készült ételek közül a táplálkozásban legfontosabb a kukoricából készült lisztpép ( puliszka ) és a → kenyér. Ez a lisztpép, amely nálunk másutt ismeretlen készítésmódja (→ tört pép) folytán formatartó, szeletelhető étel, az étkezéseken sokoldalúbb szerepű, mint egyéb vidékeink hasonló ételei. Önálló fogás, ill. leves, húsételek, hideg ételek kísérője egyaránt lehet. Ugyanitt elenyésző szerepű a főtt tészták ételcsoportja. A hétköznapi és ünnepi sült tészták sorában a szabad tűznél sült → lepénykenyér és kalácsféle (→ kürtőskalács), a zsírban sült → palacsinta és → fánk dominál. A → zsiradékhasználatban a füstölt szalonnával és olajjal való főzés jár elöl, az olvasztott disznózsír és a vaj jelentéktelenebb. A fűszerhasználat jellegzetes vonása a kerti és vadon termő levél- és magfűszerek változatos alkalmazása (máig mindennapos a tárkony, csombor ), a bors széles körű használata és a paprika hiánya. Legfontosabb tejtermék a sajtból gyúrt sós juhtúró. Közönséges étel a juhhús, a → húsételek készítésében a leves és az → egytálétel mellett fontos a tokány és más vidékeinkhez képest viszonylag gyakori a hús sütése. Kevés a burgonyaétel. Az ételek sűrítésében alig szokásos a → rántás. Az alföldi néptáplálkozásban a cereális alapanyagú ételek csoportjában legfontosabb a kenyér és a főtt tészta, az utóbbinak jellegzetes, gyakori formaváltozata a → tésztakása. A → pépes ételek közül dominál a zsíros köleskása, lenézett a kukoricaétel. Sült tészták a kiemelkedő ünnepi alkalmakon kívül is gyakran szerepelnek. Jellegzetes a füstöletlen sós → szalonna, ami önálló étel és főtt ételek zsírozója; a hús elkészítésében a → pörkölt, fajtaválasztékában a → juhhús gyakorisága. Valószínűleg itt a legmagasabb a hús és állati zsiradék átlagfogyasztása. A → tejfeldolgozási rendszerek sajátos összefonódása nyomán itt a legszélesebb a tejtermékek választéka. A fűszer ezésben a legerőteljesebben uralkodik a paprika . A Dunántúl és a Felföld néptáplálkozásában a kenyér és a főtt tészták mellett változatos együttesben fontos szerepű még a sokféle alapanyagból készült kása- és pépes ételek csoportja. Ezen belül jellegzetes dunántúli ételkészítési mód a → sterc, jellegzetes felföldi értékítélet az árpa megbecsülése. Táji sajátosság a Felföldön a krumplis főtt tészták gyakorisága. A főtt ételek zsírozás ában a Dunántúlon az olvasztott disznózsír, a Felföldön a tejes habarás dominál. A Dunántúl nem juhhús-evő, tejtermékei lényegében egyetlen tejfeldolgozási rendszerből kerülnek ki. A burgonya mindkét vidéken erősen beépült a korábbi paraszti ételformákba. – E nagytájak peremvidékei fontos táplálkozási jegyeik egy-egy csoportjában gyakran már a szomszédos táplálkozási tájakkal közös vonásokat mutatnak. Különösen erőteljesek a K-dunántúli táplálkozás alföldies vonásai. A → táplálkozás alakulását befolyásoló tényezők természete folytán a táplálkozási tájak csak kivételesen esnek egybe etnikus vagy politikai határokkal. Nem tartozik ezek közé a bemutatott négy régió, amelyek táji jellegzetességei osztrák, szlovák, román és délszláv területen is folytatódnak. – Irod. Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935); Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása (Bp., 1943).

Kisbán Eszter

tápli, taupli : az → emelőhalászat német nyelvű eszköze. A Duna mentén több helyen táplinak nevezik az egyszerű emelőhálót (→ ághegyháló) is. Speciális formája a szúrótápli , amely csak Győr, Vác, Újpest környékén volt használatban az 1930-as évekig. A kb. 2,5×2,5 cm szembőségű, négyzet alakú hálót vesszőkávákra szerelték s ehhez 6–7 m hosszú függőleges nyelet erősítettek. A szúrótáplit dereglyékről, tutajokról függőlegesen nyomták a fenékre. Alkalmi halászok használták. Az emelő halászat legfejlettebb eszköze a tekerős taupli . A ladikra vagy tutajra szerelt, kb. 3×3 m-es hálót, eredetileg vessző körmökön, gémes szerkezettel emelgették. Az 1920-as évektől Bp.-ről terjedt a vasrámás háló, amelyet csörlővel kezelnek. Ennél a típusnál a keret egyik oldalán a hálónak átnyúló zsákja van, melynek szákja merüléskor nyílik ki, és a leborított halakat megfogja. A halász a mederben lehorgonyoz, a rámát leengedi, felfelé evezve vagy a horgonykötélen feszítve meghúzatja a ladikot és ezzel a rámát, mely a leborított halakat a zsákba kaparja, aztán feltekeri a hálót, mely így emel is. Néhányszor ismétli, aztán lejjebb ereszkedik. A horgony kötele 1000–2000 m hosszú is lehet. A teljes leereszkedés egy rina . A zsákos-borító megoldás – mely néha kézi emelőn is előfordul – csak Mo.-ról ismert. A tápli a múlt század végén Bécsből került át Bp.-re, ahol főleg mellékfoglalkozású halászok (nyugdíjas, iparos, munkás) szerszáma lett. Az 1950-es évek elejéig a pesti Dunapart, főleg a Szabadság-híd környéke tele volt táplival. Azután ezeket a lágymányosi részre telepítették. Országszerte nagyvárosok mellett találjuk meg elsősorban a tekerős tauplit. Hivatásos halász csak Győr környékén használja. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

1–2. Zsákos tápliháló helyzete leeresztéskor és felhúzáskor. 3. Szúrótápli (Mind: Duna mente)

Toplászat szerszámai (Korond, v. Udvarhely m., 1950-es évek) 1. reszelő, 2. késfenőkő, 3. éltisztító, 4–5. szelőkés, 6. botoló, 7. olló, 8. sapka minta

Solymos Ede

tapló: bükk, cser, dió és más fákon termő gomba (lat. Fomes species). A parasztság századunk elején még a → tűzkeltéshez szükséges gyúlóanyagot taplóból csinálta. A taplógombát megszárították, vidékenként, szokás szerint más-más hamu (bab-, kukoricaszár, repce, vörös paré) lúgos vizében főzték, vagy napokon át áztatták, megszárították és fejsze fokával foszlósra verték. Jobban szikrát fogott a tapló, ha szárítás előtt salétromos vízben is pácolták. Ősi módja maradt fenn a taplókészítésnek a moldvai csángóknál; ők a fűzfán termő taplógombát néhány napra trágyába ássák el, azután megszárítják s így használják. A tapló a Dunántúlon petyeve, pötye, zsidóbőr néven is ismert. Századunk elején az Alföldön a taplót román, szlovák vándor árusoktól szerezték be, akik rendszerint más holmit is hoztak magukkal. Az Alföldön taplószerű anyagot készítettek a gyékény (lat. Typha latifolia, T. angustifolia) buzogányából ( páka, páklyatapló, örménytapló ), acatpehelyből (lat. Cirsium arvense), a fekete és fehér üröm (lat. Artemisia species) bolyhos bugájából, összetört leveléből ( kálvinista tapló ), a héjakút (lat. Dipsacus silvester), az aranygyopár (lat. Gnaphalium arenarium) leveléből. A gyopártapló t Dugonics András említi Etelka c. regényében. A gyepár a moldvai csángóknál a Helichrysum arenarium, amelynek rostjait tűzejtés hez tapló helyett használják. Mikszáth Kálmán báránycsecs taplóról tud. Szükség esetén reves, korhadt (Szeged vidékén ors ) fadarabocskát is használtak taplónak. Tűzcsiholáshoz használják a taplót a szlovák, lengyel, orosz, román, bolgár parasztok is. Az oroszok gyakori taplója a kenderkóc, a hársháncs. A székelyföldi toplász ok, a bakonyi németek napjainkban is sapkát, különböző dísztárgyakat készítenek taplógombából. Szeged vidékén a taplót vérző sebre is tették. A nagyobb gombából háromlábú kisszéket (→ taplószék), ivóedényt készítenek, s régebben a gyerekek a gyertyánfa taplót – mivel a vizet jól tartotta – palatábla törlésére használták (Göcsej). A múlt században a hazai erdőkből jelentős mennyiségű feldolgozatlan taplógombát szállítottak ki Cseho.-ba, Romániába. Bükkfa taplóból sapkák készülnek az Alpokban, a Cseh-erdő vidékén, Sziléziában is. (→ még: tűzszerszám, → toplászat) – Irod. Viski Károly: Tapló, acél, tűzgyújtás (Népr. Ért., 1932); Gunda Béla: A tapló és a fáklya (Népr. Ért., 1932); Bödei János: Adatok Zalabaksa gyűjtögető gazdálkodásához (Népr. Ért., 1943); Molnár Balázs: Tűzgerjesztés taplóval (Népr. Ért., 1943); Ferenczi Géza: Taplófeldolgozás Korondon (Ethn., 1961).

Gunda Béla

taplófeldolgozás: → toplászat

taplószék: háromlábú → gyalogszék, melynek lapját taplógomba képezte. Dunántúli és felvidéki pásztorok, favágók, mészégetők használták az időszaki szállásokon, ülésre, → fejőszék gyanánt, sőt egyszemélyes → asztalszéknek is. – Irod. Ébner Sándor: Adatok a Zselicség tárgyi néprajzához (Népr. Ért., 1931); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, 1965).

Taplószék. A község gulyása készítette határbeli használatra (Szilvásvárad, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1949)

K. Csilléry Klára

tapogatós halászat: a sekély állóvizek (tavak, kiöntések) halászatára alkalmas fogási mód. A halászó ember egy alul-felül nyitott kasfélével ( tapogató, borító ) borítja le a bizonyos jelekből sejtett, meglátott halat (esetleg vaktában rakja vízbe szerszámát), hogy a zsákmányt kézzel kiemelhesse. A tapogatós halászatra használt kas magasságát az szabja meg, hogy az iszapos feneket a kétrét hajló ember elérje. A fűzvesszőből font (sűrű, ill. ritka fonású) vesszőkasok eredetileg egész Mo. területén ismertek lehettek (de a hegyi patakok gyors folyású vizében alkalmatlan a halfogásra), az intenzív hálós halászatot folytató vidékekről (Balaton, Duna mente, Alsó-Tisza vidéke) azonban fokozatosan kiszorultak, átadván helyüket a hálótapogatóknak ( borító ). A néprajzi gyűjtések elsősorban a Tiszántúlra, a Felső-Tisza vidékére találták jellemzőnek a vesszőtapogatókat, de használtak ilyeneket a Győr környéki Duna-szakaszon, az Ormánságban is. – A tapogatós halászat a mérsékelt és meleg égövön, az egész világon széles körben elterjedt. Elterjedésének határt szab, hogy a tapogatós halászat hosszú vízben tartózkodást tesz szükségessé, így Európában a Dnyeper vonalától északra nincsenek rá adataink. A magyarság Jankó János valószínű feltételezése szerint D-orosz területeken ismerkedett meg a tapogatós halászattal. Az árvízlecsapolások, a halállomány csökkenése után a tapogatós halászat továbbfejlődött. Olyan eszköztípusok alakultak ki, melyek a mélyebb vizek, ill. a kiterjedt szélvizek halászatára is alkalmasak. (→ még: nyeles tapogató, → nyomóháló, → reginás tapogató, → zsákos tapogató) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Solymos Ede: A borító halászszerszámok fejlődése Magyarországon (Ethn., 1957); Szilágyi Miklós: A magyarországi borítóhalászat fejlődésének néhány kérdése (Műveltség és Hagyomány, 1961).

1. Tapogató az Ecsedi-láp vidékéről 2. Nyeletlen tapogatókosár (Alföld) 3. Kávás tapogató (Szeged vidéke) 4. Kávás tapogató

Halászat tapogatóval (Hortobágy)

Szilágyi Miklós

taposás: 1. a → mustnyerés egyik módja, a szőlőfürtök lábbal történő összetörése. Egyéb elnevezései: tapodás, tiprás, nyomás . A taposást a taposókád ban (→ kád) vagy közvetlenül lábbal (mezítláb, csizmában, harisnyában) vagy taposózsák on (É-Mo.), tiprózsák on (Dunántúl), borzsák on (Alföld) keresztül végezték. A taposózsák egy szeles, vastag, spárgaszerű kenderfonalból házilag készült, s egyik hosszanti oldalát csak félig varrták be. A taposó a zsák száját megcsavarva tartotta kezében, és úgy táncolt rajta. Ha a taposásra szabadban került sor, akkor a taposókádat a taposóhely földjére helyezték, s a mustot felfogó edényt a földbe mélyítették. Ismeretes a taposókád más elhelyezési módja is: a szekér felhérce és a dézsa szolgált támasztékul (Hajdú-Bihar m.). A taposókád megtartására Veszprém m.-ben kereszt vagy V alakú tiprószék szolgált. Egerben a káci felett taposóvánkos tartotta a kádat. A borház ban történt feldolgozásnál a taposókád ászokfán (→ ászok) állt. – A századfordulóig a taposás országszerte jellegzetes férfimunka volt, ma már ritkán (Tokajhegyalja, Alföld) gyakorolják. A szőlőfeldolgozásban betöltött szerepe nem minden részletében ismert történeti, területi és üzemszervezeti különbségeket mutat. É-Mo.-on és az Alföld nagyobb területein valószínűleg a középkorban is a taposás a mustnyerés elsődleges módja volt, a szőlőlének a szilárd részektől való elválasztását szolgálta, amit általában nem követett sajtolás, de párosult a → másodborok készítésének intenzív gyakorlatával. A dunántúli préses területeken (ahol a sajtó melencéjében tapostak) a vörös szőlő prés nélküli feldolgozása során vagy a mezővárosi szőlőgazdaságban, a taposás a → szőlőzúzás, csömöszölés melletti másik lehetőségét, tulajdonképpen a bogyótörés és léfeltárás munkáját jelentette, amivel a szőlőt további feldolgozásra (sajtolás, erjesztés) készítették elő. (→ még: szőlőfeldolgozás) – Irod. Belényesy Márta: Szőlő- és gyümölcstermesztésünk a XIV. században (Népr. Ért., 1955); Vincze István: A borkészítés módjai és eszközei különös tekintettel a borsodi Hegyközre (Ethn., 1960); Kurucz Albert: Az észak-bihari szőlőművelés és borgazdálkodás (Debrecen, 1964). – 2. → tőzeg

Szőlőtaposás (Borsodgeszt, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1949)

Kecskés Péter

taposóbál: a munkához kapcsolódó → táncalkalmak csoportjához tartozik. Egyéb elnevezései: csürdöngölő, csürdürüzgölő, dübögő , kalákabál, tapodó . Házépítés végén, a még vakolatlan új házban tartják azok számára, akik az építésben fuvarral vagy munkával szívességből segédkeztek. A tánccal egybekötött vendégségen a lakószoba és konyha hordott földjét a meghívottak keményre letaposták. Szatmár megyében az újonnan épült házat gyakran a fiatalság rendelkezésére bocsátották → szabad bál megtartására. A taposóbál különböző megjelölésekkel a magyar népterület keleti részén volt általános (Szabolcs, Szatmár, Bihar, Erdély; Gyimesen építő kaláka, tapasztó kaláka ). Az utóbbi években a taposóbál → gyermekbálok megtartására szolgált. (→ még: kalákatánc) – Irod. Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és táncélete (Bp., 1954); Martin György–Pesovár Ernő: A Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutató munka eredményei és módszertani tapasztalatai (Ethn., 1958); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Pesovár Ferenc

taposóhely: → szüretelőhely

taposómalom: → szárazmalom

tapsos játék: az → énekes gyermekjáték, → páros játék típusába tartozó csoport. Két gyermek, többnyire kislány, egymással szemben áll, néha helyben topogva vagy derekukat ringatva. Tenyerüket ütögetik egymáshoz szemben, kb. arcmagasságig emelve, váltogatva az irányt: szemben, keresztezve, jobb és balt, saját tenyerüket összeütve, esetleg térdükre vagy combjukra is ütve. A sorrend eltévesztése okozza a mulatságot. Kezdésnél – hogy a ritmusba belejöjjenek – egymás kezét fogva, karjukat, föl-le lengetve éneklik: „Kovács pengeti a vasat”, újabban: „Sze-sze-sze a szeretőm egy szerecsen törzsfő” századeleji kuplét és más divatos, ritmikus dalokból kiemelt részleteket énekelnek s erre játsszák. Mostanában nagyon elterjedt.

Igaz Mária

tardi főkötőhímzés: kisszámú nyersvászon szabott főkötő régies hímzése. A hímzést a főkötő kerek fenéklapján kör alakban, oldalain pedig széles sávban helyezték el. A mintát fehér pamutfonallal varrt egyszerű rozetták kettős sora alkotja, melyeknek hátterét széles fekete vagy sötétbarna szőrfonalból varrt hurokháló val töltötték ki. Néha szerény piros → keresztöltéses sorok is tagolják. A fekete alapú fehér fonallal finoman kivarrt régi sárközi, gömöri és torockói főkötők nyers ellenpárja. – Irod. Györffy István: A matyók (Népünk és Nyelvünk, 1929); Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940).

Főkötő, fekete gyapjúval hímzett szálánvarrott motívumokkal és fehér cérna pókolással (Tard, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit Hofer Tamás

tarfej: a pogány módra borotvált férfifej, homlok felett meghagyott felálló csomózott vagy befont üstökkel. Ritkább megjelenési formája a borotvált homlok mögött megnövesztett fürtös haj. – A honfoglaló magyarság valószínűleg közép-ázsiai török módra borotvált fejű volt. Ezt a hajviseletet a 13. sz.-ban betelepülő kunok, majd az oszmán-törökök élesztették fel, akik nyomán a fej borotválása a DK-európai népeknél, sokszor a főúri körök pártállását jelezve, újra divatba jött. Az erdélyi fejedelemség ezt a hajviseletet Lengyelo. felé is továbbította. Paraszti előfordulásáról a 18. sz. végéig tudunk (Felföld), a borotvált üstök divatja pedig a moldvai csángóknál a 20. sz. elejéig fennmaradt. (→ még: hajviselet) – Irod. Karácsonyi János: A honfoglaló magyarok hajviselete (Ethn., 1896); Lükő Gábor: A moldvai magyarok hajviselete és fejrevalói (Népr. Ért., 1935).

Flórián Mária

targonca, tragacs : rendszerint egykerekű, → saroglyaszerűen, lécekből összeállított, két fogóval és két lábbal ellátott teherszállító eszköz, melyet emberi erővel tolnak. Elvileg hasonlít a → talicskához, csak a rakfelülete lapos rács, a kerék felöli végén karfá val, nehogy a teher a kerékre essen. Zsákok, kisebb terhek szállítására való; járnak vele malomba, piacra is, de nagyon jól használható az istállókban, ahonnan az állatok alól a trágyát tolják ki vele a trágyadombra. Vas m.-ben → bakszekér megnevezése is használatos.

Targonca (Átány, Heves m.)

K. Kovács László

tárgyak lakodalma, a: különböző konyhaedények, ill. háztartási eszközök lakodalmáról, mulatozásáról szóló népdalok témája:

Házasodik a lapát, Elveszi a piszkafát, Zireg-zörög a fedő, Sistereg a serpenyő.

A tárgyak lakodalma ötlete az állatlakodalom (→ tücsöklakodalom) analógiájára született meg, az emberek nélküli „felfordult világ” képzetének másik lehetőségeként. A tárgyak lakodalma némelyik népköltészeti variánsába állatszereplők, sőt emberek is bekerültek. Ilyen kevert – romlott képzetű – változat az országszerte ismert „Házasodik a motolla” kezdetű népdalunk. A tárgyak lakodalma szüzsé a legkülönbözőbb műfajú népdalokban fordul elő, pl. gyermekkiolvasóban, párosítóban, lakodalmi dalban stb. – Irod. Turóczi-Trostler József: A tótágast álló világ (Egy. Philol. Közl., 1943).

Küllős Imola

tárgyi néprajz: → ergológia

tárhajó: → hajómalom

tarhó: → joghurt

tarhonya: kásaszem alakú, szárított → gyúrt tészta. Lisztből, sóból, vízből és lehetőleg minél több tojásból gyúrják. Az összegyúrt tésztát tarhonyarostán dörzsölik át, vagy késsel vagdalják össze, majd kézzel gömbölyítik. Ha osztályozzák nagyság szerint, rostán ejtik át a kevés apróbb szemet. Tavasszal és ősszel készítik, szárítják nagy mennyiségben, hogy a következő tarhonyakészítésig kitartson. A parasztháztartás a tarhonya legnagyobb részét zsíros → tésztakása készítésére használja. Főznek belőle tejes tésztakását (leginkább az aprójából) és tarhonyalevest is. Mivel húsétel mellé körítést adni a régi parasztkonyhán nem volt szokásos, a hétköznapi, vasárnapi → pörköltet ( paprikás ) kevés belefőzött tarhonyával szaporítják. Határbeli munkahelyen való főzésnél a jól szállítható tarhonyát parasztok, pásztorok, kubikosok igen gyakran használják. Az így készült és felhasznált tarhonya jellegzetesen alföldi tészta, az É-Tiszántúlon azonban már hiányzik. Szokásos Baranyában is, ahol viszont tésztakásának nem főzik. Elterjedésterületén szegényebb tésztacsináló parasztasszonyok árulták piacon, ill. bejártak városi házakhoz tarhonyát készíteni. – Tarhonyakészítésről történeti adatok a 18. sz. végétől szólnak folyamatosan. Az elnevezés korábban egy 16. sz.-i kéziratos szakácskönyvben fordul elő. A tarhonya oszmán-török jövevényszó, a törökben hasonló alakú, szintén szárítva tárolt tésztát jelent. Az elnevezés és a tésztaféle a török megszállás nyomán a Balkánon többfelé ismeretessé vált, de a tészta a népi táplálkozásban itt sehol nem olyan jelentős, mint nálunk. Feltételezik, hogy a szárított tarhonyatészta készítése nálunk is török példa nyomán honosodott meg. Nem tudjuk viszont egyelőre, hogy a megszállók itt valóban használták-e, s milyen mennyiségben, s ha igen, az hol, hogyan készült. – Alakjában hasonlít a tarhonyához, de frissen készül a levestésztaként országszerte előforduló reszelttészta . Ebből legfeljebb kisebb mennyiséget készítenek el helyenként előre, amit megszárítanak. A keleti Felföldön és É-Tiszántúlon ezt a tésztát gombóta, gombódá nak nevezik. Itt is többnyire frissen készül, viszont a vidék alföldi övezetében tésztakása alapanyagául is szolgál. A Köröstől északra, ahol még tarhonya is van, nála régebbi és gyakoribb a gombóta , míg a tarhonya készítése sok helyen csak az utóbbi évtizedekben terjed. – Irod. Csefkó Gyula: Tarhonya (Népünk és Nyelvünk, 1933); Hegyi Imre: A lisztminőségek és a tésztaételek összefüggése (Ethn., 1964).

Kisbán Eszter

tarisznya: egy-két pánttal vállon vagy háton hordozható kisebb-nagyobb méretű zsák, táska, amelynek számos – vászonból, bőrből, gyapjúszőttesből készített – formai változata ismeretes. A tarisznya valamelyik formáját a magyar nyelvterület minden részén ismerik; sőt egy-egy faluban két-három vagy annál is több változata ismeretes. A tarisznyafélék egyes formáinak használata jellemző az adott táj paraszti kultúrájára. Így a kettős tarisznya, → átalvető Erdélyben, a → hátitarisznya a palócoknál, a szőrtarisznya vagy → szeredás pl. az Alföld és a Dunántúl parasztságánál, a → bőrtarisznya egyes foglalkozási rétegeknél terjedt el. A tarisznya elsősorban a férfiak teherhordó eszköze, de egyes formai változatait nők is hordják. Vászonból készült → oldaltarisznyát iskolásgyermekek is használtak. – Különböző tarisznyák használata megfigyelhető a legtöbb európai népnél, a tárgy mélyen gyökerezik az európai műveltségben. Kifejezésre jut ez a tény a népmesékben, ahol gyakran említik a hős tarisznyáját. Nyelvi és tárgyi adatok is bizonyítják több évezredes múltját. A pécsi dóm 12. sz.-i kőfaragványain a tarisznya ábrázolásával is találkozunk. Nyelvünk szava végső soron a latin canistra vagy a görög tajistrom szóra vezethető vissza. (→ még: borjúbőr tarisznya) – Irod. Bednárik, R.: Èasopis Muzeálnej Slovenskej Spoloènosti (Martin, 1950); Kniezsa István: A magyar nyelv szláv jövevényszavai (I., Bp., 1955); Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956).

Bőrtarisznya pásztortülökkel és ivóedénnyel (Balogpádár, v. Gömör m., 20. sz. eleje)

Szőrtarisznya (Átány, Heves m.)

Bivalyfejésre induló feltarisznyázott férfi (Méra, v. Kolozs m., 1962)

Paládi-Kovács Attila

tarisznyakő: → szégyenkő

tarisznyaleves: tréfás mesebefejező → hazugságmese-motívum. A mesemondó a hős és a királykisasszony lakodalmán kap egy tarisznyalevest és egy nagy csontot. Ahogy jön hazafelé, összetalálkozik két szomszéddal – akik jelen vannak a hallgatóság között –, és kérdik tőle, hogy honnan jön. Mondja. Kérdik, mit hozott. Mondja. Kérik, adjon belőle. Az egyiknek a fejére találta önteni a levest, azóta kopasz a szomszéd. A másiknak odadobta a nagy csontot, a lábát találta. Azóta sánta (MNK 1923A*; BN 1961** B5,8,20,21,25). A mesemotívum Erdélyben ismert, egyéb magyar vagy nemzetközi párhuzamáról nem tudunk. (→ még: mesezáró motívum, → szalmaparipa, a, → zsákba zárt folyók, a) – Irod. Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A bolondmesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatócsoport adattárában).

Kovács Ágnes

tarisznyás: mesterember, aki az erdőre, mezőre, vásárokra járó emberek vállra akasztható szőrtarisznyáit (→ szeredás) készíti állati szőrök felhasználásával. A → tímároktól, → tobakosoktól vásárolt marha-, ló-, sertés-, kecske- és kutyaszőrt színek szerint szétválogatják, kártolják, megfonják, festik, vízszintes vagy függőleges szövőszéken 34–42 cm szélességben megszövik. A csíkos tarisznya közepére kerül általában a piros-fehér-zöld nemzeti szín, ettől jobbra és balra pedig azonos rendben szürke, fekete, sárga, drapp csíkok következnek. A szövet szélessége adja a tarisznya méretét is. A tarisznya két oldalát négyágú szíjjal szokták beszegni, hordozó szíjjal ellátni. A tarisznya készítése a korábbi századokban szűrposztóból történhetett. – Az ún. szőrtarisznyák készítése a függőleges szövőszékkel együtt délszláv közvetítéssel került hazánkba. A székesfehérvári mesterek Siklósról áttelepült társaiktól vették át a múlt században, innen pedig a századfordulón vitte egy öreg segéd a Tiszántúlra, Szarvasra. A legfinomabb, vízhatlan tarisznyák kecskeszőrből készültek. A mo.-i mesterek tímárszőrből, a déli szlávok pedig nyírt szőrből dolgoztak. A tarisznyások e század évtizedeiben egyre több tarisznyaszövetet rendeltek, ill. vettek a pokróc- és posztógyáraktól, maguk pedig szabták, varrták és díszítették a tarisznyákat. Az 1930-as években ezzel is felhagytak. Kiegészítő keresetként esetleg kulacsbőrözéssel, pokróceladással foglalkoztak. Egy időben a régi mesterek látták el színes hímzőfonalakkal az alföldi szűrszabókat is. Termékeiket heti és országos vásárokon értékesítették, ahol egyúttal a nyersanyagot is megvették. – Irod. Ébner Sándor: A szőrtarisznyás mesterség a Dunántúlon (Népr. Ért., 1931); Domonkos Ottó: Egy tiszántúli szőrtarisznyás műhely (Népr. Ért., 1955).

Domonkos Ottó

Tarisznyás Márton (Ditró, 1927–Gyergyószentmiklós, 1980): helytörténész, néprajzkutató. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegy.-en végezte, majd 1952-től haláláig a gyergyószentmiklósi múz. vezetője volt. Gyergyó anyagi kultúrájának és történetének kutatásával foglalkozott. Tanulmányai és cikkei a romániai magyar sajtóban és gyűjteményes kötetekben jelentek meg. – Irod. Cseke Péter: T. M. (Művelődés, 1980. 11. sz.)

tarisznyás tükörfa: → tükrös

Tárkány Szücs Ernő (Hódmezővásárhely, 1921–): néprajzkutató, az MTA Néprajzi Kutató Csoport tudományos főmunkatársa (1976–). A kolozsvári egy.-en jogi doktori oklevelet szerzett (1945). Előbb bírósági munkakörben dolgozott (1945–), majd ügyvédjelölt (1948–), ezután a kereskedelemben végzett jogi munkát (1950–), a nehézipari minisztérium osztályvezetője, jogtanácsos (1957–). Szűkebb szakterülete a jogi néprajz, jogtörténet. E témakörben írt tanulmányai szakfolyóiratokban jelennek meg. 1975–77 között tagja a Dialectical Anthropology nemzetközi szerkesztő bizottság testületének (Amszterdam–New York). – Néprajzi vonatkozású f. m. Mártély népi jogélete (Kolozsvár, 1944); Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961); Magyar jogi népszokások (Bp., 1980).

tarlóburgonya: → fojtott burgonya

tarlóégetés: → trágyázás

tarlófa: hengeres, vastag rúd, amelyet a kaszálón elhintve száradó széna összegyűjtéséhez használtak a Székelyföldön. A szarvasmarha fogattal vontatott tarlófa két végére egy-egy ember állt. Amikor a szénatarlón csúszó rúd előtt kívánt mennyiségű széna gyűlt össze, az emberek leléptek a tarlófáról, s az átsiklott a szénacsomó fölött. Az eszköz feltehetőleg helyi fejlődés, újítás eredménye volt a 19. sz. első felében. A tarlófa a rétegyengető eszközökkel mutat rokonságot. – Irod. Gunda Béla: A gyűjtögető gazdálkodás. Az elvetett magtól a kenyérig (Bp., 1939).

Paládi-Kovács Attila

tarlógereblye: → gereblye

tarlókeresztanya: → keresztszülő

tarlószabadulás: a → nyomásos rendszerben aratás után a tarló közös legeltetése, ill. annak megkezdése. A → nyomáskényszer keretén belül a falu vezetői évről évre, mindenkire kötelező érvénnyel megszabták az aratás és behordás megkezdésének és befejezésének határidejét, hogy a tarlóra ráhajthassák a falu közös csordáját legelni. A tarlószabadulás tehát azt is jelentette, hogy a saját szántóparcellák közös legelőterületté olvadtak össze. A nyomásos rendszerben a tarló, az ugar hoz hasonlóan, fontos kiegészítő legelő volt. A nyomáskényszer megszűnése a tarlószabadulás felszámolását jelentette, ettől kezdve mindenki egyénileg legeltetett saját szántóján. (→ még: rétszabadulás) – Irod. A’ Földmivelés egész elpusztulásának eleit venni (tarlószabadulásról) (Gazdasági Lapok, 1814. 11. sz.); A’ tarló-legelő (Magyar Gazda, 1841, 7. sz.); Wellmann Imre: Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII. században (Agrártörténeti Szle, 1961).

Török Katalin

Tar Lőrinc pokoljárása: a középkori Európa → túlvilági látomásköltészetének egyik magyar változata, amely népköltészeti vonatkozásai miatt is figyelmet érdemel. A Rátót nemzetségből származó Lőrinc, Zsigmond király kedvelt embere, tari, pásztói és siroki földbirtokos volt. Világ körüli utazásáról számol be egy 16. sz. eleji latin vers, a Peregrinatio Laurentii Taar, amelyik megemlékezik Tar Lőrinc pokoljárásáról is. Magának a pokoljárásnak a leírása is fennmaradt, amelyet maga a hős diktált le egy dublini királyi jegyzőnek és „Prohemium memoriale super visitatione Domini Laurencii Ratholdi militis et baronis Ungariae factum de purgatorio sancti Patricii in insula hibernie” cím alatt a British Museumból került elő. Ez a következőket mondja el: amint bezárult Lőrinc mögött a Patrik-barlang ajtaja, két gonosz szellem erőszakkal vissza akarja téríteni, de a kereszt jelére elmenekülnek. További két kísértéstől megmenekülve. Mihály arkangyal jelenik meg előtte és megmutatja neki a purgatóriumot, ahol az ördögök „számos még életben levő egyének” lelkét sanyargatják, látja megholt ismerőseit és rokonait. Távozóban az angyal tanácsokkal látja el, hogy övéinek lelkét hogyan szabadíthatja ki. A jegyző kérdésére, hogy „corporaliter” tapasztalta-e mindezt, azt válaszolja, hogy „testemen kívül ragadtattam-e (raptus fui), nem tudom, Isten tudja”. Mindenesetre említi, hogy 9 darab gyertyát elégetett és még falatozott is. Mindez 1411-ben történt. – Tar Lőrinc pokoljárását Tinóditól is ismerjük, aki 1552-ben egy régi magyar hegedűsének állítólagos adataira hivatkozva „Zsigmond király és császárnak krónikája” végére illesztette, nyolc versszakban. E szerint Tar Lőrinc bement a pokolba, ahol egy tüzes nyoszolyát látott, négy sarkán négy tüzes ember állt. Szózat tudatta vele, hogy a nyoszolya Zsigmondot várja, a négy ember pedig „hamis urak voltának”. Látta magát Zsigmondot is „tüzes kádferedőben, Mária király-leányával” forgolódni és párta nélküli leányokkal, menyecskékkel foglalatoskodni. Jelentette mindezt a császárnak, aki templomot építtetett, hogy „ágyát a pokolból kiiktassa”. Magának a barlangnak – alapítója Szent Patrik után – az első neves látogatója „Oenus lovag” volt, akinek víziói a 12. sz. vége óta különösen bajor és osztrák területen váltak népszerűvé. Tar Lőrinc előtt ötvennyolc évvel (1353-ban) már járt magyar zarándok a Patrik-barlangban, Krizsafánfi György, Nagy Lajos vitéze. Látogatásáról szintén maradtak fenn feljegyzések, amelyek latinul, de német fordításban is terjedtek. Mindhárom látomásban felfedezhető, hogy egymás közvetlen hatására keletkeztek. A kutatók egyéb, nem a Patrik-barlanggal kapcsolatos hitvilági látomásokkal is összevetették (Szent Péter és Pál jelenései, Szent Gergely Dialógusa, Visio Alberici stb.). Mindezekben közös motívum a világi hatalmasságok bűnhődése, égi kísérő, megbízatások küldése a földre, bűnös uralkodó büntetése tüzes trónnal, tüzes ággyal stb. Csak a magyarok látomásaiban meglévő és hangsúlyos motívumok – Vargyas Lajos kutatásai alapján – hogy mindketten közvetlen élő vagy meghalt hozzátartozóik, ill. saját sorsuk iránt érdeklődnek. Megbízatásaik is személyekhez szólóak, és csak az illetőkkel közölhetők. Vargyas Lajos összevetette az európai középkor alkotásait a szibériai török-mongol népek „pokoljárás költészetével” és ennek eredményeként meghatározta a magyar Tar Lőrinc pokoljárása és az ide vonható néphagyomány kelet és nyugat közötti szinkretikus jellegét. A Tar Lőrinc pokoljárásának népköltészeti vonatkozásait → túlvilágjárás (és ennek utalásai). (→ még: révülés, → Megölő Istéfán). – Irod. Posonyi Erzsébet: A Tar Lőrinc monda és a Szent Patrik purgatóriumi víziók keletkezése (Magyarságtudomány, I., Bp., 1942); Vargyas Lajos: Keleti párhuzamok Tar Lőrinc pokoljárásához (Műveltség és Hagyomány, 1963).

Nagy Ilona

tárogató: 1 . Az oboa keleti (arab, török stb.) változata; ilyen a kuruc tárogató vagy töröksíp . – 2 . Klarinétféle, konikus csövű gyári hangszer; ez az, amit ma tárogató néven a magyar parasztok kezében is megtalálunk. – 1 . A töröksip-tárogató nak Mo.-on kb. tucatnyi múzeumi példányát ismerjük. Ezt a hangszert – nemzetközibb néven: zurna – Bartók látta és leírta a Biszkra-vidéki araboknál, ma is kedvelik és széles körben használják a Balkánon és a törököknél. Apor Péter Methamorphosisa szerint a 17. és 18. sz. fordulója táján erdélyi magyar főurak is dobbal kísért töröksíp hangjára szeretnek táncolni (ahogy ma is használják a Balkánon). Hajdani népszerűsége alapján feltételezhető, hogy sokféle változata volt Mo.-on, régebbi hazai nyelvsípfajtákkal is keveredett. Nagyságban és nagyjábóli külső formában a töröksíphoz hasonló, bár egyszerű (klarinét-) nyelvű népi változat a Sebestyén Gyula által Zala megyében gyűjtött regössíp : lopótöktestű → tollsíp-fúvókájú hangszer. Herman Ottó is említ a Dunántúlon „dudaszavú, hangzó öble szerint pedig a sáritökhöz kötött hangszer”-t. – 2 . A mai tárogatót 1894–96-ban a bp.-i Schunda hangszergyáros készítette el, ezért a kuruc tárogatótól való megkülönböztetésül Schunda -nak is szoktuk nevezni. A tárogató név és a vele kapcsolatban felújított kuruc emlékek hamarosan országszerte népszerűvé tették ezt az új hangszert. A falusiak is megkedvelték, s ma már népi hangszerként is számon tartjuk nemcsak a magyaroknál, hanem a románoknál és részben a délszlávoknál is. A Schunda-tárogató kuruckori elődjétől konikus furatát és lyuggatott tölcsérét örökölte. – Irod. Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).

Sárosi Bálint

társadalmi élet: egy bizonyos területen élő egyének és csoportok kölcsönös egymásrahatásából származó jelenségek gyűjtőneve. Ezek a kölcsönhatások részben a létfenntartásért és szükségletek kielégítéséért folytatott tevékenységek, részben az együttélés megnyilvánulásai, következményei. Ennek megfelelően beszélni szoktunk a társadalmi életet alkotó jelenségek kisebb csoportjairól is, amelyek tevékenységtípusokhoz, ill. együttélési formákhoz kötődnek, pl. gazdasági élet, családi élet. – Irod. Szczepanski, Jan: A szociológia alapjai (Bp., 1968).

Sárkány Mihály

társadalmi ellenőrzés: 1 . azok a társadalmi folyamatok és mechanizmusok, amelyek révén a társadalom akár tudatosan, akár nem tudatosan kifejti uralmát tagjai felett és eléri, hogy normáinak eleget tegyenek. Megelőző és az egyensúlyt helyreállító kettős szerepe van. A társadalom tagjainak viselkedésére egységesítő és fékező is a hatása. Alapja a csoport értékrendjének általános elismertsége. Maguk a társadalmi jelenségek hordozzák, vagyis nem a társadalmi kapcsolatoktól külön létező jelenség. A társadalmi ellenőrzés → szankciókban realizálódik. – 2 . A paraszti társadalomban szerepe igen nagy, mivel itt az emberek aránylag kis csoportja tartósan és gyakran érintkezik egymással, és ezáltal egymás életét ismerik és ellenőrizhetik. Az ellenőrzésben érdeklődési kör szerinti megoszlás tapasztalható: az élet gazdasági vonatkozásai elsősorban a férfiak, erkölcsi vonatkozásai az asszonyok ellenőrzése alatt állnak. – Irod. Szczepanski, Jan: A szociológia alapjai (Bp., 1968).

Jávor Kata

társadalmi helyzet: → státus

társadalmi kör: egy egyén más személyekkel fennálló társadalmi kapcsolatainak összessége. A magyar népi társadalomban nem vizsgált jelenség. – Irod. Barnes, J. A.: Class and Committees in a Norwegian Island Parish (Human relations, 1954); Mayer, Adrian C.: Quasi-Groups in the Study of Complex Societies (The Social Anthropology of Complex Societies, Szerk. Banton, M., London, 1966).

Sárkány Mihály

társadalmi kultúra: annak a ténynek a fogalmi tükrözése, hogy a → társadalom és → kultúra kategóriákkal összefoglalt jelenségek többé-kevésbé egybeesnek, ill. szoros kapcsolatban állnak egymással. Emberi társadalom nincs kultúra nélkül, kultúra nincs emberi társadalom nélkül. A társadalmi kultúra terminus nem vált általánosan használttá a néprajztudományban. – Irod. Kroeber, A.: Anthropology (New York, 19482); Gjessing, G.: Socio-culture (Interdisciplinary Essays on Society and Culture, Oslo, 1956).

Sárkány Mihály

társadalmi morfológia: É. Durkheim által kidolgozott jelentésében a társadalom összetétele, felépítése térben megvalósult alakzatának tanulmányozása, amelyet később a → társadalmi struktúra tanulmányozásával azonosított, szembeállítva a társadalom fiziológiájával, a társadalom működésének tanulmányozásával. A társadalmi morfológiai vizsgálatok célja, hogy a társadalmi jelenségeket anyagi-környezeti tényezőkből vezessék le. Ennek megfelelően a társadalmi morfológia az angolszász tudományos terminológiában használt humán-ökológia megfelelője. A társadalmi morfológia fogalma a néprajzi és szociológiai irodalomban Mauss és Halbwachs közvetítésével maradt fenn. – Irod. Durkheim, É.: Morphologie sociale (L’Année sociologique, 1897–98); Mauss, M.: Anthropologie et sociologie (Paris, 1950).

Sárkány Mihály

társadalmi néprajz: a társadalmi kapcsolatok, viszonyok összehasonlító és történeti jellegű vizsgálata mindazon népek körében, amelyek a néprajzkutatás tárgyát képezik. Az egyetemes néprajznak legjobban, az európai néprajznak legkevésbé kidolgozott ága. Ennek oka: az egyetemes néprajzban a társadalmi néprajzi vizsgálatokat elősegítette a 19. sz.-ban az emberi társadalom keletkezése iránt kibontakozó széles körű érdeklődés; L. H. Morgannak Az ősi társadalom c. munkáját követő viták, amelyek mind nézeteinek védelmezőit, mind támadóit kutatásokra ösztönözték; a századfordulótól kibontakozó szociálantropológiai vizsgálatokban központi szerepet kapott a társadalmi kapcsolatok és viszonyok lehető legalaposabb megismerése; az európai néprajzban az etnikus jegyeket inkább hordozó kulturális objektivációk kerültek a kutatások homlokterébe, a népi társadalom viszonyait a történeti kutatások, a források jellege és a módszerek kialakulatlansága miatt csak kevéssé tárhatták fel, és a kialakuló szociológia a társadalomban felmerülő új és legátfogóbb kapcsolatokra figyelt főként. Ezért az európai társadalmak néprajzi vizsgálata viszonylag későn, a 20. sz.-ban, a → szociálantropológiában kialakult módszerek és technikák segítségével indult meg. – Irod. Ortutay Gyula: Magyar népismeret (Bp., 1937); Fél Edit: A magyar népi társadalom életének kutatása (Bp., 1948); Bodrogi Tibor: Társadalmak születése (Bp., 1962).

Sárkány Mihály

társadalmi rétegeződés: a társadalom nem egyenlő helyzetű, hierarchikus viszonyban álló csoportokra tagolódása. Ez a tagolódás részben objektív okokra vezethető vissza (a munkamegosztás keretében kialakult alá-fölérendeltségi viszonyok, vagyoni különbségek, eltérő képzettség), részben a társadalmi értékelés következménye (a különböző foglalkozási ágak és az életformák történetileg kialakult értékrendje). A társadalmi rétegeződés olyan társadalmakban kasztosodásra vezethet, ahol nem teremtik meg a vertikális mobilitás intézményes eszközeit (törzsi társadalmakban és korai államalakulatokban); osztálytársadalmakban az osztályellentéteknek rendelődik alá, és az egyes társadalmi osztályokon belül az osztálykülönbségekre emlékeztető elkülönülési viszonyokat eredményez. A szocializmusban a társadalmi rétegeződés élessége és jelentősége csökken, mert egyre kevésbé hatnak párhuzamosan, egymást támogatóan a társadalmi rétegeződést előidéző okok. – Irod. Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom (Bp., 1941); Ferge Zsuzsa: Társadalmunk rétegeződése (Bp., 1969).

Sárkány Mihály

társadalmi struktúra: 1. valamely társadalom egymással tartós kapcsolatban és kölcsönhatásban álló elemeinek elrendeződése. Az elemek a társadalmi fejlődés különböző szintjein nem azonosak, pl. osztálytársadalmak struktúráját a szembenálló osztály ok, réteg ek, csoportok egymás közötti kapcsolatai, kölcsönhatásai alkotják. Törzsi társadalmakban érvényes a struktúrának Radcliffe-Brown által adott meghatározása: „az egyének elrendeződése intézményesen ellenőrzött vagy meghatározott kapcsolatokban”. – 2. A társadalmi strukturalista felfogás szerint nem a valóban létező társadalmi kapcsolatok rendszere, hanem az azok után felépített elméleti modell. – Irod. Radcliffe-Brown, A. R.: Structure and Function in Primitive Society (Illinois, 1952); Lévi-Strauss, C.: Social Structure (Anthropology Today. Szerk. Kroeber, A. L., Chicago, 1953); Bodrogi Tibor: Társadalmi struktúra és strukturalizmus (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Sárkány Mihály

társadalmi szokás: 1. minden → szokás, amely az emberek társadalmi kapcsolatait, mindennapi életét szervezi, függetlenül attól, hogy a szervező minták a gyakorlat természetes összehangolódásából származnak-e, vagy a mindennapi élet történelmi típusainak megőrzött, hagyományozott formáiból. A társadalmi szokás a → hagyomány és újítás, a → norma és újítás, a norma és betartás dialektikus viszonyának köznapi megoldása, mindaz, amit és ahogy az emberek társadalmi együttesükben feltűnő egyöntetűséggel cselekednek és magyaráznak. – 2. A társadalmi szokás nem egyenértékű kategória a szokással, mert szabályozó, hagyományosan ismétlődő, objektivált jellege csak a társadalmi alakulat → társadalmi néprajzi, szociológia i elemzése alapján mutatható ki. Szembetűnően sem regulatív funkciója, sem visszatükröző funkciója nem alakult ki; mindössze a gyakorlat erős megszokottságát és a megszokottság tartós gyakorlatát jelzi. Nehezen felállítható, objektív mértéke az életmód zárt vagy nyitott jellegének, a társadalmi kapcsolatok minden közvetlen megoldásának, de csak abban az esetben, ha az emberek megoldottnak látott (vagy vélt) társadalmi állapotai mögött a kimozdulás és kísérletezés tartós gyakorlatát is felfedezzük. A társadalmi szokás változó szokás, a mindennapi élet mozgástörvénye. A társadalmi szükséglet sok mindent megváltoztat. Pl. a generációk egymáshoz való viszonyát, a tisztelet gyakorlatát és fogalmát, a munka elvégzésének módjait és a konzervatívan praktikus eljárások egész rendszerét, pl. a háztartásban, ha az életmód átalakulása mögött az új életmód iránti várakozások rendszere is kialakult. – Irod. Németh Imre: Néprajzi és szociológiai módszerek a szokáskutatásban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1971).

Németh Imre

társadalom: A fogalmat többféle értelemben használja a néprajzi szakirodalom. 1 . Legszélesebb értelemben az emberiség szinonimája. – 2. Történetileg kialakult politikai vagy az összetartozás tudatával egybefűzött egységek (pl. magyar társadalom). – 3 . Kapcsolatok sokaságával összefűzött emberek rendszere. „A társadalom nem egyénekből áll, hanem azoknak a vonatkozásoknak, viszonyoknak az összességét fejezi ki, amelyekben ezek az egyének állanak egymással” (Marx). – Irod. Marx, K.: Grundrisse der Kritik der politischen Ökonomie (Berlin, 1953); Szczepanski, Jan: A szociológia alapjai (Bp., 1968).

Sárkány Mihály

társadalomnéprajz kutatásának története (Magyarországon): Európa más országaihoz hasonlóan, viszonylag későn indult meg, jóllehet nem kicsi a száma és nem csekély a jelentősége azoknak a munkáknak, amelyek a magyar paraszttársadalom viszonyaival (a magyar társadalomnéprajzi kutatások elsődleges tárgyával) foglalkoztak társadalompolitikai, szociológiai vagy gazdasági szempontból, és amelyeket tudományunk előzményeiként tartunk számon. A 18. sz. végén születtek már társadalompolitikai írások, amelyek szerzőit az a vágy hevítette, hogy a társadalom egészét, s főként az uralkodó köröket ráébressze a parasztság sanyarú helyzetére, feltárja azokat a feszültségeket, amelyek közepette a szegényparasztok létfenntartásukért küzdöttek. Ebbe a csoportba sorolható Tessedik Sámuelnek 1784-ben, Pesten megjelent munkája (Der Landmann in Ungarn, was er ist, und was er seyu könnte: nebst einem Plane von einem regulierten Dorfe), amelyben a szerző már felfigyelt a parasztságon belüli vagyoni különbségekre és az abból fakadó társadalmi rétegek közötti ellentétekre. Széles európai összefüggésrendbe ágyazva fejtette ki a magyar parasztság társadalomban elfoglalt helyének történelmi okait, a parasztság szerepe és életviszonyai közötti ellentmondást Berzeviczy Gergely, aki a parasztkérdést a társadalmi és gazdasági fejlődés szemszögéből közelítette meg és a jobbágyi-földesúri viszony megjavítására tett javaslatokat ( De conditione et indole rusticorum in Hungaria, Lőcse, 1806). Később hasonló felelősségtudat jellemzi azokat a tanulmányokat, amelyek szerzői a 19. az. végi agrárválság társadalmi kihatásait elemzik (pl. Ecseri Lajos: Az alföldi munkáskérdés és a mezőgazdasági válság, Bp., 1898; Vadnay Andor: A Tiszamellékről, Bp., 1900). Ezeknek a műveknek közös sajátságuk, hogy jóllehet nem szaktudományi módszerességgel íródtak, szerzőik mégis képesek voltak széles körű tapasztalataikra támaszkodva és kritikus szemléletük segítségével a parasztság társadalmi helyzetére legjellemzőbb tényeket összegyűjteni és bemutatni. – A népi társadalom kutatásának előzményeiként tarthatjuk számon azokat az államismereti, népismereti munkákat, amelyek a társadalomtudományok közötti munkamegosztás kialakulása előtt születtek a 19. sz. első felében, és bőven tartalmaznak a népi társadalom viszonyaira vonatkozó megfigyeléseket, leírásokat. Ilyen jellegű tanulmányok szép számmal jelentek meg a → Tudományos Gyűjtemény köteteiben. – A voltaképpeni társadalmi néprajz kezdetei a szociológia területén kereshetők. A mo.-i szociológiai kutatásokat az 1846-ban hazánkban járt francia szociológus, Le Play indította meg. Feldolgozta Hatvan társadalmi rétegződését, és leírta egy öttagú hatvani jobbágycsalád életviszonyait. Műve 1850-ben jelent meg magyarul, Horváth Mihály szerkesztésében, de az alkalmazott módszerek fejlettsége ellenére a történelmi körülmények miatt nem volt hatással a magyar tudományos életre. Az ok részben a társadalomtudományi érdeklődés általános visszaesése volt a szabadságharc bukását követően, részben Le Play „romantikus antikapitalista” moralizálása, amellyel a 19. sz. végén és a 20. sz. elején sem vállalnak közösséget a kibontakozó magyar szociológia művelői. Szemléletükben nem hozzá, hanem a társadalompolitikai írások szerzőihez kötődtek a 20. sz. első évtizedeinek faluszociográfusai, akiknek vizsgálatait társadalomnéprajziaknak is tekinthetjük. Az első faluszociográfusok közül Bosnyák Béla és Fényes Samu anyagfeltárásaival, az Egyesült Államokban tanult Braun Róbert kérdőíves anyaggyűjtésre alapozott módszertanával jelentkezett. Írásaik a → Huszadik Században jelentek meg. A Tanácsköztársaság megdöntése után a kormányzat éppúgy gátat vetett a faluszociológiai kutatásoknak, mint a progresszív szociológia egészének, amit a Huszadik Század sorsa is példáz. A századeleji törekvések az 1930-as években éledtek újjá a korabeli néprajztudományra nagy hatást gyakorló falukutató mozgalomban (→ falukutatás). Ez a mozgalom a fennálló rendszer visszásságait és abban a paraszti tömegek alávetett helyzetét felismerő tudósok és művészek Mo.-ot felfedező mozgalma volt, aminek eredményeképpen igen nagy anyag és ismeret gyűlt össze a magyar falusi társadalom életéről. A megjelent munkák egy része a szociológiai elméletben és módszerekben járatos szerzőktől (Erdei Ferenc, Szabó Zoltán) származott. Mellettük azonban nem lebecsülendő értékűek azok a nem tudományos módszerességgel írott szociográfiák, amelyeket személyes életük élményei alapján írtak szerzőik (Veres Péter, Darvas József, Illyés Gyula, Féja Géza), akik olyan jelenségeket is rögzítettek, amelyek elkerülték a tudósok figyelmét. Ennek a mozgalomnak legfőbb sajátossága az volt, hogy résztvevőik nem csupán megismerni és megismertetni, hanem megváltoztatni is akarták a parasztság adott helyzetét. Kritikai erőfeszítésük szintézisét Erdei Ferenc alkotta meg máig páratlan összegezésében A magyar paraszttársadalom c. művében (Bp., 1941). Ebben a munkában a szerző egyénien ötvözte a durkheimi szociológiai hagyományt a történeti megközelítéssel, és sikerült bemutatnia a paraszti társadalom változásának irányait is. – A múlt század végén önálló tudománnyá szerveződő néprajzban még csekély figyelmet szenteltek a társadalmi viszonyok kutatásának. A népismereti törekvéseket továbbvivő etnográfiai tájmonográfiák tartalmaztak ugyan a társadalmi élet egy-egy részletét ábrázoló leírásokat, de a szerzők nem törekedtek a népi társadalom rendszerének átfogó bemutatására. A társadalmi jelenségek sokaságából csak néhányat találtak tanulmányozásra érdemesnek. Többen tettek erőfeszítéseket apró közleményekben a rokonsági terminológia nyelvtörténeti hátterének tisztázására. Ezeknél nagyobb jelentőségűek voltak Tagányi Károly alapos feldolgozásai a földközösség történetéről (Bp., 1894) és élő jogszokásainkról, melyeknek gyűjtését sürgette (Bp., 1919). – A társadalomnéprajz az 1930-as években alakult önálló kutatási iránnyá a néprajztudomány keretében a faluszociográfia megélénkülésével és az általános társadalomtudományi tájékozódás fellendülésével párhuzamosan. Elsőként Szendrey Ákos vázolta fel azokat a kérdésköröket, amelyeket a társadalomnéprajzi kutatás tárgyának tekintett: népi erkölcs, jogszokások; a nemzetségi szervezet emlékei; a népi társadalom tagozódása, érintkezésformái; társas összejövetelek, társasmunkák. Idevágó tanulmányai az → Ethnographiában jelentek meg 1936–38-ban. Ezek a tanulmányok azonban nem tükröztek átfogó társadalomszemléletet, még kevésbé mutattak rá a népi társadalom lényegi kérdéseire, ezért nem épülhetett rájuk hosszabb távú kutatás. A népi társadalom vizsgálatának módszertani alapjait a falukutató mozgalomban induló Ortutay Gyula dolgozta ki 1937-ben megjelent könyvében, a Magyar népismeret ben. A korabeli legmodernebb elmélet és módszer, a funkcionalizmus mellett tört lándzsát, amelynek történeti szemlélettel párosítását javasolta. A kortárs szociológusoktól eltérően a paraszti társadalmat és kultúrát nem választotta mereven szét, hanem egyetlen összefüggésrendben kezdeményezte tanulmányozását, erre példát adott ugyanebben az évben megjelent másik könyvében ( Parasztságunk élete, Bp., 1937). Az 1930-as évek második felében megkezdődtek az anyagfeltáró kutatások is. Fél Edit Kocs társadalmi viszonyait kísérelte meg monografikusan feldolgozni ( Kocs 1936-ban, Bp., 1941), és úttörő munkát végzett a paraszti nagycsalád szerkezetének és funkciójának feltárásában ( A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson, Érsekújvár, 1944). Papp László és Tárkány Szücs Ernő Kiskunhalas, ill. Mártély népi jogszokásait írta le. Míg ezek a munkák többnyire korábban is tárgyalt társadalmi jelenségek módszeres és alapos feldolgozásai, korábbi kezdeményezések továbbvitelei, addig Kiss Lajos ugyancsak nagy anyagismerettel íródott, igényes könyveiben, amelyekben Hódmezővásárhely szegény népét mutatta be foglalkozási és státuskategóriánként, a társadalmi rétegződést és a rétegek közötti feszültséget állította a vizsgálódás középpontjába ( A szegény ember élete, Bp., 1939; A szegény asszony élete, Bp., 1941). – Az 1930-as években egy.-i tanszékek és diákszövetségek is bekapcsolódtak a magyar társadalom tudományos megismerésébe. Különösen kiemelkedő volt a falukutató mozgalomba illeszkedő Pro Christo diákszövetség kemsei munkaközösségének munkássága, amelyet Hirscher (Mády) Zoltán vezetett. Ebben a munkaközösségben több társadalomtudományág művelői működtek együtt, közöttük Gunda Béla képviselte a néprajztudományt, hogy objektív képet rajzoljanak egy egykéző község társadalmáról ( Elsüllyedt falu a Dunántúlon, Bp., 1936). Ezt a munkát az interdiszciplináris megközelítés és a tudományos alaposság kiemelte az 1930-as években született falumonográfiák sorából. Ösztönzéseket adott a társadalomnéprajz kutatásához a → Táj- és Népkutató Központ működése is. – A néprajztudományon belül és mellett kialakuló társadalomnéprajzi vizsgálatokat erősen visszavetette a II. világháború. Utána az újjászerveződő tudományos életben a személyi kultusz elhatalmasodásával olyan tudománypolitikai légkör alakult ki, amely nem kedvezett a társadalmi valóság feltárásának. Ennek ellenére a néprajztudományon belül nem szorultak háttérbe a társadalmi viszonyok megismerésére irányuló kutatások, de megszűnt a szociológia, amelynek szaktudományi támogatása az 1930-as években sokban segítette a társadalmi néprajz kutatási problematikájának kidolgozását. Az Ethnographia hasábjain nyomon követhetők azok a tudományos erőfeszítések, amelyeket a néprajztudomány szervezetten, de nem túl sok eredménnyel tett társadalmi rendünk szocialistává alakításának vizsgálatában 1949–56 között. Sikeresebbeknek bizonyultak azok a kutatások, amelyek a 19–20. sz.-i paraszti nagycsalád életének és rokonsági szervezetének megismerésére irányultak. Fél Edit mellett Morvay Judit és Bodrogi Tibor vizsgálatai mélyítették el e témák kutatását. Morvay Judit a palóc nagycsalád funkcionalista szemléletű rekonstruálása mellett ( Asszonyok a nagycsaládban, Bp., 1956) a nagycsaládi szervezet mo.-i elterjedésének adatait összegezte és a környező országok népeinek hasonló családformációival szembesítette (Europa et Hungaria, Bp., 1965). Bodrogi Tibor a magyar rokonsági terminológiák strukturális tipológiai osztályozását végezte el (Műveltség és Hagyomány, 1961). Fél Edit és Hofer Tamás 1951-ben kezdték meg átányi vizsgálataikat. Az európai etnográfia és az angolszász kulturális antropológia szemléletét és módszereit ötvözve írták monográfiáikat Átány hagyományos társadalmi életéről ( Proper Peasants, New York, 1969; Bäuerliche Denkweise in Wirtschaft und Haushalt, Göttingen, 1972). – 1957 óta a megtisztult tudománypolitikai légkörben újra kibontakoztak a szociológiai és ezen belül a faluszociológiai kutatások. A vizsgálatok fő tárgyát a mezőgazdaság szocialista átalakításának társadalmi hatása jelentette. A társtudomány jelentkezése a népi társadalom vizsgálatának előtérbe kerülését eredményezte a néprajztudományon belül is az 1960-as évek második felében. A megindult kutatások első jelentős eredménye Kardos László könyve Bakonycsernye mai vallásos életéről (Bp., 1969), Szabó László monográfiát írt a paraszti munkaszervezetről (Szolnok, 1968), és sajátos társadalomnéprajzi felfogást alakított ki a tevékenységek kutatásából kiindulva ( A társadalomnéprajz alapvető kérdéseiről, Szolnok, 1970). Az egyéni törekvések mellett 1969-ben létrejött a magyar társadalomnéprajzi kutatások első intézményes bázisa, az MTA Néprajzi Kutató Csoport Társadalomnéprajzi Osztálya, melynek munkaközössége elkészítette az első mo.-i jelenkutató falumonográfiát (Varsány. Tanulmányok egy észak-magyarországi falu társadalomrajzához. Szerk. Bodrogi Tibor, Bp., 1978). – A mo.-i társadalomnéprajzi kutatások történetének teljességéhez hozzátartoznak azok az egyetemes néprajzi vizsgálatok is, amelyek társadalmi viszonyok megismerését célozták. Ezek a kutatások a kiegyezést követően indultak meg. Első nagy alakjai Beöthy Leó és Lánczy Gyula voltak. Beöthy az emberi társadalom kialakulásáról írt monográfiát Morgant követve, de tőle eltérően a társadalom fejlődését nem a család és a rokonság, hanem a politikai szervezet alakulása szempontjából dolgozta fel ( A társadalmi fejlődés kezdetei, Bp., 1882). Lánczy Gyula a faluközösség kialakulásáról értekezett Spencer nézeteit véve át (Bp., 1881). Követőik közül Somló Bódog munkássága emelkedik ki, aki a maga korában a legszínvonalasabb összegezést írta a törzsi társadalmak csereviszonyairól ( Der Güterverkehr in der Urgesellschaft, Bruxelles, 1909). Törekvéseiknek csak az utóbbi évtizedekben akadt folytatója. Bodrogi Tibor a törzsi társadalmakról szerzett ismereteket összegezte (Ethn., 1957; Társadalmak születése, Bp., 1962). Hasonló törekvések jellemzik Boglár Lajos (D-Amerika), Ecsedy Csaba (Afrika), Sárkány Mihály (Afrika) munkásságát is. – Irod. Ortutay Gyula: Magyar népismeret (Bp., 1937); Rézler Gyula: Falukutatók és szociográfusok (Bp., 1943); Kertész János: Magyar szociográfia (Bp., 1943); Az ősi társadalom magyar kutatói (Szerk. Zsigmond Gábor, Bp., 1977).

Fél Edig egyik művének címlapja

Elek Péter és társai: Elsülyedt falu a Dunántúlon (Bp. 1936) c. könyvének címlapja

Sárkány Mihály

Társadalomtudomány (1921–1944): 1926-ig a Magyar Néprajzi Társaság Társadalomtudományi Szakosztályának, 1926-tól a Magyar Társadalomtudományi Társaságnak folyóirata. Szerkesztői: Bibó István (1921–25) és Heller Farkas (1925). 1926-tól Szombatfalvy György szerkesztette. 1944-ben betiltották. Fennállásának első időszakában (kb. 1933-ig) a szélsőséges jobboldali, nacionalista politika elméleti támogatója, az idealista szociológia képviselője a radikális folyóirattal, a → Századunkkal szemben. Az 1930-as években a folyóirat jellege erősen megváltozott. A hazai szociológiai kutatások kibontakozásával elméletileg változatosabb lett, politikailag közömbössé, sőt enyhén kritikussá vált, és ez a kritikai hang a Századunk betiltásától és a II. világháború kitörésétől kezdve egyre erősödött. A világháború idején a folyóirat jellegét meghatározók között találjuk már Erdei Ferencet, Veres Pétert. A Társadalomtudomány általános szociológiai, elméleti és aktuális politikai tanulmányok, szociográfiák mellett első évfolyamaiban és 1935 után gazdag néprajzi anyagot tartalmaz.

Társadalomtudomány első számának címlapja

Sárkány Mihály

társaság: → aratóbanda, → banda

társasjáték: → gyermekjáték

társasmunkák, népi társasmunkák : a legkidolgozottabb és legismertebb munkaszervezeti alapforma. A társasmunkáknál az akcióközösség társas, közösségi formája azért jön létre a hagyomány talaján, hogy a közösség tagjai egymásnak segítséget nyújtsanak a munkában vagy a munkafolyamatot meggyorsítsák, ill. a közös munkavégzés során közösségi tudatukat kielégítsék. A társasmunkák szervezetét a közösség tagjainak egymáshoz való vérségi, műrokonsági, lokális, gazdasági és emberi viszonyai alapvetően befolyásolják, de a társasmunkák folyamatában új viszonylatok alakulnak ki. A társasmunkák során az együtt dolgozó egyének mint egyes családok képviselői lépnek fel, s kerülnek kapcsolatba egymással. A családok közötti viszony a társasmunkáknál mindig egyenrangú, sohasem válik a viszony alá-fölérendeltségi viszonnyá. A társasmunkáknál éppen ezért sem a pénz, sem az aránytalanul megállapított visszadolgozás mint a végzett munka ellenértéke nem szerepel (→ ledolgozás). Ugyancsak az egyes családok mellérendeltségi viszonyából következik, hogy a társasmunkáknál olyan külső hatalmi kényszer, amely a munkavégző közösséget saját érdekükön kívül eső munkavégzésre szorítja, nem érvényesülhet. Mindezek a kritériumok a társasmunkákat elhatárolják a feudális és kapitalista társadalomban keletkezett alá-fölérendeltséget mutató munkaszervezeti stílusoktól. Az egyszerű kooperációtól (amely mellérendeltségen alapuló munkaszervezeti alapforma) viszont az határolja el, hogy a társasmunkákban az ismétlődés és rendszeresség egy magasabb foka található meg. A társasmunkákat abból a szempontból, hogy miért keletkezik a munka társas formája, négy nagyobb csoportra osztjuk: 1 . Gazdasági szükség következtében létrejött társasmunkák: azért keletkezik, mert egyetlen család saját munkaerejére támaszkodva nem végezheti el egyedül a munkát. Ez alkotja a társasmunkák zömét (pl. hordás, aratás, házépítés stb.). – 2 . Szórakozás miatt létrejött társasmunkák: a közösség azért hívja létre a munkafolyamat társas formáját, hogy közben szórakozási igényeit is kielégíthesse (pl. kukoricafosztás, fonás stb.). – 3 . Rituális célokat elősegítő társasmunkák: azért keletkezik, hogy a közösségek érdekében a társasmunkákban részt vevők a természetfeletti lényeket befolyásolják, vagy valakit tagjai sorába fogadjon a közösség, ill. a közösség tiszteletét megadja valakinek (pl. csuma ing varrása Erdélyben; sírásás, lakodalommal kapcsolatos munkák stb.). – 4 . Külső organizációs hatásra létrejött társasmunkák: a munka elvégzését, annak társas formáját a köz érdekében valamely, a közösség felett álló organizáló erő rendeli el a szokásjognak megfelelően. Ám ebben az intézkedésben a közösség akarata ölt testet (pl. közösségi → közmunkák). – A négy nagyobb csoporthoz tartozó munkák természetesen nem kezelhetők mereven, különböző vidékeken más és más lehet ugyanannak a munkának a jellege, a társas formája is másért keletkezhet. (→ még: munkaszervezeti alapformák) – Irod. Janó Ákos: A társasmunkák és a kendermunkák társas jellege Szatmárban (Ethn., 1966); Szabó László: A népi társasmunkák kutatása (Ethn., 1967); Heckenast József: Szövetkezések a századforduló paraszti gazdálkodásában (Bp., 1969).

Szabó László

Társzekér: → Göncölszekér

tartalom: a folklóresztétika kategóriája, a folklór alkotások olyan belső lényegi mozzanata, amely a formá ban fejeződik ki, és azzal dialektikus egységet alkot. Voltaképpen mindaz, amit a forma tartalmaz, tehát az egyes alkotások egésze, bizonyos szempontból tekintve. Annak megfelelően, hogy milyen viszonyt tételezünk fel tartalom és forma között, ismeretes a tartalom pszichológiai, logikai, általános esztétikai, kommunikációelméleti és kultúraelméleti meghatározása a folklorisztikában. Ezek szerint a tartalom az egyes művekben kifejeződő alkotói és befogadói érzelmek, magatartás rendszere, a valóság jelenségeinek a művekben kifejezett lényege, az üzenet információja, a művekben szereplő kulturális értékek sokasága. Az esztétika felosztása szerint a tartalom két fő összetevőre, a témá ra és az eszmei mondanivaló ra bontható. Mindkét összetevő önmagában is bonyolult jelenség, több rétegből áll. A szaktudományos folklorisztika általában többet foglalkozott a téma vizsgálatával, és megállapította, hogy a folklórban ez jószerivel a nép egész életét magába ölelheti, az ezen kívüli jelenségek közül pedig azokat, amelyek vélt vagy valódi kapcsolatban állnak vele. A téma kiválasztása és anyagának csoportosítása sajátos jellegű, ezt a modell, struktúra, szerkezet kategóriáival szokás megközelíteni. A folklorisztika ezért a tartalom vizsgálatakor használja a motívum ok, ill. típus ok szerint való elemzést, és ezt nem csupán a folklorisztika, hanem az egész kultúravizsgálat szempontjából is hasznosítja, a tartalom kultúrához kötöttségét a kultúraminta elgondolása mindig hangsúlyozta, és a content analysis módszerével éppen ezt sikerült objektív módon is kimutatni. Az eszmei mondanivaló explicit módon képviseli a kultúra értékeit, és ezekre vonatkozó normatív megállapításokat tesz – ebben különbözik a hivatásos művészet megfelelő kategóriájától, ahol ugyanez csak implicit módon és preferatív jelleggel nyilvánul meg. Pl. egy népmesében a hős mindig pozitív, a sárkány mindig negatív jelenség, egy műmesében ez elképzelhető fordítva is. Különösen az eszmei mondanivaló gyakran tematikusan rögzítve és a művészi módszertől elválaszthatatlanul jelenik meg. Pl. a balladában „családi” konfliktusok tragikus véggel jelennek meg, és ezért az egyes alkotások nem választhatják szabadon a maguk tartalom-feldolgozási módját. – A tartalom egészét messzemenően befolyásolja a technika is; más a vésett-faragott keményfa ábrázolások, mint a fűrészelt-festett puhafa díszítmények tartalma. Mindezt tágabb értelemben a tartalom és forma egységének a tényeként állapíthatjuk meg, azon belül azonban külön kell választanunk. A folklór-esztétika ritkán választja el a téma fogalmától, és pl. a szüzsét a tartalom kivonatának tekinti (jóllehet a fenti értelemben csak a téma kivonata). Ennek megfelelően a közkeletű szóhasználatban a tartalom egyszerűen mindaz, ami a folklóralkotásban előfordul. Az egyedi alkotások és a műfajok közti szoros összefüggés következtében az egyes műfajok tartalmáról is beszélhetünk, ez statisztikus valószínűségű összege mindannak, ami az illető műfaj formájában kifejeződik. Ennek következtében míg a hivatásos művészetben a műfaj definíciója egyenlő mértékben tartalmi és formai, a folklór művészetben a tartalmi elem itt lényegesebb. Egyszersmind ez az összefüggés az alapja a folklór művészet korlátozott, de elemi realizmusának: a valóságnak megfelelés a tartalom kategóriáján keresztül érvényesül. lly módon értelmezhető a tartalom kulturális meghatározottsága is. (→ még: forma, → típus) – Irod. Bãleanu, A.: Tartalom és forma a művészetben (Bukarest, 1960); Asztahov, I.: Szogyerzsanyije i forma hudozsesztvennovo proizvegyenyija (Moszkva, 1963); Sohin, K.: Szogyerzsanyije i forma v iszkuszsztve (Moszkva, 1962); Lukács György: Az esztétikum sajátossága (Bp., 1969); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

tartósított erjesztőanyag: fél évre, egy évre előre elkészített kelesztőanyag kenyér és más tészták készítéséhez. Előnye, hogy tartósan azonos minőségű → tésztaerjesztést biztosít. A házikenyér hagyományos önálló erjesztőanyaga az Alföld nagyobb részén, K- és ÉNy-Dunántúlon, vagyis búzakenyeres vidékeinken. A → sütőipar Erdélyben is alkalmazta (a 18. sz.-tól fehér cipóhoz, komlóskorpa néven). Két alapváltozatának egyike a tartósított erjesztőanyag egész elterjedésterületén ismert. Meleg vízzel tésztává kevert durva búzakorpából készül, amibe járulékos anyagként komlóvirág, szemes árpa vagy zab, vöröshagyma, akácvirág, szőlő vagy törköly stb. is kerül. Erjedés, érés után kész, bár sokszor még kelesztett nyers tésztát is dagasztanak hozzá. Az összetétel számos variációja regionális jellegzetességeket is mutat. A tartósított erjesztőanyag másik alapváltozata forrásban levő must habjával (ill. összemorzsolt szőlővel, frissen préselt lucskos törköllyel) összegyúrt, összeérlelt korpából áll. Zárt elterjedésterülete a DK-Dunántúl pereme, a Duna–Tisza köze, szórványosan a Maros-, a Körös–Berettyó mentén is előfordul. A két alapváltozat többnyire párhuzamosan jelentkezik egy háztartásban is, a Duna–Tisza közén a 19–20. sz. fordulóján a második lett az uralkodó. A tartósított erjesztőanyagba elsősorban a korpával, szőlőszármazékokkal kerülnek erjedőképes kultúrélesztők. A járulékos anyagok egy része nemcsak ízesítő szerepű, hanem kihat az erjedési folyamatra is. Az érlelt, megkelesztett erjesztőanyagot kis darabokra osztva, megszárítva tárolják. Felhasználáskor vízben eláztatják és megszűrt levével kovászolnak. – Kölcsönzését a babona szigorúan tilalmazta. Az Alföldön az új menyecske anyja házától vitte magával az első fél vagy egész évre. A tartósított erjesztőanyag szaknyelvi megjelölés, tájnyelvi, népnyelvi elnevezései → élesztő, sütnivaló (Dunántúlon), pár (Alföldön), komlóskorpa (É-Tiszántúlon), komló (D-Alföldön, Bánságban). A sütnivaló szó tartósított erjesztőanyag jelentéséből indul ki a „ Nincs sütnivalója ”, szólás. – A tartósított erjesztőanyag alkalmazása a 17. sz.-tól közvetlenül igazolható, a 18. sz.-tól közép-európai környezetünkben számontartott magyar specialitás. Bár az ókortól napjainkig tésztaerjesztésnél sokfelé alkalmazott hatóanyagokra épül, s a tartósított megoldásnak is ismert ókori mediterrán és 20. sz.-i D-franciao.-i párhuzama, a tartósított erjesztőanyag kialakításánál hazai belső fejlődéssel számolhatunk.

Kisbán Eszter

tartószíj: → nyakló

tartozéktelepülés: 1 . valamely „kettős szálláselv” szerint települt népcsoport időszakosan használt településegysége. Ilyen tartozéktelepülés pl. a nomád társadalmak nyári szállása, amelyet csak a népcsoport pásztorkodó tagjai laknak nyaranta. A lakosság többi része ekkor is a jelentősebb téli szálláson él. – 2 . Földművelő és állattartó megosztott paraszttelepüléseken a lakóhelytől különálló magánbirtoklású gazdasági udvar, ill. e gazdasági telephelyek csoportja. Általában csak az év egyes szakaszaiban használják, pl. nyári munkák idején, állatok teleltetésekor. Legtöbbször ilyenkor sem tartózkodik kint az egész család, csak azon tagjai, akikre szükség van a felmerülő gazdasági teendők elvégzésénél. A kint tartózkodók általában férfiak. A tartozéktelepülések egy része még akkor is tartozéktelepülés marad, amikor látszólag állandóan lakott hellyé válik. Gazdája ugyanis csak élete egy szakaszában él kint, öregkorára beköltözik városi házába. Közben is erős kapcsolata van a városi portával és a rajta élő öreg hozzátartozóival. Pusztai lakos létére városinak érzi magát. „Haza megy”, amikor a városba indul. – A mo.-i tartozéktelepülések közé sorolhatók pl. a 20. sz. előtti alföldi → tanyák, a Duna melléki → réti szállások és → erdei szállások, pusztai szálláscsoportok, némely pajtáskertek, pincecsoportok, hegyi pásztorszállások stb. – A tartozéktelepülések eredete ma még tisztázatlan. Középkori létezésük vitatott. Az újkori századokban országszerte gyakoriak, különösen a tanyás terület jelentős. A tartozéktelepülések sorsa különbözőképpen alakult. A tanyák többsége a 19. sz.-ban állandó lakóhellyé vált, és elvesztette tartozéktelepülés jellegét. A réti és erdei szállások a természeti környezet megváltozásának hatására nagyrészt megsemmisültek. A pusztai szálláscsoportok sorsa a helyi adottságoknak megfelelően egyrészt állandó lakóhellyé alakulás, másrészt felszámolódás lett. Európa Kárpát-medencén kívül eső területeinek tartozéktelepüléseiről meglehetősen keveset tudunk, mivel kutatásuk nagyon elhanyagolt. A tartozéktelepülések kutatásának elindításában és serkentésében a magyar néprajztudománynak úttörő szerepe volt. (→ még: megosztott település, → szállás) – Irod. Erdei Ferenc: Magyar tanyák (Bp., 1942); Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963); Bárth János: A kalocsai szállások településföldrajzi sajátosságai (Szerk. Tálasi István, Dissertationes Ethnographicae, 1973).

Bárth János

tat: 1. az egyetlen fatörzsből vájt hajó vagy bödönhajó és → csónak belsejében – a közepe táján és rendszerint a farán – erősítésül meghagyott, 20–30 cm széles, keresztben fekvő, ülésre is szolgáló rész. A tat finnugor eredetű szó. A tat szó régisége arra utal, hogy bödönhajóink igen régi eredetűek és korábban tattal készültek. – 2 . A ladik ülődeszkája, valamint a ladik két végén levő ülőhely neve.

K. Kovács László

tatai kerámia: A tatai fazekasságról a 17. sz.-ból maradtak fenn az első emlékek. A fazekasok céhe 1722-ben alakult. Készítettek → ólommázas és mázatlan edényeket is. A mázas edények alapszíne fehér, s ezt a felületet → írókával díszítették, kék és zöld mázzal. A díszítmények elemei vonalkákból és pontokból állnak, néha növényi elemekkel vegyesen. Ilyen díszítményekkel látták el a tálakat, szilkéket, bögréket, ikeredényeket, kisebb űrtartalmú korsókat. Tejes edényt mázasan – kívül zöld mázzal – is készítettek. A mázatlan edények legszebb, legarchaikusabb darabjai az ún. határi korsó k, amelyeknek a vállát és a hasát vörös földfestékkel díszítették. A díszítmények elemei geometrikusak. E korsóknak csak a száját és a csücskét mázolták. A tatai kerámia stílusa nem kapcsolódik más stílushoz, egyedülálló. Az ottani hagyományt őrzi a ma is dolgozó Csiszár József művészete. – Irod. Körmendi Géza: A tatai fazekasság (Komárom, 1964).

Korsó „maga falán” vörös virágozással (lelőhelye: Perőcsény, Pest m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Katlanfedő, „maga falán” vörös festéssel (Tata, Komárom m., 1960) Bp. Néprajzi Múzeum

2. „Kocs-i csengő”, a búcsúk fehér alapon kék és zöld írókázással készült jellegzetes ajándéktárgya (Kocs, Komárom m., 20. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Vörös festéssel díszített vizeskanták (Tata, Komárom m., 1960-as évek) Bp. Néprajzi Múzeum

Tatai kerámia Nagytál írókás díszítéssel a 19. sz. második feléből

Nagyméretű korsó. Körmendy János munkája 1896-ból. Mind (Tata, Komárom m.) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

Tatár Péter: → Medve Imre

tatárka: → hajdina

tatárködmön: → ködmön

tatár mondakör: A tatárok betörésének, kegyetlen pusztításának emléke a néphagyományban máig megtalálható. A tatárveszedelem a népi emlékezetben összefonódott a tatárok jóval későbbi, 17–18. sz.-i betöréseivel. Az emlékkör gyakran kontaminálódik a → török mondakörrel. A néphagyomány „kutyafejű” tatárokat emleget. Az elnevezés eredetét illetően a vélemények megoszlanak: keletkezhetett a tatárok torzított koponyájából vagy vezéreik jelvényéből, a kutyakoponyából, de lehet az ismeretlen, félelmetes képeknek kijáró képzeletszülte gúnynév is. Legintenzívebben a bujkálások, futások emléke marad meg: nádasokban, mocsaras helyeken, megközelíthetetlen szigeteken, amelyeket kaszával, éles késekkel vettek körül, tettek megközelíthetetlenné. A leggyakoribb mondatípus a → Sári, Mári, jertek elő. Elsősorban a Tiszántúlon és Erdélyben mondák szólnak a tatárok ellen hősiesen harcoló asszonyokról (→ mondahősnő) és azokról a cselfogásokról, amelyekkel az ellenséget megfutamították. A kegyetlen ellenség a monda szerint dióbélen hízlalt hét foglyul ejtett magyart, hogy megegye őket. Több helyi, ezen belül → névmagyarázó monda őrzi a tatárok emlékét. Szatmár megyében elterjedt a kákonyi hegy mondája: egy földesúr a tatárok elől kincsét a földbe rejtette. Meglátta egyik embere, akinek az úr kivágta nyelvét, nehogy elárulja, hol van a kincs. Az ellenség kérdezősködésére csak annyit tudott mondani: kak-kak . A várháti nádas (Csongrád m.) mondája: a csongrádiak a Tisza menti Várkút nádasai között húzták meg magukat és felváltva őrködtek. Egy legény nem vállalta az őrködést, amiért megátkozták. Éjszakánként ott bolyong, „Várj hát”-ot kiabálva. Tatárkelő (Csongrád m.) monda: a Tisza partján egy asszony cipókenyérrel szétloccsantotta az őt üldöző tatár fejét, aki azóta minden Szentgyörgykor ott úszkál fej nélkül a vizen. Némely vidéken tudni vélik, hogy néhány tatár elvonulásuk után ott maradt és falvat alapított (Tatárfalva, Tatárvágás), vagy családokat eredeztetnek ivadékaiktól. Erdélyben a tatár mondakör szinte teljesen kitölti a törökkel kapcsolatos mondakör helyét, ill. az ország más tájain ismert török mondákat, itt tatárokkal mesélik. Gyakoriságukat az magyarázza, hogy Erdély különösen sokat szenvedett az oszmán-török birodalom segédcsapataiként betörő krími tatároktól (az utolsó betörés 1733-ban volt). A székiek (Mezőség) ma is háromszoros templomozással, gyásszal, böjttel emlékeznek Bertalan napján (aug. 24.) az 1657., ill. 1717. évi tatárpusztításra. Hasonló okból vesznek rendkívüli alkalommal úrvacsorát a nagyenyedi ref.-ok minden évben az aug. 20-a előtti vasárnapon egy tatárpusztítás borzalmaira emlékezve. A gyergyói Ditró és Szárhegy között mutogatnak egy mezőt, ahol a székelyek asszonyaik segítségével furfanggal legyőzték a túlerőben lévő tatárokat. Sepsibesnyő mellett a Jankófeje és a Tatárút dűlőnevek egy, a tatárok kikémlelésére küldött legény hősi halálára emlékeztetnek. Székelyföldön számos helyi monda ismert, amely a tatárokkal vívott csatákra vagy az előlük való menekülésre vonatkozik. A tatárok betörése K-Európa más népeinél is mély nyomot hagyott, hatása különösen erős az orosz folklórra. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (Pest–Bp., 1868–1873); Szendrey Zsigmond: Történelmi népmondák (Ethn., 1920); Szokolova, V. K.: O nyekotorih tipah isztoricseszkih predanyija (Isztorija, kultura, folklor i etnografija szlavjanszkih narodov, Moszkva, 1968); Kretzenbacher, L.: Kynokephale Dämonen südosteuropäischer Volksdichtung (München, 1968).

Dobos Ilona Kósa László

tátorján (lat. Crambe tataria): ma már kipusztulóban lévő növény. Csak a Balaton kenesei partján, a Sátorhegységben és Erdélyben fordul elő szórványosan. Régebben húsos gyökértörzse fontos népi táplálék volt. C. Clusius németalföldi botanikus már 1601-ben említi, hogy a magyarok Eger vidékén és Erdéllyel határos területeken szűk esztendőkben kenyérnek ették s bizonyára a tatároktól tanulták el a növény hasznát. 1781-ben a Magyar Hírmondó arról tudósít, hogy az erdélyi Mezőségen a tátorján vagy tatárkenyér gyökerét répa módjára sütik és eszik. Azt is közli a Magyar Hírmondó, hogy „a Tisza körül szűk időkben a tsikósok, gulyások, juhászok s több afféle emberek öt-hat napig és egyedül azzal szokták magukat táplálni”. Diószegi Sámuel 1818-ban azt írja, hogy „szükség idején meg lehet enni, eggyel 20 ember megéri egy nap”. Orbán Balázs is felfigyelt rá s Mezőmadaras környékének leírása során megemlíti, hogy az Istentava körül nagy mennyiségben terem a tátorjángyökér. A nép kegyelettel viseltetik iránta, mert gyökere sokakat megmentett az éhhaláltól. Orbán Balázs nyomán Jókai Mór Bálványos vár c. regényében ínséges idők hírnökeként említi a tátorjánt. Borbás Vince abajdóc, tatárkenyér, tatár repce, tatár répa néven említi (botanikai irodalmunk ismeri radária, tantárka, tatárka nevét is) s azt mondja, hogy húsos édes gyökerét meghámozzák, karikára vagdalják és fiatal hajtásával együtt salátának vagy főzeléknek elkészítik. Ma már csak a Mezőségen eszik a pásztorok és a gyermekek. A tátorján valószínűleg a förgeteg jelentésű tátorján tól (’szélvész, orkán’, Kecskemét, Hódmezővásárhely) kapta nevét, s ez a tátorján legalább részben azonos jelentésű a táltos szóval. A tátos szél (Kiskunhalas), a tátorján szél a táltosok szélvarázsló cselekedetére utal s a tátorján régi varázsnövény is lehetett. A tátorján fogyasztásának elterjedése kelet felé vezet. Az egyik tátorjánspecies gyökerét a kalmükök hamuban sütik s vajjal, faggyúval fogyasztják. – Irod. Jávorka Sándor: A tátorján Magyarországon (Természettudományi Közl., Bp., 1932); Rapaics Raymund: A tátorján (A Természet, 1938); Dömötör Sándor: Keletről vetette ide a vihar (Debreceni Szle, 1944); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).

Gunda Béla

taupli: → tápli

tavaszbúza: → búza

tavi mészkő: → darázskő

taxa: → taksa

tebe: → életfa

technikai munkamegosztás: A munkaeszközök jellege és fejlettségi foka, valamint a résztvevők szakértelme szerinti → munkamegosztás. Lényege, hogy a más-más technikájú munkaeszközökkel ugyanazt a munkafolyamatot munkaszervezetileg eltérő módon lehet csak elvégezni (pl. az aratást sarlóval, kaszával, lovas aratógéppel, kombájnnal). Azonos munkák különböző technikájú szerszámokkal való végzésekor szükségszerűen csak a technikai munkamegosztás változik, mert különböző munkaeszközök más-más módon tagolják az egységes munkafolyamatot. Egyazon technikájú munkaeszközhöz vidékenként más-más munkaszervezet kapcsolódhat, s ennek már bizonyos, a szerszámtól független etnikus jellege van (pl. kaszás aratásnál vidékenként a munkacsapat összetétele más lehet: kaszás–marokverő; kaszás–marokverő–kévekötő; két kaszás–egy marokverő–egy kévekötő; uradalmakban a nagybanda stb.). (→ még: munkacsapat) – Irod. Szabó László: A paraszti munkaszervezet és társasmunkák a zempléni Hegyvidéken (Népr. Ért., 1965); Fél Edit–Hofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967); Heckenast József: Szövetkezések a századforduló paraszti gazdálkodásában (Bp., 1969).

Szabó László

Technikatörténeti Szemle: a Műszaki Emlékeket Gyűjtő és Nyilvántartó Csoport, ill. a szervezésében létesülő Országos Műszaki Múz. évkönyv-jellegű tudományos periodikája. 1962–63 óta jelenik meg. Néprajzi érdekű technikatörténeti tanulmányokat, közleményeket is közread.

Filep Antal

technológiai munkamegosztás: a végzett munkafolyamat egységessége vagy tagolhatósága és a munkát végzők szakértelme által meghatározott szerepe szerinti munkamegosztás. A francia Maunier kategóriái alapján Fél Edit a magyar anyagra a következő csoportjait állapította meg: 1 . Osztatlan munkák : mindenki egyazon munkafolyamatot végzi (pl. egy nagyobb teher közös erővel való szállítása). – 2 . Egymás mellé helyezett munkák : az egyes résztvevők összehangolt, de különböző munkát végeznek, s a résztvevők mindegyike szükség esetén el tudja a munka bármely fázisát végezni (pl. aratás, szüret). – 3 . Specializált munkák : a részmunkák egy cél felé haladnak, de egyes fázisokat bizonyos speciális tudással rendelkező emberek képesek csak elvégezni (pl. kútásás). (→ még: munkamegosztás) – Irod. Fél Edit: A társaságban végzett munkák Martoson (Népr. Ért., 1940).

Szabó László

Téglás Gábor (Brassó, 1848–Bp., 1916): régész, tanár, múzeumszervező, az MTA l. tagja (1888). Egy.-i tanulmányai végeztével 1871-től a dévai főreáliskola tanára, 1883–1904 között ig.-ja. Kora kiemelkedő római régésze, ókorkutatója volt. Különösen fontos munkát végzett Erdély területének régészeti vizsgálatában. A néprajzi kutatás számára értékesek bányatörténeti és D-erdélyi etnográfiai kutatásai. Elindító és fellendítő szerepe volt a Hunyad megyei múzeumi és történetkutatói munkának, a Hunyad Vármegyei Történelmi és Régészeti Társulat múzeumig.-ja, majd tb. ig.-ja volt. – F. m. Hunyad megye története (I., Bp., 1902); Szemenik és környéke (H. n., é. n.). – Irod. Ortvay Tivadar: T. G. (Századok, 1916).

Filep Antal

Téglás István (Sepsiszentgyörgy, 1853–Torda, 1915): pedagógus, néprajzi író. Tanulmányait Sepsiszentgyörgyön, Nagyenyeden a Bethlen Kollégiumban és a dévai állami tanítóképzőben végezte. Fogarason, Brassóban, Petrozsényben volt tanító. 1880-ban Nagyszebenben iskolaig. lett, 1891-től Nagy- és Kisküküllő megyék segédtanfelügyelője. 1894-től Torda-Aranyos megye tanfelügyelője volt. Népismereti, tájismereti munkálkodása néprajzi vonatkozásokban rendkívül gazdag. A néprajzi szakfolyóiratokon kívül tanulmányai az Arch. Ért.-ben és az Erdélyben jelentek meg. – Irod. Orosz Endre: T. I. emlékezete (Kolozsvár, 1915).

Filep Antal

téglaverő, téglagyártó, téglagyári munkás : téglakészítést végző építőanyagipari bérmunkás. A tőkés termelés előtti téglagyártás házi kisvállalkozói, majd a téglaverés manufakturális keretek között folyt. A vállalkozói rendszer kiterjedése idején még sokáig megmaradtak e régibb formák, a téglagyárak pedig az anyaglelőhelyekhez való kötöttség, továbbá a munka idényjellege (tavasztól őszig folyt a gyártás) miatt is „vidékies”-ek maradtak; a szakmunkás ok az üzemhez kötődtek ugyan, a betanított és segédmunkások azonban eleinte a mezőgazdasági munkák szüneteiben szegődtek el (sőt még nyáron, a legintenzívebb téglagyártás idején is sokan elmentek aratni). Csak lassan fordult meg a munka értéksorrendje, amikor már őszi kukoricatörtést, téli favágást vállalva, a mezőgazdasági munka vált kiegészítő keresetté. Így alakult ki egyrészt az üzemhez kötött téglagyári munkás , másrészt a vándoréletre áttérő, családi vagy bandaszervezetben dolgozó idénymunkás típusa. – Az 1897. évi szegedi árvíz után a kiskundorozsmaiak tértek át legnagyobb tömegben a vándormunkára (évenként 400 család, mintegy 1600 lélek kelt útra), de más – elsősorban a korábbi kubikos – helységek (Kiskunfélegyháza, Hódmezővásárhely, Szentes, Bajaszentistván stb.) lakói is. Felkeresték a nagyobb településeket, sőt külföldre (Románia, Ausztria stb.) is eljutottak. E vándor idénymunkásokat a gyárak téglamester ei toborozták: az év első hónapjaiban dobolás vagy levelezés útján hirdették meg a munkafeltételeket, majd a családfővel, ill. a → bandagazdával egy idényre szóló szerződést kötöttek. Mindig teljesítményben (ezrenként) kapták fizetségüket. Családi keretben nemek és életkor szerint osztották meg a munkát egymás között, a legkisebbtől a legidősebbig mindenkinek megvolt a feladata. Nagyobb munkahelyeken és tömegesebb munkán ( földrámolás , vagyis föld kitermelés és szállítás) megmaradt a → banda. Ki-ki saját szerszámával dolgozott. A kész árut a téglamester vagy a → vállalkozó (→ alvállalkozó) vette át. – Nagy üzemben külön be- és kihordó, valamint rakó , továbbá már betanított munkásnak számító tüzelő és égető működtek együtt, a szakmunkások közül legrangosabb volt a téglamester . A munkafolyamatról levált a földkitermelés, melyet zömmel talicskás vagy csillésmunkát végző → kubikosok teljesítettek. A segéd- és betanított munkások fél- vagy egy évre szegődtek, az állandó munkások (be- és kirakó, kiadó, tüzelő, kocsis, kemencemunkás stb.) egy része a telepen lakott. E telepi munkások között – főként a fővároshoz közel – az Osztrák–Magyar Monarchia szinte minden nemzetisége megfordult. – A cserépgyártás mindenben párhuzamos, ill. kiegészítő iparága volt a téglagyártásnak, legtöbbször egy vállalkozás vagy üzem keretei között zajlott. Ennek ellenére jóval több volt a cserépgyártó, mint a téglagyártó manufaktúra, a cserépverő k között pedig több nő, kinek munkája sem könnyebb, sem rövidebb nem volt, mint férfitársaié. – A vályogverés és a falverés minden modernizálódása ellenére is megmaradt falusi kisvállalkozásnak, szakosodott proletár-parasztok családi vagy kisebb csoportokban végezték, sőt a vályogverés „lesüllyedt” a falusi cigánysághoz is. (→ még: építőmunkás, → szakmánymunka) – Irod. Nagy Jenő: Népi téglaégetés a zilahi Mice-völgyében (Erdélyi Múz., 1945); Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. II. Szerk. Szabó István. Bp., 1965); Solymos Ede: Bajaszentistváni téglásélet (Baja, 1965).

Katona Imre

tehén: 1. → szarvasmarha. – 2. a hozzáfűződő hiedelmek (→ hiedelem) kialakulásának fő oka a tehén és a tej fontos szerepe a mindennapi életben. Az egész nyelvterületen gazdag, sok szempontból egységes hiedelemanyag lelhető fel: részint nagyobb tejhasznot biztosító, részint a tehén különböző károktól (főleg → rontástól) való óvását biztosító eljárások. A tehénhez fűződő hiedelmek nehezen választhatók el a → tej hiedelmeitől, mivel a tejet a tehén tartozékaként kezelték: ami a tejnek ártott, vagy használt, az a tehénnek is, és viszont. A tehéntartásnak alig volt olyan mozzanata, amelyhez ne fűződött volna → előírás, → tilalom vagy → mágikus eljárás. Az üzekedés időpontját igyekeztek a → hold járásához igazítani; odamenet néhol szentelt gyertyát ástak le az istállóba elvetélés megelőzésére. Ellés után a borjút egyes helyeken háromszor pendelyen vagy gatyaszáron bujtatták át. Mint más veszélyes alkalmakkor, elléskor is előfordult a tehén, ill. az istálló körülszórása (→ bekerítés) vagy az istálló és tehén → füstölése. A kisborjút elsősorban → szemveréstől kellett óvni: idegenek nem láthatták, piros szalagot vagy más élénk színű tárgyat kötöttek rá vagy a jászol fölé. Az új borjú házhoz szoktatása történhetett mágikus módszerekkel is: pl. a gazdasszony kötényén át vezették be az istállóba; ill. az újszülött borjút első, istállóból való kivezetésekor farral lökték ki, hogy hazataláljon stb. A vásárolt tehén szoktatása hasonló módon történt, vagy szőrét a kemencébe, küszöbbe sározták. A tehén vásárba vitelekor elsősorban az eladás hasznát igyekeztek biztosítani, pl. különböző mondókákkal, de borjú eladása esetén fontos volt az is, hogy az anyja ne sírjon utána; e célból pl. a borjú homlokszőréből etettek vele. – A boszorkányok és más rontó személyek tevékenysége és a rontás tehéntől való elhárítása általában bizonyos napokhoz kötődött (→ Szent György napja, → harmatszedés); de sok helyütt állandóan védték a teheneket → mágikus tárgyakkal (ilyen pl. a küszöb alatt vagy a jászolban tartott fokhagyma, fejsze, Szent György napi kakukkfű). A tejhaszon csökkenését még a 20. sz.-ban is országszerte rontás hatásának tulajdonították; ezért sokféle mágikus eljárás volt ismert a tej visszaszerzésére. A gulyára hajtott tehén megrontását, mágikus eszközökkel történő szétszélesztését és ugyanezeknek a bajoknak a helyrehozatalát a hit a → tudós pásztornak tulajdonította. – A tehén egészségét, tejhozamát, szaporaságát biztosító mágikus eljárások általában nevezetes időpontokhoz kapcsolódtak: ilyen volt főleg az első fejés (→ első tej), az első kihajtás napja, Szent György napja, ezenkívül elsősorban karácsony (→ karácsonyi vacsora), de helyi jelentősége más napoknak is volt (pl. D-Dunántúlon → Borbála napja). – Egyes hiedelmek a tehén megbecsült voltát fejezik ki: pl. a gazdát halálakor megsiratják tehenei; az öreg tehenek megértik az emberi beszédet; Szent György napon és karácsony éjjelén gazdájukról beszélnek stb. – A tehén szerepe, fontossága, valamint a hozzáfűződő hiedelmek és mágikus eljárások Európa-szerte kisebb-nagyobb táji különbségekkel a lényeget illetően egyeznek. Legtöbb hasonlóságot bizonyos igen régi gyökerű, tejhasznot biztosító és rontástól óvó (nálunk elsősorban Szent György napjához kapcsolódó) eljárások mutatnak.

Pócs Éva

tehenész: nagygazda udvarán kisegítő öreg, nehezebb munkát már nem bíró szegényember, aki pár forintért, ócska ruháért gondozta a teheneket. Tehenésznek vagy csírás nak nevezték az uradalmakban az állatgondozóknak azt a csoportját, amely a tehenek gondozását, fejését látta el. (→ még: uradalmi cseléd)

Morvay Judit

teher: → málha

teherhordás: emberi erővel végzett szállítás. Különböző módjai ismeretesek, ezek a közvetlenül igénybe vett testrészek alapján osztályozhatók (teherhordás fejen, vállon, háton, kézben). A teherhordás módjai befolyásolják a testtartást, a test fizikai tulajdonságait. D-Európában a nők egyenes, sudár testtartása, ritmikus járása szoros összefüggésben van a → fejen való teherhordással. Szlovák és felföldi magyar területeken a nők tartása nem egyenes, gyakori a visszértágulás, a szívpanasz a nehéz → batyuk cipelése miatt. A teherhordás különböző módjai hosszú történeti korokon át jellemzőek egy-egy területre. Az amerikai indiánok fizikailag szenvedtek az európaiak által erőszakkal terjesztett → vállrudak, → vízhordó rudak alatt, annyira idegen volt számukra a teherhordásnak ez a módja. Korábban homlokpánt ra erősített szerkezetekkel szállítottak nagy cserépedényeket, kosarakat stb. A DK-ázsiai népek között viszont a vállrúd, az afrikai törzseknél pedig a fejen való teherhordás képviseli a teherhordás uralkodó formáját. – A magyar nyelvterületen belül is elválnak a teherhordás alapvető módjai: a fejenhordás a Dunántúlon és az erdélyi medence középső részén, a háton való batyuzás a Felföldön és az Alföld É-i részén, a vállon vitt átalvető Erdélyben ismeretes. – A nemek közötti munkamegosztás élesen mutatkozik meg abban, hogy a teherhordás eszközeinek zömét a nők használják, a cipekedés elsősorban női munka. A szállítást könnyítő eszközök nagyobb része a paraszti társadalomhoz, kisebb hányada egy-egy szűkebb foglalkozási réteghez kapcsolódik (pl. halász → szatyor, pásztor → bőrtarisznya, vándoriparosok és kereskedők készségei). Megfigyelhető, hogy a teherhordás eszközei és módjai sokkal gazdagabbak az elzártabb, a társadalmi, gazdasági fejlődésben hátramaradottabb tájakon (hegyvidék, mocsár), mint a polgárosultabb vidékeken. Jellemző példa erre a → tarisznya. A régebbi, szegényesebb vászontarisznyákat (→ hátitarisznya, → oldaltarisznya) csak a peremvidékek őrizték meg, ill. az alföldi parasztság legszegényebb rétegei. A módos alföldi, dunántúli parasztok → szeredást (szőrtarisznyát) vettek maguknak. A teherhordás eszközeinek többségét házilag állítják elő (pl. különböző vászonkendő, batyuzó lepedők) vagy alkalmilag készítik (→ fakéreg edény). Másik részét viszont háziiparosok gyártják nagy tömegben és értékesítik a piacon. Ebbe a csoportba sorolhatók a dongás faedények (→ kupa, → puttony), a finomabb kivitelű kosarak, a szőrtarisznyák stb. – A teherhordás módjai és eszközei helyenként és időnként etnikus specifikumnak mutatkoznak. Említhető a bakonyi lakosság példája, ahol a magyar és a német nők fejen szállítják a terhet, a szlovákok viszont a háton való batyuzást őrizték meg. Más esetekben csak apró eltérések mutatkoznak az etnikumok között (pl. a hátikosár formája, az átalvető, a tarisznya színezése stb.). Ezek a jelenségek azonban nem időtlenek, a teherhordás eszközei éppúgy változnak, cserélődnek, mint az anyagi kultúra más elemei. Hagyományos eszközök kimennek a használatból és helyettük új eszközök jelennek meg. Gyakran az eszköz neve emlékeztet a régi tárgyra ( szatyor, kupa, hátizsák, kéregedény, kasornya , → ételhordó). – A teherhordás hagyományos eszközei közül több is figyelmet érdemel a népművészet szemszögéből. Különösen az ajándékba, hozományba készített tárgyak emelhetők ki: → edényhordó kendő, hátitarisznya, → kasornya, vízhordó rúd stb. Igen értékes és tanulságos a teherhordás eszközeinek terminológiája. Ez a névanyag gazdagabb, mint azt a formák változatossága indokolná. Az esetek többségében helyi nyelvfejlődésről tanúskodnak, gyakran néptörténeti tények, etnikai, nyelvi érintkezések emlékét őrzik. – Irod. Gunda, Béla: Ludový transport v Žakarovciach (Slovenský Národopis, III., Bratislava, 1955); Paládi-Kovács Attila: Néhány megjegyzés a magyar parasztság teherhordó eszközeiről (Ethn., 1973).

Paládi-Kovács Attila

tej: a → népi hitvilágban a tehén tartozékaként szerepel és így szoros kapcsolatban van a tehénhez fűződő hiedelmekkel: ami a tejnek árt, árt a tehénnek is, a tejet óvó eljárások pedig a tehenet védik. A tejhez fűződő hiedelmek (→ hiedelem) és → mágikus eljárások általánosan elterjedtek Európa parasztságánál. A magyar népi hitvilág egyik leggazdagabban variált, még a 20. sz.-ban is eleven hiedelemköre; szoros kapcsolatban áll a → boszorkányhittel (a boszorkány egyik legfontosabb tevékenységi területe a tehén, ill. a tej megrontása volt). Mint értékes tápanyagot hiedelem jellegű → előírásokkal és tilalmakkal (→ tilalom) egyaránt védték. Ezek közül legáltalánosabb volt a kenyér késsel történő tejbe aprításának tilalma (kihasadozna a tehén tőgye), a háztól való kiadásának tilalma naplemente után (ha mégis kiadták a háztól este, → rontás megelőzésére sót kellett belehinteni); valamint a fecskefészek leverésének tilalma (véres lenne a tej). A fejésre vonatkozó tilalmak és előírások célja is a rontás megelőzése volt (pl. fejés után tejbe mártott ujjal meg kellett keresztezni a tehén hátát; a fejőedényt nem volt szabad födetlenül átvinni az udvaron stb.). A tehén megronthatóságába vetett hit általános volt: a rontás elsősorban a tejhozam csökkenésében vagy megszűnésében és a tej „véressé” válásában nyilvánult meg. Ténylegesen gyakorolt rontó művelet kevés ismert (pl. egy Bereg megyei adat szerint azon az úton, ahol a csordát először hajtják ki a legelőre, sót kell elásni, majd Szent György napja után felásni és apránként megetetni a tehénnel; ennek következtében az egész csorda tejét egy tehéntől lehet kifejni). A rontó eljárások eredményeképpen más tehenek teje is a saját tehéntől fejhető ki. Ezen alapszik a → harmatszedés művelete is. Elterjedt nézet volt, hogy a boszorkány különböző tárgyakból is tud tejet fejni: kútágasból, lepedőből, kötényből, → karácsonyi abroszból stb. – Igen gazdag a megrontott tehén gyógyítására vonatkozó hit és gyakorlat, amelynek reális háttere az volt, hogy a tejhozam csökkenése esetén kevés lehetőség volt sikert biztosító racionális eljárások alkalmazására. A gyógyító műveletek egy részének közvetlen célja a rontó bántalmazása, ill. kilétének megtudakolása volt. Országszerte elterjedt volt a rontás gyanúja esetén a tej verése a küszöbön, disznóvályúban. A verés leginkább fejszével, fejsze fokával vagy rózsafa (→ vadrózsa) ágával történt, sokszor napkelte előtt, szótlanul. Mindez a hit szerint a rontó nak fájt, aki a hiedelemmondai megfogalmazások szerint kérte, hogy hagyják abba a verést, majd pedig rendbehozta az okozott bajt. Hasonló elven alapul a tej (ritkábban a tehén más tartozéka, pl. vizelet) → füstölése (pl. csizmában kéménybe akasztva), valamint a tej szurkálása éles, hegyes vagy megtüzesített tárgyakkal, továbbá a tej tűzbe, tűzhelyre öntése. – Mint hiedelemmondai motívum általánosan elterjedt, de a gyakorlatban is előfordult a boszorkánynak vélt macska, béka stb. bántalmazása. A hit szerint az emberré visszaváltozott rontó beteg lett, így kilétére fény derült, és egyúttal kényszeríteni lehetett a tehén meggyógyítására. Szintén a rontót bántalmazta jelképesen a nyelvterület keleti részén elterjedt eljárás: a gazda vagy gazdasszony saját ruhadarabját – pl. zekéjét vagy akár egy pokrócot – verte. – Más jellegűek a tehenet közvetlenül gyógyító eljárások. Országszerte elterjedt volt különböző gyógyszerek beadása a tehénnek, valamint a tehén füstölés e; a Dunántúlon pedig még a közelmúltig gyakorolt eljárás volt a tehén vagy tartozékai (szőre, kötele, lánca) fölött végzett → öntés. – A tejet fontossága ellenére ritkán használták → mágikus tárgyként; legfontosabb szerepe a → tűzvész elhárításában volt. Gyógyszerként elsősorban tüdőbaj, asztma, köhögés ellen volt használatos; tejet itattak továbbá azzal, akiről úgy gondolták, hogy meggyulladt benne az alkohol, ill. → kígyó mászott belé alvás közben. (→ még: első tej)

Pócs Éva

tejelosztás: az a mód, ahogyan az → összefejéskor a → bemérés alkalmával az → esztenában, a közös fejős-juhnyájban társult gazdák a közösen fejt nyáj tejéből, a fejési idény alatt a részüket megkapják. A tejelosztás alapja lehet a beméréskor kapott tej mennyisége vagy a közös nyájba beadott juhok száma . – Irod. K. Kovács László: Adatok a bálványosváraljai fejős juhászathoz (Ethn., 1947); K. Kovács László: A közös fejős-juhnyájak tejhaszonvételi formái Erdélyben 1900 körül (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1968).

K. Kovács László

tejes: → pohárszék, → polc, → téka

tejespad: → vizespad

tejfel: ételek habarására, ízesítésére általánosan használatos tejtermék, amely egyúttal a magyar népterület nagyobb részén a → tejfeldolgozás menetében a → vajkészítés alapanyaga. – Tehéntejből a háztartások mindenütt gyűjtenek tejfelt, többnyire az → aludttej felszínéről. A juhtejet csak a nagyobb mennyiséget feldolgozó pásztorok fölözik le szórványosan a → sajtnak való beoltás előtt. Ilyenkor tulajdonképpen édes tejszínt szednek le, ami a tárolás, nagyobb mennyiség összevárása alatt savanyodik tejfellé. A pásztorok a juhtejfelt saját háztartásukban a tehéntejfelhez hasonlóan használják. Uradalmakban gyakran paraszti tulajdonú közös fejősnyájaknál ritkán szedették le rendszeresen a pásztorokkal a juhtejfelt vajkészítés céljára.

Kisbán Eszter

tejfeldolgozás: tejkészítmények előállítása, a parasztgazdaság, ill. pásztorok fontos tevékenysége. A magyar parasztháztartásban a tehéntej, jelentős területen a juhtej-feldolgozás, az erdélyi Mezőségen ezenkívül a bivalytejfeldolgozás számottevő. Míg a tehén- és bivalytejjel elsősorban asszonyok dolgoznak otthon, a juhtej feldolgozásának helyszíne váltakozva a legelő és a parasztház, kivitelezője pedig specialista pásztor, ill. maga a parasztasszony. A tejfeldolgozásnak különféle rendszerei lehetségesek, amelyeket a tej kezelésmódja és az adott eljárás során előállítható tejtermékek különböztetnek meg egymástól. Egy-egy tejfeldolgozási rendszer konkrét megvalósításában változatok adódnak aszerint, hogy a benne rejlő lehetőségekből mennyit és melyeket hasznosítanak. Adott helyen és időben előfordulhat egynemű és eltérő tej kapcsán egyaránt többféle tejfeldolgozási rendszer, ill. egy-egy rendszer különféle változatainak párhuzamos gyakorlata is. Nálunk az újkorban a tejfeldolgozásnak háromféle rendszere ismeretes: 1 . az oltó nélküli, 2 . a gyomor-, ill. növényi oltót tartalmazó és 3 . a joghurtkészítő. – Eurázsiában mindhárom igen nagy területeken szokásos. Uralkodó hazai változataik a következők. Az oltó nélküli rendszer kivárja a tej természetes alvadását. Paraszti gyakorlatban nálunk nem vették ki előzetesen a tej zsiradékát, így az → tejfelként összegyűlt az → aludttej tetején. A savanyú tejfel a → vajkészítés alapanyaga, míg az aludttej másik részéből lassú melegítéssel → túró készül. A tehéntej feldolgozásának a Dunántúlon, a Felföldön és Erdély nyugati, északi vidékén ez az uralkodó módja, és az Alföldön is fontos eljárása. Hasonló a bivalytej feldolgozása. A rendszer jellegzetes változata a DK-erdélyi, ahol a tehéntejből nyert főtermék maga az összekevert, kissé savótlanított aludttej (→ verttej), amelyből vajat is köpülnek, de túrót alig választanak ki. Az oltó tejfeldolgozási rendszer nálunk jellegzetesen a juhtejfeldolgozó vidékekhez kötődik, ahol juhtejnél kivételes helyzetektől eltekintve csak ezt alkalmazzák, de az eljárás az Alföldön a tehéntej hasznosításában is számottevő szerepet kapott. Ezzel az eljárással dolgozták fel a pásztorok az uradalmi fejős juhnyájak tejét is a modern tejüzemek szervezéséig. Bár a gyomoroltóval alvasztó eljárás DK-Európa-szerte kapcsolatban áll a juhtartással, elvileg a rendszer nem kapcsolódik kizárólag a juh- vagy kecsketejhez. Régi paraszti ellenpéldája többek között az Alpok tejfeldolgozása. Az oltó rendszerben a friss, még tőgymeleg édes tejet → oltó segítségével rövid idő alatt édes alvadékká alakítják. Előzetes lefölözése vajkészítés céljából a magyar parasztságnál általában nem volt szokásos. A zsíros teljestejből induló eljárás különféle melléktermékeiből lehetne még vajat készíteni, nálunk azonban ez is jelentéktelen volt. A beoltott édes alvadék kétfelé válva egyrészt a sajtanyagot, másrészt zsíros → savót ad. A sajtanyagból → sajtot lehet formálni, érlelni és így elfogyasztani, lehet ezt a sajtot átmeneti terméknek tekinteni és tovább feldolgozni, de lehet a túrószerű sajtanyagot sajttestekké formálás nélkül is fogyasztani vagy eltarthatóvá tenni. A felforralt savóból soványabb túró csapódik ki, ami levével kanalazva ízletes étel, de kiemelve, összegyűjtve túróként is hasznosítható. Az oltó tejfeldolgozási rendszer e lehetőségeinek megvalósítása nálunk tájanként eltérő jelentőségű. A joghurtkészítő tejfeldolgozási rendszer csak az Alföldön ismert: felmelegített édes tejet az előző → joghurttal alvasztanak meg. Nálunk a rendszer egytermékű változata áll előtérben, mivel a túrót, vajat általában nem joghurtból készítik. – Irod. Martiny, B.: Geschichte der Rahmgewinnung. I. Die Aufrahmung (Leipzig, 1909); Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa (Szerk. Földes László, Bp., 1961); Viehwirtschaft und Hirtenkultur (Szerk. Földes László, Bp., 1969).

Kisbán Eszter

tejfölösszájú barát: anekdotikus mese, amelynek változatait Heves megyéből, Tokaj vidékéről, a Tiszahátról, valamint a hétfalusi csángóktól (az egykori Brassó megyéből) jegyezték fel, s amelyet Berze Nagy János katalógusa az 1789* szám alatt tart nyilván. A mese szerint a pap a tejesköcsögöt a hűvös templomban tartja: a harangozó a tejet lefölözi s hogy turpisságát leplezze, a templom egyik szent szobrának száját tejföllel keni be. A pap valóban a szent szobornak tulajdonítja a lopást s a szobrot meg is bünteti (pl. arccal a falnak fordítja stb.). Prot. vidékeken olykor ezzel válaszolnak arra a kérdésre, miért nincsenek szobrok a kálvinista vagy ev. templomban? Arra nézve, hogy a bálványistenekben csalódók a bálványokon állnak bosszút (pl. méltatlan helyre állítják, vagy eldobják őket), a vogul és osztják népek gyakorlatából is ismerünk analógiát. – Irod. Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957).

Sándor István

tejtartó edény: a parasztháztartásban olyan tehéntej raktározására szolgál, amelyet → aludttejként kívánnak felhasználni, feldolgozni. A Kárpát-medencében e célra általánosan használatos egy magas, nyúlánk cserépedény, a köcsög , mely formájában feltűnően elkülönül a tágabb környezet alacsonyabb és jóval szélesebb cserép- és fa tejtartó edényeitől. Az edény magassága és átmérője befolyásolja a fent összegyűlő tejfelréteg vastagságát. Alacsony, széles tejestál ak nálunk, az Alföldön – a köcsög mellett – használatosak. A tejestálak itt elsősorban az édes juhtej tároló- és oltóedényei, de altatnak cseréptálban alkalmilag vagy rendszeresebben tehéntejet is. Erdély DK-i részén, ahol a tehéntejet fa → köpülőedényben gyűjtik altatják, majd ugyanabban dolgozzák fel, a köcsög ismert, de a háztartásban kis számban tartott, ritkábban alkalmazott edény. A kiürült, kimosott tejesköcsögöket szabad levegőn szárítják. A köcsögszárító udvaron álló ágas vagy fogas, a ház vagy a melléképület külső falán. Fogas az Alföld K-i felén és Erdélyben fordul elő. Ez vagy keskeny, hosszú deszkalap, közepén végigfutó akasztósorral, vagy egyszerűen falba vert akasztókampók sora. Az ágasok két fő formaváltozatának egyike helyén hagyott vagy áttelepített lecsonkolt élőfa, ill. ennek formáját utánzó szabályosabb készítmény rudakból. Előfordul az egész nyelvterületen kelet felé egyre inkább túlsúlyban lévő, ill. egyetlen ágasforma. Ritkán nem a földön áll, hanem eresz alá függesztik. Az ágas másik formáváltozatánál földbe vert rúd tetejére vízszintes keresztlécet erősítenek, ebbe állítják az edénytartó rudakat. É-Tiszántúlon és a K-i népterületen e forma hiányzik, egyébként általánosan elterjedt. Ennek is előfordul ritkán eresznél felfüggesztett változata.

Tejesköcsög, rontás ellen kereszt alakú virágokkal. Tófalvi Gergely munkája (Nyírbátor, Szabolcs-Szatmár m., 20. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Köcsögtartó (Nemespécsely, Veszprém m.)

Tejesfazék keresztekkel (Velem, Vas m., 20. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Köcsögtartó (Galgamácsa, Pest m., 1939)

Kisbán Eszter

tejtestvérség: viszony azok között a gyermekek között, akiket ugyanaz az asszony szoptatott, egy anyatejet szívtak. A tejtestvérség gyakorlatilag nem kötelező, csak akkor jön létre, ha mindkét fél vállalja, számon tartja. Amennyiben vállalják, akkor magát a szoptató asszonyt, a tejtestvért s esetleg annak vérrokonait is rokonnak tekintik. A differenciált paraszti társadalomban a tejtestvérségnek nincs jelentősége. A tejtestvérek csúfneve Szeged környékén: kocatestvérek . – Népmeséinkben jelentős szerepe van az anyatejnek, amely a tejtestvéreket összekapcsolja. A D-európai népeknél a tejtestvérség igen jelentős szerepet játszott. – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944).

Morvay Judit

Tejút (lat. Via Lactea): sok nép fantáziájában keltette az út, ösvény képzetét. A magyar nyelvterületen több névtípusa él, ezek mindegyikében előfordul az út szó. 1 . A Tejút a latin terminus tükörszava, a görög-latin művelődési areába tartozó nyelvek nagy részében ugyancsak a Via Lactea fordítása terjedt el. Eredetmagyarázó mondái: a) a Béres (→ Göncölszekér) lisztet lopott, összeverekedett egy másik csillaggal, kiömlött a liszt. Fehér lett az út, ezért Tejútnak hívják (Nagyszalonta). Egy koldus (Sánta Kata, angyalok) elöntötte az aludttejet. b) A Kisjézus kihányta a tejet, amit szopott. – 2 . Hadak útja . A Schlägli szójegyzék (1405 táján) szerint is: Hadi út. Lehetséges, hogy régi csillagnevünk, bár a német Heerstrasse (’hadi út’) szóból is eredeztetik a nyelvészek. Erdődi József tévesen állítja, hogy ma már csak a Székelyföldön használatos. Újabb adatok bizonyítják, hogy a magyar nyelvterület nagy részén ismert (Hajdú, Heves, Zala, Győr-Sopron, Pest, Békés és Nógrád megyéből vannak adatok). A hozzáfűződő mondák sokfélesége kizárja a székely → Csaba-monda irodalmi elterjedésének hatását. (Csaba vitézei ezen az úton jöttek vissza, ill. a csatában elhullott székely vitézek lelkei jöttek vissza, testet öltöttek és segítettek a csatában.) Egyéb eredetmagyarázó mondák: Attila serege harcolt a napkeleti és napnyugati császárral. A győztes sereg a Tejúton ment. Salamon serege megy ott, mert a csatában elszéledt. Katonák mennek rajta, akik a csatából nem találnak haza. A honfoglaló magyarok ezen jöttek be. Az angyalok háborúztak, felverték a port, annak a nyoma a Tejút. Szent László ezen ment a pogányok ellen stb. – 3 . Országút . Szikszai Fabricius Szójegyzékében (1590) „Ország uta”. Máig fennmaradt az Alföldön, régen megvolt a Dunántúlon, Szamosháton, Szolnok-Doboka megyében is. Erdődi József szerint a német Landstrasse hatására keletkezett. – 4 . Szalmásút , Cigányok útja, Cigányok szalmázása, Szénatolvaj útja, Szent Péter útja, Takarodó út stb. A név elterjedését és eredetét Mándoki László kutatta. Az ő eredményei szerint a Szalmásút kifejezés eredete a Földközi-tengeri földműves kultúrájú népeknél keresendő, onnan került más népek közvetítésével magyar nyelvterületre. A cigányok vonulása Mo.-on át kb. ugyanebben az időben (14–15. sz.) zajlott – innen a nevek keveredése. Mondái: Szent Péter (cigányok, mócok stb.) szénát (szalmát, pozdorját) lopott. A Göncölszekéren vitte. Sebesen hajtott, mert rajtakapták, sokat rakott a szekérre, lepotyogott. – 5 . Angyalok útja . Szórványosan előforduló név. Mondái: Mihály arkangyal ezen ment Máriához. Jézus születésekor az angyalok ezen vonultak stb. – Egyéb nevek: Részeg ember útja, Tündérek útja, Szépasszonyok útja, Rabok útja, Lelkek útja stb. Balaton melléki monda a Tejút keletkezéséről: egy sündisznó „hömbölgött” végig az égen, kilyuggalta az eget tüskéivel, ez lett a Tejút. Eredetmagyarázó mondák szólnak arról is, hogy miért ágazik a Tejút kétfelé. A legismertebb: a) Jézus ment rajta, részeg emberrel találkozott, kitért előle; – b) a menekülő hadak ketté szakadtak; – c) az angyalok számára az egyik út Betlehembe, a másik Názáretbe vezetett. – A Tejút elnevezéseit vizsgálva, Erdődi József megállapítja, hogy a magyar kivételével minden finnugor nyelvben megtalálható a „Madár út” elnevezés. – Irod. Mándoki, L.: Straw Path. Data on the Spread and the Origin of the Mediterranean Name Type of Via Lactea (Acta Ethn.. 1965); Erdődi József: Uráli csillagnevek és mitológiai magyarázatuk (A Magyar Nyelvtudományi Társ. Kiadványai, Bp., 1970).

Nagy Ilona

téka: tárolóbútor, faliszekrény . – 1. Felfüggesztett vagy falba mélyesztett ( falitéka ), esetleg lábakon álló és padra, ritkábban földre állított ( talpas vagy lábastéka ). Többnyire kis méretű. Általában egyetlen ajtaja keskeny, gyakran rácsos. A téka helye korábban rendszerint a szoba főfalán, az ajtóval szemközt volt, különösen a → szentsarokban; ennek megfelelően a tégla forma mellett gyakori a sarokba illő, 3 oldalú hasáb alakú ( saroktéka , szegelettéka ). Egyéb nevei: almárium (a Dunántúlon, Felvidéken és Erdélyben); almaráj (DK-Erdélyben); kaszli (Ny-Dunántúlon). – 2. → falifülke, amit ajtós fedőlap ( fülajtó, tékaajtó, tékaboríték, tékalap ) takar. – 3. A zárt formának megfelelő nagyságú, falra függesztett keret, 2–3 polccal (nyitott téka). – A téka a fülkéből alakult, a szekrény hatására. Emlékei a 13–15. sz. óta ismertek. Mo.-on a 15. sz. óta mutatható ki. A formai sajátságokból következtetve a parasztságnál is korai, a legrégibb datált példányok 18. sz.-iak. Tároltak benne imádságos és egyéb könyvet ( könyvestéka ), italos és orvosságos edényt ( üveges, palackos, patika ), a nyitottban dísztálakat ( tányéros, edényes ), másodlagosan tejet ( tejes ). R. k. falvakban tékaszerű szekrénykében álltak a szentsarokban a szentszobrok (→ Mária-ház). – A téka legarchaikusabb díszítése a faragott, ékrovásos rozetta, gyakoribb a festett → virágozás, a Balaton-felvidéken az intarzia (→ berakás), a → Hór-völgyi fafaragásban az áttört → felirat. (még: → polc) – Irod. Cs. Sebestyén Károly: Falitéka (Népünk és Nyelvünk, 1930); Moser, O.: Kärntner Bauernmöbel (Klagenfurt, 1949); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Rumpf, K.: Frühformen hessischer Schränke (Zeitschrift des Vereins für hessische Geschichte und Landeskunde, 1960); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

Saroktéka, alapszíne zöld, a mező kék és vörös (Kászonfeltíz, v. Csík m., 1823)

Falitéka, oldalra húzható ajtóval (lelőhely: Hosszúpályi, Hajdú-Bihar m., készítőhely: Debrecen, 18. sz. közepe) Bp. Néprajzi Múzeum

Nyitott téka lófejes orommal (Sárköz, Tolna m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Nyitott téka lófejes orommal (Sárköz, Tolna m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Téka Falitéka, ajtaján egyedi kialakítású ráccsal, zárható fiókkal (Makó, Csongrád m., 1841) Szeged, Móra Ferenc Múzeum

Saroktéka, felső ajtajában tükörbetéttel (Nyárszó, v. Kolozs m., 1880-as évek) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

tekercs: → fejen való teherhordás

tekerő, forgólant, kolduslant, nyenyere, tekerőlant : olyan húros hangszer, melynek dallamhúrját és két vagy több kísérőhúrját, gyantázott kerék forgatásával, dörzsölve szólaltatják meg. A tekerő teste leginkább a cselló testéhez hasonlít. Teljes hossza 75 cm, legnagyobb szélessége 33 cm, legnagyobb magassága 21 cm körül van. Fő részei: 1 . a teste – „dobja” – a közvetlenül hozzá csatlakozó kulcsszekrénny el és a beleépített kerék kel, 2 . a kottaház a benne levő billentyűszerkezettel. A hangszertest belsejébe megfelelő oszlopokra, ill. keresztgerendákra van ráépítve a húrokat megszólaltató kerék és a kereket működtető hajtókar tengelye. A 12 cm-nyi átmérőjű kereket a szitakéregszerűen hajlított puhafalemez kerékvédő takarja. A négyszögletes fadoboz – a „kottaház” – a tetőre van ráenyvezve. A beleépített fabillentyűknek – „kották”-nak – T és L formájú „feje” a lefödött kottaház külső oldalán látható. Az ide-oda forgatható kottalevél éle érinti a dallamhúrt, segítségével a hangsor egyes hangjait feljebb vagy lejjebb lehet hangolni. – A múlt században készült tekerők között akad elvétve diatonikus hangolású is. A későbbiek kromatikus hangolásúak; két billentyűsor van rajtuk; egy diatonikus mixolid és egy másik, ami emezt kromatikussá egészíti ki. A tekerők kulcsszekrényén négy kulcs gombja látható. Az utóbbi mintegy fél évszázadban azonban Mo.-on csak háromhúrú tekerőket használtak. A három húr neve: „prim”, „recsegőhúr” és „bőgő”. A prim- vagy dallamhúr középen van, a kerék legkiemelkedőbb pontjára feszül rá. A bőgő és a recsegőhúr oldalt érinti a kerék kilátszó részeit és a kottaszárak alatt húzódik. A két húr tehát játék közben nem érintkezik a billentyűkkel, végig azonos hangon szól. A dallamhúr és a bőgő a kerék alatt egy-egy oszlopocska – „csikó” – oldalvájatában fekszik. A jobb oldalon levő recsegőhúrnál az oszlopot egy élére állított fedőlapocska helyettesíti – ez a „reccsentő” –, amire a „recsegőállvány” alá szorított „recsegő-ék” segítségével szorosabban vagy lazábban lehet a recsegőhúrt rászorítani. Ha játék közben a recsegőhúr nem nyomja a reccsentőt szorosan a tetőhöz, a tetővel való laza érintkezés következtében a szordinált trombitáéhoz hasonló éles hang keletkezik. – A húrokat régebben házilag, birkabélből állították elő. A bőgőhúr sodrását is (vékony szitadróttal) maguk a készítők végezték esztergapadon. A kereket ugyanúgy gyantázni kell, mint a hegedű vonóját. – A tekerőjátékos ülve játszik hangszerén. A tekerő kissé ferdén fekszik ölében úgy, hogy annak bal kéz felőli vége (kulcsszekrény) van lejjebb; a kották fejének lefelé kell néznie, mivel csak a billentés után saját súlyok erejétől csúsznak vissza a nyugalmi helyzetbe. A tekerőt játék közben a játékos szíjjal a derekához övezi. – A játékos hangoláskor jobb kézzel lassan forgatja a kerék kallantyúját, ballal pedig a megfelelő kulcsot csavargatja. Ha a tekerőn a prim alaphangja fis’ , a recsegőnek h -n, a bőgőnek pedig H -n kell szólnia. Tekerő és klarinét együttesében (→ hangszeres együttes) a tekerőt a klarinéthoz hangolják: es -klarinét esetében pl. a klarinét c -jéhez (hangzó es’). Eszerint a kísérő húrok hangolása as és As , a dallamhúré es’ . A tekerők dallamhúrjának hangterjedelme két oktáv körül van; ebből a játékosok többnyire csak alulról kb. másfél oktávot használnak. – Gépiesen egyenletes hangszíne, hangereje és főleg az állandóan egy hangon szóló kísérő húrok „duda-kísérete” miatt a parlando vagy rubato ritmusú dallamok előadása közben a tekerő hangja erősen emlékeztet a dudáéra. Táncdallamok alatt azonban megszólal az igen jellemző tekerőritmus: a játékos a recsegő-éket kilazítja, a forgatókart pedig nem egyenletesen forgatja, hanem csuklóból történő, alig észrevehető zökkentésekkel, a kívánt ritmusformula szerint, akcentusokat ad a forgatásnak: ezek nyomán szólal meg a szúrós, fémes recsegő hang. A legjellemzőbb ritmusformuláknak szóban rögzített változatai is vannak. Pl. „Verebet fogtam, koppantottam...” – A tekerőjátékos ugyanúgy, mint a citerás, nem az üres dallamhúr hangját tekinti alapnak, hanem a negyedik fokot. Így a kísérő húrok hangja játék közben nem az alsó kvintet, hanem a dallam alaphangját erősíti, amihez a dallamhúrnak a billentések hézagjaiban megszólaló alaphangja szolgáltatja a duda kontrasípjáénak megfelelő alsó hangot. – A tekerőre jellemző külön dallamrepertoár nincs; általában ismert és kedvelt szöveges dalok dallamát játsszák rajta. – Kocsmában, lakodalomban, házi mulatságban a tekerős – rendszerint klarinétossal (ritkábban hegedűssel) társulva – természetbeni juttatást vagy pénzt kapott játékáért. Tiszaújfalun az ötvenes években még disznótoros vagy kukoricafosztóban való muzsikálásért egy zsák csöves kukoricát kapott a helyszínen fogyasztott ételen és italon kívül. Tanyai lakodalmakban, egy-két évtizeddel előbb, természetesen ennél többet fizettek. A klarinéttal társult tekerőnek a tanyavilágbeliek számára kb. olyan értéke volt, mint máshol a cigánybandának. Szentes környékén a padkaporos bál ok (földes, kemencepadkás tanyai házban rögtönzött házi bál) emléke szorosan összefonódik a tekerő emlékével. – A tekerő középkori – 10–12. sz.-i – Ny-európai ősét organistrum nak nevezték. Ez méretben is nagyobb volt a ma (Európa-szerte máshol is) ismert tekerőnél. Volt olyan változata, amelyen nagysága miatt csak két ember tudott játszani. A nyekelharpa (billentyűsfidula, billentyűshegedű) nevű svéd népi hangszer átmeneti típus a tekerő és a vonóshangszerek között; a tekerőéhez hasonló billentyűszerkezettel működő, de vonóval megszólaltatott húros hangszer. – Ny-Európában a 16. sz.-ban a tekerőt már nem sorolják a komoly hangszerek közé: parasztok és kóbor zenészek hangszere. A 18. sz.-ban ismét ranghoz jut: egy időre a dudával együtt francia előkelő körök divatos hangszere. Ezután ismét csak paraszt- és koldushangszerként tartják számon. Ilyenként jutott el hozzánk, sőt tőlünk keletebbre, Ukrajnába is. Nálunk írásos emlékekben a 16. sz.-tól fogva említik, de népi hangszerként csak a 18. sz. óta terjedhetett el. A múlt század végén még Szeged környékén sem volt ritka. Századunkban már csak Szentesen és Csongrád körzetében használják. – Irod. Lajtha László–Dincsér Oszkár: A tekerő (A Népr. Múz. Ért.-je, 1939); Avasi Béla: A magyarországi tekerő hangkészlete (Népr. Ért., 1959); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).

Tekerő

Szenyéri Dániel tekerős (Szentes, Csongrád m., 1950)

Sárosi Bálint

tekerődző bíbor: → sárközi viselet

tekerődző menyecske: az új asszony a Sárközben, Érsekcsanádon, Szeremlén használatos neve, ami ünnepi viseletük megkülönböztető elemére, a tekerődző → bíborra, a fejük köré tekert fátyolkendőre utal (→ sárközi viselet).

tekerődző tű: → fátyoltű

tekerős taupli: → tápli

tekézés: a városi köztudatban, sportszakirodalmunkban úgy szerepel, mint a 9 fabábut fagolyóval leütő kuglijáték. Eredetileg népi → sportjáték; mérkőző csapatjáték. → Játékeszközei: az ütő, ill. terelőbot ( ütőbot, ütőfa, tekebot , tekefa, kámba, kámpa , kb. 60–70 cm hosszú egyenes bot vagy rövid és zömök, elnyúlt csonkakúp alakú fa), amellyel elütik vagy lyukba gurítják a fagolyót ( tekét ). Két fő típusa: 1 . Ütő tekézés: Két csapat játszik egymás ellen: az ütők és a kapók (fogók). A feldobott vagy földön előregurított tekét az ütők a bottal úgy ütik messzire, hogy elengedik a hozzájuk vágott botot is, tehát az is repül. Az eldobott tekebotokért az ütőknek ki kell futniuk és vissza kell azokat hozniuk egy meghatározott vonalon belülre, mialatt a fogók igyekeznek elfogni a tekét, majd meghatározott, kijelölt helyre gurítják, vagy vetik. Ha ez hamarabb sikerül, mint az eldobott tekebotok beváltása, a két csapat helyet és szerepet cserél. Akkor is cserére kerül sor, ha a fogók valamelyike már a levegőben el tudja kapni a tekét. Amelyik ütő téveszt s háromszor nem tudja eltalálni a tekét, kiáll a játékból. A tekézésnek ez a típusa É-Mo.-on különösen kedveltté vált. Már Comenius a játékok közül kiemelve említette. Nagy elterjedettségére vall többféle elnevezés is: → mancsozás, tukázás, guncsázás, gancsozás, kámbázás, kámfázás, kámpázás. 2 . Terelő tekézés: sajátos térformájú lyukba terelgetős cserejáték. A teke ( disznó, kucu ) számára, egy nagyobb lyukat ásnak, amely körül a játékosok számánál eggyel kevesebb kisebb lyuk van szabályos körben. Mindegyik játékos kézben tart egy méteres botot. A tetszőleges számú csapat tagjai a középső, nagy lyukba tartják terelőbotjuk végét, majd botjuk kézbefogásával és háromszori körülsétálásával vagy a botok eldobásával és visszahozásával gyorsan kislyukat foglalnak: egy-egy kislyukba igyekeznek bedugni botjukat. Valamelyik játékos kimarad. Ő lesz a teketerelgető ( kondás , kanász ). A játék a hokizásra emlékeztet: a kondás azon van, hogy a tekét botjával a középső, nagy lyukba ( ól, istálló, községháza ) gurítsa, s ezzel szerepétől megszabadulván, újból kezdődjék a játék, társai viszont igyekeznek botjaikkal elütni tőle a fagolyót. Aki üt, az botját kiemeli a kislyukból, ezzel azt fedetlenül is hagyja. Ha a terelgető ügyes, botja végét a szabadon hagyott kislyukba taszítja, ezzel szerepet tud cserélni az elütővel, aki helyette kezdheti a terelgetést. – Országosan elterjedt játék. Elnevezései: tükézés, disznózás, kucuzás, csírapatázás (csírapata: ökör elnevezése a Rábaközben), kondásozás, kanászozás, lyukra kanász, lyukbaleselgető, csoszte-piszte, mancsozás. Irod. Porzsolt Lajos: A magyar labdajátékok könyve (Bp., 1885); Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGY, VII., Bp., 1953); Hajdú Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Lajos Árpád

tekintős halászat: → gardahalászat

teknő: → földhordó teknő

teknőbölcső: → bölcső

teknősbéka: A mocsári teknősbékát (lat. Emys orbicularis) helyenként (Szernye-mocsár, Nagykunság) a parasztság még a századforduló idején fogyasztotta. Korábban a földesúr számára – szintén fogyasztás céljából – nagy számban fogdosták össze. 1777-ben a Nagy- és Kissárrét környékéről ezerhétszáz darab teknősbékát szállítottak Esterházy Pál hercegi asztalára. A karcagi templom építésekor elkövetett szabálytalanságot az elöljárók 1743-ban egy szekér Bécsbe küldött teknősbékával igazították helyre. A kockás teknősbékát (lat. Testudo graeca vagy hermanni) a fiumei piacon árulják. Levest készítenek belőle. Mediterrán vidékeken a kolostorok példájára ’házi állatként’ tartják és fogyasztják. Az alföldi parasztházaknál századunk elején a moslékban tartottak egy-egy teknősbékát. A néphit szerint az ilyen mosléktól a disznókat elkerülik a járványok. A teknőchéjjal a fájós torkot, a tehén megdagadt tőgyét kenegetik (Bereg). A teknősbéka vére tályogot, ótvart gyógyít. A tenyérbe bevarrott teknősbéka ujja, foga láthatatlanná teszi az embert (Bácska). A göcseji néphit szerint a teknősbéka abból az asszonyból lett, aki Krisztusnak sajnálta odaadni a szépen megsült nagy kenyeret. A pásztorok a teknősbéka páncélját botfejek, karikásnyelek berakásos díszítéséhez használják. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Szendrey Ákos–Szendrey Zsigmond: Részletek a készülő magyar babonaszótárból (Ethn., 1940); Babus Jolán: A lónyai vizek néprajza (Népr. Közl., 1959).

Gunda Béla

telek: 1. kisebb-nagyobb, a szomszédoktól jól felismerhető határjelekkel (mesgye, kerítés stb.) elkülönített terület, amelyen a lakóház és melléképületek állanak. – 2. Az alföldi pusztai legelőkön az elhagyott jószágállások, trágyázott, a környezettől a dús vegetáció révén jól felismerhetően elütő talaj foltjai. – 3. A 13–14. sz.-ban a latin nyelvű oklevelekben a terra fimata magyar fordítása, a 15. sz. óta pedig egykor művelt vagy lakott, de idővel pusztává lett hely. – 4. → Irtással, égetéssel művelhetővé tett erdők, nádasok megjelölése. A 13–14. sz.-i „fatelek”, „nyírtelek”, „nádastelek” helynevek őrzik a telek szónak ezt a jelentését. – 5. A jobbágyrendszer felszámolásáig a földesúr tulajdonában levő, de a jobbágynak használatra átengedett föld → jobbágytelek. (→ még: kisnemes, → egytelkes nemes) – 6. A szíjból hasított kocsis és ökörhajtó ostor vagy a → karikás fejét, valamint a csép nyelét a hadaróval összekötő erős, kitört bőrből hasított szíjdarab. – Irod. Huszty Stephan: Jurisprudentia practica... (Eger, 1778); Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Kántor Mihály: Hogyan készül a karikás? (Népr. Ért., 1927).

Telek alaprajza (Kászonimpér, v. Csik m.) A = istálló, B = csűrköze, C = odor, D = disznópajta, E = kút, F = trágyadomb, G = fedett trágyalé csatorna, H = eresz, I = tornác, J = kicsi ház, K = nagyház, L = kamara, M = kapu

Telek alaprajza (Milota, Szabolcs-Szatmár m.)

Balogh István

Teleki Pál, gróf (Bp., 1879–Bp., 1941): geográfus egy.-i tanár, politikus az MTA tagja (l. 1913, ig. 1922, t. 1925). Tanulmányait a bp.-i tudományegy.-en végezte. 1909–13 közt a Földrajzi Intézet ig.-ja, 1910–23 között a Magyar Földrajzi Társaság főtitkára. 1919-től egy.-i ny. r. tanár, számos befolyásos politikai és művelődéspolitikai tisztség viselője, a magyar tudományos élet egyik tekintélyes szervező egyénisége. 1920–21-ben és 1939–41-ben miniszterelnök, többször miniszter. 1926-ban részt vett a Szociográfiai Intézet és az Államtudományi Intézet alapításában. 1938-ban létrehozta a → Táj- és Népkutató Központot a később róla elnevezett intézet előzményét. Mint geográfus nemzetközi hírnevet szerzett. A polgári gazdaságföldrajz jelentős alakja volt. Tudományos munkája során rendszeres kapcsolatot tartott a kortárs etnográfusokkal, tanítványai számára – akik közül többen etnográfus kutatókká váltak – néprajzi speciál kollégiumokat szerveztetett. Szorgalmazta a komplex módszerű, monografikus táji kutatásokat. Jelentős szerepe volt abban, hogy korszerűbb település- és városszemlélet alakult ki az egykori néprajzi kutatók körében. A néprajzhoz fűződő kapcsolatait problematikussá tette, hogy nem vállalta a kutatások során felmerülő társadalmi problémák feltárását: munkatársai által készített, a kor társadalmi viszonyait bemutató Táj- és Népkutató Kiállítást betiltotta, noha ennek egyik kezdeményezője volt. – F. m. Magyarország néprajzi térképe a népsűrűség alapján (Bp., 1919); Európáról és Magyarországról (Bp., 1934). – Irod. Gunda Béla: Gr. T. P. (Ethn., 1941); Koch Ferenc: T. P. gazdaságföldrajzi munkásságának bírálata (MTA II. Oszt. Közl., 1958).

Filep Antal

Teleki Sámuel, gróf (Sáromberke, 1845–Bp., 1916): felfedező, Afrikai-utazó, az MTA tagja (t. 1894). A göttingai és berlini egy.-eken természettudományi tanulmányokat folytatott. 1881-től ogy.-i képviselő. Korának egyik legügyesebb kezű, szerencsés vadásza volt. 1886 őszén indult nagy K-afrikai vadász- és felfedező expedíciójára, ahová térképésznek magával vitte a pozsonyi születésű Höhnel Lajost. Útja során bejárta É-Tanganyikát, Kenya nyugati részét, egyebek között felfedezte a Rudolf- és a Stefánia-tavakat, Höhnel pedig róla nevezte el a Teleki-vulkánt. Nagy nélkülözések árán érkeztek haza 1889 tavaszán. – Teleki Sámuel expedíciója igen jelentős Afrika felfedezésének történetében. A nagyobb részében teljesen ismeretlen vidéken megtett mintegy 3000 km hosszú út Fekete-Afrika térképének egyik nagy fehér foltját tüntette el. Nagy jelentőségű volt az expedíciónak az a megállapítása is, hogy a korábbi évszázadok térképein rendre szereplő „Hold-hegyek” nem léteznek. Az expedíció csaknem ezer darabból álló néprajzi gyűjteményt hozott haza a Néprajzi Múz. számára, elsősorban a Kilimandzsáró környékén élő törzsektől, valamint a kikujuktól és a maszájoktól. Az expedíció történetét Höhnel írta meg. Teleki Sámuel később több utazást tett még K-Afrikába és Szudánba, valamint Indiába és Indonéziába. – Irod. Höhnel Lajos: A Rudolf- és Stefánia-tavakhoz. T. S. gróf felfedező útja Kelet-Afrika egyenlítői vidékein 1887–1888-ban (I–II., Bp., 1892); Cholnoky Jenő: T. S. útja Kelet-Afrikában (Bp., 1937); Erdélyi Lajos: Teleki Samu Afrikában (Bukarest, 1977).

Ecsedy Csaba

teleklábas falu: olyan település, amelybe a párhuzamos és derékszögű utcák által körülzárt, téglalap alakú telektömbök két-két egymással érintkező teleksorból állnak. A téglalap alakú telkek utca felőli végein áll a lakóház a gazdasági épületekkel. A telek belső vége legtöbbször kert. Így a telektömbök közepén egy kertsáv húzódik, amelyet keretként határolnak kétoldalt az udvarok és épületek. – A teleklábas településszerkezet tudatos tervezés, mérnöki kimérés eredménye. Általában telepített vidékeken, pl. a Bácskában és a Temesközben gyakori. A 19. sz.-ban azonban több régi halmazfalut is átalakítottak teleklábas faluvá. – Irod. Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963).

Teleki Sámuel gróf

Bárth János

telelő: az állatállomány téli tartózkodóhelye. A belterjes állattenyésztés nél a gazdaság telephelyén létrehozott építmény, ahol az állatokat épület (pl. → hodály, → istálló stb.) védi és okszerű takarmányozásukat, gondozásukat is elvégzik. A → külterjes állattenyésztésnél a telelő az a hely, ahol a természetes vegetáció (→ természetes enyhelyek), egyszerű építmények (→ szárnyék, → karám, → szalmakarám, ill. → akol) nyújtanak némi védelmet, ahol az állatok jórészt maguk szerzik meg télen is az élelmüket (→ passzív takarmányozás), de ahol emellett már egyszerű takarmányozásukról is gondoskodnak. Telelők ott alakultak ki, ahol nagyarányú állattenyésztéssel foglalkoztak, de az állatok takarmányozásáról, a kaszált réti széná ról és termesztett takarmány ról nem tudtak gondoskodni. Így pl. a nagyhatárú alföldi területeken, elsősorban a Hortobágyon, a Nagy- és a Kiskunságon, hegyvidékeken, különösen a → havasi pásztorkodás esetében. A telelőket ott alakították ki, ahol a természetes vegetáció némi védelmet és élelmet biztosított, így sík területeken a folyóvölgyekben, rétek, lápok és mocsarak magaslatain (→ réti állattartás) és erdőkben (→ avar, → makkoltatás). A telelő és a → nyaraló időben visszafelé haladva mind szélesebb körű lehetett, kapcsolatban állt a honfoglalás korának állattenyésztési rendszerével (→ nomadizmus). A transzhumáló pásztorkodás (→ transhumance) telelője is azonos volt az extenzív állattartáséval (pl. a román pásztoroknál). (→ még: erdei szállás) – Irod. Takáts Sándor: A nyaraló és a telelő (A magyar múlt tarlójáról, Bp., 1926); Szabadfalvi József: Nomád teleltetési rendszer az Alföldön (Műveltség és Hagyomány, 1966); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970).

Telelő marhák csutkáson (Debrecen-Újföld, 1936)

Szabadfalvi József

telep: 1 . minden olyan hely, ahol egy ember vagy embercsoport huzamosabb ideig él és munkálkodik. – 2 . Régmúlt régészeti kultúrák emberi lakóhelye. Pl. bronzkori telep. – 3 . Megfelelő építményekkel, berendezésekkel ellátott gazdasági rendeltetésű hely, ahol nagyobb arányú termelő vagy kereskedelmi tevékenység folyik. Pl. gyártelep, fatelep, TÜZÉP-telep stb.

Bárth János

telepítvényes falu: olyan allodiális földön létrejött telep, amely a megtelepedéskor vagy valamivel később külön közigazgatási egységgé alakult. Lakói szerződéses viszonyban álltak a puszta földesurával. Kezdetben a telepítvényes faluk nem voltak szilárd alakulatok. Ha lakosságuk nem tudott egyezni a földesúrral, elköltözhetett az egész telep. Legtöbb telepítvényes falu Csongrád, Csanád, Temes, Torontál és Arad megyében keletkezett. Nagy szerepük volt a törökök alatt elnéptelenedett területek benépesítésében. A telepítvényes viszony nagyon lényeges vonása volt, hogy a települők csak használatra kapták meg földjeiket, amelyeknek tulajdonjogát, sőt birtoklási jogát is a telepítő tartotta fenn magának. Elsősorban ebben különböztek az ún. telepített falvaktól, ahol a földesúr volt ugyan a földek tulajdonosa, de a jobbágy a maga telkére birtoklási jogot kapott. A telepítvényes községek lehettek örökszerződésesek vagy határozott időtartamra kötött szerződésűek. A gazdasági funkció szempontjából is többfélék voltak. Egy részük rendes „paraszti” telepítvényként élte életét. Ezeknek gazdálkodása nemigen különbözött az úrbéres jellegű szerződéses községektől. Nagyobb részük azonban dohányt (→ dohánykertész) vagy egyéb munkaigényes növényt termesztő → kertészfalu volt. Kisebb számban, de alakultak olyanok is, amelyek az uradalom munkaszükségletének kielégítésére hivatott mezőgazdasági munkástelepek voltak. Ezek lakói csak beltelket kaptak, külső illetményt nem. A telepítvényes faluk közé sorolhatók a majorsági területen létrejött ipari és erdőüzemi munkástelepek, valamint az ún. → székelyföldi telepítvények is. Legtöbb telepítvényes falu a 18. sz. második és a 19. sz. első felében keletkezett. Számuk 1848-ban 140, a bennük élő nép lélekszáma 150 ezer lehetett. A telepítvényes faluk, mivel majorsági földön feküdtek, kimaradtak az 1848. évi jobbágyfelszabadításból. Sorsukat hosszú vita és bizonytalanság után csak az 1873. évi XXII. tc. rendezte. – Irod. Gyimesi Sándor: A telepítvényes falvak „felszabadítása” (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914, szerk. Szabó István, Bp., 1965); Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1849 (Bp., 1967).

Bárth János

település: egy embercsoport lakóhelyének és munkahelyének, valamint magának az embercsoportnak térbeli együttese. Lakóhely, ahol egy ember vagy embercsoport a maga testi épségének és anyagi javainak megvédése céljából alkalmas módon berendezkedik. A munkahely, ahol egy ember vagy embercsoport a maga szükségleteinek megszerzése céljából valamilyen tevékenységet folytat. – Az európai néprajz által vizsgált paraszttársadalmakban a lakó- és munkahely együttesét általában egy-egy falu vagy mezőváros szolgáltatja. Ezen együtteseken belül a lakóhelyet az emberek által létrehozott lakóházak, a munkahelyet pedig a határbeli szántóföldek, szőlők, rétek, erdők, valamint a zárt településen belüli vagy annak szélén, esetleg attól távolabb álló gazdasági udvarok és gazdasági épületek képezik. (→ még: agrárváros, → állandó település, → civitás, → erdei szállás, → erdőtelkes falu, → eszmei község, → falu, → farmtanya, → fésűs beépítés, → gazdaváros, → halmazfalu, → hegyközség, → ikerfalvak, → irtásfalu, → kalocsai szállások, → kamarai telepítés, → kertészfalu, → kisközség, → körfalu, → község, → megosztott település, → mezőváros, → monokultúrás település, → mozgó település, → németjogú falu, → orsós utcájú falu, → pajtasoros szalagtelkes falu, → patak menti falu, → sorfalu, → szalagtelkes falu, → szeg, → szer, → székelyföldi telepítvény, → tartozéktelepülés, → teleklábas falu, → tanya, → törpefalu, → útifalu, → város, → vlachjogú falu)

19. sz.-ban keletkezett település jellegzetes széles utcája (Oromhegyes, v. Bács-Bodrog m.)

Bárth János

települési kontinuitás: egy-egy helyen az emberi megtelepedés folytonossága. Nem feltétele a népesség kontinuitása. A történelemben számos példa van arra, hogy egy hódító nép megsemmisíti, vagy elüldözi valamely település lakosságát és maga ül annak helyébe. Ilyen esetben hosszú ideig a házak kontinuitásáról is beszélhetünk. Máshol csak a település alaprajzi kontinuitása bizonyítható. Végül vannak helyek, ahol a történelem változásai teljesen átformálták a település külső képét és alaprajzi szerkezetét, csupán a benne zajló élet folytonossága jelenti a kontinuitást. Különösen messzire nyúló egyes Ny-európai városok települési kontinuitása. Közülük több római kolónia volt, és eredeti alaprajzának megtartásával fejlődött át feudalizmus kori várossá. Bár az ókori települési struktúra Pannóniában is hatott a középkori városalaprajzokra, Mo.-on a települési kontinuitást, különösen néprajzi szempontból tekintve, általában a magyar történelem időszakára értelmezzük. Ha kontinuus faluról vagy városról beszélünk, olyan településre gondolunk, amely lakottan vészelte át a 150 éves török uralmat és huzamosabb megszakítás nélkül élt az Árpád-kortól napjainkig. – Irod. Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963).

Bárth János

településnéprajz: a néprajztudománynak az az ága, amely a települések formájának leírásával, összehasonlításával, eredeztetésével, valamint a népi társadalom, a településrend és a hagyományos gazdálkodási mód összefüggésének, egymásra hatásának vizsgálatával foglalkozik. Szoros kapcsolatban áll a településföldrajzzal, településtörténettel, agrártörténettel, társadalomnéprajzzal és a termelési formák néprajzi kutatásával. A magyar településnéprajz az 1920-as, 30-as években fejlődött ki, nagyrészt Györffy István munkálkodása során. A tudományszak eddigi legtöbb magyar művelője a Kárpát-medence két fontos települési jellegzetességét: a tanyát és a kétbeltelkűséget, ill. ezeknek a népéletre gyakorolt hatását kutatta. – Irod. Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Major Jenő–Valló István: A településtudomány feladatai a faluépítésben (Településtudományi Közl., 1954); Tálasi István: Az anyagi kultúra néprajzi vizsgálatának tíz éve (1945–1955) (Ethn., 1955).

Bárth János

Településtudományi Közlemények: a Budapesti Műszaki Egy., ill. az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egy. Városépítési Tanszéke tudományos kiadványsorozata, melyet 1952-ben indítottak meg. Utóbb kiadásába bekapcsolódott a Magyar Urbanisztikai Társaság és a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet (korábbi nevén ÉM. Városépítési Tervező Vállalat). 1973-ig 23 füzete látott napvilágot. A Településtudományi Közleményekben kerültek publikálásra a Budapesti Műszaki Egy. Városépítési Tanszékének településtörténeti vonatkozású tanulmányai, egyben törekedett a szerkesztőség az egész hazai településtörténet-településtudomány eredményeinek közvetítésére is. Ezek közül etnográfiai, történeti vonatkozásban kiemelkedőek Major Jenő dolgozatai, amelyek számos módszertani forráskritikai eredménnyel gazdagították kutatásunkat.

Filep Antal

televényföld: → földismeret

téli napforduló: → napfordulók

téli szák: → vasas szák

telkes gazda: → gazda

telkesítés: műveléstechnikai eljárás addig sohasem szántott vagy hosszabb-rövidebb ideje műveletlenül hagyott földek növénytermesztéshez történő előkészítésére. A középkorban, sőt még az újkorban is Mo. és Európa más országai szántóművelésében a talajváltó, parlagoló rendszer jellemzőjeként a legeltetés vagy fektetés (pl. → kosarazás) szolgált a telkesítéshez. A legeltetéssel történő telkesítésnek újkori példája az alföldi gazdálkodásban jól megfigyelhető. Itt még a legutóbbi időkig is telkesítésnek hívják a legelő egyes darabjait vagy a tanyák művelés alatt álló földjeit. – A telkesítés mai jelentése: állandó talajjavítás (lat. melioráció), pl. mocsárlecsapolás, futóhomok-megkötés, fásítás, talajkeverés stb. – Irod. Györffy István: Az alföldi kertes városok. Hajdúszoboszló települése (Népr. Ért., 1926); Gunda Béla: Telekformák, települések és a gazdálkodás kapcsolata a Lápos felső völgyében (Földr. Közl., 1941); Belényesy Márta: A földművelés fejlődésének alapvető kérdései a XIV. században (Ethn. 1954); Földes László: A telek „földterület” jelentéstörténete (Magy. Nyelv, 1971).

Török Katalin

telkibányai keménycserép: A Zemplén megyei regéci uradalomhoz tartozó Telkibányán az 1848-as szabadságharc után a porcelán edények gyártásáról a kifizetődőbb és nagyobb piaci lehetőségeket kínáló → keménycserép gyártására tértek át. 1860-ban a kassai Fiedler Gyula kezébe került az üzem. Amikor 1906-ban megszűnt, sok munkása Hollóházán folytatta a mesterségét. A telkibányai keménycserép üzem a Bodrogköz és a Hegyköz parasztsága számára olcsó és tetszetős, a háztartási igényeket jól kielégítő edényeket igyekezett gyártani: formában utánozni kívánták a fazekasság által megteremtett és az évszázadok alatt megszokott formákat – fazekat, bögrét, szilkét, tányért stb. – de szín és díszítés vonatkozásában eltértek attól. Funkciójukat tekintve elsősorban konyhai használati és a szobát díszítő edényeket, főként tányérokat gyártottak. A telkibányai keménycserép a használat során bebizonyított előnyös tulajdonságai – tartóssága, könnyen tisztán tartható volta – révén megnyerte az addig jobbadán cserépedényt használó parasztság tetszését és a sárospataki és gömöri cserépedényekhez szokott közönség hamarosan áttért a telkibányai keménycserép használatára, és ez kiszorította a fazekasság termékeit. – A gyár történetében három nagyobb stíluskorszak különböztethető meg, amelyeknek jegyei a tányérokon és a tálakon kísérhetők figyelemmel, de más edényekre is vonatkoznak. – 1 . A regéci korszak tányérai 20 cm körüli átmérőjűek, díszítményük egyszerű: a peremen apró, száras virágok; az öbölben virágcsokor, madár, kakas. – 2 . A következő korszakot a Fiedler Gyula irányítása alatt készült edények képviselik: díszítményük lényegében nem változott, legfeljebb az előző korszakhoz képest zsúfoltabbá vált és két új díszítőelem jelent meg: a szőlőlevél és a petrezselyemlevél. – 3 . Az 1880-as években osztrák hatásra Mintakönyv jelent meg, mely a következő korszak jellemző díszítményeit tartalmazta. Megemlítendő, hogy a Mintakönyvet a hollóházi keménycserép gyár is átvette és ebből adódik a két gyár termékeinek feltűnő hasonlatossága. Az e korszakban készült tányérok átmérője 22–23 cm. Nagy mennyiségben készült 13–14 cm átmérőjű, kizárólag a szoba vagy a konyha díszítését szolgáló kistányér. – A tányérok és a kistányérok díszítményei több, jól megkülönböztethető csoportba sorolhatók: 1 . A piros-kék-sárga-zöld vonalkázás a tányér peremének külső és belső részén fut körbe. – 2. Apró, elszórt virágokkal, ill. piros-kék pettyekkel, hatágú csillagokkal díszítették. – 3 . Ágas virágokkal díszített tányérok piros-kék-zöld-sárga színösszeállításban. A díszítmények elemei: szegfű, tulipán, rózsa, szőlő, kalász, madár. – 4 . Geometrikus díszítményű tányérok, amelyeknek az elemei pontok, keresztek, vonalkák. – 5. A peremen széles sáv vagy egymás mellett több csík sávokban elhelyezve. Az öbölben kakas, madár, emberalak, virágkoszorú, kosaras virág, virágcsokor. A virágkoszorúba esetleg nevet festettek. – 6. Nevekkel, hazafias vagy vallásos jellegű felirattal ellátott tányérok: „Éljen Kossuth Lajos”, „Éljen a haza”, „Ki Istenben hisz, nem csalatkozik” szöveggel stb. – Az edényeket sablonnal és szabad kézzel is festették. A gyár készített ételtároló és ételszállító edényeket, így leveses tálat, komaszilkét, vizes és boros kancsókat, korsókat. Ez utóbbiakat sorozatban és a tányérokhoz hasonló színekkel és díszítményekkel. Számtalan megrendelésre alkotott egyedi darab szerepel az itt készült kulacsok között, amelyekre leggyakrabban mulató társaságot festettek. Készültek óratartó tokok és gyertyatartók is. – A telkibányai keménycserép a Hegyköz és a Bodrogköz parasztságának edénykultúrájában játszott nagy szerepet, de az ország számos községébe eljutottak termékei. A múlt század második felétől döntő szerepe volt a cserépedény termelésének visszaszorításában. – Irod. Takács Béla: A telkibányai keménycserépgyár parasztedényei (Népr. Ért., 1962).

Kulacs (Telkibánya, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. második fele) Bp. Iparművészeti Múzeum

Tányér (Telkibánya, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1900 körül) Bp. Iparművészeti Múzeum

Tányér (Telkibánya, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. vége) Bp. Iparművészeti Múzeum

István Erzsébet

téltemetés, télkiverés, télkihordás : a tél eltemetését, kiűzését jelképező → népszokás. A tél végének vagy a tavasz kezdetének valamelyik naptári ünnepén (→ naptári ünnepek) Európa minden népénél, így nálunk is ismert, és katartikus (→ katartikus rítusok), ill. gonoszűző (→ gonoszűzés) jellege is volt. Az eltemetés, a faluból történő kiűzés, kihajtás gondolata egyformán kapcsolódhatott élő emberhez, szalmából, rongyból stb. készített bábuhoz és egyéb, a telet, a hideget, a fagyot megszemélyesítő tárgyhoz. Szegeden a század elején még szokásban volt a téltemetés, amely abból állt, hogy egy öregasszonynak formált rongybábut a tél végén levittek a Tisza partjára, s ott vagy meggyújtották, vagy belökték a Tiszába. Esetleg ugyanakkor a Tisza partján egy vagy több nagy hóembert készítettek, s amikor a város utcáin meghordozott, s végül a Tisza partján meggyújtott rongybábut belökték a Tiszába, utána vidám nevetés és kiabálás közben a hóembert, ill. a hóembereket is a vízbe fordították. Rákospalotán Orbán napjának kora reggelén a család legidősebb asszonya a fagyot, a földet csapkodva, a kemence sarkától az utcaajtóig seprűzte. A téltemetés gondolatát kifejező cselekmények → szilveszterkor, → farsangkor és a → böjti időben is szokásban voltak. Somló vidékén pl. az ó-év estéjén egy görnyedt hátú öregnek öltözött suhancot egy másik az utcán át a falu határáig korbácsolt. Déván ugyancsak az esztendő utolsó napjának délutánján a fiatalság egy legényt vagy legénynek öltöztetett szalmabábot a falu szélén gödörbe fektetett. Nyárád mellett a szalmabábot meghordozták, majd a falu végén eltemették. A téltemetés változatai farsangtemetés, bőgőtemetés elnevezéssel farsang keddjén (→ halottas játék), a böjti savanyú leves, a dög stb. jelképes kihordásaként → kiszehajtás néven virágvasárnap is szokásban voltak. – A szlovák falvakban a fekete vasárnapi szalmabábu kihordásához énekelt szöveg utal gyakran a tél kiűzésére. Rochovcén és Markuskán énekelt szöveg így szól: „Odaviszem, odaviszem ezt az átkozott telet, idehozom, idehozom azt a meleg nyarat”. Itt a szalmabábu vízbedobását – amint a cselekmény végzői mondták – azért végezték, hogy elvigyék a telet a patakba és jöjjön a nyár, Cseho.-ban farsangkor egy szalmabábot hóval temettek be, Gergely napján pedig vidám menetet rendeztek, amelynek közepén szalmával kitömött emberi alakot vittek. Az egyházi hatóságok tiltásából tudjuk, hogy Bautzenben 1523-ig – valószínűleg ezután is – szokásban volt, hogy febr. 22-én, amikor a tavasz ébredésének ünnepét tartották, a telet egy kitömött szalmabáb alakjában hordozták végig az utcán, majd a város melletti dombon elégették. Thomas Hiärn ad hírt arról, hogy Észto.-ban újévkor egy szalmacsomóból férfialakot készítenek, amit „metziko”-nak neveznek és azt mondják róla, hogy a barmokat megvédi a vadállatoktól és megőrzi a határt. Az észtek Gyümölcsoltó Boldogasszonykor készítették a bábut, amit egyik évben férfinak, a másikban nőnek öltöztettek. A bábut feltették az istálló padlására és tavasszal énekszóval hordozták körül a faluban, majd kivitték az erdőbe és egy fára helyezték. Württembergben, Tübingenben stb. farsang végén temették a szalmabábut. Oroszo. muromi kerületében a női ruhába öltöztetett szalmabábut teknőbe fektették, majd a vízbe dobták. – Irod. Kovács János: Szeged és népe. Szeged ethnographiája (Szeged, 1901); Mannhardt, W.: Wald- und Feldkulte (I., Berlin, 1904); Szendrey Zsigmond: Részletek a magyar szokás- és babonaszótárból (Ethn., 1941); János Manga: Morena a jej mad’arské obmeny (Slovenský Národopis, 1956).

Manga János

téma: a folklóresztétikában a → tartalomnak az eszmei mondanivalóval egységet adó összetevője. Általában megkülönböztethető a tágabb értelemben vett vagy elvont téma (ezt rendszerint nagyobb egységek, például műfajok, alműfajok esetében is nagyjából azonosnak vehetjük), ill. a konkrét téma, amely az egyedi alkotáshoz kapcsolható. A két témafajta dialektikus kapcsolatban van egymással, és azonos elvont téma vagy témakör esetén is számolhatunk különböző konkrét témákkal. Ez a lehetőség a hagyományos folklorisztikában ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy a témát (voltaképpen a konkrét témát) a motívumok összességének tekintsék, tekintet nélkül ezek szervezettségének milyenségére (→ szerkezet). Ilyen értelemben a téma esztétikailag meglehetősen meghatározatlan. Az ún. tematikus iskola a témák nemzetközi elterjedését vizsgálja, nagyjából azonosan az összehasonlító folklorisztika típuskutatásával, csak itt az alapfogalmul meghatározott téma határozatlanabb. Éppen ezért nem akadt követője azoknak a fenomenológiai elgondolásoknak, melyeknek képviselői a típus vagy a tartalom helyébe javasolták a téma fogalmát. – A magyar folklorisztikában a téma nem kapott speciális fontosságot, inkább a tartalom, más oldalról a típus és a szüzsé kategóriái használatosak. (→ még: egyedi műalkotás, → műfaj, → művészi módszer, → változat) – Irod. Voigt Vilmos: A mondták műfaji osztályozásának kérdéséhez (Ethn., 1965); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

témakör: egymással összefüggő → témák csoportja, amely legtöbbször egyedi alkotások ciklusában jelenik meg. Kapcsolódhat egy → hős köré (pl. a hősepikában), cselekménytípus köré (pl. állathangutánzó → eredetmagyarázó monda), ritkábban a társadalmi élet egy-egy jelenségcsoportjához (pl. kuruc mondák , időjárásra utaló proverbiumok ). A témakör azonossága legtöbbször formai hasonlóságot eredményez. (→ még: tartalom) – Irod. Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

Temesköz: a Maros, a Tisza és a Duna által közrezárt síkság, melyen a Temes folyik keresztül, a → Bánság síkvidéki része. A magyarság a honfoglalás után közvetlenül benépesítette. A középkorban viszonylag sűrűn lakott, virágzó magyar vidék volt. Magyar lakossága a 15–18. sz. háborúiban, különösen Temesvár eleste (1552) után elpusztult, vagy elmenekült. A törököktől való visszafoglalás után a pozsareváci béke megkötésével a bécsi kormányzat nem csatolta Mo.-hoz, hanem 11 vidékre osztva Temesi Bánság néven külön kormányozta (Temesvarer Provinz, Banatus Temesvariensis). A Temesköz 1778-ban került vissza közigazgatásilag Mo.-hoz a Pancsova, Fehértemplom és Karánsebes központtal szervezett német, szerb, ill. román határőrvidékek kivételével. Újabbkori magyar lakosságának betelepedése túlnyomórészt Szeged vidékéről és a Tiszántúlról a 18. sz. végén indult meg és a 19. sz.-ban fejeződött be. Addig alsósorban német telepesek beköltözését tették lehetővé a bécsi kormányszervek. A 17–18. sz.-ra esik a Temesköz román és szerb lakosságának a beköltözése, mely a K-i és középső, ill. a Ny-i és D-i részét lakja. – A legrégebbi magyar tájnevek közé tartozik (1374). A középkorban sosem volt bánság. A 15. sz.-tól a temesi főispán (vagy temesi gróf) a déli határvidék (Torontál, Temes, Keve, Krassó megyék és a Szörényi bánság) katonai parancsnokságával volt megbízva. Többek között ezt a méltóságot viselte Hunyadi János és Kinizsi Pál is. A Temesköz a Temesi Bánság nevet csupán 1718–1778, ill. 1849–1861 közt viselte (utóbb Temesi Bánság és Szerb Vajdaság címen a Bácska és Szerémség egy részével együtt). Nevezetes magyar községei: Csóka, Pádé, Torontáloroszi, Szaján, Torontálvásárhely, Ürményháza, Végvár, Ujszentes, Omor. Vásáros központjai: Zsombolya, Temesvár, Nagybecskerek, Nagykikinda. A Temesköz vegyes nemzetiségű – magyar, román, szerb, német, bolgár – lakossága miatt az interetnikus kapcsolatok vizsgálatának fontos területe, azonban néprajzilag még alig ismerjük. – Irod. Szentkláray Jenő: Száz év Dél-Magyarország újabb történetéből (Temesvár, 1879); Kálmány Lajos: Szeged népe (II., Arad, 1882); Ortvay Tivadar: Temes vármegye és város története a legrégebbi időktől a jelenig (I–IV., Bp., 1896–1914); Juhász Kálmán: Műveltségi állapotok a Temesközben a török világban (Kolozsvár, 1935); Paládi-Kovács Attila: Az anyagi kultúra alakulása néhány dél-alföldi (bánsági) magyar faluban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, VII., 1973); Tóth Ferenc: Kálmány Lajos nyomában (Újvidék, 1975).

Kósa László

temetés: a halotti szertartásnak az a része, amely a → koporsó lezárásával kezdődik és a sír behantolásával, a sírjelek (→ fejfa) elhelyezésével ér véget. A háznál zárt koporsóban az udvarra vitték a halottat. Katolikusoknál a koporsó lezárása előtt a pap beszentelte a halottat. Az udvaron egyházi szertartás és a → halott búcsúztatása folyt. A → halott kivitele hagyományos rendben történt. Ha útközben a templomba is bevitték a halottat, ott az udvarihoz volt hasonló a szertartás; a templombejáróban ravatalozták fel a halottat. A temetőben is betartották a koporsó körülállásának a rendjét, melyben feltehetően az öröklésrend is tükröződött, a felnőtt, különösen a családfő esetében. Általában a gyászoló özvegy vagy anya áll a sír fejénél, a férfiak jobb oldalt, a nők bal oldalt rokonsági fok szerint. R. k.-oknál a pap beszenteli a sírt, prot.-oknál a lelkész imádkozik, elbúcsúztatja a halottat. Néhol ilyenkor búcsúztat a kántor vagy egy rokon, vagy erre alkalmas személy (pl. Kalotaszegen, Kolozsvárott). A halott elföldelését azok végzik, akik a → sírásást. A koporsót köteleken eresztik a → sírba. Padmalyos temetkezésnél valaki leereszkedik a sírba, elhelyezi a koporsót és lezárja a padmalyt. A hozzátartozók rögöt dobnak a sírba, általában a következő szavak kíséretében: „nyugodj békében!”, „Legyen neked könnyű a föld!”. Ehhez különböző hiedelmek (→ hiedelem) fűződnek, pl. Hódmezővásárhelyen azt tartják, hogy ha rögöt dobnak, könnyebben felejtik el a halottat, és nem lesz újabb halott a háznál; Tiszacsegén úgy hiszik, hogy így lesz csendes nyugalma a halottnak; másutt, pl. Szabolcs megye egyes községeiben, úgy vélik, hogy a megköpdösött rögdarabbal a betegséget is eltemetik. Néhol mást is dobnak a sírba, pl. az Ormánságban keszkenőket, hogy vigye a bánatot; vagy többfelé a papírra írt halotti búcsúztatót (pl. Göcsej). Nemcsak a sírba dobnak rögöt, hanem észrevétlenül a halott közvetlen hozzátartozójának a nyakába, hogy a félelem itt ne maradjon, ne sirassa sokáig a halottat (Ormánság); más magyarázat szerint a halott megnyugszik, a hozzátartozó hamarabb felejt (erdélyi adatok). Koszorúkat, virágokat is dobnak a sírba, a koporsóra (pl. Hódmezővásárhelyen a koszorúkat belehányják a sírba, kivéve a családét, azt a fejfára akasztják). A rokonság megvárja a sír felhantolását, és a fejfa, valamint – ahol szokásban van – a lábfa elhelyezését. Néhol szokás volt, hogy a gyászolók mind vagy csak a hozzátartozók háromszor megkerülték a sírt. A temetés ideje alatt a halottas háznál kinyitották az ablakokat, kisöpörtek, felkészültek a → halotti torra. A temetés intézője rokon vagy erre hivatott személy (pl. → funerátor) vagy erre a célra létrehozott szervezet volt (pl. → kalandos társaságok). (→ még: halál, → halottkultusz, → harangozás) – Irod. Kiss Lajos: Hódmezővásárhelyi temetkezési szokások (Ethn., 1920); K. Kovács László: A kolozsvári hostátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944); Schram Ferenc: Temetkezési szokásaink (Bp. 1957).

Zászlós temetkezéskor használt „buba” (Erősd, v. Háromszék m., 1972)

Temetkezés (Felsőrákos, v. Udvarhely m., 1972)

Koporsó sírhoz vitele (Szék, v. Szolnok–Doboka m., 1967)

Koszorúkkal feldíszített frissen hantolt sír (Szerep, Hajdú-Bihar m., 1978)

Tátrai Zsuzsanna

temetést parodizáló játék: → halottas játék

temető: olyan földterület, amelybe valamely település, településcsoport vagy emberi közösség halottait temetik (→ halottkultusz). A mo.-i temetők településen belüli elhelyezkedésének rendje a magyar történelem időszakában többször változott. A honfoglalás és az államalapítás korabeli magyarság valószínűleg az állandó vagy ideiglenes települések lakóterületén kívül temetkezett, kis méretű temetőkbe. A kereszténység felvétele után királyi törvény írta elő a temetkezés új rendjét. A középkorban évszázadokon át a települések templomai mellé temették a halottakat. Itt, a templom kerítésén belül meglehetősen kevés volt a hely, így sűrűn előfordultak egymásba temetkezések. Az Árpád-korban még sok falunak nem volt temploma. Az ilyen falvak halottait valószínűleg a templomos falvak temetőjében kellett eltemetni. A templom melletti temetőt cinterem nek hívták. Előkelőbbek és gazdagabbak a templomban is temetkezhettek. A 16–17. sz.-ban megkezdődött a temetők kitelepítése a templom mellől. A változás sürgetői legtöbbször a helyszűkére, a templom állagának romlására és néha egészségi okokra hivatkoztak. A kiköltözés országos vonatkozásban elhúzódó folyamat volt, hiszen még a 19–20. sz.-ban napjainkig is előfordul sok helyen, hogy a templomok mellé temetkeznek. Az elhúzódó kitelepítési folyamatot a kötelező erejű, 1876. XIV. tc. zárta le. A 20. sz.-ban gyakran előfordult, hogy a 18–19. sz.-ban nyitott belterületszéli temetőt körbevette a fejlődő zárt település, és új temetőt kellett kijelölni a lakóterületen kívül. Ez a kijjebb tolódási folyamat napjainkban is tart. – A temető általában a település egyik kiemelkedő helyét foglalja el. Dombos, hegyes vidékeken legtöbbször a falu melletti hegyoldalon található, de az Alföldön is igyekeznek árvízbiztos helyet találni a sírok számára. Gyakran homokbuckán vagy emelkedettebb térszintű homokos területen jelölik ki a temetőhelyet. Sok esetben előfordult, hogy a falut és temetőjét víz választotta el egymástól. Ilyen helyeken temetéskor csónakkal vitték a halottat. – A temetőbeli virágkultusz a 18. sz. vége előtt jelentéktelen volt. Már a középkorban is gyümölcsfák álltak a sírok között és ez a hagyomány később is folytatódott. A gyümölcsfák termése legtöbbször az egyházfi vagy az iskolamester jövedelmét növelte. A temetőket árokkal, sövénnyel, esetleg kerítéssel vették körül. Kerítést leginkább a r. k.-ok készítettek. Az árok egyrészt a csatangoló állatoktól védte a sírokat, másrészt ide temették a kereszteletleneket, kivégzetteket és öngyilkosokat. A régi temetőkben nem sorakoztak szabályos „utcákba” a sírok, mint az újabbakban. Sok falu népe nagycsaládok és nemzetségek szerint temetkezett, tehát a temetőben is ugyanúgy egymás mellett feküdtek a rokonok, mint ahogy egymás mellett ültek a templomban vagy ahogy egymás szomszédai voltak az élő faluban. Olyan városokban és falvakban, ahol több felekezet élt egymás mellett, több temetőt használtak, és az egyes vallások követői külön temetkeztek. A temetők egyházi tulajdonban voltak, sőt a felekezeti megosztottságnak megfelelően az ország településeinek nagy részében ma is. Ha egy temető volt, akkor azt osztották több részre vallások szerint. A megholtak ilyenfajta elkülönítése sokszor az egyes vallások követőinek társadalmi helyzetében mutatkozó különbözőséget tükrözi. Sok újkori temetőben épült temető → kápolna. Legtöbbször itt kapott helyet a → kálvária is. A temetők gondozása, az utak rendbentartása nagyobb településeken a temetőcsősz feladata volt, akit a település közössége vagy az egyház alkalmazott. – Erdélyben, főleg a Székelyföldön több helyen a közelmúltig előfordult a hosszú telkek, kertek végébe történő családi temetkezés. (→ még: fejfa) – Irod. Balassa Iván: A magyar temetők néprajzi kutatása (Ethn., 1973); Kunt Ernő: Temetők az Aggteleki-karszt falvaiban (Debrecen, 1978).

1. Református temető (Ketesd, v. Kolozs m., 1979)

2. Református temető (Szirénfalva v. Ung m., 1976)

3. Római katolikus temető kápolnával (Kehida, Zala m.)

Római katolikus temető, temetőkápolnával (Gyenesdiás, Veszprém m.)

Református temető (Felsővály, v. Gömör m., 1976)

Református temető (Szatmárcseke, Szabolcs-Szatmár m.)

Római katolikus temető (Karancsság, Nógrád m.)

Temető Halottak napja a tokaji temetőben (Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1979)

Római katolikus temető részlete temetőkápolnával (Kissikátor, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Bárth János

templom: 1. egy-egy közösség, falu, város egészének vagy valamely vallási felekezethez tartozó gyülekezetének kultusz helye, kultuszra rendelt épülete. Régi szóhasználattal: egyház, Istenháza . Templom szavunk latin eredetű, a 15. sz. óta bizonyosan használt, napjainkra épület jelentésben kiszorította a régi magyar egyház szavunkat, amely a vallási szervezet jelentéstartalma mellett elsősorban a templomot jelölte. Az egyház összetétel egy szava így változatában is ismert gyökerében id alakú ’szent’, ’megszentelt’ jelentésű régi magyar szavunkra megy vissza, amely az ’ünnep’ szavunk előtagjában is megtalálható mai nyelvünkben. ( Faeregiaza alakban a 12. sz. végéről, Igyhaza változatában pedig a 13. sz.-ból ismert.) A kora középkortól a templom fontos szerepet játszott a mo.-i települések fejlődésében (templomosfalvak), központi fekvésével gyakran meghatározta a helység belső szerkezetének alakulását. Különösen a középkorban, de gyakran később is kiemelkedő helyre épült. Köréje emelték a legfontosabb középületeket, közelébe építkeztek a tehetősebb lakók. A templom egészen a legutóbbi időkig szerves, meghatározó tartozéka a hagyományos mo.-i város- és faluképnek. Autonóm kiváltságos közösségekben, mezővárosokban már a középkorban történtek földesúri-kegyúri templomépítéstől független népi, paraszti templomépítések. A reformáció után pedig különösen fontossá vált a paraszti, mezővárosi közösségek templomépítő tevékenysége. Az ellenreformáció időszakában viszont döntő jelentősége volt annak a ténynek, hogy a nem kat. gyülekezetek templomépítését tilalmazták, ill. különféle módon akadályozták, többek között korlátozták az építési anyagok felhasználását. Elsősorban ez az oka annak, hogy számos helyen fennmaradtak rendkívül archaikus szerkezetű, anyagú templomok. (A peremterületeken a r. k. egyház templomai között is megőrződtek régies változatok.) – A középkori hagyományokat helyenként boronafalú templomok is fenntartották. Gyakran épültek zsilipeléses, sövényfalas, paticsfalas talpgerendás falazattal is. Ezek a helyi népi építőgyakorlat, ácstechnika kiváló emlékeiként évszázadokig használatban maradtak. Néprajzi irodalmunkban nevezetes a kemsei (Baranya m.) ref. templom talpgerendavázas, paticsfalas szerkezete, e nemben a Dunántúlon az utolsó. Jelenleg paticsfalú a beregi Tákos 1766-ban befejezett és a Szatmár megyei Mánd ref. temploma is, amely a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múz.-ban áll. – A r. k. gyülekezetekben a 17. sz. óta, prot. gyülekezetekben a türelmi rendelettől (1781) vált általánossá a kőművesmesterek segítségével épített barokk, rokokó, empire, klasszicista szerkezetű és díszítő elemeket követő templomépületek emelése. A templomépítkezések különösen a 18. sz. utolsó harmadától a paraszti építőgyakorlatot közvetlenül befolyásolták. A templomokon dolgozó kőművesek vállalkoztak az első boltozatos kamrák, konyhák, szabadkémények, kőházak építésére. A templomok külső és belső díszítő elemei folklorizálódtak, felhasználásra kerültek a lakóházak díszítésében, pl. homlokzatokon, oromzatokon. A hazai falusi templomépítés sajátos gyakorlata volt, hogy a templomépületek alaprajzában a középkori apszisos térkiképzés a reformáció után még a 19. sz.-ban is érvényesült, de a kálvinista, unit. templomban a berendezést centrális rendben építették be, míg a r. k., gör. kat., gör. keleti és luteránus templomok beosztását továbbra is a főhelyre telepített és beépített oltár határozta meg. A szószék minden felekezetnél a templomépület oldalfalára került, jóllehet a Ny-európai prot.-ok már korábban az oltár helyére, a gyülekezettel szembe építették be. A templomok a szakrális használat mellett a közélet fontos ünnepi aktusainak színhelyei is voltak, pl. ott vizsgáztatták a gyülekezet előtt az iskolásokat. Vasárnap a templom előtt folyt a publikálás . A templom közvetlen környéke vagy a templom és a kerítés fal köze volt a középkortól a gyülekezet → temetőhelye. A belterületen, templomok körüli temetést a 18. sz.-tól racionális meggondolásokból általában sikerrel tilalmazták. – A templomépítészet tanulmányozása a népi építkezés technikatörténete és építészettörténete szempontjából különösen jelentős, mivel egy-egy közösség építészeti színvonalát, ízlését jól adatolható módon őrizték meg s örökítették reánk, ugyanakkor az egykorú építtetők házai, lakásai, amelyek részben hasonló megoldásúak voltak, mára már elenyésztek. (→ még: fatorony, → festett famennyezet, → harangláb, → templomberendezés, → templomerőd) – A hagyományos paraszti-népi építőgyakorlat szerint épített templomokat templomtornác vette körül vagy a templom bejárati ajtajai előtt volt tornác. Neve a prot.-oknál portikus, pitvar, cintoron . Sok helyen a koporsó helyéül szolgált a halotti szertartás alatt. – Irod. Balogh Ilona: Magyar fatornyok (Bp., 19352); Domanovszky György: Magyarország egyházi faépítészete. Bereg megye (Bp., 1936). – 2. A templomhoz mint szent helyhez hiedelemjellegű tilalmak (→ tilalom) is fűződtek. Pl. nem volt szabad mellette káromkodni, mert akkor a hit szerint jég verné el a szőlőt. Tolnában azt tartották, hogy aki köp benne, baj éri. Havibajos asszonynak nem volt tanácsos templomba menni, mert ha ott vére elcseppen, sokáig tart a baja. Ha valaki valamilyen módon megszentségtelenítette, a hit szerint mennykő csap a templomba. Kirablójának a lelke a dévai csángók szerint hazajár. – Titkos → mágikus eljárások és gyógyító cselekmények (→ népi gyógyászat) gyakori színhelye volt. A Mezőségben pl. tartós szárazság idején a hívek mezítláb mentek a templomba, Désen pedig vízipuskával locsolták körül (→ esővarázslás). Mádon a szárazbeteg gyereket anyja az úrangyala harangszavakor a templom körül hordozta. Egy 18. sz.-i feljegyzés szerint a derékfájósnak a sarokkövét kellett megemelnie, Szegeden pedig a négy sarkához dörgölőznie. Borsod megye felső vidékén a templomkerítés tövébe öntötték a → keléses és rühes betegek lemosó vizét. Somogyban odaásták a döglött egeret, a hétfalusi csángók holdfogytakor a tarisznyába gyűjtött poloskákat, hogy mind elpusztuljanak a háztól (→ féregűzés). A templom pora → mágikus tárgy lehet: pl. az oltár körül összesepert por tehénfüstölőszer volt a → boszorkányok és dögvész ellen, vagy a kas alá téve távoltartotta a tolvaj méheket. Békésben azt tartották, hogy a → nagyszombati templomszemetet az ágy alatt tartva, kapóssá tette a lányt a legények között; a → virágvasárnapi templomszemét pedig a hit szerint a gyümölcsfát varázsolta termővé. (→ még: szentelmények) – Irod. Wlislockiné Dörfler Anna: Templom és templomszerek a magyar néphitben (Ethn, 1895); Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos: Részletek a készülő magyar babonaszótárból (Ethn., 1940).

13–15. sz.-ban épült ref. templom (Bánffyhunyad, v. Kolozs m.)

1. Római katolikus templom (12. sz.) (Cserkút, Baranya m.)

2. Római katolikus templom (12. sz.) (Csempeszkopács, Vas m.)

3. Római katolikus templombelső (12. sz.) (Cserkút, Baranya m.)

Templombelső (Tornaszentandrás, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Dupla apszisú r. k. templom (12. sz.) (Tornaszentandrás, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

13. sz.-i r. k. templom (Böde-Szentmihályfa, Zala m.)

Református templom belseje. Festett famennyezete és kórusa 1753–1774-ben készült (Kalotadámos v. Kolos m.)

1. Ref. templom famennyezete. Asztalos Imre és Asztalos István miskolci mesterek munkája 1735-ből (Megyaszó, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Miskolc, Herman Ottó Múzeum

2. Ref. templom (Átány, Heves m., 19. sz. eleje)

3. Paticsfalú ref. templom leomlott vakolattal (Kemse, Baranya m.)

Templom Festett mennyezetű, középkori eredetű, református templom belseje. Az úrasztala előtt, középen esketés folyik, háttérben a leányok kara és az orgona látszik (Magyarkiskapus, v. Kolozs m.)

Filep Antal Diószegi Vilmos

templom alapítása: Középkori → legendáink szerint a templom alapítása számos esetben isteni beavatkozás, csodás jelenés következménye. Különösen jellegzetes a templom, kolostor helyét kijelölő vezérlő szarvas motívuma, amely vadászó királyokat, főurakat, vadonban buzgólkodó remetéket csal maga után s az arra alkalmas helyen váratlan jelekkel, agancsain égő gyertyákkal, agancsai közt tündöklő kereszttel jelzi, hogy nem közönséges vad, hanem mennyei küldött, Isten angyala; üldözői elől itt eltűnik, ők pedig a jelenés hatására emelnek e helyen templomot. – A középkorban főként a francia (kelta) és a bizánci hagyományban eleven motívum; magyar királyok, szentek, országnagyok alakjához kapcsoltan is sűrűn felbukkan. Szent Gellért nek szarvas mutatta meg a Bakonybélben létesítendő kolostor helyét. Anonymusnál hímszarvast üldözve bukkant Bors vezér Bars, majd Borsod-Zólyomvár helyére. Felbukkan a motívum → Szent László legendájában Nagyvárad alapításával kapcsolatban is. Legjellegzetesebb azonban a váci székesegyház alapításának története, amint azt a Képes Krónika előadja (124. fej.), sőt képen is bemutatja. Itt vadászó testvérpár, I. Géza és Szent László űzi a csodálatos állatot, mint egykor Hunor és Magyar a Meótisz vidékén üldözte a → csodaszarvast vagy az obi-ugorok két mitikus (pasztër) állatvadásza a maga jávorszarvasát, mígnem új hazájukba találtak. A váci legendában így mintha a magyar hagyományban gyökerező és keresztény formában Árpád-házi királyainkra átruházott mondai elemmel találkoznánk. Ezt az értelmezést támogatja az a lengyel legenda is, amely a Lysa Gora hegységben levő Szent Kereszt bencés apátság alapítását ugyancsak két vadász, a magyar Szent Imre herceg és nagybátyja, Boleszláv csodálatos szarvasvadászatával hozza kapcsolatba. A képzetkörben egyébként a középkor némely templomalapító vadász-szentje is szerephez jut, akinek legendáiban a csodás szarvas-jelenés motívuma szintén helyet kapott. Ilyen Szent Eustachius , akinek tiszteletére Csepel mellett, Csúton V. István alapított templomot és premontrei kolostort; ilyen Szent Hubert , a nógrádi Garáb premontrei prépostságának védőszentje is. – A magyar → épületmondák egy másik típusa a rosszul kiválasztott templomhely következményeként említi az angyali beavatkozást: amit nappal építenek az emberek, ők éjjel lerontják (Lemhény, Háromszék m.); vagy éjjel áthordják (Csíkdelne, Csík m.). Ezek a változatok főként két-két szegényebb község erejéből, a mezőn közös használatra épült szent helyekhez kapcsolódnak, ha e falvak valamelyikének kísérlete a maga külön templomának felépítésére nem sikerült. Végül főként a Lorettói Mária tiszteletére emelt templomok legendája szerint az épületet éneklő angyalok „messziről” hozták jelenlegi helyükre (Búcsúszentlászló, Zala m.). – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest–Bp., 1868–73); Bálint Sándor: Boldogasszony vendégségében (Bp., 1944); Mezey László: Az Árpádok eredetmondája és a csúti alapítás (Filol. Közl., 1957); Dömötör Tekla: Árpádházi Imre herceg és a csodaszarvas mondája (Filol. Közl., 1958).

Sándor István

templom a pokolban (pokol kapujában): → ostoba ördög meséje, tréfás, parodisztikus → túlvilágjárás (→ égben járás). Cselekménye: Az ördögnek ígért (anyja jegygyűrűjéért, a király lányáért, anyósáért, a juhász lelkéért stb. pokolba küldött) ember papi ruhában, tömjénnel, szenteltvízzel és egy zsák cseréppel megy a pokol kapujához. Nagy zajjal törni kezdi a cserepeket. A kikukkantó ördögnek azt mondja, hogy templomot akar oda építeni, a helyet szenteltvízzel meglocsolja és tömjénnel megfüstöli. Az ördögök ijedtükben kiadják a szerződést (anyja jegygyűrűjét, a király öreganyját, leányát, a juhász lelkét stb.). (AaTh 804B, BN 462; → Megölő Istéfán). – A típusnak különböző összetételekben 13 változata ismeretes az egész magyar nyelvterületen. Legtöbbször „A cigány égben és pokolban” (AaTh 800) típus keretében fordul elő, vagy folytatódik „A szegény ember és az ördög versengése” (AaTh 1060–1114) típuscsoport különböző tagjaival (AaTh 1072): versenyfutás az ember kisöccsével, a nyúllal (AaTh 1073): versenybirkózás az ember öregapjával, a medvével (AaTh 1060): a kő összenyomása vagy (AaTh 1061): a kő lisztté morzsolása stb. (Vö. „Koplaló Mátyás”: MNK 1168*; → mestertolvaj, a). A nemzetközi mesekatalógus típusképéhez a (AaTh 330A): „Krisztus és a varga”-típus keretében előforduló epizód áll legközelebb. Thompson a templom a pokolban típusnak a magyaron kívül észt, lett, litván, orosz, cseh és szerb változatait tartja számon. – Irod. Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (III., Leipzig, 1918); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Földyné Virány Judit: A bodrogközi Láca népmeséiből (Sárospatak, 1957); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGy, X., Bp., 1962).

Kovács Ágnes

templomba járó suba: → suba

templomba járó szék: → gyalogszék

templomberendezés: az egykori, hagyományos életkeretek között élő paraszti, mezővárosi közösségek a 18. sz. végéig, helyenként a 19. sz. első felében is a templomi tárgyakat ugyanazokkal a mesterekkel készíttették, akikkel saját házuk bútorzatát. Sőt gyakran előfordult, hogy a kórusban áglábas vagy fúrt lábú házi készítésű padokat helyeztek el. A templomberendezések tanulmányozásának így a paraszti-mezővárosi közösségek ízlésfejlődése szempontjából is jelentősége van, hiszen sok olyan elemet, motívumot őriztek meg eredeti tárgyi valóságukban, amelyet napjainkban csak közvetve elsősorban archivális források révén ismerhetünk meg, ugyanis a templomokban megőrzött bútorok egykori profán használatú párjai elhasználódtak, tönkrementek. A r. k. és ev. templomok berendezése közvetlenül követte a késő középkori hagyományokat. Ezek az egyházak a központilag előírt liturgikus szabályok szerint továbbra is megtartották a templom főtengelyében elhelyezett oltárokat. Az oltárok készítésében sok népi, ill. népies, provinciális műhely vett részt. A ref., unit. templomokat oltár nélkül centrális elrendezési elv szerint bútorozták be. A templom középpontjába valamelyik oldalfal középtengelyében a szószéket helyezték el. Ez előtt a templom piacán volt az úrasztala (általában archaikus módon kerek lappal), alatta kis szekrényként is használható, zárható ajtajú alépítménnyel. A 18., de főleg a 19. sz.-ban az alföldi nagyvárosok nagyméretű templomaiban az úrasztalát alacsony kerítéssel vették körül. A szokás – Erdély kivételével – a nyelvterület egészén elterjedt. A templom piacát vette körül jobbról-balról nemek szerinti elkülönülésben a férfiak, asszonyok egy-két mezőre osztott padsora: A szószék alatt helyezték el a papi stallumot ( papi szék, Mózes-szék ), amely általában baldachinos volt. Ahol a gyülekezetnek nemes, kisnemes tagjai voltak, azok a családjaik számára szintén készíttettek külön, gyakran címerekkel ékesített stallumokat, esetleg stallumokat állíttattak patrícius famíliák is. A templomokban a közösség belső hierarchiája – elsősorban vagyoni tagozódása – alapján határozták meg az egyes egyháztagok ülőhelyeit (→ templomi ülésrend). A padok előlapját, a stallumok elő- és hátlapját a készítésük korának megfelelő díszítőfestéssel látták el, amely általában a → kar és a kazettás vagy → festett famennyezethez hasonló kivitelben készült. A 18. sz. utolsó harmadától késő barokk, rokokó, klasszicista stb. faragások szorították háttérbe a festést, egyes helyeken faberakásos díszítés is előfordult. A szószékek feljáróját, párkányzatát, talapzatát gyakran falazták, nemegyszer művészi módon kőből faragták (Kolozsvár-Farkas utca, Dés, Magyargyerőmonostor, Csombord stb.), a hangvetők azonban szinte kivétel nélkül fűrészelt, leginkább a famennyezetek stílusában festett díszítésű asztalosmunkák voltak. A ref. templomban kedvelt motívumként gyakran illesztették a szószékkorona csúcsára a saját vérével fiókáit tápláló pelikán madár figuráját. Gyakran faragással és festéssel díszítették az énekmutató → zsoltártáblát. Az épített szószékfeljáró, szószéktalapzat és a szószék párkányzata felületein lévő vakolatdíszítés a lakóházak díszítőmotívumainak fő forrásaivá váltak a 19. sz. elejétől és közvetlenül befolyásolták a lakóházak oromzatának, homlokzatának történeti stílusokhoz igazodó építészeti kiképzését. A középkori templomalapítók és kegyurak szokása volt síremlékükön vagy külön címeres kőtáblán egyháztámogató tetteiket megörökíteni. Valószínűleg ennek a gyakorlatnak a folytatása a prot. templomokban az a szokás, hogy a templom építésének vagy renoválásának tényét a gyülekezet kisebb-nagyobb, az épületen belül elhelyezett márványtáblán (ritkán fatáblán) jelöli meg. A táblára általában rávésik az egyházközség korabeli egyházi és világi vezetőinek a nevét, esetleg néhány, az építésről szóló mondatot és bibliai idézetet is. Újabb időkben – főleg Erdélyben és a Felföldön – a templom belsejében, márványtáblán örökítették meg a két világháború áldozatainak a nevét is. – Irod. R. Tombor Ilona: Régi festett asztalosmunkák a XV–XIX. században (Bp., 1967); R. Tombor Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokonemlékek a XV–XIX. századból (Bp., 1968).

Templom harangtoronnyal. Épült a 18. sz. közepén, a festett famennyezet 1766-ban készült (Tákos, Szabolcs-Szatmár m.)

Paticsfalú ref. templom harangtoronnyal, belsejében festett mennyezet és bútor van (Tákos, Szabolcs-Szatmár m.)

Templombelső festett berendezéssel (Asztalos Sándor Ferenc műve, Tákos, Szabolcs-Szatmár m., 1766)

Szószékkorona, saját vérével fiait tápláló pelikánnal 1745-ből, megújítva: 1805-ben a ref. templomban (Magyarvalkó, v. Kolozs m.)

Szószék és papi szék a 18. sz.-ból a ref. templomban (Nyírbátor, Szatmár m.)

1. Eredetileg a Gyerőffy család padja, utóbb papiszék a ref. templomban (Magyargyerőmonostor, v. Kolozs m., 18. sz.)

2. Kóruspad a ref. templomból (Abony, Pest m., 1740-es évekből)

3. „Papok széke” a ref. templomban (Hódmezővásárhely, 1732) Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum

Templomberendezés Papiszék oldala és elejének keretrésze gótikus faragás (kb. 1498), a mezőkön levő virágozás id. Umling Lőrinc munkája 1767-ból (Magyarvista, v. Kolozs m.)

Filep Antal

templombíró, egyházatya : a város vagy község (falu) azon tisztségviselője, aki az egyházi célú létesítményekért felelős volt. Feladata volt az egyházi és világi közigazgatás szétválasztása előtt a templom, a temető, a harangláb, a papi hivatal és lakás gondozása, a templomi ülésrend megállapítása és a rend egyébkénti fenntartása, a pap és az egyházi tisztviselők fizetésének, járandóságainak biztosítása. Feladatát később az egyház részéről a → kurátor vette át. (→ még: bíró)

Tárkány Szücs Ernő

templomcondra: → torockói viselet

templomerőd, erődtemplom : A 18. sz. közepéig a templomok védelmi funkciókat is elláttak. Háborús veszély esetén a templomokba vonult vissza a község, város lakossága. Ezért a templomokat gyakran lőréses, sokszor bástyákkal is megerősített kerítésfallal vették körül, vagy magát a templomot is ellátták védelmet szolgáló lőrésekkel s hadi készülékekkel. Századunk elejéig a templomtornyok a helyi közbiztonság, tűzőrség szolgálatában is álltak. A templomok tornyában tartózkodó örök tűzre, elemi csapásokra ügyeltek, veszély esetén jelt adtak. A 18. sz. vége előtt a templomok tornyai gyakran külön épültek (→ fatorony, → harangláb). A templomokban vagy a templomokat övező erődítésfalban a gyülekezet közvagyonát is elhelyezték, vagy a gyülekezeti tagok vagyona biztonsági tartalékul szolgáló részét felhalmozták. Ez a szokás néhány székelyföldi erődtemplomban a századfordulóig fennmaradt (Illyefalva, Csíkkarcfalva, Székelyderzs). Az erdélyi szászok viszont sok helyen a termelőszövetkezetek megalakulásáig megtartották. – Irod. Péter Vass Ferenc: Erdély parasztvárai (Korunk Évkv., Kolozsvár, 1980).

Középkori eredetű ref. templom 1863-ban (Huszt, v. Máramaros m.)

Középkorú unitárius eredetű erődtemplom (Árkos, v. Háromszék m.)

R. k. templom, erődszerűen kiképzett védőfallal (14–18. sz.) (Csíkszentmihály, v. Csík m.)

Templomerőd Kerített, római katolikus, középkori templom, barokk homlokzatú cinterem kapuval. Ettől jobbra szakállszárító, előtte emlékkereszt látszik (Csíkrákos, v. Csík m.)

Filep Antal

templomi láda: → ácsolt láda

templomi ülésrend: a hívek templomban elfoglalt helyének rendje, amelyet a társadalmi szokás és az egyházi szabályok alakítottak ki. A mindenkori társadalom hierarchikus tagolódását tükrözi. A középkorban még nem volt általános gyakorlat a hívek padokban történő elhelyezkedése, a misét állva hallgatták. A celebránsnak, püspöknek viszont a legkorábbi időktől kezdve volt ülőhelye, rendszerint az apszis centrumában. A szerzetesi közösségek kialakulásával az énekléshez stallumokat állítottak fel, amelyben minden szerzetesnek rangja szerint pontosan meghatározott helye volt. A feudalizmus korában a világi hatalmak is ülőhelyet kaptak a templomokban, így a mecénások, kegyurak, építtetők készíttettek maguknak padokat, székeket. Ezekre a székekre gyakran ráíratták nevüket is, de mindenki által köztudott volt, kinek a tulajdonát képezik. A székek családon belül öröklődtek. A polgárosodás, majd a reformáció térhódítása következtében fokozatosan ülőhelyekhez jutottak a rang nélküli hívek is. A 17. sz.-tól általánosnak mondható a templomokban az ülőhelyek használata. – A templomi ülésrendben felekezettől függetlenül érvényesülő legősibb alapelv a nemek szerinti elkülönülés: férfiak jobb oldalon, nők a bal oldalon foglalnak helyet. A r. k. egyház a köznép számára a templomi ülésrendet rendeletileg soha nem szabályozta, társadalmi szokásjog alapján alakult ki és merevedett meg a székek használata. A helyek szinte tulajdonjelleggel bírtak. A nemek szerinti szigorú elkülönülés mellett a generációk szerinti ülésrend, ill. állás gyakorlata vált általánossá. A családi állapotban vagy az életkorban bekövetkezett változás együtt járt az új állapotnak megfelelő ülőhelyhez való joggal. A magyar r. k. falusi templomokban az ülésrend általában a következőképpen alakult: legelöl álltak a gyerekek, mögöttük a padok kezdetéig a hajadonok. Legények vagy a lányokkal egy vonalban a férfiak oldalán vagy a sekrestyében vagy fent a karzaton álltak. A lányok közül mindenki arra törekedett, hogy a legelső sorba álljon, az eladólányokat megillető helyre. Ha valamelyik lány férjhez ment, mindenki igyekezett annak a helyére kerülni, a „leghíresebb lányok” közé. Minden lány csak a megszokott helyére állhatott, még akkor is, ha már vénlánynak számított. Házasságkötés után az új menyecske és az új ember továbbra is álltak a nők, ill. férfiak oldalán s csak a tizedik házassági évforduló után ülhetett a menyecske az első székbe. Három évnél tovább viszont nem illette meg őt az első szék, át kellett adnia az új menyecskének, s neki egy paddal hátrább kellett ülnie. A második székből hátrább választott helyen maradhatott öregségére is. Fiatal házas férfiak gyakran továbbra is a karzaton álltak, de csak a tíz évnél nem régebbi házas emberek. Általában akkor jöttek le a karzatról, ha édesapjuk halálakor a helyét elfoglalhatták. Házas férfiak a kórus alatt, a templomajtóban vagy a templomon kívül álltak. Idősebb férfiak a padokban ültek. – A magyar ref.-oknál a reformáció terjedése során az eredetileg térdelésre szánt padokat megfordították, s megfelelő átalakítással így a hivők ülőhelyéül szolgáltak. A kanonoki székből Mózes-szék lett, mely a lelkész ülőhelyéül szolgált. Nemesek, tisztségviselők, a falu vezetői, a mesteremberek s általában a nem paraszti foglalkozású emberek és természetesen a presbitérium, mindenképpen megkülönböztetett helyzetet élveztek. Ők kapták az első székeket, a földesúr és családja pedig külön széket élvezett. A nemek közötti megoszlás mellett a vagyoni, társadalmi helyzet szerint megillető székben ülhettek. A ref. egyház minden híve számára meghatározta a rangja szerint őt megillető helyet, melyért általában fizetni kellett. „Megváltották” a székeket, s attól kezdve a család tulajdonát képezte a pad. Egyes helyeken a székek elosztása az adófizetés nagyságának arányában történt. A templomi ülőhely örökölhető volt, még végrendelkeztek is felőle. Az anya helyét általában legidősebb lánya örökölte, leánygyermek hiányában a menyei. Férfiaknál a legidősebb vagy a háznál maradt fiú örökölte apja helyét. Ha a család kihalt, az ülőhelyet elárverezték. Voltak hívek, akik az egyház tudta nélkül templomi székjussukat eladták. 1711–81 között több helyen vizsgálatot kellett indítania az egyháznak a templomi székek használati rendjének megállapítására, mert ez a kérdés a hívek között gyakran templomi székperekhez vezetett. A 18. sz.-ban egyes helyeken a hívek nem válthatták meg széküket, hanem a presbitérium által megállapított ülésrendet kellett elfogadniuk, melyet szószéki kihirdetés útján közöltek a hívekkel; ezt nevezték „rendelésnek”. – Erdély egyes falvaiban, ahol a települési és temetkezési rend nemzetségi szervezet szerint történt, a templomi ülésrend is eszerint alakult. Az Úrasztala felőli első székekben a legrégibb nemzetségek ültek, amelyek egyben a legrangosabbak voltak a faluban és a falu közepén települtek meg. A nemzetségeken belül az egyes családok összetartása is kifejeződik a templomi ülésrendben: a székhez való jog apáról fiúra szállt. Férjhez ment lány mindig férje családjának asszonyai közé ült, anyósa és annak hajadon lányai, ill. menyei közé. Gyakran jelentett a szülő után megillető leánykori székből a férj után megillető székbe kerülés lényegesen rosszabb helyet az ülésrendben. A kalotaszegi Nyárszón a gyászoló családnak siratószéket és a férjhez menő lánynak menyasszonyi padot tartottak fenn. – A társadalmi hierarchia mellett a falurészek közötti különbség is kifejeződik a templomi ülésrendben, pl. Alvég, Felvég szerinti ülésrend. Napjainkra a templomi ülésrendek szigorú szabályai fellazultak, s a családok együttes ülése a megszokott, de nem kizárólagosan használható székekben vált általánossá. – Irod. Illyés Endre: Egyházfegyelem a magyar református egyházban XVI–XIX. sz. (Debrecen, 1941); Fél Edit–Hofer Tamás: Proper Peasants (Chicago, 1969); Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972); Kresz Mária: Nyíljegyek Nyárszón (Népr. Ért., 1975).

A nemesradnóti (v. Gömör m.) ref. templom ülésrendje: I/1. Nők, I/2. Nők. I/3. Nők, II. Férfiak, III. Idegen férfiak, nagyon idősek, harangozó, IV. A karban mindkét oldalon a legények és fiúk, V. A papné és tanítóné széke, VI. Szószék és papi szék, VII. „Áldozó asztal” (úrasztala), VIII. A felvégiek bejárata, IX. Az alvégiek bejárata, X. Torony

A felsővály-bikkszegi (v. Gömör m.) ref. templom ülésrendje: 1. férfiak; 2. nők és leánygyermekek; 2/a. a papné és tanítóné széke; 3. a „kar”, legények és fiúgyermekek helye; 4. „Bodonok széke”, „fedeles szék”; 5. papi szék; 6. áldozó asztal (úrasztala); 7. nők bejárója; 8. férfiak bejárója; 9. tornác

Esküvő és mise római katolikus templomban. Jobboldalt a férfiak, baloldalt a nők ülnek. (Székelyvarság, v. Udvarhely m., 1977)

1. Asszonyok padja. Az asszonyok jellegzetes imádkozó tartásban (Kalotadámos, v. Kolozs m., 1979)

2. A templomi karzaton éneklő legények (Jobbágytelke, v. Maros-Torda m., 1972)

3. A templomban a kislányok a nők padsora előtt az első sorokban ülnek (Méra, v. Kolozs m., 1969)

Gergely Katalin

tengely: a → szekérnek, → kocsinak, → talyigának stb. az a része, amelyen a → kerekek forognak. A mai szekerek tengelyei már vasból valók, azonban a századfordulóig még nagyon gyakori volt (főleg a Felvidéken és Erdélyben) a fatengely , amelynek a következő részei vannak: tengelyderék és a két tengelycsap vagy tengelysíp , ill. tengelyostor . Voltak olyan fatengelyek, amelyek elbírtak 25–30 q terhet is.

K. Kovács László

tengeri: → kukorica

tengerihántás: → kukoricafosztás

tengerimalac (lat. Cavia porcellus): perui eredetű fekete, vörösbarna és fehér foltokkal tarkított rágcsáló, amely a 16. sz.-ban a hollandok révén került el Európába. A vásárok, búcsúk jósnői még 30–40 esztendővel ezelőtt a tengerimalaccal húzatták a hiszékeny falusiak részére a plánétát, amely múltjukra, jövőjükre vonatkozó jóslásokat tartalmazott. A tengerimalac húsát Olaszo.-ban, D-Amerikában fogyasztják. – Irod. Gade, W. D.: The Guinea Pig in Andean Folk Culture (The Geographical Review, New York, 1967); Gunda Béla: A Cavia porcellus domesztikációja (Ethn., 1969).

Gunda Béla

tépőasszony: A szegény asszonyok kiegészítő munkája volt a lúdtépés. Tanyákon, ahol 500–600 libát neveltek, kétszer egy évben vették fel őket. A századfordulón a tépőasszony napszáma 60 krajcár volt. Míg a tanyán dolgoztak, élelmet kaptak, búzát, lisztet. A libatépés nagy szakértelmet igényelt, csak gyakorlott asszonyok tudták kár nélkül a libákat megkopasztani. A tolltépést zárt helyen, rendszerint az istállóban végezték. – Irod. Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941).

Morvay Judit

tepsi: tésztasütő edény. Eredeti régi formája kerek. Századunk elején a Dunántúlon általános volt az alacsony, egyenes oldalú, ólommázas kerek cseréptepsi használata, benne ekkor főként → csíramálét, → kukoricalepényeket, → rétest sütöttek kemencében. ÉNy-on a háromlábú, rétessütő cseréptepsit nyílt tűzhelyre állították. Magasabb, sima és recés oldalú, tálszerű cseréptepsiket a Bodrogköz vidékén használtak kalácssütéshez. Erdélyben igen elterjedt a bordás oldalú, kuglóf sütőszerű cserép sütőedény (sokszor tepszia, tepsia néven), amelyben közönséges kalács sült ( tepsziakalács, tepsiakalács ). A kerek réztepsi használata DK-Dunántúlon és a D-Alföldön jellegzetes, ez elsősorban rétessütő edény. (Neve a Dráva mentén, Szlavóniában gyakran szahán és alakváltozatai.) Hasonló edény a felföldi parasztháztartásban közel sem ilyen általános, de viszonylag gyakori. Ugyanekkor az Alföldön, Felföldön általános, Erdélyben is gyakori az alacsony, sima vagy recés oldalú, kerek pléhtepsi használata. A századfordulón már sok olyan tésztát sütöttek tepsiben, amelyeket korábban egyszerűen a kemence fenekére tettek (lepény, béles, kalács, tésztahéjban sült csíramálé és kukoricalepények, lepénykenyér, pogácsa). Később helyenként a kenyeret is kerek pléhtepsiben sütötték. A 20. sz. elején mindenfelé használták már az újabb – a rakott tűzhelyek sütőjében előnyösen elhelyezhető – hosszú, széles, szögletes pléhtepsiket. Később Erdélyben ennek keskeny, magas oldalú változata lett jellegzetes ( béköny ). A cserép kuglófsütő forma a névadó tésztával együtt a 19. sz. második felétől kezdve Ny-ról K felé terjedt. A régi parasztkonyha → húsételeket zárt tűzhelyen (kemencében) alig sütött, ehhez való hosszúkás, tojásdad kacsa- és libasütő cseréptepsi jómódú háztartásokban szórványosan fordult elő. Az egyik végén kis öntőcsúcs, a másikon fül van. Belül rendszerint mázas, kívül mázatlan. – A tepszi szó oszmán-török eredetű, számos alakváltozata közül a tepszi a talán szerb közvetítésű. A szahán szerb közvetítésű török szó. A tepsinek a népnyelvben szórványosan sütő , sütőtál, sütővas, vas, plé, pelé, a Felföldön brotvány elnevezése is használatos. (→ még: sütés) – Irod. Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

Vörösréz tepsi (Érsekcsanád, Bács-Kiskun m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kacsasütő tepsi (Rimaszombat, v. Gömör m., 1870-es évek) Bp. Néprajzi Múzeum

Kalácssütő tepsi hal formájú (Dunapataj, Bács-Kiskun m., 20. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Kisbán Eszter

tercváltás: a magyar népzenében tekintélyes réteget érintő → kvintváltással analóg dallami tercrétegeződés, ereszkedő típusokban. A kvintváltásnak teljes dallamban megfelelő ilyen eljárásmódot a magyar anyagban nem ismerünk, csupán a strófa egy-egy sorának (gyakrabban az elsőnek, ritkábban a 3.-nak) ilyen technikájú megismétlését, leginkább idegen származású dallamokban. Az A A3 típusú, a kezdősort vagy annak nyitómotívumát terccel magasabban megismétlő szerkezet már gyakrabban jelentkezik, de ugyancsak idegen, főként szlovák beütésű példákban. Ilyen irányú Ny-i hatás a 17. sz.-ban olasz területről érte a magyar és szomszédos népzenéket. – Irod. Sonkoly István: Tercváltó-jelenségek népzenénkben (Ethn., 1958).

Rajeczky Benjamin

térdeplőszőnyeg: egy szél, méteresnél alig hosszabb gyapjúszőttes, amit r. k. asszonyok terítettek térdük alá a templomban. A kis térdeplőszőnyeg színe egyező volt gazdája ruhájával. Egy-egy lány kelengyébe 4–5 szőnyeget kapott pirostól feketébe hajló színekben. Hercegszántó és környékének magyar és sokác lakossága használta. A ref. Sárközben hasonló méretű pamutszőttesekkel jártak az asszonyok a templomba, melyeket maguk elé terítettek a padra s bal könyökükbe hajtva fejüket, imádkoztak. – Irod. Fél Edit: A Néprajzi Múzeum 1963–64. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1965).

Fél Edit

térdfalas padlás: → magtárpadlás

terelőeszközök: → juhászkampó, → karikás, → ostor, → pásztorbot

terelőszavak: az állatokat térbeli helyzetük megváltoztatására, mozgásban lévő állatokat irányváltoztatásra vagy megállásra, ill. elindulásra késztető szavak csoportja. A terelőszavak többsége a feltételes reflexműködésen alapszik, vagyis jelentésértékük konvencionális: az állatokat betanítják rá, hozzászoktatják őket. A tartásmódhoz való kapcsolódásukat tekintve két csoportra oszthatók: a befogott, ill. munkaállatot irányító terelőszavakra és a legelő állatcsoport mozgását irányító terelőszavakra. A szavakra olykor emlékeztető, de közszói jelentéssel rendszerint nem bíró terelőszavakkal kapcsolatban említést érdemel, hogy előfordul az állatok terelésének zenei hangokkal való befolyásolása is.

Földes László

teremtésmonda: → ember teremtése, → asszony teremtése, → világ teremtéséről szóló monda

terepmunka: 1 . tágabb értelemben minden, adatközlők körében végzett, módszeres néprajzi gyűjtés. A gyűjtés megfigyelt jelenségek vagy kikérdezés során hallott információk rögzítéséből áll, amelyhez a szempontokat a kutatónak kell meghatároznia előzetes ismeretei alapján. Ebben segítségére van néhány gyűjtési útmutató, amelyek közül Bátky Zsigmond múz. szervezési útmutatója, Újszászy Kálmán → Sárospataki Református Főiskola faluszemináriuma teljes falumonográfia gyűjtésére alkalmas útmutatója és a Néprajzi Múz. Etnológiai Adattárának Gyűjtési Útmutató sorozata forgatható különösen haszonnal. – 2. Szűkebb értelemben a néprajzi gyűjtésnek a brit szociálantropológusok által kialakított formája. Ennek lényege, hogy a kutató a vizsgált közösségbe beilleszkedik, nyelvét elsajátítja, résztvevő megfigyelést folytat egy teljes évi cikluson keresztül, és lehetőleg egy következő évi ciklusban ellenőrzi adatait. – Irod. Bátky Zsigmond: Úmutató néprajzi múzeumok szervezéséhez (Bp., 1906); Újszászy Kálmán: A falu (Sárospatak, 1936); Piddington, A.: An Introduction to Social Anthropology (London, 1952); Freilich, M.: Marginal Natives (New York, 1970).

Sárkány Mihály

terézsia: → hajdiván

tergenye, málhás nyereg, szamárnyereg, terhelő-nyereg : lécekből összeállított, a favágóbak formájára emlékeztető eszköz, amelyet két szíj segítségével erősítenek fel a teherhordó szamár hátára. A tergenye szó elsősorban az Alföldön ismert, míg a Duna–Tisza közén a szamárnyereg elnevezést használják. Az eszközt maguk a juhászok vagy faragó emberek készítették. Erre akasztották a → juhászok (néha a kondás ok) a legfontosabb felszerelési tárgyaikat, a → szolgafát, bogrács ot, csobán t (fa vizesedény). Az élelmiszereket → átalvetőben vagy tömlő ben tették rá, valamint ruházatuk elengedhetetlen darabjait, köztük a → szűrt vagy a → subát. Az így felpakolt állatot tergenyés szamár nak vagy gúnyás szamár nak mondták. A juhász felülhetett a szűrrel vagy bundával letakart teher mögé, a szamár farára. A tergenye tehát nem → nyereg. – A fejősjuhászat elterjedése előtt az Alföldön egy-egy pásztornak 3–5 teherhordó → szamara is volt. – Szerkezetileg az ún. parthus-nyereg ből alakult ki. A Balkánon – bár ott a törökök (a parthus-nyereg helyett) lovaglásra – a türk, azaz a nyeregdeszkás nyerget terjesztették el, a nép azonban a terhek szállítására, szamarak, öszvérek málházására, sőt ezeknek az állatoknak a lovaglására is, a mai napig megtartották a törökök előtti nyeregformát, a tergenyek alakjában. Magyar területre is a Balkánról származott át – már a középkorban, a 13. sz. előtt –, de formája kicsit módosult. – A tergenye legtovább a vándorló életformát űzők körében maradt fenn. (→ még: gúnya, → vándorpásztorkodás) – Irod. Bátky Zsigmond: Tárgynévmagyarázatok (Népr. Ért., 1938); Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén (A Debreceni Déri Múz. Évkve, 1960–1961, Debrecen, 1962); Borzsák Endre: A meddőnyáj (Ethn., 1964); Vakarelszki, Hriszto: Áruszállítás málhás állatokkal a bolgároknál (Ethn., 1966); Szabadfalvi József: Studia ethnographica et folkloristica in honorem Béla Gunda (kiadta J. Szabadfalvi–Z. Ujváry, Debrecen, 1971).

Szabadfalvi József K. Kovács László

terhelő-nyereg: → tergenye

Terhelő csacsinyereg (Alföld)

terhesség: időszakában → előírások és tilalmak (→ tilalom) szabályozták a nő és környezete viselkedését, elsősorban a születendő gyermek érdekében. A helyi hagyományok szigorúbban szabták meg étrendjét, ruházkodását, betegségeinek gyógyítását (→ népi gyógyászat) és mindennapi életének számos egyéb megnyilvánulását, mint életének más időszakában. Ezenkívül számos (a születendő gyermekkel és a → szüléssel kapcsolatos) → jóslás és → előjel is kísérte a terhességet. A terhességre vonatkozó elképzelésekben és a vele kapcsolatos cselekményekben, gyógymódokban a racionális tapasztalatok és a hiedelmek (→ hiedelem), → mágikus eljárások szorosan összefonódva jelentkeztek. A terhes nő elnevezései: vastag , széles, viselős , „bölcsőre hízik”, „nem jó a ruhája” stb. A terhességgel járó hányást és gyomorégést külső és belső szerekkel orvosolták. Külső szerek: pl. meleg sót tettek a gyomortájékra, vagy ürmöt ecetben megfőztek és ebbe mártott kendővel borogatták vagy kenegették a gyomrukat. Belsőleg alkalmazott szerek: ételek (pl. kenyérhéj, dió, mandula, citrom, zöld gyümölcs, vadalma, sült alma, aszalt szilva stb.), italok (pl. pálinka, fűszerekkel ízesítve, meleg tej, aludttej, ecet, citrom, káposztalé). Hatásosnak tartottak bizonyos ásványi sókat is (pl. konyhasó, leáztatott mész, kréta, timsó, fehér agyag feloldva). Egyes helyeken semmit sem tettek ellene, mert úgy tartották, akkor nem lesz hosszú haja a gyereknek. A terhes nő kívánságait tiszteletben tartották, akár lophatott is, nem büntették meg érte; a megkívánt ételből ennie kell, mert különben elvetéli magzatát; különösen a megkívánt gyümölcsöt kell odaadni a fáról, hogy ne legyen a gyümölcs jele a gyereken és a fa jól teremjen. Tejet ittak, mert azt a hit szerint a magzat is kívánja. Egyes ételeknek (pl. pálinka és hagyma) jó hatást tulajdonítottak a magzat fejlődésére; másutt károsnak tartották a hagymát és a sót, mert fekélyes lenne a gyermek. A sok víz ivásától tartózkodtak, nehogy sok legyen a magzatvíz. A terhesség alatti fehér folyást a gyermek izzadtságának vélték. A terhesség alatti vérzést „tisztulásnak” tartották (nem lesz fekélyes a gyerek), s ezért gyakran nem is tettek ellene semmit. Másutt a házasságtörés jelének tekintették. A következő gyógymódokat alkalmazták: hideg borogatás vagy meleg kendő, kenés; ecetbe, timsóba, kancaganéjba mártott rongy hüvelybe helyezve. Úgy tartották, hogy vérzés esetén nem jó ruhát váltani, mert akkor fokozódik. Próbálkoztak → imával, → ráolvasással, különböző mágikus eljárások kal. – A terhes nő ruházatánál ügyeltek arra, hogy a fejét melegen tartsa, mágikus célzattal → kifordított ruhát viselt. Némely helyen óvakodtak a szoros ruháktól, míg más vidékeken bepólyázták a hasukat, hogy ne nőjjön nagyra. – Az erre az időszakra vonatkozó hiedelmek és mágikus eljárások nagy része a születendő gyermekkel kapcsolatos. Az → előjelek a születendő gyermek nemére, valamint külső és belső tulajdonságaira vonatkoztak. A gyermek nemére jósol nak a terhes nő külsejéből (pl. lány lesz, ha széles a hasa, ha farosabb, arca májfoltos, szeplős; fiú lesz, ha a hasa hegyes, az arca tiszta), közérzetéből (lány lesz, ha jó a közérzete, fiú lesz, ha az ellenkezője); véletlen szituációkból (pl. ha leejtett tárgyért bal kézzel nyúl, leány; ha jobbal, fiú születik: ha gombostűt talál, fia, ha varrótűt, lánya születik; amelyik házon kuvik szólal meg, ott lány születik; ha → újévkor férfilátogató jön, fiú születik stb.). Jóslások is ismertek hasonló célból: pl. a nő a terhesség kilencedik hetében éjfélkor egy ezüst pénzt vízbe márt, a jobb lába hüvelykujjára teszi, ha jobbra gurul: fiú, ha balra, lánya születik; vagy terhesség végén éjféltájban bal gyűrűsujjáról egy kis körmöt égő szénre tesz, ha pattogva ég, lánya lesz. A tilalmak java része a megcsodálásra vonatkozik: nem szabad semmit megcsodálnia, mert akkor jel lesz a gyereken (pl. nem szabad tüzet néznie, mert akkor piros foltok lesznek rajta); ne nézzen rá a csúnya állatokra, nyomorék, vak vagy púpos emberre (→ anyajegy). Ha megtörtént a megcsodálás, védekeztek következményei ellen: pl. a terhes nő körmére nézett; elfödte szemét; megtörülte a szemét, fügét mutatott (→ fügemutatás), farához kapott, hogy ott keletkezzen a jel. A megcsodáláson kívül féltették a terhes nőt a → szemveréstől, → ijedtségtől és általában rontástól. Mindezek ellen a szokásos rontáselhárító (→ rontás elhárítása) szerekkel védekeztek. A tilalmak másik nagy csoportja bizonyos tevékenységektől tiltja el a nőt: pl. nem szabad terhesség alatt esküt tenni, tanúskodni, temetésen részt venni, pénteken fonni, varrni, a szemetet az ajtó felé seperni, nem szabad állapotát letagadnia; mert gyermeke hazug lesz; nem szabad kötél alatt átbújni, mert halva születik a gyermeke; nem szabad sírba néznie, mert sápadt lesz a gyermek; nem szabad vizes edényre ülni, mert nagy lesz a feje, tököt lopnia, mert kopasz gyereke lesz, szőrös állatba rúgnia, mert szőrös lesz a gyerek (→ agos gyerek); csorba edényből innia, mert görbe szájú lesz a gyermeke stb. Nem szabad páros gyümölcsöt ennie, vagy két sulykot kézbe vennie, mert → ikreket szülne. – A szerencsés kimenetelű szülést bizonyos munkatilalmakkal vélték biztosítani. Bizonyos tilalmak a terhes nő tisztátalan voltával kapcsolatosak: pl. nem szabad káposztát savanyítania, gyümölcsöt befőznie, kovászt kevernie, mert azok nem sikerülnének. Ugyanez okból nem lehetett a terhes nő keresztanya sem. (→ még: vetélés, → magzatelhajtás) – Irod. Temesváry Rezső: Előítéletek, népszokások és babonák a szülészet körében Magyarországon (Bp., 1899); Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Kiss Lajos: A szüléssel, kereszteléssel és felneveléssel járó szokások, babonás hiedelmek Hódmezővásárhelyről (Ethn., 1919); Kresz Mária: A kisbuba és anyja Nyárszón (Népr. Közl., 1960).

Hoppál Mihály Tátrai Zsuzsanna

terhesszekér: → vasasszekér

tericsfa, tericskaró, terítőkaró : földbe ásott oszlopokból, s ezeken nyugvó gerendákból összeácsolt állvány, a halászó víz partján, a nagyméretű → kerítőhálók szárítására. Szórványos előfordulására minden jelentősebb vizünk mellékéről ismerünk adatokat. Nem használatos azonban mindig és mindenütt, ahol kerítőhálóval halásznak, hiszen a fűre leterítve is megszáríthatják a hálót ( tericsplacc ). – Irod. Solymos Ede: Tericsfa (Magy. Nyelvőr, 1955).

Szilágyi Miklós

terített ház: Kalotaszegen az új asszony kelengyéjének kiállítása, bemutatása a vőlegény házánál. Lakodalom másnapján, amely általában vasárnapra esik, kora reggel a menyasszonyos háztól mennek át asszonyok a házat felteríteni . Fölvetik az ágyat, a rudakra több rend díszes párnahuzatot, azokra kasmír kendőket, ünneplő vőlegényingeket raknak és az ez alkalomra feltett vendégrúdra a menyasszony muszujait, kötényeit, ingeit. A menyasszonyi láda nyitva van, a sublót fiókjai kihúzva, tetején ugyancsak ünneplő ingek. Mihelyt a lakodalom lezajlott, a padok karjára és a székekre is ünneplő ruhaneműt terítenek. A szoba egy teljes hétig így marad felterítve, ezalatt mindenki, hívatlanok is, megtekinthetik. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás: A kalotaszentkirályi kelengye. Kísérlet a tárgyi világ rendjének feltárására (Bp., 1970).

Fél Edit Hofer Tamás

termékcsere: → csere

termékenységvarázslás: azon → mágikus eljárások összessége, amelyek az emberek és háziállatok termékenységét, szaporaságát vélik biztosítani. A termékenységvarázslás az emberi élet szinte minden területén felbukkan, főleg az → átmeneti rítusok alkalmával (pl. a → menyasszony befogadásakor az asszony termékenységét előidézendő búzával, kölessel szórják meg az ifjú párt, hogy szaporák legyenek, sok utódjuk szülessen). A → naptári ünnepekhez fűződő → rítusoknak, rítuselemeknek is gyakran lehet termékenységvarázslás jellege. Így pl. sok → farsangi szokásnak, a → tojásjátékoknak, a → zöldághordásnak, a pásztorok karácsonyi, újévi → zajkeltésének, a → karácsonyi asztalnak, az → aprószentek-hordásnak, a → vesszőzésnek, → korbácsolásnak, az állatok első kihajtásához fűződő rítusoknak (→ Szent György napja) stb. Ünnepi szokásaink → szerencsekívánó mondókáiban, rítusénekeiben (→ népszokások költészete) is gyakoriak a termékenységvarázslásra utaló mozzanatok. (Pl. → Luca napja, → regölés, → pünkösdi királynéjárás stb.) (→ még: termésvarázslás)

Németh Imre

termelőszövetkezet: A termelőszövetkezeti mozgalom a magyar mezőgazdaság korábbi formáját, a paraszti életmódot alapjaiban megváltoztatta, amennyiben a földtulajdonban, a földhöz mint üzemrészhez kapcsolódó eszköz- és felszereléstulajdonban, tehát a tulajdonviszonyokban és ezzel összefüggésben a termelési viszonyban, valamint az elosztási, jövedelmi viszonyokban alapvető változásokat vitt végbe. A termelőszövetkezeti mozgalom részben szovjet példák alapján, részben az 1919-es termelőszövetkezetekre emlékezve és felhasználva a magyar parasztság korábbi termelői szövetkezéseit, sőt az agrárszocialista hagyományokat is, a II. világháború után gazdaságilag, társadalmilag és politikailag rendkívül nehéz körülmények között indult meg. Megelőzte a földreform (1945), valamint az állami gazdaságok megszervezése az elhagyott, felosztásra nem került nagybirtokokon. A földreformnak sok nehézséggel kellett szembenéznie; mindenekelőtt a háború pusztításaival, a hosszas hadigazdálkodás okozta általános elszegényedéssel, felszereletlenséggel (mind állat, mind gép és eszköz vonatkozásában) és nem kis mértékben az új gazdák nagy részének tájékozatlanságával, szakmai ismereteik hiányával is. A földreform az olyan paraszti kisbirtokok, kisüzemek számát növelte, tette általánossá; amelyek nem voltak képesek eredményesen bekapcsolódni a termelőmunkába és nem voltak alkalmasak a küszöbön álló nagy gazdasági és társadalmi feladatok megoldásának elősegítésére sem. Sok szegényparasztból, gazdasági cselédből lett újgazda, az ország több helyén a földreform során nem különültek el egymástól; földjeiket egymás szomszédságában mérették ki, a korábbi nagybirtokot vagy egy részét együtt tartották és közös, táblás művelésbe fogták (Sarkad, Etyek, Vasszilvágy stb.). Ezek mellé a kezdeti szövetkezések mellé 1945–1948 között több kis szövetkezet is létesült, az úgynevezett vad csoportok vagy vad szövetkezetek (Túrkeve). Saját készítésű, eléggé laza, általában csak a munkavégzés bizonyos részeire (közös szántás, vetés, aratás stb.) vonatkozó szabályzatok alapján működtek. A szövetkezést elősegítették az állami gazdaságok munkálatainak elvégzésére alakított állami gépállomások is. A gépállomások a szövetkezetek, a különféle csoportok részére bérmunkában elvégezték a legfontosabb talajelőkészítő, betakarítási munkákat. A termelőszövetkezeti mozgalom fejlesztése 1948-ban kormányprogrammá vált és ezzel országosan megindult az erőteljes szervezőmunka. A cél a magyar mezőgazdaság szocialista nagyüzemi átszervezése volt. Megalakult a Termelőszövetkezeti Tanács és az egyöntetűség biztosítása érdekében mintaalapszabályt adott ki. A szövetkezetek ennek alapján alakították ki saját alapszabályaikat. Több rendelet is készült, amelyek a termelőszövetkezeti mozgalom kibontakozását, megerősödését, általánossá válását célozták. A termelőszövetkezetek alakítása, a meglévők átalakítása és továbbfejlesztése nem volt könnyű feladat, és nem is ment könnyen. A nehézségek fő oka az volt, hogy a fokozatosság elvének betartása nélkül egyszerre a harmadik típusú szövetkezetbe akarták beléptetni a parasztságot. Abba a szövetkezetfajtába, amelybe belépéskor be kellett vinni a földtulajdont, le kellett adni a gazdasági felszerelést, az állatokat. Magántulajdonban mindössze két disznó és egy tehén maradhatott a saját szükséglet kielégítésére. A tulajdonban maradó állatok élelmezésének biztosítására szolgált a háztáji föld (általában 400 négyszögöl), amit a szövetkezet egy helyen mért ki tagjai részére. A tudati tényezők sem voltak elégségesek ehhez, de a kezdeti rossz gazdálkodás támasztotta bizonytalanság, kilátástalanság is ellenállást eredményezett. A széles körű, állandó, következetes felvilágosító munka, az agitáció csak részben tudta feloldani ezeket a gátló tényezőket. A termelőszövetkezet önkéntes társulás volt, s bár mindenkor, mindenütt hangoztatták az önkéntesség elvét, a parasztság nagy részének ellenérzése, az akkori rendkívül rossz gazdasági helyzet leküzdésének vágya, a gazdálkodás és a társadalom átalakulásának célkitűzése türelmetlenséget szült és adminisztratív intézkedéseket is hozott. Politikailag is kiéleződött körülmények között folyt a termelőszövetkezeti mozgalom fejlesztése, mert egybe esett a paraszti osztályharc megvívásával is. A termelőszövetkezeti mozgalom általánossá válását, diadalát jelezte, hogy Túrkeve 1951-ben az ország első termelőszövetkezeti városa lett. A termelőszövetkezeti mozgalom ilyen módon való kibontakozása, általánossá tétele később ütött vissza, 1953-ban és 1956-ban, amikor sok termelőszövetkezet felbomlott, többen otthagyták a termelőszövetkezeteket. Azonban a termelőszövetkezeti gazdálkodás a kezdet minden nehézsége ellenére is bevált, kiállta a próbát és az 1956 után megmaradt termelőszövetkezetekre alapozottan, jobb feltételek mellett, a korábbi időszak rossz megoldásait kerülve, 1961. febr. 17-én az MSZMP KB határozata bejelentette a termelőszövetkezeti mozgalom győzelmét, a mezőgazdaság szocialista átszervezésének végrehajtását. – Háromféle termelőszövetkezet volt. Az első típus a tulajdonképpeni TSZCS (termelőszövetkezeti csoport) jellemzője, hogy a tagok a legfontosabb talajelőkészítési munkákat együttesen, egyéni munkával, közös táblán, vetésforgóval végezték el. A második fejlettebb, de a legkevésbé népszerű típust az jellemezte, hogy az egyéni munkával, de közösségben, táblásan megművelt föld terményeit átlag szerint osztották el maguk között. A harmadik típus a tulajdonképpeni termelőszövetkezet, az a szocialista szövetkezeti forma, amelyben a beadott javaktól függetlenül, egyedül a közösen végzett munka arányában részesültek jövedelemben. a tagok. Ez a típus minden tekintetben a közös gazdálkodást jelentette, központi irányítással, nagyfokú szervezettséggel, a föld, az állatállomány, az eszközök, sőt a jelentősebb gazdasági épületek (istállók, magtárak, górék stb.) igénybevételével, munkaegységekben való elszámolással, ill. jövedelemelosztással. A termelőszövetkezet legfőbb szerve volt a közgyűlés, az elnök széles körű jogokkal rendelkezett. A munka végzésre brigádok alakultak, a brigádvezetők irányításával. A zárszámadás vagy zárszámadó közgyűlés a termelőszövetkezeti élet legfontosabb eseménye volt. Ez a típus azáltal is terjedt, hogy az első és második típusú szövetkezeti csoportok átalakultak harmadik típusúvá, vagy beolvadtak egy harmadik típusú szövetkezetbe, ill. több termelőszövetkezeti csoport egy új harmadik típusú szövetkezetben egyesült. Hamarosan kialakultak a milliomos termelőszövetkezetek, amelyek nemcsak taglétszámra, hanem földterületre, felszereltségre és jövedelemre nézve is nagyok, az akkori viszonyok közt „milliomosok” voltak. Olyanok, hogy megindulhatott bennük a mezőgazdaság nagyüzemi, ipari keretekben működő formája (a gépesítés, a kemizálás, öntözés, bizonyos célszerű kultúrák elterjesztése stb.). A termelőszövetkezetek felvették soraikba a kisiparosokat is, akik továbbiakban a termelőszövetkezetek keretein belül, tagokként végezték munkájukat (kovács, lakatos, ács, kőműves, asztalos, villanyszerelő stb.). A termelőszövetkezetekben különböző műhelyek alakultak, speciális brigádok (pl. építőbrigád) létesültek. A már kezdetben jelentkező szakemberhiány leküzdésére a termelőszövetkezetek számára külön iskolák létesültek, ahol különféle tanfolyamokon képezték ki a legszükségesebb szakembereket (agronómus, traktoros, általános gépkezelő stb.). A kezdeti időszakban nem egyformán terjedtek el a termelőszövetkezetek különböző típusai. A talajminőség, a művelési ág szerint kedvezőtlen vidékeken vagy nem alakultak, vagy csak első típusú csoportok létesültek (kertgazdaságok, szőlővidékek, erdőgazdaságok, általában hegyvidéken stb.). A hátrányos helyzetű termelőszövetkezetek hamarabb szerveztek ún. melléküzemágakat, fordultak az intenzívebb állattartás, esetleg monokulturás megoldás felé. – A termelőszövetkezeti mozgalom elterjedése, általánossá válása elősegítette az egységes termelőszövetkezeti parasztság kialakulását. A kezdeti időszakban azonban sok nehézséggel kellett megküzdeniük. A termelőszövetkezeti nagyüzemi gazdálkodás munkaerőt szabadított fel. Sokan önként, odahagyva földjüket, korábbi életformájukat, az iparban helyezkedtek el, nagy számban váltak ingázókká. Minthogy általában a fiatalabbak hagyták oda a földet, a falut, a paraszti életformát, a termelőszövetkezeti parasztság elöregedett. Nehézséggel járt a nők termelőszövetkezeti tagsága is, nehezen küzdötték le a korábbi előítéleteket; a hagyományos gyakorlatot. Hasonlóképpen nehézséget támasztott a felnőtt gyermekek tagsága is, mert gazdasági önállósulással járt együtt. A korábbi családi rend, munkamegosztás, gazdasági egység megingott, felbomlott. A termelőszövetkezeti mozgalom sikere településhálózatban is nagy változást eredményezett. A nagybirtokok cselédtelepüléseit vagy felszámolták, vagy termelőszövetkezeti üzemegységekké fejlesztették, amelyek mellé új, önálló települések létesültek. A tanyák a táblásítás útjába kerültek. Fokozatosan lebontották őket. A tanyasiak pedig tanyaközpontokat vagy új falvakat létesítettek (Ebes, Hajdúvid, Györgytarló stb.). Sokan beköltöztek a falvakba, városokba. – Irod. Dankó Imre: A termelőszövetkezeti mozgalom nyelvi hatása Túrkevén (Magy. Nyelv, 1952); Balassa Iván: A szocialista élet falun történő építése néprajzi kutatásának néhány kérdése (Ethn., 1952); Kardos László: Szocialista kultúra és életmód kibontakozása falvainkban (Népr. Ért., 1953); Szolnoky Lajos: Néprajzi megfigyelések egy új szocialista község kialakulásával kapcsolatban (Ethn., 1953); Dankó Imre: Életmódbeli változások a Délbihar-i síkság parasztságának felszabadulás utáni életében (Kézirat, kandidátusi értekezés, 1966); Termelőszövetkezetek története (szerk. Donáth Ferenc, Bp. 1967); Orbán Sándor: Két agrárforradalom Magyarországon (Bp., 1972); Erdei Ferenc: Mezőgazdaság és szövetkezet (Bp., 1959, 1977); Tanulmányok a termelőszövetkezeti parasztságról (szerk. Gyenis János, Bp., 1978).

Dankó Imre

terményszolgáltatás, terményjáradék : a feudalizmus rendszerében a jobbágybirtok vagy valamilyen bérlemény használatáért, birtoklásáért a tulajdonosnak járó természetbeni adó. A történeti fejlődésben a terményszolgáltatás a munkajáradék és pénzjáradék között helyezkedett el, a gyakorlatban azonban ezekkel párhuzamosan egymás mellett élt. A gazdasági és társadalmi körülményektől függően, hol az egyiknek, hol a másiknak volt nagyobb jelentősége. A terményszolgáltatások általában két csoportra oszthatók: 1 . Mező- és erdőgazdasági termékek . Ezen belül legfontosabbak a termesztett és gyűjtögetett növények, házi és vadon élő állatok, valamint a belőlük előállított élelmiszerek (→ ajándék). – 2. Házi- és kézműipari termékek . Ennek terményszolgáltatási módja igen sokféle lehetett. Megkülönböztethetünk alkalmi és rendszeres, folyamatos és időszaki, a termés mennyiségétől függő és független ( akonális szolgáltatások ), egyénileg vagy kollektívan adott járadékokat. – A legfontosabb, országosan szedett terményszolgáltatások a → kilenced, a dézsma (→ dézsmálás), az ajándék . E három szolgáltatást, hasonlóan a többi lokálisan elterjedt terményszolgáltatáshoz, a → jobbágyok idővel igyekeztek pénzen megváltani. – Irod. Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története (Bp., 19504); Maksay Ferenc (szerk.): Urbáriumok. XVI–XVII. század (Bp., 1959).

Török Katalin

termésjóslás: bizonyos → naptári ünnepeken a következő év terméskilátásaira jósoltak, elsősorban a különböző → előjelekből, leggyakrabban az időjárás alakulásából. A termésjóslás alapja az évszázados megfigyelés, amely a legszorosabb kapcsolatban állt az → időjóslással, hiszen a jó termés a kedvező időjárás függvénye. Így pl. ha → nagypénteken esik az eső, férges lesz a gyümölcs; jó gyümölcstermés lesz, ha Benedek napján szép az idő; kifagy a szőlő, ha Barabás napkor esik; rossz búzatermés lesz, ha → pünkösdkor esik; jó búzatermés lesz, ha húsvétkor esik, ha → nagyhét vagy → Szent György napja előtt dörög az ég, ha Szent György kor nem látszik ki a varjú a vetésből, vagy ha nagypéntek en kuruttyolnak a békák; jó termés lesz, ha nagypénteken fürdik a holló. Bizonyos állatok megjelenéséből is jósoltak: sok kukorica lesz, ha sok a cserebogár, vagy növények segítségével is végeztek termésjóslást: minden fajta szőlőből levágnak egy pár vesszőt és vízben kihajtatják, s a hajtás nagyságából jósolnak a termés várható mennyiségére. A bortermésre vonatkozik a következő szentencia: „Ha fénylik Vince, tele lesz a pince”. Ilyenféle tömör fogalmazású termésjóslások elterjesztésében nagy szerepe volt a → kalendáriumoknak, melyekben ezek bőségesen találhatók. (→ még: lucabúza) – Irod. Némethy Endre: Kemenesaljai hiedelmek a földmívelés és állattenyésztés köréből (Ethn., 1938).

Hoppál Mihály

termésvarázslás, bőségvarázslás, agrármágia : minden → mágikus eljárás, amelynek célja a gazdaságnak, a termés bőségének biztosítása. Elsősorban a földművelő munka kritikus időszakaihoz, a → szántáshoz, a → vetéshez, termésgondozáshoz, → aratáshoz, feldolgozáshoz kapcsolódik. A termésvarázslás döntően az időjárást véli befolyásolni, de hatni kíván a termés mennyiségére, minőségére közvetlenül is, és igyekszik elhárítani a valóságos károkat (pl. állatok okozta károk) és a → rontás eredményének tartott bajokat. Pl. terhes asszony ingén eresztik át a gabonát, anyatejjel leöntik a vetőmagot, hogy bőséges hozama legyen. A vetés kezdetekor egy-egy marék magot hajítanak a hátuk mögé imádkozás közben a verebeknek, tolvajoknak, szegényeknek. A szomszéd földjébe dugott néhány gabonaszem fölött pedig azt mondják: „Verebek, madarak, ezt egyétek meg!” A mák vetésekor szélesre fújják az arcukat, ökölbe szorítják a kezüket, hogy nagy és tömött legyen a mák gubója stb. – Az időjárás befolyásolásának és a jó termés biztosításának szándéka, a baj elhárításának gondolata áthatja ünnepi szokásainkat (→ ünnepi szokások) is. Megnyilvánul pl. a → regölés szerencsekívánó mondókájában („Adjon az Úristen ennek a gazdának Száz akó bort, száz mázsa búzát”), de – sok más mellett – ott találjuk a → pünkösdi királynéjárás befejező mozdulatában is. (Magasra emelik a királynét és azt mondják: „Ekkora legyen a kendtek kendere!”) A kezdő ünnepi → rítusok eredeti célja gyakran termésvarázslás. Így pl. a rituális ekehúzásé (→ ekehúzás, rituális ). A termésvarázslás eljárásaiba pogány mágikus és keresztény egyházi → rítusok, elgondolások keverednek; egész Európában ismertek. Napjainkban csak a legidősebb generáció emlékezete őrzi őket – igen töredékesen. (→ még: karácsonyi asztal, → farsangi köszöntő, → hejgetés, → gyümölcstermesztés, → szőlőtermelés, → zöldségtermesztés) – Irod. Mannhardt, W. I.: Wald- und Feldkulte (I–II., Berlin, 1904–1905); Szendrey Zsigmond: A magyar népszokások osztályozása (Ethn., 1933); Gunda Béla: Munka és kultusz a magyar parasztságnál (Erdélyi Néprajzi Tanulm., 1946); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Ujváry Zoltán: Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban (Debrecen, 1969).

Németh Imre

természetes enyhely: a → legelőkön és a → pásztorkodásra használt területeken a talaj szintjéből kiemelkedő természetes, részben mesterséges tereptárgy, amelyet az állatállomány védelmére használnak. Anyagát és alakját a földrajzi viszonyok határozzák meg, lehet domb, partoldal, meredek sziklafal, mélyedés, ill. természetes vegetáció, erdő és nádas. Funkciója az állatállomány védelme, az együtt tartást rendszerint nem szolgálja. Védelmet nyújt a vihartól és részben a csapadéktól is. A Kiskunságban a domb, a Dunántúlon és az É-i Középhegység területén a szélmentes hegyoldalak, barlangok és az erdők, az Alföldön elsősorban a nádasok és az erdők nyújtottak természetes enyhelyet. Az egykori → külterjes állattenyésztés idején a természetes enyhelyek a téli oltalmat is szolgálták, később a tavasztól őszig tartó legeltetési időszak alatt nyújtottak védelmet. – Az erdei állatteleltetésre, az erdő természetes enyhelyként való felhasználására már a 14. sz.-tól vannak adatok. Az Alföldön, elsősorban a Hortobágyon az árvízlecsapolás után, mesterségesen is telepítettek erdőket. Számos helyen a → telelők is erdőkben voltak. A réteket, a nádasokat és a dús vegetációjú folyóvölgyeket ugyancsak a honfoglalás előttről használták természetes enyhelyként. Minden külterjes állattenyésztési mód, pl. a nomadizmus és a → transhumance, sőt a havasi pásztorkodás (Alpwirtschaft) is felhasználta a természetes enyhelyek védelmét. – Irod. Györffy István: Bauwesen der Hirten im ungarischen Tiefland (Bp.–Debrecen, 1927); Szabadfalvi József: Nomád teleltetési rendszer az Alföldön (Műveltség és Hagyomány, 1966); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970).

Szabadfalvi József

természetfeletti erejű személy, emberfeletti erejű személy : a magyar néphit szerint olyan férfi vagy nő, akinek születése, kiválasztottsága, más természetfeletti erejű személytől való öröklése következtében emberfeletti tulajdonságai vannak, ill. – ha erre szüksége van – emberi képességeket felülmúló cselekedeteket végez. A → táltos, → garabonciás azért lett természetfeletti erejű személy, mert jellel született, a → halottlátó nemcsak jellel született, de a megjelenő természetfeletti lény közölte vele, hogy ő arra kiválasztott. A → hetedik gyerek és a → burokban született különleges születésének köszönheti képességeit. A → boszorkány a haldokló boszorkánytól vette át a tudományt. Természetfeletti képességeket tulajdonítottak még bizonyos → gyógyítóknak is, továbbá a → tudós kocsisnak, pásztornak (→ tudós pásztor, → csordásfarkas), az → ördöngös molnárnak, sokszor a méhésznek (→ tudós), → vadásznak, ill. általában a tudósnak. Utóbbiak tevékenysége nem tiszta, sokszor az → ördöggel állnak kapcsolatban. Egyértelműen károsnak és veszélyesnek tartják a boszorkány rontó tevékenységét. Mások tudományukat környezetük hasznára fordíthatják: gyógyítanak, elhárítják a jégesőt, jósolnak stb. Tevékenységükről → hiedelemmondák számolnak be.

Diószegi Vilmos

természetfeletti lény: a magyar → népi hitvilág létezőnek hitt, részben ember, állat vagy egyéb határozott alakban elképzelt, részben határozott alakot nem öltő szellemlényei. Többnyire láthatatlanok, de valamilyen megnyilvánulásukban (fény- és hangjelenségek, álmok) érzékelhetők, ill. bizonyos helyzetekben „megjelenhetnek”: valóságosan jelenlévő embereket, állatokat érzékelhetnek természetfeletti lényként, tarthatnak a természetfeletti lény ember-, állat-alakjának. A magyar néphit természetfeletti lényei nem képeznek egymással hierarchikus rendet; megjelenési formájuk, tulajdonságaik, szerepeik és eredetük egyaránt igen különböző, bár egymással sok szálon összefüggnek. Bizonyos szempontból egy rendszerként működnek a keresztény vallás természetfeletti lényeivel, amennyiben ez utóbbiak (→ Isten, → Jézus, → Mária, szentek) általában pozitív szerepeket, a néphit lényei inkább – de nem kizárólagosan – negatív szerepeket töltenek be. A keresztény vallás valószínűleg visszaszorított, ill. megszüntetett bizonyos kereszténység előtti „pozitív” lényeket vagy lényt (ill. ezek egyes vonásait részben magukba olvasztották a keresztény egyház szentjei, Szűz Mária, sőt a paraszti Isten-elképzelésnek is vannak „laikus” vonásai). Fennmaradhattak, fejlődhettek viszont a keresztény vallás természetfeletti lényei mellett az elsősorban negatív szerepeket betöltő hiedelemlények, mint a → boszorkány, → lidérc stb.; és a keresztény vallás → ördöge a néphit negatív lényeinek sok jellemzőjével rendelkező hiedelemalakká lett. A néphit „negatív” természetfeletti lényei az emberekkel szemben állnak, ártanak nekik, gyakran összeütközésbe kerülnek velük. Ilyen a ma → természetfeletti erejű személyként ismert boszorkány láthatatlan, éjjel az emberekre rátelepedő, „lidércnyomást”, légzési nehézségeket okozó „természetfeletti” alakváltozata, „aki” eredetileg valószínűleg önálló, sajátos attribútumokkal rendelkező természetfeletti lény volt, az idők folyamán összeolvadva a boszorkány alakjával. Ilyen továbbá a hol fényjelenség formájában, hol emberalakot öltve, hol a boszorkányhoz hasonlóan az embereket éjjel „nyomva”, „szopva” megjelenő lidérc (és a magyarságnál egyébként ismeretlen vámpírral bizonyos tekintetben rokon → nora), továbbá a boszorkány és → tündér némely vonását egyesítő → szépasszony. A tündérek és → óriások egyébként nem hitt hiedelemalakokként, hanem mint helyi mondák, ill. történeti mondák múltba helyezett alakjai jelennek meg. Az emberekkel szembenálló rosszindulatú lények nem mindig határozottan körvonalazott, névvel és jellegzetes tulajdonságokkal rendelkező alakok, hanem gyakran meghatározatlan „rosszak”, a → rontás fogalmának személytelen megtestesítői. Ilyen személytelen alak lehet az a lény, aki „elcseréli” az újszülöttet (→ váltott gyerek), ill. aki éjjel „nyom”. – A 20. sz.-i magyar (és európai) parasztság hitvilágában a természetfeletti lények közül legnagyobb szerepe a halottak továbbélő, „visszajáró”, családjukkal sokféle kapcsolatot tartó lelkének (→ halál, → lélek), ill. a szintén meghaltak lelkéből lett, de a „családi” halottaknál közösségibb, általánosabb vonásokkal felruházott → kísérteteknek (és különböző nevekkel illetett alakváltozatainak: pl. fehér asszony, kisasszony ) van, akik nem állnak olyan értelemben szemben az emberi világgal, mint az előbbiek, hanem bizonyos csereviszonyban vannak vele: ha az emberek kielégítetlen szükségleteiket teljesítik, nem háborgatják őket. E kísértetszerű lényekkel sok szempontból rokon a tüzes ember , → lidércfény, ill. a → kereszteletlen gyerek lelke. – Noha Európa sok népénél a közelmúltban még több alakváltozatuk ismert volt, a magyar néphitben kevés és többnyire homályosan megfogalmazott alak képviseli a személyek, ill. természeti vagy kultúrhelyek → szellemét. Ilyen a háziszellemszerű → házikígyó, továbbá a sokféle alakban megjelenő → kincsőrző lények, a segítőszellemszerű lidérccsirke és a → tudós, → tudós kocsis segítő „ördögei”. Ezek az ördögök képviselik – mint apró termetű emberkék – a magyar néphitben egyébként ismeretlen → törpéket. – Az állat alakú természetfeletti lények közül a már említett házikígyón kívül legfontosabb a → sárkány, amely a hiedelmekben – ellentétben a mesei sárkánnyal – nem önállóan, hanem a → garabonciás attribútumaként jelenik meg. Ismert ezenkívül sokféle állatalak, ezek a metamorfózis képességével rendelkező természetfeletti lények és természetfeletti erejű emberek alakváltozatai (pl. béka vagy macska képében megjelenő boszorkány, bika képében viaskodó → táltos, tyúk vagy ló alakjában megjelenő kísértet, a → csordásfarkas farkas alakja stb.). Ezeken kívül is sok állatnak tulajdonítanak bizonyos „természetfeletti” képességeket (→ kígyó, → gyík, → béka, → méh stb.), anélkül, hogy ezeket állat alakú természetfeletti lényeknek tekinthetnénk. – Kevéssé körvonalazottak, ill. többnyire fiktív, nem „hitt” lényeknek tekinthetők a tilalmak és → gyermekijesztők fenyegető-büntető, elsősorban pedagógiai funkciót betöltő alakjai (→ tilalom, → hét napjai, → kedd asszonya), valamint a természeti jelenségek magyarázatára szolgáló, sokszor → eredetmagyarázó mondákban megjelenő „lények”, így pl. a holdat-napot faló markoláb , a szelet gerjesztő → szél anyja, csillagképek ben látott emberalakok. Természetmagyarázó szerepe egyéb természetfeletti lénynek is lehet: így a lidércfényhez, kísértethez, visszajáró halotthoz fűződő hit összefügg a váratlan, ijesztő fény- és hangjelenségek megmagyarázására irányuló törekvéssel. A természetfeletti lénybe vetett hit manifesztálódhat → mágikus eljárásokban (megelőző, elhárító, gyógyító stb. cselekmények), valamint hiedelemszövegekben. Az élménytörténetek vagy → memoratok természetfeletti lényekkel kapcsolatos egyéni élményeket mondanak el: az egyén bizonyos helyzetekben, felfokozott lelkiállapotban (félelem, váratlan baj) vagy álomban bizonyos jelenségeket megjelenéseként, velük való találkozásként él át, ill. magyaráz. A → hiedelemmondák általánosabb szinten közlik a természetfeletti lényre vonatkozó ismeretanyagot, tudósítanak tevékenységükről, az emberi világgal való összeütközéseikről. E hagyományos ismeretanyag egy-egy „lény” hiedelemköreként tartható számon. A hiedelemkörök különböző korú, eredetű alkotóelemekből tevődnek össze, olykor egész Európában tartalmukat is, funkciójukat tekintve is igen hasonlóan (pl. visszajáró halottak, kísértet, fényjelenségek magyarázataként megjelenő lények), olykor az alkotóelemek speciálisabb, egy-egy szűkebb területre jellemző kapcsolatai révén sajátosan egy népre vagy nyelvterületre jellemző alakok hiedelmeiként (mint pl. a csak „összetételében” speciálisan magyar „lidérc”). – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); The Supernatural Owners of Nature (szerk. Hultkranz, Åke, Stockholm Studies in Comparative Religion, 1. Stockholm, 1961); Pócs Éva: A magyar néphit ún. természetfeletti lényei (Ethn., 1979).

Pócs Éva

természeti kezdőkép: a monostrofikus lírában strófakezdő formula , amely a strófa zömével réma – téma viszonyában áll, ily módon tartalmi-poétikai értelemben is meghatározó. A nem visszatérő és kupolás szerkezetű dallamoknál a strófa első sora a körülmények jelölője (kommunikációelméleti terminussal az adóra vonatkozik), ezt követi a voltaképpeni üzenet , és a strófa végén a vevőre vonatkozó rész, vagy az üzenet csattanója következik. Általában a kezdő és záró rész mind a külső forma, mind a belső forma szempontjából megfogalmazódik, ennek következtében a kezdőformula egyszerre többféle jelentést is hordozhat. A monostrofikus líra bizonyos korszakaiban állandósul a kezdőformula körülmény meghatározó jellege: gyakran egy természeti jelenséget idéz fel, amely a fentiek értelmében többszörös jelentést is kap: tartalmilag, emocionálisan és poétikailag köti össze a strófa kezdetét a többi résszel. Általános értelemben ez a természeti kezdőkép amelyet a magyar lírai dalokban népköltészeti vizsgálataink kezdetén észrevettek, és eddig főleg formai-pszichológiai oldalról vizsgáltak, elterjedését csak részben mutatták ki. – A természeti kezdőkép világszerte ismert forma, a → röpdal állandó, a monostrofikus líra rendszerinti eleme, amely a parallelizmus és az → ismétlés törvényszerűségei következtében a polistrofikus lírában is szerkezeti elemként megmarad. Genetikusan nem egyeztethető a felhozott keleti és Ny-európai folklórpárhuzamokkal, valószínű, hogy részben belső fejlemény, részben az ókortól a trubadúrokig, Minnesängerekig, vágánsokig, a reneszánsz költészetig terjedő műköltészeti gyakorlatból származik, strofikus formáink megszilárdulásakor terjedt el. Erre utal a természeti kezdőképek tartalmi vizsgálata is. Zenei megfelelője az incipit. – Irod. Valter Vilmos: A magyar népdalok kezdőképe (Bp., 1916); Eckhardt Sándor: Középkori természetszemlélet a magyar költészetben (Egy. Philol. Közl., 1929); Wulffen, B. von: Der Natureingang in Minnesang und frühes Volkslied (München, 1963).

Voigt Vilmos

természetismeret: a néprajzi szakirodalom kifejezése az élettelen és az élő természetre vonatkozó népi tudás anyag megjelölésére. A pásztorember, a halász vagy a földműves mindennapi élete, munkája során állandó közvetlen kapcsolatban áll a természettel. Ennek megfelelően széles körű ismeretekkel rendelkezik a növények, állatok, a föld tulajdonságairól, időjárási jelenségekről. A természetismeret forrása kettős: a közvetlen szemlélődés, a jelenségek passzív megfigyelése (pl. csillagos ég, időjárás) és a munkatapasztalatok (pl. állattenyésztés, földművelés, halászat). Ez utóbbi tulajdonképpen a közvetlen megfigyelések által és a mindennapi munka közben szerzett ismeretek aktív felhasználása, szembesítése a hétköznapi gyakorlattal. Azért kell ezt hangsúlyozni, mert ezek bizonyítják, hogy népünk elsősorban nem a közelmúlt néhány századában megjelent „tudományos” – a 20. sz.-ban jórészt elavult –, nyomtatott műből táplálkozott, hanem a mindennapi munka és a környezet hatásai alakították szemléletét. A természetismeret racionális elemei jól megférnek a → népi hitvilág teljes rendszerén belül az irracionális elemekkel. Ez a megkülönböztetés nem azt jelenti, hogy két különálló, különválasztható tudásanyagot őrzőtt meg a köznapi tudat, hanem inkább arról van szó, hogy a kétféle indítású magyarázat elemei elválaszthatatlanul összefonódnak, együttélnek, kiegészítik egymást. A néprajzi kutatás a népi természetismeretre vonatkozó tudásanyagot (a könnyebb áttekinthetőség kedvéért) a következő nagyobb csoportokba osztja: élettelen természet, csillagászati és időjárási ismeretek, ásvány-, kőzetismeret és végül kémiai technológiai ismeretek. A természetismerettel szorosan összefügg a → népi gyógyászathoz kapcsolódó kiterjedt ismeretanyag, amelyben még szemmelláthatóbban keverednek az ésszerű tapasztalatok és a hiedelmek (→ hiedelem). A népi csillagászati ismeretekből és a Naphoz, Holdhoz fűződő hiedelmekből a néprajzi kutatók (különösen a múlt században élt tudósok) megpróbálták összerakni azt a képet, amely a mindenség felépítésére vonatkozott a régi magyarságnál. A „világkép” ilyenfajta rekonstrukciója nem lenne érdektelen feladat, de azt is tudni kell, hogy rendkívüli nehézségekkel jár megbízható adatok hiányában. – Az időjárás i jelenségek megfigyelése szerteágazó tudásanyag birtokába juttatta a pásztorembert. Különösen az → időjóslás különböző formái voltak ismertek (az egyes állatok viselkedése, égitestek megjelenése, holdállás, széljárás alapján). Az egyes → naptári ünnepekhez fűződő időjárásjósló versek valószínűleg a → csíziókból kerültek a nép ajkára. – A magyar nép állat- és növényismerete némileg több reális elemet tartalmaz, mint pl. a csillagos ég vagy időjárás ismerete. Következik ez abból is, hogy a pásztornak, a halásznak létfontosságú volt az állatok természetének ismerete. – A növényismeret legjelentősebb részét (a termesztett növényeken kívül) a vadon termő gyógynövények hasznának ismerete adta, ugyanakkor igen gazdag a magyar néphit a növényekhez fűződő hiedelmekben (→ füvek, → fák). – Az ásványok ismeretére vonatkozóan igen kevés adatunk van, inkább egyes fémek keletkezésével kapcsolatos mondák ismertek. Vasfeldolgozó iparunk honfoglaláskori fejlett színvonalát a régészet adatai bizonyítják. – Népünk mechanikai ismereteit bizonyítja az a sokféle eredményes felhasználás, amellyel hasznosítják a mechanikai elveket – de ez a tudásanyag nem tudatosul célirányos építő tevékenységgé. (→ még: eredetmagyarázó monda, → vihar, → villám, → mennykő) – Irod. Herrmann Antal: Az idővarázslás a magyar s egyéb hazai népek hitében (Ethn., 1895); Rapaics Raymund: A magyarság virágai (Bp., 1932); Szendrey Zsigmond: A néphit mennykője (Ethn., 1933); Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban (Ethn., 1937); Bacsó Nándor: A népies időjárási szabályok és a valóság (Bp., 1940); Vajkai Aurél: Népünk természetismerete (Bp., 1948).

Hoppál Mihály

természetmagyarázó mese: az → állatmesék, → legendamesék, → formulamesék egyes típusai, növények, állatok, az ember, asszony, különböző nemzetek, az ember által alkotott tárgyak (harang, malom, kocsi, vonat, hangszerek stb.) tulajdonságait, azok eredetét, hangját magyarázzák. Miért haragszik a kutya a macskára? (→ kutya-macska barátság). Miért görbe a bolha és külüszemű a légy? → Krisztus és a fák, → Krisztus és a madarak, → asszonyi természet, az, → Isten és a nemzetek, → vadgalamb és a szarka, a, → ludak a tarlón a legjellemzőbb magyar természetmagyarázó mesék. A természetmagyarázó mesék mögött a természeti jelenségeket értelmező mítoszok és reális tapasztalatok, megfigyelések állnak. A föld minden népe ismer ilyeneket. (→ még: eredetmagyarázó mese, → eredetmagyarázó monda, → hangutánzó, → szólásmagyarázó mese) – Irod. Kálmány Lajos: Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban (Szeged, 1893); Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról (Bp., 1901); Benkóczy Emil: Természetrajzi mesék (Ethn., 1906).

Kovács Ágnes

természetmagyarázó monda: → eredetmagyarázó monda

termőág: → életfa

terragium: a jobbágy által a birtokolt és használt föld földesúri tulajdonjogának elismeréséül adott szolgáltatás. Tulajdonképpen ennek felel meg a → kilenced is, ezért ahol nem szedtek (pl. községi szántó, szőlő terméséből), ott szokás volt külön terragiumot szedni. Némely helyen terragiumnak nevezték a kimenőpénz t, azaz a jobbágy által a földesúrnak fizetett költözési díjat is. A középkor folyamán, az örökös röghözkötés előtt és után is, csak akkor távozhatott el földesurától a jobbágy, ha – sok egyéb feltétel mellett – megfizette a kimenőpénzt, a terragiumot, és rendezte adósságait. – A terragiumot a középkorban a → censussal szinonim kifejezésként is használták. – Irod. Mályusz Elemér: Az 1498. évi 41. törvénycikk (Századok, 1930); Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–1767 (Bp., 1969).

Török Katalin

területi jel: → közigazgatási jel

területi munkamegosztás: a munkafolyamat térbeli tagolása aszerint, hogy egyazon munkafolyamat összetartozó részeit vagy egymást kiegészítő munkafolyamatokat, tevékenységi köröket egymástól elkülönített vagy elkülönülő helyen végzik. Három típusát különböztetjük meg: 1 . munkafázisok térbeli munkamegosztása : egy egységes összetartozó, de fázisokra felbontható konkrét munkafolyamatot térben megosztanak, egymástól elkülönítenek. Az elkülönítést számos tényező idézheti elő: földrajzi adottságok, épületek jellege, telek nagysága stb. A néprajz számára azok az esetek a legfontosabbak, amelyeknél a helyi hagyományok játszanak szerepet, pl. a szüretelés, borkészítés helyének egysége vagy elkülönülése (az Alföld nagy részén a leszedett szőlőt hazaszállítják és az udvaron, a háznál vagy a tanyán, s nem a szőlőben préselik ki). (→ még: belső munkák, → külső munka) – 2 . Üzemegységek közötti munkamegosztás : egy üzem, gazdaság térben egymástól elkülönülő komplex egységekből áll, s az egyes üzemek között a munka térben is megoszlik (→ üzemszervezet). Pl. beltelek – kert – szántóföld vagy beltelek (lakóházzal, gazdasági épületekkel) – juhtartó gazdaság legelővel, építménnyel. Az egyes egységeknek általában állandósult személyzete van, részirányító szerepkörrel (fiúk a kertben az állatokat gondozzák, gazda bent lakik a házban, de ő irányít). – 3 . Táji munkamegosztás : a táj geográfiai adottságai bizonyos tevékenységeket egyes vidékekről kizárnak, másokon ugyanaz előnyös módon művelhető. A tájak között így munkamegosztás jön létre, s csere útján egészítik ki egymás tevékenységét. Pl. É-Mo. és az Alföld között. (→ még: munkamegosztás) – Irod. Bulla Béla–Mendöl Tibor: A Kárpát-medence földrajza (Bp., 1948); Szabó László: Útmutató a palócok munkaszervezetének kutatásához (Eger, 1970).

Szabó László

területmértékek, földmértékegységek : a szántóföld vagy más mezőgazdaságilag hasznosítható területek meghatározására szolgáló nem hivatalos, népi mértékegységek. A területmértékek legtöbbje eredetileg hivatalosan is érvényben volt, azonban annyira belerögződtek a helyi gyakorlatba, hogy érvénytelenítésük után évtizedekkel később is számoltak velük. Sok helyen egészen a termelőszövetkezetek megalakulásáig megmaradtak a paraszti közösségekben a jobbágytelkek rendszerére utaló területmértékek: pl. hely, telek, föld, ill. ezek hányadai: félhely , félföld stb. Használták a köblös, mérő és a vékás stb. elnevezéseket, amelyek eredetileg a földterület vetőmag befogadóképességét jelölték (→ köböl, → mérő, → véka, → kila). Vannak régi mértékekre utaló területmértékek, pl. → lánc, → láncalja, kvadrát . Külön csoportot alkotnak azok a területmértékek, amelyek a földközösségi határújraosztások területegységeiből jelentésátvitellel keletkeztek pl. nyilas, kaszáló, rét (a jobbágytelkekhez járó terület), kenderföld stb. A múlt századi legelőelkülönítések és tagosítások idején sok helyen egyetlen határrészből szakították ki és osztották föl a jogosultaknak a közös területekből a járandóságot. Így keletkeztek a bánom, páskom (Bánom és Páskom gyakran előforduló földrajzi nevekből), a kompetencia, járandó stb. típusú területmértékek, amelyek meghatározott területegységet jelentettek. A régi népi területmértékekre jellemző, hogy vidékenként, tájanként, helységenként más a tartalmuk és a jelentésük, aminek leginkább a jobbágytelkek változó területnagysága az oka. A területmértékek a feudalizmus századaiban nem az egységesülés felé fejlődtek, hanem ellenkezőleg, szaporodtak és differenciálódtak. Különösen sokfajta mértékegységet ismertek a szőlővidékeken (→ szőlőföld mértékegységei). A régi területmértékek hivatalos használatának a múlt század második felének tagosításai, ill. a kishold vagy magyar hold (1000–1100–1200 négyszögöl), főleg azonban a kataszteri vagy nagyhold (1600 négyszögöl) elnevezés vetett véget. A hektár 1970-ben történt hivatalos bevezetése óta a kataszteri hold is országos viszonylatban háttérbe szorult. A népi területmértékeket a néprajztudomány rendszeresen még nem vette számba, jelentésüket pontosan nem ismeri. (→ még: ekeföld, → fertály hold, → kapás szőlő, → négyszögöl, → szekérszéna) – Irod. Balassa Iván: A debreceni cívis földművelésének munkamenete és műszókincse (Debrecen, 1940); Kovách Géza: Területmérési rendszerek Arad környékén (Népismereti Dolgozatok, Bukarest, 1980).

Területmértékek: 1. Földmérő öl, 2. egyenes öl, 3. község lánca (általános formák)

Kósa László

Terülj asztalkám! (abroszkám!), Szamár, „tüsszents” aranyat!, (Üssed, üssed, üssed botocskám!) : → varázsmese. Cselekménye: szegény ember, akinek → Annyi gyereke volt, mint a rosta lika, még eggyel több, világgá megy, hogy számon kérje Istentől, miért adott annyi gyereket és olyan kevés kenyeret; be akarja dugni a Szél lyukát, mert az tönkretette a vetését, elfújta az utolsó lisztjét, megfagylalta stb. Vásárra hajtja az utolsó tehenét; az erdőre megy fát vágni, vagy hogy felakassza magát. Ősz öreg embertől, a Széltől, Krisztustól és Szent Pétertől, az ördögtől kap a) egy abroszt, asztalt, melynek azt kell mondania, hogy: Terülj asztalkám! és tele lesz étellel-itallal. Hazamenet a vendéglős kicseréli egy hasonlóra. b) Másodszor is útra kel, mert becsapták. Egy aranyat hullató szamarat, lovat, kecskét, bárányt kap. A kocsmáros ezt is kicseréli. c) Harmadszor a csodatevő lény egy bottal ajándékozza meg, melynek segítségével mágikus tárgyait visszaszerzi. Gyermekeit végre jóllakatja, meggazdagszanak (AaTh 563). A múlt századi változatok egy részében a királyt is vendégül látja, és mert az elkívánja tőle az abroszt és a szamarat, katonáival együtt „leveri”, ő lesz a király; az irodalmi változatokban az ellenséget győzi le, s így nyeri el a királyságot; az újabb változatokban gyermekei nagy részét „vereti le” a bottal, s a megmaradt kettő-háromból nagy urakat csinál. Némiképpen eltérő redakció: a szegény ember három fia szolgálja meg, ill. szerzi a mágikus tárgyakat. – Az egész magyar nyelvterületen közel 40 változatban számon tartott tipikus vágy-mese. 19. sz. végi ponyvaszöveg hatására egyes változataiban antiszemita mellékízzel. A tárgyak sorrendje gyakran felcserélődik, a hozzájuk intézendő varázsige (→ varázsszó) is elég nagy változatosságot mutat, tartalmuk és formájuk nem annyira a helybeli hiedelemvilággal, mint inkább a mesemondók, ill. a gyűjtők-feldolgozók „költői képességeivel” hozható kapcsolatba. Az egyszerű, bővítetlen hármas szerkezet (→ hármasság) a magyar változatok nagy részére jellemző. A mese egész Eurázsiában, európai bevándorlók közvetítésével É- és D-Amerikában (Kanada, USA, Brazília) ismert, elemei előfordulnak a korai hindu, kínai és ógörög mese-, ill. mítoszköltészetben. Krohn, Aarne és Liungman a mese keletkezését i. sz. 300–1000-re teszi s a korai Bizáncban vagy Elő-Ázsián keresztül Indiában képzeli. Ma már mindenütt a népszerű szórakoztató-mese kategóriájába tartozik. – Irod. Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (l., UMNGY, V., Bp., 1943): Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Ranke, K.: Schleswig-Holsteinische Volksmärchen (II., Kiel, 1958); Delarue, P.–Tenèze, M.-L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964): Erdész Sándor: Ámi Lajos meséi (II., UMNGy, XIV., Bp., 1968).

Kovács Ágnes

Tessedik Sámuel (Alberti, 1742–Szarvas, 1820): ev. lelkész, pedagógus, író. A mo.-i néprajzi gondolkodás egyik jelentős előfutára. Pozsonyban, Sárospatakon, Debrecenben, majd német egy.-eken tanult. 1767-től haláláig Szarvason volt lelkész. A filantropista pedagógiai eszmék hatása alatt egész életében a parasztság helyzetének megjavítására törekedett. 1780-ban parasztifjak számára gazdasági iskolát alapított, ahol az okszerű gazdálkodás tanításán fáradozott. Az iskola működését a meg nem értés és gáncsoskodás miatt 1806-ban meg kellett szüntetnie. Pedagógiai munkássága mellett széles körű tevékenységet fejtett ki Szarvason az Alföld mezőgazdaságának föllendítéséért (korszerű vetésforgók, új takarmánynövények, talajjavítás, gyümölcstermesztés, méhészet, selyemhernyó-tenyésztés stb.). Sokat foglalkozott szociális kérdésekkel. Felvilágosult szellemben igyekezett a társadalom figyelmét a parasztság helyzetére felhívni, ill. kezdeményezte annak tudományos igényű tanulmányozását (táplálkozás, lakásviszonyok, településrendezés stb.). – F. m. A paraszt ember Magyarországban mitsoda és mi lehetne (Kónyi János fordítása, Pécs, 1786); Önéletleírás (magyar fordítása Zsilinszky Mihály, Pest, 1873 és Nádor Jenő, Szarvas, 1942); Szarvasi nevezetességek (ford. Nádor Jenő, Bp., 1938); A parasztok állapotáról Magyarországon (Berzeviczy Gergellyel. vál., szerk., a bevezetőt írta Zsigmond Gábor, Bp., 1979). – Irod. Nádor Jenő–Kemény Gábor: T. S. élete és munkája (Szarvas, 1936); Wellmann Imre: T. S. (Bp., 1954); Tóth Lajos: T. S. (1742–1820) (Szarvas, 1976).

Kósa László

testamentum, testamentomlevél : → végrendelet

testen kívül elrejtett erő, a ( lélek ): → mitikus mese, ill. mesemotívum . A hős (obsitos, mészároslegény) vándorútja során „igazságosan” (tetszésükre) oszt fel őztetemet egy hangya, egy sas és egy oroszlán között. Hálából egy-egy szőrszálat, pihét adnak neki, amelyre csak rá kell fújnia, nyomban hangyává, sasmadárrá vagy oroszlánná változik. Állatalakban folytatja útját, s egy királykisasszony kedvese, majd férje lesz. A királykisasszonyt egy sárkány elrabolja, a hős hangya alakban megjelenik, és felbiztatja, tudja meg, miben rejlik elrablójának ereje: egy vadkan fejében levő vadgalamb fejében levő darázsban. Oroszlán alakban leteríti a vadkant, sas alakban elfogja a galambot, ember alakban agyonüti a darazsat, vagy összetöri a darazsat tartó dobozt. A sárkány elpusztul, a hős és a királyleány újból megtartják lakodalmukat (AaTh 302). – A mitikus motívum: a hős megjelenik elrabolt feleségénél, és felszólítja, tudja meg, miben rejlik elrablójának ereje (aranyszarvas-nyúl-kácsa-darázs, darazsak vagy tojás egy dobozban). A vadat (vadakat) és a madarat lelövi, a darazsakat rejtő dobozt (tojást) összetöri (AaTh 302A*; Thompson Motif Index E 710–719; → mesezáró motívum). Gyakran kapcsolódik az → égig érő fa (AaTh 468), az → Égitestszabadító (AaTh 328A*, BN 319*) és a → Fehérlófia (AaTh 301B) meséjével is. – A típus legteljesebb változatait a Székelyföldön és a Dunántúlon jegyezték fel. Kriza János és Benedek Elek feljegyzéséből ismert változatok a vitéz kondás (MNK 321 A*) típussal, a dunántúliak (Kuntár Lajos és Bosnyák Sándor feljegyzései) ezenkívül még a varázsló és tanítványa (AaTh 325) egy sajátos redakciójával kontaminálódnak. A mese egész Európában ismert. Különösen nagyszámúak az orosz, skandináv és ír változatok. W. Liungman véleménye szerint a képzet kisázsiai vagy É-szíriai eredetű, a mese fő vonásaiban a mykenei korból (i. e. 700) származik. – Irod. Róheim Géza: A külső lélek és synonimái a népmesében (Ethn., 1915); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Kuntár Lajos: A furfangos Tilinkó (Szombathely, 1955); Kriza János: Székely népköltési gyűjtemény (II., Bp., 1956); Berze: Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957).

Kovács Ágnes

testfogó pálca: a halottas koporsó szállítására szolgáló rúd. Keményfából készítik; középső (koporsó alá kerülő) része lapos, két vége gömbölyű. A testfogó pálcák hossza 210–250 cm között van. Rendesen három testfogó pálca szükséges a koporsóvivéshez. Ezeket keresztben átcsúsztatják a koporsó alatt, majd felemelik és kézben vagy vállon szállítják. Hosszabb úton a koporsóvivők hatos csoportjai többször is váltják egymást. Távolabbi rokon, szomszéd és ismerős férfiak tisztje volt a halottat vinni utolsó útján. A testfogó pálca legtöbb vidéken egyházi, helyenként társulati kezelésben volt (→ kalandos társaságok). A magyar nyelvterület keleti részén sok helyen nem alkalmaznak külön testfogó pálcát, hanem azokon a rudakon viszik a koporsót, amelyeket lábfá nak (→ sírjelek) ütnek le a sírdomb mellé. (→ még: halott kivitele, → Szent Mihály lova) – Irod. Sándor Gábor: A kolozsvári Hóstát emberi erővel végzett teherhordási módjai és eszközei (Kolozsvár, 1942).

Testfogó pálcák

Paládi-Kovács Attila

testi ruha: a férfi ing-gatya, ill. a női ingváll-pendely neve, mivel ezeket közvetlenül a testre húzták fel. (→ még: vászonruhák, → fehér viselet)

Gáborján Alice

testvér: ugyanattól az apától és anyától származó utódok (édestestvér, egytestvér). A magyar rokonsági terminológiában – ellentétben az indoeurópai nyelvek rokonsági terminológiájával – az egyén a különböző nemű testvéreket, attól függően, hogy azok nála idősebbek vagy fiatalabbak-e, önálló kifejezéssel jelöli. Az idősebb férfitestvér báty , a fiatalabb öcs , az idősebb nőtestvér néne , a fiatalabb a húg . A nővér, fivér terminológiák nyelvújítás koriak. Maga a testvér szó is a 19. sz. eleji elvonás a testvérnénje, testvéröccse kifejezésekből, az egy-test-vér meghatározásból. A testvérekre vonatkozó rokonsági terminológia adja az alapját az összes vér- és műrokonságra vonatkozó kifejezéseknek. Az apai és anyai vérrokonság jelölését – kivéve az egyenesági le- és felmenőket – tulajdonképpen ezek az alapszavak alkotják megkülönböztető jelzővel, megtisztelést kifejező szókapcsolatokkal, becézve vagy kicsinyítve (nagybáty, urambátyám, bácsi stb.). Ott, ahol a sógori viszony jelölésére is a vérrokonság terminológiáját vették át, ugyancsak a testvérekre vonatkozó alapszavakkal fejezték ki rokoni viszonyukat, pl. a vér szerinti unokaöcs felesége kishúgom, húgomasszony. Az öcs terminológia nem minden esetben vonatkozik fiatalabb férfire, hanem egyes vidékeken fiatalabb nőtestvért is jelölnek vele, pl. ismeretesek az öcsém, lányöcsém, öcsémasszony kifejezések, pl. a D-Dunántúlon. Ha a testvérek származása csak apáról vagy anyáról közös, akkor féltestvérek. Mostohatestvérnek mondják azokat, akik nem vérrokonok, de szüleik házasságkötése révén egy családban nevelkedtek. – A hagyományőrző parasztcsaládban a 2–3 évvel idősebb testvér keresztnevéhez a fiatalabb hozzátette a bátyám, néném terminust s magázta. A fiatalabbakat tegezték és keresztnevükön szólították, nem minden esetben téve hozzá a húgom, öcsém kifejezéseket. A testvérek, kivéve apró gyermekkorukat, elsősorban nemük szerint kapcsolódtak egymáshoz, mivel családon belül is a férfi és női munkamegosztás, a gyakran szigorúan meghatározott viselkedési normák, férfi és női munka- és alvóhelyek meghatározott területei kevés alkalmat adtak a különnemű testvérek szorosabb összehangolódására. A férjhezment lányok korán elszakadtak testvéreiktől. Lánytestvérek viszonylatában a férfitestvérek elsősorban akkor voltak aktívak, ha megaláztatás vagy egyéb megbosszulandó tett érte. A nemeken belül a testvérek a kötelező rokoni kötelezettségek szintjén nem léptek túl (→ rokonság). – A századforduló óta a polgárosodó paraszti társadalomban a testvérek jelentősége megnőtt, pl. általános szokás, ill. tendencia, hogy a barát helyett a testvért, elsősorban az anya nőtestvérét hívják keresztanyának. – Irod. Bodrogi Tibor: A magyar rokonsági terminológia vizsgálatának néhány kérdése (Műveltség és Hagyomány, 1961).

Morvay Judit

testvérgyerek: → unokatestvér

teszi-veszi: → ághegyháló

tésztacsináló: → csigacsináló

tésztaerjesztés: kelesztő eljárás, amelynek, során a tésztát az alkoholos → erjedésnél keletkező szén-dioxid (CO2) lazítja. Hatékonysága a liszt kémiai és fizikai tulajdonságaitól (cukortartalom, gázvisszatartó képesség) és magának a tésztaerjesztésnek megoldásától függ. Ez utóbbi épülhet egészben vagy részben a spontán erjedés kihasználására vagy erjesztőanyag alkalmazására. Gabonaőrlemény és víz keverékében erjedést előidéző mikroorganizmusok nagy számban vannak. Többségük a gabonamagvakkal kerül ide a természetből, és őrlés után is főként a héj származékain, a korpaszemcsékhez tapadva helyezkedik el. Liszt és víz keverékében a mikroorganizmusok szaporodásnak indulnak és közben a cukrokat bontják. Mivel itt nem az alkoholos erjedés dominál, spontán erjedésre alapozott tésztaerjesztéssel jól kelesztett, laza bélű, magas kenyeret nem lehet sütni. Több lépcsős tésztaerjesztés kiinduló lépéseként viszont a spontán erjesztés hátrány nélkül alkalmazható. A tésztaerjesztés céljára készült erjesztőanyagok elszaporítva, többé-kevésbé a kívánatos választékban tartalmazzák az erjesztő mikroorganizmusokat. Ezeket alkoholos italok erjedésénél, gabonaőrlemény és víz keverékének spontán erjedésével, vagy már erjesztett nyerstésztából nyerik (→ élesztő, → kovászmag, → tartósított erjesztőanyag). – A kenyértészta kelesztés e erjesztőanyag alkalmazásával is hatékonyabb akkor, ha nem egyszerre, hanem több részletben történik. Először az erjesztőanyaggal a → kovászt, majd ezzel a hozzádagasztott tésztát erjesztik. E két szakaszban azonos mikrobiológiai folyamatok játszódnak le. A kovász érlelését követő dagasztásnál, majd a tészta érlelését követő szakításnál, a kenyerek kialakításánál a fizikai beavatkozás következtében az addig keletkezett szén-dioxid nagy része eltávozik a tésztából. Ezért igen lényeges, hogy a kenyerek megformálása és sütése között is maradjon idő a tészta erjedésére, hiszen az ekkor keletkező szén-dioxidot fizikai beavatkozás már nem éri. A sütőipari szakterminológiában szűkebb értelemben a tészta erjesztésének – érlelésének csak ezt az utolsó szakaszát nevezik kelesztésnek. – Jól kelesztett, laza bélű tésztát a legelőnyösebb tésztaerjesztéssel is csak búzából és rozsból lehet sütni. A többi gabonafélék és a kukorica tésztája nem tartja magában a kelesztésnél keletkező szén-dioxidot, ezenkívül egy részük az alacsonyabban erjeszthető cukortartalmuk miatt is kevésbé keleszthető. Sikérvázat egyedül a búza fehérjéi képeznek, vagyis ez a tészta tartja meg sütésnél is tökéletesen a kelesztés idején nyert laza szerkezetet. – A legfontosabb kelt tésztaétel, a → kenyér készítésénél a tésztaerjesztésnek a részletmegoldások igen különböző kombinációit mutató változatai szokásosak a legújabb korig Európában. A hazai megoldások a leghatásosabbak közé tartoznak (→ még: sütőipar). – A néphit mindenütt, ahol rendszeres házi kenyérkészítés folyik, számos tilalommal védi a kenyér nyersanyagait, eszközeit, a tésztaerjesztés leglényegesebb mozzanatait (kölcsönzés tilalma, a munka idején vendég nem érkezhet stb.). A tésztaerjesztés optimális körülményeinek tudományos feltárása igazolta, hogy a tilalmak többsége valóban hatásos, mert védi a tésztát a nem kívánatos mikroorganizmusokkal való szennyeződéstől, előnytelen külső hőmérsékleti hatástól. – Irod. Stokar, Walter von: Die Urgeschichte des Hausbrotes (Leipzig, 1951); Gasztonyi Kálmán: Sütőipari mikrobiológia (Bp., 1961).

Kisbán Eszter

tésztaételek: liszt alapanyagú, változatos összetételű és készítésmódú ételek nagy csoportja. A tésztaételek változatossága és szerepük a regionális táplálkozásszerkezetek egészében az újkori magyar néptáplálkozás jellegzetes vonása, mind európai környezetünkben, mind a hazai → táplálkozási tájak között. Hétköznapi formáik és jelentőségük közvetlenül igazodik a táji termelési adottságokhoz. Ünnepi alkalmakon a történetileg legrégebbi és legújabb tésztaételek találkoznak. A tésztaételek az étkezéseken levestészta, főtt tészta (→ kifőtt tészta, → tésztakása), → öntött tészták és sült tészták formájában jelennek meg. A főtt tészta és a → kenyér fogyasztásának mértéke nálunk tartósan a táplálkozásszerkezet meghatározó jegye. A századfordulón a → pogácsa a parasztság leggyakoribb hétköznapi sült tésztája, a → kalács, → lepény, → béles, → rétes, → palacsinta, → fánk az ünnepi választék. A → csíramálé, az egyes → kukoricalepények, a → burgonyalepények kezdettől fogva csak regionális jelentőségűek. Ezzel szemben a legrégebbi sült tészta, a → lepénykenyér fokozatosan szorult ki a táplálkozásból. Számos tésztaételnek van kapcsolata a szokás- és hitvilággal, de a → figurális sütemény nálunk ritka. → Perecet, mézeskalács ot a parasztság főként specialistáktól (→ mézeskalácsos) szerzett be, az → ostya sütése a r. k. egyház hatása. A századfordulótól kezdve a tésztaételek körében jelentős változást hozott a gyári préselt → élesztő, az olcsó répacukor és a sütőporok beszerezhetősége. A gyúrt és kelt tésztából egyaránt készült hagyományos tésztaételek közül előtérbe kerültek a kelt változatok, sokféle apró hétköznapi kelt tésztát most kezdenek sütni. Élesztővel mindez egyszerűbb, mint korábban, amikor a kenyér erjesztőanyagát használták minden kelt tésztához. A cukor és a sütőporok (pl. ammonium-karbonát, másként szalalkáli, szarvassó stb.) számtalan süteménynek és → tortának nyitottak utat a parasztok ünnepi asztalára.

Készül a levestészta (Mind: Orosháza-Vásárhelyi puszta, Békés m., 1970-es évek elején)

Kisbán Eszter

tésztakása: → gyúrt tésztafélékből, a kásaételek mintájára kevés folyadékban sűrű, főtt tészta , → pépes étel. Készül tésztából önállóan és gyakran krumplival, ritkán köleskásával keverve is. A tészta → tarhonya, ehhez hasonló alakú morzsolt, reszelt friss tészta ( reszelt , sodrott, gombóta ), → lebbencs, ritkán kockatészta. Az ételt vízben és tejben egyaránt főzik. A tejes változatok mindenütt ritkábban készülnek és századunkban csak szórványosan fordulnak elő. Sem a tejben főtt, sem a friss reszelt tésztából készült tésztakásába nem kerül krumpli. – A tésztakása alföldi étel. Az É-i és K-i peremvidéktől eltekintve a mindennapi étkezésben igen jelentős. Szárított tésztából vízben főtt zsíros változata hetenként – gyakran többször is – előfordul főételként: Ez többnyire úgy készül, hogy a tésztát zsíron, szalonnazsíron megpirítják, majd kevés vízzel feleresztik, sózzák, paprikázzák és puhára főzik. Mire megpuhul, el kell főnie a levét. Ha krumplival csinálják, az általában a pirítás után kerül bele. Nem ritkák az ezektől eltérő megoldások sem. Friss reszelt tésztából többnyire pirítatlanul főzik. Tésztakása a D-Alföldön kizárólag tarhonyából, északon friss morzsolt, reszelt tésztából és lebbencsből, az átmeneti övezetben tarhonyából és lebbencsből egyaránt készül. Az északi és keleti peremvidéken csak friss reszelt tésztából szokásos készíteni. Szárított tésztából otthon és határbeli munkahelyen parasztasszonyok, aratómunkások, kubikosok egyaránt gyakran készítik, sokszor bográcsban főzik. – Az ételtípusnak és változatainak számos népnyelvi elnevezése van. Az eltérő ételnevek gyakran azonos készítésmódot, az azonos nevek viszont eltérő ételváltozatokat jelölnek. Egy részük a tésztaféle megnevezése mellett az étel különböző tulajdonságaira is utal. Így a halmazállapotra: keménytarhonya, keménylebbencs, öregtarhonya, öreglebbencs, öreggombóta, sűrűtarhonya, sűrűlebbencs, száraztarhonya, szárazlebbencs ; a készítésmódra: pirított tarhonya, pirított lebbencs, pörkölt tarhonya, fordított tarhonya (mert keverés helyett a bográcsot mozgatva forgatják), fehértarhonya, fehérlebbencs (nem pirított), tésztáskása, krumplistarhonya, tejes tarhonya, tejbetészta, tejbegombóta ; főzés közben adott hangjára: szuszinka. Öhöm, slambuc , betyáros, topogó, handabakáré a lebbencsből (többnyire krumplival) vízben főtt zsíros tésztakása É-tiszántúli elnevezései. A gombóta ételnév az ugyanígy, ill. a reszelt tésztá nak nevezett nyersanyagból főtt tésztakását jelenti. Ugyanezt az ételt, a Szamosszögben sodrott pép nek nevezik, mert „sodrott”, azaz kézzel elmorzsolt tészta, amiből főzik. – A tésztakása krumplis és nem krumplis változatainak viszonya kétségtelenné teszi, hogy a tésztakása az Alföldön a burgonya meghonosodását megelőzően kialakult étel. – Irod. Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935).

Kisbán Eszter

tésztás-zacskó: száraz tészta szellős tárolására szolgáló kisebb-nagyobb zsák, melyet ritka szövésű vászonból varrnak. Különösen nagy számban használja az alföldi parasztháztartás, mert itt sokféle levestésztát, → kifőtt tésztának, → tésztakásának valót készítenek el előre. Parasztok, pásztorok, kubikosok a mezőn, legelőn, munkahelyen való főzéshez tésztás-zacskóban viszik magukkal a → tarhonyát, a → lebbencset. Tartósan kinn háló, maguknak főző pásztoregyüttesek egy-két hétre való lebbencstésztáját nagy tésztás-zacskókban szállították a távoli legelőkre az É-Tiszántúlon.

Kisbán Eszter

tetejes hajó, bőgős hajó, búzáshajó : a → fahajóknak az a változata, amelyeket tetővel építettek a → superok vagy hajóács ok. A tetejes hajókat a fahajózás, a folyami hajózás virágkorában, a 19. sz. közepén, az általuk szállított legfontosabb mo.-i áru után búzáshajó knak vagy a → bálványukra, orrtőké jükre illesztett és a nagybőgő nyakára emlékeztető csiga alakú díszről bőgős hajó nak is nevezték. Főleg tölgyfa deszkából készült. – A tetejes hajók nagyon régi vízi szállítóeszközök a mo.-i folyamokon; már a középkorban is jeles hajóépítő helyek voltak: Szeged, Győr és Baja. A tetejes hajók igazi virágkora azonban a búzakonjunktúrával, a 19. sz. közepére esett. Ebben az időben több ezer tetejes hajó járta a mo.-i folyókat. Sok part menti városban voltak tetejes hajó tulajdonosok, sőt némely földesúr is építtetett magának tetejes hajót. Egy-egy tetejes hajó építése a 19. sz. közepén elég drága volt, egy 60 m hosszú hajó belekerült 60–80 hold jó minőségű föld árába. Ennek ellenére egy-egy hajós gazdának több tetejes hajója is volt; némelyek tekintélyes vagyont gyűjtöttek össze vele. A szerencsésebbek a kezdődő kapitalista termelés és áruforgalom idején valóságos „Aranyember”-ekké váltak, akárcsak Jókai regénybeli hőse, Tímár Mihály. – Irod. Kovács János: Szeged és népe. Szeged ethnographiája (Szeged, 1901); Betkovszki Jenő: Fahajók a Tiszán. A szolnoki fahajózás (Szolnok, 1955); Betkovszki Jenő: A tiszai fahajók építése, javítása, népe (Szolnok, 1968).

Tetejes hajó a Dunán. Háttérben a komáromi erőd és Komárom város templomtornyai látszanak. Adolf Kunibe litográfiája Ludwig Erming rajza után. 19. sz. első negyede

Tetejes hajó a Tiszán (Tokaj, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1870-es évek)

K. Kovács László

tetejetlen fa: → égig érő fa

tetejetlen hajó, pusztahajó : a → fahajók egyik változata. Ugyanúgy tölgyfa deszkákból készült, mint a → tetejes hajó, csak tető nélkül, de ezek között már sok olyan volt, amelyet erős fenyődeszkákból készítettek. A → csárda itt rendszerint középen volt elhelyezve. A tetejetlen hajókat csak ritkán használták búza, liszt vagy egyéb értékesebb áru szállítására, kivételt képezett a kősó szállítása. Egy közepes méretű tetejetlen hajón, pl. az ún. Tordai hajó n 2 tömény és 2000 kocka sót tudtak szállítani (1 tömény = 10 000 sókocka; 100 sókocka = 1 q), azaz 22 000 hajósó t. Voltak a Tordai hajóknál nagyobb méretű tetejetlen hajók is, amelyeken – a 20–40 tonnásakon – homokot és más építőanyagot szállítottak. A tetejetlen hajókon a rakományt, ha az esőtől védeni kellett, gyékényponyvával takarták be. A fahajók közül éppen a tetejetlen hajók bírták a legtovább a versenyt a vas uszályokkal és a gőzhajókkal. Utoljára – a két világháború között – már csak homokot és követ, téglát szállítottak rajtuk. Hívták → burcsujának is a tetejetlen hajókat, amelyeken homokot szólítottak, gyakran nevezték → sárhajónak. – Irod. Tömörkény István: Vízenjárók és kétkezi munkások (Szeged, 1902); Tömörkény István: Szegedi vízenjárók (Népr. Ért., 1906); Betkovszki Jenő: Fahajók a Tiszán. A szolnoki fahajózás (Szolnok, 1955); Betkovszki Jenő: A tiszai hajósélet (Szolnok, 1961).

K. Kovács László

tétemény: → rontás

tetemrehívás: → istenítélet

tétovázó: a → népies műtáncok jellegzetes motívuma, amelynek első pontos rögzítését Kilányi Lajos végezte el Szőllősi-Szabó Lajos körtánca leírásakor (1845). – Irod. Róka Pál: A táncművészet tankönyve (Bp., 1900); Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Szentpál Olga: A csárdás. A magyar nemzeti társastánc a XIX. század első felében (Bp., 1954).

A tétovázó táncírása

Pesovár Ferenc

tetőfedés: a falusi lakó-, gazdasági, ipari, szakrális és közösségi épületek héjazata és annak készítési technikája. A héjazat anyaga és technikája szerint a magyar nyelvterületen az alábbi tetőfedő eljárások különböztethetők meg: a) fedés fával ( dránica, zsindely ); b) nádfedés ( nádtető ); c) fedés gabonaszalmával (→ szalmatető, → zsúptető); d) fedés égetett cseréppel ( cseréptető ). Szórványosan egyéb anyagot és technikát is alkalmaztak ( habán fedél, gyékénytető ). A 19. sz. végén a fa héjazatot zömmel É-Mo.-on, Erdélyben, a nádat a Kisalföldön és az Alföldön, a szalmafedést a Dunántúlon, a Felvidéken és ÉK-Mo.-on alkalmazták. Egyes vidékeken, pl. É-Mo.-on a 19. sz. végétől az 1920–30-as évekig nagyon kedveltek voltak a bádoglemez -tetők. A tetőzet tartószerkezeteit (→ szarufás tetőszék, → szelemenes tetőszék stb.) a tetőfedés alakját, formáját (→ tetőformák) részletesen elemezte a kutatás, mivel történeti, néprajzi, földrajzi kutatásuk sok tanulsággal jár. – A tető vagy tetőzet az épület, építmény belsejét védő réteg. A tető régebbi nyelvhasználatunk szerint haj, hajazat, héjazat, héjalás, fedél . A tető legújabbkori belsőfejlődésű szavunk, a finnugor–ugor korba visszanyúló héj, haj , ill. származékait váltotta fel. A fed ige, ill. fedél származéka ugorkori eredetű, a haj, héj egykori jelentőségére félhaj, févaj féltetős szín (fészer), kis épület jelentésű szavunk is utal. A héj, haj alakja valószínűleg a lehántott fakéreggel való fedéssel függ össze. E kezdetleges tetőfedő anyag ideiglenes építmények, hálóhelyek építésénél a közelmúlt recens vizsgálatáig alkalmazásban volt. Tulajdonképpen a legrégebbi és legfontosabb épületszerkezeti elem. A legkezdetlegesebb emberi hajlékok valójában csak tetőzetből álltak. – Irod. Nyíri Antal: A ’tectum Dach’ fogalma, neveinek eredete és története nyelvünkben (Magy. Nyelv, 1969).

Tetőfedés (Nagytótfalu, Baranya m., 1960-as évek)

A tetőfedés eszközei: 1. ereszverő, 2. tetőverő, 3. nádvarrótű, 4. nádazó lapocka (Átány, Heves m.)

Tetőfedés. Zsúptető javítása (Horvátkút, Somogy m., 1960-as évek)

Füzes Endre Filep Antal

tetőfedő: cserép- és palatetők készítésével foglalkozó szakember. Városok, mezővárosok igényesebb építkezéseinél az → ácsmesterség és → kőműves szakmák mellett elkülönült mesterség. A falvakban a kapitalizálódás kibontakozásával anyagilag ugrásszerűen gyarapodó polgárosult gazdaréteg építkezéseinél a múlt század második felétől egyre gyakrabban cserép-, majd műpalatetőket készítettek. A tetőfedő munkákra gyakran ácsok is vállalkoztak. A tetőfedő mesterség a 19. sz. vége felé nagy létszámban vonzotta a kisvárosok és a falvak agrárszegénységét. A cseréptetők készítőit cserepező , cserepes megjelöléssel is nevezték.

Filep Antal

tetőformák: a tető kialakításának különféle változatai. A gúla alakú vagy sátortető , ritkán szőlőbeli présházakon fordul elő, de tulajdonképpen az egész nyelvterületen a nyeregtető különféle változatai terjedtek el mind a lakóházaknál, mind a gazdasági épületeknél. A nyeregtetők egyes változatai az egymásnak támasztott, hosszanti tetősíkok keresztirányú lezárásának módjában különböznek. A lekontyolt tető mindkét végén ferde síkokkal van lezárva, farozatos, kanfaros, kontyos stb. néven említik. Erdélyben, K-Mo. területén általános volt a közelmúltig, de történeti adatok igazolják, hogy a 19. sz. közepéig az egész nyelvterületen nagyon gyakori az előfordulása. Ma néhány archaikus épületen kívül az ország középső, nyugati vidékein csak a pincék, présházak, istállók idézik az emlékét. A 18–19. sz. folyamán az Alföldön, Kisalföldön, majd a Dunántúlon, a Felvidéken és Erdélyben is előtérbe kerültek központi területeinken, általánossá váltak az oromzatos vagy oromfalas nyeregtetők (→ oromzat). Ezeknél a tető terét a tetősík vagy szegélye mellé épített függőleges falak, deszkázatok, sövény, nád-szövetek határolják az épület rövid oldalain. Az oromzatos és lekontyolt tetők között különféle átmeneti formák keletkeztek. Gyakori volt, hogy ugyanazon épület egyik végén (általában az utca felől) oromzatos, de a másik végén kontyolt kiképzéssel éltek. Kifejezetten átmeneti, keverék formaként jöttek létre az alsó, ill. felső csonkakontyos tetőformák. Ilyen esetben a tető a ház rövid oldalán, felső részén, kisebb vagy nagyobb oromzattal készült, alul pedig farozatos kiképzésű volt. Az alsó csonkakontyos lakóháztípus É-Mo.-on s a szomszédos alföldi területeken terjedt el. Különösen alkalmas volt a kémény nélküli építmények fedésére, hiszen a felső kis oromzaton vagy lécezésén, deszkázata nyílásain könnyen eloszolhatott a padlásra vezetett füst. A felső csonkakontyos épületek esetében éppen fordítottan jártak el, a tető csúcsánál volt kisebb-nagyobb farozat, alatta trapéz alakú oromdeszkázat vagy fal. E típus a Dunántúlon, az Alföld egyes körzeteiben, de legfőképpen Erdély polgárosult körzeteiben vált általánossá. Mind az alsó , mind a felső csonkakontyos tetőformák a polgárosodás folyamatát jelzik. Különösen azokon a vidékeken váltak gyakoriakká, ahol a 19. sz. utolsó harmadáig nagyon sok farozatos tetőszék épült. Azonban ezek az átmeneti formák is régiek, már a 17–18. sz.-i ábrázolásokon is kimutathatók. A néprajzi megfigyelések viszont arra vallanak, hogy alkalmazásuk során a kontyolt részeket fokozatosan csökkentették, s a tető oromzatos részét növelték. – A nyeregtetők speciális változatát jelentették az ún. üstökös tetők . Ilyenek a hevesi, borsodi, alföldszéli falvakban, a kis mezővárosokban épültek. Az ágasfás, szelemenes fedélszéket a ház végénél, az ágasfába beépített konzolszerű tartóra helyezett, a szelemennek támasztott szarufa segítségével félkör vagy háromszög alakot alkotva meghosszabbították, mintegy előtornácul is szolgáló, kiugró farozatot létesítettek így. A ház esővédett környezetét ez erősen növelte. – Hasonló jellegű, előreálló végű tetőzetet készítettek a Ny-Dunántúl, DNy-Kisalföld településeiben, az ún. kalabukos tetők esetében. Ezeken a gerincszelemen végét is, de különösen a két vendégszelement a ház homlokzata elé ugratták ki. A szélesen előre nyúló gerendavégekre a ház homlokzatát védő, előreálló felső csonkakontyot, kalabuk ot építettek. A vendégszelemenek vége nem ritkán 2, 2, 5, 3 méternyire is kiállt. A kalabukos tetők látszólag előre dőlő formát mutattak, mivel a tető széle a vendégszelemen-végektől a ház falain futó koszorúgerendákig ferdén hátra futott, de sokszor az oromdeszkázatot is kifelé dőlő síkban építették be. – Az üstökös vagy kalabukos tetők is – mint valamennyi nyeregtetőforma – készülhetett teljesen nyitott padlástérrel. Az utóbbi 100–150 évben azonban a zárt padlásterű épületek teljesen általánossá váltak. Náddal, sövénnyel, lécezéssel, tapasztva, tapasztatlan vagy deszkázattal oromzatossá tették általában mind a lakóépületeket, mind a szabadon álló magtárakat, istállókat, mind pedig a csűröket. Nyitott padlásterű lakóházak csak egészen eldugott, a fejlődéstől elmaradt egyes vidékek szegénysorsú elemeinél őrződtek meg egészen szórványosan. – A tetőformák elterjedése, megoszlása sajátosan jelzi a polgárosultság mértékét, a polgárosult vidékeket. Az ország központi területein (Alföld, Kisalföld, K-Dunántúl) az utóbbi 100 évben általánossá váltak az oromzatos, oromfalas nyeregtetők. A polgárosulásba csak a 19. sz. második felében, utolsó harmadában bekapcsolódó területeken a különféle csonkakontyok váltak divatossá. Az elmaradott, konzervatív, archaikus régiókban megmaradtak a kontyolt tetőszékek. Napjainkban az oromzatos, oromfalas nyeregtetőkön kívüli formák peremtájainkon találhatók meg. Bár a II. világháború után az ácstechnika új eljárásai, új nyersanyagadottságok következtében a gúla alakú sátortetők országosan elterjedőben vannak, ezek javarészt már nem hagyományos alaprajzú épületekhez tartoznak. A gazdasági melléképületek a tetőformák tekintetében több konzervatív, archaikus vonást őriztek meg. Az Alföld-szerte a 19. sz.-ban még felbukkanó farozatos tetőszékekre ma már csak az átalakított tüzelős ólak, istállók emlékeztetnek. A tetőformák elterjedése etnikus sajátosságokat nem mutat. Egy-egy szűkebb régión belül az együttélő nemzetiségek azonos típusú tetőformákat alkalmaztak. Legfeljebb a polgárosultsági arányuk eltérése esetén tapasztalható fáziskésés. (→ még: szarufás tetőszék, → szelemenes tetőszék) – Irod. Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43).

Lekontyolt zsúptető részlete (Gyarmat, Veszprém m., 1969)

Alsó csonkakontyos ház (Tolnaszentandrás, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1960-as évek)

Oromfalas nyeregtető (Zenta, v. Bács-Bodrog m., 1972)

Ágasfás szelemenes felső csonkakontyos tetőszék (Vágsellye, v. Nyitra m.)

Filep Antal

tetőhorog: → véghorog

tetőnyárs: a tető csúcsát díszítő fa- vagy fémrúd, amely a héjazatot is rögzíti. Általában az első pár szarufa csúcsához erősítették. Göcsejben a ház csúcsán levő szalmadíszt rögzítették vele. A tetőnyárs általában keresztet, virágot, buzogányt, lándzsát, kopját, csillagot mintáz. A tetőnyársat tömegesen DNy-Dunántúlon és ÉK-Mo.-on alkalmazták, szórványosan előfordult más területeken is. (→ még: búsvitéz) – Irod. Gönczi Ferenc: Göcseji házcsúcsok (Népr. Ért., 1902); Deák Geyza: Az ungvármegyei „Tiszahát” népi építkezése és művészete (Népr. Ért., 1904).

Házcsúcsba való nyársak (Göcsej)

Füzes Endre

tetrachord: → népzenei hangrendszerek

tetűbőrbunda, kalapvári királykisasszony , nap-, hold-, csillagruha : → tündérmese. Cselekménye: egy királyné halálos ágyán meghagyja, hogy férje őutána olyan nőt vegyen feleségül, aki ugyanolyan szép, mint ő, ruhája, cipője ráillik. A király hosszas keresés után sem talál ilyen teremtésre, végül saját lányát akarja elvenni, mert arra illik a felesége cipője. A királykisasszony, dajkája (boszorkány, tündér) tanácsára, nap-, hold- és csillagruhát (arany-, ezüst- és gyémántköntöst) kér az apjától, s mikor mindezeket megkapta, tetű- (bolha-, szamár-) bőr ruhát. A négy ruhát magára véve elszökik a háztól. Egy királyi udvarban beáll libapásztornak (pulykapásztornak, konyhalánynak). A királyfi (nőtlen király) bálba készülődik. A szurtos szolgáló hibásan teljesíti parancsait, ezért hozzá vágja a) a kalapját, b) lovaglópálcáját, c) csizmáját. A leány kimosakodik, magára veszi drága ruháit, s elmegy a bálba. A királyfi beleszeret, s megkérdi, hova való. „Kalapvárra, Pálcavárra, Csizmavárra” – válaszolja, s a mulatság végén mind a három alkalommal eltűnik („Köd előttem, köd utánam!”), pedig utolsó alkalommal a királyfi a gyűrűjét is odaadja. A királyfi a szerelem betege lesz. A szurtos szolgálónak kérésére megengedi a szakácsné, hogy elkészítse a beteg levesét, kávéját, ételét. Beleejti a kapott gyűrűt. A királyfi hívatja az étel készítőjét. A leány felismerteti magát. Egybekelnek (AaTh 510B). – A magyar nyelvterületen általánosan ismert, népszerű mesének több mint 25 feljegyzett változatáról tudunk. Ezek nagy része azonos felépítésű, csak a királykisasszony által kért ruhák és a királyfi által a királykisasszonyhoz vágott tárgyak változnak vidékenként (a tetűbőrbunda pl. a leggyakrabban a Székelyföldön fordul elő). Kivételt képeznek azok a változatok, melyek Perrault meséjének vagy a ponyvára került Grimm-mesének a származékai. – A változatok nagy része ún. „tiszta típus”, a nemzetközi párhuzamoktól eltérően ritkán keveredik a → Hamupipőke (AaTh 510A) vagy a csonkakezű leány (AaTh 706) meséjével. A Lear típushoz (AaTh 923) novellisztikus jellege következtében közelít: számos változatunk mesei szerkezetű ugyan, de mitikus elemeket nem tartalmaz. A → novellamesékhez teszi hasonlóvá típusunkat → sorsmeseszerű jellege is, melyre nemcsak egyes kutatók, de a paraszti mesemondók is utalnak. Feltehetően nyugatról került hozzánk mai formájában a két rész (a leányát elvenni akaró apa és a királyi udvarban álruhában szolgáló királyleány) összeötvöződése után, ismerünk azonban olyan változatokat is, amelyek mesénknek csak az egyik vagy csak a másik felét tartalmazzák. A tetűbőrbunda-típust az aranyhajú kertészbojtár (AaTh 314) típus női párjának szokás tekinteni. A két típus összetartozását a magyar változatok egy részének közös motívumanyaga is alátámasztja. Ez a tény viszont a változatok vagy legalábbis az elemek egy csoportjának bizánci eredetére enged következtetni. Típusunk is jól példázza a különböző irányból történő szövegátvétel és a területünkön történő típusegységesülés tényét. – Irod. Ortutay Gyula: Nyíri és rétközi parasztmesék (Gyoma, 1935); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (MNGY, VIII., I., Bp., 1955); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Földyné, Virány Judit: A bodrogközi Láca népmeséiből (Sárospatak, 1957).

Kovács Ágnes

tetű (bolha) bőrcipő: → novellamese jellegű → tündérmese, mely nálunk önálló tréfás színezetű meseként és a rátartó királykisasszony (Rigócsőr király: AaTh 900) típus bevezetőjeként fordul elő. A királykisasszony egy (két) tetűt (bolhát) zsírosfazékba dug s akkorára hízlalja, hogy cipőt tud csináltatni a bőréből. Elhatározza, hogy ahhoz megy feleségül, aki kitalálja, miből van a cipője. Egy ravasz kérő a kályhalyukba (kályhacső mellé) telepedik, s kihallgatja a királykisasszony és a komorna beszélgetését. Másnap megadja a helyes választ, s a királykisasszony hozzámegy feleségül. (Folytatása: a kérő elhatározza, hogy megleckézteti a királykisasszonyt: AaTh 900). – A mese egész Európában ismert, Európán kívül csak szórványosan jegyezték fel. A magyar változatok a franciákkal lehetnek kapcsolatban. A típusnak mindössze két folklórváltozatát tartjuk számon, a rátartó királykisasszonynak ez a típuskombinációja azonban Merényi László feljegyzésében, ill. Benedek Elek feldolgozásában az egész nyelvterületen ismert. – Irod. Merényi László: Dunamelléki eredeti népmesék (I., Pest, 1863); Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág (II., Bp., 1894); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Konsza Samu: Háromszéki magyar népköltészet (szerk. Faragó József, Marosvásárhely, 1957); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Delarue, P.–Tenèze, M-L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964).

Kovács Ágnes

Tetyüettefi: → trufa, tréfás mese (→ reális mese) az asszonyi makacsságról. Egy asszonyt, aki férjét Tetyüettefinek gúnyolja, férje haragjában leereszti a kútba. Az asszony, mikor a víz már ellepte, kezével még mindig a tetűölés mozdulatát utánozza, mire férje utánadobja a kötelet is (vagy kihúzza és világgá megy; AaTh 1365C). – Nagymúltú, Európa-szerte elterjedt történet, már Vitry és Pauli → példázatai között is előfordul. Nálunk a → nyírták vagy vágták változatban (az asszony kezével az ollóval való vágás mozdulatát utánozza), ill. a → Mondjad hát, széna! verzióban (az asszony eltemetteti magát, de akkor sem enged a maga igazából) is feljegyzésre került. Az első ismert változata Kónyi János gyűjteményében található (18. sz. vége). Szórványosan az egész magyar nyelvterületről vannak feljegyzett szövegeink, a Székelyföldön napjainkig népszerű a téma. – Irod. Heller Bernát: Három a daru (Ethn., 1926); György Lajos: Kónyi János Demokritosa (Bp., 1932); György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Tubach, F. C.: Index exemplorum (FFC, 204, Helsinki, 1969).

Kovács Ágnes

textiljegy, ruhajegy, szűrjegy : 1. a → tulajdonjegy egyik fajtája, amit a textíliába szövéssel, festéssel, varrással stb. tettek. – 2. A szűr mértékét mutató → mesterjegy, ami azt jelezte, hogy a szűr hány → sing (ősi mértékegység) nagyságú. A textiljegy a szűr eladóját eligazította az áru nagysága szempontjából. – 3. Elszámolási jegy, amit a gyár vagy a kereskedő adott a fehérítésre, festésre, ványolásra, tisztításra vállalt textília átvételének elismeréseként. – Irod. Györffy István: A bihari cifraszűr (Népr. Ért., 1929); Haáz Ferenc Rezső: A székely ványoló (Népr. Ért., 1931); Fél Edit: Adatok a tulajdonjegyekhez (Népr. Ért., 1940); Bánkuti Imre: A hőgyészi textil manufaktúra, 1729–1732 (Folia Arch., 1964).

Tárkány Szücs Ernő

tézsla: négyes vagy hatos ökörfogatoknál használt pótrúd. Egyéb elnevezései: dérzsola , tozsola. Általában minden olyan rúd tézsla, amely jármos fogatolásra való, de nincs a szekérbe szerelve. A tézsla tulajdonképpen csatlórúd, általa fogják be az → ökörfogatot pl. az → ekébe, boroná ba (→ fogas) stb., és a páros fogatokat is a tézsla segítségével lehet egymás elé ragasztani , ill. befogni (a végén levő → csikoltó szerkezettel). Van lovas-tézsla is, melyet farönkök vontatásakor használnak. A tézslának azt a végét, amelyikre a jármot (→ járom) akasztják, tézsla-fej nek nevezik. A lovas-tézslá n (Gyergyóban) keresztfa van és azokra csatolják a → hámfákat.

K. Kovács László

Thököly Imre (1657–1705): erdélyi fejedelem, a magyar függetlenségi küzdelmek neves alakja, Zrínyi Ilona második férje. Főként felvidéki vármondáink emlegetik. Alakja kuruc mondáink (→ kuruc mondák) Rákóczijának emlékével szemben háttérbe szorult s elhomályosult. Egy beregdaróci monda szerint „Thököly Imre kuruc király Rákóczinak adta az ő görbe acélkardját”, hogy harcoljon tovább vele, „de a végén is nem hozott szabadságot”. – Irod. Ferenczi Imre–Molnár Mátyás: Fordulj kedves lovam... (Vaja, 1972).

Sándor István

ticselés: → tojásösszeütés

tidó: → levélsíp

tikász: → tyúkász

tilalmas: védett hely, ahová a jogosulton kívül másnak nem szabad belépnie, ill. nem szabad használnia. Leggyakrabban a vadászat céljára egyedül a földesúrnak fenntartott helyeket nevezték tilalmasnak. Ezt azonban csak az 1729: XXII. tc. vezette be. Addig bárhol való vadászat nemesi szabadság volt. E törvény alapján is a földesúr csak erdeinek, nádasainak egy részén tilthatta meg idegeneknek a vadászatot. A nyílt mezőkön való vadászat továbbra is szabad maradt. A tilalmas terület kijelölése elég bonyolult közigazgatási eljárással történt. Több újabb 19. sz.-i részletszabály után az 1883: XX. tc. tette kizárólagosan a földbirtokos jogává (ha apróbb területeik voltak, közösségüknek vagy a községnek jogává) a vadászatot, mindenki más számára tilalmas hely volt. Nagyobb erdőbirtokkal rendelkező tulajdonosok az erdejükbe való belépést is tilthatták. Ez volt a tilalmas erdő (lat. silva prohibita), a földesúr vagy a faluközösség által meghatározott célokra (makkoltatás, épületfavágás) a közös használat alól kivont és fenntartott erdőrész. A földesúr által tilalomba helyezett erdő már a 16. sz.-ban kivált a falu és földesúr birtoklási közösségéből és használatáért megfelelő bért kellett fizetni (→ faizás, → sertéstized). – Ennél régebbi a tilalmas legelő fogalma. Jellegéről úgyszintén a 18. sz.-ból vannak biztos adataink, de ezek régebbi időből származhatnak. Egyrészt a mezőváros tanácsa jelölte ki évenként a kaszálónak hagyott földeket, melyeken így a legeltetés tilalmassá vált. Másrészt egyes különösen fontos állatok számára fenntartott legelőn tiltották más állatok legelését (pl. ökörtilos). A múlt században már a legelőt fel is osztották az egyes nyájak között. Az egyik nyáj számára kijelölt terület a többiek számára tilalmassá vált, mint a tilalmas rét, ahol a község sarjúkaszálás érdekében tiltja a legeltetést (→ rétszabadulás). Ismeretes volt továbbá a tilalmas tó, folyamrész, halászóhely is. – Irod. Kolosváry Bálint: Magyar vadászati jog (Bp., 1923); Györffy István: Állattartás (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).

Degré Alajos Balogh István Török Katalin

tilalom: A magyar – és európai – → népi hitvilágban igen jellemző a hiedelmek tilalom formájában való megfogalmazása, ill. hagyományozódása. Általában arra vonatkoznak, hogy valakinek valamit nem szabad csinálnia, mert annak valamilyen káros következménye lenne. A tilalmak szorosan összefüggnek az → előírásokkal; amennyiben sokszor pl. egyazon tevékenység tiltott, ill. előírt körülményeit fejezik ki; de nem minden esetben van a két terület ilyen szoros korrelációban. A tilalmak egy része csak részben hiedelem-jellegű: sokszor csak egy racionálisan indokolható tilalmat látnak el ilyen magyarázattal; más részük azonban teljesen a hitvilágban gyökerezik. A viselkedési normákat kialakító tényezők közt is volt szerepük, sokszor azok „hiedelmesített” megfogalmazásai. Lehetett munkaritmust szabályozó szerepük is. Betartásuk mértéke változó volt –, némelyiket országszerte egyöntetűen kötelező érvénnyel betartották, mások csak a hagyományos hit részei voltak. Számuk nagy, tematikájuk igen változatos, a mindennapi élet szinte minden területét átszőtték. A magyar népi hitvilágra legjellemzőbb tilalom-fajták a következők: 1 . A munkavégzés körülményeire vonatkozók: valamilyen munkát bizonyos időpontokban vagy időszakokban nem szabad végezni; így pl. a hét tilalmas napjain (pl. pénteken sütni, mert kővé válna a kenyér, szombaton fonni, mert görbelábúak lennének a csirkék; → hét napjai), bizonyos naptári ünnepeken és időszakokban (pl. nagypénteken szántani, mert kővé válik a szántó, két karácsony közt mosni, mert a következő évben dög lenne), holdfogytakor, ill. teliholdkor (→ hold), naplemente után (pl. kifelé seperni, mert kifelé menne a szerencse a házból). Valamilyen munkát bizonyos nemű, korú, állapotú egyénnek nem szabad végeznie (pl. férfinek fejni, mert nem lesz fölös a tej, menstruáló nőnek befőzni, mert megromlana a befőtt). A munka végzése előtt, után, közben bizonyos cselekmények végzése tilos (pl. búzavetéskor kenyeret sütni, mert üszögös lesz a búza, vadászat előtt közösülni, mert sikertelen lesz a vadászat). Bizonyos házimunkák végzését nem szabad idegennek látnia (pl. köpülést, kovászolást – nem sikerülne a vaj, ill. a kenyér). – 2. Az emberi élet eseményeit és állapotait kísérő tilalmak. Terhes anyára vonatkozók (nem szabad szőrös állatot megrúgnia, mert szőrös gyermeke lesz; páros gyümölcsöt ennie, mert ikrei lesznek). Az újszülöttre és a csecsemőre vonatkozók (pl. nem szabad megcsodálni, mert megvernék szemmel, tükörbe nézetni, mert megvakul). Gyermekágyasra, szoptatós anyára vonatkozók (nem szabad ágyára ülni, mert tejét „elviszik a hangyák”). Halottra vonatkozók (nem szabad benézni a halottas szoba ablakán vagy halottmosó vízbe lépni, mert az illető sárgaságot kapna). – 3. Mindennapi tevékenységek körülményeire vonatkozók (pl. nem szabad adventben táncolni, mert lehullana a barack a fáról; naplemente után kiadni a tejet a házból, mert megrontják a tehenet; körömvágás után a körmöt szétszórni, mert a másvilágról vissza kellene jönnie érte; lánynak fütyölni, mert Szűz Mária sír; vályúból inni, mert sömört kap az illető). – 4. Az étkezésre vonatkozók: bizonyos napokon vagy időszakban tiltott ételek (pl. újévkor szárnyas – kikaparná a szerencsét; két karácsony közt szemes termények – kelésesek lennénk; → böjt). Bizonyos személyek számára tiltott ételek (pl. menyasszony nem ehet hurkát, mert visszeres lenne a lába; halott gyerek anyja nem ehet Szent Iván-nap előtt szamócát, mert gyermeke a túlvilágon sírna érte). – 5 . Megszemélyesített, ill. tiszteletben tartott természeti jelenségekre vonatkozók (pl. tűzre köpni nem szabad, mert a másvilágon tüzes tányért nyal; holdra ujjal mutatni, mert az ujja leszárad). – 6. „Szent”, tiszteletben tartott tárgyakra vonatkozók (pl. nem szabad a kenyeret ledobni, mert az Jézus teste; szentelt tojás héjára rátaposni, kemencére piszkos tárgyat, asztalra fésűt tenni). – A tilalmak létrejöttében és fennmaradásában igen sokféle, különböző eredetű és korú tényező játszott közre; gyakran egymással összefonódva. Ezek közül a magyar anyagot tekintve legfontosabbak a következők: félelem rontó lényektől, → rontástól, → szemveréstől és az ártó lények tevékenységének időszakától, az → éjszakától. Félelem a halottól (→ halál). Bizonyos „szent” tárgyak tisztelete (→ szentelmények, → kenyér). A hét napjainak különböző régi naptárrendszerekben gyökerező hagyományos felosztása „veszélyes” és „veszélytelen” napokra. Egyházi előírások ünnepek megtartására, böjtre, szentek tiszteletére vonatkozóan. Analógiás jellegű elképzelések, amelyek szerint bizonyos cselekmények végrehajtása egy valamilyen szempontból hasonló történés bekövetkeztét jelentheti (a holdjárás megszabta időpontokhoz való igazodás is e körbe tartozik). Közösségi illemszabályok „hiedelmesítése”. Mindezeken kívül szerepet kapott számos olyan tényező is, amely csak nagyobb összefüggéseiben vizsgálva értelmezhető (így pl. a levágott köröm elszórásának tilalma bizonyos → túlvilágra vonatkozó elképzelésekkel kapcsolatban nyer csak értelmet). (→ még: tabu) – Irod. Dömötör Tekla: Ätiologische Sagen in Zusammenhang mit weiblichem Arbeitsverbot (Acta Antiqua, 1969).

Pócs Éva

tilinkó (hangszer): tágabb értelemben furulyát, szorosabb értelemben ajaksípként használt 70–80 cm hosszúságú, 16 mm-nyi átmérőjű fűzfahéj-, fa- vagy fémcsövet jelöl. A facső egyenletesen levágott végei közül az egyiknek a peremét körben élesre lefaragják, mert a megszólaltatáskor a nyitott cső peremének „szélhasító” szerepe van. A megszólaltatás úgy történik, hogy a játékos a csövet éles peremével kissé ferdén támasztja összecsücsörített ajkaihoz, hogy a perem egy része szabadon maradjon és arra ráfújhasson. Két kezével úgy tartja a csövet, hogy az egyik kéz mutatóujja a cső alsó nyílását könnyedén nyithassa-zárhassa. E műveletnek a hangmagasság változtatásában van fontos szerepe. A nyitott csövön a páros számú felhangok, a zárt csövön pedig a páratlan számúak szólaltathatók meg. E természetes hangsor kb. a 22. felhangig terjedhet. A tilinkó nyomait Bartók még megtalálta a marostordai székelyeknél, ma már csak a moldvai csángók használják („tilinka”, „csilinka”). Megvan a románoknál is. Rokonait megtaláljuk Ázsiában és Afrikában. – Irod. Alexandru, T.: Tilinca... (Studia Memoriae Belae Bartók Sacra, Bp., 1956); Bartók Béla: Összegyűjtött írásai (I., közreadja Szőllősy András, Bp., 1966).

Sárosi Bálint

Tilinkó: → mestertolvaj, a

tiló: a kender és len törésére és tisztítására általánosan használt eszköz ( kendertörő ). Egykarú emelő módjára működik: az egyik végén csapszeggel rögzített vágókarját ( álla, nyelve ) belevágják az alsó párhuzamos élek közé, hogy a keresztbe fektetett kender- vagy lenszárakat megtörje, ill. megtisztítsa a → pozdorja szilánkjaitól. Az Alföldön, főleg a Tiszántúlon általános a fogazott oldalélű tiló. – Az eszköznek tiló neve az egész magyar nyelvterületen elterjedt. A szó honfoglalás előtti török eredetű, s megfelelői megvannak a szibériai nomád népek nyelvében, elsősorban bőrtörő, bőrpuhító, másodsorban kendertörő jelentéssel. A szibériai sztyeppeövezet nagyállattartó, egykor nomád népeinél (kirgizek, csecsenek, sórok, hákászok, burjátok, jakutok, darhatok stb.) általánosan megtalálhatók ezek az eszközök, s szerkezetüket és működési elvüket tekintve azonosak a tilóval, mindig fogazottak, bőrtörésre, esetleg emellett kendertörésre is használják, és népi nevük mindig ugyanannak a török szócsaládnak a származékai, amely a magyar tiló terminus előzményéül is szolgált. Azoknak a török népcsoportoknak a kultúrájában, amelyek a magyarság kialakulásában műveltségileg vagy etnikailag jelentős szerepet játszottak, szintén aktív elem volt a bőrtörő, hiszen gazdálkodásuk alapját az állattartás képezte, és jórészt az állatbőrök feldolgozása biztosította számukra azokat az anyagokat, amelyeket a földművelő népek a termesztett kenderből vagy lenből készítettek. Az életforma fokozatos változásával, a földművelő gazdálkodás szerepének növekedésével – ami a magyarság esetében már jóval a honfoglalás előtt elkezdődött –, természetes funkcióbővülés, majd funkcióváltás útján a bőrtörő kendertörő eszközzé módosult (→ szöszcsávázás, → törőszék). Az új funkció már nem igényelte a tilón a fogazottságot, ezért általában elmaradt róla, de ugyanakkor ki sem zárta azt, ezért egyes helyeken, pl. az Alföldön megmaradt. Nemcsak a magyarság, hanem Európa többi népe is keletről kapta a tilót. A népvándorlás során ÉK- és Közép-Európában szétszóródott keleti népcsoportok kultúrájában aktív elem volt a bőrtörő. Funkcióváltása egymástól függetlenül több helyen is megtörténhetett. A tiló továbbterjedése során már földművelő, lent vagy kendert termelő népcsoportokhoz került, s így fogazottsága lassan eltűnt, csupán reliktumszerűen maradt meg a legutóbbi időkig: pl. Tirol és Svájc határán, Schleswig-Holsteinban, Jütlandon, sőt Norvégia fjordvidékén még bőrtörő funkcióban is. – Irod. Szolnoky Lajos: A tiló (Népr. Ért., 1965).

Fogazott tiló (Kék, Szabolcs-Szatmár m., 20. sz. eleje)

Tiló (Szentes, Csongrád m., 20. sz. eleje)

Ülőkés tiló (Kémes, Baranya m., 19. sz. második fele) Pécs, Janus Pannonius Múzeum

1. A tilolás folyamata (Zsobok, v. Kolozs m.)

2. A tilolás folyamata (Zsobok, v. Kolozs m.)

3. A tilolás folyamata (Zsobok, v. Kolozs m.)

Tilolás csűr előtt (Bágy, v. Udvarhely m., 1963)

Szolnoky Lajos

tilostörés: → tiszaverés

tilószakadék: a kender vagy len → tilón törése, tisztítása közben elszakadozott és a → pozdorjával együtt elhullott értéktelen rost szálai.

Szolnoky Lajos

tiltó: → suber

Timaffy László (Mosonszentandrás, 1916–): néprajzkutató, a győri mezőgazdasági szakiskola tanára (1963–). A bp.-i tudományegy.-en tanári és doktori oklevelet szerzett (1939). Tanár Pápán (1941–), majd a bp.-i Vas u.-i kereskedelmi iskolában (1943–), a magyaróvári mezőgazdasági főiskolán (1946–) és az ottani Agráregy. adjunktusa (1949–). Szűkebb szakterülete a néphit, népi gazdálkodás, állattartás és közlekedés témaköre. Tanulmányai jelennek meg magyar és külföldi szakfolyóiratokban. – F. m. Szigetköz vízrajza (Magyaróvár, 1939); Szigetközi Krónika (Győr, 1959 és 1976); A lipóti TSZ fejlődése (Győr, 1970); A néprajzi anyag felhasználása a történelem-szakkörben (Bp., 1977); Szigetköz (Bp., 1980).

tímár: bőrt kikészítő, ill. egyszerűbb lábbeliket varró mesterember régies neve. A szó ismeretlen eredetű, talán a timsós főnévvel függ össze. Első biztos említése 1240-ből származik „sutor”, azaz „lábbeli varró” értelemben. Középkori gyakorlat szerint a lábbeli varró maga készítette ki a lábbelikhez szükséges bőröket. A tímárok esetében ez keleti módra timsóval megdolgozott fehérbőr kikészítését jelentette. A 14. sz. végétől kezdve az addig „bőrkikészítő” és „lábbeli varró” kettős jelentésű tímár szónak fokozatosan gyengül a lábbeli varró jellege és inkább a bőrkikészítő jelentése erősödik meg. Ugyanebben az időben (1387) a varga szó tűnik fel, mégpedig – mint egykor a tímár – a lábbeli varró és bőrkikészítő kettős értelmében. Ehhez a szóhoz kapcsolódik a nyugati hatásra általánossá váló, cseres bőrkikészítési mód, és olyan európai eredetű lábbelik, mint a középkori saru, cipellős stb. A régi módra timsós bőrt készítő és lábbeli varró tímár munkája a bőrkikészítés mellett a legolcsóbb lábbeli, a → bocskor és a talp megmunkálására korlátozódott. Amikor a hódoltság korában az oszmán-török hatású, új divatú csizma a vargákat szorította a bőrkikészítés felé, ezek gyakran ellentétbe kerültek a korábban hasonló utat megjárt tímárokkal, akikkel például a bocskorkészítés jogáért nemegyszer perlekedtek is. De akkor is vita nélküli tímárkészítmény maradt a keleti módra timsóval és szömörcével kikészített kordován és szattyán. A tímárok az őket jellemző timsós készítés mellett a 17–18. sz.-tól – ha ritkábban is, de – cseres bőrt is készítettek. A múlt századra a tímárok timsós és a vargák cseres kikészítése fokozatosan összemosódni látszik. Azonban a tímárok „fehérgyártó” vagy „fehértímár” elnevezése mégis az eredetileg timsós bőrkikészítésre utal. A tímárok 19. sz.-ban alkalmazott munkamenete: áztatás, törés, szőrtelenítés mésszel, kutya-, tyúk- vagy galambürülék páccal, amely a bőröket igen rugalmassá, nyújthatóvá teszi, cserzés előbb szömörcével, de a vargákhoz hasonlóan tölgygubaccsal is. A timsóval, kutyaürülékkel és szömörcével puha (kordován, szattyán) bőröket megdolgozó tímár mester neve: → tobakos. Mind a tímártól, mind a tobakostól a szőrtelenítéskor nyert juh gyapját a Bakonyban a csapók vették meg, a birkagyapjút pedig a kapcások. – Irod. Frecskay János: Bőrgyártás. Mesterségek szótára (I–II., Bp., 1882–84); Pető József: A debreceni tímárok céh- és mesterség szavai (Debrecen, 1938); Bálint Sándor: A szegedi bőrművesség (Bp., 1961); Vajkai Aurél: A Bakony vidéki bőrfeldolgozó ipar termékei (Bp., 1961); Gáborján Alice: A magyar módra történő bőrkikészítés problematikája (Népr. Ért., 1962); Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete (II., Szeged, 1977).

Bőr húsolása a tímárműhelyben (Szeged, 1960-as évek)

A bőrről lefejtés után el kell távolítani a felesleges részeket (Csepel, 1949)

Gáborján Alice

timon, hajókormány : a → fahajó kormánylapátja. A hajó mérete szerint változó nagyságú volt, a rúdja, a timonszár azonban – amelyet a → csárda fölött levő pallóról lehetett kezelni – majd minden hajónál egyforma hosszú (10–12 m) volt.

K. Kovács László

tincs: → rostminőségek

tinó: → ökör, → szarvasmarha

tinóoktató: a járó és vonó ökör betanításánál vagy a rosszul betanult, oldalra húzó igás ökörnél a járom belfájára vagy külső járomszögére húzott eszköz, rászegezett sünbőr, bádogból készült szúrós gyűrű vagy szegekkel kivert fahenger. – Irod. Tálasi István: A járó és vonó jószág betanítása a Kiskunságban (Népr. Ért., 1935); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936).

Balogh István

tintatartó, kalamáris : ólommázas, lapokból formált cserépedény. Hasáb és szív alakút készítenek. Mindkettő tetején két kerek lyuk van, amelyekbe henger alakú peremes kis edényke illik. A két edény közül az egyik a tintatartó, ennek fedője is lehet, a másik a porzótartó, amelynek lyukacsos a fedele. A hasáb alakú tintatartó felső szélén hátlap van, elöl pedig keskeny párkánnyal fedett vályú, a tolltartó. Áttört díszítésű (→ áttört kerámia), → vésett díszítésű és karcolt díszítésű ek, geometrikus vagy növényi elemekből állnak. Mindkét forma gyakran lábon áll. Egyedileg készített tárgy. Felirata csak néha van, ritka forma. – Irod. Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

Tintatartó. (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 1842) Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum

Tintatartó. Maksa Mihály tálas munkája (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 1889) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

tipizálás: a művészi módszer, az alkotásfolyamat alapvető mozzanata, amely nélkül esztétikai tárgyiasulás nem létezhet. A megismerés az egyestől az általánosig történő mozgásában a „különös” mezőn halad át; az esztétikai megismerés itt éppen megállapodik. E köztes helyzeténél fogva tartalmazza mind az általános, mind az egyes meghatározott mennyiségét, ebben ragadja meg mindkettőt, válik önérvényű különössé, „amelynek legkifejezettebb megjelenésmódja a tipikusság” (Lukács György). A folklór, lévén az esztétikai szférán belül sajátos művészetfajta, természetesen rá jellemző művészi módszerrel, ezen belül a tipizálásnak ugyancsak a hivatásos művészetektől eltérő módjaival rendelkezik. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a folklór – szociális lényegénél fogva – a tipizálásnak szélsőségesen elasztikus változatát teremti meg, csekély mértékben jut el az individualizálásig, alig-alig a jellemábrázoláshoz. A hivatásos művészetekkel szemben ez a folklórnak kétségtelen korlátja. Történetileg azonban nem elégedhetünk meg a folklór–hivatásos művészetek ellentétképzéssel a tipizálás vonatkozásában sem: a folklór évezredeket felölelő fejlődése során a tipizálás mélysége, tárgya folytonosan módosul, mozgásban van az ember társadalmi gyakorlatától függően; másként és másként nyilatkozik meg a folklór különféle műfajaiban is. A gyakorlati szakkutatások tárgya mindezeknek a mozgásoknak konkrét megragadása. – Irod. Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I–II., Bp., 1965); Guszev, V. E.: Esztyetyika folklora (Leningrad, 1967).

Istvánovits Márton

tipológiai egyezés: az összehasonlító-történeti kutatási technika vagy kutatómódszer kategóriája, ill. aspektusa; a kulturális hasonlóságok, egyezések minősítő teóriája; a → genetikus egyezés korrelatív párja. A tipológiai egyezés alapja az izomorfizmus: a társadalmi-tudati fejlődés egysége és törvényszerű volta. A tipológiai egyezések, univerzáliák rendszerében az emberi fejlődés magisztrális útja bontakozik ki előttünk, a nembeli norma, amelyhez képest a lokális, etnikus, kulturális stb. sajátságok, bármilyen jelentősek, másodlagosak csupán. A tipológiai egyezéseket a szaktudomány korán felfedezte és kutatási gyakorlatában vizsgálta is, azonban a kultúra atomisztikus felfogásából következően annak „elemeire” nézve konkretizálta. Rendszerelméleti meggondolások ezzel szemben igazolják, hogy a tipológiai egyezések egész struktúrákra érvényesek, és éppen ezek kimutatása nyújt igen nagy távlatokat az etnológiai-folklorisztikai kutatások számára. – Irod. Jakobson, R.: Typological studies and their contribution to historical comparative linguistics (Reports for the Eight International Congress of Linguists, Suppl., Oslo, 1957); Bogatirev, P. G.–Zsirmunszkij, V. M.: Szravnyityelno-isztoricseszkoje izucsenyie folklora (Problemi szovremennoj folklorisztiki, Avtoreferati dokladov, Leningrad, 1958); Jakobson, R.: Hang – Jel – Vers (Bp., 1969).

Istvánovits Márton

tipológiai módszer: a kultúrelemek osztályozása formai sajátosságaik szerint. A tipológiai módszert a 19. sz. második felében a régészet alakította ki. A tipológiai módszer kialakulásának idején a vizsgált tárgyak, jelenségek, alkotások stb. az egyszerűtől a bonyolult felé vivő sorozataiból evoluciós következtetéseket vontak le. A tipológiai módszer mint a vizsgálat egyik láncszeme osztályozási célokra – az anyag jellegétől és a kutatás célkitűzésétől függően – jól alkalmazható.

Bodrogi Tibor

tiprómalom: → szárazmalom

típus <gör. tüposz ’alak’>: egy egyedi folklór alkotás tartalmának általánosított váza, a szüzsé egyedi vonásaitól már elvonatkoztatott tartalmi kategória. Szinte kizárólag az epikus népköltészet kutatói alkalmazzák, ennek megfelelően van mesetípus, mondatípus, balladatípus stb. A múlt század összehasonlító folklorisztikája dolgozta ki a típus és ezek jegyzékének (a típuskatalógus) gondolatát. Először 1864-ben J. G. von Hahn állított össze mesetípus-katalógust, majd 1910-ben A. Aarne dolgozott ki egy olyan mesetípus-katalógust, amely később a nemzetközi népmesekatalógusok alapjává vált, és előbb 1928-ban, majd 1961-ben A. Aarne és St. Thompson összeállításában jelent meg. Mondatípus-katalógus tervét már a múlt század végén felvetették, de nemzetközi katalógus mindmáig nem készült el, csak 1958-ban R. Th. Christiansen összeállításában jelent meg a vándormondák típusainak mutatója. A példabeszédek típuskatalógusát 1969-ben F. C. Tubach adta ki. Nemzetközi balladatípus-mutató most készül. Mostanában tervbe vették a lírai dalok, szólások, találós kérdések típusainak rendszerezését is, egyelőre azonban nagyobb eredmények nélkül. – A magyar folklorisztikában némi kezdemények után 1902–03-ban Katona Lajos készített el mesetípus-jegyzéket, majd viszonylag teljes népmesekatalógust adott 1928-ban Honti János. A két világháború között készült Berze Nagy János népmesetípus-katalógusa, de csak posztumusz munkaként, jóval később jelenhetett meg. Kovács Ágnes munkájaként immár két évtizede készül a teljes magyar népmesekatalógus. Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos előtanulmányai után az utóbbi évtizedben indult meg a magyar mondatípus-katalógus összeállításának munkálata, Dégh Linda, majd Dömötör Tekla kezdeményezésére. Eddig csak egyetlen részlete jelent meg. 1938-ban készült el Dános Erzsébet balladatípus-jegyzéke, ezt terjedelmében messze meghaladja az utóbbi két évtizedben Vargyas Lajos és tőle függetlenül a Kriza Ildikó által készített magyar balladakatalógus, ez utóbbiakat azonban teljes egészükben nem publikálták. [A hagyományos balladakincs típusai nagyjából megtalálhatók Ortutay Gyula székely népballada-antológiájában (1935), legutóbb Kallós Zoltán erdélyi balladakötetében.] A népdaltípusok rendszerezése Vikár Béla és Katona Imre kezdeményezése után sem történt meg. Szólásaink gyűjteményei nem típus-rendszerűek. – A magyar népzene típusait még 1934-ben Bartók Béla kezdte rendszerezni, elgondolásait később Kodály Zoltán és a magyar népzene-kutatás vette át és fejlesztette tovább. 1961-ben készült el Járdányi Pál új népdaltípus-rendszere, amelyet Dobszay László és Szendrei Janka fejlesztett tovább. Néptáncaink motívumait és típusait több munkájában Szentpál Olga, Lugossy Emma és Martin György rendszerezték. Gyermekjátékaink típusait Kiss Áron múlt század végi kezdeményezését messze túlszárnyalva 1951-ben Kerényi György tette közzé a → Magyar Népzene Tára első kötetében. Ugyanebben a sorozatban a jelesnapi és lakodalmi szokások, valamint a párosítók, legutóbb a siratók típusainak a rendszerbeszedése is megtalálható. – Az anyagi kultúra kutatásában számos területen megtalálható a tipológia gondolata, ennek alapelve az, hogy a jelenségek tartalmi-formai rendező kategóriák szerint csoportosíthatók, és ez történeti és elterjedési folyamatokat tükröz. – Esztétikai értelemben a típus a hagyományozódás során továbbélő alapegység, amelynek vándorlásában látta a földrajzi–történeti irányzat a folklórjelenségek nemzetközi voltának a magyarázatát. Ennek során az ősforma és az archetípus ( őstípus ) fogalmából vezették le a későbbi változatokat, és ezeket bonyolult migrációk feltételezésével kapcsolták egymáshoz. A földrajzi–történeti irányzat ellenfelei részint a változatok, másrészt a → műfaj jelenségeit állították a középpontba, és a folklór társadalmi-történeti fejlődését nem az egyes típusok állandóságában, hanem éppen ellenkezőleg, az egyedi alkotások mozgásában fedezték fel. – A típus létrejöttét és értelmezésének mikéntjét illetően kétféle elképzelés ismert a folklorisztikában. Azok szerint, akik a folklór keretein belül is feltételeznek egyedi alkotásokat, a típust ezek tartalmi vázlataként, stabilitása biztosítékaként fogják fel, örök kategóriának tartják, nem eredeztetik sehonnan, nem vizsgálják alkotásesztétikai vonásait. Ezzel szemben azok a kutatók, akik az egyedi alkotás létrejöttét a művésziség kibontakozása egyik fontos stádiumaként értelmezik, a típusban a tartalmi szerveződés fontos fokozatát fedezik fel, és ezt mind mű-ontológiailag, mind alkotáslélektanilag vizsgálni kívánják. Eszerint a típus voltaképpen csak az egyedi alkotások kialakulásának fokán jelenik meg, amikor a tartalmi szerveződési egységek (az epizódok, ill. a motívumok) már áthatnak egy egész művet. Az így létrejött mű a folklórművészet és a hivatásos művészet határán áll, és ha további hagyományozódása során az esztétikai mozzanatok és mondanivaló épülnek tovább, az alkotás már nem a típus, hanem az egész műalkotás hagyományossá válása formáját ölti. Ilyen értelemben kapcsolódik a típus a hivatásos művészetekben a műfaj hoz, valamint az ábrázolás mikéntjéhez (tipikusság). Az éppen létrejött és határon álló egyedi alkotás azonban hagyományozódhat tovább a folklór keretei között is. Ekkor éppen a típus marad meg, és ennek esetenkénti megnyilvánulásai a variáns ok (→ változat). – Felépítését tekintve a típus az adott műben előforduló epizód ok egymáshoz viszonyított rendszere. Legegyszerűbb válfajában kétpólusú, egy cselekményszálú: a feladatot követi a megoldás. Később mind az epizódok, mind a cselekmények szálainak száma növekedhet, a folklóron belül a típuskombinációk száma végtelen. A nagyobb rendező kategóriák (műfajok, művészetek) száma azonban véges, ez a körülmény ad lehetőséget arra, hogy a típusok egy-egy művészeten belül (esetleg még ennél nagyobb összefüggésben is) rendezhetők legyenek. Ezek közé sorolható az is, hogy a rokon típusok egymáshoz kapcsolódnak, az affinitás jelenségeinek megfelelően típuscsaládot alkotnak. Az ilyen típusláncolat alkotásciklusok formájában jelentkezik, és mind a változat, mind a verzió fogalmához közel áll. A típus ilyen értelmezésétől megkülönböztetendő a hősök típusa, ill. a tipologikus egyezés fogalma. (→ még: forma, → motívum, → szerkezet, → tartalom, → típuscsalád) – Irod. Krohn, K.: Die folkloristische Arbeitsmethode (Oslo, 1926); Thompson, St.: Egy típus- és motívumjegyzék célja és jelentősége (Ethn., 1944); Aarne, A.–Thompson, St.: The Types of the Folktale (Helsinki, 1961); Voigt Vilmos: A mondák műfaji osztályozásának kérdéséhez (Ethn., 1965); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

típuscsalád: hasonló jellegű típus ok összefüggő láncolata, amely nagyjából azonos témakör és formák alapján, főként az → affinitás törvényeit követve alakul ki. Abban különbözik a → ciklustól, hogy abban az egyes alkotások folytatódásai is egymásnak, míg a típuscsaládban csupán hasonlítanak egymáshoz, de egymástól függetlenül jelennek meg. – Irod. Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

típuskombináció: → kombináció

Tisza eredete, a: → eredetmagyarázó monda, → legenda. Cselekménye: a világ teremtésekor minden teremtménynek megvolt már a maga helye, csak a Tiszának nem. Krisztus (angyal, Szent Péter) szamarát aranyekébe fogta, a Tiszának meghagyta, hogy kövesse, jöjjön a barázdában. De a szamár éhes volt, minden bogáncsért félrefordult, a barázda görbe lett. Ezért kanyargós a Tisza. – Az egész magyar nyelvterületen népszerű mondának csak néhány lejegyzett változatát ismerjük: az iskolás könyvekben, ponyván, olajnyomatokon népszerűsített legenda feljegyzését mellőzték a gyűjtők. Külföldi párhuzamairól nem tudunk. – Irod. Arany László–Gyulai Pál: Elegyes gyűjtések Magyarország és Erdély különböző részeiből (MNGy, I., Pest, 1872); Kálmány Lajos: Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban (Szeged, 1893).

Nagy Ilona

tiszaeszlári per: → Solymosi Eszter

tiszafüredi bútor: → asztalosbútor, példányai az 1830-as évektől ismertek. Az 1 . stíluskorszak a → komáromi bútordíszítés második korszaka hatására alakult ki, Nagyvárad bútordíszítő stílusát ismerő mester kezén. A tiszafüredi bútornak ez a stílusperiódusa kb. az 1850-es évekig tartott. Jellemzője a fekete alapszín, rajta színes levélkékkel, szirmokkal megrajzolt ágak, füzérek, gránátalmás és tulipános csokrok. Ez utóbbiak általában kör alakú mezőbe foglaltak. – A 2. korszak az 1850-es években bekövetkező stílusváltással indul, a márványozással díszítő központok, közelebbről az egri bútor (→ miskolci bútor) nyomán. Ez a periódus a 20. sz. elejéig tartott. Ennél az alapszín piros, fekete hullámvonalakkal csíkozva, efölött kevés élénk színű virágozással. A kései tiszafüredi bútort a tiszántúli környéken már csupán a szegényebb parasztság vette az 1860–1870-es években, ezt követően egyedül a Tiszától nyugatra eső községek. – Irod. K. Csilléry Klára: Tájékoztató a népi lakásberendezés gyűjtéséhez (Bp., 1952); K. Csilléry Klára: Vázlatok Tiszaigar népi lakáskultúrájából (Ethn., 1952).

Tiszafüredi bútor Téka márványozott alappal (Tiszafüred készítés, Tiszaigar, Szolnok m., 19. sz. harmadik negyede) Bp. Néprajzi Múzeum

Ágyvég, „gombosnyoszolya” (Tiszafüredi készítés, Tiszaigar, Szolnok m., 1839) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

tiszafüredi kerámia: A közép-tiszai kerámia stíluscsoport jelentős központja Tiszafüred. A helyi anyakönyv 1791-ben említ először fazekasnevet: Juhász István fazekast, a 19. sz. elejétől őt követik a továbbiak. A korai fazekasok fekete edényt készítettek. Az 1830-as évektől már több mázas edény is fennmaradt, ezek egy részét a jeles Katona Nagy Mihály készítette. Tiszafüreden számos → miskakancsó (1833-tól), → butykoskorsó (1832-től) és → butella készült már a korai időktől kezdve. A tároló edények között szép számmal vannak különféle méretű → szilkék, legtöbbje zöld mázas, hasán körbefutó növényi ornamenssel. Kevesebb ismert az itt készült → bögrékből és köcsög ökből, ezek gondos megmunkálásukkal, arányos formáikkal tűnnek ki. A legtöbbet itt is → tálból és → tányérból készítettek, melyeknek felvásárlói a mezőkövesdiek voltak. Alapszínük változatos: fehér, barna, zöld, vörös-sárga és okker, ill. dudi . Széleik fodrozottak. Az edény pereme gyakran két részre oszlott s ilyenkor az edény öböl felőli része ellentétes a perem külsejének színével. A díszítmény leggyakrabban növényi elemekből áll: a korábbiakon egyenes szárú hármas virág, a későbbieken inkább hajlott szárú kettős virág van. Kedveltek voltak a női nevekkel írott tányérok vagy madárral, evőeszközzel díszített öblű tányérok és tálak. A tálak és a tányérok díszítményeinek elosztása gyakran a → Gyöngyös, Pásztó, Eger kerámiája díszítményeinek elrendezésére emlékeztet. A tiszafüredi kerámia stílusának kialakításában nagy szerepe volt a családoknak, melyeknek tagjai nemzedékeken keresztül örökölték a tehetséget és a mesterség szeretetét. A 19. sz.-ból 55 fazekas működését lehet kimutatni Tiszafüreden. Ezek közül kiemelkednek a Bezerédi Vargák (első ismert tagjuk: Bezerédi Varga István, 1783–1847), akik a 19. sz. végéig fekete kerámiát készítettek, mégpedig olyan jó minőségben és szép dísszel, hogy vezetéknevük a feketeedény jelzőjévé vált: bezerédikorsó, bezerédifazék, bezeréditál . A mázas edények egyik legtehetségesebb készítői a Katona Nagy dinasztia tagjai voltak. Köztük a legjelesebbek: Katona Nagy Mihály (1788–1850), ifjú Nagy Mihály (1821–1855) és a figurális díszítésekben kiváló Katona Lajos (1851–1910). Említésre méltó még a Bodó és a Nyúzó fazekascsalád. A 19. sz. utolsó negyedében a törzsökös tiszafüredi fazekascsaládok felbomlottak és ezzel egyidőben a hagyományos stílus is. Ekkor már a helyi fazekasok Gyöngyös, Pásztó és kissé Mezőtúr stílusában is dolgoztak. – Irod. Viski Károly: Tiszafüredi cserépedények (Bp., 1932); Sz. Morvay Judit: A cserépedény a mezőkövesdiek kultúrájában (Népr. Ért., 1955); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968); Füvessy Anikó: A tiszafüredi mázas kerámia stílusának kialakulása és a Katona Nagy fazekasdinasztia (Ethn., 1979).

Pálinkás butella, „butykos”, vásári áru, írókás díszítéssel (Tiszafüred, Szolnok m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Tányér a hazai ipar felkarolására bíztató felirattal: „Honi tányért veszek én, abból ebédelek én” (Tiszafüred, Szolnok m., 1846) Bp. Néprajzi Múzeum

Pálinkás „butykos”, megrendelésre készült, karcolt mintával a Bodó család műhelyében (Tiszafüred, Szolnok m., 1880-as évek) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Tányér, vörös alapon írókázott díszítéssel, széle zöld (Cserépfalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1882) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Tányér, fehér alapon írókázott díszítéssel, zöld széllel, „borájé” felirattal (Cserépfalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1889) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Tányér, evőeszközök ábrázolásával (Tiszafüred, Szolnok m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Tányér (Tiszafüred, Szolnok m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Tál (Tiszafüred, Szolnok m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Butykoskorsó, K. Nagy Mihály munkája (Tiszafüred, Szolnok m., 1852) Bp. Néprajzi Múzeum

Kancsó, készítette ifj. Nagy Mihály (Tiszafüred, Szolnok m., 1845) Bp. Néprajzi Múzeum

Kancsó, ifj. Nagy Mihály munkája (Tiszafüred, Szolnok m., 1846) Bp. Néprajzi Múzeum

Szilke (Tiszafüred, Szolnok m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Tiszafüredi kerámia 1. Miska kancsó, Katona Mihály munkája 1860 körül (Tiszafüred, Szolnok m.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Pálinkás butella, írókás díszítéssel 1878-ból (Tiszafüred, Szolnok m.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Nagyméretű pálinkás butella karcolt díszítéssel Katona Lajos készítette baráti ajándéknak 1879-ben (Tiszafüred, Szolnok m.) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Tál írókázott virágtővel 1882-ből (Tiszafüred, Szolnok m.) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Tál, írókázott, madaras díszítéssel, a 19. sz. második feléből (Tiszafüred, Szolnok m.) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet K. Csilléry Klára

Tiszahát: 1 . Szathmári Tiszahát : a Tisza bal partja Tiszabecstől Záhonyig. – 2 . Beregi Tiszahát : a Tisza jobb partja a szatmári Tiszaháttal szemben a Beregi-síkság D-i és K-i részén. – 3 . Szabolcsi Tiszahát : a Tisza bal partja Tiszaeszlár és Polgár között. – 4 . Ungi Tiszahát : a Tiszától északra, a Latorca, Laborc és Ung medrei közt elterülő terület.

Móricz Zsigmondék háza Tiszacsécsén (Szabolcs-Szatmár m.)

Lakóház kontyolt taposott szalma fedésű nyeregtetővel (Tiszabecs, Szabolcs-Szatmár m.)

Tornác esztergályozott faoszlopokkal (Tarpa, Szabolcs-Szatmár m.)

Kósa László

Tisza mente: a Tisza alsó folyásának jobb partján Horgostól Titelig húzódó városok és községek területének összefoglaló megnevezése. A középkorban gazdag, apró falvakkal sűrűn települt magyarlakta táj volt, de a török hódoltság teljesen elpusztította lakosságát. A felszabadítás után a D-ről menekült szerbekből először határőrvidéket szerveztek területén, majd annak föloszlatásával (1751) szabadalmas kamarai kerületté alakult. A szerbség nagy része parasztkatonai kedvezményeit elveszítvén elvándorolt. Helyükre nagy tömegben É-alföldi és felföldi magyarok érkeztek, akik Martonos, Magyarkanizsa, Zenta, Ada, Mohol, Péterréve, Óbecse, Bácsföldvár helységekben telepedtek le. Néhány évtizeddel később népesült be dohánykertész-telepként főleg Szeged vidéki magyarokból a szintén e vidékhez tartozó Horgos és Adorján. A Tisza mente → Bácska máig leginkább magyar vidéke. A Tisza mentei helységek hatalmas termékeny határai és a szabadalmas kerület adta kiváltságok kedveztek a mezővárosi fejlődésnek. A múlt század második felétől jelentős tanyásodás, külterjes állattartás, búza- és kukoricatermesztés, valamint a gyáripar szinte teljes hiánya jellemezte a vidéket. Paraszti társadalma vékony, tehetős nagygazdarétegre és nagytömegű agrárproletariátusra oszlott. Meglehetősen fejlett, polgárosult paraszti kultúráját, színes és gazdag folklórját, amely ma elsősorban az újabb keletkezésű, tanyaközpontokból növekedett falvakban (Oromhegyes, Felsőhegy, Kispiac stb.) virágzik, a néprajzi kutatás viszonylag kevéssé ismeri. A Tisza mente megnevezés újabban a → jugoszláviai magyarok nyelvhasználatában erősödött meg. – Irod. Kósa László: Zenta bácskai mezőváros néprajzi képe (Létünk, 1972); Hallották-e hírét? Pásztordalok, rabénekek, balladák (Sajtó alá rendezte Burány Béla. Szabadka, 1977); Tiszából a Dunába folyik a víz... Egy népdalvetélkedő dalaiból (Összeállította Bodor Anikó, Zenta, 1978).

Kósa László

Tiszáninnen: régies nagytáj fogalom, ma a ref. egyházigazgatásban használják, a Tiszától É-ra fekvő ungi, zempléni, abaúji, borsodi, hevesi, tornai, gömöri ref. községeket foglalja magába, mint Tiszáninneni → egyházkerület.

Utcarészlet (Zenta, v. Bács-Bodrog m.)

„Napsugaras” ház (Zenta, v. Bács-Bodrog m.)

Filep Antal

Tiszántúl: nagytáj az Alföld K-i részén, melyet a Tisza, a Maros és az Erdély-széli hegyek vesznek közre. A Tiszántúl neve a régi központi magyar tájszemléletet őrzi. A honfoglaló magyarság közvetlenül a honfoglalás után benépesítette az egész Tiszántúlt, melyet ebben az időben jelentős részén mocsári erdők, lápok, vízjárta területek borítottak. A falvak elsősorban a folyók és vízjárások partjára, a folyami törmelékkúpokra, az árvízmentes szintre épültek. A Tiszántúl D-i része sokat szenvedett a török hódoltság alatt. A Körösöktől D-re eső vidék lakossága elpusztult, vagy É-ra menekült, csupán néhány helység (pl. → Hódmezővásárhely népe) maradt folytonos. A 16–17. sz.-ban nagyszámú D-mo.-i lakos települt le a Tiszántúlon, különösen a → Nagykunságban és a → Hajdúságban. A → hajdúk egy része letelepített fegyverforgató D-mo.-i menekültekből verbuválódott. A hódoltság legnagyobb kiterjedése (1660 után) és a törökellenes felszabadító háborúk során a Tiszántúl addig kevesebb háborús pusztulást látott népe is menekülni, elbújdosni kényszerült. Egy részük a → Nyírségbe és a → Szamosközbe, más részük Borsod, Abaúj, Zemplén vármegyékbe menekült. A 17–18. sz. fordulóján megkezdődött a visszaköltözés. Az elnéptelenedett területekre a Dunántúlról és É-Mo.-ról is érkeztek új lakosok (pl. Hódmezővásárhelyre Baranyából, Szentesre Pápa környékéről, ill. a Jászságból, Orosházára a Tolna megyei Zombáról, Gyulára a Jászságból és É-Pest megyéből). Részt vett a benépesítésben a → Sárrét védelmében megmaradt és az Erdélyszéli magyarság is. A 18. sz.-ban keletkeztek Békés, Szabolcs és Szatmár vármegye szlovák és német nemzetiségi szigetei. A K-Tiszántúl peremére a 17–18. sz.-ban költöztek be a románok is a szomszédos hegyvidékekről. A 19. sz. első felétől újabb D-Tiszántúli települések már nem távoli telepesekből, hanem a nagyobb helységek népfeleslegéből keletkeztek. Pl. Csorvás Gyulából, Újkígyós Szegedről, Kétsoprony és Csabacsüd Békéscsabáról, Újfazekasvarsánd Orosházáról stb. rajzott ki. A 18–19. sz.-ban a Tiszántúliak részt vettek a → Bácska és → Bánság benépesítésében is. Pl. a bácskai Kishegyes a 18. sz. végén Békésszentandrásról, Feketehegy, Tiszabura Kunhegyesről, a 19. sz. második felében a bánsági Szapáryfalva, Igazfalva és Újszentes Békés, Csongrád, Csanád megyeiekből települt. A 19–20. sz. fordulóján a D-Tiszántúl lett a mo.-i agrárszocialista mozgalmak egyik központja. Ennek nyomán kapta az 1930-as években a → Viharsarok nevet.

Paraszti viselet a 19. sz. végéről Hódmezővásárhelyről. Hódmezővásárhely, Szántó Kovács Múzeum (Plohn-gyűjtemény)

Polgárosult vagyonos parasztember. Hódmezővásárhely, Szántó Kovács Múzeum (Plohn-gyűjtemény)

Lakóház (Csegöld, Szabolcs-Szatmár m.)

Lakóház (Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar m., 19. sz. vége)

Berakás a gabonás góréba. Hódmezővásárhely, Szántó Kovács Múzeum (Plohn-gyűjtemény)

Kósa László

tiszántúli hímzések: → régi tiszántúli hímzések

tiszapolgári csapásolás: a kötött → körverbunknak a Felső-Tisza-vidékről ismert változata. Uralkodó motívuma a karéjban járt, egyöntetű → csapásolás, ami e terület szóló verbunk jának is egyik jellemző összetevője. – Irod. Ébner Sándor: Tiszapolgári csapásolás (Népünk és Nyelvünk, 1932); Lajtha László–Gönyey Sándor: Tánc (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43).

Pesovár Ernő

tiszaverés, tilostöres, tiszatörés : különböző szerszámok és fogási módok együttes alkalmazásával, késő ősszel, évente egyetlen alkalommal végrehajtott társas halászat. A Tisza mellékéről ismerjük, bár nem volt általános és rendszeres az egész mo.-i Tisza-szakaszon. A folyót teljes szélességében hálóval elrekesztik (→ őrháló), majd több kilométerrel fentebbről indulva a környékről összegyűlt halászok egymás mellé felsorakozott csónakjaikról hajtani, űzni kezdik a halakat (→ hajtóhalászat) az őrháló irányába. Az elöl haladók láncokkal, botokkal, kötélre kötött kövekkel verik a vizet, hogy minél nagyobb zajt keltve kiűzzék búvóhelyükről a halakat. Mögöttük bóné val, → kecével, majd → piritty hálóval, legvégül öregháló val (→ kerítőháló) igyekeznek megfogni a megriasztott halakat. Egy Tiszakécske környékén, 1908 körül végrehajtott tiszaverésen egy őrháló, 12 kece, 15 bóné, 3 piritty háló és 2 öregháló szerepelt; a három órás vállalkozás 41 mázsa halat eredményezett. – A tiszaverést a bérlő (→ bérlő halászat) kezdeményezi. A maga szerszámai (piritty, öregháló, őrháló) játsszák a fő szerepet, de kötelezi a bérletén dolgozó kishalászokat is, hogy saját szerszámaikkal részt vegyenek a közös halászaton. A tiszaverés eredményességét azzal is növeli a bérlő, hogy az ilyen halászatra szánt területet egész évben nem halássza, tilossá teszi (innen a tilostörés elnevezés). A zsákmányból – a nagyszerszámokra eső részt leszámítva – egyenlő arányban részesednek a kishalászok, függetlenül attól, hogy saját szerszámával ki mennyit fogott. A tiszaverést rendszerint közös vacsora, mulatozás követi. A halászok és szerszámaik alkalmi társulásával végrehajtott hajtóhalászat más vizeken is ismert, de nem ilyen szerszámtársítással. – A tiszaverés történetét nem ismerjük. A néprajzi gyűjtők megismerte formájában feltűnően kötődik a bérlő halászathoz. Ez azt valószínűsíti, hogy a bérlők adták meg az ilyen határozott szervezeti formáját a korábbi, hagyományos társas halászatoknak. Ezt látszik támogatni, hogy Herman Ottó nem ismerte a tiszaverést, jóllehet a tilossá tett vízterület késő őszi, rekesztéssel kombinált lehalászását ( akadótörés ) ő is bemutatja. – Irod. Ecsedi István: Poros országutakon (Debrecen, 1925); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Szilágyi Miklós: Tiszaverés (Szolnok megyei Múz.-i Évkv., Szolnok, 1973).

Szilágyi Miklós

tiszavirágzás: → csalétek

Tiszazug: a Hármas-Körös és a Tisza által bezárt háromszög alakú kistáj, amely Tiszainoka, Tiszakürt, Tiszaug, Tiszasas, Csépa és Szelevény községeket foglalja magában. A múlt századból ismert Köröszug elnevezése is.

tisztálkodás: 1. a test tisztántartása, amely a mosakodásból, a kéz, láb, fog tisztántartásából és a hajmosásból áll. A tisztálkodási szokások gyakoriságát meghatározza az évszak és a végzett munkák jellege. Nyáron gyakrabban és alaposabban tisztálkodtak. Naponként megmosakodtak sötétedéskor: napon megmelegedett vizet vályuba, fateknőbe, lúgzókádba öntve a férfiak derékig, a nők karjukat, arcukat, nyakukat mosták meg. Ilyenkor általában lábat is mostak. Az illem és az erkölcs által helyesnek tartott magatartást követve a nők általában kevésbé mosakodtak, mint a férfiak. Hagyományőrző területeken a gyakran tisztálkodó embereket, a derékig mosakodó nőket és a lábukat gyakran mosó nőket és férfiakat kényesebbnek tartották és megszólták. Azt tartották, aki sokat mosdik, azért teszi, mert valami rossz baja van. – Téli időszakban a naponkénti esti tisztálkodás rendszerint elmaradt. Az évszaktól függetlenül a naponkénti felkelés utáni kéz- és arcmosás általános gyakorlat volt. Idősebb férfiak televették a szájukat vízzel és azt tenyerükbe engedve mosakodtak meg. Fiatalabbak kézre töltött vízzel mosták meg arcukat, szemüket, a gyerekeket fateknőben mosdatták. A mindennapi tisztálkodáshoz tartozott a haj vizes kézzel történő lesimítása és a gyerekek megfésülése. Télen-nyáron hetente egyszer, szombat este vagy vasárnap reggel az egész család alaposan megmosakodott, készülve az ünnepnapra és a templombamenetelre. Mosóteknőben, dézsában vagy szapulókádban először a gyerekek fürödtek meg, utánuk a nagyobb fiúk, majd a férfiak következtek, végül a lányok, asszonyok mosakodtak meg, szigorú, nembeli elkülönüléssel, de még az azonos neműek is szégyelltek egymás előtt mosakodni. Pl. egy serdülőlány még az édesanyja előtt sem mosakodott, vagy az apa nem vetkőzött le még legényfia előtt sem. – A hétvégi tisztálkodáskor a kéz, a láb és a fog tisztítását is elvégezték. Kézről körmöt nemigen vágtak, mert azt a munka úgyis lekoptatta. Csecsemő körmét édesanyja lerágta. A fogak ápolása nem volt rendszeres, ujjukra tett sóval dörgölték meg a fogakat. Gyerekekkel fagyantát vagy almát rágattak, hogy szép és erős fogaik legyenek. A mosakodás mindig szappannal történt, nagylányok a hétvégi tisztálkodáskor illatos vagy glicerines szappant használtak. A haj megmosására is ilyenkor került sor. Lányok 1–2 hetente, asszonyok havonta, idős asszonyok pedig évente egyszer mostak hajat. Gyerekek haját fürdetéskor mosták meg. Hamulúggal, később mosószódával mostak hajat és esővízzel öblítették. Szőkítésre kamillafőzetet, sötétítésre diófalevél főzetét használták. Általános gyakorlat volt, hogy a frissen mosott hajat zsírral vagy dióolajjal kenték be, hogy ne húzza a fésű és ne szálljon szerteszét a haj (→ hajápolás). – A csecsemőt születésekor a bába fateknőben megfürdette, a vízbe helyenként tejet tettek, hogy szép legyen a bőre. A kisbabát általában naponta kétszer megfürdették, de tisztába is csak ilyen alkalmakkor tették. Fürdetés után a testhajlatokat falról lekapart sárga földdel kenték be kivörösödés ellen (→ fürösztés). Az anyát 1–2 napig a bába mosdatta, majd valamelyik asszony a családjából. Ágyban fekvő betegeket, magatehetetlen embereket 2–3 naponként megmosdattak. A halott mosdatását a családtagok vagy egy erre a célra specializált személy (→ halottmosó asszony) végezte. – Ahol a falu közelében folyóvíz volt, ott a lányok és a fiatal menyecskék nyaranta eljártak fürdeni, de ez elsősorban játékot és szórakozást jelentett és nem tisztálkodást. Általánosan elterjedt szokás volt – de különösen az eladó lányok gyakorolták – nagypéntek reggelén folyóvízben vagy frissen szedett harmatban megmosakodni, hogy szépek, frissek és egészségesek legyenek az esztendőben. Nagylányok karácsonykor a mosdóvízbe almát tettek, hogy olyan szép pirosak és egészségesek legyenek, mint az alma. Általános gyakorlat volt a növényi nedvek, állati termékek használata mágikus szépítő céllal, pl. szeplő ellen. A tej, tejszín, vaj mindenfelé ismert és használt szerek voltak az arcbőr simává, szebbé tételére. A kivörösödött kezeket és lábakat faggyúval kenték be. Az arc pirosítása az 1930–40-es évek óta terjedt el, piros ruhával vagy papírral dörzsölték be az arcukat a fiatal lányok. – 2. A tisztálkodáshoz hiedelem jellegű → előírások és tilalmak (→ tilalom) is kapcsolódtak. A hétköznapi mosakodáshoz fűződő hiedelmek legtöbbje valószínűleg eredetileg pedagógiai célú előírás (pl. amíg a gyerek meg nem mosakszik, az ördög képe látszik az arcán; aki nem mosdik, annak a vizét az angyalok utána hordozzák stb.). A mosdóvíz kiöntésével kapcsolatos tilalmak a → rontástól való félelemmel kapcsolatosak: segítségével a hit szerint használója megrontható. Ez főleg a kisgyerek fürdővizére volt érvényes, de általában is tanácsos volt a mosdóvizet olyan helyre önteni, ahol nem léphet bele senki. A ház elé sem volt szabad önteni, mert az a hit szerint a család halottainak tartózkodási helye volt (→ lélek). – A tükör rel kapcsolatos tilalmak azt jelzik, hogy – fizikai tulajdonságai miatt – bizonyos mértékig „félelmetes”, általános hit volt: aki este tükörbe néz, ördögöt lát álmában; ill. egy éven aluli gyereknek nem volt szabad belenéznie, mert nem nőne meg, vagy nem lenne foga. Sok helyütt tilos volt éjjel belenézni, mert a hit szerint meghalna az illető, vagy leégne a háza. Országszerte elterjedt volt → halál esetén a tükör letakarása. – Irod. Fél Edit: A női ruházkodás Martoson (Népr. Ért., 1942); Horváth Terézia: Kapuvár népviselete (Népr. Közl., 1972); Kapczár Róza: A víz szerepe a paraszti háztartásban és a faluközösség szokásaiban (Mátraderecske, Néprajzi tanulmányok, Palóc kutatás III., Eger, 1978).

Gergely Katalin Pócs Éva

tisztaszoba: → szobaberendezés

tiszteletadás: → megszólítás, → viselkedési szokások, → üdvözlés

tisztító eskü: → eskü

tisztító szertartások: → katartikus rítusok

titkos jegy: → jószágjegy

tized: → dézsmálás, → utca

tizedbecs, tizedpénz : A hegyvámos és dézsmás szőlők feudális birtok és bérleti viszonyai lehetőséget adtak arra, hogy azok örökítésére és eladására a földesúr beleegyezésével, sőt É-Mo.-on több mezővárosban, beleszólása nélkül is sor kerülhessen. A szőlőterületre elővásárlási jog a volt a helybelieknek vérrokonság és szomszédság címén, ami a vidéki birtokosok, az → extraneusok háttérbe szorítását célozta. A szőlő forgalmi értékének megállapítására hites személyek, hegymester és borbíró közreműködésével került sor. A vevő kisebb szőlő megbecsültetése után a vételár, az örök ár tizedét fizette a földesúrnak vagy a tanácsnak (esetleg felesen), nagyobb szőlőterület után a tizedbecs általánnyá vált, helyi gyakorlaton alapuló, területegységekhez kötött szőlőeladási illetékként szedték. Néhol a területnagyságoktól függetlenül fizették az ellenzőpénz t. A tizedbecs megfizetése után következett az áldomáspohár megadása, mintegy a birtokbavétel közös borivással történő társadalmi elismertetése. Tokajhegyalján ezen alkalommal az ukkon - vagy tudománypohar at költötték el. A vevő végül megkapta a tanácstól, ritkábban a hegyközségi elöljáróktól a szőlőörökség-level et, a becslevel et. A szőlő adásvételének fenti eljárása a 19. sz. közepéig országszerte általánosan ismert volt.

Kecskés Péter

tizedes: → parasztvármegye, → utca

tizedpénz: → tizedbecs

tizedszedés: → dézsmálás, → bordézsma, → sertéstized

tizenketted, két karácsony köze : a → karácsony és → vízkereszt közötti napok. A Krisztus születésnapjaként számontartott két dátum között a naptárváltozások következtében kialakult átmeneti idő, amelyet a Tours-i szinódus 567-ben „szent időszak”-nak nyilvánított. Formailag tehát naptárproblémákból keletkezett, és zárt időszakként egyházi eredetű. Azonban – mint a klasszikus ókor télközépi ünnepeire vagy akár régi germán és szláv napfordulós ünnepekre (→ napfordulók), ill. ünnepi időszakokra vonatkozó adatok bizonyítják – népi, „pogány” hagyományai is voltak egy télközépi időszaknak, amikor pl. a visszajáró ősök-halottak vendégül látása, és a jövő év termékenységének biztosítása egyaránt szerepet kaphatott. A mai európai parasztságnál – a magyarságnál is – általánosan elterjedt e napok különlegesként, tilalmakkal (→ tilalom) és → előírásokkal szabályozottként való számontartása. Általánosan elterjedt volt a → karácsonyi asztal és a karácsonyi ételmaradékok érintetlenül hagyása ezen időszakban; továbbá bizonyos tilalmak betartása: pl. nem szabad mosni, bőrholmikat felakasztva tartani, → hüvelyeseket enni stb. Veszélyes időszak: a „rosszak” árthatnak, halottak visszajöhetnek, a → rontástól különösen óvakodni kell. Utóbbi képzetek a télközépi éjszakák hosszúságával is összefüggnek. – Irod. Meyer, A.: Das Weihnachtsfest (Tübingen, 1913); Pócs Éva: A karácsonyi asztal és a karácsonyi vacsora hiedelemköre (Népr. Közl., 1965).

Pócs Éva

tizenkilences katonadal, - nóta , vöröskatonadal , - nóta : az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének katonadala. E rövid időszakból viszonylag kevés, eléggé vegyes összetételű tizenkilences katonadalt ismerünk. 1919-ben a katonák a korabeli divatos nép- és műdalok egy részét minden változtatás nélkül énekelték (– Jászkunsági gyerek vagyok; – Őszi rózsák hervadoztak, amerre én jártam...), más részénél szokásos szócserével oldották meg az átalakítást (– Ha a Tisza meg a Duna vörös rózsát teremne, Minden kislány vagy menyecske vörös rohamistát szeretne; – Vékony héja van a piros almának. Szép szeretője van a vörös huszárnak ...). Az átalakítás lehet valamivel nagyobb mérvű és eszmeibb vonatkozású (– Recece, nincs már többet kapitány! Recece, nem jár senki paripán...), de ez főként az átalakításra kiválogatott dalokban mutatkozik meg: lehetnek köztük → negyvennyolcas dalok és → Kossuth-dalok (– De szeretnék Kun Bélával beszélni! – Köztársaság , én is a tied vagyok!...), → agrármozgalmi dal (Szántó Kovács ha megüli a deres lovát...) és → munkásmozgalmi dal (– A proletár áldozata vér; – Fel, vörösök, proletárok! – Piros a lobogónk, sok a katonája; – Zászlónk kibontva, büszkén leng... stb.). – A vetélkedő, kérkedő típusú tizenkilences katonadalok főként toborzáskor hangzottak el (– Nincsen párja, hogy is volna a hatvani tízes vörös huszárnak; – Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom. Vörös baka a legelső a világon...). A fontosabb harcok is bekerültek a dalokba (– Kun Béla elvtárs kiadta a parancsot; – Gyülekeznek a vörösök a szolnoki hídnál; – Szajol mellett lengedez a nyári szél...). A veszélyre egy átalakított hazafias dal figyelmeztet (– Most akarják a fehérek kiirtani. De a Lenin, de a Lenin nem engedi...). E bukás után is visszasóvárgó dalok maradtak fenn (– Ha még egyszer igazán, csakugyan vörös baka lehetnék!...).

Katona Imre

Tízfalu: a barcasági magyar falvak, a → Hétfalu: Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu, Tatrang, Zajzon, Pürkerec, valamint Barcaújfalu, Krizba és Apáca összefoglaló neve. (→ még: hétfalusi csángók, → Barcaság)

Kósa László

tízházgazda: → utca

Tízlándzsás kerület: a → Szepességben gyepűelvi határbiztosítási feladatokat ellátó, szabadalmas jogállást, majd nemesi rangot élvező, eredetileg magyar népességből szervezett terület. Közigazgatási különállását a 19. sz. elejéig megőrizte. Magyar lakosságának nyelvi beolvadása (szlovák, német) a 17. sz. folyamán befejeződött. – Irod. Fekete Nagy Antal: A Szepesség területi és társadalmi kialakulása (Bp., 1934).

Filep Antal

tobakos, tobak : mesterember, aki szömörcelével juh- és kecskebőrből szattyánt és kordovánt készít. A török eredetű szó a → tímárok, bőrcserzők egy jellegzetes csoportját jelöli, akik finom bőrök készítésével foglalkoztak. A csávalé készítéséhez szükséges szömörceleveleket a Mecsek és a Bakony erdeinek bérelt területein gyűjtötték a mesterek legényeikkel együtt, vagy pedig napszámosokkal szedették a cserje ágacskáit. A szömörce-aratás 3–4 hétig tartott. A cserje fiatal ágait letördelték, kévékbe kötötték, majd szérűn kiteregetve megszárították és lovakkal nyomtatták. A szinte porrátört leveleket zsákokba gyűjtötték és szállították Veszprémbe és Székesfehérvárra, a két híres tobakos városba. – A szömörcelével való bőrkikészítést valószínűleg a törökök honosították meg Mo.-on. A 17. sz.-tól egyre gyakrabban találni írásos adatokat a tobakosokra vonatkozóan. A tobaklé ben vagy szömörcelé ben, melyhez kutya-, tyúk- és galambtrágyás pác is járult, a szömörceleveleket egy nagy fakádban leforrázták, letakarva 24 óráig állni hagyták, majd leszűrték. A kecske- és birkabőröket, szőrös felével befelé fordítva, összevarrták. Az egyik lábon hagyott résen át megtöltötték szömörcelével, majd ezt is bekötötték. A bőröket kádban halmozták fel. Többször is újratöltötték, ha kiszivárgott belőlük a lé. Ezt a műveletet török módra való kikészítésnek nevezték a mesterek. Az egyszerűbb eljárás esetén csak egymásra halmozták a fakádakban levő lében a bőröket. A szőr és a belső oldalon levő faggyús rétegek letisztítása után finom, puha bőrt nyertek, amit a csizmadiák dolgoztak fel. A szattyán és kordován csizmák legnagyobb divatja a 16–18. sz.-ban volt. Veszprémben a tobakos legények 1767-ból keltezett artikulusai, Székesfehérváron pedig az 1791-es évszámmal jelölt céhkorsó tanúskodnak a céhes szervezetről. A veszprémi mesterek száma a 18–19. sz. fordulója körül 10–15 között mozgott. A 19. sz.-ban a bőrkereskedők és a tímárok kontárkodása és a lábbeli divatjának változása válságba juttatta a tobakos mesterséget. A század végére a szömörcearatás is megszűnt. Veszprémben a Tobak, Fehérváron a Tobak és a Szömörce utca őrzi a mesterség emlékét. A szőrt a → tarisznyások vásárolták meg. – Irod. Ébner Sándor: A szőrtarisznyás mesterség Dunántúlon (Népr. Ért., 1931); Takáts Gyula: A szömörcearatásról és a tobakokról (Ethn.. 1956); Vajkai Aurél: A Bakony-vidéki bőrfeldolgozó ipar termékei (Bp.. 1961); Bálint Sándor: A szegedi bőrművesség (Bp., 1961); Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete (II. Szeged, 1977).

A veszprémin tobakos céh 1693. évi pecsétje. Veszprémi Múzeum

Domonkos Ottó

toborzás: → verbuválás

toboz: → fakéreg edény

Tóhát: az egykorú Bereg m. DNy-i kis tája a Szernye és Egercse patakok közötti sík vidéken, Nagylónya szomszédságában. Egykor mocsaras vidék volt. A trianoni békeszerződés Csehszlovákiához csatolta, 1945 óta a SZU területe.

Filep Antal

tojás: A magyar → népi hitvilágban és a → népszokásban fontos szerepet tölt be; általában kimutathatóan termékenységvarázsló jelleggel (→ termékenységvarázslás), ill. az újjászületést, növekedést jelképező, megtestesítő tárgyként. E szerepben az átmeneti rítusok mindegyikében megjelenik, bár sokszor csak a szokás hagyományos, sztereotip részeként, és nem tudatos hiedelemháttérrel. Általánosan elterjedt szokás volt a csecsemő első fürdővizébe egyebek mellett tojást ütni, hogy a gyerek szép, egészséges legyen; továbbá az újszülöttet az első látogatás alkalmával tojással megajándékozni, amellyel előzőleg megsimítják arcát, hogy olyan szép legyen, mint a tojás. → Lakodalomban az új asszonyt a vőlegény házába való bevezetéskor tojásra léptették, vagy tojást tettek, gurítottak ülőhelye alá lakodalmi étkezéskor, hogy a könnyű szülést, ill. termékenységét biztosítsák. Termékenységvarázsló jellege révén nagy jelentősége volt a tojásnak a szerelemkeltő eszközök sorában (→ szerelmi varázslás). – Nálunk kevés nyoma van a tojásnak mint halotti ételnek, ill. a → halottkultusz tárgyának. Szórványos adataink vannak a sírokba tett tojásra, amely lehet egyúttal – részben egyházi hatásra – a feltámadás, újjászületés jelképe is. Az alamizsnaként adott tojásnak inkább lehet „halotti áldozat” szerepe (→ szegények etetése). – Szintén kevés adat képviseli nálunk a tojás Európa-szerte – főleg K-Európában – a közelmúltig elterjedt, agrárkultuszban való szerepét: szántóföld termékennyé tételét, ill. a vetés sikerének biztosítását földbe helyezett tojással. (Gyakoribb volt az állatok – főleg szarvasmarha – termékenységének, szaporaságának tojással való serkentése (pl. → Szent György napja). – Sárga színe révén elterjedt analógiás gyógyszere volt a sárgaság nak, de a → népi gyógyászat számos egyéb gyógymódjában is használatos. A tojás Európa-szerte, sőt világszerte a termékenység és újjászületés jelképe. Mint ilyen értékelhető a sok nép kozmogóniai hagyományában szereplő tojás, valamint a → húsvéti tojás is. Húsvéti szerepe összefügg az ókori Közel-Kelet valamikori tavaszi évkezdetével is. Egyházi szentelmény (→ szentelmények) volta, ill. a húsvéti tojást mint Krisztus feltámadásának jelképét számontartó vallásos magyarázatok megerősítették és fenntartották a tojással összefüggő ősi jelképrendszert, ill. annak tudatos alkalmazását. – Irod. Wlislockiné Dörfler Anna: Kakas, tyúk és tojás a magyar néphitben (Ethn., 1895); Liungmann, W.: Traditions-Wanderungen Euphrat-Rhein (FFC 129–31, Helsinki, 1941–15); Ujváry Zoltán: Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban (Műveltség és Hagyomány, 1969).

Pócs Éva

tojásfestés: → húsvéti tojás

tojásgyűjtés: Az Ecsedi-láp, a Nagy- és Kis-Sárrét, a Nagykunság mocsaraiban, a Duna, Tisza öntésterületein s más vadvizes területeken még a századforduló táján is tavasszal nagy mennyiségben, csónakszámra gyűjtötték össze a vadkacsa, bíbic, szárcsa, kanalasgém, cankó, gólyatőcs és más madarak tojásait. Gyakran egész családok eljártak tojást gyűjteni. A tojásgyűjtést a Kiskunságban tyúkmonyászás néven ismerik, a Bodrogközben fuvászni, futulyászni jártak a tojásgyűjtők. Az Ormánságban mindenféle vadmadártojás neve fúmony . Híres tojásgyűjtők voltak az alföldi → pákászok. A vadmadarak tojásait eladták, elfogyasztották. A vadmadártojás kedvenc étele volt a pásztoroknak. – Az Ormánságban az erdőben legeltető pásztorok a feltüzesedett, átmelegedett tűzhelyen a parazsat, hamut elsöpörték s a forró földre ütötték le a nagy mennyiségben összeszedett madártojást, amely a forró földön lepényformára sült meg. De kajdina vagy kajgonya ’rántotta’ is készült a fúmonyból . A Kiskunságban sárral burkolták be a tojást s forró hamuban megsütötték. A vadkacsatojás szép színt kölcsönzött a kalácsnak, egyéb tészfafélének. A bíbictojásnak férfiasságot-javító erőt tulajdonítottak, s ezért a Szeged környéki pákászoktól a szerbek vásárolták. A vadkacsa-vadlibatojást ki is költették a szelíd kacsákkal s a vad ivadékot igyekeztek felnevelni. A Bodrogközben vadmadár tojással disznót hizlaltak. Nagykunsági hagyomány szerint hídépítésnél a meszet vadmadár tojásával oltották, hogy annál erősebben kössön. A vízimadarak tojásának rendszeres gyűjtése Európában a prehisztorikus idők óta általános volt s napjainkban É-Skandináviában, valamint Szibériában is nagy jelentőségű. Caesar a Rajna torkolatából említ egy népet, amely halászatból és madártojásból élt. A század elején az ukrajnai Csernyigov vidékén tavasszal egész falvak jártak vadkacsa- és más vízimadártojást gyűjteni. A múlt század közepén a Fehértenger melléki oroszokról közölték, hogy a vadlibák tojását összegyűjtik, ezerszámra elvermelik a tundrán s szükség esetén, mint valami pincéből előszedik. A lappoknál, zürjéneknél, obi-ugoroknál, finneknél mesterséges odúkat raknak ki a madaraknak, hogy azokba rakják tojásaikat, amelyeket azután elrabolnak. Ezt a szokást valószínűleg már a finnugor időkben ismerték. – Irod. Lovassy Sándor: Az Ecsedi-láp és madárvilága fennállása utolsó évtizedeiben (Bp., 1931); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Linnus. F.: On the Collecting of the Eggs of Wild Birds (Eesti Rahva Muuseumi Aastaraamat, VIII., Tartu, 1934); Csáth Andor: Békés vármegye madárvilága hajdan és ma (Gyula, 1938); Szücs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Gunda Béla: Ethnographica Carpatho-Balcanica (Bp., 1979).

Tojáslámpázás (Monok, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1970-es évek)

Gunda Béla

tojásgyümölcs, padlizsán, törökparadicsom, vinetta <lat. Solanum melongena>: indiai eredetű zöldségnövény. Termesztésbe vételének időpontja ismeretlen. Európai előfordulásának első adatai a 13–14. sz.-ból Itáliából és Spanyolo.-ból származnak. Ma is elsősorban a D- és DK-európai országokban termesztik. Mo.-on a múlt század derekán tűnt föl, de csak az 1920-as évektől terjedt el és máig sem örvend nagyobb népszerűségnek. Meghonosítói elsősorban a → bolgárkertészek voltak, ill. Erdélyben a románok. A tojásgyümölcs a románoknak kedvelt mindennapos eledele. Az erdélyi magyarok is bőven fogyasztják különösen sütve és olajos pástétom alakjában. Mo.-on nagyobb városok zöldövezetében rendszerint paprikával és paradicsommal együtt termelik. – Irod. Bakos Ferenc: A török paradicsom (Solanum melongena) magyar elnevezései (Magy. Nyelv, 1954).

Kósa László

tojásjátékok: A → húsvétot az étkezési böjt feloldódásán kívül vidámság, az ösztönök felszabadulása is jellemzi. Ehhez járul a tavaszi időjárás beköszöntésével a szabadban tartózkodás lehetősége. A kereszténység által befolyásolt területen a húsvéti időszakra koncentrálódnak az egyébként világszerte a tavasz kezdetével kapcsolatos játékok, szórakozások. Ezek fontos részei a szinte világszerte elterjedt és valószínűleg ősi tojásjátékok. Közismertek pl. a múlt századokból városok környékén rendezett húsvét hétfői népünnepélyek, mint a budai Szent Gellérthegyen vagy a krakkói Krakus-dombon. Falvak környékén a húsvéti, így a játszására is alkalmas, hagyományosan e célra használt területet gyakran nevezik német, osztrák területen Osterbergnek, -wiesenek, nálunk is Somogyban: Húsvét-kertnek. – A → tojás régi univerzális játékszer és → mágikus tárgy. Több tekintélyes kutató látja tavaszi termékenységvarázsló (→ termékenységvarázslás) cselekmények utódát a tojásjátékokban, egyes tények a → halottkultusszal való kapcsolatukra utalnak. A tojásjátékok hazánkban is ismert típusai: a) a → tojásösszeütés (első mo.-i említése: 1380); b) a tojásdobálás, ehhez főleg hímes → húsvéti tojásokat használnak. Országszerte különféle módjai ismertek, szabályai a → labdajátékokhoz hasonlóak, többnyire igen egyszerűek. Európában igen elterjedt; c) a tojásgurítást gyermekek és felnőttek egyaránt játsszák, gyakran hímes húsvéti tojásokkal. Általában a helység melletti magaslatról, dombról gurították le a tojásokat, amelyeket a lent összegyűltek elkapkodtak. Főleg hazánk Ny-i határszélén ismert. A szomszédos Stájero.-ból, ill. a bukovinai ukránok gyakorlatából ismerünk fából készített gurulópályát e játékhoz. Európa-szerte elterjedt volt, egykor a városi polgárság körében is. A kukózás a → nyerő játékok egyik változata. Húsvét másnapján a fiúgyermekek a locsolásért ajándékba kapott tojásokat heggyel összeütik. Akinek tojása épségben megmaradt, az nyer, mert a sajátja mellé megkapja társa törött tojását is. A játék meglétéről Ny-Európából is vannak adataink. A tojástánc és a futással kombinált versenyszerű tojásgyűjtés főleg tőlünk Ny-ra terjedt el. A K-Európában szokásban levő tojásjátékok elterjesztésében bizonyos szerepe lehetett a német telepes polgárságnak, de a mo.-i német parasztságnak is. – A tojásjátékok egységes módjairól nem beszélhetünk, hanem számos egyedi megoldás mellett néhány fő típusváltozatáról, amelyek szabályai egyszerűbbek vagy bonyolultabbak attól is függően, hogy milyen fokú a társadalom szervezettsége, amelyben a tojásjátékokat játsszák, milyen társadalmi réteghez tartoznak, és milyen korúak a játékosok. A tojásjátékok messzemenően nemcsak a parasztság és más alávetett társadalmi rétegek szórakozása (pl. középkori adat van tojástáncra királyi udvarból), az utóbbi századokban azonban főleg ezek körében őrződött meg. Napjainkban Európa-szerte visszaszorulóban vannak; ahol még gyakorolják, ott is inkább nyilvános, közösségi jelleg nélkül. (→ még: húsvéti tojás) – Irod. Becker, A.: Osterei und Osterhase (Jena, 1937); Taylor, A.: Das Ei im europäischen Volksrätsel (Schweizerisches Archiv für Volkskunde, Basel, 1957); Knézy Judit: Somogyi tojáshímzések (Somogyi honismereti híradó, 1971); Newall, V.: An Egg at Easter (London, 1971).

Györgyi Erzsébet

tojásösszeütés, kókányozás, ticselés, türkölés , kocsolás : → húsvétkor vagy azt közvetlenül követő időben játszott tojásjáték (→ tojásjátékok). Korábban feltehetően felnőttek is játszották, az emlékezettel elérhető időben már csak (főleg fiú) gyermekek. Két szemben álló játékos kezébe fogott tojással a másikét eltörni törekszik. Az egyik közismert változatban az egyik játékos a kezében levő pénzzel igyekszik a másik tojását betörni, és így az eltört tojást magának megszerezni. Szokták hímes és díszítetlen (de keményre főtt) tojásokkal játszani. Csalni is lehetett fából, mészkőből, gipszből készült műtojással. Első hazai említése: a → fehérvasárnap utáni hétfő neve: „dies concussionis ovorum” (1380) <’a tojások összeütésének napja’>. Szinte minden európai országban ismeretes; napjainkban visszaszorulóban van. (→ még: húsvéti tojás). – Irod. Hathalmi Gabnay Ferenc: Gyermekjátékok (Népr. Ért., 1903); Szilády Zoltán: Néprajzi forgácsok Nagyenyedről (Népr. Ért., 1905); Zilahi József: Nyárádmenti teremtésmondák (Ethn., 1909); Taylor, A.: Das Ei im europäischen Volksrätsel (Schweizerisches Archiv für Volkskunde, Basel, 1957).

Kókányozás (összeütés) hímes tojással (Várong, Tolna m., 1956)

Györgyi Erzsébet

tóka: 1. → faharang. – 2. Ásott vízgyűjtő gödör, állatok itatására.

Mosás tókában (Szalafő, Vas m., 1982)

Tokaj-Hegyalja: → Hegyalja

tokány: → burgonyapép, → eresztett pép, → pörkölt, → tört pép

toklyó: → juh

tokmány, tok, tokolyó, tulejka, fenőkőtartó , fentok : Legegyszerűbb formáját a szarvasmarha szarvából készítették. A szarv alsó végéből mintegy arasznyi darabot levágtak, öblös szélébe lyukat fúrtak, s abba drótból vagy vaslemezkéből akasztót, horgot erősítettek, s a kaszás a kaszálás vagy aratás alatt a gatya korcára vagy a nadrágszíjra akasztva hordta. A tokmányba vizet öntöttek, s abban tartották a fenőkövet, amellyel a kaszát fenték. Ennek az egyszerűbb tokmánynak a szaruanyagát nem módosították, mindössze a szarv hegyes végét vágták le. Hogy a szarv hajlatát kiküszöböljék, készítettek szaruból olyan tokmányokat is, amelyeket forró vízben megpuhítottak, majd a fenőkőhöz hasonló formára húztak. Formája kiseb táji eltéréseket mutat. – A Hortobágy és a Felső-Tisza vidékén a tülök természetes formáját követő tokmányt karcolással is díszítették, gyakran gazdájának nevét vagy nevének kezdőbetűit vésték bele. Némely feltevés szerint a szaru tokmány vadászkürtből alakult ki. Nem volt ritka, hogy a már nem használt, karcolással díszített ivótülköt (→ ivótülök) alakították át tokmánnyá úgy, hogy mind a hegyes, mind az öblös végéből levágtak egy darabot, hogy rövidebb legyen, majd erre horgot, erősítettek. Készítettek tokmányt fából is, ezt faragással is díszítették, majd horganyzott bádogból az edénygyárak pedig zománccal bevont példányokat hoztak forgalomba. (→ még: kaszakő) – Irod. Manga János: Hirtenkunst im Tiefland und im Oberland (Acta Ethn., 1967); Paládi-Kovács Attila: A magyar parasztság rétgazdálkodása (Bp., 1979).

Tokmány és fenőkő 1–3. Orosháza, békés m.; 4. Kávás, Zala m.

Fából faragott tokmány (Kalotaszeg, v. Kolozs m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Manga János

Tóköz: → Rábaköz területéhez ÉK felől csatlakozó, a → Hansággal szomszédos, mély fekvésű sík terület. Felszínét a Rába, Rábca, Mosoni-Duna hajdani elhagyott folyómedrei és a medermaradványokban visszamaradt tavak tették jellegzetessé. Vízrendezésének 19. sz. végi befejezéséig fejlődését a nyerstáji adottságok határozták meg. A fejlettebb, késő középkori hagyományokban gazdag kisalföldi paraszti kultúrán belül az archaikusabb arculatú kistájak közé tartozott. Lakossága a honfoglalás óta magyar, a hódoltság időszakában bolygatott terület volt. A 18. sz.-ban főleg magyar, elvétve német telepesekkel egészült ki népessége. Több folytonos ev. magyar községe van (Tárnokréti, Rábcakapi, Farád). – Irod. Horváth János: Töredék Tóközről (Tudományos Gyűjtemény, 1823, III); Vajkai Aurél: Adatok a Tóköz néprajzához (Dunántúli Szle, 1940).

Filep Antal

Toldi-mondakör: az I. (Nagy) Lajos király (uralkodott: 1342–1382) korában élt Toldi Miklós személye köré csoportosult gazdag mondaanyag. Toldi Miklós bihari birtokos nemes, egy ideig zsoldosvezérként Itáliában szolgált, majd hazatérve több vármegye főispánja volt. Feltehető, hogy a személyéhez fűződő mondákat kezdetben Itáliában a vezetése alatt szolgáló magyar katonák terjesztették, majd a Toldi-mondakörhöz csatlakoztak a → nagy erejű hősökhöz kapcsolódó Európa-szerte ismert egyéb mondák is. Első és legrészletesebb forrása Ilosvai Selymes Péter költeménye: Az híres nevezetes Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokoskodásáról való história (Debrecen, 1574) (→ széphistória). A mondakör eredete a magyar filológiai irodalom egyik legtöbbet vitatott kérdése. Legtöbb eleme a középkori francia lovagi epikából származik, jelentékeny az angol hatás, Boccaccio-motívumok is kimutathatók benne. Némely motívumának – pl. a bika megfékezésének – K-európai párhuzamai is vannak az orosz bilinákban és a balkáni Novák-dalokban. A néphagyományban Toldi Miklós alakja Nógrád és Bihar megyében maradt fenn legtovább. Működését mindkét helyen Mátyás korába helyezik és nagy erejét hangsúlyozzák. Ismétlődő motívuma: szekérrúddal fél kézzel mutatja meg az utat a katonáknak. A nagyszalontai hagyomány szerint a Csonka-torony a Toldi családé volt. Ismert monda, hogy Toldi legyőzte a cseh óriást és az is, hogy kiverte a törököt az országból. A Toldi-mondakör – elsősorban Ilosvai feldolgozása nyomán – több irodalmi alkotás témájául szolgált. A legnevezetesebb: Arany János Toldi trilógiája. – Irod. Birkás Géza: Ilosvai Toldija s az olasz és francia Rainouart-mondák (Ethn., 1912); Karácsonyi János: Délszláv eredetű-e a Toldi-monda? (Ethn., 1912); Szendrey Zsigmond: Szalontai mondák a Toldiakról és a Csonka-toronyról (Ethn., 1914); Moór Elemér: A Toldi-monda és német kapcsolatai (Bp., 1914); Tolnai Vilmos: A Toldi-monda és a lovageposzok rokonságához (Ethn., 1919); Solymossy Sándor: A Toldi-monda keletkezése ( Irod. tört. Közl., 1924); Korompay Bertalan: Adalékok és jegyzetek a Toldi-mondához ( Irod. tört. Közl., 1956).

Dobos Ilona

toll: → kalapdísz

tollaspogácsa: meghatározott napon sütött haláljósló (→ haláljóslás) pogácsa. A családtagok még nyersen kijelölik, hogy melyik pogácsa kié lesz, majd a sütés idejére minden darabba tollat szúrnak. Akinek a pogácsájában a toll elég, megpörkölődik, az a néphit szerint a következő tollaspogácsa-sütést nem éri meg, egy éven belül meghal. D- és K-Dunántúlon mindig, sokfelé az Alföldön is szilveszterkor sütik. Az Alföldön gyakoribb a Pálfordulóra sült haláljósló tollas pálpogácsa . A D-Alföldön a haláljósló toll sokszor a termékenységvarázsló célú lucapogácsa készítéséhez kapcsolódik, mely utóbbi Luca napon, a baromfi szaporodása érdekében sütött pogácsa, amelybe gyakran fémpénzt is rejtenek. Maga a pogácsa általában zsíros tészta, az egykor böjtös szilveszteri étkezés emlékeként D-Dunántúlon sokszor → lepénykenyér.

Kisbán Eszter

tollfosztó: a serdülő korú és felnőtt lányok, asszonyok társas munkája (→ kaláka, → társasmunkák). Téli időszakban meghívottak részvételével bérelt házaknál történik. A tollfosztás is, mint minden kaláka jellegű munka, egyszerre közös dolog és együttes szórakozás. Feltűnő jellegzetessége, hogy csak nők vehetnek rajta részt; a legények látogatása hagyományos → alakoskodással, tréfálkozással jár (→ még: munkaszokás). A közös tollfosztás napjainkban is eleven hagyomány. A folklór hagyományozásának egyik termékeny alkalma. – Irod. Szendrey Ákos: A népi élet társas összejövetelei (Ethn., 1938).

Tollfosztó asszony (Püspökhatvan, Pest m., 1920-as évek)

Tátrai Zsuzsanna

tollfosztó asszony: a tollkereskedők által megvett tollat fosztó, nagyságuk és minőségük szerint osztályozó személy. Csak gyenge, beteg szegényasszony vállalkozott erre a munkára, mivel a fizetség olyan kevés volt, hogy megélni belőle nem lehetett. Hódmezővásárhelyen a századfordulón volt olyan nagykereskedő, aki 60 asszonyt is foglalkoztatott egyszerre. A fosztást vagy a kereskedő kamrájában, vagy otthon végezték. Ha hazavitték a tollat, elvitelkor is, visszahozatalkor is egyaránt lemérték; a kész tollból leszámították a durvább tollcsonkokat, amelyeket a fosztó asszony megtarthatott. – Irod. Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941).

Morvay Judit

tollhímzés: (Federkielstickerei) olyan hímzés a bőrön, melyet lúdtollból hasított, 1–2 mm széles, hosszúkás csíkokkal készítenek (→ öv).

Horváth Terézia

tollorgona: → hangadó játékszer. Liba vagy gólya különböző hosszúságú sima, elkeskenyedő végű tollait végüknél sípszerűen nyelvesen behasítják, egymás mellé teszik és szájharmonikaszerűen fújják. Néha lószőrrel, cérnával összekötik, vagy kis falapocskával összeerősítik. – Irod. N. Bartha Károly: Játék (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43).

Haider Edit

tollsíp: liba vagy gólya szárnytollának csöves részéből készült rácsapó nyelvű (klarinétrendszerű) síp. A tollszárcső zárt vége tájáról egyetlen vágással 3–4 cm hosszúságba behasítva vágják fel a tollsíp nyelvét. Gyermekjáték eszköz. A több tollsípot egyszerre szájba véve és egyidejűleg megszólaltatva Bihar vm.-ben „orgoná”-nak (→ tollorgona) nevezik. – Irod. N. Bartha Károly: Játék (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43).

Sárosi Bálint

Tolnai Vilmos (Pozsony, 1870–Sopron, 1937): nyelvész, irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1908. r. 1934). Irodalomtörténeti munkásságához kapcsolva számos tanulmányt és cikket írt a szavak, szólások, népdalok eredetéről, a mesemotívumok vándorlásáról és átalakulásáról, amelyek egy részét az Ethnographiában tette közzé. – F. m. A szólásokról (Bp., 1910); A szólások (Bp., 1935). – Irod. Kozocsa Sándor: T. V. irodalmi munkássága (bibliográfiával, Bp., 1940).

Diószegi Vilmos

tolóágy: alacsony, a lábak alján kis kerekekkel felszerelt s nappal az ágy alá tolt pótágy; a magyar parasztházban gyermekek, nagyobb leányok fekvőhelye volt. Tájnyelvi változatai: tojóágy, toló, toli, tuli, tulóágy; É-Alföldön: kerekes dikó, toli-dikó vagy dikó ; Erdélyben: karikás vagy kerekes vagy szekeres ágy ; Ny-Mo.-on: supedli ágy vagy supedli . Mindig az asztalosbútornak megfelelő szerkesztésű, még a barkácsolók készítette példányok is, ilyen szerkezetű ágy alá illeszkedett. – A tolóágy antik eredetű, első ismert ábrázolása itáliai görög vázán az i. e. 6. sz.-ból magas lábú gyermekágynak mutatja. A 17. sz.-ig előkelő otthonokban nappali pihenőágy, ill. belső személyzet fekvőhelye ekkorra már alacsony, ágy alá tolható volt. Mo.-i udvarházból 1683-ból van adatunk „gyermeknek való karikán járó nyoszolácská”-ról és egy debreceni cívisházból a 18. sz.-ból. Elterjedése az európai parasztságnál az ágyban való alvás, ill. az asztalos gyártotta ágy állandósulása után következett be. (→ még: gyermekbútor) – Irod. Gönczi Ferenc: Somogyi gyermek (Kaposvár, 1937); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Krüger, F.: El mobiliario popular en los países románicos (Coimbra, 1963); Colleselli, F.: Bauernstuben, Bauernmöbel in den Alpen (Innsbruck–Frankfurt am Main, 1968).

Kerekes tolóágy gyermekek számára a szülők ágya alatt (Nyárszó, v. Kolozs m., 1940-es évek)

K. Csilléry Klára

tolóka: → gyermekbútor, eszköz a már önállóan, de még bizonytalanul járó kisdednek a járás megtanulásához. Idősebb gyermeknek játékszerül is szolgálhat. Tájnyelvi változatai: gyermekjárkáló, gyermekkocsi, járóka, járókocsi, kisszekér, toli, toló, tologató kocsi, tolókocsi, tolószék, tolószekér . Többnyire lécekből szerkesztett, targoncaszerű alkotmány, rendszerint 3 kerékkel; a gyermek két kézzel a felső keresztrudat fogva maga előtt tolta. – Európában és Ázsia egyes északi és középső területein volt használatos. Valószínűleg korán kialakult, már az i. sz. 2. sz.-ból van római ábrázolása, majd a középkorból, a 14. sz.-tól (Németo.) ismét maradtak fenn ábrázolásai. Mo.-i meghonosodásának ideje nem ismert, de nagyobb elterjedettsége alapján biztos, hogy korábbi a → járókánál. – Irod. Temesváry, Rudolf: Volks-Bräuche und Aberglauben in der Geburtshilfe und der Pflege des Neugeborenen in Ungarn (Leipzig, 1900); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Mándoki László: A kisgyermek állni és járni tanulását szolgáló eszközök a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1960); Lindström, U.: Småbarns tillsyn och träning (Stockholm, 1979).

Kisgyermek tolókával családja körében (Páka, Zala m., 1904)

K. Csilléry Klára

tolvajkiáltás: a tettes üldözésében történő részvételre való felhívás, amelynek elhangzása után szokásjogi alapon a faluközösség minden tagja köteles volt személyesen és közvetlenül segítséget nyújtani a károsultnak. Erdély némely vidékén, különösen a Székelyföldön ilyen esetben félreverték a harangokat, kidobolták a nyomozáshoz szükséges adatokat, lezárták a határt, tehát a falu „felkelni” tartozott. A segítségnyújtás megtagadása becstelenségnek számított és bírságolást vont maga után. A szokás nemcsak lopás, hanem bármilyen bűncselekmény esetén érvényesült. – Irod. Cs. Bogáts Dénes: Háromszéki oklevélszójegyzék (Kolozsvár, 1943).

Tárkány Szücs Ernő

tolvajlás: Sikeres véghezvitelét, valamint a tolvaj kilétének megtudakolását és a lopott tárgy visszaszerzését → mágikus eljárásokkal is biztosítani vélték. Nagyszalontai hiedelem: amelyik tolvaj szerencsésen lopott → Szent György napjának éjszakáján, az szerencsésen működik majd egész évben. A tolvajnak sajátos lámpása volt: délvidéki hit szerint, ha holt kisgyermek bármelyik, matyó hit szerint pedig a nevetlen ujját megszerezve ment lopni, az gyertyaként világított, és a tolvaj bármennyire is zörgött, senki sem ébredt fel, ill. halandó ember a fénynél soha meg nem láthatta. A zárat általános hit szerint → vasfűvel nyitották ki. A lakatot 17. sz.-i kézirat szerint így nyitották ki: leveli békát új fazékban, befedve sütőkemencében porrá égették, majd a port a lakatba szórták, az akkor kinyílt. Az ellopott tárgy visszakapására vonatkozó 17–18. sz.-i adat: ha valamit elloptak, helyére friss halott sírjáról marék földet kellett vinni; az ellopott tárgyat visszavitték. Matyó hit szerint gyöngyszemet kellett a kemencébe dobni, hogy a tolvaj fél szeme kifolyjék. A tolvaj megtudásának országosan elterjedt gyakorlata a → rostaforgatás volt. Általánosan ismert hit volt, hogy a gyermekből tolvaj lesz, ha egyéves kora előtt levágják a körmét. A viszonylag kevés magyar anyaggal ellentétben nagyon sok tolvajlással kapcsolatos hiedelmet ismer a cigány néphit. – Irod. Wlisloczki Henrik: Cigány tolvajlási babonák (Ethn., 1891).

Diószegi Vilmos

tolvajlás a tudóstól: → hiedelemmonda motívum, amelynek hiedelem alapja a → tudós egyéneknek az a feltételezett képessége, hogy tárgyaik eltulajdoníthatatlanok, a tolvaj szándéka valamilyen módon meghiúsul. Mondatípusok: a) tudós kertjéből lopnak. A tudós a belépő tolvajjal közli, hogy tud a lopásról. – b) Gazdáját meglopó kocsis a padlásajtóban mozdulatlanná merevedik, míg gazdája fel nem oldja. – c) A méhész től kaptárt lopó hozzáragad a kaptárhoz. – d) A pásztor varázsos erejű botját, kalapját stb. valaki el akarja lopni, hozzáragad. – e) A vadász puskájával a tolvaj nem tud lőni. – f) A révész csónakját illetéktelenül használók nem tudnak kievezni stb. A fenti mondák közös motívumai: 1 . A tudós tud a tolvajlásról. 2. Ő „köti meg” a tárgyakat, ill. büntetésből késlelteti a feloldást. – A nyelvterület különböző részeiből származó mondák alapján mind a hiedelem, mind a mondai motívum ismeretét széles körben kell feltételeznünk. – Irod. Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp., 1963).

Nagy Ilona

tombác: → hajómalom

Tombácz János (Szeged-Őszeszék, 1901– Zsombó, 1974): a szegedi táj mesemondója, a népművészet mestere, szatymazi szegényparaszt család sarjadéka. Szülei korán átköltöztek a szomszédos dorozsmai földre, Zsombóra, szegedi tájszólását azonban töretlenül őrizte. Életét napszámosként kezdte, majd tanyásként folytatta. 1919-ben vöröskatona volt. 1945 óta néhány holdas, juttatott szőlőbirtokán korszerűen gazdálkodott. Fiatal kora óta mesélt, a kutatás azonban csak 1961-ben fedezte fel. Részben az élőszavas helyi hagyományból merített, megfordultak kezében Benedek Elek és az Ezeregyéjszaka ifjúság számára átírt meséi is, amelyeket azonban inkább csak nyersanyagként használt föl. Előadói biztonságával, stíluskészségével, megjelenítő erejével legjobb mesemondóink közé tartozik. – Irod. T. J. meséi (Gyűjtötte és a bevezetést írta Bálint Sándor, UMNGy, XVII., Bp., 1975).

Bálint Sándor

Tombor Ilona (Léva, 1908–): művészettörténész, ny. könyvtáros. Művészettörténeti, régészeti és néprajzi tanulmányokat folytatott a bp.-i tudományegy.-en, doktori oklevelet szerzett (1945). Gimnáziumi tanár (1935–), majd az Orsz. Műemléki Felügyelőség művészettörténész-könyvtárosa nyugdíjazásáig (1945–63). Festett templomi asztalosmunkák vizsgálatával, műemléki kutatásokkal foglalkozik, kollektív topográfiai munkákban vesz részt. Főleg műemléki tárgyú cikkeket ír a szakfolyóiratokba. – F. m. Kalotaszegi templomok festett asztalos munkái (Bp., 1947); Régi festett asztalosmunkák a XV–XIX. században (Bp., 1967); Magyarországi festett famennyezetek és rokonemlékek a XV–XIX. századból (Bp., 1968).

Tomori Viola, Váró Györgyné (Kolozsvár, 1911–): ny. tanár. Tanári oklevelet (1934) és pszichológiai doktorátust (1935) szerzett a szegedi egy.-en. Diákkorában bekapcsolódott a → Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma munkájába. 1937-ben a londoni Le Play Haus mo.-i faluszociológiai kutatását szervezte meg Dudar községben. A szegedi egy. asszisztense (1933–37), nemzetközi Humbold-ösztöndíjas (1936–37), a bp.-i Szociálpolitikai Intézet munkatársa (1937–42), tanár Székelyudvarhelyen (1945–52). Kutatási területe a néplélektan és a szociálpszichológia. Cikkei és tanulmányai mo.-i és romániai pszichológiai és társadalomtudományi lapokban jelennek meg. – F. m. A parasztság szemléletének alakulása (Szeged, 1935).

tonika: a hangnem alaphangja és központja, melyre az egyes hangok funkcióit vonatkoztatjuk. Mivel a magyar népzenében a dallamok mindig az alaphangon végződnek, a tonika egyenlő a dallam záróhangjával is (tonus finalis). Népzenekiadványainkban a dallamokat g’-re transzponálva írjuk, ezért a valóságos záróhangot a dallam elején vagy végén külön jelezzük, gyakran t. f. jelzéssel.

Rajeczky Benjamin

topánka: → félcipő

toplászat, taplófeldolgozás : bükkfataplóból (lat. Fomes fomentarius) sapkát, kalapot és dísztárgyakat készítő mesterség. A toplászat Közép-Európa egész bükkfa-övezetében elterjedt. A bajor és cseh erdővidéken, Ausztriában és Horváto.-ban, valamint a Kárpát-medence északi részén és Erdélyben ismerik. A Székelyföld némely községében (Korond, Farkaslaka, Csiksomlyó, Székelyudvarhely) a múlt század első felétől foglalkoznak nagyobb mértékben toplászattal. Korondon a toplászat sok családot foglalkoztató háziipar. A tapló tavasszal a levelekkel egyidőben jelenik meg a fákon és egy hónap alatt felhasználható nagyságúvá nő. A toplász ok jún.-tól havazásig hatalmas erdőterületeket bebarangolnak, míg a szükséges mennyiséget összegyűjtik. A taplót kemény kérgétől megtisztítják, vékony lemezekre szeletelik, aztán kézzel nyújtva alakítják ki a szükséges formát és nagyságot. A taplósapka és kalap formán készül, a dísztárgyakat (táska, terítő, faliszőnyeg, párna, könyvjelző stb.) préselt vagy rátétes díszítménnyel látják el. A toplászat elsősorban idegenforgalmi keresletre termel. – Irod. Radványi Antal: A székelyföldi taplóipar (Erdészeti Lapok, 1912); Gáspár Gyula: A korondi taplósok (Búvár, 1944); Ferenczi Géza: Taplófeldolgozás Korondon (Ethn., 1961).

Kósa László

toppincs: → reginás tapogató

Tordai-hasadék: az erdélyi Érchegységet átszelő mészkőszakadék, eredetileg beszakadt barlang Torda város közelében, a régi Torda-Aranyos megyében. Keletkezését a monda → Szent László személyéhez fűzi, aki egy vesztett csata után menekülésre kényszerült, s amikor üldözőinek fejszéi már-már elérték, imájára a király háta mögött a roppant szikla ketté hasadt. – Hasonló → eredetmagyarázó mondák, legendák más népeknél is ismertek, történeti személyek kultuszának emlékei, így a Rajna vidékén Nagy Károlyénak. A Tordai-hasadék mondája a vidék más László-mondáin is nyomot hagyott, hatásával magyarázzák Szent László pénze mondájának itteni sajátos átalakulását (nem a kunok dobálják el üldözés közben a rablott aranyakat, hogy gyorsabban haladhassanak, hanem a király az, aki aranyai elszórásával kihívja a kunok kapzsiságát). A hasadék mellett Szent László lova lábnyomát, patkója nyomát is mutogatják, a 17. sz.-ban a patkószegek nyomát is látni vélték. – Irod. Kővári László: Erdély földe ritkaságai (Kolozsvár, 1853); Holik Flóris: Szent László-mondáink és Compostellai Szent Jakab (Kath. Szle, 1923); Berze Nagy János: A Szent László pénzéről szóló monda népmesei kapcsolata (Ethn., 1925).

A Tordai hasadék

Sándor István

tordai kerámia: A Torda-Aranyos megyei műhelyek egyik jelentős központja Torda. Edényeit nagyrészt Kalotaszeg lakossága vásárolta. Az 1820–30-as években kb. 20 fazekas dolgozott a céhben, céhen kívül pedig 7–8. Az edények (→ tálak, → tányérok, → kanták, → bokályok) alapszíne fehér, s ezen kobaltkék a díszítmény, amely növényi és geometrikus elemek ötvözete. Bizonyos motívumok a → kalotaszegi hímzések motívumaira emlékeztetnek. Gyakran feltűnik a madár-motívum is. A díszítés eszköze a szaruból készült → íróka. (→ még: járai kerámia) – Irod. Jankó János: Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe (Bp., 1893); Kós Károly: Népi fazekaskészítményeinkről (Művelődés, Bukarest, 1956); Kresz Mária: Magyar népi cserépedények kiállítása a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1961).

Ételhordó edény (Torda, v. Torda-Aranyos m., 1880-as évek) Bp. Néprajzi Múzeum

Bokály (Torda, v. Torda-Aranyos m., 1870-es évek) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

Torday Emil (Bp., 1875–London, 1931): néprajzkutató. Brüsszeli banktisztviselő volt 1900-ig, amikor a belga kormány megbízásából mint közigazgatási hivatalnok került Afrikába, az akkori Belga-Kongóba. Először Kinshasában telepedett meg, majd végigutazta a Kongó-medencét, elsősorban Katangát, egészen a Tanganyika-tóig, miközben érdeklődése egyre inkább a néprajzi kutatás felé fordult. 1905-ben visszatért Európába. Több cikke jelent meg angol folyóiratokban. A londoni Royal Anthropological Society már kutatóként küldte a Kongó déli vízgyűjtő területére, ahol több bantu nyelv ismeretében értékes anyagot gyűjtött a mbala, jaka, pende, bunda és csokve népeknél. 1907-ben megint Londonba ment, majd ugyanennek az évnek őszén a British Museum megbízásából újabb expedícióra indult a Kasai és a Sankuru folyók szögébe. Előbb a tetela törzseknél, majd az évszázadok óta ismert, de addig még nem kutatott kuba (busongo) királyságban végzett kiváló néprajzi gyűjtőmunkát. Hazafelé jövet végigjárta a lelék földjét, majd újra a mbala törzsekhez ment, végül a kongo nép területén keresztül érkezett a tengerpartra 1911-ben. A következő két évtizedet – megromlott egészsége miatt is – az írásnak szentelte. Kétkötetes monográfiája az afrikai néprajz egyik legfontosabb és legtöbbet idézett munkája. Kongói tárgygyűjtésének mintegy harmadrésze (kb. 450 tárgy) a bp.-i Néprajzi Múz. tulajdonában van. – F. m. Notes ethnographiques sur les peuples communément appelés Bakuba ... Les Bushongo (T. A. Joyce-szal együtt, Annales du Musée du Congo Belge. Bruxelles. 1910); Camp and Tramp in African Wilds (London, 1913); Canseries Congolaise (Bruxelles, 1925). – Irod. Borsody-Bevilaqua Béla: Régi magyar világjárók (Bp., 1954).

Ersedy Csaba

torkoscsütörtök: → farsang

torma (lat. Armoracia rusticana): a keresztes virágúak családjába tartozó, csípős gyökeréért termesztett évelő, konyhakerti növény. DK-Európában és a vele határos ázsiai területeken őshonos. Egyik legrégebben ismert és használt fűszernövény ünk. A honfoglaló magyarok már ismerték és használták a tormát. Debrecen környékén termesztése már a 17. sz.-ban is jelentős volt. Házi szükségletre az ország minden részében termelik, a kert, az udvar sarkában vagy árokpartokon. Ezen a szinten a termesztése gondozást alig igényel, gyökere az év minden szakában felhasználható. Étkezésen túlmenően ember- és állatgyógyászatban hasznosítják. Nagybani termelése a 19. sz. utolsó évtizedeiben indult meg. Termesztő körzetei: 1 . Makó és környéke, 2 . Debrecen környéke, különösen Nagyléta, Újléta, Bagamér, Álmosd, Kókad és Vértes, 3 . Győr és környéke, 4. Vác és környéke. – Művelése leginkább fekete, homokos kissé kötött talajon folyik. Földjét 50–60 cm mélyen megforgatják, mint a szőlővesszők dugványozásához. A dugványokat a bakhátak oldalába 30–40 cm mélyre, ültetőfa segítségével duggatják. Kapálásnál nemcsak földjét lazítják és a gyomoktól tisztítják, de levágják az oldalgyökereit is, hogy a torma vastag, egyenes és sima gyökerű legyen. Termesztése munkaigényes, ezért a múltban nagybani termelésével elsősorban nagycsaládú törpebirtokosok és agrárproletárok foglalkoztak, főleg erdőirtásokon, öntéstalajokon bérelt földeken vagy részesművelésben. A debreceni és a makói tormatermelés a két háború között mezőgazdasági exporttermelésünk jelentős ágává vált. Ma a hagyományos termelési körzetekben nagyobb területen, gépi technikával, nagyüzemi keretek között termelnek tormát. – Irod. Erdei Ferenc: A makói parasztság társadalomrajza (Makó, 1937); Somos András: Zöldségtermesztés (Bp., 1961).

Boross Marietta

tornác, folyósó, gádor, ambítus, hambitus, ambis, hambit, gang : a lakóház vagy ritkábban melléképület homlokzata mellé épített, oszlop okkal, pillérekkel, boltívekkel alátámasztott fedéllel ellátott térség, amely emberi tartózkodásra, munkavégzésre vagy raktározási helyül szolgál. – A tornác szó az olasz terrazzó ból származik esetleg a középfelnémet tërraz közvetítésével. 1507 óta ismert, széles körben elterjedt nyelvjárásainkban, de az irodalmi nyelv is használja. Eredetileg katonai műszó volt, a szinonim változatai egy részéhez hasonlóan, a várépítészetben az egyes védművek közötti, az időjárástól részben védett közlekedést biztosították tornác építésével. – A tornácnak mint építménynek, épületkiegészítőnek, többféle változata alakult ki. A mo.-i lakóház fejlődésében folyamatosan terjedőben volt használata, bár némely vidéken szinte napjainkban kezdenek tornácokat építeni. Pl. a Kisalföld falvaiban a hagyományos építő gyakorlat felbomlásáig nem is készítettek tornácot a házakhoz. Az Alföld némely vidékén, pl. a tanyákon a szegénység jele volt a tornác hiánya. – A tornác legegyszerűbb változataiban földbe ásott faoszlopok tartották a föléje kiugró tetőt. Általánosan a tornác a ház udvari homlokzatát teljes hosszában végig kísérte. Ennek két fő típusa ismeretes: 1 . előfordult, hogy a tornác mintegy toldalékként egészítette ki a házat, ilyenkor a ház tetőszéke nem foglalta magában a tornácot. Számára külön tetőt építettek, amely a ház fedélszéke alá ért és tetősíkja laposabb volt; – 2. építészetileg szebb, gondosabb megoldás volt, ha a tornác úgy épült a házhoz, hogy a tetőszék kiugrott fölé, s azt szervesen az épület egészébe foglalta. A barokk, klasszicista tégla-, kő-, ill. vakolt oszlopos tornácnál és a korábbi hagyományokat őrző faépítkezési vidékeken, Erdélyben, Kárpátalján, a partiumi területeken és a szomszédságukban is ez volt az általánosabb megoldás. Másutt, főleg a 19. sz. végén, századunk elején a polgárosulási folyamatban tornácot építő rétegeknél a melléépítés, a külön tetősík alá vett folyosókiképzés vált általánosabbá. – A mo.-i építő gyakorlatban nem volt ritka, hogy a ház utcai rövid homlokzatára is folyosót, előtornácot építettek. Különösen kedveltnek mondható építésük Erdélyben, Székelyföldön, Borsod, Abaúj, Gömör, Zemplén vagy Heves, Nógrád megyékben. A legszebb, legrangosabb klasszicista előtornácok Békés m.-ben készültek, ahol a 18. sz.-i szlovák telepesek is különösen kedvelték alkalmazásukat. De a Dunántúl archaikus területein részben a → talpasházhoz kapcsolódva, vagy a Kisalföld zártabb, elmaradottabb körzeteiben (pl. a Nagyerdő területén) építettek előtornácot. Volt példa arra, hogy a paraszti szinthez közel élő tehetősebb kisnemesek kúriáit három, esetleg négy oldalról is tornáccal vették körül. – Általában a falusi környezetben élő nemesség építkezési formái és szintje a parasztihoz közel álló volt. – Az egyszerű faragatlan faoszlopos tornácoktól kezdve sokféle anyagú, technikájú és formájú alakváltozatot lehet felmutatni. A faragatlan faoszlopos, fagerendás tornácok országos elterjedettségűek. Erdélyben a vékony körkeresztmetszetűre faragott, tagolt fejezetekkel, lábazatokkal díszített, esztergályozott oszlopokat kedvelték. A Dunántúlra a bárdolt, szögletes formákkal faragott, tagolt oszlopok voltak jellemzőek. A kő- és téglapillérekkel készülő tornácnak is többféle típusa volt. Nemritkán a kő-, vagy téglapillér a lakóépület udvari homlokfalához kötötték be egyszerű harántívvel, ezt a formát a Balatoni felvidék, Balaton-mellék sok archaikus háza napjainkig megőrizte. Nem volt ritka a hagyományosan kővel, téglával építkező vidékeinken, hogy a tornác pilléreit, melyeknek középrészét oszlopszerűen lekerekítették, az oldalfallal párhuzamosan árkádszerűen átboltozták. A 17–18. sz. folyamán országszerte általános építő gyakorlatból származott, de néhány archaikus vidékünkön csak a múlt században, vagy az utóbbi évtizedekben kezdték meg alkalmazását. – A tornácok mennyezet része lehetett nyitott vagy különféle födémszerkezetek alkalmazásával zárt, fedett. Gyakori volt a sík tornácmennyezet vakolt, stukatúros kivitelben és a deszkamennyezet. A legfejlettebb árkádíves tornácoknál az egyes pillérállások mennyezetét leboltozták. A tornácok lehettek teljesen nyitottak, előfordult, hogy az egyes oszlopokat, pilléreket könyöklő gerendával kötötték össze, de gyakori volt a könyöklő gerenda magasságáig a tornácot lécezéssel, deszkázattal ellátni. Nemritkán az oszlop-és pillérközöket könyöklő magasságig felfalazták, esetleg e mellvédszerű fal belső oldalán ülőpadkát alakítottak ki. A deszkázott vagy falazott mellvédű tornácra rostélyos, deszkás ajtókon, félajtókon lehetett bejutni. Ezek a konyhai bejáratok verőcé ihez hasonló kivitelben készültek. – A tornácok a népi építkezésben díszítő-térképző művészi törekvések középpontjába kerültek, s a magyar népi építészet a legszebb barokk, klasszicista, esetenként eklektikus formaképzésű épületrészleteit éppen a tornácok építésénél alkották, sokszor rendkívüli leleménnyel. Például szolgálhatnak a nagykunsági népi klasszicista oszlopok, amelyek java részét nem idomtéglákból falazták, hanem faoszlopokat szalmakötéllel csavartak körül és vakoltak be. – A 19. sz. második felében és századunkban gyakorivá vált a tornácok oszlop- és pillérközeinek beüvegezése, zárt terűvé tétele. Különösen a Dunántúlon gyakorta néhány oszlop- és pillérállás befalazásával kis oldalkamrá kat képeztek ki, választottak el a tornác egészéből. A falun élő, de a hagyományos lakáskultúra kereteibe beilleszkedett értelmiségi elemek lakásainál a 19. sz.-ban szinte általánossá vált Alföld-szerte, hogy a tornác középső bejárati ajtó előtti részét szobányi szélességben kiugratták széles verandát képezve ki. Ez az építési mód mezővárosaink nagygazdái körében is elterjedté vált. – A 17. sz.-ban is már gyakran építettek gazdasági rendeltetésű épületek, istállók, kamrák, pincék épületei elé is tornácot. A közelmúlt néprajzi emlékanyagában azonban ez csak a kamrák esetében volt általános. A zsilipeléses technikával készített → gabonásoknál gyakran alkalmaztak homloktornácot. Egymástól távol eső területeken is nagy szerkezeti és formai hasonlósággal építkeztek, ami az ilyen épületek mély történeti gyökereit és egykori szélesebb körű elterjedését bizonyítja. Parasztpolgári szinten, kisnemesi körökben borházak, présházak is épülhettek tornácokkal. (→ még: kuriális hatás) – Irod. Viski Károly: Díszítőművészet (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43); Károlyi Antal–Perényi Imre–Tóth Kálmán–Vargha László: A magyar falu építészete (Bp., 1955).

Árkádíves udvari tornác (Csorna, Győr-Sopron m., 18. sz.)

Árkádíves, pilléres tornác falazott mellvéddel (Szentes, Csongrád m., 18. sz.)

1. Tornác (Látrány, Somogy m., 19. sz. vége)

2. Faragott tornác (Magyarbikal, v. Kolozs m., 19. sz. vége)

3. Tornác faragott kiskapuval (Zsobok, v. Kolozs m., 20. sz. eleje)

Tornác (Tihany, Veszprém m., 19. sz. második fele)

Filep Antal

tornyos nyoszolya: → ágy

torockói bútor: az erdélyi Torockón használt, ill. készített népi → asztalosbútor. Noha kezdetben a → kalotaszegi bútoréval sokban rokon díszítésű példányokat használtak itt, a szakirodalom és a műgyűjtés a torockói bútor megnevezés alatt a zöld, ritkábban barna vagy kék alapon, jellegzetes modorban, kusza sötétzöld levélszövevénnyel, fehér cifrázással és piros, narancssárga, kék virágokkal festett bútort érti. Ennek emlékei a 18. sz. végétől ismertek; a korai torockói bútort, amint azt Jankó János megállapította, Segesvárról, ill. Meggyesről hozták, mely városok az akkor még kizárólag vasiparra specializálódott Torockó fő vásárterületei voltak. A 19. sz. második felében kezdte el ezek nyomán Kovács Márton torockói asztalos a bútorkészítést, majd az I. világháborúig többen is foglalkoztak vele, részben a szomszédos magyar és román falvak számára. A kezük nyomán kialakuló helyi stílusra a nyugodtabb fogalmazásra való törekvés jellemző, a színeknek lényegében a zöld-piros színpárra való redukálása. Figyelemre méltóak az egészen a késői időkig megőrződött régies bútorformák, így a kettős deszkalábas → asztal, ill. az olyan sajátos megoldás, mint a padláda fölötti, támla pótló → falravaló. – Irod. Jankó János: Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe (Bp., 1893); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (II., Bp., 1909); Domanovszky György: Magyar parasztbútor (Bp., 1942).

Sótartó (Torockó, v. Torda-Aranyos m., 1867) Bp. Néprajzi Múzeum

Pad, Kovács István műve (Torockó, v. torda-Aranyos m., 1893) Bp. Néprajzi Múzeum

Fekete muszlinra fehér pamutfonallal hímzett főkötő (Torockó, v. Torda-Aranyos m.)

Torockói bútor Menyasszonyi láda (Torockó, v. Torda-Aranyos m., 1848) Bp. Néprajzi Múzeum

Torockói bútor Saroktéka, a tulajdonos házaspár nevének feltüntetésével (Torockó, v. Torda-Aranyos m., 1854) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

torockói hímzések: erdélyi vászonhímzések. Két csoportjuk ismeretes, az egyiket a házbelső vászonféléire varrták, a másikat a testi ruhákra. Az első csoport hímzései párnavégeken, szalmazsák végén, lepedőkön és rúdravalókon találhatók. Igen vastag, durva szövésű vászonra vastag szőr- vagy pamutfonallal (gyakran két szálat fűzve a tűbe) hímezték, egy időben egyező tárgyféleségeken kétféle technikával: az ínvarrásnak nevezett → laposöltéssel és a „keresztöltésnek” mondott → szálánvarrott öltéssel. A laposöltést igen változatosan alkalmazzák, egy-egy motívum varrásánál több keskeny és szélesebb laposöltéssort varrnak egymás mellé, keskeny laposöltéssort alkalmaznak a díszítőelemek körvonalául, belsejüket pedig → torockói keresztöltéssel vagy egyszer átöltött ráccs al töltik ki. – A → hamis laposöltéssel varrt díszítőelemeket keresztben átfektetett szállal varrják le. Laposöltéssorból alakítják ki a növények szárait is, nemegyszer két párhuzamos keskeny sorból, közüket pedig egyszerű vagy kettős → csomókötéssel töltik ki. Felületkitöltőként jelentkezik a laposöltés mellett a → Margit-öltés is. A hímzőfonal korábban rozsdabarna vagy vörös szőr volt, később vörös és kék pamutfonal. Rendszerint egy színnel varrtak egy darabot, csupán a párnák között vannak kék és fehér pamutegyüttes együttes alkalmazásával készített változatok. Az igen erőteljes, hatásos munkákon alig több mint öt mintát számolhatunk össze, de sokszor ezek is alig térnek el egymástól. Ugyanazok a virágtövek sorakoznak egymás mellett a rúdravalókon, mint amiket a párnavégek nagy hullámindáiba illesztenek. A kis számú mintával dúsan és tömötten borították be az adott vászonfelületet. Egyedül a torockói párnavégeken viszik túl a mintát a párna végéről a párna szárára is; innen ismertek a 8–12 m hosszú rúdravalók is tömött sorban egymás mellett álló hétágú virágtövekkel, nemegyszer két sor erőteljes peremdísszel. A nagy múltú minták a → régi stílusú népművészetet képviselik, kivitelezésük viszont zsúfoltságával egyszer-egyszer a parasztstílusokat (→ új stílusok a népművészetben) idézi. Parasztosnak tekinthető a régi minták egyik-másik átformálása, pl. a gránátalma sziklevele helyébe kismadár feje kerül, a hulláminda végére kígyófej stb. Vaskosabb, parasztosabb hatású lesz a hímzés azáltal is, hogy a szokásos két szál helyett – a szálánvarrottnál – négy szálat fűznek a tűbe. Ennek az igen magas szintű, városias hímzésnek sajátos vonása, hogy csupán egyetlen formájában ismerjük. Nem tudjuk követni alakulásmenetét, kibontakozását, esetleg hanyatlását. Szép számmal ránk maradt emlékanyaga egészében egy elért csúcsot képvisel. A sokszor torockóinak minősített, kevéssé erőteljes, ritkás munkák Torockószentgyörgyről és Aranyosgyéresről valók. A torockói hímzések második csoportjából legjelentősebb az inghímzés. Vörös, kék vagy fekete gyapjúszállal tömött laposöltéssel varrták finom fehér gyolcsra. A sípujjú ing kézelőjét, azután a „füdzőt” és a „mejrevalót” (→ torockói viselet), melyek már selyemalapra készülnek, a gyerekfőkötőkhöz, övekhez, fátyolszélekhez hasonlóan vörös, fekete vagy többszínű selyemszállal varrták, alkalminak tűnő aprólékos mintáikkal. Jelentősebbek a fekete selyem főkötők fehér pamuthímzésükkel,amelyek a → sárközi főkötők hímzésével tartanak rokonságot. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (II., Bp., 1909); Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Fél Edit: Ungarische Volksstickerei (Bp., 1961).

Rúdravaló, „liliomos” szálánvarrott mintával (Torockó, v. Torda-Aranyos m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Saroktéka (Torockó, v. Torda-Aranyos m., 1861) Bp. Néprajzi Múzeum

Díszlepedő részlete (Torockó, v. Torda-Aranyos m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Párnavég „kígyós”, hullámindás mintával (Torockó, v. Torda-Aranyos m. 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedőbetét (Torockó, v. Torda-Aranyos m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit Hofer Tamás

torockói keresztöltés: felületkitöltésre használt öltésforma. Előbb hálószerű kockás alapot készítenek úgy, hogy a behímzendő felületet két ellentétes irányban hosszú → hamis laposöltésekkel varrják át. A szálak négyzeteket alkotnak. Ezekbe a négyzetekbe hímezik a kereszteket úgy, hogy a négyzet körvonalát képező szálakat mindig befogják, tehát mindig a betöltendő négyzeten kívül öltenek fel. Átlós sorokban varrják ki a négyzeteket, minden második sort üresen hagyva. Ha ilyenformán minden kereszt készen van, még egyszer végigmennek valamennyin úgy, hogy a keresztezést egy rövid laposöltéssel leerősítik. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Fél Edit

torockói viselet: Nemes kelméivel és az úri-polgári ruhatárhoz közelálló darabjaival úgy válik ki a többi erdélyi öltözet közül, mint a mo.-i falusi népviseletek közül a mezővárosok (Debrecen, Kecskemét) öltözetei. A férfiak borjúszájú gyolcsingüket kivetve (a nadrágon kívül) viselték és kordovánból készült, a viselő korát megillető színű és díszítésű → övvel szorították le. A gatya itt csak alsó ruhanemű. Felette kétszer ványolt fehér abaposztóból (amikor az abaposztó amúgy is a legfinomabb hazai készítésű posztó) ellenzős csizmanadrágot, harisnyát hordtak. Ennek → vócolása a nemzeti színeknek megfelelő posztócsíkokkal történt. Kék bojtos, puhaszárú fekete csizmát öltöttek hozzá. Az ing fölé bunda-lájbi t vettek. Ez fehérített báránybőrből való, kék fonallal levarrt irha rátéttel díszített ujjatlan, elöl csukódó bőrmellény, nyakában magas rókaprémgallérral; téli-nyári öltözetdarab. Csak téli felsőruha a ködmön és a templomcondra . A ködmön egyező díszítésű a bundalajbival, csak ujja is van, és bőven prémezték rókatorokkal. A condra fekete, házilag szőtt posztó, igen gazdag piros-sárga-zöld-fehér-kék aprólékos posztórátéttel. A ködmönhöz hasonlóan vállra vetve viselték, általában csak templomba menetkor. A vőlegény is templomcondrában esküdött. Úgy öltötték a ködmön fölé, mint az Alföldön a szűrt. E nagy múltú darabok közé ékelődtek az ujjasok, sötétkék szebeni posztóból vagy kockás flanellből – ezeket az ingre vették fel a lájbi alá. Fekete nemez kalapjuk széles felhajtott karimájú, fekete bársonyszalag szegéssel készült. Itt maradt meg legtovább a fehér, lapos, három oldalról prémezett báránybőr sapka. – Amilyen szembeszökő a férfiak túlnyomóan fehér színű öltözete, éppolyan a nőké is, csupán itt a fehér mellé odakerül a kék és zöld is. A lányok pártája aranycsipkével borított fekete bársony korona, körül aggatva három oldalról szalagokkal. A homlokon alákötötték a piros selymet : erősen sodrott szálú piros fonalból való szálköteget, melyet csak a párta alatt hordtak a felserdült lányok. Az asszonyok kontyba csavart hajuk fölé fekete selyem főkötőt vettek, homlokukat széles, erős, fekete atlaszszalaggal kötötték át. Mindezek fölött a fiatalasszony kék, piros vagy zöld selyemszállal hímzett vékony selyemfátylat viselt, amit a nyak körül megtekert, s egyik oldalt a fül körül három díszes tűvel megtűzött. Az ingnek két szokatlan sajátossága van: az egyik az, hogy hosszú, a másik pedig, hogy az ujja is hosszú; sípujjú nak mondják. (A martosi és csökölyi sípujjú ingek csak háromnegyedesek.) Fehér gyolcsból készült, eleje nagy területen mintázottan sűrűn ráncolt. Az ing ujját kétféle módon díszítik: hímzéssel, kötéssel és islóg ozással. A hímzés, miként Kalotaszegen, keresztben varrott a váll körül, piros vagy kék színben, a kötést hosszában helyezték el több sorban is. Az islógozás a válltól szinte a kézelőig ér, ugyancsak hosszanti elhelyezésben. Az islógos ing a fiatal asszonyok dísze, a kötéses az időseké, a hímzett ing a pártás lányokat illette meg. A fiatalok a nyakban szélesen elterülő csipkés fodrot hordtak az ing fölött. Az elől dúsan ráncolt ingnek kiegészítője a kösnyős fersing . Ez is finom fehér gyolcsból készült vállas szoknya. A váll-kösnyő egész felülete sűrűn ráncolt, széleit gyapjúhímzéssel széles csíkban kivarrták. Ennek a két öltözetdarabnak sok kis kiegészítője van ünnepen: ilyen a csipke , vert csipkéből összeállított nyaktól a derékig érő betét, az ing hosszában elhelyezve. Erre jön fenn keresztben a színesen hímzett kék, zöld vagy vörös alapú füdző , továbbá a füdzővel egyező színű és díszű hosszú kézelő k, melyeket az ingujj fölé kapcsolnak. Maga a → fersing lapos ráncokba rakott. Eléje gyapjúszálból vert csipkével díszített zöld vagy kék posztó-, esetleg selyemkötényt kötnek. A derékra a viselő korához, s az alkalomhoz illő zsinóröv et kötnek, hosszan lelógó bojtokkal. Ebbe tűzik csücskével a szokatlanul átlósan hajtott selyemkendőt. Ehhez az öltözethez palást ot hordanak templommenetre. Ennek is két változata ismert: az egyik fekete posztóból apró ráncokba szedett, széles bársonyszalaggal szegett, a testhez alig igazított forma, a másik kék, fekete vagy fehér posztó, az előbbinél jóval rövidebb, kör alakú, apró ráncokba szedett palást (fehéret a menyasszony hord). Palást helyett rókaprémes bundát, bunda-lajbi t viseltek; ez elöl csukódó, vörös selyemmel hímzett bőrmellény, mit nem öltöttek fel. Viseltek zöld posztó vagy selyemborításos, oldaltgombolós mellest is. A kék posztóborításos menté t, fehér irhával szélesen szegve, magas álló nyakkal, szintén csak vállra vetve viselték. Ez azonban már az asszonyokat illette, akik kék posztó, dísztelen rakott szoknyát öltöttek fel hozzá. A szoknya elé aprómintás fekete bársony- vagy selyemkötényt kötöttek. A lányoknak hegyes orrú, magas sarkú, piros csizmájuk volt, az asszonyoké fekete, mindkettő harmonikás szárú. – A torockói viselet minden viseletünk közt talán a legnemesebben kiérlelt, amely a hímzéshez hasonlóan kevés eszközzel, de tökéletesen fejezi ki magát. Kevés színt használ, leggyakoribb a fehér, azután a kék és a zöld. Nem vitték az öltözetet, az öltözetdarabok díszítését a parasztstílusok útjára, hiszen nem is voltak parasztok. A „kösnyős” szoknya, az islógos ing, a palást, a suba, a zsinóröv mind megtalálhatók a 16–17. sz.-i úri leltárakban, ha anyaguk drágább is volt, mint Torockón. Torockó megőrizte a régi alapformákat és újfajta kontextusba ágyazva igazította őket a maga módos bányászvárosi életformájához. – Irod. Jankó János: Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe (Bp., 1893); Nagy Jenő: A torockói magyar népi öltözet (Bukarest, 1957).

Leány pártában (Torockó, v. Torda-Aranyos m., 1894)

1. Férfi bunda-lajbiban és templomcondrában (Torockó v. Torda-Aranyos m., 1894)

2. Menyecske (Torockó, v. Torda-Aranyos m., 1894)

3. Leány templomi palástban (Torockó, v. Torda-Aranyos m., 1894)

Torockói viselet Leány ünneplőben, pártában (Torockó, v. Torda-Aranyos m., 20. sz. közepe)

Fél Edit

Torockó vidéke: szűk völgy az Erdélyi-Érchegység keleti peremén, melynek két magyarlakta helysége van: Torockó és Torockószentgyörgy. Első magyar lakosai valószínűleg a 11. sz.-ban a közeli tordai várispánság szerveződésével párhuzamosan ülték meg. A 14. sz.-tól vált jelentőssé a torockóiak manufakturális vasbányászata, kohászata és vasfeldolgozó ipara. A mezővárosi fejlődés útjára lépett Torockó a 16. sz. elejétől 1848-ig küzdött szabadalmas jogaiért földesuraival. Ennek során a 18. sz.-ban hamisították helybeli értelmiségiek azt az oklevelet, melynek következményeként a lakosságban megerősödött és kialakult az az erős történeti tudat, hogy őseik a tatárjárás előtt kaptak az Árpád-házi királyoktól privilégiumokat és ezt III. Endre király a közéjük telepedett felső-ausztriai bányásznépnek is megerősítve biztosította. Történeti tény, hogy néhány német család csak a 15–16. sz.-ban költözött közéjük, szabadalmaik régiségére viszont nincsenek írásos bizonyítékok. A vasbányászat és a vasfeldolgozás a múlt század második felében a bányák kimerülésével visszaesett és ez a település fejlődését erősen lefékezte. Torockó vidéke nyelvsziget volt és endogám házassági szokásai miatt igen sok archaikus vonást őrzött meg népi kultúrájában. Különösen nevezetes gazdag és színes népviselete, hímzései és bútorfestészete. Torockószentgyörgy státusa 1848-ig jobbágyközség volt. Ennek következtében népi kultúrája is egyszerűbb, nem annyira gazdag és színes, mint a szomszédos, egykor városi rangú Torockóé. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (V., Pest, 1872); Jankó János: Torda, Aranyosszék. Toroczkó magyar (székely) népe (Bp., 1893); Nagy Jenő: A torockói magyar népi öltözet (Bukarest. 1957); Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest. 1972).

Bányász szerszámok: 1. csákány, 2. nagypörely, 3. félkézpörely, 4. bányászüllő, 5. fúró, 6. bányatű, 7. fojtó, 8. tisztítóvas, 9. puskaporos tyaka, 10. vonyó (bányakapa), 11. vasmérő budu, 12. tekenyő

A vasművesség emlékei: 1. Torockó 18. sz.-i címere (Az unit. cinterem kapuja fölötti faragvány). 2. a bányász Móricz, 3. a verőkovács Király, 4. a kőfaragó Szentmártoni és 5. az ács Bocza családok jelképei a sírboltok fölé helyezett sírköveken

Kósa László

torokgerendás tetőszék: → szarufás tetőszék

torokgyík: a régi időkben sertés, ló, de főleg emberi, pontosan nem azonosítható torokbetegség, ma főleg a kiveszőben levő torok(gége) diftéria elnevezése a → népi gyógyászatban. Első előfordulása a Teleki-kódexben olvasható („micoron e hertelen valo korsag, a torocgek elhatalmazott volna, negen meg halanac”, 1525–31), gyógyításáról első adat az egyik Bornemisza-féle → ráolvasásban (1578), s ugyanez évből más gyógymódja Melius Herbariumában található. Legelterjedtebb megelőző eljárások: balázsolás (→ Balázs napja); továbbá simogatás → Szent György napja előtt fogott gyíkkal vagy a gyík torkát megsimogató személy nevetlen ujjával. Gyógyítása gyakran történt ráolvasás sal. A ráimádkozó nevetlen ujjával érinti, vagy keresztezi, ráfúj, majd a földet megnyomkodva annak adja át a betegséget. Gyógyításában → kígyókő, torokgyíkfű, ló-, kutya-, sertésganéj, meleg só, máléliszt torokra kötve, meleg hamu, puskapor stb. egyaránt helyet kapnak. Gyógymódjai nem mindig különíthetők el egyéb torokbetegségekéitől. A r. k. délszláv szokások a mienkéhez igen hasonlók. (→ még: guga, → golyva) – Irod. Bornemisza Péter: Ördögi kísértetek (Sempte, 1578, Bp., 1955); Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I–IV., Bp., 1929–40); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (I–III., Pécs, 1940); Schneeweiss, E.: Serbokroatische Volkskunde (Berlin, 1961).

Grynaeus Tamás

torombakötéses oromzat: a deszkaoromzat sajátos típusa. A gerincszelemenre felerősített nagyméretű deszkalaphoz ( torombakötény vagy torombakötés ) rögzítik a tetőszegély (toromba) deszkáit, amelyeket facsapokkal vagy kovácsoltvas tartókkal a talpszelemenhez vagy koszorúgerendához, ill., ha van, a vendégszelemenhez támasztanak. Így lehetővé válik a keresztlécezés nélküli → lészás nádtetők esetében is szegélydeszkázat felszerelése. A torombakötény az oromzat leghangsúlyosabb szerkezeti eleme. Gondos fűrészeléssel, faragással, rátétes lécezéssel díszítik. Nemritkán a szegélydeszkákkal együtt díszítő festést vagy feliratot is kap. Általában az építtető házaspár vagy gazda nevének kezdőbetűit, az oromzat elkészítésének évszámát jelölik. A torombakötények felerősítéséhez használt vasszegek s alátéteik is nagyon gondos kovácsmunkával készülnek, akárcsak a szegélydeszkák tartóvasai. A torombakötéses oromzat elterjedésének területe a Kisalföld. Moson–Pozsony vidékétől Bars, Hont területéig megtalálható volt az 1940-es évekig épített parasztházakon. A Kisalfölddel érintkező K-i területen olyan házakon is előfordult, ahol a lészás nádtetőt nem alkalmazták. A torombakötéses oromzatot használták a pajtáknál is, azonban kevéssé díszes kivitelben. – Irod. Pálos Ede: Rábaköz és Győr vidékének népművészete (Népr. Ért., ill. Győri Állami Főreáliskola Ért.-je, 1911); Novák József Lajos: Adatok Bény község néprajzához (Népr. Ért., 1913).

Filep Antal

torta: édes krémmel töltött tésztafajta. Századunk második negyedétől lakodalmi süteményként honosodott meg a parasztság körében. Az új divat kezdetén palóc lakodalmakban kalácstésztából sült, szilvalekvárral töltött, almával díszített torta szerepelt. A Duna–Tisza közén jellegzetes, korai házi készítmény egy kizárólag pirított cukorból, hozzá való cserépedény segítségével formált grillázstorta. – A moldvai magyarok román kölcsönszóval jelölt turta tésztája nyílt tűzhelyen, hamuban sült → lepénykenyér. – A hazai 14–16. sz.-i latin nyelvű oklevelekben, urbáriumokban jobbágyszolgáltatásként rögzített, torta szóval jelölt tészta általában → kalács. – Irod. Palotay Gertrúd: Lakodalmi torták Boldogon (Népr. Ért., 1929).

Kisbán Eszter

torziós dörzsölő: → kenderdörzsölés

tót csipke: → lepedőbetét

totemizmus: E tudományos szakkifejezést vallástörténészek odzsibvé indián szóból alkották annak a jelenségnek a megjelölésére, amikor valamely közösség, főleg nemzetség valamely állatfajjal (ritkábban növénnyel vagy tárggyal) hozza magát kapcsolatba, annak nevét viseli, gyakran állatőstől származónak tartja magát. A totemállat húsának fogyasztása ezért számos népnél tilos, más népeknél viszont húsának élvezése ajánlatos, főleg bizonyos ünnepi alkalmakkor. – A totemizmusnak a múlt században leginkább vallásos vonatkozásait hangsúlyozták, mindenféle állattiszteletet totemizmusnak neveztek; ma több kutató, így C. Lévi-Strauss, a vallásos jelleget háttérbe szorítva azt hangsúlyozza, hogy a totemizmusnak a korai társadalmak megszervezésében volt fontos szerepe, az egy totemcsoportba tartozók közötti házasság tilos volt, továbbá a totemizmus segítségével történt a törzsek, nemzetségek, családok elnevezése. A totemizmus a 19. sz.-ban legfeltűnőbb formában Ausztrália bennszülötteinél s az amerikai indiánoknál volt fellelhető. Ismerték azonban szibériai rokonnépeink is. Középkori latin krónikáinkból úgy tűnik, hogy a pogány magyarság is ismerte a totemizmust, erre utal pl. a turulmonda (Anonymus szerint → Emesének álmában látomás jelent meg héja képében s teherbe ejtette). A belső-ázsiai népek egy része is állatőstől származtatta magát. Más magyar korai személynevek is totemisztikus eredetre engednek következtetni (→ tabu). – Irod. Bán Aladár: A medvetisztelet a finnugor népeknél, különösen a lappoknál (Ethn., 1913); Róheim Géza: A kazár nagyfejedelem és a turulmonda (Ethn., 1917); Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. A nemzetségtől a vármegyéig. A törzstől az országig. Kurszán és Kurszán vára (Bp., 1959); Lévi-Strauss, C.: Le totémism aujourd’hui (Paris, 1962).

Diószegi Vilmos

Tótföld: → Vendvidék

R

Tóth Béla (Pest, 1857–Bp., 1907): író, újságíró. Természettudományi és orvosi tanulmányokat folytatott. A magyar szólásokat, anekdotákat gyűjtötte és tanulmányozta. Anekdotagyűjteménye a századfordulótól fél évszázadon át a legtöbbet forgatott és legnagyobb hatású gyűjtemény volt. – F. m. Szájrul-szájra (A magyarság szállóigéi, Bp., 1895); A magyar anekdotakincs (I–VI., Bp., 1898–1903); Szállóigék lexikona (Bp., 1906). – Irod. Nagy János: T. B. élete és munkássága (Bp., 1932).

Diószegi Vilmos

Tóth Ferenc (Bácstopolya, 1940–Bács, 1980): folklorista. Az újvidéki egy.-en magyar nyelv és irodalom szakon tanári oklevelet (1964), az ELTE Folklór Tanszékén bölcsészdoktori címet szerzett (1975). Gimnáziumi tanár Bácstopolyán (1965–1970), az újvidéki Hungarológiai Intézet asszisztense (1970–). Szűkebb kutatási területe volt a jugoszláviai magyarok népköltészete és szokásvilága. Tanulmányai jugoszláviai folyóiratokban és újságokban jelentek meg. Szépirodalmi munkásságot is folytatott. – F. m. néprajzi érdekűek Kálmány Lajos nyomában. Az észak-bánáti népballadák élete (Újvidék, 1975); Topolya és környéke népballadái (Újvidék, 1981).

Tóth Ferenc

Tóth János (Zalaegerszeg, 1899–Bp., 1978): építészmérnök, a műszaki tudományok doktora (1972). A bp.-i műszaki egy.-en építészmérnöki oklevelet szerzett (1921); a szegedi tudományegy.-en egy.-i magántanárrá képesítették (1942). Városi főmérnök Szombathelyen (1922–), majd irányító tervező (1949–), az Építésügyi Min. főmérnöke, nyugalomba vonulásáig (1957–65). A Kárpát-medence népi építészetével foglalkozott. Számos tanulmánya jelent meg e témakörben. – F. m. Így épít a vasi nép (Szombathely, 1938); A magyar falu építőművészete (Szombathely, 1945); Népi építészetünk hagyományai (Bp., 1961); Göcsej népi építészete (Bp., 1965); Az Őrségek népi építészete (Bp., 1971). – Irod. Bíró Friderika: Zalai T. J. (Életünk. 1979.)

Tóth (Nagy, Kovács, Szabó) János története: → igaz történet jellegű → varázsmese, hazugságmese. A cár kutyája, Sidi Numan néven is ismert. Egy vadász meglő egy nyulat, rókát, őzet stb., megnyúzza, kizsigereli s a bőrt puskája csövére kötözi. Az állat leugrik és elfut. A vadász ezen hangos szóval csodálkozik, mire az állat visszafordul, s azt mondja, hogy menjen el Tóth stb.-hez Debrecenbe, hallgassa meg a történetét, s akkor lesz min csodálkoznia. A vadász elmegy (AaTh 1898*), Tóth stb. elmondja, hogy felesége és diák(mészároslegény, katonatiszt stb.) szeretője varázspálcával komondorkutyává változtatta, de emberesze megmaradt. Rosszul bántak vele, csak neveltlánya (szolgálója) gondoskodott róla. Világgá ment. Egy juhász befogadta. Egymaga őrizte a nyájat, megölte a juhokat támadó farkast, farkasokat. Gazdáját gazdaggá tette. Egy úr, alispán, főispán, király magához vette. Megvédi annak újszülött gyermekét a szakállas farkastól (→ csordásfarkas), sőt a korábban elrabolt két nagyobb gyermeket is visszaszerzi. Az úr egy aranylánccal jutalmazza. Hazamegy, a diák ismét rácsap, kismadárrá változik, a láncot elveszik tőle. A nevelt lánya is rácsap, ismét emberré változik. Feleségét és szeretőjét csődör, ill. kancaszamárrá változtatja. Templomépítkezésnél nyűvik el őket (AaTh 449; BN 589*). – 15 magyar változatáról tudunk, ezek közül 9 Szabolcs, Szatmár és Zemplén megyék területéről való, 3 Bihar és Csongrád, 1 Somogy megyéből, legkorábbi ismert változatát 1862-ben jegyezte fel Bak László Kolozsvárott. – A típus K-Európában általánosan ismert, Ny-Európából ír, skót és francia változatokat tartanak számon. W. Andersen s nyomán Dégh Linda a mesét szláv eredetűnek, M-L. Tenèze az Ezeregyéjszaka származékának tartja. A mese kétségtelenül számos arab–török jellegű → meseelemet tartalmaz ( varázsló , → varázsvessző), korai akklimatizálódásra utal, hogy a varázsló helyét a magyar változatokban → garabonciás diák és szakállas farkas foglalta el. Az egyes szám első személyben elmondott mese hősének, valamint a színtérnek a megnevezése (Debrecen, Hortobágy) a mesének mondai jelleget kölcsönöz. A magyar változatok nagyfokú egyöntetűsége eddig elő nem került → népkönyvre vagy → ponyvafüzetre enged következtetni. (→ még: kakas tanácsa, a; → Szezám, nyílj ki!). – Irod. Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Dégh Linda: Az AaTh 449/A mesetípus magyar redakciója (Ethn., 1960); Delarue, P.– Tenèze, M-L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968. MNKF 4); Kiss Lajos: A juhászkutya (Ortutay Gyula jegyzeteivel, Ethn., 1971)

Kovács Ágnes

Tóth Margit (Bp., 1920–): népzenekutató. Tanulmányait a bp.-i Zeneművészeti Főiskola, zenetudományi tanszakán végezte (1956). A Zeneműkiadó Vállalatnál a Zenei Lexikont szerk. (1958–65). A Néprajzi Múz. Népzenei Osztályának vezetője (1964–1979). A magyar és különböző népek népzenéjében a népi vokális ornamentálás vizsgálatával foglalkozik és ehhez megfelelő lejegyzéseket végez. 1971-ben a kairói Kopt Intézet meghívására végzett lejegyzéseket egy UNESCO-kiadvány számára. Cikkei jelennek meg magyar és külföldi zenei szaklapokban.

Tóth Szőke Józsefné (Beleg, Somogy m. 1901–): → mesemondó, a népművészet mestere. Pásztorcsaládból uradalmi cseléddé lett szülők gyermeke, előbb cseléd, majd gazdasorban. A II. világháború után részt vett Dunaújváros építésében, ma Kisbajomban (Somogy m.) termelőszövetkezeti tag. Meséit részben juhász nagyapjától tanulta, részben lánykorában a kukoricamorzsolóban felolvasott Grimm-gyűjteményből, részben a férje által felolvasott Arany László- és Benedek Elek-kötetekből merítette. Bár írástudatlan, mesetudásának jelentős hányada könyvből származik. Repertoárja a nemzetközi meseirodalomból jól ismert cselekményű, de megnevezett személyekhez fűzött „igaz történetein” és élményelbeszélésein kívül 80 mesét tartalmaz. Ezek nagy része tréfás mese és állatmese, a tündérmesékre már kevésbé szívesen kerít sort. – Irod. Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGY, X., Bp., 1962); Kovács Ágnes: A XX. században rögzített magyar népmeseszövegek XIX. századi nyomtatott forrásai (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

Tóth Szőke Józsefné mesél (Kisbajom, Somogy m., 1959)

Kovács Ágnes

tót kas: → hátikas

Tótország: → Szlavónia régies, egykor közjogi nyelvünkben még a múlt században is használt megnevezése.

többnyomásos rendszer: olyan művelési rendszer , amelyben a szántóföld több részre oszlik, s ezeket a részeket ugarhagyás mellett elsősorban, de már nem kizárólag, gabonatermesztésre használják. A többnyomásos rendszer átmenet a → javított háromnyomásos rendszer és a → váltógazdálkodás között. Ha az → ugart több növénnyel vetik be egyszerre, s ennek megfelelően 2, 3 vagy 4 részre osztják, előáll a 6, 9 vagy 12 nyomású rendszer. Példa egy 6 nyomású rendszerre: 1. évben: ugar trágyázva; 2. évben: őszi gabona; 3. évben: tavaszi gabona; 4. évben: lóhere; 5. évben: őszi gabona; 6. évben: tavaszi gabona. (→ még: vetésforgó, → zöld ugar) – Irod. Hensch Árpád: Mezőgazdasági üzemtan (I., Magyar-Óvár, 1901).

Török Katalin

több szakaszos dal, polistrófikus dal : a líra fő műfajának két vagy több versszakra terjedő típusa. A magyar népköltészeti versszak zárt tartalmi-formai egység; az alkalmazkodó → ritmus lehetővé teszi a szöveg ek és dallam ok állandó cseréjét; erre szükség is van, mivel jóval kevesebb a dallam, mint a szöveg. Mindennek következtében egy dallamra több olyan versszakot is ráénekelhetnek, melyek nem feltétlenül azonos eredetűek, sőt szoros tartalmi összefüggés sem mindig van közöttük. Így nagyon nehéz eldönteni, mikor beszélhetünk → egyszakaszos dalról és mikor több szakaszos dalról. Nemcsak az énekesek bánnak szabadon vele, hanem gyakran a gyűjtők is, akik sokszor „párosítanak” össze nem illő szakaszokat. – A lírai → népdalok terjedelmét illetően koronként és műfajonként bizonyos szabályosság, ill. változás figyelhető meg: a balladák átlagosan 10, az epikus-lírai népdalok pedig 3–5 szakaszosak (pl. a → rabének 5, a → keserves 4, a → bujdosóének, → pásztordal, → betyárdal stb. 3 versszakos), ezzel szemben az ún. új stílusú dalok (pl. → szerelmi dal, → tréfás dal és gúnydal, valamint a → táncdal és a legújabb kori → foglalkozási dalok is) 1–2 szakaszosak. Idők folyamán tehát a lírai vonások túlsúlyra kerülésével párhuzamosan rövidülést figyelhetünk meg; ez a folyamat sokkal határozottabban és korábban is jelentkezik a magyar nyelvterület középső részein, mint a széleken, különösen a székelység és a moldvai csángók körében lassult le, ahol az egyszakaszos dalokból is valóságos ciklus ok keletkeztek. A rövidüléssel párhuzamosan szaporodott fel a sorok szótagszáma, ezt különösen a → katonadalok és a → magyar nóták esetében lehet jól megfigyelni. Az egyszakaszosság virágkora a 19. sz. második felében volt, amikor arányuk elérhette a 2/3-nyi többséget is, utána mintha megállt, sőt visszafordult volna ez a folyamat. – Virágzó énekhagyományban a jó előadó úgy bánik az egyes versszakokkal, mint a mesemondó a → motívumokkal és az → epizódokkal: hangulati-formai hasonlóságok alapján esetenként 15–20–25 versszakot is ráénekel ugyanarra a dallamra és 3–4 ilyen dalfüzér vagy ciklus is előadásra kerülhet. Ugyanez az énekes más alkalommal ismét új összetételt rögtönözhet, társai pedig azonos építőkockákból egészen más alkotásokat állíthatnak össze. (Legszebb példái az egyéninek tartott, valójában ily módon összerakosgatott keservesek.) Világos tartalmi öszszefüggés azonban csak régi, az egyes versszakokon áthúzódó mondanivaló (pl. az Alku típusú népdalok) vagy formai-stilisztikai megoldások (pl. allegória) esetében van, különösen epikus mag jelenlétében. Egyébként még tartalmi ellentmondások is bőven adódhatnak (pl. katonadalokban versszakonként más-más fegyvernem, szerelmi dalokban más-más alaphelyzet vagy szereplő van ábrázolva). Amikor folyamatos cselekvést kísérnek (tánc, munka stb.), ezek a szabad képzettársítás alapján egymás mellé került szakaszok senkit nem zavarnak, az unalmas ismétlődés elkerülésére folyamodnak ehhez a megoldáshoz. (Érdekes, hogy a magyarban kivételesen is alig akad eltérő ütemszámú versszak egy dalon belül, a társult versszakok dallamai is majd mindig azonosak; csak a cselekvényes lakodalmi ének ek, → párosítók és játékdalok között akad kivétel.) A zenében mást jelent a két- és háromszakaszos dalforma, valamint a variált strófikus dal is, bár népzenei összefüggésük kimutatható. (→ még: kontamináció, → verssor) – Irod. Kodály Zoltán: A magyar népdal strófa-szerkezete (Nyelvtud. Közl., 1906).

Katona Imre

többszólamúság, polifónia : szigorú értelemben két vagy- több önálló dallamnak egyszerre megszólaltatása összefüggő egésszé. A népzenében tágabb értelemben többszólamúságnak vesszük a → bordunkíséretes éneket vagy a párhuzamos tercekkel, kvintekkel kísért dallamot is; csak a → heterofóniával teszünk kivételt.

Rajeczky Benjamin

tőc: földből, esetleg vályogból, kőből emelt → padka, ritkábban deszkapárkány vagy polc, tőke (Palócság, ÉK-Mo., K-Tiszántúl). Tájnyelvi változatai: tőcik, tőcike, tőcke, dönc. – 1. A ház külsején a fal védelmére kiképzett padka, esetleg kisebb ülőpadka. – 2. Kis emelvény a tüzelőpadkán (pl. fahasábok alátámasztására) vagy a kemencepadkán, öregnek ülőhelyül (tréfásan: dunogó, dohogó ). Néhol az egész kemence- vagy tüzelőpadkának tőc a neve. – 3. A kemencén alkalmazott deszkapárkány, fapolc, ill. ablakpárkány. – 4. Favágó tőke. – Irod. Kiss Lajos: A Rétköz régi tűzhelyei (Népr. Ért., 1932); Kovács László: Adatok Tiszacsege néprajzához (Népr. Ért., 1935); Bátky Zsigmond: Tárgynév magyarázatok (Népr. Ért., 1936).

K. Csilléry Klára

tőcik: → padka

tök: 1. (lat. Cucurbita pepo var. oblonga) zöldségnövény. Ismertebb elnevezései még: úritök, főzőtök, étkezési tök, spárgatök . A tök mo.-i termesztése máig kis területen, elsősorban veteményes kertekben folyik. Gyors fejlődése miatt gyakran elő- vagy utóveteményként vetik. Legjelentősebb termőhelye a D-hevesi zöldségtermesztő táj, Csány környéke. Nagyobb mennyiségben termesztik még a Duna–Tisza közén és nagyobb városaink zöldövezetében. – Öshazája Közép-Amerika. Termesztésbe vételének kezdetéről, európai elterjedéséről, valamint mo.-i megjelenéséről keveset tudunk. A 16. sz.-ban került Európába és valószínűleg hazánkban viszonylag korán megkezdődött a termesztése. Jelentős azonban nem lehetett, mert csak az utóbbi évtizedek városi táplálkozásában kapott nagyobb szerepet. Lippai János Posoni kert c. művében (1664) ismertette magyar nyelven először termesztését és leírta több fajtáját. – Irod. Pável Ágoston: Töktermelés Szalafőn (Ethn., 1949). – 2. → lopó

Kósa László

tökcitura: → tambura

tőkebíró: → hegymester, → pusztabíró

tökedény: → edény

tőkehasogatás: → mozdulatutánzó játék

tőkehúzás: → vénlánycsúfolás

tőkeművelés: a szőlőtőke idősebb részei kialakításának és fenntartásának módja, → szőlőmetszéskor megadja a tőke formáját. A tőkeművelés a paraszti szőlőművelés gyakorlatában a talaj szegényes termőerejéhez, a biztonságos tőkefejlődéshez, a szőlőfajta jellegéhez, a szőlőtőke mindenkori állapotához és egyéb tőkegondozó munkához (→ karózás, → szőlőkötözés) alkalmazkodik. A tőkeművelés módjait három csoportba sorolhatjuk. 1 . A Kárpát-medence szőleinek kétharmadát fejművelés ben ( sima, alacsony művelés ) részesítették a 19. sz.-ban. Ez az eljárás a gazdaságtörténeti adatok szerint a középkorban általános, sőt a római korban is ismert tőkeművelési mód volt. A földhöz közel tartott tőkefej re (a rendszeres visszavágás következtében megvastagodott fás csonk) metszettek, amit fagy ellen földdel takartak. Ez a gömbölyded tőkeforma a szőlőművelés munkájának ideálja és értékmérője volt. E tőkefejen metszéskor minden vesszőt visszavágtak vagy csak rövid csap ot (egyéves termő vessző 1–3 szemes darabja) hagytak. A fejművelés a legegyszerűbb tőkeművelési mód, amely viszonylag legkevesebb szakértelmet és gondosságot kíván, de a minőségi bor igénye és a sűrű telepítésű szőlők mellett gazdasági követelményt jelentett. A baltás → szőlőmetsző kések különböző méretű változataival végezték a fejművelésű tőkék alakítását. – 2 . A bakművelés (ágas , comb-, ponyvás, sarkos, szarvas, tőkés, ugaros művelés ) során az idősebb tőkerészeken (sarok, comb, szarv) nevelik a szőlőt, amihez általában hosszú csap os, szálvesszős vagy karikás metszés járult. E középkorban is ismert művelési módot hegyi fehér szőlőkben alkalmazták elsősorban, ágas-bogas, szabálytalan tőkeformát kaptak, csak ritkán sikerült a tőke két-négy sarkát a balta nélküli szőlőmetszőkéssel kehelyformára alakítani. – 3. A lugas művelés nek, a magasra, léckeretre, fára futtatott szőlő termesztésének hazánkban nem voltak meg a kedvező klimatikus feltételei, így e tőkeművelési forma csak házi-kerti szőlőkben díszként virult. A lugas szőlő párkányos szőlő (Dunántúl), rudas szőlő (Duna–Tisza köze) és már a 16. sz.-ból adatolt gacsal szőlő (Tokaj-Hegyalja) néven ismert. – Irod. Vincze István: Magyar szőlő metszőkések és metszésmódok (Népr. Ért. 1957); Csepregi Pál: A szőlő metszése (Bp., 1965).

Tőkeművelés (Szerencs, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1959)

Kecskés Péter

tőkeszék, ágszék, ágülőke, fatörzsszék, tuskószék : 1. ülésre használt faragatlan tuskó (ülőtőke vagy -tuskó, fejőtőke, székely csutakszék), néha apró becsapolt lábakkal is ellátva. – 2. Kettéhasított fatörzsdarabból kialakított → gyalogszék, melynél a lábakat ágcsonkok képezik (áglábú szék, kecskeszék). – 3. Gyalogszék, melynél a lábazatot alkotó 3–4 felé ágazó faderékdarabra külön erősítik fel a deszka ülőlapot. – 4. Támlásszék, melynek ülését és támláját egyetlen teknőszerűen kimélyített fatörzsdarab alkotja, általában különálló, becsapolt lábakkal. – A tőkeszék a részekből szerkesztett szék nyomán, szükségbútorként alakult ki. Az első ilyen jellegű ülőkék Egyiptomból mutathatók ki: az ülőtőke, ill. az egyetlen fatömbből kifaragott kisszék, amelyek a dolgozó rétegek körében kialakult 3-lábú gyalogszék hatására jelentek meg az újbirodalom idején (i. e. 1550–1070). – A tőkeszékek a jelenkorban, a fejlettebb ülőbútoroktól egyre inkább háttérbe szorítva, Európa-szerte megtalálhatók. Mo.-on is fellelhető minden lényeges változatuk. (→ még: bodonszék) – Irod . Szendrey Ákos: Magyar gyalogszékek (Népr. Ért., 1931); Krüger, F.: El mobiliario popular en los países románicos (Anales del Instituto de Lingüística, 1959); Kallós Zoltán: Asztalok, székek a gyímesi és moldvai magyaroknál (Népr. Közl., 1960); Peesch, R.,: Holzgerät in seinen Urformen (Berlin, 1966); K. Csilléry Klára: „Ősi hagyaték” – „felülről érkezett szálladék”? (a szék történetének kezdetei) (Ethn., 1970).

Gyalogszék, borókahusángból, áglábakkal. Pásztormunka (Szilvásvárad, Heves m., 20. sz. első fele)

Gyalogszék, három lábát egy tőből szétágazó ágak alkotják (É-Magyarország, 19–20. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Pincebeli tőkeszék (Bihardiószeg, v. Bihar m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

tökhaj suba: → suba

töklevélszár oboa, töklevélszár síp : kettősnyelvű (oboarendszerű) gyermekjáték hangszer, tökduda néven ismerik. A frissen levágott töklevélszárat a felső végéről 3–4 cm hosszúságban behasítják – ez a hangszer fuvókája. Néha hangképzőnyílásokat is vágnak a levélszárcső oldalára. Dallamjátszásra azonban így sem alkalmas.

Töklevélszár oboa

Sárosi Bálint

tökös horog: → lábóhorog

tölcséres út: a településekből kivezető, egykori állathajtó út. A város, ill. falu belseje felé szűkül, kifelé pedig tölcsérszerűen szélesedik. Reggelente, amikor haladt kifelé a csorda, egyre több állat csatlakozott hozzá. Mindig szélesebb útra volt tehát szükség. Az esti hazatérésnél ugyanez fordított irányban történt. Befelé haladva egyre kisebb lett a csorda, és a megcsappant állatlétszámnak elég volt a szűkebb út is. A tölcséres út különösen az alföldi szálláskertes városokat (→ szálláskertes település) jellemezte. Legszebb példái egyes hajdúvárosok régi alaprajzain szemlélhetők. Itt a kivezető utak sugarasan helyezkednek el, és rendszerint nem a település egykori lakóhelyrészének közepén, hanem a szálláskertöv belső peremén kezdődnek. (→ még: halmazfalu) – Irod. Györffy István: Hajdúböszörmény települése (Föld és Ember, 1926); Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963).

Bárth János

tölgyfagatya: → gatya

töltelékbor, töltelék : → borbírói számadásokban gyakran szereplő tétel. A kocsmákra kiadott seprős bor lefejtése után a hordót ismét tele kellett tölteni, hogy meg ne romoljon a bor. Erre a természetes apadás miatt is szükség volt. A pótlásra elhasznált bormennyiséget nevezték töltelékbornak. Erre a színbor 3–4%-át számították. (→ még: csaplár) – Irod. Zoltai Lajos: Debreczen a török uralom végén (Bp., 1905).

Égető Melinda

töltés: → padka

töltögető eke: → ekekapa

töltött káposzta: apróra vágott húsból, kásából növénylevélbe burkoltan főtt étel. A töltött káposzta az oszmán-török konyháról indulva terjedt – a mai napig – Európában. Közismert étel lett a Balkánon és Mo.-on. Nálunk a 18. sz.-ban már széles körben kedvelt, de a Ny-dunántúli, felföldi parasztkonyhára csak a 19. sz.-ban vonult be. A hazai tájak töltött káposztája igen különböző, a változatok a csak töltelékből álló, vízben főtt, lé és aprókáposzta nélkül tálalt ételtől a vágott aprókáposzta berántott – gyakran paradicsomos – főzelékében úszó burkolatlan kásás húsgombócig terjednek. Az előbbi szélsőség hasonlít legjobban balkáni előképéhez. Ehhez nálunk a népterület DK-i felének parasztételei állnak közel, míg az ÉNy-i fél egyre távolabb. A balkáni töltött káposztát azonban szőlőlevélbe burkolják. A töltött káposztának a déli nyelvjárásokban honos szárma és a már elavult erdélyi dalma elnevezése török (’betakart, töltelék’) eredetű. Mindkettő a balkáni nyelvekben is elterjedt. Az ételnek ugyanezt a jellegzetességét fejezi ki a népnyelv takart ételneve. Moldvában, Bukovinában a töltött káposzta neve geluska, galuska , a szó ebben a jelentésben itt román kölcsönzés. A K-i népterületen töltött káposzta rendszeresen készül hús nélkül is, csak kásával töltve, hétköznap és ünnepen egyaránt. A húsos töltött káposzta a parasztkonyhán mindenütt ünnepi étel, téli vasárnapi ebédek és különleges alkalmak fogása. Lakodalmi étrendeken sokfelé a nagyobb húsdarabokkal főtt savanyú-káposzta-főzeléket váltja fel. A töltött káposzta kásája gyakran kukorica, árpa, köles volt. (→ még: savanyítás)

Kisbán Eszter

tömjén: A magyar néphit elterjedt rontáselhárító (→ rontás elhárítása) és → gyógyító szere (→ mágikus tárgy), melynek oka részint némileg hasonló egyházi funkciója, részint erős szaga. Országszerte a bölcsőben tartották. Az Alföldön azért vontak tömjénnel keresztet a kémény falára, hogy a gyermeket el ne váltsa az ördög (→ váltott gyerek). Szilágyban → vihar idején tömjént égettek, néhol → gyertyaszentelő estéjén a gazdasszony szentelt tömjénnel füstölte be a tyúkólat dögvész ellen. Szentistvánon elléskor a szarv közepébe fúrt lyukba dugták, rontás ellen. A 18. sz.-ban Luca estéjén (→ Luca napja) a tehenet füstölték vele, hogy el ne vehessék a tejét. Így tettek Kalotaszegen, ha a tehén rúgós volt, Göcsejben pedig a marhák első kihajtásakor. Egy 17. sz.-közepi feljegyzés szerint tömjént tettek a vetőbúza közé, hogy a termés ne legyen üszögös. Hódmezővásárhelyen a sütőszerszámokat füstölték meg vele, ha → kenyérrontásra gyanakodtak. Ugyanitt és a Balaton vidékén az epilepsziás és a „megrontott” gyermeket füstölték meg. Általánosan elterjedt eljárás volt, hogy a fájó lyukas fogba tömjént dugtak. – Irod. Szendrey Ákos és Szendrey Zsigmond: Részletek a készülő magyar babonaszótárból (Ethn., 1940).

Diószegi Vilmos

tömlő: 1. állatbőrből készült tárolóedény. A szakszerűen egyben lenyúzott bőr a lábak helyén, ill. a nyakrésznél maradó lyukak elzárása után, folyékony és szilárd anyagok befogadására egyaránt alkalmas. A tömlő igen elterjedt, egyszerű, sokcélú edény. – A magyar népi kultúra történetével kapcsolatban elsősorban az eurázsiai sztyeppén, Elő-Ázsiában és a Mediterráneumban évezredeken át kimutatható kiterjedt alkalmazása tanulságos. Itt a tejtermékek (savanyú tej, friss és tartósított sajt, túró, vaj), bor, ill. egyéb folyadékok és száraz anyagok szállító- és tartós tárolóedénye. Gyakran a tejfeldolgozás eszköze is, amennyiben pl. tömlőben készítik (rázva, verve) a vajat, oltják a tejet. Az utóbbi célokra a gyakran szőrös bőrből készül, a szőrt az edény belseje felé fordítják. A tömlő edény használatának emléke nálunk többnyire már csak az állatok tömlőre nyúzás ának eljárásában és e kifejezésben él. A 19–20. sz.-ban tejfeldolgozással kapcsolatban elsősorban a Keleti-Kárpátok mindkét oldalán használatos a rendszeresen szőrtelenített juh-, ritkábban kecskebőr tömlő. A lyukak bevarrásához juhbél, hársfaháncs szolgál. A tömlőbe a juhsajtból – tartósítás céljából – gyúrt sós → túrót tömik, benne érlelik, tárolják. Ez a székelyek → tömlőtúrója. Magának a tömlőnek a neve a gyímesi csángóknál és a moldvai magyaroknál burdó (vö. román burduf, burduh ), míg a benne érlelt túró ugyanitt boronza. A tömlő ilyen alkalmazása a Székelyföldön a 17–18. sz.-ban még jóval gyakoribb volt. Erdély keleti vidékén és a felföldi magyaroknál a tömlő használatának mintájára töltik a tartósítandó juhtúrót disznóhólyagba és marhabélbe is. Alföldi, dunántúli pásztorok az elmúlt másfél évszázadban apró használati tárgyaik raktározására, szállítására készítettek szórványosan tömlőt fiatal csikó, borjú egy darabban lenyúzott bőréből. (→ még: duda) – Irod. Hubschmid, J.: Schläuche und Fässer (Bern, 1955); Viehwirtschaft und Hirtenkultur (Szerk. László Földes, Bp.. 1969). – 2. Állatbőrből készített, levegővel felfújható párna → úszáshoz. Elsősorban juh, ritkábban kecske, kutya, nyúl bőréből készült. Ezeknek az állatoknak a „tömlőre nyúzása” napjainkig gyakorlatban van; azt jelenti, hogy egyetlen darabban húzzák le a bőrt az állat testéről. A történeti feljegyzések szerint a honfoglaló magyarok ló farkába kapaszkodva és tömlőkön fekve úszták át a Dunát. Hasonló módon keltek át a folyókon a kunok, a többi lovas nomád nép is alkalmazta ezt az úszásmódot. Már II. Asszurnaszirpal (i. e. 884–859) asszír uralkodó nimrudi tróntermében van egy dombormű, amelyik tömlőt felfújó, majd tömlőn úszó asszír katonákat ábrázol. – Felfújt hólyag, bendő a közelmúltig segédeszköze volt az úszásnak (Alföld).

Kisbán Eszter Paládi-Kovács Attila

tömlősíp: → duda

tömőöltés: az → előöltés egy változata a → laposöltések körén belül. Nevezhető szövőöltés nek is. A vászonkötéses szövésekhez hasonlóan a fonalat egy szövetféle (rece) páros szálai fölött, és a páratlanok alatt vezetik át az adott minta szerint. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Fél Edit

Tömörkény István (Cegléd, 1866–Szeged, 1917): író, régész, etnográfus. 1899-től a szegedi Somogyi Könyvtár és Városi Múz. vezető munkatársa. Szépírói munkásságával a realista parasztábrázolás egyik első képviselője a magyar irodalomban. A szegedi és Szeged környéki emberek, a D-alföldi szegénység, kubikosok, tiszai hajósok, halászok, zsellérek életéről együttérzéssel rajzolt vonzó, etnográfiailag is hiteles képet. Novellái mellett régészeti és néprajzi cikkeket írt, több ezer tájszót gyűjtött össze. – Néprajzi értékű f. m. Vízenjárók és kétkezi munkások (Szeged, 1902); Gerendás szobákból (Bp., 1904); Különféle magyarok meg egyéb népek (Bp., 1907); Mária legendák Szegeden (Ethn., 1909); Egyszerű emberek (Bp., 1914); A tanyai ember Ág Illése (Ethn., 1914). – Irod. Móra Ferenc: T. I. (Archeol. Ért. 1917); Ortutay Gyula: T. I. (Szeged, 1934).

Kósa László

tönkjegy: → fajegy

tönköly, vótér (lat. Triticum spelta): gabonafajta, a tönke (kétszemű búza) távoli leszármazottja. Vadon élő alakjai ismeretlenek. Kialakulása valószínűleg a Kaukázus északi lejtőjén történt meg. De nem ez a vidék lett elterjedési központja, hanem a bronzkori Svájc és D-Németo., ahová a neolitikum során került. Az ókorban és a középkorban a germán törzsek és népek vándorlása terjesztette el Európa más tájain (Ibériai-félsziget, Brit-szigetek). A középkorban Ny-Európa egyik legjelentősebb búzafajtája volt. Hántolt magjából kenyérlisztet vagy kását őröltek. A tönköly valószínűleg a középkori német bevándorlással került hazánkba, de vallon-francia telepesek is hozhatták magukkal, mint az ÉK-i részeken ismert, ritkább neve, a vótér mutatja. A 18–19. sz.-ban a terjedő búza és burgonya elől termesztése Ny-Mo.-ra szorult vissza. Századunk elejére szinte teljesen eltűnt a paraszti gazdálkodásból. – Irod. Bátky Zsigmond: Kivesző gabonaféléink (Földr. Közl., 1918).

Kósa László

töpörtyű: nyers zsírszalonna és tartósított szalonna kiolvasztásakor egyaránt visszamaradó összesült zsírdarab. A zsírolvasztásra szánt → szalonnát disznóöléskor azonnal kisütik. Ennek mennyisége és darabjai különbözők, gyakran csak szélekről leesett, a zsírszövet vastagságából belülről lenyesett, eleve bőr nélküli részek. A zsírnak szánt darabokat előkészítésül főként a népterület ÉNy-i vidékén szokásos rövid időre forró vízbe dobni: köveszteni (→ kövesztés), abárolni . Ezt követően a bőrt lehúzzák, a szalonnát apró kockákra vágják és kiolvasztják. A visszamaradó legelterjedtebb elnevezése töpörtyű és alakváltozatai; csörge elnevezése Ny-Dunántúlon, pörc Közép- és K-Dunántúlon, kurcina a Duna–Tisza közén gyakori. Századunkban az alföldi, főként tiszántúli parasztságnál terjedőben van a nagyobb, többnyire bőrös töpörtyű sütése, kifejezetten étkezési céllal. Ehhez a húsos hasaalja-szalonnából féltenyérnyi-tenyérnyi darabokat vágnak, behasogatják és bőrösen sütik ki. A szedőlék tepertő től megkülönböztetve, ezt bőrös tepertő nek nevezik. A Tiszántúlon a pörc ilyen nagy, bőrös töpörtyűt jelent. A főzéshez kiolvasztott sós és füstölt szalonna töpörtyűje belekerül ugyanabba az ételbe, amihez a zsírt kipergelték. A disznóölési zsírolvasztásból maradt töpörtyű önálló reggeli, vacsora étel, gyakran sütöttek vele kukorica-lepényeket is. – Irod. Mutatvány a Magyar Néprajzi Atlasz anyagából (Népr. Ért., 1967).

Kisbán Eszter

törek: → nyomtatás

törköly: 1 . a szőlőfürt taposás vagy sajtolás után visszamaradt szilárd részei (héj, mag, csutka). Egyéb elnevezései: törköl, maláta, mont . A törköly több paraszti készítésű termék, így elsősorban a törkölybor alapanyaga (→ másodbor). – A törkölypálinka készítéséhez a törkölyt levegőtől elzárt edényben (törkölyös kád, félfenekű hordó) tárolják, törekes sárral fedik le. Borbőséges években a színlé leszűrése után a nedves törköly egészét kifőzték vagy kifőzették. – A törköly hasznosításának régóta ismert módja a takarmánytörköly (a lábasjószág szükségeledele) és a törkölytrágya (a kifőzött törköly földes keveréke), s nem utolsósorban a törkölyecet (→ borecet) készítése. A törköly felhasználási lehetőségeit meghatározta, hogy gyengén taposott vagy erősen sajtolt volt-e, továbbá befolyásolta a parasztgazdaság önellátó vagy árutermelő jellege is. (→ még: pálinka, → törkölylátó) 2 . Csömöge, cefre: megtört mustos szőlő, héjon erjesztéssel történő szőlőfeldolgozás után. Általában a vörös bor készítésénél a törkölyt a szállítókád ból, lajtból favályú n engedik az erjesztőkádba a fürtök lebogyózása után. A kocsányos törkölyt törkölyvilla vagy törkölykapa segítségével öntik a sajtárba, dézsába, ahonnan a nyílt erjesztés helyére, a káci ba került (→ csemege, → kád). Az erjedés vagy leszűrés után a felhasználása a mustnyerés módjától függ. Gyakrabban takarmányként és trágyaként szolgál, mert az erjedés utáni sajtolás száraz törkölyt ad, másodbor és pálinka készítésére kevésbé alkalmas (→ még: mustnyerés, → szőlőfeldolgozás). – Irod. Andrásfalvy Bertalan: A vörösbor Magyarországon. Szőlőművelésünk balkáni kapcsolatai (Népr. Ért., 1957); Vincze István: A borkészítés módjai és eszközei, különös tekintettel a borsodi Hegyközre (Ethn., 1960).

Kecskés Péter

törkölylátó: a jobbágyszolgáltatás (→ bordézsma) alá nem eső → törköly minőségét ellenőrző uradalmi tisztviselő vagy megbízott. A → borbíró felügyelete alá tartozott. A 16–18. sz.-ban É- és K-Mo.-on a szőlőbirtokosok úgy próbálták csökkenteni a dézsmában elvett bor mennyiségét, hogy a törkölyt, amit nem dézsmáltak, bő levesen szállították haza, sőt eleven szőlőt (töretlen szőlő) is tettek közéje. A dézsmaháznál az uraság egyik alkalmazottja, a hites törkölylátó törkölyhányó kapával meghányta a kádak tartalmát. Ha eleven szőlőt találtak a kád belsejében, azt elvették és a jobbágyot is megbüntették. Ha nem is találtak eleven szőlőt, de a törköly túl leves volt, a csap helyén, a negyedik vagy ötödik abroncs felett megfúrták a kádat és egy hosszú vesszővel, ami a kádat átérte, jól megfurkálták. Az így kifolyó mustot a → dézsmaborhoz öntötték. Ezt csepegésbor nak vagy törkölybor nak nevezték. A nagyobb uradalmakban (pl. a tokaj-hegyaljai Rákóczi-birtokokon) a törkölylátó mellett hites kádszúrót vagy törkölyszúrót, csepegtetőt, szúrkálót is alkalmaztak, aki ezt a munkát elvégezte. A törkölylátó tevékenysége a szőlődézsma (bordézsma) must formájában való beszedéséhez és a mustkészítés lábbal taposó technikájához kötődik. A 18. sz.-ban a sajtós mustkészítés térhódításával és a dézsmák pénzben történő megváltásával szűnt meg. Ahol nem volt szokásban a törkölylátás és kádszúrás , ott eredetileg is külön pénzadót fizettek helyette. (→ még: sajtóbor, → ászok) – Irod. Szendrey Ákos: A közigazgatás népi szervei (Népünk és Nyelvünk, 1929); Takáts Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Sajtó alá rendezte: Benda Kálmán, Bp., 1961).

Égető Melinda Kecskés Péter

törő: → mozsár

Török Károly (Hódmezővásárhely, 1843–Hódmezővásárhely, 1875): tisztviselő, költő, folklórgyűjtő. Szegénységében sokáig kanász volt, későn, 1859–67-ben végezte a gimnáziumot, majd Pesten a jogot. Gyulai Pál gyermekeinek nevelője, később Arany László pártfogoltjaként a Földhitelintézet tisztviselője volt. Korában szokatlan teljességgel és pontossággal gyűjtötte már ifjan, 1865-ben szülőföldjének népköltési szövegeit és szokásait. Írt verseket is. – F. m. Csongrádmegyei gyűjtés (Magy. Népköltési Gyűjt. II., Pest. 1872); Török Károly munkái (Szeged, 1876). – Irod. Kiss Lajos: T. K. (előbb Hódmezővásárhely, 1939; majd Vásárhelyi kistükör, Bp., 1964); Tárkány Szücs Ernő: T. K. (Tiszatáj, 1955).

Török Károly szerkesztésében megjelent könyv címlapja

Sándor István

törökbasa-járás: → pünkösdi királyság

törökbúza: → kukorica

török fogságban viszontlátott fiú: balladatéma, a magyar hagyományban néhány balladatöredékben, meseszerű előadásban, bölcsődal ban maradt ránk, Kálmány Lajos Szeged környéki gyűjtésében. A változatok szerint két testvért (fiú-lány) elrabolnak a törökök, felnövekedve összeházasodnak. A fiú mo.-i rablásakor magával hurcolja az anyját, dajkának. Az asszony felismeri gyerekeit, és unokáinak énekelt bölcsődalban felfedi a rokonságot:

Csijjál el, bujjál el te szép török gyerek – Fiamnak szép fia, lányomnak magzatja, Lányomnak magzatja, magam unokája! Kilenc esztendeje török elrabolta, Kilenc esztendőre magamat rabolt el.

Más változat szerint a török fogságban levő fiú keresésére indul el az anya, és éppen a gazdaggá lett fia szolgájává lesz. A bölcsődalból, a testi ismertető jegy felemlítésekor derül ki egymáshoz tartozásuk. (Hasonló motívumok találhatók az → anyját föl nem ismerő lány, a → gyermekét föl nem ismerő anya, → elrabolt lány, az stb. balladákban.) – A környező népeknél, elsősorban szláv, bolgár, lengyel, ukrán folklórban ismert hasonló balladatéma, ill. monda. Ezek egy része az anyát rabságba ejtő janicsárrá lett fiú kegyetlenségét hangsúlyozza (pl. a cseh-morva ballada Anya a janicsárrá lett fia fogságában , ill. ukrán ballada Anyós a vő fogságában ), más része az incesztus motívumot állítja középpontba (pl. a fivérrabolta nővér ballada a keleti szláv folklórban). (→ még: török mondakör) – Irod. Putyilov, B. N.: A magyar „fia-rabolta anya” mondája a szláv adatok világánál (Ethn., 1964); Putyilov, B. N.: Szlavjanszkaja isztoricseszkaja ballada (Moszkva–Leningrad, 1965).

Kriza Ildikó

törökkopányi viselet: a dunántúli öltözetek közül több városias-polgárias jegye ellenére is – a parasztosak közé tartozik, noha nem díszes. A századfordulón a férfiak ünnepnap felálló gallérú, elején és a bő ujj ráncait összefogó kézelőn sűrű fehérhímzés sel kivarrt pamutvászon inget (a karádi ingekkel együtt a D-dunántúli újabb stílusú fehérhímzés képviselői ezek), 8–10 szeles, alján subrikálás sal díszített rojtos gatyát, fekete vagy sötétkék, sűrű zsinórozású posztó mellényt, hidegben ujjas posztó kabátot viseltek. A keskeny karimájú, kerek tetejű kalapba a legények virágot, rozmaringszálat, később árvalányhajat tűztek. A csizma is az ünnepi viselethez tartozott, egyébként korábban többnyire bocskorban jártak. A nők rövid, → bevarrott ujjú inget, gyolcs vagy pamutvászon inget hordtak, melynek rövid, bokros ra felhúzott ujján a kézelőt és ingelejt fehérhímzéssel vagy piros keresztszemekkel és bádoggombokkal díszítették. A századforduló után ehelyett gyári anyagokból készített blúj zokat viseltek, melyeket már nem tűrtek be a szoknyába. A slingölt (→ slingelt) péntök (→ pendely), vagyis alsószoknyák, házi vászonból, ünnepre keményített gyolcsból készültek, mikor 5-öt is felöltöttek. Ezekre került a selyem vagy bársony szoknya és a hasonló anyagból készült keskeny kötény. A lányok hajukat széles, tarka szalagokkal egy ágba, cicá ba fonták. Az asszonyok a fonatot kontyba tekerték és kis kontyruhá val takarták le. Erre a múlt század végén még fékötő kendő t kötöttek, melynek sarkai, a pillangó szárnyaihoz hasonlóan szétálltak. Ebből alakult ki a század első évtizedeiben keménypapírral merevített pille . A századforduló táján kezdtek → pufándlit hordani, ez a szoknya alját hátul megemelte és a fart igen megszélesítette. A törökkopányi viselethez hasonló volt a Koppány-völgy, valamint a Kapos mente (Döbrököz és Pincehely közt) viselete is. – Irod. Hofer Tamás: A törökkopányi ünnepi viselet (Somogyi táncok, szerk. Morvay Péter–Pesovár Ernő, Bp., 1954).

Menyecskék ünneplőben, fejükön „pille” főkötő (Törökkoppány, Somogy m., 1920-as évek)

Andrásfalvy Bertalan

török korsó: fekete kerámia → korsó, kiszélesedő szájú cserépedény. Nincs csöcse a fülén, hanem lyuk van a szája mellett, hogy megmerülhessen. Kissé talpas és keskenyebb fenekű, mint a szokásos korsóalak. Hazánkban csak Mohácsról ismert ez a forma.

István Erzsébet

török mondakör: A törökök betörése és százötven éves uralma mély nyomot hagyott a néphagyományban. A török emlékek gyakran kontaminálódnak a → tatár mondakörrel. A török mondakör az egész ország területén megtalálható. A törökökről szóló emlékezések a folklorizáció különböző fokán állanak a töredezett emlékfoszlányoktól a megformált mondákig: a) A török megszállók ellen küzdő vitézek : → Kinizsi Pál, → Toldi-mondakör (aki a monda szerint a törököt űzte el) és sok más helyi hős a magyar folklórban is ismeretesek ugyan, mégis, jóval halványabban, mint a balkáni népeknél. Feltűnő, hogy a magyar történelem nagy alakjainak – Hunyadi Jánosnak, Mátyás királynak, Zrínyi Miklósnak – törökellenes harcai a délszláv népek folklórjában a miénknél sokkal intenzívebben megtalálhatók. Hősiesen küzdő asszonyok . Férjük távollétében a nők űzik el az ellenséget (→ mondahősnő). – b) Csellel futamítják meg a törököt . Ilyen a bihardiószegi Asszonysziget mondája: a férfiak katonáskodtak és csak az asszonyok, öregek és gyerekek maradtak otthon. A törökök elől a nép a mocsár közepi szigetre menekült. A törökök éjszaka támadtak rájuk. Az öregek tököt hordottak össze, szemet, orrot, szájat vágtak beléjük, falábakat készítettek. A tökbe égő gyertyát dugtak, fejükre tették, falábakra álltak. A törökök azt hitték óriások. Megfordultak, elszaladtak. – c) Hasonló a mohácsi délszláv busójárás és a hajdúsági szűzgulyahajtás szokásához fűződő monda. A török uralom idejére vezetik vissza a zalaegerszegi húsvéti határjárás és a sárközi szőlőőrzés eredetét is. – d) Sok monda és emlékezés szól a megszálló törökök kegyetlenkedéseiről, a hadisarcról, az asszonyok és gyerekek elhurcolásáról (→ Szapári Péter, → fia rabolta anya). – e) Az egész magyar nyelvterület egyik legelterjedtebb mondatípusa a → harangmondák közé tartozik. – f) A rendkívül elterjedt → kincsmondák is a törökökkel vannak legtöbb esetben kapcsolatban. Ezek közül a legelterjedtebb a → kőkecske mondája. – g) A legtöbb helynevekhez, dűlőnevekhez, emlékhelyekhez fűződik: kutakhoz, fákhoz, mecsetekhez, épületromokhoz, őrhelyekhez. A múlt század óta különböző korokból előkerült régészeti leleteket a nép legtöbb esetben „török hagyás”-nak tartja. A törökök emléke a balkáni népek folklórjában – hozzánk hasonlóan – igen erős. Halványabban megtalálható a szlovák, cseh, lengyel hagyományokban is. Alföld-szerte élénken él a török elöli futás emléke. A török alakja előfordul a dramatikus népszokásokban (pl. hegyaljai szüreti fölvonulás, kisalföldi pünkösdölés). A törökökre való utalás gyakori a szólásokban és közmondásokban (pl. „törököt fogott”, „török átok”, „meglesz a törökök húsvétján” stb.). A törökökre, a török korszakra való hivatkozás általános időhatároló a történeti néphagyományban: a régmúlt eseményeket úgy helyezik el, hogy azt még a törökök ideje előttre teszik. (→ még: győri vaskakas, → Szilágyi és Hajmási, → történeti monda) – Irod. Szendrey Zsigmond: A törökvilág mondái (Ethn., 1926–27); Solymossy Sándor: Mohács emléke a néphagyományban (Mohácsi Emlékkv, Bp., 1926); Kováts Valéria: Szigetvár történeti néphagyományai (I–II., A Janus Pannonius Múz., Évkve, Pécs, 1961–62); Ferenczi Imre: A török küzdelmek emléke Hajdú-Bihar mondahagyományában (Déri Múz. Évkve, 1962–1964, Debrecen, 1965); Ujváry Zoltán: A török alakja a magyar dramatikus népszokásokban (Déri Múz. Évkve, 1971, Debrecen, 1972); Bodor Géza: A zentai csata a néphagyományban (A Hungarológiai Intézet Tudományos Közl., 1972).

Török-magyar háborúkról szóló ponyvanyomtatványok címlapjai (19. sz. második fele)

Dobos Ilona

török népek: Szállásterületük a Földközi-tenger medencéjétől K-Szibériáig, a Csendes-óceánig terjedt. A török nyelveknek a mongol és mandzsu-tunguz nyelvekkel együtt egy hipotetikus altáji nyelvcsaládba való tartozása vitatott kérdés. Nyelvfejlődésük ugyan közös előzményeken nyugszik, de az állandó vándorlások, a földrajzi tagoltság, a szerteágazó más népekhez fűződő kapcsolatok, a mozaikszerűen egymásba ékelődött népcsoportok beolvadása révén rendkívül differenciálttá vált. Nyelvtörténetileg jól elkülöníthető az őstörök korszak (i. sz. 6. sz.-ig), majd az ótörök korszak (i. sz. 6–10. sz. között), amelyben a bolgár-török, kipcsák, oguz és karluk nyelvi ágak önállósulása, differenciálódása határozottan nyomon követhető. A 10. sz.-tól a 15. sz.-ig tartó középtörök nyelvfejlődési periódusban már 17–20 önálló nyelv biztosan elkülöníthető. A napjainkig tartó újtörök korszakban mintegy 36 török nyelvvel számolhatunk. A régi és mai török nyelveknek megnyugtató tudományos osztályozása nincsen. – Földrajzilag 4 nagy csoportra oszthatók: 1 . az ÉNy-i vagy kipcsák nyelvcsoportba tartoznak: a kazáni tatár, krími tatár, baskír, szibériai tatár nyelvjárások (toboli, tura stb.), kazak, kirgiz, karakalpak, kumük, karacsáj, balkár, nogáj, karaim stb.; – 2 . DNy-i vagy oguz nyelvcsoport: az oszmán-török, azerbajdzsán, türkmen és gagauz nyelvekből áll; – 3 . középázsiai vagy turki nyelvcsoportba való: az üzbeg, a modern ujgur és a sárga ujgur; – 4 . az ÉK-i vagy szibériai nyelvcsoport tagjai: az ojrot nyelvek (kumandin, lebed, tuba, jis-kizsi, baraba), az altáji nyelvek (teleut, telengit, hakasz, sor, kizil, szagáj, kacsa, beltir, kojbal, tuvai). Végül a csuvas és jakut egészen különálló két nyelv. – A török népek jelentős szerepet játszottak Ázsia, K-Európa életében, a sztyeppei pásztorkultúrák népei jelentős hányadukban közülük kerültek ki. Tevékeny szerepük volt a 4. és 15. sz. között az európai etnikai viszonyok kialakításában. Európa és Ázsia között a kulturális elemek közvetítésében is tevékenyen részt vettek a korai időszaktól kezdve, de a késő középkorban a közel-keleti térség hagyományainak, vívmányainak elterjesztésében is nagy szerepet játszottak. A magyarság etnogenezisének korai időszakától kezdve a 18. sz. elejéig szoros kapcsolatban állt különféle, elsősorban bolgár-török, kipcsak (besenyő, kun), ill. oguz (úz, oszmán-török) nyelvekkel. A magyar nyelv jövevényszavai között viszonylag nagy a különféle történeti korszakokban ezen török nyelvekből származó vagy közvetítésükkel hozzánk került szavak száma. – Irod. Vámbéry Ármin: A török faj ethnologiai és ethnographiai tekintetben (Bp., 1885); Philologiae Turcicae Fundamenta (Wiesbaden, 1959); Sovietico-Turcica (szerk. Hazai György, Bp., 1960).

Vass Előd

törökök: a → török népek DNy-i, oguz ágához tartozó, magukat 1920-ig oszmán oknak nevező nép, lélekszámuk 1970-ben mintegy 36 millió. Töröko.-on kívül Bulgáriában, Jugoszláviában, Görögo.-ban, Szíriában, Irakban és Ciprus szigetén is élnek, ahová az oszmán-török birodalom időszakában telepedtek le. – A törökök a 9. sz.-ban Közép-Ázsiában, az Aral-tó vidékén nomadizáló oguz törzsszövetség népességéből származnak. Felvették az iszlám vallást. Hatalmas területeket hódítottak meg Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten a 11. sz. folyamán. 1057-ben Bagdadot, a kalifátus székhelyét is elfoglalták, majd szembeszálltak Bizánccal is, megkezdték Kisázsia meghódítását és betelepedésüket. 1301-ig szeldzsuk, majd az Oszmán dinasztia vezetése alatt éltek. A 14. sz. közepétől európai területeket is megszereztek, Bulgária, Szerbia leverése után erős, sok évszázados balkáni uralmat építettek ki, amely végül az albán, görög területek meghódításához vezetett. Mo.-gal 1356-tól kezdve állottak harcban. 1526-tól jelenlétük a 18. sz. első feléig a hazai fejlődés egyik fontos meghatározó tényezőjévé vált. A 150 éves mo.-i török megszállás nagymértékben visszavetette Mo. társadalmi fejlődését, a népesség és a kultúra nagyarányú pusztulását vonta maga után. Bizonyos kulturális hatást is gyakoroltak a gazdálkodás és a díszítőművészet egyes területeire. Hatásuk újvilági növények megismerésében és termesztésbevételében is (kukorica, dohány) érvényesült.

Vass Előd

törökös: Kunszentmiklóson a lakodalmi → hívatlanok táncának neve. Fehérre festett vagy vászonálarcos, néma férfiak csoportja adja elő, miután „útlevelükből” a vőfély felolvasta a násznépnek szóló köszöntést. A bokázó lépésekkel, széles ugrásokkal (→ ugrós) járt táncban egy nőnek öltözött férfi is részt vesz (kosarában ő gyűjti a lakodalmi adományt). – A helyi szájhagyomány a szokást olykor a törökökhöz kapcsolja: „a török katonák is szerettek eljárni a magyar lakodalmakba”. Hangszeres kísérő dallama valóban tartalmaz törökös zenei reminiszcenciákat. – Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. A–B., Bp., 1955–56); Tálasi István: Kiskunság (Bp.. 1977).

Maácz László

törökparadicsom: → tojásgyümölcs

törökrabolta lány: → elrabolt lány, az

töröksíp: → tárogató

törőszék: a → kendertörés egyik eszköze. Vályúsan kiképzett mélyedés, amin keresztbe fektetik a maroknyi nyalábba összefogott kenderkórót, s egy ütőszerszámmal – leginkább → mosósulyokkal – rásújtva megtörik. A vályús mélyedést általában egy, karólábakra fektetett rövidebb gerendadarabon, keresztben vagy hosszában alakítják ki. A törőszéknek másodlagosan primitív formája pl. egy tőkére párhuzamosan felszegezett két lécdarab, itatóvályú, esetleg a szekértézsla. Neve törőszék , törővályú, kendertörő bak . – A törőszék csak magyar nyelvterületen fordul elő Európában. Általánosan használt a Kisalföldön északra fel egészen Nyitráig, valamint e vidéktől keletre Hont, Nógrád területén és Pest m. északi falvaiban. Szórványosan előfordul Veszprém, Heves, Borsod m.-ben, sőt Torockó vidékén is. A törőszékkel teljesen azonos formájú eszközt használtak a szibériai sztyepp-zóna nomád népei a bőrtörésre. Minden valószínűség szerint a magyarság kialakulásában műveltségileg és etnikailag oly jelentős szerepet játszó nomád török népcsoportok útján került kultúránkba. Bőrtörőből – az életformánkban bekövetkezett változással párhuzamosan – funkcióváltással lett kendertörővé. (→ még: tiló, → kenderdörzsölés, → szöszcsávázás)

Keresztvályús törőszék (Diósjenő, Nógrád m., 1930-as évek)

Hosszantvályús törőszék (Galgamácsa, Pest m., 1950-es évek)

Szolnoky Lajos

törpe: 1 . kicsi, emberformájú, → természetfeletti lény. A magyar → népi hitvilágban képzete heterogén, szerepe jelentéktelen. Legjellemzőbb tulajdonsága kis alakja, s ezt az adottságát ravaszul, általában ártó szándékkal használja ki. Barlangokban, föld alatt, fák odvában lakik. A férfiak sötétbarnák, az asszonyok fehérek. Hajuk s a férfiak szakálla hosszú. Az emberhez hasonló életet élnek, családot alapítanak stb. Az emberhez való viszonyuk különböző, de általában negatív szellemű. A hevesi, boldogfalvi és szigetvári törpe aranyásó és kincsőrző; szívesen ad az embernek is, de nem szabad káromkodni, mert eltűnnek a kinccsel. A szindiek és tordahasadékbeliek éjjelente gyermekeket és szép lányokat lopnak maguk közé táncosul, a désiek viszont nem eresztik el a közéjük került embert. Erdélyben pulyá nak, feketepulyá nak, Göcsejben fődipiciny nek, a palócoknál apróember nek nevezik. Leggyakoribb funkciójuk a → kincsőrzés. De megjelennek segítőszellemként is (→ tudós ördögei). – 2 . Mesealak (Thompson Motif-Index, F451 ff.). A köztudatban a Grimm-gyűjtemény Hófehérke meséjének (AaTh 709) és az ebből készült rajzfilmnek a hét nagyszakállú, jóságos bányásztörpéje él (→ bányaszellem), ezeknek a másával a magyar szájhagyományban csak ritkán találkozunk: azokban a mesékben, amelyek a fent említett Hófehérke mese ponyvára vagy meséskönyvbe került változatainak a származékai. Kis termetű, rendkívüli étvágyú és erejű → mesehősök: Babszem Jankó, → Borsszem Jankó, → Hüvelyk Matyi, Paprika Jancsi és társai, akiknek a termetére nevük is utal. Valamivel nagyobbnak tűnik a mesehős rosszindulatú ellenfele, a → bakarasznyi ember. Apró termetű, rosszindulatú lény az az emberfeletti segítő is, aki a → rest fonóleány sok kenderét aranyfonállá fonja, s akinek a nevét kell megtudnia, ha nem akar a hatalmába kerülni (AaTh 500). Csonkatehénfia és két társa törpék egész hadseregével visel háborút, s el is pusztulnának, ha a hős anyja három lelkével mindhármukat fel nem támasztaná (MNK 301B I*). A mesemondók egy része ezeket az apró lényeket egyszerűen kis ördög öknek nevezi. – Irod. Szendrey Zsigmond: A nép élő hitvilága (Ethn., 1938).

Diószegi Vilmos Kovács Ágnes

törpebirtokos: → szegényparaszt

törpefalu: a magános település és az ebből fejlődő → halmazfalu közötti átmeneti jellegű településforma. Mo.-on ritka, ezért nincs olyan magyar neve, amely az egész magyar nyelvterületen ismert. A településföldrajzi irodalom legtöbbször német, nevén, „ Weiler ”-ként emlegeti. Egy-egy törpefalu 5–10 lakóhelyegységből áll. Előfordul, hogy minden lakóhelyegységhez közvetlenül, egy tagban kapcsolódnak a szántóföldek, tehát ilyen esetben a törpefalu egymáshoz közelebb álló magános telepek laza együttese. Gyakoribb, jellemzőbb és az előbbinél fejlettebb az olyan törpefalu, amelynek külön belsőségre és külsőségre tagolódó határa van. A törpefalu eredete a neolitikumig nyúlik vissza. Különösen jelentős volt a feudalizmus időszakában. Európában, Ázsiában és Afrikában gyakori, de előfordul az egész földön. Mo.-on az Őrségben és Göcsejben jelentős. Az Őrségben → szernek, Göcsejben → szegnek nevezik. A középkorban valószínűleg nagyobb területen volt jellemző. – Irod. Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963); Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon (IX–XV. század) (Bp., 1966); Maksay Ferenc: A magyar falu középkori településrendje (Bp., 1971).

Bárth János

történelmi társastáncok: Tánckultúránk történetében és a tánchagyományban egyaránt kimutathatók az európai táncáramlatok hatásaként a történelmi társastáncok nyomai. Így a középkori kör- és füzértáncok nak még a 16. sz.-ban is népszerű formáiról, a branle k hazai változatairól tudósít Bornemisza Péter (Ördögi kísértetek, 1578) a sövénytánc és baráttánc említésével, s e korai táncdivat hatását őrzik női körtáncaink, a → karikázók. A reneszánsz tánckultúra térhódítását követhetjük nyomon a → páros táncok megjelenését és elterjedését dokumentáló 16– 17. sz.-i történeti emlékeinkben, és erről a folyamatról tanúskodnak a Kárpát-medence peremterületein élő forgós, forgatós karakterű páros táncok. A 17. sz.-ban a → lengyel táncok és → kontratáncok megjelenése jelzi az európai táncdivat újabb hullámát. A 17. sz.-i tánczene polonicái, és a főúri körökben népszerű lengyel táncokról szóló feljegyzések ennek első jelei; Apor Péter pedig a kontra táncok változatait örökítette meg az egeres, süveges és lapockás táncokban. E kontra táncok emléke él a táncfolklórban is, elsősorban néhány szokásalkalomhoz kötődő szertartásos vagy játékos táncban, ilyenek a menyasszonyfektető → gyertyás tánc vagy a párválasztó → párnás tánc. S amíg a történelmi társastáncok e korábbi formái teljes egészében felszívódtak tánckultúránkban, vagy jelentős mértékben asszimilálódtak, addig a 18–19. sz.-i polgári társastáncok zömét (→ keringő, → mazurka, → sottis, a → polka különböző változatai stb.) a folklorizálódás kezdeti stádiumában örökítették meg az elmúlt évtizedek gyűjtései. – Irod. Sachs, C.: Eine Weltgeschichte des Tanzes (Berlin, 1933); Kaposi Edit–Pethes Iván: Magyar tánctörténeti áttekintés. 1. A honfoglalástól a felvilágosodásig. Függelék: Szöveggyűjtemény a magyar tánctörténeti irodalomból (Bp., 1959); Günther, H.– Schäfer, H.: Vom Schamanentanz zur Rumba. Die Geschichte des Gesellschaftstanzes (Stuttgart, 1959); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972); Martin György: A magyar körtánc és európai rokonsága (Bp., 1979).

Pesovár Ernő

történeti ballada: 1 . Megtörtént eseményekről, történeti személyekről szóló alkotások. Pl. a délszláv folklórban Králjevics Markóról, Mátyás királyról, Szibinyányi Jankóról (= Hunyadi János). – 2 . A magyar folklorisztika történeti balladának vagy történeti elbeszélő ének nek nevezi azokat az alkotásokat, amelyek egy konkrét korra vonatkozó eseményt ábrázolnak, vagy arra utalnak. Ebből következően antológiákban történeti balladaként szerepel a Szilágyi Mihály és Hagymási László 15. sz.-i főurak nevét említő → Szilágyi és Hajmási ballada, valamint a rác betörést említő Kerekes Izsák ballada. Mindkettőben az aktualizált történeti eseményeknél régebbi korokból származtatható, hősének jellegű kifejezések találhatók. Pl.

Egy elémentében gyalogösvényt vága És visszajöttében szekérutat nyita. (Kerekes Izsák)

3 . A történeti személyekről (Mátyás, Szent István, Bethlen Gábor, Rákóczi, Kossuth) és eseményekről (török elleni küzdelem, szabadságharcok) rendszerint elbeszélő énekek (→ históriás énekek, krónikás énekek, → történeti ének) szólnak, és ritkán mutatják a → ballada műfaji jegyeit. – Törökellenes harcot ír le 1597-ben Sárközi Máté. A szerzőről semmit sem tudunk, de a századunkig kéziratban maradt versének néhány sorát a szájhagyomány is megőrizte:

A vitézek vagdalkoznak, Pogány fejek földre hullnak.

A tizenöt éves háborúval kapcsolatban több történeti éneket ismerünk, melyeket a → kéziratos énekeskönyvek őriztek meg. Hasonlóképpen fennmaradt Básta erdélyi vérengzéséről, Bocskay és Bethlen diadalmas harcairól, mindkettőjük haláláról szóló néhány félnépi históriás ének. – A történeti balladák szájhagyományban betöltött szerepét a 18. sz.-tól tudjuk nyomon követni. Rákóczi Lászlóról szóló ballada (aki II. Rákóczi György unokatestvére, és vakmerő kísérletet tett Nagyváradnak a törököktől való visszafoglalására) három 18. sz.-i folklór változatban maradt fenn. (Föltételezhetően 1662 körül keletkezett.) A szájhagyományban az eredeti név megváltozott és más történeti körülmények között aktualizálódott s kontaminálódott a Dancsuj Dávid ról szóló történeti balladával. Ebből a korból való Kádár István éneke, Basa Pista balladája (→ katonaballada), valamint számos Zrínyivel kapcsolatos ének (ezeknek egy része a szlovén száj hagyományban Zrínyi-énekek ként tovább hagyományozódott). – A történeti énekhagyományban a Rákóczi-szabadságharc ideje fordulópontot jelez. A krónikás énekek elbeszélő stílusa megélénkül. A történeti eseménysorozat majd minden részletéről született néhány ének, amelynek korabeli népszerűségét számos kéziratos énekeskönyv (Szentsei, Botskor stb. daloskönyv) is bizonyítja. A vidám, lendületes, császárgúnyoló → kuruc énekek mellett a bujdosó énekek maradtak fenn több száz éven át a szájhagyományban. A kuruc kor előtti bujdosó énekek újjászülettek a Rákóczi-szabadságharc bukása után, az 1848-as szabadságharc leverése után, a Székelyföldről bujdosásra kényszerült moldvaiak ajkán, és így az alkotásokban előbukkanó történeti vonatkozás csak az adott folklórhagyományra vet fényt (→ keserves, → negyvennyolcas dalok). A történeti ballada az évszázadok során veszít népszerűségéből, és funkcióját a történeti dalok és → katonadalok töltik be. – Irod. Régi Magyar Költők Tára (XVII. sz. I., Bp., 1960).

Kriza Ildikó

történeti borvidék, borvidék : olyan táj, több községet magába foglaló, kisebb-nagyobb földrajzi egység, ahol évszázadok óta országos viszonylatban híres bort termelnek. A történeti borvidékek jelentős szerepet játszottak az árutermelésben és a → borkereskedelemben. Egy-egy történeti borvidék jellemzője, hogy főbb tulajdonságaiban hasonló jellegű bort, ill. borokat állítanak elő, amit a nagyjából azonos talaj- és éghajlati viszonyok mellett egy-két jellemző szőlőfajta vezető szerepe (→ szőlő) biztosít. Ez korábban csak bizonyos tűrési határok között érvényesült, mivel a → filoxéravész előtt a fajtaösszetétel a történeti borvidéken belül is igen változatos volt, ennek megfelelően az egyes szőlőhegyeken termett borok minősége is erősen különbözött. A történeti borvidékek nevüket többnyire egy-egy városról vagy faluról kapták, pl. egri, pozsonyi, tokaji, szekszárdi, villányi stb., de alatta kisebb-nagyobb vidékek borait értették, s gyakran nem is a névadó hely szolgáltatta a legjobb minőséget. Kisebb részben valódi tájnevek, pl. Balaton melléke , Ér-mellék, Fertő melléke, Hegyalja, Szerémség stb. Egy-egy történeti borvidék összefoglaló megjelölésére a hatósági szabályozás előtt használták még a megye nevét is. Pl. baranyai, somogyi, zalai bor ok. – Főbb történeti borvidékeink a 16. sz. elejére kialakultak. Az egész középkorban leghíresebb történeti borvidék volt a szerémségi . Ezután következett a somogyi, baranyai, pozsonyi, soproni, budai, egri, borsodi, nógrádi, majd a veszprémi és zalai , végül az erdélyi borok. Az alföldiek közül a kecskeméti és a szabadszállási bor hírét őrizték meg a középkori források. A történeti borvidékek közül idők folyamán egyesek lehanyatlottak, megszűntek híres bortermelő vidékek lenni. Pl. Szerémség, Somogy, Buda, mások pedig felemelkedtek, pl. a 16. sz.-tól lendült fel a tokaji történeti borvidék és jóval később, a 19. sz.-ban a móri történeti borvidék és az alföldiek. A 19. sz. elejétől a szőlőterületek nagymértékű növekedése következett be. A történeti borvidéktől függetlenül, Árva, Turóc, Liptó, Szepes, Sáros és Máramaros megyék kivételével – ahol a klíma és a talaj kedvezőtlen a szőlő számára – Mo. területén mindenütt termeltek bort. Ezek az újabb területek azonban nem váltak történeti borvidékekké, kivéve a bánáti és a nyírségi történeti borvidéket. Egy-egy történeti borvidéken több borfajtát is készítettek, bár általában a legkiemelkedőbbel szereztek hírnevet. A filoxéravész előtt leghíresebb → fehér bor termő történeti borvidékek voltak: Balaton melléke, Ér-mellék, Fertő melléke, Magyarád, Pozsony környéke, a neszmélyi történeti borvidék és a tokaji történeti borvidék. Leghíresebb → vörös bor termő történeti borvidékek voltak: Villány, Eger-Visonta, a budai történeti borvidék és a szekszárdi történeti borvidék. Fehér → aszújáról legismertebb Tokaj , korábban Ruszt és Sopron , egyes Bereg m.-i bortermő községek és a pozsonyi történeti borvidékhez tartozó Szentgyörgy. Vörös aszú t a ménesi történeti borvidéken készítettek. Erdély ben főleg fehér borokat termeltek, a két Küküllő mentén, a Maros völgyében és a Mezőségen. Ezek azonban többségükben savanyúak, általában gyenge minőségűek voltak. – Az első rendszeres áttekintést Mo. történeti borvidékeiről Schams Ferenc készítette 1833-ban. Tizennégy történeti borvidékbe sorolta a főbb bortermő helyeket: 1 . Tokaj és Zemplén m.; 2. Szerémség; 3. Arad m. (Ménesi hegy); 4. Komárom m. (neszmélyi borok); 5. Pest m.-i borok: a) budai b) szentendrei, c) Promontórium (Budafok), d) Ótétény és Kistétény, e) Pócsmegyer, f) Vecsés, g) Szada, h) Csömör; 5. A síksági borok; 6. Tolna m. (szekszárdi bor); 7. Baranya m.: a) Pécs, b) Villány; 8. Zala -m. (Balaton melléki rész); 9. Veszprém m. (Somló hegy); 10. Heves m. (Eger és Visonta); 11. Ruszt és Sopron; 12. Vasm.; 13. Horvátország; 14. Bánát (Versec és Fehértemplom). A történeti borvidékek első hivatalos beosztását Keleti Károly szőlészeti statisztikája alapján a Földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium készítette el 1880-ban, megjelölve a szőlőterületek nagyságát, az átlagos évi bortermés mennyiségét, valamint azt, hogy ebből mennyi a fehér bor és mennyi a vörös. Ez a beosztás kevéssé vette figyelembe a kialakult hagyományokat. A közigazgatási egységekhez (kerületek, megyék) igazodott és valamennyi bortermelő községet besorolt a történeti borvidékek területébe. 1896-ban a filoxéravész után az állami támogatással, ill. irányítással végbemenő rekonstrukció idején készült el az 1893: XIII. tc. alapján a történeti borvidékek második beosztása. A rendelet célja a rendszerezés mellett azoknak a szőlőfajtáknak a meghatározása volt, amelyek az egyes vidékeken mennyiségileg és minőségileg a legjobb termést adják. Ezzel kívánták megszüntetni a termelt fajták korábbi sokféleségét és biztosítani az egy-egy történeti borvidéken termelt borok azonos karakterét. Ez a beosztás messzemenően figyelembe vette az évszázadok alatt kialakult hagyományokat. A történeti borvidékek területébe nem sorolta be valamennyi községet, csak a minőségi bort termesztőket. Így tizennyolc történeti borvidéket állapított meg: 1 . Reszt–soproni–pozsonyi történeti borvidék, 2. Pest–nógrádi történeti borvidék, 3. Buda–sashegyi történeti borvidék, 4. Somlyói történeti borvidék, 5. Neszmélyi történeti borvidék, 6. Eger visontai történeti borvidék, 7. Abaúj–miskolci történeti borvidék, 8. Tokaji történeti borvidék, 9. Szerednyevisznai történeti borvidék, 10. Munkács–nagyszöllősi történeti borvidék, 11. Ér-melléki történeti borvidék, 12. Ménesmagyaráti történeti borvidék, 13. Versec–fehértemplomi történeti borvidék, 14. Szekszárdi történeti borvidék, 15. Pécs–villányi történeti borvidék, 16. Badacsonyi történeti borvidék, 17. Balaton-melléki történeti borvidék, 18. Erdélyrészi történeti borvidékek. Ezt a besorolást alapul véve hatóságilag többször is átcsoportosították a történeti borvidékek beosztását. Ezek közül az intézkedések közül két jelentősebb emelhető ki. Az első lényeges revíziót az 1924. évi bortörvény végrehajtása hozta. Figyelembe véve az államhatárok, valamint az egyes történeti borvidékek termelésében bekövetkezett változásokat, más csoportosítást alkalmaztak és ekkor lett külön történeti borvidék a móri, somogyi, zalai és ny