Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

(2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

20. fejezet - P

20. fejezet - P

pác: → fafaragás, → rostecset, → rostminőségek

pacal: a szarvasmarha recés gyomra, mely tisztítva emberi táplálékul szolgál. Savanyú levesnek és pörköltnek elkészítve különösen az Alföldön gyakori étel. Pacal tisztításával, árusításával mészároslegények foglalkoztak. D-Dunántúlon pacalnak, pacó nak nevezik a disznó gyomrát. A század elején itt gyakori volt, hogy ez disznóöléskor töltetlen maradt, és savanyúlevesnek főzve (pacalleves, pacóleves) használták el. Ugyanitt kásás pacal, kásás pacó a → gömböc neve. (→ még: disznósajt)

Kisbán Eszter

pacalbíró: → székbíró

pacalos: → állatvágás

pacalvetés: a megszégyenítő büntetés egyik eszköze volt, amellyel a paráznaság miatt száműzetésre (→ kicsapás) ítélt nőket sújtották a 18. sz.-ban Kecskeméten: a városból való kivezetés alkalmával pacalt vetettek a nyakába. – Irod. Vajna Károly: Hazai régi büntetések (II., Bp., 1907).

Tárkány Szücs Ernő

pácolás: → csávázás

pacsa: a fejtetőre laposan, hátul sátorszerűen a vállra boruló, bonyolultan hajtogatott → fejkendő, amelyet a múlt században Zala, Vas, Veszprém megye területén hordtak. Hasonló az ormánsági → hátravető kendőhöz. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914).

Férfiak és nők ünneplőben, az asszonyok fején „pacsa” (Alsólendva, v. Zala m., 1890-es évek)

Andrásfalvy Bertalan

pad, lóca, padszék: 1. több személyes ülőbútor. – Az ülőpad kialakulása, ill. a tároló szerepű → padka átalakulása ülőhellyé a szék és a vele járó, leeresztett lábbal való ülésmód általánossá válása nyomán következett be. Kezdetben a pad a fal mentén futott körbe, így Mezopotámiában az i. e. 3. évezredben. Idővel létrejött a fából készült pad, mely a szék főbb szerkesztésmódjait követte. – A magyar parasztházban a pad a legfontosabb szerepei szerint: a) sarokpad (kettős vagy kétágú pad) , a szobabeli → szentsarokban elhelyezve. – b) ágy előtti pad, – c) ház előtti pad. A magyaroknál a pad a letelepedést követően, a szilárd építésű házakban terjedt el. Az Árpád-kori szolgálónépek veremházaiban a későbbi sarokpad szerepét a padka töltötte be, mely a szentsaroknak megfelelő szögletben ásott ülőgödör mentén, a falnál húzódott. Ezt váltotta fel fokozatosan a valódi pad. Korábban ez földbe vert karóláb akra vagy agyagos földből emelt sárláb akra fektetett deszka volt. Ez maradt általános a mátraalji palócoknál a 19. sz. végéig, ahol – mivel külön hálókamra volt az ágyak számára – a pad az egész lakószoba fala mentén körbefutott (körülpad) . Az egyszerűbb megoldású padokat a gazdaságilag fejlettebb vidékeken, az → asztalosbútor terjedésével párhuzamosan a 18. sz.-tól kiszorította a fából való pad, melynek általában már támlája is volt (karospad, karoslóca) . Ez utóbbinak elterjedt korai formája becsapolt lábú, deszkatámlás, a hasonló karosszéknek megfelelő. Keskeny, hosszúkás ládákat is használtak padként (padláda, ládás pad, hosszúláda) , ilyen lehetett az → eleségesláda is. A padláda különösen elterjedt Erdélyben – itt a ládarész nélküli pad neve lelketlen pad –, mely fölé szokásban volt padtámlát helyettesítő deszkát alkalmazni (→ falravaló). Már a 19. sz. első felétől használatosak Mo.-on tömör deszkatámlás, deszkalábas sarokpadok is. A 19. sz. derekától a vázas felépítésű, kávás, rácsos hátú pad (srágláspad) és a → kanapé, ill az ággyá kinyitható → padágy terjedt el. A sarokpad két alkotóelemét keleten egymás mellé helyezték, nyugaton egymáshoz szabták, ill. rögzítették, esetleg még → tékával vagy → Mária-házzal is egybeépítették. – Az ágy előtti pad lehetett állandóan ott álló vagy alkalmilag, az ágy kiszélesítése céljából odatett (hálópad, hálólóca) . Korai formája a támla nélküli, becsapolt lábú hosszúszék . A támlás formák közül gyakori volt a deszkatámlás pad, ennek változata a csuklós támlájú pad (→ rengőpad). – A ház előtti pad gyakran egy lefektetett fatörzs vagy két cövekkel alátámasztott palló. Erdélyben néhol tető védi (→ szakállszárító). A Dunazug-hegység környékén, elsősorban német falvakban elterjedt a kőből faragott utcai pad. – A támlás sarok- és ágy előtti pad gyakran faragással vagy festéssel díszített, datált és nemritkán rajta a tulajdonos neve is. (→ még: padtakaró) – Irod. Cs. Sebestyén Károly: A magyar parasztház padja (Népünk és Nyelvünk, 1937); Krüger, Fritz: El mobiliario popular en los países románicos (Coimbra, 1963); Deneke, Bernward: Bauernmöbel (München, 1969); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972); Grünn, H.: Die Hausbank. Beobachtungen zu einen unscheinbaren Möbel (Festschrift für Franz C. Lipp, Wien, 1978). – 2. → padlás

Padok. 1. festett virágos pad (19. sz. közepe). 2. ládás pad (19. sz. második fele), 3. kanapé (19. sz. vége), 4. kanapé (20. sz. eleje), 5. karospad, a támlát és ülést összefogó fejelőléc egy darab görbe fából készült (19. sz.), 6. karospad (19. sz.), (1., 6. Kászonimpér, 2–5. Kászonfeltíz, v. Csík m.)

Kanapén ülő férfi kunkalapban (Szabadszállás, Bács-Kiskun m., 1980)

K. Csilléry Klára

padágy, ágypad: olyan támlás → pad vagy kanapé, lényegében padláda , mely az ülés és az elülső oldalfal vagy az ülés és a támla lenyitásával, ill. széthúzással éjszakára ággyá alakítható. Mindig → asztalosbútor. Kialakítása az → ágyban való alvás, ill. az asztalosbútor teljes térnyerése után következett be, amikor a 17–18. sz.-ban egymást követve születtek a hasonló kombinált bútorok: a ládaágy , az asztalágy és a széthúzással megnagyobbítható ágy . Ezek vendégfogadókban, műhelyekben, polgárházak gyermekszobájában terjedtek el, pótágyként, ill. mint cselédágy. Közülük területenként más és más a 18. sz.-ban, de még inkább a 19. sz.-ban parasztházakba is eljutott, elsősorban Közép- és É-Európában. A mo.-i parasztságnál csak a padágy honosodott meg szélesebb körben a 19. sz. második felében, főleg Ny-Mo.-on, továbbá a Tiszántúlon és a Székelyföldön. – A padágy helye Mo.-on többnyire a hátsó szobában, az asztal mögötti falnál vagy az ágy előtt volt. Gyermekek fekvőhelyéül használták, a leányok néha férjhezmenetelükig ebben aludtak. – Irod. Uebe, R.: Deutsche Bauernmöbel (Berlin, 1924); Fél Edit: Kocs 1936-ban (Bp., 1941); Cs. Sebestyén Károly: Ágy a magyar parasztházban (Ethn., 1954); Krüger, F.: El mobiliario popular en los países románicos (Coimbra, 1963); Kós Károly: A vargyasi festett bútor (Kolozsvár, 1972).

Ággyá széthúzható pad, „tuli ágy” (Öttevény, Győr-Sopron m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

padka: 1. földből, sárból, nyerstéglából, vályogból, téglából összeállított, környezetéből kiemelkedő, ülésre, tárolásra, különféle munkaműveletek elvégzésére szolgáló, szélesebb sík felületű építmény. Az araszos magasságú padkától az asztal magasságúig sokféle változata volt használatban. Padkákat építettek épületen kívül, ereszaljakban, lakóházban (lakószobában, konyhában, kamrában), istállókban, présházakban pincékben. Egyéb elnevezései: föld - vagy sárpad, pócik, ponk, tócik, töltés . – A padka kezdetben, mikor még a földön való ülés és fekvés volt az általános, elsősorban tárolóhely, ahová a feldőlés veszélyének kitett vagy más okból óvott élelmiszert és egyebet rakták. A földről felemelt ülőhely és a vele járó, leeresztett lábbal való ülésmód meggyökeresedése a feltétele az ülőpadkának, míg az ágyon fekvés az alvópadkának. A lakáskultúrának a földről való felemelkedését követi a tűznek padkára emelése. A padka eredete igen korai. Mezopotámiából az i. e. 3. évezredtől mutatható ki; paloták fogadócsarnokának fala mentén futott körbe, s megtalálható volt magánházakban is. – Felhasználása szerint a padka ülő-, alvó- és tárolóbútor. Ilyen padkát Európán kívül többfelé alkalmaztak, Afrikában, Ázsiában, É-Amerikában. – Mo.-on a padka (korábbi nevén: → pad) az Árpád-korban jelent meg a szolgálónépek veremházaiban, egyrészt mint a lakás földjébe ülőhelyül bemélyített gödör (ülőgödör) peremrésze, ill. kivételesen mint fal menti tapasztott földpadka. A tüzelőpadka, ill. kemencepadka csak jóval később, a hódoltság után terjedt el a parasztházban. – Lakáskultúránk, építő kultúránk fejlődésének utolsó kétszáz esztendejében csökkenő volt a jelentőségük. Archaikusabb lakóházaink előtt építettek ereszalji ülőpadkákat a 19. sz. derekán. Nagyon elmaradott vidékeken a hálóhelyek alatt előfordult alacsonyabb padka a lakószobákban. Konyhai ülőpadkák inkább csak egy-egy szűkebb tájon jelentkeztek. Az istállókban, tüzelős ólakban az ülő- és alvópadkák századunk elején még fellelhetők voltak nem is kis számmal, azonban az 1940-es évekre szinte nyomtalanul eltűntek. Pincéinkben gyakrabban konzerválódtak. A padka különleges ülésre, alvásra egyaránt használatos formája volt a kemencék padkája. Különösen északi házvidékünkön volt gyakori a kemence oldalában elhelyezett, alvásra használt padka. A → középmagyar háztípus külső fűtésű sárkemencéi mellett a padkákat inkább csak ülésre használták. Van adalék arra is, hogy a padkán még külön karos ülőhelyet létesítettek. Ennek a kályhaépítészetben is mélyen gyökerező hagyományai voltak. Viszont sok helyütt a külső fűtésű kemencék mellett csak deszkapadokat építettek be. (→ még: tüzelőpadka) – 2. A kemence vagy kályha melletti, esetleg másutt levő földpadka helyébe került fapad elnevezése (fapadka, kemencepadka, kályhapadka). (→ még: tőc) – Irod. Gunda Béla: Adatok a tűzhelykörüli ősi élethez (Népr. Ért., 1933); Szűcs Sándor: A sárréti nádház és élete (Népr. Ért., 1943); Lips, Julius: A dolgok eredete (Bp., 1962); Birket-Smith, Kaj: A kultúra ösvényei: általános etnológia (Bp., 1969); K. Csilléry Klára: Az Árpád-kori veremház ülőgödre és a házbeli szövőszék kérdése (Népr. Ért., 1970).

Ülésre és tárolásra is szolgáló padka a konyha és a szoba ajtaja között (Taktaharkány, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

K. Csilléry Klára Filep Antal

padkaporos bál: a Duna–Tisza közének egyes vidékein, a kiskunsági tanyavilágban élő fiatalság alkalmi táncmulatsága, amelyen saját zenéjükre (citera, hegedű, tekerő, klarinét) táncoltak (→ táncalkalmak). – Irod . Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Pesovár Ferenc

padlás, pad: a tető héjazata és a födém felső felülete közötti tér. Erdélyben hijú nak nevezik. A lakóépületek padlásolása a több helyiséges lakóházak szélesebb körűvé válása óta általános jelenség. A padlás készítésére ösztönözte az építőket a lakóház belső terének füsttelen fűtési lehetősége (a → középmagyar háztípus vagy a → keleti háztípus esetében a 16–17. sz.-tól, az → északi háztípusnál pedig a 18. sz.-tól). Viszont előfordult még a múlt században is, hogy lakóépületek födém, padlás nélkül készültek. A tetőhéjazat belső oldalát tapasztották. Ilyen megoldásra elsősorban a földházak esetén került sor, bár ott sem volt kizárólagos. A földházak is lehettek mennyezetesek. A padlás nélküli épületek a legszegényebb rétegekhez kötődtek. A padlás a paraszti lakóház szerves, funkcionális része. A kamra vagy kamrák mellett a legfontosabb tárolóhelye volt a paraszti háztartásnak. A padláson a gabona, élelmiszer, ruházati felszerelés, gazdasági szerszámok, használaton kívüli holmik egyaránt raktárhelyet kaptak; erősebbé tételét a mestergerenda alátámasztásával igyekeztek biztosítani. Még szálláshelyként is szolgálhatott a lakóház padlása, fiatal házasok lakóhelye is volt. – A padlástér kiképzése többféle lehetett. A nyitott padlású épületeknél a falkorona és a tetőhéj között nem készüt lezárás, az ilyen épületek, ha nyeregtetősek voltak, oromfal nélkül készültek. A padlás lezárására oldalt a falakat a tetőhéj belső felületéig húzták fel (ennek speciális esete volt az ún. → magtárpadlás), vagy a falkorona és a tetőhéj közötti teret sövény, nád rekesztékkel zárták le. Gyakran a falkorona vagy a födém felső síkja magasságában a fal és a tetőhéj belső oldala közötti teret bedeszkázták, ezzel körben 1–1,2 m szélességben megnövelhették a padlástér felületét. Az ilyen padlást padmalyos padlás nak nevezték, mivel a padlás nehezen megközelíthető tető alatti részének padmaly volt a neve. A padlás felületét általában vastagon tapasztották. Sokszor négyzet alakú, lapos nyerstégla elemekkel is kirakták, de az igényes építtetők égetett téglalapokkal is burkolták. Ennek kettős célja volt. Egyfelől szigetelt (sőt tűz ellen is védett), másfelől így a padlás a legkülönfélébb magvak tárolására is alkalmassá vált. A keményen letapasztott felületen szennyezés és veszteség veszélye nélkül raktározhattak ömlesztve gabonát és egyéb veteménymagot. – Az istállóhelyiségek, a gazdasági rendeltetésű helyiségek födémszerkezetére, padlásfelületére, ha ott gabonát s egyebet nem tároltak, nem fordítottak különösebb gondot, csak földdel vékonyan meghányták a födém deszkázatát. Ez előfordult ritkán lakószobák padlásán is. Az ilyen padláson legfeljebb szénát tartottak. Előfordult, hogy a padláson fonott kasokat, hombárokat helyeztek el, s abban raktározták a szemes terményeket. Egyébként a gerendázatra függesztve helyezték el az értékesebb élelmiszereket, húsféléket, tejtermékeket, valamint a ruházatot. Szokásos volt különféle racionális okokból szakaszokra osztani a padlásteret és keresztfalakkal (főleg sövényből font és legalább egyik oldalán tapasztott) az egyes részeket elválasztani. – A nagyobb padlásokon a belsőbb részek megvilágítására készítettek padlásablakot. Olyan vidékeken, ahol a nádazás volt divatos, gyakrabban éltek ezzel a megoldással. A tető héjazatát az adott helyen megfelelően kiképzett lécekkel, deszkákkal megemelték. A padlásablakok általánossá csak a bádog, cserép, műpala elterjedésével váltak. A padlásfeljárást a nyitott padlásterű épületek esetében egyszerűen falhoz támasztott létrával oldották meg, de előfordult, hogy padlásfeljáróként használaton kívüli szekéroldalt vettek igénybe. A zárt padlásterű házaknál a padlásfeljáró lehetett beépítetlen vagy beépített. A 19. sz. utolsó harmadáig gyakori volt, hogy a konyhák előteréből vezetett a feljáró nyílás. A közbiztonság javulásával az udvari ereszaljba képeztek ki létrás feljáratokat vagy a falkoszorúba vágták a bejáratot, vagy az ereszaljat fedő padmalydeszkázatba. Több helyen az → oromzatba vágták be a padlás feljáratának ajtait. A Kisalföldön, elvétve az Alföldön is gyakran a ház utcai oromdeszkázatában van a padlás bejárata, alkalomszerűen odatámasztott létrán járnak fel. Általánosabbá vált a hátsó oromzaton való feljárás. Ezt akkor is alkalmazzák, ha falazott oromzatú házakat építenek. Már a 19. sz. elejétől az ilyen padlásfeljáratokhoz külső, nyitott, stabil falépcsőzetet építettek be. A 19. sz. derekától erőteljesen növekedett a zárt, beépített padlásfeljárók száma. A konyha vagy a kamra egyik oldalfalához kapcsolva, az udvari homlokzatfalba vágva, általában a mestergerendának vagy a hátsó oldal koszorúgerendájának támasztva fa, alul esetleg vályog, tégla lépcsőkkel, ajtóval zárható feljárókat építettek. Gyakori volt, hogy a kamrába építettek be gerenda-, deszkaszerkezetű lépcsőfeljárót. – A különálló gazdasági épületeknek, istállóknak, ólaknak, magtáraknak padlásépítése az utóbbi száz évben vált általánossá, korábban padlás nélküliek voltak. – Ha a polgárosult paraszti rétegek ritkán boltozatos födémet készítettek, nemegyszer a boltozatot felülről ledeszkázták, hogy a boltozatmezők felett is kihasználható tárolóhelyük legyen. A gazdasági melléképületeken, istállókon, ólakon, pincéken is általánossá vált az utóbbi 150–200 évben a padlás készítése. Részben takarmány, gabona, részben szerszám, felszerelés raktározására vették igénybe. Szívesen tároltak szénát az istálló, pincék padlásterében, hiszen ez jó hőszigetelést is biztosított a kemény téli időben. A széna tárolására speciálisan kiképzett padlás a → szénapadlás volt. A padlástér a lakóépület szerves része, a ház egyes helyiségeivel azonos értékű, racionálisan kihasznált tere volt. Egyébként különös szerepe volt a használaton kívüli eszközök tárolásában is. – Eredetileg a födémszerkezetet jelölő pad szolgált a padlás megnevezésére is. Pad szavunk szótárazott köznévként a 15. sz. elejétől födém, padlás jelentéssel ismert. Délszláv eredetű, valószínűleg a kaj-horvátból kerülhetett nyelvünkbe.

Nádtetős ház, padlásablakkal (Nagybajcs, Győr-Sopron m., 1960-as évek)

Ágasfás, szelemenes tetőszerkezetű padlás (Alsónémedi, Pest m., 1970-es évek)

Terménytároló kasok padláson (Taktakenéz, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1960-as évek)

Filep Antal

padlizsán: → tojásgyümölcs

padló: Használat közben rendszeresen gondozták, tapasztották a ház padlóját. A szoba, konyha, kamra földjét felásták, ha szükséges volt, kicserélték, vagy agyaggal, állati trágyával keverték, nedves állapotban több rétegben ledöngölték, végül sározták, mázolták. Igényesebb helyeken a bútorzat alatti részeket be is meszelték. Az így kiképzett padló repedésmentes, söpörhető, tisztán tartható volt. Porosodását rendszeres locsolással igyekeztek megakadályozni. Polgárosultabb vidékeinken speciális padlólocsoló edényeket készítettek a fazekasmesterek. A gondosan ápolt, karbantartott, naponta többször felsepert padlón a locsolással díszítő csíkokat, mintákat húztak. A padló ilyen kiképzése, hagyományos motívumaival együtt a ház belső kiképzésének díszítő, hangulatkeltő elemévé vált. – A 19. sz. folyamán a fában gazdagabb vidékeken és különösen a polgárosuló rétegeknél fagerendákra szögezett deszkapadlót is készítettek. A konyhákban, kamrákban, tornácokban gyakorivá vált a 19. sz. végére szintén a polgárosuló rétegeknél a tégla padló. Ennek egyszerűbb változatait a szokványos falazótéglákból rakták. Igényesebb építtetők a finomabb anyagú, vékony négyzetes, hatszögletű speciális padló téglákat használták. Kedvező adottságú vidékeken, ahol lapos, sima felületű követ találhattak vagy fejthettek, a gyakori járásnak kitett részeket kikövezték, de csak ritkán burkolták be a szobák teljes padlófelületét kővel. Másutt, különösen az ajtók környékét, néhány sor tégla lerakásával is igyekeztek megóvni a kikopástól. – A 20. sz. elején a kisvárosok parasztsága körében megjelent az öntött, csömöszölt cementes padló. A harmincas-negyvenes években pedig a hagyományos épületekben is szívesen alkalmaztak cementlap burkolatú padlókat. Polgárosultabb vidékeken a múlt század utolsó harmadától gyakran alkalmaztak gyékényszövet, rongyszőnyeg padlóburkolatot, s különösen a tiszta szobákban a tégla, cement felületű padlók esetében e megoldáshoz gyakrabban folyamodtak. (→ még: takarítás)

Filep Antal

padmaly: → sír, → padlás

padszék: → pad

padtakaró, lócatakaró: a szobabeli → pad, → kanapé, ill. kemencepadka (→ padka) letakarására szolgáló terítő. Erdélyben és elvétve az Alföld keleti részén gyapjúszőttes → cserge, Szatmárban csepűszőnyeg, másutt elsősorban → rongypokróc, ritkábban szőttes házivászon. Egy szeles, szabatlan darabok. Érsekcsanádról (Bács-Kiskun m.) az L alakú kemencepadkának megfelelően varrt szőttes példány is ismert. A mintázat egy- vagy több színű csíkozás, Székelyföldön mintásan hímzett példányok is készültek. A gyékényszövéssel foglalkozó Tápén gyékényszőnyeget (keskönygyékény) készítettek erre a célra. – A padtakaró a középkorban az úri, polgári lakások tartozéka volt. Az, hogy egyes archaikus jellegű paraszti lakásberendezéseknek is része (pl. moldvai csángók), azt mutatja, hogy a parasztházakban is korán megjelenhetett. A moldvai csángók újév-köszöntő éneke szerint egykor ünnepi alkalomra volt szokás a padok leterítése, „megvetése”. – Irod. Lükő Gábor: A moldvai csángók (Bp., 1936); Juhász Antal (szerk.): Tápé története és néprajza (Tápé, 1971); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).

K. Csilléry Klára

pajkos ének: → latorének

pajta: → csűr

pajtáskert, csűröskert: a → megosztott települések lakótelektől elválasztott, magánbirtoklású, gazdasági rendeltetésű településtartozékainak egyik típusa. Legfontosabb épülete a pajta vagy → csűr. A pajtáskertek állhatnak a falu mellett csoportokban vagy laza láncolatot képezve a falutól valamivel távolabb is. Leginkább faluszéli kaszálókon fordulnak elő. A pajtáskertek formája, beépítettsége, rendeltetése sokféle, szinte tájanként más és más. Legtöbb helyen a pajtában tartják a csépeletlen gabonát, a szénát, és itt is csépelnek. A pajta egyik fiókját használhatják istállónak, de arra is van példa, hogy a pajtáskertben a pajtán kívül különálló istálló is épül. Tehát a pajtáskert lehet csak takarmánytároló vagy cséplőhely, de lehet az egész parasztgazdaság teljesértékű üzemviteli központja is. A településmegosztottság pajtáskertes formája Európa több táján ismert. Előfordulása visszakísérhető a középkorig. A történeti Mo.-on az Alföldön kívül eső területeken terjedt el. Leggyakoribb az északi, hegyvidéki tájon és a Dunántúlon, kisebb jelentőségű Erdélyben. – Irod. Hofer Tamás: Déldunántúl településformáinak történetéhez (Ethn., 1955); Hofer Tamás: Csűrök és istállók a falun kívül (Népr. Ért., 1957).

Bárth János

pajtasoros szalagtelkes falu, keresztcsűrös falu: az → útifalu egyik formája, amelynél az utcával párhuzamosan álló csűrök vagy pajták az udvarok alján zárt láncolatot alkotnak. A telkek keskenysége miatt a csűrök összeérnek. Várfalszerűen kerítik a lakóházak és gazdasági udvarok két sorát. A pajtasoros szalagtelkes faluba csak a tengelyén végigfutó utca végein lehet bemenni. Másfelől a csűrsor idegenek számára megakadályozza a faluba való bejutást. A pajtasoros szalagtelkes falu Mo.-on német és magyar falvakban egyaránt előfordul. Legszebb példái a Dunántúlon láthatók. (→ még: szalagtelkes falu) – Irod. Kogutowicz Károly: Dunántúl és Kisalföld írásban és képekben (I–II., Bp., 1928–32); Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963).

Pajtasoros szalagtelkes falu (Márkó, Veszprém m., 1920-as évek)

Bárth János

pajtástánc, druzsba tánc: az → ugrós táncfajta Galga-vidéken ismert egyszerű formakincsű változata. Férfiak ketten vagy csoportosan, kézfogással vagy anélkül, lakodalmi kísérések alkalmával járják indulózenékre. Elnevezése a menet élén táncoló kisvőfélyek szlovák nevének (druzsba) tükörfordításából eredhet. (→ még: dus, → induló, → tustoló) – Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. A–B., Bp., 1955–56); Martin György: Bag táncai és táncélete (Bp., 1955).

Martin György

pákász: az Ecsedi-lápon, a Nagy- és Kis-Sárréten, a Bodrog-közben a 19. sz. végéig növénygyűjtő–vadász–halász életmódot folytató emberek. 1799-ben a Füzesgyarmathoz tartozó Bucsa-puszta és Szerep között lefolyt határperben a kihallgatott 32 tanú közül 13 pákásznak mondta magát. A pákász a mocsarakban nád- és földkunyhóban lakott. Szigonnyal, vejszével, varsával halászott. Hurkokkal, csapdákkal fogta a vízimadarakat és solymászott is. Ismerte a nyilat, íjat és a hajítófát. A pákász és családja gyűjtötte az ehető mocsári növényeket, a vadmadarak tojását, tollát, a piócát és a teknősbékát. Voltak, akik darvak, kócsagok szelídítésével foglalkoztak, méheket tartottak. Ősszel megásták a gözüegér fészkét s az állatka összegyűjtött gabonáját elrabolták. A pákász nyár idején családjával együtt öt-hat hetenként változtatta települési helyét s halban, vadban gazdagabb területet keresett fel. Ide-oda vándorlásukra az oklevelek is utalnak, mert a Nagy-Sárréten gyakran említik az egyik falu határából a másikba bogdácsoló pákászokat. A pákász az ingó lápon két-három ágú bottal járt. Bocskora alá gyékényből font tányérforma talpat kötött, hogy az ingoványos talajba bele ne süppedjen. Evőkanaluk nyéllel ellátott kagyló (Anodonta) volt. Ilyen kanalak Kecskemét környékén a 15–16. sz.-i archeológiai leletek során is előkerültek. A villát nádból, a kanalasgém csőréből formálták ki. Edényeik jó része lopótökből (lat. Lagenaria vulgaris) készült. Tüzet két fa összedörzsölésével, acéllal, kovával és taplóval gyújtottak. – A pákász családi, társadalmi életéről keveset tudunk. Minden pákászkunyhót egy-egy kiscsalád lakott. A kunyhókat egymástól kellő távolságra állították fel, hogy mindegyik pákásznak elegendő halász-vadász területe legyen. A 18. sz. végéről arról is van feljegyzésünk, hogy a rétben két-három pákász együtt dolgozott. A pákász felesége a falvakat járta s lisztért gyógynövényeket, piócát, madártollat cserélt. A nagyváradi vásáron megjelenő sárréti pákászokat említi Dutka Ákos A holnap városa c. visszaemlékezésében. – Némely esetben a mocsárban náddal lefedett csónakjukba temették el őket, s temetkezési helyükhöz mondák fűződnek. A pákász-mesterség gyakran családon belül öröklődött. – A pákász-életformát csak a 18–19. sz.-ból ismerjük. Részletesen először 1858-ban Havas Sándor írt róluk. Valószínűleg a pákász-életmód a földrajzi viszonyok hatására alakult ki. A sok mocsár, árvízjárta terület, a nagy kiterjedésű nádas, vizes rét kényszerítette a parasztok szegényebb, föld nélküli rétegét, hogy ezt a földrajzi körülményekhez alkalmazkodó életmódjukat kialakítsák. A mocsárban, távol a falvaktól nyugodtabban éltek, a földesúr, a hatóságok kevésbé háborgatták őket, de megkövetelték, hogy szolgáltatásaiknak eleget tegyenek. A Nagy-Sárréten a fogott hal, csík felerészét adták a föld, a nádas birtokosának. – A pákászt a múlt század elején rétes ember nek (Nagy-Sárrét), gúnyosan nádlaci nak (Szeged vidéke) is említik. A pákász életmódjához hasonlított a → csikász tevékenysége. Foglalkozásukat nem is mindig lehetett elválasztani egymástól. A pákász elnevezés valószínűleg onnan eredt, hogy párnák, dunnák kitöméséhez, tűzcsiholáshoz gyűjtötték a gyékény (lat. Typha latifolia, T. angustifolia) pelyhes buzogányát, a páká t. Hasonló életmódot folytattak a Rokitnoi, az albániai mocsarak lakói. – A pákászkodás t ismerjük a Kiskunságtól északra fekvő néhány faluból (Monor környéke), ahol századunk elején a falusi közösség perifériáján élt néhány család, akik rendszeres földműves munkával nem foglalkoztak. A férfiak csapdákkal fogták az ürgét, borzot, varjút. A nők növényeket gyűjtöttek. Télen jövedelmező foglalkozásuk volt a kosárkötés. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); K. Nagy Sándor: A pákász története (Vác, 1888); Borzsák Endre: Pákászat Monoron és környékén (Ethn., 1937); Szücs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Györffy István. Nagykunsági krónika (Bp., 19553); Nyiri Antal: „Pákász” szavunk története (Néprajz és Nyelvtud., II., Szeged, 1958).

Pákász (Feszty Árpád metszete, 1887)

Gunda Béla

pakulás: → juhász

palackos: → polc, → téka

palacsinta: csorgatott keverékből különböző vastagságúra sült tészta. A városi, polgári konyha vékonyra sütött palacsintája későn, a 19–20. sz. fordulóján jutott el a parasztkonyhára, ahol ritka hétköznapi ételként állandósult. Kivétel a keleti népterület D-Erdélytől a Bodrogköz vidékéig, ahol a palacsinta régóta gyakori, rangos tészta volt a kisebb ünnepek étrendjén. Itt sűrűre kevert, de önthető tésztából készült, gyakran árpalisztből, kukoricából, olykor É-on vótérból, K-en hajdinából is. A tésztát a nálunk is újabb, városi mintájú, általuk „cérnapalacsintának” nevezett változattól eltérően annál jóval vastagabbra sütik. A hajlékony tésztalapokat töltetlenül vagy túróval, szilvalekvárral töltve eszik. E keleti területen a → sütőkő elsősorban a palacsinta sütését szolgálja, gyúrt és kelt tésztát kevésbé sütnek rajta. Palacsintakészítésre paraszti környezetből éppen a sütőkővel kapcsolatos említést találunk a 18. sz. közepéről. Régóta sütik azonban serpenyőben is. – A tészta jelölésére a keleti magyar népnyelvben általánosan használatos a palacsinta szó. Mellette a Székelyföldön, Alsófehérben kőre-leppencs, leppencs (és alakváltozatai), a Bodrogköz vidékén kövönsült . A palacsinta fontos szerepét a K-i magyar néptáplálkozásban magyarázza az a körülmény, hogy a tészta nemcsak – az itt gyakran hiányzó – búzalisztből keverhető, és hogy a nyílt tűzhellyel rendelkező, kevéssé kenyérfogyasztó lakosság ilyesféle tésztát az erjesztendő, kemencében sütendő kalácsnál könnyebben készít. – A palacsinta nálunk olasz jövevényszó, első hazai feljegyzője a 16. sz. második felében székely glosszátor volt. A palacsinta készítésének első, igen részletes leírása az erdélyi fejedelmi udvar főszakácsának a 16. sz. végén írt szakácskönyvében olvasható. – A bukovinai székelyek árpapalacsinta, leppalacsinta étele nem palacsinta, hanem → kovászmaggal kelesztett árpatésztából ujjnyi vastagra sütött, lepény alakú → kenyér. (→ még: burgonyalepény) – Irod. Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).

Kisbán Eszter

Paládi-Kovács Attila (Ozd, 1940J): ethnográfus, az MTA Néprajzi Kutató Csoport tudományos kutatója, majd főmunkatársa (1967–), osztályvezetője (1976–80), ig. h.-e (1979–80). A debreceni KLTE-en történelem–földrajz–néprajz szakon szerzett oklevelet (1963). Az egri Dobó István Múz. (1963–), majd a debreceni Déri Múz. muzeológusa (1964–), a debreceni egy. Néprajzi Intézetének munkatársa (1965–). A történettudomány (néprajz) kandidátusa (1974). Főbb kutatási területe az anyagi kultúra története a Kárpát-medencében (pásztorkodás, rétgazdálkodás, teherhordás stb.), néprajzi kartográfia, néprajzi csoportok vizsgálata. Cikkei jelennek meg a szakfolyóiratokban. – F. m. A paraszti bortermelés néhány abaúji faluban (Debrecen, 1962); A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, Debrecen, 1965); Fényes Elek (Bp., 1976); A magyar parasztság rétgazdálkodása (Bp., 1979).

palánk: 1. udvar körüli, ill. utcai karó- vagy deszkakerítés; – 2. a török kori → huszárvár földből és fából épült erős fala; – 3. palánkfallal körülvett kisebb vár a török korban; – 4. falut körülvevő kerítés. (→ falukerítés)

Bárth János

palás horog: → véghorog

palást (női öltözetdarab): → debreceni viselet, → torockói viselet, → hétfalusi csángó viselet

palázolás: → Luca napja

pálcázás: → botozás

paleoetnológia: a néprajztudomány azon ága, amely régészeti leletek, ill. írásos források alapján ősi, ma már eltűnt vagy alapvetően megváltozott kultúrák néprajzi képének rekonstruálásával foglalkozik. – Irod. Closs, A.: Kulturhistorie und Evolution (Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft, 1956).

Ecsedy Csaba

pálha: 1. általában azt a négyszögletes, ritkábban romboid alakú vászon darabot jelenti, amely a → bevarrott ujjú ing, vagy a → mellé varrott ujjú ing hónaljába toldva a karok szabadabb, mozgását tette lehetővé. Egyetlen darabból szabott, de összeállítható két szembeforduló háromszögből is. – A → szűrnél a három részből álló oldaltoldás legfelsőbbikének a neve is pálha. Ezt felül az ujjához, alul az → aszajhoz toldották. A végszűrből a gallér leszabásánál kis darab leesett, ez adta a pálhát. – Végül szintén pálha a neve néhol a vászon → gatya fenékrészének is. A pálha szó először Páriz-Pápai Ferenc szótárában a 18. sz.-ban fordul elő. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); Palotay Gertrúd: A magyarországi női ingek egy szabástípusa (Népr. Ért., 1931); Helm, R.: Die bäuerlichen Männertrachten im Germanischen Nationalmuseum zu Nürnberg (Heidelberg, 1932); Hanika, J.: Sudeten-deutsche Volkstrachten (Reichenberg, 1937). – 2. A háló felső inára gyékénycsomóból kötött úszó (→ gyalom).

Gáborján Alice

pálházó: → vésett díszítés

pálinka: lepárlással készült szeszes ital. A saját alapanyagú és főzésű pálinka országszerte fontos, a nem-szőlőtermelő vidékeken pedig a legfontosabb szeszes ital az újkori parasztháztartásban. A hűvösebb éghajlatú felföldi és erdélyi vidékeken főként gabonából, egyébként gyümölcsből, szőlőtörkölyből (→ törköly), borseprőből készül. Az északi és keleti kárpáti övezet specialitása a borókafenyő magas cukortartalmú bogyóiból készült borókapálinka. Neve a Felföldön borovicska , Erdélyben fenyővíz . A burgonya a paraszti pálinkafőzésben a Felföldön volt jelentős, a múlt század második negyedétől. – A korábban földesúri előjogokkal korlátozott jobbágy-paraszti pálinkafőzést az 1836. évi VI. tc. saját szükségletre és nagybani eladásra szabaddá tette mindenféle alapanyagból. Kivétel volt a gabona, amelyet csak a gabonapálinka hagyományos területein engedélyeztek. A múlt század közepétől a parasztok házi pálinkafőző üstjei is állami ellenőrzés alá kerültek a szeszadó kapcsán. Maga a pálinkafőző berendezés nem különbözött attól, amit a földesúri és városi üzemekben is egyedül alkalmaztak a gőzkazánok 1830 körüli elterjedéséig. Tartozékai: egy réz üst (kazán) , az ezt felül lezáró sisak , fából készült hűtőkád, a sisakból a kádon át – a kicsepegő párlat gyűjtésére szolgáló edényhez – vezető két cső. Az üst épített katlan ba süllyed, alatta tüzelnek. A hűtőkád vizébe jeget, havat tesznek, ezért is a tél a fő pálinkafőző időszak. Házi főzésnél a másodszori lepárlás gyakran hiányzik. A házi pálinkafőző felszerelés némely vidékén jellegzetes épületekben (pálinkafőző kunyhó) volt felállítva. A pálinkafőző berendezéssel rendelkező parasztháztartásban a részért főzés egy időben megengedett mellékjövedelem volt. – A házi pálinkafőzők nagy része megszűnt az I. világháborúval. Ekkor egyrészt az üstöket hadi célra összeszedték, másrészt az 1920. évi IV. tc. a magánvállalkozás intézményesítését támogatta a – korábban sem hiányzó – községi főzdék rendszerének előtérbe helyezésével. A nevezetes kecskeméti barack- és szatmári szilvapálinkánk kisüsti eljárással készül, de hírneve a házi főzés időszakánál későbbi. Paraszti étkezéseken ünnepi szerepű a pálinka a bortermelő vidékeken, míg erőteljes pálinkafogyasztó szőlőtlen tájakon nem számít különösen ünnepélyesnek. Mindkét vidéken általános igény volt, hogy a napi munkájukat állatgondozással kezdő férfiak napi első – hajnali – étkezése egy korty pálinka legyen, a kenyérfogyasztó övezetben egy falat kenyérrel. – Az égettbor elnevezés csak a 20. sz.-i szaknyelvben jelölt következetesen borpárlatot, korábbi forrásokban ezt és más párlatot (pálinkát) egyaránt. A pálinka a 17. sz.-ban felbukkanó szlovák jövevényszó. Ott ez szintén az ’égetni’ ige származéka. (→ még: italok) – Irod. Gönczi Ferenc: Göcseji haranglábak és pálinkafőző kunyhók (Népr. Ért., 1904).

Pálinkaégető kunyhók 1–3. Várfölde, 4. Zebecke, 5. Bánokszentgyörgy (Mind: Zala m., 20. sz. eleje)

Pálinkafőző üst (Csöde, Zala m., 1950-es évek)

Kisbán Eszter

pálinkabíró: → égettbor-bíró

pálinkásbutykos: → butykoskorsó

Palkó Józsefné, Zaicz Zsuzsánna (Andrásfalva, Bukovina, 1880–Kakasd, 1962): mesemondó, a népművészet mestere. 1947–48-tól haláláig Kakasdon (Tolna m.) élt. Mesemondó család tagja. Apja, bátyja, unokaöccse, fia közismert, közkedvelt mesemondók voltak. Repertoárjának legszebb darabjai a nagy terjedelmű → tündérmesék és tréfás mesé k (→ reális mese), melyek többnyire egy hősnő fájdalmas vagy mulatságos kalandjairól szólnak. A sorsüldözött nőkről szóló mesék előadásában rendkívül poetikus, együttérző. Bár írástudatlan, meséinek nagy része közvetve vagy közvetlenül meséskönyvekből, Kriza János, Arany László és Benedek Elek népmesegyűjteményeiből származik. Ez részben környezete nagyfokú olvasottságával magyarázható. A bukovinai székely falvakban a 19. sz.-i népmesegyűjtemények mellett a népkönyvek és ponyvafüzetek is közismertek voltak, szerves részét képezték a szellemi kultúrának, rossz magyarságuk nem hagyott nyomot Palkó Józsefné stílusán. – Irod. Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I–II., UMNGy, VIII–IX. Bp., 1955., 1960); Dégh Linda: Märchen, Erzähler und Erzählgemeinschaft. Dargestellt an der ungarischen Volksüberlieferung (Berlin, 1962).

Palkó Józsefné

Kovács Ágnes

pallér: → munkavezető

palló: → bürü

Pál napja, Pál fordulása (Szent Pál, jan. 25.): a → népi hitvilág termés-, időjárás- (→ időjóslás) és haláljósló (→ haláljóslás) napja. Az elnevezés Pál apostollal a damaszkuszi úton történt eseményre, Pál megtérésére megy vissza. Ekkor lett Saulusból Paulus. Azt tartják: ha Pálfordulón szép az idő, akkor bőtermés lesz. „Ha Pál fordul köddel, sok ember hal döggel” – szólás nemcsak az időjárásra vonatkozik, hanem a hajdani dögvészekre (pestis) való jóslás emlékét őrzi. A neve tette termésvarázsló nappá: a hagymadugványos tarisznyát fordítva kell visszaakasztani s akkor nem magzik fel (Szilágyság). Pálpogácsa nevű → tollaspogácsát sütnek ezen a napon haláljósló céllal. – Irod . Szendrey Zsigmond: Szalontai jeles napok (Ethn., 1927); A magyarság néprajza (IV., Bp., 1941–43).

Tátrai Zsuzsanna

palóc áttört bútor, palóc bútor: felépítését tekintve → asztalosbútor, túlnyomórészt faragóspecialisták, elsősorban pásztorok műve. Elterjedési területe Nógrád és Heves m. északi része. Jellemzője a négyszögletes tölgy- vagy bükkfa lapokon, táblá kon kivitelezett áttört faragás , amely a rendszerint fenyőfa bútor szembetűnő részén, keretlécek közt helyezkedik el. A palóc díszbútor, elsősorban a szobabeli → szentsarokban egyedül vagy párosan állított pad, továbbá ágy elé való → rengő pad, szék és karosszék, ritkábban → tálasfogas, asztal – itt a táblák a kávába illeszkednek –, bölcső, kanáltartó. – A palóc áttört bútor valószínűleg elsősorban a csuklós támlájú pad ihletésére született, kiterjedéséhez hozzájárulhatott a klasszicizmusban és historizmusban divatozó rácsos támlájú ülőbútor hatása. A kialakulás kezdete nem ismert, az 1880-as évekből való első évszámos példányokon már több, eltérő felfogásban dolgozó mester keze különböztethető meg, kettő éppen a két legjelesebb, stílusteremtő egyéniség Csábrádi József és Bertók János munkája. Számos készítője közül a második generáció legönállóbb alkotói Lőrincz Pál és Gyurkó Pál voltak. A virágkor a 20. sz. elejéig tartott, elvétve az 1940-es évek végéig készült palóc áttört bútor. Egyes kései példányokon az ábrák csupán némi domborulatot kaptak, áttörés nélkül. A palóc áttört bútor sikerétől indítva, tanult mesteremberek – így kerékgyártó, asztalos – is készítették, kifűrészelt huszárok sorával, esetleg virágindával. A palóc áttört bútor többnyire barnára, zöldre festett, a faragás gyakran színezett. Az egyszerűbb példányok díszítése 1–2 stilizált növényi és geometrikus motívum ismétléséből áll, középen néha magyar címerrel. Különösen a padokon volt kedvelt a figurális dísz, leginkább huszár ok (huszáros lóca) , esetleg gyalogos katonák. Ez lehetett a palóc áttört bútor kiinduló témája; megjelenítésmódja – kivont karddal lovagló huszár –, a katonai emléklapokra vezethető vissza. A palóc áttört bútor táblái rendszerint önmagukban is megálló, zárt kompozíciót képeznek, egy, néha egymás fölött két mezővel. Padon és más nagyobb bútoron együttesük általában összefüggő jelenetsort, vonuló, vágtató regimentet ad ki. A pásztorfaragások ábrázoló gyakorlatára támaszkodva követhették ezt a további témák, köztük a legkedveltebb az erdő bemutatása lett, vadászattal, legeltető pásztorral, esetleg bibliai ősszülőkkel. Más téma csupán esetleges, így a mezőgazdasági és favágó munka, lakodalom, Jézus életéből vett jelenetek, továbbá a mesét, hiedelemmondát illusztrálók, mint a 3 madarász története, a beszélgető állatok – ez utóbbiak felismerését az segíti, hogy feljegyzésre került az alkotó elképzelése. Az összefüggő mondanivaló nem zárta ki a díszített felület szimmetrikus megkomponálását, ez segített az esetleges különféle témák egymás mellé rendelésében is. Minthogy az asztalsarokba szánt padok együtt képeztek egységet, a díszítés is ehhez igazodott, amikor a két pad találkozásánál lévő végek kaptak kiemeltebb díszt, a külsők pedig egyszerűbbet. Innen a páratlanul fennmaradt példányok látszólagos aszimmetriája. – A palóc áttört bútor ábrázolásmódjára általában jellemző a kora-középkori képzőművészet gyakorlatára emlékeztető naiv szimbolika, mely a hangsúlyozni kívánt valóságelemek jelentőségét erőteljes felnagyításukkal érzékelteti a kevésbé fontosaknak ítéltekkel szemben. Az erdőábrázolásokon így a falevelek, apró erdei állatok, nyulak, madarak, mókusok gyakran közel akkorák, mint az itt csak mellékszereplő ember. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (V., Bp., 1922); Tóth János: A magyar falu építőművészete (Szombathely, 1945); K. Csilléry Klára: A Magyar Osztály gyűjteményének gyarapodása 1970–1972-ben (Népr. Ért., 1973).

Padtámla részlete. Uram József munkája (Szécsény, Nógrád m., 1908), Bp. Néprajzi Múzeum

Tábla padtámláról (Kazár, Nógrád m., 1890) Bp. Néprajzi Múzeum

Tálasfogas. Bertók János műve (Piliny, Nógrád m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Padtámla részlete, meseillusztráció: két legény összevész a madártojáson, míg a harmadik megszerzi. Lőrincz Pál munkája (Karancskeszi, Nógrád m., 1902) Bp. Néprajzi Múzeum

Csuklós támlájú pad (Hugyag, Nógrád m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Csuklós támlájú pad (Karancskeszi, Nógrád m., 1893) Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum

Csuklós támlájú pad. Csábrádi József műve (Nógrád m., 1889) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

Palócföld: a néprajzi irodalom nyomán kialakult fiktív tájfogalom, amellyel Hont, Nógrád, Heves, Borsod, Gömör történeti megyék földjét, a hipotetikusan palóc nak, palóc jellegű nek tekintett népesség lakóhelyét jelöli a néprajzi irodalom. E lakosság egységes palóc elnevezése tudományosan nem hiteles. Tudománytörténetileg nyomon lehet követni, miként bővítették történetileg tájékozatlan kutatók a 19. sz. elejétől kezdve a Palócföld fogalmát. Mind a nyelvi, mind a település- és társadalomtörténeti elemzés, mind a népi műveltség vizsgálata arra vall, hogy a palóc nak vélt jelenségek szélesebb körben terjedtek el, mintsem az a → palócoknak lennének tulajdoníthatók, ill. maga a palócság szűkebb területen él, mint egyes szerzők vélik. A Palócföld helyett helyesebb a → Felföld megjelölést használni, mivel a magyar népi műveltség történeti, társadalomfejlődési szempontból jelentős valamennyi jelensége és eleme a magyar nyelvterület É-i, felföldi sávjában egyes feltételezetten „palócnak” tekintett jellegzetességektől függetlenül összefüggő elterjedésterületet alkot s ez egybeesik a Felföld, Felső-Magyarország magyarsága nagytáji kereteivel. – Irod. Kósa László–Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása (Bp., 1975).

Filep Antal

palóc háztípus: → északi háztípus

palóc hímzések: → újabb felföldi hímzések

palócok: a 19. és 20. sz.-ban a Mátrától és a Bükktől É-ra fekvő medence jellegű területek, ill. az Ipoly völgye (Ipolyságig) magyar parasztságának népi neve. Az adott földrajzi kereteken belül az elnevezés alapján pontosan megállapíthatatlan a palócok lakóhelyének kiterjedése, mivel a szó a parasztság körében gúnyos, pejoratív jelentésű. A palócok írásos említése a 17. sz. óta ismert. – A palóc név az orosz, lengyel palovec ’kun’ jelentésű szó átvétele, azonban valószínűleg a → kunok 13. sz.-i tömeges beköltözése előtt kis csoportokban, a magyarság között megtelepült kun elemek megjelölésére szolgált. Feltehetően rájuk utal a bélapátfalvi kolostor „kunok bélháromkúti apátsága”-ként (Abbatia Trium Fontium de Beel Cumanorum) való említése (1232). Így joggal tekinthetjük a korai 19. sz.-i néprajzi irodalom alapján is Bélapátfalva szűkebb környékét a palócok eredeti (19. sz. előtti) településhelyének. Hasonlóan történetileg mély gyökerű és hiteles lehet egyes mátrai helyeknek a palócokhoz való kötése. A korai Árpád-kori hevesi–borsodi palóc–kun telepek szórványosak, elszigeteltek lehettek, ezért a palócok – más csoportoktól eltérően – nem kaptak közjogi kedvezményeket, kiváltságokat, és nem történt letelepítésük rögzítése krónikáinkban, okleveleinkben sem. Nyelvi és népi felszívódásuk a környék lakosságába rendkívül gyors lehetett, beolvadásuk a 13. sz. első felében befejeződött. Amikor még az egri püspök környezetében voltak török nyelvet ismerő papok, és a kunok beköltözése és huzamos mo.-i jelenléte nem konzerválhatta a Mátra környékén élő palócok kun nyelvét, népiségét. Így az egykori népnév egy-két szűkebb településcsoport lakóinak megkülönböztető nevévé válhatott a kései középkorra, és írásos nyoma csak szórványosan bukkant fel a 17. sz.-ban tömegesebbé váló forrásanyagban. A 19–20. sz. folyamán az élő népi hagyomány alapján palóc nak tartott szűkebb csoport kultúrájával, nyelvjárásával rokonságot mutató táji környezetre egyre tágabb határok között alkalmazták a palóc megjelölést. Így pl. az Ipolytól Ny-ra eső terület É-i részét a Vágig Ny-i, a K-re esőt a Hernádig K-i palóc terület ként kezelték (→ Palócföld). Ez az eljárás ahistorikus, mivel a 18–19. sz. legfeljebb a késő középkorban gyökerező társadalmi, gazdasági, kulturális jellemzőit egy történetileg is nagyon nehezen követhető, a nagytáji keretekben kezdettől fogva már csak létszáma miatt is alárendelt szerepet játszó korai Árpád-kori csoporttal való azonosítást sugallja. – A kérdés néprajzi vizsgálatánál figyelembe kell venni, hogy a kutatást sokáig olyan néprajzi munkák határozták meg, amelyek nem voltak módszertanilag és kritikailag megalapozottak. Hasonlóképpen problematikus a korábbi nyelvészeti irodalom ún. palóc nyelvjárás fogalma, amely néhány hangtani jelenség alapján az északi magyar nyelvterület nagy részét a palócokhoz köti, palócokról nevezik el. – Irod. Szeder Fábián: A palóczok (Tud. Gyűjt., 1819); Hunfalvy Pál: Magyarország Ethnographiaja (Bp., 1876); Pintér Sándor: A palócokról (Bp., 1880); Malonyay Dezső: Hont, Nógrád, Heves, Gömör, Borsod magyar népe. A palócok művészete (Bp., 1922); Módszerek és feladatok (szerk. Bakó Ferenc, Eger, 1969); Kocsis Gyula: Bibliográfia a palócok kutatásához (Eger, 1974); Manga János: Palócföld (Bp., 1979).

Menyecskék ünnepi viseletben, a jobb oldali újmenyecske főkötőben (Hollókő, Nógrád m., 20. sz. második fele)

Ünneplőbe öltözött leányok (Buják, Nógrád m., 1930-as évek)

Menyecskék ünnep délutáni viseletben (Nagylóc, Nógrád m., 1930-as évek)

Református templom harangtornya (Hubó, v. Gömör m., 19. sz. első fele)

Lakóház (Gömörmihályfalva, v. Gömör m., 19. sz. második fele)

Utcarészlet (Hollókő, Nógrád m., 1970-es évek)

Lakóház (Drégelypalánk, Nógrád m., 1964)

Mikszáth Kálmán szülőháza. Falusi lakóház a 19. sz. első feléből (Mikszáthfalva-Szklabonya, v. Nógrád m.)

Filep Antal

palóc pásztorkodás: A néprajzi szakirodalom ezen a néven ismeri a Mátra és Bükk hegység környékének jellegzetesen középhegységi, erdei legeltető állattartását. A pásztorkodás módját döntő módon meghatározta a viszonylag sűrű településhálózat, a települések szűk határa és az egyes falvak jogállása (nemesi, úrbéres, zsellér). A tenyésztett állatfajok közül kiemelkedő jelentősége volt a juhnak és a szarvasmarhának. Igázásra elsősorban ökröt használtak; a növendék és a heverő-marhát tavasztól-őszig gulyá ban legeltették. A szarvasmarha nyári legeltetése, őrzése közösségi nyájakban történt. Számos faluból jártak el az Alföldre szarvasmarhát felvásárolni és a Felföldön nyereséggel túladtak rajta (→ kupec). Lótenyésztés csekély mértékben folyt, ménes csak egy-két nagyobb nemesi faluban és uradalmakban akadt. A sertéstenyésztés belső szükségletet elégített ki. A közösségi és családi őrzésű kondá k az év nagy részében az erdőket járták, a sertéseket ősszel → makkoltatás révén hizlalták fel. A juhtartás üzemformái közül karakterisztikus volt a → nagycsaládoké. Ezek saját vagy bérelt erdejük, legelőjük területén, valamely nőtlen férfitagjuk őrzésére bízva legeltették nyájukat. Juhaik kora tavasztól késő őszig a legelőn voltak, erdei aklokban éjszakáztak; a gyapjú és az élőállat jelentette fő hasznukat. A közösségi és uradalmi juhnyájakat fogadott juhászok őrizték. A → bacsók mestersége nemzedékeken át öröklődött, valóságos pásztordinasztiák voltak a Mátra–Bükk vidékén. Közülük kerültek ki a legjobb fafaragók, dudások. (→ még: pásztorművészet) – Irod. Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, 1965).

Paládi-Kovács Attila

palóc szőttesek: Elterjedési területük Nógrád és Heves m. északi része. Kiemelkedő csoportjaik a halottas párnák, lepedővégek, búcsútarisznyák és kötények. Ezek pamut- és kenderszálból elegyesen vagy tiszta pamutból szőtt → parasztszőttesek. Piros, piros-kék pamutfonallal mintázták őket, újabban (e század elejétől) zölddel és sárgával is. Legtartózkodóbb a halottas párnák díszítése: mértanias csíkokból áll, melyeket H és K betűhöz hasonló elemekből szerkesztettek. A pamutvászon kötények és → búcsútarisznyák piros, piros-kék díszítése sokszor az egész tárgyat elborítja, egymás fölé helyezett csíkokból áll, ezekben az egyszerű mértanias elemek mellett a stilizált virágelemek sorai is megjelennek. Szokás a vászonkötények aljába viselőjük nevét is beleszőni vagy belevarrni. A Néprajzi Múz. gyűjteményében egy hollókői kötény piros felirata szinte örömmel adja tudtul, hogy viselője „Horvát Mihály 18 éves”, vagyis elérte a legénykort, amikor megkaphatja a legényt megillető öltözetdarabokat, így a díszes vászonkötényt is. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (V., Bp., 1922).

Ünneplő kötény részlete (Rimóc, Nógrád m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Párnavég részlete (Őrhalom, Nógrád m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Szőttes részlete dísztörülközőről (Ragyolc, Nógrád m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Kötény „szakácska”, piros-kék szőttesmintával (Őrhalom, Nógrád m., 20. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

palóc szűr: → felföldi szűr

palóc táncok: a Palóc-vidék tánckultúrájának összefoglaló jellegzetessége az új stílusú tánc- és zeneanyag egyeduralma, valamint a leánykörtánc általános elterjedése. A nyugati és keleti vidékek tánckultúrája részletvonásokban különbözik s jobban kapcsolódik a dunántúli, ill. alföldi → táncdialektusokhoz, mint egymáshoz. A nyugati palócok pl. a régies dudazene emlékeit s a menyasszonyfektető → gyertyás tánc divatját a Dunántúlhoz hasonlóan őrzik, míg a keletiek táncaiban sok az alföldi vonás. A pásztortánc ok maradványai több helyütt feltűnnek: nyugaton a kétbotos → kanásztánc és → söprűtánc, keleten pedig a botforgatós, olykor baltás pásztortáncokat járják a jellegzetes felföldi kanász- és dudanótákra. A palóc → karikázó legegyszerűbb, általános formája a kört állandóan napirányba forgató nyitó-záró lépés és az ezt követő gyors sergés. A karikázó nyugaton olykor gazdagabb, több részes, keleten pedig az Alföldre is jellemző → körcsárdással vegyül. A → sallai verbunk a nyugati, a → vasvári verbunk a keleti vidékek jellemző férfitánca. Az utóbbi páros változatban is gyakori. A nyugati lassú → csárdást igen egyszerű, végig zárt fogásmóddal járják. A lenthangsúlyos friss csárdás viszont gazdag. Legjellemzőbb mozzanatai a páros forgás, a → lippentős-bukós motívum s a párelengedős → csalogatás. Korábban a tánckezdő verbunkot itt a friss követte, a lassú csárdás csak később került a táncrendbe. A keleti lassú csárdás gazdagabb s a fenthangsúlyos frissel egybeolvad éppúgy, mint a Tiszántúlon; a nyílt fogásmódok, a félfordulós motívum és a férfi csapásoló figurázása jellemzi. A menyasszonyfektető gyertyás tánc különböző – osztó, vonuló páros és kígyó – formái a nyugati vidékre jellemzőek, kelet felé ritkul a használatuk. – Irod. Martin György: Bag táncai és táncélete (Bp., 1955); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Martin György: A magyar körtánc és európai rokonsága (Bp., 1979).

„Forgatós”. Páros tánc dudaszóra (Buják, Nógrád m., 1930-as évek)

Martin György

palóc viseletek: → felföldi viseletek

Pálóczi Horváth Ádám (Kömlőd, 1760–Nagybajom, 1820): népköltési gyűjtő, ügyvéd, mérnök, költő. 1773-tól 1780-ig a debreceni kollégiumban tanult, majd ügyvédi és mérnöki képesítést szerzett, 1783-tól haláláig gazdálkodással foglalkozott Somogy és Zala különböző vidékein. Korának kedvelt költője volt. Gazdag – régi népi, népszerű, valamint részben saját műköltői alkotást tartalmazó – kéziratos gyűjteményei jelentenek különös folklorisztikai értéket. Számos 17–18. sz.-i, így kuruckori népdal mellett máig énekelt népi szövegek sorát elsőnek jegyezte fel s jó zenei érzékkel rögzítette dallamukat is. – F. m. Ó és új mintegy ötödfélszáz énekek (Kiadta Bartha Dénes és Kiss József, Bp., 1953); Énekes poézis (Válogatta Katona Tamás, az utószót írta Küllős Imola, Bp., 1979). – Irod. Erdélyi Pál: P. H. Á. (Erdélyi Múzeum, 1908); Mészöly Gedeon: P. H. Á. énekeskönyve (Népünk és Nyelvünk, 1930); Hegyi Ferenc: P. H. Á. (Debrecen, 1939); Papp Vilmos: P. H. Á. ismeretlen levelei az Őrség ügyében (Vasi Szle, 1964).

Pálóczi Horváth Ádám

Sándor István

Pálóczi Horváth Lajos (Beregszász, 1899–Bp., 1976): népzenekutató, műfordító. Tanulmányait a bp.-i közgazdasági egy.-en végezte (1930). Folklorisztikai tanulmányait 1934-ben kezdte. 1940-ben a Néprajzi Múz. Bereg megyébe küldte néprajzi kutatómunkára. Szűkebb szakterülete volt a népdalkutatás, a magyar népdalok kapcsolatainak vizsgálata a rokon népek népzenéjével. – F. m. Népünk dalai (Bp., 1943).

palóka, billenős palóka: a fiatal borjak szopását gátló, az elválasztást elősegítő, lekerekített félkör alakú, ovális, ritkán szögletes fa eszköz, amelyet a felső részén kivágott két csapjánál az állat orrába akasztanak. A 6–8 hetes borjú ettől hátrafelé lépkedve legelni tud, de az anyja tőgyéhez – mivel a palóka az orra elé hajlik – nem férhet. Az állatok szopásgátlásának azonos funkciójú, de formailag más eszköze az → orradzó és a → keretespalóka. A palókák jobbára a nagy kiterjedésű alföldi pusztákon – elsősorban a Hortobágyon és a kecskeméti Bugacon – használatosak, ahol a → külterjes állattenyésztés nagyobb arányú volt. Elterjedésének északi határa a Duna–Tisza közén a főváros, a Tiszántúlon Tiszaladány és Csenger vonala; a Dunántúlon Baranya és Vas m. kivételével alig találkozunk vele. Délen kb. az ország mai politikai határáig terjed, keleten adatok hiányában nem húzható meg a határvonal. Az Alföldön leginkább a pásztorok használták, ők is készítették deszkadarabból, hordódongából. Gyulán pl. bognárok is készítették és árusították piacon, vásárokon. A fából készült palóka analógiájára készítenek szopásgátló eszközt bőrből (Gyula), pokrócdarabból (Orosháza), sőt rongyból is. Igyekeznek még távol tartani a borjakat a tőgy bekötésével, valamint bekenésével is. – A magyar billenős palókához formai és funkcionális tekintetben hasonlók ismeretesek az ázsiai sztyeppén, pl. a baskír, mongol és kalmük pásztoroknál. Európában csak DNy-on fordul elő, pl. Portugáliában, É-Spanyolo.-ban, D-Franciao.-ban, s talán Íro.-ban. Ismeretes még Közép-Brazíliában, ahol a portugálok honosították meg. (→ még: borjúkantár) – Irod . Krüger, Fritz: Die Hochpyrenäen. B. Hirtenkultur (Hamburg, 1935); Gunda Béla: Asiatische Maulkorbformen (Ethnos, 1938); Berg, Gösta: Fåret som mjölkdjur. Ett bidrag till den primitiva boskapsskötselns historia (Rig, 1949); Szabó Mátyás: Fiatal állatok szopását megakadályozó eszközök és eljárások. A Néprajzi Múzeum „palóka” gyűjteménye (Népr. Ért., 1955).

1. billenős palóka (Hortobágy, Hajdú-Bihar m.), 2. billenős palóka (Haraszti, v. Verőce m.), 3. szúrós palóka (Túrkeve, Szolnok m.)

Szabadfalvi József

palónya: két csónakról, két ember által kezelhető, zsákszerűen öblös folyóvízi húzóháló; a → flák felső-tiszai (Tiszafüredtől északra használatos) változata. A 18–22 m hosszú és 6–8 m mély háló felső in án 8–10 pala , alsó inán ólomsúlyozás és két végén egy-egy csatkő van; öblét a hálólap két szélének „összevarrásával” nyerik. Nem bizonyítható, hogy az al-dunai flák és a felső-tiszai palónya között közvetlen genetikus kapcsolat lenne, jóllehet a két szerszám szerkezete és használati módja azonos. Egy palónya nevű hálót már a 17. sz.-ban is használtak a Felső-Tiszán (Kesznyéte, 1689: polonya ). A leírásból csak azt tudjuk meg, hogy „apró halat szokott fogni; mivel azon háló nem öreg halhoz való”, így ez az adat biztonsággal nem azonosítható a néprajzi leírásokkal. Az Európában széles körben használatos hasonló húzóhálók és a palónya összevetését nehezíti, hogy a szó etimológiáját sem ismerjük. – Irod. Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Takáts Sándor: Emlékezzünk eleinkről – A gyalmos és réti halászokról (I–II., Bp., 1929).

Szilágyi Miklós

palotás: ünnepélyes tartású, lassú nemesi tánc, 19. sz.-i társastánc és színpadi változata. Elnevezését nyilvánvalóan a nemesség hajdani tánchelyéről, a várak, kastélyok, udvarházak díszterméről (palota) nyerte. E tánc nevének említése a 19. sz. elejétől fordul elő (Sándor István, 1801). A múlt század második felében a → táncmesterek több báli palotást alkottak (pl. Tóth Samu, Kinszky Károly). A falusi tánciskolák vizsgabáljára a vidéki táncmesterek bálnyitó vagy bemutató céljából számos sematikus palotás változatot állítottak össze: sétapalotás, díszpalotás stb. Ny-Dunántúl egyes vidékein (pl. Őrség) a páros lassú csárdást is gyakran palotásnak nevezték. (→ még: népies műtáncok, → tánciskola) – Irod. Róka Pál: A táncművészet tankönyve (Bp., 1900); Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctud. Tanulm., 1959–60, Bp., 1960).

Palotás a „Magyar úri bál csárdás” c. zenemű címlapja (1864)

Pesovár Ferenc

Palotay Gertrúd (Bp., 1901–Bp., 1951): etnográfus kutató. 1928-tól a Néprajzi Múz.-ban dolgozott mint szerződéses beosztott, 1946-tól a MNM, majd az Orsz. Iparművészeti Múz. tudományos munkatársa. Viski Károly tanítványa volt, az ő művelődéstörténeti törekvéseit építette tovább viselet- és hímzéstanulmányaiban. Különösen jelentős munkássága a hímzések területén, ahol rendszerezte az öltésformákat. A ref. egyházak úrasztali takaróinak és egyes úri hímzéseknek az elemzésével történeti támpontokat keresett a népi hímzések egyes motívumainak megértésére. Nagy apparátussal hasonlította össze a magyar, különösen az erdélyi hímzések egyes vonásait az oszmán-török hímzésekkel. Módszertanilag máig példaadó az erdélyi, mezőségi Szék hímzőgyakorlatának és hímzőegyéniségeinek monografikus földolgozása, valamint az erdélyi vászonhímzések Szabó T. Attilával együtt elvégzett formai elemzése, az adatolatlan tárgyak között a lokális stílusok elkülönítése. – F. m. Hímzőmesterség (Ferencz Kornéliával, Bp., 1932); Oszmán-török elemek a magyar hímzésben (Bp., 1940); Erdély népművészete (Bp., 1944); A szolnok-dobokai Szék magyar hímzései (Kolozsvár, 1944); A magyar népművészet kutatása (Bp., 1948); A magyar népviselet kutatása (Bp., 1948); Adatok a mezőségi magyar hímzés ismeretéhez (Kolozsvár, 1948). – Irod. Kresz Mária: P. G. 1901–1951 (Ethn., 1951); Varga Mária: P. G. tanulmányai (Index Ethn., 1958).

Fél Edit Sándor István

pálpogácsa: → tollaspogácsa

pályamunkás, krampácsoló: vasúti pályafenntartást végző betanított munkás. 1914 előtt a pályamunkások többsége olyan agrárpoletár vagy félproletár volt, aki csak a mezőgazdasági munkák szüneteiben szegődött el a vasúthoz és igyekezett lakóhelye közelében dolgozni. Örökletes rétegük a vasúti munkásokból és → kubikosokból került ki. 2–3 év kellett e szakma elsajátításához. A pályamunkás kubikos felszereléssel földet és egyéb építőanyagokat szállított, talpfát fektetett le, sínt szegelt fel, továbbá vasúti építkezéseken volt segédmunkás. Minden szerszám a vasúté volt, de szállításukról maguk a munkások gondoskodtak. Egy-egy → előmunkás vezetésével kisebb csoportokra oszlottak, melynek minden tagja egyféle munkát végzett. E csoportok azonban nem bandák, mert állandó és közvetlen felügyelet mellett végezték munkájukat, s főként nem volt közös a kereset sem. A pályamunkások között több volt a súrlódás, mint a bandákon belül, főként ha lakóhelyüktől nagyobb távolságban dolgoztak. A pályamunkások zöme földszerzéssel próbált kitörni; csekély töredékük több évi gyakorlat és bizonyos tanfolyamok elvégzése után pályamester lett; a többség azonban kétkezi és kétlaki munkásként élte le egész életét. Megfelelő adottságok híján nálunk nem szakosodtak az alagútépítő és kőmunkások, akiket a pályamunkások és a kubikusok → baráberekként emlegettek. – Irod. Veres Péter: Pályamunkások (Bp., 1951).

Katona Imre

Pályuk Anna (Veresmart, 1858–Tiszabökény, ?): mesemondó. Kárpátukrán származású, 1890-ben magyar környezetbe, Tiszabökénybe ment férjhez, s haláláig magyarul mesélő parasztasszony volt. Meséit édesanyjától tanulta. Fiatal korában cselédeskedett, gazdája gyermekeit gondozta, és nekik mesélt; negyvenévesen férjhez ment a falu egyik legmódosabb gazdájához, itt mostoha gyermekei, s még inkább unokái voltak leghűségesebb hallgatói. Kocsisné Szirmai Fóris Mária 1910–18 között 100 meséjét jegyezte fel. Repertoárjának nagyobbik része a hiedelemmondák és a tündérmesék határán álló nyitott szerkezetű tündérmesékből áll, ezek tündérekről, ördögökről, szélről, hajnalcsillagról szólnak.

Kovács Ágnes

pamodás ruha: → komakendő

pampuska: → fánk

pamukos halászat: az állító vagy eresztő halászat (→ állítóhalászat, → eresztőháló) balatoni változata. A Németo.-ból importált finom pamutból kötött, fel- és alinra állított hálót 40 m hosszú és 4 m mély végekben készítették. Úszóknak gyékénycsomókat alkalmaztak, súlyzásnak köveket. A szembőség 2–6 cm közt váltakozott a halfaj, hely és időszak szerint. Használatkor két halász egy csónakról, de külön szerszámmal, fejenként 5–20 véggel dolgozott. A végeket még a parton összekötötték, felkövezték. Este eresztették és hajnalban szedték fel. Kimosták és estig tericsfákon szárították. A pamukos halászat sok kisebb részletben nem volt egységes a Balatonon. A 19. sz. elején alakulhatott ki a → szabad halászat megszűnése után, a bérleti rendszer elterjedésével, s a Balatoni Halászati Rt. 1900-as megalakulása szüntette meg. A pamukos halászat analógiáit a német Treibnetzben találjuk meg, de közvetlen kapcsolatot ez ideig nem mutattak ki. A balatoni halászok terjesztették el a századfordulón a Velencei-tavon → pótás cérnaháló változatát. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Domanovszky György: A tihanyi pamukos halászat (Népr. Ért., 1942); Solymos Ede: Rekesztő halászat a Velencei tavon (Székesfehérvár, 1958).

Solymos Ede

panaszdal, panaszvers: 1. szegény sorsú falusi (jobbágy-) parasztok vagy mezei munkások szociális sérelmeit felsoroló ének, mely az érdekeltek nevében szól, bár nem feltétlenül saját szerzeményük. – 2. Többféle lírai dalcsoporton belüli tematikus típus, amely az adott körön (cselédélet, katonaság stb.) belüli közös panaszokat fogalmazza meg. E két panaszdal-típus sem kialakulását, sem pedig témáját tekintve nem választható el élesen. – A szociális panasz az ókortól, a verses panaszdal pedig Európa-szerte ismert műfaj; nálunk Szkárosi Horváth András néhány 16. sz.-i verse (A fösvénységről, Az átokról, Az fejedelemségről), a 17. sz.-i nemesi panaszok és a 18. sz.-i jobbágyi → porcióénekek tekinthetők közvetlen műfaji előképeknek, de közvetve a → kuruc énekek, → bujdosóénekek és más → történeti énekek, → politikai dalok egy része is ide vehető. Az újkori panaszdal közösségi, de nem közéleti; nem kapcsolódik országos jelentőségű történeti eseményhez sem, hanem a paraszti hétköznapokról szól. Elkülönül a személyes jellegű panaszdaloktól is (→ rabénekek, → keservesek), bár ez a műfaji-tematikai határ sem teljesen lezárt (pl. – Édesanyám is volt nékem…) – A korábbi porcióénekek hagyományait folytató panaszdalok régibbek és általánosabb sérelmeket szólaltatnak meg. Közülük egy évszázadon át Arany János nagykőrösi tanártársának, Losonczy Lászlónak (1812–1879) egy szabadságharc előtti verse (– Nyomorúság az életem…) volt a legnépszerűbb; a szóbeliségben mindig időszerű változatban énekelték: az adóteher (– A nagy adó súlya alatt Házgerendám majd leszakad…), a nincstelenség (– Nincsen kenyér, sóra való…), társadalmi ellentét (– A gazdagnak jól van dolga, A szegényt az ág is húzza…), a hazafiság kérdésessége (– Nékem hát nem édesanyám Magyarország, csak mostohám…) és más kérdések is kifejezést kapnak, de programot már nem tud adni (– Megváltozik majd egészen, Tudja Isten, mikor lészen?…). E dal a századforduló körül a mezei munkásság ajkára került (– Nekem feltörik tenyerem, Mégis alig van kenyerem…), majd az 1930-as válságévekben ismét felújult. Némely változata összeolvadt egy másik hasonló panaszdallal (– Szántani kék, tavasz vagyon…) és alighanem mintául szolgált egy újabbnak (– Csutkaszárból van a házam teteje, A szegénység kikönyököl belőle…). Népszerűségét jelzi, hogy rabénekként, sőt → bordalként (– Szeretnék én soká élni…) is énekelték. Az újkori paraszti panaszok a nehéz munkát (– Mind csak szántunk, mind csak vetünk, Még sincs megevő kenyerünk…), az adóterheket (– Nincsen dézsma, nincsen robot, Mégis csak ütik a dobot…), az időjárás mostohaságát (– Tavaszt es heába várunk, A tavaszba sincs áldásunk…) említik elsősorban. Az 1848–49 utáni panaszdalokban újult erővel jelentkezik a németellenesség (– Ránk vetette a nagy adót a német…). Idők folyamán e panaszok részben helyi jellegűek lettek (– Dudariak nem élhetnek…), részben mindinkább az agrárszegénység elégedetlenségét fejezték ki (– Édesanyám édes teje, De keserű más kenyere; – A szegénynek rossz a sorsa, Nincs, ki könnyebbítsen rajta…), de az osztálytudatosság fokára nem jutottak el. – Korábbi panaszdalok szerepváltás (a kutya, a ló, a nyúl stb. panasza; irodalmi párhuzamaik esetenként a középkorig követhetők) vagy dallamcsere következtében sokáig fennmaradhatnak (pl. a 18. sz.-i – Nincs boldogtalanabb a parasztembernél… kezdetű porcióének lakodalmi menetdallá, a csaknem egykorú – Négy szál deszka rideg házam… kezdetű → virrasztóének viszont panaszdallá vált). A gúnydalok (– Jászságba van jó lakás; – Kiürült a búzásveröm…), bordalok (– Falu végin a vasvella; – Szegény embernek szegény a sorsa…) és → szerelmi dalok (– A szememet rá se merem vetni; Szegény vagyok, tilalom szeretni…), egy része szociális panaszt fogalmaz meg, más részük egyszerűen a panaszdal típusának gúnyos változata (pl. a kéziratos költészetből származó vénlánypanasz). Alig van lírai dalcsoport, melyen belül panaszdalt ne találnánk, elsősorban a foglalkozási dalok (→ katonadal, → munkásdal stb.) között. – Irod. Küllős Imola: A 17. század kéziratos lakodalmi és szerelmi költészet folklórműfajai (Kézirat, szakdolgozat, ELTE Folklór Tanszékén, Bp., 1968).

Katona Imre

páncél, páncé: szűk fehér női → ujjas (blúz), többnyire gyász idején viselték. – Irod. Kiss Géza: Ormányság (Bp., 1937).

Pancimanci: → rest fonóleány, a

Pandur Péter (Borosjenő, 1881–Bag, ?): → mesemondó. Paraszt ács negyedik gyermeke, grófi inas, kézbesítő, építőmunkás. Bagra nősült, onnan járt be Bp.-re dolgozni. 1938-ban megsérült a szemén, a gyűjtés idején (1940–41) már alig látott, a falubeli szegénynegyed lakója volt. Meséit szüleitől, munkástársaitól tanulta, ill. inas korában ponyvafüzetekből olvasta. Elmondásukra, amíg dolgozni járt, este a közös szálláson került sor, szemevilágának elvesztése után a szomszédokhoz járt mesét mondani. Teljes repertoárja 94 mese, ebből 58 jelent meg nyomtatásban. Mint ahogy személye, mesekincse sem teljesen paraszti már. A hagyományos tündérmesék, tréfás mesék és trufák mellett háborús emlékeket és ponyvahistóriákat mesélt a nagyvárosba járó falusi segédmunkások nyelvén. Meséiben pontos, logikus elbeszélő, a hallgatóság számára a feltehetően ismeretlen részleteket elmagyarázza, a szemük előtt lejátszódó eseményeket párbeszédesíti, az előzményeket előadja. Erős humorérzéke különösen a trufákban érvényesül, melyeket hallgatósága igényeinek megfelelően „kicifráz”. – Irod. Dégh Linda: Pandur Péter meséi (I–II., UMNGy, III–IV., Bp., 1942); Dégh Linda: Népmese és ponyva (Magy. Nyelvőr, 1946–47).

Kovács Ágnes

pánt: → kasornya

pantalló: hosszú, egyenes szárú, elöl gombolódó szövetnadrág. Eredetileg az É-amerikai függetlenségi háború köztársasági katonáinak viselete. A Ny-európai polgárság közvetítésével a 19. sz. elején a hazai polgári és nemesi körökben is divatossá vált. „Megmagyarosítva”, a szárak végére varrt talpaló segítségével csizmába húzva is viselték dolmánny al, ill. atillá val. A polgárosodó parasztság csak a századforduló óta használta kék, nyáron világos (Alföld), az iparosok fekete színben. A hagyományos életformát folytató parasztság azonban még a két világháború között is az → ellenzős nadrághoz ragaszkodott. – Az ördögbőr (Csongrád m.) a pantalló kordbársony változata, amelyet anyagával együtt a Tisza szabályozásánál foglalkoztatott olasz kubikosok nyomán először a Duna–Tisza közén és a Dunántúlon a kubikosok, erdőmunkások, dinnyések használtak. Munkanapokon cipővel, bakanccsal, ünnepen esetleg csizmával is felvették, ez utóbbi viselési móddal a paraszti öltözködésben is feltűnt. (→ még: nadrág, → kazári viselet) – Irod. Katona Imre: A kubikosok viselete (Ethn., 1961).

Flórián Mária

pántlika: → kalapdísz, → hajviselet

pantomim <gör. ’mindent utánzó’>: némajáték, olyan művészi kifejezésmód, melyben az emberi mozgással, arcjátékkal beszédhang nélkül fejeznek ki történéseket, érzelmeket, gondolatokat. A pantomimnak jelentős szerep jut a primitív technológiájú társadalmak kultikus játékaiban, ahol a mítosz drámai megjelenítése gyakran pantomim útján történik, pl. az ausztráliai törzsek totem-ünnepei jelentős részben pantomimból állnak, amelyek a mítoszokat ismerők számára érthetőek. – Az európai s a magyar parasztság → alakoskodása, → álarcos játékai is gyakran pantomimból állnak. Hazánkban a → Luca napján alakoskodók, a különféle állatalakoskodók (→ állatalakoskodás) (főleg olyan maszkos alakoskodók, akiknek szereplésénél fontos, hogy ne ismerjék fel őket), gyakran nyúlnak ehhez a kifejező eszközhöz. A pantomimnek jelentős szerepe volt az európai → népi színjátszás történetében, különösen a commedia dell’arte, a vásári komédiások kedvelték.

Dömötör Tekla

pányva: → árkány

pap: sok vidéken a gabonakereszt legfelső kévéje (→ kéverakás).

Pápai Istvánné, Páhi Emma (Karcsa, 1932–): → mesemondó, a népművészet mestere. Viszonylag fiatal kora ellenére nagy repetoárja van: Nagy Géza, helybeli tanár 1970-ig 150 meséjét jegyezte le. Ma is állandó közönsége előtt rendszeresen mesél. Előadásmódja színes, élénk. Nem gesztikulációval és arcjátékkal köti le a figyelmet, hanem hangjának színezésével. Az ún. laza, kötetlen felépítésű mesék kedvelője. – Irod. Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp., 1963); Nagy Géza: Pápai Istvánné, a karcsai mesék legkiemelkedőbb mesemondója (A miskolci Herman Ottó Múz. Évkve, 1971).

Kovács Ágnes

Pápai Károly, Lip (Pápa, 1861–Görz, 1893): néprajzkutató. Német egy.-eken kezdett tanulmányait Bp.-en fejezte be. 1888-ban egyéves tanulmányúton volt Munkácsi Bernáttal a vogulok (manysik) és osztjákok (hantik) között, ahol néprajzi és embertani kutatásokat végzett. Hazatérve az MNM napidíjasa, majd helyettes tanár Bp.-en. Az északi magyar népcsoportok közt többször járt gyűjtőúton, és értékes tanulmányokat tett közzé eredményeiről az Ethn.-ban. Szibériai anyagának feldolgozása előtt halt meg. Szibériai tárgyait és jegyzeteit, valamint palóc vonatkozású kéziratát a Néprajzi Múz. őrzi. – F. m. Csepel-sziget és lakói (Bp., 1890).

Diószegi Vilmos

Pápay József (Nagyigmánd, 1873–Debrecen, 1931): nyelvész, egyetemi tanár, az MTA l. tagja (1908). Oroszo.-ban és Szibériában Zichy Jenő gróf ázsiai expedíciójának nyelvész tagja volt. A csuvas és az osztják népet és nyelvüket tanulmányozta. Reguly Antal osztják (hanti) gyűjtéséből a hősi énekek egy részét kiadta, valamint a kiadatlanul maradt szövegeit is megfejtette. – F. m. Reguly Antal emlékezete (Bp., 1905); Nyelvészeti tanulmányutam az északi osztjákok földjén (Bp., 1905); Osztják Népköltési Gyűjtemény (Bp., 1905); Az osztjákok földjén (Bp., 1906); A Reguly-féle osztják hősi énekekről (Bp., 1913). – Irod. Csüry Bálint: P. J. emlékezete (Debrecen, 1935).

Diószegi Vilmos

papírforgó: → forgó játékszer

papkalács: → kalács

papkörösztfiú: → keresztszülő

paplan: némely magyar vidéken a paraszti → vetett ágy tartozéka; színes, főleg selyem borítású takaró , melynek gyapot, esetleg pihe vagy gyapjú töltését mintás tűzés rögzíti. Paplany, paklan elnevezése is ismert. A paplan a 10–12. sz.-i bizánci magyar dinasztikus kapcsolatok révén honosodott meg Mo.-on, és a közelmúltig elsősorban a nemesség és a városi polgárság otthonára korlátozódott használata. Az alföldi városokban a 17. sz.-tól vannak adatok használatára, a hímzett, csipkés paplanrahajtó val egyetemben. A 18. sz.-ban a falusi kocsmárosoknál is említik. A parasztság csak nehezen fogadta be, a népdalokban a paplan és a paplanos ágy az úri luxus, ill. az elpuhultság kifejezője. Kivételesnek számít meghonosodása a 19. sz. második felében egyes városok környékén, így Orosházán vagy Kalotaszegen. Ilyen alkalmazásában előbb a hagyományos → díszlepedővel egészült ki, s csak a 20. sz.-ban a felgombolható paplan-lepedő vel. A Dunántúlon és a Kisalföldön néhol a puszta paplan elnevezés ruházódott át a 19. sz.-ban egyes ágyneműdarabokra, pl. a takaródzó → lepedőre vagy a → búvóágyat takaró karton ágyterítő re, ill. a mennyezetes ágy függönyére. – Irod . Kiss Lajos: Szőrös párnavégek Hódmezővásárhelyen (Népr. Ért., 1928); Zoltai Lajos: Vázlatok a debreceni régi polgár házatájáról. A lakóház belseje (Debrecen, 1937); Fél Edit–Hofer Tamás: A kalotaszegi kelengye (Népr. Ért., 1970).

K. Csilléry Klára

Papp László (Hajdúszoboszló, 1903–Bp., 1973): etnográfus, régész, történész. A szegedi tudományegy.-en jogi és bölcsészeti oklevelet szerzett (1931). A kecskeméti múz. tiszteletbeli múz.- és könyvtárőre (1923–32), a keszthelyi múz. megbízott muzeológusa (1936–37), a pécsi múz. muzeológusa (1958–64), ill. ig.-ja nyugdíjazásáig. Tanya-, népi település- és háztörténettel, népi viselettörténettel, népi jogéletkutatással, had- és vártörténeti kutatással foglalkozott. Fontos tanulmányokat írt a kecskeméti és a kiskunhalasi tanyatelepülés kialakulásáról. A Kecskemét közelében végzett középkori falvakat feltáró ásatásai úttörő jellegűek voltak. Ő fedezte fel és ásatta ki a mohácsi csata tömegsírjait. Kutatásairól írt cikkei a szakfolyóiratokban jelentek meg. – F. m. A keresztény egyházi élet első nyomai és középkori emlékei Kecskeméten (Kecskemét, 1929); Ásatások a XVI. sz.-ban elpusztult Kecskemét-vidéki faluk helyén (Népr. Ért., 1931); A kecskeméti tanyatelepülés kialakulása (Szeged, 1936); Kiskunhalas népi jogélete (Bp., 1941); Vezérfonal a népi jogélet kutatásához (Bp., 1948).

Papp László

paprika (lat. Capsicum annuum): a legjelentősebb mo.-i fűszernövény és az egyik leggyakrabban fogyasztott zöldségféle. Őshazája D-Mexikó, Közép-Amerika és a Ny-indiai szigetek. Már Kolumbusz egyik kísérője leírta, és igen hamar, a 16. sz. elején Európába került. Portugálián és Spanyolo.-on keresztül ismerte meg a kontinens. Terjedése azonban lassan haladt. Akadályozták a hagyományos fűszerekkel foglalkozó kereskedők és a mérgességéről szóló balhiedelmek. Majdnem kétszáz évig dísz- és szobanövényként ismerték, gyümölcsét pedig orvosságként használták. A paprika mo.-i megjelenése más újvilági növényhez viszonyítva nagyon korai. Már 1570-ben díszlett vörös törökbors néven Széchy Margit növényi ritkaságokat gyűjtő kertjében. 1579-ben a neves bécsi botanikus, Clusius Batthány Boldizsár kertjébe küldött paprikamagot. Mo.-ra kerülésének legfontosabb útja azonban török–délszláv közvetítéssel a Balkán volt. Korai megnevezései is utalnak erre: törökbors, tatárkabors . Erdély némely vidékén a magyar neve árdéj (a növényt jelentő román szó átvétele), román közvetítésre utal. A paprika mo.-i termesztése lassan terjedt. Művelése és családnévi előfordulása a Sárközben már a 17. sz. végén jelentkezett. Először Csapó József debreceni füvészkönyve írt paraszti termeléséről és használatáról (1775). A 18. sz. végétől fokozatosan a magyar konyha kedvelt fűszere lett és jelentős ízlésbeli változást hozott (paprikás ételek). Olcsó borspótló fűszerként vált népszerűvé. Jól tanúsítják ezt a magyar nyelvterület peremén fennmaradt nyelvjárásban élő nevei is: pirosbors, höeles (= hüvelyes), bors (Zalam.), veresbors, zöldbors (Kisalföld, Nógrád m., Moldva). Különösen megnövekedett a paprika iránti érdeklődés és kereslet a napóleoni kontinentális zárlat idején. Az 1831. évi kolerajárvány alatt mint megelőző gyógyszer terjedt. Különösen az Alföldön és a központi területeken vált jelentőssé a paprika használata. A magyar nyelvterület keleti részén – elsősorban Erdélyben – a bors a paprikával szemben napjainkban is gyakrabban alkalmazott fűszer. – A mo.-i paprikakultúrában a szegedi körzet a legjelentősebb. Gyökerei a 18. sz.-ig nyúlnak vissza, azonban a múlt század derekáig nem haladta meg a családi önellátás szintjét. Ekkor alakult ki a paprika paraszti művelésének és feldolgozásának módja, mely később a nagybani termesztés alapjává vált: a ház körül szélvédett helyen palántát nevelnek. Az áztatott vagy kicsíráztatott paprikamagot kora tavasszal (március elején) jól trágyázott földbe sűrűn elvetik. Amikor a palánták megerősödnek (május vége–június eleje) fölszedik és kiültetik a szántóföldre. Porhanyított talajba sorhúzóval megjelölt nyomba ültetőbot (fúró) segítségével rakják ki a palántákat egyenlő távolságokra. Általában esős időt választanak, különben a száraz földet előre kell locsolni, hogy a paprikapalánta megfoganjon. A fejlődő paprikát háromszor kapálják. Aug. végén, szept. elején szüretelik: az érett gyümölcsöket kézzel leszedik a tőről. Ha a paprika már eléggé megszikkadt, speciális fűzőtűvel vastag csutkáján átvezetett madzagra fűzik. A füzéreket napsütésre kitett állványra (szergyia) akasztják, majd rúdon padlásra, eresz alá vagy tornácra rakják. Ősszel és télen kifűtött kemencében szárítják tovább. A megszáradt paprikát zsákba téve apró darabokra tapossák és megrostálják. Famozsárban vagy lábbal mozgatott → külüben porrá törik. – A szegedi paprika az 1850-es években indult ország-, majd világhódító útjára. 1914-ig a szabadverseny, a kisárutermelő paraszti vállalkozások jellemzik termesztését és földolgozását. Termesztésének fő fészke Szeged jellegzetes paraszti negyede, az Alsóváros volt. Az alsóvárosi parasztok elaprózódott földjein a korábban hírnevet szerzett → dohánytermesztés nyomában kezdett kibontakozni a paprikakultúra. Az alsóvárosi lakosság kirajzásával Röszkén és Szentmihálytelkén, majd a szegedi tanyavilág déli részén kezdtek a múlt század második felében nagyobb arányban paprikát termelni. A paprikatermesztés fellendülését a vasúti hálózat kiépülése siettette. Az 1850-es években már rendszeresen útra keltek a szekerező paprikaárusok (kofák) távoli városokba (Lugos, Debrecen, Nagyvárad), sőt Horváto.-ba is. Az egyre jelentősebb méreteket öltő paprikakereskedelem szervezését és lebonyolítását a század utolsó évtizedeitől a nagykereskedelem vállalta magára. A hagyományos értékesítési mód visszaszorult a helyi piacra. A kereslet megnövekedése magával hozta a termelési és feldolgozási technika fejlődését is. Míg korábban a törésre kerülő paprikacső magját és csutkáját nem különítették el a bőr étől, az 1850-es években meghonosodott a csípődés , azaz a hüvelyeket törés előtt lecsipdesték a csutkáról. Ezzel az eljárással sikerült az erős-csípős ízt csökkenteni, ami állandó problémája volt a paprikakészítésnek. A lecsípődött paprikát furkó val ládában vagy erre a célra készült vasrámában összetörték és a paprikamalomba vitték őrleni. Kezdetben a paprikaőrlést többnyire tiszai vízimalmok, ill. néhány szél- és szárazmalom végezte. 1859-ben megépült az első paprikaőrlő gőzmalom is. Az őrlésre speciális finom eljárásokat alakítottak ki, melyek azonban csak a századfordulóra kerültek túlsúlyba a hagyományos módszerekkel szemben. Fejlődött a csípősséget szabályozó kikészítés is. A megszikkadt paprikát hasították , azaz kézzel kivágták belőle a magját és az erezetét, majd pusztán a bőr t fűzték föl és szárították meg. A magot külön kezelték (áztatták, taposták, szárították és tárolták), tetszés szerint adagolták őrléskor a szárított paprikahüvelyhez. – A paprika szántóföldi termesztésének technikája kevésbé fejlődött. Egyre nagyobb területeket ültettek be. A kézi kapálást felváltotta a gépi kapálás, de a termesztés munkáját elsősorban a kisföldű parasztok családi, kézi munkaereje szolgáltatta. Az ipari földolgozás fejlődésével a termesztés és kikészítés korábban egységes munkafolyamata kettévált. Csak a legszegényebb családok foglalkoztak egyszerre termesztéssel és kikészítéssel, mások már eladták paprikafüzéreiket vállalkozóknak, akik bérmunkásokkal dolgoztatták fel. – A dualizmus korában elsősorban az Osztrák–Magyar Monarchia országai szolgáltak a szegedi paprika felvevő piacául. Századunk első éveiben azonban komoly versenytárs jelentkezett, az olcsóbb, jobban színező, de kevésbé csípős spanyol paprika. A szabadverseny a szegedi paprikát sújtotta, s csak az I. világháború idején ért véget a válság, amikor a háborús zárlatok óriási konjunktúrát teremtettek. A háború végeztével azonban ismét értékesítési problémák jelentkeztek. A Monarchia területén keletkezett államok önálló gazdaságfejlesztési törekvései miatt nagyrészt elestek a hagyományos piacok. Az 1930-as években fellendült újra a paprikaexport. Ekkor elsősorban az Egyesült Államokba, ill. Ny-Európa néhány országába, valamint egyes afrikai és ázsiai államokba szállítottak Szegedről paprikát. 1936-ban az országos érdekű paprikakereskedelem állami monopólium lett. – Szeged mellett a másik nagy mo.-i paprikatermesztő vidék Kalocsa és környéke (Bátya, Fajsz, Fadd, Sükösd, Érsekcsanád, Bogyiszló, Szeremle, Decs, Öcsény stb.), mintegy 15–18 község Kalocsától délre. A kalocsai fűszerpaprika termesztése szintén a 18. sz. elejére nyúlik vissza, azonban egészen az I. világháborúig megmaradt háziipari keretek közt. Csak az 1920-as években növekedett ipari méretűvé, amikor a csípősségmentes paprikával Szeged versenytársa lett. Korábban a fejlettebb szegedi paprikatermesztés és földolgozás sokban hatott rá. Szeged paprikaipara a századforduló táján nagy mennyiségű fűszerpaprikát is felvásárolt a Kalocsa környéki falvakból. – A Kárpát-medence magyar lakta területein 1920 után új, kisebb fűszer paprika-termesztő körzetek keletkeztek, amelyeket szoros szálak fűztek a szegedi körzethez. Horgos és környéke (Jugoszlávia) eredetileg a szegedi paprikatermő táj része volt, de csak 1920 után kezdett igazán nagyban termelni. Az Érmelléken (Románia) az I. világháború idején Szegeden katonáskodó parasztok honosították meg a fűszerpaprika-termesztést. Érsekújvárra és környékére (Udvard, Zsitvabesenyő) szlovák gazdasági szakemberek az 1930-as években szegedi kertészek letelepítésével kísérelték meg önálló fűszerpaprika-termő tájat kialakítani. – Az étkezési zöldpaprika fogyasztása az 1870-es évektől kezdett Mo.-on terjedni. Legelőször a D-mo.-i városok mellett letelepedő → bolgárkertészek kezdték más zöldségfélékkel (paradicsom, uborka stb.) együtt termeszteni és árusítani. A századfordulón már az ország minden táján ismerték és fogyasztották, de termesztése alig lépte túl a kertészkedés kereteit. Eleinte a bolgároktól behozott fajtákat ( kalinkói, kosszarvú, szervián stb.) termesztették, később ezekből alakultak ki a körzetek helyi fajtái. A mo.-i étkezési paprikafogyasztás mind a városi, mind a falusi lakosság körében a két világháború között nőtt meg jelentősen. A bolgárkertészek termelési technikáját ellesték, eltanulták és továbbfejlesztették a környezetükben élő magyarok. Legelőbb a kevés földű parasztok és a kisbérlők tértek át a termesztésére, később a módosabb gazdák is. Az 1920–30-as évekre esett a kedvező természeti feltételeken alapuló, önálló tájfajtákat fölmutató, étkezési paprikát termesztő körzetek kialakulása. Ezekben a körzetekben a paprika termesztése kertészeti módszerekkel, elsősorban családi munkaerővel, gyakran más zöldségfélékkel párhuzamosan (paradicsom, uborka, saláta, retek stb.), és többnyire szántóföldön folyt. Néhol a hajtatásos-primőr termesztés is megindult az 1930-as években. A termesztés már az első években olyan sikeres volt, hogy Ny-európai exportra és konzervgyári földolgozásra is bőven jutott belőle. – Az étkezési paprika paraszti termesztése melegágyi palántaneveléssel kezdődik. A kellően megerősödött palántákat tűzdelik, kapálják és öntözik. Az étkezési paprikatermesztés legjelentősebb mo.-i körzetei: 1 . Gyula, Békéscsaba és Békés helységek, valamint közvetlen környékük. Itt a múlt század 70-es éveiben kezdődött termesztés 1920–25-re már nagy jelentőségre tett szert. Az 1930-as évektől a napfényes órák kedvezően nagy számát kihasználva nagyarányú hajtatás és primőrtermesztés indult meg a területen. – 2 . Szentes, Szegvár, Mindszent, Derekegyháza: a termesztés gyökerei a múlt század végére nyúlnak vissza. A Kurca öntözhető vizét használják ki a kertészetek. – 3 . Cece és környéke (Vajta, Alap, Alsószentiván, Rétszilas, Aba, Sárkeresztúr): a Sió és a Sárvíz mellett az I. világháború előtt kezdődött a termesztés és az 1930-as évekre ért el magas színvonalat. A szomszédos Kalocsa és vidéke szintén jelentős étkezési paprika termesztése sok rokon vonást mutat vele. – 4 . Bp. környéke: a Duna mindkét partján a főváros tágabb értelemben vett zöldövezete. Kialakulása a múlt század második felétől – a gyakran nem eléggé kedvező természeti feltételek ellenére – a közeli nagy piac vonzásában ment végbe. – 5 . Boldog és Hatvan: a Mátrától védett területen az I. világháború után kezdődött az étkezési paprika termesztése. – A paprikatermő körzetekben dolgozók magas fokú termelői tapasztalataik folytán a magyar parasztság gazdaságilag egyik legműveltebb rétegébe, a parasztkertészek közé tartoznak. (→ még: paprikamalom) – Irod. Bálint Sándor: A szegedi paprika (Bp., 1962); Somos András: A paprika (Bp., 1966); Kósa László: A gyulai zöldségtermelő körzet kialakulása (Agrártört. Szle, 1967).

Paprikatörés mozsárban. A ház falán száradó paprikafüzérek látszanak (Dunaszekcső, Baranya m., 1964)

Kósa László

paprikamalom: a fűszerpaprika megőrlésére készített, speciálisan kiképzett malom. A → paprika porítására, törésére eredetileg → lépőkülyűs törőberendezéseket használtak. Később a paprikatermelés monokultúrás körzeteiben nagyobb malomberendezéseket is átállítottak erre a célra, különösen Szeged és Kalocsa mellett. A korábban működő, speciálisan felszerelt vízimalmok, → hajómalom, → szárazmalom és szélmalmok (→ szélmalom) mellett később gőz- és villanyenergiát hasznosító köves, majd hengerszékes malmokkal őröltettek paprikát. – Irod. Bálint Sándor: A szegedi paprika (Bp., 1962).

Filep Antal

paprikás: → pörkölt

paptánc: 1. lakodalom alkalmával az egyházi esketést követő tánc; rendszerint a templom előtti téren, paplak udvarán, templomkertben járja a násznép (→ lakodalmi táncok). Néha körtánc, leginkább azonban csárdás. Korábban az Alföldön is ismerték, az utóbbi évtizedekben azonban gyakorlata vagy emléke inkább az északi területeken maradt fenn. – 2. Felsőtárkányban a paptánc a farsangosok tánca a templomkertben, a farsangi ünnepi istentisztelet után. – Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A., Bp., 1955–56); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Maácz László

papucs: talpból, fejből és néha kéregből álló, könnyű lábbeli . Talpát és fejét a visszájára fordítva ugyanazzal a fordított-varrással varrták, amely a szintén oszmán-török hatású csizmát is jellemezte. Hozzá hasonlóan egylábas volt a talpa. A hódoltság korában úri viselet is volt, vassarokkal és belehúzott bőrkapcá val. Szegeden egy népmonda szerint bizonyos Hobiárt pasát papucsuk vassarkával verték agyon a menyecskék. A múlt században szinte általánosan női ünnepi és köznapi, ill. férfi köznapi viselet volt. A női ünnepi papucs felső része nemcsak bőr lehetett, hanem bársony, szövet és ebelaszt nevű finom vászon is. Szegeden a híres szegedi papucsot flitterrel és gyöngyvarrással is díszítették. Gyakran meglehetősen magas sarka is volt. A papucs szó oszmán-török eredetű, első előfordulása 1592-ből való. – A bőrpapucs felső részét ugyanazzal a keleti eredetű fordított-varrással öltötték a papucsos ok a talp visszájára, mint ami a keleti elemekből álló csizmákra is jellemző volt. Néha ún. német vargá k, sőt csizmadiá k is készítettek papucsot. A papucsosok a bőröket a tímároktól vásárolták. Jellegzetes szerszámaik a következők voltak: kőrisfából készült tőke, háromlábú suszterszék, szabódeszka, bicskia (félhold alakú kés a szabáshoz), valamint a nehezékként és kalapácsként használt, sárgarézből készült, harang alakú musta . Háromszálú, szurkozott kenderfonallal varrtak. – A papucs több vidéken kedvelt ünnepi vagy hétköznapi viseleti darab. A papucsos kisipar magának a papucsdivatnak a balkáni és oszmán-török kapcsolatairól is tanúskodva legmagasabb színvonalát a D-Alföldön (Szeged és környéke, Bácska) érte el. A régi szegedi papucsosok posztócipőt is készítettek. Ennek posztó fejrészét ugyanúgy kifordítva öltötték a talp visszájára, mint a papucskészítésnél vagy a régi csizmadiák a csizma varrásánál. – Irod. Bálint Sándor: A szegedi papucs (Szeged, 1955); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956); Vajkai Aurél: A lábbelikészítés múltjából Veszprém megyében (Bp., 1960).

Papucsos műhely (Szeged, 20. sz. eleje)

Papucsos műhely (Szeged, 1970-es évek)

Papucsvásár hetipiacon (Zenta, v. Bács-Bodrog m., 1972)

Leányok ünneplőben, papucsban (Váralja, Tolna m., 1930-as évek)

Gáborján Alice

papucsos szélmalom: → szélmalom

papucsszaggató királykisasszonyok, a: valódi mese (→ mitikus mese), másodlagosan → hiedelemmese. Cselekménye: egy király annak ígéri leányát és fele királyságát (gazdag jutalmat), aki nyitjára jön annak, hogy leányai milyen módon szaggatják el minden éjszaka a cipőjüket. Egy pásztorfiú természetfeletti lénytől (ősz öregembertől, Krisztustól és Szent Pétertől, három civakodó ördögfiútól) kapott bűvös eszközök birtokában vállalkozik a rejtély kiderítésére. Láthatatlanná tevő subája (sapkája) vagy boszorkányzsír segítségével követi a leányt (leányokat) az éjszakai úton, réz-, ezüst- és aranyerdőben gallyat tör vagy a királykisasszony ivópoharát teszi a tarisznyájába a kút kávájáról. Tisztátalan lények (ördögök) kastélyába (pokolba) érnek, itt a nagyobb királykisasszonyoknak már gyermekük is van a kedvesüktől, akivel egész éjszaka borotvapadlón táncolnak. Minden táncban (éjjel) egy pár cipő kopik el. A legény innen is bizonyítékokat hoz. Visszafele való útjukban újra követi, s egész úton vesszőzi a leányokat, hazaérkezésük előtt eléjük kerül, s már a küszöbön alszik, amikor megjönnek. Másnap jelenti a királynak a látottakat, és megkapja az ígért jutalmat (AaTh 306). – Az egész magyar nyelvterületen jól ismert, kedvelt, mintegy 20 változatban, nagy vonalakban azonos felépítésben számon tartott mese. Szomszédainknál, a Balkánon és Közép-Európában közismert, Ny-Európában kevésbé népszerű, egyes feltevések szerint az európai mesekincs bizánci rétegéhez tartozik. Vannak hiedelemmonda-szerű változatai is. Egyetlen feladatot megoldó, egyszerű felépítésű, hármas szerkezetű (→ hármasság) mese, amelyet csak egyes változatokban bonyolít a varázstárgyak megszerzésének epizódja az → angyalbárányok, a boszorkány három lovának megőrzése vagy leggyakrabban a → civakodó ördögfiak típusok keretében. Nálunk a → hálás halott típussal való interferencia alig fordul elő. – Irod. Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Földyné Virány Judit: A bodrogközi Láca népmeséiből (Sárospatak, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967).

Kovács Ágnes

pár: → kovászmag, → tartósított erjesztőanyag, → táncrend

para: → kerítőhalászat

parádés kocsis: Urak, nagygazdák, kocsin járó orvosok tartottak parádés kocsist. Családos, mutatós, jótartású ember, aki lovakhoz értett, katonaideje alatt lehetőleg tisztiszolga volt vagy huszár. Munkája felelősségteljes, utasai életét nem kockáztathatta. Bennkosztos volt. (→ még: béres) – Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939).

Morvay Judit

parádés szoba: → szobaberendezés

paradicsom (lat. Solanum lycopersicum): egyik legfontosabb zöldségnövényünk. Őshazája Közép- és D-Amerika. Európában a 16. sz. végén ismerték meg, Spanyolo.-on, Portugálián és Itálián keresztül terjedt el. Első mo.-i említése 1651-ből Pozsonyból származik. Mo.-i elterjedése valószínűleg két úton történt: olasz–német, ill. balkáni közvetítéssel. Kezdetben dísznövény volt, a 18. sz. második felében a főúri és a polgári kertekben dísznövényként díszlett. Nagyobb arányú termesztése Bp. környékén indult meg 1880 körül és az 1930-as évek végéig a főváros lakosságának növekedésével együtt emelkedett. A két világháború között a nagyüzemi konzervgyártás és az exportlehetőségek is lendületet adtak a paradicsomtermesztésnek. – Mo. legjelentősebb paradicsomtermő tájai: Bp. környéke (Mogyoród, Fót, Rákospalota, Dunakeszi), Kecskemét és Nagykőrös vidéke (az I. világháborútól), Hatvan és környéke (az 1930-as évektől). Termesztése az 1880-as években a főváros környékén még zöldséges kertekben folyt, apró parcellákon és kisbérleteken. Piacra elsőnek az agrárszegénység termelte, de hamarosan eltanulta a termesztést a birtokos parasztság is. A Bp. környéki termelőkörzetben az I. világháborúig helyi tapasztalatok alapján kialakult a paraszti paradicsomtermesztés technikája és tájfajtái. A kerti termesztést fölváltotta a melegágyi paradicsompalánták áttűzdelésével folytatott korai szántóföldi termesztés. – A paradicsom nagyon munkaigényes növény, a palántanevelés és az ültetés mellett fejtrágyázást, öntözést és gyomirtást szükségel. Piacra termelői karózzák és kötözik, a konzervipar számára nagyobb táblákon „gyalog” műveléssel termesztik. A paradicsomszüret a gyümölcs törékenysége miatt nagy gondosságot igényel. A paradicsom az utóbbi 70–80 esztendőben egyre jelentősebb helyet foglal el a mo.-i táplálkozásban. Előbb csupán ételízesítésre és sűrített, konzervált állapotban használták, az I. világháborút követő évektől nyersen, salátának is fogyasztják. – Irod. Boross Marietta: A nagybudapesti és pestkörnyéki paradicsomkultúra gazdasági és néprajzi vizsgálata (Népr. Ért., 1956); Somos András: A paradicsom (Bp., 1959).

Kósa László

paradicsomjáték, paradicsomolás: több szereplős → dramatikus játék, amely Ádám–Éva napján (→ karácsony) kerül színre és a bűnbeesés történetét szedi párbeszédbe. A középkori → misztériumjátékoknak kedvelt jelenete volt, gyakran a játék a paradicsomjáték jelenetével kezdődött, s a passióval, ill. a feltámadással ért véget, bemutatva így a megváltás egész történetét. Egyik főszereplője a többnyire leányarcú, kígyóbőrbe öltöztetett ördög volt. Német nyelvterületen napjainkig fennmaradt mint népi misztériumjáték. A mo.-i német paradicsomjátékok egy része Hans Sachs reneszánsz szövegéből került a hagyományba. A századforduló körüli Mo.-on bányászcsoportok németül, magyarul és szlovákul adtak elő paradicsomjátékot, magyar volt pl. a felsőbányai paradicsomjáték (ill. Ádám–Éva) játék. – Irod. Sebestyén Gyula: Budapesten előadott népszínjátékok (Ethn., 1912); Ernyey József–Karsai Kurzweil Géza: A felsőmagyarországi bányavárosok német népi színjátékai (I–II., Bp., 1932–1938).

Dömötör Tekla

paralelizmus: → párhuzam

parás horog: → kecsegehorog

paraszt: a társadalomtudományokban nem egyértelműen használt társadalmi kategória. Parasztokon olykor mezőgazdasági termelőket, esetleg csak földműveseket értenek általában, máskor jobbágyviszonyban élő mezőgazdasági termelőket és azok mezőgazdaságban maradt leszármazottait; találkozunk a parasztoknak a falusiakkal való azonosításával is. „Paraszt” szavunk mint melléknév még számos egyéb jelentést is hordoz. Az utóbbi évtizedekben a néprajztudományban egyértelműbbé vált a fogalom alkalmazása, amely ma a parasztságnak a társadalom egészében elfoglalt helyzete történelmi tanulmányozását tükrözi. Ez a koncepció a parasztságnak funkcionális szerepét strukturális helyzetével összekapcsolva a parasztokon mezőgazdasági termelőket ért, akik lehetnek csupán földművelők vagy állattenyésztők, e két foglalkozást egyaránt űzők, ezenfelül végezhetnek egyéb munkát is (pl. halászat, kézműipar) mezőgazdasági termelésük mellett, gazdasági tevékenységeiket azonban olyan osztálytársadalmakban végzik, amelyekben lehetőségük van a saját újratermelésükhöz szükséges munkaerőnek és munkaeszközöknek birtoklására, de általános munkafeltételeiknek tulajdonosai vagy az állam, vagy egyes jogi személyek, akik tulajdonjoguk és hatalmi helyzetük alapján az általuk termelt javak egy részét elsajátítják. A meghatározásnak megfelelően parasztoknak tekinthetők az ókori keleti és mediterrán, az ázsiai, afrikai, közép- és D-amerikai civilizációkat létrehozó társadalmaknak, valamint a feudális társadalomnak a fenti feltételek szerint elsődlegesen, de nem kizárólagosan mezőgazdasági munkát végző termelői éppúgy, mint a gyarmatosított területeken termelt javaik egy részének átengedésére nem gazdasági jellegű kényszerrel kötelezett élelmiszertermelők. Viszont nem parasztok a törzsi közösségek földművesei, a saját tulajdonukban lévő földön gazdálkodó farmerek és a bérmunkát vállaló agrárproletárok. – A parasztság az állam születésével együtt keletkezik, az állam létrejötte teremti meg össztársadalmi méretben a termelő tevékenység és a nem termelő tevékenység munkamegosztását, amivel időben egybeeshet, de nem szükségszerűen kötődik össze az élelmiszertermelő és az ipari tevékenységek lokális elkülönülése, a város és falu szétválása. A definíció értelmében a parasztság megszűnése akkor következik be, amikor a korábban paraszt saját munkafeltételeinek tulajdonosává válik. Ennek az időpontja általánosságban a jobbágyság felszámolásával esik egybe. Azonban olyan társadalmakban, ahol a személyi függőség csökevényei fennmaradnak, pl. K-Európában a jobbágyfelszabadítást követő időszakban, vagy a gyarmati területeken a függőség különböző újabban kialakult formái mellett, a korábban egyértelműen parasztok társadalmi helyzete hosszabb átmeneti periódusban, fokozatosan változik meg. Ezt tükrözik pl. Mo. esetében Erdei Ferencnek az 1930-as évek agrárnépességére vonatkozó vizsgálatai, aki a következő kategóriákat állapítja meg az egykori parasztságon belül: jobbágyparasztok, nemesparasztok, polgárparasztok, kisgazdák, kis haszonbérlők, törpebirtokosok, parasztkertészek, iparosok, kereskedők, uradalmi cselédek, egyéb cselédparasztok, summások, agrár szakmunkások. – Nehezebb azonban időben körülhatárolni azt a kultúrát és ezen belüli életformát, amelyet a parasztság alakított ki, s amely szívósabbnak bizonyult hordozóinál. Ez az életforma csak relatív értelemben, az uralkodó osztályok és a városi társadalom életformájával szembeállítva fogalmazható meg. Jellemzője, az azoknál nagyobb fokú helyhez kötöttség, a személyi igénytelenség, a sokoldalú munka követelményeinek alárendeltsége. Ezeknek az általános fogalmaknak azonban csak egy bizonyos társadalomnak egy adott időszakára vonatkozóan van értelme, hiszen a parasztság életformája, éppúgy, mint maga a parasztság, látszólagos statikussága ellenére állandóan változott. A paraszti életforma nyomai ma még fellelhetők Mo.-on, jóllehet parasztot a fenti definíció értelmében már nem találunk. – Irod . Erdei Ferenc: Parasztok (Bp., 1938); Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom (Bp., 1941); Szabó István: Jobbágyság – parasztság. Terminológia, fogalom, társadalomszerkezet (Ethn., 1965); Wolf, E.: Parasztok (Bp., 1973).

Sárkány Mihály

parasztbanda: → hangszeres együttes

parasztbíró: a mezőgazdasági lakosság körében volt a → bíró neve, sokszor megkülönböztetésül a földesúr uradalmi alkalmazottaira felügyelő urasági bírótól (dominális bíró).

Tárkány Szücs Ernő

parasztdal, parasztnóta: a népi lírának a földműves foglalkozáshoz köthető legnagyobb csoportja, a parasztság érzelmét, hangulatát és gondolatait viszonylag egyszerű, közvetlen módon kifejező lírai dal. Hagyományosabb, ismertebb és használatosabb elnevezés a → népdal, e két fogalom azonban nem mindenben fedi egymást. A múlt század első felében a parasztdal a hagyományos, szóbeli népdalt jelentette az új, idegenszerű, népies műdallal: a nemesi (nép)dallal, másként nemesi vagy nóbel-nótával szemben; később a → magyar nótával állították szembe, utóbb az → iparosdal és a → munkásdal kiegészítője lett. Szokásos még a falusi-városi vagy egyszerűen népdal-műdal megkülönböztetés is, itt azonban a társadalmi-műfaji elkülönítő szempontok keverednek. A hagyományos foglalkozások dalkincse, még a parasztdal körébe tartozik (→ halászdal, → pásztordal és → katonadal), átalakított népdalok a mezei munkásdalok is (→ aratódal, → béresdal, → cséplődal, → summásdal, → szolgadal, → gányónóta), ezeket azonban a birtokos parasztság nem ismerte. Átmeneti típusú a → hajósdal, a → kubikosdal s egyéb kisebb csoportoké, továbbá az iparosdal is, mely összeköt az ipari munkásdallal. A felsorolt csoportok elválasztását nagyon nehezíti, hogy bár egyes osztályok és foglalkozások egymás dalkincsét nem ismerték, az átalakítás alapjául korabeli népdalok (zömmel parasztdalok) és népies műdalok szolgáltak és a legáltalánosabb érzelmeket kifejező lírai dalok (pl. a szerelmi dalok) osztály- és foglalkozás-felettiek is voltak. – Irod. Szini Károly: A magyar nép dalai és dallamai (Pest, 1865); Bartók Béla: Cigányzene? Magyar zene? (Ethn., 1931); Bartók Béla: Magyar parasztzene (Összegyűjtött írásai, I., Bp., 1966); Kodály Zoltán: A magyar népzene (Vargyas Lajos példatárával, Bp., 19694).

Katona Imre

parasztgazdaság: → parasztok → gazdasága, amelyet alapvetően meghatároz, hogy a parasztoknak a) fenn kell tartaniuk önmagukat, b) meg kell termelniük az uralkodó osztályok eltartásához szükséges javakat, amelyekért anyagi ellenértéket nem kapnak, c) esetenként kisárutermelőként piacra termelhetnek. A parasztgazdaság fő jellemzői: a kézműves technológia viszonylag magas szintje, a javak termelésének és begyűjtésének az állam vagy a földesúr által kialakított, fejlett szervezési formái; a közösségi és magán birtoklás egyesítése; ahol árutermelés kezdődött, a pénzhasználat és a piacon keresztül a szélesebb gazdasági környezet hatásának érvényesülése, amely azonban nem vezetett arra, hogy a parasztgazdaságok alapvetően önellátó szerepüket elvesztették volna. Mindezek a jellemzők időben és térben különböző helyeken más-más hangsúllyal érvényesültek, s inkább együttesük, semmint egyik vagy másik kizárólagossága indokolja, hogy a parasztgazdaságot, mint az ipari forradalmat megelőző időszak egyik gazdasági típusát elkülönítsük. – Irod . Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom (Bp., 1941); Dalton, G.: Theoretical Issues in Economic Anthropology (Current Anthropology, 1969); Wolf, E.: Parasztok (Bp., 1973).

Sárkány Mihály

paraszti írásbeliség: e fogalomhoz tartozik minden alkalmi és rendszeres feljegyzés, → felirat, verses, ill. prózai írás, amelyet parasztemberek különböző céllal – általában csak maguknak, ritkábban nagyobb közösség számára –, a megőrzés igényével írtak. A paraszti írásbeliség nagyobb része nem népköltészeti igényű alkotás, de a paraszti kultúrának fontos alkotórésze. A paraszti írásbeliség szerepe és jelentősége a 19. sz. második felétől nőtt meg, részint az 1868-as népiskolai törvény hatására, melynek következtében mind nagyobb tömegekhez jutott el az írásbeliség, részint pedig azért, mert a felbomló feudális társadalomban a népköltészet hagyományos, szóbeli megnyilatkozási formája elveszítette korábbi kizárólagosságát. A paraszti írásbeliség legkorábbi és legegyszerűbb formája a különböző használati tárgyakra, épületelemekre, fejfákra stb. írt nevek, dátumok, 1–2 mondatos feliratok; valamint a személyes és gazdasági vonatkozású, bibliai , ill. kalendáriumi, ládabeli bejegyzések . A paraszti írásbeliség nagyobb terjedelmű, összefüggő alkotásai 2 nagy csoportra oszthatók: 1. A másolások során létrejött parasztkéziratok, amelyek vagy a szóbeli, közösségi hagyomány írásos rögzítései, vagy a különböző népies irodalmi alkotások és ponyvanyomtatványok másolatai. Ezeket a másolatokat – néha tartalmuk, néha funkciójuk szerint is csoportosítva – kéziratos füzetekbe vagy könyvekbe, az ún. nótás, ill. daloskönyvekbe gyűjtötték össze (→ daloskönyv, → énekeskönyv, → katonakönyv, → vőfélykönyv stb.). A paraszti írásbeliség egyik sajátos megnyilatkozási formája a mesterlegények vándorlókönyve, amely az illető mesterség korabeli szabályairól, eszközkészletéről tudósít. – 2. Az önálló fogalmazású, egyéni célokra készített, egyéni gondolatokat kifejező verses és prózai alkotások már az alkotó paraszti írásbeliség megnyilvánulásai. Ilyenek a: levél (→ verses levél), napló, krónika (→ parasztkrónika), önéletrajz (→ parasztönéletrajz), ill. a népköltők, hírversírók munkái (→ népi verselő). Mindezeket az alkotásokat a hagyományos szóbeli, közösségi parasztkultúrán túllépő személyes igények hívták életre. Műfaji mintáik valószínűleg irodalmiak voltak, stílusuk, kifejezésmódjuk, frazeológiájuk viszont a hagyományos népköltészeti alkotásokéval rokon. A paraszti írásbeliség műfaji gazdagsága és a szóbeli hagyomány melletti jelentősége egyenes arányban nő parasztságunk iskolázottságának mértékével, az írás-olvasás általánossá válásával. A levélírás-olvasás pl. igen gyakori motívuma 20. sz.-i népdalainknak: „Édösanya levelet írt | Katona fiának…”, „Elment az én babám idegen országba, | Azt írta a levélbe, menjek én utána…”. – A paraszti írásbeliség alkotásainak néprajzi forrásanyagként való értékelése még nem, folklorisztikai feldolgozása pedig csak részben történt meg. S bár a paraszti kéziratok gyűjtése eddig nem volt rendszeres, a bp.-i Néprajzi Múz. Adattárában, a vidéki múz.-okban és levéltárakban számos emlékét őrzik népünk írásbeliségének. – Irod. Bedrich: Pisemnictá a lidová tradice (Olomouc, 1938); Bözödi György: Írásos népi műveltség (Termés, 1944); Eckhardt Sándor: A legrégibb parasztlevelek nyelve és stílusa (Magyar Nyelvőr, 1950); Takács Lajos: Népi verselők, hírversírók (Ethn., 1951); Ujváry Zoltán: Népi kéziratos verseskönyveink (Műveltség és Hagyomány, 1960); Ortutay Gyula: Az iskolai nevelés szerepe parasztságunk kultúrájában (Ethn., 1962); Gyenis Vilmos: Emlékirat és parasztkrónika (Irod. tört. Közl, 1965).

Emléklap, a család tagjainak megörökítésére, a családfő halála után készítette Piktor Borbély Mihály (Szalkszentmárton, Bács-Kiskun m., 1881) Bp., Néprajzi Múzeum

Ácsolt láda elejének részlete évszámmal (Borsodnádasd, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1862) Bp. Néprajzi Múzeum

Kaszalay Ferenc szűcslegény mintakönyvének két lapja, lapozásra biztató tréfás felirattal (Szeged, 1836) Bp. Néprajzi Múzeum

Sírkőfelirat (Magyarvalkó, v. Kolozs m., 1957)

Dísztörülköző a házi erényeket felsoroló, beszőtt felirattal (Érsekcsanád, Bács-Kiskun m., 1808) Bp. Néprajzi Múzeum

Szerelmi ajándékba készített gereblye részlete a készítő megnevezésével (Gyerőmonostor, v. Kolozs m., 1884) Bp. Néprajzi Múzeum

Küllős Imola Szemerkényi Ágnes

paraszti kultúra: a parasztság által kialakított és hordozott kultúra. A néprajzi vizsgálat egyik központi kategóriája. Tartalmazza a törzsi társadalmak kultúrájának számos elemét, egybeolvasztva a nem paraszti rétegek kultúrájának elemeivel és a paraszti élet során teremtett kulturális javakkal. Ennek megfelelően a paraszti kultúra történelmileg változó tartalmú, s tulajdonképpen addig él, ameddig a parasztság kultúrateremtésre, a különböző eredetű kulturális javak sajátosan paraszti jellegű összeolvasztására képes. A parasztság megszűnésével a paraszti kultúra a nemzeti kultúra egészében él tovább. A paraszti kultúra fennállásának egész ideje alatt kölcsönösségi viszonyban van egyéb társadalmi osztályok és rétegek kultúrájával, s így a nemzeti kultúrába beolvadása, annak integrált részévé válása hosszú folyamat eredménye, s a paraszti kultúra objektivációi a parasztság megszűnése után is vallanak ennek a társadalmi osztálynak kultúrateremtő erejéről. A paraszti kultúra általános jellemzői a közösségi jelleg, a szemlélet totalitása és a hagyományőrző jelleg. Közösségi kultúra abban az értelemben, hogy valóságos közösségek a hordozói, s noha egyes individuumok teremtik vagy adoptálják a paraszti kultúrát kitevő elemeket, ezek csak annyiban válhatnak a paraszti kultúra részeivé, amennyiben a közösség magáévá teszi őket. A szemlélet totalitása a racionális és irracionális világ egységes tükrözését jelenti, a két világ összeolvad a tudatban; a hagyományos jelleg azt fejezi ki, hogy a paraszti kultúra szerkezeti felépítését, a megjelenési formáját tekintve kevésbé gyorsan változik, mint az uralkodó osztályok és a városi polgárság kultúrája ugyanazokban a társadalmakban. – Irod . Ortutay Gyula: Magyar népismeret (Bp., 1937); Redfield, R.: Peasant Society and Culture (Chicago, 1956).

Sárkány Mihály

paraszti munkaszervezet: a paraszti munkák elvégzésére kialakult, alapvetően organikus képződésű → akcióközösség, amelynek alapvető célja a termelőmunka lebonyolítása, de a fő funkció mellett egyéb mellékfunkciókat is hordozhat (→ munkaszervezet funkciói), s ez befolyásolja a paraszti munkaszervezet hatékonyságát, termelékenységét. A paraszti munkaszervezet a parasztság és más hagyományosan élő társadalmi, foglalkozási csoportok (pl. pásztorok, erdei munkások, falusi iparosok, bányászok stb.) legfontosabb és legtöbb tevékenységet felölelő és lebonyolító intézménye, amelynek természetében éppen e közösségek tevékenységének homogenitása, társadalmának kevéssé intézményesült volta jut kifejezésre. (→ még: munkaszervezet) – Irod . Szabó László: Munkaszervezet és termelékenység a magyar parasztságnál a XIX–XX. században (Szolnok, 1968).

Szabó László

paraszti találmány: egyszerű eszköz vagy gép, amelyet ezemester hajlamú parasztemberek munkájuk megkönnyítésére már meglévő szerszámok tökéletesítésével, vagy saját önálló ötleteik alapján készítenek. A → felfedezés egyik formája. A paraszti kultúra sok területén fellelhető, de elsősorban a gazdálkodásban található meg. A hagyományos gabonatermesztésben azonban jóval kevésbé fordul elő, mint az újkori, amerikai eredetű kapásnövények (→ burgonya, → dohány, → kukorica), a szántóföldi zöldségek (hagyma [→ fokhagyma, → vöröshagyma], → paprika, → paradicsom) és a homoki szőlőművelésnél. A paraszti találmányok többnyire a vetés és a betakarítás munkáját gyorsítják, pl. az Alföld-szerte elterjedt különböző kukoricavető alkalmatosságok, a sok parasztgazdának megfizethetetlenül drága vetőgépekhez hasonló, de jóval kisebb teljesítményű eszközök, amelyek 2–3 sorban vetik a magot. A burgonya ásását az eke átalakításával (pl. a kormánylemez levétele, különböző tárgyak – lánc – rászerelése) segítették. A makói hagyma-, a fóti paradicsom- vagy a csányi dinnyetermesztés speciális eszközkészlete a kultúra kialakulása és fejlődése során a művelés szükséglete szerint jött létre. A gyulai és szentesi primőrzöldség-termelő kertészek az országos méretektől eltérő → melegágyi kereteket használnak stb. A paraszti találmányhoz szervesen kapcsolódnak azok a kísérletezések és újítások, amelyek fellelhetők a növénytermesztésben, elsősorban szintén a belterjes kultúrák körében. Legértékesebbek ezek közül azok a megfigyelések, amelyek során kiválogatódással tájfajták jöttek létre (szegedi, gyulai, szentesi paprika, makói hagyma, nagykőrösi uborka stb.). A kísérletezések más része a növényápolási munkákkal kapcsolatos, pl. a kapálás idejének és számának a hagyományostól eltérő megváltoztatása stb. A paraszti találmányok elterjedése regionális. Legtöbbször csak egy kisebb falu, nagyobb településeken egy-egy utca vagy határrész szomszédsága ismeri és használja őket. De van olyan eset is, hogy egyetlen család körén nem terjed túl alkalmazásuk. – Irod. Balogh István: A magosligeti málévetőgép (A nyíregyházi Jósa András Múz. Évkve, 1960); Fél Edit–Hofer Tamás: A parasztember szerszámai. Beszámoló az átányi monografikus eszközvizsgálatról (Ethn., 1961); Kósa László: Találmányok a paraszti gazdaságban (Népi kultúra – Népi Társadalom, 1969).

Vetőgép (Vámosoroszi, Szabolcs-Szatmár m., 1940)

„Sárgyúró járgány”. Agyagdagasztó gépezet cserépkészítéshez (Nagybacon, v. Háromszék m., 1971)

Kósa László

parasztköltő: → népi verselő

parasztkötés: → hálókötés

parasztkrónika: az alkotó jellegű → paraszti írásbeliség 19. sz. elején jelentkező, prózai megnyilatkozási formája. A kéziratos naplók, ill. parasztkrónikák gazdasági, politikai, személyes vonatkozású feljegyzéseket, időjárási megfigyeléseket, természeti katasztrófák (árvíz, tűz, aszály) leírását s ennek kapcsán élménytörténeteket, filozofikus eszmefuttatásokat tartalmaznak. Közvetlenül elénk tárják a nép mindennapi életét, a paraszti háztartás gondjait, a gazdálkodás sajátos módjait, formáit, magát a paraszti tudatvilágot, egy-egy közösség morális értékrendjét, szokásait stb. Ebből következően a parasztkrónikák tudományos forrásértéke igen nagy: kiváló adatokat szolgáltatnak a gazdaság- és társadalomtörténet, meteorológia, néprajz- és nyelvtudomány számára. Irodalomtörténészeink kimutatták, hogy a paraszti írásbeliség e sajátos terméke a 17–18. sz.-i főúri és nemesi, majd polgári emlékiratok, naplók mintájára született, annak szerkesztési törvényeit (anekdotikus, epizódszerű kitérők) és formulaanyagát alkalmazza, a paraszti ízléshez és igényekhez igazítva. Nyomtatásban igen kevés parasztkrónikánk jelent meg, a legtöbb kéziratban van levéltárakban és múzeumaink adattáraiban. A parasztkrónikák néprajzi értékelése és folklorisztikai szempontú feldolgozása még nem történt meg. – Irod. Dorogi Márton: Emlékiratok… (Paraszti feljegyzések a 19. sz. elején, Népr. Közl, 1957, 1959); Varga János: Öreg Gyükér József krónikája (Agrártörténeti Szle, 1964); Gyenis Vilmos: Emlékirat és parasztkrónika (Irod. tört. Közl., 1965).

Küllős Imola

parasztmozgalom: a (jobbágy-) parasztság gazdasági, társadalmi, politikai és fegyveres küzdelmei, melyek adott esetekben tömeges és többé-kevésbé szervezett megmozdulásokra (felkelés, forradalom, háború) is vezethettek, legtöbbször azonban megmaradtak helyi jellegű szervezkedésnek.

Katona Imre

parasztnóta: → parasztdal

parasztönéletrajz: alkotójellegű → paraszt írásbeliség legfiatalabb műfaja. Mo.-on a 20. sz. elején bukkannak fel az első prózai parasztönéletrajzok, verses parasztönéletrajzaink viszont már a 19. sz. második feléből is vannak. A parasztönéletrajzok legtöbbjének megírását valami külső hatás (a néprajzi gyűjtő biztatása, felkérése, ill. pályázati felhívás) segítette elő. A parasztönéletrajz a hagyományos szóbeli, közösségi jellegű paraszti kultúrát fokozatosan felváltó népi írásbeliség sajátos, az egyéni sorsot, gondolatokat pontosabban, magasabb szinten kifejező műfaja. A parasztönéletrajz szerkezetileg és tartalmilag az irodalmi önéletrajz, önvallomás memoár műfaji törvényeihez igazodik, nyelvileg és stilárisan azonban nem. Az összes paraszti kézirat között a parasztönéletrajz áll legközelebb az élő beszédhez. Nagy többségét hatvan–nyolcvanöt esztendős emberek írták, akik életük végéről visszapillantva, gyerekkoruktól kezdve, időrendi sorendben írják le emlékeiket, hosszasan elidőzve a katonai, ill. háborús élményeiknél és néhány mondattal összefoglalva az utóbbi 20–30 év eseményeit. A parasztönéletrajzok tartalmi-szerkezeti súlypontja tehát az ifjú- és férfikor, ill. a családalapítás, munkakeresés éveinek, a mindennapos megélhetés nehézségeinek aprólékos leírása. Az ily módon megörökített emlékek számos – néprajzi szempontból forrásértékű – adatot tartalmaznak a század eleji paraszti életmódról (táplálkozás, öltözködés, gazdálkodás, építkezés stb.-ről), hétköznapi és ünnepi szokásokról, gyermekjátékokról, babonás hiedelmekről és nem utolsósorban parasztságunk politikai állásfoglalásáról és néha mindezek népköltészeti megnyilatkozásairól is. Sok parasztönéletrajz ugyanis dalbetétes. A „paraszti memoárok” néprajzi jelentőségére első ízben (1940) Bálint Sándor hívta fel a figyelmet. Az első „regényes” parasztönéletrajzok az 1930-as években jelentek meg nyomtatásban. Legnevezetesebbek: Kardos János hajdúböszörményi csikósszámadó könyve (1933); az 1967-ben újra kiadott „Két csongrádi szegényasszony élete”; a szentéletű Orosz István önvallomása (1940); a Kanadába kivándorolt Hoó Bernát kalandos élettörténet (1964) és Tamási Gáspár – a nagy író, Tamási Áron öccsének – megkapó szépségű írása (1968). A parasztönéletrajzok mindegyikére érvényes az, amit Veres Péter a csongrádi szegényasszonyok önéletrajzáról írt: „…a legértékesebb dokumentumok a forradalmat megelőző korszakból. Többet érnek, mint akármennyi politikai deklaráció. Ezekből lehet majd látni, hogy miért kellett a forradalomnak jönni. És ezekből látszik, hogy mennyire magára volt hagyatva ez a nép a 19. sz. végén és a 20. sz. elején.” A parasztönéletrajzok tudományos forrásértéke és kortörténeti dokumentum jellege vitathatatlan, néprajzi értékelésük és folklorisztikai feldolgozásuk folyamatban van. Sajnos a rendelkezésünkre álló parasztönéletrajzok táji megoszlása egyenetlen, nagy részük az Alföldről és Mo. északi vidékeiről, ill. Erdélyből származik. 1974-ben jelent meg egy parasztönéletrajzokat tartalmazó gyűjteményes kötet „Emlékül hagyom…” címmel. (→ még: életrajzi elbeszélés) – Irod . Egy magyar szentember, Orosz István élete (kiadta: Bálint Sándor, Bp., 1942); Hoppál Mihály–Küllős Imola: Parasztönéletrajzok–paraszti írásbeliség (Ethn., 1972); Győri Klára: Kiszáradt az én örömem zöld fája (Sajtó alá rendezte és előszóval ellátta Nagy Olga, Bukarest, 1975).

Győri Klára, széki parasztasszony önéletrajzi írása (1975)

Tamási Áron öccsének önéletírása (1968)

Küllős Imola

paraszt stílusok a népművészetben: → új stílusok a népművészetben

parasztszőttesek: a falusi–mezővárosi lakosság családi munkaszervezetben, ill. paraszti specialisták (asszonyok) által készített szőttesei, szemben a céhekbe tömörült, takácsszövőszéken dolgozó tanult takácsmesterek munkáival (→ takácsszőttesek). A → népművészet más ágaihoz hasonlóan a mintás szövésnek is táji stílusai különböztethetők meg: → somogyi szőttesek, → baranyai szőttesek, → sárközi szőttesek, → palóc szőttesek, → bodrogközi szőttesek, → kalotaszegi szőttesek, → széki szőttesek, → bukovinai székely szőttesek, → csángó szőttesek, valamint anyaga alapján a → gyapjúszőttesek.

Fél Edit

parasztszűr: → Garibaldi-szűr

paraszttársadalom: a néprajztudományban általánosan alkalmazott kategória, amelyet a → parasztok között fennálló társadalmi kapcsolatok összességének megjelölésére alkotnak. A terminus használói ezzel a fogalommal azt kívánják kifejezni, hogy a parasztság viszonylag izoláltan és a társadalom többi osztályához, rétegéhez viszonyítva, mintegy önálló társadalomként él a társadalomban. Ez a viszonylagos elszigeteltség azt jelenti, hogy a parasztság életét közvetlenül meghatározó családi, rokoni és lokális kapcsolatok jóval intenzívebbek, mint az uralkodó osztályok vagy a városi társadalom körében, s ezért a kívülről érkező hatások ezek szűrőjén keresztül érik az egyes embert; nem jelenti azonban, hogy a parasztok életét saját társadalmi kapcsolataik rendszeréből érthetjük meg, mert a parasztok a társadalom többi részével mindig a kölcsönös meghatározottság viszonyában állnak, ezért a paraszttársadalmat kitevő kapcsolatok is történetileg változók, a parasztságnál adott társadalmi viszonyok és az uralkodó osztályok tudatos társadalomformáló törekvéseinek, valamint a társadalom nem paraszti rétegeinél tapasztalható társadalomszervezeti formáknak, magatartástípusoknak eredői. (→ még: falusi társadalom, → népi társadalom) – Irod. Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom (Bp., 1941); Potter, J. M.–Diaz, M. N.–Forster, G. M.: Peasant Society (Boston, 1967).

Sárkány Mihály

parasztvármegye: a 16. sz. utolsó negyedében és a 17. sz. elején a Duna–Tisza közén, a török hódoltsági területen a parasztság által létrehozott közbiztonsági szervezet. Területileg a nemesi → megyék határai között működött. A parasztvármegye élén a jobbágy községek elöljárói által gyűléseken választott parasztkapitány vagy főhadnagy állott, alantas tisztségviselői a → járásokban a hadnagy ok, a községekben pedig a tizedes ek voltak. A parasztvármegye érdekvédelmi-képviseleti szervezet volt a török megszállókkal és az elmenekült nemesi megyével szemben, elvégezte az alsóbb fokú bíráskodást, gondoskodott a települések bel- és külterületének őrizetéről, igyekezett elhárítani a szervezett rablásokat és fosztogatásokat, valamint a török, német és magyar katonaság élelemszerző portyázásait korlátozni. A meglehetősen nagylétszámú paraszt fegyveres csapatok időnként eredményes ütközeteket vívtak. Némely vidéken a szomszédos parasztvármegyék közös akciókkal próbálták fellépésüket sikeresebbé tenni. A tisztviselők fizetést nem kaptak, legfeljebb adókedvezményt, jövedelmüket a bírságpénz jelentette. A parasztvármegye tevékenységét mind a magyar, mind a török hatóságok eltűrték, de igyekeztek ellenőrzésük és befolyásuk alá vonni. A török hatalom hanyatlását követően a nemesi befolyás megerősödött, a parasztvármegyéket a nemesi vármegyék végrehajtó szervévé tették, s mint ilyenek szűntek meg a 17. sz. végén. Az alföldi parasztság nyelvében a parasztvármegye emlékeként a pusztákon cirkáló, nyomozó, eljáró megyei szervek tevékenységét vármegyézés nek, az abban résztvevőket vármegyézők nek nevezték még a múlt század végén is. – Irod. Gyárfás István: A parasztvármegye (Bp., 1882); Rudnay Béla: A Csermenyek és a parasztság büntető bíróságai a XVI. és XVII. században (Bp., 1909); Takáts Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Bp., 1961); Szakály Ferenc: Parasztvármegyék a XVII. és XVIII. században (Bp., 1969).

Filep Antal Balogh István

parasztváros: → gazdaváros

paráznaének: → latorének

parázsolás: → karácsonyi köszöntés

párbeszéd, dialógus <gör. dialogosz, lat. dialogus ’átszólás’>: az irodalmi, népköltészeti ábrázolás egyik eszköze, a mű szereplőinek szájából elhangzó közvetlen vagy közvetett (az előadó által elmondott) nyilatkozat, ill. szóváltás, melyet egymással folytatnak. Egyszemélyes megfelelője a → monológ. Közvetlen párbeszéd fordul elő a gyermek → párosító, továbbá a különféle szokások egyes fajaiban (pl. → betlehemezés, → fonóbeli játékok, lakodalom stb.), közvetett pedig az epikus népköltészeti műfajokban (→ ballada, → népmese), míg a lírában kevésbé jelentős, némely csoportjában szinte teljességgel hiányzik (→ bujdosóének, → keserves stb.). Műfajonként más a jelentősége, szerepe és a formája is. – A párbeszéd egyszerűbb formái az → ismétlésre (– Miért sírtál , miért sírtál, édes feleségem? Nem sírtam , nem sírtam, édes jámbor uram!… ), ill. a → párhuzamra (– Ölelj mög hát engöm, komáromi szép lány! Öleljön mög tégöd pokolbéli sátán!…) épülnek, a fejlettebb formák pedig eljuthatnak a → gondolatritmusig ( Márton szép Ilona egyes jelentei), s gyakran válnak → formulákká ( mese : – Hol jársz itt, ahol a madár se jár? Járok, kelek, bujdosok; szolgálatot keresek; ballada : – Idolkám, kislányom, mi annak az oka: Kék selyemruhádnak hosszabb a hátulja? Szabó nem jól szabta, varró nem jól varrta!…). – A párbeszéd terjedelme igen különböző lehet: félsortól versszak(ok)ig terjedhet, utóbbi esetben párbeszédes szerkezetről is lehet szó. A félsoros párbeszéd ritka ( a: – Elmész, rózsám? b: El biz én! a: Itt hagysz engem? b: Itt biz én!…), gyakoribb az egy ( a: – Hová mégy, hová mégy, tizenkét kőmies? b: Elmenyünk, elmenyünk, hogyha dolgot kapnánk…) és a kétsoros ( a: – Edösanyám, mi annak az oka, Hogy a szögény legény mind katona? b: Édös fiam, nem töhetök rúla: A szögénnek nincsen pártfogója…); a sorok ölelkezhetnek is egymással ( a: – Hun jártál te, Kati jányom? b: A szomszédba, anyámasszony. a: Mit kaptál ott, Kati jányom? b: Egypár csókot, anyámasszony…). A párbeszéd kiterjedhet a versszak egészére, összekapcsolhatja az egyes szakaszokat, de elbeszélő vagy egyéb részek is közbeiktatódhatnak ( dal ban: – Hat nap van egy hétben; – Trombitálnak, trombitálnak; balladá ban: Kádár Kata, Molnár Anna, Rákóczi kis úrfi stb., mesé ben: – Hol jártál, báránykám?… egyes változatai). Az ún. strófa- és strófaformula-ismétlő balladákban és dalokban a párbeszéd több-kevesebb szabályossággal érvényesülő szerkezeti elv (pl. a Párjavesztett gerle, Virágok vetélkedése, Görög Ilona, Szép Ilona, A gunaras lány, Az eladott lány, A szégyenbe esett lány, A rossz feleség, Megétetett János, Megöltek egy legényt stb. balladában; – Járjad, pap uram, a táncot! – Lányom, lányom, gyöngyvirágom… stb. kezdetű dalban; szélső példája a Homlódi Zsuzsánna balladája). – A párbeszéd tartalom szerint lehet egyszerű beszélgetés : tényközlés, köszönés stb. ( a: – De jót aludtam! b: Alhattál volna, édes fiam, ítéleted napjáig, ha a lovad ide nem hoz hozzám, a: – Jó estét adjon Isten, szülém! b: Adjon Isten neked is, fiam!…); jóval gyakoribb a minden műfajban általános kérdés-felelet ( mesé ben, a: – Hogy menjek, édes gazdám, úgy-e, mint a szél vagy úgy, mint a gondolat? b: Úgy menj, édes lovam, hogy se tebenned, se énbennem kár ne essék! balladá ban; a: – Hova menjek én el, Császár szép leánya? b: Cifra palotámba Éjjeli szállásra. dal ban, a: – Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom? b : Te engemet, én tégedet, virágom, virágom!…). A formulává vált kérdés-felelet olyan balladákban is előfordulhat, ahol már nincs értelme (ún. sirató-balladákban: ahol a halott válaszol, a: – Uti Miska, mit gondoltál, Mikor hazul elindulták? b: Én egyebet nem gondoltam: Szerencsétlen úton jártam…). E kérdés-felelet formában a tagadó válasz a gyakoribb ( a: – Azt – megengeded-e: Favágó tőkém légy? b: Meg nem engedhetem, Lelkem, édesanyám!…). A párbeszéd másik leggyakoribb tematikus típusa a felszólítás és az arra adott igenlő vagy tagadó válasz; elsősorban a balladákban fordul elő ( igenlő, a: Asszony-feleségem, nyisd meg az ajtódat! b: Bizony mindjárt nyitom, édes, jámbor uram; tagadó, a: – Üljünk le, üljünk le, aj, Biró szép Anna! b: Bizony nem ülök én, bizony nem ülök én!…), dalokban elvétve ( igenlő, a: – Tégy vagy kettő párnát es! b: Teszek tizenhatot es; tagadó, a: – Szaladj, kislány, a szekerem után! Majd fölveszlek valahol az utcán. b: Nem ülök fel, mert sokan meglátnak, Elárulnak az édesanyámnak…). E tematikus típusok egy alkotáson belül is váltakozhatnak, pl. Biró szép Anna balladájának udvarhelyi változatában szinte minden lehetséges forma előfordul. – A kutatók többsége, legnyomatékosabban Ortutay Gyula hangsúlyozza a magyar népköltészet drámai jellegét, mely elsősorban e párbeszédeknek köszönhető. A mesékben alig van → leírás, az elbeszélés váltakozik a párbeszéddel; az egymást követő jelenetek gyakran a szereplők párbeszédén haladnak előre, nemegyszer egész cselekménysor épül rá: ( a: – Mit viszöl, te kis kígyócska? b: Éllesztőfüvet. Átmönt a kocsi a fiamnak a derekán, eltörte, hát meg akarom vele gyógyítani. a: Add nekem egy kicsit! Van egy jó gazdám, föl akarnám élleszteni. Itt van a zsákba a hátamon. b: Nem bánom, jó lovacska…) A ballada nem részletez: a szereplők párbeszédéből vagy az egymás mellé tett jelenetekből derül ki a cselekmény. A balladai cselekmény drámai sűrítésének, az összeütközés gyors bonyolításának legjobban bevált eszköze a párbeszéd. – Irod. Ortutay Gyula–Kriza Ildikó: Magyar népballadák (Bp., 1968).

Katona Imre

párbeszédes dal: az átmeneti műfajok egyik nagy csoportjába, az epiko-lirikus dalok (→ epikolírikus műfajok) közé tartozik. Általában két ember (anya és leánya: lány és legény) dialógusa (→ párbeszéd) alkotja a dalt. A népköltészetben a beszélgetők személyétől, ill. a dialógus jellegétől függően a párbeszédes dalnak a következő témacsoportjai ismertek: hívogató dal; mesterségcsúfolóval összekötött legényválogató . A hívogató dalban két személy (többnyire egy szerelmes pár) beszélget egymással, az egyik fél találkára hívja, csábítja a másikat: „Gyere be, rózsám, gyere be, | Csak magam vagyok idebe…” – mire a másik válaszol valamit. A téma fejlődése során a válasz el-elmarad és ezáltal megszűnik a dal párbeszédes jellege. A hívogató szüzsé epikus eredetét bizonyítja, hogy legteljesebb népköltészeti megfogalmazása a „gyáva szerető” elnevezésű vígballadánkban található:

Jere hezzám vacsorára, Apró vágott káposztára; Béjöhetsz, szüvem, bátron! – Héj, nem merök én bémönni, Ó, én édös angyalom; A gyertyának világánál Észrevösznek csillagom!…

Az általunk „legényválogatónak” nevezett szüzsét Kardos Tibor goliardikus eredetű „szerelmi vetélkedés”-nek tartja és „ páros ének ”-nek nevezi. Legismertebb folklór példái az „Adj el, anyám, adj el, mert elhagylak…” és a „Lányom, lányom, gyöngyvirágom, kerti virágszálam…” kezdetű dalok, melyekben az eladó lány sorra kigúnyolja azokat a kérőket, akiket az anyja ajánl neki, s férjéül a diákot (újabb folklór változatokban: a juhászt, a kanászt, valamilyen iparost stb.) választja. Ez a téma Európa-szerte ismert, és a diákdicséret elnevezésű, a diákirodalomból származó daltípus egyik fajtája. – Irod. Kardos Tibor: Deákműveltség és magyar renaissance (Pécs–Bp., 1939); Szabó T. Attila: Két népdalunk szövegének forrása (Erdélyi Múz., 1941); Bronzini, G.: „Filia visne nubere?” – Un tema di poesia popolare (Roma, 1967).

Küllős Imola

párfödél: → szénaruha

párhuzam, gondolatpárhuzam, paralelizmus, párhuzamosság <gör.-lat. ’párhuzamosság’>: tartalmi-formai szempontból összehangolt és arányosan tagolt rokon vagy egymásra vonatkoztatott gondolatpár. Szorosan összefügg a → természeti kezdőkép és a → hasonlat jelenségével; nem mindig választható el a párhuzamos → gondolatritmustól; tovább fejlesztett változata lehet a → hármasság. Kötött (líra, ballada) és kisebb prózai (szólás) műfajokban fordul elő gyakrabban; az irodalomban csak ún. népies költőinknél találkozunk vele elvétve. – A szöveg- és népzenekutatók többségének véleménye szerint az → ismétlésen alapuló kettőződés vagy párosság minden szabályos szerkezeti–tartalmi–formai elrendeződés kezdete, melyből az ún. másodlagos formák származnak. A párhuzamnak így több, részben egymásból következő, részben pedig egymást feltételező fokozata van, de mindezek időbeli sorrendjét és tipológiai elkülönítését máig nem oldották meg véglegesen. Marad tehát az egyszerűtől az összetettebb felé haladó sorrend: 1 . azonos gondolat más szavakkal való megismétlése szabályos szerkezeti rendben ( A lovak se tiéd , a hintó se tiéd! – Bú szállott fejemre, bánat a szívemre… ); – 2 . egymásból következő gondolatok hasonló elrendeződése, esetleg még némi ismétléses jelleggel (– Asszonyom, asszonyom, forduljunk meg vissza! Kocsisom, kocsisom, nem fordulunk vissza!…), vagy teljes tartalmi-formai egymásra vonatkoztatással (– Hetes eső – hármas ünnep: Béresdallás – gazdamorgás); – 3 . rokon (hangulatú) természeti és társadalmi kép egymásra vonatkoztatása, párhuzamba állítása (– Hull a levél a virágról. Elválok én a rózsámtól; – Zavaros a Tisza, nincs tisztogatója. Szomorú a szívem, nincs vigasztalója…). Az ún. egyszerű párhuzam voltaképp olyan hasonlat, melyben a természeti kép nem szorul magyarázatra (– Hervad az a fűszál, kit a kasza levág. Hervad az a kislány, Kit babája elhágy…), más esetben viszont egy elfogadott és egységessé vált költői gyakorlat olyan párhuzamokat is kialakít, melyek megnyugtató magyarázata hiányzik (pl. – Be van Kenderes kerítve, Apró szöllővel ültetve. Fel van paripám nyergelve, Elmehetek akármerre!…). – Irod. Arany János: A magyar nemzeti vers idomról (Pest, 1854); Lükő Gábor: A magyar népdalszövegek régi stílusa (Népr. Ért., 1957).

Katona Imre

párhuzamos helynévadás: vegyes nemzetiségű vidékeken gyakori névadási mód, amelynek eredményeként egy-egy falunak több, azonos jelentésű, de más nyelvű neve is van. Pl. a magyar Almás – a szlovák Jablonov – a német Apfelsbach (Szepes és Pozsony m.-ben). E nevekről sokáig úgy vélték a kutatók, hogy egymás fordításai. Kniezsa István alapos kutatásai után azonban nyilvánvaló lett, hogy e helynévpárok nem kései fordítások útján, hanem azonos tárgyszemlélet alapján alakultak. Akkor keletkeztek, amikor a névben kifejtett jelentés a kérdéses helységre jellemző volt. A személynevekből származó helyneveknél ez az azonos szemléleten alapuló helynévadás a névadó ős életében, esetleg közvetlen a halála utáni időben volt lehetséges, míg az egyéb szavakból származó helyneveknél mindaddig, amíg a névben megjelölt sajátosság a helységnél nem változott meg. – A párhuzamos helynévadás kutatása nagyon fontos tanulságokat szolgáltatott a településtörténet számára, ugyanis két vagy három nyelvben egy helységre vonatkozó, egymásnak értelem szerint megfelelő elnevezések csak bizonyos területeken és csak bizonyos korban keletkezett helységeknél találhatók. Egy terület legrégibb helységeinek nevei között, amelyek már fennálltak a jövevénynépnek az illető területre való érkezése előtt is, helynévpárok nem fordulnak elő. A párhuzamos helynévadás ideje a történeti Mo.-on területenként és nemzetiségenként más, aszerint, hogy az illető területen mikor került kapcsolatba a magyarság az ott élő vagy odavándorló más nyelvű népességgel. – Irod. Kniezsa István: A párhuzamos helynévadás (Bp., 1944).

Bárth János

paripa: → ló

parittya: tenyérnyi, féltenyérnyi bőrdarab, zsinegfonadék, amelynek két végére zsineget, szíjat kötnek. A parittya használója az egyik zsineget a végén lévő karika, hurok révén a mutatóujjára akasztja, a másik szárat a markába szorítja. Bal kezével követ, kavicsot, égetett agyaggolyót tesz a parittyába. A parittyát megforgatja s ha megfelelőnek érzi a röpítőerőt, a kezében tartott szárat elengedi, hogy a golyó a cél felé repülhessen. – Göcsejben, a Bakonyban gyermekjáték. A Sárréten a pákászok madarak elejtésére használták. A 18. sz.-ban Debrecenben a szőlőpásztorok parittyával riasztották a seregélyt, a szajkót. A parittya a gumipuska vagy csúzli őse, amellyel együtt a Tiszántúlon slicc néven is ismerik. – A parittya Ausztrália kivételével minden más kontinensen ismeretes, s számtalan prehisztorikus lelet utal ősi használatára. A Biblia szerint Dávid is parittyájával győzte le Góliátot. Európában a görögöknél, rómaiaknál, galloknál, frankoknál harci eszköz volt. Egyik ősi használati centruma a sémita népeknél volt. Mivel a parittyát a szibériai népek (csukcs, jukagir, korják, lamut, ázsiai eszkimó) is intenzíven használják, feltehető, hogy a Bering-szoroson át jutott el az amerikai eszkimókhoz és indiánokhoz. Afrikában bushman sziklarajzok tanúskodnak ősi használatáról. Ma madárriasztó, gyermekjáték Skandináviától a Balkánig. – Irod. Lindblom, K. G.: Die Schleuder in Afrika und anderwärts (Stockholm, 1927); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Vajkai Aurél: Adatok a Bakony gyűjtögető és vadfogó életmódjához (Vasi Szle, 1938); Lagercrantz, S.: Contribution to the Ethnography of Africa (Studia Ethnographica Upsaliensia. I., 1950).

Parittya (Göcsej, Zala m., 20. sz. eleje)

Gunda Béla

parittya főkötő: → sárközi főkötők

parlag: egy vagy több évig vetetlenül, műveletlenül álló szántóföld. Pallag, parrag néven is ismert. A parlag szláv jövevényszó és eredetileg a pihentetett földet jelentette, azaz a művelés áttételét a kimerült földről a pihentetettre. Erre utal az is, hogy szláv nyelvekben → ugar jelentése van, tehát a talajművelés és legeltetés mellett pihentetett föld értendő alatta. (→ még: parlagoló rendszer, → zöldmezőváltó gazdaság). – Irod. Kniezsa István. Szláv jövevényszavaink a gazdasági élet köréből (Magy. Nyelv, 1950); Belényesy Márta: A parlagrendszer XV. századi kiterjedése Magyarországon (Ethn., 1964).

Török Katalin

parlagoló rendszer: 1. szabályozatlan (vad) talajváltó rendszer: a parlagoló rendszer kezdetleges formája, amelyet a művelt és pihentetett föld térben és időben rendszertelen váltogatása jellemez. Parlagoló rendszer mellett a határ valamely részét a → szabad foglalás jogán szántóművelés alá vették, s a talaj kimerüléséig egyfolytában, pihentetés és trágyázás nélkül művelték. Amikor kimerült, elhagyták, ill. legelőként, kaszálóként használták, és újabb földet törtek föl eke alá. – A parlagoló rendszer mint kizárólagos üzemrendszer csak nagy földbőség és ritka népesség mellett folytatható. A népesség szaporodásával a közösség szabályozása alá vonta a határbeli földek használati módját és ezzel előállt a szabályozott talajváltó rendszer. Ez természetesen nem jelentette a parlagoló rendszer teljes megszűnését, hiszen az még a nyomásos gazdálkodás mellett is előfordult századokon keresztül, csak a határ távolabbi részeire visszaszorulva. (→ még: földközösség, → zöldmezőváltó gazdaság) – 2. Szabályozott talajváltó rendszer: a parlagoló rendszer legfejlettebb formája, amelyben a művelt (szántó) és pihentetett föld a határ meghatározott részein rendszeres időközönként váltakozik. A talaj váltogatásának helyét és idejét a közösség minden falutag számára kötelezően megszabta (újraosztásos földközösség). Rendszerint a településhez közel fekvő határrészek kerültek felosztásra. Ezeket a részeket néhány évig részben szántónak, részben legelőnek, kaszálónak használták. A kimerült szántóföldet hagyták begyepesedni és bizonyos számú évig természetes füvelőként élték. Az addig legeltetett, trágyás földet (→ telek) pedig szántóművelés alá fogták. – A parlagoló rendszer továbblépést jelentett a szabályozatlan (vad) talajváltó rendszerhez képest, de még ez a művelési szisztéma is nagy földbőséget szükségelt. Viszont már könnyű volt az átváltás a nyomásos gazdaság ra, amennyiben a művelési és pihentetési időt lerövidítették és a földeket évenként váltogatták gabonatermesztés és → ugarhagyás (legeltetés) között. – Irod. Belényesy Márta: A permanens egymezős földhasználat és a két–három nyomásos rendszer kialakulása Magyarországon a középkorban (Ethn., 1960); Wellmann Imre: Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII. században (Agrártört. Szle, 1961); Wellmann Imre: Határhasználat az Alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében (Agrártört. Szle, 1967).

Török Katalin

parlagszőlő: 1. műveletlenül hagyott vagy elpusztult szőlőterület. Pallag, pusztaszőlő néven is ismert. A feudális jogszokás szerint országosan elterjedt gyakorlat volt, hogy a három évig parlagon hagyott szőlőt bárkinek jogában állt művelés alá venni, ill. a földesúr vagy a kommunitás kibecsültethette az addigi birtokost és más jobbágy használatába adhatta. A parlagából felvállalt szőlőt háromévi dézsmamentesség illette meg (→ bordézsma). – 2. parlagszőlőnek nevezték a századfordulón a → filoxéra által elpusztított szőlőterületeket is. – Irod. Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961); Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1849 (Bp., 1967).

Égető Melinda

parlando: → ritmus

párna: 1. ágynemű, az → ágyban alvó fejének alátámasztására, általában liba-, esetleg tyúk- vagy kacsatollal töltve. Egyéb elnevezései: vánkus, vánkos (Dunántúl Duna–Tisza köze, részben Erdély), fejal, fejel, fehel (palócok). Főleg lakóházon kívüli hálóhelyen, így istállóban volt használatos a → szalmapárna, ill. pásztor-, favágó-szálláson a fa → fejalj. Régebben néhol a vastag háziszőttes anyagú párna további huzatot nem kapott, általában azonban a párnabelső, párnatok, alsóhaj, alsóhuzat, ciha, tolltartó vagy turbik (palóc) fölé párnahéj vagy párnahaj, felső haj, felső huzat, párnahuzat, párnaciha került. A régies párna a kézi szövőszék adta vászonszélességhez igazodott, és keskeny, hosszúkás (kb. 40–50×100 cm) volt ( hosszúpárna , csángók: magyaros párna ), ezt csak szélesebb, bolti kelmék terjedése nyomán kezdte felváltani a közel négyszögletes (kb. 70–80×100 cm) formájú párna (csángók: németes vagy pili párna ). A hálóágyon többnyire 2, egyező nagyságú párnát tettek a fej alá, a palócok 3–5 laposra töltött párnát is, közös → párnatakaróba tekerve. – A párna a → vetett ágynak is elmaradhatatlan kelléke volt; a helyi szokáshoz igazodó mennyisége és minősége a család vagyoni és társadalmi helyzetének hű tükrözője. A fölvetős párnát alvásra nem használták, szegényebbeknél szalma, buzogánypihe, forgács volt benne. Mivel a → szobaberendezés régebbi kötöttségei szerint az ágy mindig hosszával állt a falnál, a párnáknak csak a szobára néző keskeny vége látszott, ezért a párnahéj díszítése is ide, a párnavég, párnacsup, párnacsúcs, párnahegy, párnafej, párnabütü, párnafenék felületére összpontosult. A párna nyílása a túlsó végére esett, és vagy semmiféle csukása nem volt, vagy galandokkal, ill. a 19. sz. derekától mindinkább gombokkal csukódott. Az Alföldön a lyukacsos fehérhímzés sel (→ szabadrajzú fehér hímzések) a 19. sz. második felében helyenként szokásba jött a gombolás, ill. bekötözés mellé helyezni a díszítést és ezt a véget fordítani kifelé. Ravatalra szánt, halottas párnán néhol középre tették a nyílást, így mindkét párnavég kaphatott díszítést (két végű párna) . Egyszerűbb fokon két, ellentétes irányba néző héjat húztak ilyenkor a párnára. – A vetett ágy párnái lehettek szőtt, hímzett vagy csipke díszűek, többnyire páronként egyező mintával. A szőttes párnák piros, kék, fekete csíkjai általában a párna külső vége felé fokozatosan szélesednek és sűrűsödnek, és a párnavégen összefüggő sávban tömörülnek. A hímzés kerülhetett magára a párnahéjra; gyakoribb a külön vászondarabra hímzett és díszöltéssel, tűzött csipkével a szár hoz vagy derék hoz toldott párnavég. A párnát leginkább pamuttal hímezték, főként piros színben, korábban gyakran gyapjúszállal (szőrös párna , pl. → kunsági hímzés, → hódmezővásárhelyi hímzés), általában több színnel, melyet növényi festékkel festettek. A fehérhímzés a 19. sz. derekától vált gyakoribbá. A párnavégbe illesztett betét lehetett → rececsipke, a századfordulótól házilag horgolt csipke vagy kötött → csipke és gyári csipke, ill. lyukhímzés (ánzet, ándec) . Az áttört hímzés és csipke alá színes alávaló (alájavaló) illett. Egyes vidékeken a párna hosszanti oldala is kapott keskeny hímzett csíkot (oldalas-véges párna) , főként a vetett ágyban szélre eső. Kalocsa környékén a tehetősek a középre kerülőket is körben kihímezték, pusztán a lakodalmi → párnás tánckor való fitogtatásra. – A párna felső lapjának a kihímzése a magyar parasztságnál általában nem vagy csak a 20. sz.-ban terjedt el, nyilván, mert a vetett ágyban nem érvényesült kellően. – A párna igen régen, a korai antik civilizációkban alakult ki. Kezdetben a gyapjú töltésű, bőr párna ülőkéül szolgált. Az ágybeli fejtámasztó ekkor még a szilárd fejalj volt, és csak a görögöknél jelent meg a puha fejpárna, többnyire csíkosan szőtt huzattal. Ez a fejpárna nagyrészt római közvetítéssel Európa-szerte elterjedt, de általános csak a 2. évezredben lett. Az i. sz. 1. évezred végétől alkalmazták fejpárnaként a hosszúkás, keskeny nagypárnához a közel négyzetes kispárnát, mely addig csakis ülőpárna volt. – A magyarok a bőrből készült fejaljat talán már a honfoglalás előtt ismerték. Bőr párnára úri házakból a 15–16. sz.-ból, debreceni polgároktól a 18. sz. derekáról is van adat, a parasztságnál azonban nem mutatható ki. A honfoglalás után, szlávoktól átvett párna, miként a szláv szó eredeti értelméből következik, tollal töltött. A magyarok a párnát valószínűleg a tollas → derékaljjal együtt ismerték meg, eleinte nevük is közös volt, csupán jelzővel megkülönböztetve (derékaljpárna, fejpárna) . Használatukat eleinte elpuhultságnak bélyegezték (innen a 15–16. sz.-i Párnás ragadványnév; vö. Surdés, → szalmazsák). 12–15. sz.-i ábrázolások szerint 1–3 párnát, esetleg kispárnát tett az alvó a feje alá. Előkelőknél a párnahuzat színes kelme volt vagy fehér alapon hímzett, kevésbé módosaknál fehér, ill. csíkos és kockás vászon. Paraszti párnák már 14. sz.-i hatalmaskodási panaszok sommás kárfelsorolásaiban is szerepelnek, ami komoly értéküket jelzi. A 14–15. sz.-i alföldi mezővárosi és falusi jobbágycsaládoknál többnyire 2–4 párnáról, ill. párnahuzatról van szó, de egy Balmazújváros környéki falusi kovácstól 1470-ben 10-et raboltak el, egy parasztháztól ugyanekkor egy kispárnahuzat mellett 3, bizonyára párnavégnek szánt különálló hímet is. A nagypárna azután általánossá lett a parasztoknál, de a kispárna csak egy-két helyen vált a vetett ágy tartozékává, míg a hálóágyon ott sem alkalmazták. A hímzett és recebetétes népi párnák legfontosabb előképei a 16–17. sz.-i úri és polgári példányok, ezek már páronként készültek, azonos technikával egy ágyra való 4 párnával. Rece párnavég alá való színes taftselymet is már 1548-ban említenek. A díszítmény ezeken az úri-polgári párnákon lehetett a végeken, de körben a párna lapján is. (→ még: dunyha) – Irod. Hald, M.: De Bolstre blaa (København, 1940); Dajaszászyné Dietz Vilma: Keresztöltéses párnavéghímzések. A Dél-Dunántúlra telepített bukovinai székelyek varrásai (Bp., 1951); Fél Edit: Bevezetés a magyar népi hímzések ismeretébe (Bp., 1963); T. Knotik Márta: Szabadrajzú szőrös párnavégek a Dél-Alföldön (A Móra Ferenc Múz. Évkve, 1970). – 2. → simely

Párna, szőrfonállal varrott díszítéssel (Kapuvár, Győr-Sopron m., 19. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Párna „fejel”, szőttes csíkokkal díszítve (Őrhalom, Nógrád m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Párna dús csíkozással, a végén madaras hímmel (Decs, Tolna m., 1890) Bp. Néprajzi Múzeum

Párna, két végén szőttes hímmel (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Írásos hímzésű párnavég (Kalotaszeg, v. Kolozs m., 19. sz. közepe) Bp. Néprajzi Múzeum

Párnavég, szálánvarrott hímzéssel (Kalotaszeg, v. Kolozs m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

párnás tánc, párnatánc, vánkostánc: 1. játékos párválasztó lakodalmi társastánc (→ eszközös táncok, → lakodalmi táncok). A legáltalánosabb változataiban a násznép körén belül egy táncos a kezében magasra tartott vagy nyakába helyezett párnával táncol, melyet kiválasztott párja elé dob le. Mindketten rátérdelnek, megcsókolják egymást, majd rövid páros forgás után helyet cserélnek és a második táncos folytatja a játékot stb. A párnás tánc másik változatában a kiválasztottat tovább csalogatja és az igyekszik rálépni a vánkosra. Csak miután ez sikerült, akkor térdelnek le és csókolják meg egymást. A párnás tánc fő mozzanatai: a párválasztás, a csalogatás, a párforgatás és a helycsere. A férfi nőt, a nő férfit választ magának. A középen táncoló ugyanazt a mozdulatot járja, mint a körben levők. Általában az → ugrós jellemző motívumait táncolják (sasszé, cifra, → induló). – A 17–19. sz.-ban Európa-szerte kedvelt társastánc hozzánk feltehetően német közvetítéssel került (Polsterltanz). A múlt század elején a falusi és kisvárosi házi vigalmakban kedvelt lehetett, erről az egyik legrégebbi leírója, Garay János tanúskodik (1834). Székelyföldi leírását a múlt század közepéről ismerjük (Kriza János, 1863). Az egész magyar népterületen elterjedt lakodalmi tánctípus nemzetiségeink körében is közkedvelt. Dunántúl egyes vidékein (pl. Baranya m., Fejér m.) zsákkal táncolják, éppen ezért ott zsáktánc nak nevezik. – 2. Kalocsa vidékén, Sárközben, a palócoknál a menyasszonyi kelengye szállítása alkalmával a párnát és dunyhát vivő menyecskék utcai → menettáncát is gyakran párnás táncnak nevezik, tánccal kísérik az ágyneműt vivő kocsit. (→ még: kendős tánc) – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. A–B., Bp., 1955–56); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Berkes Eszter: A szlavóniai magyar népsziget tánchagyományai (Tánctud. Tanulm., Bp., 1969).

Pesovár Ferenc Maácz László

párnatakaró, fejeltakaró, fejelruha, lazsnak: két szél vászonból összevarrt lepel, az alváshoz a fej alá tett tollas → párna vagy → szalmapárna betakarására vagy becsavarására, az elpiszkolódás elleni védelmül. Használata összefügg azzal a korábbi gyakorlattal, hogy a tollat párnatok nélkül közvetlenül a párnahéjba töltötték, és így ennek mosása nehézkes volt. A palócoknál és az Alföld egyes területein volt használatos; a lapos, keskeny fejel ekből rendszerint 3–5 darabot együttesen tekertek a párnatakaróba, s úgy helyezték a fej alá. Díszes változata is ismert betegnek, gyermekágyasnak. – Eredete ismeretlen, helyi kialakulásúnak látszik. A 19. sz. végétől, a párnatokok alkalmazásának általánosulásával, ill. a könnyebben mosható gyári ágyneműanyagok terjedésével lassanként megszűnt használata, bár elvétve napjainkban is alkalmazzák. – Irod. K. Csilléry Klára: Vázlatok Tiszaigar népi lakáskultúrájából (Ethn., 1952); Gáborján Alice: A kender feldolgozása és a nyert termékek felhasználása Tardon (Népr. Ért., 1955); Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraalji palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).

K. Csilléry Klára

párnavég: a 40–60 cm széles párnahéj aknak a csukással ellentétes rendszerint díszített oldala.

Párnavég. „Fiait vérével tápláló pelikános” mintával hímzett kendervászon (Orosháza, Békés m., 18. sz.), Bp. Néprajzi Múzeum

Párnavég. Dőlt keresztes-makkos mintával hímzett kendervászon. A minta szélén „fenyőágas” tövek sora (Orosháza, Békés m., 18. sz.), Bp. Néprajzi Múzeum

paródia <gör. ’ellendal’>: a folkóresztétika kategóriája, egy alkotás, tréfás, szatirikus változata, amelynek célja az eredeti nevetséges formában való megismétlése. Szorosabb értelemben véve a paródia az a válfaj, amikor az eredeti formája megmarad, de tartalma jelentősen megváltozik (ellentéte a megőrzött tartalmú, de megváltoztatott formájú → travesztia), legtöbbször kisszerű, alantas vagy csak humoros, ritkábban groteszk vagy fantasztikus lesz. A hivatásos művészetek történetében rendszerint a komolyan vett műfajok fénykorában jön létre, és a megmerevedett jelenségeket gúnyolja. Az európai folklórban ilyen módon jelenik meg a hőseposzt csúfoló parodisztikus komikus eposz , később a lovagregény eket csúfoló történetek, vagy a romantikus költészetet kigúnyoló fellengzős alkotások, a realista műveket keresett egyszerűséggel és földhözragadtsággal parodizáló munkák. A humoros és szatirikus művészet egyik legismertebb formája, amely felfedezése és a hivatásos művészetbe emelése óta a folklór alkotásokat is szívesen gúnyolja. – A folklorisztikus paródia voltaképpen a folklorizmus sajátos formája, és inkább a népies művészetet, mint az eredeti népművészetet használja céltáblának. Legfejlettebb az irodalomban, itt is a líra és a dráma területén. A képzőművészetben a → karikatúra alkalmazza. – Tartalmát tekintve megkülönböztethetjük a humoros , ill. tréfás paródiát (ez voltaképpen stilizálás, az alapul vett művet, műfajt és az általa kifejezett valóságbeli jelenségeket nem utasítja el), a szatirikus paródiát (itt a kritika eszmei-ideológiai természetű, és általában sokoldalú, mind az eredeti mű, mind az általa ábrázolt jelenségek ellen fellép), valamint az átvétel jellegű paródiát (ebben az eredetileg más célt szolgáló alkotás válik parodisztikus felhasználás tárgyává). Bizonyos értelemben a groteszk és burleszk is ide vonható, az előbbiben a borzalmas és nemegyszer a tragikus paródiája is megfigyelhető, az utóbbi pedig szórakoztató-köznapi formában állítja elénk a paródia tárgyát. – A folklór sajátszerűségei közé tartozik, hogy az ún. karneváli folklórban (M. M. Bahtyin terminológiája) a komoly és tréfás, eredeti és paródia elválaszthatatlanul összefonódik egymással. Valószínűleg ennek következtében a → csúfoló szinte teljes egészében paródia-jellegű, ezen kívül a dramatikus szokások paródiái is ide vonhatók. A legkomolyabb műfajok is parodizálódnak: a sirató, az egyházi ének , a szerelmes dal , a tragikus ballada , a hiedelemmonda stb., és ennek során rendkívül összetett jelenségeket hoznak létre (erotikus sirató-paródia, antiklerikális „egyházi ének”, a babonát kicsúfoló élménytörténet, dalok zenekari dallamát utánzó értelmetlen halandzsaszöveg, imádságból lett kiszámoló vers, eredeti értelmének ellenkezőjére fordított mozgalmi dal stb.), amelyek társadalomtörténeti vagy esztétikai értelmezését voltaképpen sem a magyar, sem a nemzetközi folklorisztika nem végezte még el. Mindenesetre a paródia gyakoribb a folklórban, mint a travesztia, és ez a körülmény a formai tudatosságnak, ill. a stilizálásnak a közvélekedésnél nagyobb fontosságára hívja fel a figyelmet. A mulattatók gyakorlatában megtalálható az átvétel jellegű paródia, míg a szatirikus paródiát a tudatos eszmei harc kellékeként a legtudatosabb rétegek használják fel (antiklerikális, antifeudális, osztályharcos, munkásmozgalmi folklór). Voltaképpen nehéz a hagyományos paródia fennmaradó zömét egyértelműen tréfás vagy humoros jelenségnek tekinteni, ennél több benne a konvenciók elleni lázadás, olykor nemcsak az esztétikai, hanem az etikai normák és tabuk megszegése (a folklór jellegű paródia még a hivatásos művészetekben megtalálhatónál is inkább obszcén és közönséges), ugyanakkor a paródia nem csupán a humoros műfajok (→ vicc), hanem a komoly alkotások között is megtalálható (pl. az eretnekmozgalmak, szekták, munkásmozgalom ideológiájában). Mindenütt, ahol megtalálható a formai humor, honos a paródia is, legfejlettebb a szóbeli művészetekben, de sajátos formában van zenei és képzőművészeti paródia is a folklórban és az utánzó táncok és játékok is mutatnak hasonló vonásokat. A gesztusszerű, jelzésszerű humor általában is jellemzője a paródiának, egyszersmind a folklór stilisztikájának egyik legfontosabb feladata lenne e téma tanulmányozása. – A magyar folklorisztika a népi színjátékok, egyes szokások paródiáival, kisebb mértékben tréfás népdalaink és tréfás meséink paródiaszerű vonásaival foglalkozott, önálló kérdésként nem tárgyalta a paródia jelenségeit. (→ még: humor, → komikum, → népi színjátszás, → szatíra, → tréfa) – Irod. Martin, A. S.: On Parody (London, 1896); Lehmann, P.: Die Parödien im Mittelalter (München, 1922); Bausinger, H.: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Bogatirev, P. G.: Voproszi teorii narodnovo iszkussztva (Moszka, 1971); Dömötör Tekla: A népszokások költészete (Bp., 1974); Komikum a folklórban. Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához (II., Bp., 1978).

Voigt Vilmos

párolás: → mosás

parömiológia: → szólás

párosító, házasítódal: Bartók Béla szerint a szertartásos dallamú, alkalomhoz kötött dalok egyik csoportja. „A párosító vagy ’kidanoló’ dalok szövegei olyan leányt és legényt neveznek meg, akiről a falu tudja vagy sejti, hogy szerelmi viszonyban vannak egymással. A szövegek sablonjai – a szerelmi viszonyra történő tréfás célzások – állandóak, ebbe egyszerűen beléhelyezik az illető legény és leány nevét. Ha megnevezés nélkül (ami gyakorlatban tulajdonképpen sohasem történik) akarják dalolni, akkor ’ez a legény’ és ’ez a leány’ vagy ehhez hasonló kifejezések helyettesítik a két nevet.” (Bartók: A magyar népdal, 1924). Kidanoláskor, „összeénekléskor” a dalban összepárosítottak közül legalább az egyik félnek jelen kell lennie; távollevőkről nem szoktak párosítót énekelni. Párosítók éneklésére a fonóban, toll- és kukoricafosztás, ill. a vasárnap délutáni közös játékok alkalmával került sor, amikor a falu mindkét nembéli fiatalsága együtt volt. (A „Megy a kosár” kezdetű társasjáték mindig párosító dalok éneklésével fejeződött be.) „A nevek emlegetése különös személyi érdekeltséget, izgalmat jelent a megnevezetteknek, kellemest vagy kellemetlent aszerint, hogy eltalálták-e érzelmeiket vagy tréfás, gúnyolódó céllal össze nem illő párokat rendelnek együvé.” (Kodály: Magy. Népzene Tára, IV.) A párosító dalok egykori mágikus jelentőségét két népszokásunk, a → regölés és a → Szent Iván-i ének szövegei bizonyítják, mindkettőben jelentős helyet foglalnak el az „összeéneklő”, párosító versszakok. A párosítódalokat gyakran füzérszerűen egybekapcsolva dalsorozatokban adják elő. E dalfüzérek egyes darabjai – dallamilag és szüvegüket tekintve – önmagukban is zárt, kerek egységek. A párosító dalszövegek többsége erotikus képeket, metaforákat alkalmaz, és félreérthetetlen célzásokat tesz a szerelmesek bensőséges viszonyára. Pl.

Ez a kislány tejfölt visz, mind ellotyogtatja, Utána megy egy legény, mind fölnyalogatja. Ej, füstöm, aranyom, gyönyörű virágom, Bárcsak egyszer lehetnék véled a vígságon!

Népköltészetünk legismertebb párosító dalai: „Zúg az erdő, zúg a mező, vajon ki zúgatja…”; „Széles a Duna, keskeny a partja…”; „Virágéknál ég a világ…”; „Hej Vargáné káposztát főz…” – A legelső magyar párosító dalszöveget 1750-ben egy büntetőperi tárgyalás jegyzőkönyvébe jegyezték fel. Ma közismert párosítók töredékeit, variánsait találjuk meg a 18. sz.-i sárospataki diákmelodiáriumokban. A párosítók az idők folyamán egyre többet veszítettek mágikus, ill. „kiházasító” jellegükből és alkalomhoz kötöttségükből, ezért találunk ma már népi gyerekjátékaink („Megy a kosár, ki ül benne…”) és gyermekdalaink között is sok párosító dalszöveget. – A párosítók zenei szempontból ma már nem alkotnak zárt, s a magyar népzene többi rétegétől világosan elkülönülő csoportot. Mégis, azok a dalok, melyek elsősorban párosító szöveggel járnak együtt („tipikus párosítók”), zenéjükben is tartalmaznak olyan általános közös vonásokat, melyek az alkalomhoz nem kötött dallamok jó részétől elhatárolják őket. Többségben (a tipikus párosítók 95%-a), a Bartók által felállított C osztályba tartoznak: többféle stílusréteg képviselve van tehát bennük, de hiányzik a régi stílus egy része: az izometrikus ereszkedő dallamok, s az egész új stílus. E „tipikus párosítók” főbb képviselői: Széles a Duna, Zúg az erdő, Megérett a meggy a fán, Két szál pünkösdrózsa, Sárga csikó, Csinálosi erdő, Este van már, nyolc óra, Virágéknál ég a világ, NN-né káposztát főz, Megvirágzott a diófa, Cinegemadár, kismadár stb. A dallamok hangkészlete itt viszonylag kicsi, többségben van a penta- és hexachord. Uralkodó a dúr jelleg, de jellemző mellette egyes típusoknál a modális sokarcúság is. (Széles a Duna: do, lá, szó, mi-végű változatok.) Szótagszámban és ritmusban (ami általában giusto jellegű) sajátos képletek fordulnak elő, a ritmika e daloknak a sorvégzőknél jellemzőbb jegye. Gyakoriak a heterometrikus (→ metrum) és ritmikus alakzatok, a heterometrikus strófaképletek pedig elősegítik szöveg és dallam egybetartozását is. A szótagszám általában kicsi (tipikus párosítónál 5–10, a tízes 5 + 5 tagolásban), hosszabb sorok esetén gyakran kétsoros a dallam. A párosító dalok rendszerint nem egyedül, hanem sorozatba fűzve szerepelnek. Többségük egy-egy földrajzi terület sajátsága. Rokonságuk: hasonló zenei típusok találhatók köszöntők (→ névnapi köszöntő) között, sőt szórványosan egyéb népszokásokban; szerepelnek tipikus párosítók a gyermekjáték ok, ill. lakodalmas ok anyagába illesztve. Viszonylag sok típusban mutatható ki idegen (főleg cseh, szlovák) kapcsolat (Zúg az erdő, Virágéknál, Csinálosi erdő, Hess légy stb.): ill. különböző korokból származó műzenei hatás. – Irod. Seprődi János: Házasító dalok (Ethn., 1916); Bartók Béla: A magyar népdal (Bp., 1924); Szendrey Zsigmond: Házasító dalok (Ethn., 1928); Morvay Péter: Párosító ének 1750-ből (Népr. Közl., 1957); Kerényi György: „Megy a kosár” (Zenetud. Tanulm., VI., Bp., 1957); Párosítók (A Magyar Népzene Tára, IV., Bp., 1959).

Küllős Imola Szendrei Janka

páros játék: az → énekes gyermekjáték térforma-típusa. Két gyermek, többnyire kislány összefogózik: 1. Forgás, pörgés, kocsikázás: ketten szemben lábuk hegyét többnyire összeérintve, kezüket keresztezve összefogják, karjukat kihúzzák, derekukat hátrafeszítik. A forgás módja lehet: oldalt, körben apró lépegetés, oldalt nagyobb ugró lépés vagy egyik láb hegyével hajtott ridázásszerű apró mozgás. Néha a dal végén egyikük leguggol, vagy mindketten, s egy harmadik gyermeknek el kell kapnia az egyik szoknyáját, hogy vele helyet cserélhessen. (→ Kocsi-kocsi, komámasszony, „Túrót ettem”, „Pórum-pórum pestike” stb.) – 2. Szökdelés, ugrálás : két kislány arccal egy irányban, oldalt keresztezve fogja egymás kezét (jobb a jobbat) és szökdelő lépéssel, térdüket többnyire magasra emelve egyszerre ugrálnak előre. Menetirányuk lehet kör vagy változtatott irány. A dal végén többnyire egy ugrással megfordulnak, megtartva a kézfogást. Néha több pár ugrál egymás mögött. A páros játék dalai inkább recitált → mondókák, nagyon változatosak. („Szép a szőllő”, „Babot főztem”, „Apácára pillangóra” stb.) Jelenleg is nagyon elterjedt és kedvelt játékok. – 3. → tapsos játék – Irod. Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGy. VII., Bp., 1953); Igaz Mária–Borsai Ilona: Ki játszik körbe? Ujjáéledt népi gyermekjátékaink (Bp., 1955).

Igaz Mária

páros koccintók: → koccintó

páros táncok: A magyar táncfolklórban uralkodó szerepet játszó, individuális páros táncok legarchaikusabb vonásait a Felső-Tisza-vidéki cigányok páros → botolói és a pásztorok botoló karakterű páros táncai őrzik. Ennek a fegyvertánc-hagyományban gyökerező, eszközös párostánc-típusnak az egykori nagyobb elterjedtségéről tanúskodnak ügyességi táncaink (→ ügyességi táncok) páros változatai, valamint a szlovák, gorál és balkáni tánchagyományban élő formák. S míg a → csalogatásnak ugyanilyen agresszív, küzdelmet idéző karaktere jellemző a páros → cigánytáncra, s a páros táncok ilyen vonásait őrzik a 16–17. sz.-i történeti forrásaink is, addig a valóban udvarló karakterű páros korai típusát a páros → ugrós képviseli. Páros táncaink e legrégibb rétegével szemben a 16. sz. végétől követhetjük nyomon a zárt összefogódzással és páros forgással járt típusok hazai térhódítását és kialakulását. Ennek, a Balkán kivételével, Európa-szerte ható táncáramlatnak a képviselői a forgós, forgatós karakterű páros táncaink, valamint a kollektíven járt, sétálós és forgós részből álló formák. Ebbe a történeti rétegbe a következő táncpárok tartoznak: a gyimesi csángók lassú és sebes magyaros a, a jártatós ból és sírülős ből álló kettős e, a mezőségi lassú vagy cigánytánc , ill. az összerázás vagy sűrű cigánytánc . S ezekkel a páros táncokkal rokon a mezőségi román Þigeneºte (→ cigánycsárdás), a D-erdélyi Dea lungu, Purtata , valamint a Kárpátokban, Munténiában és Moldvában népszerű De-doi, Ungureasca, Ca la Breaza. Gyors páros táncainkkal rokon a román Haþegana, Hãrþag, Mãrunþaua stb., a szlovák fris-ka, krucená stb., és a kárpáti lengyel goralski . A csalogatós páros legjellemzőbb típusa ebben a történeti rétegben a székelyek → marosszéki forgatósa, valamint a román invîrtita és a morva sedlacka . A forgós, forgatós karakterű páros táncok e számos változata alapján körvonalazhatjuk egyúttal legújabb párostánc-típusunk, a → csárdás előtörténetét és kialakulását. A páros táncok hármas tagozódását tükrözi a tánc folytatására biztató szólás: → három a tánc. A 19. sz. paraszti és nemzeti tánckultúrájában egyaránt uralkodó helyet elfoglaló csárdás a magyar nyelvterület legnagyobb részén magába olvasztotta a korábbi típusokat, de az egyes változatok a csárdás egységes stílusjegyei mellett híven tükrözik e folyamat nyomait. A páros táncokhoz tartoznak még: → darudübögő, → egeres tánc, → gólya, → hétlépés, → magyar verbunk, → ritka cigánytánc. – Irod. Martin György: East-European relations of Hungarian danse types (Europa et Hungaria, 1965); Pesovár Ernő: A csalogatós csárdás (Tánctud. Tanulm., 1965–66; Bp., 1967); Wolfram, R.: Volksmusik Südosteuropas (München, 1966); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialketusok (I–III., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A páros táncok történeti problémái a Kárpát-medence tánchagyományában (Táncműv. Ért., 1972).

Egyházaskozárra (Baranya m.) települt klézsei (Moldva) csángók páros forgó tánca (1970-es évek)

Pesovár Ernő

párta, szűzpárta: 1. a leányok fejét a szüzesség jelképeként övező pánt. A párta merevségét biztosító vasvázat vagy kéregpapírt finom textíliával vonták be és bélelték, islóggal, drágakőutánzatokkal, ezüst-, aranycsipkével ( sík aranyos párta a Felvidéken), → aranyhímzéssel (Hajdúság), gyöngyökkel díszítették. Ez utóbbiak elhelyezése szerint ágas- vagy folyópárta (Kalotaszeg) néven említették. A pántot hátul, a fej kerületéhez igazítva madzaggal húzták össze, a csatlakozást szalagköteggel takarva, amelyben a pántlikák száma általában páratlan volt (Erdély). A pártát az Alföldön „gyönggyel megrakott tűkkel” is biztosították. – Formai változatai és viselési módja szerint megkülönböztetünk keskeny karika-, koszorú- vagy abroncspártá t, amelyet a homlok fölé vízszintesen elhelyezve valószínűleg országszerte viseltek, legtovább az Alföldön és Erdélyben maradt meg. A párta másik, Erdély keleti felében ismert típusa a széles kontypárta , amely a leányok kontyát három oldalról keretezte. A középen magasodó előpártá t pedig fejtetőre helyezték. A pártának ezt a változatát a sárközi tülkös vagy csücsökpárta képviselte, amelyet újabb nagybársony , ill. nagypárta követett. – A párta a honfoglalás korában is tartozéka volt a női fejviseletnek. A 13–15. sz.-i folytonosságát régészeti anyag bizonyítja. A 15–18. sz.-beli leány karika- és előpárták és asszonyi kontypárták a nemesi női viseletben az európai koronka és diadém hatásának megfelelő formai változatokat mutatták. Bár a 17. sz.-i adatok szerint a párta pl. a debreceni közrend leányainak ékessége is volt, paraszti divatja csak a 18. sz.-tól ismert. A múlt század derekán még pártában esküdött a debreceni menyasszony, de újabb leányfejdíszek, a → homlokbársony, a → pintli és a → koszorú már a század elején általában a párta örökébe léptek. A menyasszonyi fejdíszként használt koszorú sok helyen örökölte a párta nevét is. – Irod. Papp László. A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Szabó Kálmán: Honfoglalás kori párták (Folia Archeol., 1955); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969); Faragó József–Nagy Jenő–Vámszer Géza: Kalotaszegi magyar népviselet (Bukarest, 1977). – 2. A leányfejéken kívül a Dunántúlon a gatya és a pendely → korcának neve. – Irod. Györffy István: Viselet (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43).

Gyöngyös abroncspárta (Hajdúság, 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Leány gyöngyös pártában (Magyarvalkó, v. Kolozs m., 1894)

Leány művirággal díszített „nagypártában” (Sárpilis, Tolna m., 1938)

A középső leány gyöngyös pártában hátulról (Méra, v. Kolozs m., 20. sz. második fele)

Párta Leányok gyöngyös pártában, templomból jövő asszonyok között (Vista, v. Kolozs m., 1970-es évek)

Flórián Mária Gáborján Alice

parti: → aratóbanda, → banda, → halászbokor

partigazda: → gödörgazda

parti horog, kikötős horog: a → horgászat egyik eszköze, átmenet a → nyeles horogból a → véghoroghoz. Az egy vagy több horoggal ellátott zsinórt a parthoz rögzítik vagy nádcsomóhoz kötik. Ragadozó halakra használják. A → csapóhorog 2–3 m-es nyélen kb. 2 m zsinór egy erős horoggal, amelyre élő kishalat tűznek. A nyelet a magas partba szúrják úgy, hogy a csalihal a vízszínen úszkálhasson. A horogra akadt harcsát a rugalmas nyél fárasztja. A bedobóhorog nál 10–15 m-es zsinór végére 2–5 horgot is tesznek, s a végére kötött súlyzás segítségével a partról bedobják, másik végét parti cövekhez erősítik. A kikötős horog hasonló ehhez, de hosszabb zsinórral és több horoggal, esetleg úszókkal szakaszosan különböző mélységre eresztik. Ezeknél a változatoknál a karóra csengőt is szoktak akasztani, ennek hangja figyelmezteti a halászt, ha a hal rajtavesztett. Csukahorog néven egyes horgokat is alkalmaznak, a zsinórt egy fácskára csavarják, végét nádcsomóhoz kötik vagy télen léken fektetik keresztül. A hal menekülés közben a zsinórt lecsavarja, míg a horog be nem akad. Hasonló a kabakhoz kötött → lábóhorog. A parti horognak sok egyéni változata található, sokféle néven. Kishalászok és orvhalászok alkalmazták szívesen. Az utóbbi évtizedekben csökkent jelentőségük, részben a vízparti megnövekedett forgalom miatt, másrészt megfogyatkoztak az ezekkel fogható nagy ragadozó halak. (→ még: csalétek) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Antipa, G.: Peºcaria ºi pescuiþul in România (Bucureºti, 1916); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Lábóhorog, a parti horog egyik változata (19. sz. vége)

Solymos Ede

partiszakács, szakács: → bandában dolgozó idénymunkások önellátó élelmezési közösségének, a → szakácspartinak állandó főzője. A családi, rokoni keretek között étkező vagy kisebb létszámú szakácsparti rendszerint naponta váltakozó szakácsát nem tekintették partiszakácsnak. E családi vagy a cserélődő („kollektív”) szakácsot elsősorban a → kubikosoknál és a → summásoknál váltotta fel az állandó partiszakács. Önellátó csoportokban lehetőleg mindig ugyanaz a személy vállalta a főzést, azalatt társai dolgoztak helyette, egyesek segítettek is neki; ez utóbbiak rendszerint egymást váltották. – Kubikos szakácspartiba a partiszakács önként vállalkozott, esetleg kijelölték. Egy-két órával hamarabb ment be főzni, addig a többiek rádolgoztak helyette. A tüzelő és a víz beszerzésében segítségére voltak a tréfásan tűzmester nek, vízmester nek vagy vízhordó nak nevezett naposok. A partiszakácsnak mindenki leadta egy hétre a főznivaló szalonnát, tarhonyát stb., de a bevásárlás már az ő dolga volt; a költségeken arányosan osztozkodtak. A közös bográcsból ki-ki tetszése szerint szedhette a főztet, legfeljebb a húst mérte ki a partiszakács. A → summásbandákra is állandó szakács ok ( szakácsasszony ok) főztek, rendszerint a → summásgazda felesége és rokonai, akik mellé bizonyos időre 2–3 segítőt is rendelhettek. A munkaadó a főznivalót havonta adta át a summásgazdának vagy a szakácsnak, ezzel sok visszaélésre adtak lehetőséget. (Ez a → summásdalok egyik fő témája.) A szakácsok merték ki a meleg ételt a summásoknak. – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).

Katona Imre

Partium, Magyarországi Részek: 1. az egykori Zaránd, Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék, valamint a Kővár-vidék, melyek a 16–17. sz. folyamán Erdélyhez való csatolás nélkül az erdélyi fejedelmek birtokába jutottak. A Partiumot az erdélyi fejedelmek mint a „Magyarország részeinek urai” bírták, azzal a kikötéssel, hogy az haláluk után a magyar királysághoz visszatér. A visszacsatolás 1693-ban megtörtént, de 1733-ban kelt királyi rendelet ismét különválasztotta a Partiumot. Az újabb visszacsatolásról az 1741, 1792, 1836, 1848-as években kelt törvények intézkedtek. A Partiumot végleg 1876-ban szüntették meg azzal, hogy Zaránd megyét Hunyad és Arad; Közép-Szolnok és Kraszna megyét Szilágy; Kővár-vidéket részben Szolnok-Doboka, részben Szatmár megyéhez csatolták. A Partium tájnévként is élt. Nemcsak a közigazgatásilag hozzátartozó területeket, hanem általában Erdély és az Alföld határvidékét értették rajta. Ma elhalványulóban van, leginkább az élő irodalmi nyelv őrzi. – 2. Az egykori Udvarhely-szék legnyugatibb vidéke, a Solymos és Zsákod patakok völgyében fekvő néhány község a Kis- és a Nagy-Küküllő közén. Kiveszőben lévő tájnév. Nevét onnan kapta, hogy e vidéket később csatolták a Székelyföldhöz.

Kósa László

partlakás: emberi lakóhelyül szolgáló, partos domboldalba vájt üreg. Készítéséhez elsősorban jól faragható és vájható agyagos lösztalaj vagy vulkános, esetleg puha mészkő anyagú part kell. A legkezdetlegesebb partlakások egy-egy ajtóval zárható üregből állnak. Másoknál a kivájt előtérből mellékhelyiségek is nyílnak. Van oszlopos tornácos előterű, sőt többszintes partbavájt hajlék is. A simára nyesett utcai falat sokszor fehérre meszelik. – A partlakás az emberi lakóhely egyik legősibb formája. Mindenütt előfordul, ahol a készítéséhez megfelelők a talaj adottságai. Mo.-on különösen a Dunántúlon, elsősorban Tolna és Fejér megyében, valamint Eger környékén, pl. Sirokon gyakori. A középkorban valószínűleg egész falvak akadtak, amelyeknek lakossága partbavájt lakásokban élt. Volt falu, amelyik még a 18. sz. elején is csupa partlakásokkal települt újjá (pl. a Tolna megyei Miszla). A 20. sz. elején a partlakások már alacsony szociális szintjelzők voltak, a falvak szegényebb rétege lakott bennük. Általában a zárt település szélén vagy azon kívül álltak, a faluból kivezető utak partoldalába vájva. – Irod. Kovách Aladár: Kezdetleges épületek Tolna vármegyében (Népr. Ért., 1912); Bátky Zsigmond: Barlanglakások Borsod megyében (Népr. Ért., 1906); Andrásfalvy Bertalan: Pátyi pincehegy (Népr. Ért., 1954); Bakó Ferenc: Kőházak és barlanglakások Észak-Hevesben (Egri Múz. Évkve, 1970–71); Bakó Ferenc: Bükki barlanglakások (Miskolc, 1977).

Partlakás külső képe és szobája (Vörösmart–Szamárszurdok, v. Baranya m., 1970-es évek)

Bárth János

párválasztás: az az eljárás, amellyel a házasulni készülő fiatal legény vagy leány, ill. annak szülei vagy rokonsága a leendő házastársat magának kiszemelte, ill. kiválasztotta. A párválasztás szempontjai koronként és vidékenként eltérően érvényesültek, továbbá befolyásolták olyan jogi szokások, amelyek megtartása helyileg kötelező volt, pl. az endogám házasodási rend (→ endogámia) vagy a vérfertőzés tilalma (→ házasság). Helyenként ezek alapvető korlátozást jelentettek, így pl. a párválasztás csak ugyanabból a falurészből (pl. Felszeg) történhetett, vagy rokon negyed-, esetleg ötödíziglen stb. (→ rokonság, → vérfertőzés) nem jöhetett számításba. Az egyházak a más vallásúakkal és rokonokkal való házasságkötés korlátozásával befolyásolták a párválasztást, a feudalizmus korában akadály gördült különböző földesurak jobbágyainak összeházasodása elé. Az osztályviszonyok is befolyásolták a párválasztást; hasonló hasonlóval házasodott vagy legalábbis igyekezett vagyonosabb körülmények, jobb megélhetési viszonyok közé kerülni. Ebből a szempontból irányadónak tekintették a másik fél földjének nagyságát, a gazdálkodás színvonalát, az igásállatok számát; a szegényparasztságon belül a szőlő, a ház adta a gazdasági tekintélyt. Ezt követő szempont volt a lehetőségeken belül a vérségi és egyéb családközösségi tényezők érvényesítése; ilyen volt a tekintélyes családoknál a rokonok összeházasodása a vagyon összetartása érdekében. Morális szempontok úgy játszottak szerepet a párválasztásnál, hogy a kiválasztott személy ne legyen iszákos, a leány legyen szorgalmas, erkölcsös. Esztétikai szempontok is érvényesültek, mert nagyon szerették a szép, kövérkés, csinos, takaros, kerek arcú, barna képű, danolni, táncolni tudó leányt, a nagydarab, nyalka, takaros legényt (→ szépségideál). A múlt századig túlnyomóan a szülők döntöttek, idős rokonok tanácsát is meghallgatva, kevéssé véve figyelembe a házasságot kötő individuális szempontjait. A szülői döntés legtovább a jómódú parasztságnál maradt fenn. A szülők párválasztáskor elsősorban a → házasság anyagi megalapozottságát nézték, s törekedtek arra, hogy az egyidejűleg társadalmi megbecsülést is hozzon. A szerelmet jelentéktelen tényezőnek tekintették, luxusnak, amelynek csak a fiatalok életében, az → udvarlás idején van helye. A fiatalok előzetes ismeretségét is nélkülözhetőnek tartották. Még ma is emlegetik többfelé a régi öregek mondását, amellyel a hosszas legeltetés után hazatérő fiút fogadták: „Megházasodtál, fiam!” Az „Kit vettem el?” kérdéssel válaszolt. Mindazonáltal érvényesült egyfajta józan törekvés arra, hogy a leendő házastársak elviseljék egymást. A párválasztás ismertetett gyakorlata a feudális Európában a társadalom egészében hasonló volt. A párválasztásnál technikai kérdésekben, de sokszor egyébként is, kiválasztott öregasszonyok (gügyü, gyalogsátán, pemetasszony stb.) nyújtottak segítséget. (→ még: eljegyzés, → leányvásár, → megkérés) Az idős generáció legfőbb kényszerítő eszköze a kezében lévő családi birtok volt. A fiatalok egyéni választása a vagyontalan társadalmi rétegeknél, a saját munkájuk után megélő fiatalok esetében kezdett tért hódítani. – Irod. Thurnwald, Richard: Werden, Wandel und Gestaltung von Familie, Verwandtschaft und Bünden (Berlin–Leipzig, 1932); Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraalji palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956); Györgyi Erzsébet: Házasságkötés és szokásköre a bukovinai székelyeknél (Népr. Közl., 1962); Molnár Mária: A párválasztás és házasság néprajzi vizsgálatához (Népr. Közl., 1965).

Györgyi Erzsébet Tárkány Szücs Ernő

párválasztó: → táncos társasjátékok

passió: → misztériumjáték

passzív takarmányozás: a háziállatok tápláléka biztosításának legegyszerűbb, következésképpen legősibb formája. Időben megelőzte a takarmánytermesztést, s az azt megelőző, gyűjtögető jellegű, kaszált szénával való aktív takarmányozást. Olyan területekre hajtják el az állatokat, ahol a természetes növénytakaró biztosítja a téli takarmányt. Hasonlóképpen mint a tavasztól őszig tartó legeltetésnél, itt is csak közvetve, passzíve gondoskodnak a táplálékról, az ember csak a területet biztosítja, a takarmány összekeresése az állatok feladata. Ez az eljárás még közel áll a még nem domesztikált állatok takarmányszerzéséhez. A passzív takarmányozás legjellemzőbb formái: a sertések → makkoltatása, amikor az erdők makkja; a szarvasmarhák, lovak és juhok réti (→ réti állattartás) és erdei teleltetése, amikor a vízivilág dús növényzete, sőt állatvilága (sertés esetében), az erdő vegetációja, gyümölcse, valamint pl. a juhok káposztatorzsán történő őszi és tél eleji legeltetése biztosítja a takarmányt. A Kiskunságban és a Hajdúságban – mint egyes nomád népeknél – a telelők közvetlen környékét nem kaszálták le, a lábon megszáradt fű (→ avar) természetes szénául szolgált. A passzív takarmányozás együtt jár az állatok vándoroltatásával (→ vándorpásztorkodás), ennek kapcsán állandó építményei nem alakulhatnak ki. A passzív takarmányozás a → külterjes állattenyésztés legjellegzetesebb formája. – Irod. Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970).

Szabadfalvi József

passzus: → cédula

pástonülő: a falu szélén vagy azon kívül (faluszéli gyepen, → közlegelőn) megtelepedő, rendszerint nincstelen zsellér, szökött jobbágy, jövevény. Telke tehát nem a falu szerén kihasított jobbágy- vagy zsellértelek, hanem → gyeptelek. – Irod. Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásainak tükrében (Bp., 1967).

Török Katalin

paszita: → keresztelő

pászlizás: → karácsonyi köszöntés

pászma: a fonal számolási egysége (→ fonalfelvetés, → motolla).

paszományos: mesterember, aki selyem-, szőr-, pamut-, ezüst- és aranyfonalakból szövőszéken paszományokat, szalagokat sző. Termékei 1–2 cm szélesek, mintásak vagy minta nélküliek, a ruházat és a brokátokkal, bársonyokkal bevont bútorok díszítésére szolgálnak. A paraszti viseletben a selyem- és bársonyszoknyák, blúzok, mellények paszományozása a 19–20. sz.-ban volt divatos. Első mo.-i céhük Lőcsén alakult 1492-ben. A → gombkötőkkel kezdetben laza kapcsolatban álltak, mindkét mesterség önálló iparág volt. Csak a 19. sz. második felétől fordult elő, hogy a gombkötők is foglalkoztak szövött munkák előállításával. Az iparág hanyatlásának oka azonban inkább a gyáripari versenyben kereshető, mint a rokonszakmák kontárkodásában, hiszen azokat is a megélhetési nehézségek kényszerítették a tevékenységi kör kiszélesítésére. A paszományos mesterség néhány képviselője még ma is működik. – Irod . Hajnóczy Iván: A céhek életéből (Bp., é. n.); Nyáry Albert: Rozsnyói gombkötők (Népr. Ért., 1904); Bálint Sándor–Juhász Antal: A szegedi gombkötőmesterség (Népr. Ért., 1968).

Paszomány-típusok: Sarkantyús pozsonyi vitézkötés, nagy-pozsonyi vitézkötés, pozsonyi vitézkötés (2 darab), malomkerék vitézkötés (2 darab), kétszíves vitézkötés, vitézkötés, négyszíves vitézkötés, kissarkantyús vitézkötés, szerb vitézkötés, mente vitézkötés, csillag vitézkötés (2 darab) (19–20. sz.) Liszt Ferenc Múzeum, Sopron

Domonkos Ottó

pásztói bútor: → miskolci bútor

pásztorbér: a legelőkön járó állatok őrzésére fogadott pásztoroknak a legeltetés időszakára megállapított fizetése. A legelőbirtokos → község, → közbirtokosság, vagy → legeltetési bizottság évről évre állapítja meg a pásztorbért, a legelőre hajtott → számosállatonként. A külső pásztorok (csikós, gulyás, kondás, nyájjuhász) bére két részből állott: 1. természetbeni, 2 . készpénz vagy gabonajárandóságból. A pásztorbért a számadó kapta, ő fizette belőle a → bojtárokat. A természetbeni járandóság, meghatározott számú állat ingyen legeltetése, az éves juhász számára kommenció (gabona, tüzelő, lakás) és a vasárnapi tej volt. Az újabb korban a régi sorkoszt helyébe gabonajárandóság vagy készpénz lépett, a régi → bocskorpénzt is beleszámították a pénzbérbe. A házhoz naponta hazajáró állatok pásztorai közül a → csordás csak a legeltetési időszakra, a → csürhés egész évre kapott fizetést. – Irod. Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959); Szebeni Géza: A csíki juhászat (Ethn., 1962); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Debrecen, 1965).

Balogh István

pásztorbot: a pásztor egyik fontos munkaeszköze, terelőeszköze. Binkó, bunkósbot, furkósbot, görcsös bot elnevezése is ismert. Hosszúságát a pásztor saját testmagasságához méri (álla alatt kb. 20 cm-re kell érnie), vastagságát tetszés szerint választja meg. A pásztorbot minden esetben szívós, keményfából készül (árva tölgy, galagonya, szilfa, somfa, kőrisfa stb.) kétféle módon: 1 . a kivágott, megszárított vastag fatörzsből hasítják, faragják (húzott bot) ; – 2 . az alkalmasnak vélt, bot vastagságú fiatal fát vágják ki – néha előző évi előkészítés után –, s ezt különböző érlelő eljárásoknak, edzés nek vetik alá (istállóban, hídlás alatt vagy trágyacsomóban érlelik, tűz fölött pörkölik, füstölik, zsírral, olajjal, mésszel kezelik stb., ez a botpárgolás). A botot rendszerint maga a pásztor szemeli ki, maga vágja le és készíti el, de vásárokban is árulták s egymás között is csere tárgyát képezte. Funkciójának megfelelően volt egyszerű, díszítetlen, ún. hétköznapi, vagy díszített, ünneplő, parádés pásztorbot. Előbbi elsősorban terelőeszköz, szükségből fegyver volt. Tereléskor a pásztor intett vele a bojtárnak, a kutyájának, ütötte vele vagy utána dobta a jószágnak (ezt a pásztori rendtartások általában tiltották). – A pásztorbotok pásztornemenként is változtak: a gulyás nagyobb bunkósbotot, fütykös t, a csikós vékonyabb, a kondás derekánál kissé görbülő pásztorbotot hordott. A juhász sajátos pásztorbotja a → juhászkampó. A pásztor a botot mindig magánál hordta, ezért viselésmódja jellemző és hagyományos formát öltött. Az ünneplő pásztorbotokat többnyire ünnepi alkalmakkor viselték. Funkciója elsősorban dísz, játék, tánc, szükségből önvédelmi eszköz volt. Ennek megfelelően alakították, díszítették. A Dunántúl, Erdély s általában a fában gazdag tájak pásztorai többnyire faragással (→ domború faragás), karcolás sal, az Alföldön pedig → ólmozással, csont-, szaru-, réz-, újabban kaucsuk- vagy más színes műanyag → berakással tették szebbé. Mindkét technikát a pásztorok széles körben ismerték, de mindig voltak kimagasló egyéniségek, akiknek munkáit korábban pásztortársaik, a múlt század második fele óta pedig a népművészet iránt érdeklődő közönség előszeretettel vásárolja. A német nyelvterületen elterjedt kis lapátforma végződéssel ellátott pásztorbot (Schäperschippen). Mo.-on csak – valószínűleg német mesterektől származó – képzőművészeti alkotásokról ismert (templomi képek, útszéli szobrok Kecskeméten, Szolnokon, Máriagyüdön). (→ még: pásztorművészet) – Irod. Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1935); K. Kovács László: Botpárgolás (Népr. Ért., 1935); Béres András: A Déri Múzeum Debrecen környéki díszes pásztorbotjai (A Déri Múz. Évkve, 1957); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 19722).

Juhászkampó (Kiskőrös, Bács-Kiskun m., 1970-es évek)

Pásztorbotok. Balról jobbra: domború faragású (id. Kapoli Antal műve, 1890-es évek, Baranya m.); ólom berakású (Nógrád m., századforduló); élőfa korában bevagdosott gulyásbot (Nógrád m., 19. sz. vége); spanyolozott és karcolt díszítésű (Dunántúl, 1898). Mind: Bp. Néprajzi Múzeum

Varga Gyula

Pásztorbot (csillagkép): → Kaszáscsillag

pásztordal, pásztornóta: népi líránk hagyományos foglalkozáshoz kötött csoportja, jószágokat őrző férfiak életéről és érzelmeiről szóló dal. Egy részük általános vonatkozású, ismert → népdal átalakítása, más részük önállóbb lelemény; mindkét csoport valamivel régiesebb a korabeli átlagnál. (Bár a körforgás állandó, a pásztordalok lassabban változnak a népdaloknál.) Legkorábbi rétegük a → bujdosóénekek (– Bujdosik az árva madár…) és a → rabénekek (– Ezt nem hittem volna soha!…) rokona; jelentős részük összefonódik a → betyárdalokkal (– Ha fölülök a bugaci halomra; – Lóra, csikós, lóra!…); mindez a szinte társadalmon kívüli, szabad életformából adódik. A pásztordalok tudatosan meg is fogalmazzák az életforma szabad, kötetlen voltát (– Nincsen árok, se kerítés, Enyém az egész határ!…), rendszerint a paraszti munkával állítják szembe (– Nekem is meghagyta az édesanyám, Hogy ne legyen se ösztökém, se kapám! – Szegény paraszt kaszál, kapál izzadva…); egyébként is a pásztor valóságos paraszti ideál , a pásztordalok pedig parasztságunk kedvelt nótái közé tartoznak. Ugyanakkor a pásztor ideálja a még szabadabb betyár (– Se csikósnak, se gulyásnak ne adja, Mert ott csak a betyárságot tanulja!…), így saját dalaiknál is gyakrabban éneklik a betyárdalokat. (Magyar viszonylatban nem beszélhetünk pásztorballadáról, csak → betyárballadáról!) – A pásztordalok tipikus férfinóták, így még a népdalok átlagánál is tartózkodóbbak és egyben díszítetlenebbek. Ábrázolásmódjuk reálisabb, mint saját pásztorművészetüké (pl. a tárgyakon előfordul térdelő, kegyelemért könyörgő pandúr, a dalokban viszont nem; a viselet, továbbá a mulatozások díszítőművészeti ábrázolása is gazdagabb, mint a költészeti); különben mindkét művészet idealizál, stilizál és egyben tipizál is (a természeti keret jelzés csupán, a hősöknek csak nevét kell kicserélni stb.); motívumkincsük (nap, hold, csillagok, jószágok, eszközök, erdő, mező, betyár, pásztor, mulatság stb.) nagyjából azonos, bár pl. a pásztordalok valahogyan meg tudnak birkózni a ábrázolásával, a pásztorművészet azonban nem! A kis univerzum középpontjában a pásztor áll és magára vonatkoztat minden jelenséget. A környezet költői ábrázolása vázlatos, de a természetközelség egész dalkincsüket áthatja (– Debrecennek van egy vize; – Este van már, besötétült a puszta; – Mindenfelé kerek az ég alja…); az irodalomból ismert pásztoridill el viszont ritkán találkozunk (– Hortobágyon kivirult az ibolya…). – A pásztordalokat részben az egyes foglalkozások szerint (→ csikósdal, → gulyásdal, → juhászdal, → kanásznóta), részben pedig a közös témák szerint lehet csoportosítani. Így valamennyi foglalkozásra jellemző a kérkedő (– Csikóslegény vagyok, Hortobágy eleje; – Nincs szebb élet a juhásznál…) és a vele rokon vetélkedő daltípus, mely rendszerint → csúfoló (– Azért ült a gulyás lóra, Mert hamis volt a bikája; – Mit ér a csikós ló nélkül?…) formájában él. Közös gond az időjárás mostohasága (– Esik eső, nem lehet elbúni; – Öregön esnek a havak…), a jószágok elvesztése (– Ellopták a tinó anyját; – Elveszött a buga bárány; – Elveszött a siska göbe…); a tavaszi kihajtás (– Gyűjtik a csordákat…), őszi elszámolás (–Kikeletkor: Szent György-napkor Minden ember lehet pásztor, De már ősszel: számadáskor Az az ember, ki beszámol…), a gazdákkal való ellentét (– Most szolgálok huncut gazdát!…), valamint a régi pásztorélet átalakulása (– Ócsó mán a pásztor…). A gondjukra bízott jószágokat állandó jelzők (buga, daruszőrű, fakó, pej, szilaj stb.) és becéző szavak (édes, kedves, kis, selymes stb.) segítségével, emberszerű beállításban ábrázolják (– Kényes az én lovam szája, Nem szokott a más kútjára; – Szilaj a babám gulyája, Nem jár az a más kútjára…), különösen, ha nem tudnak legelőt biztosítani (– A bárányok sírnak-rínak; – Bánatosan bőg előttem a gulya…); legfőbb kedvenc a ló, melynél a → túlzás minden eszközét igénybe is veszik. – A pásztorok szerelmi dalai eléggé tartózkodók, képeik az életformából adódnak (– Béklyóba vert engem is a szerelem; – Én is árva, te is árva; Bújjunk egymás árnyékába!…). Annál duhajabbak a különféle → mulatónóták (– A csikósok, a gulyások kék lajbiba járnak…), köztük nem egy szabadszájú is akad. A → bordalok és mulatónóták előadásmódja olykor játékos és modoros, legtöbb esetben ezt a túlcifrázással és a hangmagasság állandó csúsztatásával, a tempó váltakoztatásával érik el. Ennek külön specialistái vannak, akik rendszerint szólóban produkálják magukat. A pásztorok között különben több híres → nótafa élt. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Ecsedi István: Hortobágyi pásztor- és betyárnóták dallamokkal (Debrecen, 1927).

Katona Imre

pásztorétkezés: A pásztorok táplálkozása szervesen illeszkedik a szélesebb környezet paraszttáplálkozásához, de attól több vonásban különbözik is. A pásztorok munkakörülményei szükségessé teszik pl., hogy a rendszeres ételkészítés időrabló munkájától a lehetőségek határáig mentesüljenek. – A pásztorétkezés szerkezete elsősorban a pásztormunka térbeli helyzetétől függ, ami lehetővé teszi vagy kizárja, hogy a pásztorokat meleg étellel családi háztartás, asszony lássa el. A családi ellátás nem korlátozódik a faluból, tanyáról, uradalmi központból naponta kijáró csordák, nyájak pásztoraira, hanem gyakran azokra is kiterjed, akik a településekhez közel fekvő legelőn őriznek kinnháló állatokat. A családi ellátás azonban nem zárja ki, hogy a pásztorok maguknak is főzzenek. – A tartósan a lakótelepüléstől távol eső körzetben tartott nyájak pásztorait nem lehet családi háztartásból meleg étellel ellátni. Itt az egy nyájnál dolgozó, egy munkaszervezetet alkotó pásztoregyüttes étkezési közösséget is képez. A közös nyersanyagokból valaki közülük, tehát férfi főz (→ lakos, → tanyás, → talyigás). – Függetlenül attól, hogy a meleg ételeknél az ellátás háztartási vagy munkahelyi szervezete valósul-e meg, a legfontosabb hideg ételekkel, félkész élelmiszerekkel mindig családi háztartás látja el a pásztorokat. Készen kapják innen a kenyeret, száraztésztát, szalonnát, gyakran a tartósított túrót is. Az alkalmazás feltételei szerint a családi ellátás mind a meleg, mind a hideg ételek esetén történhet állandóan egyetlen háztartásból vagy előre megállapított sorrendben különböző háztartásokból. A sorkosztot a közös csordák, nyájak tulajdonostársai adják. Nőtlen pásztorokat a munkaadók többnyire ellátással alkalmaztak. – A meleg és hideg étkezések napi elosztásában a 19–20. sz. fordulóján mind a családi, mind a munkahelyi főzés esetében különböző formák voltak szokásban, de a napi két meleg étkezés általános volt. Az étkezések időpontját az állatfajták szerint eltérő napi munkaritmus és az évszak befolyásolta. – Bármilyen szervezetben valósul meg az étkezés, az élelmiszerek biztosításának alapja a pásztor munkaviszonya. A → pásztorbér egészen a 20. sz.-ig rendszeresen tartalmazott természetben kiadandó táplálékterményeket, élelmiszereket, ételeket, mégpedig a helyi táplálkozással összhangban álló választékban. Így kölest elsősorban, száraztésztát kizárólag az Alföldön, kukoricát csak Erdélyben, kenyérgabonát mindenütt adtak. Ezt kiegészíthette vagy egészében helyettesíthette a kész kenyér. Mellé gyakori a „hozzávaló”: vagyis szalonna. A főzéshez só. Amit természetben nem kapott a pásztor, azt magának mellett a béréből vagy családja kiegészítő gazdaságából pótolnia. További élelmiszerforrásuk volt a nyájakban baleset, emberi fogyasztás szempontjából ártalmatlan betegség folytán kimúlt állatok húsa, a legelőn gyűjtögetett, vadontermő növények, madártojás, elejtett és befogott emlősök, madarak húsa. Egészében a pásztorok tápláléka a gabonafélékből származó, az állati és egyéb eredetű élelmiszerek egymáshoz való arányában a paraszttáplálkozástól lényegesen nem különbözik. Mindkettőben a cereális rész dominál. – A pásztorok hideg és meleg ételeinek többsége az illető vidék parasztételei közül kerül ki. Megfigyelhető az alapételek azonossága: Erdélyben ez parasztoknál és pásztoroknál egyaránt kukoricapuliszka, másutt kenyér. A rendszeresen maguknak főző pásztorok száma szerint a családi háztartásnál lényegesen kevesebb fajta ételt készítenek: szinte kizárólag egyszerű, egyetlen edényben elkészíthető ételeket. A bogrács a legszívesebben használt főzőedényük; tűzhelyük nyílt. A főzésben önellátó pásztorétkezés a környezet paraszttáplálkozásának heti étrendjét, a főétkezések ott szokásos ételsorát nem követi. – Jellegzetes pásztorétel olyan értelemben, hogy adott környezetben és időben azt csak pásztorok vagy főként ők készítik, kevés van. A 19–20. sz.-ban a húsételek közül ilyen a maga levében-zsírjában, fedetlen bográcsban megpuhított → pörkölt és a Tiszántúlon, a Kiskunságban ebből készített → szárított hús. A gyakoribb tejételek közül sokfelé a → zsendice, ahol juhtej-feldolgozást csak pásztorok végeznek, ill. a fejőjuhászok → bálmos étele Erdélyben. A → tésztakása az Alföldön nem pásztorspecialitás, az Alföld peremvidékein viszont annak tűnik, mert itt a parasztháztartás már nem ismeri, alföldi és Alföldet járt pásztorok azonban készítik maguknak. – A közös pásztorétkezések lefolyásá ban hierarchikus rend ahhoz hasonlóan jelentkezik, ahogyan a munkahelyi közösség egész szervezetében, életében érvényesül. (→ még: vasaló) – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Tálasi István: A bakonyi pásztorkodás (Ethn., 1939); Morvay Péter: Az Ecsedi láp vidékének egykori állattartása és pásztorélete (Ethn., 1940); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959); Gunda, Béla: Organisation sociale des pasteurs dans la Grande Plaine Hongroise (Ethnologia Europaea, 1968–1969).

Bográcsban ételt főző gulyások (Hajdunánás, Hajdu-Bihar m., 1980-as évek)

Kisbán Eszter

pásztorfaragás: → pásztorművészet

pásztorfogadás: a különböző állattartó közösségek ( legelőgazdaságok, esztrengatársulások, cimboraságok, nyájgazdaságok, juhtársaságok, → faluközösségek) által gyakorolt eljárás a pásztor(ok) alkalmazására. A pásztorfogadás idejét a szokás, sok helyt a hatóság szabályozta. A helyileg változó nap (Szent Mihály, szept. 29.; Demeter, okt. 26.; Szent András, nov. 29.) előtt vagy legkésőbb a szétverés kor a közösség szóvivője (→ gazda) megkérdezte a → számadót, vagy a → bacsót akar-e a következő évre maradni. Ez volt a szólítás . Ha a közösség a pásztorral meg volt elégedve vagy az sem akart elmenni, a pásztorfogadás napján (Szent Mihály, Újév; Vízkereszt, Gergely, márc. 12. vagy a kihajtás előtti vasárnap) megtörtént a marasztás . A belső pásztorok (csürhés, csordás) fogadása általában egy évre szólt, a külső pásztoroké (gulyás, csikós, nyájjuhász, nyájkondás, fejős juhász) a legeltetés vagy a fejés időtartamára. A pásztorfogadás csak a számadót, a bácsot vagy bacsót érintette, a bojtárokat ő fogadta a marasztásnál történt megállapodás szerinti számban. A pásztorfogadás legtöbb helyen a gazdák és pásztorok közös ünnepe is volt. (→ még: gazdasági evés) – Irod. Szebeni Géza: A csíki juhászat (Ethn., 1962); Földes László: Egy alföldi juhtartó gazdaság (Népr. Ért., 1962).

Balogh István

pásztorjáték: → betlehemezés, → gólyázás, → sportjáték

pásztorkalap: → kalap

pásztorkészség, készség: a nagykunsági és a hortobágyi pásztorok jellegzetes eszközkészlete, amely tűzcsiholó acélból, a kova és a tapló részére bőrzacskóból, s az ugyancsak bőrből készült bicskatokból, esetleg még fatokba helyezett tükörből áll. Egyéb elnevezése: erszény, késség, pöszöre . Ezek az eszközök fémkarikára fűzött és fém- vagy csontgyűrűkkel, → kupáncsokkal, sallangokkal díszített szíjakon lógnak. A régi pásztorkészségen még egy csontból készült árszerű tőr is lógott, amit a bocskor készítésekor a lyukak tágítására használtak. Találóan jegyezte meg Herman Ottó: „Az erszénynek nevezett teljes készség a pásztorembernél az, ami az úriembernél a ’necessaire’; minthogy azonban a pásztor a magáét derekáról függve viseli, neki ékessége is, amelyre rápazarolja szépérzetének minden alkalmatos alakzatát.” – A pásztorok ezt az eszközegyüttest maguk készítették, részben a ló, részben a marha és birka bőréből, csontjaiból. Egy-egy pásztorkészség készítőjének nemcsak ügyességét, hanem ízlését, a bőrfeldolgozásában való jártasságát is dicséri. A pásztorkészséget övére felfüggesztve hordta a pásztor. Régen, amikor még divatban volt a széles bőröv ahhoz, a tüszőhöz csatolták vagy a szűrcsathoz erősítették és belelógott a szűrujjba. Egyik-másik pásztorkészséghez a kerek fejű fakanál is hozzátartozott. Ennek a bicskatok oldalán volt a tartója, amelybe a kanál nyelét dugták. – A pásztorkészség használata a századforduló táján szorult háttérbe, amikor a pásztorság körében is általánossá vált a gyufa használata. Az együttesből napjainkig csak a bicskatartó maradt meg; ezzel itt-ott még ma is találkozunk. A pásztorkészséget nálunk az ország más vidékein is ismerték és használták. Herman Ottó írja, hogy Cegléd város irattárából előkerült egy 1723-ból való „acél és erszényrész”, amely a Herman Ottó által leírt szájhagyomány szerint a város bírájának volt a hivatalos eszköze, azzal a rendeltetéssel, hogy ha valamely háznál kialudt a tűz, a bíró ezzel tartozott az illető ház részére tüzet csiholni, ha erre nem volt más mód. Pásztoraink a pásztorkészségben olyan eszközegyüttest őriztek meg, amely – különösen a 16–17. sz.-ban, de még később is – az utasok, a vándorok stb. felszereléséhez tartozott, s a legszükségesebb eszközeikkel együtt övükre függesztve hordták magukkal. (→ még: tűzszerszám) – Irod. Herman Ottó: Ősfoglalkozások. Halászat és pásztorélet (Bp., 1898); Herman Ottó: A magyarok nagy ősfoglalkozása (Bp., 1909); Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Lükő Gábor: A hortobágyi pásztorművészet (A debreceni Déri Múz. Évkve, 1938).

Csikós számadó, derekán pásztorkészséggel (Túrkeve–Pusztaecseg, Szolnok m., 1934)

Pásztorkészség (Doboz, Békés m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

„Pásztorerszény”. P = pillangó, K = kupáncs, E = erszény, A = acél, T = tőrök (Lyukasztó csontár), N = nyüvező, KT = késtok (Tiszántúl, századforduló)

„Pásztorerszény”. Késtok, pipaszurkáló és a kova, tapló tartására szolgáló zacskó (Tiszántúl, századforduló)

Manga János

pásztorkodás: 1. A domesztikált állatok tenyésztésének (→ háziasítás) két alapvető módja ismert: a természetes növénytakarón való legeltetés, a tulajdonképpeni pásztorkodás, ill. az intenzív takarmányozással összekapcsolt istállózás, az → állattenyésztés. A pásztorkodás az állattenyésztés legegyszerűbb és legkevesebb munkabefektetést igénylő formája, elsősorban a sztyeppék, a szavannák, valamint a magas hegyvidékek zónájában terebélyesedett ki. A legeltető állattartás a vegetáció évi ritmikus változása révén vándorlásra is kényszeríti a nyájakat, ill. az állattenyésztő közösséget (→ vándorpásztorkodás). A pásztorkodás alapvető típusai a sivatagi, a sztyeppei és az arktikus → nomadizmus, a hegyi és a síkságok között kialakult → transhumance és a magashegyi nyaraltatás, a → havasi pásztorkodás. A pásztorkodás jellegzetes területei: az eurázsiai sztyeppe-övezet, Közel-Kelet, É-Afrika félsivatagos és szavannás zónája, Eurázsia északi régiói, ahol a rénszarvas-nomadizmus az uralkodó forma, valamint a magashegyi területek. Jellegzetes pásztorkodás alakult ki Európában több, főként a középkortól pusztásodott (→ puszta) területen, pl. Angliában, Németo.-ban és Spanyolo.-ban. A prekolumbián É- és D-Amerika indián lakossága lámát és alpakát tenyésztett. A felfedezés előtti Ausztrália őslakossága domesztikált állatokat, azok pásztorkodó tartásával azonban nem foglalkoztak. – A pásztorkodás olyan területek kihasználását tette lehetővé, amelyek földművelésre nem voltak alkalmasak. Az eurázsiai füves övezetben az i. e. I. évezred közepétől pásztornépek nagy lovasnomád birodalmakat hoztak létre, pl. a szkíták, szarmaták, hunok, avarok, mongolok stb. – A pásztorkodás Mo.-on uralkodó gazdálkodási ág volt; annak két formáját különböztethetjük meg, az ún. extenzív pásztorkodást (→ külterjes állattenyésztés), amikor az állatállomány az év nagy részében a szabadban élt, és a félszilaj pásztorkodást, amikor tavasztól tél elejéig tartózkodtak a legelőn, de télen már épületekben, ólakban, → istállókban stb. helyezték el az állatokat és takarmányozásukról (→ passzív takarmányozás) gondoskodtak. A kétféle pásztorkodáshoz elkülönülő tartásformák kapcsolódtak. A pásztorkodás esetében egyetlen állattulajdonos vagy község nagyobb, egyforma fajú, leginkább kortól független, mindkét nemű állatcsoportját tenyésztik, legeltetik együtt, felügyeletüket, gondozásukat, sőt gyógyításukat is pásztorok látják el. A pásztorkodással, mint uralkodó állattenyésztési formával együtt járt a régi raszok (racka juh, szalontai és bakonyi sertés, magyar szürkemarha stb.) tartása. A nyájakban a hím és a nőstény egyedek együtt legeltek, szabadon párzottak, a tenyésztés minőségével nem sokat törődtek; a fő tenyésztési szempont a számbeli gyarapítás volt. – A történelem során a pásztorkodással párhuzamosan fellelhetjük az igás, teherhordó, nyergelt és a tejelő állatok házi tartását is. A pásztorkodás, mint uralkodó állattenyésztési forma csökkenése és megszűnése a szénakészítés fellendülésével, még inkább a szálas és a kapás takarmánynövények termesztésének elterjedése következtében fokozatosan háttérbe szorult. (→ még: bakonyi pásztorkodás, → hortobágyi pásztorkodás, → kiskunsági pásztorkodás, → nagykunsági pásztorkodás, → palóc pásztorkodás, → somogyi pásztorkodás, → székely pásztorkodás) – Irod. Enyedi György: Az állattenyésztés földrajza (Bp., 1964); Gaál László: A magyar állattenyésztés múltja (Bp., 1966); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970). – 2. A pásztorkodáshoz fűződő hiedelmek (→ hiedelem) és → mágikus eljárások, elsősorban az első kihajtással, az állatok összetartásával, megriasztásával, élősködők elleni védelmével kapcsolatosak. Az első kihajtáskor az állat egybentartását, egészségét kívánták biztosítani (→ Szent György napja). – Az állatok együtt-tartására füstöltek, körülkerítették a nyájat (→ füstölés, → bekerítés). Ugyancsak füstöléssel riasztották szét a nyájat (a füstölőszerek változatosak: pl. pipába tett szárított farkasvér, kecskebak szakálla, hasalji szőrzete, pulykakakas nyakának sertéje; koponyacsont égetve kilencféle egyházi szerrel – pl. tömjén, oltárkendő, templomzászló szála stb.). – Szétszalasztották a nyájat pl. itatóvályú alá ásott szemetes fazékkal; kilenc eleven pőcsik elásásával stb. A szalasztás megakadályozásának is voltak módjai: pl. az elásott szemét kiásása; a pőcsik kiásása; pásztor fordítva vette fel az ingét. Lehetett ellenfüstöléssel is védekezni: pl. hét gubafürt, csepű, kilenc vereshagyma égetésével. – A bogárzást a Hypoderma bovis légy okozza. A bogárzás megakadályozására és a bogárzó állatok összetartására többféle eljárás volt ismert. Pl. a legelső bogarat el kell fogni; meztelenül körülfutotta a pásztor a gulyát, majd amit talált, bal kezével felmarkolta és visszájáról a gulya közé hajította. – A pásztort a néphit különleges képességekkel ruházta fel (→ tudós pásztor, csordásfarkas). A pásztorok szerepet kaptak különböző jeles napi mágikus cselekedetekben, amelyek az állatok egészségét és szaporaságát voltak hivatva biztosítani (→ vesszőzés, → Márton napja, → karácsony, szilveszteri, újévi kongózás, → zajkeltés). A pásztornak fontos szerepe volt az állatok gyógyításában (→ állatgyógyászat). (→ még: veszettség, → veszettorvos) – Irod. Luby Margit. Fogyó legelőkön (Bp., 1942).

Legelésző birkanyáj a Hortobágyon (1960-as évek)

Gulya a bugaci pusztán (Bács-Kiskun m., 1930-as évek)

Delelő gulya (Bugac, Bács-Kiskun m., 1930-as évek)

Ménes az itatónál (Hortobágy, 1930-as évek)

Szabadfalvi József Diószegi Vilmos

pásztorkutya: a kutya a finnugor eredetű eb szó tanúsága szerint valószínűleg a magyarok első háziállata volt. – A pásztorkutyának évszázadokon keresztül folytatott kiválasztás következtében két, őrző és terelő típusa alakult ki. Az őrző- és védőtípust a komondor és a kuvasz képviselik. A komondor (C. familiaris pastoralis villosus hungaricus, Raisitsi) nagytestű, 60–70 cm marmagasságú kutya, szőre fehér vagy fehéres szürke, gubancos. Első említése 1519-ből való, a 17. sz. elején kunok ebe értelemben használták. Fehér színét tervszerű tenyésztés és kiválasztás révén nyerte, így éjjel a pásztor a támadó ragadozótól jobban meg tudta különböztetni. Elsősorban a farkasok ellen, a nyáj védelmére tartották. Újabb időben a 19. sz. elejétől fogva csupán a gulyások és csikósok a tanyahely körül tartották és az alföldi tanyákon házőrzőképpen volt belőlük egy-kettő. A szó török, közelebbről kun eredetű népnév emlékét őrzi. – A kuvasz (C. familiaris undulans hungaricus, Abonyi L.) a komondorral kb. azonos nagyságú, kissé hegyesebb fejű, fehér és szürkés színű, nem gubancolódó szőrű, őrző és vadászó kutya. A pásztorok nemcsak a nyáj védelmére, hanem terelésre is betanították. Első említése 1511-ből származik, parasztkutya jelentéssel. A név bizonytalan, talán török eredetű. Mindkét fajtaváltozat a honfoglaló magyarság által a D-orosz síkságon és a középázsiai pásztornépeknél hasonló célokra kitenyésztett kutyafajták valamelyikének hazai típusa. – A terelő kutyák közül a puli t (C. familiaris ovilis, villosus hungaricus, Raisitsi) főleg a kisebb állatokat őrző pásztorok (juhászok és kondások) tartották és tartják ma is. A fehér és fekete szín közt minden árnyalatban előforduló gubancos szőrű, kistestű, lógó fülű, rövidfarkú kutya. A 18. sz. elejétől emlegetik, nagyobb arányú elterjedése – eddigi kutatások szerint – összefüggésben van a nyugati, lomhább juhfajták elterjedésével a 18. sz. végétől kezdve. – A másik terelő kutyaváltozat a pumi (C. familiaris ovilis villosus terrarius, Raisitsi, Anghi) a puli és valamely nyugati terrier jellegű terelőkutya kereszteződéseként az újabb időben jött létre. Szőre rövidebb és nem olyan fürtös mint a pulié, füle felálló, figyelő, ma ez a juhászok legkedveltebb hajtó kutyája. Az alföldi tanyás vidéken ébersége és bátorsága miatt kedvelt házőrző, a tanyakörnyéken tartott állatok rendbentartója. – Irod. Anghi-Csaba Geyza: A magyar pásztorkutyák jellegleírása (Debrecen, 1947); A kutya tenyésztése, tartása és kiképzése (szerk. Sárkány Pál, Bp., 1972).

Pásztorkutyák: komondor és kuvasz

Balogh István

pásztorláda: → cselédláda

pásztorművészet, pásztorfaragás: a → népművészetnek a pásztorokhoz köthető ága, mely elsősorban a pásztorkodás szerszámainak (→ pásztorbot, → juhászkampó, → kanászbalta, → tülök, → rühzsírtartó, → bárányjel) és a pásztorélet használati tárgyainak (szaru → sótartó, → pásztorkészség, → ivótülök, → kásakavaró, → tükrös, → borotvatok) művészi megformálásában nyilvánul meg. Ide tartoznak a pásztorok (faragó pásztor) által az előbbiekhez hasonló díszítéssel készített egyéb tárgyféleségek is, pl. → borotválkozó tükör, → mángorló, → vetélő. A pásztorművészet fogalmát 1892-ben Herman Ottó vezette be előadásával és tanulmányával, azóta használatos a néprajzi szakirodalomban. A pásztorművészet elkülönítése a faluk-mezővárosok többi lakójának és meghatározott korszakra vonatkozóan lehetséges. Maga az állatok őrzése a legelőn sem volt kizárólag a pásztorok dolga, hanem bizonyos területeken, bizonyos korszakokban a családi munkamegosztásban egyes családtagokra hárult. A pásztorkodás szerszámai (bot, karikásostor stb.) így készültek és használatban voltak parasztcsaládokban is. Még inkább áll ez a használati tárgyakra (pl. szaru sótartó, ivócsanak). A múlt századi pásztorművészetre jellemző technikák (→ karcolt díszítés, → domború faragás, → berakás, → spanyolozás) párhuzamait, előzményeit szintén megtaláljuk parasztok és mesteremberek munkáin. A múlt századi népművészeti virágzás idején díszesebbé vált a pásztorok öltözete, tárgyi fölszerelése is. A juhászkampónak, baltának, pásztorbotnak kialakultak ünneplő, munkára már nem használt változatai. A szerszámok, használati tárgyak díszes megformálását ösztönözte, hogy ezek a pásztori foglalkozás, sőt külön-külön a csikós, gulyás, juhász, kanász hivatásának kifejezői lettek. Ez a fejlődés, egy többé-kevésbé önálló pásztorművészet kialakulása a Dunántúlon állt be legkorábban, s jutott legmesszebb, a régies vonásokat őrző Erdélyben még e század elején is alig mutatkozott. – A pásztorok tárgyain sok régies forma és díszítmény őrződött meg (pl. csontkupáncsok pásztorkészségeken, → világfa ábrázolások). A múlt század végére sok tárgy azért vált pásztori jellegzetességgé, mert a pásztorok akkor is őrizték, amikor a parasztok már elhagyták (pl. cifraszűr, duda, ing-gatya viselet, ezüst pitykés mellény). Ugyanakkor a múlt századi pásztorművészet városias, polgárias új elemeket is befogadott: pl. → óralánc, → gyufatartó, úri szelencéket utánzó tükrösök. – A pásztorművészet nagytájak szerint jellemezhető: → alföldi pásztorművészet, → felföldi pásztorművészet, → dunántúli pásztorművészet, → erdélyi pásztorművészet. – A népművészet többi műfajához képest a pásztorművészetnek igen kevés emléke maradt fenn, kevés is készült. Nem minden pásztor tudott faragni, a faragó pásztorok is csak kevés példányt készítettek a hosszú, gondos munkát kívánó díszes tárgyakból. Ezeknek nagy volt az értéke, bárányt, malacot adtak értük. Sok darab, a rajta olvasható dedikáció szerint is baráti vagy szerelmi ajándéknak készült. A pásztorművészet emlékanyagában sok erőteljes, önálló stílust alakító egyéniséget különböztethetünk meg. Közülük több névről is ismert: Király Zsiga, Hodó Mihály, Barna János, Kapoli Antal stb. A pásztorművészetet megkülönbözteti a népművészet összképében, hogy sok figurális ábrázolás, sőt jelenetek, jelenetciklusok találhatók benne. A pásztorművészetben kifejeződő pásztori öntudattal függ össze, hogy a pásztorok gyakran ábrázolták saját magukat, más pásztorokat, állataikat, a pásztorok körében népszerű betyárokat. Emellett jelentős a vallásos és a történeti tematika. – A pásztorok általában Európa más tájain is kiemelkedő faragók, de tájról tájra változnak a tárgyféleségek, amelyeket cifráznak. A pásztorművészet különösen ott gazdag, ahol a pásztorkodásnak nagy a jelentősége a hagyományos életformák közt és szimbolikus szerephez jutott a nemzeti kultúrákban, pl. az Alpokban, a Kárpátokban, a Pireneusokban stb. – Irod. Herman Ottó: Magyar pásztoremberek remeklése (Ethn., 1892); Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1935); Gladysz, M.: Goralskie zdobnictwo držewna na Œlasku (Kraków, 1935); Bednárik, R.: Pastierske rezbárske umenie (Bratislava, 1956); Wildhaber, R.: Hirtenkultur in Europa (Basel, 1966); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 19722).

1. Sótartó, karcolt díszítéssel (Mernye, Somogy m., 19. sz. utolsó negyede) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Sótartó, karcolt díszítéssel (Mernye, Somogy m., 19. sz. utolsó negyede) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Fűszertartó, spanyolozott díszítéssel (Jánosháza, Vas m., 1864) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Tükrös, spanyolozással díszítve (Ny-Dunántúl, 1843) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Kobak, ital tartására. Karcolt díszítéssel (Csokonyavisonta, Somogy m., 1880-as évek) Bp. Néprajzi Múzeum

1–2. Gyufatartó elő- és hátlapja mélyített alapú faragással (Somogyhárságy, Baranya m., id. Kapoli Antal műve. Századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Ivócsanak faragott füllel (Palóc vidék, századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Borotvatartó spanyolozással díszítve (Ny-Dunántúl, 1843) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Kásakavaró faragott nyéllel (Duna–Tisza köze, 1891) Bp. Néprajzi Múzeum

Karikás ostor, ólmozott nyéllel (Fejér m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Pásztorművészet Ivótülök, karcolt és választóvízzel sárgított díszítéssel (Hortobágy, 1895) Bp. Néprajzi Múzeum

Pásztorművészet Tükrös spanyolozással (Mernye, Somogy m., 19. sz. második negyede) Bp. Néprajzi Múzeum

Pásztorművészet Tükrös, mindkét oldala spanyolozott (Somogy m., 1867) Bp. Néprajzi Múzeum

Hofer Tamás

pásztornóta: → pásztordal

pásztorszervezet: gyűjtőfogalom, amely magába foglalja az állatok őrzésével és gondozásával foglalkozó pásztorság tagozódását: 1. állattartók, 2. egy-egy pásztorcsoport kor, felelősség és munkamegosztás, 3. az állatállomány tartási módja, 4. a történeti múltban helyenként megtalálható céhszerű testület szerint. A pásztorok az állattartókhoz való viszonyukban lehetnek községi , magánállattartók által fizetett konvenciós és az állattartók közössége (gazdaság, társulat) által fogadott közös vagy nyájpásztorok . A nagyobb állatok tartásához szükséges több (4–6) főből álló pásztorcsoport felelősség és munkakör szerint → számadóból, → bacsóból vagy bács ból, számadó vagy öreg bojtár ból, kisbojtár ból, → tanyásból, → talyigásból vagy → lakosból, → esztrengahajtóból, monyator ból állhat; állatfajták és tájak szerint eltérő összetételben és számban. A tartásmód szerint a kezes (igás és fejős) állatot őrző pásztorok csordás ok, csürhés ek, libapásztor ok; a külső pusztai pásztorok állatfajták szerint → csikósok vagy ménespásztor ok, → gulyások, kondás ok, kospásztor ok, meddő nyáj pásztor ai. A dunántúli birkatartó gazdák és pásztorok a 18. sz.-ban és a 19. sz. elején néhány évtizedig hivatalosan jóváhagyott vallási és gazdasági, céhszerű közösséget alkottak, amelybe az egyes tagokat bizonyos tanulási idő és előírt próbák után vették fel. – Irod. Herman Ottó: A magyarok nagy ősfoglalkozása (Bp., 1909); Balogh István: Formen der extensiven Viehhaltung auf den Puszten von Debrecen (Viehzucht und Hirtenleben im Ostmitteleuropa, 1961); Földes László: Esztena und Esztenagenossenschaft bei den Szeklern (Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa, 1961).

Balogh István

pásztortalyiga: → lőcsös, → saroglyás, kétkerekű, kétrúdú jármű, amelybe a két rúd közé egy lovat vagy a juhászok egy szamarat fognak be. A pásztortalyigán → ülés nincsen; a pásztor vagy szénát vagy az összehajtogatott bundá t (→ suba) „gyűri maga alá” és így ül az aljdeszkán. (→ még: talyiga)

Pásztortalyiga (Nádudvar, Hajdú-Bihar m., 20. sz. eleje)

K. Kovács László

pásztortáncok: → alföldi táncok, → botoló, → eszközös táncok, → hajdútánc, → juhásztánc, → kanásztánc, → ugrós, → ügyességi táncok

pásztortűz: 1. késő tavaszi és nyári estéken a legelőn éjszakázó gulya állása körül trágyából, nedves szalmából vagy gazból rakott tűz, hogy füstjével az állatokat kínzó szúnyogokat elűzzék; – 2. az alföldi pusztai legelőkön az őszi éjjeli legeltetés időszakában az állás szélén a kisbojtár vagy tanyás által rakott jelző tűz (→ őrtűz), hogy az éjjeli jártatás után a gulya visszataláljon az állásra. – Eredete a szabadban éjszakázó pásztoréletben gyökerezik, ennek megfelelően mindenütt megtalálható, ahol az állatokat szabadban hálatták. A falkák mellett néha félkör alakban több pásztortüzet is raktak. Lángjában gyakran szalonnát sütöttek, kenyeret pirítottak. Télen melegedtek, nyáron tanyáztak, nótáztak mellette. Erdély egyes részein a pásztortűzzel gonosz szellemeket, járványt hozó démonokat igyekeztek távoltartani. – A pásztortűz meggyújtása, gondozása az Alföldön a legkisebb bojtár kötelessége volt. Tüzelésre a tájon rendelkezésre álló, főként lassan égő tüzelőanyagokat használtak, fában szegény vidékeken az állatok elhullatott, megszáradt ürülékét, az → árvaganét. – A pásztortűz a pásztortanya körül sohasem aludhatott ki. Ezt az Alföldön a kezdetleges tűzgyújtási eszközökkel magyarázták, Erdélyben pedig azt tartották, hogy a tűz kialvása balszerencsét jelent. A 19. sz. első felében kibontakozó romantika a pásztortüzet a pásztoridill jellegzetes motívumává avatta. Valószínűleg a fogalom is ekkor alakult ki, mert korábban maguk a pásztorok ezt a szót nem használták. A pásztortüzek a kintháló falkák megszűntével végleg kialudtak. – Irod. Ecsedi István: Éjjeli legeltetés és pásztortűz a Hortobágyon (Népr. Ért., 1929); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959).

Balogh István Varga Gyula

pásztorvessző: → aprószentek-hordás

paszuly: → bab

patakmalom: kisebb állandó vagy időszakos vízfolyás mellett felépített malomszerkezet és építmény, amely a vízfolyás menti szintkülönbségekből származó gravitációs energiát a malomszerkezet meghajtására használja fel. A vízfolyás medrében malomgát at emelnek, amellyel a vizet megduzzasztják, s a természetes medernél magasabb szinten vezetett ásott, épített vagy deszkából készített, akár állványokon álló csatornával, malomárok kal a malomhelyre vezetik. A malomgátba is és a malomárkokba is zsilip eket építenek be, hogy a tárolt víz mennyiségét szabályozzák, s a malomra vezetett vizet szükség szerint visszatarthassák, hogy a malomgépezetet nyugalmi helyzetében tarthassák, pl. azon javításokat végezhessenek. A vízforrások gyakran időszakosak voltak, egyes patakmalmok csak nagy esőzések idején voltak képesek működni, nem biztosítottak folyamatos üzemeltetést. Az ilyen malmokat pokolidő malma, viharmalom néven emlegetik a források. Másutt a karsztforrásokra igyekeztek települni, és különösen kedvelték a melegebb vizű forrásokat, hiszen azok nem fagytak be, s télen nem kellett kényszerszünetet tartaniuk a molnároknak. Tata, Tapolca, Buda vízimalmai közül nem egy ilyen langyos vagy melegebb vízű vízfolyás, forrás mellé telepedett. – A patakmalmok vízépítési létesítményei komoly szakismeretet, technikai jártasságot igényeltek. Egyfelől a túlterhelt, nem kellően épített gát átszakadva árvizet okozhatott, a malom alatti létesítményeket, településeket veszélyeztethette, másrészt a malom környezetében a hasznos munkát végző víz fel nem használt energiájával káros rombolást végezhetett, alámoshatta a malomházat, a malomárok zsilipjét, megrongálhatták a malomárok malom alatti szakaszát. Ez ellen úgy védekeztek, hogy a malom környezetében a malomárok malom melletti zsilipjétől a malom mögéig deszkázattal kibélelt mederszakaszt építettek, vízesládá t készítettek. Szokásos volt a malom alatt, a vizesláda után tószerű kiszélesedést létesíteni, kiásni, amelyben a víz szétterült romboló energiáit lecsendesítették, s innét a vizet visszavezethették a patak természetes medrébe. – A patakmalmoknak több változata alakult ki a víz energiájának hasznosítását tekintve. Az ún. felül csapó malmok esetében a malomárok vizét a malom vizeskereke fölé vezették, s az áramló víz nemcsak kilendítette a vizeskerék egy-egy lapjátját, hanem súlyával is lenyomta. Az ún. alul csapó malmok esetében az áramló vizet a vizeskerék alsó széléhez vezették, s a víz a lapátok ellenállását leküzdve végzett munkát. – A patakmalomnak nagyságrendben különféle típusai voltak aszerint, hogy hány vizeskereke üzemelt, ill. hány kőpár dolgozott benne. A patakmalom vízikerekét, fogaskerék áttételeit a helyi vízjárás ismeretében alakították ki. Nagy sebességgel lefutó vízzel kis átmérőjű vízikereket forgathattak nagy fordulatszámmal. A lassabb járású vízzel nagy átmérőjű vízikereket forgathattak nagy fordulatszámmal. A lassabb járású vízzel nagy átmérőjű vízikereket hajtottak, s a forgás sebességét fogaskerék-áttétellel fokozták. A patakmalmok vízikerekeinek közös jellemző tulajdonsága volt, hogy a kerék lapátelemeit sűrűn egymás mellé szerelték fel. Voltak vizeskerekek, amelyekbe kanálszerű lapátelemeket építettek be; voltak olyanok, amelyekre egyszerű sík lapokat raktak, gyakrabban fordultak elő az enyhe ívben meghajló lapok. A vizeskerekeket megszerkeszthették úgy is, hogy két oldalról zártak voltak, a lapátelemek a két oldallap között kis zárt fiókokat képeztek (ez a megoldás a felül csapó malmoknál volt előnyös, hiszen a víz súlyának a nyomását is hasznosítani tudta). A vizeskerekek lapátjainak szélessége is változó volt. Általában a lassúbb, kisebb esésű vizeknél szélesebb vízikerekeket létesítettek. A malmok meghajtó szerkezete lehetett nyitott, de gyakran tetőzettel, fa-, deszkafalazattal, boltozatos kőfalazattal védték, mintegy tornácszerűen épületbe foglalták a malom vizeskerekeit. Ilyen faburkolattal vagy toldaléképülettel védett vizeskerekű malmokat főleg a Dunántúlról ismerünk: Pápán, Tatán, Veszprémben voltak a közelmúltig használatban. – A malmok épületei készülhettek borona, gerendavázas, zsilipeléses, gerendavázas deszkázott falakkal, de gyakoriak voltak a kő-, téglafallal építettek is. Tetőszékük a helyi hagyományos szerkezetekkel, s szokványos héjaló anyagokkal készült. A szokványos paraszti épületektől elsősorban a malomgépezetek sajátos térigénye miatt különböztek, legalább kétszintesre kellett építeni belsejüket. Az alsó szinten helyezték el a fogaskerék-áttételeket, energiatovábbító tengelyeket. Az efelett létesített padlózaton kezelték a kőpadokat, tárolták az őrölnivalót, az őrölt árut, raktározták a vámként visszatartott részt. – A patakmalmokhoz kapcsolódtak leginkább az egyéb energiahasznosító berendezések, fűrészgépek, kendertörők, hántolók, kallók, ványolók, érczúzók, bár ezek külön is üzemeltek és külön is épültek, ha arra állandó igény volt (→ kendertörő, → kártolómalom, → kallómalom, → ványoló, → lomozómalom, → érczúzó). A legtöbb patakmalom mégis lisztelő, daráló volt, de gyakran törettek velük kását s használták hántolásra. – A malmok nagyságát a bennük használt folyamatosan, párhuzamosan üzemeltethető kőpárok számával is kifejezték. A 16–18. sz.-i inventáriumok elsősorban eszerint bírálták el a patakmalmokat, s a legjellemzőbb adatként a kőpárok számát jegyezték fel. A patakmalmok stabil, többszintes belső osztású épületei a népi építészet kőműves, ácstechnikájának legszebb, legnagyobb építményei közé tartoztak (→ malom). Különösen szép, gondos faragás díszítette a belső szintek gerendázatát, a gerendázat tartóoszlopait, pilléreit, lépcsőit, galériáinak korlátjait, valamint a kőpadok ácsszerkezeteit, fa mellvédeit. Gyakoriak voltak a domborműves, történeti stílusok hatásait is tükröző faragások, vésett feliratok, évszámok. Még ha egyes nagyobb uradalmi patakmalmok megtervezésében a kor technikusai, mérnökei esetenként részt is vettek, a kivitelező munkát falusi, mezővárosi parasztfaragók vagy a paraszti-mezővárosi parasztpolgárság szintjén s közösségében élő céhes kisiparosok végezték. Így nagyobb méretű alkotásaikat is figyelembe kell venni a magyar nép építészeti, technikatörténeti hagyományainak számbavételénél, elemzésénél, s díszítő művészeti alkotásainak értékelésénél. – A patakmalmok a 19. sz. elejéig a szárazmalmokkal (→ szárazmalom) együtt a hazai malomállomány döntő részét tették ki. A szélmalmok elterjedése csak helyenként okozott számukra hátrányos versenyt. A gőz és nyersolaj, esetleg faszéngáz, benzin, sőt villanyenergia elterjedtebb használata nem jelentette a patakmalmok megszűnését. Üzemeltetőik gyakran a vízi meghajtás fenntartása mellett segédberendezésként nyersolaj-, benzin-, faszéngáz-, villanymotorokkal is kiegészítették. Az új energiaforrások megjelenésével párhuzamosan a hazai malomtechnika számos technológiai újítást vezetett be. Így a malomkövek helyett fémhengeres őrlőberendezéseket fejlesztettek ki. A mo.-i gyárak e tekintetben századunk első feléig világszínvonalon álltak. Sok vízimalmunkban általában, de a patakmalmokban is szívesen alkalmaztak a múlt század utolsó harmadától hengerszékeket. Ezzel párhuzamosan az őrlemények rostálásának, szitálásának a technikai mechanikai berendezéseit beépítették a patakmalmokba is. Különösen a forgalmi hálózattól messzebb eső vidékeinken a patakmalmok az 1950-es évekig működhettek. Sőt az 1930–40-es években több helyütt bevezették a vízienergia hasznosításának technikailag legmagasabb szintű hasznosítását, a turbinameghajtást. Gépgyáraink több patakmalom számára készítettek turbinát ebben az időszakban. Az 1950-es években a malomipar államosításával, centralizálásával számos vízimalom, köztük sok patakmalom szűnt meg. Viszont azóta nem egy műemléki védelem alá került, vagy műemléki helyreállítást is végeztek rajta, s most már mint ipari műemlék a Malomipari Tröszt támogatásával folytatja munkáját. (Szép példát nyújt erre a Szabolcs-Szatmár m.-ben lévő Túristvánd vízimalma.) – Irod. Lambrecht Kálmán. A magyar malmok könyve (Bp., 1914); Bátky Zsigmond: Mesterkedés és táplálkozás (A magyarság néprajza, I., Bp, 1941–43); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1961); Takáts Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Bp., 1961).

Patakmalom belseje (Bodajk, Fejér m., 1960-as évek)

Patakmalom (Korond, v. Udvarhely m., 1970-es évek)

Filep Antal

patak menti falu: → sorfaluk különböző változatainak az az esete, amikor a települést alkotó egységek rendjét egy vízmeder határozza meg. A patak menti faluk a belsőség és határ rendje szerint lehetnek → szalagtelkes falu vagy → erdőtelkes falu formájúak. A telkek – aszerint, hogy a patak milyen széles völgytalpban folyik, ill. a völgyoldal milyen meredek – a patak egyik vagy mindkét oldalán sorakoznak. A házak a telkek patak felőli végén épülnek, rendszerint a patak ármentes teraszán. Nem tekinthetjük patak menti falunak azokat a síksági településeket, amelyeken ugyan patak folyik keresztül, de a telkek nem a patak mentén sorakoznak, hanem halmazos rendetlenséggel helyezkednek el.

Major Jenő

paticsfal: → vesszőfal

patkánycsipesz: patkánylyukba behelyezhető, vaskoronggal gyengéden szétfeszített rugalmas acélcsipesz. A patkánycsipesz kiöblösödő végébe csalétket tesznek. Ha a patkány a vaskorongot az orrával megnyomja, a korong eldől s a patkánycsipesz két szára nagy erővel összeszorítja az állatot. Ny-Dunántúlon használják, ahová Ausztriából terjedhetett el. Ismerik a románok is, akikhez valószínűleg a kereskedelem révén jutott el. Vadászkönyvek a patkánycsipesz német és francia előfordulását említik. – Irod. Georghiu, E. C.–Georghiu, S. C.: Vînatorea în România (Bucureºti, 1901); Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906).

Patkánycsipesz (Körmend, Vas m., 20. sz. eleje)

Gunda Béla

patkányküldés: → féregűzés, → ördöngös molnár

patkó: 1. C alakú, tömör vaslemez, amit a lovak, öszvérek, ritkábban ökrök patájára, körmére szögelnek fel. Több formai változata ismeretes (tömörebb, szélesebb és keskenyebb típusok), a szeglyukak száma rendszerint 5–6. Kisebb méretű patkót szögelnek az ökör és a bivaly külső körmére (Erdély). A műutak terjedésével a lópatkolás olyan vidékeken is elterjedt, ahol korábban csak télen folyamodtak a vasaláshoz (pl. Alföld). A patkó előállítása és felszögelése, a ló patáinak kezelése a falusi kovácsok mesterségéhez tartozott. – A pata ápolása, vasalása szoros kapcsolatban áll a ló domesztikálásának történetével. A magyarság a honfoglalás után ismerkedett meg a patkóval. Avar és honfoglalás kori régészeti leletekben a → kengyel és a → zabla ritkán hiányzik, de patkó nem fordul elő. A közép-ázsiai népek még a 20. sz. elején sem vasalták lovaikat; a patkó tehát nem a nomád lovasnépek találmánya. A középkori magyar patkóleletek a közép-európai „germán”-típussal mutatnak formai azonosságot. Ny-Európa valószínűleg a keltáknak köszönheti a patkó feltalálását, akik már az i. e. 1. sz.-ban ismerték a ló vasalását. – A magyar patkó szó 1342-től adatolható. A patkó a kovács szóval együtt délszláv átvétel lehet; maga a tárgy is szláv–germán közvetítéssel került népünkhöz. – Irod. Zimmermann Ágoston: A patkó eredetéről, vonatkozással az Árpád-ház korabeli leletekre (Gazdaságtört. Szle, 1906); Kniezsa István: A magyar nyelv szláv jövevényszavai (Bp., 1955). – 2. A magyar népi hitvilág → mágikus tárgya. Ebben szerepe lehet annak a ténynek is, hogy → vasból készült. Általánosan elterjedt hit szerint szerencsét hoz, különösen a talált patkó. Pl. a Szilágyságban azt tartották, hogy aki hétlyukú patkót talált és azt hazavitte, kívánsága teljesült. A patkót a ház alapjába tették vagy a küszöbre szegezték, mégpedig kanyarulatával befelé, mert így a szerencsét bevitte a házba. Dánosi hiedelem szerint a szerencse kiment, ha valaki rosszakaratból az ilyen patkót megfordította. Az állatokat → rontástól védte: a szatmáriak a sertésvályúba tették, a nógrádi palócok rászegezték a vályúra. Szerepet játszott a → tejvisszahozó → mágikus eljárásokban is. Udvarhely környékén azt tartották, hogy a vad nem bántja a marhát, ha a tűzben patkó van. A felravatalozott halottra helyezett vastárgyak között gyakran előfordult a patkó (→ ravatalozás). – Az → újévi szerencsepatkóhoz fűződő hit a fentiektől független újabb, városi eredetű. A szerencsepatkó ismert Európa-szerte, sőt Indiában és az arab nyelvterületen is. – Irod. Szendrey Zsigmond: A varázslatok eszközei (Ethn., 1937). – 3. Félkör alakú, íves vasdarab, amelyet a csizma, saru vagy bakancs sarkának járófelületére szögeztek három vagy öt helyen. A régebbi vaspatkók 3–4 cm magasak voltak, és formájuk igen hasonlított a Szolnokon kiásott, hódoltság kori török talpakhoz erősített vaspatkókra. A múlt század közepétől, vidékenként eltérő időpontokban bőrből rakták vagy fából faragták a csizmák sarkát, s ezek járófelületét már lapos vaspatkókkal erősítették. – Irod. Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. sz.-ban (Ethn., 1938); Györffy István: Viselet (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956); Gáborján Alice: A szolnoki hódoltságkori ásatási lábbelianyag magyar viselettörténeti vonatkozásai (Ethn., 1957). – 4. A → bakonyi cifraszűrök félkör alakú díszítménye. Eleinte csak a szűr oldalán alkalmazott ilyeneket a szűrszabó, később azonban a díszítések átterjedtek a szűr hátára is, mégpedig az ott lévő egyéb díszítmények rovására. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930).

1. nyári patkó, 2. téli patkó, 3–4. gyógypatkó, 5–6. marhapatkó

Paládi-Kovács Attila Pócs Éva Gáborján Alice

Patkó Bandi: neve és alakja folklorizáció eredménye. Patkó Bandi nevét egy országszerte elterjedt, szójátékra épített műdal vette szárnyra, az 1875-ben nyomtatott → ponyva nyomán:

Puszta csárda két oldalán ajtó Oda ugrat pejparipán Patkó Szép csárdásné, úgy adja fel a szót, Látott-e már egy lovon hét patkót?

Ha nem látott, jöjjön ide, láthat, Négyet visel e gyönyörű állat, Az ötödik magam vagyok, nemde? Kettő meg a csizmámra van verve.

Alakjához a betyárokra általában jellemző történetek kapcsolódnak, személyéről semmi bizonyosat nem tudunk. Valószínűleg a literátus „Bandi-betyár” egyik folklorizálódott alakja. Patkó Bandihoz kapcsolódó mondák többsége sztereotip fordulatokat elmesélő → betyármondák: a) erdőben szegény asszonnyal találkozik, aki nem fél tőle, ezért megajándékozza, pl. gazdag kereskedőtől veszi el a ruháravalót, de a gazdagot megbünteti, mert rosszat híresztel róla (hasonló hagyomány más betyár, pl. → Vidrócki Marci nevéhez fűződik); – b) halálával kapcsolatos mondák szerint az érte felkínált vérdíjért elárulják. Még a pandúrokkal való tűzharcban is tekintettel van arra, hogy akinek nagy családja van, azt nem öli meg; végül a túlerő áldozata lesz. – Irod. Gönczi Ferenc: A somogyi betyárvilág (Kaposvár, 1944); Békés István: Magyar ponyva pitaval (Bp., 1966).

Patkó Bandiról szóló népies versgyűjtemény (1898)

Kriza Ildikó

Patkó István és János (ill. Sándor): Somogy nevezetes betyárjai; mindkettőt 1862-ben végezték ki. János (valószínűleg a Sándor néven feljegyzett kalandok is vele kapcsolatosak) betyárvirtusairól, bátorságával való kérkedésről volt híres (hasonlóan a többi dunántúli betyárhoz, → Juhász András, → Savanyú Jóska, → Sobri Jóska stb.). Számos történet, → betyárdal és → ponyvaének említi a zsandárok kijátszását, megfutamítását, ill. rajtuk aratott győzelmét. Patkó Pista és Sándor nevével őrizte meg a szájhagyomány a sitkei kalandot (valóságban János követte el), amikor a betyár megüzeni, melyik napon fogja meglátogatni a nagygazdát és pénzét elkérni. A zsandárokkal őriztetett vacsorázó uraságot valóban meglepik, aki ijedtében kiugrik az ablakon:

Patkó Sándor levelet ír Sitkére, Kilencezer forint legyen előre! Patkó Sándor az ablakot zörgette, A Nagy Sándor erre igen föl’jede Arany pohár sej-haj, holdvilágnál ragyogott, A Nagy Sándor az ablakon kiugrott.

(Később ehhez hasonló történet kapcsolódott Savanyú Jóska nevéhez is.) – Patkó István és János nevéhez kapcsolódó mondák közül ismertebbek a népet harácsoló plébános megbüntetéséről szólóak: a) a túl magas temetési költség miatt a betyár a plébánossal megásatja a sírt, és nyakig beletemeti; – b) a gazdag plébánosnak (vagy uraságnak) megüzeni, hogy másnap elmegy a pénzért. Álöltözetben parádés kocsin érkezik, a pénzt zsebre teszi és a plébánost elviszi a hetedik határba, ott magára hagyja; – c) a fogságban hozzá jó szívvel segítőkészen közeledő zsandárnak elárulja, hogy hová rejtette kincseit, ezzel akarván meghálálni jóságát.

Kriza Ildikó

Pátria-hanglemezek: → népzenei hanglemezek

patrilineáris leszármazás: → apaági leszármazás

patrocinium-csoda: → szent helyek legendái, → Szent László

patrónus: → védőszent

patrónus–kliens viszony: némi érzelmi kötődéssel járó, kölcsönös érdekviszony a társadalmi hierarchiában magasabb, ill. alacsonyabb helyzetű rétegbe, osztályba tartozó személyek között. A jobb társadalmi helyzetben lévő – a patrónus – munkához juttatja, segíti, védelmezi a rosszabb helyzetben lévőt – a klienst –, az pedig politikailag támogatja patrónusát a vele azonos helyzetben élők körében, esetenként munkaerejét ellenszolgáltatás nélkül patrónusa rendelkezésére bocsátja. Ez a kapcsolat áthágja a rétegek és osztályok korlátait, módot nyújt arra, hogy egyesek patrikuláris érdekeiket érvényesítsék a réteg- és osztályérdekekkel szemben. A patrónus–kliens viszonyt a magyar parasztság körében Fél Edit és Hofer Tamás írta le Átányon a 19. sz. végére, s a 20. sz. elejére vonatkozóan, de ilyen viszony bizonyára fennállott a középkortól kezdve jobb módú telkes jobbágyok és a faluközösségbe tartozó zsellérek között éppúgy, mint a nemesség különböző rétegei között. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás: Tanyakert-s, Patron-Client Relations, and Political Factions in Átány (American Anthropologist, 1973); Wolf, E.: Parasztok (Bp., 1973).

Sárkány Mihály

patvar: 1. a nép körében a vita, veszekedés, civódás, pereskedés kifejezésére szolgál. Néhol perpatvar a neve. Régi jogunk patvarkodásnak a konok perlekedést nevezte, amikor valaki álnokul vagy csalárd módon indított pert az ellenfél vagy a bíróság bosszantására, vagy olyan indítványt tett a bíróság előtt, amely kizárólag a per elhúzására irányult. Büntetése bírság volt. Patvaristának a megyei vezető állású tisztviselő vagy az ügyvéd mellett működő gyakornokot, az ügyvédbojtárt nevezték. – 2. Átok - és szitokszó; pl. „eredj a patvarba”, „üsse meg a patvar”. – 3. Rágalmazás értelmében is használják, pl. „patvarkodik”.

Tárkány Szücs Ernő

pátyosz: → rostminőségek

páva: → madár

Pávás lány: → balladás dal. A középkori szimbólumrendszer szerint a páva büszkeséget, rátartiságot, tisztaságot jelent. A Pávás lány eseménytartalma szerint: a lányt, aki páváját őrzi, három ifjú elcsábítja az erdőbe, forrás mellé. A kis időre elszunnyadó lány fölébredve egyedül találja magát. Megátkozza az őt elcsábító ifjakat, végül pedig inti a szüzeket, ne engedjenek a csábító szónak.

Jaj Istenem, mit kell tenni! Szűz koszorúm le kell tenni, A fejkötőt fel kell tenni, De nincs ki mellett viselni.

A Pávás lány középkori jelképrendszerhez tartozó kifejezéseket tartalmaz. Egyike a legkorábban feljegyzett balladáknak. Elsősorban nyelvterületünk északi részéről és Erdélyből, valamint Moldvából ismert. Múlt századi népszerűségét fokozta Szigligeti: Cigány c. népszínművében való előadása. – Irod. Domokos Pál Péter: A pávát őrző leány balladája (Ethn., 1959).

Kriza Ildikó

pávaszem, pávatoll: téves elnevezése a 19. sz.-i magyar → szűcshímzés és → szűrhímzés legjellegzetesebb motívumának, a stilizált → rózsának, a pávafarktoll rajzához való hasonlóság nyomán. Iparművész körökben keletkezett 1885–1890 között ez az elnevezés, az irodalomba és a köztudatba Huszka József Magyar Ornamentika c. 1898-ban megjelent könyve vitte be, amely a szegfűmotívumot is pávafark ábrázolásának mondja. Huszka a véletlen formai megfelelésekből tévesen arra következtetett, hogy ezek a motívumok a honfoglalás előtti időkből maradtak volna fenn, s keleti, indiai eredetűek lennének. Valójában belső fejlődésű motívumváltozatok, amelyek csak a 19. sz. elejére alakultak ki, a magyar parasztságnál a 16–17. sz.-tól kezdve terjedő → növényi ornamentika részeként. – Irod. Viski Károly: A pávaszem (Népr. Ért., 1926).

Pávaszem Szűraszaj részlete ún. „pávaszem”-motívummal (Karcag, Szolnok m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

Pável Ágoston (Vashidegkút, 1886–Szombately, 1946): nyelvész, néprajzkutató. Tanári, majd doktori diplomát szerzett a bp.-i egy.-en. 1928–1942 között vezette a szombathelyi múzeum néprajzi tárát. A szlovén (vend) származású Pável Ágoston elsősorban saját népe, ill. nemzetisége népi kultúrájának és irodalmának, valamint a magyar–szlovén kulturális kapcsolatoknak kutatója volt. Egyaránt foglalkozott a szellemi és az anyagi műveltség kérdéseivel. Vázolta a szlovén irodalmi nyelv kialakulását a népköltészetből kiindulva. Magas szintű szlovén filológiai ismeretei miatt 1920 után meghívták a ljubljanai egyetemre, de nem fogadta el a fölkínált tanári állást. Egyre inkább elszigetelődve Szombathelyen élt, és alkotta meg értékes életművét. – F. m. P. Á. válogatott tanulmányai és cikkei (Szombathely, 1976). – Irod. Dömötör Sándor: P. Á. a néprajztudós (P. Emlékkv, Szombathely, 1949); Dömötör Sándor: A Vasi (Dunántúli) Szemle tizenegy éve. 1933–1944 (Savaria Múz. Közl., I., Szombathely, 1957).

Pável Ágoston

Kósa László

peca: → nyeles horog

pecázás: → bigézés

pecek: akácfából faragott, kb. 4,50 cm hosszú 0,70 cm széles, mindkét végén kihegyezett fácska, amelyet a Hortobágyon az elbitangolni szerető, bóklászó természetű szarvasmarha valamelyik lábának szétfeszített körme közé helyeznek. A kipeckelt körmű állat csak három lábon tud állni, maga körül forogva legelhet s lassan bicegve tehet egy-egy lépést, mert a pecek fájdalmat okoz. A pecket a gulyások a szarvasmarha ugyanazon a lábán rendszeresen nem használják, mert át is fúrhatja a körmöt, lesántítja a marhát. A gulyás 15–20 darab pecket hord a tarisznyájában. A pecekhez hasonló kihegyezett fácskát a fürge disznó körmei közé is tesznek. – Irod. Keszegh István: A pecek (Népr. Közl., 1956); Szabó M.: Herdar och husdjur (Stockholm, 1970).

Gunda Béla

peco: kezdetleges, szalmatetővel fedett építmény É-Heves, Ny-Borsod és a Jászság egyes részein. A peco itt a juhok nyári és téli védelmére szolgál. A bogárhátú tető t ágasfás falszerkezet tartja, a fal rudakból, vesszőfonásból vagy kukoricakóróból készül. Ritkán sárral is betapasztják. A pecot rendszerint a gazdasági udvaron helyezik el. Alapterülete kb. 3×3 m. A peco konstrukciója, rendeltetése megegyezik az → állás, → szín, fészer nevű építményekével. Jellegzetesen kisparaszti, kisüzemi építmény, egy-két tucat juh befogadására. A peco szó valószínűleg szlovák átvétel. – Irod. Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, 1965).

Paládi-Kovács Attila

pecsenye: → húsételek

pecsétbenyomás: → beverés

pécsi hímzés: Pécs lakosságának különböző csoportjaitól származó, a → régi dunántúli hímzések stílusával rokon emlékanyag. Két változata van. Az első vastag, széles kendervászonra készült fekete, ritkábban vörös szőrfonallal szálánvarrott technikával, kevés → keresztöltéssel és → előöltéssel. Az igen gondosan kivitelezett munka szakaszosan ismétlődő mintái a szekfűs–gránátalmás virágtövek több emeletesre növelt változatai, több pár pávával és pelikánnal. A főmintát négy oldalról szabályosan szőlőfürtös–madaras peremminta keretezi. Keltezett példányai a 18. sz. második feléből valók. – A másik pécsi hímzésféleség lenvászonra készült, megfakult zöldes-kékes szőrfonallal, szabadrajzú virágtöves mintákkal, szakaszos elrendezésben, túlnyomóan laposöltéssel varrva. – Irod. Fél Edit: Hímzésminták Baranyából és Bács megyéből (Bp., 1965),

Lepedővég részlete, szálánvarrott hímzéssel (Pécs, 1766) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete, szálánvarrott hímzéssel (Pécs, 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

pectej: → első tej

Péczely Attila (Rákosszentmihály, 1897–Weiden, NDK, 1967): orvos, népzenekutató, muzeológus, 1927-től Bp.-en, 1930-tól Hódmezővásárhelyen folytatott orvosi gyakorlatot, míg párhuzamosan a Zeneakadémián Kodály Zoltán hallgatója, s mint népdalgyűjtő Bartók munkatársa volt. Főként Zala és Csongrád m.-ben gyűjtött. 1949-től a szegedi, 1953-tól a hódmezővásárhelyi múz. munkatársa. Számos gazdag, részben monografikus népzenei gyűjteményt adott ki, igényes, tudományos hitelű lejegyzésben. Népzenénk népszerűsítői, népdalmozgalmunk lelkes építői közé tartozott. – F. m. Vásárhelyi népdalok (Hódmezővásárhely, 1932); 103 magyar népdal (Bp., 1939); Beszélgetések a népzenéről (Bp., 1944); Dunántúli daloskönyv (Bp., 1947); Rózsa (94 népdal, Bp., 1953). – Irod. Ökrös László: P. A. (Ethn., 1965).

Péczely Attila

Sándor István

pék: → sütőipar

pekmez, peszmeg: főzéssel besűrített szőlőmust. DK-Dunántúlon készítik magyarok, délszlávok és németek egyaránt. A mustot a tűzhelyen főzik, térfogatának ötödére, hatodára sűrítik, s végül sütőtökdarabokat tesznek bele. A kész pekmez híg lekvárszerű halmazállapotú, cserépfazékban teszik el. Lekvárszerűen, kenyérrel mártogatva fogyasztják. Mintájára főként a németek bodza- és cukorrépa-pekmezt is készítettek. A pekmez régi kedvelt török édesség, a szőlőlé ilyen formában való fogyasztását a mohamedán vallás nem tiltja. – A szó és a készítmény DK-Európában az oszmán hódoltság nyomán terjedt el. A magyarok valószínűleg közvetlenül a törököktől tanulták, neve nálunk hangátvetéssel peszmeg gé alakult. Színe és íze nyomán népetimológiával méz, szőlőméz, mustméz nek is nevezték. Készítése a teljes gyümölcsből való lekvárfőzés kiterjedésével, az olcsó répacukor elterjedésével párhuzamosan jelentősen visszaszorult. – Irod. Andrásfalvy Bertalan: Pekmez. Adatok törökkori szőlőkultúránk ismeretéhez (Kisebb tanulmányok, Pécs, 1961).

Kisbán Eszter

példázat: tanító célzatú, erkölcsi igazságot tartalmazó rövid epikus történet. Témáját a mindennapi életből meríti, hősei általában köznapi emberek, ritkábban Jézus és Szűz Mária. A konfliktus megoldása leggyakrabban csodás elem segítségével történik. A példázatban a történésen s az ebből következő erkölcsi tanulságon van a hangsúly, ezért a példázat fordulatos, cselekményes; a leírás és az alakok jellemzése a legszűkebbre korlátozódik. Példázataink nagyobb része a pedagógiai célnak megfelelően témájában és hangulatában komoly, kisebb részében azonban az oldottabb hangvétel is helyet kap. A népi kultúrában igen fontos szerepet játszottak, hiszen prédikációkban gyakran szereplő példázatok a szájhagyományban megváltozott formában tovább élnek, újabb történetek születését segítették elő, de a hatás fordított útja is lehetséges: a szájhagyományban élő példázatot használta fel a prédikációs irodalom. A példázat hozzájárult az → anekdota széles körű elterjedéséhez. A középkori magyar irodalomban fontos szerepe volt, kódexeink, prédikációs irodalmunk gazdag gyűjteményét őrzi. Nagy számban fordulnak elő a Debreceni, Teleki, Érsekújvári, Tihanyi és Kazinczy kódexekben. A példázat irodalmi párja elősegítette a tömör, kerek, zárt szerkezetet kívánó elbeszélés kialakulását. – Irod. Katona Lajos: Temesvári Pelbárt példái (Bp., 1902); Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei (Bp., 1944); Horváth János: A reformáció jegyében (Bp., 1953); Tubach, Frederic: Index exemplorum (Helsinki, 1969, FFC 204); Whitesall, Frederick R.: Fables in Medieval Exempla (The Journal of English and Germanic Philology, 1947).

Szemerkényi Ágnes

pelészés: a székelyek őszi pelefogása. A bükkmakkon meghízott állatot (lat. Myoxus glis) odújából hosszú vesszővel kiűzik s csap pal (ággal) agyonverik vagy varsaforma nyílású ládával, fazékkal fogják. Éjjel meggyújtott tidó (a végén fejszefokkal megveregetett fenyőfabot) világa mellett verik agyon a felriasztott állatkákat. A pele (evet, peli, pelhe, pülü) friss, füstölt húsát, zsírját fogyasztják. Udvarhelyi verses mondókák szerint:

1. Nincs olyan fa, mint a bikfa, Abból lesz e véka, kupa, Kövér pele ez udvába, Pánkó sül ez olajába.

2. Zabból kiszi szilvalével, Jó káposzta friss pelével.

Az odvából űzik ki, → íjas csapdával fogják a pelét a szlovéneknél, akik a húsát szintén fogyasztják s prémjéből sapkát készítenek. A rómaiak a pelét szűk agyagfazékba helyezve a húsáért meg is hizlalták. – Irod. K. Mátyus István: Ó- és új diaetetica… (I–VI., Pozsony, 1787–1793); Koštiál, J.: Der Fang des Bilches in Krain. Lud S³owiañski (II., Kraków, 1931); Viski Károly: Pelészés és makkászás (Népr. Értl, 1932); Haáz Ferenc: Pele - és mókusfogás Varságon (Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múz. Érem- és Régiségtárából, I., Kolozsvár, 1941); Zeuner, F. E.: A History of Domesticated Animals (New York and Evanston, 1963).

Gunda Béla

peletér: → vejsze

pelikán: egyházi előképet követő jelképes ábrázolás. A kicsinyeit saját vérével tápláló pelikán a 12. sz. óta a legkedveltebb Krisztus-szimbólumok egyike. A magyar ref. egyház is átvette és egyik leggyakrabban használt jelképévé tette; Mo.-on előfordul 17–18. sz.-i úrasztali terítőkön, templomi ónedényeken, mennyezeteken, de főleg szószékkoronák csúcsán (→ templomberendezés). Mintakönyvek nyomán juthatott a 18. sz.-tól többfelé szórványosan takácsszőttesekre, ill. népi szőttesekre és szálánvarrott hímzésekre. A pelikán-motívumot többszörösön ismételve, sormintaként alkalmazták, a párnavégeken két ellentett sorban hímezve. A pelikán-motívum egykori kedveltségét jelzi, hogy mézeskalács ütőfákra is rákerült. A hódmezővásárhelyi és tótkomlósi, 19. sz. második feléből való cserép → komaszilkék fedelére mintázott madár és fiai-csoport is pelikán-ábrázolásra vezethető vissza; az azonos rendeltetésű német edények némelyikén még pelikán szerepel. – Irod. R. Tombor Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokonemlékek a XV–XIX. századból (Bp., 1968); Hofer Tamás: Festett táblák 1526–1825 (Székesfehérvár, 1969); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

Párnavég részlete szövött pelikános mintával (Dél-Dunántúl, 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Színes rece, lepedővég-részlet (Érsekvadkert, Nógrád m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Templomi karzat részlete, a jobb szélső kazettán pelikán-ábrázolással (Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1745) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

pelikánkirály, a: → Szerencsének Szerencséje

pellengér, szégyenfa: a feudális korban az elítélt megszégyenítésére, megfenyítésére és megbecstelenítésére használt büntetőeszköz volt, amelyet hazánk német lakosságú területén már a 13. sz. óta, V. Károly 1532. évi törvénykönyve óta pedig általánosan használtak a különböző büntetőhatóságok. 1786 után már csak a lopás megbüntetésére volt szabad alkalmazni. Gyakori helyi elnevezései voltak: szégyenoszlop, szégyenkő, bitófa, cégér, pelengér, pilinger, pillinger, perrengér, pölöngér . Egyúttal a büntetőhatalom jelképének is tekintették és a 18. sz. közepéig a falvak, városok képéhez hozzátartozott a piactéren, a községháza előtt vagy a malom mellett felállított pellengér. – Egyszerű oszlop vagy kőépítmény volt, amelyhez az elítéltet meghatározott ideig hozzáláncolták és ezáltal kitették a környezet gúnyjának, vagy éppen a pellengéren verették meg a hóhérral vagy a poroszlóval. – A pellengérrel való büntetés fő- és mellékbüntetés lehetett. Célja az volt, hogy az elítéltre nyilvánosan felhívják a társadalom figyelmét és egyúttal meg is szégyenítsék. A hóhér közreműködésével való pellengérre állítás következménye a polgári becsület elvesztése volt; az elítélt jogvesztetté vált, nem volt többé teljes jogú tagja a társadalomnak, pl. nem lehetett tagja a céhnek. Mellékbüntetésnek tekintették, ha a testfenyítő vagy testcsonkító büntetést a pellengér mellett hajtották végre, pl. megvesszőzést (→ vesszőzés) vagy a fül levágását. – A pellengérhez állított személyt rendszerint „kidíszített”-ék a helyi szokás szerint. Pl. 1821-ben Ráckevén egy verekedőt és részegest arra ítéltek, hogy vasárnap istentisztelet után a pellengér mellé álljon és kést, átszúrt kalapot, valamint az áldozat véres ingét tették mellé. A „dísz” sok helyen jelképes értelmű is volt. Pl. a feslett nő fejére szalmakoszorút tettek, tyúktollat a fejére, seprűt a karjába, amivel majd a városból kiseprűzték (→ szégyentábla, → kicsapás). Néha kardot tettek az elítélt kezébe, ami azt szimbolizálta, hogy halált érdemelne és csak kegyelemből nem vették el az életét. Előfordult, hogy a megesett lány sárga ruhában, sárga gyertyával a kezében volt köteles a pellengér mellett állni. Sok helyen az elítéltet arra is kötelezték, hogy időnként fennhangon mondja el azokat az okokat, amelyek miatt a pellengér mellett kellett állania. – II. József alatt a pellengért el kellett távolítani, de halála után sok helyen ismét alkalmazták az egyéb megszégyenítő büntetőeszközökkel együtt. A meg-megmaradt pellengéreket később városszépítési és közlekedési okokból bontották le. Néhány példány maradt csak meg, mint pl. a fertőrákosi vagy a bozóki (v. Hont m.), amely a kiskunfélegyházi Kiskun Múz.-ba, a királytelekpusztai pedig a nyíregyházi Jósa András Múz.-ba került. – Irod. Vajna Károly: Hazai régi büntetések (II., Bp., 1907); Nyárády Mihály: A bitófával való büntetés Nyíregyházán (Népr. Közl., 1959); Horna, R.: Der Pranger in der Tschechoslowakei (Graz, 1965).

Pellengér (Fertőrákos, Győr-Sopron m.)

Tárkány Szücs Ernő

pelőce: → magyar vejsze, → vejsze

Penavin-Borsy Olga (Debrecen, 1916–): nyelvjáráskutató, folklorista, egyetemi tanár az újvidéki egy. magyar nyelvi és irodalmi tanszékén (1957–). Középiskolai tanári oklevelet Debrecenben (1940), filológiai doktorátust Göttingenben szerzett (1956). A debreceni ref. leánygimn. (1940–), majd a szabadkai leánygimn. tanára (1941–). Főiskolai tanár az Újvidéki Tanárképző Főiskolán (1947–57). A népnyelv, népmese, népballada és a babonák tanulmányozása a szűkebb szakterülete. E témakörben számos tanulmánya, nyelvjárási dolgozata jelent meg a jugoszláviai szakfolyóiratokban és irodalmi lapokban. Kidolgozta a második magyar regionális nyelvatlaszt (A jugoszláviai Mura-vidék magyar tájnyelvi atlasza , 1966). – F. m. Szlavóniai (Kórógyi) Szótár (I–III. Újvidék, 1968–78); A ruházkodás és a hozzátartozó műveletek szókincse a szlavóniai Kórógyon (Újvidék, 1969); Jugoszláviai magyar népmesék (Bp., 1971); Szlavóniai hétköznapok (szerk. Újvidék, 1974); Kórógyi (szlavóniai) népballadák, balladás történetek, balladás dalok (Újvidék, 1976).

penczli: karton ujjas (→ debreceni viselet).

pendelháló: → karikás dobóháló

pendely: a női alsótestet fedő, házi vászonból készült ruhadarab neve. Egyéb elnevezése: pöndő, péntő stb. A pendely szóhoz általánosabban kapcsolódó, női ’alsó testet’ fedő ruhadarab szabása szerint lehet: egyenes és szabott pendely . Előbbi olyan pendely, melynek alsó és felső bősége egyforma. A szabott pendely felül keskenyebb, alul kiszélesedő. Az alja felé való bővülést a kétoldalt betoldott, felül keskeny, alul szélesebb ún. ereszték teszi lehetővé. Mellényrésszel összevarott változata is ismert. Ennek mellényes lajbis pendely, ill. pruszlikos pendely a neve. A szlavóniai Kórógyon és Szentlászlón „mejjes vagy derekas pöndöj”, Harasztiban „hátyijos péntyöl” néven ismerik. Néha az ingalj szóval is jelölték. – A pendely szó német eredetű, első előfordulása 1431-ből való, ’ing’ jelentésére magyar területről is vannak halvány nyomok. Így a Székelyföldön, a Rábaközben és Erdélyben a pendely szó ’hosszú inget’ is jelentett. – Irod. Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században (Ethn., 1938); Kresz Mária: Adalékok a palóc pendely szabásához (Ethn., 1947); Gáborján Alice: Adatok a tardi „felszúrt” szoknyaviselethez (Ethn., 1948); Gáborján Alice: A szlavóniai magyar falvak női viselete összetételének és alakulásának néhány jellegzetessége (Ethn., 1969).

Egyenes pendely, a vászonszélek összeillesztésének végébe varrt csipke díszítéssel (Fadd, Tolna m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Szabott pendely, alján tulajdonjegyekkel (Tard, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Gáborján Alice

pendelyes ing: → ing

pendelyhám, kancahám: → hám

penderedő: → futó

pendzsom: a spontán → táncalkalmak jászsági elnevezése. Vasárnap délután tartották előzetes megbeszélés alapján. Zárt helyen vagy nyáron, jó idő esetén a szabad ég alatt, fák alatt táncoltak. Citerást vagy harmonikást fogadtak önkéntes fizetéssel. A pendzsom éjfélig vagy hajnalig tartott. Új ház építése alkalmával is rendeztek pendzsomot (→ taposóbál). – Irod. Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Pesovár Ferenc

pentachord: → népzenei hangrendszerek

pentatónia: → népzenei hangrendszerek

Péntek János (Körösfő, 1941–): nyelvész, a kolozsvári Babeº-Bolyai Tudományegy. magyar nyelv és irodalom tanszékének adjunktusa. Középiskoláit Nagyváradon, az egy.-et Kolozsvárott végezte. A romániai magyar nyelvjárások kutatásával és a népi díszítőművészettel foglalkozik. – F. m. A nyelv világa (Szabó Zoltánnal és Teiszler Pállal, Kolozsvár, 1972); Ezerjófű (Szabó Attilával, Bukarest, 1976); A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai (Márton Gyulával és Vöő Istvánnal, Bukarest, 1977); A kalotaszegi népi hímzés és szókincse (Bukarest, 1979).

pénz: a magyar néphitben elsősorban bőségvarázsló (→ bőségvarázslás), szerencsevarázsló eszközként, valamint rontáselhárító (→ rontás elhárítása), ill. → gyógyító tárgyként volt használatos (→ mágikus tárgy). Gyakori volt, hogy a gazdagság biztosítása érdekében már az → újszülöttnek pénzt tettek a fürdővizébe, pólyájába, ágyába. Általános volt, hogy a vásáron először kapott pénzt: „Apád, anyád idejöjjön” mondással megköpködték, ugyanezt mondták újholdkor, közben az erszényt ütögetve. Bőség és szerencse biztosítása céljából az esküvőre menő menyasszony hajába vagy estére a vánkosa alá dugták, az új ház falába tették, ill. az új házba vitték. Csizmájukban hordták, hogy ne ártson, ha → rontásba lépnek, ezért volt a menyasszony és a násznép cipőjében is. A hit szerint elősegítette a gazdálkodás sikerét, ezért középen kilyukasztott pénzt nyelettek a hízásra fogott libával, disznóval, pénzzel verték ki az itató meg a moslékos vályú fenekét; a köpülőbe is tettek, hogy a vaj hamarabb összeálljon. Siklódon a tehenet először régi ezüst pénzre fejték, hogy több tejet adjon. A gyógyászatban elsősorban kelés, sebek „körülkerítésére” használták. Beregi hiedelem szerint hatossal kellett a → kelést körülkeríteni vagy megnyomkodni; Besenyőtelken ezüst pénzzel megnyomkodták, utána a pénzt elhagyták az úton, hogy a kelés is elmaradjon és arra menjen, aki a pénzt felveszi (→ rontás másra hárítása). Az újabb feljegyzések kevésbé tettek különbséget a pénzfajták között, a régibb leírások hangsúlyozták régiségét (pl. hathatósnak tartották a földben talált, sírból előkerült pénzt vagy a szentgyörgytallért, Mátyás hollósgyűrűs aranyát stb.) – Irod. Szendrey Zsigmond: A varázslatok eszközei (Ethn., 1937).

Diószegi Vilmos

pénzjáték, kakasozás, snúr: hazárdjellegű → nyerő játék: „pénzre megy”. – 1. A pénzt egy kő szélén helyezik el, majd ütéssel megpöccintik. Ha a pénz a másik oldalára fordul, megnyerte a pöccintő. – 2. Kijelölt hely (lyuk, vonal, palánk alja) felé dobják a pénzt. Akinek érméje ehhez legközelebb esett, összeszedi az összes pénzt és ráz. Fej vagy írás szerint a pénznek egy részét elnyeri. – Hasonló módon megy a gombozás is. Falun és városban egyaránt kedvelt, még az egészen nagy fiúk körében is. – Irod. Gönczi Ferenc: Somogyi gyermekjátékok (Kaposvár, 1949); Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGy, VII., Bp., 1953).

Haider Edit

pép: → burgonyapép, → eresztett pép, → pépes étel, → tésztakása

pépes étel: jellemző halmazállapotú, az alapanyag, a készítés és fogyasztás módja alapján is egymáshoz közelálló, kásából, lisztből, gyúrt tésztából, hüvelyesekből, burgonyából sűrűre főtt ételek összefoglaló megjelölése. A → kásaételek, → lisztpépek, → tésztakása, a hüvelyesek (→ főzelék) és → burgonyapépek készítésmódja gyakran egymást is befolyásolta és számos ételnév a pépes ételek több csoportjában ismétlődik. – Az Alföldön a kölesből készült kásaételek gazdagsága és a tésztakása, Erdélyben a kukoricalisztből főtt → tört pép (puliszka), a Dunántúlon és a Felföldön a kásaételek, lisztpépek, burgonyapépek változatossága a → táplálkozási tájak jellegzetes vonása. – A burgonya európai meghonosítását megelőzően a kontinens parasztságának táplálkozása alapvetően gabonafélékre épült. A középkori gabonatáplálék naponta ismétlődő főételei a kásaételek, lisztpépek közül kerültek ki. Ezek későbbi sorsát meghatározta, hogy olyan magvakból is hátrány nélkül készíthetők, amelyek erjesztett főtt tésztá hoz, kenyér hez alkalmatlanok. – Míg a jó búza- és rozstermelő övezetekben a kenyér mindennapi fogyasztásának bevezetésével párhuzamosan fokozatosan veszítettek jelentőségükből a pépes ételek, a kenyérgabonáknak kedvezőtlen gazdaságföldrajzi övezetekben, valamint általában K-Európában gabonamagvakból, kukoricából és burgonyából készítve a legújabb korig őrzik kiemelkedő szerepüket. – Irod. Kisbán Eszter: Nyersanyag és technika. Pépes ételeink típusai (Népr. Ért., 1960).

Kisbán Eszter

perceptor: → magisztrátus, → megye

perec: különféle összetételű tésztából sült, apró, karika alakú, kemény vagy porhanyós sütemény. Elsősorban a szegényparasztságból kikerülő perecsütő asszonyok készítménye, amit rendelésre, piacra, vásárra csináltak. E perecek többségét először vízben megfőzik, azután sütik. Ritkább a csak sütött perec. A parasztság nagy ünnepekre süteményként, munkaalkalmakra gyakran → öntött tésztaként tálalta. A perecsütő központok piacterülete gyakran pontos földrajzi határokkal illeszkedett egymáshoz. Jelentősebb pereckészítő központok századunkban Debrecen, Erdőhorváti (Hegyalja), Somodi (v. Abaúj-Torna), Kapuvár (vert perec, rábaközi perec) . A Székelyföldön híres a csíki perec. A debreceni perecsütők már a 17. sz.-ban társaságba tömörültek, a 18. sz.-ban a perecesek a béles- és kalácssütőkkel társulva alkottak céhszerű testületet. (→ még: kalács) – Irod. Bakó Ferenc: Az erdőhorváti perec-sütő asszonyok (Ethn., 1952).

Felső képen: perec sütése, alsó képen: perec kemencébe rakása (Debrecen, 1935)

Kisbán Eszter

pereckulacs: → kulacs

peremkultúra: a német F. Ratzel nevéhez fűződő fogalom, amely egy adott kultúra vagy → kultúrarea peremterületén elhelyezkedő és bizonyos intézmények, jelenségek megléte vagy hiánya által jellemzett és általában archaikusnak tekintett kultúrát vagy kulturális areát jelöl. A fogalmat kezdetben elsősorban földrajzi értelmezés szerint alkalmazták, újabban használata szociológiai tartalmat is nyer, így recens civilizált központokhoz viszonyítva is beszélnek belső- és szubmarginális kultúrák ról. (→ még: másodlagos primitivitás) – Irod. Ratzel, F.: Anthropo-Geographie oder Grundzüge der Anwendung der Erdkunde auf die Geschichte (Stuttgart, 1882–91); Cooper, J. M.: Temporal Sequences and the Marginal Cultures (Washington, 1941)

Boglár Lajos

pereputty: általánosan használt pejoratív kifejezés a rokonságra. (→ még: rokonság)

pereszlen: → habarás

pergetés: A nem-zenész cigányok vokális táncdalaik előadásakor a szöveges strófákat a hangszeres koloráláshoz hasonló rögtönzött, értelmetlen szótagok gajdolásával, ún. pergetéssel váltogatják, ezáltal ritmikailag rendkívül virtuóz és hangszínekben gazdag melodikus tánczenei kíséret jön létre. A pergetést ugyancsak vokális ritmuskísérettel, ún. → bőgőzéssel támasztják alá. (→ még: cigánytánc) – Irod. Csenki Imre–Csenki Sándor: Népdalgyűjtés a magyarországi cigányok között (Emlékkönyv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára, Bp., 1943); Hajdú András: Études Tsiganes (Paris, 1958); Sárosi Bálint: Cigányzene… (Bp., 1971).

Martin György

pergető: → mézpergető

pergettyű: → forgó játékszer

pergő: a legkisebb kolompfajta, amelynek pergésszerű hangja van. Nagyság szerint a 20–40 dkg-os → kolomp neve pergő. De nevezik a pergőt csatrang nak is. Tehenek, borjúk, juhok, kecskék, sertések, néha lovak nyakába kötötték abból a célból, hogy ezzel az állatot megjelöljék. Pl. a csikós pergőt köt hátaslova nyakába, hogy mindig megfigyelhesse a ménesnek melyik részén legel. A falkától el-elmaradó állatot is pergővel jelölik. A különböző nagyságú → csengők és kolomp ok együttesében zeneileg is fontos funkciója van. Ilyen céllal kötik (rendszerint csengőkkel együtt) szánkóba fogott lovak hámjára is, főként ünnepi alkalmakkor. – Irod. Szabó Kálmán: A jószág jegye és billege Kecskeméten (Népr. Ért., 1932); Márkus Mihály: A jolsvai kolomposok (Emlékkv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára, szerk. Gunda Béla; Bp., 1943).

Pergő (Általános forma)

Varga Gyula

permanens rendszer: → egymezős rendszer

perpatvar: → patvar

persely, buksza: többnyire gömbölyű formájú, tetején kis csúccsal, oldalt nyílással ellátott cserépedény. De lehet gyümölcs, körte-, almaformájú és van figurális (asszonyi alakot, malacot utánzó) forma is. A gömbölyű persely többnyire mázatlan, de lehet mázas is. A figurális persely mázas, egyedi készítmény. – A nagyjából gömbölyűre korongolt persely elődei Aquincum területéről is előkerültek, de találtak római perselyeket Franciao.-ban, Németo.-ban és Ausztriában is. A legegyszerűbb középkori perselyek is ezt a formát őrzik. – Majdnem mindegyik fazekas központunkban készítették. Ma is készítenek Tatán gömbölyű, mázatlan, vörös → földfestékkel díszített perselyeket. – Irod. Körmendi Géza: A tatai fazekasság története (Komárom, 1964); Héjjné Détári Angéla: Régi perselyek (H. n., 1965).

Baloldalt: menyasszony alakú persely (Mezőtúr, Szolnok m., 19. sz. második fele). Jobboldalt: asszony formájú persely (Csákvár, Fejér m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Disznóformájú persely (Szeged, 20. sz.). Bp. Néprajzi Múzeum

Gömbölyű, „csecsalakú” cseréppersely, maga felületén vörösfestéssel (Tata, Komárom m., 20. sz.). Bp. Néprajzi Múzeum

Persely „Pénzes Panna”. Lelőhelye: Mezőkövesd, készítőhely: Mezőcsát (Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. közepe) Magántulajdon

István Erzsébet

persián (sipka): a perzsa, vagyis a fekete karakul juh bárányának a bőréből vagy utánzatából készült kucsma (Ormánság).

Pesovár Ernő (Herend, 1926–): néptánckutató, az MTA Zenetudományi Intézetének tudományos munkatársa. A bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán muzeológusi oklevelet szerzett (1951), majd bölcsészdoktorátust (1966). Muzeológus vidéki múz.-okban (1951–), a Népművészeti Intézet néptánc részlegének vezetője (1952–), a Néprajzi Múz. népzenei osztályának munkatársa (1958–). Kutatási területe a táncfolklór, azon belül rendszerezéssel, formatannal, tánctörténettel, az új táncstílussal, páros táncokkal foglalkozik. Tánckritikusként is működik. Cikkei, tanulmányai az Ethnographia, a Néprajzi Értesítő, az Acta Ethnographica c. szakfolyóiratokban, a Tánctudományi Tanulmányok, a Táncművészeti Értesítő, az IFMC-évkönyv c. kiadványokban jelennek meg. – F. m. A magyar tánctörténet évszázadai. Szöveggyűjtemény (Bp., 1973); A magyar nép táncművészete (Lányi Ágostonnal, Bp., 1974).

Pesovár Ferenc (Herend, 1930–): néprajzos muzeológus, a székesfehérvári István Király Múz. tudományos főmunkatársa (1957–). Tanulmányait a bp.-i ELTE muzeológia-néprajz szakán végezte (1955). A Néprajzi Múz. gyakornoka (1954–), a kiskunfélegyházi Kiskun Múz. munkatársa (1955–). Főleg néptánckutatással foglalkozik. Tanulmányai szakfolyóiratokban és évkönyvekben jelennek meg e témakörben. – F. m. Tyukod táncai és táncélete (Bp., 1954).

pestis: → betegségdémonok, → csuma, → mirigy

pestis-kereszt: → út menti kereszt

Pest-környék: Pest város tágabb környezete, a Gödöllői-dombvidék , a → Tápió vidék és a → Kiskunság északi végének szomszédságában. Történeti forrásokban Pesteleji járás néven ismert, s mint ilyen közigazgatási egység volt, Vác, Gödöllő, Ócsa környékét is magába foglalva. A honfoglalás idején megült terület, megszállásában a fejedelmi törzs vett részt. A középkorban Pest és más városi települése, (Vác, Vacs, Tököl) révén is fejlett kultúrájú vidékeink közé tartozott. A hódoltság során nagyon erősen lepusztult. Középkori lakossága kis reliktumokban, vékony rétegben maradt meg. A felszabadító háborúk során pusztulása tovább fokozódott. A 18. sz. elejétől újra népesedett részben ide költöző magyarokkal, de a különösen nagy számban telepített szlovákokkal és németekkel is. Számos agrártelepülése a 19. sz. végétől beolvadt Bp., ill. Nagy-Bp. területébe. Paraszti közösségei a 20. sz. derekáig feltűnően archaikusak voltak, az urbanizáció és a polgárosulás a 18. sz.-tól egyre jelentékenyebbé váló Pest város közelsége ellenére is megkésve indult meg. Erre utal több településében a máig élő hagyományos viselet (pl. Rákospalota) s az ötvenes évekig megfigyelhető, archaikus sajátosságokban feltűnően gazdag népi építkezés. E jelenség oka, hogy a mezővárosok és a kis városok területéről ezek hiányoztak. A hagyományos kulturális központok messzebb feküdtek, a kulturális kiegyenlítődés a zárt nemzetségi csoportok között nehezen indulhatott meg, a parasztközösségnek polgárosulását pedig számos nagybirtok is fékezte. A világvárossá növő Bp. viszont a 19. sz. végétől gyors változások elindítója lett, részben a széles körben meggyökeresedő intenzív mezőgazdasági kultúrák révén, részben az ingázással ipari és szolgáltatási munkahelyeken elhelyezkedő falusi munkavállalók révén. A 20. sz. elejétől napjainkig Pest-környékre a tájat és népességet állandóan formáló és átalakító nagymérvű beköltözés folyik az ország különböző vidékeiről. – Irod. Novák József Lajos: Rákospalota néprajzi leírása (Népr. Ért., 1913–14); Ébner (Gönyey) Sándor: Kaminkéményes konyhák Bugyi, Sári, Dabas és Gyón pestmegyei községekben (Népr. Ért., 1927); Vajkai-Wagenhuber Aurél: Adatok a Budapest-környéki tót falvak népi építkezéséhez (Népr. Ért., 1937).

Filep Antal

pesze: → nagyszülők, → rokonság

peszmeg: → pekmez

pesztra: szegény családból való 12–14 éves kislány. Elsősorban gazdák, urak alkalmazták vagy ott volt rá szükség, ahol az anya betegeskedett, esetleg nagyon elfoglalt volt. Munkája a kisgyermek gondozása, öltöztetése, etetése volt. Néha a gyermekruhákat is ő mosta. Kb. 4 éves korig fogadtak a kisgyermek mellé pesztrát. – A pesztra járandósága nagyon csekély volt, tulajdonképpen az eltartásért s egy-két ajándékért, ruhadarabért szolgált. – Irod . Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941)

Morvay Judit

Péter László (Jánoshalma, 1926–): irodalomtörténész, a szegedi Somogyi-könyvtár tudományos főmunkatársa (1961–), az irodalomtudományok kandidátusa (1967). Tanulmányait a szegedi tudományegy.-en végezte (1947). A szegedi egy. Magy. Nyelvtudományi Intézetének (1945–), majd a karcagi és makói múz. munkatársa (1950–53). Ezután a szegedi egy. könyvtárában (1954–57) és az egy. Irodalomtörténeti Intézetében dolgozott (1958–). Szűkebb szakterülete: irodalomtörténet, népköltészet-kutatás, nyelvjáráskutatás; az irodalom és a népköltészet kölcsönhatása; tudománytörténet; bibliográfia. Számos tanulmánya jelent meg a szakfolyóiratokban. – F. m. Egyéniség a népkultúrában (Szeged, 1947); Kálmány Lajos (Bp., 1952); A népköltészet időszerű kérdései (Szeged, 1956); A néprajzi bibliográfia kérdéséhez (Bp., 1966); Bálint Sándor munkássága. Bibliográfia (Szeged, 1974).

Petercsák Tivadar (Filkeháza, 1947–): néprajzkutató-muzeológus. A debreceni KLTE bölcsészettudományi karán szerzett képesítést történelem–néprajz–népművelés szakból (1972). A sárospataki Rákóczi Múz. muzeológusa (1972–), a szerencsi Zemplén Múz. ig.-ja (1975–). A paraszti állattartás, gazdálkodás, vándoriparosok, erdőmunka, népi lakáskultúra témakörökkel foglalkozik. Fő kutatási területe az abaúj-zempléni Hegyköz és a Taktaköz. Tanulmányai szakfolyóiratokban, múz.-i évkönyvekben jelennek meg. – F. m. Hegyköz (Miskolc, 1978).

Pethe Ferenc Kisszántói (Büdszentmihály, 1763–Szilágysomlyó, 1832): mezőgazdasági szakíró, publicista. A debreceni Ref. Kollégium elvégzése után 1788-tól Utrechtben tanult 8 esztendeig. Tanulmányai során széles körű tájékozódottságot szerzett Ny-Európa országaiban. Nyomdászati szakismeretre is szert tett. 1796-ban Bécsben megindította Vizsgálódó Magyar Gazda címmel az első magyar nyelvű szakfolyóiratot. 1797–1801 között Keszthelyen a Georgikon szervezésében vett részt, ott tanárkodott, később vezetője lett. Mint vérbeli reformer technikai, gazdasági találmányokat, ésszerűsítéseket terjesztett, szorgalmazott. 1814-től ismét Bécsben, 1816-tól Pesten jelentetett meg folyóiratot, a Nemzeti Gazdá t. Egy időben Kunszentmiklós mint lakosát, tudományos érdemeiért redemptus jogokkal tüntette ki. Élete utolsó éveit Erdélyben töltötte. – Úttörő, de egyben kiemelkedő vezető szerepe volt a 18–19. sz. fordulóján a hazai agrártudományi élet fellendítésében, a gazdasági közélet megteremtésében. A belterjesebb, korszerűbb gazdálkodást propagálta. Műveiből az egykorú mezőgazdasági viszonyok, eljárások sokoldalúan megismerhetők, munkái a paraszti földművelés történeti feltárásában is nélkülözhetetlenek. – F. m. Pallérozott mezei gazdaság (I–III., Sopron-Pozsony-Bécs, 1805–14); Természethistória és mesterségtudomány (Bécs, 1815). – Irod. Süle Sándor: Kisszántói P. F. 1763–1832 (Bp., 1964).

Kisszántói Pethe Ferenc

Filep Antal

Petőfi Sándor (1823–1849): költő, emléke a néphagyományban elevenen fennmaradt. Születési helyéért máig is több alföldi város verseng. Számos emlékhely fűződik nevéhez: házak, amelyekben állítólag élt, fák, amelyek alatt megpihent vagy verseit írta. Az 1848-as emlékezésekben → Kossuth Lajos mellett leggyakrabban Petőfi Sándor nevét emlegetik. Monda szól találkozásáról → Rózsa Sándorral. A → halhatatlan hősök sorába tartozik. A nép nem hitte el, hogy a költő a segesvári csatában elesett, országszerte elterjedt, hogy Oroszo.-ban él, hadifoglyok találkoztak vele. Különösen gazdag mondakör fonódik alakjához az Alföldön. – Irod. Dienes András: A legendák Petőfije (Bp., 1957); Dávid Gyula–Mikó Imre: Petőfi Erdélyben (Bukarest, 1972).

Petőfi-tölgy Dömsödön (Pest m.)

Petőfi egyik népkönyvként kiadott műve

Dobos Ilona

Petrás Ince János (Forrófalva, Moldva, 1813–Klézse, Moldva, 1886): lelkész, folklorista, nyelvész. A minorita rendbe lépve szülőföldjén misszionárius. Előbb Pusztinán, majd Klézsén volt lelkipásztor. A csángó kutatóknak (Munkácsi Bernát, Szarvas Gábor, Jerney János) sok segítséget nyújtott. Néprajzi vonatkozású cikkei a Magyar Nyelvőr 1874–81. évfolyamaiban jelentek meg. – Irod. Döbrentei Gábor kérdései s Petrás Ince feleletei a moldvai magyarok felől (Buda, 1842); Veszely, Imets és Kovács utazása Moldva-Oláhhonban (Marosvásárhely, 1870); Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság (Csíkszereda, 1931); Domokos Pál Péter–Rajeczky Benjamin: Csángó népzene (I., Bp., 1956); „…édes Hazámnak akartam szolgálni” (Szerk. Domokos Pál Péter, Bp., 1979).

Petrás Ince János

Diószegi Vilmos

petrence: 1. közepes méretű mezei szénacsomó, amit két személy két rúdon elvihet. A petrence ebben a jelentésben ismeretes a Dunántúlon, a Duna–Tisza között és északon a Torna vonaláig (→ még: bukó, → fiók, → rudas); – 2. egy villányi szénacsomó a mezőn (→ csirke, → villahegy) Debrecen vidékén, a Sárréten, a Közép-Tisza vidékén; – 3. a kaszálón hosszú sorba gyűjtött szénarakás (→ még: garád, → hurka, → máglya) a Hernád és a Sajó alsó folyása mentén; – 4. szénaszárító állvány, ill. az állványon száradó széna Beregben és szórványosan Erdély különböző pontjain. A petrence a 18. sz. elejétől mutatható ki nyelvünkben; valószínűleg szlovák átvétel. Eredetileg „szénaszárító állvány” jelentése lehetett. – Irod. Kniezsa István: A magyar nyelv szláv jövevényszavai (Bp., 1955); Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Paládi-Kovács Attila

petrencerúd, lancafa, rudasfa: hosszú, vékony rúd, amit párosával használnak a széna mezei összehordására. Hossza mintegy 300 cm, átmérője 4–6 cm, egyik vége gyakran kihegyezett. Nem a réten készítik alkalmilag, hanem több évig megőrzik a héjától gondosan megtisztított, szívós, könnyű petrencerudat. Főként süppedős, vizenyős rétekről hordták ki a szénát emberi erővel petrencerúddal szekérrel megközelíthető szárazutakra. A → bukó, → fiók, → mereglye, → petrence, → rudas néven ismert mezei szénarakást eleve akkorára méretezik, hogy két ember két rúddal elvihesse; azaz 70–80 kg-nál nem nehezebbre. Rendszerint fiatal férfiak és nők hordták a szénát petrencerúddal. Cséplés, nyomtatás alkalmával a szalmát is két rúdon vitték a kazalhoz. Törek és polyva hordásához egy vászonlepedőt feszítettek ki a két rúd közé. – A petrencerudat a kis mezei boglya nevével összhangban nevezik a magyar nyelvterület nyugati felében petrencehordó rúd nak, az Alföld nagyobb részén rudasfá nak, rudashordó rúd nak, a Felső-Tisza vidékén bukóhordó rúd nak, Erdélyben fiókhordó rúd nak. A Drávaszögben lancafa , a Körösök vidékén, az Érmelléken, a Bodrogközben villahegyhordó rúd , Szilágban villancs , Erdély egyes részein szénahordó rúd , ill. kalangyáló karó néven ismeretes. A széna kézben, két rúdon történő mezei szállítása tehát csaknem az egész nyelvterületen gyakorlat volt. Néhány kistájon, ahol a vizenyős rétek aránya kicsi (pl. Cserhát, Zempléni-hegység) petrencerudat nem, vagy csak elvétve használtak. – A szénahordó rúdpár használata ismeretes az erdélyi és moldvai románság több csoportjánál. Leírták, hogyan alkalmazzák a szlovák parasztok, a podóliai huculok és a beloruszok. Elterjedt a Velencei-síkságon és Tessinben; de Itália és a „rätoromán Svájc” többi részén ismeretlen. Elterjedtségét a terepadottságok, a természetes réttípusok tulajdonságai befolyásolják. – Irod. Scheuermeier, P.: Bauernwerk in Italien, der italienischen und rätoromanischen Schweiz (I–II., Erlenbach–Zürich, 1943); Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Paládi-Kovács Attila

petróleumlámpa: a villanyvilágítás elterjedése előtt, a 19. sz. utolsó évtizedeitől legszélesebb körben elterjedt lakásbéli, házkörüli világító eszköz, amely az ásványolaj lepárlásánál elváló viszonylag magas forrpontú, kevésbé robbanásveszélyes petróleum hasznosításával működik. A petróleum csavarszerkezettel szabályozható lámpabélen át szívódik a lámpa égésterébe. A petróleumlámpa intenzív fényét, tökéletes égését cilinder alakú üveghengerrel biztosítják, amely az égési hő energiáját felhasználva dinamikus levegőáramlást tesz lehetővé. A lámpabél magasságával a lámpa fénye viszonylag tág határok között szabályozható. A petróleumlámpa gyári tömegtermék. Széles körű elterjedése a falusi élet polgárosodásának egyik legjellegzetesebb tárgyává vált. A petróleumlámpák általános használatbavétele a falusi művelődés szempontjából is jelentős előnnyel járt, mivel viszonylag olcsón üzemeltethető és nagy fényerejű világítószerkezetként a paraszti munkára kevéssé alkalmas téli időszakban délután és esténként a könyv- és újságolvasás lehetőségeit kiszélesítette. A benzin széles körben való elterjedése óta szokásba jött a petróleum pótlása sóval kevert benzinnel is. – A petróleumlámpáknak több típusa alakult ki. Voltak asztalra állíthatók, mennyezetre függeszthetők, ezekhez különféle lámpabúrákat is használtak. A legelterjedtebbek hazánkban a fémlemez fényvetős, falraakasztható petróleumlámpák voltak. A 19. sz.-ban és századunk elején előfordultak nagyobb számban a harisnyaszerűen szövött béllel működő körégős petróleumplámpák, általánossá azonban a lapos szövetbelek váltak. A petróleumlámpa használatának hátránya a lakás levegőjének szennyezése és a lámpakezelés viszonylagos munkaigényessége (gyakori tisztogatás) volt. Lakószobákban, konyhákban, kamrákban, istállókban használták. Szabadban csak szélcsendes időben világíthattak petróleumlámpával. A szabadban használható speciális petróleumlámpa a viharlámpa volt, amelynek csak felső részén volt levegőnyílása, így csak rendkívül erős szél olthatta ki a lángját. Mo.-on a legutóbbi évekig nemzetközi jelentőségű színvonalon és mennyiségben folyt petróleumlámpák gyártása, jelentős exportcikkünk volt. A 19. sz.-ban a petróleum használatának elterjedése idején egyes körzetekben fazekasaink nagy sorozatban gyártottak nagy és kis űrtartalmú petróleumos edényeket. (→ még: világítás)

Petróleumlámpa (Általános forma)

Filep Antal

piac, piarc: a jelentősebb településeken hetente egy vagy több alkalommal rendezett, elsősorban főleg élelmiszerárusítás. Nagyvárosokban már régtől fogva a hét minden napján tartottak piacokat, sőt egy ugyanazon helységnek egyidőben több helyen is lehetett piaca. A piac a város és a falu közti munkamegosztás eredménye. A mezőgazdasággal foglalkozó falusiak a piacokon eladták az ipari (kereskedői, igazgatási és egyéb) foglalkozásokat űző városiaknak termékeiket. Ezek a termékek túlnyomó többségükben élelmiszerek voltak. Erre utalnak a piacok, ill. azok egyes részeinek elnevezései is: búzapiac, halpiac, baromfipiac, tejpiac, kenyérpiac, zöldségpiac, fapiac stb. A piacokat a piacterek en tartották vagy egyes helyeken a település központjában lévő forgalmas utcákon. Az utóbbiak voltak az ún. piacutcá k. Nem egy nevében is megőrizte egykori piac voltát (pl. Debrecenben a Piac utca, Miskolcon a Derék piac stb.). A jelentősebb piacok körül piackörzetek alakultak ki. A piackörzetek lakossága kimondottan a piacra termelt. Nagyobb városok esetében a piackörzetek szakosodtak is. A piacos helyek környéke lakosságának fontos foglalkozása volt a piacolás . A piacokon főleg az asszonyok árultak és vettek. Az olyan települések piacai közül egy vagy kettő, amelyek környékén árutermelő szinten folyt a mezőgazdasági termelés és a terményeket a piacos hely piaca fel tudta venni, ill. azokon a piacos helyeken, ahol jelentős kézművesség volt, ipari termelés folyt, a készítményeket pedig a környék, a piackörzet lakossága meg tudta venni, → hetivásárrá (→ vásár) alakult. A hetivásárrá alakult piacok is szakosodhattak, pl. a keddi hetivásár állatvásár (baromvásár) , a pénteki pedig iparcikk vásár (kirakodó) volt. Ma már a legtöbb nagyvárosban az egykori piactereken árucsarnokot építettek és az árusítás ezekben folyik. – A piacokat általában délelőtt tartották, a → kofák csak 9, 10 vagy 11 óra után vásárolhattak. A piacok a hírközlés jó alkalmai is voltak, sok helyen a piacon doboltak, publikáltak. – A piaci árusok többsége a földön árult leterített gyékényen, ponyván vagy csak a puszta földre helyezett kosárból, ládából, zsákból kínálta áruját. A kofák zöme asztalról árult. Nyáron a kofaasztalok mellé nagy esernyőket is szereltek. A piaci mesterek, a hetivásárokon anyagi lehetőségeiktől és árukészletüktől függően a földön vagy sátorba helyezett asztalról árultak. A gyalogpiac a földről áruló piacrészt jelenti. Gyalogpiac on árult a rudas mester (pl. csizmadia) is, aki áruját egy rúdra fűzve egy másik rúddal alátámasztva maga előtt tartotta. A terménypiac ok árusai leginkább szekérről árultak. Az eladó búza, kétszeres, árpa, korpa, tengeri stb. zsákokban a szekéren állt. Mintának egy kibontott zsákot a saroglyához állítottak. A terménypiacon gyakori volt a mintából való árusítás is. A piaci áruféleségek fő erénye volt a frisseség. Nagyvárosok piacaira kofavonatok, kofahajók szállították a friss árut. A piacokon inkább használatosak voltak a helyi, sőt egyéni, az áruk természetének megfelelő mértékek és adagolási módok (porciózás) , mint a vásárokon. Az élelmiszerek java részét egyéni adagokban, csomókban, rakásokban árusították és esetleg mérték (pl. magvakat gyűszűvel). Éppen ezért a piacokon jelentősebb volt az alku is, mint a vásárokon. Tekintve, hogy a piacokon jelentősebb értéket képviselő árucsere ritkán történt, az adás-vételhez a vásárokban kapcsolódó jogi természetű szokások (pl. tenyérbe ütés, áldomás) elmaradtak. – A piac szó az olasz piazza ’tér’ átvétele. – Irod. Borsody-Bevilaqua Béla: Régi pestbudai vásárterek és piacok (Tükör, 1939); Csatkai Endre: A régi soproni piac (Sopron-vármegye, 1939); Kiss Mária: Szombathelyi piac a XIX. században (Vasi Szle, 1965); Dankó Imre: Opuscula Ethnographica (Debrecen, 1977).

Zöldségpiac (Zenta, v. Bács-Bodrog m., 1972)

Piaci árusok (Zenta, v. Bács-Bodrog m., 1972)

Szitásmester a hetipiacon (Zenta, v. Bács-Bodrog m., 1972)

Vándor folttisztító a hetipiacon (Zenta, v. Bács-Bodrog m., 1972)

Piaci kávémérés Szolnokon (19. sz. vége) Deák Ébner Lajos műve

Dankó Imre

piacbíró: → vásárbíróság

piactér: egy-egy településen belül a piac állandó helye. Fejlődése, formája, kialakulásának útja koronként és tájanként más. A római kor körülépített fórumai mérnökileg kimért szögletes terek. A kora középkori Ny-európai városok piactereinek döntő szerepük volt maguknak a városoknak a kialakításában is. Legtöbb város piachelyből fejlődött naggyá, és a különféle egyházi, valamint államigazgatási központok köré is az immunitás kapuja előtt kialakított piactér vonzotta a letelepedő kézműveseket, kereskedőket. A középkori városokban piactérnek használhatták a középen kiszélesedő főutcát (→ piacutca), de gyakori volt a főutcából oldalt nyíló külön piactér is. A teret általában nem szelte át az utca, így a határoló házsorok egységes vonulatot képeztek. A térnek csak az oldalain futottak utcák, az átmenő forgalom csak érintette azt. – A 20. sz. első felének magyar mezővárosaiban általában a főtéren tartották a piacot. Ide álltak be a lovaskocsik, itt voltak a kereskedők sátrai, a terményfelvásárlók bódéi, és itt kínálták áruikat hosszú sorokban az őstermelők. A piactartás a helypénzszedés révén jó jövedelmet jelentett a városoknak. A nép számára a piactér nemcsak a termékcsere színhelye volt. A pusztákról, falvakból bejött emberek itt találkoztak ismerőseikkel, rokonaikkal. Itt cserélték ki a híreket, itt hallgatták meg a városháza erkélyéről felolvasott hirdetéseket. A piactér volt a munkanélküli agrárproletárok gyülekezőhelye, valamint a cseléd és napszámos fogadás, az „emberpiac” színtere. A 20. sz. közepe táján legtöbb városban az egészségtelennek, piszkosnak és falusiasnak tartott piac kikerült a főtérről. A helyét parkosították. A szocialista termelési viszonyok uralkodóvá válása következtében jelentőségéből is sokat vesztett piac külső tereken, városszéli gyöpös térségeken, esetleg fedett váráscsarnokokban éli tovább életét. – Irod. Erdei Ferenc: Magyar város (Bp., 1939); Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963).

Terményvásár a bajai hetipiacon (1946)

Hetipiacos kocsik a Somogyi-Könyvtár (Kultúrpalota) előtt (Szeged, 1910-es évek)

Bárth János

piacutca: két végén keskeny, középen térszerűen kiszélesedő főutca, amely rendszeresen a piac helye. Tulajdonképpen Anger vagy orsós utca (→ orsós utcájú falu). Mint utcaforma, különösen Németo.-ban gyakori. A piacutca Mo.-on a középkor óta előfordult. Elsősorban városok településrendjét jellemezte. Előfordult → civitásokban és mezővárosokban egyaránt. Legismertebb Debrecen, Kassa, Eperjes, Gyöngyös piacutcája. – Irod. Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963).

A debreceni piac utca (Metszet 1861-ből)

Bárth János

pice: → nyeles horog

pigézés, pikézés: → bigézés

Pikler Gyula (Temesvár, 1864–Bp., 1937): jogfilozófus, szociológus. Jogi tanulmányai befejezése után 1884–1891 között könyvtáros, majd 1891-től a bp.-i egy. jogi karának tanára. Vezető szerepet játszott a Társadalomtudományi Társaság és folyóiratának, a → Huszadik Századnak irányításában. A jog és állam fejlődésének kutatása kapcsán az egyetemes társadalmi fejlődés kérdéseivel kezdett foglalkozni. Somló Bódoggal együtt írott könyve – a totemizmusról – folytatását jelenti annak a társadalomnéprajzi irányzatnak, amelyet Beöthy Leó, Pulszky Ágost és Lánczy Gyula neve fémjelez. – F. m. Az emberi egyesületek, különösen az állam keletkezése és fejlődése (Bp., 1897); Der Ursprung der Totemismus (Somló Bódoggal, Berlin, 1900). – Irod. Litván György: A magyar szociológia első műhelye (Szociológia, 1972).

Zsigmond Gábor

Pilátus-égetés: nagyszerdán, nagycsütörtökön vagy → nagypénteken (→ húsvét előtti héten) gyakorolt szokás, amely egy Pilátust (aki az evangélium szerint Jézust keresztre feszíttette) – egyes esetekben Júdást – jelképező szalma vagy rongybábu megveréséből, elégetéséből állt. Csíkkozmáson pl. a nagypénteki vecsernye után egy gyermeket kergettek az udvar körül, s ha megfogták, elverték. Csanádapácán nagyszerdán és nagycsütörtökön délután, amikor a pap a templomban a Miserere mei kezdetű zsoltár után könyvével megütötte az oltár lépcsőjét, a hívők botokkal verték a padokat, hogy Pilátus szenvedjen, amiért elárulta Krisztust. Tolnában a legénykék egy deszkára Pilátust ábrázoló alakot rajzoltak, s azt a templomi szertartás befejezése után elverték. Bakonybélben nagycsütörtökön este a község határában lévő Borostyánkúthoz Pilátust ábrázoló szalmabábut vittek, s azt az ott meggyújtott tüzön elégették (→ téltemetés). A tűz mellett gyakran egész éjjel időztek, annak emlékére, hogy amíg Jézust vallatták, a szolgák és a poroszlók is tüzet gyújtottak és annál melegedtek. A Pilátus-verés t Bornemisza Péter is említi: „…kiknél most balgatagbak azok, kik pénteken vervén az Pilatust erősen zörgetnek.” Sopronban a reformáció első idejében is szokásos volt, hogy a Júdást – aki Jézust 30 ezüstpénzért elárulta – jelképező szalmabábut ünnepélyesen körülhordozták és megégették. A Pilátus-égetés soproni Júdás-égetés hez hasonló változatai Ausztria, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelo. r. k. lakosságú vidékein is ismertek voltak. Lengyelo.-ban a szalmából vagy rongyból készített Júdás-bábut nagyszerdán, a templom előteréből kiindulva vitték végig a falun, majd a falu végén elégették vagy a vízbe dobták. – Irod. Gugitz, G.: Das Jahr und seine Feste im Volksbrauch Österreichs (Wien, 1949); Bystroñ, J. S.: Dzieje obyczajóv w dawnej Polsce, viek XVI–XVIII. (Warszawa, 1960); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd (Bp., 1973).

Manga János

pilikézés: → vonulás

pilinckázás: → bigézés

pillancs: → mécs

pille: keménypapír vázra erősített, díszített, kasmir vagy selyem → főkötő, amely a pillangó szétálló szárnyaira emlékeztet. A Kapos- és Koppányvölgy jellegzetes fejviselete.

pince: épület föld alatti helyisége vagy hegyoldalba vájt helyiség. A 18. sz.-tól gyakran építettek az igényesebb lakóépületek alá pincét. Ezek többnyire a ház egy-két, esetleg három helyisége alá kerültek beépítésre. Tégla vagy kő falazatúak, boltozatosak voltak. A 19. sz. vége felé előfordult vasgerendás poroszboltozatos lefedés is, századunk húszas éveitől a beton felhasználásával készített födémszerkezeteket is alkalmaztak. Ritkán fordult elő, hogy a házakban felépített pincéknél fafödémet készítettek, erre a megoldásra a kiterjedtebb paraszti felhasználást megelőző időszakból a 16–17. sz.-ból nemesi udvarházak inventáriumaiban található sok adat. A lakóházak pincéi általában a kamra, magtárhelyiséghez kapcsolódtak. Gyakran lejáratuk is ezekből nyílt. Fagerendás tartószerkezetű, deszkás lépcsőjüket a padlóba épített egy- vagy kétszárnyú ajtó fedte. Nem volt ritka az sem, hogy a lakóépület udvari homlokzatába beépített ajtóval zárták le a pincegádort, amely általában szintén boltozott födémű. Gyakorta szokásos volt, hogy a lejárat boltozatán a jobb térkihasználás céljából padkákat képeztek ki lépcsőzetesen s így raktározásra alkalmassá tették. Tagoltabb domborzatú vidékeinken gyakran a pincéket úgy építették be a lakóházakba, hogy a telek legalacsonyabb pontjáról lehetőség szerint szintben legyenek megközelíthetőek. Ebben az esetben a pince a lakóhelyiségek alá került beépítésre, ajtaja általában az utcára vagy az előkertre nyílott. Az ilyen épületek emeletes házra emlékeztettek, bár általában már a konyhai bejáratuk küszöbe legfeljebb csak néhány lépcsőfoknyira emelkedett ki környezetéből. Az ilyen megoldású épületek a nyelvterület egészén előfordultak, bár faluhelyen sem voltak ritkák, inkább kisvárosainkra, mezővárosainkra voltak jellemzőek, ahol a rangos polgári épületek közt a 19. sz. derekáig számarányuk igen magas volt. (Ilyen épületek sorakoznak pl. Torockó főterén és a vaskereskedők által lakott házsorokban, ilyenek voltak Abaúj mezővárosainak az ún. huszita ház ai, gyakran előfordultak a hegyaljai városokban is). Ez az építőgyakorlat valószínűleg a késő középkorban gyökerezik. Nemegyszer előfordult, hogy a szőlőbeli pincét, présházat is ehhez hasonlóan építették meg. Alul voltak a szőlőfeldolgozás és a bortárolás helyiségei, a felső szinten lakószoba, konyha készült. Előfordult az is, hogy a pincét a szabadon álló kamra, magtár vagy nyári konyha épülete alá építették be, de van példa arra is, hogy a pajta alá készítettek pincét. A 19. sz. második felétől szokásos volt a lakóház udvarán különálló pincék építése. Ilyen esetben a földszín fölé csak a pincegádor emelkedett. A gádorra tetőfedést készítettek, a pincerész fölött pedig földfeltöltést alkalmaztak. Újabban divatossá vált az ilyen pincék gádorait betonlemez födémmel lefedni, s a külső felületeket simított cementvakolattal szigetelni. A lakóházakba vagy a lakóház mellett felépített pincék nemcsak a szőlészkedés, bortermelés igényeinek kielégítését szolgálták, hiszen néhány borvidékünktől eltekintve általában a szőlőkben vagy a szomszédságukban épített pincékben, présházakban folyt a feldolgozás, kezelés, raktározás. A házbeli pincék elterjedésében az intenzívebb tejgazdálkodás és zöldségtermesztés fellendülésének jelentős szerepe volt. Mezővárosainkban, városaink szegényebb negyedeiben az utcáról nyíló pincéket gyakran használták műhelyként vagy raktárként (pl. Torockó). A lakóházaknál épített pincék sajátos, a városi, szőlő-bortermelő polgár rétegéhez kapcsolódó típusát tárta fel a műemléki kutatás a középkori Budáról, Sopronból stb., ahol kétszintes beépítésnél utcáról nyíló présház és pince épült s felette az emeleten helyezkedtek el a lakóhelyiségek, ezek az épületek alaprajzi beosztásukban a hazai házfejlődés általános törvényszerűségei szerint alakultak, azonban szélesebb körben nem terjedtek el. (→ még: lyukpince, → présházpince)

Lakóház előtti pince, védőtetővel (Fadd, Tolna m., 1960-as évek)

Pinceajtó (Aszófő, Veszprém m., 19. sz. vége)

Pincebelső (Sióagárd, Tolna m., 1970-es évek)

Gádoros pinceajtó (Barslédec, v. Bars m., 19. sz. második fele)

Boronafalú pince, előterében prés maradványa látszik (Barslédec, v. Bars m., 19. sz. közepe)

Szőlőhegyi pincék (Gyarmat, Veszprém m., 1969)

Pincesor (Nagykutas, Zala m., 1970-es évek)

Pincesor (Vörösmart, Deák-szurdok, v. Baranya m., 1970-es évek)

Filep Antal

pinceszerezés, pincézés: férfiak szervezett vagy alkalomszerű borpincelátogatása, közös ivása a szőlőhegyi tartozéktelepülés présházában vagy a helység közelében lévő lyukpincében. Egyéb elnevezései: tanyázás (Dunántúl), réjázás (Alföld), pincejárás, bandázás (É-Mo.). A pinceszerezés, a borok megkóstolása a rokonság, katonacimborák, szőlőszomszédok köréből álló bandá nak, szerező knek alkalom a véleménycserélésre, a falu dolgainak megbeszélésére, de a vendéglátó, pincegazda borának és vendégszeretetének kipróbálására is. A pinceszerezés ideje a borok kiforrásától József napig (márc. 19.) tartott, amíg a „kapa megcsendült”. A Dunántúlon, ahol a présházpincében meg tudtak aludni, a hétvégeken két-három napig is tartott a pinceszerezés, amikor sorba járták a hegy hajlékait. A pinceszerezés annyiszor ismétlődik, ahányszor a szőlősgazdának otthon elfogy a bora. A pinceszerezés azonban ettől függetlenül is gyakori, különösen a téli időszakban. – Az asszonyok külön tartanak pinceszerezést. Egy-egy alkalommal a jó barátságban lévő asszonyok a férfiak tudomása nélkül egymás pincéjét sorra látogatják (→ asszonyfarsang). A nők pinceszerezésén – mivel az nem maradhat titokban – rendszerint a férfiak is megjelennek és közösen esznek, isznak, mulatnak. A pinceszerezés a borivás módjának régies elemeit őrizte meg: az első pohár bor földre öntése (tiszteletadás az elődöknek), egy pohárból ivás (minden pincézőnek fenékig kell inni a poharat, mert a következő addig nem kerülhet sorra), borköszöntő k mondása, szent János pohara elköltése (utolsó pohár bor elfogyasztása). (→ még: lyukpince, → présházpince) – Irod. Oláh János: Balaton mellyéki tudósítások barátságos levelekben (Tud. Gyűjt., 1834); Gönczi Ferenc: Szőlőhegyi mulatozások Zalában (Uránia, 1910); Szendrey Ákos: A népi élet társas összejövetelei (Ethn., 1938); Bakó Ferenc: Egri borospincék (Eger, 1961).

Kecskés Péter

pingálás, falfestés: Mo.-i népi gyakorlata csak szórványosan vizsgált és összefüggéseiben, történetileg kevéssé ismert. Régies, számos helyről adatolt megnyilvánulásai közé tartozik a falfelületek, ill. mennyezetnek eltérő színű foltokkal való tarkítása – innen a pingálás szilágysági elnevezése: babozás . Kivitelezése festékbe mártott meszelő, esetleg rongy- vagy gyapjúcsomó, bundadarab, szivacs segítségével történt, amit odanyomogattak a falhoz, a mennyezetre pedig „fellabdáztak”. Az egyszerűbb pingálás más motívumai is többségünkben → mértanias díszítések, gyakoriak a hullámvonalak és a párhuzamos csíkok. Ilyen pingálás főként a konyhába és kamrába került, esetleg az istállóba, ill. a lakóháznak és pajtának az utca felé eső külső falára. Összetettebb mintázás, elsősorban virágmotívumos pingálás csak egyes területek parasztházain bontakozott ki, valószínűleg nagyrészt egymástól elszigetelten, a polgári megrendelésre készülő, hivatásos falfestés hatására, mely a 19. sz. folyamán többfelé gazdag parasztházakba is utat talált. Innen a népi gyakorlat pingálás és piktorolás (Kalocsa vidéke) elnevezése. – Európa számos népénél van a parasztházak külső vagy belső falfelületein alkalmazott, egyszerűbb vagy fejlettebb – virágmintás, figurális, jelenetes – pingálásra példa, néha erre specializálódott, hivatásos készítők által kivitelezve. Skandináviai fa parasztházakban már 1700 körül kimutatható a virágos és jelenetes pingálás, és ekkoriban terjedt el az Alpok vidékén is. A helyi népi hímzéssel szoros kapcsolatban álló, színes virágornametikájú, esetleg kevés figurális elemet is alkalmazó pingálás szép példái ismertek, a 19. sz. derekától adatolva, a nyugati szlovákságnál, morváknál, lengyeleknél, ukránoknál. Ez a 19. sz.-ban orosz faházakban is otthonos volt, sőt telepesek révén Ázsiába is eljutott, egészen az Altaj vidékéig. – A parasztasszonyok által kivitelezett népi pingálás legjelentősebb magyar gócai, kialakulásuk hozzávetőleges sorrendjében: 1. Kalocsa környéke , ahol az első, 1882-ben Simonyi Jenő által írt ismertetés már teljes kifejlettségében mutatta be a helyi pingálás korai stílusát. Akkoriban a szobabeli fehérre meszelt falak felső szegélyét színes, rendszerint kék sáv képezte, többszínű csíkokkal keretezve, rajta tarka virágos indával; a mennyezet egyszínű, sárga, világos vörös vagy kék festést kapott. A konyhában is tarkán virágozott sávok zárták le a fal fehér szakaszát, a kéményalján gyakori volt az okker alapra, elütő színnel felrakott pettyezés; a pitvar szokott pingálás-dísze volt a cserépből szétágazó virágbokor, többnyire kék alapon. A szobabeliekhez hasonló virágos fríz húzódott a ház külsején is. Rendszerint az ablakok köze is pingálást kapott. A pingálást a hozzáértő asszonyok napszámért és élelemért végezték. 1909-ben Novák József Lajos a Kalocsa melletti Homokmegyén a pingálást általánosnak találta, megjegyezve azonban, hogy egy részüket házilag kivágott sablonnal állították elő. Ebben az időben a cifritos konyhá ban a katlan- és kemenceszáj előtti tévő t is virágos pingálás díszítette. A fal pingálásának motívumaihoz kapcsolódva, nem volt ritka a madárfigura, és előfordult emberábrázolás is, pl. menyasszony és vőlegény képe. Az I. világháborút követő gazdasági válság hatására a Kalocsa környéki parasztok felhagytak a drága szabadkézi pingálás csináltatásával, és a helyét szinte általánosan elfoglalta a gyorsabban és így olcsóbban kivitelezhető sablonos festés. Az 1930-as évektől, a kalocsai népművészetnek az idegenforgalom és a kereskedelem által való felfedeztetését követően, a kézi pingálást a külső megrendelések tartották életben. Ezek a pingálások már leginkább középületeknek a dekorációi lettek; a korábbiaknál jelentősen nagyobb falfelületekhez megfelelő munkaközösségeknek kellett összeállniuk, miáltal meggyorsult a pingálás új stílusának az egységesülése. Az új követelmények hatására általánosultak az egész falfelületen szétterülő virágbokros kompozíciók, miközben a díszítőmotívumok is változtak, nagyobbodtak, a virágalakítás pedig természethűbbé lett, a → Kalocsa vidéki hímzésben akkor divatozó minták hatására. – 2. Dél-Tiszántúl . A századforduló tájától mutatható ki a helyi pingálás, főként szlovák falvakban, de magyaroknál is. Békés és Csanád megyében otthonos a házak külső lábazatának pingálása: többnyire megnedvesített ujjal húzzák a még nyirkos alapszínbe a mintákat, ritkábbak a helyi pingálásnak megfelelő, színes virágozások. Kézi pingálású színes virágmintázat különösen a tornácra és a szobába került, itt szokás volt kifesteni a kemencét, esetleg a padkáját vagy mindkettőt is. Gyakran a szoba mennyezete ugyancsak virágdíszes volt. Mindezek a pingálások készülhettek házilag kivágott patronokkal is. Egyes festőasszonyok a két világháború közti években piktormunkák hatására, levelezőlapok nyomán tájképeket is kezdtek festeni a házak tornácára és kemencéje falára. – 3. Ajak, Szabolcs-Szatmár m. A községben a század fordulóján egészen egyszerű pingálás volt szokásos: a pitvar sárgára vagy szürkére festett falát négy szeletbe vágott, csipkézett szélű „kolompér” segítségével, mésszel vagy kék festékkel bepöttyözték. Az I. világháború előtti években kezdték a pitvar és a konyha erőteljes tarka színezésű, virágos-madaras (kokas, galamb) pingálását. A virágkor az 1930-as évek végéig tartott, az 1960-as évekre az utolsó kézi pingálások is eltűntek, és előretört a piktorral csináltatott patronos festés. Az ajaki parasztasszonyok pingálásaira jellemző a szegélyező tömött virágfüzér és a nemzetiszínű vagy rozmaringos rácsozással felosztott falfelület, az osztásmezőkben váltakozó virágokkal. A szegényebbek az olcsó sárga agyagos alapszínt alkalmazták, a tehetősebbek a porfestékkel nyert kéket. Cifrázták a kemencetévőt is. A pitvar boltívének közepén általános zárómotívum volt a piros, tükrös szív, r. k. családoknál a kereszt, ezekhez datálás csatlakozott, továbbá feliratok, pl. „Béke a ház lakóira”, „Isten hozott”. A mintákat többnyire azokról a rózsás falitányérokról vették, amelyek a pingálásos falra kerültek. Egy-egy pitvar kifestését 3–4 cifrázó vállalta fel. A hozzáértő asszonyokat igen megbecsülték; ennek hatására 7–8 éves leánykák már tanulgatták a pingálást az istálló falán. – 4. Szilágyság . Az I. világháborúig elsősorban a tűzhely füstnek kitett környékének kibabozása volt szokásban: okkersárga agyagfesték vagy kemencében megégetett tégla porából származó vörös rókafesték alapon fehér vagy okker színű pettyezés és esetleg egy-két csík. A tűzhely körüli fehérre meszelt részeken ugyanekkor többszínű (vörös, zöld, kék), geometrikus jellegű kockaminta volt, ez együttesében kályhacsempékkel kirakott felület hatását nyújtotta. Az I. világháború óta a leányok, (ill. a fiatal, ismét férjhez menni óhajtó özvegyasszonyok) virágmotívumos és madaras díszítést rajzolnak a szabályos mezőkbe. Ahol azonban nincs fiatal leány, továbbra is a régies, virág nélküli, menyecskének kevés virágos pingálás maradt illendő. A korábbi motívumok, de részben az újabb divatúak is apró pöttyökből kialakították, amit felszaggatott kukoricacsuhé segítségével vagy gyapjúgombolyaggal kiviteleznek. Désházán tollecsettel is dolgoznak, másutt, így Diósadon és Széren tulipán, rózsa stb. alakúra kivágott papír forma alkalmazásával, az ilyenek a többnyire előre meghúzott hálózat egy-egy kockájába illeszkednek. A mintázást évente legalább kétszer újraalkotják, a kész munkát szignálják és datálják. Leányok és menyecskék szokták a ház és a pajta külső falát is festeni, vörös alapon babozással vagy virágosan. – 5. Boldog, Pest m. A két világháború közti időben kezdődött a szobabeli kemencék színes festése, virágokkal és emberalakos mintázattal. – Irod. Novák József Lajos: Homokmégy népi művészete (Népr. Ért., 1909); Baur-Heinhold, M.: Süddeutsche Fassadenmalerei vom Mittelalter bis zur Gegenwart (München, 1952); Bednárik, R.: Mal’ované ohništia v oblasti Malých Karpát (Martin, 1956); Butnyik-Sziverszkij, B. Sz.: Ukrainszke narodne misztectvo, Zsivopisz (Kijev, 1967); Tábori György: Békés és Csanád megyei szlovák festőasszonyok (Békési Élet, 1970); Muraközi Ágota: Cifrázott pitvarok Ajakon (A nyíregyházi Jósa András Múz. Évkve, 1972).

Pingálás. Eresz alatti csík „koszorú” befejezése (Homokmégy, Bács-Kiskun m., 1958)

Pingálás. Lakószoba részlete pingált búboskemencével és falcsíkkal (Homokmégy, Bács-Kiskun m., 1958)

Pingálás. Vén Lajosné Török Giza pingálóasszony (Szakmár, Bács-Kiskun m., 1954)

K. Csilléry Klára

pint: űrmérték , amely különböző helyeken és időben más és más nagyságú volt. Folyadék különösen bor (→ borűrmértékek), de gabonaféleségek mérésére is használták. Mo.-on a pint két → iccével, azaz négy meszellyel (→ meszely), kb. 1,6 literrel volt egyenlő. 32 pint egy akó , 16 pint tett ki egy régi magyar akó t, egy erdélyi → köböl pedig 64 pint volt. A magyar icce egyenlő nagyságú volt a bécsi pinttel (0,5979 l). A németországi → mérő 4–16 pint között ingadozott. – A szó a pinctus ’jelzett’ jelentésű latin szóból származik.

Dankó Imre

pintér: → kádár

Pintér Sándor (Etes, 1841–Szécsény, 1915): ügyvéd. A bp.-i egy.-en hallgatott jogot. 1867-től ügyvédi gyakorlatot folytatott Szécsényben. 1901-ben a szécsényi kerület ogy.-i képviselője lett. Régészeti és néprajzi kutatásokat folytatott. Monografikus tanulmánya, amelyben a palócságot mint önálló néprajzi csoportot történeti-régészeti-nyelvjárási emlékeinek számbavételével vizsgálta, a századvégen kibontakozó etnografiai kutatások figyelmét az északi magyar vidékekre irányította. – F. m. A palóczokról (Bp., 1880); A népmesékről (Losonc, 1891); Szécsény és közvetlen vidéke a honfoglalás előtti korban (Losonc, 1897).

Szemerkényi Ágnes

pintli: a fej első kétharmadát borító, fekete atlaszból és bársonyból szabott, homlok felett csúcsba hegyesedő, tarkón megköthető tenyérnyi széles pánt, amelynek végét a leányok szalaggal, az asszonyok → főkötővel takarták le. – A morva és cseh területeken is ismert pintlit É-Mo.-on, Komárom, Hont, Nógrád, Somogy és Tolna m.-ben viselték, magát az elnevezést a Dunántúl több pontján is használták. A pintli a 20. sz. elején a → martosi viseletben még ismert volt. (→ még: fejviselet) – Irod. Fél Edit: A női ruházkodás Martoson (Népr. Ért., 1942); Kresz Mária: Magyar parasztviselet (1820–67) (Bp., 1956).

Flórián Mária

pintőháló: → karikás dobóháló

pintyőkézés: → prücsközés

pipabíró: → korombíró

pipatórium: pipatartó: pipák elhelyezésére szolgáló fali állvány. Rendszerint nagyjából háromszögű, ritkábban négyszegletes forma, lenn egy nagyobb polccal a pipafejek alátámasztására, fenn egy kisebbel, a pipaszárak megtámogatására. A felső polc széléből a pipák várható számának megfelelő számú karéjt vágnak ki. – A pipatórium német területen 1800 körül már használatban volt, néhol népi berendezési tárggyá is vált, különösen szép, faragott példányok maradtak fenn Schleswig-Holsteinből. Mo.-on a 19. sz. folyamán került át az úri-polgári lakásokból a parasztsághoz, és terjedt el az Alföldön és a Dunántúlon, elsősorban módos családoknál. A parasztházbeli pipatórium gyakran házilag barkácsolt, díszesebb formaváltozat kevés területen alakult ki. ÉNy-Dunántúlon jellemzőek a domború faragású, az ormon Szent Györgyöt ábrázoló pipatóriumok, Tótkomlóson a virágos festésűek, melyek faragott oromrésze kétfejű sas nyaka közt álló magyar katonát mutat. A dévaványai Kádár Gyula pásztorfaragó még az 1920-as évek végén is faragott pipatóriumot.

Áttört díszítésű pipatórium (Ravazd–Tarján-puszta, Győr-Sopron m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Szent György-ábrázolással faragott pipatórium (Szentgál, Veszprém m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Diófából készített pipatórium, faragott keretekkel és rozettákkal (Karcag, Szolnok m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

pipázás: a dohányzás egyik fajtája, mely a szívócsővel ellátott eszköz, a pipa segítségével a dohány füstjének élvezetéből áll. A pipát, már a → dohány őshazájában, Amerikában az indiánok is használták. Európában a dohányzás pipázás alakjában honosodott meg és terjedt el. A pipák különböző anyagokból készültek (cserép, ón, porcelán, tajték). A cseréppipa volt a legelterjedtebb, sok fazekasközpontban gyártották. Leghíresebb volt a → debreceni pipa, melyből a 18. sz. végén évente több, mint tíz milliót gyártottak és még tengerentúli exportra is jutott belőle. Hasonlóan híres és keresett volt a selmeci pipa is. A pipakupakokat a rézművesek, a szárakat a csutorások gyártották. A tajtékpipa-metszés ritka mesterség volt. A múlt században Mo.-on több híres tájfajta pipadohányt termesztettek és szívtak (debrői, kóspallagi, verpeléti stb.). Gyenge leveleiket különböző házi fermentáló és pácoló eljárásokkal javították. A pipadohány kezelése, a kellemes keverékek összeállítása a férfiak szórakozása és szenvedélye volt. Egész felszerelés: → pipatórium, dohányvágó, dohányszita, → dohánytartó, → dohányzacskó voltak a kellékei. – A rágyújtás és a pipázás egyéni vagy társas kedvtelésnek számított. A gyufa feltalálása előtt a pipázók acél-kova-taplóval gyújtottak rá, amit állandóan maguknál hordoztak. A díszes tűzszerszám később is hozzátartozott a → pásztorkészséghez. – A pipázás divatja Mo.-on a reformkorban érte el tetőpontját. Utóbb szinte jelképévé vált a szemlélődő, tespedő, vidéki nemesi életmódnak. A pipázás a múlt század derekától a dohánymonopólium bevezetése, a mo.-i dohánytermesztés általános változásai, a régi pipadohányok eltűnése folyamatával párhuzamosan szorult vissza a szivarral és a cigarettával szemben. Nehezen illeszkedett a modern, gyors életritmusba. Kellékei is terhesek voltak. Előbb a polgárság kezdte elhagyni. A parasztságnál a pipa a dohányzás élvezete mellett a tekintély, a mód, a felnőtté válás stb. különös jele, elmaradhatatlan tartozéka volt. Kedvenc pipáját gyakran a koporsóba tették és együtt temették el a parasztemberrel. A magyar parasztság csak az I. világháború után kezdte elhagyni tömegesen a pipázást és áttérni a → cigarettázásra. – Irod. Timkó György: Acél–kova–tapló a magyarság kezén (Népr., Ért., 1906); Ecsedi István: A debreceni cseréppipa (Debrecen, 1932); Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964).

1., 3. munkácsi pipa, 2. deák pipa, 4. kávéházi pipa, 5–6. vékony pipa, 7. egész rezű pipa, 8. méhész pipa (Mind: Debrecen, századforduló)

Pipaszurkálók (19. sz. második fele) Déri Múzeum, Debrecen

Csiholó acélok (19. sz.) Déri Múzeum, Debrecen

1. A parasztembernek pihenéskor pipázás közben sem szokás leülni (Orosháza, Békés m., 1970-es évek)

2. Pipázó tanyai parasztember (Kéleshalom, v. Bács-Kiskun m., 1976)

3. Pipázó pásztor, kezében kostök zacskóval (Bugac, Bács-Kiskun m.)

Kósa László

pipics: talpas üveg → mécs, amely asztali és kézi világító eszközként egyaránt használható. Üveghutáinkban nagy mennyiségben készítették a pipicseket, különféle kereskedelmi csatornákon az egész magyar nyelvterületen széles körben elterjedt. (→ még: világítás) – Irod. Márkus Mihály: A magyar népi világítás (Népr. Ért., 1940); H. Kerecsényi Edit: Világítási módok és eszközök Komárvároson (Népr. Ért., 1954); Iváncsics Nándor: Népi világítás a Zempléni hegyvidéken (Ethn., 1958).

Pipics (Magyarszerdahely, Zala m., 1940)

Filep Antal

pipolaháló: a viza fogására alkalmas, rendkívül erős fonalból kötött hálóféle, amelynek szerkezete és használati módja a → kerítőhálóéval azonos. Herman Ottó Győr környékéről, s már a 19. sz. közepén is ritkán használt szerszámként ismertette. Nem külön szerszámtípus: az öregháló speciális, egy halfajta fogására szolgáló változatának helyi neve a pipolaháló. Nem tudjuk, hogy azonosítható-e már a 14. sz.-i oklevelekben emlegetett, szintén vizafogásra szolgáló „vizahálóval” (1325: „sex recia usonum”), ill. „nagyhálóval” (1395: „7 retia magna”). – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Belényesy Márta: A halászat a XIV. században (Ethn., 1953).

Szilágyi Miklós

pirics: → dikó

piritusz: → lidérc

piritty: → ághegyháló

piritty háló: a → laptoló tiszai elnevezése. Herman Ottó Mesterszótárában a piritty háló 10–12 m hosszú, lócsontokkal súlyzott szegedi → kétközháló. Baja környékén viszont egy kisméretű emelőháló (→ ághegyháló), a kiscsuhé . Ez kb. 80×80 cm-es léhés, két db. ívesen meghajlított vesszőkáván, melynek sarkai erősen ólmozottak. Jellegzetes alkatrésze a pöcök , egy piskóta alakú bőr- vagy fadarab, esetleg 8-as alakban meghajlított drót, mely a háló sarkainál az in ra van fűzve. A piritty hálót kötélen eresztik le tuskós helyekre a pontyfészekhez, s a fölé kerülő halat hirtelen rántással emelik fel. Ilyenkor a háló öblösen összehúzódik, a pöckök az inon összecsúsznak, s nem engedik a hálót kifeszülni. – Főleg idős halászok olcsó, de eredményes szerszámja. Ismert a jugoszláviai Dunán és a Dráván, Száván is potez vagy celinac néven, de ezeknél hiányzik a pöcök. A piritty háló szó eredete nincs megnyugtatóan megfejtve, de lehetséges, hogy ugyanúgy az emelést jelenti, mint a laptolás. – Irod . Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Cvar: Ethnografska istrzivanija i grada (III., Zagreb, 1941); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Piritty háló sarka a csobbantóval. Dunai halászok használták (20. sz. első fele)

Solymos Ede

Piroska és a farkas: polgári-városi környezetben közismert → hiedelemmese jellegű → gyermekmese. Cselekménye: Piroska (Pirossapkácska) bort és kalácsot visz beteg nagyanyjának. Útközben összetalálkozik a farkassal, s az rábeszéli, hogy virágot is vigyen. Míg a kislány virágot szed, a farkas elnyargal a nagymamához, elnyeli s magára öltve hálóköntösét és hálósapkáját, befekszik az ágyába. Nemsokára megérkezik Piroska, és megkérdezi, hogy miért olyan nagy a füle, szeme, szája. A farkas válaszai: a) azért, hogy jobban halljalak, b) azért, hogy jobban lássalak, c) azért, hogy könnyebben bekaphassalak/vagy felszólítja, hogy feküdjön mellé. A kislány nekikészülődik, de irtózik, s kérdéseket tesz fel: miért olyan nagy/vagy szőrös a lába, a keze, a szája stb. (vö. Perrault változatával), a farkas bekapja. Arrajáró vadász meghallja a farkas erős horkolását, bemegy, felvágja a hasát, s Piroska és a nagyanyja elevenen kisétál belőle. A hasat megtöltik kaviccsal. A farkas elpusztul (AaTh 333: vö. → hét kecskeolló, a: AaTh 123). – A mese a magyar szájhagyományban könyvmesék nyomán vált ismertté. A két számontartott változat közül a 19. sz. közepén gyűjtött szegedi a Perrault mese (Le Petit Chaperon rouge), a 20. sz. közepén feljegyzett kalotaszegi pedig a közkedvelt Grimm-mese (Rotkäppchen) származéka. Előbbi a forrásnak megfelelően befejeződik azzal, hogy a farkas felfalja a kisleányt, utóbbiban már – a Grimm-mesének megfelelően – megtörtént a hét kecskeolló meséjével való kontamináció: megjelenik a vadász, és Piroska meg a nagymama irreális módon előbújnak elevenen a farkas hasából. A két mese közül a Perrault-származék már magán viseli a folklorizálódás látható nyomait: Piroska ott feltett öt kérdése a népmesei törvényeknek megfelelően itt háromra redukálódott, és a mese légkörében „A boszorkány komaasszony” (AaTh 334) és „A lábát mosó halál” (AaTh 336) típushoz került közel. A gyermekmesemondótól származó kalotaszegi változaton viszont a könyvforrás közelsége érződik. Piroska és a farkas meséje elsősorban Perrault és a Grimm testvérek hazájában ismert, de tudunk belga, holland, dán, olasz, spanyol és portugál változatokról is. P. Delarue szerint kisugárzási középpontja a Loire forrásvidéke, itt találta ugyanis a legtöbb, az irodalmi feldolgozásoktól független vagy azokkal kevert változatot. A típus másik monográfusa, M. Rump a súlypontot keletebbre, a francia–olasz–tiroli Alpok területére helyezi és a mesét az óvó-, → ijesztőmesék közé sorolja. (→ még: Jancsi és Juliska; → kismalac és a farkas, a) – Irod. Henssen, G.: Deutsche Schreckmärchen und ihre europäischen Anverwandten (Zeitschrift für Volkskunde, 1953); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Delarue, P.: Le conte populaire français (I., Paris, 1957).

Kovács Ágnes

piros tojás: → húsvéti tojás

piszeháló: → piszlicárháló

piszke: → pöszméte

piszkésháló: → piszlicárháló

piszlicárháló, piszeháló, piszkésháló: a → kerítőhálóval azonos szerkezetű, de annál lényegesen kisebb (maximum 80–100 m hosszú) hálóféle. A piszlicárhálót Szegedről, a piszkésháló t Komáromból közölte Herman Ottó, és részletes leírás nélkül a szegényebb halászok szerszámának minősítette. A Duna mentén – újabban – a horogra való csalihal fogására szolgáló, 5–10 méteres kerítőhálót nevezik piszeháló nak. Nem külön szerszámtípus: a kerítőháló változata csupán, amelynek kezeléséhez már csónak sem szükséges, hiszen a vízben gázolva kerítenek vele. A piszlicárháló elnevezést „gúnyolódó” színezetűnek érezte Herman. A piszkésháló elnevezésének alapja a kerítőháló parton maradt szárnyát tartó halász piszkefá ja (hegyes végű bot) lehet. A kisméretű kerítőhálónak általánosan használt terminológiája a → kétközháló; a piszlicárháló elnevezései szűk körben elterjedtek, esetleg csak alkalmilag használtak. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Szilágyi Miklós

pitán: → kukoricalepény

pitli: → puttony

pitvar: a lakóház előtere, belépő helye, konyhája vagy a konyha bejárati ajtaja felőli része. Néhol pitar a neve. – A pitvar a 16–18. sz.-i forrásokban nagyon gyakran fordul elő mind a szegényparasztság hajlékainak, mind a főúri rétegek palotáinak a leírásában. Az egykori alaprajzi kapcsolás elvei és az egykorú tüzelőberendezések szükségessé tették a pitvarok, előterek beiktatását az egyes helyiségek között. A lakáskultúra alapelvei pedig társadalmunk egészére azonosak voltak a 18–19. sz.-ig. A társadalmi különbségek csak a mennyiségi tényezőkben és a kivitelezés színvonalában, az építőanyag minőségében fejeződtek ki. A pitvar tárgytörténete szorosan összefügg a → konyha fejlődésével. Építészeti kialakítása egyszerű. A konyha udvari ajtaján kívül a szobába, kamrába vezető ajtók tagolják. Nemritkán keskeny ablaka van az udvarra is. Az udvari ajtó felett gyakran szellőzőnyílást építenek be. Az udvar felőli falban nemritkán falba épített szekrényt helyeznek el vagy vakablak szerű fali fülkét, amit bepolcozhatnak. A kéményaljá tól fal választja el, amelyen általában félkörívesen lezárt nyílás vezet át. A választófalban szokásos volt kis ablakszerű nyílást vágni, hogy a két térfelet egyszerre, egy fényforrással lehessen megvilágítani. A pitvar nem mindig kapott mennyezetet. Némely vidéken, pl. a magyar nyelvterület keleti részén a 20. sz. negyvenes éveiben is bőven akadtak még olyan konyhák és pitvarok, amelyek nem voltak lefedve, légterük a tető felé nyitott volt. Gyakran, amikor födémet készítettek, a pitvarban volt a padlásfeljárat nyílása. A 19. sz. végéig, századunk elején az ilyen megoldás gyakori volt. A múlt század folyamán divatossá váltak az udvarról nyíló, beépített padlásfeljárók. Ezeket is részben a pitvar terén át vezették. A pitvar mennyezete gerendás deszkafödém, vagy gerendás, léces, stukatúros, tapasztott, vakolt födém volt. A 18–19. sz. folyamán az igényes épületeknél nagyon gyakran a szabadkémény boltozatának készítése során a konyha előrészét a pitvart is boltozattal fedték le. A boltozott födémű pitvarok esetében is, de a gerendás, deszkás mennyezetűek esetében is gyakran emeltek a pitvar, konyha bejárati ajtaja elé gádor t, hambit ot, → ajtó előtti boltozatot. Ezek elsősorban a Kisalföldön voltak fellelhetők nagy számban. A 19. sz. vége előtt nemegyszer a rossz közbiztonsági, de a bizonytalan egészségügyi viszonyok miatt is a pitvarban építették meg a kutakat. – A keleti házvidéken a pitvar szinonim változata az → ereszalj volt (→ keleti háztípus). Az → északi háztípus elterjedésterületén a hagyományos viszonyok között, a belső fűtésű, kemencés lakószobák használata esetében, amikor a pitvarban, mint a ház előterében semmiféle tüzelőszerkezet nem volt, csak raktár- és közlekedési térként használták. A pitvarban általánosan mozgatható bútorzatot tartottak, vizespadot, lábonálló polcot, de előfordult, hogy nyári étkezőhelyül asztalt, székeket helyeztek el benne. A pitvarokon általában ablak nem volt, hogy ha az utóbbi 80–100 évben építettek is, azok rendkívül kisméretűek, főleg keskenyek voltak. – A pitvar szó 1300 óta ismert nyelvünkben, a pokol pitvara összetételében fordul elő, 1466-ból a királyi palota pitvaraként bukkan fel. Nyelvünkbe valamelyik szláv nyelvből, valószínűleg az ó-bolgárból vagy az ó-szerbből került át. Nagyon valószínű, hogy a szláv nyelvbe a görögből került át és a praitórion ’templomi előcsarnok’ szóra visszavezethető. Feltűnő azonban, hogy ’lakóház, parasztház előcsarnoka, előtere’ jelentéssel csak a magyar nyelvvel érintkező szlovákban találkozunk, és az ezzel kapcsolatos keleti cseh-morva nyelvben. Lehetséges, hogy pitvar szavunk a hazai fejlődés során vált a népélet kifejezéskincsének részévé. A szlovák és a cseh nyelvbeli hasonló jelentése magyar hatásra alakult ki.

Filep Antal

pityegő fene: → ketyegő fene, a

pityke: többnyire ezüstből, ónból, ólomból, pakfonból stb. gömbölyű vagy megnyúlt, egres-alakú, különböző nagyságú díszgomb. A múlt században általánosan ismert volt számos vidék parasztságánál, legtovább a pásztorok viseletében maradt meg. A cigányok más formájú és nagyságú pitykét viseltek.

Andrásfalvy Bertalan

pityóka: → burgonya

plafon: → mennyezet

Plánder Ferenc (Kiskanizsa, 1796–Nova, 1867): r. k. lelkész, Nován (Zala m.) esperesplébános. Alapos ismerője volt a dél-zalai népéletnek. A reformkorban a paraszti élet viszonyai iránti érdeklődés ösztönzésére a Tudományos Gyűjteményben két forrásértékű néprajzi-népnyelvi leírást tett közzé → Göcsej területéről. – F. m. Zala vármegyei göcseji szóejtés s annak némely különös szavai (Tudományos Gyűjtemény, 1832. 3. sz.); Göcseinek esmérete (Tudományos Gyűjtemény, 1838. 6. sz.). – Irod. Tálasi István: Néprajzi életünk kibontakozása (Bp., 1948); Plander Ferenc Göcsejről (Zalaegerszeg, 1970).

Filep Antal

plasztikus díszítés: → domborműves díszítés kerámián

pléh Krisztus: → út menti kereszt

pletyka: alkalmi bizalmas közlés, amely a valóságot negatív irányba taszítja. A társadalmi → normák fennmaradását segíti, ugyanakkor bomlasztja is a közösséget. Kettős jellege miatt a közösség gyakorolja, de tiltja is. A hallgatóval szembeni bizalom kifejeződése is. A közösség leggyakrabban érintkező személyeinél (asszonyok) a leggyakoribb.

Beszélgetés vasárnap délután (Dercen, v. Bereg m., 1940)

Jávor Kata

pócik: → padka

Pócs Éva, Csalog Zsoltné (Bp., 1936–): folklórkutató, az MTA Néprajzi Kutató Csoport tudományos munkatársa (1965–). Tanulmányait a bp.-i ELTE Bölcsészettudományi Karán végezte (1960), majd a szolnoki Damjanich Múz. muzeológusa lett. A magyar néphit, népszokás, ráolvasások témaköre a főbb kutatási területe. Tanulmányai jelennek meg e témakörökben a szakfolyóiratokban. – F. m. Zagyvarékas néphite (Népr. Közl., 1964); A karácsonyi asztal és a karácsonyi vacsora hiedelemköre (Népr. Közl., 1965).

pofándli, puffandli: → csípőpárna

pofaszíj: → kantár

pogácsa: változatos összetételben a parasztkonyha leggyakoribb hétköznapi sült tésztája. Legegyszerűbb és egykor a későbbi → kenyér módján fogyasztott változata a → lepénykenyér. A → hamuban sült pogácsa nem a mesélő képzelet szülötte, hanem a → sütés valóságos módja. A mézes pogácsa specialisták készítményeként vásári csemege. Régóta híres a tordai, debreceni mézes pogácsa. (→ még: molnárpogácsa, → tollaspogácsa)

Kisbán Eszter

Pogány Péter (Bp., 1923–): középiskolai tanár, r. k. lelkész, folklorista. Bölcsészettudományi doktorátust szerzett a bp.-i tudományegy.-en (1948). A bp.-i Népművészeti Intézet tudományos előadója (1951–58). A magyar folklórtörténet összes verses szövegemlékének forrására vonatkozó feltáró-elemző, rendszerező munkát végez. A magyar népdal-szövegkataszter megszervezője és gondozója. – F. m. Folklór és irodalom kölcsönhatása a régi váci nyomda működése nyomán (1770–1823) (I. Vásári ponyvairatok, Bp., 1959); A magyar ponyva tüköre (Bp., 1978).

pohánka: → hajdina

pohár: → bögre

pohárszék, almárium, konyhaszekrény, tálalószekrény: tárólóbútor, melyet általában a díszedény bemutatására is kiképeztek. – A pohárszék a 15. sz.-ra Németalföld, Franciao. területén alakult ki ebédlői díszbútorként. Előzménye a vendéglátás alkalmával pusztán a vagyon érzékeltetése céljából értékes edénnyel megrakott tálalóasztal, ezt váltotta fel az alacsony edénytároló szekrény, amelyre a kitett tárgyak jobb érvényesülése érdekében állvány került. A kifejlődött pohárszék példájára jött létre a konyhaszekrény. Az európai parasztság a pohárszéket a 17–18. sz.-tól vette át, számos változatot alakítva. – A mo.-i parasztságnál a pohárszék használata meglehetősen kései, terjedése sem egyenletes, a palócokhoz hagyományos formájában nem is ért el. Erdélyben viszont már a 18. sz.-ból több népi pohárszék is fennmaradt, s noha a pohárszék általában → asztalosbútor, itt a korai meghonosodás következtében a 19. sz.-ban → ácsolt ládát előállító háziiparosok is készítették, sajátos változatokat alakítva ki. A magyar népi pohárszékek eltérő formai megoldásai többszöri, más-más eredetű átvételre mutatnak. Erre utal a sokféle elnevezés is, így foltokban az egész magyarságnál: almárium, kaszten, kaszli, kászli, kredenc, polc, tálalópolc; az Alföldön: fazekas, tányéros, tejes, kadru; Erdélyben: tálas, álló tálas, tálasszekrény, üveges . A pohárszék Ny-Mo.-on konyhai, a keleti területeken szobai bútor, itt vászonneműt tároltak benne, néhol tekercsekben a tetején is. A pohárszék legfontosabb mo.-i változatai: 1 . Egy- vagy kétajtós, alacsonyabb-magasabb szekrényke, egyetlen, esetleg egymás fölött két tárolótérrel. – 2 . Kétrészes szekrény, esetleg egybeépítve. Alsó része általában zárt, egy- vagy kétajtós, a fölsőt polcrendszer alkotja, ez nyitott vagy zárt, rácsos vagy üveges ajtóval. – 3 . A dunántúli és Duna-Tisza közi forma aszimmetrikus felépítésű: bal oldalt egymás fölött elhelyezett fiókok, jobbra egyajtós zárt tárolótér, felső részén néha tányértartó korlát található. A Duna–Tisza közén néha aszimmetrikus alsó rész fölött több soros polc emelkedik. – Szobában, füsttelen pitvarban díszített, füstös konyhákban egyszerűbb kivitelű bútor volt. Ritkább rajta a faragott dísz, általánosabb a festett → virágozás, különösen gazdagon díszítettek az erdélyi pohárszékek. – Irod. Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása (Bp., 1943); Krüger, F.: El mobiliario popular en los países románicos. A. (Coimbra, 1963); Domanovszky György: Népi bútorok (Bp., 1964); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

Tálas nyári konyhában (Kászonimpér, v. Csík m., 20. sz. eleje)

Tálalószekrény szobában (Szék, v. Szolnok-Doboka m., 1940)

Színesen festett tálas, nyitott alsó és fölső résszel (Homoródalmás, v. Udvarhely m., 1873) Bp. Néprajzi Múzeum

pók: 1. a magyar néphit szerint szerencsét hozó állat és bizonyos → előjelek is fűződnek hozzá. Akire ráereszkedett, az a hit szerint pénzhez jutott. Ha lány ágya fölött ereszkedett le, a menyasszonyi fátylat szőtte, tehát még abban az évben férjhez ment. Ha nagyon szorgalmasan dolgozott hálóján, akkor szeles, esős időt vártak. Ha megölték, szerencsétlenséget hozott; gömöri hit szerint meg is halt az, aki a kaszáspókot agyonütötte. Úgy tartották, hogy pókról álmodni bosszúságot jelent. Szerepe volt a gyógyításban is. 1791-ből való kézirat negyednapos → hideglelés ellen pókhálóból csinált borsónyi pirula, golyó nyelését ajánlotta a betegnek. A későbbi népi gyakorlatban a hideglelősnek kanál tejben kellett lenyelni a pókot. Göcsejben három pókot kis ruhába kötve vízzel töltött pohárba tettek, a hideglelős háromszor egymás után ivott belőle, végül a pókokat három különböző ház felé eresztette el. Kis zacskóban nyakba akasztva magára vette a lázas betegségeket, hájjal összetörve sebkenőszer. Általános gyakorlat, hogy a vágott sebre pókhálót borítottak. Országszerte alkalmazták → szemverés elleni füstölőszerül is, egyéb szerek társaságában. A → tehénnek kenyérbélben pókot, Farkaslakán póktojást adtak, hogy üzekedjék. Kalotaszegen „pókhálóvetéssel” meg tudták állapítani, hogy akar-e valaki valakinek a halálára törni. Akire gyanakodtak, ellopták két-három szál haját, és növő hold idején pókhálóba dobták. Ha harmadik reggelre a pók eltávolította azokat, valóban az illető halálát kívánták. – Irod. Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban (Ethn., 1937). – 2. → ághegyháló, → nyomóháló

Diószegi Vilmos

póka: → pulyka, → tácsi

pók keresztje: → eredetmagyarázó monda. Miért van a pók hátán kereszt, miért nem szabad a pókot agyonütni stb. Krisztus üldözői elől menekülve egy barlangba bújt. A pók hálójával befonta a barlang nyílását. Az üldözők, amikor a pókhálót meglátták, továbbmentek. A pók jutalmul kapta a keresztet a hátára, szent állat lett, nem szabad agyonütni. – A monda alapötletét az aggadikus irodalomban Ben Szirra Alfabétája tartalmazza. Dávid Saul elől úgy menekült meg, hogy búvóhelyét a pók körülfonta. Iszlám legenda ugyanezt Mohamed menekülésével kapcsolatban mondja el. Az európai irodalom a hét alvó szent legendájából ismeri. Folklór adatok jelzik a motívum meglétét Európán kívül Japánban, Indiában, Afrikában és az amerikai angoloknál is. Európában gyakorta a Szentcsalád menekülésével kapcsolatban fordul elő. A magyar folklórban feltehetően jobban elterjedt, mint amennyire az újabban feljegyzett kevés számú változat alapján sejteni lehetne. – Irod. Heller Bernát: A héber mese (Bp., é. n.); Scheiber Sándor: Mikszáth Kálmán és a keleti folklór (Bp., 1949).

Nagy Ilona

pokol: → búvóágy, → túlvilág

pókolás: kivágott díszítő lyukak mintás, hálószerű beszövése. Készítésénél előbb a kivágandó lyuk kerületét → előöltéssel többször körülvarrják, azután kivágják a vásznat és apró laposöltésekkel sűrűn körülvarrják. Különböző mintával szövik vagy kötik be – pókhálószerűen. – Irod. Ferencz Kornélia: A tűzött csipke (Bp., 1937).

Ünnepi fejkendő hímzésének részlete, a virágok közepe pókolással készült (Hövej, Győr-Sopron m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Ünnepi fejkendő hímzésének részlete, a virágok közepe pókolással készült (Hövej, Győr-Sopron m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

pokolba vitt lány: → gyermekgyilkos leányanya

pokolháló: → búvárháló

pokoljárás: → Tar Lőrinc pokoljárása, → túlvilágjárás

póla: → bölcső

Polányi Károly (Bécs, 1886–Toronto, 1964): gazdaságtörténész, politikus, gazdasági antropológus. A bp.-i, majd a kolozsvári egy. hallgatója volt, jogi diplomát szerzett. A Galilei-kör egyik alapító tagja és első elnöke (1908). 1919-ben Bécsbe, 1933-ban Nagy-Britanniába költözött. 1940-től az oxfordi és londoni egy. külső előadója. A II. világháború alatt előadó körutakat tett az USA-ban. 1947-ben a Columbia egy. közgazdasági tanszékére hívták meg tanárnak. Mint gazdasági antropológus megteremtette az ún. szubsztantivista iskolát az amerikai néprajztudományban. Gazdasági antropológiai elmélete illusztrálásaként feldolgozta Dahomey 17–18. sz.-i gazdaságtörténetét és a gazdaság fejlődését az ókori Görögo.-ban. – F. m. The great transformation (Szerk. C. M. Arensberggel és H. W. Pearsonnal, London, 1945); Trade and market in the early empires (Glencoe, Ill., 1957); Dahomey and the slave trade (A. Rotstein közreműködésével, Washington, 1966; magyarul: Dahomey és a rabszolgakereskedelem , Bp., 1972); Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet (Bp., 1976); The livelihood of man (Szerk. H. W. Pearson, London, 1977). – Irod. Bohannan, P.–Dalton, G.: K. P. (American Anthropology, 1965); Duczynska Ilona: P. K. (1886–1964) (Századok, 1971); Duczynska Ilona: P. K. Jegyzetek az életútról (Magy. Filozófiai Szle, 1971).

Polányi Károly

Sárkány Mihály

polc: 1 . A falifülke és az ajtós tárolóbútorok, pohárszék, szekrény, téka rakodásra szolgáló betétlapja. Elnevezései: a Dunántúlon: póca, pócik, polcik; a Felvidéken és az Alföldön: pócika, pócka . A magyarok a szótörténet tanúsága szerint a letelepedés után szláv népektől ismerték meg, valószínűle a falifülke tartozékaként. Innen ment át a polc név a tárolóbútor szerepű deszkalapra, ill. laprendszerekre, sőt néhol a pohárszékre is. – 2 . Falra vagy mennyezetre függesztett vízszintes deszkalap. Jellegzetes változata az alföldi konyhák fazéktartó polca ( fazekas, fazékpolc , vagy fazekasdeszka ). Egyszerűbb példányait kamrában és pincében használják. Rácsos korláttal szegett változatain konyhában dísztányért tartanak (tányéros) . – 3 . Szobai, fali tárolóbútor, egy esetleg két, korláttal védett vízszintes deszkalappal, alatta fogassorral, ez a → tálasfogas. – 4 . Fali tárolóbútor, több egymás fölötti lappal. Kisebb változatai a téka szerepkörét töltötték be, szélesebb példányai többnyire konyhabútorok az edényféle, fűszer, ill. aludni tett tej tartására (tálaspolc, tálas, edényes, tányéros, palackos, üveges, fűszeres, tejes) . – 5 . Földön álló, kezdetleges megoldásban földbevert lábú, polcos állvány, konyhában, kamrában. Újabb, asztalos által készített változatainak sokfelé stelázsi, telázsi a neve. – Díszítés, festés vagy faragás a tartalékedény tárolására, közszemlére tételére szolgáló egy vagy többsoros polcokon szokásos, az utóbbiak legváltozatosabb, áttört feliratokkal ékes példányai Cserépfaluból valók. (→ még: Hór-völgyi fafaragás) – Irod. Lajos Árpád: Díszes fafaragás a Hór völgyén (A Herman Ottó Múz. Évkve, 1963); Krüger, Fritz: El mobiliario popular en los países románicos. A. (Coimbra, 1963); Domanovszky György: Népi bútorok (Bp., 1964); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972); Steensberg, Axel: Danske bondemøbler (København, 1973).

Sarokpolc, az asztal mögötti szobaszöglet számára (Cserépfalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

pógár: parasztgazda általános megnevezése a Dunántúlon, szórványosan a Duna–Tisza közén. Használata a 16. sz. közepétől folytonosan adatolható. Kialakulása a kedvezőbb gazdasági és társadalmi helyzetet biztosító árutermelésben gyökerezik, amelynek bázisai a mezővárosok voltak. A megnevezés fokozatosan terjedt ki a teljes jobbágyokra, majd a jobbágyfelszabadítás után azok utódaira, a birtokos parasztokra. A Tiszántúlon a parasztvárosok, földdel rendelkező, a mezőgazdaságból is élő, félparaszt életmódot folytató tősgyökeres lakóinak megnevezése. – Irod. Takács Lajos: Polgár szavunk ’parasztgazda, paraszt’ jelentésének történetéhez (Magy. Nyelv, 1978).

Morvay Judit

polgári társastáncok: → keringő, → mazurka, → polka, → sottis, → történelmi társastáncok, → túrtáncok

polifónia: → többszólamúság

polistrofikus dal: → több szakaszos dal

politikai dal: időszerű közéleti kérdésekkel foglalkozó rövid, félnépi eredetű lírai dal. A fontos közéleti és hadi eseményekkel, kiemelkedő egyéniségekkel foglalkozó → történeti ének legközelebbi műfaji rokona, később helyettesítője is; a múlt században egynek vették őket és a korabeli → katonadalokkal együtt hazafiúi (hazafias) ének eknek is mondták. A politikai dal történeti elődje a → porcióének, a jobbágyi → panaszdal, az 1848 előtti félévszázad nemzeti → mozgalmi dalai és általában a katonai és adóterhek, valamint a jobbágyi robot, német elnyomás ellen tiltakozó dalok. Ezek egy része helyi színezetű, ha pedig felér az osztály- vagy nemzeti szintre, sokszor kisnemesi, diákos eredetű, csak kevéssé folklorizálódott. A személyiségnek a politikában való mind hangsúlyosabb jelentkezésével, továbbá viszonylag szélesebb paraszti, agrár- és ipari munkástömegeknek a közéleti harcokban való részvételével párhuzamosan alakult ki előző hagyományokra épülve az újkori politikai dal fiatalabb rétege. Arany László szerint a hazaszeretet, az ellenség gyűlölete, a közdolgok miatti öröm és bánat, a vezetők tisztelete és hasonló lehet a téma, utóbb már a nemzeti-nemzetközi keretek között kibontakozó osztályharc is. Így a 19. sz. második felétől elsősorban a Bach-korszak németellenes gúnydalai (idegen tisztviselők, fináncok, ún. földkóstolók visszaélései, tiltakozás az általános hadkötelezettség, a dohányegyedárusítás, adóterhek fokozódása stb. ellen), a választási küzdelmek → kortesdalai, az újabb paraszti panaszdalok (főként az elviselhetetlen adók ellen), valamint az osztályharcos → agrármozgalmi dal és → munkásmozgalmi dalok. Ez utóbbiak közül politikai vonatkozást tartalmaz néhány önállónak is vehető dalcsoport (pl. → békedal, → börtöndal, → sztrájkdal, → tizenkilences katonadal stb.). A nem feltétlenül munkás-, de tömegdalnak vehető újkori politikai dalok eszmei mondanivalójuk szerint sokféle néven ismertek (demokratikus, pártos, ellenálló, tiltakozó, forradalmi stb.) és olykor mai népszerű együttesek műsorain is szerepelnek. – A politikai dalokat időszerű vonatkozásaik miatt aránylag könnyű korszakolni. A rövid, csattanós, mozgékony forma jellemzi őket, az időszerű, sokszor szókimondó szövegek (– Jaj, de huncut a német, Hogy a fene enné meg! – Igyunk, aki angyala van. A bankónak most döge van! – Tisza malma két közre jár: Bécsnek őröl , nekünk darál; – Gesztre megyen extravasút. Abcúg Tisza, Éljen Kossuth!) gyorsan átalakulnak; mindig korabeli divatos nép- vagy műdalra húzzák rá őket. (Leggyakrabban szerepel a szinte elnyűhetetlen → Kossuth-nóta.) Az újabb réteg is félnépi eredetű, de a korábbinál jelentősebb mértékben folklorizálódott. – Irod. Arany László: A magyar politikai költészetről (Bp., 1873); Imre Sándor: A népköltészetről és népdalról (Bp., 1900); Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952).

Katona Imre

polka, pulka, pulyka: a 19. sz.-ban Európa-szerte elterjedt, 2/4-es ütemű, cseh eredetű polgári társastánc , amelynek számos változata (kreutzpolka, ill. a dallama alapján Zöld erdő…, továbbá gyorspolka, hapszpolka, fenyegetős polka, magyarpolka, rácpolka, rezgőpolka, sétapolka, simapolka, suszterpolka, tapsipolka stb.) a közelmúltban is népszerű volt a hazai (magyar és nemzetiségi) táncéletben. E változatok egyúttal arra is felhívják a figyelmet, hogy a polka elterjedésében a polgári táncélet és tánciskolák mellett jelentős szerepe lehetett a népi kölcsönhatásnak is. A polka s a vele rokon karakterű páros táncok (→ keringő, → mazurka, → sottis) jelentős szerepet játszottak a közép-európai paraszti tánckultúra átalakulásában, a viszonylag egységes, polgárosult táncstílus kialakulásában. – Irod. Norlind, T.: Adatok a keringő és a polka történetéhez (Emlékkv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára, 1943); Szentpál Olga: Keringő és polka a 19. században (Táncműv. Ért., 1956); Zibrt, È.: Jak se kdy v Cechách tancovalo (Praha, 1960).

Pesovár Ernő

pólya: → csecsemőöltözet

Polyphemos, (egyszemű) óriás megvakítása: → mitikus mese. Cselekménye: a hős (testvéreivel, társaival, pásztorfiú juhaival) egy óriás hatalmába kerül. Az óriás megeszi a hős juhait, és őt magát bezárja saját juhaival egy akolba. A hős álmában megvakítja az óriást, és egy kos (kecske) gyapjába csimpaszkodva kimenekül az akolból. Az óriás rájön a cselre, és megajándékozza a hőst gyűrűjével. Mikor a hős felhúzza, a gyűrű kiabálni kezd: „Erre, erre, vak óriás!”. A hős, mivel a gyűrűt nem tudja lehúzni, levágja a gyűrűs ujját, és beleveti egy feneketlen tóba. A gyűrű ott is tovább kiabál, az óriás utánamegy és odavész (AaTh 1137: folytatása gyakran: → vasfejű farkas, a, „Az ördög és a kenyér”). Megemlítendő, mivel mesénkhez közel áll a „Tűzvásárlás mesemondással”: AaTh 1920H → hazugságmese típus. Három vadász (favágó) testvér, akiknek felesége nem tett tűzszerszámot a tarisznyájába, hogy gyakrabban hazajárjanak, tüzet keresni indul. Egy tűz mellett fűtőző óriáshoz érnek, aki a két nagyobbat megsüti és megeszi, mivel nem tudtak neki olyan mesét mondani, amit ő nem hisz el. A legkisebbnek sikerül, s az óriás őt életben hagyja (→ hazugságverseny). – A Polyphemos típusnak 12 magyar változata ismert, az AaTh 1920H típusnak 4. Valamennyi a magyar nyelvterület keleti feléből származik. A mese első megjelenési helye a közismert Odüsszeia-epizód. Bár ezt iskoláskönyveink is széltében terjesztették, változataink nem ennek származékai, hanem feltehetően szóbeli (román?) közvetítéssel kerültek hozzánk a Balkánról. Áll ez elsősorban a szép, teljes rozsályi változatokra. Változataink egyike-másika mögött írott forrást sejtünk, eddig azonban csupán a sarkadiról sikerült megállapítanunk, hogy az ide tartozó Benedek-mese származéka. – Irod. Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (I., Bp., 1943; UMNGy V.); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Dömötör Ákos: Sarkadi népmesék (Gyula, 1962); Béres András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967; UMNGy, XII.).

Kovács Ágnes

polyváskas: → kétfülű kosár

polyvatartó: rendszerint csűrhöz, istállóhoz toldott félereszes melléképület polyva, törek, ritkábban gabona és széna tárolására. Általában alacsony, szilárd fallal ellátott, ajtóval zárható épületrész. Az Alföldön, s helyenként a Dunántúlon és északon is különálló építmény. Neve Erdélyben már a 18. sz. közepén törekól vagy polyvatartó; a Zobor-vidéken a 19. sz.-ban peleny, Zemplénben kocinka , a palóc vidéken pelyvás, pelyvalyuk , a Rétközben törekes . Az Alföldön a polyvatartó újabb, kezdetlegesebb, gyakran kóróból tákolt építmény, neve általában pévás-szín. A polyvatartó a Dunántúlon kutyu, kutyoló, pelva-kutyu néven ismeretes a 19. sz. elején is. A kutyu, kutyuló szó középkori átvétel a szerb-horvátból, ahol „ház” jelentése van. A polyvatartót Veszprém és Fejér m., némely vidékén iszling nek is nevezik. – Irod. Ébner Sándor: Adatok a Zselicség tárgyi néprajzához, különös tekintettel a faépítkezésre (Népr. Ért., 1931); Cs. Bogáts Dénes: Háromszéki oklevél-szójegyzék (Kolozsvár, 1943).

Paládi-Kovács Attila

pomagránát: → gránátalma

pompos: → cipó

Ponciánus históriája <lat. „Historia Septem Sapientum” ’hét bölcs meséje’>: keleti, ind. perzsa forrásokra visszavezethető mesegyűjtemény. Perzsa címe: „Sindibád Nameh” (Szindibád könyve). Európában a 14. sz. óta ismert és népszerű; keretes elbeszélés. A keret cselekménye: Ponciánus római császár elhalt felesége kívánsága szerint fiát udvarától távol nevelteti, hét bölcs mesterrel. Második felesége hazahozatja, azzal a szándékkal, hogy elpusztítja. A mesterek megtudják a csillagokból, hogy ha a fiú egyet szól, meghal, a fiú azonban náluk is bölcsebb, megtudja egy kis csillagból, hogy csak hét napig kell hallgatnia és életben marad. Mostohaanyja kísérteni kezdi, de Diocletianus ellenáll. Az asszony mégis bevádolja a császárnál, aki halálra ítéli. Az ifjú nem védekezhet, ezért tanítómesterei állnak elő és hét napon át igyekeznek meggyőzni a császárt tanítómeséikkel. A haragvó feleség is elmond minden nap egy mesét, amelynek az a tanulsága, hogy a császár ölesse meg a fiút. A császár ingadozik, Diocletianus hét nap alatt hétszer jár az akasztófa tövében, de végül megszólalhat, leleplezi mostohaanyját, aki méltó büntetést nyer. A Ponciánus históriájának egy 1472-ből való latin nyelvű hazai kézirata ismeretes. A 16. sz.-ban két fordítása készült el. Az egyiket Eberus Balázs bécsi nyomdász latin szövegből fordította s 1573-ban adta ki. Heinrich Gusztáv 1898-ban, a Régi Magy. Könyvtár egyik köteteként újra kibocsátotta. A másik egy frankfurti német szövegen alapul, amelynek első kiadása 1571–1574 között jelenhetett meg Kolozsvárott, Heltai Gáspár nyomdájában. Fordítójának is Heltait tartják. A 17. sz.-ban ennek a műnek Lőcsén még új kiadása született. 1790-ben újra kiadták. Népkönyvvé lett, ponyvakiadásai még a 20. sz. első éveiben is évente jelentek meg. Népszerűbb történetei európai, így hazai → novellamese és tréfás mesék nek (→ reális mese) is forrásaivá váltak. Ezek a következők: maga a keret-elbeszélés (AaTh 1377, Ponciánus históriája IV), a → szerelmesek alagútja (AaTh 1419E, Ponciánus históriája IV), az eltemethetetlen papok (AaTh 1536, Ponciánus históriája XII), → efezusi özvegy, az (AaTh 1510, Ponciánus históriája XIV), Amicus és Amerlius (→ Alexander és Ludovicus. AaTh 516C, Ponciánus históriája XV). – Irod. Poncianus históriája (Kiadta Heinrich Gusztáv, Bp., 1898); Ponciánus históriája (Kiadta Lengyel Dénes, Bp., 1943); Horváth János: A reformáció jegyében (Bp., 1953); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (II., Bp., 1960: UMNGy. IX.).

Nagy Ilona

poncolás: → beverés

ponk: → padka

pont: a tiszai- és közép-erdélyi nyelvjárások sajátos tánc- és zenei terminológiája. A ponttal kapcsolatos szószerkezetek és származékok regionális változatai alapján a jelentésfejlődés feltételezhető menete: a tánc és kísérőzene viszonyát – a zenéhez illeszkedő tánc motívumait – a tánc és zene tagolási egységeit, szakaszait, végül az illeszkedés legtökéletesebb fokozatát megvalósító, szakaszos felépítésű erdélyi → legényes táncot jelölik a variánsok. – Az Alföld keleti peremén (Bereg, Szatmár, Szabolcs, Szilágy, Bihar, Békés m.) a magyarok, cigányok és románok a táncra vonatkozó kifejezés talán elsődleges formáit használják. Pontra táncol: ’pontosan a zene taktusára, a zenei tagoláshoz illeszkedve táncol’. A magyar cigányok éppúgy pontra járják → cigánytáncukat, mint az alföldi románok pe pont (pontra) az ardeleana t. A tánc és zene ritmikai és szerkezeti illeszkedésének ezen általános, elemi kifejezése a latin eredetű pont jövevényszó határozóragos alakjában, időhatározós szószerkezetben ( pontra: ’pontosan’) jelenhetett meg először. Közép- és D-Erdélyben (Kalotaszeg, Mezőség, Alsó-Fehér, Hunyad m.) a határozóragos alakból elvont pont szó főnévként, s már nem a tánc és zene összefüggésének általános kifejezőjeként fordul elő, hanem a zenéhez szigorúan illeszkedő legényes tánc figuráit jelöli. (Megtanultuk a pontokat, kiteszi, kirakja a pontot, ezek X. Y. pontjai). További jelentésbővüléssel azt a nagyobb, zárt szerkezetű koreográfiai és zenei egységet (táncszakaszt, zenei periódust) is magábafoglalja, amelyben a motívumok megjelennek, realizálódnak, vagyis a → kanásztánc (kolomejka, ardeleana) dallam felét, azaz a két sor (8 ütem) terjedelmű zenei és táncegység fogalmát. E szakaszokból felépülő legényes tánc neve a Maros mentén (Alsó-Fehér m.) → pontozó, pontozás . – A pont szót táncra vonatkozó jelentésben csak az erdélyi és alföldi románok ismerik. Közép- és D-Erdélyben de ponturi (pontos), ponturi (pontok) alakban táncnévként él. A román irodalmi- és köznyelv, valamint a Kárpátokon túli nyelvjárások nem a magyar közvetítésű (pont-uri), hanem a latinos alaknak (punct-e) és jelentésnek megfelelően ismerik. – Figyelemreméltó, hogy a középkori zeneelméletben az estampie nevű tánc zenei formájához a puncta, puncti terminológia kapcsolódik, mégpedig a nyolcütemes zenei mondat értelmében (Johannes de Grocheo: De arte musicae, 1300 körül). A 15. sz. után e szó már más értelemben használatos (a kontrapunktot és az ún. pontozott ritmust jelöli). A legényes tánc pont terminológiája tehát középkori jelentést őriz, a nyolcütemes zenei, ill. táncszakaszt jelöl Erdélyben. – Irod. Die Musik in Geschichte und Gegenwart (szerk. Blume, F., Kassel–Basel, 1954); The New Oxford History of Music (szerk. Hughes, D. A.–Abraham, G., III., London–New York–Toronto, 1960); Martin György: Egy erdélyi férfitánc szerkezeti sajátosságai (MTA I. Oszt. Közl., Bp., 1966).

Martin György

pontozó, pontozás, pontozni: az erdélyi → legényes férfitánc típus D-erdélyi (Alsó-Fehér m.) elnevezése, a → pont (= nyolcütemes táncszakasz) szó származéka. A Maros- és Küküllő-vidéki románok a ponturi (pontok), de ponturi (pontozó) elnevezést a → ritka legényesre alkalmazzák. – Irod. Karsai Zsigmond: A lőrincrévi bál (Népünk Hagyományaiból, 1956); Constantin Costea, C.: Jocuri fecioreºti din Ardeal (Bukarest, 1961); Martin György: Egy erdélyi férfitánc szerkezeti sajátosságai (MTA I. Oszt. Közl., 1966).

Martin György

pontyfogó kürtő: → fertői vejsze

ponyus: → mezei bölcső

ponyva: általában a szélesebb társadalmi rétegek számára művészi igénytelenséggel írt irodalom; → kalendáriumok, → vőfélykönyvek és a szorosabb értelemben vett ponyvafüzet ek. Mo.-on a könyvnyomtatás megindulásával terjedt el. Vásárokon, földre kiterített ponyvákon vagy ponyvasátor alatt árulták, erről kapta nevét. A ponyvafüzetekben vallásos és világi tárgyú elbeszélések, dalszövegek, imák, versek, ritkán verses levelek olvashatók. A nyomdatechnika a 18. sz. végén kezdetleges, de nem minden művészi ízlés nélkül, később meg inkább üzleties jellegűvé válik. Előállítói kezdetben a jelentős nyomdák, majd a 19. sz. közepén kisebb, helyi nyomdák. A század második felében néhány országos vállalat foglalkozik a ponyva előállításával. Adataink szerint először a 18. sz. utolsó harmadában jelent meg a magyar ponyva, Pozsony, Pest, Vác, majd Nagyvárad, Veszprém, Debrecen nyomdáiban. A ponyvák általában hely, idő, név jelzése nélkül jelentek meg. Ezzel részint a cenzúrát akarták kijátszani, részint mint a legfrissebb sajtóterméket kínálták a tömegnek, ezért múlt évi vagy régebbi könyvvel nem ronthatták hitelüket. A ponyva példányszáma viszont magas, pl. a 18. sz.-ban a Tékozló fiú históriája 5000, az Árgirus királyfi 2000, a Kádár vitéz históriája 3000 példányban jelent meg csak Debrecenben. A szerzők többsége különben az alsópapság tagja, deák, kántor, tanító, kalendarista (naptárkészítő), komédiás, nótárius, utóbb iparos, nyomdász, kiskereskedő, bazáros, históriás, búcsúvezető, vőfély stb. volt. Nevük után néha ez állt: „vándorlantos, dalnok, versíró, versfaragó” és hasonlók. Ismertebb ponyvaszerző és históriás volt Herskovits Miksa, Oláj István, Szedlák Károly, Szilvásy Károly, Szücs György stb., elvétve nők is akadtak: a csongrádi vak énekes koldusasszony (Lóczi Franciska). Az értelmiségiek közül legtermékenyebb volt a pesti Tatár Péter (Medve Imre) ügyvéd. A szerzői jog a ponyvairodalomban nem érvényesült, a visszaélés minden lehetséges módjával találkozunk (címváltoztatás, átírás, fordítás, összeolvasztás stb.). Igaz, a szerzők neve előtt inkább ez állt: „szerezte, szerkesztette, összeszerkesztette, összeírta”, mint a rangosabb, egyértelműbb „írta” kitétel. Az ára olcsó, olvasóközönsége a falusi embertől a polgárságon keresztül a nemességig terjedt. – Irod. Dégh Linda: Népmese és ponyva (Magy. Nyelvőr, 1946–47); Takács Lajos: Népi verselők, hírversírók (Ethn., 1951); Pogány Péter: A régi hazai népies ponyvakutatás problémái (Ethn., 1958); Pogány Péter: Folklór és irodalom kölcsönhatása a régi váci nyomda működése nyomán (Bp., 1959); Békés István: Magyar ponyva Pitaval (Bp., 1966); Pogány Péter: A magyar ponyva tüköre (Bp., 1978). – 2. → batyu

Katona Imre Szemerkényi Ágnes

ponyvairodalom: Tartalma sokféle: a világi ponyvairodalom elsősorban szórakoztató jellegű volt: régebben → históriás ének (Beregszászi Pál, Kádár István históriája), → népkönyv (Hármas história, Hét bölcs mester stb.), → széphistória (Árgirus, Genovéva, Szép Magelóna stb.), történelmi életrajz (Attila és Buda, Toldi, Kinizsi, Zrínyi, Rákóczi, majd Kossuth Lajos stb.), továbbá különféle vándormondák (Ahasvérus, Faust, Hatvani professzor stb.) jelentek meg. Világirodalmi remekek (Rómeo és Júlia, A velencei kalmár, Lohengrin stb.) is leszivárogtak. Megtörtént eseményt, nagyobb réteget érdeklő hírt gyakran verses formában feldolgozó történet egyaránt megtalálható közöttük. A termékek többsége előbb verses volt, később került túlsúlyba a próza. A versek az egyházi ünnepekhez (főként búcsúk, zarándoklatok), a szokásokhoz (lakodalom, temetés), a vallási élethez (csodatörténetek, zsoltárok) kapcsolódtak; a prózák közül a fantasztikus történetek a legállandóbbak: korábban a vallásos csodatörténetek voltak népszerűek, majd a 19. sz. második harmadától kezdve a betyártörténetek és ez szinte észrevétlenül folytatódott a bűnügyi történetek ben, voltaképpen az I. világháborúig, maradványaiban pedig később is. A dalok és történetek gyakran aktualizálódtak, és különösen a bűnügyi téma révén helyi témák is a ponyvairodalom részévé váltak. A 20. sz.-i tömegirodalom gyakran általában szintén ponyvának nevezett alkotásai mások (detektívregény, erotikus irodalom, olcsó szerelmi és karriertörténetek, rémregények stb.), mindazonáltal olvasmányként befolyásolták a folklór alkotóit. – A magyar ponyvairodalom előzménye a → népkönyv, amely főként német és cseh közvetítéssel már a 15. sz.-ban eljutott Mo.-ra és egészen a 18. sz.-ig a népi olvasmányok túlnyomó többségét adta. – A ponyvairodalom és a folklór kapcsolata kettős. Egyrészt folklór eredetű alkotások is megjelentek a ponyván. Itt mesék, fabulák, nemzetközi vándormondák hazai feldolgozásai, lakodalmi dalok, balladák vehetők számba. A 18. sz. végétől váltak mind népszerűbbekké a világi tárgyú népdalok és balladák, bár a régi stílusú balladáktól viszonylag kevés jelent meg ponyván (Szálláskereső Jézus, Három árva, Fehér László). Néhány félnépi műfaj (fabulák, tanítómesék, maximák és szentenciák, időjósló szabályok, praktikus mezőgazdasági tanácsok stb.) is megtalálható a ponyvairodalomban. A ponyvairodalom → folklorizmusa mégis csekélynek és felszínesnek mondható. Másrészt a ponyvairodalomból terjedt el a betyárköltészet tetemes anyaga, néhány helyi monda, novellamese, tanítómese, a vőfélykönyvek anyagából egész sor lakodalmi dal és rigmus, az egyházi népének számottevő része és általában a helyi eseményekkel foglalkozó szerencsétlenség-, gyilkosságtörténetek és dalok (kórházballada, városi ballada) túlnyomó hányada. – Újabb balladáink részben ponyvairodalmi eredetűek (Bogár Imre, Pápainé stb.), részben pedig kölcsönhatás eredményei, különösen szoros az összefonódás a → betyárdalok és → betyárballadák esetében. (Ponyvairodalmi betyárdalban pl. – Fújd el, jó szél, fújd el, Hosszú útnak porát, Hogy senki se lássa, Fakó lova nyomát! – Balladában: – Sallai Pistának gyócsinge, gatyája, Vérrel virágozik a testi ruhája…). A históriák és ponyva balladák újították fel a régi epikus közhelyek egy részét (– Ti jó szülők, ide hallgassatok! Kende József hírét hallottátok?…), jellemzőjük a hitelességre törekvő látszat (– Az 1884. esztendőben Mi történt a gyulaji szérüskertben?…), az apró mozaik-jelenetekből való szerkesztést stb., mindezek hatottak újkori balladáinkra (pl. Farkas Julcsa) is. Hatással volt a népköltészetre a „gyásztörténet” vagy „történeti dal” címe alá sorolt sok rémhistória, mely megfelelő hangzatos jelzők (borzasztó, hajmeresztő, iszonytató, szörnyű, véres stb.) kíséretében került terjesztésre. Stilisztikailag az egyszerű, borzalmat hajszoló, primitíven moralizáló megfogalmazás, idegen nevek és helyszínek használata tanúskodik erről. – Önálló zenei formát szinte alig találni a ponyvairodalom termékeit kísérő dallamok között, ezek jelentősége az idő haladtával egyre csökken. Több ízben is megkísérelték a ponyvairodalom „megnemesítését”. 1848–49-ben a néplapok és népversek célja volt a nép megnyerése, később olcsó „népművelő” irodalom elterjesztését kísérelték meg. Pákh Albert, Vas Gereben, Kemény Zsigmond, Csengery Antal és mások vállalkozásai („Magyar nép könyve”, „Falu könyve”, „A magyar ember könyvtára”, Tatár Péter „regekunyhója” stb.) mellett nemcsak a szorosabb értelemben vett ponyvanyomdák (Méhner, Bagó, Bartalits, Bucsánszky) adtak világirodalmi és magyar irodalmi értékeket is az olvasók kezébe, hanem egész sor füzetes vállalkozást jelentettek meg a nagytekintélyű kiadók (Abafi, Lampel, Szent István Társulat), de különösen a 20. sz. elején a népkönyvtári mozgalom szorgalmazta a falura értékes, olcsó könyvek eljuttatását. Egyelőre felméretlen az a nagy hatás, amelyet ez a mozgalom a klasszikus magyar irodalom elterjesztésében tett. Ide vonható néhány mesegyűjtemény, ill. a gyermekkönyvekként forgalomba került mesék népszerűsége is. A magyar népköltészet első antológiái, nemegyszer átdolgozott formában kerültek a falusiak kezébe, ahol több kiváló mesemondó (pl. Pandur Péter, Palkó Józsefné) messzemenően fel is használta azokat. Különösen Benedek Elek könyveinek és a Grimm-mesék magyar fordításainak a népszerűsége igen nagy, bár legújabban már nemcsak a gyermekkönyvek, hanem a szakmai folklorisztikai kiadványok is betölthetnek hasonló szerepet. A két világháború között elterjedt ponyvairodalomból a paraszti elbeszélést a cowboy-történetek befolyásolták a legjobban. Ennek valószínűleg az is az oka, hogy a történetek felépítése összevethető a csodás mesék szerkezetével. Némileg megkésve, ekkor lettek a legnépszerűbbek a múlt századi rablótörténetek (köztük a legismertebb a Rinaldo Rinaldiniről szóló valóságos ponyvaregény). A → szekták elterjedésével a vallásos ponyva jelentős része ilyen jellegűvé vált, a kisebb szekták egész könyvtermése ponyvairodalomként hatott, nehezen volt elválasztható a jósló, jövendőmondó irodalom egészétől. 1945 után rövid ideig a régi ponyvairodalom hatott tovább, azóta viszont az írás-olvasás általánossá válása és a művelődési forradalom következtében a népszerű irodalom, népszerű olvasmányok (legújabban pedig a rádió és televízió) vették át a helyét a falusi szórakoztatásban. Amíg azonban a ponyvairodalomnak a folklórra tett hatását szinte napjainkig megfigyelhettük, ez újabb fejlemények milyenségéről semmit sem tudunk. – Folklorisztikánk, irodalomtörténetünk, könyvtörténetünk feldolgozta a ponyvairodalom kialakulását, kezdetének néhány kérdését, áttekintést adott a klasszikus magyar irodalom és a népköltészet, ill. a ponyva kapcsolatáról, és a bűnügyi ponyvairodalom történetét is felvázolta. Mindazáltal népi olvasmányaink és általában a ponyvairodalom kutatásában még igen sok a nyitott kérdés. Keveset tudunk a magyar ponyvairodalom nemzetközi kapcsolatairól, valamint ezzel is összefüggésben a magyar ponyvairodalom lokális megoszlásáról is. (→ még: ballada, → betyárballada, → betyármondák, → félnépi folklór, → monda, → munkásfolklór, → népdal, → népének, → népiesség, → népmese, → varázskönyv). – Irod. Gulyás Pál: Népkönyvtári címjegyzék (Bp., 1910–16); Trócsányi Zoltán: A ponyvafüzettől a néplapig (Magy. Szle, 1933); Turóczi Trostler József: Világirodalom magyar ponyván (Magy. Nyelvőr, 1936); Sőregi János: A szegény ember és a vásári ponyvairodalom (Debrecen, 1940); Sebestyén Géza: Könyv a falun (Magy. Szle, 1942); Bisztray Gyula: Népnevelő íróink a XIX. században (Demokrácia és köznevelés, Bp., 1945); Kovács Máté: A könyv és könyvtár a magyar társadalom életében 1849-től 1945-ig (Bp., 1970); Pogány Péter: A magyar ponyva tüköre (Bp., 1978).

Különböző ponyvanyomtatványok címlapjai a 19. sz.-ból

Különböző ponyvanyomtatványok címlapjai a 19. sz.-ból

Különböző ponyvanyomtatványok címlapjai a 19. sz.-ból

Vásári könyvárusítás (1872)

Katona Imre Voigt Vilmos

porcelánjegy: → kerámiajegy

porció, katonatartás: 1. A 17–18. sz.-tól a jobbágyság állami (hadi-) adójának elnevezése (→ rovásadó). Az ország egészére kirótt hadiadót felosztották a megyék, majd ezen belül a helységek és jobbágygazdaságok között. Adott megyében, ill. helységben az egy gazdaságra eső adót a vagyontárgyakat számbavevő → dicalis összeírások alapján vetették ki. A porciót pénzben és természetben adták a → jobbágyok. Ez utóbbi legsúlyosabb formája a katonatartás volt. A császári katonaság kevés kaszárnyával, gabonaraktárral rendelkezett, a jobbágyok pedig a háborús viszonyok (török megszállás) miatt sokszor nem tudták előteremteni a hadiadó fizetéséhez szükséges pénzt, így kézenfekvőnek látszott az a megoldás, hogy a törökök miatt az országba vezényelt császári hadsereg a falvakban nyerjen elszállásolást és élelmezést. A katonatartás a 18. sz. elején nyert szervezett formát, de már a korábbi időkben is általános gyakorlat volt. A jobbágy köteles volt a nála lakó katonának kenyeret és húst (oralis porció), lovának pedig szalmát és zabot (equilis porció) adni. A fenti élelmiszerek kincstár által megállapított ára és piaci áraik közötti különbözet a → deperdita volt. (→ még: előfogat) – Irod. Varga János: A parasztság állami kizsákmányolása a 18. század első felében (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711–1790 Szerk. Spira György, Bp., 1952); Wellmann Imre: A parasztság helyzete az 1767. évi úrbérrendezés előtt (Századok, 1955). – 2. Kimért szénaadag, egy számosállat napi szükséglete, amit rendszerint összekötnek, s a kötélnél fogva visznek rendeltetési helyére. Bekötözésére porció kötelet használnak. Ez kb. 1,5 m hosszú, egyik végén hurokkal, másik végén fapecekkel (bóda) ellátott 1–2 cm vastag kötél. A széna porcióba kötése főként az Alföldön és a Dunántúlon terjedt el. 19. sz.-i gazdasági íróink propagálták a takarmány porcióba kötözését. – Irod. Pethe Ferenc: Pallérozott mezei gazdaság (I., Sopron, 1805); Galgóczy Károly: Mezei gazda népszerű gyám- és vezér-könyve (I., Pest, 1854).

Török Katalin Paládi-Kovács Attila

porcióének <lat. portio ’rész, arány’>: a szociális panaszdal önálló csoportja, 18. sz.-i félnépi vers, mely a jobbágyság sérelmeit tárja fel. Neve a porció (hadiadó) szóból származik. Az ismeretlen szerzőktől való porcióénekek három típusát és számos változatát őrizték meg kéziratos források. Német földön a 16. sz.-tól kezdve fokozatosan fejlődik önálló műfajjá a paraszti panasz, nálunk a 17. sz.-ban verses nemesi panasz előzi meg, amely a jobbágyságra hárított terhek fokozódása nyomán a 18. sz. folyamán került teljes átköltésre. A jobbágyi porcióénekek eleinte német-, majd mindinkább úrellenesek és fokozatosan radikalizálódnak. Költői értékük csekély, dokumentum-értékük viszont nagy. Némely típus még a 19. sz. folyamán is tovább élt, változott; részben belőlük táplálkoztak az újkori szociális → panaszdalok. – Legrégibb porcióének Szikszay András énekeskönyvében (1750-es évek) található; ugyanez megvan a Jankovich-féle énekeskönyvben (1789) is, sőt „A paraszt ember keserves éneke” címmel ponyván is megjelent (1790). A felsoroló jellegű vers a hadiadót (porció) és a katonai előfogat (forspont)-kötelezettséget teszi felelőssé a jobbágyok elszegényedéséért (– Vagyon hazánkban két gonosz ember: A Portio Pál, nagy Forspont Péter; – Portio torkon vere bennünket, Kívánja végre minden pénzünket…), s végül a megszemélyesített ellenség elleni kuruc szellemű felkelésre buzdít (– Fogjuk meg, koma, azt a portiót!…). Rokon típus a Jankovich-nál megőrzött „Parasztének”, melyben új, részletesen felsorolt sérelmek kapnak helyet (– Szántani, vetni, nyárban aratni, urak jószágát betakarni, karácsony fáját bőven hordani, soha végi nincs, annyit dolgozni!…); tudatosan állítja szembe a gazdagságot–szegénységet (– Valaki hol van, csak mind tőlünk vár, ha bár övé is a pozsonyi vár…) és társadalmi átalakulást sürget (– Bárcsak a kocka egyszer fordulna, hogy az urakból polgárt csinálna!…). Még osztálytudatosabb és egyben maradandóbb is a Dubinszky Mátyás-féle énekeskönyvbe (1787) bemásolt úrellenes panaszdal (– Nincs boldogtalanabb a paraszt embernél, Mert nyomorúsága nagyobb a tengernél!…), mely a robot, dézsma és egyéb földesúri terhek elleni nyílt lázadás (– Egész nap dolgozik, ingyen fáradozik…). A porcióének bekerült népköltési gyűjteménybe (Erdélyi János: Népdalok és mondák, I. 283.); dallamcsere révén lakodalmi menetdallá vált stb. Bartók Béla megzenésítette, majd Kodály Zoltán iktatta be Czinka Panna c. dalművébe (1948) új dallammal. – Már Dubinszkynál is megfigyelhető a hamis parasztidill egy fajta jelentkezése, amely az eredeti szöveg visszájára fordításából (– Nincsen szerencsésebb a parasztembernél…) ered és párhuzamosan végigkíséri a mintául vett előkép alakulását. – Irod. Eckhardt Sándor: Parasztsors a régi magyar költészetben. – A „porció” nóta (Irod. tört., 1951); Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952); Strobach, Hermann: Bauernklagen (Berlin, 1964).

Katona Imre

porgolát: → falukerítés

porhajas: szőlőszaporító gyökeres vessző, amit úgy nyertek, hogy tavasszal az anyatőkéről a vesszőt félkörívben elvezették a föld felett vagy alatt. A vessző megeredve szakállas, bojtos, talpas vessző t adott. A porhajast ősszel vágták le az anyjáról, s bárhol elültethető tőkekezdeményt kaptak. A római kori leírásokból is ismert eljárást a magyar nyelvterületen adatolhatóan a 15. sz. óta ismerték, s a hegyi szőlőkben a 19. sz. végéig alkalmazhatták. (→ szőlőszaporítás, → szőlőtelepítés). A porhajas (Tokajhegyalja, Erdély) különböző elnevezése még: kapabujtás, kapahajtás, porhéjjas (Zala m.), porbujtás (Pozsony és Eger), fejbujtás (Sopron vidéke). – Irod. Beke Ödön: Porhajas (Népünk és Nyelvünk, 1933); Bakos József: Szótörténeti adatok Comenius Lexion Januale (Patak, 1652) című tankönyvének magyar szövegében (Magy. Nyelvőr, 1966).

Kecskés Péter

poroszkálás, poroszka: lónak, öszvérnek és szamárnak a kényelmes, fürge, de nagyon kitartó ügetése. Az elmúlt századokban különösen nagy értéket tulajdonítottak a „jóporoszka lovak”-nak, amelyeket külön lócsiszárok iskoláztak be úgy, hogy a lónak az egyazon oldalon lévő lábait → nyűgbe tették, azaz kötéllel összekötötték és úgy kocogtatták . Előbb csak az egyik oldalon, pl. a bal oldalon lévő lábakat kényszerítették így „együtt-lépésre”, majd egyszerre a bal és jobboldaliakat. A törökök voltak ennek híres szakemberei. Nálunk is jó eredményeket értek el a poroszkák tanításában. – a 17. sz. folyamán – az ún. délceg-mester ek. Voltak hosszú - és rövid-léptű poroszkák , sőt akadtak olyanok is, amikor a ló az egyik oldalon lévő lábaival úgy tudott lépni, akár a teve.

K. Kovács László

porszaru: → lőporszaru

porta: → belső telek

portális adó, portális összeírás: → rovásadó

portamento: a hang csúsztatása felfelé vagy lefelé úgy, hogy határozott hanglépcsők menetközben nem állapíthatók meg (hangszeres előadásban: glissando ). A portamentoval két hanglépcső közét tölti ki az énekes, vagy egy dallamszakasz végét csúsztatja határozatlan magasságba, ill. mélységbe. Az utóbbi eljárás sok szokásdallam régies vonása, míg az előzőt városi vagy cigányzene-hatásra mutató manírként könyveljük el.

Rajeczky Benjamin

portéka: a köznyelvben még a múlt században általános, ma már ritkább „áru” értelmen kívül régebben a nép használta a kifejezést az ingóságok, használati tárgyak megjelölésére is. Soha nem értették bele azonban az állatállományt (lábas jószágot), de általában a gazdasági eszközöket sem. Gyakorlatilag a ház felszereléséhez tartozó ingóságokat jelölték e szóval (lásd házbeli portéka, holmi). Néha megkülönböztettek ágybéli portékát és ládabéli portékát. Ez utóbbiak alatt az általában a legértékesebb vagyontárgyak tárolási és őrzési helyéül szolgáló ládában tartott ingóságokat értették, így az asztalneműt (abrosz stb.), néha a ládában tartott lepedőt, a ruhaneműt (nadrág, szoknya, dolmány, mente, ingváll stb.), esetleg lábbelit, készpénzt és ha nagy ritkán volt, az ékszereket. – Irod. Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).

Degré Alajos

pórumozás: → Kocsi-kocsi komámasszony

posztómelles: a mellett befedő, hátul pántokkal záródó férfimellény, talán a D-dunántúli bundamelles posztóváltozata. Zala megyéből és Szakmárról ismert ruhadarab. – Irod. Fél Edit: A Néprajzi Múzeum (Országos Magyar Történeti Múzeum Néprajzi Tára) új szerzeményei. 1. Az őrhalmi, sárpilisi és szakmári gyűjtőút (Népr. Ért., 1938).

Flórián Mária

posztóruha: finom „tükör” posztóból, a nemesi díszruha változataként készült férfi öltözet. A teljes öltözet → ellenzős nadrágból, → dolmányból és → mentéből állt, → mellénynyel készített teljes összeállításáról csak néhány adatunk van (Debrecen, Eger), a szintén finom posztó → köpenyeg pedig még ritkábban fordult elő paraszti használatban (Debrecen stb.). – A posztóruha drága kelméjét, a hazai céhek remekposztói mellett a külföldi kisipari és gyári import szolgáltatta. A korábban fehér abaposztóból, majd a különböző színű karasiaféleségekből: angliai, velencei és szilézai posztóból, a rása és fajlondis posztóból szabott, sokszor különböző színű együtt viselt öltözetdarabok között, mindig a kék volt a legkedveltebb. A 18. sz.-ban alapított mo.-i posztómanufaktúrák a hazai lakosság számára könnyebben hozzáférhető termékei is világos és sötétkék színben készültek, a ritkábban készített fekete és szürke mellett. A posztóruhát „vékonyszabók” alakra készítették, apró formai változtatásokat megengedve, a vásári szabók különböző méretben, előre megvarrva árusították, országszerte egységesítve szabását. – A posztóruhát a 18. sz.-ban az alföldi (Debrecen, Kecskemét) és Ny-dunántúli (Kapuvár) mezővárosok árutermelő, pénzhez jutott gazdái, megyei, uradalmi tisztviselők, mesterek, úri szolgák kezdték hordani. Bár a posztóruha egy-egy darabja a reformkorra szinte országszerte megjelent a férfiak vászonruhája felett, a teljes öltözet továbbra is tulajdonosa jó módjára, valamilyen kiváltságára utalt, színe után viselőjére tapadt kékbeli elnevezéssel együtt. A múlt században újabb polgári divatú → ujjasok és nadrágok megbontották a posztóruha egységes rendjét, a mente helyét előbb a dolmány foglalta el a mellény felett, majd a dolmányt a → mándli helyettesítette, amelyet viszont már nemcsak ellenzős nadrággal viseltek. A nyugati polgári formák felé közelítő divatváltozást csak a korábban is fejlődőképesebb mezővárosi parasztság vitte véghez a kiegyezés koráig. A 19. sz.-ban felvirágzó alföldi városokban (Hódmezővásárhely, Orosháza) az újabb színárnyalatok leggyakrabban fekete posztó alkalmazásával, a legkülönfélébb díszítési lehetőségek kihasználásával a városi iparos- és gazdaréteget, esetleg az egyes városrészek lakosságát is megkülönböztette (Szeged). Az elmaradottabb gazdasági helyzetükből adódóan legarchaikusabb viseletű területek (Ormánság, Baranya m., Fekete-Körös völgy, Felföld) szegény parasztsága pedig csak a századfordulón jutott hozzá a posztóruhához. (→ még: férfiviselet) – Irod. Kresz Mária: Magyar parasztviselet, 1820–1867 (Bp., 1956); Domonkos Ottó: Fejezetek a nyugat-magyarországi kékfestő-ipar történetéből (Ethn., 1961); Sichart, Emma von: Praktische Kostümkunde (München, 1962); Ember Mária: XVI–XVII. századi ruhadarabok a sárospataki kriptákból (Folia Archaeologica, 1966–67, Bp., 1968).

Férfi ünnepi posztónadrágban, pitykézett mellényben (Nagylóc, Nógrád m., 1934)

Flórián Mária

posztóvirágozás: → rátét

poták: a → Kalocsai Sárköz északkeleti részén, Kalocsa város egykori határában kialakult települések népének gúnyos értelmű neve. A poták Kalocsa, Szakmár, Öregcsertő, Homokmégy és Drágszél helységekben, ill. a környékükön mintegy negyedszáz szálláscsoporton élnek. Alapnépességük a 18. sz. első felében Kalocsán alakult ki a helyi, környező, hódoltságot átvészelt falvakból és a közeli dunántúli vidékekről bevándorolt lakosságból, amelyet horvát-bunyevác elemek is színeztek. Mai lakóhelyükre a városból települtek ki a 18–19. sz. folyamán mint tanyai lakosok. A poták népi kultúrájának legjellegzetesebb része az a rendkívüli tarka hímzés, viselet és falfestés („pingálás”), amelyet a szakirodalom és a köztudat egyaránt általában „kalocsai”-nak ismer. Bár jóval a Kalocsáról történt kirajzás, ill. a szállásokból önálló községgé alakulás után fejlődött ki népművészetük határozott jellege, egységes képes mutat. A poták nyelvjárása is eltér a környezetükétől, az őző dialektus sajátos változata. Ezek a tulajdonságok, valamint külön tudatuk, amely leginkább a Kalocsához való tartozásban fejeződik ki, endogámiájuk, amely a szomszédos települések exogámiájával párosul, és r. k. vallásuk élesen megkülönbözteti őket a közeli Duna menti ref. falvaktól (Dunapataj, Uszód stb.), ill. a keletre eső községektől. – A pota szó eredete ismeretlen. Írásos forrásban csak a múlt század végén bukkant fel, mint a kiskunsági r. k.-ok gúnyolása. Valószínű, hogy ennek jelentéstartalma bővült kulturális és nyelvjárási különbséget is kifejező gúnynévvé. – Irod. Bárth János: A pota néprajzi csoport (Ethn., 1937).

Kósa László

pótás cérnaháló: a balatoni → eresztőháló Velencei-tavi változata, 24–40 m hosszú, 1,5–2 m mély, 40–50 mm-es szembőségű, vékony fonalból kötött háló. Felső inán 15–20 cm hosszú gyékény póták vannak, súlyzása a háló két végén egy-egy kő. Este eresztik le a tisztás okon, reggel szedik fel. A bolygó ponty feje a lazán állított háló szemeibe akad. 1888-ban a Balatonról a Velencei tóra költözött Salabert, Márk, Velegi és Vámosi nevű halászok hozták a pótás cérnahálót, ill. a helyi viszonyokhoz módosították az eresztőhálót. Ezzel együtt honosodott meg a nagyobb evezős ladik is, amely alkalmas a tisztásokon való halászatra. A pótás cérnaháló használata az 1930-as években megszűnt, mert az elszaporodott motorcsónakok gyakran összeszaggatták. A II. világháború után a modernebb → karikás cérnaháló hatására ismét feléledt, és főleg a pákozdi nádasok tisztásain használatos. (→ még: pamukos halászat) – Irod. Solymos Ede: Rekesztő halászat a Velencei tavon (Székesfehérvár, 1958).

Solymos Ede

pozdorja: → kendertörés vagy lentörés (→ lentörő sulyok) közben a rostok közül kihulló, összetört fás törmelék.

Szolnoky Lajos

pózna: hosszmérték, amellyel a felosztásra kerülő kaszálót, rétet, szántót mérték ki. Jászberényben a 18. sz.-ban 1 pózna 2,5 ölnek felelt meg. Kolozsvárt a rúd nak nevezett pózna hossza 3,42 méter volt, s csak az úrbéri eredetű közös kaszálók kiosztásakor használták. Két ilyen rúddal párhuzamosan mérték a kaszáló két szélét. A pózna kisebb egysége volt a deci . (→ még: kaszaforduló, → kerékalja, → kötélalja, → láncalja) – Irod. Gyárfás István: Régi jász-kun térmértékek (Százdok, 1880); Szabó Mátyás: A Körös és Berettyó alsó folyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957).

Paládi-Kovács Attila

pozovics: DNy-dunántúli lakodalmi tisztségviselő (→ lakodalmi tisztségviselők). Azoknak a feladatoknak egy részét végezte el, amelyeket országszerte általában a → vőfély végzett: vendégek meghívása, gyertyamártás a lakodalmi világításhoz, konyhai munkák, felszolgálás. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Seemayer Vilmos: A régi lakodalom Nemespátrón (Ethn., 1936); Szomjas Károlyné: Eljegyzési vagy kézfogó-lakodalom Pátróban (Nagykanizsa, 1972).

Györgyi Erzsébet

Pozsonyi Hegyalja: → Hegyalja

pöndörháló: → karikás dobóháló

pörc: → töpörtyű

pördítés: rábaközi lakodalmi táncos szokás. A → legénycéh küldöttsége felkeresi a lakodalmas házat, felköszönti az új párt s egyben váltságdíjat is kér a vőlegénytől, mert a többi legény elől elvitte a menyasszonyt. A küldöttek ezután a menyasszonyt sorban megtáncoltatják. (→ még: hívatlanok, → menyasszonytánc)

Maácz László

pőre: a „pőre gatya”, „pőre ing” kifejezések a meztelen testre húzott egyetlen gatyát vagy egyetlen inget jelentették. Sokhelyt a fiataloknak bizonyítaniuk kellett edzettségüket. Hideg téli időben „pőre gatyát”, „pőre ümögöt” öltöttek és nem volt szabad fázniuk. A pőre szó eredete bizonytalan. Először az 1380 körüli Königsbergi Szójegyzékben fordul elő. – Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Györffy István: A feketekörösvölgyi magyarság viselete (Népr. Ért., 1912); Györffy István: A bihari cifraszűr (Népr. Ért., 1929); Györffy István: Matyó népviselet (szerk. Fél Edit, Bp., 1956).

Gáborján Alice

pőreszekér, rönkszekér: az oldalaitól megfosztott szekér alváza. Rendszerint rönk szállítására készítik így elő a szekeret, amikor is hosszú → nyújtót alkalmaznak vagy a rendes nyújtót hosszabbítják meg ún. csatlék kal. A pőreszekérnek nincsenek → lőcsei, hanem csak erős → rakoncákkal ellátott vánkosai (→ simely). A pőreszekérre ritkán ülnek fel – esetleg csak a rúdszárnyá ra (→ szekérágas), – onnan hajtják a befogott lovakat, az ökröket pedig csak gyalogmenet ből. A pőreszekérre néha → szekérkast vagy egy ládát szerelnek fel és abban szállítanak kisebb súlyú terhet.

K. Kovács László

pörge kalap: → kalap

pörkölés: → beégetés

pörkölt: apró darabokra vágott húsból, aprópecsenyé ből, vagy csak az állat testrészeire szétválasztott nagyobb darabokból, különböző ízesítőkkel rövid lére főzött étel. Több változatban, különféle állatok húsából készül. Mo.-on a → paprika elterjedése óta általánosan ezzel fűszerezik. Máig borsos ízesítésű rokona az erdélyi tokány . – Parasztkonyhán leggyakrabban a pörkölt készül és legnagyobb múltú az Alföldön. Itt a századfordulóig a marhahús elkészítésének a leves mellett egyetlen, a juhhúsénak pedig önálló húsételként egyetlen hagyományos módja. Mindkét húsféléből pásztorok is főzik maguknak. Ennek ellenére az ételnek sem készítésmódja, sem népnyelvi megjelölése nem egységes az Alföldön sem. A készítésmódnak a hozzávalók szerint két alapváltozata van. A szorosabb értelemben vett pörkölt zsír, hagyma és víz nélkül készül. Ez csak nagyobb mennyiségű húsból lehetséges, amely saját zsiradékában, levében megpuhul. Fűszere a só és a 19. sz.-tól elmaradhatatlanul a paprika. Bográcsban, lassú tüzön készítik, a húst keverés helyett az edény mozgatásával forgatják. E készítésmód számontartott mesterei a gulyások, juhászok, továbbá általában férfiak. (Juhhúsból készítve gyakran nagyobb csontos darabokban teszik fel, szabályosan elrendezve az egyes részeket. Ha a pásztorok a marha- és juhhúst → szárított húsként készültek konzerválni, kicsontozva ilyen pörköltnek főzték meg.) Karcag vidékén ma a népi köztudat kizárólag az így készített ételt ismeri el és nevezi pörkölt nek. Ugyanezt századunkban a Duna–Tisza-közén pörkölt nek és paprikás nak egyaránt, a Hortobágy vidékén gulyáshús nak, gulyásos nak és parázshús nak nevezik. A pörkölt másik változatánál zsírban (szalonnazsírban) pirított hagymára téve, kevés vízzel felöntve puhítják meg a húst; a fűszerek ugyanazok. Asszonyok a családnak így készítik. Főként marha-, juh- és tyúkhúsból szokásos. Az ilyen pörkölt neve az Alföldön többnyire paprikás . Itt a hét egyik húsevő napján visszatérően ez a húsétel. Gyakori kisebb-nagyobb ünnepi alkalmakkor, s hagyományos a lakodalmi étrenden. Nagyobb mennyiségben háztartásban is bográcsban készítik, csakúgy, mint a pásztorok. Ezzel kapcsolatban az egy „tálból” (bográcsból) evés szokása kivételesen sokáig fennmaradt. Az étel a Felföldön és K-Dunántúlon parasztháztartásban jóval ritkábban, főként juhhússal kapcsolatban fordul elő. Ebből a századfordulón K-Dunántúlon gyakori volt a lakodalomban. A nyers húsból készült pörkölt Ny-Dunántúlon a polgári konyha közvetítésével e században terjedő új étel. A lakodalmi paprikás itt nem pörkölt, hanem paprikás, tejfeles mártással vagy mártásban tálalt főtt hús a levesből. – A pörkölt népételként a gulyáshús elnevezés kapcsán azonosítható a korábbi adatokban. Jellegzetes alföldi pásztorételként, parasztételként egykorú szerzők az 1780-as évektől folyamatosan említik. Már e század végén sajátos vonásának tartják, hogy paprikával készül. Gulyás néven a pörkölt a 19. sz. közepétől Bécs közvetítésével magyar specialitásként Közép- és Ny-Európa nagy részén elterjedt, ahol az étel a mienktől többé-kevésbé eltér, de mindig rövid levű húsétel és nem leves. (→ még: juhhús) – Irod. Erdei Ferenc: Néprajzi ínyesmesterség (Bp., 1971).

Kisbán Eszter

pörnyebíró: → korombíró

pöszméte, egres, köszméte, piszke: a Ribes növénynemzetséghez tartozó, változékony gyümölcscserje. Termesztése hazánkban nagyon elterjedt, néhány tő majd minden házikertben megtalálható. Legjelentősebb mo.-i termőterülete Szentendre és környéke, ahol a múlt század végén a filoxera által kipusztított szőlők helyébe telepítették. – Európa mérsékelt égövében honos. Nagyobb mennyiségben a 18. sz.-ban Angliában kezdték termelni. Mo.-on a 17. sz.-tól ismeretes. Egres neve korábban és némely vidéken ma is éretlen szőlőt jelent.

Kósa László

pötyézés: → csürközés

praedialista szék: → szék

predialis remanencia: a remanencia speciális változata, amely úgy keletkezett, hogy némely alföldi település jobbágysága a határuk közelében levő pusztára ( prédium ra) helyezte ki a nyomásos gazdálkodás egyik → fordulóját. Pusztai nyomás elnevezését is használták. A pusztai nyomások a 18. sz. folyamán keletkeztek. A predialis remanencia elnevezés onnan ered, hogy a jobbágyok az → úrbérrendezés során nem mindenütt vallották be ennek létezését. Az eltagadás fő oka az volt, hogy a jobbágyok attól tartottak, ha e kevesebb földesúri járadékkal terhelt földjeiket bevallják, a rendezés során teljes értékű telki állománynak veszik, s az utánuk járó szolgáltatás és adó így megnő. (→ még: supernatancia) – Irod . Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1849 (Bp., 1967).

Török Katalin

prelogikus gondolkodás: L. Lévy-Bruhl Kategóriája a törzsi társadalmakra általánosan jellemző gondolkodásmód jelölésére. Felfogása szerint ezt a → kollektív reprezentációkban tanulmányozható gondolkodásmódot a következő fő vonások jellemzik: a szemlélet integritása (a jelenségeknek egészükben és az emberre való vonatkozásukban egyidejűleg történő szemlélete, amelyben a tudat alapfunkciói: megismerés, érzelem és akarat összefonódnak), a jelenségek ennek következtében egyidejűleg úgy jelennek meg benne mint önmaguk, és mások mint önmaguk (nem érvényesül az ellentmondás törvénye), ez a más voltuk misztikus jellegű, abban fejeződik ki, hogy a különböző dolgok egymásra hatást gyakorolhatnak, egymásban részesedhetnek, így az emberi cselekedetek, magatartások – számunkra irracionális módon is befolyásolhatják a környezeti viszonyokat (a részesedés törvénye). Ez a gondolkodásmód nem nélkülözi a logikát, hanem sajátos logikája van, ezért tartotta szükségesnek a prelogikus gondolkodás-fogalmával jelölni Lévy-Bruhl, aki hangsúlyozta, hogy a törzsi társadalmak tagjai ugyanolyan tudati funkciókra képesek, mint a fejlettebb társadalmaké, gondolkodásukban ugyanazok a logikai műveletek szerepelnek. Nézeteit később visszavonta. A fogalmat az utóbbi évtizedekben nem használja a néprajzi irodalom, azonban felismerései mind az egyetemes, mind az európai néprajzi gondolkodásban tovább élnek. (→ szublogikus tudatállapot) – Irod. Lévy-Bruhl, L.: Les functions mentales dans les sociétés inférieures (Paris, 1910).

Sárkány Mihály

prémes: → életfa, → lakodalmi kalács

premonda: → kommenció

prepentatónia: → népzenei hangrendszerek

prés: → borsajtó

presbitérium: a prot. egyházközség lelkészből és világi képviselőkből álló vezető testülete. Nevezték még a ref.-ok egyháztanács nak, egyházi elöljáróság nak, consistorium nak. Az ev.-oknál konvent a neve. A presbiter eket és a presbitérium világi vezetőjét, a → kurátort (gondnokot) a gyülekezet tagjai választják tekintélyes, idősebb egyháztag férfiak közül. Falusi és mezővárosi közösségekben a presbiterek elsősorban a módosabb gazdák és középparasztok közül kerültek ki. 1612-től Pápáról ismeretes az első olyan ref. presbitérium, amely kegyes életű és legjobb erkölcsű nemesrendű és katona-egyháztagokból álló testület, de még nem tiszte az egyházközség vezetése, csupán genfi (Kálvin-i) mintára az egyháztagok, köztük a lelkész vallásgyakorlatára, erkölcsére, köznapi életére felügyel. Az egyházközség anyagi természetű ügyeit és igazgatását az illető helység világi vezető testülete (magisztrátus, tanács, elöljáróság, nemesi gyűlés) látta el. Az ellenreformáció előrehaladása során, ahol a prot.-ok kisebbségbe kerültek, ill. ahol a világi hatóság nem volt prot. vallású, továbbá puritán presbiteriánus hatásra fokozatosan kialakultak a gyülekezeti önkormányzattal foglalkozó presbitériumok. Különösen a 18. sz.-ban gyarapodott a számuk. Már nemcsak kinevezett, ill. hivatalból köteles tagokat (kurátor, esküdtek, egyházfiak, nemesemberek), hanem választott jobbágyokat is találunk a presbiterek között. A tisztán vagy többségben prot. vallású helységekben az állami és egyházi igazgatás szétválása (az 1780-as évektől) gyorsította meg a presbitériumok alakulását. Legkésőbb a tiszáninneni (ÉK-Mo.) és az erdélyi ref. egyházkerületekben váltak általánossá (1850–60-as évek) és szűnt meg önkiegészítő testületi jellegük. Különösen a kisebb prot. falvakban még a 20. sz. első felében is gyakran azonos tagokból állt a falusi elöljáróság és a presbitérium, gyűléseiket is közösen tartották. – Templomozás előtt a presbitérium tagjai a parókián vagy a templom előtt gyülekeznek és a lelkész vezetésével vonulnak be az istentiszteletre. Nagyobb helységek templomaiban külön kijelölt padjaik, székeik vannak. Szerepük volt az egyházi bíráskodásban is (→ eklézsiakövetés), amely részvételükkel történt. – Irod. Révész Kálmán: A presbyterium legelső nyomai hazai ref. egyházunkban (Prot. Szle, 1892); Pokoly József: Az első magyar ref. presbyterium keletkezése és szervezete (Prot. Szle, 1901); Zoványi Jenő: Puritánus mozgalmak a magyar ref. egyházban (Bp., 1911).

Kósa László

présházas lyukpince: szőlőfeldolgozó és bortároló gazdasági épületegyüttes. Funkció és építés módja szerint két részből áll: felszín alatti, folyosószerű boltozott vagy vájt → lyukpince (lik, verem, sip, ág) , és felette felmenő falú, nyitott fedélszékű osztatlan présház (pinceház, borház, tornác) . A présházas lyukpincék kialakulásának két útja jól nyomon követhető: főként a Dunántúlon a → présházpincék egy része földbe mélyített borpincét kapott a korszerű borérlelés biztosítására, ill. fordítva, a lyukpincék fölé különösen É-Mo.-on présház szerepű helyiséget építettek. A domborzati adottságok, építőanyagok és építési módoktól függően a présházas lyukpincék számos kistáji változata alakult ki a 18. sz. óta. (→ még: bortárolás, → szőlőfeldolgozás) – Irod. Vincze István: Magyar borpincék (Népr. Ért., 1958); Kahounová, E.: L’udové vinohradnicke stavby a lisy (Bratislava, 1969).

Lyukpince elé épített présház, ajtó előtti boltozattal (Kajárpéc, Győr-Sopron m., 1960-as évek)

Présházas lyukpince (Kraszna, v. Szilágy m., 1967)

Kecskés Péter

présházpince, hegyi hajlék: szőlőhegyen a tulajdonos parcelláján épült felmenő falú, a föld felszínén álló vagy süllyesztett járószintű, általában több helyiségű, → szőlőfeldolgozást, → bortárolást és ideiglenes kinntartózkodást is szolgáló gazdasági épület (→ szőlőhegyi épületek). A présházpince elterjedési területe a Ny- és a Közép-Dunántúl. Legegyszerűbb formájában osztatlan, tüzelőhely nélküli, üres fedélszékű építmény. Alapformának tekinthető a két derék ból álló présházpince, amelynek présház ában áll a tetőtérbe felnyúló vágorsós, bálványos szőlőprés és a sarokpadkás nyílt tüzelő szikrafogóval. A présházból nyíló → pince lepadlásolt, a hordós bortárolás helye. A borona-, gerendavázas vagy kőfalú, gyakran kölkes → fazárral biztosított présházpince, a présházból fűthető szemes kályhás szobával és a pince után következő istállóval vagy nyitott színnel bővült. Néhány 16–17. sz.-i épületszerkezetet megőrző présházpincén kívül kiemelkedő népi építészeti értéket képviselnek a balatonfelvidéki, történeti stílusokhoz felzárkózó egy- és kétszintes présházpincék. – Irod. Vincze István: Magyar borpincék (Népr. Ért., 1958); Vajkai Aurél: A Balaton északi partjának présházai (A Veszprém megyei Múz. Közl., 1966); Tóth János: Az Őrség népi építészete (Bp., 1971).

Présházpince (Gyarmat, Veszprém m., 19. sz. vége)

Présházpince (Balatonudvari, Veszprém m., 1821-ben épült)

A Vörösmarty-pince (Velence, Fejér m., 19. sz. elején épült)

Pince (Döbörhegy, Vas m., 19. sz. közepén épült)

A Gyarmati-présház (Balatonakali, Veszprém m., 19. sz. első fele)

Kecskés Péter

préshurka: → disznósajt

preznyák: → hajóvontatás

priccs: → csikósnyereg, → heverő, → vacok

priccsesnadrág: → bricsesznadrág

prikulics: → csordásfarkas

primitív: az antropológiában (néprajzban) az időben korai, eredeti jelenség megnevezése. Használják az emberiség őstörténeti, csak régészetileg tanulmányozható népeinek és kultúrájának megjelölésére is. Pejoratív szinonimái (barbár, egyszerű, alacsonyrendű stb.) miatt a primitív terminus tarthatatlan; a modern etnológia a törzsi, írástalan, kis skálájú stb. meghatározásokat alkalmazza, s a primitív jelző csak technológiai kérdésekkel kapcsolatban merül fel. – Irod. Tylor, E. B.: Primitive Culture (New York, 1958, London, 1873).

Boglár Lajos

primogenitura: → legidősebb fiú joga

principális: → hadnagy

próba: 1. A rátermettség és alkalmasság mérése, – az „ember próbája” életének fordulópontjai előtt az egyént befogadni készülő társadalmi csoport vagy szervezet meghatározott normái és szokásai szerint. – 2. Az európai parasztságnál a → legényavatást megelőző vizsga, amelyen az avatásukra váró fiatalok bizonyítják a legények közössége előtt, hogy alkalmasak a legényjogok birtoklására. A próbának a legényavatáshoz fűződő ceremoniális formái igen változatosak. Általában a paraszti munka legnehezebb válfajai szerepelnek próbaként, mint a kaszálás, a rakodás, a zsákolás. Ezeket egészítik ki vagy helyettesítik az erő- és ügyességpróbák, mint pl. egy malomkő felemelése, a fájdalom tűrése stb. A próba felsorolt formái csak a Kisalföldön, a Felvidéken, Erdélyben terjedtek el, de ezeken a vidékeken is egymás mellett élnek a ceremoniálisan lebonyolított próbák (a legénybanda tagjai között kell a suhancnak kaszálni pl.) és az áttételes próbák. (Az a serdülő, aki már kaszált, szántott vagy aratott, legénnyé avatható.) A próbák változatait számos helyi–egyéni ötlet tarkítja még. (→ még: avatás, → korcsoport) – Irod. Szendrey Ákos: Legényavatás (Ethn., 1952); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Németh Imre: A népi közösségekben élő fiatalok életmódja és kultúrája (Arrabona, 1966).

Németh Imre

próbabélyeg: → ötvösjegy

próbaházasság: a közösség és család tudatával létrejött, a törvényes házasság előtti szexuális viszony, amely nem ellentétes a bevett erkölcsi normákkal. Néhol egymásnak elkötelezett „szeretőknél” természetes állapot. Ahol ezek a szokások uralkodnak, a törvénytelen gyermek sem olyan nagy szégyen, házasságnál – ha nem a vőlegény a természetes apa – nem nagy akadály, a menyasszony termékenységének biztosítéka. Ennek a házasságon kívüli szexuális kapcsolatnak egyik elfogadott formája az ún. próbaházasság, amely elsősorban Erdélyben (pl. Gyimes), ill. a Fekete-Körös völgyében ismeretes. A házasságot megkötni akaró fiatal pár, rendszerint a legény szüleinél, bizonyos ideig, 1–2 hónapig, 1 évig együtt él, az együtt töltött idő alatt kiismerik egymást, s ha a leány teherben marad, megesküsznek. Szétválásuk egyik személyre sem vet rossz fényt, legfeljebb a leánynak meddőség gyanúja miatt van kevesebb esélye a férjhezmenetelre. (→ még: vadházasság, → házasságon kívül elismert nemi kapcsolat)

Morvay Judit

próbahíd: lóvásártereken készített karoshíd, amely arra való volt, hogy a megvenni szándékolt lovat a vevő azon próbálta ki, nem fél-e a ló a hídtól és, hogy milyen jó húzó. A próbahíd „vakhíd”, azaz nem valódi, nem árok fölötti híd volt, hanem dombszerűen emelkedett ki a térszínből.

K. Kovács László

próbajegy: → eljegyzés

próbatétel: → játékvégző

proporció: az európai késő-középkor és a reneszánsz jellegzetes tánczenei gyakorlata. A két egymást követő – lassú és friss – táncrészhez egyazon dallam járult. Az első rész melodikáját metrikailag-ritmikailag átértékelve alkalmazták a második rész kísérleteként. A rögtönzött ritmikai variálás kialakult mechanizmus szerint történt. A páros ütemű lassú, lépő „Vortanz” dallamát követő Proportio, Proporz, Saltarello, Hupfauf, Darauf stb. utalások olykor kotta nélkül is megszabták a zenésznek a gyors, ugró, páratlan ütemű „Nachtanz” ritmusát. A 16–18. sz.-i tánczenében a proporció gyakorlata a páros ütemből hármas beosztású dallamváltozatok képzését jelentette. Ez az európai zene és tánckultúra későbbi alakulásában is éreztette hatását. A középkori és reneszánsz táncpárok egymást felváltó sorozatán megérlelt variálási technika, a kicsiszolódott hangszeres tánczene adott indítékot a tánctól már elszakadó szvit-zene létrehozására, s ezzel közvetve hozzájárult az önálló instrumentális műfajok kialakulásához. A táncpárok divatjára nyúlik vissza olyan klasszikus társastáncok – mint a polonéz, a → keringő vagy a → mazurka – gyökere is, amelyek az újabb európai tánctörténet alakulásában játszottak jelentős szerepet. E táncok a proporciós táncpárok egyik tételeként fejlődtek ki, majd eredeti összefüggésükből kiszakadva váltak önállóvá. A proporció-gyakorlat a 18. sz. közepétől már elvesztette szerepét a tényleges tánczenében s tovább csak a népi táncélet őrizte néhol a hajdani nemzetközi divat átalakult maradványait nemzeti hagyományként. A 16–18. sz.-i magyar tánczene emlékei e divat mo.-i virágzását is tanúsítják. E proporciók többségére az ún. mazurka-ritmus (

) jellemző. Népi tánczenénkben a páratlan és aszimmetrikus ritmusú dallamok, a páros és páratlan változatpárok és a taktusváltó dallamok gyakorisága feltételezhetően a proporció-divat következménye, késői maradványa. A tágabb értelemben vett proporció-gyakorlatnak – amikor egyazon dallam különböző ütemű változatai kísérik a táncok egyes részeit – a következő fajtái fordulnak elő: a volta-gaillarde ritmusú proporció a menyasszonyfektető → gyertyás táncban, a mazurka-ritmus az → ugrósban, a 6/8-os ritmus a Felső-tiszavidéki → botolóban és az erdélyi → lassú magyarban, s az 5/8-os és 9/16-os aszimmetria az erdélyi lassú páros táncokban. – Irod. Sachs, C.: Rhytm and Tempo (London, 1953); Martin György: Páratlan és aszimmetrikus ritmusok tánczenénkben (Táncműv. Ért., 1968); Szabolcsi Bence: Tanzmusik aus Ungarn im 16. und 17. Jahrhundert (Bp., 1970); Martin György: The Relationship between Melodies and Dance Types in the Volume V. of CMPH (Studia Musicologica, 1972); Martin György: Die branles von Arbeau und die osteuropäischen Kettentänze (Studia Musicologica, 1973).

Martin György

prostituált: → kurva

prósza: → burgonyalepény, → kukoricalepény

proverbiális frázis: → konvencionális kifejezés

proverbium <lat.>: ez összefoglaló névvel jelöli a mai magyar és a nemzetközi folklorisztika mindazokat a rövid, általában mondatnyi terjedelmű, állandósult közkeletű szókapcsolatokat, amelyeknek a nyelvben fontos stilisztikai és hangulati hatásuk, alkalmanként különböző funkciójuk van, és folklór alkotásoknak tekinthetők. E megnevezéssel kikerüli a gyűjteményekben és a szakirodalomban gyakran következetlenül váltakozó és összefoglaló elnevezésként használt szólás, közmondás vagy más neveket: változatlanul meghagyva a kifejezéseket a proverbium-hagyomány bizonyos csoportjaira (→ szólás, → közmondás). Ez az elnevezés nem új keletű, a régi magyar gyűjteményekben is gyakran használták, és a nemzetközi folklorisztika is összefoglaló névként használja. Erdélyi János 1851-ben azt ajánlja, hogy mivel „a magyar nyelv nincs tisztában az elnevezéssel – úgy hiszem, mindegyiknél helyesebb a diák ’proverbium’ elnevezés”. A folklorisztika a proverbium-hagyomány csoportjait folklór alkotásnak tekinti, ezért elsősorban a folklór alkotásra jellemző tulajdonságait vizsgálja, nyelvi alapon való felosztásukat nem tartja kielégítőnek. A folklorisztika a proverbium hagyományos egészét három nagy csoportra osztja fel, azon az elsődleges osztályozási alapon, hogy az epikus történet, amely a proverbiumot létrehozta, milyen mértékben él tovább. Így megkülönbözteti a proverbium előzményeit, a valódi proverbiumot, amely a szólás t, közmondás t, → konvencionális kifejezést, → szállóigét jelenti, és harmadik csoportja az → epikus proverbium. – A proverbium előzménye a szókép, amelynek lényeges stilisztikai szerepe van a beszédben, egy fogalom, tárgy vagy jelenség nevének egy másik fogalomra, tárgyra stb. való átvitele. Ez elősegíti, hogy a fogalom, amire alkalmaztuk, érzékletesebb, szemléletesebb legyen. Vizsgálata a nyelvtudomány szakterületéhez tartozik, a folklorisztikát csak a valódi provebiumok közvetlen előzményeit, a szóláshasonlatokat vizsgálva érdekli, amennyiben abból alakulhat ki vagy fordítva: a szókép lehet az alapja a későbbi valódi proverbiumnak, pl. szókép: sótalan – mondják a kedélytelen emberre, valódi proverbium: „Sótalan harag, kitől senki sem fél.”, „Elkölt a sava, sótalan a szava.” Szókép: „uborkafa” – hirtelen szerzett magas pozíció, képes kifejezés: „felkapott az uborkafára”, szóláshasonlat: „leesett az uborkafáról, mint tótok királya a fehér kancáról”; valódi proverbium: „Nem sokat lát, ki az uborkafára hág.” A képes kifejezés a szóképtől csak annyiban különbözik, hogy nem egy szó, hanem egy mondat, pl. meglódul a csizmája. A hasonlatban két különböző fogalom áll egymás mellett, amelyek egy tulajdonságban közösek, s ezzel a hasonlított szemléletesebbé válik. Gyakran nehezen különböztethető meg a szóképtől, pl. kutyaként járja a vidéket. Az ilyen hasonlatok, mint pl. keserű, mint az üröm; buta mint a tök; lágy, mint a tészta; csupasz, mint a tenyerem; alszik, mint a tej; tarka, mint a szivárvány; drága, mint a bors; veszik, mint a borsot; vörös, mint a budai bor; csuklik, mint a bugylibicska; vékony, mint a cérnaszál stb. köznyelvi alakok, stiláris hatásuk figyelemre méltó, de nem folklór alkotások még. (→ szóláshasonlat) – Irod. Kuusi, Matti: Parömiologischen Betrachtungen (FFC, 172. Helsinki, 1957); Taylor, A.: The Proverb and an Index to the Proverb (Hatboro–Copenhagen, 1962); Szemerkényi Ágnes: A proverbiumok logikai-szemantikai összehasonlító vizsgálatához (Népi Kultúra – Népi Társadalom, II–III., 1969).

Szemerkényi Ágnes

provinciális művészet: e kifejezés a lat. provincia ’tartomány’ szóból származik, amelyet azonban ’vidékies’ jelentéssel használunk. A provinciális művészet a → népművészettel szemben elsősorban a korstílusokat hordozó és kialakító uralkodó művészethez az ún. „grand art”-hoz kapcsolódik, ennek kifejezési eszközeit alkalmazza. Képviselői hivatásos és képzett alkotók, akik azonban a vidéki nagyközönség szükségletei irányában és a fejlődés fővonalától eltávolodva bontakoznak ki; a művészet újító feladata helyett az eltanult eredmények népszerűsítésében játszanak fontos szerepet. Bár az alkotók nem tagjai a szűkebb értelemben vett népi közösségeknek, műveik legtöbbször szorosan beépülnek ezek életébe, környezetébe: falusi templomok és berendezéseik, → út menti keresztek, szobrok, emlékművek, fülkeszobrok, sírkövek, cégérek stb. – A fogalmat leginkább a barokk művészet kevésbé színvonalas példányaira, ill. e korszak tipikus ábrázolásainak vidéken elterjedt változataira kezdték alkalmazni, negatív értelemben. (A korábbi korszakokban – középkor és reneszánsz – ugyanis a művészet minősítésénél még nem annyira a formális jegyek, mint inkább a szellemi koncepció, másként a program játszott döntő szerepet.) E provinciális barokk alkotások képzettséget legkevésbé mutató változatait – már pejoratív értékítélet nélkül – parasztbarokk nak nevezik, amely azonban nem jelent feltétlen sem paraszti alkotót, sem paraszti használatot.

Mária-szobor kőből, útmenti fülkében (Páka, Zala m., 19. sz. második fele)

Pestisoszlop, ifj. Eisenklöbl Lőrinc soproni kőfaragó műve (Sarród, Győr-Sopron m., 18. sz. eleje–1762)

Út menti feszület (Fazekasboda, Baranya m., 19. sz. vége)

Varga Zsuzsa

próza <lat. oratio proversa ’haladó, folyó beszéd’, majd oratio prosa ’egyenes beszéd’>: verselési szabályoktól nem kötött, folyó beszéd. A mindennapi beszéd fő célja a gondolatközlés, eközben nem törekszik tetszetős kifejezések, ill. formák használatára, jóformán csak a nyelvtani szabályok kötik. Mivel az értelmi tartalomnak számtalan árnyalati alakja van, a beszédbeli kifejezés híven követi ezeket. A próza igényesebb változatai a tudományos és a művészi (szépirodalmi); ez utóbbiban már bizonyos arányosság (szabályosan váltakozó gondolatok, szerkezetek, szavak, sőt hangsúlyos-hangsúlytalan szótagok stb., különösen a fontosabb részeknél) érvényesülhet, de a → versre jellemző → rím és → ritmus szabályos ismétlődése ritka, előfordulása esetén ritmikus prózá ról beszélhetünk. Korábban gyakoribb volt a verses, a könyvnyomtatás elterjedése – főként a 18–19. sz. – óta a prózai forma; utóbb már úgyszólván csak a → líra őrizte a kötött formákat. Irodalmi vonatkozásban a poétika és a retorika foglalkozik a próza elméletével, válfajaival, szerkezeti és egyéb sajátosságaival. – A népköltészeti prózáról keveset tudunk. Elfogadottnak vehető a prózai műfajok elsődlegessége (→ monda, → népmese stb.), a kötött verses műfajok (→ líra, verses epika stb.) fiatalabb volta. A népköltészeti stílus legtöbb eszköze már a prózai műfajok keretében kiformálódhatott (→ hasonlat, → túlzás stb.); a költői és a prózai stílus nem válik el élesen. A kötöttség és kötetlenség sem kizárólagos szabály. A magyar népmesék egy részénél pl. ismétlődő szakaszosság figyelhető meg; ez lehet megőrzött régiesség, esetleg táji sajátosság is. A rímes próza (makáma) ritka, ellenben a mesei verses betét elég gyakori. Egyetlen verses mesét ismerünk: fűrészelés ütemére mondták a hétfalusi csángók, bizonyos sorokra tagolódás és rím-kezdemények is megfigyelhetők. E kivételes példa éppúgy lehet kántori eredetű, irodalmiasított változat, mint fordítva. Valósággal énekelt próza a → siratóének: a beszéd és az ének elválásának pillanatát rögzíti; szabadabb típusában a kötött és kötetlen részek váltakozása, egyensúlya figyelhető meg, a rím és a ritmus még nem jelentkezik, ill. az utóbbi nem szabályos. Szinte énekelve, fennhangon mondják ritmikus prózában az imádság okat, litániá kat és az ún. olvasók szövegeit. E műfajok középkori hagyományokat őriztek meg: könnyebb megjegyezhetőség kedvéért a szövegeket jobban tagolták, esetleg ritmikus formában és rímekkel megtűzdelve mondták és énekelték elő (pl. – Üdvözlégy Mária , Istennek szent anyja , Mennyország királynéja ; Kisded Jézus, kinek Betlehemben nem adtak szállást, Kisded Jézus, ki Betlehemben egy rongyos istállóban születtél, Kisded Jézus, ki egy hideg jászolyba helyeztettél, kegyelmezz minékünk!…); mindezeket közösen karban mondták el és az egyhangú recitativótól egy lépés csak az egyszerű → dallamig és → énekig. – Irod. Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969); Kovács Ágnes: A népmese prozódiájáról (MTA I. Oszt. Közl., 1969).

Katona Imre

pruszlik, pruszli: → mellény. Német eredetű, főként az Alföldön, a Felvidéken és D-Dunántúlon elterjedt népi megnevezés a 18–19. sz. fordulója óta.

pruszlikos pendely: → pendely

prücsközés: 1. tücsközés, pintyőkézés, bolházás: fapecket röptető csoportos → sportjáték. Egyik végével földbe rögzített, függőlegesen kiálló dorong felső, szabad végére kb. 1 m magasságban keresztben kis deszkalapot vagy széles, lapos husángot helyeznek el, mely kétkarú emelő módjára billenhet. Ennek egyik végére egy 4–5 cm-nyi faragott fakúpocskát vagy felső végén meghegyezett kis fapecket (prücsök, pintyőke, bolha) helyeznek el. Ezt állják körül a játékosok. A röptető kemény kis rúddal vagy lécdarabbal (kb. 70–80 cm hosszú) a keresztbefektetett léc üres végére rácsap, mire a keresztléc erősen felbillen, s a másik végére helyezett fadarabka a levegőbe cikázik. A különállók igyekeznek elkapni a prücsköt. Akinek sikerül, az lesz az új röptető. Ellenkező esetben az említett módon kezdődik és folytatódik a játék. – 2. Prücsök mint → játékszer: hengerkére nyírt, 2–3 cm hosszú libatollat a végek bevágásval kicsipkéznek, a végeket lehajtogatják. Függőlegesre állítva, ujjnyomással pöccentik. A prücsök rugalmasságánál fogva ugrándozó, szökdelő mozdulatokat végez. – Irod. N. Bartha Károly: Játék (IV. A magyarság néprajza, Bp., 1941–43); Lajos Árpád: Borsodi játékok (Miskolc, 1957).

Lajos Árpád

Prücsök: tréfás mese (→ reális mese), ill. annak hőse. Cselekménye: A szegény varga és annak csizmadia szomszédja lopásra és jövendölésre szövetkeznek. A szomszéd ellopja a legjobb gazda két lovát s egy másik gazda hat ökrét, a varga visszajövendöli jó pénzért. Mindentudó hírébe keveredik. A grófkisasszony (királyné) gyűrűje elvész, felhívják a vargát, hogy derítse ki, ki a tettes. Prücsök Miska három napi haladékot kér. Semmit sem tud kisütni, kínjában elhatározza, hogy megszámolja a fogásokat. A gróf három embere, akik az ételeket behozzák, azt hiszik, hogy a tolvajokat számolja s bevallják, hogy ők voltak a tettesek. Prücsök a gyűrűt egy kenyérgalacsinban lenyeleti a legnagyobb pulykakakassal. Másnap megtalálja s gazdag jutalomban részesül. Hazafelé menet a gróf egyik embere gyanakszik, hogy a varga nem látja az elrejtett dolgokat. Egy prücsköt vesz a markába, s felszólítja, hogy mondja meg, mi van a kezében. A varga fületövét megvakarva megszólal: „No szegény Prücsök, most vagy szorultságban!” Mindentudó hírneve megszilárdul (AaTh 1641). – Kónyi János szövege, ill. annak egy származéka Merényi László feljegyzésében és Benedek Elek feldolgozásában vált forrásává a számontartott 21 magyar változat jelentékeny részének (8 szöveg). 4 változat Arany László „Dongó és Mohácsi” c. meséjének a származéka, 1 pedig a Grimm gyűjtemény „Doktor Mindentudó”-jának a magyar fordítása, ill. utánmesélése. A többi 8 szöveg, s éppen az újabban feljegyzettek arról tanúskodnak, hogy a mese nálunk nemcsak írásbeli úton terjedt. Erre vallanak a rátapadt samanisztikus vonások is, amelyek egyes változatokat valósággal hősmese-paródiá vá tesznek. A mese legkorábbi ismert változata egy, az i. sz. 1–2. sz.-ából származó indiai szöveg, tartalmazza a Kathâsaritsâgara is (i. sz. 10. sz.). Ez utóbbihoz legközelebb egy Kúnos Ignác által közzétett török szöveg áll. A magyar változatok nagy része nem ehhez a keleti szövegcsoporthoz, hanem a középkori példatárakra támaszkodó nyugatihoz, annak is az olasz–francia ágához kapcsolódik – itt hívják a hőst is Prücsöknek. Az iskoláskönyvek által is terjesztett Grimm-szöveg nem nagy népszerűségre tett szert. A moldvai változatok az orosz–román formához állnak közel, az É-mo.-i kántor- és paphőssel mesélt változatok viselik magukon legnagyobb mértékben a török közvetítésű keleti szövegcsoport vonásait (a tolvaj az egyik szolgáló). (→ még: hősmese, → rejtekbe látó királykisasszony, a, → soktudó fiú, az, → tudós) – Irod. György Lajos: Kónyi János Demokritosa (Bp., 1932); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (MNKF, 4., Bp., 1968); Tubach, F. C.: Index exemplorum (Helsinki, 1969; FFC, 204).

Kovács Ágnes

P. Szentmártoni Kálmán, Posonyi (Nyárádszentmárton, 1879–Kolozsvár, 1968): népmesegyűjtő, tanár. Torockón és Kolozsvárt járt iskolába, a kolozsvári egy.-en szerzett történelem–földrajz szakos oklevelet. 1907–35 és 1940–43 között a székelykeresztúri unit. gimn.-ban tanított, melynek ig.-ja is volt. Anyósa, Kiss Néria, Kiss Mihály árkosi unit. esperes, Kriza János gyűjtőtársa leányának népmeséit jegyezte le és adta ki ( Székely népmesék , Kolozsvár, 1944), aki azokat apja híres mesemondóitól tanulta gyerekkorában. P. Szentmártoni Kálmán számos kisebb cikket írt még Orbán Balázsról, emlékének ápolása érdekében. – Irod. Gunda Béla: P. Sz. K. (Ethn., 1968).

Kósa László

publikáció <lat. publico ’nyilvánosan bemutat, közzétesz, közöl’>: mezővárosokban, nagyobb alföldi falvakban (pl. Kiskunfélegyházán, Kunszentmiklóson, Hajdúböszörményben, Orosházán stb.) a vasárnapi templomozás után, a városháza vagy a templom előtt tartott hirdetés, hírközlés neve. A hivatalos (törvények, rendeletek, utasítások, tájékoztatások stb.) és magán- (adás-vételi, munkavállalási stb.) hirdetményeket a publikáló városi vagy falusi tisztségviselő olvasta fel a publikáló könyv ből a publikáló vagy doboló szék ből. Ez gyakran mozgatható faállvány volt, amit közvetlenül a publikáció megkezdése előtt vittek csak a színhelyre. Voltak állandó fa- és téglából, sőt betonból megépített publikáló vagy doboló székek is (pl. Hajdúhadházon). A doboló szék elnevezés onnan ered, hogy piaci napokon a doboló kisbíró is innen hirdette ki elsőnek hirdetményeit és több helyen szokásban volt előre is dobszóval felhívni a figyelmet a vasárnapi publikáció megkezdésére. A publikáció nemcsak a hírközlés miatt volt fontos, hanem a találkozás, az alkalmazás, a munkavállalás és bizonyos fajta árucsere lebonyolítása miatt is.

Publikáció a városháza erkélyéről (Karcag, Szolnok m., rajz a 19. sz. végéről)

Dankó Imre

pucor: → disznósajt, → gömböc

pufándli: farpárna, turnűr, a csípőre kötött, szoknya alatt viselt, többnyire hurka alakú párnácska.

puha főkötő: → főkötő

pujna: a Dunántúlon többfelé készített (Balatonfelvidék, Veszprém m., Győr m.), de korántsem általánosan ismert tejtermékféleség: a juhsajt készítésénél visszamaradó savó felforralásával nyert másodtúró, zsendicetúró (→ zsendice). Szentgálon ezzel készül a pujnás pogácsa . A Dunától keletre ismeretlen a szó a magyarságnál, ugyanakkor kimutatható olasz, alpesi, sőt pireneusi kapcsolódása. Nálunk való meghonosodásának ideje és körülményei egyelőre ismeretlenek. – Irod. Tálasi István: A bakonyi pásztorkodás (Ethn., 1939); Vajkai Aurél: A szentgáli juhászat (Magyarságtudományi Intézet Évkve, 1941–42); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959).

Földes László

puli: → pásztorkutya

puliszka: → burgonyapép, → eresztett pép, → tört pép

pulka, pulyka: → polka

Pulszky Ágost (Bécs, 1846–Bp., 1901): jogfilozófus, társadalomnéprajz-kutató, szociológus, egy.-i tanár, az MTA l. tagja. 1868-ban szerzett jogi doktori oklevelet, 1872-ben magántanár, 1875-től rendes tanár a bp.-i egy.-en. 1871-től kezdődően tevékeny szerepet játszott a politikai életben. 1875-ben H. S. Maine nagy jelentőségű művéhez írt előszót és közel százoldalas jegyzetet, melyben Mo.-on először ismertette az angol antropológiai iskola és L. H. Morgan munkásságának eredményeit. 1885-ben megjelent egy.-i előadásait összegező könyvében Beöthy Leó munkásságát figyelembe véve a társadalom korszerű, evolucionista elemzését adta meg. A Társadalomtudományi Társaság egyik megalapítójaként is a haladó tudományos szemléletért küzdött. – F. m. A jog és állambölcselet feladatai (Bp., 1888).

Zsigmond Gábor

pulya: kisgyermek, gyermek, nemre való tekintet nélkül. Pontosabb meghatározásnál használatos a lyánypulya, fiúpulya. Használata a Hajdúságtól keletre kisebb-nagyobb intenzitással gyakori. Áttételesen használják jelzőként is „pulya idő van”. Erdélyben a kisnövésű, törpe termetű emberre is mondják.

Morvay Judit

pulyabál: → gyermekbál

pulyka, póka <lat. Meleagris gallopavo>: É- és Közép-Amerikában őshonos, négy fajta változatot mutató vadmadár háziasított és Európában kitenyésztett bronzos és fehér változata. Európában Mexikó felfedezése után, a 16. sz. közepén vált ismertté. A 16. sz. második felében megjelent adatok: „… szürke páva és fejér páva tizenkettő” (1567); „Ha egy szekeren ludat, kappant, póká t, récét…” (1597); „Friss szép fejér póka , Édes szűrő móka, Porcogós Annóka” (1589–91). Említették még „ indiai páva ” néven is (1596-tól). Nálunk a 17. sz.-ban a Dunántúlon és Erdélyben főúri vadaskertekben díszmadárként tartották. Paraszti gazdaságokban a tanyásgazdálkodás kialakulása után főleg a Közép-Tisza mentén (Hódmezővásárhely, Szentes, Orosháza), a Tiszántúlon (Nagykunság, Debrecen, Hajdúság és a Tisza–Duna közén) tenyésztették hizlalásra és eladásra. A fiatal pulykacsirkék néhány hetes korukig gondos ápolást igényelnek, de a növendék pulykák csapatban járva a pusztai legelőkön, tarlókon, réteken, rovarokkal és gyommaggal táplálkozva, szinte félvadon éltek, tanyaudvarokon álló fákon éjszakáztak. – Irod. Csukás Zoltán: Baromfitenyésztés (Bp., 1955).

Balogh István

pumi: → pásztorkutya

púpos meg a dúcos, a: dalbetétes → tündérmese, másodlagosan → hiedelemmese. A magyar anyagban két redakciója ismeretes: Púpos csizmadia (muzsikuscigány) a keresztútnál (temetőben, kaszálón) ördögökkel (közelebbről meg nem nevezett lényekkel) találkozik (vagy csak éneküket hallja). Mondókájukban (énekükben) ritmushibát (hiányt) észlel, s azt kijavítja (kiegészíti „Má-ma pén-tek, hó-nap szom-bat! – Hó-nap-u-tán va-sár-nap!” vagy „Hét-fü, kedd, hét-fü, kedd, hét-fü, kedd! – Sze-re-da!” Az ördögök hálából megszabadítják a púpjától. Dúcos társa megirigyli gazdája szerencséjét, elmegy ugyanarra a helyre s az éneket tovább hosszabbítja: „U-tá-na meg het-fü!” vagy „Csü-tör-tök!” s ezáltal ritmikailag (és nyilván mágikus jelentésében is) elrontja. Az ördögök haragjukban hátára ragasztják társa púpját és a dúcos elöl-hátul púpos lesz (AaTh 503). Egyes változatokban a szegény ember a tündérek táncába elegyedik, s azok hálából leveszik a púpját, és kincses ládikával vagy azzal ajándékozzák meg, hogy zsákjából a liszt addig ki ne fogyjon, míg kalandjáról nem beszél. Gazdag ember elmegy ugyanarra a helyre. A tündérek (szépasszonyok) akarata ellenére berántják a táncukba. Reggel a szegény ember púpját ráragasztják és üres ládikát kap. (vö. a tizenkét hónap vagy az arannyá vált parázs: AaTh 751B*, BN 750I*, a leány, akit télidőben epret szedni küldtek: AaTh 403B). A típus 9 változatát (6–3) a magyar nyelvterület északi és keleti felében a legújabb időben jegyezték fel. A különféle katalógusok, valamint a típusról készült monográfia széles körű nyugat–keleti irányú eurázsiai elterjedéséről adnak számot: a nagyszámú angol, skót, ír, német, holland, flamand, vallon, francia, olasz, spanyol és portugál változat mellett kisebb számban finn, finno.-i svéd, lapp, lett, litván, orosz, cseh, szlovén, de török és japán változatokról is tudósítanak. A kutatók feltevése szerint a mese kelta hiedelemmondára vezethető vissza. A magyar púpos meg a dúcos mesék is nyugati irányba mutatnak: a szabolcs-szatmáriak a cseh-német, a moldvai csángó változatok a francia meseanyaggal mutatnak szorosabb rokonságot. – Irod. Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Greverus, I. M.: Die Geschenke des kleinen Volkes (Fabula, 1958); Erdész Sándor–Kovács Ágnes: A púpos meg a dúcos (Népr. Közl., 1961); Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp., 1963); Delarue, P.–Tenèze, M.-L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964).

Kovács Ágnes

pupruha: → csecsemőöltözet

purgatórium: → túlvilág

purger-kocsma: → kocsmálás

puska (bodzafa-, vízi-, góré-, kulcspuska): → játékfegyver

puskaműves: puskák, pisztolyok készítője, javítója. Puskaporral töltött lőfegyvereket a 13. sz.-ban kezdtek használni, nálunk a 14. sz.-ban terjedtek el. Fejlett puskaműves ipar fejlődött ki minden nagyobb mo.-i városban. Kezdetben a puska csövét kovácsoltvasból készítették. A cső végén gyújtólyuk volt és kanóccal gyújtották meg a golyó mögött a puskaport. A 16. sz.-ban sárkány vagy kakasfejes kalapáccsal látták el a puskákat. A ravasz meghúzásakor ez az égő kanócot a gyújtólyukba csapta. A 16. sz. elején találták fel a kerekes závárzatot, amely a kovának az acéllaphoz való ütődésével előidézett szikrával gyújtotta meg a puskaport. Az elöltöltős puskák, pisztolyok még a múlt század utolsó harmadában is kedveltek voltak; betyárok, vadorzók, zsandárok is ilyet használtak. A puskák, pisztolyok ábrázolása gyakran feltűnik a népi faragásokon is.

Bodgál Ferenc

puszta: földrajzi és néprajzi értelemben nagy kiterjedésű, állattenyésztéssel hasznosított terület. A történeti irodalomban a különböző okok miatt elnéptelenedett településeket jelöli. A legnagyobb mo.-i puszta a Hortobágy , ismertebbek a Túrkeve melletti Ecsegpuszta és a Kecskemét határát képező Bugac . A tágabb értelemben vett Hortobágy azonban sem geográfiai, sem történeti tekintetben nem egyetlen puszta, így csak a terület középső részét, a Debrecen tulajdonát képező részt hívják így, bár ez is több elkülönülő pusztára oszlik: Zám, Kónya, Elep, Ohat, Máta stb. Peremén más településekhez tartozó puszták vannak: pl. Angyalháza (Hajdúszoboszló), Kecskés-puszta (Tiszacsege), Pród, Daraksa, Vid (Hajdúböszörmény), Tedej, Varjas (Hajdúnánás) stb. Mindenütt megtaláljuk a pusztákat, ahol nagyarányú → pásztorkodás (→ még: külterjes állattenyésztés) alakult ki, pl. a Kiskunságban. Zsana, Balota, Kígyós (Kiskunhalas), Orgovány, Szank (Kunszentmiklós) stb. Mo.-on puszta-szóval kezdődő, tehát újratelepült község kb. 25 van, amely nevének második részében őrzi a szót (pl. Belegrádpuszta, Gyarmatpuszta, Tardpuszta). A szállás határ- vagy falunév is gyakran pusztát jelent. A pusztákon folytatott pásztorkodásnak a 18–19. sz.-ig egy szabadabb formája volt az ún. „pusztai szabadfoglalású rend”, majd ezt követően alakult ki az ún. külső legelős szisztéma (→ legelő), amikor a tavasztól tél elejéig állandóan kinn tartózkodó állatcsoportoknak (→ gulya, → ménes stb.) a település magisztrátusa által szabályozott legelője lett. A puszták kialakulása Mo.-on is – hasonlóképpen Európa más területeihez (Anglia, Németo., Franciao., Lengyelo. stb.) – a 13–14. sz.-ban kezdődött meg, s különböző intenzitással folytatódott egészen a 18. sz.-ig. Okai részben az elviselhetetlen adóterhek, a járványok, háborúk voltak, s részben a gazdasági rendszerben beállott változások; pl. Spanyolo.-ban és Angliában a nagyarányú juhtenyésztés elterjedése. – Irod. Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (Bp., 1912); Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959); Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon X–XV. század (Bp., 1966); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, XII., 1970).

Szabadfalvi József

pusztabérlet: 1. magános személy vagy közösség ideiglenes birtokszerzésének az a módja, amelynél meghatározott árendaösszegért néhány évre vagy hosszabb időre használatba veszi valamely közösség vagy földesúr pusztáját (→ árendás), esetleg nagyobb kiterjedésű határrészét. Az árendás földek birtoklásának nagy jelentősége volt Mo.-on a feudalizmus időszakában, mivel a bérelt puszta művelése a kötetlenebb földhasználat és a kedvezőbb járadékszolgálati viszonyok következtében kifizetődőbb volt, mint a jobbágyföldeké. Sok helyen a belső határ kicsinysége vagy terméketlensége miatt kényszerült a lakosság pusztabérletek szerzésére. A pusztabérletnek különösen az alföldi városok, mint pl. Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, Debrecen stb. 14–19. sz.-i történetében volt igen nagy jelentősége. E települések bérelt pusztáin óriási állatállomány legelt, amely a magyar állatexport alapvető forrását jelentette. Másrészt e városok 14–17. sz.-i pusztabérletei elősegítették a nagyrészt árutermelő szabad földhasználat kifejlődését és az alföldi → tanyák ősének nevezhető mezei kertek rendszerének kialakulását. – Irod. Hornyik János: Kecskemét város története oklevéltárral (I–IV., Kecskemét, 1860–66); Majláth Jolán: Egy alföldi civisváros kialakulása (Bp., 1943); Makkai László: A mezővárosi földhasználat kialakulásának kérdései (Kelemen Emlékkv, Kolozsvár, 1957). – 2. A műveletlen földek paraszti használatbavételének és a → szórványtanyák alakításának egyik módja. Különösen Szeged régi határában volt jelentős. Az alföldi városok általában kiosztották polgáraiknak határukat a 18. sz.-ban. Szegeden azonban a történeti legelőfelosztások után még nagy mennyiségű, távol fekvő föld maradt a város birtokában. E területeket már nem parcellázták ki tulajdonjoggal, hanem a 19. sz. közepétől bérletekként adták ki vállalkozóknak. A bérletek általában 30 évre szóltak, a város szegényebb rétegeiből kikerülő bérlők azonban legtöbbször véglegesen letelepedtek pusztai birtokukon. Tanyájuk szórványtanya lett. Küzdelmes életük állandó témája Móra Ferenc és Tömörkény István írásainak. – Irod. Erdei Ferenc: Magyar tanyák (Bp., 1942); Barabás Jenő: A szórványtelepülések kialakulása Közép-Európában (Műveltség és Hagyomány, I–II., 1960).

Bárth János

pusztabíró, mezőbíró: a városoktól és falvaktól távoleső, különálló pusztákon igazgatási és igazságszolgáltatási funkciókat ellátó tisztség volt, amely a 18. sz. végén már fejlettségének magas fokán állt; a 19. sz. végén a Kiskunság néhány pusztája kivételével megszűnt, ill. teljesen beleolvadt a csendőrség intézményébe. Egyéb elnevezése: határbíró, hetelőgazda, pusztafelvigyázó, tőkebíró, tanyabíró . A pusztabírót és az alája rendelt pusztagazdá t és pusztacsősz öket a jász-kun területen a kerület alkalmazta, leginkább természetbeni járandóságot juttatva nekik. A pusztabíró kezdetben a pusztákon az állatok számadási és egészségügyi, a pásztorok és egyéb pusztai lakosok személyi ellenőrzését végezte, később a mezőgazdaság felügyelete is hatáskörébe került. Egy-egy közösen használt pusztára a tőkebíró , a havasra (pl. Erdélyben) a havasbíró ügyelt fel. A csőszöket a csőszbíró ellenőrizte és sok helyen ugyanő gyakorolta velük kapcsolatban a munkáltatói jogokat is. (→ még: bíró) – Irod . Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságban (Bp., 1959).

Pusztabíró a múlt század első felében (Rajz a 19. sz. végéről)

Tárkány Szücs Ernő

pusztafalusi viselet: Pusztafalunak, az abaúji Hegyköz legészakibb és legelzártabb, endogám, ref. községének viselete, mely a 20. sz. elején virágzott. Egy viseletcsoportot alkot Füzér, Biste, Füzérkajata, Nyiri, Füzérkomlós hegyközi falvakkal és Pányokkal. Hasonló Gálszécs viseletéhez. – A fehér ruhához való kendervásznat a nők maguk szőtték. Kisipari és gyári termékeket Göncről is, de főleg Sátoraljaújhelyről szerezték be, azért is hasonlít a pusztafalusi viselet a bodrogköziekéhez, akik szintén ott vásároltak. A férfi viselet régies. A női kevésbé jellegzetes; 20. sz.-i, új stílusú színes lapos- és keresztöltéses pamuthímzéses és szedettes díszítményeivel. – A férfiak fejrevalója fekete göndörprémű sapka vagy keskeny karimájú, magas tetejű, fekete posztókalap darutollal. Rövid, alig térd alatt végződő vászon-, ünnepre pamutos gatyájuk 3–4 szélből, széles korccal készül, alján keskeny szálvonással és kettős rojttal. Ünnepi pamutosvászon ingük borjúszájú is lehet, de már gyakoribb a kézelős, galléros változat; hímzéssel és színes porcelángombokkal. Alját bekötve viselik. Az inggatya és a nadrágos viseletet is kiegészíti a 3 ujjnyi széles, fekete derékszíj, réz vagy ezüst gombokkal kiverve. Elöl sárgaréz csattal zárul, de a szíj vége hátul lóg le. A csatba színes gyapjúfonalakat fűznek, körülvezetik a derékon s végül hátul lógatják le. Sajátos a pusztafalusi viseletben a négynyüstös vászonból házilag varrt, korcos, ellenzős (esetleg zsinóros) szűk nadrág és hozzá az álló nyakú vászon kabát, a kitli . Ezt ingre-gatyára felsőruhának viselik. (Hasonlót pl. Kalotaszegről, Mezőségből ismerünk.) A posztóruhának kisebb a szerepe. Mellényük, a derekas lajbi fekete posztóból varrt, színes vagy fekete zsinórozással díszített, álló nyakú, magasra gombolódó, de nyitva viselik. Elején 3–3 hosszanti sávban apró, világos díszgombok vannak. A fekete posztó csizmanadrág és a prémes ujjas lajbi feketével zsinórozott. Fekete nyakravalót is viselnek, ünnepen fehér–piros–kék bojttal. Gatyához ünnepélyes alkalmakra a gatyánál kissé hosszabb kötényt, surc ot kötnek; udvarláshoz és tánchoz pamutos vászonból, templomba fekete klottból, hímzettet, apró ráncokba rakva, a szélén csipkével. Télen csípőig érő, barnára festett, zöld hímzésű, feketeprémes juhbőr ködmönt is viselnek. Jellemző a fekete, fürtös, piros posztóval szegett ungvári guba . Ünnepi csizmájuk fekete, oldaltvarrott, puhaszárú, harmonikaráncos; kérgén zöld géptűzés van, sarka rézgombokkal kivert. Nagytaréjú sarkantyú egészíti ki. Hímzett gyolcs zsebkendőjük, jegykendőjük kerek vagy szögletes, horgolt csipkével. – A lányok T alakban választják el hajukat és hátul egy lelógó fonatba fonják, ünnepen széles selyemszalagokba. A fonat végén, gazdag lányok a tövén is, szalagcsokrot viselnek. Az asszonyok simán hátrafésülik hajukat és kontyba csavarják fonatlanul, a tarkón szarufésűvel megerősítik. Hátraszorító kendőjük piros kasmir vagy karton, ünnepen fekete alapú selyem. Elöl kilátszik a hajuk. Hátul a kendő lelógó csücskét feltűrik, másik két sarkán bojt díszlik. E fölé templomba áll alatt megkötött, hímzett, csipkefodrú, keményített gyolcs kendő kerül. Az alsó hosszing fölött vászon ingvállat viselnek, bevarrott gyolcs ujjakkal, kerek nyakkivágással, hasíték nélkül. Az ünnepi ing könyökig érő, bő, ráncos ujját a felsőkar felénél rögzítik, fodrán hímzés vagy horgolás van. Az inget horgolt vagy géphímzéses nyakfodor egészíti ki. Pendelyük, az ingalj vászna ritkán pamutos, két szélből, oldaltoldással, korccal készül, térd alatt végződik. A szoknyák neve kabát . Kb. 6 szélből, lerakott apró ráncokkal, derékpánttal varrják. Alulra hétköznap 2 barhentet, ünnepen 4–5 fehér gyolcsot vesznek. Az ünnepi felsőszoknya többnyire zöld selyem vagy kasmír, alján körben fekete bársony és színes szalagok, zsinórok vannak, féllábszárig ér. A kötény (surc) egy szél, ünnepen hímzett fekete klott vagy világos selyem, szegőzésekkel, elöl színes gyapjúmadzaggal kötik meg. Lakodalomban a gazdasszonyok színes hímű szőttes gyúrókötő t viselnek. Pruszlikjuk, a derekas lajbi jellegzetes fehérfalú virágos kasmírból készül, fekete bársony szegéssel; gyakran azonban feketefalú, színes hímű selyem vagy lüszter, fekete zsinórozással. A lányok vállkendője hímzett gyolcs, csipkefodorral, az asszonyoké feketefalú szövet vagy selyem. Nyakban a lányok 6 sor fehér, kék vagy rózsaszín gyöngyöt viselnek. hátul színes szalaggal. Ujjasaik alját kívül viselik, a puha lityá t, a vattás szervianká t. Gubát is viselnek, mint a férfiak. A női ünnepi fekete csizma oldalt varrott, harmonikaráncos szárú, magas sarka rézszögekkel mintásan kivert, fején színes (később csak zöld) géptűzés, talpába csikorgó van beépítve. – Irod . Gönyei Sándor: Az abaújmegyei Pusztafalu népi építkezése, kendermunkája és népviselete (Népr. Ért., 1939); Varga Marianna: Pusztafalu, Füzérkajata és Karcsa községek tánc alkalmával hordott viselete az 1900–1920-as években (Pusztafalutól Karcsáig, Bp., 1953).

Család ünneplőben (Pusztafalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1930-as évek)

Horváth Terézia

pusztagazda: az Alföldön a nagyhatárú városok külső, pusztai legelőin a 18. sz.-tól 1945-ig a legelőrendtartásért felelős személy. Hivatalát a várostól vagy a legeltető gazdaság októl kapta. Legtöbb esetben olyan jómódú gazda volt, aki legelőjog gal bírt és birtoka a legelő környékén volt. Fizetést ritka esetben, inkább meghatározott számú saját vagy idegen állat számára ingyen legelőt kapott. (→ még: pusztabíró) – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936).

Balogh István

pusztahajó: → tetejetlen hajó

pusztai szórvány: → tanyaközség

pusztásodás: a falu és a vele kapcsolatos kultúrtáj visszafejlődésének, eldurvulásának, pusztulásának folyamata. A lakosság kihalása, elmenekülése vagy lassú elköltözése idézi elő. A lakosság ilyen megfogyatkozása viszont legtöbbször háborúk, természeti csapások, nehéz politikai körülmények következménye. A középkorban Mo.-on is sokszor és nagy területeken okoztak pusztásodást a pestisjárványok, belső villongások és ellenséges külső betörések. Különösen pusztító hatása volt a tatárdúlásnak és a török háborúknak. Sok település megsemmisült, és a lakosságuk által művelt határ hosszú időre újra őstájszerű területté vált. (→ még: középkori falupusztásodás) – Irod. Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon, IX–XV. század (Bp., 1966).

Bárth János

pusztatelek <lat. deserta, pusztateleksessio>, puszta hely: lakatlan, műveletlen → jobbágytelek (beltelek és tartozékok együtt). A telekrendszer megszilárdulása óta a jobbágyfelszabadítás ig minden korszakban volt pusztatelek, de száma nagy tér- és időbeli ingadozásokat mutat. Pusztatelek a legkülönbözőbb okokból keletkezhetett, leggyakrabban háború, járvány, szökés, elbujdosás (pl. a hódoltság alatt) következtében. A pusztatelkek növekedése az állami adóalap csökkenését jelentette, ezért uralkodói érdek volt mielőbbi újratelepítésük. A pusztatelek sorsa különböző lehetett, pl. rövidebb-hosszabb ideig lakatlanul vagy műveletlenül állt; ideiglenesen lakták és művelték, azaz felvállalták (bérelték), rendszerint falubeliek; újratelepítették; a földesúr majorsági birtokához csatolta stb. A pusztatelekre szálló (megtelepedő) jövevény országos szokás szerint a megtelepedés első éveire adó- és szolgálatkedvezményt kapott a földesúrtól. A korabeli források nem csupán a teljesen elhagyott telket nevezték pusztateleknek, hanem az ideiglenesen lakottat, béreltet is, úgyszintén az újraépített pusztatelket az első években. – Irod. Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon, IX–XV. század (Bp., 1966); Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–1767 (Bp., 1969).

Török Katalin

pusztatemplom: határbeli régi templomrom. A török világ alatt elpusztásodott egykori falvak helyén álltak ilyen romok a 17–18. sz.-ban, néhol még később is. Köveiket gyakran elhordták a környéken építkező parasztok. Sok monda fűződött hozzájuk. A nép képzelete kiszínezte történetüket. Emlékük máig él a „Templomdomb” és hozzá hasonló helynevekben. A 18. sz.-ban előfordult, hogy a nagyhatású városok távoli tanyáin élők a környékükön lévő pusztatemplom mellett temették el halottaikat. A templomromok, ill. később a templomhelyek igen gyakran szerepeltek határjárások, területviták esetén a leírásokban és tanúvallomásokban, mint a helymeghatározásnál nélkülözhetetlen tájékozódási pontok. – Irod. Tömörkény István: Temetések rendje a szegedi határban (Népr. Ért., 1905).

Bárth János

put: → puttony

putriház: a földfelszín alá mélyülő nyeregtetős lakóépület, amelynek felmenő fala nincs. Általában idényszállásként használták. Kertészek, csőszök, dinnyések meleg évszak idején használt lakóépülete. Tűzhelyeik általában másodlagosak. A → földházakkal szemben sajátos vonásuk, hogy mindig a rövid oldalukon van a bejáratuk. Legtöbb esetben egyetlen egységes térből állnak, legfeljebb bejáratuknál választanak le kisebb előteret. – A kiásott putriház gödrét kitapasztják. Tetőzetük szelemenes. Burkoló anyagul nádat, gallyat, kukorica-, napraforgószárat használnak, amit gyakran kívülről vastagon leföldelnek, s letapasztanak. Belülről szintén kitapasztják, gyakran meszelik. Szerkezete, építéstechnikája a → sírveremhez, → veremólakhoz hasonló. Gondosabb karbantartás esetén hosszabb ideig, több éven át is használhatók. Megjegyzendő, hogy hazánk területén a neolitikum óta kimutatható ilyen jellegű épületek használata.

Dohányoskunyhók (Lüders metszete nyomán, Tápiószentmárton-Sőreg-puszta, Pest m., 1886)

Dohányoskunyhó belseje (Lüders metszete nyomán, Tápiószentmárton-Sőreg-puszta, Pest m., 1886)

„Földház” külső képe (Ricse, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1938)

Földház belseje (Ricse, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1938)

Veremház gádorral (Karcag, Szolnok m., 19. sz.)

Filep Antal

puttony: dongás faedény, amelyet két heveder segítségével háton szállítanak. Abaúj-Zemplén egyes részein vászonlepedővel kötik a hátukra. Több formája ismeretes. Az egyes formai, méretbeli változatok táji elterjedtsége bizonyos szabályosságot mutat. Az északi puttony-típusok közös jellemzője, hogy hátoldaluk pereme magasabb, űrtartalmuk 20–25 liter. Egyes szőlővidékeken (pl. Eger) a férfiak egyvékás, a nők félvékás, a gyermekek pedig még kisebb puttonyt hordanak. Az Alföldön nagyobb méretű, körül azonos magasságú peremmel készült, esetleg egy-két dongányi kifolyóval ellátott puttony használatos. A Kisalföldön, a Budai-hegységben csak egyetlen donga emelkedik a peremszint fölé. – Elnevezése országosan egységes, de a puttony mellett ismeretes a put (Abaúj-Zemplén), a pitli, bidli (Dunántúl), a rőt (Erdély) megjelölés is. – A puttony szó a 15. sz.-tól adatolható, nyelvünkbe az osztrák-németből került. Terjedését elősegítette a bodnár, → kádár mesterség megerősödése, ill. a városi, mezővárosi szőlőkultúra szerepének növekedése a 15–16. sz.-ban. Az 1556-ban öntött kassai Orbán harangon már puttonnyal ábrázolt szüretelő férfialak látható. Napjainkra a puttony csaknem az egész magyar nyelvterületen elterjedt. Használata legintenzívebb a bor- és gyümölcstermelő tájakon, de néhol csak a 20. sz. első felében szorította ki a rúdon szállított csebert (→ csöbörrúd) (pl. Zala, Zobor-vidék, Mezőség). Erdélyben a Maros-Küküllő vidéki szőlőkultúrának a puttony feltehetőleg régebbi eleme. – A puttony nem kizárólag a szőlőkultúra tartozéka. Főleg a Dunántúlon, a Kisalföldön használatos vízhordásra, mosáskor fehérnemű szállítására, jószágitatásra stb. Egyes hazai tájakon, akárcsak az Alpokban, trágyát hordanak vele a szekérrel megközelíthetetlen hegyi földekre. A puttony távolabbi kapcsolatai osztrák, bajor, elszászi, burgundi területek felé mutatnak. – Irod. Stebler, F. G.: Alp- und Weidewirtschaft (Berlin, 1903); Vajkai (Wagenhuber) Aurél: A parasztszőlőművelés és bortermelés Veszprém déli részében (Népr. Ért., 1938); Vincze István: A borkészítés módjai és eszközei, különös tekintettel a borsodi Hegyközre (Ethn., 1960).

Puttony (Általános forma)

Paládi-Kovács Attila

Putz Éva (Pozsony, 1922–Zsére, 1943): néprajzkutató. A pozsonyi egy. (Slovenská univerzita) hallgatójaként bekapcsolódott az egy. néprajzi és nyelvjáráskutató munkájába. A Nyitra környéki magyar falvakban értékes folklorisztikai anyagot gyűjtott. – F. m. A kolonyi lakzi (Pozsony, 1943).

Kósa László

pünkösd: a keresztény egyház egyik fő ünnepe, mely a → húsvétot követő ötvenedik napon kezdődik. (Elnevezése a görög pentekosztész ’ötvenedik’ szóból származik.) A zsidó vallásból ered, ahol a pészach utáni ötvenedik napon, sabouth kor az aratás, az első gyümölcsök, majd később a tízparancsolat adományozásának az emlékét ülték. A keresztény egyház annak emlékére tartja, hogy tanai szerint Jézus mennybemenetele után a Szentlélek leszállt az apostolokra. A húsvéthoz alkalmazkodó pünkösd is mozgó ünnep a niceai zsinat (i. sz. 325) határozata óta. A máj. 10.–jún. 13-a között mozgó ünnep alkalmasnak bizonyult a tavaszi és nyári napforduló ősi európai → szokásainak és hiedelmei nek (→ hiedelem) a továbbélésére. A középkori egyház az ünnep keresztény jellegének hangsúlyozására templomokban megjelenítette a bibliai eseményt. Az egyházi ünnep világi jellegét bizonyítják az azt tiltó rendelkezések. A legjellegzetesebb pünkösdi → népszokások: az ügyességpróbákkal egybekötött pünkösdi királyválasztás (→ pünkösdi királyság), a lányok, legények (kisfiúk és kislányok) falufeljáró köszöntése (→ pünkösdölés), és a kislányok agrármágiával egybekötött köszöntése (→ pünkösdi királynéjárás). A pünkösdhöz különböző eredetű és korú szokások fűződnek, a legarchaikusabb a pünkösdi királyválasztás. A pünkösdi királynéjárás a Dunántúlon még ma is élő népszokás, ha nem is eredeti tartalmában és formájában. Az ünnephez énekes-táncos, dramatikus → gyermekjátékok is kapcsolódhatnak. Ezeknél a játékoknál két játékos feltartott karral kaput formál, ez alatt haladnak át a többiek, a „Bújj, bújj zöld ág…” szövegmotívum is erre utal (→ kapus játék, → zöld ág, → zöldághordás). Különböző → rítusok és hiedelmek kapcsolódnak ehhez a naphoz hazánkban is, akárcsak a környező népeknél. Nálunk azonban a pünkösdnek nincs boszorkányos, rossz előjelű vagy halotti jellege. A keleti szlávoknál jellegzetes az ünnep kapcsolata a vízzel és a rituális fürdéssel. Erre nálunk csak szórványos adatok vannak. Így pl. Szeged vidékén nemcsak → nagypénteken és → nagyszombaton, de pünkösd hajnalán is fürödtek a lányok a Tiszában. (→ katartikus rítusok) Általánosan is úgy tartották, hogy a pünkösdi hajnali fürdés egész évre mentesíti az embert a → kelésektől. → Május elsején és pünkösd napján a szent kutak vizében mosakodtak vagy abból ittak. A pünkösdi harmattal való mosakodás szeplőűző és szépségvarázsló: egyes helyeken mezítelenül szedték a rozsharmatot szemfájás és kelés ellen (→ harmatszedés); van példa pünkösdi locsolásra is. Egyes pünkösd hajnalán szedett növények → gyógynövényként használatosak. A pünkösd termésjósló (→ termésjóslás) a gabonafélékre, valamint időjóslónap is. A pünkösd-napi tilalmak (→ tilalom) mezőgazdasági munkára és egyes házimunkákra, kivált → kenyérsütésre vonatkoznak. Néhány helyen ilyenkor tartják a barátságkötő mátkálás t (→ komatálküldés). Néhány gazdasági szokás is kapcsolatos pünkösddel: pünkösdkor cselédvásárt tartottak; ezen a napon szedték a báránydézsmát, ekkor kapták a pásztorok az ún. pünkösdi garast. Sok helyen minden községi pásztor élelem- és pénzadományt kapott minden háztól, ahonnan állatot őrzött. Egyes helyeken pünkösd vasárnapját megelőző este kongóztak a pásztorok (→ zajkeltés). Kirándulásokat, táncmulatságokat is rendeztek ezen a napon. A pünkösdi táplálkozással kapcsolatos néhány adat → előírásos jellegre utal: pl. Kiskomáromban már ősszel koszorúba font gesztenyét tesznek a verembe, hogy pünkösdkor a ház előtt vagy az utcán fogyasszák el. Juhtartó gazdáknál szokásos a pünkösdi bárány megevése; egyes helyeken bizonyos édestésztákat esznek, hogy sárga legyen a → kender. Az ünnep természetes jelképei a zöld ág és a rózsa a mo.-i pünkösdi szokásokban is szerepet játszanak. A zöld ág gal díszítés legjelentősebb ideje a pünkösd. Egyes helyeken pünkösdkor állítják a → májusfát. Tessedik Sámuel tudósít arról, hogy 1770-ben beszüntették a májusi fá k vagy pünkösdi fá k felállítását a templomban. A pünkösdi ünnepkör több jellegzetességét is magába foglaló szokás a pünkösdi ladikázás a sárközi Szeremléről. A legények zöld ágakkal feldíszített csónakokon pünkösd másnapján megcsónakáztatták a lányokat, akik erre az alkalomra díszes evezőket vittek magukkal. A rózsá nak az ünneppel való kapcsolatára a pünkösdi királynéjárás és pünkösdölés dalszövegei is utalnak. A pünkösdi királyné fejét általában rózsakoszorú díszíti, egyes változatokban rózsaszirmot hint maga körül. Lehetséges, hogy a pünkösdi rózsa és a pünkösdi énekekben szereplő Szent Erzsébet kapcsolatban állott Szent Erzsébet tiszteletével és az ún. rózsacsodával. – Irod. Szendrey Zsigmond: A tavasz, nyár és ősz ünnepkörének szokásai és hiedelmei (Ethn., 1941); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd (Bp., 1973); Dömötör Tekla: A népszokások költészete (Bp., 1974); Tátrai Zsuzsanna: A pünkösdi királynéjárás dunántúli változatainak szerkezeti elemzése (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1977).

Pünkösdi lovaglás (Ecsény, Somogy m., 19. sz. vége)

„Májusi kalinkózás”, pünkösdi csónakázás (Báta, Tolna m., 1930-as évek)

Pünkösdi leányevező és lapátjának faragott díszítése. A virágbokor alján két hal (Szeremle, Bács-Kiskun m., 1870-es évek) Bp. Néprajzi Múzeum

Tátrai Zsuzsanna

pünkösdi királynéjárás: kislányok → termékenységvarázslással összekötött pünkösdi → köszöntője a Dunántúlon. Elnevezései: pünkösdölés, pünkösdjárás, pünkösd-köszöntés . A játék négy fő mozzanatból áll: 1 . négy kislány vezet egy ötödiket: a legkisebbet és legszebbet, a pünkösdi királyné t ( kiskirály, királykisasszony, királynéasszony, kiskirályné, cucorka – utóbbi elnevezés Somogy és Baranya megyében ismert), akinek a kezében kosár van rózsaszirmokkal; 2. egy házhoz érve az udvaron vagy az ajtó előtt megállnak, a kiskirályné feje felett kendőt feszítenek ki vagy fátyollal borítják be a fejét; 3 . az ének közben mozdulatlan állnak vagy lassan körbejárják a királynét; 4 . termékenységvarázsló mondóka kíséretében felemelik a kiskirálynét. Ezenkívül még a következő mozzanatok járulhatnak a játékmenethez: virághintés, általában a királyné kosarából; bizonyos funkciókra elkülönült szereplők tevékenysége (adománykérés: cigányasszony, kosaras stb., zászlóvivés: zászlótartó stb.). Ez utóbbi a szereplők számának növekedését jelenti. A négy fő mozzanatból álló játékmenet a Vas megyei változatokra jellemző. Az → adománygyűjtés funkciójára elkülönült szereplő megjelenése összefüggésben lehetett azzal a folyamattal, amelynek során a termékenységvarázsló szokásból adománykérő jellegű szokás lett. A pünkösdi királynéjárás dunántúli változatainak nagy csoportja már nem kapcsolatos termékenységvarázslással. Egyes Győr-Sopron megyei változatok jellegzetes mozzanata a kiskirálynéra vonatkozó nevetési tilalom, talán ősi → avatási próbatétel emléke. Szövegében különböző eredetű és tartalmú elemek kapcsolódtak össze. Eléggé általános kezdősora a Dunántúlon: „Meghozta az Isten piros pünkösd napját, mi is meghordozzuk királykisasszonykát.” Ezen kívül leggyakrabban a következő négy szövegelem kapcsolódik hozzá:

Jácintus, jácintus, tarka tulipánus Hintsetek virágot az isten fiának.

Nem anyámtól lettem, rózsafán termettem, Piros pünkösd napján, hajnalban születtem.

Öreg embereknek csutora borockot, Öreg asszonyoknak kemence kalácsot, Ifjú legényeknek szegfübokrétájuk, Ifjú leányoknak rózsakoszorújuk…

Az ének végén a mondóka: „Ekkora legyen a kendtek kendere” szövegű → szerencsekívánó mondóka kíséretében emelik magasra a kiskirálynét. Kapcsolódhatnak még hozzá adománykérő formulák és főként gyermekjátékdalok. A pünkösdi királynéjárás dalainak másik nagy csoportját egyházi énekek alkotják. Legfontosabb: „A pünkösdnek jeles napján, szentlélek isten küldötte…” Ez már az 1675-ös Canthus Catholiciben is „régi ének” jelzéssel szerepel. A pünkösdi királynéjárás egyes változataiban csak az egyházi ének szerepel, míg másokban kiegészül az adománykérő formulával, búcsúzó verssel, de ez a játék menetén mit sem változtat. A pünkösdi királynéjárás legközelebbi párhuzamai Ny-Európában ismertek, Németalföldön és a Rajna vidékén. – Irod. Sebestyén Gyula: A pünkösdi király és királyné (Ethn., 1906); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Tátrai Zsuzsanna: A pünkösdi királynéjárás dunántúli változatainak szerkezeti elemzése (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1977).

Pünkösdi királynéjárás menete a község utcáján (Vitnyéd, Győr-Sopron m., 1970)

A felkeresett ház udvarán a pünkösdölők körülállják a királynét (Nemesládony, Vas m., 1952)

Pünkösdi királynéjárás (Vitnyéd, Győr-Sopron m., 1938)

Rózsaszirmokat szórnak a pünkösdi királyné fejére (Vitnyéd, Győr-Sopron m., 1970)

Tátrai Zsuzsanna

pünkösdi királyság: a májusi → pünkösdi ünnepkörhöz fűződő alakoskodó szokás (→ alakoskodás). Európa jelentős részében a középkor óta választanak pünkösdi (ill. májusi) király t. Hazánkban a 16. sz.-ban már általánosan ismert volt a pünkösdi királyság múló, értéktelen voltára utaló szólás, amelyből a szokás általános és régi elterjedésére következtethetünk. A pünkösdi királyt versenyjátékokkal, főleg lóversenny el, bikahajssz al, a fiatalabb korosztályoknál bothúzással, kakaslövéssel (→ kakasütés, → gunárnyakszakítással választották. 19. sz.-i adatok szerint egy évig a legények vezetője, bírája volt (→ legénybíró), hivatalos minden lakodalomba és összejövetelre; a legények engedelmeskedni tartoztak neki. Míg a régebbi adatok általában versennyel választott pünkösdi királyokról szólnak, a 19. sz.-tól pünkösdi király és királynő együttes megjelenéséről, házaló-adománykérő köszöntéséről vannak feljegyzések (→ pünkösdi királynéjárás). – Az előbbi formáktól némileg eltérnek a Ny-dunántúli formák: néhány évtizede még → zöld ágakba burkolt vagy lombvázba bújtatott gyermekek alakoskodtak pünkösdkor (borzakirály) . Sopronhorpácson törökbasa-járás nak nevezték a szokást és történeti mondát is fűztek hozzá, azonkívül → esővarázslás is követhette. (Ilyen zöld lombokba öltözött „vadember”-alakoskodók hazánkban a reneszánsz kedvelt moreszka-táncaiban, -játékaiban is feltűntek már. Hasonló szerepet játszik horvát-szlovén területen a lombokba burkolt Zöld György. ) – Bár a magyar szokás európai párhuzamai közismertek (különösen nyugatiszláv és német nyelvterületeken találunk hasonló alakoskodó szokásokat), lehetséges, hogy az európai formát megelőzte egy régebbi magyar tavaszi legényünnep. A lótenyésztő keleti rokonnépek a mai napig is ismernek versenyjátékokkal, főleg lóversennyel összekötött tavaszi legényünnepeket. Megkísérelték a szokást kapcsolatba hozni az → avatási rítusokkal, a rituális tavaszi termékenységi szertartásokkal (szent nász), a rituális királygyilkossággal, s a kapcsolatos „pótkirály”-választással is. – Irod. Sebestyén Gyula: A pünkösdi király és királyné (Ethn., 1906); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Dömötör Tekla

pünkösdi rózsa: → bazsarózsa

pünkösdölés: pünkösdi, énekes-táncos adománygyűjtő (→ adománygyűjtés) jellegű → népszokás. Egyéb elnevezései: mimimamázás, mavagyonjárás, mivanmajárás . Az Alföldön ismert. Eredeti formájában lányok és legények, újabban inkább gyermekek vettek részt benne. Házról házra járó csoportok bekéredzkedés után szavalnak, énekelnek, táncolnak, átveszik az adományokat, majd ismét táncra perdülnek. A szereplők elnevezése és a játékmenet alapján a pünkösdölésnek 3 típusa volt: 1. királynő szerepel, aki ruhájában, díszeiben különbözik a többitől. Előfordul, hogy mellette király is szerepel; 2 . lakodalmi menet analógiájára menyasszony, vőlegény, koszorúslány, vőfély stb. szerepel; 3 . nincsen megkülönböztetett központi szereplő. A szereplők száma, neme, kora nagy változatosságot mutat a pünkösdölésben. Ha lányok és legények voltak a játék szereplői, közös táncmulatsággal zárták a napot. Az ilyen világi jellegű pünkösdi mulatságokat már a 17. sz.-ban is tiltó rendelkezésekkel igyekeztek megszüntetni. A pünkösdölés szövegelemei rendkívül változatosak: népszokás-, népdal-, gyermekjátékszövegek és dallamok kapcsolódnak egymáshoz. Területi egységként találunk hasonló szövegösszetételeket. A változatosság valószínűleg a szokás táncos jellegéből adódott. Jellegzetes kezdősorai Dugonics András: Etelka c. regényében is szerepelnek:

Mi van ma, mi van ma Piros pünkösd napja Holnap lesz, holnap lesz a második napja.

Andreás, bokrétás feleséges, jó táncos, Jól megfogd, jól megfogd a lovad kantárját, ne tipesse, ne tapossa a pünkösdi rózsát.

András nevét a kutatók II. András (Endre) királlyal azonosítják. Sebestyén Gyula szerint a gyermekjáték-szövegekben előforduló Szent Erzsébet és András között összefüggés lehetett. Ezt azonban cáfolja az a tény, hogy Szent Erzsébettel kapcsolatos szövegelemek csak a Dunántúlon és gyermekjátékszövegekben fordulnak elő, míg András neve kizárólag az alföldi pünkösdölőkben. Ezekben a pünkösdölőkben kevés az egyházi rítus vagy szövegelem, szemben a dunántúli → pünkösdi királynéjárással. Az alföldi pünkösdölő hasonló jellegű délszláv pünkösdi népszokásokkal mutat rokonságot.

Adománygyűjtés (Vitnyéd, Győr-Sopron m., 1970)

Pünkösdölő lányok (Maconka, Nógrád m., 1930-as évek)

Tátrai Zsuzsanna

pünkösdölő: → kántálás

püspökbogád-egerági viselet: a baranyai öltözetek kevéssé ismert, több falura kiterjedő változata, igen sajátos, össze nem téveszthető jegyekkel. Nem olyan pompás és sokszoknyás, mint a sárközi, de parasztos, cifra. A férfiak vászon bőinges, bőgatyás, bocskoros vagy bakancsos viseletét az 1870-es évektől kezdve lassanként kiszorította a vastag posztó csizmanadrág és a szűkre szabott, a századforduló után már bársonyból készült pantalló. Ekkortájt már a szűk kézelőjű inget gyolcsból varrták és gallérral, valamint hímzéssel látták el. Az ing felett bársony mellényt, télen sárgára festett, fekete prémes, ujjas ködmönöket, hasonló színű, de hosszabb bundákat és szövetkabátokat hordtak. – A nők két inget viseltek egymás fölött. Ez mellévarrott típusú, bő ujjú volt, ujját hosszában csipke vagy szőttes betéttel díszítették. Az 1870-es évekig az asszonyok a pöndő (pendely) felett gyászban és böjtben fehér vászonszoknyát viseltek, amelynél a vászonvégeket csipkebetéttel varrták össze. Hétköznapra saját maguk festette, ünnepre mesterembereknél kékre festett kis sárgakarikás díszű kékfestő szoknyájuk volt, egyszerű vászon vagy slingelt köténnyel. Az ingekre mellen keresztezett kettős vállkendőt kötöttek. Télen rövid derekú, ujjas, kékposztó, barnaprémes mönté t (mente) vettek fel. A század végére a felsőing egyre díszesebb lett, ujjába sém et (maguk szőtte mintás csíkot) varrtak, kézelőjéhez széles slingelt fodrot illesztettek. A szoknya anyaga gyári pikét , kasmír, körösztös szőr (színes, kasmírnál durvább gyapjúanyag). Télen piros bőrrátétes ködmönöket, lábukra bokás botos t és ringlis (kapcsokkal és szalagokkal záródó) bársony cipőt húztak. A századforduló után az alsó ing horgolt csipkebetétes, a fölső tilángli ból (vékony, tüllszerű csipkeanyag) készült. 3–4 fehér gyolcs pöndő fölé kasmír vagy selyem, esetleg bársony szoknyát húztak, eléje hasonló, de más színű anyagból készült kötény került. Az alsó nyakravaló kendő fodros és csipkés perkál vagy gyolcs, a felső kasmírból vagy selyemből való, a szélén jellemző a széles, kemény, fekete csipke fodor. A keményített fodrok vállnál magasan felálltak, ez adta a püspökbogád-egerági viseletnek jellemző vonalát. Télen gyöngyökkel díszített fekete bársony, rövid derekú, hátul fodros duci t vettek és a lábukra szőlőfejes beliner vagy bütkös kapcá t. Nyakukra slingelt fodrot és 5–6 sor színes üveggyöngyöt tettek. A nők fölhajtott haj at viseltek, azaz az előre fésült hajat homlokon lekötötték és kettéválasztva, hátrahajtva rózsafakontyra tekerték föl. A századfordulótól kezdve a kontyot egyre nagyobb és díszesebb művirágos fékötő vel fedték. A fiataloké itt is piros, mint az Ormánságban, kékes-zöld a középkorúaké, kék vagy fehér az idősebbeké. A homlokra előre hajtott hajat „csipkékbe” rendezték. A főkötő fölé slingelt kasmír kendőt vagy sámé t (fényes selyem) kötöttek. Pécstől keletre több faluban (Pécsszabolcs, Hosszúhetény, Szilágy, Romonya stb.) hasonló volt a viselet.

Új menyecske és fiatal asszony ünneplőben (Püspökbogád, Baranya m., 20. sz. eleje)

Ünneplőbe öltözött leányok csoportja (Egerág, Baranya m., 1920-as évek)