Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

(2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

17. fejezet - M

17. fejezet - M

Maácz László (Endrőd, 1929–): néptánckutató, a Kulturális Min. főelőadója (1970–). A bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán szerzett muzeológusi oklevelet (1953). A Néprajzi Múz. segédmuzeológusa (1952–), az Állami Népi Együttesnél néprajzkutató, lektor (1953–), a Művelődési, majd Kulturális Min. munkatársa (1968–), a Táncművészet c. folyóirat szerk.-je (1976–). Kutatási területe a táncfolklór, a tánctörténet, színpadi táncművészeti kritikákat ír. Cikkei, tanulmányai az Ethnographia, a Táncművészeti Értesítő, a Táncművészet, a Muzsika c. folyóiratokban, a Tánctudományi Tanulmányok c. évkönyvben, napi- és hetilapokban jelennek meg. – F. m. Magyar népi táncok és táncos népszokások (Kaposi Edittel, Bp., 1958).

macramé munka: → rojtkötés

mácsik: → gyúrt tészta, → kifőtt tészta

macska (lat. Felis catus): 1. háziállat. Domesztikációjának első nyomai az i. e. 6. évezredből Elő-Ázsiából származnak. Valószínűleg a vadmacska több alfaja szolgált a háziasítás alapjául. A macska kezdetben feltehetően betolakodó volt, az emberek csak később vették észre, hogy a gabonaraktárakat károsító rágcsálók pusztításával hasznot hajt. Később az ókori Egyiptomban a macska igen nagy kultikus tiszteletet élvezett. Európába az i. e. 5. sz.-ban került az Appennini-félszigetre, onnan pedig elterjedt a római birodalom tartományaiban, majd annak határain is túl. A középkorban nem volt mindig kedvelt állat, üldözték, irtották is, aminek emlékét a hozzá fűződő hiedelmek máig őrzik. Hasznosságát a keresztes háborúkkal behurcolt fekete patkány elterjedése után fedezték föl ismét. Védett, majd kedvelt és luxusállattá lett. Domesztikációját azonban a szaktudomány általában máig nem tartja befejezettnek. Életmódjában és szaporodásában összehasonlíthatatlanul nagyobb önállóságot élvez, mint bármely más háziállat. Tömegesen sosem tartották, gazdasági célból nem tenyésztették. Ha domesztikációját fokozzák, fokozatosan elveszti eredeti hasznos tulajdonságait, pl. a kártevők irtásának hajlamát. A magyar nép a macskát rágcsáló állatok (egér, részben pocok és patkány) irtására tenyészti. Egy-egy gazdálkodással foglalkozó parasztháznál, valamint pásztorszálláson kettőt-hármat is tartottak. A szapora állatnak csak annyi fiat hagytak meg, ahány maguknak vagy ismerőseiknek kellett. Színük szerint megkülönböztetnek cirmost , feketét , fehér et és tarká t. A macskának rendszerint nevet is adnak. – Irod. Zimmermann, A.–Zimmermann, G.: A házimacska (Bp., 1944); Nagy Gyula: Paraszti állattartás a Vásárhelyi pusztán (Népr. Közl., 1968); Matolcsi János: A háziállatok eredete (Bp., 1975). – 2. A macskára vonatkozó hiedelemek ( → hiedelem) nagyrészt → előjelek. Viselkedéséből jósolnak az emberi élet eseményeire, valamint az időjárásra. Pl. halált jósolt a macska, ha karácsony vagy újév éjjelén nyávogott. Macskával találkozni szerencsét vagy szerencsétlenséget jelentett: pl. van, ahol a tarka macska szerncsétlenséget jelent, a fekete szerencsét. A hit szerint vendég jön, ha a macska farkára lépnek, ha feláll a szőre, vagy ha mosdik. A macskára vonatkozó → mágikus eljárások a szoktatásra vonatkoznak, pl.: új macskát a kéménybe nézették; fenekét a kemencéhez dörzsölték; sós vízbe mosták a talpát, hogy a házhoz szokjék; az új lakásban tükörbe nézették, hogy vissza ne szökjön a régi helyére stb. A macska foga, szíve, szőre, ürüléke lehetett → mágikus tárgy vagy gyógyszer is. Az időjárást is megjósolta viselkedésével: pl. esőt, hideg vagy meleg időt jelentett. A → boszorkányokat gyakran képzelték el nagy fekete macska képében. Az → építőáldozat hiedelmeiben is kapott szerepet a macska. – 3. hosszú zsinegre kötött kő, amelyet az alföldi gyermekek áthajítanak a vadgyümölcsöt, az édeské t (Gleditsia termése) termő faágon, majd azzal húzzák le. Hasonlóan gyűjtik az erdei fák gyümölcsét a szerbek, bolgárok és románok is. – 4. → anyamacska – 5. → jégpatkó.

Szabadfalvi József Tátrai Zsuzsanna Gunda Béla

macska, a tojás, a fecskék, a rák és a gombostűk vándorúton, a: legnépszerűbb népi → gyermekmeséink egyike. Számos redakcióban, olykor a szebeni muzsikusok meséjé vel kontaminálva, máskor az „égszakadás, földindulás” (AaTh 2033) vagy az → icinke-picinke típusok folytatásaként fordul elő: a háztól pákosztossága miatt elűzött macska répából szekeret csinál, eléje négy egeret fog s világgá megy. Útközben felkérezkednek a szekerére: egy (két) tojás, egy csapat fecske, egy rák és egy csomó gombostű. (Egyes változatokban egy tojás hömbölyög világgá, másokban a tű unja meg magát a varrókosárban, s hozzájuk csatlakoznak a különböző állatok és tárgyak.) Erdei házikóhoz érnek, melynek gazdái, a rablók (farkasok, rókák stb.) távol vannak. Az egereket beköti a macska az istállóba, a tojások a parázsba, a rák a vízbe, a tűk a törülközőbe, a fecskék az eresz alá helyezkednek el, a macska egy nagy bunkóval az ajtó mögé áll. Jön a rablóvezér, fel akarja szítani a tüzet, a tojások elpattannak, szeme-szája tele lesz tojással. Fut a vízhez, a rák megcsípi a kezét, nyúl a törülköző után, a tűk összeszurkálják, fut kifele az ajtón, a macska hátbavágja, a fecskék pedig a tetőn éktelen csivitelésbe kezdenek. Társainak így adja elő kalandjait:

Megyek kandallóhoz, Puskás lő szemembe, Mosódom dézsában, Szabó vág ollóval, Kapkodok kendőhöz, Banya szúr tűjével, Szaladok ajtóhoz, Kilöknek lapáttal... (AaTh 210).

A mese első, 19. sz. eleji feljegyzését Ortutay Gyula tette közismertté. Szemere Pálné szövegéhez közel álló változatot dolgozott fel Arany László. Benedek Elek Haraszti Gyula veszprémi változatát népszerűsítette. A mese első fele ritmikus → halmozó mese, ill. → láncmese, a házban lakó ember (állat) csoport póruljárt tagjának mondókája is legtöbbször versben van, ennek ellenére az ismert változatok kevéssé egységesek, mindegyik egyéni alkotásnak vagy legalábbis lokális redakciónak tűnik, mintha a mesemondók tetszés szerint növelnék a vándorútra kelő állatok és tárgyak s ennek megfelelően a ritmikus párbeszédek számát is. A mese egész Európában, Ázsiában és Afrika északi partvidékén ismert. A. Aarne szerint a macska, a tojás, a fecskék, a rák és a gombostűk vándorúton az „Állatok vándorúton” típus keleti redakciója. – Irod. Aarne, A.: Die Tiere auf der Wanderschaft (FFC, 11., Hamina, 1913); Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I–V., Leipzig, 1913–31); Ortutay Gyula: Magyar népköltészet (I–III., Bp., 1955); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A XX. században rögzített magyar népmeseszövegek XIX. századi nyomtatott forrásai (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

Kovács Ágnes

macskabál: → gyermekbál

macskazene: → közvélemény-büntetés

madár: a népművészetben Európa-szerte elterjedt motívum. Mo.-on is minden díszítő műfajban megtalálható, az állatábrázolások közt a legáltalánosabb. Leggyakoribb a síkdíszítményeken, kötött kompozícióban, általában szabadrajzú → növényi ornamentikához kapcsolódva, ritkábban főleg szőtteseken → mértanias díszítés közé iktatva. Bizonyos szerepkörökben önálló madárfigurák is előfordulnak. A népi madárábrázolások általános jellemzője, hogy néhány, túlnyomórészt kései kivételtől eltekintve, nem közvetlen természetmegfigyelésen alapszanak, hanem, mint a népi ornamentika növényi és állati motívumai általában, különböző eredetű előképek, hagyományossá vált stilizálások újrafogalmazásai. – 1. Síkdíszítményeken a fajilag meghatározatlan, oldalnézetes madár a motívum legfontosabb megjelenési formája. Gyakran a madártest a puszta körvonalára leegyszerűsített, melyen belül csupán a szem és a szárny jelölt. Az előre néző mellett nem ritka a fejét hátrafordító madár. Az ilyen, fajilag semleges madárábrának a neve általában egyszerűen madár , (a vele alkotott minta: madaras), esetleg galamb , egyéb madárkénti (pl. csóka, szajkó) értelmezése kivételes. A madárfigura leginkább másodmagával, rendszerint egymással szembefordulva áll (páros madár, páros galamb) , többnyire → virágtő két oldalán. A páros madár gyakori a → szerelmi ajándékokon, elvétve előfordul menyasszonyi ládán, nászajándékba készült tárgyon is, az ifjú pár szimbólumaként értékelve. Kerülhetett azonban más, díszesnek szánt tárgyra is a páros madár, így szőttesre vagy akár → kályhacsempére. A magánosan mutatott madár többnyire virágos ágat tart a csőrében, az ilyen madár is főként ajándéktárgyakra jellemző. Míg a páronként vagy egymást követően ábrázolt madár előfordulhat sormintaként, ritkább a fa lombja közt, esetleg minden ágán ülő madár. – Az oldalnézetben álló madárfigura egyrészt a madár alakban elképzelt emberi → léleknek korai, ókori megjelenítésére vezethető vissza – ezeket némely egyiptomi ábrázolás a sír melletti fákon ülve mutatja –, másrészt istenségek madárként való szerepeltetésére. Az előrenéző madár mellett az elő-ázsiai mitológiai jeleneteken már az i. e. 3. évezredben ott volt a hátranéző madár ősformája is. Itt formálódott ki a termékenység fája két oldalára állított varázsmadár pár kompozíciója is, mint azt az i.e. 9. sz.-i asszír palota-domborművek mutatják. Az így kialakult madárábrázolások Európában való elterjedésének fontos állomása az ókeresztény művészet, ahol a galambként értelmezett, oldalnézetes, álló madárral a jó lelket jelképezték, a kétfülű edényből ivó, ill. szőlőtő termését csipegető madárral vagy madárpárral pl. az üdvözült lelkek mennyei élvezetére utalnak. A madár-, ill. a páros madárábrázolás közkeletűvé tételéhez jelentősen hozzájárultak a későbbiekben az iparcikkek, különösen a bizánci selymek, kerámiák, majd az ezek mintakincsét magukévá tevő további készítőközpontok termékei, főként az olasz selyemszövetek, az azok hatására keletkezett takácsszőttesek, akárcsak az olasz tálak, kancsók. Ezek a már tisztán díszítő célú madárábrázolások az erősen dekoratív, stilizált formaváltozatokat, ill. szimmetrikus kompozíciókba ágyazott madarakat népszerűsítették. A madárábrához korábban fűződő vallási tartalom a kereskedelmi terjesztéssel elmaradt, majd a népművészet története során helyébe többnyire szerelmi értelmezés lépett. Gyakran azonban újabb jelentés nem állapítható meg, sőt van, ahol az ábra madár volta is feledésbe ment (pl. sárközi → kiskutya). – Mo.-on korán, már a román kori művészeti és iparművészeti emlékeken megjelennek a madaras kompozíciók. Paraszti tárgyakon a 17. sz.-tól, a → virágozás térhódításával egyidejűleg mutathatók ki, eleinte kézműves készítményeken (cserépedény), majd a 18. sz. második felében paraszti alkotóknál is, így fafaragáson, hímzéseken. A szövött madárminták terjesztői a kék pamutmintás vászonneműre specializálódott, ún. barhentszövő takácsok voltak. A kassai céh 15. sz.-i irataiból tudjuk, hogy a mintákat tilalmak védték, a madarast is csak céhbeliek szőhették. Mégis a következő századokra eljutott a madaras minta a falusi takácsokhoz, majd helyenként a szövő parasztasszonyokhoz is. – 2. Megkülönböztető faji jegyekkel ellátott madar ak a népművészetben általában meglehetősen ritkák és eltérő eredetűek. A síkdíszítményeken ezek is többnyire szigorúan oldalnézetesek. Közülük Mo.-on a leggyakoribb a rendszerint párosan megjelenő páva; ezt levéltári adat úri lepedőhímzésként már 1595-ből említi. Népi textíliákon a 18. sz.-tól ismert, valószínűleg ezekről került a dunántúli pásztorfaragásokra a 19. sz. második felében. A → pelikán is főleg úrihímzések nyomán terjedt szélesebb körben. A kakas erősen stilizált változata már a 18. sz.-ban előfordult selyemhímzésű, áttört → lepedőszéleken. Nagyobb természethűségre törekvő kakasábrázolások a 19. sz.-ban jelentkeztek, így alföldi cserépedényen, tálon, tányéron, butellán, majd főként szőtteseken, néha tyúk os mintával egyetemben. Az oldalnézetes, fejével szembeforduló bagoly a 19. sz. második felében a dunántúli pásztorfaragásban lépett fel és lett népszerűvé. – 3. Szembenézetes madar at a mo.-i népművészetben egyedül a kétfejű sas mutat. Ez a végső soron ókori eredetű képzeletbeli lány Mo.-on osztrák címerállatként terjedt el. Leginkább a Dunántúlon illesztették a hagyományos elemek közé, nemritkán magyar címerrel a hasán. Nem egy esetben a népi alkotók nem is ismerték az ábra eredeti értelmét, így Csíkmadarason, ahol „bogaras” a helyi neve. – 4. Az önálló madár ábrázolások közt legáltalánosabb a madár alakú játék cserépsíp . Értelmezhetik más állatnak is, ilyen a siklósi gyüdi bika , mely a gyüdi búcsúra készült. – 5. A szentlélek-madar at vagy fából faragták, egyetlen darabból vékony lemezekre hasogatott farokkal és szárnyakkal vagy kifújt tojásból készítették, papírból hajtogatott szárnyakkal. Noha a → szentsarokba, az asztal fölé volt szokás függeszteni, eredeti jelentése – mint másutt is Európában – már alig ismert, úgyszintén a neve sem, mely lehet pl. páva, babuka (búbos banka). – 6. A tésztamadár, galamb, tubu, pipiske általában a lakodalmi kalács dísze. Rövid, csomóra kötött tésztasodratból van bevagdosott farokrésszel. – Irod. Spiess, K.: Der Vogel (Klagenfurt, 1969).

Bölcső, festett madaras díszítéssel. Magyarvalkó (v. Kolozs m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Tál, Rajczy Mihály műve. Felirata: „Madár ez” (1843, Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Miskolc, Herman Ottó Múzeum

Tékalap széldíszítménye (1848, Homoródalmás, v. Udvarhely m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Ovális butella. Rajczy Mihály műve (1848, Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Díszlepedő részlete (18. sz., Rábaköz) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

madarak nyelvét értő fiú: → varázsmese. Cselekménye: szegény ember fia érti a madarak nyelvét, de szüleinek nem árulja el, hogy mit mondanak egymás közt. Apja megharagszik rá, erdőbe viszi, fához köti (gödörbe löki), otthagyja. A király rátalál, magával viszi. Útközben a fiú háromszor megfejti a madarak beszédét, jövendölését. Mind a három be is teljesedik. A király távollétében rablók elrabolják a kincseit, a fiú visszaszerzi. Jutalmul magas hivatalba helyezik. A fiú fényes öltözetben felkeresi szüleit, akik nem ismernek rá, és elkesergik, hogy annak idején milyen kegyetlenül bántak saját gyermekükkel és mennyire megbánták. A fiú felfedi kilétét (AaTh 517, → soktudó fiú, a). A mese alapja a bibliai József-legenda. Középkori irodalmi feldolgozások népszerűsítették egész Európában (Historia Septem Sapientum, Scala Coeli, néhány zsidó példagyűjtemény, cseh és örmény népkönyvek stb.). A szájhagyományban elsősorban K-Európában, Mo.-on és a balti államokban népszerű. A magyar változatok a → Ponciánus históriájából (első kiadása: 1573) kerültek a nép közé, amelyeknek ponyvakiadásai még a 20. sz. elején is rendre megjelentek. A magyar meseanyagban három változata van. Berze Nagy János katalógusa 520. számmal jelöli és hozzákapcsol 932. számmal egy másik epizódot. Dégh Linda szintén nem tekintette önálló mesének és az → Alexander és Ludovicus típussal vonta össze. – Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Aarne, A.: Der tiersprachenkundige Mann und seine neugierige Frau (FFC, 15, Hamina, 1914); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., UMNGy, VIII., Bp., 1955).

Nagy Ilona

Madarassy László (Kecskemét, 1880–Keszthely, 1943): néprajzkutató, muzeológus. A bp.-i egy. bölcsészeti karán szerzett doktorátust, majd muzeológusként az MNM-ben működött mint az egykori Néprajzi Tárban az „ősfoglalkozások” gyűjteményének kezelője. 1934–36-ban a Néprajzi Múz. ig.-ja volt. Kutatási irányát ifjúkori élményei szabták meg: szülőföldje pásztoréletéről írt monográfiát, majd eleven esztétikai érdelkődéssel a pásztorművészet különböző ágait vizsgálta, a népi faragóművészet szaktudója volt. – F. m. Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (Bp., 1912); Vésett pásztortülkök (Bp., 1925); Dunántúli tükrösök (Bp., 1932); Barna János, a feszületfaragó (Bp., 1934); Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1935). – Irod. Szendrey Ákos: M. L. (Népr. Ért., 1943).

Madarassy László egyik művének címlapja

Sándor István

madárhorog: madárfogó eszköz. Az alföldi folyók, mocsarak partján hosszabb-rövidebb zsineget kicövekelnek s a zsineg végére horgot kötnek. A horogra csalétekül hús-, tüdődarabkát, főtt borsót tesznek, majd a vízbe eresztik. A falánk vadkacsa, szárcsa a csalétek után kapva a horogra kerül. Zsineggel kb. 1 m magasságban át is kötik a nád között a vízimadarak csapását. A zsinegről 10–20 csalétkes horog lóg le a vízbe (Sárköz, Bodrogköz). A horoggal való vadkacsafogást Pák Dienes is leírta. Kukoricaszem csalétekkel a horgot országszerte varjú, galamb, fácán fogására használják. Horog helyett a kukoricaszemeket zsinegre is fűzik s így fogják a varjút, galambot. A mohó madár torkán akad a csalétek és fogva marad. A varjút Göcsejben az Őrségben, a Nyírségben, a Hortobágy környéki falvakban sütik, levesnek főzik. A madárhorog és a zsinegre fűzött kukoricaszem, tökmag Közép- és K-Európában, a Balkánon (észtek, lengyelek, nagyoroszok, ukránok, szlovákok, bolgárok, dobrudzsai tatárok) ismert eszköze a madarászoknak. Maxim Gorkij is említi egyik novellájában a horoggal való varjúfogást. A finnek, lappok halászhoroggal vízimadarakat fognak. A vízimadarak fentiekhez hasonló fogását részletesen ismerteti Hans Peter von Firdenheim 17. sz.-i német vadászati munkája. A Bakonyban és a székelyeknél két-, háromágú vashorgot megfelelő magasságban fára kötnek és húst, halat akasztanak rá. A csalétek után ugró róka fennakad a horgon. A rókahorog a modern vadgazdálkodásban is alkalmazott eljárás elcsökevényesedett változata. – Irod. Moszyñski, K.: Kultura ludowa s³owian (I., Kraków, 1929); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Bednárik, R.: L’udové pol’ovníctvo na Slovensku (Turè. Sv. Martin, 1943); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Lindner, K.: Deutsche Jagdtraktate des 15. und 16. Jahrhunderts (Teil II., Berlin, 1959).

Gunda Béla

madárijesztő: a zsenge vetést vagy az érett termést őrző, kártevőket riasztó, ember alakú váz. Általános formája földbe ütött, kereszt alakra ácsolt fa, amelyen elnyűtt ruhák, zsákok lógnak. A karó tetejére rendszerint szalmával kitömött kalapba bújtatott „fejet” kötöznek, hogy a madarakat jobban emlékeztesse az emberre. Ma már elsősorban a veteményeskertekben látható. A madárijesztő egyszerűbb formája a vetés fölé kihúzott zsineg, amelyen színes rongyszalagokat lobogtat a szél. A kifeszített zsinegre törött üvegdarabokat és bádoglemezeket is szoktak akasztani, amelyek a szélfújástól összeverődve riasztó hangot adnak. Ijesztésül szolgál a karóra függesztett döglött madártest is (varjú, csóka, seregély, szarka). A Balaton környéki szőlőhegyeken és gyümölcsösökben fára szerelt, széltől hajtott kereplőket is használnak madárijesztésre. Általános szokás a kukoricaföldek és gyümölcsösök mellett a termés beérésekor az, hogy a tulajdonosok vagy a csőszök kolompokkal, csengőkkel és kereplőkkel időnként éles hangot adva elriasztják a madarakat.

Madárijesztésre szolgáló döglött madár (1936, Debrecen-Újföld)

Madárijesztő (Balatongyörök, Veszprém m.)

Kósa László

mádra: a → népi gyógyászat egyik betegségelnevezése, időnként (főleg nőknél) jelentkező görcsös köldök-gyomortáji fájdalmakra, amelyek részben a belső női nemi szervek betegségével vannak összefüggésben. Egyéb elnevezései: mátra, nádra, szimádra, szinádra, szünádra, nádrafájás . Az esetek egy része szélgörcs. Nyelvészetileg tisztázatlan eredetű szó; a 16. sz. közepétől a mádra-nádra változat (és összetételeik: mádrafű) azonos jelentésben fordul elő; a szlovák madra kifejezést Kniezsa a magyarból átvettnek tartja. Oka és gyógyítása: a) felcsúszik, felhúzódik a gyomra (pl. magasba nyúlkálás, emelés, – feje alá tett karral alszik, gödörbe ugrik, keréknyomba lép). Gyomorgörcs, nem tud kiegyenesedni, hajolni, gyomrában csomót érez. Nehéz légzés, szívdobogás, szédülés egészítik ki a tüneti képet. A népi elképzelés szerint pókhoz, békához hasonló statikai-energetikai központ van a hasban: „a szimádra tartya az egész tagot fönn, ha annak baja van, ha az nincs a helyin: az egész tagját elállja”; b) az uterus betegsége: ha az föl- vagy lecsúszik, helyre kell tenni. A két elképzelés összefüggése: a fölcsúszó méh nyomja föl a gyomrot: „ha a mianya fölmegy a gyomorfejbe, meg is fújtaná az embert”. Gyógyítása elsősorban kenés (lekenés, fölhúzogatás), de szusztorát (pohárvetés), mádracseppet (patikaszer) is használnak, béka offert (→ fogadalmi tárgy) ajánlanak föl. – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I., Bp., 1929); Vajkai Aurél: Népi orvoslás a dunántúli búcsújáró helyeken (Magyarságtudomány, 1942); Oláh Andor: Egy orosházi kenőasszony tudománya (Szántó Kovács János Múz. Évkve, 1963–64, Orosháza, 1965).

„Mádra” gyógyítása hasra tett bögrével (1962, Miske, Bács-Kiskun m.)

Grynaeus Tamás

madzagszövés: → szövőtábla

magánföldesúri telepítés: a feudalizmus földesurainak azon tevékenysége, amellyel idegen területek lakosainak saját földjükre költöztetésével igyekeztek növelni alávetettjeik és szolgáló népeik számát. Ez irányú tevékenységük eredményeként vagy régi falvaik és városaik növekedtek meg tetemesen, vagy pedig teljesen új településekkel szaporodott a magyar településhálózat. A magánföldesúri telepítés jelentősége és súlya némely korszakban megnövekedett. Így pl. a 13–14. sz.-ban nagy része volt a hegyes-erdős peremvidékek benépesítésében. Hasonló jelentőségre tett szert a török kiverése utáni évszázadban is, amikor a felszabadított és elpusztásodott területek új falvakkal való telepíttetésében volt nagy szerepe. (→ még: németjogú falu, → újratelepülés ) Irod. Eperjessy Kálmán: A magyar falu története (Bp., 1966).

Bárth János

magánhangzós rím: → asszonánc

magarabok: arab nyelvet beszélő, 4–5 falunyi népességre kiterjedő népcsoport Egyiptom déli részén (Núbia), a Nílus első zuhatagának közelében, berber–arab–szudáni néger vegyes lakosságú területen. Történeti hagyományuk, hogy nem „arab”, hanem attól különböző „magar” származásúak. Bár tudományos kutatásukra eddig nem került sor – csupán útleírás és publicisztika nyomán ismertek –, feltehető, hogy alapnépességük a 16. sz. második felében Mo.-ról elhurcolt és a korabeli oszmán–török birodalom déli határvidékén letelepített rabszolgákból áll. Falvaikat néhány esztendeje az asszuáni gát duzzasztott tavának területéről áttelepítették.

Kósa László

magasszék: 1. tégla alakú lapból és 4 belecsapolt lábból szerkesztett bútor. Lényegében nagyobb magassága különbözteti meg a felépítésében azonos → gyalogszéktől, hosszúszék től ( → pad ) és az → asztalszéktől. A régebbi magyar paraszti háztartások sokcélú bútora, amely a többi székfélével párhuzamosan alakult ki, s amelyet az → asztalosbútor egyre inkább kiszorított a használatból. A magasszéket alkalmazták → mosószék gyanánt, polcként a kamrában, vízszék nek a konyhában ( → vizespad ) , a szobában a korábbi lábatlan, kisméretű menyasszonyi láda alá és párosával → ágyszéknek. – 2. → gyermekszék – Irod. K. Csilléry Klára: A maconkai szék (Ethn., 1948).

K. Csilléry Klára

magas tapogató: → zsákos tapogató

magatarti juhászat: olyan juhtenyésztés, amelynél nem egy falu közös nyáját, egyetlen földesúr vagy nagygazda birkáit, hanem a saját tulajdonát képező falkát tenyészti a pásztor. A magatarti juhász leginkább olyan vállalkozó kedvű, kevés földű parasztgazdák közül kerül ki, akik földtulajdonuk csekély jövedelmét juhtenyésztéssel kívánják gyarapítani. Földje után → legelőjoga alig lévén, 200–400, néha több birkájának az év nagyobb részében máshol kénytelen legelőt biztosítani. A családja a faluban műveli a földet, az állatok gondozása a juhász feladata. Ápr.-tól júl.-ig és kora ősszel bérelt gyeplegelőn, aratás és behordás után tarlón, késő ősszel és tél elején faluja határában, naponta hazajárva legeltet ( → legelő, → felesjuhászat ) . Bojtárt rendszerint nem fogad, néha 11–14 éves fia segít neki. A nyári legelő bérlésére gyakran két, ritkán három juhász is összetársul, együtt legeltetnek, egymást segítik. Leginkább együtt is fejnek, a sajtból az állatok száma szerint részesednek. Felszerelésük kevés és egyszerű, hordozható karámjuk ( → esztrenga ) szétszedhető. A juhtenyésztésnek ez a módja sokfelé ismert (pl. Kiskunság, Bakony, Heves, Gömör, Borsod m.), legklasszikusabb területe Szabolcs m. A Nyírségben közel 60 községből a szélrózsa minden irányába 100–150 km-re, sőt messzebbre is eljártak bérelt, nyári legelőre, ritkábban tarlóra, ősszel pedig káposztatorzsára ( → vándorpásztorkodás ) . A magatarti juhászatnak nagy történeti múltja van Mo.-on. A 16. sz.-ban a lakosságnak Borsodban 1%-a, Hevesben 3,2%-a volt önálló juhász. A 18. sz.-ban ugyancsak gyakori foglalkozás volt a magatarti juhászat, Kecskeméten 1841-ben a juhállomány 14%-a önálló juhászok tulajdona volt. Hasonló juhtenyésztési forma ismeretes a szomszédos kárpáti népeknél. – Irod. Varga Gyula: Vándorló juhászok a kismarjai szíken (Ethn., 1956); Nyárády Mihály: Fajtaváltozás a kéki juhtenyésztésben (Népr. Közl., 1959); Jacobeit, Wolfgang: Schafhaltung und Schäfer in Zentraleuropa bis zum Beginn des 20 Jahrhunderts (Berlin, 1961); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, 1965); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970).

Szabadfalvi József

Magda Pál (Rozsnyó, 1770–Sárospatak, 1841): statisztikus, az MTA l. tagja (1834). Iskoláit Késmárkon, Pozsonyban, 1792-ben pedig Jénában végezte. Csetneken, Lőcsén, Sopronban, Karlócán tanított, majd a sárospataki kollégiumban, később Szarvason volt tanár, 1838-ban nyugalomba vonult. A Felsőmo.-i Minervában jelentek meg értekezései. Mint statisztikus magyar és német nyelven néprajzi értékű áttekintést adott az egykorú Mo. gazdasági, társadalmi viszonyairól, közállapotáról. – F. m. Magyarország és a határőrző katonaság vidékének legújabb statisztikai és geographicai leírása (Pest, 1819; németül Leipzig, 1832); A mezei gazdaság philosophiájának szabásai szerint okoskodó és munkálkodó gazda (Sárospatak, 1833). – Irod. Vért András: Az első magyar nyelven megjelent statisztikai munka (Statisztikai Szle, 1953); Pápai Béla: M. P. életműve (Történeti Statisztikai Közl., 1958).

Filep Antal

mágia: az események befolyásolásának „művészete”; a mágiát alkalmazó személy olyan „titkos tudomány” birtokában van, amelynek segítségével befolyásolni tudja nemcsak a földi történéseket, hanem a természeti jelenségeket is. Alapja az a hiedelem, hogy az ember bizonyos szituációkban (döntési helyzetekben) befolyásolni kénytelen az események menetét. → Varázslásnak, varázslatnak is nevezik, de a varázslás szó jelentése tágabb, több értelmű (pl. ’boszorkányság’, ’bűvészet’, ’szemfényvesztés’). – A mágia kialakulását, eredetét tekintve a tudomány többféle magyarázattal szolgált. Egységesen abból indulnak ki, hogy a mágia az emberi társadalmak fejlődésének kezdeti fokán jelenik meg, és hosszú időn keresztül fennmarad, mert igen fontos szerepet tölt be a kezdetleges közösségek életében. Sem a civilizáció, sem az egyes tételes vallások nem tudták megszüntetni, így a világ legnagyobb részén a primitívebb életkörülmények között élő népcsoportoknál még ma is élő gyakorlat. A helyes döntés meghozatalához felsőbbrendű hatalmakhoz, istenekhez is fordulhattak segítségért. Az ókori Egyiptomban költőien és világosan fogalmazták meg, hogy mikor a Napisten „megalkotta a varázslatot fegyverül, ezt azért tette, hogy az emberek távoltarthassák az események karját”, vagyis csapásait, tehát a mágia nem az istenség ellen irányuló tevékenység, hanem az istenektől származó tudás, amelynek segítségével az ember szembeszállhat a sorscsapásokkal, s biztosítani véli a társadalomban működő erők egyensúlyát (Kákosy László). A mágia ismeretét, a „titkos tudást” birtokosai igyekeztek egy szűk kör számára fenntartani, s így alakultak ki a varázsló rendek (esetleg osztályok), melyek a legtöbb társadalomban azonosak voltak a papok, a vallás, a törzsi-nemzetségi hagyományok őrzőinek rétegével. Az ókor fejlett államaiban a papi feladatok mellett kétségtelenül fontos szerepük volt a tudományok fejlesztésében is. – A mágia tehát összefügg a vallással. Ez a tény és a világ népeinél elterjedt változatos formái, valamint máig fennálló gyakorlata nagy elméleti vitához vezetett az etnológusok körében. Más volt az ún. animizmus híveinek és más, az ún. „ősmonoteizmus” bécsi képviselőinek álláspontja. Az előbbiek egy ősi általános lélekhitet, az utóbbiak az egyistenhitet tartották a mágia előzményének. Frazer elgondolása szerint a mágia két fajtáját az a hamis emberi felismerés hozta létre, amely úgy véli, hogy egyfelől a hasonlóság, másfelől a kapcsolat törvénye egyetemes érvényű. Vagyis az előbbi alapján: valamilyen eredmény eléréséhez elég az eredeti cselekvés utánzása (pl. vadász-mágia). A második „törvény” alapgondolata az, hogy azt a hatást, amelyet egy tárgyon előidéz cselekedeteivel, elő tudja idézni azon a személyen is, akivel ez a tárgy egyszer valamilyen testi kapcsolatban állt. (A mágia első fajtáját homeopatikus vagy utánzó mágiának, a másodikat átviteli mágiának nevezik.) Az első fajtát analógiás mágiá nak is nevezik, mert alapelve a „hasonló hasonlót hoz létre” gondolata. Nincs a világon olyan nép, amelynek hiedelmei között ne találnánk ezen a gondolaton alapuló eljárásokat vagy tiltásokat. Frazer megkülönböztet a mágián belül pozitív és negatív mágiát (a tiltások, vagyis a tabu az utóbbihoz tartozik). A mágia bizonyos varázsformulák megtartása, s ennyiben hasonlít a valláshoz. Hasonlít abban is, hogy összefüggő gondolat- és viselkedésrendszert tételez fel, de ha az emberi gondolkodás fejlődésének egyik lépcsőfokaként értékeljük, akkor azt mondhatjuk, hogy nem nevezhető vallásnak, hanem inkább csak előkészítette a tételes vallások kialakulását, másrészről a tudomány megszületését is (Frazer). – A magyar → népi hitvilágban bőségesen találunk példákat a mágia mindkét fajtájára. Így analógiás elgondolásokon alapul a szemen levő → árpa „learatása”, vagy az a szokás, hogy ha megrontották a tehenet, a véres tejet az itató vályuban egy tüskés ággal verték, mert a hit szerint a rontó testén érezte az ütéseket. Az érintkezési vagy átviteli mágián alapult az a gyógyító szokás, hogy a szívbajos gyermekről leszakították az ingét és egy kő alá, eresz alá elásták, hogy a betegség is ugyanúgy tűnjön el. – Irod. Tylor, E. B.: Primitive Culture (London, 1871); Lowie, R. H.: Primitive Religion (London, 1925); Malinowski, B.: Magic Science and Religion (Science, Religion and Relaty, London, 1925); Fónagy Iván: A mágia és titkos tudományok története (Bp., 1943); Nagy Dezső: Egy magyar kéziratos varázskönyv a 19. századból (Index Ethnographicus, 1957); Frazer, J. G.: The Golden Bough (I–XIII., London, 1911–36; magy. válogatás: Az aranyág, Bp., 1965); Kákosy László: Varázslás az ókori Egyiptomban (Bp., 1969).

Hoppál Mihály

mágikus eljárás: olyan cselekmény, amelyet a parasztság különböző okkal, céllal kapcsolatban, de hagyományos módon, a → mágia hagyományos elvei alapján a mágikus eljárások hagyományos eszközkészletét felhasználva gyakorolt, és ily módon legalább egy eleme révén mágikusnak minősíthető. E hagyományos eszközkészletbe a következők tartoznak: a valamilyen okból mágikusnak számító tárgyak (→ mágikus tárgy); a mágikus gyakorlat hagyományos cselekvései, a legegyszerűbb gesztusoktól (pl. → köpés, → keresztvetés, → bekerítés) a legösszetettebb rítusokig (pl. → fürösztés, szenesvízkészítés, → füstölés, ólomöntés). Ezek közül a bonyolultabbak inkább egy-egy célra specializáltak (pl. szenesvíz → szemverés gyógyítására, ólomöntés → ijedtség gyógyítására), szemben az egyszerűbb cselekedetek, gesztusok, ill. tárgyak univerzális használhatóságával (így pl. a köpés a mágikus eljárások mindenfajta szituációban, céllal visszatérő cselekvése). A mágikus eljárások hagyományos kísérő elemei: ezek valamilyen oknál fogva hagyományosan mágikusnak számító, de sztereotíppá vált, jelentés nélküli „üres” gesztusok, formulák, időpontok, helyek stb. (pl. kilencszer, szótlanul, visszakézből, napkelte előtt, keresztúton stb.), amelyek ugyan a mágikus eljárások kísérőiként általában jelentés nélküliek, mégis a hagyományosan hozzájuk asszociált „többlet” révén hiedelmesítő hatásuk lehet (pl. egy egyébként hétköznapi céllal gyakorolt cselekvést hétszer vagy napkelte előtt végeznek el). A mágikus gyakorlat nem mágikus cselekvései és eszközei csak az adott esetben, ill. adott összefüggésben tekinthetők mágikus eljárásnak. Ezek az egyszeri mágikus kapcsolatok általában az analógia elvének alkalmazásával jönnek létre (pl. kenyérsütéskor a gazdasszony megpördül, hogy olyan magasra keljen a kenyér, amilyen magasra fölrepül a szoknyája). – A mágikus eljárások részben a mindennapi élet céljait szolgálják (pl. → termésvarázslás, → termékenységvarázslás), ill. mindennapi cselekmények kísérői (szántás, vetés, házimunkák stb. Pl. vetés bevégeztekor a gazda földobta a zsákot, hogy olyan magasra nőjjön a búza); részben rendkívüli helyzetekben, vélt vagy valóságos veszélyek esetén fordultak hozzájuk, így betegség ( → népi gyógyászat), → vihar, → tűzvész esetén vagy olyan időpontokban, amikor a hit szerint rontástól kell tartani. A rendkívüli helyzet okozta felfokozott pszichikai állapotban racionális beállítottságú egyének is, napjainkban is fordulnak olykor mágikus eljáráshoz. A mágikus eljárások más részét a hiedelmek hagyományos alkalmai ( → nevezetes időpontok), ill. bizonyos szokáscselekmények tartják fenn (pl. a menyasszony termékenységét célzó mágikus eljárás a lakodalom folyamán). Viszonylag kevés a 20. sz.-i magyar parasztság gyakorlatában az olyan eset, amikor céltudatosan hoznak létre – a mindennapi élet alkalmaitól, szituációitól függetlenül – olyan helyzetet, amikor mágikus eljárásokat gyakorolnak. Ezek az esetek általában a negatív célú „fekete mágia” körébe vágnak ( → rontás, → szerelmi varázslás). A még a 20. sz.-ban is gyakorolt pozitív célú mágikus eljárásokkal ellentétben erről már inkább csak a szájhagyományozott → hiedelemmondák sok típusa szól, a mágikus eljárásokat általában a → boszorkánynak vagy más rosszindulatúnak feltételezett lénynek tulajdonítva. A legújabb időkben a pozitív célú mágikus eljárások is kiveszőben vannak; egyre inkább csak szájhagyományban élő, ill. alkalom fenntartotta üres, cél nélküli cselekvések. A mágikus eljárások egy része közhasználatú volt, más részét specialisták gyakorolták (pl. → gyógyító, → tudós, → halottlátó). Ezek tevékenysége napjainkra – a halottlátót kivéve – lényegében kihalt; mai napig elevenen él azonban az alakjukhoz fűződő gazdag hiedelemmonda-anyag. – A mágikus eljárások legegyszerűbb alapelemei általánosan elterjedtek Európa népeinél, sőt Európán kívül is. Egy-egy szűkebb terület vagy népcsoport egyedi sajátságának egy-egy bonyolultabb rítus sajátos összetétele, felépítése látszik, ill. ennek egy bizonyos célra való alkalmazása. Így pl. a szemverés elleni szenesvízkészítés nálunk gyakorolt formája közép-DK-európai sajátság. – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Szendrey Zsigmond: A magyar népszokások ősi elemei (Ethn., 1940); Pócs Éva: Zagyvarékas néphite (Népr. Közl., 1964).

Pócs Éva

mágikus-mitikus ballada: 1. elsősorban természetfeletti elemeken alapuló → ballada, amely valamilyen emberfeletti lényt (boszorkány, erdei vagy vízi lény, sárkány, ördög, halott stb.) szerepeltet vagy valamilyen természetfeletti jelenséggel kapcsolatos eseményt mond el. Jellegzetes és igen archaikus mágikus-mitikus ballada a Nap és Hold házasságáról, ill. a Nap vagy Hold jegyest választó ifjú tragikus szerelméről szóló ballada (délszláv, román, bolgár, ukrán népköltészetből ismert). A magyar folklórban ilyen mágikus-mitikus ballada nincs. Csak motívumok találhatók pl. a → megölt havasi pásztor balladában. A középkori balladaköltészetben ismert volt a természetfeletti hőssel, sárkánnyal, sátánnal küzdő vitéz (→ Szent György), amelynek ma csak nyomait találhatjuk a folklóralkotásokban (cseh, szerb, szlovák, délszláv, komi, ukrán, kaukázusi stb. népköltészetben). A → boszorkány, az → erdei lények (tündér, manó) az É-európai népköltészetben (angol, skót, dán, svéd, norvég, német) a mágikus-mitikus balladából ismertek. – A magyar népköltészetben csak mágikus-mitikus balladaelemek, ill. azok szimbólumai találhatók, mint pl. a → Csudahalott, → Kőműves Kelemenné balladában. – 2. A szélesebben értelmezett mágikus-mitikus balladák közé tartoznak a megszólaló, ill. a → visszajáró halottat szerepeltető balladák. A megszólaló halott elsősorban a megölt legény (→ strófaismétlő ballada) balladában uralkodó motívum, de előfordul egyéb szövegkörnyezetben, pl. a → halálra táncoltatott lány, → Három árva, → Kádár Kata stb. balladában. A hazajáró halott mágikus-mitikus balladatéma kétféle balladatípusban található meg: a → halott vőlegény és halott testvér c. balladában. (Ez utóbbiban a legidősebb testvér addig nem tud sírjában nyugodni, amíg idegenbe férjhez adott húgát anyjához vissza nem viszi.) – 3. A természetfölötti lény által büntetett ember és az előre megjövendölt sors témakörű balladák a mágikus-mitikus ballada alcsoportjai. A magyar népköltészetben A megátkozott lány, ill. az önmagára átkot mondó, halált kívánó lány (→ eladott lány) tartalmaz ilyen elemeket. A mágikus-mitikus elemek a magyar balladában mindig valamilyen összetett konfliktus mellett szerepelnek, jelentésük csak a ballada egészének értelmezésében lehet teljes. – Irod. Brednich, V.: Typenindex der europäischen Volksballaden (Berlin, 1969).

Kriza Ildikó

mágikus tárgy: 1. Szűkebb értelemben a → mágikus eljárások sajátos, e célra készült eszköze. Ha eltekintünk a → népi gyógyászatban ilyen értelemben használatos gyógyszerektől, akkor azt mondhatjuk, hogy a magyar parasztság kevés mágikus tárgyat használt. Ilyen a ma már gyéren ismert → amulett jellegű tárgyak egy része vagy pl. a „rontó bábu” (→ rontás másra hárítása), a lucaszék , lucaostor (→ Luca napja); valamint bizonyos „természetfeletti” eredetűnek tartott tárgyak, mint a → mennykő, → kígyókő. – A tágabb értelemben vett mágikus tárgyak sora viszont szinte végtelen: a mágikus cselekmények mindenfajta anyagi világból származó eszköze, amellyel a mágiát véghezviszik, önmagában vagy más eszközökkel együtt. Lehet: állat, növény, ill. ezek részei, emberi tartozékok, továbbá az ember által alkotott környezeti és használati tárgyak, valamint ezek részei, maradványai és mindezek kombinációi. A mágikus tárgyak egy része hagyományosan mágikusnak, „szent”-nek, „hasznos”-nak tartott tárgy. Ezek – attól függetlenül, hogy miért és milyen módon alakult ki a mágikus felhasználhatóságukba vetett hit és a hozzájuk fűződő mágikus gyakorlat –, univerzálisan használhatók voltak a népi hitvilág szinte mindenfajta cselekményéhez. Pl. sok az olyan növényi és állati termék, amelyhez szinte „ősidők óta” ilyen hagyományok fűződnek Európa-szerte (→ füvek, → fák, → béka, → gyík, → kígyó, → nyírfa, → vadrózsa, → fokhagyma, → mák, → hüvelyesek, → vas stb.). Sok tárgy fizikai tulajdonságai vagy biológiai adottságai révén lett mágikus tárggyá, így a kerek, piros → alma termékenységet, szerelmet varázsló eszközzé, a bab vagy a → kása sok szeme réven a gazdagság jelképévé. Az ember környezetéből származó tárgyak közül egyesek a mindennapi életben betöltött fontos szerepüknél fogva lettek hathatós mágikus tárggyá (pl. a kenyérsütés eszközei vagy a pénzérmék); mások fizikai adottságaik révén (az éles, hegyes szerszámok) gyakoriak a → rontás elhárításának eszközeiként. Fontos szerepet kaptak az ünnepekről származó tárgyak (→ karácsonyi asztal tárgyai), amelyek egyúttal gyakran egyházi → szentelmények is (pl. virágvasárnapi → barka, húsvéti szentelt tojás héja stb.), ez mágikus célra való használhatóságuk hitét erősíti; ugyanez a helyzet a templomi szerekkel és egyéb egyházi használatú tárgyakkal. Az átmeneti rítusokhoz kapcsolódó ünnepi szokások tárgyainak is lehet hasonló szerepük, miképpen a jegykendőnek, koporsószögnek stb. Az ember (és állatok) tartozékai általában nem önmagukban, hanem valakinek a tartozékaiként töltik be a mágikus tárgy szerepét. A → mágia elterjedt pars pro toto elvének megfelelően a haj, szőr, vizelet, vér, árnyék, a tehén tejének stb. segítségével a tulajdonosnak lehetett ártani vagy használni. Legnagyobb számban azok a mágikus tárgyak lelhetők fel (a régiek mintájára, ill. az elv hatására újak is keletkezhetnek), amelyek valamilyen tulajdonságuk révén analógiás cselekmény elvégzésére alkalmasak: így pl. jelképes → bekerítéshez alkalmas bármi, amivel kört lehet rajzolni, → kötésre minden, amire csomó köthető, „elküldésre” minden eldobható tárgy; nyitást, ill. zárást jelképező cselekményre a kinyitható-becsukható olló, a lánc összekapcsolt szemei valaminek az összetartozását jelenthetik stb. – Hosszú sora van a csak bizonyos körülmények által mágikus tárggyá lett eszközöknek is, ezek a „közönséges” tárgyak a mágikus eljárások hagyományos kísérő körülményei révén nyerik a nekik tulajdonított erőt: így a parázsszemek akkor használhatók, ha kilenc van belőlük ( → számok), vagy ilyen a kifordított ruha, a szűzlány által font fonál, az éjfélkor szedett fű stb. E körbe vonhatók a „talált”, ill. „keresetlen” tárgyak is. – Irod. Szendrey Zsigmond: A varázslatok eszközei (Ethn., 1937); Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban (Ethn., 1937). – 2. Mágikus tárgy a mesében, talizmán: jellegzetes → meseelem, az emberfeletti tulajdonságokkal, képességekkel rendelkező mitikus → mesehős kapja természetfeletti segítőitől, általuk válik képessé a rá váró emberfeletti feladatok végrehajtására. Megkülönböztetünk az alakváltoztatást elősegítő (→ varázsvessző, kantár ), a természetfeletti lények segítségül hívására való (→ bűvös gyűrű, a, varázssíp , ostor), valamint a hirtelen meggazdagodást szolgáló mágikus tárgyakat (soha-ki-nem-fogyó erszény vagy dohányzacskó, → Terülj asztalkám!, aranyat tojó tyúk vagy aranyat potyogtató szamár) és olyanokat, amelyek a gyors helyváltoztatást teszik lehetővé (repülő szőnyeg vagy láda, tengerlépő cipő, hétmérföldes csizma stb.). Ide kell sorolnunk a gyors gyógyulásra, az élet elnyerésére vagy elvesztésére szolgáló mágikus gyógyszereket is (forrasztó-fű, → élet- és halálvize), melyek sokszor egészen köznapiaknak látszanak: pl. a borsszem, a korty víz, vagy a virágszirom, melytől a meddő vagy férfit nem ismerő nő gyermeket szül, és a mágikus fegyvereket, melyek tulajdonosukat legyőzhetetlenné teszik (győzhetetlen kard, mindent eltaláló puska, üssed-üssed botocskám!, szorítsd zsákom). De tudunk olyan ruhadarabokról is, melyek tulajdonosukat láthatatlanná teszik (láthatatlanná tevő sapka vagy köpeny) és olyan tükörről, melybe aki beletekint, az egész világot belátja (mindenlátó tükör) (Thompson Motif-index D800–D1699). A → varázsmesék egész sorának (AaTh 560–649) cselekményét a mágikus tárgyak megszerzése, használata, elvesztése-ellopása és újra való végleges birtokbavétele képezi, ill. egy sajátságos párharc, melyet a mese két hőse folytat a különböző mágikus tárgyak birtokáért. A magyar meseanyagban e mesék többségét szép számú, a jellegzetes → meseszerkezet formáit magukon hordozó változatot képviselik: a mágikus tárgyak nagy része harmadmagával kerül a hős birtokába vagy háromszor egymás után alkalmazza őket – gyakran a tárgyhoz kapcsolódó varázsige kíséretében (Terülj asztalkám! – szamár „tüsszents” aranyat! – üssed-üssed botocskám!; köd előttem – köd utánam! – Gyűrűcském tedd a kötelességed! stb.), – s a háromszori ismétlődés és az azonos vagy hasonló hangzású → mesei sztereotípiák alkalmazása már magukban biztosítják a szilárd szerkezeti vázat. Egyes mágikus tárgyak birtoklása a humor lehetőségeit rejti magában: pl. a síp vagy furulya, melynek szavára mindenki táncolni kénytelen, vagy a gyümölcsök, melyeknek megevése folytán a királykisasszonynak szamárfüle vagy ökörszarva nő. Ezek sajátos tréfás csoportját képezik a varázsmeséknek: a nevetni nem tudó királykisasszony megnevettetése következtében a hős megszabadul a rá váró büntetéstől, s elnyeri a királykisasszony kezét (AaTh 559, 571–574, 592). Mind a két mesecsoport igen népszerű nemcsak a magyar, hanem az eurázsiai mesekincsben is. Úgy tűnik, hogy a „komoly” varázsmesék különösen Kisázsiában és az Arab-félszigeten kedveltek: az idetartozó mesék tekintélyes része az Ezeregyéjszaka származéka, a tréfás típusok a maguk obszcén elemeivel, az előbbiek európai paródiáinak látszanak. Motívumaik nem annyira a népi hiedelemvilág, mint inkább a bizarr költői képzelet alkotásai. – Irod. Lüthi, M.: Die Gabe im Märchen und in der Sage (Bern, 1943); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (I–III., Bp., 1960).

Pócs Éva Kovács Ágnes

magisztrátus: 1848-ig a szabad királyi és → mezővárosokban a lakosságot képviselő → külső tanács és → belső tanács végrehajtó szerve. A magisztrátus illetékessége a város területén belül minden ügyre és – az egyháziakat kivéve – minden személyre kiterjedt mind rendészeti, mind igazságszolgáltatási tekintetben. Szervezeti felépítése és ügyintézése a 16. sz. óta fokozatosan alakult ki. Élén a főbíró , mint a belső tanács elnöke állott; helyettese a fürmender (népszószóló) , a külső tanács elnöke volt. A magisztrátus alárendelt hatóságai a területi elv alapján választott utcakapitány ok, tizedes ek és tízházgazdá k voltak ( → utca ); a céhtagok igazgatását a céhek elöljárói, a céhmester ek intézték. Az ügyintézés rendszeressé válása óta (18. sz.), az igazgatási és gazdasági szakfeladatokat részint a belső tanács által választott vagy időről időre megbízott fizetett alkalmazottak végezték. A magisztrátus írásbeli teendőit a nótárius intézte, az adószedést a perceptor , a város bevételeit biztosító bormérés, serfőzés, mészárszék, vám és rév jövedelmeinek kezelését a → borbíró, a → sörbíró, a → székbíró, a vásárbíró ( → vásárbíróság ) és a révbíró látták el. – Irod. Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Bp., 1946).

Balogh István

magló: → disznó

máglya: változó méretű mezei szénarakás vagy gabonacsomó a Dunántúlon. Zalában, Somogyban, a Balaton vidékén a máglya általában 6 kévéből rakott gabonacsomó; Fejérben, Veszprémben kisebb szénaboglya vagy még inkább a kaszáló közepén elnyúló szénarakás, amelybe a rendeket a gyűjtés kezdetén összerakják. A → petrencéket a máglyából készítik (→ még: garád, → hurka). A máglya széna- és gabonarakás jelentései a 19. sz.-ból adatolhatók. (→ még: kéverakás) – Irod. Balassa Iván: A kévébe kötött szálasgabona összerakása és számolása (Ethn., 1956); Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Paládi-Kovács Attila

magszakadás (lat. defectus) : A feudális korban a jobbágy által használt föld vagyonával együtt a földesúrra szállt, ha örököst vagy utódot nem hagyott maga után, tehát ha magtalanul halt el. „Mag” alatt azonban a Hármaskönyvnek megfelelően csak a férfinemet, a fiágat értették, tehát a földesúri háramlás (lat. caducitas) bekövetkezett, ha a jobbágynak nem maradt törvényes fiú leszármazottja. A háramlást → végrendelettel korlátozni lehetett, tehát ilyen módon a jobbágy ősi ( → ősiség ) és szerzett ( → szerzeményi javak ) ingóságait, továbbá szerzett (vásárolt, irtott stb.) ingatlanainak felét másra hagyhatta a földesúr elől. De még így is jelentős értékű jobbágyi vagyon jutott a földesúr kezére; egy-egy járvány pusztítása (pl. pestis) ilyen módon a földesúr vagyonát növelte. – Irod. Tárkány Szücs Ernő: A deficiens jobbágy végrendelete a XVIII–XIX. században (Agrártört. Szle, 1966).

Tárkány Szücs Ernő

magtár: a kicsépelt gabona huzamosabb tárolására szolgáló épület. Nyelvújítási szó, amely a 19. sz. elején a gazdasági szakírók révén kezdett elterjedni. Eleinte csak a nagybirtokokon épített gabonatárolókat nevezték így, később a szó köznyelvi használatú lett a mezőgazdasági szakirodalomban. A 19. sz. végétől az Alföldön és a Dunántúlon – szórványosan máshol is – így nevezték a nagyobb parasztgazdaságokban szilárd anyagból (vályog, tégla, cserép) épített gabonaraktárakat, így különböztetve meg őket a hagyományos, kezdetlegesebb, ugyanilyen funkciót betöltő tárolóépítményektől ( → gabonás, → hombár ) . Szatmárban a hagyományos gabonások egy részét is magtárnak nevezik. – Irod. Nagy Gyula: A gabona szemtermésének tárolása Orosházán (Ethn., 1963); Erdész Sándor: Gabonatároló építmények a szatmári Erdőháton (A nyíregyházi Jósa András Múz. Évkve, 1967).

Füzes Endre

magtárpadlás, térdfalas padlás : A padlástér belvilágának növelése céljából az épület oldalfalait 80–120 cm magasan a födémszerkezet belső felülete fölé húzzák. A tető héjazatát tartó szarufák erre a falra, ill. az ezen kiképzett párkányra fekszenek fel. Az eleve igényesebben, teherbíróbbra készített födémen így alkalmas tárolóhely alakítható ki, amelyen a gabona kezelése is könnyen végezhető. Az amúgy is száraz, szigetelt tér szellőzését az oldalfalakba épített ablakok segítségével oldották meg. E típus a 19. sz. második felében a paraszti polgárosulás előrehaladtával különösen a nagygazda és mezővárosi vagyonosabb rétegek körében vált kedveltté. A magtárpadlások feljáratát mindig igényesen, beépített lépcsőzettel oldották meg.

Filep Antal

mágus: varázslással, gyógyítással, jóslással, álomfejtéssel foglalkozó pap neve az ókori perzsáknál. A szó az európai népek nyelvébe görög-latin közvetítéssel került. – A középkori magyar szóhasználatban gyakran illették e szóval azt, akit varázslással, kuruzslással vádoltak; sőt Erdélyben 1595-ben törvényt is hoztak a mágusok ellen.

Hoppál Mihály

magzatburok: → szülés

magzatelhajtás, angyalcsinálás , elcsináltatás , elhajtás : a nem kívánt vagy titkolt terhesség szándékos megszakítása. A hatóságok és a valláserkölcs tiltásai ellenére a közvélemény hallgatólagos hozzájárulásával éltek vele az asszonyok és titokban a megesett lányok. – Egyké ző vidéken, ahol az utódlás negatív normái alakultak ki, általánossá vált. A magzatelhajtás gyakoriságát, a rá vonatkozó erkölcsi normák társadalmi-történeti változásait alig ismerjük: az erkölcsi töltésű szokások legtakartabb rétege, amely alatt nehéz meghatározni a tényleges gyakorlatot. A magzatelhajtásra vonatkozó tiltásokból nem következik ezek egyértelmű betartása, még akkor sem, ha a paraszti közvélemény általában bűnnek tartotta a gyermek „elcsináltatását”. 1. A → bába által végzett magzatelhajtás a terhességmegszakítás orvosok által is gyakorolt változataihoz áll közel, azonban a laikus gyakorlat számos eljárását is átveszi. – 2. A terhes asszony vagy a laikusok által végrehajtott magzatelhajtás többféle eljárása közül a legfontosabbak: a) abortív főzet ek, amelyeket a terhes asszony megivott (pl. petrezselyem élesztővel kevert főzete, rutafű pálinkában, kovászlé, citromlé – általában savanyú italok; ricinusolaj, szappanlé, anyarozs főzete, kékköves víz); – b) a terhes asszony túlerőltetés e (pl. üres hombárba hajolt az asszony, hogy megnyomja a hasát a deszka; súlyos köveket, trágyával megrakott talicskát emelt föl); – c) → fürdés, gőzölés (pl. ecetes-sós lábfürdő, gőzölés sziksóval, főtt burgonyával stb.). – d) Primitív művi beavatkozás sal végeztek magzatelhajtást a falu specialistái, de ugyanezeket a műveleteket önmagukon is végrehajtották a terhüktől szabadulni akaró asszonyok. (Pl. a méhet horgolótűvel, orsóval, tollszárral, hegyes pálcával szurkálták meg; petrezselyem, fehér üröm, mályva stb. gyökerét dugták a hüvelybe stb.) Kenőasszony ok kimasszírozták, „kikenték” az anyából a magzatot. A terhes asszony kötéllel körülkötötte csípőjét, majd a kötelet megnedvesítette, amely megduzzadt és kiszorította belőle a gyermeket. – 3. A magzatelhajtás és annak következményei körül számos → mágikus eljárás és → hiedelem alakult ki. A mérlegre állított terhes asszonytól „elmérték” a gyereket, vagy – durva analógia alapján – puskaport nyelettek vele, hogy lökje ki a magzatot. – Valláserkölcsi tiltások és hiedelmek riasztották a magzatelhajtástól az anyákat; „Ártatlan láng” figyelmezteti gyermeke sírján fellobbanva hétévenként a bűnös anyát, aki halála után „tüzes nyoszolyára” kerül és a pokolban meg kell majd ennie a gyermekét ( → elvetélt gyerek). Az elhajtott magzat testrészeinek a → népi hitvilágban mágikus szerepet tulajdonítottak. A hasi gyerek ujja éjszaka világít; házban tartott kisujja láthatatlanná tesz; minden zárat kinyit ( → tolvajlás). (→ még: népi gyógyászat, → születésszabályozás) – Irod. Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768 (I–II., Bp., 1970); Kapros Márta: A gyermekre vonatkozó preventív és produktív mágikus szokások az Ipoly menti néphagyományban (Nógrád megyei Múzeumok Közl., 1974); Gémes Balázs: A magzatelhajtással kapcsolatos hiedelmek a magyarság körében (A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múz. Évkve, IV–V; 1973–74, Szekszárd, 1975); Kapros Márta: Hiedelmek és szokások a graviditás kezdetétől az anya avatásának szertartásáig az Ipoly menti falvakban (Nógrád megyei Múzeumok Közl., 1977).

Németh Imre Tátrai Zsuzsanna

magyar: → lassú magyar

Magyar László (Szombathely, 1818–Ponto do Cujo, Angola, 1864); utazó, földrajzi író. A fiumei tengerészeti iskola elvégzése után, 1844-ben hajósként végleg elhagyta Európát. Valósággal körülutazta a világot, közben kormányos, másodkapitány, rabszolgakereskedő, végül argentin flottahadnagy volt. Alig menekült meg a kivégzéstől, ezért 1846-ban Nigériába ment, ahol a calabari szultán főhadvezére lett. Ekkor tette meg első utazását Afrika belsejébe; felhajózott a Kongón a Jellala-vízesésekig, és leírást adott a környező népekről. 1848-ban Angolába ment, majd a következő év elején mint kereskedő, az ovimbundu Bihé királyságba, amely 1857-ig utazásainak bázisa lett. Beházasodott az uralkodó családjába, és megtelepedett az országban. 1850-ben nagy expedíciót vezetett a Lunda birodalom belsejébe, valószínűleg a második európai, aki találkozott a lundák hírhedt muatajamvójával, uralkodójával. Visszafelé a luvale népek területén át érkezett Bihébe. 1852-ben dél felé indult; meglátogatta az ambo népek csaknem mindegyikét, hosszabb időt töltött a kuanyama és kuangare királyságokban. 1855-ben Bihéből újabb keleti expedícióra ment a déli lunda népekhez, és elérte a Zambézit. A következő két évben bejárta Ny-Angola ovimbundu államait. 1857-ben dinasztiaváltozás miatt menekülnie kellett Bihéből a tengerpartra, ahol kereskedésből élt. 1861-ben még tett egy utat DNy-Angolában, de 1864-ben meghalt. Az MTA hazaküldött könyve alapján 1859-ben tagjává választotta. Írásainak nagy része elpusztult, a rendelkezésünkre álló megmaradt töredék felbecsülhetetlen értékű az Afrika-kutatás számára. – F. m. Dél-afrikai levelei és naplókivonatai (Pest, 1857); Dél-afrikai utazása (Pest, 1859). – Irod. Thirring Gusztáv: M. L. élete és tudományos működése (Bp., 1937); Ecsedy Csaba: M. L., 1818–1864 (Ethn., 1969).

Magyar László

Ecsedy Csaba

Magyar-Alföld: → Alföld

magyar banda: magyar parasztokból alakult → hangszeres együttes. ( → rezesbanda )

Magyar Bokréta Szövetség: → Gyöngyösbokréta

Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle: a magyar gazdaságtörténeti kutatások tudománytörténeti jelentőségű folyóirata, mely számos forrásértékű tanulmányával máig kurrens anyagot tartalmaz. 1894–1906 között 13 kötete jelent meg. Agrár-, ipari-, kereskedelemtörténeti közleményei, tanulmányai számos néprajzi kérdés megvilágításában nélkülözhetetlenek, mivel megszűnése óta nincsen teljesen megoldva a gazdaságtörténeti kutatások és forrásanyaguk publikálása. A Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlében közzétett adatok értékét növeli, hogy az eredeti okmányanyag egy része elpusztult, elkallódott vagy hozzáférhetetlenné vált a folyóirat megjelentetése óta. Használatát megkönnyíti a Vácz Elemér szerkesztésében (Bp., 1935) közzétett tartalommutató. Kiadásában kezdetben a Földművelésügyi Minisztérium és az Országos Magyar Gazdasági Egyesület vett részt.

Filep Antal

magyar hold: → hold

magyar kettős: a → népies műtáncok egyik változata, amelyet → táncmesterek állítottak össze. Rendszerint körben állva táncolták. A nép néhol a → csárdás jelölésére is használja a magyar kettős elnevezést. (→ még: kettős ) Irod. Róka Pál: A táncművészet tankönyve (Bp., 1900); Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctud. Tanulm., 1959–1960, Bp., 1960).

Pesovár Ferenc

magyar konyha: gasztronómiai megjelölés, amely a hazai újkori konyhatechnikának olyan nemzetközileg is ismertté vált, összekapcsolódó ételkészítési vonásait takarja, amelyek azáltal keltettek feltűnést, hogy más európai vidékeken részben külön-külön is, de együttes alkalmazásukban biztosan hiányoznak. Ilyen a paprika eluralkodása a fűszerezésben, a hagymás-disznózsíros-paprikás, ill. ezzel kombináltan tejes-tejfölös húsételek, levek készítése. Az ilyen ételszerkesztés a regionális magyar konyhatechnikák egy részéből teljesen hiányzik. A táplálkozás egészét tekintve a különböző magyar vidékek ételkészítési eljárásai és ételeinek érvénye máig sem olyan integrált, hogy néprajzi értelemben egységes magyar paraszti konyháról lehetne beszélni. (→ még: nemzeti étel, → táplálkozás, → táplálkozási táj)

Kisbán Eszter

magyar köpönyeg: → köpenyeg

Magyar Mezőgazdasági Múzeum: → Mezőgazdasági Múzeum

magyar nadrág: → ellenzős nadrág

Magyar Népköltési Gyűjtemény: az első jelentős magyar népköltészeti kiadványsorozat és szövegpublikáció. A Kisfaludy Társaság kiadásában jelent meg, szerkesztői Arany László és Gyulai Pál, ill. Varga Gyula, majd Sebestyén Gyula voltak. A Magyar Népköltési Gyűjtemény köteteiben honosodott meg végleg a magyar folklorisztikában a pontosságra és hitelességre törekvő szövegközlés. A Magyar Népköltési Gyűjtemény kötetei az ország igen sok tájegységének folklórját és a népköltészet majdnem minden műfaját bemutatták. Utolsó köteteinek kiadása vontatottan haladt, majd az 1920-as években végképp elakadt. A sorozat → Új Magyar Népköltési Gyűjtemény címmel 1940-ben Ortutay Gyula szerkesztésében indult újra. – A Magyar Népköltési Gyűjtemény kötetei a következők: 1. Elegyes gyűjtések Magyarország és Erdély különböző részeiből (Szerk. Arany László és Gyulai Pál, Pest, 1872); 2. Csongrádmegyei gyűjtés (Szerk. Török Károly, Pest, 1872); 3. Székelyföldi gyűjtés (Gyűjtötte Kriza János, Orbán Balázs, Benedek Elek és Sebesi Jób, Bp., 1882); 4. Regös-énekek (Szerk. Sebestyén Gyula, Bp., 1902); 5. A regösök (Gyűjtötte Sebestyén Gyula, Bp., 1902); 6. Somogymegye népköltése (Gyűjtötte Vikár Béla, Bp., 1904); 7. Székelyföldi gyűjtés (Gyűjtötte és szerk. Majland Oszkár, Bp., 1905); 8. Dunántúli gyűjtés (Gyűjtötte és szerk. Sebestyén Gyula, Bp., 1906); 9. Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megyéből (Gyűjtötte Berze Nagy János. Jegyzetekkel kísérte Katona Lajos, Bp., 1907); 10. Hétfalusi csángó népmesék (Gyűjtötte és jegyzetekkel kísérte Horger Antal, Bp., 1908); 11–12. Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény (I–II., Gyűjtötte Kriza János, Bp., 1911); 13. Ipolyi Arnold népmesegyűjteménye (Szerk. Kálmány Lajos, Bp., 1914); 14. Nagyszalontai gyűjtés (Gyűjtötte a Folklore Fellows Magyar Osztályának nagyszalontai gyűjtő szövetsége, Kodály Zoltán közreműködésével, szerk. Szendrey Zsigmond, Bp., 1924). – Irod. Ortutay Gyula: A Magyar Népköltési Gyűjtemény 100 éve (Ethn., 1972).

A Magyar Népköltési Gyűjtemény XIV. kötetének címlapja

A Magyar Népköltési Gyűjtemény I. kötetének címlapja

Kósa László

Magyar Népkutatás Kézikönyve: → Táj- és Népkutató Központ

Magyar Néprajzi Atlasz: térképlapokból és kiegészítő szöveges magyarázatból álló mű, amely a magyar népi kultúra reprezentatív elemeit és jelenségegyütteseit a nyelvterület egészén helyi előfordulásukban, sematikus jelekkel kifejezve mutatja be, amely tehát etnográfiai és nem etnikai jellegű. Nemcsak a témák, hanem a vizsgálati helyek (kutatópontok) is reprezentatív jellegűek, mert technikai nehézséget jelentett volna minden település megvizsgálása. A tapasztalatok azt valószínűsítik, hogy ilyen áttekintő jellegű atlasz esetében jó válogatás mellett elegendő a települések 5–10%-án végzett vizsgálat, mert vannak egységes kulturális zónák, amelyeket egy-két helyen végzett vizsgálat hűen bemutat. A kutatópontok tehát nem mechanikusan oszlanak meg a nyelvterület egészén, bár azt behálózzák, hanem tagoltabb kultúrájú vidékeken sűrűbben, egységesebb övezetekben ritkásabban helyezkednek el. A témák reprezentatív jellegét több tényező együttesen határozza meg. Első helyen áll ezek közül a társadalmi-történeti szempontú tudományos mondanivaló, amely nem minden esetben esik össze az illető jelenségnek az életben betöltött fontosságával. Fontos meghatározó a téma kartografizálhatósága is ( → kartográfiai módszer ) . A néprajzi atlaszokkal kapcsolatban azonban felmerül az az igény is, hogy adott határokon belül nyújtsanak valamilyen átfogó képet a kultúra egészéről is. – A Magyar Néprajzi Atlasz elkészítésének gondolata a hasonló európai törekvésekkel egyidejűleg Mo.-on már 1933-ban felmerült. Hat évvel később Gunda Béla konkrét tervet dolgozott ki, s első lépésként elkészült az emberi erővel végzett teherhordásra vonatkozó kérdőív 20 kérdéssel. 1941-ben a gyűjtés is megindult, s 700 helységben végeztek kutatást. Még további kérdőívek kidolgozását is tervezték, de a háború megakadályozta a további munkát. Több mint 10 éves kiesés után csak 1955-ben merült fel reálisan a Magyar Néprajzi Atlasz elkészítésének lehetősége. A tudományos előkészületek után most már új szervezeti keretek, tervek és kérdőívek jöttek létre az MTA támogatásával. 1958-ban megjelent a Magyar Néprajzi Atlasz kérdőívének 4 füzete, 1959-ben pedig a Gyűjtési Útmutató, ami a munkák elkezdését jelentette. A kérdőív az atlaszok esetében rendkívül fontos, mert ez biztosítja a tematikus és szemléleti egységet. Éppen ezért a munka közben létrejött szerkesztő bizottság (Barabás Jenő, Diószegi Vilmos, Gunda Béla, Morvay Judit és Szolnoky Lajos) széles körű szakmai vita lebonyolítása után alakította csak ki a végleges kérdőívet. Ez 200 téma kérdéseit tartalmazza, ebből 36 a földművelés, 14 az állattartás, 30 a település és építkezés, 9 a teherhordás, 11 a kenderfeldolgozás, 31 a táplálkozás, 19 az öltözködés, 25 a társadalmi néprajz és szokások, 1 a népzene, 24 a hiedelmek körébe esik. Ez a megoszlás lényegében tükrözi a mű tematikáját, a térképek megoszlását is. A Magyar Néprajzi Atlasz létrejöttében a leghosszabb időt a gyűjtés vette igénybe, mert teljesen új anyagot kellett feltárni. A szerkesztőség, ill. annak vezetője által irányított és szervezett gyűjtés 1959–69 között 420 kutatópontra terjedt ki, amelyből 260 hazai, 160 külföldi (Csehszlovákia, SZU, Románia, Jugoszlávia és Ausztria) területről való. A kérdések körültekintő megválaszolása egy kutatóponton átlagosan mintegy 10 napot vett igénybe. A gyűjtés során kitöltésre került mintegy 1600 kérdőívfüzet több millió adattal, amelyekhez 30–40 ezer fényképfelvétel és rajz csatlakozott. Az egész gyűjtemény az MTA Néprajzi Kutató Csoportja archívumában található, minthogy megalakulása után ez az intézmény gondozta a művet. A gyűjtést szakképzett etnográfusok széles köre végezte, de az anyag nagy része mintegy 25 főből álló szűkebb gárda tevékenységének eredményeként jött létre. A feldolgozás kísérleti jelleggel már a gyűjtés teljes lezárása előtt 1966-ban megkezdődött s több szakaszban folyt. Az első lépések a térképezés lehetőségeinek és célszerűségének feltárására irányultak. Ezernél több térkép készült, s ezekből válogatták ki a feldolgozás második szakaszában, 1969–72 között azt a 620 térképet, amely publikálásra kerül. A feldolgozásban részt vevő 14 munkatárs nagyobbrészt szűkebb kutatási területének témáit dolgozta fel. Ezzel a tevékenységgel párhuzamosan zajlott le az adatok kiegészítése és ellenőrzése. A mű forráskiadvány jellege különösen fontossá tette a hitelesség és hűség kérdését, s tekintve az adatok milliós nagyságrendjét, a kontroll jelentős energiát emésztett fel. A belső ellenőrzésen túl szinte minden kutatóponton folyt helyszíni kiegészítő és ellenőrző vizsgálat. A feldolgozás lezárásával 1973–74-ben történt meg a kiadásra való előkészítés, a térképeknek nyomdai előállításra alkalmas formában történő megrajzolása s a kommentárok megírása. A térképlapokhoz csatlakozó magyarázó kötet az egyes lapok értelmezéséhez szükséges adatokat, kiegészítéseket, megjegyzéseket tartalmazza. Ez nem a térképek tanulságainak elemző értelmezése tehát, hanem csupán a forráskiadvány jelleg követelte kiegészítés és kommentálás, az értelmezhetőség lehetőségeinek kiszélesítése, ill. bizonyos problémák kiemelése. Nyilvánvalóan az atlasz anyagának érdemi feldolgozása a néprajzi kutatás folyamatában permanens feladat. A térképes és szöveges rész szervesen összefüggő egység, amelyek kiegészítik egymást. – A Magyar Néprajzi Atlasz lapjai a nemzetközi ajánlásnak megfelelően 1:2 000 000 léptékben, kvadrát-hálózattal készültek, hasonlóan a lengyel és jugoszláv atlaszokhoz. Tematikailag a lengyel és az orosz atlaszhoz lehetett legjobban igazodni, ezeknek volt már az induláskor megállapodott rendszere. A svájci és a német atlasz inkább szemlélet és módszer tekintetében nyújtott jó példát, de tematikájuk meglehetősen eltért a magyar igényektől. Az osztrák atlasznak akkor még nem volt kialakult rendszere. Messzemenően figyelembe vette a Magyar Néprajzi Atlasz tematikáját a kérdőívét később kidolgozó jugoszláv és szlovák vállalkozás. Így ezeknek a munkáknak az elkészültével az összehasonlító vizsgálatoknak számos témakörben szilárd bázisuk lesz. Bizonyos összehangolási törekvés jelentkezett a készülő Európa Néprajzi Atlasza tervével is. Tartalmilag a Magyar Néprajzi Atlasz a magyar népi kultúra regionális tagoltságának bemutatására épülő szintézis, amely pregnáns jelenségek és együttesek halmazát állítja elénk. Első látszatra a 19–20. sz. fordulójáról nyújtott kép dominál benne azon túl, hogy a térképek jelentős száma a legutolsó, mintegy 100 éves korszakban megfigyelhető változásokra hangsúlyosan tekint. Ha azonban szem előtt tartjuk azt a körülményt, hogy a kultúra táji differenciáltsága igen gyakran csak fejlődési fáziskülönbség, akkor világos, hogy a táji tagoltságon keresztül több évszázad népi kultúrájába való bepillantásra teremtődött lehetőség. Ez az átfogóbb kép nyilvánvalóan csak további és többféle irányú kutatás menetében formálódhat ki. Indítást a problémafelvetésen és dokumentáláson keresztül legtöbb atlaszlap bőségesen nyújt. – Irod. Gunda Béla: A Magyar Néprajzi Atlasz kérdése (Népr. Ért., 1939); Barabás Jenő: A Magyar Néprajzi Atlasz elvi és gyakorlati kérdései (Ethn., 1957); Barabás Jenő: Mutatvány a Magyar Néprajzi Atlasz anyagából (Népr. Ért., 1967); Barabás Jenő: A Magyar Néprajzi Atlasz és jelentősége európai etnológiai vizsgálatokban (MTA I. Oszt. Közl., 1967).

Barabás Jenő

Magyar Néprajzi Filmbizottság: → néprajzi film

Magyar Néprajzi Társaság: a magyar néprajztudomány vezető társadalmi egyesülete. Először 1881-ben Meltzl Hugó tett javaslatot magyar folklór társaság alakítására az → Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok hasábjain. A visszhang nélkül maradt kezdeményezés után csak sokára, 1887. dec. 5-én az MTA épületében gyűltek össze többen a magyar néprajz művelői és barátai, majd Herrmann Antal és Hunfalvy Pál indítványára néprajzi társaság alakításának szükségességéről hoztak határozatot. A társaság 1889. jan. 27-én Magyarországi Néprajzi Társaság néven tartotta meg alakuló közgyűlését 14 alapító és 498 rendes taggal. Alapszabályai Mo. minden népe és nemzetisége néprajzi kutatásának támogatását, szorgalmazását és művelését tűzte ki célul. Ezt tükrözte szervezeti felépítése is, amely szerint minden nemzetiségnek külön szakosztályt alapítottak. A Magyar Néprajzi Társaság feladatának tartotta a néprajzhoz akkor még szorosan kapcsolódó emberföldrajz és a „társadalomtudomány”-nak nevezett társadalomrajz művelőinek összefogását is. A Magyar Néprajzi Társaság első rendes közgyűlését 1889. okt. 10-én tartották. A Társaság elnöke Hunfalvy Pál, titkára Herrmann Antal, jegyzője Katona Lajos lett. Nov. 16-án lezajlott az első felolvasó ülés is. 1890-ben megjelent a Magyar Néprajzi Társaság ma is élő folyóirata, az → Ethnographia. A kezdeti nagy lendület után azonban hamarosan anyagi és szervezeti nehézségek jelentkeztek, és a Magyar Néprajzi Társaság válságba került. 1892-ben a Herman Ottó vezette „kilences bizottság” heves viták és hosszas tárgyalások után elfogadtatta reformját és a Társaság Magyar Néprajzi Társaság néven újjáalakult. Alapszabályait átalakították, szervezetét megváltoztatták, szakosztályainak számát csökkentették. A Magyar Néprajzi Társaság életében a felfelé ívelés szakasza következett. A virágzás tetőfoka 1910–15 közé esett. Tagjainak száma ezer fölé emelkedett. Az I. világháború végén azonban a pénzromlás, az általános gazdasági nehézségek, majd az államhatárok megváltozása következtében ismét anyagi és szervezeti nehézségek köszöntöttek a Magyar Néprajzi Társaságra. Ekkortájt vált ki belőle az emberföldrajzi és a társadalomtudományi szakosztály. Tagságának kétharmadát és vagyonának nagy részét elvesztette. 1925-ig jórészt magánsegélyekből tartotta fenn magát és adta ki az Ethnographiát. Végleg megszűnt, vagy rövid idő alatt elakadt különböző kiadványsorozatainak megjelentetése: Magyar Néprajzi Könyvtár (1897–1909), Néprajzi Könyvtár (1919), Néprajzi Füzetek (1893–1904), A Magyar Néprajzi Társaság Propaganda Bizottságának kiadványai (1920), Magyar Néprajzi Társaság Könyvtára (1924). Az 1930-as években a néprajz iránti érdeklődés fellendülése idején a Magyar Néprajzi Társaság helyzete is ismét megerősödött. A II. világháború lezajlása után működésének folyamatosságát biztosítva 1946-ban tartotta meg kétéves összesített közgyűlését. Megmaradt a magyar néprajztudomány vezető társadalmi szervének. 1949-től felolvasó ülésein elsőként hangsúlyozták programszerűen a marxista szellemű néprajzi kutatások szükségességét. A Magyar Néprajzi Társaság vezető testülete a választmány. Jelenlegi szakosztályai (1974): 1. anyagi kultúra, 2. folklór, 3. önkéntes néprajzi gyűjtő, 4. nemzetiségi, 5. társadalomnéprajzi. Folyóiratát, az Ethnographiát 1949 óta az MTA adja ki. Kiadványsorozata a Magyar Néprajzi Társaság Könyvtára (1957–; jelenleg szünetel), értesítője a → Néprajzi hírek (1972–), füzetsorozata az Ethnographia Füzetei , utóbb Studia Ethnographica . – Irod. Bartucz Lajos ügyvezető alelnök beszámolója a Magyar Néprajzi Társaság elmúlt ötven esztendejéről (Ethn., 1940); Ortutay Gyula: Hetvenéves a Magyar Néprajzi Társaság (Ethn., 1959).

Kósa László

Magyar Népzene Tára, A, Corpus Musicae Popularis Hungaricae : a magyar népzenekutatás központi szövegközlő kiadványsorozata. Kiadására Bartók Béla és Kodály Zoltán 1913-ban tettek javaslatot a Kisfaludy Társaságnak, de azt csak 1933-ban határozta el az MTA. Bartók Béla 1934-től az MTA kérésére felmentést nyert a Zeneművészeti Főiskolán a tanítás alól, hogy sajtó alá rendezhesse a Magyar Népzene Tárát. Munkatársai voltak Rácz Ilona és Kerényi György. Munkáját Amerikába távozása után 1940-től Kodály Zoltán folytatta 1942-ig, nyugdíjazásáig, hivatalos megbízásként, majd öntevékenyen. A Magyar Népzene Tára kiadásra előkészítése 1943-tól a háborús események miatt kényszerűen szünetelt, csak 1949-től folytatódhatott érdemlegesen. Kodály Zoltán a Magyar Népzene Tára szerkesztőségébe maga köré gyűjtött népzenekutatókat. Belőlük alakult meg 1953-ban a → Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportja, mely a sorozat kiadását tovább folytatta. A kiadványsorozat első 6 kötetét a szokásdallamok közlésére szánták, hogy megkönnyítsék az alkalomhoz nem kötött dallamok elrendezését. Bartók és Kodály 1913-as kiadási terve kereken 8000 dallamot vett tekintetbe; az 1950-es évek új gyűjtési lehetőségei alapján a kb. 25 kötetes sorozat kereken 20 000 dallamot adhat közre. A sorozat iránt már a két neves szerk. miatt is nemzetközi érdeklődés mutatkozott; ezért az V–VI. kötet már kétnyelvű (magyar–angol) kiadásban jelent meg. A nagy kiadványsorozat szisztematikus dallambeosztása (Járdányi Pál tervezésében) a VII. kötettől kezdve érvényesül. A kötetek technikai szerkesztője Pál Máté. A Magyar Népzene Tára megjelent kötetei: I. Gyermekjátékok (szerk. Kerényi György, Bp., 1951, 2. kiad. 1957); II. Jeles napok (szerk. Kerényi György, Bp., 1953); III/A. Lakodalom (szerk. Kiss Lajos, Bp., 1955); III/B. Lakodalom (szerk. Kiss Lajos–Lugossy Emma, Bp., 1956); IV. Párosítók (szerk. Kerényi György–Járdányi Pál, Bp., 1959); V. Siratók (szerk. Kiss Lajos–Rajeczky Benjamin, Bp., 1966); VI. Népdaltípusok (szerk. Járdányi Pál–Olsvai Imre, I., Bp., 1973).

Rajeczky Benjamin Kósa László

magyar nóta: egyéni szerző(k)től származó újkori lírai dal, melyben nép- és műzenei, továbbá szóbeli és irodalmi elemek keverednek; városon és falun a társadalom több osztálya körében is ismert. Eredetileg hangszeres verbunkos-zene; mai értelemben a 19. sz. második felének népdalt utánzó, de tartalmában és funkciójában a népdaltól idegen, átlagpolgári igényeket kielégítő dalműfaja. Egyéb nevei: népies dal , népies műdal (→ cigányzene). – Csaknem másfél százados pályafutása korábbi hagyományok alapján a 19. sz. elején kezdődött. A magyar nóta előzményeit a hangszeres verbunkos-zenében, a 18. sz.-i diákmelódiáriumok dallamaiban és a magyar népdalban keressük, de zenei ihletője elsősorban a verbunkos volt; az énekhangra írt szerzemények is őriznek hangszeres fordulatokat (-Cserebogár, sárga cserebogár; -Ég a kunyhó, ropog a nád...). A reformkortól a századfordulóig a népszínmű volt egyik legfőbb terjesztője. (Szerdahelyi–Szigligeti: A csikós c. darabjából pl. féltucat magyar nóta vált ismertté, többek között -Beszegődtem Tarnócára bojtárnak; -Magasan repül a daru, szépen szól; -Ne menj, rózsám, a tarlóra!... stb., a későbbi Abonyi–Szentirmay-féle A betyár kendője c. darabból sem sokkal kevesebb , pl. -Hullámzó Balaton tetején; -Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs... stb.). Neves előadóművészek (Déryné, Blaha Lujza, Tamássy József és mások), továbbá a cigányzenészek népszerűsítették. Időközben tartalomban és formában sokat változott: a 19. sz. elején a német befolyás ellensúlyozására törekedtek, előkészítették és szolgálták vele a szabadságharcot, s részben ezzel is tiltakoztak a Bach-korszak elnyomása ellen. A kiegyezés után a korábbi „sírva fogadó”, „búsmagyar” szemlélet kerekedett felül, amely a hanyatló dzsentri jellemzője. A magyar nóták fokozatosan elsekélyesedtek, népünk mind kevesebbet tartott meg belőlük. Az amúgy is szűkös tematika (szerelmi, mulató, hazafias) teljes formalizmussal párosult. – Századunkban a magyar nóta már kész sablonok szerint készült. A leggyakoribb forma-sablonok azonosak az ún. új stílusú magyar nédpalban is jellemző szerkezetekkel (egy-egy sort egy-egy betűvel jelölve): A A5 B A, A Ak B A – ahol tehát a második dallamsor abban különbözik az elsőtől, hogy öt hanggal feljebb van transzponálva vagy a sor vége felkanyarodik, hogy a sorvégződés (k = kadencia) a nyitó jellegű domináns hangon legyen. Az egyszerű, sőt – saját, a népdalénál magasabb igényeihez mérten – primitív formát az újabb magyar nóták a sorok nagyobb hosszával tágítja. Gyakoriak a 18, 20, 24, sőt magasabb szótagszámú sorok. Míg az élő népi dallamban – és nagyjából a századunk elejéig virágkorát élő magyar nóta termés legjavában is – a kis formán belül a változatosságra való törekvést tapasztaljuk, addig az újabb magyar nóták dallamában éppen az ellenkező hajlam uralkodik: a szerkezet megmerevedik, s a szerzők a sablonosság unalmát indokolatlanul bonyolult – a hagyományos magyar népzenei gondolkodástól idegen – fordulatokkal, hangközlépésekkel próbálják ellensúlyozni. Ilyen merev sablon a domináns hangra kanyarodó második A-soron kívül a kétrészes harmadik sor (B), melyben a második rész az elsőnek részleges vagy teljes szekvenciás megismétlése. A szekvencia a magyar nótában – ellentétben a magyar népdallal (kivéve a kvinttel feljebb vagy lejjebb való ismétlést) – igen gyakori. A hangzatfelbontás, mint dallamalkotó eszköz, a kromatika és a funkciós harmóniai gondolkodás következményeként létrejött egyéb, a népzenében szokatlan hangközlépések már csak a népzenétől való tudatos különbözés miatt is kötelezők. A magyar nótának talán még inkább, mint a népdalnak, a kotta a halála. Csak stílusa szerinti előadásban hat igazán. Terjesztésében és megőrzésében ezért jutott olyan lényeges szerepük a cigányzenészeknek. A magyar nóták kezdettől fogva leginkább zongorakísérettel jelentek meg, innen alkalmazták a cigányzenészek vagy azok idegen betanítói (pl. katonakarmester) cigányzenekari együttesre. A sikerültebb magyar nótákat már kottában való megjelenésük előtt divatba hozták a cigányzenekarok, s egy időben a nótakiadványok címlapján a szerző neve és a kompozíció címe mellett ezt is szívesen feltüntették: „játssza Sárközi”, „játsszák a Patikárus testvérek” stb. A magyar nóta dallamának könnyen harmonizálhatónak kell lennie, sőt kívánnia kell a harmóniát. Ez a követelmény – amely a nóta eredeti közönségének ízlésében gyökerezik – tette szükségessé a dallamszerkesztésben az egyértelműen harmonizálható formulák, fordulatok, hangközök használatát. A könnyen harmonizálhatóság máig a legerősebb megkülönböztető jegye a magyar nótának a hasonló sorszerkezetű magyar népdaloktól. – A fél-háromnegyed századdal korábbi (18–19. sz.-forduló) verbunkos zene már nagyjából meghonosította azokat az idegen-Ny-európai elemeket, amelyek a magyar nótát zenei anyagában a népdaltól leginkább elválasztják: az európai műzenéből vett dallamfordulatok (mi-fa-so kezdet, la-so-ti-do vagy fa-mi-si-la záróformula stb.), nehezen énekelhető – mert nem tisztán dallami, hanem harmóniai gondolkodásban gyökerező – hangközök (kromatika, bővített kvart, szűkített kvint stb.), a magyar népdalétól idegen dallamszerkesztési elvek (szekund- vagy terc-szekvencia, emelkedő dallamvonal stb.). – A magyar nóta tipikus átmeneti, felemás műfaj: a szerzők többsége félművelt, zeneileg képzetlen, a tudatosan utánzott népdalok közül jobb esetben is csak az új stílusúakat ismerik; többségük az úri osztály tagjai közül került ki. Alkotásaik előbb törvényszerűen az úri osztály, a városiak körében váltak ismertté, majd a mezővárosi és falusi parasztpolgárság, a kispolgárság között s végül megszűrve, némileg átalakulva eljutnak a legszélesebb néprétegekhez. – Időrendben első magyar nóta-szerzőként Egressy Bénit (1814–1851) szokás emlegetni. Ő még olyan ambícióval komponálta dalait, mint aki a romantikus német (főleg Schubert nevével fémjelzett) dalköltészetnek magyar megfelelőjét igyekezett létrehozni. Néhány dala, ha nem is vált népivé, századunkban népszerű maradt. Csak egy részüket írta kész szövegre: Ez a világ amilyen nagy, A virágnak megtiltani nem lehet, Kisfurulyám szomorúfűz ága, Ereszkedik le a felhő (Petőfi), Télen nyáron pusztán az én lakásom (Tompa), Mi füstölög ott a síkon távolban (Gaál), Juhász a hegy oldalán (Erdélyi), Ne menj rózsám a tarlóra... Néhány dala – mint az Ej, haj magyar ember; Szomorúfűz hervadt lombja vagy a Klapka-induló (később: Fel, fel vitézek a csatára, Thaly verse) eredetileg hangszeres darabnak készült. – A nagyszámú 19. sz.-i nótaszerző közül három nagyobb név emelkedik ki: Simonffy Kálmán (1832–1889), Szentirmay Elemér (családi nevén Németh János, 1836–1908), Dankó Pista (1858–1903). Simonffy – polgári foglalkozása szerint ceglédi főjegyző, Pest megyei jegyző, az 1870-es évek elején ogy.-i képviselő – kevés zenei műveltségét autodidakta módon szerezte. Dalainak harmonizálását is mások (Ábrányi, Szénfy) végezték. Néhány dalának népi változata is keletkezett. Ilyenek: Szomorúfűz ága... (népdalvariánsa leginkább „Kinek van, kinek van kút az udvarába” kezdetű szöveggel), Hej az én szeretőm, ez a kicsi barna; Jaj, de magas, jaj, de magas ez a vendégfogadó; Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted. – Szentirmay nemcsak dallamokat, hanem szövegeket is írt; emellett novella- és népszínműírással is foglalkozott. Dalai legtöbbnyire népszínművekhez készültek (A falu rossza, Sárga csikó, Piros bugyelláris...). Leghíresebb dala a spanyol zeneszerző-hegedűművész, Sarasate által is felhasznált Csak egy szép lány van a világon. További legnépszerűbb dalai (mintegy 400 dal közül): Ucca, ucca, ég az ucca; A kisasszony Pozsonba; Debrecenbe kéne menni; Zsebkendőm négy sarka; Szálldogál a fecske... – Dankó Pista előtt már akadt cigányzenész, aki nótaszerzéssel próbálkozott (Boka, Patikárus, Rácz Pál stb.), de a cigányzenészek között ő az első és egyetlen, aki nótaszerzéssel történelmi nevet szerzett magának ugyanúgy, mint egy évszázaddal előbb a verbunkosszerző Bihari János. Dankó egyébként cigányprímásnak jelentéktelen volt. A kottaíráshoz, a magyar dilettáns nótaszerzők többségéhez hasonlóan, ő sem értett. Négyszáznál több dalából viszonylag nagyon sok népszerűvé vált. Ezek közül a legnevezetesebbek: Nem jó mindig minden este a fonóba eljárni; Szőke kislány, csitt, csitt, csitt; Eltörött a hegedűm; Hamis a rózsám; Egy cica, két cica...; Most van a nap lemenőbe; Írom a levelem Balog Máriának (Bakalevél); Gyenge violának... (Nagy Bercsényi Miklós...); Madár vígan dalolva lombos ágon (Lemondás); Búsan szól a kecskeméti öreg templom nagy harangja; Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál; Nem fúj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom; Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány... – A századfordulónak és a 20. sz. elejének nótaszerzői közül Dóczy József (1863–1913), Fráter Lóránd (1872–1930) és Balázs Árpád (1874–1941) a legjelentősebbek. Közülük az egyetlen Balázs Árpád volt, aki hivatali foglalkozása mellett (zilahi árvaszéki jegyző) a komoly zenét is hivatásos szinten művelte. Nevezetesebb nótái: Gyere velem akáclombos falumba; Valakinek muzsikálnak a faluban valahol; Ahogy én szeretek, nem szeret úgy senki; Befordultam a konyhára (Petőfi szövege); Fa leszek, ha fának vagy virága; Itthagyom a falutokat nemsokára; Két babonás szép szemednek stb. – Fráter Lóránd a nótaszerző dzsentri mintaképe. Katonai pályán indult el, de 32 éves korában – huszárkapitányként – nyugalomba vonult. Attól fogva a nótaszerzésnek élt; emellett hangversenykörutakra járt, ahol cigánybanda élén hegedülte és dalolta dalait: Száz szál gyertya...; Hívlak akkor is, ha nem jössz; Messze, messze Csíkországban; Oda van a virágos nyár; Ott, ahol a Maros vize messzi földön kanyarog; Tele van a város akácfavirággal... (Fráter Lóránd bátyja, Fráter Béla is nótaszerző volt; két dala vált közismertté: A fonóban szól a nóta; Szomorú a nyárfaerdő). – A századfordulói-huszadik századi triász dalai közül már csak Dóczy (polgári foglalkozása szerint kisebb állami hivatalnok) néhány dala terjedt el a népdalos paraszti társadalomban: Bakanóta (Jól van dolga a bakának); Magas a kaszárnya; Megáradt a patak, elmosta a partot; Nádfödeles kis házikóm...; Szeretőt keresek...; Édesanyám kösse fel a kendőt a fejére... – Elsősorban azok a magyar nóták folklorizálódtak, amelyek eleve „népdal-közelből” indultak: soknak szerzőjét ma már nem is lehet megállapítani (-Söprik a pápai utcát; -Kitették a holttestet az udvarra; -Szeretnék szántani; -Kerek ez a zsemlye; -Be van az én szűröm ujja kötve; -Végigmentem az ormódi temetőn; -Vörös bort ittam az este; -Zsindelyezik a kaszárnya tetejét; -Édesanyám, ha bejön Egerbe; -Hét csillagból áll a Göncöl szekere... stb.). Ezek közül némely magyar nóta dallamszerkezete s részben szövege is megtévesztésig hasonlít a népdalokéhoz (pl. -Zöldre van a rácsos kapu festve...); a népdalok és magyar nóták különválasztása máig folyik, bizonyára több meglepetésben lesz még részünk a jövőben. (Bartók Béla a nép körében ismert magyar nóták számát egy-két ezerre tette!) A kinyomozhatóbb eredetű magyar nóták nagyjából szerzőjük (vagy szerzőik) tehetségének arányában váltak népszerűekké, és maradtak fenn viszonylag huzamosabb ideig a szájhagyományban, így pl. Egressy–Petőfi, Simonffy–Szelestey, Simonffy–Thaly, Tóth–Mosonyi, Gaál–Thern, Szentirmay, Matók, Balász, Csajághy, Fráter, Rácz s a legnépszerűbb, Dankó Pista művei. Nótát – általában idősebb nótaszerző dilettánsok – ma is rengeteget írnak. Ennek ellenére a magyar nóta műfaja már századunk elején is a hanyatlás jeleit mutatta, napjainkra pedig végleg kiöregedett. – A magyar nóta, mely már a múlt században, főleg a népszínművek révén a parasztság között is tömegesen elterjedt, sokat ártott a nép hagyományos zenei ízlésének. Ugyanakkor az új stílusú magyar népdal kibontakozásához a legfőbb serkentő erő és forrás volt. (→ még: dal ) Irod. Bartók Béla: Cigányzene? Magyar zene? (Ethn., 1931); Papp Viktor: A nóta (Bp., 1944); Kerényi György: Népies dalok (Bp., 1961); Kodály Zoltán: A magyar népzene (Vargyas Lajos példatárával, Bp., 1969); Sárosi Bálint: Cigányzene... (Bp., 1971).

Katona Imre Sárosi Bálint

Magyar Nyelvőr: Szarvas Gábor által 1872-ben alapított nyelvművelő folyóirat. Régi évfolyamai az 1897-es évektől kezdve két és fél évtizeden át bő közlési lehetőséget biztosítottak több száz népdal, népmese, szöveg, valamint rövidebb népköltészeti műfajok és szokásleírások számára. Még az → Ethnographiánál is eredményesebben hidalta át azt az űrt, amely a → Magyar Népköltési Gyűjtemény meg nem jelenése miatt több mint két évtizeden át keletkezett Sebestyén Gyula munkáinak megjelenéséig (1902), a könyv alakú folklorisztikai publikációk területén. Tájnyelvileg hű fonetikai közlés vonatkozásában is úttörő jelentőségűek a Magyar Nyelvőr szövegközlései. – Irod. Balassa József: A Magyar Nyelvőr története (Magy. Nyelvőr, 1941).

Pogány Péter

magyarok: finnugor nyelvű nép. A magyarok ősei a finnugor népek ugor ágához tartoztak, a manysik (vogulok) és a hantik (osztjákok) közeli rokonai voltak. A magyar őstörténet számos pontja vitatott és felderítetlen. Az i. e. 4–3. évezredben együtt élő finnugor népek tartózkodási területe, az ún. finnugor őshaza az Ural középső és déli részének két oldalán húzódott. Némely kutató szerint az ugor népek a Volga és a Káma között éltek. Az újabb kutatások fényében viszont az a feltevés került előtérbe, hogy az Uraltól K-re Ny-Szibériában laktak. Az i. e. 3. évezred végén a finnugor együttélés a finn ág Ny-ra vándorlásával megbomlott. Az i. e. 1. évezred végén az obiugorok és a magyarok elődei is elváltak egymástól. Az obiugorok északabbra, a magyarok délebbre, ill. némely feltevés szerint Ny-Szibériából lassan ÉNy-ra vándoroltak. Ekkor alakult ki az önálló magyar etnikum és nyelv. A magyarok az i. sz. kezdete körül feltehetően a mai Baskíria területén – a 13. sz.-ban Juliánus barát által Magna Hungariának nevezett földön – éltek. A 7–8. sz. táján kisebb csoportjaikat hátrahagyva a Don középső folyásának mellékére tették át fő szállásterületüket (Levédia). A környéken élő alánokkal és bolgár-törökökkel sokoldalú kulturális kapcsolatba kerültek, amelynek eredménye jelentős műveltségbeli gyarapodás lett (földművelés, szőlőkultúra), a Kazár Kaganátus fennhatósága pedig döntő hatással volt társadalmi és politikai szervezetükre. A 9. sz. elején tovább nyomultak Ny-ra a Dnyeper és a Don közé eső Etelközbe. Innen – közvetlen kiváltó okként a besenyők támadása miatt – húzódtak be 895–96-ban a Kárpát-medencébe, ahol különféle katonai akciók kapcsán már az előző évezredekben is megfordultak. Van olyan feltevés is, amely szerint 670 táján a Kárpát-medencébe beköltözött második (vagy kései) avar hullám népessége, ill. egy része magyarul beszélt, és tömegeiben fennmaradt a honfoglalásig. Ez az ún. „kettős honfoglalás” elmélete, melyet azonban – több kutatásösztönző szempont fölvetésén túl – nem sikerült meggyőzően igazolni. – A honfoglaló magyarok lélekszáma 4–500 ezer körül mozoghatott. A dombvidékeken jelentékeny szláv lakosságot találtak. Történeti, nyelvészeti és toponimiai adatok alapján feltehető, hogy némely vidéken, főként az ország keleti felében avar és bolgár csoportokra bukkantak. A honfoglalás – az államalapítás folyamatával járó társadalmi változásokkal párhuzamosan – bizonyos műveltségcserét is jelentett. A mintegy 200 000 lélekre becsülhető nem magyar nyelvű népesség egy részét kb. kétszáz év alatt magukba olvasztották. A szlávok a kárpáti folyóvölgyekben éltek zavartalanul tovább. A 11–12. sz.-ban kelet felől → besenyők és úzok telepedtek be. Az ország lakossága a 12. sz. végére 1 800 000–2 200 000 lélekre emelkedett. A tatárjárás (1241–42) erősen visszavetette a népesség gyarapodását, a Dunántúlon és a Kisalföldön 20%-os, az Alföldön 60%-os volt a pusztulás. A lakosság pótlására korábbi szórványos példák nyomában nagyobb részt német, kisebb részben francia–vallon–olasz stb. telepeseket hívtak be, és letelepítették a középső területekre a → kunokat. A különféle népességkorlátozó tényező (pestisjárványok, háborúk, éhínségek) miatt csak az 1340-es évekre nőtt az ország lakossága ismét két millióra, majd a 16. sz. elejére 3,5–4 millióra. A közel két évszázadig tartó török háborúk ismét visszavetették a demográfiai fejlődést, a lakosság nagymértékben átrétegződött. A 18. sz. elején Mo. népessége csak 3–3,5 millió volt. Leginkább a hadjáratoktól sújtott, legsűrűbben magyarlakta központi területek pusztultak el. A hegyvidéki védettebb és félreeső vidékeken viszont a → románok és a → szlovákok száma megnőtt, a → szerbek és a → horvátok a török elől nagy tömegben menekültek É-ra, a Habsburg-kormányzat pedig a 17. sz. végétől rendszeresen → németeket telepített az elnéptelenedett tájakra. Míg a 16. sz. elején az ország lakosságának kb. 80%-a volt magyar anyanyelvű (maximálisan 3 200 000), ez az arányszám kétszáz év alatt 35–45%-ra csökkent (1,2–1,75 millió). A 18. sz.-ban alakult ki a Kárpát-medence máig jellemző nemzetiségi képe. Az 1780-as években végrehajtott első népszámlálás 9 275 832 személyt talált Mo.-on, ebből 3–3,5 millió lehetett magyar anyanyelvű. A következő, demográfiai szempontból viszonylag nyugalmas időszakban 1910-re a korabeli ország lakossága (Horváto.-gal együtt) 20 886 487 lélekre nőtt, amelynek valamivel kevesebb mint fele vallotta magát magyarnak. – A múlt század második felében kezdődő gazdasági indítékú → kivándorlással, majd a különféle politikai emigrációs hullámokkal a magyarok jelentős számú csoportjai kerültek Ny-Európa országaiba és tengerentúli földrészekre. Az I. és a II. világháborút követően meghúzott új államhatárok következtében nagy lélekszámú magyar nemzetiség él a szomszédos szocialista országokban. – 1970-ben becslések szerint a világ magyarságának száma kb. 14,5 millió volt. Ebből Mo.-on mintegy 10 millió, különféle hivatalos adatok és becslések szerint, Ausztriában 50 000, Csehszlovákiában 730 000, a SZU-ban 180 000, Romániában 1,9–2 millió, Jugoszláviában közel fél millió magyar, a különböző Ny-európai országokban 200 000, az USA-ban 800 000, Kanadában 100 000, D-Amerikában 90 000, Ausztráliában 35 000, Afrikában és Ázsiában 25 000 magyar élt. (→ még: amerikai magyarok, → csehszlovákiai magyarok, → jugoszláviai magyarok, → magyarok a Szovjetunióban, → romániai magyarok ) Irod. Magyarország történeti demográfiája (szerk. Kovacsics József, Bp., 1963); Bartha Antal: a IX–X. századi magyar társadalom (Bp., 1968); Dávid Zoltán: A magyarul beszélők száma (Magy. Nyelvőr, 1970); Fodor István: Verecke híres útján (Bp., 1975); Uráli népek (szerk. Hajdú Péter, Bp., 1975).

Bp. KV. 1979. 060144

Kósa László

magyarok a Balkánon: a középkori Mo. a 14–15. sz.-ban érdekkörébe vonta a Szávától, Dunától és a Kárpátoktól D-re eső területek egy részét mintegy 100–200 km-es sávban. Ezeken hűbéres tartományokat, bánságokat szervezett (ozorai, macsói, sói, szörényi bánság). A bánságokba került magyar katonaság emlékét ma is igen sok népmonda és helynév őrzi É-Boszniában és É-Szerbiában. A török hódoltság alatt rabszolgának vitt magyarokból több falu keletkezett a Balkánon, elsősorban Bulgáriában, ahol nyelvüket elfelejtve, nevüket és származástudatukat még a 20. sz. első felében is őrizték. A 18. sz. második felében megindult Horváto.-ba vándorlás idején a Száva jobb partjára, Boszniába is kerülhetett kevés magyarság. Valószínűleg ezekről ad hírt a határokon kívüli magyarok iránti érdeklődés kezdetén Rumy Károly a Tudományos Gyűjteményben (1818. V.). A múlt század végén a Bánságból ÉNy-Bulgáriába költözött német és szlovák telepesekkel kevés magyar is kivándorolt. – Irod. Szilády Zoltán: Bulgária (Bp., 1931); Han, Verána: Az anyagi művelődés magyar eredetű emlékei Dubrovnikban (XV–XVI. század) (Népr. Ért., 1966); Filipovic, Milenko S.: A magyarok az észak-boszniai és az észak-szerbiai néphagyományban (Műveltség és Hagyomány, 1968).

Kósa László

magyarok a Szovjetunióban: az 1926. évi szovjet népszámlálás 5469 magyar nemzetiségű és 6300 magyar anyanyelvű SZU-beli lakosról tud. Tekintetbe véve, hogy a polgárháborúban a Vörös Hadseregben több mint százezer magyar vörös katona harcolt, az orosz fogságba esettek száma pedig ezekét is jóval meghaladta, továbbá jelentős volt a Tanácsköztársaság SZU-ban letelepedett emigrációja, az 1920-as évek végén 10–20 000 re becsülték a SZU magyar lakosságát. 1945-ben a SZU-hoz csatolt → Kárpátaljával megnövekedett a magyarok száma. Túlnyomó többségben az egykori Ung, Bereg és Ugocsa megyék síksági részén élnek. Az 1970 évi hivatalos szovjet statisztika szerint. 166 000 volt a számuk, ami a természetes szaporodással azóta megnövekedett és kb. 180 000-re becsülhető. – Irod. Nagy Iván: A magyarság világstatisztikája (Bp., 1931); Benedek András–Kovács Vilmos: Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában (Tiszatáj, 1970); Dávid Zoltán: A magyarul beszélők száma (Magy. Nyelvőr, 1970).

Kósa László

Magyarországi Nemzetiségek Néprajza, A: négy sorozatból álló kiadvány, amely a mo.-i nemzetiségek népi kultúrájával foglalkozó tanulmányokat és cikkeket közöl. A Magyar Néprajzi Társaság adja ki a nemzetiségi szövetségek támogatásával német, szlovák, román, ill. szerb-horvát és szlovén nyelven. Főszerkesztője Balassa Iván (1975–).

Kósa László

Magyarországi Részek: → Partium

magyarság néprajza, A, A magyarság néprajza : a magyar népi kultúra első tudományos összefoglalása. Négy kötetben jelent meg, első kiadása 1933–37-ben, a második és harmadik 1941–43-ban. Az első kötetben találhatók a táplálkozás, építkezés-település, bútorzat, mesterkedés és viselet fejezetei. Szerzői Bátky Zsigmond, Györffy István és Viski Károly. A második kötet tartalmazza a gazdálkodás (gyűjtögetés, halászat, vadászat, állattartás, földművelés, teherhordás, közlekedés, jeladás), a díszítőművészet és a „hagyomány tárgyai” c. fejezeteket. Szerzői Györffy István és Viski Károly. A harmadik kötetben olvashatók a népdalról, a népi epikáról, az anekdotáról, a mondáról, a meséről, a drámai hagyományokról, az oktató és alkalmi hagyományokról, a stílusról és a nyelvjárásokról szóló fejezetek. Szerzői Viski Károly, Solymossy Sándor, György Lajos, Berze Nagy János, Szendrey Zsigmond, Tolnai Vilmos, Zlinszky Aladár, Horger Antal. Végül a negyedik kötetben találhatók a zenéről, a táncról, a szokásokról, a hitvilágról, a játékról és a vallási néprajzról Kodály Zoltán, Lajtha László, Gönyey Sándor, Szendrey Zsigmond, Solymossy Sándor, N. Bartha Károly és Schwartz Elemér által írt fejezetek. A magyarság néprajzának alapötlete Viski Károlytól származott. Elsőként írt észt nyelven megjelentetett összegező tanulmányt a magyar népi kultúráról (Ungari vaspärane Kultuur , H. n., 1926), és más nyelveken a magyar népművészetről összefoglalókat. Viski Károly készítette el A magyarság néprajza előzetes tervét. Előbb csak a magyarság tárgyi néprajzának megírását tervezte munkaközösség segítségével, majd amikor az Egyetemi Nyomda érdeklődött a készülő munka iránt és ajánlkozott kiadására, elkészítette a III.–IV. kötet tervét is. A magyarság néprajzának első kiadása sajtó alá rendezőként Czakó Elemért, a Néprajzi Társaság akkori elnökét, az Egyetemi Nyomda ig.-ját, magas beosztású min.-i tisztviselőt tüntette fel, a valóságos szerkesztői és lektori munkát azonban Viski végezte. Az első kiadás sikere után ugyanő rendezte sajtó alá Palotay Gertrúd segítségével a 2. és a 3. kiadást is. Előbb bővítést, szerkezeti változásokat, átírást és bővebb jegyzetkészítést tervezett, amit azonban nem sikerült megvalósítania. Végül a szövegen nem változtatott, de a bírálatoknak helyt adva pontosabbá tette az illusztrációk elhelyezését, bővítette a képanyagot, az újabban megjelent könyvekkel és tanulmányokkal kiegészítette az irodalomjegyzékeket.

A magyarság néprajza I. kötetének címlapja

Kósa László

magyarságtudomány: → hungarológia

Magyarságtudomány évnegyedes folyóirat. Megjelent Bp.-en. Ortutay Gyula szerkesztette 1935–37-ben egyedül, 1941–43-ban Eckhardt Sándor közreműködésével. Új folyamát a → Magyarságtudományi Intézet és a Franklin Társulat közösen adta ki. A Magyarságtudomány a magyarsággal foglalkozó → hungarológia néven összefoglalt tudományoknak biztosított fórumot. Elsősorban komplex megközelítésű, több társtudományt érintő tanulmányokat közölt.

A Magyarságtudomány c. folyóirat első számának címlapja

Kósa László

Magyarságtudományi Intézet: a bp.-i Pázmány Péter Tudományegy. bölcsészkarán → hungarológiai kutatások végzésére létesített tudományos intézet. A Magyarságtudományi Intézetet 1939-ben Eckhardt Sándor akkori dékán hívta életre. Ig.-val és ig.-tanáccsal működött, melyben az egy. legkiválóbb tanárai foglaltak helyet. A fonetikai, K-ázsiai, magyar irodalomtörténeti, magyar nyelvtudományi, magyar népiségtörténeti, magyar történeti, művelődéstörténeti, néprajzi, belső-ázsiai, embertani, török filológiai és magyar őstörténeti egy.-i tanszékek, valamint a történeti szeminárium támogatták társintézetekként. A Magyarságtudományi Intézet feladata volt, hogy ezeknek a tanszékeknek a tevékeny bevonásával több társtudomány közreműködését igénylő kutatási feladatokat jelöljön ki és oldjon meg. A tagintézetek oktatói és hallgatói közül kerültek ki a Magyarságtudományi Intézet munkatársai. A Magyarságtudományi Intézet munkája több irányú volt. Kitűzött témákra ösztöndíjakat biztosított fiatal szakemberek számára. Tudományos értekezleteket és konferenciákat szervezett. Tavaszonként egyhetes előadássorozatokat rendezett a legjobb szakemberek bevonásával, melyeknek anyaga kötetenként napvilágot látott (Úr és paraszt a magyar élet egységében , szerk. Eckhardt Sándor, Bp., 1941; Erdély és népei , szerk. Mályusz Elemér, Bp., 1941; Magyarság és szlávok , szerk. Szekfű Gyula, Bp., 1942; A magyarság őstörténete , szerk. Ligeti Lajos, Bp., 1943). A Magyarságtudományi Intézet a Franklin Társulattal közösen adta ki a → Magyarságtudomány c. folyóiratot, az → Új Magyar Népköltési Gyűjteményt, a Magyarságismeret , a Tanya, falu, mezőváros , a Magyar Nyelvjárási Tanulmányok c. sorozatokat. Évkönyvet és sorozaton kívüli kiadványokat is megjelentetett. A Magyarságtudományi Intézet munkájában hangsúlyos szerepet kapott a néprajzi gyűjtés és kutatás anyagi támogatása, néprajzi dolgozatok és könyvek megjelentetése. Az intézet keretében indultak meg a Magyar Néprajzi Atlasz tervezésének munkálatai. A Magyarságtudományi Intézet a magyar tudományos élet és egyetemi oktatás átszervezésével szűnt meg 1949-ben.

Kósa László

magyar skála: → népzenei hangrendszerek

magyar szabó: az olyan mesterember, aki a 18. sz. második fele óta elsősorban sötét színű posztóból szabott és varrt magyar férfiöltözetet: csizmanadrágot, mellényt, dolmányt, mentét (utóbbit esetleg nőknek is). Munkájára a hagyományos szabásformák és a zsinórdísz volt jellemző. Gombkötő által készített sujtás sal, zsinór ral, gombokkal vagy ötvösművű fémgombokkal látta el készítményeit. A varrógép elterjedése után a díszesebb népviseletű helyeken a zsinórdísz mellett, majd helyett fekete vagy színes cérnával géptűzést alkalmazott a magyar szabó. A ruhadarabokat a 20. sz. elejéig (paplanvarrásos) vattatáblákkal bélelte. A magyar szabó lényegében a korábbi nemesi öltözékeket terjesztette a parasztság körében a 19. sz.-ban és lassanként paraszt magyar szabó lett belőle (→ szabó ) .

Horváth Terézia

magyar szóló: nemesek, városi mesteremberek szóló férfitánca a 18. sz. végi, múlt század eleji bálokon. Gyakran a férfi párjával a táncoló körtől külön válva vagy annak közepén járta a táncot, bemutató jelleggel (előtáncos táncvezető) és mozgásához a többiek alkalmazkodtak. Ez az úri magyar szóló lényegében megegyezett a katonafogadó → verbunk káplárjának a szólótáncával. Lakatos Sándor és Lakatos Károly táncmesterek a múlt század második felében 32 figurában állapították meg a verbunk és általában a magyar tánc mozdulatkincsét: 1. bokaütés, 2. → lejtő, 3. → hegyező, 4. négyes, 5. emelgető, 6. kihányó, 7. → kígyó, 8. csillag, 9. gyilkos, 10. füzér, 11. → mérges, 12. rózsa, 13. kettős kígyó, 14. csalogató, 15. sétatoppantó, 16. sarokcsúszó, 17. → nagyharang, 18. csizmadiás (vulgo: hátrahányó), → hátravágó, 19. rezgő, 20. féllábsodró, 21. lábgyorsaság, 22. lábujjhegyezés, 23. kakasugrás, 24. kígyó (lábujjhegyen), 25. → kisharang (sürgető), 26. olló, 27. ujjhegyforgó, 28. sebes forgás, 29. felugró (sarokösszeütéssel), 30. szapora, 31. lábcsúsztató (vulgo: lábhadarászás), 32. dobogós. – A múlt század második felétől a táncmesterek e merev, sematikus rendszer alapján állították össze bemutató jellegű magyar szóló táncaikat. (→ még: népies műtáncok, → tánciskola, → táncmester ) Irod. Róka Pál: A táncművészet tankönyve (Bp., 1900); Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctud. Tanulm., 1959–1960, Bp., 1960).

Pesovár Ferenc

magyarszombatfai kerámia: A Vas m.-i Veleméri-völgy fazekas falvai közt a legismertebb a magyarszombatfai fazekasság. Fazekasai a D-Dunántúl, főleg Somogy m. falvait látták el edényekkel. A mesterség a 14. sz.-ig nyúlik vissza. A fazekasok szinte a legutóbbi időkig háziiparszerűen dolgoztak, igen régies technikával. Jórészt mázatlan edényeket készítettek: tűzálló fazek at és tejesfazek at, de készítettek kantá kat is. Díszes edényeikre is az egyszerűség jellemző: lakodalmas fazékra és kancsókra ún. cifrázóval nyomták a mintát. E vidék fazekasságát a Züric-völgyben elszórt fazekas falvakról züricvölgyi fazekasság néven is szokás emlegetni. A Magyarszombatfán működő kerámiagyárat az innen származó neves mester, Czugh Dezső alapította. – Irod. ifj. Kós Károly: A züricvölgyi fazekasság (Dunántúli Szle, 1944); Czugh Dezső: Magyarszombatfa és környéke fazekasságáról (Népünk Hagyományaiból, Bp., 1955).

István Erzsébet

magyar szűr: → szűr

magyar tánc: → lassú magyar, → legényes, → ritka legényes

Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete: → Dunántúli Tudományos Intézet

Magyar Tudományos Akadémia kéziratgyűjteménye: régi népköltészeti gyűjteményeink eredeti kéziratainak egyik becses őrzőhelye. Itt található többek között az MTA és a → Kisfaludy Társaság felszólítására keletkezett országos méretű gyűjtések nagy része, nemegyszer a gyűjtő folklorisztikai kéziratainak kísérő leveleivel együtt. Így az Erdélyi János, majd a Gyulai Pál kezdeményezte és más gyűjtéseké is (pl. Abaffy Lajosé, Gaal György-féle és a Kazinczy Gábortól származó mesegyűjtemény stb.). Az Országos Széchényi Könyvtár után a 17–19. sz.-i kéziratos énekeskönyveknek is legbővebb lelőhelye a Magyar Tudományos Akadémia kéziratgyűjteménye. Ezek egy része a Történettudományi Bizottság hagyatékából került ide. A II. világháborús események miatt már-már pusztulásnak induló anyag megmentése jórészt Gergely Pál érdeme. – Irod. Gergely Pál: A Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának újabban megszerzett vagy feltárt kéziratairól (Ethn., 1952); Stoll Béla: A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája 1565–1840 (Bp., 1963); Fráter Jánosné: A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Bizottságának működése (Bp., 1966).

Pogány Péter

Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Bizottsága: az MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya mellett működő tanácsadó testület. Elnökét, titkárát, valamint tagjait az osztály javaslatára az osztályelnök nevezi ki, ill. hívja meg a bizottságba a szakterületen dolgozók közül. A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Bizottsága 1950-ben jött létre először, s azóta 3 éves ciklusokkal újul meg összetételében és vezetésében egyaránt. Az 1950-es években feladatköre nem volt pontosan körülhatárolva, nagyobb hangsúlyt kapott benne az operatív jelleg, s így a szakterület vezető testületeként is működött. Mint ilyen számos kezdeményezéssel élt, munkaközösségeket hozott létre, kutatási hiteleket biztosított, ankétokat szervezett stb. Az 1960-as évek óta tevékenysége inkább csak akadémiai illetékességű kérdésekre terjed ki. Javaslatot tesz az akadémiai könyvkiadásra, folyóiratokkal kapcsolatos kérdésekre, figyelemmel kíséri a szakkutatás fontosabb mozzanatait. A néprajztudomány elvi és szakmai problémáit megvitató értekezleteket, tanácskozásokat, felolvasó üléseket rendez, tudományos ülésszakokat készít elő, munkatervi javaslatokat készít az országban folyó néprajzi kutatások számára.

Barabás Jenő Kósa László

Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoport: az MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának tudományos intézete. Székhelye Bp. Többszöri kezdeményezés után 1963-ban jött létre mint a bp.-i ELTE folklór tanszéke mellett működő kutatócsoport. Megszervezését a tudományszak fejlődésének üteme, az intézeti kutatómunka korszerű követelménye tette szükségessé, továbbá az a tény, hogy a múzeumokban a korábban domináns tudományos kutatás mellett a népművelő munka is erős hangsúlyt kapott. A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoport 1967. jan. 1-én különvált az egy.-i tanszéktől, az önálló akadémiai intézménnyé vált. Feladata az országban folyó néprajzi alapkutatások területi és tematikus összefogása; a néprajz és a folklór történeti és recens anyagának gyűjtése, rendszerezése, feldolgozása; a kutatási eredmények közzététele tematikus és lokális monográfiákban, folyóiratokban; a nemzetközi munkamegosztásban folyó kutatásokban való részvétel, a néprajztudomány nemzetközi szervezeteiben a szak hazai képviseletének biztosítása. A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoport élén az igazgató áll. Osztályai: a) anyagi kultúra osztály; b) folklór osztály; c) társadalomnéprajzi osztály; d) adattári osztály. 1973-ig K-európai osztálya is működött (Debrecen), ez akkor akadémiai tanszéki kutatócsoporttá alakult át. A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoport adattára magába foglalja a kézirattárat, a dokumentációt (fordítások gyűjteménye); a fényképgyűjteményt, a mikrofilmgyűjteményt, a diapozitív-gyűjteményt, a rajz- és térképtárat és a hangfelvételek gyűjteményét (magnetofonszalagok). A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoport évkönyve a → Népi Kultúra – Népi Társadalom. Kiadványai a → Documentatio Ethnographica, Folklór Archívum , Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához , az → Új Magyar Népköltési Gyűjtemény, a magyar néprajztudomány bibliográfiája, néprajzi monográfiák (sorozatok).

Kósa László

Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoport: az MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának tudományos intézete. Székhelye Bp. Magja a Kodály Zoltán vezetésével 1949-ben megszervezett → Magyar Népzene Tára, A. Ennek szerkesztősége 1953-ban alakult át Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoporttá, majd 1965-ben néptánckutató részleggel is bővült. A Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoport feladata a magyar népzene és néptánc sokoldalú kutatása: gyűjtése, lejegyzése, rendszerezése, feldolgozása és kiadása volt. Munkatársai a népi dallamokat a legmaradandóbb módon archiválták, hanglemezre vették. A Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoport archívumában 6500 lemezoldalon kb. 65 000 dallam található (1971). Ezenkívül tartalmaz nagyobb mennyiségű népi dallamot magnetofonszalagon és hangzóanyag nélkül lejegyezve is. Jelentős a tánckutatáshoz kapcsolódó filmanyaga is. Kiadványai: a Magyar Népzene Tára, Magyar Népzenei Könyvtár és a népzenei monográfiák. – A Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoport 1974. jan. 1-én a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézeté be olvadt. Munkatársai annak kötelékében népzenei főosztályon és néptánc osztályon folytatják kutatásaikat.

Kósa László

Magyar Tudományos Akadémia I. Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei: az MTA I. Osztályának kiadványa, amely a tudományos élet újjászervezése után 1951-től jelenik meg. 1961-től, miután a néprajz és a folklorisztika az I. Osztály kötelékébe került, a néprajzi kutatásokkal kapcsolatos tanulmányok, előadások, jelentések a Magyar Tudományos Akadémia I. Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményeiben kerülnek közzétételre.

Filep Antal

Magyar Tudományos Akadémia II. Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Értesítője: tudományos folyóirat. Az MTA újjászervezése óta (1950) rendszeresen közölte a II. Osztály körébe vágó tudományos értekezéseket, előadásokat, szervezeti híreket, köztük néprajzi tanulmányokat. 1950-ben és 1951-ben a néprajzi közlemények külön füzetben jelentek meg, mint Muzeológiai Sorozat Ortutay Gyula szerkesztésében. Mivel 1961-től az MTA átszervezésének következtében a néprajz az I. osztály kötelékébe került, a Magyar Tudományos Akadémia II. Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Értesítője szakmai orgánumának szerepét átvette a → Magyar Tudományos Akadémia I. Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei.

Filep Antal

Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete: → Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoport

magyar vejsze, udvaros vejsz : két szárnylészás , összetett vejszefős → vejsze-típus. Vese alakú kürtőt és ellipszis alakú udvart állítanak egymás mellé, s ezek közé, közös szimmetriatengelyükre merőlegesen ékelődik be jobbról és balról az egyenes irányban elnyújtott két lésza . A terelő fal mentén tapogató, átbújót kereső hal előbb az udvarba téved, s innen jut – a bejáratot leszűkítő belső terelőktől (pelőcé ktől ) is vezetve – a kürtőbe, ahonnan nem találja meg a kiutat. A magyar vejsze jelzője Herman Ottó típus-jelölése, s arra utal, hogy e vejszetípust tekintette jellegzetesen magyarnak. Nem vizsgálta viszont részletesen mo.-i elterjedését. Az újabb gyűjtések a Balaton vidékéről (kalicka) , Szeged környékéről (veisz ), a Sárközből (udvaros vejsz) adatolták a Herman közölte típussal részleteiben is egyező magyar vejszét: hasonló elvű variánsait más vidékekről is ismerjük. E variánsok közül altípusként is jellemezhető a Balaton-vidék udvaros vejsz éje, melynek a → középlészás vejsze terelőjéhez hasonlóan elhelyezett egy lészája van, ez az udvarba vezeti a halat, s innen egy fokozatosan szűkülő nyíláson át jut a fejbe. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Jankó János: A Balaton melléki lakosság néprajza (Bp., 1902); Csalog József: A tolnamegyei Sárköz népi halászata (Népr. Ért., 1940); Szilágyi Miklós: Halászat (Tápé története és néprajza, Tápé, 1971).

Szilágyi Miklós

magyar verbunk: elsősorban bemutató jellegű → szóló verbunk Szatmárban. Állandó kísérőzenéje az azonos nevű hangszeres verbunk dallam. Az Ecsedi-láp környékén a tánctudás legmagasabb fokát jelentő, mérsékelt tempójú magyar verbunk a történeti források által is jellemzett fokozatosság elvét őrzi, s a bevezető bokázót, lengetőt követik a dinamikusabb mozgások. A „rézhúron” játszott bevezető részben jelentős szerepe volt korábban a sarkantyú pengetésének. Főbb motívumai (az → andalgó, → hátravágó, → hegyező, → kisharang, → nagyharang stb.), valamint a → csapásolás, a → csárdás és a → magyar szóló néven ismert táncok a múlt századi műtánchoz fűződő rokonságát is jelzik. A feszes tempójú, ünnepélyes előadást átszövő csapongó fordulatok, játékos elemek alapján a romantikus verbunk-stílus megtestesítőjének tekinthetjük a magyar verbunkot. Összefogódzás nélkül vagy kézfogással járt páros változatai a múlt századi → magyar kettőssel rokon vonásokra és a csárdás történetében is szerepet játszó tánctípusra utalnak. (→ még: csalogatás, → népies műtáncok, → páros táncok, → tánctörténeti rétegek) – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Szentpál Olga: A csárdás. A magyar nemzeti társastánc a XIX. század első felében (Bp., 1954); Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctud. Tanulm., 1959–60, Bp., 1960); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972).

Magyar verbunk táncírása

Pesovár Ernő

Magyary-Kossa Gyula (Debrecen, 1865–Keszthely, 1944): orvostörténész, az MTA l. tagja (1920). Gazdag anyagot feltáró orvostörténeti kutatásai értékes népi gyógyászati adalékokkal is szolgáltak. Egyéb néprajzi kérdésekkel is foglalkozott. – F. m. Magyar állatorvosi könyvészet 1472–1904 (Bp., 1904); Magyar orvosi emlékek (I–IV., Bp., 1929–40). – Irod. Vajkai Aurél: M.-K. Gy. (1865–1944) (Ethn., 1946).

Diószegi Vilmos

Mailand Oszkár (Algyógy, 1858–Déva, 1924): néprajzkutató. Déván a magyar nyelv- és irodalom középiskolai tanára. A jelentős művelődési és tudományos munkát kifejtő Hunyadmegyei Történeti és Régészeti Társulat vezető egyénisége. A Kisfaludy Társ. felkérésére a román népköltészetet, ill. a román–magyar népi kulturális érintkezés kérdéseit is tanulmányozta. Értékes munkája székelyföldi népköltészeti gyűjteménye is. – F. m. Székelyföldi gyűjtés (Bp., 1905).

Diószegi Vilmos

Mailáth János, gróf (Pest, 1786–Stahremberg, Bajoro., 1855): történetíró. Jogi és bölcsészeti tanulmányokat végzett, 1808-ban a bécsi magyar kancellária tisztviselője lett, de szembaja miatt 1817-ben lemondott. Támogatta a hazai irodalmi vállalkozásokat, de a reformtörekvések ellenkezője, az udvar híve volt. A Grimm-gyűjtemény keltette népies érdeklődés jegyében készült s német nyelven kiadott magyar mesegyűjteménye, amely csupán két évvel követte Gaál György úttörő munkáját, első formájában 16, a 2. kiadásban 24 szöveget tartalmaz. Fele eredeti alkotás, másik részét változatokból állította össze. Német nyelvű hazai versantológiájának bevezető tanulmányában a magyar népköltészet jelentőségét hangsúlyozta. Néhány magyar mesét és mondát magyarul is közölt. – F. m. Magyarische Sagen und Märchen (Brünn, 1824); Magyar regék, mondák, népmesék (Pest, 1864, a fenti mű magyar tolmácsolása, ford. Kazinczy Ferenc, kiadta Kazinczy Gábor); Magyarische Gedichte (Stuttgart und Tübingen, 1825). – Irod. Váradi Zoltán: Gr. M. J. szerepe a magyar irodalomban (Máramarossziget, 1911); Horváth János: Kisfaludy Károly és íróbarátai (Bp., 1955).

Sándor István

Ma (Máig) is élnek, ha meg nem haltak: → mesezáró formula. A magyar nyelvterületen egyike a leggyakoribbaknak. Első ismert előfordulása a 16. sz.-ban a → Fortunatus széphistória. Rajtunk kívül a német nyelvterület északi részén ismert, szórványosan szomszédainknál, a lengyel, szlovák, osztrák és román mesékben is előfordul. – Irod. Petsch, R.: Formelhafte Schlüsse im Volksmärchen (Berlin, 1900).

Kovács Ágnes

máj-kerék: → májusfa

majolika: → ónmáz

major: → majorság

majorátus: → legidősebb fiú joga

majorkert: lakótelektől térben elkülönült, magánbirtoklású külvárosi gazdasági udvar, amely más hasonló telephelyekkel alkot csoportot. Állattartó, gabonaszemnyerő, takarmánytároló és rakodóhely. Tulajdonképpen a → szálláskert egyik formája. Beépítettsége, hasznosítási módja vidékenként különböző volt. Az első majorkertek Mo.-on valószínűleg a nyugati és északi városokban alakultak ki, és a mezőgazdasági árutermeléssel is foglalkozó városi polgárság gazdasági telephelyeiként jöttek létre. Gazdasági udvarok tartására a belvárosi lakótelkeken a helyszűke és a nagy tűzveszély miatt nem volt lehetőség. Így a belső lakóövezeteken kívül a → hóstátokban gazdasági telephelycsoportok vagy övezetek alakultak ki. – A majorkertet a 14. sz.-ból említik először oklevelek Ny-Mo. városaiból. Az alföldi városokban a 16. sz.-ban tűnt föl. – Némely kutató véleménye szerint a középkori és a középkor régi városi majorkertek a későbbi alföldi és K-dunántúli szálláskertek, előképeinek tekinthetők. E területek újkori népessége a → szálláskertes települést mint a legpraktikusabb üzemszervezeti feltételeket biztosító települési formát a régi városi majorkertek példájának ismeretében fejlesztette ki. (→ még: majorság, → megosztott település) – Irod. Hofer Tamás: Csűrök és istállók a falun kívül (Népr. Ért., 1957); Filep Antal: Győr 17. századi településtörténetéhez (Arrabona, 1961. 3.); Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (Bp., 1963); Román János: Források... Sárospatak település- és építészettörténetéhez (Sárospatak, 1965).

Bárth János

majoros: → tanyás

majorság, major (lat. allodium ): 1. egy-egy nagybirtok vagy valamely nagybirtok részének üzemviteli, igazgatási központja, valamint a gazdálkodás folytatásához legszükségesebb munkások lakóhelye. Általában falutól, várostól távol, külterületen épül a nagybirtok vagy nagybirtokrész azon pontján, amely erre természeti és közlekedési adottságainál fogva legalkalmasabb. Így nem véletlen, hogy az újkori majorságok helye gyakran egybeesik elpusztult középkori falvak, sőt még régebbi kultúrák egykori telephelyével. – A majorság átmeneti települési forma a magános és a csoportos település között. Leszámítva az átfedéseket, a tanyá tól elsősorban az különbözteti meg, hogy a tanya paraszti létesítmény, a paraszti gazdaság központja, a majorság pedig nagybirtokhoz kötődő településforma. Nem ilyen lényeges, de igen szembetűnő az a különbség is, amely a két telepforma nagyságában, építményeik számában jelentkezik. A paraszti tanya egy-két épületével szemben a majorság legtöbbször jóval nagyobb épületcsoport; adminisztratív épületek, nagyméretű istállók, magtárak, 4–8 családot is befogadó lakóházak együttese. A majorságbeli épületek általában nem alkotnak utcát. Kerítetlenül, szabad térségben állnak. Elrendeződésük néha egészen szabálytalan, máskor váltakozva párhuzamos és egymásra merőleges helyzetűek. Mo.-on az újkori földesúri majorságok kialakulását és elterjedését jelentős mértékben segítette az allodiális gazdálkodás 16–18. sz.-i nagy szerepe. 1848 után a feudális eredetű nagybirtok kapitalizálódása és az új vásárlással szerzett kapitalista nagybirtokok kialakulása együtt járt a majorságok számának, ill. épületállományának növekedésével. A nagybirtokok 1945. évi felosztása ezt a növekedést megállította. A funkciójukat vesztett uradalmi majorságok egy részét szétszedték az építkező új gazdák. Ugyanakkor sok helyen megindult egy másik folyamat is: a majorságok → faluvá alakulása. 1960 után a nagyüzemi gazdálkodás általánossá válása ismét kedvezett új majorságok kialakulásának. E szocialista majorságok azonban legtöbb esetben építészetileg, formailag, valamint funkciójuk szempontjából sok vonatkozásban különböznek a régitől. – A majorság mint településforma csaknem mindenütt elterjedt. A termelés különbözősége azonban sok változatát alakította ki a majorságtelepülésnek. – Irod. Makkai László: Paraszti és majorsági mezőgazdasági termelés a XVII. században (Bp.–Gödöllő, 1957); Maksay Ferenc: Parasztság és majorgazdálkodás a XVI. századi Magyarországon (Bp., 1958); Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963). – 2. Némely vidéken (pl. Erdély nagy részén) a baromfi, szárnyasjószágok együttes elnevezése.

Uradalmi kukoricagóré majorban (Kéleshalom, Bács-Kiskun m.)

Uradalmi cselédlakás majorban (Kéleshalom, Bács-Kiskun m.)

Bárth János

majorsági szőlő: → allodiális szőlő

majorsági zsellérfalu: a 18. sz. végétől a földesúri pusztákon létrejött olyan település, melyet a földesúr azért létesített, hogy nincstelen → zsellérekkel munkaerőt biztosítson magának. A majorsági zsellérfalu lakói kollektív szerződés (contractus) alapján házhelyet és néhány száz négyszögölnyi földet kaptak. Ezért kötelezték magukat, hogy egész éven át meghatározott bérért szükséges mennyiségű napszámot teljesítenek. A majorsági zsellérfaluk a 18. sz. végétől keletkeztek, de kifejlett formában csak az 1820-as években jelentek meg. A majorsági zsellérfalu a vele egyébként sokban hasonló helyzetű → cselédfalutól abban különbözött, hogy ez utóbbinak lakói nem saját házban laktak, s általában csak rövidebb ideig szegődtek el valamelyik → majorságba. – Irod. Für Lajos: A majorsági zsellérkérdés rendezése 1848–1896 (Agrártörténeti Tanulm., Bp., 1960); Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1849 (Bp., 1967).

Török Katalin

május elseje: a májusi-pünkösdi ünnepkör ünnepe, évnegyedkezdő nap. Ünnepi szokásai ( → ünnepi szokások ) keveredtek a → pünkösdi szokásokkal, századunkra azonban a két, szinte azonos tartalmú és régi európai hagyományokra visszatekintő tavaszünnep közül május elseje tartósan magához kötötte a → májusfaállítás szokását és a majális t, míg a pünkösd elsősorban a → pünkösdölés és → pünkösdi királynéjárás dramatikus hagyományait vonzotta magához. A két egymáshoz közel eső ünnep századunkban mutatkozó differenciálódásához – még falun is – hozzájárult az a tény, hogy május elseje 1889 óta – nálunk gyakorlatilag 1890-től – a nemzetközi munkásosztály ünnepe, mely egyesíti magában a hagyományt és a szervezett ünnep vonásait. Ma széleskörűen társadalmi ünnep. Az egész országban megünneplik, a nagyobb városokban a dolgozók felvonulását is megszervezik. A felvonulásokon vitt zászlók, feliratok, emblémák és az egész város dekorációja azt hangsúlyozzák, hogy május elseje a munka, az egész munkásosztály ünnepe, közösségi ünnep. Az ünnep jelszavai a mindenkori politikai aktualitásra vonatkoznak. A tarka színek, a kezekben vitt virágok, májusfák, a felvonulást követő majálisok és utcabálok pedig az ünnep tavaszi, majális jellegére utalnak. – Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); A társadalom jelei. Szemiotikai tanulmányok (Bp., 1978).

Németh Imre Gergely Katalin

májusfa, májfa : a természet újjászületésének szimbóluma, az ifjúság tavaszi szokásainak Európa-szerte ismert szimbolikus kelléke (→ zöld ág). A májusi-pünkösdi ünnepkör történelmi kapcsolatai következtében egyaránt tükrözi a természet ciklikus változásaihoz fűződő mágikus-praktikus elképzeléseket és a naptári év egyházi, vallási mozzanatait. A kereszténység előtti tavasz-szimbólum középkori vallásos magyarázatai pl. Fülöp apostol szerencsés megmenekülését, majd a keresztfán szenvedett vértanúságát, mások Jakab apostol vértanúságát említik a májusfa-állítás szokásának magyarázataként. A székelyeknél ezért nevezik a Fülöp-Jakab napra virradatkor állított májusfát Jakab-fá nak vagy hajnalfá nak. Hajnalfa néven → húsvét hajnalán is állítottak májusfát a Székelyföldön. A 18. sz.-ban – magyar forrás szerint – szokás volt még a templomokban is májusfát állítani, s ez a tanítók és diákok dolga volt. – A májusfa állításának napja a magyar nyelvterület legnagyobb részén → május elseje, de történeti és friss adatok szerint a nyelvterület É-i és Ny-i részén → pünkösd napján is állítottak májusfát. A két ünnep kapcsolatai annyira erősek, hogy nehéz volna eldönteni, tulajdonképpen melyik naphoz is kötődött tartósan, hagyományosan a májusfa-állítás ünnepi szokása. A nyelvterület É-i és Ny-i részén gyakori volt a május elsején állított fát pünkösdkor bontani. A bontás ceremóniáinak (fára mászás, → májusfa-kitáncolás stb.) kapcsolata lehetett a pünkösdi király ( → pünkösdi királyság) választásával is. Erre utal a nyelvterület ÉNy-i részein a májusfa mellett vagy helyett állított máj-kerék , amely egy magas rúd végére tűzött, szalagokkal, borosüvegekkel, zsebkendőkkel díszített szekérkerék. A kerék díszeit versenyezve próbálták leszedni a máj-kerékre felmászó legények. Az ügyességi verseny győztese éppúgy lehetett pünkösdi király , mint → legénybíró, vagy a bálokat, mulatságokat rendező első legény. – A 15. sz.-tól kezdődően szólnak forrásaink a májusfa állításáról, a szokás azonban bizonyosan régibb. – A májusfa sudár, a törzsén gallyaitól megtisztított, hegyén lombos fa vagy szép növésű ág. A legények éjszaka vágták ki az erdőn, és hajnalra állították fel a helyi szokásnak megfelelően minden lányos ház elé együttesen, vagy mindenki a maga szeretője háza elé. Sok helyütt csak a bíró és a pap háza, esetleg a templom előtt állítottak fel egyetlen magas májusfát, a lányos házak udvarán kisebb fa díszelgett. A májusfákat szalagokkal, zsebkendőkkel, virágokkal, teli üveg borral, hímes tojással stb. díszítették föl, mielőtt a földbe beásták, vagy a kapufélfára, kútágasra felszögezték volna. Erdélyben (Csík) ki is faragták a fát vagy a legény rávéste a nevét (Háromszék). – A fa kivágása, hazaszállítása inkább titokban történt éjszaka, hajnali feldíszítése is inkább a legénybanda közös, bizalmas feladata volt. A reggelre díszelgő májusfa kiállítása, nagysága stb. számos helyen szokásos magyarázatra adott okot: ki-kinek udvarol, kinek állítottak szebb fát, kinek a májusfáját csúfította el reggelre a haragosa stb. A bontása (elsősorban ott, ahol pünkösdkor bontják, mint a Ny-Dunántúlon s a Felföldön) már nyilvános, játékokkal, versenyekkel tarkított ünnep: kimuzsikálják, kitáncoltatják a fát, vagy zöld ágakba öltöztetett alakoskodók (→ alakoskodás) váltságpénzt gyűjtenek, sorra járva a falu házait. A májusfa állításának szokását városon is ismerték, ismerik ma is. – Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Bálint Sándor: Az esztendő néprajza (Bp., 1943); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Májusfa díszítése (Boldog, Heves m.)

Németh Imre

májusfa-kitáncolás: Az országszerte általános májusfaállítás szokásával szemben csak szórványos adalékaink vannak a fa kidöntésekor (máj. utolsó vasárnapja, pünkösd) rendezett májusfa-kitáncolás májusfa-kitáncolásra. E táncalkalom s egyes helyeken (Perkáta, Dunapentele, Zirc stb.) a fa körültáncolása szerves része annak az Európa-szerte kimutatható hagyománynak, amely a tavaszi ünnepkör szertartásos táncainak ( → rituális táncok ) emlékét őrzi. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Wolfram, R.: Die Volkstänze in Österreich und verwandte Tänze in Európa (Salzburg, 1951); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Pesovár Ernő

mák (lat. Papaver somniferum): a magyar népi hitvilágban elsősorban rontáselhárító (→ rontás elhárítása) szerként használatos. Ezt sok apró szemével magyarázzák: a → kásához hasonlóan az elszórt mákot szemenként kell felszednie az ártó lénynek, mielőtt rontó tevékenységének helyszínét elérhetné. Legközismertebb e téren a lucaszék kel kapcsolatos szerepe. → Szent György napján, → Luca napján vagy → tehénellés idején az istálló köré szórva megakadályozza a → boszorkány behatolását. Ilyen célú használata – ha a módszerek változtak is – végigkísérhető az ókortól napjainkig D-, Közép- és K-Európában egyaránt. Apró szemeihez kapcsolódnak a bőségvarázsló, termékenységvarázsló ( → bőségvarázslás, → termékenységvarázslás) hiedelmek is (pl. a molnár karácsonykor mákot szórt a szalma közé, hogy sok őrletője legyen; a karácsonyi mákos tésztából a baromfinak is adtak, hogy sok tojás legyen stb.). A mák szerelmi jósló szerepe elsősorban a → karácsonyi vacsora mákos tésztájához kapcsolódik (a lány, bátyja villájáról levett falattal, kiszalad az utcára: akit először meglát, az lesz a férje). Ez az eljárás több, a magyarsággal szomszédos területen ismert, de más karácsonyesti ételhez is kötődhetett. – Gyógyszerként való használata főleg ópiumtartalmán alapszik; mint altató- és nyugtatószert használták régtől fogva Európa nagy részén (mákhaj főzete, vagy csecsemőknek rongyba kötött főtt mákhaj cuclinak). K-Európában a téli ünnepek alkalmával az elhunyt családtagoknak adott „halotti ételek” között a mákos ételeknek fontos szerepük volt (egyébként már az ókorban ismert volt a mák halotti áldozatként); ennek értelmét vesztett megfelelője nyomokban nálunk is fellelhető a karácsonyi mákos tésztával kapcsolatban anélkül, hogy a mákot a magyar parasztság „halotti ételnek” tartotta volna.

Pócs Éva

makacs asszony, a: a → trufák, tréfás mesé k (→ reális mese), leányoktatók kedvelt alakja. Egész sor mese szól róla (AaTh 1365 A-J*). Alakját már a középkori példázat-gyűjtemények (Vitry, Pauli) is ismerik, népszerű a reneszánsz (olasz) novellagyűjteményekben is. Az asszony, akit mikor vízbe esik, férje a folyó mentén felfelé indul el keresni; aki inkább hagyja magát vízbe fojtani, eltemetni, mintsem hogy valami apró dologban igazat adjon férjének (→ Mondjad hát, széna!, → nyírták vagy vágták, → Tetyüettefi), az „asszonyellenes” trufa és facétia humorának gyakori tárgya. Az idetartozó meséket magyar nyelvterületen csak szórványosan jegyezték fel, kivétel a Székelyföld, ahonnan több változatot ismerünk. – Irod. Heller Bernát: Három a daru (Ethn., 1926); György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Ziegler, M.: Die Frau im Märchen (Leipzig, 1937); Tubach, F. C.: Index exemplorum (FFC, 204., Helsinki, 1969).

Kovács Ágnes

makaronizmus: a nyelvkeveredésnek az a fajtája, melynek során az anyanyelvi szövegbe latin vagy más idegen nyelvű szóelemek (képző, ragok), szavak, ill. mondatok szervesen épülnek be. A makaróni stílusú költészetet a 15. sz. végén Itáliában találták ki, majd nagy népszerűségre tett szert Franciao.-ban és Németo.-ban is. A makaronizmus a komikum egyik forrása. Mo.-on először a 17–18. sz.-i → kéziratos énekeskönyvek dalai között találunk makaróni verseket, amelyek elsősorban szerzőik diákos műveltségéről tanúskodnak. Íme a következő 18. sz.-i versrészlet:

Tyúkfiat Egressel szakacs ebédemre készics el Mádi borom hidegén a kotyogósba légyen. Lisztibus ex albis Szaporás habarate galuscas Ez facient vigados borque pohárque viros.

A népköltészetben is gyakori a makaróni vers, dal, különösen a több nemzetiség lakta területeken. A makaróni stílusú alkotások többnyire → táncnóták és → csúfolók. Pl. egy román–magyar táncnóta 3. versszaka:

Fáj a szívem, inyimám, inyimám (szívem) Elhagyott a drágucám, drágucám (kedvesem) Addig meg nem vingyekál, vingyekál (gyógyul) Amíg meg nem szaturál, szaturál . (csókol) Megszaturál bukurosz, bukurosz , (megcsókol szívesen) Csak ne legyek miniosz, miniosz . (haragos)

A kevert nyelvű (→ amerikás dal), ill. eltorzított idegen kifejezések és értelmetlen szavak összekapcsolásával keletkezett alkotásokat (halandzsa) nem tekinthetjük makaronizmusnak. – Irod. Jankó János: Kalotaszeg magyar népe (Bp., 1892); Tolnai Vilmos: A makaróni nyelv és irodalom (Magy. Nyelv, 1930); Tálasi István: Makaronikum 1718-ban (Magy. Nyelv, 1931); Kardos Tibor: Makaronikus költészet (Magy. Nyelv, 1932); Kovács Ágnes: Két vegyesszövegű táncnóta (Ethn., 1972).

Küllős Imola

makk: → bükkmakk

makkoltatás: erdőben bükk (lat. Fagus silvatica ) és tölgy (lat. Quercus -félék) makkján sertések (→ disznó) késő őszi és téli takarmányozása. A → külterjes állattenyésztés egyik legjellegzetesebb formája. A makkoltatás néhol szerepet játszott a juhok, kecskék és szarvasmarhák takarmányozásában. Okt.-ben, nov.-ben elhajtották a nyájakat saját vagy bérelt erdőkbe, míg a termés el nem fogyott vagy a nagy hó nem akadályozta a makkoltatást. Ha a hó korán hazaszorította az állatokat, kora tavasszal visszahajtották őket az erdőbe. A sertések igen nagy területet vándoroltak be, s ezért állandó szállást nem létesíthettek. A legtöbb esetben sem a pásztoroknak nem volt kunyhójuk, sem a nyájnak → akolja, → karámja. Nemcsak a hízókat, hanem a süldőket is makkoltatták. A kukorica és a burgonya széles körű elterjedése előtt (19. sz. első fele) a sertéstakarmányozás alapja a makkoltatás volt. – Mo. természetes növénytakarója a makkoltatásra elsőrendűen alkalmas volt, 1890-ben az erdőterület, 77,79%-át borította tölgy- és bükkerdő. A makkos erdők legeltetési jogát történelmünk során sokszor szabályozták, és gyakran volt jogi vita tárgya is. A makkoltatás a 11. sz.-ig adatolható. A középkorban a legnagyobb központjai a Bakony hegység, Bereg, Bihar, Hunyad és Krassószörény m. voltak. Később mindazon területeken kialakult, ahol megfelelő erdők álltak rendelkezésre. A Dunántúlon, elsősorban a Bakonyban, Somogyban, a Zselicségben és az Ormánságban; az Északi-Középhegységben, a Bükkben, Gömör, Borsod és Abaúj megyében volt szokásban. Az Alföldön a nagyobb erdőségek és a mocsári tölgyesek szolgálták a makkoltatást. A makkoltatással bizonyos migrációs folyamatok (→ vándorpásztorkodás) is kialakultak. Az Ormánságból évszázadokon át ezerszámra hajtottak sertéseket makkra Szlavóniába, az Alföldről az Északi-Középhegységbe, valamint Ung, Bereg, Szatmár és Bihar egyes területeire. – Irod. Gunda Béla: Földrajzi megfigyelések az Ormánságban (Földr. Közl., 1938); ifj. Kodolányi János: Adalékok az ormánsági Vajszló és környéke néprajzához. Makkoltatás (Ethn., 1946); Szilágyi Miklós: Adatok a Nagykunság XVIII. századi néprajzához (Szolnok, 1966); Szabadfalvi József: Makkoltatás a Zempléni hegységben (Ethn., 1968); Szabadfalvi József: Migráció és makkoltatás az Alföld keleti peremvidékén (Műveltség és Hagyomány, 1968).

Szabadfalvi József

makóca: → rostminőségek

makói bútor: → asztalosbútor, virágkora az 1830–1840-es években volt. Kialakulására a → hódmezővásárhelyi bútor hatott, de annál sokkal élénkebb színeket használt, így alapszínként is gyakori a sötétkék, fekete és zöld mellett a vörös, tarka → virágozással. A makói bútorra jellemzőek az aszimmetrikus felépítésű csokrok, két oldalon más-más virágokkal. A magas lábú ládák fedelének belsejét többnyire világoskék alapon kockákban elhelyezett, ismétlődő mustra borítja, középen koszorúba foglalt felirattal.

Menyasszonyi láda (19. sz. 2. negyede, Makó, Csongrád m.) Szeged, Móra Ferenc Múzeum

K. Csilléry Klára

Makra Sándor (Túrkeve, 1915–): ref. lelkész, folklórkutató. Tanulmányait a szegedi polgári iskolai tanárképzőn (1942) és a Bp.-i Ref. Teológiai Akadémián végezte (1953). A debreceni KLTE-en néprajzi doktorátust szerzett (1965). 1938-tól tanító, 1942-től polgári iskolai tanár, 1945-től szabadművelődési felügyelő, 1953-tól ref. lelkész. Főleg népmesekutatással és a babonák vizsgálatával foglalkozik. – F. m. A népmese katalogizálásának új módszere (Szekszárd, 1967).

Maksa Mihály (Hódmezővásárhely, 1851–1908): hódmezővásárhely-újvárosi → tálasmester. Különösen tiszta, pontosan kivitelezett formákkal és díszítményekkel tálakat, bögréket, csészéket, kancsókat, megrendelésre bödönöket, dohánytartókat, butykosokat, butellákat, hordókulacsokat készített, ezeket korongon húzott csíkokkal, pöttyökkel, körzővel rajzolt rozettákkal, írókával írt virágokkal és kakasokkal, madarakkal díszítette a → hódmezővásárhelyi kerámiának az 1870-es, 80-as évekre jellemző stílusában. Munkáira különösen sok feliratot tett, ezek alapján 1965-ig 32 szignált edényét lehetett számba venni. – Irod. Kresz Mária: Maksa Mihály tálas (A Móra Ferenc Múz. Évkve, 1964–65).

Hofer Tamás

malac: → disznó

malacok az esőben: → hangutánzó → állatmese. Párhuzamos vagy párhuzamos-ellentétes szerkezettel, néhol hármas, gradációs szerkezettel is ismert: Esős, szeles időben a hazafelé szaladó kondában az anyakoca így röfög: „Hogyha én ezt tudtam volna, köpönyeget hoztam volna” – mire a malacok ráfelelik: „Én is, én is, én” (párhuzamos nyomatékosító) vagy „De ha nincs! De ha nincs!” (párhuzamos ellentétes). De ismert ez a forma is: „Áprillis, áprillis!” – „Fázook, fázook” – „Én is, én is, én is” (Hármas fokozó) MNK 2075 F*1–2. A tréfás kis mese a magyar nyelvterület középső és keleti feléből ismert. Nemzetközi párhuzamokról nincs tudomásunk. (→ még: formulamese) – Irod. Aarne, A.: Variantenverzeichnis der finnischen Deutungen von Tierstimmen und anderen Naturlauten (FFC, 9. Helsinki, 1912); Dänhardt, O.: Natursagen (I–IV., Leipzig–Berlin, 1907–12); Kovács Ágnes: A magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatócsoportja Adattárában).

Kovács Ágnes

maláta: → törköly

málé: → csíramálé, → kukorica, → kukoricalepény, → tört pép

málha, teher , tereh : az a teher, amit zsákba rakva vagy összekötve: „málhába kötve” háton, leginkább állatok hátán szállítanak. Az állatra, lóra, öszvérre, szamárra terhelőnyerget tesznek ( → tergenye ) és arra kötözik fel a málhát, a terhet.

K. Kovács László

málhás nyereg: → tergenye

malmozás: a sakktáblán való játékok némely változatával rokonságot tartó szellemi → nyerő játék. Papírra rajzolnak vagy földbe karcolnak három koncentrikusan egymásba helyezett négyzet vagy téglalap formát. Ezek oldalainak felezőpontjait egy-egy egyenessel összekötik. Így egymással párhuzamosan, ill. merőlegesen kialakulnak azok a hármas pontok, amelyek a malom kirakásához szükségesek. Mindkét játékos úgy igyekszik elhelyezni 9–9 játékfiguráját (ami lehet kő, bab, kukoricaszem, pénz, gomb), hogy már a lerakásnál malmot szerezzen. Akinek malma van, ellenfelétől egy szabadon levő (vagyis nem malmot alkotó) követ elvehet. Lerakás után ponttól pontig való húzogatással igyekeznek malmot csinálni. Ha az egyik játékosnak csupán három köve marad, a kijelölt pontok bármelyikére ugorhat. Ha az ugró játékostól elnyerik harmadik kövét: veszít, mert két kőből már nem lehet malmot alakítani. A játék ókori eredetű, s feltehetően a középkori diákság játékain keresztül terjedt el.

Malomtábla

Haider Edit

málna (lat. Rubus idaeus): gyümölcstermő félcserje. Európában őshonos és régtől fontos gyűjtögetett gyümölcs. Kerti termesztése a 15–16. sz.-ban kezdődött. Hazánkban a 17. sz. óta ismerik nemes fajtáit, de kerti termesztése nem volt jelentős 1918-ig. Az Erdélyben gyűjtögetett málna kielégítette a hazai piacokat és a konzervipart. Az 1920-as évektől alakult ki a legfontosabb termőtája a Duna-kanyarban, ahol a paraszti gazdaságok jövedelmének jelentős hányadát adja a málnatermesztés. Számottevő a termesztése még Győr közelében Ménfőcsanak, Kisbarát és Nagybarát községekben.

Kósa László

malom 1. gabonamagvak, ásványi anyagok őrlésére, darálására szolgáló, forgó mozgással működő mechanizmus; – 2. termelő gépezet, amely valamely energiaforrást (pl. víz, állati, emberi) mechanikai munkára, forgó mozgású meghajtással hasznosít. A malmokat fel lehet osztani energiaforrás szerint → kézimalmokra, szárazmalmokra (→ szárazmalom) (emberi, állati erővel dolgozók), → vízimalmokra, amelyek patakok, folyók, időszakos vízfolyások, mesterségesen létrehozott víztárolók erejét hasznosítják, valamint → szélmalmokra, amelyek a légáramlás erejét veszik igénybe. Az energia hasznosítása szempontjából beszélhetünk daráló, lisztelő, hántoló malmo król, vagy deszkametsző ( fűrészmalom ), csőfúró , → kendertörő, → érczúzó, ásványőrlő , portörő (lőporőrlő), papírmalmo król, amelyek a papíroskészítéshez szükséges nyersanyagot nemcsak szétzúzzák, de vegyi kezeléssel fel is dolgozzák. Végül van: → kártolómalom, → ványoló, → kallómalom, → lomozómalom stb., amelyekben a posztóholmit készítik ki. – Malom szavunk szláv eredetű, valószínűleg horvát vagy ószlovén közvetítésű. Előzménye az ókori latin molina , ugyanis a bonyolultabb mechanikai őrlő gépezeteket az európai feudalizáció népei a római civilizáció vívmányaiként örökölték. A római találmány közvetítésében szerepet kaphattak a birodalom területére költözött vagy szomszédságában élő romanizálódó barbár törzsek. Valószínűleg a szláv népekhez is ezek közvetítésével került. A malmos mint foglalkozásnév belső fejlődésű, de a → molnár valószínűleg szintén az óhorvát, ószlovén nyelvből való átvétel. Malom szavunk, ill. variánsai (molna, molon) a 11. sz. óta ismertek. Széles körű korai meggyökeresedését, elterjedését számos helynévi összetételben való előfordulása is bizonyítja. A malmoknak különleges gazdasági, jogi helyzetük volt a középkor folyamán, és üzemeltetésükkel kapcsolatosan bonyolult jogszabályok és jogszokások alakultak ki. A molnárság mint szakmai testület, kiemelkedően fontos társadalmi réteget alkotott, céhszervezeteik erősek, nagy hagyományúak voltak. A korai paraszti polgárosulásban is jelentékeny szerepük volt, s a közülük kiemelkedő, iskolázott értelmiségi pályára lépő egyéniségek kibocsátó közösségük jelentékeny vezetőivé váltak. A hazai malmok jogi birtoklási viszonyait sajátossá tette, hogy a földbirtokosok – nemesek is – falvak, mezővárosok vagy szűkebb közösségek (egyházak, felekezetek, társulások), vállalkozó egyének egyaránt tarthattak fenn és üzemeltettek malmokat, malomberendezéseket. Közintézményeket fenntartandó, támogatandó, a donátorok gyakran malmokat adományoztak, hiszen jövedelmük biztos támaszul szolgálhatott. Így kaptak pl. az erdélyi fejedelmek kegyéből malmot a Fekete-Körös völgyi magyarság prot. gyülekezetei, amelyeket 300–400 évig használtak is. Egy-egy malom birtoklásában másutt is hallatlanul szívós kontinuitás nyilvánult meg. Például szolgálhat erre a ma is álló, helyreállított és műemléki védelemben részesített turistvándi vízimalom, amelynek tulajdonjogi története a Kölcsey-Kende családok történetében jóval a Mohács előtti időszakban gyökerezik. – A malmok különféle fajtái, különféle mechanizmusai, valamint a molnárok sajátos életkörülményei különleges építmények létesítését kívánták meg. A hajó- és oszlopos, valamint a kanalas malmok kivételével a malom nemcsak üzemépület, hanem lakóépület is volt. A sajátos követelményeknek megfelelő épületekről maguk a molnárok gondoskodhattak, mert az ács- és fatechnika legkiválóbb mesterei is voltak, sőt a kőfaragáshoz is értettek. A lakást és a munkahelyet egységbe foglaló malomépületek a kúriák, mezővárosi polgárházak mellett a legfejlettebb épületek voltak, hiszen egyfelől általában párhuzamos, kétsoros bővített alaprajzzal épültek, általában 4–5 ablaktengely szélességét is elérve, másrészt a bennük alkalmazott gépezetek, mechanizmusok miatt két, három, esetleg négyszintes beosztásúaknak kellett lenniük. A lakás és a munkahely szerves összekapcsolását a folyamatos üzem biztosítása tette szükségessé. Ahol viszont csak szakaszosan voltak biztosítva az üzemi feltételek (pl. csak időszakosan volt víz), az adottságok maximális kihasználását tette lehetővé a lakás és munkahely összeépítése. – Sok malomépület készült fából mind boronatechnikával, mind zsilipeléses gerendavázas szerkezettel. A kő, tégla falazatú malmok belső födémszerkezetei, lépcsői mind fából készültek, sokszor szép, díszes kivitelben. Ezért gyakran molnárokkal készíttették a kúriák, udvarházak belső famunkáit. Ezek közül a legkiemelkedőbb a szentbenedeki Kornis-kastély (1944-ben elpusztult) népi faragású lépcsőháza, amelynek legszebb tartószerkezeti elemeit Molnár Albert faragta a 17. sz.-ban. Az asztalos- és molnár-, ács- és molnárcéhek közötti vitákról, perlekedésekről a régi közigazgatás számos okmánya tanúskodik, s kitűnik belőlük, hogy a molnárok építő kultúránkban és lakáskultúránkban különleges szerepet vívtak ki maguknak s erős konkurrenciát jelentettek egykorú, más hasonló mesterségben tevékenykedő kortársaiknak. A malmok egyébként, mint épületek, a középkor óta hagyományosan menedéket nyújtottak vándoroknak, menekülőknek, üldözötteknek, másrészt a malom és környéke a falusi, mezővárosi társadalom fő érintkezési helye volt (malomalja) , itt tárgyalták meg a híreket, értesüléseket, a közösség hétköznapi problémáit. – Irod. Lambrecht Kálmán: A magyar malmok könyve (Bp., 1914); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967); Tóth János: Az Őrség népi építészete (Bp. 1971).

Szárazmalom alaprajza (Vámosoroszi, Szabolcs-Szatmár m.) Jelenleg a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban áll.

Szárazmalom (Nagykikinda, v. Torontál m.)

Felülcsapó vízimalom (Zágon, v. Háromszék m.)

Kézimalom (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.)

Filep Antal

malombíró: a tanács vagy az elöljáróság részéről felügyelt a malmokra; kijelölte a malom helyét, intézkedett az őrletés sorrendjét illetően, továbbá az őrlés minőségét, a gabonavám mennyiségét és kivitelének módját szokásjogban meghatározó szabályok megsértése esetén meggátolta a visszaéléseket. Némely helyen bíráskodott a molnár és az őröltetők között felmerült vitákban. (→ még: bíró )

Tárkány Szücs Ernő

malomdézsma: → dézsmálás

malomkő: gabonamagvak, élelmiszer növények magjai, száraz, ritkán nyers állapotban történő darabolásához, porításához használt eszköz. Ritkábban só-, érc- és ásványtartalmú anyagok, kőzetek őrlésére, darálására is használják. A legegyszerűbb malomkövek a → kézimalomban kerültek felhasználásra. Hazánkban elsősorban a kézimalmokban is használt kerek, sík lapjával dörzsölve zúzó malomkőtípusokat használták. → Olajütőkben, gyümölcsecet-készítő műhelyekben, → kendertörőkben használatosak voltak a törőlapon vagy törő vályún függőleges tengely körül körbejáró, függőleges forgássíkú hengerpalásttal zúzó malomkövek. – A malomkő anyaga rendeltetésétől függően változott. Keményebb homokkőtől a limnokvarcitos tufáig számos kőzetfajtát használtak. Két fő típusuk volt. Voltak önélesítő kövek (pl. a sárospatakiak), amelyeket a munka közbeni kopás mindig újabb és újabb kristályos zárványok felnyitásával állandóan élesített. Más kőfajtákba recés éleket, vájatokat kellett vésni, vágni. Ezek egyfelől a zúzáshoz szükséges érdes, támadó felületet biztosították, részben a kő munka közbeni hűtését szolgálták. Az ilyen köveket időről időre leemelték a kőpadokról, s kővágó csákánnyal metszették. A hatalmas súlyú kövek levételére csigás, daruszerű emelőket alkalmaztak. A köveket régen szálban álló kőzetből faragták ki és ékekkel hasították fel s munkálták meg véglegesen. Így dolgoztak a 19. sz. közepéig Sárospatakon és más kőbányáinkban. A cement elterjedésével szokásba jött a malomkövek ragasztása. E technikát francia eredetűnek tartották, franciakö veknek nevezték. Az ilyen köveket kívülről gyakran erős vasalás vette körül. A malomköveket a 19. sz. közepétől országszerte elszaporodó hengerszékek kiszorították a használatból, csak speciális őrlési feladatokra alkalmazták a későbbiekben őket (pl. ásvány-, ércőrlés). – A köveket kőpadra helyezik. Ezen fa deszkázat, kéreg veszi körül. Ez foglalja magába a garat ot is, amelyet a felső malomkőbe illesztett forgó pálcika ritmikusan mozgat, hogy az őrlendő anyag a felső kő nyílásába kerüljön. A behulló szem az alsó kő etetőlap járól, középről a darálólap ra, a kő szélén levő őrlőlapra csúszik, majd a kövek közül kihull, majd onnan a lisztesládába vagy a közbeiktatott szitarendszerbe jut. A régi malmokban gyakran fordult elő, hogy egyszerre többféle követ használtak. Némelyeket korpa őrlésére, másokat daráláshoz stb. Előfordult, hogy ugyanazon a kőpadon is kétféle követ használtak, alsó kőnek másféle anyagot, mint a felsőnek. A limnokvarcitos kövek mellett használtak kvarcból, trachitból készülteket. Egy-egy vidéknek évszázadokon át megvoltak a maguk malomkő-beszerzési körzetei. Különösen híresek voltak a sárospataki kövek. Sokfelé használtak beregi, muzslai, geletneki, újbányai, bihari stb. köveket. A kövek minőségét, szerkezetét figyelembe kellett venni az őrlés irányításánál. A malomkő minősége, vágási módja, méretezése, esetleg lyukacsos szerkezete meghatározta az őrlés sebességét és az őrlemény minőségét, szemcsenagyságát, színét. (→ még: kővágó) – Irod. Lambrecht Kálmán: A malmok könyve (Bp., 1914); Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok (Bp., 1958); Román János: Néhány szó sárospataki megyeri malomkőbányáról (Borsodi Szle, 1963); Román János: Zemplén megye XVI–XVII. századi iparának szakmái és mesterségei különös tekintettel a Hegyaljára (Tört. Évkv., 1965); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967).

Kőpad a malomkőpárt körülfogó zárt kéreggel garattal (Szentes, Csongrád m.)

Malomkövek (Kunszentmárton, Szolnok m.)

Filep Antal

malomtartás joga: az urbárium rendszerében a földesúri jogok közé tartozott. A földesúr kibecsülhette a jobbágyközséget a malomból, de nem kényszeríthette arra, hogy az úri malmot használja. A földesúr jelölte ki a malom helyét, adta meg az engedélyt; ezért neki vagy egy összegben vagy évente díjat kellett fizetni. A különböző malmok telepítésével, működésével (vízi-, száraz-, szélmalom stb.), a vízimalmok vízhasználatával kapcsolatban számtalan helyi jogi szokás alakult ki; pl. hogyha változott a partnál a víz hajtóereje, az volt a telepítés rendje, hogy amely malom egy évben az első helyen állt, az a következő évben az utolsó helyre kerüljön. – Irod. Eckhardt Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet (Bp., 1946); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi Testamentumok (Bp., 1961).

Bónis György

Malonyay Dezső (Pest, 1866–Bp., 1916): író, művészettörténész. Filozófiai doktori és magyar–francia szakos tanári oklevelet szerzett a bp.-i egy.-en. Szépirodalmi, kritikai írásainál jelentősebb a magyar népművészet körében kifejtett munkássága. Szoros kapcsolatban állott azokkal a századelejei fiatal képzőművész-körökkel (pl. „a gödöllőiekkel”), akik a szecesszió eszmevilágától indítva a népművészetben keresték a nemzeti jellegű magyar iparművészet kibontakozásának lehetőségét. Munkatársaival, szakemberek és művészek kiterjedt hálózatának segítségével összegyűjtötte és kiadta a kalotaszegi, a székelyföldi, torockói, Balaton vidéki ill. a dunántúli (veszprémi, somogyi, tolnai), valamint a honti, nógrádi, gömöri, borsodi magyarság népművészeti anyagát. Ezek a kötetek máig a magyar népi díszítőművészet tanulmányozásának nélkülözhetetlen forrásai. – F. m. A magyar nép művészete (I–V., Bp., 1907–22). – Irod. m. l.: M. D. (1866–1916) (Ethn., 1916).

Malonyay Dezső egyik művének címlapja

Diószegi Vilmos

malteros láda: → saroglya

mámi, mányika : → nagyszülők

mamusz: puha papucs (Drávaközben, Szlavóniában és a Csallóközben), esetleg vászon papucs (Tolna és Pest megyékben), meleg téli harisnya, Nógrádban téli vadászó csizma. – Irod. Balassa József: A szlavóniai magyarokról (klny., Bp.-i Szle, 1894).

Gáborján Alice

mancsozás: → sportjáték, a → tekézés É-Mo.-on (főleg Nógrád, É-Heves, a borsodi Bükk környékén, D-Borsod) használatos elnevezése. A játék mindkét típusát játszották e vidéken: a bottal elütős típust zömmel a palócság, a lyukbaterelgetőst a Bükk alja, a matyóság egy része (főleg Szentistván) és a tőle délre eső terület népe nevezi mancsozásnak. Ütőjét, a mancsütő t és az elütendő fagolyót, a mancs ot a nógrádiak, főleg az Ipoly mentiek (Őrhalom, Hunyag) művészi ízléssel ki is faragták, vésték. A sportjáték sajátos elnevezését a fagolyóról (mancs) kapta. Az elnevezés összefügg a guncsa, gancs szavakkal, ezek játékosan képzett párja (gancs-mancs), jelentése görcsös, gancsos fa, dudoros gyökérfa, melyből aránylag kevés munkával faragható ki a teke. – Irod. Dorner Aurél: A „mancsozás” (Népr. Ért., 1912); Tálasi István: Mancsozás az Alföldön (Népr. Ért., 1937); Hajdú Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Lajos Árpád

mándli: a → dolmányhoz hasonló szabású, anyagú és díszítésű férfi posztóujjas, de kihajtott, sokszor legombolt gallérja attól megkülönbözteti. Egyéb elnevezései: ujjas mándli, nagy mándli (Tolna m., Kecskemét), ujjas lajbi (Erdély, Alföld), ujjas derékruha (Heves m.), ujjas (Erdély, Hajdúság). – A 19. sz. elején megjelenő mándli átmenetet képez a dolmány és a polgári divatú → kabát között. A 19. sz. folyamán országosan a dolmány vagy a mente helyébe lépett, átvéve annak szerepét és viselési módját is, így felöltve, begombolva vagy panyókára vetve is viselték. Amíg azonban a dolmányhoz az → ellenzős nadrág volt illendő, a mándlit → gatyához is felvették. (→ még: posztóruha, → ujjas) – Irod. Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956); Kresz Mária: Magyar parasztviselet, 1820–1867 (Bp., 1956).

Kiskabát (mándli) álló nyakkal (Diósjenő, Nógrád m.)

Flórián Mária

Mándoki László (Bp., 1935–): a pécsi múz. néprajzkutató muzeológusa (1959–). Tanulmányait a bp.-i ELTE-en muzeológia-néprajz szakon végezte (1958). Szűkebb szakterülete a csillagnevek és csillagmondák, találós kérdések vizsgálata; de általános muzeológiával is foglalkozik. Tanulmányai jelennek meg a szakfolyóiratokban. – F. m. Busójárás Mohácson (Pécs, 1963).

mandula (lat. Amygdalus communis): Ny-ázsiai származású kisebb fa és fa alakú bokor. Ehető magjáért termesztik. Európában a szőlőtermesztéssel párhuzamosan fordul elő. Mo. területére valószínűleg a római hódítással került. Dombvidékeinken szórványosan mindenütt megtalálható. Legjelentősebb termőterülete a budai hegyvidék déli része: Budaörs, Nagytétény, Diósd és Érd környéke. Nagyobb mennyiségben termesztik még a Balaton északi partján Tihany, Balatonfüred, Csopak községekben és a Mecsekalján.

Kósa László

Manga János (Pereszlény, 1906–Bp., 1977): tudományos kutató, folklorista, a történettudományok kandidátusa (1960). Tanítói oklevelet, majd a kolozsvári egy.-en bölcsészdoktorátust szerzett (1941). A bp.-i Néprajzi Múz. muzeológusa (1941–1949), a balassagyarmati Palóc Múz. ig.-ja (1949–1957, ill. 1958–59), a Népművelési Intézet ig.-ja (1957–58), a bp.-i Néprajzi Múzeum megbízott főig. helyettese (1960–1963), az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának tudományos munkatársa (1963–1973), osztályvezetője. Szűkebb szakterülete a pásztorművészet, a népi hangszerek, a népszokások és a r. k. vallásos néprajz vizsgálata. A pozsonyi rádió magyar adásának első szerkesztőjeként kezdett népzenét gyűjteni (1935). Elsősorban az Ipoly és Garam mente, a Zoborvidék és Mátyusföld magyarlakta községeiben végzett néprajzi gyűjtést. Foglalkozott a magyar és a szlovák népszokások interetnikus kapcsolataival és a mo.-i szlovákok néprajzával is. Számos tanulmánya, cikke jelent meg a szakfolyóiratokban. – F. m. Ünnepi szokások a nyitramegyei Menyhén (Bp., 1942); A magyar katolikus népélet képekben (Bp., 1948); Egy dunántúli faragó pásztor (Bp., 1954); Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968); Magyar népdalok – népi hangszerek (németül, angolul is, Bp., 1969); Magyar pásztorfaragások (németül, angolul is, Bp., 1971); Z minulosti Veòarcu (Budapešt, 1978). – Irod. Dömötör Tekla: M. J. (Ethn., 1977).

mangalica, manga: → disznó

mangár: a → summásbandához csatlakozó idegen munkás. Nagyobb létszámú bandák két-három mangárt is felvettek, akik között válságévekben munka nélkül maradt kisiparosok, gyári munkások stb. voltak többségben, de akadtak börtönviselt, züllött lumpenproletárok is; ez utóbbiak a kubikus → baráberek megfelelői. A mangárok általában szorgalmas munkások voltak, a summásságot csak ideiglenes keresetkiegészítésnek tekintették, a takarékosabb summás okhoz viszonyítva könnyen bántak a pénzzel. Sok volt köztük a tréfamester, és jelenlétük általában lazított a merev magatartáson, a munkaadókkal szemben is bátrabban léptek fel. – Irod. Koós Imre: Summásélet (Borsodi Szle, 1960).

Katona Imre

mángorló, mángorlófa , mángorló lapicka : kb. 60–70 cm hosszú, 10–15 cm széles, a felső vége felé néha szélesedő vagy hosszú, téglalap alakú fából faragott eszköz, alsó végén rövid nyéllel. Alsó lapjuk rendesen bordázott, felső lapjuk gyakran véséssel, ékrovással, karcolással, → spanyolozással díszített. A vászonneműek mosás utáni kisimítására, fényesítésére, mángorlására a paraszt- és pásztorcsaládokon kívül a városi polgárság is használta. A simítandó vásznat nyújtófára tekerték, majd a mángorló bordázott felével görgették, a gombos ingek múlt századi divatba jöttével tértek át a sima aljú mángorlók használatára, melyek nem törik a gombot. Készítésével mesteremberek, bognárok, molnárok és falusi faragók, pásztorok egyformán foglalkoztak. Faragtak megrendelésre, eladásra vagy ajándékul. A legény szeretőjének, a férj feleségének faragott mángorlót; leginkább lakodalmi ajándékként készült, esetleg maga az ifjú férj készítette. A legrégibb olyan mángorlón, ahol megnevezi az ajándékozót a felirat, ez áll: „Janzsó György tsinálta hitves társának Maior Julinak (1816, Vasboldogasszony)”. – A legkorábbi mángorlók Európa északi területéről mutathatók ki (É-Németo., Izland, 17. sz.), azonban a története még nem eléggé kutatott. A mángorló és a mángorol szó csak a 17. sz. második felétől mutatható ki. A legrégibb mo.-i mángorló a 18. sz. első feléből maradt fenn: 1730, Sopron m. (Néprajzi Múz.) – Míg a → mosósulyok az egész magyarlakta területen megvan, a mángorló Erdély nagy részén hiányzik, Kalotaszegen is ritka. A régebbi darabok díszítésére az ékrovásos vagy kevésbé mély vésés, továbbá a mértanias elemek uralkodása a jellemző. A 19. sz. elején ezek az ékrovásos, vésett mértanias díszek még tovább éltek ugyan, azonban mind a mesteremberek, a falusi faragók, mind a pásztorok által készített és díszített mángorlón a virágornamentika, a mindennapi életből, a pásztor- és betyáréletből vett jelenetek kerültek előtérbe karcolt és spanyolozott díszítő technikával ( → karcolt díszítés ) . Egyeseken templomot, oltárt, kelyhet ábrázolt készítője. Gyakran évszámot, feliratot találunk díszítményeik között, esetleg a készítő vagy a használó nevét. Több példányát is őrzik múzeumaink annak a mángorlónak, amelynek lapján karcolt technikával ábrázolt mulatozó betyárok alatt ezt a versbe szedett szöveget olvashatjuk:

Szép volt az Mulatság Orczi Kortsmájában, Még Heves Vármegye nem Akatt Nyomában. Végin volt Zöld Marczi, Híres Palatinszki, És az Betskereki, Lásd hogy fizették ki.

A nálunk ismert mángorlók – főként vésett díszítéssel és domború faragással – Európa nagy részén használatosak voltak. – Irod. Bátky Zsigmond: Mángorló lapickák (Népr. Ért., 1905); Hahm, Konrad: Deutsche Volkskunst (Berlin, 1928); Václavik, A.: Tradicia ludovej drevorezby (Bratislava, 1936); Szentmihályi Imre: A göcseji múzeum mángorló-gyűjteménye (A göcseji Múz. jubileumi (1960. évi) emlékkönyvéből); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

K. Csilléry Klára Manga János

mankó: → gólyaláb, → kasza

mansus, mansio : a → jobbágytelek latin neve a középkori Európában. A maradni jelentésű manere géből származik, s így eredetileg a megtelepedés, a település jelölésére szolgált. Valamennyi → telek jelentésű szavunk közül a legrégibb, s a 13. sz.-ig mondhatni egyeduralkodó. Mo.-on a 14. sz.-ban kezdte felváltani az ugyancsak latin stessio , mely az egyik leggyakrabban használt telek-fogalmunk még a 18. sz.-ban is. A mansus és szórokonai kezdetben csak a → belső telket jelentették, ami azzal magyarázható, hogy az egységes jobbágyság kialakulása előtt a szolgaállapotú paraszt csupán a házbirtokhoz kapott jogot, a határbeli művelt föld (a későbbiekben → külső telek, pertinencia) bármikor elválasztható volt a falubeli házbirtoktól. A középkor folyamán Mo.-on telek jelentéssel az alábbi latin kifejezések fordultak még elő: a már említett sessio; laneus: főleg az ország É-i részén, a → soltész telepítésű falvakban. Ezekben jobbágytelek jelentése mellett mint mértékegység is szerepelt; a fumus (füst) és a fundus tulajdonképpen a falubeli telket jelentette, de esetenként magába foglalta az egész telket is; curia: eredetileg a nemesi udvarház elnevezése, ritkán jobbágytelket is jelent; a porta szó jelentésváltozáson ment keresztül, ugyanis kezdetben (14. sz. eleje) kapu t jelentett és a királyi adózás kulcsa ( → rovásadó ) volt, később már az egész telekszervezet értendő alatta, majd a népnyelvben belső telek jelentéssel szilárdult meg. A felsorolt kifejezések közül Mo.-on a mansus, a sessio és a porta vált országosan ismert és használt terminussá. Telek jelentésben a magyar nyelv legkorábbi szavai az ülése , hely, helye , majd maga a telek . – Irod. Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Török Katalin

Máramaros: az ÉK-i Kárpátokban fekvő nagy kiterjedésű táj, hajdan vármegye. A Tisza felső völgye ketté osztja: északi nagyobbik részén ukránok (ruszinok), a délin túlnyomórészt románok laknak. Ennek megfelelően az északi rész ma Szovjet-Ukrajna Kárpátontúli Területéhez ( → Kárpátalja ) , a déli Romániához tartozik. Magyar lakossága a Tisza-völgy nek nevezett vidék helységeiben: Máramarossziget, Hosszúmező, Aknaszlatina, Visk, Técső, Huszt stb. él. Kevéssé ismert magyar népi kultúrája jellegének kialakulásában nagy szerepet játszott a helységek egy részének szabadalmas státusa (az ún. „koronavárosok”) és néhány település középkori német alaprétegzettsége. – Irod. Peleskey Sándor: A viski ref. egyház története (Beregszász, 1925); Bélay Vilmos: Máramaros megye társadalma és nemzetiségei (Bp., 1943).

Kósa László

máramarosi szekér: egyik fajtája a nehéz → vasasszekereknek, amelyet fuvarozásra, érc, só, kő stb. szállítására használtak. Négy → lőcsös jármű volt, amelyet hegyi terepre és síksági utakra egyaránt alkalmaztak. Több helyen készült, de leginkább Máramarosszigeten a vásárokon árulták vasaltan és vasalatlanul. Volt hozzá „ernyő” is, amit különösen a sószállító szekerekre és a „meszesszekerekre” raktak; a magas, boltívesen hajlított mogyorófa kává kra finoman szőtt gyékényponyvát terítettek. (→ még: szekér)

K. Kovács László

marázsaháló: 25–30 m hosszú, 1,5–2 m széles, vékony fonálból kötött, súlyozás nélküli könnyű háló, melyre 8–10 szemenként (ami egy ütés) rövid zsinegen cötkényből hajlított, háromszög alakú füleket kötnek. (A cötkényt – lat. Euphorbia palustris, ,kutyatej’ – zölden megszedték, amikor megfonnyadt, háromszög alakúra hajtották s így száradt tovább.) A felkötözött cötkényeket egy zsinegre (marázsapalló, alaccság) fűzik fel; csónakról vízbe eresztik a hálót, s a zsineget két karó között kifeszítik, hogy a háló vízszint lebegjen. A csendes állóvizekben, kiöntésekben rakták le a marázsahálót, mely az → állítóhalászat fogási elve szerint működött. Némely vidéken gyékényből hajlított, ill. – újabban – fémkarikák helyettesítik a cötkényt (Velencei-tó: pótás cérnaháló, karikás cérnaháló ). A marázsaháló a Tiszán (a kecskeméti Tisza-szakasztól lefelé), szórványosan végig a Duna mentén (különösen a jelentősebb állóvízzel rendelkező vidékeken, így a Dráva-szögben) és a Velencei-tavon használatos. Feltűnő, hogy a Tiszán egységesen marázsaháló a neve (bár a → méthálóval való összefüggése nem tisztázott), a Dunán viszont a marázsaháló terminológia mellett vidékenként más elnevezése van (szackán, lesháló, meslenc, bibla, metica, feketeháló, svarckarn, pokolháló) . Szórványosan nádfalból is készítettek marázsát. – A marázsaháló a 18. sz. elejétől adatolható, bár bizonytalan, hogy a szó és a tárgy azonosítható-e. Az eszköz eredete tisztázatlan. Jankó János ugyan egyértelműen a magyar halászat D-Oroszo.-ban átvett elemének tekintette, de az érvelésének alapját képező etimológia nem kellően megalapozott (a szláv eredetű szó forrása nem az orosz, mint Jankó hitte), a tárgy eredeztetése is kérdéses. A nyelvészeti kutatások a marázsa szó kétirányú átvételét feltételezik (a szerb-horvátból, ill. román közvetítéssel valamelyik szláv nyelvből). A szó kettős átvételét látszik támogatni, hogy Erdélyben ismert ugyan halászati műszóként a marázsaháló, de más eszközök neveként (Háromszékben ,rekesztőháló’ jelentésben, a marázsaháló mellett merezse, mrázsa, brázsa alakban; ill. ,szárnyas hálóvarsa’ jelentésben; → vezetőháló). A feltűnően sokféle dunai elnevezés szintén bizonytalanná teszi a honfoglalás előtti eredetet, sokkal inkább újabb kori terjedést sejtet. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Gönyei Sándor: A Drávaszög néprajzi elkülönítése, a Drávaszög halászata (Pécsi Városi Múz. Ért.-je, 1942); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965); Szilágyi Miklós: Halászat (Tápé története és néprajza, Tápé, 1971).

1. marázsakaró, 2. marázsapalló vagy marázsaderék

Szilágyi Miklós

márc: édes frissítő ital. Mézeskalácsosok készítették. Egy sajtár mézhez, két sajtár vízhez összevegyítés után csillagánizst kevertek és forrásig főztek. A kihűlt szirupot hordókban tárolták (Csorna). Kiméréskor vízzel higították és jéggel hűtötték. Búcsúk és vásárok látogatóinak keresett itala volt. A 20. sz.-ban általában a Dunántúlon készítették és fogyasztották. (→ még: méhser) – Irod. Csatkai Endre: A márc. Egy eltűnt népi csemege (Ethn., 1948).

Tátrai Zsuzsanna

margaréta (lat. Chrysanthemum leucanthemum): dísznövény. Franciao.-ban a lovagkorban még mint mezei virág kapta a Margit-virág (marguerite) nevet és „jövendőmondó növény”-ként vált híressé. (A szerelmesek szirmait tépdesték és közben kérdezgették: „Szeret? Nem szeret?”) Régi magyar neve ökörszem , ritkábban Katalin-virág , Katalin-rózsa . A → füvészkönyvek gyógynövényként ismerték. Mo.-on csak a múlt század elején vált kedvelt kerti virággá, hozzátapadt a margaréta név és a „jövendőmondó játék” valószínűleg Goethe Faustjának hatására.

Kósa László

Margit-öltés: a → keresztöltés sajátos változata. Az egyszerű keresztszemtől abban különbözik, hogy minden szál nem egy, hanem két szállal kereszteződik, egyikkel alul, másikkal felül. Így nyolcasokat képez, s ezért nyolcas öltés nek is nevezik. Kisebb felületek díszöltése. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Fél Edit

marhahajtó út: → út

marhahús: → húsételek

marhakoponya ülőke: → lókoponya ülőke

Mária: → Jézus anyja, aki a Biblia szerint szűzen szülte fiát, halála után nyomban az égbe jutott, ahol az egyház tanítása szerint szüntelenül közbenjár híveiért. Más magyar nevei: → Boldogasszony, Boldogságos Szűz, Szűzanya , Szűz Mária . A r. k. és a gör. kel. vallású lakosság különös tiszteletben részesítette. A Mária-ünnepeket inkább a Boldogasszony szóval illeti a magyar terminológia. E napokhoz gazdag paraszti hagyományanyag kapcsolódik. A fontosabbak ezek közül: Gyertyaszentelő Boldogasszony (Jézus bemutatása a templomban; gyertyakultusz; febr. 2.), Gyümölcsoltó Boldogasszony (Angyali üdvözlet: szemzés; márc. 25.), Sarlós Boldogasszony (Mária látogatása Erzsébetnél: aratás, termékenység; júl. 2.), Kármelhegyi Boldogasszony (csodás jelenés, halottkultusz; júl. 16.), Havi Boldogasszony (csodás jelenés, járvány, aug. 5.), Nagy-Boldogasszony (Mária mennybevétele: virágszentelés, halottkultusz; aug. 15.), Kis-Boldogasszony, másként Kisasszony (Mária születése: termésért való hálaadás, búzavetés; szept. 8.), Hétfájdalmú Szűzanya (szept. 15.), Szeplőtelen Fogantatás (különösen ikonográfiája változatos, dec. 8.). A legtöbb Mária-ünnepen, főleg Sarlós, Havi, Nagy- és Kis-Boldogasszony napján → búcsú volt a Máriának szentelt → búcsújáróhelyeken: Gyűd, Andocs, Celldömölk, Búcsúszentlászló, Sümeg, Csatka, Remete, Máriabesnyő, Verebély, Pócs, Boldogasszony, Máriavölgy, Sasvár, Radna, Csíksomlyó, Máriacell, Bisztrice stb. – Egyéb kisebb jelentőségű, inkább már templomon kívül, helyi közösségektől megült ünnepek: Mária kézfogója (jan. 23.), Lourdes-i Jelenés (febr. 11.), Mária nevenapja (egyúttal a Mariahilf-kegykép – Segítő Mária – ünnepe, szept. 12.), Olvasós Boldogasszony (az olvasós társulatok főünnepe, okt. 7.), Magyarok Nagyasszonya (nem vált népivé, okt. 8.), Mária bemutatása (a gyermek Mária beavatása a templom szüzei közé, nov. 21.) – Mária a néphagyományban különösen az asszonyok oltalmazója volt (esküvő, gyerekágy). Szombatot az asszonyok az ő tiszteletének szentelték (böjt, fehér fejkendő stb.). (→ még: Mária-ének) – Irod. Eszterházy Pál: A Boldogságos Szűz Mária ötvenkét szombatja (Nagyszombat, 1690); Makula nélkül való Tükör (Számtalan ponyvakiadásban, Nagyszombat, 1712); Egy magyar szentember. Orosz István önéletrajza (kiadta: Bálint Sándor, Bp., 1942); Volly István: 101 Mária-ének (Szeged, 1948); Hetényi János: A Mária-ünnepek magyar népi megülésének teológiai vizsgálata (Bp., 1957); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (I–II., Bp., 1977).

Bálint Sándor

Mária-ének: az egyházi népénekek egy csoportja, Szűz Máriáról szóló, lírai és epikai alkotás. A vallásos tartalmú magyar népköltészet egyik legjelentősebb alakja Mária. A Mária-ének különböző fajtájú: ájtatos, dicsőítő, könyörgő ének, himnusz, életéhez kapcsolódó apokrif történeteket elbeszélő vagy tetteiről, csodás megjelenéséről szóló epikus énekek. A Mária-énekek témái egyrészt a kisázsiai apokrif vallásos szövegekben gyökereznek (pl. az i. sz. 2. és 3. sz.-i népszerű történeteket megörökítő Jakab evangéliuma). Más részük a középkori Mária-tisztelet idején keletkezett (főként Mária-siralmak, himnuszok és dicsőítő énekek). Az ellenreformációt követően bontakozott ki a Mária-ének újabb virágkora, amikor a korábbi témák új értelmezésben, szövegkörnyezetben való megformálása mellett a Mária-csodák (Mária földi megjelenése) sokféle megverselése jelentkezett. A Mária-éneken egy része kapcsolódik a → hajnalénekekhez és az → esti énekhez. Az európai népköltészetre általában jellemző tagolódáson túl a magyar népies hagyományban a századfordulón a Mária-ének és a Mária-kultusz újbóli fellendülése következett be. Terjedését a klérus is segítette (vagy legalábbis jóváhagyta), az egyházi → énekeskönyvek a 17. sz.-tól külön csoportosítják. Népszerűségét az utóbbi századokban mind nagyobb tömegeket mozgósító búcsújárás segíti elő. Ettől kezdve mind több jelenik meg → ponyván is. Ekkor terjedtek el a korabeli históriás énekek stílusában írt, vérfagyasztó csodáiról szóló verses történetek, érzelmes lírai dalok. Templomban, búcsún, házi ájtatosságon, sőt munkán is gyakran énekeltek Mária-énekeket, elsősorban az asszonyok, búcsúi előénekesek repertoárjához tartozott. – Változatos típusai előadási alkalmak és műfajok szerint csoportosíthatók. A → karácsonyi népénekek kisebb része voltaképpen Mária-ének. Valamely kegyhelyhez, ill. a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódnak az egymással összefonódó Mária-énekek és Mária-siratók, amelyek a népi → keservesek és → siratóénekek műfaji rokonai. – A legelső Mária-ének az 1300 körül keletkezett Ómagyar Mária-siralom , amelyben az egyházi dogmatikus felfogással szemben egy kötetlenebb, humánusabb vallásos érzés szólalt meg. Maga a Mária-siralom jellemző műfaj már a 13. sz.-i flagellánsok (vallásos paraszti népmozgalom) körében és jelentőségét később is megtartotta. Poétikai eszközökben a vers rendkívül gazdag, alliteráció, gondolatritmus, szójáték stb. teszi értékesebbé, ami a korabeli népköltészet színvonalára vet fényt. Majd kétszáz évvel későbbi (1508-ból) Vásárhelyi András éneke:

Angyaloknak nagyságos asszonya Úr Jézusnak boldogságos anyja; Mennyországnak szépséges ajtója, Paradicsomnak vagy széles kapuja.

amelynek költői képei a folklór Mária-énekeknek is mindmáig jellegzetes részei. De a Jagelló-kori Mária-ének divatját jelzik kódexeink is, amelyek többségükben himnuszok vagy fohászok. A Wikler-kódexben (RMKT, I. 98.) maradt fenn a kétsoros töredék:

Édesanya, bódoganya, Vérágszilő sziz Mária!

A Mária-énekek kifejezései a → népi hitvilágban számos összefüggésben mindmáig megtalálhatók. A középkori hagyományt folytató Mária-siralom egyes szám első személyben fogalmazódott; feltűnően népies típusai már a 18. sz.-ban felbukkannak (1797: – Nyugodjál már virágom, Meg-hervadt aranyágom, Jésus, fényes tsillagom! ...), némelyik keservesként került később lejegyzésre a nép szájáról Moldvában (– Jaj, nagy kedven tartott szerelmes szülöttem! ...); ismét más része → virrasztóénekként maradt fenn a szájhagyományban. Több évszázados költői közhely a természettől való anyai tudakozódás, pl. a 17. sz.-i (– „Mondgyátok meg nékem, oh, ti magos hegyek, Születtemet keresni vallyon merre mennyek? ...”) sokáig fennmaradt. Hasonló kifejezéskészletre vall a 19. sz.-i (– „Te ékes, nap, hold csillagok, Hegyek, völgyek és patakok Nekem azt hírül adjátok! ...”) sztereotípia. A Mária-siratók általában egyes szám harmadik személyben szólnak, legfeljebb a → refrénben idézik szavait (– Ki sír oly keservesen; ’hol vagy csillagom’? ...). A → hasonlat, → ellentét, → túlzás eszközeivel élnek leggyakrabban (– Nincs magasabb az égnél, Nincs mélyebb a tengernél, De a Szűznek fájdalma Eget-földet áthatja...). A gazdag termésből a jászsági Orosz István búcsúvezető → előénekes félnépi alkotása volt legnépszerűbb, mely középkorias (– Sír-zokog a fiavesztett gerle...), balladás (– Kelti, kelti, de szavát nem adja, Véres haja vállára van fagyva...) és bujdosóénekekre, keservesekre emlékeztető részleteket (– Bánat árja bekerített engem, Feneketlen tenger nagy keservem...) is tartalmaz. – A szájhagyományban fennmaradt Mária-himnuszok egyik fajtája Mária testi szépségét (szemét, száját, mellét, lábát stb.) dicsőíti, amelynek erotikus hangvétele a reneszánsz költészettel rokonítható. – Mindmáig legnépszerűbb Mária-ének a könyörgőének. Témájuk szerteágazó: bűnök bocsánatáért, betegségből való gyógyulásért, esőért, bőséges termésért stb. kérik Mária közbenjárását. – Az epikus Mária-énekek, a Mária központú → legendaballadák felölelik Mária egész életét, sőt szülei (elsősorban Anna) és Jézus (→ Jézus-énekek) életének főbb állomásait is. Az 5. sz.-i apokrif írások, a 14. sz.-i Legenda aurea megújuló forrásai voltak a népies hangvételű, oktató tartalmú vagy eredetmagyarázó alkotások (→ eredetmagyarázó monda). A változatos és sokféle tématípusú Mária központú verses, énekelt legendák közül közismert pl. Mária Erzsébettel való találkozásának, Mária születésének, fia elvesztésének költői megfogalmazása. Ezenkívül Mária születése, jegyessége, mennybemenetele, apostolokkal való találkozása és természetesen csodáiról szóló történetek stb. ismertek. Kevés jutott hivatalos egyházi, templomi használatra. – Mind a lírai, mind az epikai Mária-ének gazdag a régies és egyben népköltészetre jellemző kifejezésekben: Mária tej re, méz re várja haza a fiát, de holló viszi a gyászhírt; amikor Mária fia keresésére indul, tudakozódik a természettől, majd a keresztútnál látja hű galambját az ölyük mint űzik, hajtják . – A régebbi Mária-énekek jelentős része könyörgés és litánia , ezek egyháziasabb jellegűek (– Boldogasszony anyánk...), de vannak népi felfogásra vallók is közöttük (– Szólj azért, Szűzanyánk, Jézusnál mellettünk: Száraz földjeinkre szép esőt nyerhessünk! ...), különösen figyelemreméltó a különféle örömének ek és litániá k pazar stílusa (Mária: ég királynője, angyalok nagyságos asszonya, egek ékessége, föld dicsősége, mennyei szép csillag, tengerek csillaga, mennyei szép hajnal, üdvösség hajnala, kinek az angyalok, nap, hold és csillagok szolgálnak, a rét virágai nyílnak; ő a szegények oltalma, bűnösök menedéke, akihez esedeznek, akinek virágból koszorút kötnek stb.). – A r. k. vallású közösségekben a Mária-ének a középkori és újkori népi énekhagyomány jellegzetes alkotása. A Mária-ének és a világi témájú népköltészet stílusbeli kölcsönhatása korról korra érezhető. A Mária-énekek tartalmi vonatkozásai a népi hit és szokásvilág, ill. magatartásmód alakulásában játszottak szerepet. – Irod. Kálmány Lajos: Boldogasszony ősvallásunk istenasszonya (Értekezés a nyelvtudományok köréből, 1885); Mussafia, A.: Studien zu den mittelalterlichen Marienlegenden (Wien, 1889–98); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Volly István: 101 Mária-ének (Szeged, 1948); Schram Ferenc: Bevezető népénekeinkhez (Bp., 1958); Meier, Th.: Die Gestalt Marias (Berlin, 1959); Hilmar, E.: Maria Wanderung (Jahrbuch für Volksliedforschung, IX. 1966).

Katona Imre Kriza Ildikó

Mária-ház: főleg a nagyobb kegyhelyek vonzkörében, a hazahozott → kegykép, ill. -szobor másolatai számára készített szekrényke, mely a sarkos elrendezésű parasztszobák asztalszögletében, az ún. → szentsarokban függ vagy a sarokpadhoz építve áll. Ny-Mo.-on az „öregcelli” (Mariazell, Ausztria) szobrocskákat, a Felvidéken pedig a sasvári (Saštin, Csehszlovákia) pieta nagy tömegben készített, kicsiny, népies másolatait találjuk bennük. Búcsújárás alkalmával szerzik be, az újházasok otthonának házi szentélye, házi oltára lesz. Általában a templom kegyképéhez hasonlóan felöltöztetik, virággirlanddal veszik körül, a házat mintás papírral, ezüstfóliával vagy szentképekkel bélelik. Főleg Ny-Mo.-on ide kerülnek a családi élet legbecsesebb emléktárgyai: a leány Mária-szalagja és érme, a vőfélycsokrok, a menyasszonyi koszorú stb., amely szokás révén Mária mint a család patrónusa szerepel. – Kialakulásuk egyrészt a 16. sz.-tól gyakori – főleg Spanyolo.-ból, Portugáliából ismert – oratóriumok, írószekrények beépített szentélyeivel függ össze. Ilyenek Mo.-on is voltak (pl. Nagycenken a Széchenyi-kastély szekretere). Másrészt – különösen a 18. sz.-i Mária-házak – a → kolostormunkák némely változataival mutatnak rokonságot. Ezen átmeneti típus jellegzetes példája a Néprajzi Múz.-ban egy 18. sz.-i mezőkövesdi Mária-ház, a „Vértkönnyező Szűz” képével. Az ún. „ gyüdi tokos Máriák ” is formailag inkább a kolostormunkák felnagyított, eldurvult, késői utánzatai e század elejéről. – A Mária-házak – valószínűleg a jezsuiták által a nép körében is propagált „Patrona Hungariae” eszmével összefüggésben – egyedül Mo. vidékein tipikusak és annyira fontosak, hogy kiszorítják az egyébként szokásos „házi isten” vagy „jézuskák” ábrázolásait is. Megtalálhatók azonban D-Németo.-ban, Ausztriában és Franciao.-ban is. – Irod. Varga Zsuzsa: A Hagyomány Gyűjtemény gyarapodása (Népr. Ért., 1970).

Mária-ház a sasvári (v. Nyitra m.) Pieta kegyszobor másával (19. sz., Felvidék)

Varga Zsuzsa

Mária Kongregáció: r. k. hitbuzgalmi egyesület, amely a hivők, elsősorban a fiatalok vallási, erkölcsi alapokon nyugvó nevelését, a hitélet erősítését, a → Mária-kultusz ápolását tekintette céljának. – A 16. sz. második felében a jezsuita tanintézetek révén terjedt el hazánkban. Kezdetben férfiak és fiúk számára szervezett az egyház Mária Kongregációkat, a 18. sz.-tól kezdődően azonban egyre gyakoribbak a nők Mária Kongregációi is. Szervezeti kiteljesedésük 1907-tel, a magyar Mária Kongregációk egyesülésével indult meg, noha a magyar falu, elsősorban a parasztfiatalság életére gyakorolt komoly hatásukat már a 19. sz. második felétől nyomon követhetjük. Az egyház két irányban fejtett ki jelentős szervező munkát: egyrészt a hetenként vagy kéthetenként tartott vallásos beszélgetéseken, lelkigyakorlatokon a hitéletet igyekezett elmélyíteni, másrészt kiterjesztette ellenőrzését a fiatalok mindennapi életére. Ekkoriban kerültek egyházi ellenőrzés alá a különböző legény- és leánytársaságok, a → korcsoportok legváltozatosabb formái. Ezért figyelhető meg a múlt század második felétől kezdve a korcsoportok kétarcúsága: egyfelől szabályos szervezetként viselkednek, másfelől megőrzik → csoportjellegüket, mint a paraszti közösség nagymúltú, spontán intézményei.

Németh Imre

Mária-lány: a → Mária Kongregáció tagja. Egyesületeik az ország nagyobb, városias jellegű mezőgazdasági településein és a nagyközségekben jutottak jelentősebb szerephez. Közvetlen vezetőik az apácák és a papok. A helyi népviselethez alkalmazkodó, de fehér színű ruháikban váltak ki a vasárnap templomba igyekvő helybeliek közül. Nyakukban kék szalagon Mária-érmét viseltek. Egyházi ünnepeken meghatározott feladataik voltak: pl. a körmenetben Mária-szobrot vittek vállukon átvetett rúdon (ezért hívták őket Mária lovasai nak is). – Magánéletükre, viselkedésükre az egyház szigorúan felügyelt. Pl. annak a Mária-lánynak, aki valamilyen vétséget követett el, a pap a templom előtt nyilvánosan leszakította Mária-szalagját.

Mária-lányok kalász nélküli koszorúban, fehér ruhában. Gyertyájukat kendőjükkel fogják (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Németh Imre

Mária-legendák: → Mária életéről szóló apokrif → legendák és → mondák. Főbb témacsoportjai: Mária születése és gyermekkora, Mária eljegyzése (jegygyűrűje), Jézus születése, menekülése Egyiptomba (Szentcsalád legendák, Mária földi vándorlása, fiát kereső Szűz Mária, Mária halála). Elterjedtségük és népszerűségük a r. k. egyháznak a középkor elején kialakult Mária-kultuszában rejlik. – A legelső Mária-legendákat tartalmazó gyűjtemény Kisázsiában az i. sz. 2. sz.-ban keletkezett Tamás protoevangélium, amelyre később Jakab evangéliuma épült. Ez utóbbi jutott el Európába. Az európai latin nyelvű legendairodalom a Mária életére vonatkozó bibliai szövegrészeket ennek alapján kiegészítette. Temesvári Pelbárt igen népszerű prédikációgyűjteménye, a Stellarium úgy állítja elénk Mária alakját, mint a korabeli apácák kegyes példaképét, akinek mindennapi teendői, ájtatosságai a kolostori élet rendjét tükrözik. A Mária-legendák burjánzása századokon át tartott irodalomban és szájhagyományban egyaránt. A középkori eretnekmozgalmak az apokrif evangéliumokat, legendagyűjteményeket igen erősen népszerűsítették. Nálunk főleg a K (Balkán, Bizánc) felől érkező hatások érezhetők. Az egyház a Mária-legendákat mindmáig megtűrte, hellyel-közzel maga is terjesztette. Búcsújáróhelyeken, kegyhelyeken a legutóbbi időkig ismeretesek voltak a Mária életéről szóló verses ponyvák, elmélkedések. A r. k. (elvétve ref.) asszonyok, lányok eszményképe volt Mária, életüket minden vonatkozásban hozzá igazították. Ez tükröződik a népi Mária-legendákban is. Legnépszerűbbek azok az elbeszélések, amelyekben Mária parasztasszonyként jelenik meg. Pelenkát, ruhát mos (→ szombati napsütés), ebédet főz családjának (angyalok segítségével), hét szoknyát visel (az asszonyoknak csak annyi a havi vérzésük, amennyi Mária hetedik szoknyáján átütött). Hozzá fogható asszonyi szépség nincs. (Arra az asszonyra, aki azt mondta magáról: Szép vagyok, mint Szűz Mária! – nyomban elrettentő büntetés várt.) Hasonlóan járt mindenki, aki valamilyen vonatkozásban Máriához mérte magát. Népszerűek a szenvedéséről, meneküléséről szóló legendák is. → Eredetmagyarázó mondáink egy része is hozzá kapcsolódik; a szépség szimbólumaként rendszerint virágok keletkeznek tiszteletére. (Születésének éjjelén keletkezett a talyigavirág , mikor Jézust szülte, a mocsárd , Egyiptomba menekülése közben könnyeiből a gyöngyvirág , hajszálaiból árvalányhaj , a Kisjézus mosdóvizéből a nefelejcs stb.). Egész élete fia szolgálatában telik. A kisgyermek Jézus paradox döntéseibe is belenyugszik. (Annak a lánynak jósol Jézus földi boldogságot, aki durván megtagadja a segítséget a gyermekét cipelő, fáradt Máriától s fordítva, a készséges leánynak elrettentő sorsot szán.) Életének fájdalmas eseményei is megfogalmazást nyernek a népi Mária-legendákban. Mária alakja gyakran jelenik meg a Krisztus földi vándorlásairól szóló legendákban is. (→ még: legendaballada, → Mária-ének) – Irod. Horváth Cyrill: Nemzeti irodalmunk a reformációig (Kath. Szle, 1891; Grafenauer, Ivan: Bogastvo in ubostvo v slovenski narodni pesmi in irski legendi (Ljubljana, 1958).

Nagy Ilona

Mária nyugotta bukor: → vadrózsa

Markalf macskája: → ezópusi mese. Salamon (Mátyás király) és Markalf vitatkoznak, hogy mi erősebb: a természet vagy a szokás. Salamon azt állítja, hogy a szokás; Markalf, hogy a természet. Akasztassa fel a király, ha ő ezt be nem bizonyítja. Salamon meghívja Markalfot vacsorára, itt egy kandúrmacska két lábon ülve gyertyát tart. Salamon ezzel akarja bizonyítani a szokás erejét. Markalf kibocsát a szűre ujjából két (három) egeret, mire a macska eldobja a gyertyatartót (AaTh 217). Mindössze két magyar változatról tudunk Kolumbán Samu, ill. Berze Nagy János gyűjtésében (a mesére utaló szólásmód Ballagi Mór közmondásgyűjteményében van). – Forrása feltehetően a híres Salamon és Markalf c. → népkönyv. Az itt található történetek, párbeszédek jelentékeny része → Mátyás-meseként is ismert, ezért sorolja Berze Nagy a Markalf macskája-típust is ide (BN 920II). A gyertyát tartó macska alakja indiai mesében egészen más környezetben került elő: két sakkjátékosnak világít, akik közül az egyik mindaddig nyer, amíg a gyertya ég. W. Liungman szerint a mese Bizáncon és a középkori példázatgyűjteményeken keresztül került az európai népmesekincsbe (már Marie de France gűyjteményében is előfordul). Ma főképpen DK-Európában és É-Afrikában, Palesztinában, a Kaukázusban, Elő- és Hátsó-Indiában ismerik. E. Cosquin a mese őshazájának Indiát tartja. – Irod. Ballagi Mór: Magyar példabeszédek (II., Pest, 1850); Cosquin, E.: Le conte du chat et de la chandelle (Études folklorisques, Paris, 1922); György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940.

Kovács Ágnes

Márk napja: → búzaszentelés

markoláb, markaláb: → égitestek fogyatkozása

Markuš, Michal, Márkus Mihály (Nyíregyháza, 1912–): néprajzkutató, a Szlovák Tudományos Akadémia tudományos kutatója (1958–), a néprajztudományok kandidátusa (CSc, 1967). Tanulmányait a bp.-i tudományegy.-en végezte (1942). A bp.-i Néprajzi Múz. önkéntes (1937–), majd díjazott múz.-i gyakornoka (1938), a bp.-i tudományegy. néprajzi tanszékének tanársegéde, múzeumőr Bp.-en (1944–). 1947-től a kassai Kelet-szlovákiai Múz. őre, 1951-től ig.-ja, a Szlovák Múzeumi Szövetség elnöke, szlovák múz.-ok orsz. felügyelője, a Szlovák Néprajzi Társaság elnöke (1958–64). Az anyagi kultúra, a magyar és szlovák interetnikus vonások kutatója. Ezenkívül foglalkozik a népi táplálkozással, gyűjtögető gazdálkodással, népi mesterségekkel, a gazdasági munkaeszközök, szerszámok fejlődéstörténetével. Néprajzi tanulmányai jelentek meg magyar és szlovák nyelven mo.-i és csehszlovákiai szakfolyóiratokban. – F. m. A bokortanyák népe (Bp., 1942).

marok: 1. régi hosszmérték, amely elnevezését az emberi testrésztől vette. Egy marok 10,4 cm, azaz 4 → hüvelykkel egyenlő. Főleg a lovak nagyságának mérésére használták. – 2. → aratás

Dankó Imre

marokszedő: → aratás

Marosszék: önálló tájegység, a régi székely székek egyike, amelynek székhelye Marosvásárhely volt. Eredetileg Marosszékhez a Kis-Küküllő felső völgye (Erdőszentgyörgy vásáros központtal), a Nyárád völgye (Nyárádszereda vásáros központtal) és Marosvásárhely környékének falvai tartoztak. Az 1876. évi megyerendezés óta általában hozzáveszik a Szászrégentől D-re húzódó Mezőség-széli Maros menti magyarlakta községeket is. Marosszék Erdélynek korán magyarok által betelepült részei közé tartozik (10–11. sz.). Székely lakói csak a Mezőség felé eső szélein és a Nyárád torkolatának környékén élnek vegyesen a középkor vége óta bevándorolt románokkal. – Jellegzetes tájai a → Mezőség (Mezőbánd, Mezőmadaras, Mezőpanit nevezetes községekkel), a Kis-Küküllő felső völgyében a → Sóvidék, ill. a → Nyárád mente , amelynek r. k.-ok által lakott felső részét tréfásan → Szentföldnek nevezik, és az ugyancsak humoros színezetű. → Murokország, amely a Nyárád torkolata közelében fekszik. (→ még: székelyek, → Székelyföld) – Irod. Benkő Károly: Marosszék ismertetése (Kolozsvár, 1868–69); Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (IV., Pest, 1871); Benkő Samu: Murokország. Művelődéstörténeti barangolás szülőföldemen (Bukarest, 1972).

Kerelőszentpál (v. Kis-Küküllő m.) látképe marosi tutajosokkal (Orbán Balázs nyomán)

Kósa László

marosszéki forgatós: mérsékelt tempójú (

= 80–120),
-os metrumú forgó-forgatós páros tánc
( → páros táncok). Egyéb elnevezései: féloláhos, forgatós, korcsos, marosszéki, sebes forduló, serény, vetélős . A Felső-Maros vidékén (korcsos, sebes forduló, magyar forduló), a Székelyföld nyugati felén (marosszéki forgatós, vetéllős, serény), s a Kis-Küküllő vidékén (féloláhos) elterjedt. A Görgény-völgyi románok corcioº corcioºa néven táncolják. Erdély más részein ismeretlen vagy csak újabban terjedt el (pl. Csíkban, a Mezőség nyugati felén). A 2/4 ütemű, hangszeres → kanásztánc ardeleana típusú, tetrapodikus sorokból építkező, A Av B Bv szerkezetű dallamainak kísérete gyors → düvő. A marosszéki forgatós dallamai a 17–18. sz.-i feljegyzésekből ismert ún. → ungareszka–hajdútánc vagy korai verbunkos zene stílusköréhez kapcsolódnak és a nyugati tánczene hatását is viselik. A nőnek egyik oldalról a másikra való átvetése, forgatása mint visszatérő alapmotívum állandó párelengedő figurázással, a nő kar alatti forgatásával és zárt páros forgással váltakozik mintegy rondószerű felépítésben. E mozzanatok mindegyike a csárdásra is jellemző, de a marosszéki forgatósban rövidebb motívumsorokba, sűrítettebb formába tömörülve, kristályosabb szerkezetben s főként másfajta metrikai-ritmikai arculatban jelenik meg. A marosszéki forgatós a → táncrendben legtöbbször középütt helyezkedik el (lassú, korcsos, sebes), másutt a ciklus végén (lassú, friss, marosszéki). A Felső-Maros vidékén két különböző tempójú változatban is előfordul a táncrendben a második és a negyedik táncként (verbunk, sebes forduló, lassú, korcsos, cigánycsárdás). A marosszéki forgatós formai és zenei sajátosságai alapján a csárdás kialakulását megelőző régibb forgatós, → csalogatás a páros táncréteg legfejlettebb képviselője. Ennélfogva a régibb Kárpát-medencei forgós-forgatós páros táncok régibb, fejlett típusai a marosszéki forgatós közeli rokonai, így pl. a D-erdélyi román învîrtita. – Irod. Lajtha László: Kőrispataki gyűjtés (Bp., 1955); Pesovár Ernő: A csalogatós csárdás (Tánctud. Tanulm., 1965–66); Bp., 1967); Martin György: A marosszéki táncciklus (Táncműv. Ért., 1970. 1. sz.); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).

Marosszéki forgatós táncírása

Marosszéki forgatós táncírása

Martin György

Marót Károly (Arad, 1885–Bp., 1963): klasszika-filológus, egy.-i tanár az MTA tagja. Tanulmányait a bp.-i egy.-en végezte. 1917-ben a kolozsvári egy. magántanára, majd 1924-ben a szegedi egy.-en a klasszika-filológia tanára lett. 1947-től haláláig a bp.-i egy.-en tanított. Klasszika-filológiai és vallástörténeti tanulmányain keresztül jutott el a néprajzhoz. A görög irodalom korai alkotásait és a homéroszi eposzokat vizsgálva a népköltészet, ill. az általa meghatározott „közköltészet” kutatásában is maradandót alkotott. A szellemi élet megnyilvánulásait saját terminusával a „sublogikus” fogalmával magyarázta. Rítustanának kidolgozásakor Szent Iván ünnepéből indult ki, de megoldását mindenfajta ünnepre alkalmazhatónak vélte. A Tylor által alkotott survival elképzelést bírálva és továbbépítve revival-ról beszélt, amely a rítusok újjászületésének, megvalósulásának lélektani magyarázata. A magyar néprajzi kutatások megújítására a korabeli etnológiai felfogás, a bio-etnológia szemléletének átvételét javasolta. – F. m. Homeros, a „legrégibb és legjobb” (Bp., 1948); A népköltészet elmélete és magyar problémái (Bp., 1949); A görög irodalom kezdetei (Bp., 1956., németül: 1960); Az epopeia helye a hősi epikában (Bp., 1964). – Irod. Szalay Ágnes: M. K. irodalmi munkássága (Antik Tanulm., 1955).

Marót Károly

Nagy Ilona

mars: → induló

marszíj: → hám

mártás: a levesnél sűrűbb, laktató, a régebbi parasztkonyhán többnyire önálló étel. A szakácskönyvekből, étlapokból ismert mártást a késő középkori főúri konyha húsételeihez használták. Főételekként elsősorban nem főzelékeket adtak húsfeltéttel, hanem húst körítéssel. Az erre alkalmas választékból ritkább a kása, a tészta, még ismeretlen a burgonya, leggyakoribb és változatosabb a mártás: a hús híg körítése, a régi nyelvben gyakran néven. Az újkori polgári és parasztkonyhán már magának a húsnak a szerepe ettől és egymástól is lényegesen eltérő, nemkevésbé a mártásé. A századforduló táján a hazai parasztkonyhán kevés, de a két világháború között talán még ennél is kevesebb a mártás. Régebben a mártás a parasztoknál elsősorban önálló ételfogás volt, csak kivételesen készült hús mellé. Pl. Ny-Dunántúlon a parádés lakodalmi főétkezésen, ahol az ételsorban hús és mártás is szerepel, ezeket egymástól távol tálalták, a húst körítés nélkül kaláccsal ették, a mártást magában. A régi mártások leggyakoribb alapanyagai: az aszalt gyümölcs, hagyma, torma és önállóan is a liszt. Az utóbbiból különféle ízesítéssel főzték a rozmaringos, tormás, paprikás nevű mártásokat. Újabb a paradicsom- és zsemlemártás. A főzeléklevelekből (sóska, spenót, csalán stb.) tavasszal főzött, levesnél sűrűbb ételek besorolása nehéz. A népnyelv a mártások és a → főzelékek között fogalmi elkülönítést nem tükröz. A levesekkel szemben mindkettő vastagétel, a → rántással készült babfőzelék is mártó, mártóétel . Ugyanakkor a mártás a sűrű kásákkal, pépekkel és egyéb lé nélküli ételekkel szemben mégiscsak hasonlít a leveshez, mert léféle. A parasztlakodalmak rangját dicsérő szólás – „csak léféle volt hétféle” – él ugyan a túlzás eszközével, de nem nélkülözi a valóságalapot. A sokféle léből azonban legfeljebb kettő volt → leves, de mellette adhattak egynél több mártást is. Századunkban a mártásoknak újabb változatai is ismeretesek az ünnepi étkezésekkor a parasztkonyhán, a húsételek híg körítése, amit szósz nak szoktak nevezni.

Kisbán Eszter

Martin György (Bp., 1932–): néptánckutató, az MTA Népzene Kutató Csoport tudományos főmunkatársa (1965–), az MTA Zenetudományi Intézet osztályvezetője (1973–), kandidátus (1970), Erkel Ferenc-díjas (1978). Tanulmányait a bp.-i ELTE magyar (1954) és néprajz szakán végezte (1958). 1955-től a bp.-i Népművelési Intézet Néprajzi Osztályán, 1958-tól a táncosztályon dolgozott. 1965-ben etiópiai kutatóutat tett. Tánc- és zene-folklorisztikával (K-európai összehasonlító tánckutatással) foglalkozik. Számos tanulmánya jelent meg magyar és külföldi szakfolyóiratokban. – F. m. Bag táncai és táncélete (Bp., 1955); Motívumkutatás – Motívumrendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motívumkincse (Bp., 1964); A magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); A magyar nép táncai (Bp., 1973, 19742).

mártogatós: → lippentős

Márton napja (nov. 11.): a Pannóniában született tours-i püspök emléknapja, amelyet az 1611. évi nagyszombati zsinat határozata szerint még megünnepeltek. Szent Márton a középkor egyik legnépszerűbb szentje volt, kultusza hazánkban is virágzott, emlékét helynevek, oltárképek egyformán őrzik. A 14. sz.-i krónikákban határnapként szerepelt: a tisztújítás, a fizetés, a jobbágytartozás lerovásának napja. A Márton napjai járandóság a pap, a felköszöntés (recordatio) a tanító javadalmai között szerepelt. Az 1649. évi céhszabályzat a pásztorok járandóságára utal: „Szent Márton napján ... valamint régi szokás volt, most is, akiktül mi lehet, megadassék.” Az egykori kötelezettségek a későbbi századokban elfelejtődtek, vagy ajándékozássá alakultak át. A pásztor sorra járta azokat a házakat, amelyeknek állatait őrizte, s a ház gazdájától ajándékot kapott. Vépen (Vas m.) Márton napjának előestéjén a kanász járta sorra a házakat, s köszöntőt mondott: „Adjon Isten szerencsés jó estét! Megjött Szent Márton püspök szolgája. Adjon Isten bort, búzát, bikessiget, lölkünknek üdvössiget!” A kanász ezután mákos- vagy túrós lepényt meg pénzt kapott. A népi → időjóslás szerint kemény tél várható, ha Márton fehér lovon jön (ha Márton napján esik a hó), ha barna lovon jön (ha nem esik), enyhe. A Dunántúlon e napon vágták le a Márton lúd ját, s kóstolták meg az újbort. Ny-Mo.-on és Szlovákia egyes vidékein Márton napja előestéjén a kanász Márton vesszejé vel (nyírfavessző) járta sorra a házakat és → köszöntőt mondott. Azt tartották, hogy ahány ága van a gazdának vagy gazdasszonynak átadott vesszőnek, annyi szaporodás lesz az állatokban. (→ még: aprószentek-hordás) – Irod. Szendrey Zsigmond: Márton napja (Népünk és Nyelvünk, 1933); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból (I–II., Bp., 1977).

Pásztorember vesszőhordása

A pásztorok vesszőhordása (Őrhalom, Nógrád m.)

Manga János

Márton szép Ilona: → Júlia szép leány

Márton vesszeje: → Márton napja

martosi viselet: Martos, továbbá Hetény, Szentpéter, Madar, Újgyalla, Naszvad és Imely Komárom megyei, a mai Csehszlovákia területén fekvő falvak magyar lakosságának öltözete. – A korai férfiingek egyenes T szabással készültek, borjúszájú ujjakkal. Derekuk rövid volt. Ezt a formát álló gallérú, hosszabb derekú ing követte, még mindig borjúszájú ujjakkal; majd egy lehajtós gallérú, keskeny kézelős változat következett, még mindig vászonból. Öregemberek viselték ezt akkor, amikor a fiatalabbak lehajtós gallérú, kézelős, bő ujjú gyolcsingeket hordtak szegőzött ingelejjel. Gondosan kirojtozott aljú, ráncba szedett vászongatya egészítette ki ezt az alsó testen, mint nyári munkára és ünnepre való öltözet. Viselték ugyan öregemberek télen is – kettőt egymás fölött – úgy, hogy csizmájukba három oldalról betűrték a gatyaszárat, csak hátul lógott ki. A gatyák fordítósak, elejük és hátsó felük egyforma volt, két szár között a toldásuk ugyan nagy, de nem annyira feltűnő, mint az ógyallaiaké, amelyikről így szól a csúfolódó vélemény: „a gyallai viselet, rojtos gatya, nagy ület”. Az ing-gatyás viselethez magasan csukódó, álló gallérú fekete posztó pruszlik tartozik. Télen a fiatalemberek és a módosabb öregek fekete posztó csizmanadrágot öltöttek. A ködmön és szűr már korán eltűnt a martosi viseletből, s a subának is jóformán csak az emléke maradt fenn: a bővített családszervezetben élő férfiak között csak a családfő viselhette. Fekete posztó kiskabátot hordanak télen. A bélelt kabát nyakán perzsián szőrme van, a tehetőseknek ugyanilyen a sapkája is. A kalap kerek tetejű, kis karimájú. Nyáron lábukon magasan csukódó papucsfélét hordanak, télen és ünnepen csizmát. A férfiöltözetek díszei a keszkenők, a fiatalemberek szalagcsokrai, bokrétái, legfőképpen azonban az ezüst és pakfon gombok; más formájút hordanak a mellényeken és mást a kiskabáton. Emlékeznek a korábbi mentéken viselt mentekötő lánc okra is. – A lányok kétfelé választott hajukat hátul a nyaknál egy darabon lazán (fonatlanul) hagyják, csak a végét fonják be szalaggal. Az asszonyok fésű köré tekerik kontyukat s kis kemény alsó fékető vel fedik be. Ünnepen vagy ha kimennek a házból, fejkendővel kötik be a fejüket vagy egy második főkötőt tesznek föl. Ebből a féketőből egy-egy asszonynak hat különböző darabra is szüksége van asszonyi élete folyamán, mert a rárakott arany és más csipkesorok száma, a pántlikák színe és hossza jelzi viselőjének korát, állapotát, cserélődik néhány évenként. A fékető elé vendégcsipkét tűznek, mely megfelel más vidékek pártapántlikájának, pártájának. Az arany és piros színárnyalatoktól a fekete-lila felé hajló főkötőváltozatok fölött ünnepen kendőt viselnek. Martoson nemcsak négyszegletes, ill. négyzetes, de tégla alakú fejkendőt is viselnek, s ezeket máshonnan nem ismert módokon kötik, ill. tűzik meg. Az átlósan összehajtott négyzetes kendőt általában a tarkón kötik meg, ritkábban az áll alatt. Az atlasz vagy tüllcsipke kendőváltozatait szokás az áll alatt megtűzni, oldalait szélesen kitartva. A hosszúkás formájú tüllcsipke kendőket „hüssösen” tűzik meg, csak beborítják velük a fejet, kötés nélkül, s a kendő java hátukra hull. Alig pár éve még lányok is, asszonyok is hordták a → pintli nevű homlokkötőt. A nyakon a gyöngysor mellett több soros ezüstláncot is viselnek. Kétféle inget ismernek: mindkettő mellévarrott, az egyik sípujjú – öregek hordják, a másik tászlis – a divatos, kézelős, kis fodrú ing. Rendesen két inget szokás viselni egymás fölött. Mindkettő dereka vászonból, ujjai pedig finom gyolcsból valók. Ismerik az egész vászoninget is frisskó néven, amelyet munkaruhául öltenek más öltözetdarabok fölé. Az ünnepi ingek ujját piros vagy fekete rátéttel díszítik. Az ing háromnegyed hosszúságú ujjára csatos gumi t (gumiszalagra varrt szalagcsokrot) húznak ünnepen, ezen szabályozzák: veszik rövidebbre vagy engedik hosszabbra. Az ing alá pendelyt öltenek. Ez mindig vászonból van, széles gallérú; két vállpánttal, köténnyel mint harmadik öltözetdarabbal viselik, ez volt nyáron a munkaruha. Érdemes megjegyezni, hogy a halott nőre csak a pendelyt öltik fel, a szoknyát csupán ráterítik (mint újabb ruhadarabot). A szoknya korábban sötétfalú (alapú) gyári kelmékből, jobbára kasmírból készült, csupán apró mintázatának színei s az aljára varrt szalagdíszek jelezték a viselő korát, állapotát. A martosi szoknya kétaljú: ezt úgy érik el, hogy belülről egy 10 cm széles, a szoknya hosszával egyező s azzal egyezően szegett fodrot varrnak hozzá. A kötény négy szél kelméből készül, elöl középütt összevarrva és kétfelé ráncolva, ill. lerakva. Fönn gallérba van szedve. Az ünnepi példányokat telerakják szalagsorokkal, farkasfogakkal, csipkével. Készülhet vászonból, gyolcsból, batisztból és kékfestőből, valamint fekete atlasz selyemből. Olyan bő, hogy a szoknyát csaknem teljesen elfedi. A női öltözet egyik legfontosabb elemének tartják a karöltőnél teledíszített pruszlikot, melynek aljához keskeny farpárnát, → csípőpárnát varrnak. Az ing-pruszlik fölé vállkendőt kötnek. Ezeket nem készen vásárolják, hanem maguk szabják, varrják kelméből. Széleihez keskeny, tömött fodrot illesztenek. Az ünnepi kendőknek, mint minden többi öltözetdarabnak dísze a több rend rózsás szalag, arany csipke. A szabott kendőnek külön díszítik körhöz hasonló alakú és a csípőn gondosan kiterített „lógóját”. Hűvös időben vagy télen különböző mértékben bélelt ujjasokat, kaci kat öltenek az ing-pruszlik fölé, a kendő alá. Van azonban olyan drága kelméből készült ujjas is, amit legfölülre, tehát a kendő fölé öltenek, nyakban szalagcsokrokkal díszítenek. A piros, ill. idősebbek a fekete csizmát nyáron is viselik. A tuszli nevű, vidraprémből készült kis kemény, henger alakú muff nem téli kézmelegítő öltözetdarab náluk, mint rendeltetésszerűen lenne, hanem a fiatal asszonynak a főkötővel együtt mintegy címere, jelképe. Nagyünnepi viselethez elmaradhatatlan. A martosi viseletnek az a sajátossága, hogy noha vállkendős, új stílusú öltözet, ez a vállkendő nem simul a testhez derékban, hanem a hason, szokatlan módon, két félkör alakban lelóg. Csak innen ismert öltözetdarab a fönt leírt pendely. Egyébként a díszítő szalagok, csipkék finom egymás mellé illesztése, a színek finom differenciáltsága – akárcsak a kalotaszegi viseletben – emeli ki a martosi viseletet. – Irod. Fél Edit: A női ruházkodás Martoson (Népr. Ért., 1942).

Fél Edit

masina: → takaréktűzhely

másodbíró, falugazda , második bíró : városban vagy községben (falu) a tanács, elöljáróság azon tagja, aki teljes anyagi felelősség mellett a közvagyont kezelte, ill. felügyelt az ilyen irányú tevékenységre ( → bíró ) . A funkció általános elterjedése a 18. sz.-ra esett, amikor a községekben a közvagyon gyarapodott, és a város, község önálló jogi személyiségét bizonyos meghatározott körben kezdték elismerni. Szükség volt tehát olyan egyszemélyes felelősre, aki a jó gazda gondosságával megőrizte és gyarapította mindazon ingó és ingatlan javakat, amelyeket közvagyonként a gondjaira bíztak.

Tárkány Szücs Ernő

másodbor: nemesebb alapanyagból (törköly, borseprő, zúzatlan szőlő) felöntés útján (bor, must, víz) erjedéssel nyert, az alapanyagnál gyengébb, de a felöntésnél jobb minőséget adó borfajta-csoport. A másodborok alapanyag szerint lehetnek: 1. Törkölybor: A kitaposott vagy gyengén sajtolt törkölyre víz felöntésével keletkező 5–7% alkoholtartalmú savanykás ital, ami munkás bor, kapás bor néven ismert. A 16. sz. óta a parasztgazdaságokban is nagy mennyiségben előállított törkölybor szinonimáinak száma megközelíti az ötvenet: csíger, lőre (É-Mo.), icsar (Tokaj Hegyalja), csinger (Alföld), csűgör (Erdély), korkovány (Balaton-mellék), vinos (Baranya m.) stb. Századunkban a lőre és a csiger köznyelvi kifejezéssé vált. A minőségi fehér szőlők taposással végzett mustnyerése mellett különösen jellemző volt a lőre készítése É-Mo.-on. A paraszti étrendben nemcsak mindennapi ital (napszámosok, szakmányosok, kapások napi járandósága), hanem mint borcibere reggeliként is szerepet játszott (cukrozott vagy fűszerezett lőre kenyérrel). A lőrefélék egy különleges változata a mézbor (Erdély, Ny-Dunántúl): a szőlőtörkölyre öntött vizes mézléből erjesztett másodbor. A legjobb minőségű törkölyborok bor- vagy mustfelöntéssel készülnek: → aszú, → fordítás. – 2. Seprőbor: A jó minőségű borseprőhöz víz hozzáadásával készült másodbor. Lőre és csiger néven a törkölyborral együtt az egész magyar nyelvterületen készített ital. A legjobb seprőbor az aszútésztára öntött mustból készül: máslás (aszú). Seprőbornak nevezik a lefejtett bor aljának, a seprős bornak a seprőrés en (sűrű szövésű kenderzsákon kőnyomatékkal) történt átsajtolása útján nyert kesernyés ízű borféleséget is. – 3. Szőlős bor: A zúzatlan, elsősorban vörös szőlőfürtökre bor, must vagy víz felöntésével erjesztett másodbor. A ma már csak a Dunántúl néhány vidékén előállított ital rámpás bor (Baranya, Tolna m., Duna–Tisza köze, Erdély) és ráspia (ÉK-Mo.) néven is ismert. E paraszti borkülönlegesség részben balkáni, részben német forrásokra (Rappes) vezethető vissza, de végső soron a római korban is gyakorolt borkészítési eljárás volt. A kád vagy hordó csapján leengedett szőlős bort többször utántöltötték, s mint házi bort asszonyok is fogyasztották. (→ még: bor) – Irod. Andrásfalvy Bertalan: A vörösbor Magyarországon. Szőlőművelésünk balkáni kapcsolatai (Népr. Ért., 1957); Vincze István: A borkészítés módjai és eszközei, különös tekintettel a borsodi Hegyközre (Ethn., 1960).

Kecskés Péter

második jobbágyság: → örökös jobbágyság

második merseburgi ráolvasás: a 9. sz.-ban feljegyzett ófelnémet változatának lelőhelyéről elnevezett → epikus ráolvasás típus. Európa nagy részén elterjedt (legtöbb feljegyzett szöveg É-Európából származik). A nagyszámú magyar változatanyag jórészt a D-Alföldről származik. Bornemisza Péter is közölte az Ördögi kísérletek bájoló imádságai közt. Nagy európai elterjedtségét varázskönyvekben, boszorkányperekben való feljegyzésének, terjesztésének is köszönheti. A Jacob Grimm által 1842-ben publikált merseburgi szöveg hét (az újabb kutatások szerint hat) szereplője közül kettőnek a neve bizonyosan germán istennév (Odin és Freia); ezért a kutatás az ónémet varázsköltészet írásos bizonyítékának tekintette; mások keresztény szöveg csak nevekkel való „pogányosításának”. Bizonyos, hogy az összes többi szöveg – a merseburgihoz korban igen közel állók is – keresztény jellegű. A vita nem dőlt el; nem dönthető el a szintén intenzíven kutatott keletkezési hely kérdése sem, mivel a második merseburgi ráolvasás az epikus ráolvasások meglehetősen általános szövegsémáit tartalmazza: Valaki (Odin, ill. Krisztus, ritkábban Krisztus Máriával, szent Péterrel stb.) lovagol (a késői szövegekben gyakran szamáron utazik), lova megbotlik, lába kificamodik. Vagy maga a lovas, vagy egy másik személy, akivel véletlenül találkozik, gyógyítja meg a ló lábát: „Csont csonthoz, vér, vérhez, tag taghoz...” stb. szavakkal. E gyógyító szavak a második merseburgi ráolvasás legállandóbb részét képezik (az Atharvavedában is fellelt párhuzama kapcsán egyesek a szöveg keletkezését a közös indogermán múlt idejére tették, de e szavak is bizonyos fajta gyógymódokat kísérő általános szövegsémának látszanak). A magyar változatok szerint Krisztus (néha Józseffel, Máriával, szent Péterrel stb.) szamárháton Jeruzsálembe utazván, kőhídon (acélhídon) megbotlik. Vagy maga gyógyítja szamarát vagy egy Fice Márton, szent Ficéria, Fice Máté stb. nevű gyógyító személy (Bornemiszánál Mária), elmondván az „ín ínhoz ...” kezdetű gyógyító szavakat. A ráolvasásnak ez a második része önállóan is előfordul (egész Európában: hasonlóképpen). – Irod. Mausiklea, V. J.: Über russische Zauberformeln, mit Berücksichtigung der Blut und Verrenkungssegen (Helsingfors, 1909); Christiansen, Reidar Th.: Die finnischen und nordischen Varianten des zweiten Merseburgerspruches (FFC, 18, Hamina, 1914); Älteste deutsche Dichtung und Prosa (Közreadja Heinz Mettke, Leipzig, 1976).

Pócs Éva

második uram: → sógor

másodlagos primitivitás: F. Krause megfogalmazása szerint bizonyos kultúrák eredeti (előrehaladottabb, differenciáltabb) állapotukból sajátos tényezők (elvándorlás, sivár környezetbe kényszerítés) következtében elszigetelődtek és elszegényedtek. A meghatározás bizonytalanságát jelzi, hogy gyakran a másodlagos primitivitás értelmében alkalmazzák a dekulturáció, devolúció, → dezintegráció, regresszió terminusokat. (→ még: peremkultúra) – Irod. Krause, F.: Zum Problem der primitivsten Völker (Leipzig, 1926); Cooper, J. M.: Areal and Temporal Aspects of Aboriginal South American Culture (Washington, 1944); Bidney, D.: Theoretical Anthropology (New York, 1953).

Boglár Lajos

maszk: → álarc

maszkos tánc: A magyar néphagyományban csak bizonyos szokások álarcos résztvevőinek táncáról beszélhetünk, de ezek szerepe elengedhetetlen volt. Így a disznótorba látogató hívatlan maszkások vagy maszkák a torozás helyén rögtön táncra perdültek, tulajdonképpen ez egyetlen ténykedésük. Húshagyó kedden is szokásban volt. A maszkosok tánca bőséget idéző, jókívánságot kifejező. Erdélyben és Moldvában a különböző állatalakot öltő maszkások házról házra járva meghatározott dallamra sajátos táncot járnak s ennek is szerencsét hozó erőt tulajdonítanak ( → kecsketánc ) . A gyimesi, csíki és bukovinai betlehemes játék álarcos csobán jai ( → juhász ) szereplésének is fontos része volt a tánc ugyanúgy, mint a nyelvterület más részén is szokásos betlehemes játék ( → betlehemezés ) már többnyire maszk nélküli, de valamilyen formában elváltoztatott arcú (festett vagy ragasztott bajuszú és szakállú) pásztoralakjainak.

Andrásfalvy Bertalan

maszlagolás: → mérgezőhalászat

maszók: → cserge

matak: → csiga

Máté ágya: → Megölő Istéfán

mátka: valószínűleg a délszláv anya, matka főnév átvétele, de a magyar nyelvben sohasem anyát, hanem kiválasztott kedvest, barátot, közelálló személyt jelent. Köznyelvi jelentése: elkötelezett ara, menyasszony , „jegybéli mátka”. A jegyesek összemátkásodnak . A mátka a D-Dunántúlon és a palócoknál a lánypajtások közül kiválasztott, bizalmas, legjobb barátnő. A mátkák barátságukat némely vidék szokása szerint kis szertartással pecsételték meg ( → komatálküldés ) . Gyakori volt, hogy a lánykori mátka lett a későbbi keresztanya, komaasszony ( → komaság ) . – Egy Nyitra környéki lakodalmas énekben a menyasszony legénymátkáitól is elbúcsúzik: „... legénypajtásimtól, legénymátkáimtól még búcsút sem vettem...” Ennek értelmében feltételezhetjük, hogy a legénymátka a korcsoportban hozzá illő, esetleg csoportosan hozzájáró falubeliek csapata lehet. A Drávaszögben az unokatestvért nevezik mátkának.

Morvay Judit

mátkálás: → komatálküldés

mátkáló vasárnap: → fehérvasárnap

mátkaság: → eljegyzés, → jegyesség

Mátraalja: kistáj, melynek két értelmezése van. Tágabb felfogás szerint a Mátra hegység teljes előterét és környezetét jelöli. Beletartozik az alföldiessé simuló dombvidék Gyöngyös városával és a szomszédos szőlő- és gyümölcstermelő körzettel együtt. Szűkebb, a helyi, népi szóhasználatban is élő Mátraalja fogalom csak a Mátra hegység É-i előtere a Zagyva és a Tarna völgyei között. Ennek központja a hajdani uradalmi centrumból az É-i Középhegység egyik legfontosabb üdülőhelyévé vált Parád község. – A Mátraalja a honfoglalás óta megült táj. A lakosság néhány 18. sz.-i eredetű betelepülő közösséget (szlovák) nem számítva r. k. magyar. A Mátraalja népét a néprajzi irodalom kibontakozásának korai időszaka óta → palócokként említik. Mind az anyagi műveltségben, mind a szellemi kultúrában, mind pedig a társadalmi életben sok archaikus vonást őrzött meg a legutóbbi évtizedekig. A szomszédságában kialakuló ipari munkahelyek és a mezőgazdaság szocialista átszervezése csupán az utóbbi negyedszázad alatt indított el gyökeres átalakulást. Akár a szűkebb, akár a tágabb értelmezést tekintjük, társadalmi, gazdasági-kereskedelmi és művelődési szempontból a nagy múltú vásárváros, Gyöngyös erősen befolyásolta. Közigazgatási, egyházi szempontból Heves m. székhelye, Eger is nagyon jelentős vonzást gyakorolt reá. – Irod. Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).

Mátraalji táj

Filep Antal

matrac: → derékalj

Mátray Gábor, Rothkrepf (Nagykáta, 1797–Bp., 1875): zeneszerző, zenetörténész, pedagógus. Családja 1804-ben költözött Pestre, az egy.-en jogot, magánúton zenét és zenetudományt tanult. 1816-tól nevelő volt. 1833–41 közt szerk. a Regélőt és melléklapját, a Honművészt. 1837-től munkatársa, 1846-tól őre az MNM könyvtárának. Párhuzamosan 1837-től a Hangászegyesület titkára, 1840-től az egyesület énekiskolájában – a Nemzeti Zenede elődjénél – ig. Kótás népdalkiadványai, népzenei, zenetörténeti tanulmányai e szakterületnek az önkényuralom alatt legrangosabb hazai termékei. – F. m. Magyar népdalok egyetemes gyűjteménye (Pest, 1852–58); Történeti, bibliai és gúnyoros magyar énekek dallamai a XVI. századból (Pest, 1859). – Irod. Várnai Péter: Egy magyar muzsikus a reformkorban. M. G. élete és munkássága a szabadságharcig (Zenetudományi Tanulm., II., Bp., 1954); Várnai Péter: M. G. élete és munkássága a szabadságharctól haláláig (Zenetudományi Tanulm., IV. Bp., 1955).

Sándor István

matrilineáris leszármazás: → anyaági leszármazás

Mátyás-ének: → Mátyás király alakja az élő néphagyományban elsősorban mondákban, szólásokban él. A 16. sz.-ban azonban a nevéhez kapcsolódó epikus énekek is népszerűek voltak, amelyekhez hasonlókat a szomszédos népek jelen századunkig megőriztek. Mátyás halála évében ismeretlen szerző jegyezte föl a népies hangvételű verset Néhai való jó Mátyás királ kezdősorral, ami a Gyöngyösi-kódexben maradt ránk (RMKT, I.). A krónikás énekek hangján sorolja Mátyás győzelmeit, és mint népének oltalmazóját, szegényeknek gyámolítóját siratja. A 15. sz.-i ének népies ihletését mutatja a huszita cantilénák ritmusának alkalmazása is. A Mátyás király életéről 1567–68 körül írt krónikás ének (amit Görcsöni Ambrus, Homonnai Drugeth Gáspár lantos deákja jegyzett föl) népszerű volt. Ezt bizonyítja, hogy még a 16. sz.-ban legalább öt kiadást ért meg. A krónikás ének a szájhagyományból és Thuróczi krónikájából merítette adatait. Az eseményleírás Bécs elfoglalásáig halad. A befejező részt később illesztették hozzá. Bogáti Fazekas Miklós írta le 1577-ben a király haláláról szóló verseket. – Hunyadi János és Mátyás király kultuszát a korabeli krónikákon kívül főként ezek a → históriás énekek éltették. A vitéz Hunyadi János vajdáról c. (1560) krónikás ének a kor igényének megfelelően törökellenes harcra buzdító, összefogást hirdető, vezért dicsőítő ének (Hunyadi-énekek) . Mátyás vitézi tetteire vonatkozóan csupán néhány verstöredéket ismerünk, pl. az ismeretlen szerző által feljegyzett Szabács viadalá t. De a Mátyás-énekek korabeli népszerűségét jelzi az a tény, hogy Zrínyi Miklós Mátyásról szóló tanulmányában egy népies históriás ének sorait idézi. – A Mátyás-énekek a szomszédos népek (szlovák, délszláv) folklórjában mindmáig megmaradtak. A királlyá választásról hat epikus éneket jegyeztek eddig föl, amíg a magyar hagyományban csupán egy verstöredéket ismerünk:

Mátyást mostan választotta mind az ország királyságra. Most ezt adta Isten nekönk, menyországból oltalomra.

A délszláv Mátyás-énekek a törökellenes küzdelem folklór vetületének részei. Így aktualitásuk a múlt századig megmaradt. Ennek következménye viszont az is, hogy Mátyásnak tulajdonítják a nem vele történt eseményeket is. Több ének szól pl. arról, hogy Mátyás miként szabadítja ki feleségét a török fogságból, valamint arról, hogy a király harmadszori fogságában leli halálát. – Irod. Tolnai Adél: Mátyás királlyal foglalkozó költészetünk forrásai (Bp., 1911); Dávid András: A Mátyás király alakját idéző délszláv epikus énekhagyományról (Hungarológiai Intézet Tud. Közl., 1969).

Kriza Ildikó

Mátyás király: a magyar és szomszédos népek folklórjának kiemelkedő hőse. Nevéhez számtalan → monda és → anekdota fűződik. Tóth Béla A magyar anekdotakincs c. gyűjteménye ezek közül nyolcvan változatot közöl (Bp., 1898). Szólásokat, meséket, sőt balladát is ismerünk Mátyás királyról. Mivel az irodalmi változatok mellett a magyar nyelvterületen hosszú ideig viszonylag kevés eredeti Mátyás király mondát jegyeztek fel, kialakult az a vélemény, hogy a róla szóló történetek csak a 18. sz. folyamán terjedtek el nálunk európai anekdotás könyvek alapján. Bár némely változatnak feltételezhetően ez a forrása, mégis bizonyosra vehetjük, hogy Mátyás király neve halála óta a szóhagyományban is fennmaradt. Benczédi Székely István Világkrónikájában 1558-ban már megemlítette, hogy Mátyás királyról több trufa járt közszájon. A legutóbbi években történt gyűjtések azt bizonyítják, hogy a szóhagyományban még ma is bőségesen találhatók Mátyás királyról szóló mondák és anekdoták. Az egész magyar nyelvterületen, de különösen a Csallóközben, Mátyusföldén, Gömörben és a Bácskában népszerű folklórhős. – A mondakör gyakoribb típusai: Mátyás királlyá választása. Egyszerű szolgalegény, gazdájával együtt végzi a mezei munkát, majd fordított vasekéről fogyasztja el az ebédet, amikor híre jön a királyválasztásnak. Olyan királyt választanak, aki vasasztalról eszik. További jelei elhivatottságának: a szára ág kivirágzik; a korona a fejére száll. (Mindkettő nemzetközi vándormotívum.) Ez a típus Mátyás király nevével kapcsolatosan a szlovák és rutén mondákban is elterjedt. Korábban a cseh-morva Libusa-Przemyœl mondakörben már szerepelt. – A mondák legnagyobb csoportja Mátyás igazságos voltát igazolja. Álruhában járja az országot, hátrahagyott írásából tudják meg kilétét. Máskor elővillanó királyi öltözete árulja el. Szőlőben kapáltat az urakkal, maga is velük dolgozik. Közös bográcsból kanalaz az öreg juhásszal, aki kezére üt, amikor előle is eleszi a húst. Inasruhában Bécsbe megy, hogy kikémlelje az ellenséget, maga előtt nagy kereket görgetve. – Több emlékhelyhez is fűződik a neve. Így Pest megyében kastélyokról, erdészlakokról stb. állítják, hogy Mátyás király ott pihent meg vadászat közben, ott mulatozott társaival. A Mátyás királyról szóló magyar folklór nemzetközi összehasonlító vizsgálata viszonylag részletesen kidolgozott. Tanulsága szerint a magyar Mátyás király-hagyományok jelentős hányadának kapcsolata van az ókori keleti, ill. a középkori európai folklórral és irodalommal. Más része helyi fejlemény. – A szomszédos szláv népek Mátyás király hagyománya rendkívül gazdag. A rutén és szlovák népmondákban a magyarokhoz hasonlóan a királlyá választás és az álruhás „jó király” motívumai dominálnak. Tündérmesei hősként is ismerik. A szlovének Mátyás király mondaköre igen gazdag és telítve van hősepikai motívumokkal. Mátyás király életének számos jelentős mozzanatáról tudnak, ciklusszerűen mutatják be. Itt a → Kyffhäuser-mondatípust is személyéhez kapcsolják. Némely délszláv mondában mint Antikrisztus szerepel. Ismerik törökverő hősként is (→ még: Hunyadiak mondaköre). A Mátyás királyról szóló magyar mondák és anekdoták több európai népnél ismeretesek. A németek Nagy Frigyesről, a csehek II. Józsefről, a franciák IV. Henrikről, a románok Nagy István moldvai fejedelemről (ªtefan cel Mare) mesélnek hasonló történeteket. – Irod. Zolnai Béla: Mátyás mondáink eredete és fejlődése (Irodalomtörténet, 1921); Grafenauer, Ivan: Slovenske pripovedke o kralju matježu (Ljubljana, 1951); Ferenczi Imre: Adatok a Mátyás mondakörhöz (Szeged, 1968).

Mátyás király aláírása

Az urakat megkapáltató Mátyás király szobra. Készült 1912-ben, Holló Barnabás munkája (Sajógömör, v. Gömör m.)

Dobos Ilona

Mátyás király aranyszőrű báránya: → igazmondó juhász, az

Mátyás király és az okos lány: → talányfejtő lány

Mátyás-mese: → Mátyás király személyéhez nemcsak → történeti mondák és → anekdoták, hanem különböző, → népmeseként számon tartott szüzsék is kapcsolódnak: → tündérmesék („Mátyás király és Toldi”: AaTh 725), → novellamesék (→ okos parasztleány, az: AaTh 875, → igazmondó juhász, az: AaTh 889, „A nyolc garas beosztása” (Focus): AaTh 921A, „A legjobb barát és a legnagyobb ellenség”: AaTh 921B, „Szabad rabló, szabad gyilkos, szabad koldus”: AaTh 921B*, „Mátyás király meg a csillagász”: AaTh 921C*, → megfejt bakkecskék, a: AaTh 921F*, „Huncut, aki meg nem eszi a kanalát”!: AaTh 921G*, → cinkotai kántor, a: AaTh 922 stb.), → trufák és bolondmesék („A rest leány”: AaTh 1370A*, „A kakas felosztása”: AaTh 1533, „A kőleves”: AaTh 1548, „A visszafordulás”: AaTh 1557, „A megfelezett ütlegek”: AaTh 1610, „A szegény és a gazdag ajándéka (A nagy tök és a négy ökör)”: AaTh 1689A, „A fává vált kard”: AaTh 1736A, „Mátyás király lustái”: AaTh 1950). Indokoltnak látszott, hogy a fent felsoroltakon kívül még néhány formai és tartalmi szempontból mesének tekinthető Mátyás-mondánkat is a nemzetközi → népmese-katalógus e célra fenntartott számához (AaTh 921, ill. MNK 921*) soroljuk. Ide kerültek tehát a Mátyáshoz kapcsolódó novellamesék (→ rablótörténet) mellett az anekdoták, → hazugságmesék, → szólásmagyarázó mesék és trufá k, amelyeknek ma még a nemzetközi népmese-katalógusban állandó helyük nincsen, sőt olykor mondajellegű események is, amelyek végső helye csak a Magyar Népmese-katalógus, ill. Történeti Mondakatalógus elkészülte után dől el. Mátyás-mesének tekintettük tehát Ortutay Gyula előmunkálatai alapján a következő típusokat: „Mátyás király és az öregember (Messzie-e még a messzi? – Juhány bácsi?)”: MNK, 921 I*a–b, „Mátyás király és a fiatal bíró”: MNK, 921 II*, „Mi van legtöbb a világon? (orvos)”: MNK, 921 III*, „Mátyás király és a kolozsvári bíró”: MNK, 921 IV*, → Egyszer volt Budán kutyavásár: MNK, 921 V*, „Mátyás király vendégségben (belenyúl a házigazda előtt a tálba)”: MNK, 921 VI*, „A megtrágyázott lencse”: MNK, 921 VII*, „A zálogba tett mente (biblia)”: MNK, 921 VIII*, „Mátyás király és a mutatványos”: MNK, 921 IX*, „Mátyás király vöröshagymát kapáltat (Mátyás király Gömörben)”: MNK, 921 X*, „Mátyás király mint kerekes (szekeres)”: MNK, 921 XI*, „Mátyás király és a kamarás”: MNK, 921 XII*, „A szegény ember földje az uraságé között volt”: MNK, 921 XIII*, „Az urak meg a nádas”: MNK, 921 XIV*, „Vérré válik, mint barátban a lencse”: MNK, 921 XV*, „Mátyás király kölest hord”: MNK, 921 XVI*, „Mátyás király napszámban”: MNK, 921 XVII*, „Mátyás király a szállásadó cigányoknál”: MNK, 921 XVIII*, „Mátyás király Monokon (A gróf helyett inkább a szegény embernél száll meg)”: MNK, 921 XIX*, „Mátyás király és a gyomorbajos püspök”: MNK, 921 XX*, „Mióta kell az üres kocsinak a terhes szekér elől kitérni?”: MNK, 921 XXI*, „Az ingyen nem temető pap és Mátyás király”: MNK, 921 XXIIa*, „Az ingyen nem keresztelő pap és Mátyás király”: MNK, 921 XXIIu*, „Csóri csuka, nincsen mája!”: MNK, 921 XXIII*, „Az egy évig álló strázsa”: MNK 921 XXIV*, „Mátyás ujja mint tengelyvégszeg”: MNK, 921 XXV*, „Egy font hús”: MNK, 921 XXVI*, „A lánygyermek is örökölhesse apja vagyonát”: MNK, 921 XXVII*, „Mátyás király és Király Mátyás”: MNK, 921 XXVIII*, „Hogyan osztotta be életét az öregember?”: MNK, 921 XXIX* (BN, 922 III*). – A Mátyás-mesék száma még minden bizonnyal növekedni fog. Már címük is elárulja szociális beállítottságukat és magyarázza Mátyás király és a hozzá fűződő történetek népszerűségét. A király a szegényemberek gyámola a felettük hatalmaskodókkal, támaszuk a nyomorúsággal szemben. – Irod. Tóth Béla: A magyar anekdotakincs (I–VI., Bp., 1898–1903); Jókai Mór: A magyar nép élce szép hegedűszóban (Bp., 190410); Ortutay Gyula: Magyar népköltészet (III., Bp., 1955); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (III., Bp., 1960).

Kovács Ágnes

matyó bútor: → miskolci bútor

matyó cifraszűr: a három matyó faluban: Mezőkövesden, Tardon és Szentistvánon viselt → szűr. Alföldi kunsági formája volt. Készülhetett Mezőkövesden is, de a miskolci, egri, tiszafüredi szűrszabók is gyakran árulták szűrjeiket a mezőkövesdi vásárokon. Ami a matyó szűr szabását illeti, 1900 után – feltehetően a debreceni szűrök hatására – nyakas formában, tehát kis felálló gallérral is készült. Ezek a szűrök már nagyobb gallérúak és szélesen szegettek voltak. A felálló gallérú szűrt vak nyakas formában is csinálták. – A matyó cifraszűr díszítménye az 1870-es, 80-as években különféle színekkel varrott virágokból állt. 1900 körül ebből a tarkaságból az egyszínűség kétféle változatban honosodott meg: a szűrök egy részén az eleinte tarka virágokon elhatalmasodott a vörös szín, úgy hogy végül a leveleket is vörössel hímezték. Mezőkövesden kívül főleg Szomolyán és Bogácson viselték. Csillagos szűr nek is nevezték ezt a fajtát az elejére hímzett csillagról. Az egyszínűvé válás másik útja az uralkodó fekete szín a szűr egész díszítésén. Kezdetben kávébarna volt a hímzés, de lassan feketévé vált. Ilyen fajta szűröket a szomszédos Mezőcsát, Kisgyőr és Cserépfalu kálvinista lakosai a matyóknál már valamivel korábban is hordtak. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930).

Gáborján Alice

matyó hímzések: → mezőkövesdi hímzések

matyók: Borsod m. Ny-i felében síkvidéki területen fekvő három szomszédos település: Mezőkövesd, Tard, Szentistván lakói. Területükre használatos újabban a Matyóföld megnevezés is. Jellegzetesen a 18–19. sz. során kialakult néprajzi csoport. Korábban nem vált ki környezetéből. Mezőkövesdnek a 15. sz.-ban jelentékeny városi kiváltsága volt, lakossága a hódoltság folyamán kontinuus maradt. Tard folyamatossága kétséges. Szentistván 4–5 emberöltőn át lakatlan volt. A szomszédos településekben jelentős ref. tömegek éltek, viszont a matyók mindannyian r. k.-ok. Talán az ellenreformáció végére tehető kulturális elkülönülésük kezdete. – A matyó szó, amely egyébként személynévi eredetű, a Mátyás név származéka, Borsodon kívül r. k.-ok tréfás neveként is él. A matyók településeiben az Alföld É-i peremvidékének hagyományos társadalmi gazdálkodási rendje élt. Közvetlen településterületük gazdasági hasznosítása mellett pusztabérletekkel foglalkoztak. Ezek elvesztése után speciális munkamigrációs rendszer alakult ki, amelynek keretében a távoli (sokszor dunántúli) nagybirtokra szegődött → summás munkával keresték kenyerüket. Részben a gazdasági, társadalmi lehetőségeik szűkülése, részben a szigorú helyi endogámia hagyományőrzővé tette közösségüket, amit a kutatás társadalmi struktúrájukat, anyagi és szellemi kultúrájukat vizsgálva jól rögzített. Országosan közismertté vált viseletük, nemzetközi hírű hímzéskultúrájuk egészen új fejleményként a 19. sz. második felében alakult ki. A matyók kirajzásaikkal részt vettek távolabbi alföldi területek benépesítésében is. – Irod. Herkely Károly: A mezőkövesdi matyó nép élete (Bp., 1939); Györffy István: Matyó népviselet (Szerk. Fél Edit, ugyanebben a kötetben Sándor István: A matyók néprajzi bibliográfiája, Bp., 1956); Mezőkövesd város monográfiája (Szerk. Sárközi Zoltán–Sándor István, Mezőkövesd, 1973).

Utcarészlet (1906, Tard, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Szálláskertes település részlete (1906, Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Filep Antal

matyó viselet: → mezőkövesdi matyó népviselet

Mátyusföld, Mátyus földe (szlovákul Matušova ): a történeti Pozsony és Komárom m.-ben a → Csallóköztől É-ra, a Kis-Kárpátoktól, a → Hegyalatt-tól K-re a Vágig terjedő sík vidéki terület élő népi neve, amely a → Vízközt is magában foglalja. D-i területein a lakosság magyar, É-i sávján szlovák. A Mátyusföld magyarsága honfoglalás kori megtelepedésű. Nevét Csák Máté tartományúr itt fekvő birtokairól kapta. Területén a nyelvhatár az utóbbi évszázadokban D-i irányban elmozdult. Magyarsága egy részét érintette a II. világháborút követő kitelepítés és lakosságcsere is. A Mátyusföldön nagy kiterjedésű, évszázadok óta majorsági gazdálkodást folytató nagy uradalmak alakultak ki. Ezek ugyan korlátozták a fejlődést, azonban a kedvező értékesítési lehetőségek (Pozsony és a bortermelő városok közelsége) révén paraszti árutermelése az adott viszonyok közt élénk lehetett. Aprófalvas településhálózatában jelentékeny mezővárosok alakultak ki (Szenc, Szered, Vágsellye). Paraszti műveltsége felderítetlen. Mátyusföldet a szakirodalomban némely szerző jóval szélesebben értelmezi. Hozzászámítják a történeti Komárom és Esztergom m. Dunától É-ra eső vidékeit, amelynek nevezetes községei: Naszvad, Martos, Ógyalla, Bátorkeszi, Párkány, Kéménd. – Irod. Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGy, VIII., Bp., 1953).

Filep Antal

maxima: olyan → közmondás, amely erkölcsi szabályként alkalmazható az élet különféle helyzeteire, egy adott társadalomban érvényes általános igazságot fejez ki. Pl. A föld anya, a víz mostoha; Ki a földön ül, nem nagyot esik; Mit mással cselekszel, azt várjad fejedre; Olyan az ember, amilyen a munkája; Nem tudja az ember, kiben mi lakik; Sólyom madárnak nem lesz galamb fia; Ahány ember, annyi természet; Nincs oly rossz kert, melyben jó is ne teremne; Mindennek megvan a maga ideje; Aki sokat esküszik, kevés igazat mond. Közel áll a → szentenciához. – Irod. Erdélyi János: Magyar közmondások könyve (Pest, 1851); Margalits Ede: Magyar közmondások és közmondásszerű szólások (Bp., 1896); O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások (Bp., 1966); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969).

Szemerkényi Ágnes

máz: a kerámiatárgyak üvegszerű, színtelen vagy fémoxidokkal színezett átlátszó (→ ólommáz) vagy át nem látszó (→ ónmáz) bevonata vagy díszítő anyaga. A mázolás után a megfelelő hőfokon kiégetett tárgy a máz révén üvegesen csillogó felületet kap, szilárdsága növekszik, és mivel az agyag apró likacsait eltömi, alkalmassá válik folyadékok tárolására. – A különféle mázak használata az ókori keleti kultúrában már ismert volt. A római birodalom keleti tartományainak fazekasai is alkalmazták a máz egyik fajtáját, s tőlük terjedt el a távolabbi nyugati tartományokba, így Pannóniába is. Európában a középkor óta ismert és általánosan alkalmazott mindkét fajtája. A magyar fazekasok az ólommázat a késői középkor óta ismerik. Mátyás udvarában az ólommázat és az ónmázat is művészi fokon alkalmazták, az utóbbi azonban csak a 16–17. sz.-ban lett közkedvelt a habán fazekasok (→ habán kerámia) működése nyomán. – Irod. Wartha Vince: Az agyagipar technológiája (Bp., 1892).

István Erzsébet

mázatlan cserépedény: → fekete kerámia, → vörös kerámia

mázfolyatás, cirkolás , csurgatás : a cserépedénynek színes → földfestékkel vagy mázzal történő díszítése. A fehér, vörös vagy négerbarna engobe-bal festett tál, tányér oldalára elütő színű, folyékony anyagot – mázat vagy földfestéket (engobe-ot) – visznek fel, majd a festéket a kézben tartott edény hirtelen elforgatásával összefuttatják, s ennek eredményeként az edény öblében a színek spirálszerűen, szabálytalanul összefolynak és az edény teljes felületét befedik. Más esetben a festék csak az edény peremére vagy csak az öbölnek közvetlenül a fenékhajlathoz közeli sávjára kerül, s az egymás mellé függőlegesen fölvitt nedves engobe-csíkokat valamilyen hegyes tárggyal, esetleg cirokszállal – ekkor cirkolás nak nevezik – összehúzzák. A felület többi részét ugyanakkor más eljárással díszítik. – Ennek az absztrakt díszítménynek az előzményei a mohamedán vallású népek művészetében gyökereznek, ott pedig abban a vallási dogmában, amely tiltja a világ jelenségeinek konkrét ábrázolását. A mi népművészetünkbe azoktól a 16. sz.-i, a török hódoltság alatt kialakult műhelyekből került (a visegrádi, a szolnoki, a tabáni), amelyekben ennek a szellemnek megfelelően dolgoztak. Még távolabbi előzményét a kínai Bang-dinasztia (618–906) korabeli fazekasok folytatott mázas munkáiban fedezhetjük föl. Mo.-on a Sárközből származó edények egyik leggyakrabban alkalmazott díszítő eljárása. Európában azokról a területekről ismerjük, ahol szintén viselték a török hódoltság terheit, de ugyanakkor a mohamedán világ fejlett művészetének egyes elemeiben is részesültek. Így ismert Jugoszlávia, Románia, Bulgária némely fazekasközpontjából. – Irod. Soproni Olivér: Visegrádi folyatott mázas török kerámia (Művészettörténeti Tanulm., 1956–58, Bp., 1960); István Erzsébet: Sárközi népi cserépedények (Népr. Ért., 1964).

István Erzsébet

mázolás: a tapasztott falfelületek porózus külső rétegének híg sárral, agyagos oldattal való kezelése. Bizonyos löszös, enyhén homokos tartalmú földféleségek különösen kiváló mázoló anyagok voltak. A mázolással a falfelületeket időjárás-állóbbakká, esztétikusabbá tették. Gyakori volt, hogy a tapasztás mázolásakor dekoratív szándékkal különféle mintákat rajzoltak a mázolt felületre. Hullámvonalas, körkörös motívumoktól kezdve összetettebb virágdíszekig sokféle díszítményt használtak. A mázolás szokását teljesen háttérbe szorította a 19. sz. folyamán általánossá vált → meszelés. A hagyományos berendezésű, nyílttűzhelyes, szabadkéményes konyhák esetében, valamint a füstöskonyhák esetében is általánosan maradt a füstnek, koromnak kitett felületek mázolása, mivel a tűzhelyek füstje, korma a meszelésen nagyon csúnya, el nem távolítható elszíneződést okozhatott. A mázolást általában a háziasszonyok maguk végezték. Archaikusabb vidékeken mázoláshoz külön szerszámot nem tartottak, bár a meszelőszerű eszközök használata gyakorinak mondható. (→ még: takarítás, → homokrózsa)

Filep Antal

mázsa: régi súlymérték . Egy mázsa 100 → font, vagyis 56 kg. Az elnevezést átvette a tizes osztáson alapuló új mértékrendszer is. Ma 100 kg egy mázsa (q). Mázsa szavunk a latin massa ’tömeg’ jelentésű szó átvétele.

Dankó Imre

mázsaház: → vásár

mázsaszekér: a 13. sz. közepétől általánosan használt, speciális áruszállító → szekér, amely elsősorban a nemzetközi áruforgalomban, az egynemű áruk szállításában játszott szerepet. A mázsaszekér mint mértékegység vámtételi egységként is szerepelt. A középkorban csak a Dunántúlon és az ÉNy-i országrész jobb útjain volt általános. A mázsaszekér legnagyobb fuvaros szekerünk volt. Minthogy fogatolására ( → lófogatolás ) legkevesebb 4 ló szolgált, a nehéz mázsaszekérnek → lőcse volt. – Virágkorát Zsigmond király alatt élte, attól kezdve ritkán, majd egyáltalán nem emlegetik az oklevelek. Hogy éppen a 15. sz. közepén tűnt fel, annak természetes oka az a nagy gazdasági, társadalmi átalakulás, amely a 15. sz. második és a 16. sz. első felében mutatkozott és többek között a fuvarozó, szállító, közlekedő eszközöket is átalakította. Ekkor kezdődött a → kocsi szereplése és nagyarányú elterjedése is, valamint a szekér sokféle változatának kialakulása hazánkban és szerepvállalása a szállítás minden ágában. – A mázsaszekér nevét ama gyakorlatból vette, hogy a középkorban szigorú rendje volt annak, hogy nemzetközi forgalomba hozott árukat – az „exportárukat” – az árumegállításra jogosult kereskedelmi központokban, pl. Budán nemcsak megállíthatták, hanem ott hivatalos ellenőrzés mellett megmázsálták, becsomagolták és lepecsételték. Az ilyen árut aztán a határon, a harmincadhely eken már nem bontották fel, anélkül fizettették meg a vámot, kivéve ha a harmincados kételkedett a pecsét valódiságában. Ez esetben, bizonyos meghatározott összeget: rúdpénz t tett a mázsaszekér rúdjára, amit elvesztett, ha gyanúja alaptalan volt. – Irod. Domanovszky Sándor: Mázsaszekér (Fejérpataky-Emlékkv, Bp., 1917).

K. Kovács László

mazurka, lengyelke , mazur : a 18. sz. végén Európa-szerte elterjedt sajátos ritmusú (3/4

) polgári társastánc , mely hatással volt nemzeti táncstílusunk kialakulására is a reformkorban ( → körmagyar, → lengyel tánc). Tánciskolák közvetítésével jutott el a paraszti táncéletbe a → polkával ötvözött változatával, a polka-mazurral együtt. – Irod. Lakatos Károly: A magyar táncról. Rajta párok táncoljunk! Tánckedvelők könyve (Nagykanizsa, 1871); Sachs, Curt: Eine Weltgeschichte des Tanzes (Berlin, 1933); Pesovár Ernő: Lengyel táncok hatása a reformkorban (Népr. Ért., 1965).

Pesovár Ernő

mécs, mécses : zsiradékkal, olajjal táplált kanócos, edényszerű világítóeszköz. Tájnyelvi változatai: fösvény, pillogó, pillancs, pilács, szegényke . Több típusa alakult ki, vált széleskörűen használttá. A legegyszerűbb mécs törött cserépedény aljának vagy cseréptálnak a felhasználásával készülhetett házilag. Kisiparosok készítették cserépből, vasból, vas- vagy rézlemezből a mécseket. Ezeknek oldalán, peremén a mécs belének, kanócának megtámasztására csőrszerű orrot képeztek ki, maga a mécs teste továbbra is tálszerűen nyitott maradt. Célszerűbb megoldásúak voltak az ún. torkosmécsek, amelyek orrába fémlemezből a mécs belét magában foglaló, hengerszerű torkot képeztek ki és illesztettek be, amely a kanócot megfelelően tartotta. A nyitott mécsek alá a bennük levő folyékony zsír, olaj lecsepegésének megakadályozására tányérokat alakítottak ki, ezek egyben a mécs talpául is szolgáltak. Zárt tartályú mécseket is készítettek, hogy az olaj és a folyékonnyá váló zsír lecsorgását, elfolyását megakadályozzák. A mécsek kézbentartására a mécs oldalán, alján fogantyúk szolgáltak. A felfüggeszthető láncos bányászmécsek országszerte elterjedtek, szívesen használták pincék, istállók, kamrák, világítására. Üveghutáinkban zárt, gömbszerű mécsek készültek. Ezek mindig fémtorkos béltartóval voltak ellátva. Ilyeneket gyakran építettek a → lámpásokba fényforrásul, de egyéb foglalatokban is gyakoriak voltak a lakások világításában. Speciális volt a → pipics, amelyhez hasonló mécset fémből is készítettek. – Lakáskultúránkban a középkori európai művelődési érintkezések emlékét őrzik a mécsek. Erre utal a mécs szó eredete is. Nyelvünkbe 1200 körül került az ófrancia nyelvből, ahol eredetileg kanóc, gyertya-, lámpabél jelentése volt. (→ még: világítás) – Irod. Ecsedi István: Debrecen népi építkezése (Népr. Ért., 1912); Márkus Mihály: A magyar népi világítás (Népr. Ért., 1940); Viski Károly: Világítás (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); H. Kerecsényi Edit: Világítási módok és eszközök Komárvásáron (Népr. Ért., 1954); Iváncsics Nándor: Népi világítás a Zempléni hegyvidéken (Ethn., 1958).

Üvegmécsek (Zsámbék, Pest m.)

Mécstartó fából (Átány, Heves m.)

Filep Antal

mecsár: a → fahajókra felfogadott hajósok munkaszervezetében a napi teendőkkel megbízott munkás. Ő végezte a hajóból a víz kihányását, később kiszivattyúzását, rendet tartott a hajón, gondozta, kezelte a kötélzetet. Nemcsak tisztán tartotta a hajót, de gondoskodott tűzrevalóról, és ha bogrács-cimboraság ban (közösen főzött koszton) voltak, akkor meg is főzött. Szolgálata virradattól virradatig tartott; a hajón az éjjeli őrség gondja is reá hárult és mindenben segítségére volt a krancmajtszer nek ( → kaparás ) is.

K. Kovács László

Mecsekalja: a Mecsek hegység D-i, DK-i, megtelepült oldalainak és közvetlen előterének tájneve. Pécstől Ny-ra eső része a Mecsek-Hegyalja ( → Hegyalja ) . Mediterrán vonásokban gazdag éghajlati, növényföldrajzi, táji sajátosságai rendkívül előnyösek. Ezek révén már a római korban a Dunántúl egyik legfontosabb kultúrtájává vált, s kialakult városi központja is Sopianae – a középkori Quinque Ecclesiae –, Pécs elődje. Provinciális kultúrája a római birodalom bukását követően ugyan új népelemekkel feltöltődve, de tovább élt. A honfoglaláskor frank fennhatóság alatt élő szláv nyelvű, keresztény lakossága volt. A honfoglaló magyarság megtelepülése után a fejedelmi törzs egyik fontos szállásterületévé vált. S mint ilyen, a feudális magyar állam megszilárdulásától fogva egyik nagytáji központjának és számos fontos egyházi, világi intézményének adott helyet (pécsi püspökség, pécsváradi apátság, később egyetem stb.). Kedvező természeti-történeti adottságai révén ókori eredetű szőlő- és gyümölcskultúrája már a korai Árpád-kortól virágzásnak indult. Városi, mezővárosi közösségeiben Ny-európai, főként neolatin telepesek is előfordultak. A 14–15. sz. folyamán fellendülő városi élete mellett széles körű paraszt-polgári fejlődés bontakozott ki a Mecsekalján, Pécs környékén. Ami a magas szintű reneszánsz főúri-főpapi kultúrája mellett a plebejus társadalmi-ideológiai mozgalmak számára is termékeny talajt teremtett. A széles körű huszita kezdeményezéseket a reformáció gyors kibontakozása és radikális áramlatainak felülkerekedése követte. Lakosságának döntő többsége a kálvinista és az antitrinitárius reformációhoz csatlakozott. Pécs maga is a dunántúli unit. egyházszervezet központjává lett, falai közt magasabb szintű iskolai képzés folyt. A hódoltság során a Mecsekalja népe rendkívül sokat szenvedett mind a török, mind a magyar katonaság hadműveleteitől. Folytonossága azonban nem szakadt meg. Túlélő lakossága nagyobb községekben, mezővárosokban koncentrálódott. A felszabadító háború további népességpusztulás elindítója lett. A kezdetben szinte katonai eszközökkel folyó rekatolizáció elől sokan elköltöztek, részben török területre menekültek. A 18. sz. során É-i vidékekről érkező magyarok mellett tömegesen telepítettek németeket a Mecsekalja környékére, de a 17. sz.-tól nagy számban beköltöző délszláv, boszniai, horváto.-i, szerb stb. lakosai is újabb csoportokkal egészültek ki. A 18. sz. során bekövetkező gazdasági, társadalmi konszolidációja révén ismét az ország legértékesebb kultúrtájai közé emelkedett. A 19. sz. végétől kedvező adottságaira alapozottan jelentős bányavidékké vált, ami iparosodását is megalapozta. Paraszti közösségeit a gyorsan kibontakozó, de erősen korlátozott polgárosulás jellemezte. – A II. világháború befejeztével, a felszabadulást követően német lakosságát érintették a potsdami egyezményben előírt kitelepítések. 1946–47-ben részben szlovákiai magyarokat, részben hazai agrárproletárokat telepítettek környékére. Paraszti műveltségét jórészt még nem kutatták. Magyarságának népi kultúrája a tolnaiakéval állt szerves összefüggésben, nyelvjárásilag is D-i, DK-dunántúli kapcsolatú.

Legeltetés (Pécsvárad, Baranya m.)

Lakóház (Zengővárkony, Baranya m.)

Pécsvárad látképe (Baranya m.)

Filep Antal

Mecsek Hegyalja: → Hegyalja

mécses: → mécs

mécstalp: alacsony állvány a talp nélküli → mécs elhelyezésére. Többféle formája ismert, mindig fából készítve. Lehet miniatűr gyalogszékecske vagy kerek talpból, esztergályozott törzsből és kerek lapból álló forma, és lehet két deszkából karácsonyfatalpszerűen összeállított. Ez utóbbinak minden ága lófejjel és lábbal kiképzett; ez a forma Skandináviától a Balkánig elterjedt, Bulgáriában középkori ásatásból fémből készült változata került elő. Az esztergált törzsű változat a Sárközben a múlt század utolsó harmadában igen díszes kiképzést kapott, apró csüngőkkel és színes virágozással.

K. Csilléry Klára

medál: nyakban viselt érem, medaillon (→ lázsiás, → nyaklánc).

meddőség: gyógyításánál (→ népi gyógyászat) az okot próbálták megkeresni. Ha a temperamentumban vélték megtalálni a hibát, akkor teákkal, erős italokkal, fűszeres ételekkel próbálták helyrehozni. Ellenszerének tartottak bizonyos italokat (pl. rutatea, réti lóhere kinyomott leve stb.). Nagy szerepe volt a különböző fürdőknek (→ fürdés) (pl. természetes ásványi fürdők, vagy otthon elkészített fürdők különféle → füvekből főzve). Vallásos és → mágikus eljárásokat is hathatósnak tartottak (→ ráolvasás, búcsújárás, misézés, → böjtölés, gyertyaégetés, → ima stb.). A meddőség gyógyításánál közérdekűbb volt az időszakos meddőség elérése. – Irod. Temesváry Rezső: Előítéletek, népszokások és babonák a szülészet körében Magyarországon (Bp., 1899).

Tátrai Zsuzsanna

medence: → ételhordó, → földhordó teknő

Medve Imre, írói nevén Tatár Péter (Nagyvárad, 1818–Bp., 1878): író. 1840-ben ügyvédi vizsgát tett, de a forradalmi idők sodrában író lett, a népművelés megszállottja. Folyóiratok, naptárak hasábjain szerzett nevet, majd a Bucsánszky-könyvkiadó házi szerzője. Élete végén minisztériumi irodatiszt. A világirodalom mintegy száz jeles művét dolgozta fel füzetes ponyvában és juttatta a parasztság kezébe. Számos népszerű betyárhistória szerzője, ügyes grafikus is volt. – Irod. M. I. (Pesti Napló, 1862. 210. sz.); M. I. (Vasárnapi Újság, 1878. 45. sz.).

Sándor István

medvealakoskodás: medve megjelenítése, utánzása; az → állatalakoskodás egyik leggyakoribb formája. Különösen felvonulások alkalmával (pl. → farsang, → szüret) öltöznek medvének. Megjelenik azonban a medve a → fonóban, a → lakodalomban és különböző → munkaszokások alkalmával (pl. aratás, dohányfűzés). A medvét alakító legényt szalma- vagy gyékénykötéllel csavarják körül olykor az öltözete rossz ruha vagy bunda. Fejére → álarcnak zabostarisznyát húznak, amelyen füleket alakítanak ki, korommal szemet, orrot, szájat rajzolnak rá. Egy alakoskodó láncon vezeti a medvének öltözött személyt. A medvét vezető legény többnyire rossz fazekat ver, amellyel mint dobszóval a medvét táncra serkenti. A medve esetlen mozdulataival szórakoztatja a jelenlevőket. Gyakran sor kerül a medve elárverezésére. A jelenlevők alkudoznak rá, egymásra licitálnak, tréfálkoznak, miközben a medve ugrándozik, táncol, ijesztgeti a lányokat és a gyerekeket. – A medvealakoskodás országszerte ismert; a magyarral szomszédos népek hagyományában is gyakori. – Irod. Dömötör Tekla: Állatalakoskodások a magyar népszokásokban (Ethn., 1940); Ferenczi Imre–Ujváry Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, 1962); Ferenczi Imre–Ujváry Zoltán: Népi dramatikus játékok alkalmai és típusai az Alföldön (Műveltség és Hagyomány, 1966); Dömötör Tekla: Masken in Ungarn (Schweizerisches Archiv für Volkskunde, 1967).

Medveálarc (Panyola, Szabolcs-Szatmár m.)

Medvealakoskodó és vezetője (Panyola, Szabolcs-Szatmár m.)

Ujváry Zoltán

medveeskü: → eskü

Medvesalja: a Medves-hegység mellett fekvő településcsoport Salgótarján és Fülek keleti szomszédságában, Nógrád m. és az egykori Gömör m. területén, a Zagyva forrásvidékén és mellékpatakjainak mentén. Lakossága r. k., magyar. Archaikus kultúrájú, hagyományőrző népe az utóbbi évtizedekben növekvő arányban kapcsolódott be a környék szénbányáinak munkájába vagy keresett munkaalkalmat a szomszédos nagyipari üzemekben. Noha a kétlakiság, az ingázás általánosan jellemzővé vált, a legutóbbi időkig a hagyományos életmód és kultúra külső jelei, mint pl. a viselet eleven maradt. Nevezetes községei: Ajnácskő, Óbást, Egyházasbást.

Filep Antal

medvetánc: 1. a farsangi alakoskodások járulékos eleme, megkülönböztetett táncforma nélkül. Egy legény kifordított bundában a medvét, társa pedig a medvetáncoltató utánozza. – 2. a gyimesi csángók pantomimikus páros tánca, amelyben az állatok párzását utánozzák. A szlovák medvedy tanec hasonló mozzanatokat tartalmazó virtuskodó férfitánc. (→ még: állatutánzó táncok) – Irod. Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Kallós Zoltán–Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969–70., Bp., 1970).

Maácz László Martin György

medvézés: → árokcica

megbélyegzés: megszégyenítő büntetés volt, amelyet első királyaink óta alkalmaztak különböző bűncselekmények tetteseire. Pl. I. István kereszt forma bélyeg sütését rendelte a másodízben vétkesnek talált boszorkány mellére, homlokára, válla közé. Kálmán király a hamis tanúk arcát, II. Ulászló az okirathamisító homlokát és arcát bélyegeztette meg. Később – még a 19. sz. végén is – az örökös rabságra, az életfogytiglani hajóvontatásra ítélteket, az országból kitiltott külföldieket bélyegezték meg vagy azt, aki valamilyen okból elkerülte a halálbüntetést. Ekkor a bélyegzés abból állt, hogy az elítélt hátára szénnel akasztófát rajzoltak, azután a hóhér hegyes vassal a rajz nyomait kivágta és puskaporral bedörzsölte. – Irod. Vajna Károly: Hazai régi büntetések (I., Bp., 1906).

Tárkány Szücs Ernő

megberetvált korsó, a: → mesterségcsúfoló. A feketeedényt készítő fazekasok, a nádudvariak csúfolója. Az edénykészítés egyik fázisát „pamacsolásnak” mondják, a gondatlanul ragasztott, rosszul szárított korsó füle könnyen leválik, erre azt mondják, hogy „szakállat lök a korsó”. Hát ha a korsó szakállat lök, megpamacsolják, akkor nyilván borotválni is kell. Ezért kérdezik meg Debrecenben a nádudvari regrutától, hogy „Tinálatok beretválják a fekete korsót?”. Csak Nádudvaron és környékén ismert csúfoló. – Irod. Béres András: A nádudvari fekete kerámia (Debrecen, 1965).

Kovács Ágnes

megcsalt férj: → tréfás ballada. Az egész magyar nyelvterületen elterjedt, több száz változatban feljegyzett, új stílusú ballada. Tartalma: A férj hazaérkezik, kérdi feleségétől, mit keres a nyerges ló az udvaron, a köpenyeg, a csizma, kard a házban, katona az ágyban. Az asszony magyarázkodása szerint az nem ló, hanem tehén, nem köpenyeg, hanem sodrófa, nem katona, hanem szolgálólány stb. A változatok egy részében a főhős felsóhajt: milyen rászedett férj lett; más részük azonban váratlan fordulattal zárul és ezekben az asszony súlyosan megbűnhődik. – Néhány változat sajátos → affinitást mutat más balladával. Eszerint az asszony elküldi az urát a vásárba, de az valakinek a figyelmeztetésére visszafordul. Otthon sorban felteszi a kérdéseket, és az asszony félrevezető kifogásai után a férj megöli a katonát és felesége is csupán három halál közül választhat (→ Barcsai ballada). – Nemcsak a magyar népköltészetre jellemző, hogy a megcsalt férj vidám ballada egyes változatai tragikusak (pl. norvég). Európa-szerte elterjedt ez a ballada-szüzsé, ismert a német, angol, angol-amerikai, francia, román, cseh, norvég stb. folklórban, és van grúz változata is. A magyar ballada valószínűleg német fordításból vált népszerűvé. – Irod. Deutsche Volkslieder mit ihren Melodien (I., Berlin, 1934); Vargyas Lajos: Zur Verbreitung deutscher Balladen und Erzähllieder in Ungarn (Jahrbuch für Volksliedforschung, 1964); Kriza Ildikó: Ungarische Scherzballaden (Acta Ethn., 1972).

Kriza Ildikó

megcsodálás: → szemverés, → terhesség

megétetés: a szerelem megszerzésének ( → szerelmi varázslás ) a magyar → népi hitvilágban legelterjedtebb módszere. Lényege: az ellenkező nemű egyénnek ételben vagy italban valamilyen – a hit szerint szerelmet keltő – szert adnak be. Az eljárás országszerte általános volt, még a 20. sz.-ban is elevenen élt. A → boszorkányperek anyaga hasonlóan gazdag. Nők sokkal inkább gyakorolták, mint férfiak. Legáltalánosabb a haj, szőrzet, menstruációs vér, ritkább az izzadtság, anyatej megétetése; általában pogácsában, vakaró ban, ritkábban borban, pálinkában, de előfordulhatott bármilyen más ételben. Férfiak részéről gyakori volt a semen vagy vér megétetése. Egy 1624-es erdélyi boszorkányper szerint saját árnyéka porából etetett meg egy férfi valakit. Közönséges ételeket is használtak, ezeket azonban előbb a női testtel hozták valamilyen formában érintkezésbe (pl. hónalj alatt tartott cukor, háton végigcsurgatott tojás stb.). Ritkább eljárás volt, hogy egymást elhagyni nem akaró szeretők mindkettőjük tartozékait összekeverve közösen fogyasztották el (pl. apróra vágott haj vagy vér pogácsában). Ezt a módszert szétválasztó céllal is alkalmazták: egy harmadik személy undort keltő szereket adott be mindkét félnek. A fentiekhez képest valószínűleg másodlagos fejlemény, amikor valamilyen ételben nem saját tartozékot, hanem valami egyebet etettek meg a másik féllel (pl. tetűt, ki nem kelt vak csibét stb.). A megétetés alapját képező elgondolás az, hogy ha valaki megeszi egy másik ember valamilyen tartozékát, az illetővel szoros kapcsolatba jut, „egy lesz vele”. – Az elképzelés és a módszer egyaránt nagyon régi: gazdagon variált, de a lényeget tekintve a magyar anyaggal egyező adatokat ismerünk Európa minden részéből. Európa középkori anyaga is gazdag a fentiekhez hasonló adatokban. – A megétetés szót mérgezés értelemben is használják (pl. Erdélyben). – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925).

Pócs Éva

Megétetett János: klasszikus → ballada. Egész Európában ismert a megmérgezett legényről és testamentumáról szóló ballada, de nálunk csak egyetlen erdélyi változatban maradt fenn. Szüzséje: a hős hazajőve ágyat bont, anyja kérdi, mi baja? Ángya megmérgezte. Végrendelkezik: testvéreire hagyja vagyonát, ángyára az örök kárhozatot, anyjának csak a búbánatot. Az angol, német változatok szerint a legényt szeretője, anyósa, vagy mostohája mérgezi meg étellel. Gilchrist szerint ez a téma az 1232-ben megölt III. Randal chesteri gróf történetéig nyúlik vissza (Journal of the Folk Song Society, III., 10. sz.). A különböző szövegekben a megétetésen kívül a testamentum és az anya búcsúja is közös sajátosság. Ez választja el az egyéb mérgezésről szóló balladáktól, mint pl. a szlovák, román és cigány folklórban ismert balladától, amelyben a leány szeretője biztatására megéteti bátyját, végül mégis elhagyja, mert attól tart, hogy a testvér után ő is hasonlóképp végzi életét. A Megétetett János balladához hasonlóan strófaismétlő szerkezetűek az angol, német, olasz balladák is. (→ még: strófaismétlő ballada) – Irod. Leader, N.: Hungarian Classical Ballads (Cambridge, 1967).

Kriza Ildikó

megfejt bakkecskék, a, megkopasztott ludak : → Mátyás-mesemotívum. Mátyás király (a cár) rejtvényekben beszél egy paraszttal, aki megnyerte tetszését. Végül megkérdi, hogy meg tudna-e fejni három bakkecskét? Az öreg szántóvető igenlő válaszára meghagyja, hogy addig ne mondja meg senkinek párbeszédük értelmét, amíg az ő arcképét nem látta. A kíséretében levő uraknak birtokot ígér, ha megfejtik az öreg paraszttal folytatott beszélgetését, amely ilyen kérdéseket és feleteket tartalmaz: Messzi-e még a messzi? Hány már a harminckettő? A válaszok: Az ökröm szarváig. Már uram csak kettő (ti. már csak addig lát, s csupán két foga van), vagy Juhány bácsi, meddig ér? – Háromszáz, kengyelvasig. (A vízparton legeltető juhásznak 300 birkája van, s a víz kengyelvasig ér: MNK, 921 Ia–b); vagy „A nyolc garas (napszám) beosztása”: Kettővel magát és feleségét táplálja, kettővel adósságát törleszti (munkaképtelen szüleit tartja), kettőt kölcsön ad (a fiait tartja vele, akik majd öregségükre őket fogják eltartani), kettőt kidob az ablakon (a leányaira költi, akiktől nem kapja vissza semmilyen formában; AaTh 921 A, BN 929*: „Focus”). A főurak 50–100 aranyat ígérnek az öregnek, ha felvilágosítja őket. Az öreg az aranyak leszámlálása után megmondja a megfejtést. Mátyás király maga adta meg a lehetőséget, hogy a három bakkecskét megfejje, az aranyakon az öreg 100-szor is láthatta az ő képmását (AaTh 921 F*, BN 927*). – A motívum a magyar népmeseanyagban különböző előzmények után 12 alkalommal került feljegyzésre, valószínűleg csak azért ilyen kevésszer, mert a feljegyzők az irodalomban, tankönyvekben és meséskönyvekben való gyakori megjelenése miatt közismertnek minősítették. A nemzetközi népmese-katalógus csak az orosz megfelelőiről tud: a cár azonban nem bakkecskék megfejésére, hanem ludak megkopasztására ad utasítást (Afanasijev 921B*). Ezenkívül Anderson, W. és Heller Bernát egy-egy litván változatot említ, melyben megkopasztott tyúkok szerepelnek, Berze Nagy János pedig egy csuvas változatot tekint a magyarhoz legközelebb állónak. A litván változatok jellemző módon Nagy Frigyeshez fűzik az → anekdotát. (→ még: okos parasztleány, az, → talányfejtő királykisasszony, a) – Irod. Mészáros Gyula: Csuvas népköltési gyűjtemény (I–II., Bp., 1909–12); Anderson, W.: Kaiser und Abt (FFC, 42, Helsinki, 1923); György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Heller Bernát: Mátyás király megfejt bakkecskéi (Ethn., 1936); Balys, J.: Motif-Index of Lithuanian Narrative Folk-Lore (Kaunas, 1936); Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél (ÚMNGy, I., Bp., 1940); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (III., Bp., 1960); Krzyzanowski, J.: Polska bajka ludowa (Wroc³aw–Warszawa–Kraków, 1962).

Kovács Ágnes

meghurcolás, régen: meghordozás : megszégyenítő büntetés volt, amelyet I. László király óta Mária Terézia uralkodásáig alkalmaztak a hatalmaskodók, a tolvajok és a feslett erkölcsűek ellen. A vesztőhelyre való meghurcolást sokszor nagyon kegyetlen módon hajtották végre, mert a bűnöst lova farkához vagy létre alakú faállványra kötözve húzatták végig a kivégzés helyéig. De önálló büntetésként is kirótták, és ekkor úgy hajtották végre, hogy a tolvaj nyakába kötötték a lopott holmit és a községen végighajtották, háta mögött doboltak vagy hegedültek. A fogalom és a kifejezés mesékben, népi leírásokban és a mai köznyelvben egyaránt előfordul. (→ még: nyelvlakat) – Irod. Csánk Béla: A jog tükröződése a köznyelvben (Bp., 1943).

Tárkány Szücs Ernő

megkérés, leánykérés : leány házasságra kérése szüleitől, a házasulandó legény vagy annak szülei, hozzátartozói vagy más megbízott személy által, gyakran ünnepélyes formaságok között. Egyéb elnevezései: leánykérő, kérő, kéretés, leánynéző helnizés (Baranya), kulacsos puhatolódzó, követküldés . A megbízott neve is helyenként változó: pl. követ, követasszony, gügyü, gyalogsátán stb. A szóvivő lehetőleg beszédben járatos ember volt, esetleg specialista e téren, → násznagy vagy → lakodalmi gazda ; a legénynek szinte nem volt szerepe. A leányos házhoz érkező csoport nemegyszer ürügyet jelölt meg jövetele céljaként, pl. eladó állat után való érdeklődést. → Vőfélykönyvekből vett beszédekkel, versekkel közelítettek jövetelük céljához, leginkább Ádám és Éva történetének elmondásával. A megkérésnek régente rendszerint két mozzanata volt figyelemre méltó: a leány kezének nyújtása (adása), a legény részéről a leány kezének bevétele (elfogadása) és a házasulási szándék jeleként a → jegyajándék átadása; de számtalan táji változat volt ismert. Pl. Baranyában a megkérés három aktusból állt: a helnizés ből, az alku ból (tehát a lánynak fizetendő móring, hitbér összegében való megállapodásból), végül a foglalás ból (összekötés), tehát a jegyek kicseréléséből a pap előtt. Az érdemi tárgyalásban a kérdés nemcsak az volt, hogy a leányt odaadják-e, hanem az is, hogy milyen anyagi feltételek mellett. A → hozomány, → kelengye, → hitbér kérdésén olyan komoly vita alakulhatott ki, hogy el is vághatta a további közeledés útját. Az érdekelt fiataloknak – főleg jómódú családok esetében – igen korlátozott lehetőségük volt arra, hogy az eredményt kívánságuk szerint befolyásolják. A választ a leány szülei adták meg, bár előzőleg – ha formálisan is – a leánynak nyilatkoznia kellett. Mind a kérők, mind a válaszadók sokszor jelképes cselekményekkel fejezték ki mondanivalójukat. Szokás volt a leánykérőket megkínálni (olykor ők is kínáltak, pl. pálinkát), az ételek, italok is lehettek jelentések hordozói. Pl. két pohárba bort töltenek, az egyiket a kérő, a másikat a leány számára. Ha a leány is iszik a poharából, azt jelenti, hogy kedvére van a megkérés, ha nem iszik, a választ kedvezőtlennek kell tekinteni. A leánykérőbe ment palóc legény a szűrét a pitvarba akasztja; ha a leány közben az eresz alá teszi ki, azt jelenti, hogy nincs szándékában a legényhez feleségül menni. Ha nem volt minden tényező ismert, haladékot kértek a válaszadásra, hogy közben megszerezhessék a hiányzó információkat és megtanácskozhassák a dolgot. A megkérés után szoros kapcsolat alakult ki a leány és a legény között: együtt jártak, egymást féltőn támogatták, kölcsönös bizalommal voltak egymás iránt, és igyekeztek egymást alaposan megismerni, az anyagi kérdéseket tisztázni ( → jegyesség ) . Sok helyen a megkérés után a leány és hozzátartozói háztűznéző be mentek a legényékhez. A megkérés a szülői hatalom gyengülésével, a fiatalok önállóságának növekedésével elveszítette jelentőségét, formálissá vált. Ma lényegében megszűntnek tekinhető. – Irod. Weinhold, Karl: Die deutschen Frauen im Mittelalter (I., Wien, 1897); Luby Margit: A parasztélet rendje Szatmár megyében (Bp., 1935); Seemayer Vilmos: A régi lakodalom Nemespátrón (Ethn., 1936); Szabó Kálmán: A kézfogás jelentősége a kecskeméti régi leánykérésnél (Népr. Közl., 1956); Mahler, Elsa: Die russischen dörflichen Hochzeitsbräuche (Berlin, 1960).

Györgyi Erzsébet Tárkány Szücs Ernő

megkopasztott ludak: → megfejt bakkecskék, a

megköszörült ködmön, a: → mesterségcsúfoló, → falucsúfoló. A ködmön „köszörülés” a bőrkikészítés egyik mozzanatának tréfás neve. Ezzel gúnyolják a szűcsöket, vargákat: „Rédén, Tagsán a vargák ködmönt köszörülnek”, „Szögváron a szűcsök ködmönt köszörülnek” (AaTh 1349J*, BN 1349 VII*). A megköszörült ködmön motívumát többnyire hosszú, tréfás, képtelen eseteket felsoroló, csúfoló versezet egyik soraként jegyezték fel, de ismeretes adomaként is a rédei emberről, aki lagziba lévén hivatalos, a ködmönét, mivel kimosni nem tudta, fogta s megköszörülte. A rátótiáda a magyar nyelvterület középső és nyugati felében ismert. – Irod. Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A rátótiádák típusmutatója (MNKF, 3. Bp., 1966).

Kovács Ágnes

megkövetés: becsületsértési és testi sértési ügyekben járulékos büntetés volt, amit főleg a falusi bíróságok alkalmaztak. Rendszerint ez járt a tanács vagy valamelyik tisztségviselőjének megsértéséért, gyalázásáért. Ilyenkor a bűnösnek nyilvánosan el kellett ismernie hibáját, sőt jelképesen meg is fenyítenie önmagát, sokszor önmagát szájon kellett csapnia. A kifejezés és a fogalom napjainkban is él. (→ még: eklézsiakövetés )

Tárkány Szücs Ernő

megnyergelés: a → boszorkányperek tanúsága szerint a 17–18. sz.-ban elevenen élt a → hiedelem, mely szerint a → boszorkány kantár hozzávágásával bárkit lóvá változtatott, majd megnyergelt. Ma már inkább csak országszerte ismert hiedelemmondai motívumként tartható számon. E hithez kapcsolódik a már átvitt értelemben használatos „lóvá tesz” kifejezés. A perekben tanúk sokasága vallotta, hogy rajta éjjel boszorkány nyargalt a Gellérthegyre, megmutatták a hozzájuk vágott kantárt vagy zablától felsebesedett szájukat stb. (Pl. „minden éjjel megkantároz és úgy jár rajtam; egy nagy fekete ló lesz belőlem” – 1750, Ugocsa m.). Az adatok általában férfiak nők általi „lóvá tételére” vonatkoznak. (→ még: rontás)

Pócs Éva

megosztott település: a településeknek az a típusa, amelynél egy-egy településen belül a lakóházak és a gazdasági udvarok, ill. gazdasági rendeltetésű telephelyek térben elkülönülnek egymástól. A településmegosztottság formái tájanként mások. Az egyes formák közti különbségek elsősorban a gazdálkodási és határhasználati rend, részben pedig a földrajzi viszonyok eltérő voltából adódnak. A gazdasági rendeltetésű településtartozékok (→ tartozéktelepülés) elhelyezkedése és a gazdaságvitelben betöltött szerepük szerint a megosztott települések alábbi fő típusai különíthetők el: 1. Kétbeltelkű , → szálláskertes település. Ennél a → szálláskertek teljes értékű gazdasági udvarok. Állatteleltető, szemnyerő, takarmánytároló és rakodóhelyek. Övet, tömböt, csoportot alkotnak, és elkülönülnek a lakóteleptől. Az ilyenfajta megosztottság különösen az Alföldön volt gyakori. – 2. Pajtás- vagy csűröskertes település . É-Mo.-ra és a Dunántúlra jellemző. Sok változata van. A gazdasági telephely állhat beltelken, szántóföldön vagy kaszálón. Lehet közvetlenül a falu mellett és valamivel távolabb is. Használata történhet állandóan, rendszeresen vagy csak időszakosan. Elhelyezkedhet a többi hasonló telephellyel alkotott övben, csoportban, zárt sorban vagy laza láncolatban. Használhatják csak gabonatárolásra és szemnyerésre, de ezeken kívül állatteleltetésre is. (→ még: pajtáskert) – 3. Akloskertes típus. Kevésbé elterjedt, mint az előbbiek. Elsősorban Pécs környékén jellemző. A lakóhelytől elkülönült akloskert állattartó és takarmánytároló hely. Külső belteleknek számít. – 4. Rakodó típus. Országszerte elterjedt. Kialakulása sok helyen a szálláskertes forma megszűnését követte. A településkiegészítő gazdasági telephely megközelítőleg sem teljes értékű gazdasági udvar. Csak az év egyes időszakaiban üzemel, és csak részfeladatokat lát el. Lehet szérűskert, tűzrendészeti okokból kialakított takarmánytároló hely, lóger-szerű rakodó stb. Ide sorolhatók a veremcsoportok, pinceszerek, „pincevárosok” is. – 5. Határbeli → tartozéktelepülésekkel rendelkező falu vagy város. A határbeli gazdasági telephely lehet: a) → tanya (Alföld-szerte elterjedt), b) → erdei szállás és → réti szállás (különösen a Duna melletti ártéri tájakon jelentős), c) pusztai szálláscsoport (a Duna déli folyása melletti területeken jellemző, pl. → kalocsai szállások ) . – A megosztott település szűkebben értelmezett fogalmába csak az első három típus tartozik bele, míg a paraszti birtoklású, gazdasági szerepű településtartozékok minden fajtáját figyelembe vevő tágabb értelmezés a 4–5. típusnak is helyet ad a megosztott település fogalmában. A jövendő kutatások valószínűleg további típusok és altípusok elhatárolását teszik majd lehetővé. – Egy-egy település megosztottságának formája évszázadok alatt változhatott. Pl. a szálláskertes város a szálláskertek pusztára költöztetésével tanyás várossá alakulhatott. – Egy-egy településen belül hosszabb időn át egymás mellett élhettek a megosztottság különböző formái. Pl. ugyanannak a városnak egyidőben lehettek szállásszéli szálláskertjei és határbeli tanyái is. A két gazdasági telephelytípus kiegészítette egymást. – A települések megosztottsága a 19. sz. második felében és a 20. sz. elején legtöbb helyen megszűnt. A gazdasági telephelyek felszámolódtak, ill. állandó lakóhellyé váltak. – A település-megosztottság eredete és elterjedési területe ma még nem kellően tisztázott. A megosztott települést sokáig nomád hagyományban gyökerező speciális magyar településformának tartotta a néprajztudomány. Ma azonban már úgy látszik, hogy Európa-szerte éltek különböző változatai. A Kárpát-medencén kívüli megosztott települések kutatása azonban még igen kezdeti fokon áll. (→ még: kétbeltelkes rendszer ) Irod. Erdei Ferenc: Magyar tanyák (Bp., 1942); Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Márkus István: Kertek és tanyák Nagykőrösön a XVII–XVIII. században (Kecskemét, 1943); Hofer Tamás: A magyar kertes települések elterjedésének és típusainak kérdéséhez (Műveltség és Hagyomány, 1960); Tálasi István: Adatok és szempontok a szálláskertes települések kutatásához (Ethn., 1972).

Bárth János

Megölő Istéfán, Főtolvaj Ádány , Máté ágya : → legendamese. Cselekménye: Egy fiút születése előtt odaígérnek az ördögnek. A fiú felnő és – a pap tanácsára tömjénnel és szenteltvízzel – útnak indul, hogy visszaszerezze a szerződést (keresztlevelét, anyja jegygyűrűjét) a pokolból. Útközben halálfejekkel kirakott (körültűzdelt) házikóhoz ér, s betér a nagy rablóhoz, Megölő Istéfánhoz (Mátéhoz, Főtolvaj Ádányhoz), aki már 99 embert, köztük apját és anyját is megölte. Megölő Istéfán megkéri, hogy tudja meg, bűneiért milyen helyet készítettek számára a pokolban. (A cselekmény hármassága kedvéért ide olykor beékelődik két epizód a → Szerencsének szerencséje : AaTh 461 típusból). A pokolban az ifjú megszerzi a szerződést (beékelődik gyakran → templom a pokolban : AaTh 804B típus), s meglátja a tüzes ágyat, amit a rablónak készítenek. Megtudja, hogy ha a rabló emberölő buzogányát leszúrja, és térden csúszva addig hordja tövére a vizet a szájában, amíg a száraz fa kivirágzik és gyümölcsöt hoz, akkor elkerülheti a tüzes (beretvákból rakott) ágyat. Az ifjúból pap, majd püspök lesz, s egy alkalommal útja Megölő Istéfán háza közelében vezet el. Érett gyümölcsökkel megrakott fát pillant meg, tövénél az ősz szakállú Megölő Istéfánt. Megölő Istéfán meggyónja 99 gyilkosságát, minden bevallott gyilkosság után egy-egy alma hull le, fehér galambbá változik, és lelke a mennybe száll [AaTh 756B; BN 757**; a magyar anyagban a változatok sohasem fejeződnek be az Andrejev által jellegzetesnek tartott módon az „Elkárhozott remete”: MNK (vall.) 756G*, BN 756* típussal. Ez utóbbi minden magyar változata önálló legenda). – A típus egész Európában ismert. Monográfusa, N. P. Andrejev három redakcióit: egy Ny-, egy Közép- és egy K-európai, nagyorosz formációt különböztet meg, melyek közül a nyugati és a nagyorosz egymással közeli kapcsolatban áll. A közép-európai típus későbbi alakulat. Kisugárzási központja Lengyelo. (Mivel az Andrejev által ismert változatok közül a lengyelek a legnagyobb számúak), a környező kisorosz, fehérorosz, cseh, szlovák, magyar, román stb. csaknem azonos felépítésű változatok valamennyien a közös (lengyel) forrásból származnak. Vargyas Lajos feltevése szerint a kelta–ír–breton gyökerű legendamese francia közvetítéssel az Anjou-korban került a magyar szájhagyományba, s itt keleti-samanisztikus elemekkel ötvöződve mint szinkretikus epikum sugárzott szét a magyar nyelvterületről. A magyar változatok egyöntetűsége egyidejű elterjedésre és egyetlen forrásra, az idegen hangzású nevek (Marajz Bojnyik, Mádaj, Mantelhár) lokális kölcsönzésre engednek következtetni. A bevezető motívumok eltérő volta, hogy ti. a névtelen hőst hogyan ígéri el apja (vagy anyja) tudtán kívül az ördögnek (anyját akarata ellenére férjhez kényszerítik, apja eltéved, elakad, kárt vall, disznóra, halászzsákmányra szeretne szert tenni stb.), közeleső lokális vagy egyéni változatokat eredményezett. A középkori keresztény látomásirodalommal (ennek egyik származéka a mesénkkel is rokonságban álló → Tar Lőrinc pokoljárása) szoros kapcsolatban álló, Ny-Európában viszonylag kevés változatban feljegyzett, K-Európában viszont igen népszerű legendamese a túlvilági utazásokról szóló epikumaink közé tartozik, s ezekkel gyakran interferál. Samanisztikus elemei csak nagyobb számú változat birtokában volnának meggyőzően kimutathatók. (→ még: angyalbárányok, → életre-halálra jó barátok ) Irod. Andrejev, N. P.: Die Legende von den zwei Erzsündern (FFC, 54. Helsinki, 1924); Andrejev, N. P.: Die Legende vom Rauber Madej (FFC, 69., Helsinki, 1927); Ortutay Gyula: Nyíri és rétközi parasztmesék (Gyoma, 1935); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Vargyas Lajos: Keleti párhuzamok Tar Lőrinc pokoljárásához (Műveltség és Hagyomány, 1963).

Kovács Ágnes

megölt havasi pásztor, a: klasszikus → ballada. A moldvai magyarok körében ma is népszerű. Változatait Erdélyben is feljegyezték. A nyelvterület más részein is csak a moldvai, erdélyi telepesek ismerik. A teljesnek látszó szövegek szerint a ballada témája a következő: a sok juhot őrző pásztorhoz három idegen jön [híres tolvajok, gonosz tatárok, disznó furkárok (= pásztoremberek), oláh juhászok], akik követelik a nyájat. A legény megértve a helyzetet, tudja, hogy halál vár rá. Azt kéri, hogy temessék melléje a sültüjét (= furulya), hogy ha a szél fúj, bárki meghallhassa; anyjának pedig mondják meg:

Hogy megházasodtam E Fődnek zsírjával E Napnak húgával.

Első feljegyzése 1840–43-ból való, Petrás Ince gyűjteményéből. Ez s minden azóta feljegyzett változat rendkívül archaikus, különösen a hagyatkozás és az idézett szimbolikus költői kép. Verselése kiforrott, művészi eszközökben gazdag. Dallama pentaton. – A magyar ballada igen közel áll a román Mioriþa (bárányka) balladához. Faragó József föltételezi, hogy románból került át a moldvai magyar népköltészetbe, ott ugyanis az egész nyelvterületen ismert; balladai megfogalmazásban, karácsonyi kolindában, dalban is megjelenik ez a téma. Egyike a legjelentősebb, sokat kutatott román balladáknak. Bennük a magyar ballada minden eleme megtalálható. Ezen túl a bárány táltosképességekkel rendelkezik, megérzi a veszedelmet, amit gazdája ellen tervelnek a pásztor társak, elmondja gazdájának, és kéri menjenek más vidékre. A pásztor meghallván a rá váró veszélyt, hagyatkozik a báránynak, furulyáját tegye melléje, és anyjának hírt csak jelképekkel adjon. – Irod. Faragó József: Variantele maghiare ale Mioriþei. Limbã si literaturã (V., Bucureºti, 1961); Fochi, A.: Mioriþa (Bucureºti, 1964); Kriza Ildikó: Balladakutatás – balladaköltészet (Ethn., 1969); Faragó József: A Mioriþa a magyar folklórban. Balladák földjén (Bukarest, 1977).

Kriza Ildikó

megölt legény balladája, a: → strófaismétlő ballada

megrövidítés: → fiági öröklés, → kitagadás

megszámlálhatatlan sok juh, a: Európa-szerte ismert → csalimese. A pásztornak át kell hajtania óriás juhnyáját egyenként egy keskeny pallón. „Ha az utolsó is átment, folytatom a mesét” – fejezi be a mesemondó néhány mondat után a hallgatók legnagyobb bosszúságára. (AaTh 2300; BN 1962* B 1., 26., 6.; vö. A tülökvár; BN 1962* B 3., 9.) – Irod. Katona Lajos: Magyar népmese-típusok (Katona Lajos irodalmi tanulmányai, I., Bp., 1912).

Kovács Ágnes

megszólás: a népi büntető szankciók enyhe formája, rosszalló véleménynyilvánítás az adott közösségi normá tól eltérő magatartás esetén. Nem azonos a → pletykával, mert igazságon alapul, és célja a közösség normájának erősítése. Pl. „Határt nem ismer, sem kort nem néz!”; „Mindig kivételes akar lenni!”; „Annak még a szar is aranyért van!” (→ még: közvélemény-büntetés, → szankció) – Irod. Orosháza története és néprajza (II., szerk. Nagy Gyula, Orosháza, 1965).

Jávor Kata

megszólítás: 1. a megszólító és a megszólított viszonyát jelölő szó vagy szócsoport. A megszólítás vonatkozhat a beszélők állapotára, tekintélyére, rokonsági fokára stb. A megszólítás általában a valóságos helyzetet tükrözi, pl. rokoni, családi kapcsolatnál: apám, lányom, sógorom, keresztfiam; társadalmi státusnál: inasom, nemzetes asszonyom, gazduram stb. Előfordul, hogy a megszólítás túlhaladott társadalmi viszonyokat tükröz, pl. amikor a jómódú jobbágy-gazda tekintetes vagy nemzetes úrnak szólítja a hozzá napszámba járó, de nemes származású szegényembert, vagy amikor a szolgáló keresztanyámnak szólítja, puszta tiszteletből gazdasszonyát. A megszólítás vidékenként változó, a mindenkori szokástól függő. A hagyományos magyar paraszti társadalomban a beszélő viszonya nemcsak a megszólítást, hanem az azt követő beszéd módját is meghatározta. A családi rangsorolás, a társadalmi presztizs a magázásban és tegezésben is tükröződik. Általában a megszólítás meghatározta a tegezés vagy a magázás használatát. Pl. a gazduram megszólítást csak magázás követhette, míg a gazda tegezte, keresztnéven szólította cselédjét. A férj feleségét, szülő gyermekét tegezte, míg azok szólítójukat magázták. A megszólítást általában a Kend, Kelmed, Tekegyelmed megtisztelő szóval kezdték azoknál, akiket magáztak, s a Kend stb. után használták a viszonyt pontosabban meghatározó megszólítást, pl. Kend Édesapám . Némely vidéken még kibővítették a Kendet a hallja, hallja-e bevezető formulával, pl. Anyámasszony, hallja Kend, jöjjön enni . (→ még: viselkedési szokások ) Irod. Luby Margit: A parasztélet rendje Szatmár megyében (Bp., 1935). – 2. A gazda vagy gazdasszony személyes szóval kéri fel a közösség bizonyos tagjait, hogy valamilyen munkában segítsék meg őt. A társasmunkák megszervezésének leggyakoribb formája. A megszólított személy a megszólítást megtiszteltetésnek veszi, s kötelességének érzi a segítséget megadni. Ha valaki ok nélkül marad távol a megszólítás ellenére, azt a közösség számon tartja, s más alkalommal neki sem ad segítséget. A megszólított a megszólítást a maga szempontjából K-Mo.-on általánosan megtisztelés kifejezéssel jelöli („Holnap megyek Gacsályiéknál hordani, mert a sógor megtisztelt”). (→ még: kaláka, → segítség) – Irod. Szabó László: A paraszti munkaszervezet és társasmunkák a zempléni hegyvidéken (Népr. Ért., 1965); Janó Ákos: A társasmunkák és a kendermunkák társas jellege Szatmárban (Ethn., 1966). – 3. → szemverés

Morvay Judit Szabó László

megye, vármegye (lat. comitatus): hazánk államhatalmi, államigazgatási, közigazgatási organizációjának területi szervezeti egysége. Eredete a feudalizáció megszilárdulásáig, a központi királyi hatalom megszervezéséig nyúlik vissza. A korai időkben a király megbízottja, egyben a megye központjában fekvő vár ispánja, a helyi hatalmasságokkal szemben is az állami erőszakrendszer területi megvalósítója. Az ispán hatáskörébe utalt településeket, településcsoportokat foglalta egybe a megye, bár sokszor egy-egy vidék közösségei szórtan, területileg össze nem függve alkottak egy-egy megyét. Később az egymásba ékelődött mozaikszerű megyeszervezetek egységesebb tömbökké váltak. A megye székhelye mint világi, egyházi, hadi, polgári, gazdasági központ a regionális tagolódás fontos székhelyévé vált. A megyék egymástól elkülönülő határai gyakran a forgalmi, természeti, földrajzi tényezők szabta keretekhez alkalmazkodtak. Így a politikai, gazdasági, kulturális tényezők révén, valamint a természeti és gazdaság-földrajzi körülmények alapján a megyék néprajzi tájak kialakulásához, elkülönüléséhez vezethettek. A megyék, különösen a kapitalista kereskedelmi, közlekedési hálózat országos elveket-érdekeket érvényre juttató kiépülése előtt, bizonyos mértékig zárt, egymástól elkülönült világot alkottak. A népi kultúra táji sajátosságainak kialakulásában is szerepet játszottak. A differenciáló hatást még elmélyíthette az is, hogy a királyi akarat végrehajtó szervéből a nemesség testületi-területi szervezetévé vált a középkori fejlődés nyomán a megye, s amint megnövekedett irányításában a nemesség szerepe, egyfelől a birtokos réteg képviseleti szervévé is vált mind a központi államhatalmi szervekkel, mind a jobbágysággal szemben. Így gyakran a parciális érdekeket igyekeztek az ország közéletében érvényre juttatni, de gyakran az országos rendelkezések, törvények végrehajtását is sajátosan módosították. Élén 1950-ig a központi kormányhatalom által kinevezett főispán (lat. supremus comes) állott. A megyei igazgatás tényleges vezetője, az alispán (lat. vicecomes) a 15. sz. végéig a főispán személyes megbízottja volt, a 16. sz. elejétől kezdve a megye nemesi testülete választotta. A 16. sz. folyamán az alispáni teendőket két személy közt osztották meg, 1848-ig az első alispán az igazgatási és politikai ügyekkel foglalkozó közgyűlés (lat. generalis congregatio), a másodalispán a törvényszék (lat. sedes judiciaria) elnöke volt. A megyei igazgatás írásos teendőit a 14. sz. óta alkalmilag megbízott, a 16. sz. közepe óta rendszeresen hosszabb időre megválasztott nótárius látta el. A 18. sz.-ban a megyei választott tisztviselők köre az adószedővel (lat. perceptor ), az orvossal, a mérnökkel és levéltárossal bővült. 1848–49-ben és 1866 óta a megyei közgyűlés tagjait népképviseleti alapon választották, 1872-ben az igazságszolgáltatási teendőket az állami törvényszékek és járásbíróságok vették át, az igazgatási szervezet és hatáskör lényegében 1950-ig változatlan maradt. A megye a 16. sz. közepe óta kisebb területi egységekre (3–4 járásra) tagolódott, a járások élén a közgyűlés által választott szolgabírák állottak. Ezek eredetileg, a 13–15. sz.-ban a nemesi megyei autonómia képviselői voltak, csak később váltak területi tisztségviselőivé. A szolgabírák a rendi korszakban elsőfokú igazgatási és bíráskodási teendőket láttak el, segítő társaik az esküdtek voltak. 1848–1950 között a járás az igazgatási ügyekben elsőfokú fellebbezési fórum volt. Ezt a hatáskörét az 1950 utáni időkben mind máig megtartotta. – A központi szervek jobbágypolitikája sokszor kénytelen volt a megyék eltérő intézkedéseit tudomásul venni. Nem jelentéktelen az sem, hogy az állami jövedelmek fokozása érdekében a 18. sz.-tól többször igyekeztek országos intézményeink a megyékkel szemben védelmezni a jobbágyságot. Ezek a vonások is nagymértékben fokozták a megyék tájformáló, néprajzilag is jelentékeny hatását. A megyei politikai, igazgatási autonómia is a népi kultúra differenciáló tényezőjévé vált. Erre utal az a tény, hogy a gazdasági, társadalmi, kulturális tényezők alapján megragadható, komplex regionális területi övezeteinek határai a megyei politikai magatartásrendszer táji tagolódásával is párhuzamosságot mutatnak. – Jelenlegi megyéink mai határaikat tekintve 1949 körül alakultak ki. Viszont hazánk területének szinte valamennyi jelenlegi megyéje legalább részben visszanyúlik az Árpád-ház királyságának megszervezéséig. A nyelvterület teljességét tekintve igaz ugyan, hogy az 1870-es években több átszervezés történt, lényegében az I. világháború körüli vagy a 19. sz.-i megyerendszer a nem kis változások, átalakulások ellenére nagyon is mély gyökerű volt. Nem egy megye a feudalizmus megszilárdulása után született, részben az új művelés, intenzívebb hasznosítás alá fogott vidékeken. Ugyanakkor sokszor egyes megyék összeolvadtak, vagy eltűntek, felszámolódtak. Az ún. eltűnt vármegyé k történeti elemzése a településszerkezet, tájfejlődés nyomon követése miatt is nagyon tanulságos, néprajzilag is haszonnal járó feladat. A megyének mint nemesi intézménynek megvolt a maga paraszti organizmusa, szervezete is, a → parasztvármegye. Kiváltságos vidékeinken, pl. Székelyföldön, a szászok között, egyházi nemesek kötelékeiben a megye intézményét a szék szervezet helyettesítette. Lényegében ugyanazokat a területi igazgatási, autonómiai funkciókat látta el, mint a megye. Lehetséges, hogy a székek korábban szinoním párjai voltak a megyéknek, vagy a székek szélesebb körben terjedtek el. Erre utal az a tény is, hogy a megye fogalom kifejezésére a Ny-szlovák nyelvjárásban a stolica szót használták. – A megye szó délszláv eredetű nyelvünkben, és a → mezsgye szóval azonos gyökerű. Nyelvjárásainkban él is a megye használata mezsgye jelentésben. A kora középkorban jelentése: határ, határvonal . A megyéket a középkor óta → járásokra osztották. A megye szervezet egybeesett a szervezés kezdetén az esperességek egyházigazgatási határaival. Az egyházi organizáció azonban oly mértékben tradicionális igyekezett maradni, hogy nagyon sok helyütt az egyházigazgatási határok nagyon is eltérnek a megyehatároktól ( → egyházmegye, → egyházkerület, → Kisnógrád). A megyék nagy regionális egységekbe való összevonására több alkalommal sor került már, azonban a kísérletek racionális vonásaik ellenére eddig megnyugtató eredmények nélkül záródtak. – Irod. Kolosvári Sándor–Óvári Kelemen: A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye (I–V., Bp., 1885–1904); Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története (Bp., 1946).

Balogh István

megyebíró: → kurátor, → templombíró

meggy (lat. Cerasus vulgaris): a Rózsafélék (Rosaceae) családjába tartozó, csonthéjas gyümölcsöt termő nagy bokor vagy fa. Hazánkban őshonos, de a magyarság még a honfoglalás előtt megismerte. A középkorban többnyire bokrokon termesztették, csak a 18. sz.-tól kerültek előtérbe a fán termő, nagyszemű nemesmeggyek. Az alföldi gyümölcstermesztés fellendülése idején, a múlt században tűnt fel híres mo.-i fajtája, a Pándi-meggy . Eredete ismeretlen. A hagyomány szerint, egy Pándi nevű debreceni huszárkapitánytól – nemesítőjétől – kapta a nevét, de hívják kecskeméti, kőrösi és szentesi meggy nek is. A házikertekben igen elterjedt, kedvelt gyümölcsfa. Jelentősebb termőhelyei a Duna-Tisza közének homokvidéke, Szentes és Szeged környéke, valamint a Debrecen, Nyíregyháza, Újfehértó vonal. – A vékonyabb meggyfát, ill. a törökmeggy et illatos volta miatt pipaszárnak használták fel. Szívós botokat is készítettek belőle.

Kósa László

meggyfahajsíp: → levélsíp

méhben megszólaló magzat, a: emberfeletti képességekkel rendelkező → mesehős, → mesekezdő motívum. Természetfeletti módon, virág illatától, borsszem lenyelése következtében fogant fiú nem akar megszületni. Egyszer anyja méhében sírni kezd. Senki sem tudja elhallgattatni. Tudós asszony vállalkozik rá. Megszólal: „Hallgass, hallgass, Borsszem Vitéz, neked adom szép Júliát, aki erdőt zöldít s mezőt virágoztat.” A méhben megszólaló magzat nyomban elhallgat és megszületik. (AaTh 409B*, BN 409** folytatása rendszerint MNK 400 B*: „Világszépasszonya”) – Költői, de viszonylag ritka mesemotívumunk. Mindössze 4 változatáról tudunk (a Berze Nagy János által elemezett mesék közül az 1., 3. és 4. változat nem tartozik ide; újabb változatok nem kerültek elő): „Világszép Sárkány Rózsa” (Duna melléke), „Borsszem Vitéz és szép Júlia, aki erdőt zöldít s füvet virágoztat” (Szováta), „Gyöngyharmat János” (Eger), „Kígyóbőrű Kámán Sára: Világszépasszonya” (Egyházaskér). 5. változatként ide sorolható még Benedek Elek „Az erdőzöldítő és mezővirágoztató királykisasszony” c. meséje, ennek elejét azonban az író valószínűleg nem ítélte gyermekek számára alkalmasnak, s átírta. A típusnak csak román és szlovén párhuzamairól tudunk. – Irod. Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág (II., Bp., 1894–96); Schullerus, A.: Verzeichnis der rumänischen Märchen und Märchenvarianten (FFC 78. Helsinki, 1928); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957).

Kovács Ágnes

méhes: 1. méhcsaládok elhelyezésére szolgáló védett vagy bekerített földterület, – 2. a kasokat, kaptárakat befogadó építmény vagy védett ereszalja, a lakóház vagy melléképületek oldalán. Az utóbbit csak a kevés méhcsaláddal rendelkezők alkalmazzák. – A méhcsaládokat befogadó bodonok (→ ember formájú köpű, → kaptár, → köpű, → méhkas) elhelyezésének évszázadok óta igen sokféle változata ismeretes. A lábakon álló, oldalfal nélküli féltetős, polcos méhesektől kezdve a borona-, sövény-, sár- és paticsfalú, három-négy oldalán kerített, náddal, zsúppal féltetősen fedett építményekig minden építési technika képviselve van. A méhesek és a méhkasok elhelyezése mindig keletnek, napfelkeltének fordul. A méhesek a háztól távolabb álltak, körülkerített → kelencék is lehettek. A házak belső telkére csak a 19. sz. közepétől kerültek a méhesek, ez időtől vált a három oldalán zárt méhes általánossá. Elnevezései különösen a 17–18. sz.-i leírásokban méhkert, méhház, méhállás, méherdő , általánosan méhes . – Irod. Takáts Sándor: Rajzok a török világból (I–III., Bp., 1915–17); Szabadfalvi József: Méhészkedés a szatmári Erdőháton (Ethn., 1956); Szolnoky Lajos: Az udvar és építményei Vajdácskán (Ethn., 1956); H. Kerecsényi Edit: A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Népr. Közl., 1969).

Méhkasok a ház utcai oromfalánál (Bajánsenye, Vas m.)

Méhes szalmakasokkal (1926, Döröske, Vas m.)

Méhes (Nagykutas, Zala m.)

Méhes (Fülesd, Szabolcs-Szatmár m.)

Méhes (1908, Pilis)

Boross Marietta

méhészet: 1. a mézelő méh (lat. Apis mellifica L.) tenyésztésével és hasznosításával foglalkozó termelési ág. Fontosságára jellemző, hogy a méznek mint édesítőszernek, és a viasznak mint a gyertya alapanyagának ( → gyertyamártás, → gyertyaöntés ) a 18. sz. elejéig alig volt versenytársa. Különböző formái a méhészet fejlődési fázisait is jelzik. a) A zsákmányoló méhészet még nem tervszerű, nem tenyésztő tevékenység. A méhészek természetben vadon élő, a fák odvaiban és sziklaüregekben meghúzódó méheket keresik fel (méhvadászat) , a rovarokat füsttel elpusztítják és a lépeket elrabolják. – b) Az erdei méhtartás (élőfás méhtartás) az erdőben megtalált méhcsaládok helyi továbbtenyésztése. Nyílást vágnak az erdei fa odvába, ezt ősszel rendszeresen kinyitják, a méheket füsttel elkábítják és a lépek egy részét kiszedik. Az erdei méhes fát a megtaláló rendszerint tulajdonjeggyel látja el. – c) A paraszti méhészek méheiket az erdőről hazahozott faodukban (→ köpű), szalma-, gyékény- és vesszőkasokban (→ méhkas) házak eresze alatt, kertben vagy → méhesben, néhol → kelencében tartják. A méhlakások utánozzák a méhek természetes odúit, belül tágas térből állnak, amelybe a tetejéhez és az oldalához erősítve építik fel lépjeiket. A → méznyerés több vonásában hasonló a zsákmányoláshoz. A méheket ősszel elpusztítják vagy újabban, nyár végén üres kasba űzik át (→ kidobolás). A méhcsaládok természetes úton, rajzás sal (eresztés) gyarapszanak. A fára, bokorra kirepült rajt rúdra akasztott méhkasba rázzák bele. Ez a forma az elmúlt századok legjellemzőbb hagyományos, népi méhészete. – A 19. sz. második harmadától, a kiemelhető keretű → kaptárok és a → mézpergetők felfedezésével vette kezdetét a gazdaságilag intenzív, a tudományos megfigyeléseket is lehetővé tevő, modern méhészet, amely azonban széles körű népi gyakorlatba csak az utóbbi évtizedekben került. A gyarapítás a nagycsaládok kettéosztásával, a méznyerés a méhek pusztítása nélkül a lépek kiemelésével történik. – A népi méhészet tudásanyaga a tartásmód, a rovarok betegsége és gyógyítása tekintetében gyér, gyakran téves (pl. sült hússal történő etetés). – Az európai ember a prehisztorikus idők óta zsákmányolja és tenyészti a méheket. Az ókori mediterrán kultúrák, a germánok, a szlávok, a finnugorok és más népek méhészetéről szinte a legkorábbi híradásaik is említést tesznek. A magyarság a finnugor korszakban ismerte a méheket. A mézhez valószínűleg csak a zsákmányolás útján jutott, esetleg ismerhette az erdei élőfás méhtartást is. A honfoglalás után a köpüs és a kasos méhészet vált uralkodóvá, de fennmaradt a zsákmányolás is. A 10–13. sz.-ban a kolostorok voltak a méhészet központjai, de korán megjelent a méz a jobbágyok tizedadói között is. A 17. sz. közepétől számos → méhészkönyv látott napvilágot. – Irod. Szabadfalvi József: Méhészkedés a szatmári Erdőháton (Ethn., 1956); Boross Marietta: Méhlakások a Néprajzi Múzeum gyűjteményében (Népr. Ért., 1963); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); H. Kerecsényi Edit: A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Népr. Közl., 1969); Balassa M. Iván: Élőfás méhtartás a Kárpát-medencében (Ethn., 1970). – 2. A méhtartáshoz gazdag → hiedelemanyag kapcsolódott. Kezdve a méhek megszerzésén: még a vadméhek elrablásának emlékét őrizheti az a hiedelem, hogy a pénzen vett méhcsaládban nincs haszon, csak ha búzán cserélik. Még jobb a lopott méh, – ezért a méhlopást nem tartották bűnnek. A lopások és a → rontás megakadályozására így többféle szokás terjedt el: egy sodort fonálra annyi csomót kötöttek, ahány méhcsaládja volt a gazdának, minden csomót egyenként a kashoz érintettek, majd mindannyiszor sarkon fordultak; szentelt vízből készített sárral tapasztották körül a röpítőlyukat; magas kerítéssel vették körül a méhest, → szemverés megelőzésére, asszonyoknak a méhesbe nem volt szabad belépnie. Az idegen méhek, a „rablóméhek” garázdálkodása ellen templomból szerzett port hintettek a kas alá; egy karóra lókoponyát tűztek a méhes elé; úrnapi szentelt ágat tűztek a kasokba; farkasgégét dugtak a röpítőlyukba vagy vörös posztót húztak át rajta. De nemcsak a méhek harciasságát kívánták fokozni, hanem azt is kívánták, hogy szelídek legyenek s ne szúrják meg gazdájukat: ezért juhtejjel kenték be a kas száját; tejjel mosott fehér gyapjút húztak át a röpítőlyukon; a méhész saját vizeletével kente be a kezét; fenyőszurokkal füstölt maga körül. Serényebb munkára kívánták ösztönözni a méheket azzal, hogy hangyabolyt szórtak a kas alá. – → Karácsony napján néhol mézszüretet tartottak: a gazda megnézte a kasokat és amelyikből lehetett, mézet vett ki, hogy barátainak kóstolót küldjön, akik cserébe a tányért búzával töltve küldték vissza. Ezt a búzát a kasba öntötték. – A méhek kieresztése → József napján van (márc. 19.). A néphit azt tartotta, hogy ilyenkor a méhesgazda semmit ne adjon ki a házból. A méhész-babonák meghatározták a kieresztés hasznos napját: ez a szerda vagy csütörtök. A kieresztett méhek elrajzását úgy próbálták megakadályozni, hogy pipafüsttel, vízhintéssel, kaszát és sarlót pengetve jártak a raj körül. Általánosan ismert hiedelem, hogy a méh Salamon király bogara, s az a tiltás, hogy a méhre nem szabad azt mondani, hogy megdöglik, hanem csak azt, hogy meghal. Azt tartották továbbá, hogy ha ellopják a kasból a méhanyát, akkor a többi még mind meghal. (→ még: tudós, → tolvajlás a tudóstól) – Irod. Kovács S. János: A méhekről való hasznos beszéd (Ethn., 1891); Pápai Károly: A palóc faház (Ethn., 1893); Berze Nagy János: Farkasgégén eresztett... (Ethn., 1938); Bakó Ferenc: A faépítkezés emlékei Heves megyében (Az Egri Múz. Évkve, 1967); Füvessy Anikó: A méhészettel kapcsolatos vándorkereskedelem Észak-Borsodban (Ethn., 1971).

Szabadfalvi József Hoppál Mihály

méhészfüstölő: → füstölő

méhészkönyv: méhészeti szakismereteket tartalmazó kézirat vagy nyomtatvány. Az első mo.-i méhészkönyvek az 1640-es években keletkeztek, ezek még a 19. sz.-ban is közkézen forogtak. Az egyik Horhi Miklósnak, I. Rákóczi György méhészmesterének kézirata, 1646 körül íródott és valószínűleg nyomtatásban is megjelent, ez az ún. Nagyváradi Méhészkönyv . A másik Andreas Jankol (Jankó András) munkája, amely római gazdasági írók, elsősorban Columella A mezei gazdaságról c. munkája alapján készült. – Mo.-on 1759-től 1817-ig magyar, német és latin nyelven 56 kiadásban 42 méhészeti munka jelent meg immár nyomdai úton. Ez a szám egyedülállóan nagy európai viszonylatban. A legjelentősebb méhészkönyvek: Gedde János: Ángliai méhes kert (Eger, 1759); Pálfi Lőrinc: Erdélyi méhecske (Kolozsvár, 1762); Szigeti Gyula: Méhész könyv (Nagyenyed, 1763); Széki Vesmás Márton: Erdélyi méhes kert (Kolozsvár, 1774); Ravazdi András: Méhtolmács (Diószeg, 1792). A 17–19. sz.-i méhészkönyvek forrásaiul szolgáltak a római gazdasági írók (pl. Vergilius, Columella); ez úton igen sok ókori mediterrán eljárást és hagyományt örökítettek át. Másrészt a keletkezésük idejében alkalmazott népi méhészkedés gyakorlatát rögzítik. – Irod. Hofer Tamás: XVIII. századi méhészhiedelmek (Ethn., 1951); Mándoki László: Adatok a magyar méhészet történetéhez a XVII. századból (Agrártört. Szle, 1959); Schram Ferenc: Méhészeti kéziratok a XVIII. századból (Agrártört. Szle, 1961); Balassa M. Iván: Kéziratos méhészkönyveink egyik típusa: a Nagyváradi Méhészkönyv (Agrártört. Szle, 1970).

Szabadfalvi József

méhészpipa: a méhek megfékezésére szolgáló → füstölő eszköz. Működési elve lehetővé teszi, hogy a dohány alulról égjen, használója ne szívja, hanem fújja a füstöt. A méhészpipa közkedveltségét és elterjedését annak köszönheti, hogy a méhész mindkét kezét használhatja füstölés közben. Az Alföldön és az ország DK-i részében ismeretes olyan méhészpipa, amelyik két egymásba illeszkedő, esztergált alakú fatokból áll, belsejében dohánytartóval, két végén szívókával, ezzel a dohányt egyaránt lehet szívni és fújni. – Irod. Szabadfalvi József: Méhészkedés a szatmári Erdőháton (Ethn., 1956); Örösi Pál Zoltán: Méhek között (Bp., 1962).

Boross Marietta

méhitató: rendszerint puhafából vájt, téglalap alakú vályú, a benne levő vízre szalma- és nádszálakat tesznek, hogy a méhek bele ne fulladjanak. A méheknek tavasszal különösen sok vízre van szükségük, ezt mézből, a kaptár falának lecsapódásából és a szabadban szerzik. Az okszerűen méhészkedők a méhitatót a méhes elé, napsütötte helyre állítják. A régi méhészek az itatóvályúba vizeltek, mert a hagyomány szerint a méhek az ilyen vizet kedvelik. Újabban a szakoktatás és szaklapok hatására csöpögtetős itatókat használnak. Rendszerint nagyobb edénynek vagy kisebb hordónak megfúrják és ronggyal betömik az oldalát, hogy a víz az alája ferdén állított deszkalapra szivárogjon. – Irod. Schier Brunó: Der Bienenstand in Mitteleuropa (Leipzig, 1939); H. Kerecsényi Edit: A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Népr. Közl., 1969).

Boross Marietta

méhkas: szalmából, ritkán gyékényből vagy vesszőből font méhlakás. A méhek domesztikálásával a méhlakásoknak számtalan variánsa alakult ki. A fából vájt méhkason (→ köpű, → ember formájú köpű) kívül elsősorban a vesszőből, gyékényből és szalmából font méhkasok váltak általánossá. A vesszőből font méhkasnak a sík vidéki méhészetben volt nagyobb jelentősége, a gyékényből készültek a belvizek lecsapolása előtt a mocsaras vidéken voltak általánosak. Készítésüknek központjai növényföldrajzi határok szerint alakultak ki. A szalmából fontak a legfiatalabbak. Készítésüknek az előfeltétele a törésmentesség, technikájuk a spirális fonás. A szalmából készült méhkasok terjedtek el és váltak az egész magyar nyelvterületen általánossá. Formailag két csoportba oszthatók: 1. csúcsban végződők és 2. kupolásak. Az utóbbiak a későbben kialakult eszközök, s mivel mézterük nagyobb, kiszorították az első típust. – A méhkasokba léprögzítő fácskákat tesznek, melyeknek elnevezései vidékenként változnak: kisgerenda, körösztfa, sejttartóléc és szulánk . Elhelyezésük a röplyuk nyílására merőleges. A méhkasokat a fedetlen méhesekbe állították. Ezért kívülről, ritkábban belülről is tapasztották őket. Ehhez legjobbnak a marhatrágyának agyag és hamu hozzáadásával készült sarát tartják. – Irod. Soode-Melchior: Bienen und Bienenhalten in der Schweitz (Basel, 1952); Mándoki László: Adatok a magyar méhészet történetéhez a XVII. századból (Agrártört. Szle, 1959); Boross Marietta: Méhlakások a Néprajzi Múzeum gyűjteményében (Népr. Ért., 1963).

Boross Marietta

méhkert: → kelence

méhlepény: → szülés

méhser: vízzel hígított mézből, különféle fűszerek (szerecsendió, koriandrum, néha komló) hozzáadásával készülő, felfőzött és erjesztett ital. A középkorban Mo.-on nagy közkedveltségnek örvendett. Jobbágyi szolgáltatások közé tartozott. A kutatás feltételezi, hogy német telepesekkel terjedt el hazánkban. A 18–19. sz. folyamán népszerűsége lassan csökkent, majd készítésével is fölhagytak. A múlt század eleji szakácskönyvek azonban még részletesen leírták házi készítésének módját.

Tátrai Zsuzsanna

melegágy: trágyaréteggel fűtött, rendszerint védőkerettel körülvett és különféle fagyálló takarókkal fedett palántanevelő és hajtató ágyás. A melegágyat a középkori Mo.-on a kolostori és főúri kertkultúrában virágok és botanikai ritkaságok nevelésére és megóvására használták. Első mo.-i leírója, Lippai János Posoni kert c. munkájában (1664) így tartja számon a „ganéjos ágy”-nak nevezett melegágyat. A melegágy használata a 18–19. sz.-ban vált általánossá a városi kertészetekben. Paraszti alkalmazására a múlt századtól ott került sor, ahol az intenzív dinnye - és dohány termesztés ( → dohány, → görögdinnye, → sárgadinnye ) , ill. a bolgárrendszerű öntözéses zöldségtermesztés ( → bolgárkertész ) kialakult. Másutt a korai zöldségpalántát lakóhelyiség ablakába elhelyezett edényekbe vetett magról nevelték. A primitívebb formájú melegágyakat a közelmúltban elsősorban a dinnye- és dohánytermesztésben alkalmazták. A legegyszerűbb úgy készül, hogy a trágyadomb egyik sarkát földdel beszórják és magot vetnek bele. A melegágyakat az udvarok és kertek védettebb és naposabb részére építik vagy a föld felszínére vagy félig, ill. egészen a földbe süllyesztve (40–60 cm) készítik. Alapját 25–50 cm vastag trágyaréteg képezi, amely erjedésével a fűtést, a fiatal növények hőigényét biztosítja. Erre döngölik és tapossák a porhanyós, humuszos melegágyi földet. A trágyát és a termőtalajt sövény (vessző, napraforgó- vagy kukoricaszár) vagy deszkakeret fogja körül. A karó nélkül rakott melegágyaknál a felmagasított trágyarakásra kerül a deszkából készített, üvegfedéllel (ablak) ellátott keret (szegély, deszka) , mely hőcsapdaként szolgál és a külső hidegtől is véd. A melegágyi palánták és fejlődő növények számára a szükséges fényt és levegőt a keret fedelének föltámasztásával, rendszeres szellőztetésével biztosítják. Hideg napokon és éjszakára szalmát vagy fonott takarót, → hasurát borítanak a tetejére. A melegágyakban nevelt növények fokozott gondozást, árnyékolást, öntözést, gyomlálást, talajporhanyítást stb. kívánnak. A melegágyi palántanevelés és hajtatás legmagasabb szintre a primőrtermelő paraszti zöldségkultúrákban fejlődött. A D-alföldi öntözéses zöldségtermesztő körzetekben (Gyula, Szentes) helyi találmányként az országos szabványtól (100×160 cm; 90×150 cm) eltérő nagyságú (100×150 cm) üveges keretet használnak, melynek könnyebb a kezelése. Ugyancsak speciális a Csányban használt melegágykeret is. A termelőszövetkezetek megalakulása után a szalma- és trágyahiány miatt az egyéni melegágyi termesztést folytató kertészek fokozatosan áttértek a műanyagfóliára, ill. a fűtött üvegházak alkalmazására. A melegágy használata a paraszti kertészeti kultúrákban a szakismeretek ugrásszerű növekedését és a kisárutermelői tudat fejlődését hozta magával. Az eredetileg uradalmi kertészektől és szakkönyvekből származó szakismeretek paraszti alkalmazásba kerülve számos új termelési tapasztalattal bővültek. (→ még: hajtatás) – Irod. Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964); Kósa László: A gyulai zöldségtermelő körzet kialakulása (Agrártört. Szle, 1967); Boross Marietta: Bolgár és bolgár rendszerű kertészetek Magyarországon 1870–1945 (Ethn., 1973).

A mag beterítése földdel (1955, Fácánkert, Tolna m.)

Fiókos melegágy szellőztetése fogaskefével (1955, Fácánkert, Tolna m.)

Kósa László

melegkonyha: → konyha

melence: 1. kerek faedény a D-Dunántúlon – 2. → elejbőr

melizmatikus dallamstílus: egy szótagra több hangot éneklő dallamosság.

mellbőr, melles bunda : csak a mellet takaró, derékig érő, gyapjas bőrdarab, amely a nyaknak és a karöltőnek megfelelően ki volt kanyarítva. Hátranyúló váll és oldalrészeihez erősített kötőlékkel a nyakba akasztható, a derékon megköthető. Ingre öltötték fel, rá ködmönt vagy kiskabátot (ujjast) vettek. Falusi szegény emberek, cselédek viselték, akik rendszerint maguk csinálták: sós vízzel bedörzsölték a juhbőrt, és pár nap múlva kezük közt törték, puhították. Viseletére az Alföldről vannak adataink, ahol mellybőr nek vagy mejjedző nek nevezték és Göcsejből, ahol bundamelles nek, mellenzü nek vagy ümögbáttyá nak. (→ még: elejbőr, → oldalgombolós mellény – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914).

Mellbőr vázlatos rajza 1. elölről, 2. hátulról

Dorogi Márton

mellény: rendszerint második réteg az öltözködésben a testen viselt ing fölött. A felnőtti (és a felnőttes gyermek) viseletnek nem állandó tartozéka. Anyaga szőrös bőr (→ bőrmellény), posztó, könnyebb gyári kelmék, néha vászon vagy gyolcs. – 1. férfimellény: rövid, mintegy derékig érő, testhezálló, elöl gombolódó ujjatlan férfi felsőruha. Vidékenként különböző elnevezései vannak: lajbi (Erdély, Felvidék, Hajdúság, D-Dunántúl), pruszli (Alföld, Felvidék, D-Dunántúl), derekas (Pusztafalu), kis mándli (Duna–Tisza köze). A → dolmányhoz hasonlóan állógallérral, más → ujjasok hatására kihajtott gallérral és gallér nélkül is készülhetett. Elszigetelten a női mellény szabására emlékeztető, keskeny hátú változata is ismert. – Általában kék és fekete posztóból, főleg a gazdagabb, mezővárosokban lakó parasztság számára pedig finomabb anyagokból, selyemből, bársonyból is készíthették. A paszomány és zsinórozás mellett legfontosabb dísze fémgombolása, a posztócsíkra varrt gombsorok, ezért cingombos lajbi (Tura), pitykés lajbi (Nógrád m.) néven is emlegetik. A kivarrott mellény ritka, a századforduló óta gépkitűzéssel is mintázták. – A nyugati, német eredetű mellény az úri és polgári körökben jelent meg először a 17. sz.-ban, paraszti használatáról a 18. sz. közepétől tudunk. Archaikus viseletű tájakon (pl. Fekete-Körös völgye) csak a 19. sz. végén illeszkedett bele a férfiviseletbe. Használata szinte napjainkig általános maradt. – A mellény nyári felsőruhaként ingen viselt ruhadarab, amely gombolatlanul az ing hímzését látni engedi (Felvidék), de föléje dolmányt vagy más posztóujjast öltöttek. A mezőkövesdi újlegény vállra vetve, panyókásan is viselte. Újabb polgári hatásra a csak kabát alatt viselt mellény háta az elejétől eltérő anyagból készült. – A mellény viselete, formai módosításokkal, szinte napjainkig fennmaradt. (→ még: posztóruha, → melles) – 2. női mellény: jellegzetes formája az elöl (de gyakran hátul is) mélyen lenyúló kerek nyakkivágása. Ez a 16–17. sz.-i európai úri váll nak, majd rokokó és empire formáknak megfelelője. Parasztviseletekben a bőrmellest váltotta fel a 19. sz. folyamán szinte országszerte. Anyaga hagyományosan szövetféle; ünnepre bársony, kasmír vagy (brokát)selyem. A 19. sz. elején már árultak az egész országban brokát maradékot mellényanyagnak, amikor a népviseletek többi darabja még nem készült selyemből. A női mellény legtöbbször piros, kék vagy fekete, gyakrabban virágmintás. A fehér házivászon ruhán az egyik első színes foltot jelentette abban az időben a mellény. Színes szoknya viselete esetén általában a szoknyától elütő színű. A Dunántúl polgárosultabb részein 1900 körül előfordult, hogy a szoknyával azonos az anyaga. Sok helyen varróspecialista készítette. Karcsúsított, esetleg halcsonttal is merevített. Lehet egy darabból szabott, csak elöl nyitott, vagy két darabból, amikor a toldások elöl és hátul is középre esnek és esetleg mindkét helyen összevarratlan a mellény, de készülhet 3 darabból szabottan, hátratolt oldalvarrásokkal. A nyílás(oka)t esetleg csak alkalmanként tűzték össze, vagy a 18–19. sz.-i formákon horgokba akasztott zsinórral, szalaggal fűzték be. Később madzagpárokkal kötötték vagy kapcsokkal akasztották össze, akár a gyakran összevarratlan vállát. Országszerte előfordul a mellény szűkebb, mellet elszorító fajtája, amely derékig ér és alul körül vagy csak hátul középen fodorral díszített, esetleg lent vászoncsíkkal toldott, amit bekötnek a szoknyába. Lazább, deréknál kissé feljebb végződő formák délen és a Duna mentén terjedtek el, ahol a karkivágás is a legmélyebb, és így a lehető legkevesebb kelme van a mellényben. A 19. sz.-ban általában vállkendőt is viseltek a feszes női mellény fölött. Ezért csak hátul díszítették a mellényt a karcsúsító vonalakat kiemelő arany-ezüst csipkével, sujtással, selyemszalagokkal, míg az eltakart elejét gyakran hitványabb anyagból varrták. A 20. sz.-ban Mo. nagy részén kiment a divatból a selyem, kasmír vállkendő, de a mellényt még megtartották a viseletben. (Néhány helyen, pl. Sárközben, Boldogon előbb hagyták el a mellényt – már a 19. sz. végén, de a vállkendőt tovább is viselték.) Az el nem födött és lazábban szabott mellény elejére is került dísz ezután: selyemzsinórozás, bársonyszegések, valamint cifra ólom, ezüst vagy más fémkapcsok. – A másik fajta mellény a nyak közeléig felgombolódik. Ennek anyaga gyolcs, általában fehér flanell. Többnyire házilag készítik. Gyakrabban egyenes hátú, ritkábban karcsúsított szabású, hátratolt oldalvarrásokkal. A hétköznapit is színes pamut hurkolással és laposhímzéssel díszítik. Ez a forma az I. világháború körül tűnt fel mint ing fölött, de ujjasok alatt, rejtve viselt, mellszorító alsóruha, hasonló szerepű városi ruhadarabok hatására. Nyári kimenőre tarkán hímzett, patentkapcsokkal záródó kivitelben, szűk ujjú ingvállhoz (vállkendő nélkül) utcán is viselték, a 20. sz. közepe táján virágzó viseletekben. A kivetkőzés előtti utolsó változata helyi ízlésben pamutból vagy gyapjúból kötött. Ezt blúz szerepű ujjas fölött télen viselik, (pl. Pest környékén, a palócoknál). A 20. sz. közepén virágzó viseletekben, a magasan záródó nyakú mellény hatására viseltek gyolcsból hasonlót, de kereken kivágott nyakkal, házilag készült színes pamuthímzéssel, elöl gombolással, vállkendő nélkül (Pest és Kalocsa környéke). – A női mellény lehet szoknya félével összevarrt ruhadarab. – Ny-Európában a 15. sz. végén kezdték láttatni a fehér alsóruha, az ing ujját: a felsőruha ujjatlan, mellényszerű lett. A reneszánszban divatos, ingvállal viselt mellényt konzerválták az európai parasztviseletek. – Irod. Fél Edit: Magyarországi ujjatlan felsőruhák (Népr. Ért., 1936); Fél Edit: A női ruházkodás Martoson (Népr. Ért., 1942); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956); Thiel E.: Geschichte des Kostüms (Berlin, 1968).

Fekete bársonyból készült mellény, szűcshímzést utánzó munkával (Bogács, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. vége)

Fehérített juhbőrből készült mellény, gazdag vörös irharátéttel és dús selyem hímzéssel (Kalotaszeg, v. Kolozs m., 20. sz. eleje)

Juhbőrből készült mellény, gazdag zsinórozással és hímzéssel, oldalán bojtokkal (Kalotaszeg, v. Kolozs m., 19. sz. vége)

Hímzett női mellény (Szakmár, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Férfi ezüst pitykés nyakas posztómellényben (Nagykőrös, Pest m.)

„Keresztes” mellény (Pécs)

Flórián Mária Horváth Terézia

mellényes pendely: → pendely

melles: 1. bécsi piros kartonból vagy prémes juhbőrből készült férfimellény, amely elöl egy darabban fedte a mellet, s hátul keresztezett pántokkal kötötték fel. Nevezték Göcsejben → ümögbáttyának is. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914). – 2. Mejjes: vászonbélésű kasmír női ruhadarab, mely csak a mellet és az oldalakat fedte. Vállnál két láb (hordpánt) volt, melyet háton keresztezve kapcsoltak a melles hátranyúló felső sarkaihoz, az alsó sarkait hátul fűzővel kötötték össze (Ormánság).

Juhbőrből készült női melles, elöl csukódik (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Oldaltgombolós melles (Püspökladány, Hajdú-Bihar m.)

Andrásfalvy Bertalan

melles bunda: → mellbőr

mellé varrott ujjú ing: olyan → ing, amelynek ujjait a nyak mellé varrják. Ennek a szabásnak jellegzetessége, hogy három – egymással felül közlekedő – zsákból áll. A középső zsák az ing dereka, a két szélső pedig az ing ujja. Mindhárom zsák tetejében korc van. Az ebben futó madzaggal az ing esetenként ráncolható, de gyakrabban keskeny pánt vagy kis, álló gallér , esetleg fodor rögzíti az ing nyakának ráncolását. Készülhetett a mellé varrott ujjú ing függőleges, de ritkábban vízszintes vászonszélekből is. A karok szabad mozgását az esetek nagyobb részében a hónaljban varrott kis vászondarab, a → pálha könnyíti meg. Gyakori az olyan megoldás is, amikor az inget a derékba kétoldalt betoldott vászoncsík szélesíti, amely az ujjak alsó élében egészen a kézelőig folytatódik. A hosszú vagy rövid ujjak ráncolását az alsó vagy felső karon kézelő fogja be vagy a kézfejre boruló fodor. – A mellé varrott ujjú ing európai elterjedésű, a reneszánsz férfi és női divatjára egyaránt jellemző. Magyar anyagban való első előfordulása sem paraszti. A mohácsi csatában elesett II. Lajos király feleségének – Mária királynőnek – esküvői ruhájához mellé varrott ujjú és arannyal hímzett ing tartozott. A mellé varrott ujjú ingnek több variánsa ismert magyar területről: lehetett hosszú , lehetett rövid . A nyak mellé varrott ujj kombinálódhatott a bevarrott ujj al is. Lehetett a mellé varrott ujj csuklónál is bő, borjúszájú , de gyakoribb a kézelőben – esetleg fodorban is – végződő ujj. Az ing díszítése általában a varrások mentén és a ráncolás leszorításaképpen fordul elő. Gyakori az ing ujjának felső, hosszanti részén futó szerkezeti hímzés- vagy csipkedísz, de sok ingen az ujj felső részén szerkezetileg nem indokolt vízszintes hímzésdísz is van. Ennek Kalotaszegen vállfű a neve, de ez a díszítésmód a magyarság északi, keleti és déli szomszédainál is előfordul. Torockóról olyan mellé varrott ujjú ingtípus ismert, amelyet szűk ujja aljáról sípujjú nak neveztek. A mellé varrott ujjú ing magyar területen inkább a női viselet tartozéka. De a magyarságtól keletre és délre, sőt északra is ez az ingforma a férfiviseletnek is része – valamilyen halvány nyomok (Kalotaszeg, Sárköz) magyar területről is vannak a férfi mellé varrott ujjú ingről. – Irod. Palotay Gertrúd: A magyarországi női ingek egy szabástípusa (Népr. Ért., 1931); Enachescu-Cantemir, A.: Le costume populaire roumain (Craiova-Bucureºti, é.n.); Stránská, Dr.: Lidova kroje v Èeskoslovensku (Praha, é.n.); T. Knotik Márta: A Dél-Alföld női vászonruhái (Móra Ferenc Múz. Évkve, 1964–1965, Szeged, 1966).

Mellé varrott ujjú ing (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Mellé varrott ujjú ing (Bukovinai székely terület) Bp. Néprajzi Múzeum

Mellé varrott ujjú ing (Nógrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Gáborján Alice

melltű: a mell-, ill. derékrészen elhelyezett női ruhadarabok összeerősítésére szolgáló fémtű, amely többnyire rögzíthetően záródik, vízszintes fekvésben. Külső felére fém és más anyagú díszítményeket forrasztanak. A magyar népviseletben nem hagyományos. Jellegzetesebb Ny-Európában. A 19–20. sz. fordulóján a korábbi élővirág-díszeket váltja fel, ill. egészíti ki az országszerte elterjedt, pár cm-es díszű bazári bross . Általában a vállkendő összetűzésére szolgál. – Különös mell-ékszer, inkább önállósult kapocsnak tekinthető a mellboglár , melyet Erdélyben a királyföldi szászok viseltek és Heftel nek neveztek. Szalagon a nyakukba akasztva hordták ezeket a brassói ötvösművű ezüst vagy sárgaréz, 10–15 cm átmérőjű cifra félgömböket. A 17. sz. óta Nagyszeben és Brassó környékén városi nők is viselték. A 19. sz. második felében kösöntyű néven elterjedt a hétfalusi csángók körében is. – Irod. Malonyay Dezső: A székelyföldi, a csángó és a torockói magyar nép művészete (Bp., 1909); Gyárfás Tihamér: A brassói ötvösség története (Brassó, 1912); Héjjné Détári Angéla: Régi magyar ékszerek (Bp., 1965).

Horváth Terézia

melódia: → dallam

méltatlanok a mennyországban: a → tréfás legendák egy csoportja (AaTh 800–809). Az idetartozó magyar népmesék, ill. népmese-motívumok: 1. „A cigány a mennyországban”: Szent Péter bebocsátja a mennyországba az apját kereső cigányfiút. Az megpillantja odabenn Isten karosszékét és körülötte az angyalok zsámolyát. Beleül a karosszékbe, s megállapítja, hogy onnan az egész világot belátni. Észreveszi, hogy a szomszéd öregasszony éppen ellopja anyja egyetlen malacát. Elkezdi hajigálni a zsámolyokat. Kiűzik. (AaTh 800). – 2. „Szent Péter anyja”: Péter kéri az Úristent, hogy hozhassa fel anyját a pokolból a mennyországba, mert hisz valami jót ő is cselekedett: egy salátát adott a szegényeknek. Az Isten egy salátalevél segítségével megpróbálja kihúzni, szent Péter anyja azonban, mivel a belekapaszkodó lelkeket lesöpri magáról, visszaesik (AaTh 804; BN 779 XXXII*). – 3. „Hogyan jutott be az öregasszony a mennyországba?”: Egy nagy bűnös öregasszonyt Szent Péter sehogy sem akar beengedni a mennyországba. Egy katona vállalja, hogy beviszi. Beleteszi egy bőröndbe és vállára veszi. Épp akkor enged be Szent Péter egy gazdag embert, a katona utána megy. Mikor Szent Péter megszólítja, azt mondja, hogy annak a gazdag embernek a holmiját viszi. Így jutott be az öregasszony a mennyországba (MNK, 804C*). – 4. „Miért nincs huszár a mennyországban?”: Szent József meghagyja Szent Péternek, hogy minden Jóska nevű huszárt engedjen be a mennyországba. Péter egy káromkodós Jóska huszárt pokolra küld. Ott a huszárt felvilágosítják, hogy Szent József parancsára kell hivatkoznia. Péter beengedi, de odabenn is sokat káromkodik. Péter erre beenged egy zsidót, aki megígéri, hogy a huszárt kicsalja: elhíreszteli, hogy odakinn huszárok mulatnak, erre a huszár kiszalad. Odakint egy dobot kezd pergetni, s hozzá kiabál, hogy ki ad többet érte, mire a zsidó is kiszalad, s Szent Péter becsukja a kaput (MNK 804E* – AaTh 1656; BN 330. 19.). E tréfás legendák magyar változatanyaga nem túlságosan gazdag (1–3 változat). A mesék egész Európában ismertek. – Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar mesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Kálmány Lajos hagyatéka (Kézirat a Néprajzi Múz. Ethnológiai Adattárában).

Kovács Ágnes

membranofon: → népi hangszerek

memorat: a műszót C. W. von Sydow alkotta (a lat. memoratumból). Az első fogalmazásban nagyjából azonos volt az → élménytörténettel. A memoratban az elbeszélő egyes szám első személyben saját, főleg természetfelettivel kapcsolatos élményeiről számol be. Később a szó értelme némileg szűkült, s a mondaalakulás egy stádiumát nevezték memoratnak. A memoratot erősen befolyásolja az epikusan megformált költői → mondák formája és tartalma. A memorat, ha átmegy a köztudatba s költői formát nyer, → fabulat lesz, azonban a mondakutatók hangsúlyozták, hogy természetesen nem minden memoratból lesz fabulat, másrészt nem minden fabulatot előz meg szükségszerűen memorat. – A magyar mondakutatók a két szakkifejezést az 1960-as évek óta használják. – Irod. von Sydow, C. W.: Kategorien der Prosa-Volksdichtung (Selected Papers on Folklore, Copenhagen, 1948); Voigt Vilmos: A mondák műfaji osztályozásának kérdései (Ethn., 1965); Körner Tamás: A magyar hiedelemmondák rendszerezéséhez (Ethn., 1967); Vergleichende Sagenforschung (szerk. Petzold, Leander, Darmstadt, 1969); Dömötör Tekla: Monda (A magyar népköltészet, Bp., 1969).

Dömötör Tekla

mendikálás: → karácsonyi köszöntés, → legátus

Mendöl Tibor (Nagyszénás, 1905–Bp., 1966): geográfus, a földrajztudományok doktora (posztumusz 1967). A bp.-i tudományegy.-en mint Eötvös-kollégista végzett. 1927-ben a debreceni tudományegy. tanársegéde lett. 1930–35 között a párizsi Sorbonne ösztöndíjasa. 1940-től a bp.-i egyetem emberföldrajzi tanszékének ny. r. tanára. Település- és városföldrajzi kutatásai nagy jelentőségűek voltak. Az 1930-as és 40-es években úttörő kutatásokat végzett többek között a magyar városhálózatra vonatkozóan. Szemben állt a magyar és az alföldi városfejlődés egyoldalú, szűk látókörű megközelítésével. A közte és a szociológusok, elsősorban Erdei Ferenc között kifejlődött vita rendkívül termékenyen hatott az egykorú tudományos fejlődésre. A néprajzi kutatásban nélkülözhetetlen településföldrajzi szintézise. Munkássága évtizedek óta közvetlen hatással volt a település-néprajzi vizsgálatokra, elsősorban a mezővárosok kutatására. – F. m. Szarvas földrajza (Debrecen, 1928); Táj és ember (Bp., 1932); Az alföldi városok morfológiája (Debrecen, 1936); A városföldrajz tárgyköre és feladatai (Bp., 1946); A Kárpát-medence földrajza (Bulla Bélával, Bp., 1947); A magyar emberföldrajz múltja, jelen állása és feladatai (Bp., 1947); Általános településföldrajz (Bp., 1963). – Irod. Láng Sándor: M. T. (Földr. Ért., 1967).

Filep Antal

menedékjog: A jogsértő az üldözés elől bizonyos helyeken (pl. → malom) menedéket találhatott, mert a vallásos felfogás szerint az istenség oltalma alá kerülvén, szabadult a földi igazságszolgáltatás következményei alól (→ szent helyek legendái). Ősrégi pogány felfogásból alakult ki, a görögök, rómaiak elismerték, és a r. k. egyház befolyási területén különböző formákban érvényesült. Nálunk első királyaink óta tartó folyamatos alkalmazása a 18. sz. elején szűnt meg. Menedékhely lehetett minden ájtatos hely: templom, kolostor, paplak, iskola, kórház; 1776-tól azonban már csak olyan egyházi kezelésben levő helyek, amelyekben szentséget is kiszolgáltattak. Nem érvényesült 23 – legsúlyosabb – bűncselekmény elkövetése esetén. Emléke boszorkányperekben, népmesékben és népi játékokban sűrűn előbukkan, sőt a köznyelvben ma is használják. A szegedi népnyelv szerint valaki ázijomban , azaz biztonságban (asylum) van. – Irod. Bónis György: Első törvényeink sorsa és az egyházi menedékjog (Bp., 1939).

Tárkány Szücs Ernő

ménes: a hegyi vagy pusztai legelőkön tavasztól őszig vagy egész télen kint háló nagyobb számú állatokból álló lócsapat. A 19. sz. közepéig sok helyen télen sem került fedél al. A szilaj ménes ben a különböző korú és ivarú állatok állandóan együtt legeltek. Az okszerűbb lótenyésztés kialakulása (a 19. sz. közepe) óta a kiscsikós és meddő igás kancákat és a háromévesnél fiatalabb kancacsikókat mén nélkül külön renyhe ménes ben járatták, sokszor az anyagulyá kkal együtt egy számadó őrizete alatt. A tenyészállatokat külön pásztor őrizte; ezek a cifra ménes ben jártak. – Irod. Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1958–59).

Balogh István

ménesriasztás: pusztai pásztorok és betyárok eljárása az álláson pihenő → ménes szétugrasztására, hogy a szétszaladt ménesből az elkötésre szánt lovakat könnyebben kiszakíthassák. Sötét, felleges, nem túlságosan szeles éjjeleken kerítettek rá sort. Az egyik ember a szél felőli oldalon farkasszőrt égetett, aminek szagára a ménes megriadt, és „a szél alá ment”. Az ott lesben állók „kiszaggatták” az elhajtásra kiszemelt lovakat. A csikós bojtár ilyen éjszakákon – mivel a ménes magától is megriadhatott – lóháton dalolgatva, fütyülve kerülgette a ménest, amely az emberi hang hallatára nyugodtan maradt.

Balogh István

menetdal, menetelőnóta : a katonadal válfaja, zárt alakulat lépéstartását elősegítő és mozgását ritmikus formába szervező énekelt induló, amely a szolgálati idejüket töltő katonák életéről szól. A menetdal voltaképpen a → kaszárnyanóta fegyvernemek feletti válfaja; zenei megfelelője az → induló, mely alkalmanként pótolhatja is. A menetdal volt mindig kitéve a legtöbb idegen és kincstári hatásnak, ez volt a legváltozékonyabb is, ugyanakkor közösségi jellegénél fogva egy adott időpontban a leginkább egyöntetű. A rendszerint vegyes összetételű alakulatokban egy jobb → előénekes intonált, és a legénység a dal elsajátításáig soronként követte. Szokás volt a soronként 2–4 ütemnyi szünet, amelyet esetleg hangosan számoltak (-Szárnya, szárnya, kaszárnya teteje, -egy, kettő, három, négy- Benne van a legények eleje ...); játékból prózai szavakkal toldották meg a sorvégeket (pl. -galambom; -mitől, te?...), ritkábban kánonban énekeltek, esetleg terceltek is hozzá. A menetdalok többsége egyszakaszos, a sorok szótagszáma viszont nagy: 10–18 között váltakozik, leggyakrabban 10 és 12. A hosszabb sorok általában felszaporított szótagszámúak (-El kell menni katonának, édesanyám, jaj, de nagyon messzire! -Esik eső, szép csendesen esik , tavasz akar lenni...), a szótagszám-szaporulat lehet dallamcsere következménye (- Re-ce-ce , nem vagyok én kapitány...). A menetdalok egy része ún. civil nóta ((-Alma a fa alatt, nyári piros alma...); a katonaéletről szólók kétarcúak: panaszos vagy vidám hangon énekelnek a kiképzésről és az otthonról. A panaszok általános jellegűek (-Esik eső, esik, kis szuronyom ázik, Jeges a fegyverem szíja, galambom, gyönge kezem fázik...) és rendszerint összefonódnak a szerelmi dalokkal (-Arról alul kéken beborult az ég. Az én rózsám most írja bús levelét...). A menetdalok fő mondanivalója a szabadság és a leszerelés (-Lesz még nekem direkcióm más is: A szegedi vasútállomás is; -Százados úr, jól vezesse századját: Hazafelé vegye a menetirányt!...). A vidámabb hangvételű menetdalok között kevés az igazán népi ihletésű (-Arra alá a távolba csipkebokor látszik, Mellette az öreg honvéd szépen masírozik...), nagyobb részük szintén szerelmi vonatkozású (-Mikor megyünk, mikor megyünk A nagy gyakorlótérre, Nincsen kislány, barna kislány, Ki utánunk ne nézne! -Százados úr, de arra tartson, Amerre a kis angyalom áll az utcasarkon!...). (→ még: katonadal)

Katona Imre

menettánc: a lakodalom és egyéb mulatságok vonulási alkalmaihoz kapcsolódik ( → induló). Általában a vidékre jellemző → ugrós tánctípus egyszerűbb változatait táncolják ( → cinege, → dus, → háromugrós, → kanásztánc, → oláhos, → pajtástánc, → tustoló, → verbunk stb.). Közép-Erdélyben a → legényes, a → pontozó menettáncra módosított formáit járják. Egyes vidékeken a menyasszonyi kelengye szállítása alkalmával a párnákat és a dunyhákat a menyecskék szintén menettánccal viszik az utcán. A lakodalomban a hajnali → tyúkverő alkalmával is gyakori a menettánc. Ugyancsak a menettánc típushoz tartozik a D-dunántúli lakodalmi → vőfélytánc és → zászlós tánc. Gyimesen a temetés után, a temetőből visszajövet halotti marsot szoktak húzni. Kalotaszegen a lakodalmi → hérész alkalmával a zenészek verbunkot játszanak. A magyar népzene régi rétegébe tartozó menettáncot kísérő dallamok mellett ma már gyakoriak az újabb indulózenék. Különösen kedvelik a Rákóczi- és a Klapka-indulót. (→ még: lakodalmi táncok, → párnás tánc) – Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. A–B., Bp., 1955–56); Kallós Zoltán–Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969–70, Bp., 1970); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).

Pesovár Ferenc

Mennek, mendegélnek...: → mesei átvezető formula

mentáva: → bukovinai székely viselet

mente: a legbecsesebb férfi és női posztóujjas, amelyet esetenként férfiak s nők felváltva is viseltek. Bő, térdig érő változata a hosszú mente (Nyitra m., Őrség), ill. öreg mente (Debrecen) mellett, általánosan a derékban szabott rövid mente (Őrség, Mátraalja), kurta mente (Debrecen) formában terjedt el. Kék, fekete, ritkábban zöld vagy veres posztóból készült, rendszerint bélelten téli, ritkábban béleletlenül, nyári használatra. Bélése és szegése fekete vagy fehér bárányprémből, a módosabb parasztságnál rókaprémből készült, amelyet a rókamálas mente (Felföld), déc mente (Vas m.) elnevezések is megőriztek. Díszeként fém (réz, ólom, ezüst) vagy zsinóros gombolását képezték ki, mint a kapuvári szerszámos menté n, kivarrott menté k a Felföldön voltak. – Férfiak és nők egyaránt, télen felöltve, nyáron díszruhaként panyókára vetve viselték, ekkor mentekötő vel erősítették fel, amely a vagyonosabb parasztság körében ezüstlánc is lehetett (Debrecen, Szeged, Kisalföld, Csallóköz, Érsekújvár vidéke, Ny-Dunántúl). – A mente különböző változatai, amelyek főleg hosszának és ujjformájának módosulásaiban jelentkeztek, az úri viseletben az 15. sz. óta nyomon követhetők. Székely jobbágylányra vonatkozó rendelet tudósít arról, hogy a 17. sz.-ban a rókabőrrel bélelt mente felöltése számára tilalmas. De a paraszti férfiviseletben is csak a 18. sz.-ban vált általánossá, először a mezővárosok gazdag parasztpolgársága, majd a posztómanufaktúrával rendelkező országrészek jobbágysága körében, a nemesi és huszárviselet hatására. A 18–19. sz. fordulóján élte virágkorát ez a „hadi vagy Innepi ruha” (Őrség), hogy a reformkor és a kiegyezés között átadja helyét a korai polgárosodás hatására divatossá váló ujjasoknak. A mente a férfiviseletben Baranya, Somogy, Göcsej kivételével országosan a posztóöltözet tartozéka volt, a női öltözködésben a → ködmön mellett a legfontosabb téli felsőruha. Jelentőségének megfelelően a leány hozományként kapta, maga szolgált meg a reávalóért, de ha másként nem, kölcsönképpen került lakodalomkor a menyasszony vállára. Szokás volt, hogy az özvegyasszony férje mentéjét viselte tovább. Fontosságát hangsúlyozza, hogy a mente a női öltözködésben az archaikusabb területeken (Felföld) még a 19. sz. végén is előfordult. (→ még: posztóruha, → ujjas) – Irod. Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században (Ethn., 1938); Kresz Mária: Magyar parasztviselet, 1820–1867 (Bp., 1956); Ember Mária: XVI–XVII. századi ruhadarabok a sárospataki kriptákból (Folia Arch., 1966–67, 1968).

Asszony rókaprémes mentében (Bag, Pest m.)

Flórián Mária

menteködmön: → ködmön

mentekötő: → mente

menny: → túlvilág

mennybe vitt lány: → Júlia szép leány

mennydörgés: A → népi hitvilágban többféle magyarázata ismeretes. Pl. az → angyalok verekszenek, és a kardjuk csattogása hallatszik vagy → Illés hajigál, Szent Péter görget valamit; ill. hordókat gurítanak az égen, égzengés van. A játék népszerűvé válásával terjedt el az a hit, hogy kugliznak az égben. Palóc területen a mennydörgés magyarázata, hogy Krisztus szamárháton „szaladozik”. Moldvai csángó adat szerint Illés megy hintón ( → Göncölszekér), csattog az ostora, az a mennydörgés, a villámlás a tüzes kerekek szikrázása. – → Eredetmagyarázó mondák szólnak arról, hogy a mennydörgés hogyan keletkezett, ill. mi okozza. Nyitra környékén feljegyzett → dualisztikus eredetmagyarázó monda szerint, amikor Isten Ádámot agyagból megalkotta, az ördög is hasonlót próbált, és Istent utánozva, lelket akart lehelni bele. Az agyag hirtelen összegördült, nagy robajjal nekirohant. Az ördög ijedtében tüzet kezdett okádni és menekült. Azóta folyton szalad, az agyagforma pedig üldözi. Az ördög tüze a villámlás, az agyag zörgése a mennydörgés ( → ember teremtése). – A tavasszal hallható első mennydörgéshez hiedelmek fűződnek: a földön meg kell hemperedni, hogy ne fájjon a derék abban az évben; a fejet falba kell verni, hogy ne fájjon; vagy azt tartották, hogy a januári mennydörgés szeles évet jósol. Hasonló hiedelmek fűződnek a → Szent György napja előtt hallható mennydörgéshez. (→ még: villám, → mennykő) – Irod. Bartunek, J.: Népmondák Nyitráról (Ethn., 1922).

Hoppál Mihály Nagy Ilona

mennyezet: a lakószobát vagy más épített helyiséget a padlástértől elválasztó, általában gerendavázra, deszkából vagy lécekből nádazással, sártapasztással, vakolattal, esetleg boltozattal készített épület szerkezeti eleme. Mennyezet szavunk a késő középkor óta (15. sz. vége) bizonyosan használt ebben a jelentésben, korábban azonban a superlátos ágy felső kárpitját vagy a baldachint nevezték így. A finnugor eredetű menny szó belső fejlődésű származéka. Egyéb elnevezése: födém, pad, plafon . A pad ( → padlás) korai használatú, máig nyelvjárásokban a padlás jelentése mellett eleven a mennyezet értelme is. A födém nyelvújítási szó, a plafon a polgári lakáskultúra révén terjedt el. – A mennyezet építése összefügg a külső fűtésű kályhák, kemencék széles körű használatba vételével, a tiszta levegőjű, füsttelen helyiségek építésének lehetőségével. Paraszt, paraszt-polgári szinten a késő középkori lakáskultúra vívmánya, bár a 19. sz.-ig alacsony szociális szinten élők építettek még mennyezet nélküli házakat a földházak esetében. Ilyenkor a tető belső felületét gondosan tapasztották. Erdős vidékeinken egyszerűen vastag gerendákat fektettek a falakra szorosan egymás mellé mennyezetként. Ilyen födémek napjainkban már csak nagyon archaikus pincékben maradtak fenn (boronatechnikával épített falazatok esetében). Bár nem mondhatók ritkának a felfüggesztett, teljesen sík felületű mennyezetek, általánosan a gerenda alátámasztású mennyezeteket alkalmazták. Az ország nagy részén egy vastag gerendát, a → mestergerendát a helyiség közepén, hossztengelyben végigrakták, erre és az oldalfalakra merőlegesen szabályos közökben keresztgerendák at vagy fiókgerendák at fektettek. A Dunántúl jelentős részein a mennyezet gerendázatát éppen fordítva fektették fel a befedendő helyiségek falaira. Itt a mestergerendákat a ház, ill. a helyiség hossztengelyére merőlegen építették be, a fiókgerendák futottak a ház hosszában. – A mennyezet gerendázatára hagyományosan legtöbb vidékünkön deszkapallót helyezték. Legegyszerűbben a deszkákat szorosan egymás mellé rakták egy síkban. Hézagmentesebb, de egyben dekoratívabb hatású mennyezetet készítettek úgy, ha minden második deszkaszálat két szomszédos deszkára fektették oly módon, hogy a felülre kerülő deszkapadlók néhány centiméternyire ráfeküdtek az alattuk levőre. A födémdeszkázathoz általában jó minőségű faanyagot használtak. Az alsó sorban elhelyezett deszkaszálak éleit, széleit profilgyalu segítségével mintásan tagolták, profilálták. – A paraszti lakóházak deszkamennyezeteit vagy természetes színükben hagyták meg, és esetleg évről évre lesúrolták, letisztogatták, vagy sötétbarna színűre pácolták, évente legalább egyszer olajos ápolóanyaggal átkenték. Voltak helyek, ahol fehérre meszelték a födém gerendázatát, deszkázatát is, nem egy esetben valamilyen színes festékkel (kék, zöld stb.) mázolták be. Fában, deszkában szegényebb vidékeinken, ha a födémhez be is szerezték távoli vidékekről a szükséges gerendázatot, lécezéssel, nádazással vagy farúdra csavart szalmapólyával töltötték ki a gerendák közeit. Az így kialakított födémfelületet gondosan tapasztották vagy vakolták, rendszeresen meszelték. Polgárosultabb parasztlakásokban a 19. sz. végén megjelent a stukkó. Viszont azokon a vidékeken, ahol a lakószobák boltozása a városi polgári előképek nyomán megindult a parasztok körében, nemegyszer a boltozat vakolatát stukkóval profilált tagoló kereteléssel díszítették. A vakolt, tapasztott mennyezeteket hagyományosan mindig fehérre meszelték. A → petróleumlámpák elterjedésével divatba jöttek a mennyezetre függesztett világító testek. Ezek elhelyezésére rendszeresen függesztő horgokat építettek be. Ha a mennyezet fesztávolsága nagy volt, ami különösen a nagycsaládi együttlakásnál általános igényként jelentkezett, valamint a padlást nagyobb mennyiségű gabona tárolásával is terhelték, a mennyezetet tartó mestergerendát a szobában alátámasztották ( → ház középoszlopa). A falusi, mezővárosi templomokban a lakóházakéhoz hasonló deszkafödémeket építettek be. Ezek között gyakoriak voltak a → festett famennyezetek. A 19. sz. végétől a polgárosulással megindult a mennyezetek egyszerűsödése. Egyre több helyütt építettek mestergerenda nélküli, keresztgerendás födémet. A 20. sz. második, harmadik évtizedétől országszerte a polgárosuló elemek a paraszti igénytelenség, elmaradottság jelének vélték a mestergerendás, faragott, festett mennyezeteket. Ugyanígy törekedtek többfelé a boltozatos mennyezetek megszüntetésére is. Az 1950-es években tömegesen fűrészelték fel gerendának, lécnek a 18. sz.-i mennyezetek faanyagát.

Mennyezet részlete élszedéssel és vésett rozettával díszített gerendával 1734-ből (Taktaharkány, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Mennyezet részlete mestergerendával (Alsónémedi, Pest m.)

Filep Antal

mennyezetes ágy: olyan → ágy, melyet textíliából vagy fából készült mennyezet fed. Egyéb elnevezései: fedeles, firhangos, szuperlátos ágy . A mennyezet vagy az egész ágyra kiterjed (teljes mennyezet) , vagy csak a fejrészre (félmennyezet) . A mennyezetes ágyak állításának szokása a 11. sz.-tól mutatható ki. A kezdetben leplekből álló, függesztett mennyezet és függöny helyébe a 14. sz.-tól a fa félmennyezet lép, mely a magasba nyúló ágyfejhez kapcsolódik, s gyakran drapériával felszerelt. A 15. sz. végén Olaszo.-ból a mennyezetes ágy újabb változata terjedt el, ennél a tetőt 4 oszlop tartja, ehhez is drapéria társul. A 18. sz.-tól a mennyezetes ágy fokozatosan divatját múlta, utolsó nagyobb hatású változatánál a kis méretű ágykoronából harang alakban nyúlt le a függöny. A mennyezetes ágy ezen változatai, országonként más-más variánsok, népi használatban is elterjedtek. Elnépiesedtek a mennyezetes ágy olyan továbbfejlesztései is, mint a szekrényszerűen körbeépített s csupán a bejáratnál nyitott félig zárt ágy és ennek ajtóval ellátott formája, a zárt ágy vagy szekrényágy , mely Franciao.-ban a 16. sz.-tól, eredetileg kastélybeli személyzet számára készült. – Mo.-on úri-polgári használatban a mennyezetes ágy textilmennyezetes formája a 13. sz.-tól, a fa félmennyezetes a 15. sz.-tól, a teljes fa mennyezetes a 16. sz.-tól mutatható ki. A mo.-i parasztságnál elsősorban az alkalmi és állandó textilmennyezetek terjedtek el ( → szúnyogháló), ezek egyszerűbb ágyféléhez, nevezetesen az → ágyszékhez is járulhattak. A fa mennyezetek közül csak a 4 esztergályozott oszlop tartotta teljes ágyfedél honosodott meg, mely néha csupán egy betétek nélküli széles keret. Az ilyen mennyezetes ágy mindig → asztalosbútor; a 18. sz.-tól használatos ÉNy-Mo.-on, ill. egyes alföldi városokban és környékükön rangjelző szerepet kapott. A mo.-i népi mennyezetes ágyat s esetleg a mennyezet alját festett virágozás díszítette, a mennyezet szélét csipkés peremdeszka, öbleiben néha kis faharangokkal. → Ágyfüggöny többnyire csak a mennyezetes ágy elejét takarta, hogy a díszpárnák érvényesülhessenek. A mennyezetes ágy alsó részén néha → búvóágyat alakítottak ki. (→ még: vetett ágy) – Irod. Zoltai Lajos: Vázlatok a debreceni régi polgár házatájáról. A lakóház belseje (Debrecen, 1937); Cs. Sebestyén Károly: Ágy a magyar parasztházban (Ethn., 1954); Rumpf, Karl: Das Bett im hessischen Bauernhaus. Zugleich ein Beitrag zur Geschichte des Bettes (Zeitschrift des Vereins für Hessische Geschichte und Landeskunde, 1963); Deneke, B.: Bauernmöbel (München, 1969).

K. Csilléry Klára

mennykő: 1. villámcsapás. – 2. Simára csiszolt felületű kődarab; véletlenül előkerült kőkori balta. Ismert elnevezései: menkü, ménkő, istenharagjakő, nyilakő . A néphit szerint ott keletkezik, ahová a → villám lecsap. Hét év múlva feljön a földből, akkor lehet megtalálni. Ahol megtalálták, oda többé nem csap a villám; aki megtalálta, azt nem éri villámcsapás. Különleges gyógyító erőt is tulajdonítottak a mennykőnek. A → karácsonyi asztalra helyezték, majd a beteg tőgyű tehenet simogatták a mennykővel; → csúzos testrészt nyomkodták, a → keléseket körülkerítették vele; a mennykő porát a → hideglelésben szenvedőknek pálinkában adták be. A tejhaszon biztosítására is felhasználták: a tejes köcsög oldalát mennykővel megütögették, hogy sok tejük legyen. (→ még: vihar) – Irod. Szendrey Zsigmond: A néphit mennykője (Ethn., 1933).

Hoppál Mihály

meny, menyecske : finnugor eredetű szó, pl. vogul jelentése is menyasszony, menyecske . Első írásos előfordulása meny alakban a 14. sz.-ból való. Lehet rokonsági terminus, korjelző és állapotjelző kifejezés. Mint rokonsági terminus a férj szüleinek viszonylatában fiuknak felesége, vagyis menyük, menyecskéjük. Kora szerint a menyecske fiatalasszony, egyes vidékeken az első gyermek születéséig, másutt kb. 28–30 éves koráig mondják a férjes asszonyokat menyecskének. „Még fiatal, addig menyecske a menyecske, aztán már csak asszony”. A menyecske tehát mindkét esetben fiatal férjes asszony, akinek joga van öltözködésében, magatartásában kihangsúlyozni előnyös, még esztétikai élményt nyújtható, szórakozáskor, ünnepi alkalmakkor reprezentálásra jogos életkorát. Pl. a menyecskéket illeti meg a Zagyva völgyi palócok körében az aranycsipkés főkötő, piros csizma. A mezőkövesdi matyóknál csak a menyecskék hordhattak a lakodalomban egy különleges módon díszített és felkötött kendőt, az ún. csavarintós kendő t. Farsangkor a lányokkal együtt mulathattak, maskarázhattak, lakodalmakban pl. a menyasszony ágyvitelekor látványosan énekelhettek, táncolhattak. A → nagycsaládi szervezetben a menyecske nemcsak rokonsági terminus, hanem a családban elfoglalt helyzet, állapot jelölésére is használatos szó. Menyecskék a nagycsaládban a szüleikkel együtt maradt, közösen gazdálkodó fiúk feleségei voltak, kik a → gazdasszony felügyelete alatt a család hasznára együtt dolgoztak. Férjeik családjában szinte semmi joguk nem volt, a „menyecskéknek még a seprű is parancsolt”. A családi vagyonból sem ők, sem kisebb gyermekeik az ennivalón kívül nem részesültek. A menyecskék rangsora a férjek életkora, ill. a családba kerülés sorrendje szerint alakult. Ez a rangsor munkabeosztásukon is tükröződött: a legidősebb fiú felesége az „első menyecske”, a gazdasszony segítsége, nemegyszer bizalmasa volt, felelősségteljesebb munkát végzett, mint a többi. A legfiatalabb menyecske, kismenyecske kötelessége volt a vízhordás, mosogatás, vacsoránál a fáklya tartása stb. Általában a menyecskék elsősorban a mezőn dolgoztak, s aki egész élete folyamán menyecske volt, még öreg korára sem tanult meg főzni. A menyecskék, ha egykorúak voltak, egymást menyecsketárs nak szólították, ill. az idősebb menyecskéket ángy nak vagy néni nek, a fiatalabbakat általában keresztnevükön. A nagycsaládban halálig, vagyis addig tartott a menyecske állapot, amíg együtt laktak. „Apámuraméknál (após) 30 évig voltam menyecske”. – Irod. Fél Edit: Kocs 1936-ban (Bp., 1941); Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).

Morvay Judit

menyasszony, ara , hazai leányasszony , mátka : → házasságra lépő nő, általában leány elnevezése az → eljegyzéstől a házasságkötésig, a paraszti gyakorlatban elsősorban a házasságkötés napján. Értelemszerűen a → házasságkötés szokáskörének egyik főszereplője, s mint ilyen, annak egész folyamán különleges védelemben, tiszteletben részesül. – Irod. Cserei Farkas: A magyar és székely asszonyok törvénye (Kolosvár, 1800); Szendrey Ákos: Die Vorbereitung der Hochzeit und der Abschluss des Ehevertrages bei den Ungarn (Acta Ethn., 1957–1958).

Menyasszony öltöztetése (Hollókő, Nógrád m.)

Menyasszony a lakodalmi ebédnél palóc népviseletben, rozmaringággal ékesítve. Mögötte kelengyéje látszik (Hollókő, Nógrád m.)

Moldvai csángó menyasszony, fején párta (1976, Pusztina)

Györgyi Erzsébet

menyasszony befogadása: a → menyasszonyvitel záró aktusa, a → menyasszony ünnepélyes fogadása a → vőlegény házánál, annak szülei ( → örömanya és örömapa ) és hozzátartozói által. Az érkezőket a kapuban (amelyet gyakran csak vonakodás után nyitnak ki) vagy a ház ajtajában fogadják. A → vőfély beköszöntő szavai után rendszerint az örömanya vagy helyette valamelyik lakodalmi tisztségviselő ( → lakodalmi tisztségviselők ) kínálja, gyakran mézzel, édességgel, itallal, süteménnyel a menyasszonyt (édes étellel, hogy élete is édes legyen), egyes vidékeken magvakat hintenek az új párra, hogy ezzel gazdagságukat biztosítsák, kenyeret tartanak föléjük, hogy mindig legyen kenyerük. A menyasszonyfogadók kezében olykor égő gyertya van. Elterjedt szokás a menyasszony útjába seprőt helyezni, amivel keveset söpörni kell, – ezzel frisseségéről tesz tanúságot. A menyasszony ekkor szokta megajándékozni a vőlegény hozzátartozóit kendőkkel vagy egyéb aprósággal. Szokás a menyasszonyt körülvezetni a házban, hogy azzal megismerkedjék, majd a szertartás végeztével asztalhoz ültetik őt. (→ még: házasságkötés szokásköre, → lakodalom) – Irod. Weinhold, Karl: Altnordisches Leben (Berlin, 1856); Samter, Ernst: Familienfeste der Griechen und Römen (Berlin, 1901); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A–B., Bp., 1955–56); Heikinmäki, Maija-Liisa: Die Graben der Braut bei den Finnen und Esten (Helsinki, 1970).

Menyasszonyfogadás (1906, Déva, Csángótelep, v. Hunyad m.)

Györgyi Erzsébet

menyasszony búcsúztatása: a → menyasszony általános búcsúvétele hozzátartozóitól és környezetétől, a → menyasszonyvitel előtt (az utóbbi fél évszázadban összevont → lakodalomban az → esküvőre indulás előtt). A → násznéptől körülvett menyasszony – vagy gyakran a menyasszony nevében a → vőfélye (vagy a vőfély, és őt ismételve a menyasszony) vőfély által írt versben, ritkábban prózai vagy énekelt verses szöveggel búcsúzik a szülőktől kezdve az összes, részletesen felsorolt hozzátartozótól, szomszédtól, leánybaráttól, köszönetet mond eddig tanúsított jóságukért és bocsánatot kér azért, amit ellenük tett. Az egyes gondolatszakaszok közt zenekar húzza a „búcsúztató” elnevezésű közzenét. A vers bevezető formulája gyakran a „Vajda, hegedűnek szűnjék meg zengése!” kezdetű sor, amely megtalálható a Dávidné Sóltárai 1790–1791-ben lejegyzett rigmusai között. A menyasszony búcsúztatása gyakran sírásba torkollik. Ezután következik a tényleges búcsú, amikor a szülők áldásukat adják gyermekükre. Csókkal, kézfogással búcsút vesz a menyasszony a rokonoktól, ismerősöktől és barátoktól is. (→ még: vőfélyvers) – Irod. Benkóczy Emil: A felnémeti nász (Ethn., 1908); Volly István: Vőfélykönyv (Bp., 1947); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A–B., Bp., 1955–56).

Benedek Katalin Györgyi Erzsébet

menyasszonyfektetés: a → lakodalom fontos, korábban jogi jelentőséggel bíró aktusa, amelynek keretében a → menyasszonyt és → vőlegényt a → lakodalmi tisztségviselők fektették le együtt, a → lakodalmas ház egy lezárható helyiségében (jobb híján gyakran a padláson), ahol néhány órára magukra hagyták őket, hogy az elhálás megtörténhessék, majd ugyanők ébresztették fel őket és bocsátották ki, az elhálás megtörténtének megállapítása után. A menyasszonyfektetést néhol → gyertyás tánc vezette be, utána a fiatal párt a menyasszonyfektetés helyére vezették. Itt a menyasszonynak olyan jelképes cselekményeket kellett végrehajtania, amellyel kifejezte, hogy leendő férje elsőbbségét elismeri (pl. lehúzta lábbelijét). A tisztségviselők közül főleg a → nyoszolyóasszony működött közre. Az ébresztés után a magyar nyelvterület K-i részén szokásban volt a menyasszony szűzességét bizonyító lepedőt közszemlére kitenni; ha ez nem bizonyosodott be, a menyasszony megszégyenült, s a vőlegény családja elégtételt követelhetett. A menyasszonyfektetés előtt termékenységvarázsló ( → termékenységvarázslás ) cselekményt hajthattak végre a segédkezők: pl. gyermeket hempergettek meg az ágyon. Szokás volt a nászágy ba olyan tárgyakat elrejteni, amelyek megmozdításra hangot adtak, ez azonkívül, hogy kontrollálási lehetőséget nyújtott, a mulató → násznépet szórakoztatta. A menyasszonyfektetés szokása már az emlékezetben is alig lelhető fel. (→ még: házasságkötés szokásköre) – Irod. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae (Monumenta Hung. Hist., Pest, 1863); Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Gönyey Sándor: Diósjenői menyasszonyfektetés (Ethn., 1935).

Gyertyás tánc menyasszonyi koszorú levételekor (Szada, Pest m.)

Györgyi Erzsébet

menyasszonyfektető gyertyás tánc: → gyertyás tánc

menyasszonyi koszorú: → koszorú

menyasszonyi ruha, menyasszonyi viselet : az az öltözet, melyet a menyasszony az esküvőn és a lakodalomban visel, általában a lakodalom végéig. Némely helyen, ahol a felkontyoláskor átöltöznek menyecskeruhába, ennek az időpontjáig. Korábban nem volt általános gyakorlat, hogy erre az alkalomra külön menyasszonyi ruhát készítsenek, hanem a meglevő legszebb, legújabb ünnepi ruhadarabokból állították össze a lakodalmi öltözetet. Tehát a menyasszonyi viselet megegyezett az illető tájegység ünnepi viseletének darabjaiból hagyományos módon összeállított öltözettel, így menyasszonyi ruha tulajdonképpen nem létezett. – Kevésbé hagyományőrző helyeken viszont – polgári hatásra – erre az alkalomra is ruhát varrtak. Ajakon pl. a lányok a hónap első vasárnapján fehér selyemruhát viseltek, ez az öltözet később koszorúval kiegészítve a menyasszonyi viseletet is jelentette. Azonban a r. k. falvakban, ahol a → Mária-lányok intézménye működött, a leányok viselete megegyezett a menyasszony öltözetével, ilyenkor már a ruha kiszabásánál ügyeltek arra, hogy később ugyanaz az öltözet, mint menyasszonyi ruha is megfelelő legyen. Korábban általánosan elterjedt szokás volt, hogy a meghalt fiatal lányokat menyasszonyi ruhában, koszorúval vagy pártával a fejükön temették el ( → halott lakodalma ) . – Az öltöztetést a lány édesanyja, keresztanyja, közeli családtagja vagy leánybarátnői végezték, de az sem volt ritka, hogy ehhez értő idegen asszonyt kértek meg. – Napjainkra a menyasszonyi viselet – Erdély kivételével – egységesen fehér színű lett. A századfordulón a menyasszonyi ruha színes volt, azután az ünnepélyes jelentésű fekete szín lett divatos, majd újból a színes, később a fehér szín vált uralkodóvá. Mezőkövesden pl. 1910-ben még fekete volt a menyasszony ruhája, Ajakon fekete vállkendőt viselt, a hétfalusi csángóknál különleges dísze volt a fekete bársony csákó és fekete palást, s napjainkban is fekete bársony szegésű a széki menyasszony szoknyája. A színes, gyakran piros díszítésű menyasszonyi viselet ma is általános Erdélyben, mint például Györgyfalván a piros fejtős ing vagy piros rátéttel díszített fehér báránybőr mellrevaló, piros csizma. – Minthogy a lakodalmakat általában késő ősszel vagy farsangkor tartották, gyakran viselt a menyasszony melegebb felsőruhát, mely ruhadarabbal vagyoni helyzetét is igyekezett bemutatni. Cifra ködmönben esküdött a karádi, rókaprémes mentét öltött magára a kazári menyasszony, fehér palást egészítette ki a torockói menyasszony öltözetét, s fehér gubát vett magára a szilágysági menyasszony a múlt században. A színes kasmír, bársony, selyem vagy fehér gyolcs, batiszt felsőszoknyára általában bő kötényt kötöttek, ez Boldogon fehér gyolcsból, Kapuváron, Mezőkövesden fekete selyemből készült. A Szécsény környéki falvakban a fehér, apróra ráncolt batiszt szoknya elé nem kötöttek kötényt. – A menyasszony öltözetének kiegészítője és egyben a menyasszonyi állapot legpregnánsabb kifejezője a fejviselete: a → párta vagy a menyasszonyi → koszorú. A párta viselése a múlt században több helyen általános volt, így a Sárközben pirossal bevont tülökpártát viselt a menyasszony, piros alapú, gyöngyökkel, pántlikákkal díszítettet Déván, aranyos pártát Borsodban, s a kazári menyasszony is pártában esküdött. Fekete alapon gyöngyös pártát említenek Debrecenből a 18. sz.-ból. Az erdélyi menyasszonyok fejét napjainkban is párta díszíti: így pl. Kalotaszegen, Torockón, Udvarhelyszéken aranyos-gyöngyös párta. A múlt században a Szilágyságban a menyasszony fejére fekete fodorból készített pántlikás fejkötőt tettek, melyet selyemkendővel kötöttek be. – Századunkban általános lett az élő virágokból, leggyakrabban rozmaringból készített menyasszonyi koszorú viselése, mely napjainkban már kizárólag művirág koszorú. Általában rózsabimbóból, tükördarabokból, ezüst kalászokból készített fejdísz, az arc körüli részen viaszos levelekkel. Egyes archaikus helyeken a koszorú szem fölötti részéről színes pántlikák lógtak a menyasszony arcába, ezeket pl. Turán szégyenpántlikának nevezték, s a hit szerint a menyasszonyt óvták a rontás ellen. Gyakran viseltek a koszorú alatt egy rozmaringból fonott kiskoszorút is, a szüzesség jelképeként. (Pl. Szlavónia, ill. Nógrád m. egyes helyein). Korábban általános szokás volt, hogy a menyasszony kezében díszes, csipkés szélű zsebkendőt vagy a jobb karján átvetve tarka mintás „keszkenőt” tartott. – Napjainkban (Erdély kivételével) általános a viseletet még őrző falvakban is a városi mintára csináltatott menyasszonyi ruha. A fehér, általában földig érő, modern szabású ruhát fehér fátyol fejviselet egészíti ki. – Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956); Gáborján Alice: A szlavóniai magyar falvak női viselete összetételének és alakulásának néhány jellegzetessége (Ethn., 1969); Gáborján Alice: Magyar népviselet (Bp., 1969); Pap Jánossy Magda: Györgyfalva viselete (Ethn., 1971).

Gergely Katalin

menyasszonykalács: → lakodalmi kalács

menyasszonyporkolás: → lakodalmi tűz

menyasszonysirató: → menyasszony búcsúztatása

menyasszonytánc: a → lakodalom éjszakáján megrendezett tánc, amelyen a → menyasszony utoljára táncol leányként. Legismertebb szertartásos lakodalmi táncunk ( → lakodalmi táncok). A régebbi, több napos lakodalmakban az ünnepi lakoma előtt rendezték délelőtt vagy délután, jóval a fektetés és kontyolás szertartása előtt. Az utóbbiak elmaradásával és a lakodalom időtartamának megrövidülésével a menyasszonytánc időpontja rendszerint éjfélre, vacsora utánra esik. Kezdetét rigmussal vagy táncra szólító szavakkel jelenti be a → vőfély (esetleg a → násznagy), s a táncot is legtöbbször ő kezdi a menyasszonnyal. Számos helyen – a lakodalmi tisztségek hierarchiáját követve – sortánc -szerűen ( → osztótánc) adja át a menyasszonyt a jelesebb vendégeknek, esetleg a lakodalmi rangsor és rokonsági fok figyelembevételével név szerint kiáltja ki a következő táncost. Gyakoribb azonban, hogy néhány forduló után „Eladó a menyasszony!” kiáltással megnyitja az általános részvételt. Tánc előtt a jelentkezők a násznagyok asztalán álló tányérba, kosárba, rostába (ezért nevezik rostatánc nak is) dobják a tánc „váltságdíját” jelentő pénzösszeget ( → rostapénz), ill. az asztalra helyezik ajándékaikat. Adományukat esetleg a tánc alatt is kézben tartják, felmutatják vagy a ruhaneműt a menyasszony vállára terítik, felajánlásukat pedig a vőfély kikiáltja, pl.: „Egy borjúért táncol a menyasszony!” Jelentős mozzanata a menyasszonytáncnak, hogy a menyasszony a → vőlegény hozzátartozóival táncol, akik ezzel mintegy kifejezik, hogy a családba befogadták. A lakodalmi illendőséghez szorosan hozzátartozik, hogy a menyasszonytáncban mindenkinek részt kell vennie. (Ezért előfordul, hogy az idősebbek ülve, a menyasszonynak kezet adva „táncolnak”.) A sort a vőlegény zárja, aki vagy a legnagyobb összeget teszi le, vagy ellenkezőleg: szimbolikus megváltást, krajcárt, cipót, almát stb. Mivel századunkban a → menyasszonyfektetés már nem szokásos, gyakran a menyasszonytánc végeztével veszik le a menyasszonyi koszorút, s az utolsó táncos, a vőlegény kiragadja a menyasszonyt a tánchelyről, miközben a násznép bő gyermekáldást kíván. – Maga a tánc friss csárdás, minden vendég számára csak néhány forduló. Kísérőzenéjében régi szertartásos dalok éppúgy előfordulnak, mint újabb, műzenei eredetű gyors csárdások. Egyes vidékeken a menyasszonytánc összefonódott a → gyertyás tánc és a → párnás tánc különböző változataival, több helyen pedig részlegesen tánc nélküli formáját is ismerik: a soron következő táncos éppen azért fizet, hogy a zene alatt pihenhessen a menyasszony. (Vőfély: „Tíz forintért ül a menyasszony!”) Ha nagy a násznép, gyakran több szakaszban bonyolítják le a táncot, s ilyenkor a szünetben a menyasszonyt át is öltöztetik új állapotához illő menyecskeruhába (napjainkban piros-fehér babos ruha és fejkendő) ( → menyecsketánc). Több helyen ismert a vőlegénytánc is: a menyasszonnyal egyidejűleg a násznép a vőlegényt is megtáncoltatja. Néhol a szertartásos menyasszonytánc után a tánc parodisztikus formája is feltűnik, ilyenkor férfi öltözik be „maskarás menyasszonynak”, s különböző vaskos jelenetekre is sor kerül. – A menyasszonytáncnak a mai falusi lakodalomban növekvő jelentősége van, minthogy ennek keretében a lakodalom költségeinek jelentős része visszatérül, és a vendégek számára reprezentációs lehetőséget nyújt. A menyasszonytánc jelenlegi gyakorlatában a gazdasági funkció dominál: a tánccal összegyűjtött pénz az ifjú pár életének megalapozását szolgálja. Az egyéb lakodalmi szokáselemek (kikérés, kontyolás stb.) fokozatos elmaradása miatt azonban a tánc a jelenlegi lakodalmi rítus csúcspontja lett, s így számos más – búcsúztató, avató, befogadó – szertartásfunkciót is teljesít. A hozzákapcsolódó szokáselemek, különböző szimbolikus mozzanatok ugyanakkor visszautalnak a monogámia kialakulásának korai szakaszára is: számos jel alapján a menyasszonytáncban a jus primae noctis kollektív gyakorlatát, ill. ennek jelképessé átformálódott csökevényét is felismerhetjük. (→ még: pördítés) – Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A–B., Bp., 1955–56); Bakó Ferenc: Felsőtárkány község lakodalmi szokásai (Ethn., 1955); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Fülöp Lajos: A születés, házasság és halál szokásai Gyöngyöspatán (Gyöngyös, 1969).

Györgyi Erzsébet Maácz László

menyasszonytánc-pénz: → rostapénz

menyasszonyvitel, esküvői menet : a → menyasszony ünnepélyes átkísérése szülei házából a → vőlegény házába a → lakodalom folyamán. A vőlegény tisztségviselői és → násznépe kíséretében érkezik a menyasszony házához, ahol zárt kapu fogadja, s erőszak, alkudozás, igazoltatás, esetleg → találós kérdések megfejtése után engedik be. Olykor → álmenyasszonyok bemutatása után vezetik elő a menyasszonyt. Szokásos ilyenkor a versben való kikérés . A vőlegény megköszöni a menyasszony felnevelését. A menyasszonyvitel gyakran kapcsolatos a → hozományvitellel. A menyasszonyt lehetőleg hosszú útvonalon szállítják, hogy minél többen láthassák, a feltűnést a zenekíséret és a menet vidám hangoskodása fokozza, akár szekéren, akár gyalogosan történik a menyasszonyvitel. Útközben – főleg ha a menyasszony más faluba megy férjhez – szokás a menetet feltartóztatni, az utat elzárni az úton keresztül kifeszített (szalma)kötéllel, s az itt őrködő legények csak váltság ellenében engedik tovább. A vőlegény házához való megérkezéskor történik a → menyasszony befogadása. (→ még: házasságkötés szokásköre) – Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A–B., Bp., 1955–56); Dünninger, Dieter: Wegsperre und Lösung. Formen und Motive eines dörflichen Hochzeitsbrauches (Berlin, 1967).

A menyasszony kikérése (1971, Méra, v. Kolozs m.)

Táncolók az esküvői menetben (1971, Szebény, Baranya m.)

Zenészek az esküvői menetben (1969, Magyarvista, v. Kolozs m.)

Esküvői menet (1971, Szebény, Baranya m.)

Györgyi Erzsébet

menyecske: 1. a fiatal asszony neve a → házasság első éveiben az elhálás tól, sőt a → menyasszonytánc eljárásától kezdődőleg, újabban az első gyermek születéséig. – 2. A nagycsalád ban élő asszonyok menyecske megnevezése családbeli függő helyzetüket fejezte ki, életkoruktól függetlenül. (→ meny)

Györgyi Erzsébet

menyecsketánc: a lakodalmi → menyasszonytáncot sok helyen a már asszonyruhába öltöztetett, felkontyolt menyasszonnyal táncoltatják, esetleg a menyasszonytáncot megszakítják, s a menyasszony átöltöztetése után menyecsketáncként folytatják. A táncot az asszonyruha miatt újasszonytánc nak is nevezik, de külső vonásaiban ez sem különbözik a menyasszonytánctól. – Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A–B., Bp., 1955–56).

Maácz László

menyegző: → lakodalom

menyét (lat. Mustela n. nivalis), menyétasszony : A néphitben főleg kártevéseit elhárító → mágikus eljárások voltak ismertek; elsősorban a Dunántúlon, kisebb mértékben K-Mo.-on és Erdélyben is. A hit szerint emberben és állatban (főleg → tehénben) egyaránt tehetett kárt: Göcsejben azt tartották, hogy fullánkja van; csípésétől az állat teste megdagad, sőt az állat bele is pusztulhat. A Fekete-Körös völgyében ha megdagadt a tehén tőgye, azt tartották, hogy a menyét csípte meg. Ilyenkor lyukas kövön keresztül fejték a tehenet. Kalotaszegi hit szerint, ha terhes asszony találkozott vele, gyenge, beteges gyereke született; ha pedig beteg látta, nehezen épült fel; a menyéttel való álmodás pedig családi civakodást jelentett. Olyan hit is ismert volt, hogy ahol mutatkozott, ott hamarosan meghalt valaki. Néhol, így pl. a Somló-vidéken úgy tartották, hogy a → boszorkány menyét alakját is öltheti. – A legáltalánosabb távoltartási mód az volt, hogy valamilyen munkát – általában fonást – adtak neki. A hit szerint nem szeret fonni, hanem inkább eltávozik, nem bántja a baromfit. Már egy 1697-ben, K-Mo.-on készült prédikáció is említi a menyétnek való „rokka-kötést”. Szatmár megyei szokás szerint orsókat szurkáltak a tyúkól köré, ha menyét járt az udvaron. A Dunántúlon is fonásra szólították fel, ilyeneket kiáltottak felé: „Ne kojtorogj se ide, se oda, hanem csak fonj!”, „Menyétasszony, szép asszony, nem pörög a rokkája!”. A menyét tyúkólhoz vezető járásába botot szúrtak, arra kócot kötöttek, ezt mondva: „Szaros kurva, lefond ezt!”. Hasonlóképpen jártak el K-Mo.-on, pl. Tiszacsécsén. Az Abaúj m.-ben menyetké nek nevezett állathoz fűződő hiedelmek a fentiektől eltérőek; inkább a → házikígyó hiedelemköréhez kapcsolódnak. (→ még: féregűzés) – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej, s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Szémán Zsuzsa: Das Wiesel im ungarischen Volksglauben und Brauchtum (Acta Ethn., 1974).

Diószegi Vilmos

menyhalvarsa: a Duna mentén használatos háromkávás hálóvarsa, amelyet két oldalt villásan összekötött vesszőkkel (sprejc) merevítenek. A menyhalvarsának szárnya nincsen. Néha húsz darabot is zsinórra kötnek. A zsinórt kikarózzák olyan módon, hogy a varsák szája lefelé néz. A menyhalvarsába csalétekül keszegdarabkákat helyeznek. Csak télen, a menyhal (lat. Lota lota) ívása idején használják. – Irod. Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Menyhalvarsa (Dunaföldvár, Tolna m.)

Gunda Béla

mereggyü: → szák

mereglye: közepes méretű mezei szénacsomó, amelyet rudak vagy mereglyenyársak segítségével cipelnek. A mereglye a Székelyföldön, az Erdélyi-medence ÉK-i és D-i peremein ismeretes. Az ismeretlen eredetű szót a 16. sz. végén ’szénavilla’ értelemben már feljegyezték. A mereglye szónak jelentésbővülése révén alakult ki ’szénacsomó’ jelentése, s eredetileg az így nevezett nyársformájú eszközzel egyszerre elvihető széna, szalma mennyiségét értették alatta. A mereglyenyárs egyik végén kihegyezett, mintegy 2 m hosszú egyenes karó, közepe táján rövid keresztfával, csappal ellátva, amely a felnyársalt és fej fölött vitt széna-, szalmacsomó lecsúszásának megakadályozására szolgál. A mereglyenyársat Erdély-szerte használták még a 20. sz. első felében is, és házilag készítették. A földön összerakott szénarakásokat mereglyenyársra tűzve cipelték fel a magas kazlak tetejére, ill. a szalmacsomókat a házak, csűrök fedelére. Felhasználták szekerek megrakásakor is. – Irod. Balassa Iván: A Néprajzi Múzeum favillagyűjteménye (Ethn., 1949); Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Mereglyenyárs (1946, Ördögkeresztúr, v. Kolozs m.)

Paládi-Kovács Attila

Merényi László (Pomáz, 1837–Bp., 1907): népmesegyűjtő. A pesti egy. jogi karán tanult. Az MTA megbízásából székely meséket és tájszavakat gyűjtött, ez az anyag azonban nem jelent meg. 1871-től a pénzügymin.-ban számtiszt, majd ismét csak mesegyűjtéssel foglalkozott az ország különböző tájain. Gyűjteményei a kor színvonalán állanak, magukon viselik a gyűjtő átdolgozó, stilizáló törekvésének nyomait, de ebben a formájukban is értékes források. – M. Eredeti népmesék (I–II., Pest, 1861); Dunamelléki eredeti népmesék (I–II., Pest, 1863–64).

Diószegi Vilmos

mérés: Egész Európa → népi gyógyászatában ismert, a legkülönbözőbb betegségek esetén használt diagnosztikai és gyógyító eljárás. Alapgondolata az, hogy a test egyes méretei (pl. fejtető, lábujj, karöltő), azok változása és aránya (pl. gyerek hossza a bakarasz hétszerese) más az egészséges és a beteg javuló, ill. romló állapotában. Kisgyermeknél a rándulás diagnosztizálása esetén könyökét közelítik, ill. érintik ellenoldali térdéhez. Specialisták (hagymázmérők első említése 1664-ben, Báthori Mihály Hangos Trombita c. művében: „Nem az Istenhez folyamodnak, hanem varázslóhoz, rostahányókhoz, hagymázmérőkhöz”, majd egy 1693-as boszorkányperben: betegségmérők, mérő emberek vagy asszonyok) vagy a beteg hozzátartozója végzi. Eleinte csak diagnosztikus eljárás, később gyógymóddá is válik, rendszerint → ráolvasás kíséri. A magyar adatok csak embergyógyításra vonatkoznak, de a baranyai sokácok rúgós tehén gyógyítására is használják, Szepes megyei szlovákoknál pedig értelmetlenné vált gyermekjátékká süllyedt. Az eljárás Mo.-tól Ny-ra (Ausztria, Németo., skandináv országok), É-ra (Szilézia) és D-re (sokácok, Dalmácia, Bosznia, Hercegovina, Albánia) egyaránt ismeretes. A hazai adatok nagyobb fele szlovák, német vagy vegyes falvakból származik. – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I., Bp., 1929); Wagenhuber Aurél: Rándulás és mérés (Ethn., 1936); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940).

Grynaeus Tamás

merezsa: → hajdiván

mérföld: országonként változó nagyságú, régi hosszmérték . Több fajtája volt ismeretes. Az angol mérföld 1609 m; a magyar mérföld 8534 m, az egyes esetekben 8353,6 m volt. A földrajzi mérföld 7500 m, a hajózási vagy tengeri mérföld viszont 1852 m hosszú.

Dankó Imre

mérges: a → népies műtáncok egyik jellegzetes motívuma.

mérgezőhalászat: a halaknak leginkább csendes vízbe szórt, méregtartalmú (saponin, euphorbon, rotenon, daphnin stb.) összetört növényekkel, kukoricalisztbe, kenyérbe belegyúrt magvakkal való elbódítása. Az elbódult, mérgezett halakat kézzel, kisebb merítőhálóval szedik össze. A magyaroknál már csak szórványosan, főleg Erdélyben fordul elő a mérgezőhalászat, amelyhez farkasfű, halalófű, méregfű, szattyin (Euphorbia), gyapjúfű, ökörfarkúfű (Verbascum), maszlag (Datura), mérges borostyán (Daphne), zászpa (Veratrum) specieseket s más növényeket használnak. Orvhalászainkhoz D-Ázsiából kereskedelmi úton eljutott a gebulya, kukuli-, kukoli-fánk, maszlag (lat. Anamirta cocculus) magja, amely az igen hatékony picrotoxint tartalmazza. A mérgezőhalászatot népünk gebulázás, maszlagolás néven ismeri. Már a 16. sz. közepe óta törvényes intézkedések, falutörvények tiltják a mérgezőhalászatot, amelynek hajdani, gyakori elterjedésére utal, hogy Dugonics András is említi Etelka c. regényében, elmondva, hogy Árpád fejedelemnek „nagy kedve telhetett ... a maszlaggal megtántorított, a métejjel megvesztegetett néma halakban”. Jókai Mór, Mikszáth Kálmán is szólnak a mérgezőhalászatról. A mérgezőhalászat jellegzetes területe a Balkán félsziget, a Mediterrán vidék, ahol már az ókortól kezdve ugyanazokkal a növényekkel (Euphorbia, Verbascum, Cyclamen, Daphne stb. speciesek) bódítják a halat. Nagy jelentőségű a mérgezőhalászat a trópusokon, ahol főleg Barringtonia-, Derris- és Tephrosia-speciesekkel mérgezik a vizet. ( → meszezés ) Irod. Zaunick, R.: Die Fischerei Tollköder in Europa von Altertum bis zur Neuzeit (Archiv für Hydrobiologie, Suppl. Bd. IV. Stuttgart, 1928); Heizer, R. F.: Aboriginal Fish Poisons (Anthropological Papers, No. 38. Bureau of American Ethnology, Bulletin 151, Smithsonian Institution Washington D. C., 1953); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Gunda Béla: Fish Poisoning in the Carpathian Area and in the Balkan Peninsula (Essays in Balkan Ethnology, Kroeber Anthropological Society, Special Publications, Number 1, Berkeley Calif., 1967).

Gunda Béla

merinó: → juh

meriszák: → bokorháló

merítőcsésze: → csanak

merítőháló: → ághegyháló

mérő: 1. régi űrmérték . Szemtermények mérésére használták, általában 62,53 liter. Több fajtája volt, nagysága vidékenként változott. Németo.-ban 1 mérő nagysága 4–16 → pint között ingadozott. A bécsi vagy osztrák mérő pedig 61,50 liter volt. A pozsonyi mérő két vékával volt egyenlő és 62,4984 litert tett ki. A szegedi mérő volt a legnagyobb, 128 liter. A pesti mérő 3 vékából állt, azaz 93,7476 l volt. Különleges mérő volt a sarlai mérő , amely 2 pozsonyi mérő ből állott. A mérő neve Mátyusföldön → szapu. Több helyen mérő helyett kilá t és köböl t is mondtak. 1772-ben Mária Terézia elrendelte a pozsonyi mérő bevezetését és minden más mérték hozzá viszonyítását. A rendelet azonban nem teremtett rendet a mértékek terén; a különböző, helyenként eltérő nagyságú mértékek tovább éltek. – 2. A mérő a köblös ( → köböl ) és vékás ( → véka ) föld elnevezéshez hasonlóan területmérték jelölésére is szolgált. Egy mérős az a földterület, amelybe 1 mérő vetőmag került. Egy pozsonyi mérős föld kiterjedését az úrbérrendezés alkalmával 600 négyszögölben állapították meg. – Irod. Acsády Ignác: Magyar mértékek, 1715–1720 (Magy. Gazdaságtörténeti Szle, 1895); Léderer Emma: Régi magyar űrmértékek (Századok, 1923–24); Jakó Zsigmond: Az erdélyi mértéktörténet kérdéseihez (Erdélyi Múz., 1945); Bogdán István: Helyi földmértékeink a 18. század végén (Tört. Statisztikai Évkönyv., 1967–68, Bp., 1970).

Dankó Imre

mérőkasza, kasza : a → fahajók megterhelésekor használt eszköz. 250–300 cm hosszú léc, régebben marok ra, utóbb dm-ekre beosztva. Egyik végére egy L alakú derékszögű vasat, a kaszát erősítették. Úgy mértek vele, hogy a hajó oldala mellett, körül merőlegesen tartva az eszközt, az L alakú vas rész vízszintesen álló részét a hajó fenekéhez dugták és felfelé húzva hozzá szorították. Így leolvasható volt, hogy a mért helyen hány markot terhel t, azaz mennyit süllyedt a hajó. A mérőkaszával megközelítő pontossággal a kormányos azt is megállapította, hogy mennyi teher fekszik a hajón.

K. Kovács László

mérőszák: a hal mérésére szolgáló, általában vessző-, újabban vaskarikára szedett szájú hálózsák. Száján zsinór van, hogy a körtés mérlegre lehessen akasztani. Köröstarcsáról ismert formája saroglyaszerű fakeretre szerelt háló, mely a mázsára akasztható, de hordozható is. Nagy tömegű halat urna alakú vesszőkosárban, mérőkosár ban, mérőkas ban mázsálnak, két fülébe akasztva a mázsa horgait vagy a füleken átdugott rudat, a kisafá t, akasztják fel. (→ még: bárka, → fisér) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Mérőszák (Köröstarcsa, Békés m.)

Solymos Ede

mértanias díszítés, geometrikus ornamentika : egyenesekből és körökből, körívekből összetett dísz, többnyire síkdíszítmény, faragásnál igen gyakran → ékrovással kivitelezve, ami oszlopok esetében körplasztikát adhat (sírjel, kapubálvány) . Gyakori motívumok: → vízfolyás, sakktábla-minta, átlós osztású négyzetek, koncentrikus körök, körbe foglalt hatágú csillag ( → rózsa) és → svasztika, egymást metsző félkörök sora stb. A mértanias díszítés már a neolitikumban megjelenik. Egyszerűbb mustrák egymástól függetlenül is bárhol kialakulhattak. Az európai népművészetet, így a magyart is jellemző, szabatosan szerkesztett, körzőt alkalmazó mértanias díszítés azonban közös eredetű, és az antik bronzkori városi civilizációból öröklődött, ahol a kibontakozó mértan eredményei nyomán keletkezett. – A magyarok a honfoglalás után vették át a mértanias díszítést. Eredetére a magyar cifra szóból is következtetni lehet; ennek ’zéró, üres számjegy stb.’ jelentésű megfelelője az arab matematikai műnyelvből jött át a középkori latinba. A magyar népnyelvben a cifra, cifráz a ’díszítés’ megjelölésére általánosult, és átment a mértanias díszítést felváltó → növényi ornamentikára is. A mértanias díszítés egyes tárgycsoportokra különösen jellemző, így az → ácsolt ládára, a szövésre, a keresztszemes hímzések nagy részére, a → szőnyegre, a → lőporszaruk egyik csoportjára, a korábbi → mángorlókra. Ezeknek a tárgyaknak egy részén a mértanias díszítésben megjelennek geometrizált figurák is, elsősorban → emberábrázolás (ácsolt láda, lőporszaru, hímzések) és főleg a kései szakaszban a növényi ornamentika hatására geometrizált virágmotívumok is. – Irod. Viski Károly: Díszítőművészet (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43).

Rúdravaló részlete (Szentsimon, v. Gömör-Kishont m.) Bp. Néprazi Múzeum

Párnavég (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Ácsolt láda (Vajszló, Baranya m.)

K. Csilléry Klára

mértékrendszer: többféle anyag, árucikk különböző tulajdonságainak mérése által nyert mérőszámok rendszere. A mai mértékrendszer hosszú ideig alakult ki és még ma sem kizárólagosan használatos: pl. a nagy területen, sok országban hivatalosan elfogadott méter mértékrendszer mellett használatosak a régebbi mértékek is. Több országban azonban nem fogadták el mindmáig a méteren alapuló, Franciao.-ban 1799-ben törvényerőre emelt méterrendszert. A 18. sz. előtti mértékrendszer kétféle volt. Az egyik mértékrendszerre az volt jellemző, hogy nem volt benne különösebb rendszer, hanem az anyagok és árucikkek mérésére megfelelő helyi, sokszor egyéni mérték (adag, porció, csomó, darab stb.) szolgált. A másik mértékrendszerben volt már rendszer, de nem a tizes számrendszeren, hanem a 12-esen alapult, annak felét, negyedét, nyolcadát vagy kétszeresét, háromszorosát, tizenkétszeresét stb. használta. A gyakorlatban ez a mértékrendszer is bizonytalan volt, mert az egyes mértékek országonként, sőt vidékenként nagyobbak vagy kisebbek voltak. – Mo.-on a tízes számrendszeren alapuló mértékrendszer elterjedését nagyban elősegítette az 1875. máj. 20-i párizsi konvenció. De a régi mértékek nálunk is sokáig éltek. A mértékek sokfélesége, bizonytalansága volt a vásárok és piacok egyik jellegzetes velejárójának, az → alkunak gyakori okozója. A különféle hossz-, súly- és űrmértékek mellett van néhány, mára már teljesen elbizonytalanodott mértékünk is, pl. türet (egy türet vászon), vég (egy vég vászon), lánc (egy lánc föld), nyilas (egy nyilas szőlő). Mértéknek foghatjuk fel a sajátságos piaci adagolásokat is (egy gomolya túró, egy pohár sáfrány, egy tormalevél vaj, egy csomó sárgarépa vagy zöldség, egy kötés tárkony, egy rakás sóska, gomba; egy puttony aszalvány stb.). A kezdetleges mértékek kialakításában nagy szerepe volt az emberi testnek (pl. láb, arasz, hüvelyk), amennyiben a nagyjából egyenlő nagyságú testrészeket vették alapul a különböző hosszmértékekhez, valamint a mérendő anyag fizikai tulajdonságai és a tárolására, feldolgozására (tartására) szolgáló eszközök közötti kapcsolatot (pl. az űrmértékek esetében). – 1. Hosszmértékek: → bakarasz, → hüvelyk, → láb, → marok, → mérföld, → öl, → rőf, → sing, → sukk, → vonal – 2. Súlymértékek: → font, → lat, → mázsa, → oka – 3. → területmértékek – 4. Űrmértékek: → akó, → átalag, → cseber, → fertály, → icce, → kanta, → kila, → köböl, → mérő, → meszely, → pint, → szapoly, → szapu, → veder, → véka.

Dankó Imre

Mért küldött az úrasszony?: → énekes gyermekjáték, → hidas játék, többnyire két arcsorral. Szövege: „Mért küldött az úrasszony? haja gyöngyöm, haja? – Nektek hidat csinálni, haja gyöngyöm haja. – Minek nektek az a híd? haja gyöngyöm haja. – Katonáknak átjárni, haja gyönyöm haja. – Miből lesz a két karja? haja gyöngyöm haja. – Két szál rozmaringszálból, haja gyöngyöm, haja. – Mi lesz annak az ára? haja gyöngyöm haja. – Egy szép barna menyecske, haja gyöngyöm haja.” Végén a bújás alatt általában a → Bújj, bújj zöld ágot éneklik. Legtöbbször dallamos. Főleg a palóc vidékeken terjedt el ez a szövegtípus, ugyanezzel a refrénnel, ill. kis változással. – Irod. Lajos Árpád: A magyar nép játékai (Bp., 1940); Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951).

Igaz Mária

mese: → népmese

mesebíró: tisztségviselő a mesemondási alkalmakon. Ő ellenőrizte, hogy a mesemondó egy-egy télen nehogy kétszer mondja el ugyanazt a mesét. Tiszabökényben (v. Ugocsa m.) az I. világháború előtt Vincze László volt a mesebíró, neki kellett számon tartani, hogy Furicz János egy télen – kukoricatöréstől a tavaszi mezei munkák kezdetéig – egyetlen mesét se ismételjen. Hogy ez megtörténhessék, repertoárjának 100-nál több meséből kellett állnia, mert egy-egy alkalommal egynél több mesét is mondott, igaz viszont, hogy nem minden téli esti beszélgetésen került mesemondásra a sor. (→ még: repertoár, → mesemondó) – Irod. Kocsisné Szirmai Fóris Mária: Felsőtiszai népmesék (Debrecen, 1956).

Kovács Ágnes

meseelem: a mesékben gyakran előforduló, rendszerint sajátos nevű tárgy, képzet, melyet minthogy a mesén kívül, hétköznapi életünkben nem szerepel, jellegzetes mesei rekvizitumnak tekintünk. Eredete szerint lehet művelődéstörténeti vagy mitikus-mágikus jellegű. A művelődéstörténeti jellegű meseelemek a közelebbi vagy távolabbi múltban még a → mesemondó és hallgatóságának tapasztalati világában is előfordultak: Pl. → hamuban sült pogácsa a Székelyföldön még a századforduló idején is úti eledelül szolgált; időszámításunk kezdetén, sőt még a középkorban is készült Indiában olyan selyem, amelyet egy gyűrűn át lehetett húzni; a finom selyemanyag minőségét úgy állapították meg, hogy egy gyűrűn áthúzták stb. A → mágikus tárgyak egy része is szerepet játszott még a közelmúlt hétköznapi paraszti tudatában, pl. a → vasfű, amelyről azt tartották, hogy minden zárat kinyit, vagy az élő-haló (élek-halok) fű, amelytől a vérző seb beheged stb. A mindentlátó tükör vagy a győzhetetlen kard, a varázsgyűrű, -síp, -vessző, láthatatlanná tevő köpeny, repülő szőnyeg, láda, mérföldlépő csizma stb. már a → népi hitvilág képzetkörén túl van, a keleti csodák birodalmába tartozik. Az → üveghegy, Óperenciás tenger (→ Óperenciás tengeren is túl, az), kacsalábon forgó vár valamikor valóságosnak vélt, ma már mesének tekintett földrajzi „ismeretek” maradványa. A népmese, szerkezeti és nyelvi kötöttségei következtében, alkalmas tőlünk térben és időben távol eső társadalmak használati tárgyainak, kulturális vagy kultikus képzeteinek legalább név szerint való megőrzésére. – Irod. Erdész Sándor: Ámi Lajos meséi (I., Bp., 1968); UMNGy, XIII.)

Kovács Ágnes

mesefoglalat: → mesekeret

mesehős: A → mitikus mesék hőse ember- és természetfeletti lény, aki segítő lények, állatok és varázstárgyak segítségével hajtja végre emberfeletti cselekedeteit, a sárkány megölését, az égitestek megszabadítását, az elrabolt királykisasszony megmentését. Jutalma órási kincs, a fele királyság és a királykisasszony keze. Mivel gyakran alacsony sorból származik vagy a király legkisebb, félkegyelműnek tartott gyermeke, szívesen azonosulnak vele a szegények és a megalázottak, ezért vált frázisszerű kifejezéssé, hogy a valódi mese az elnyomottak vágyainak kifejezője, a kifejezésnek azonban van valóságtartalma. A → legendamesék hősei: Krisztus, Szent Péter és más szentek, papok és apácák, akik megtartják vagy megszegik az egyház vagy a falusi közösség törvényeit. A → novellamesék hősei királyfiak, királyleányok vagy parasztfiúk és parasztleányok, akik nem mitikus származásuk vagy segítőik révén jutnak hatalmas vagyon és magas pozíció birtokába, hanem egyedül rendkívüli okosságuk segíti őket. Az → ostoba ördög meséje hőse a szegény ember, aki józan paraszti eszével győzi le a nagy erejű, de rendkívül ostoba szörnyeteget. A tréfás realisztikus mesék, a → trufák középpontjában a nagyon eszes vagy nagyon ostoba asszonyok, férfiak és házaspárok, a szerelmet kívánó aggszűzek és papok, a makacs, lusta nők, a pénzéhes, fukar férfiak állnak. A → hazugságmesék hőse az élénk fantáziájú fiú, aki képtelennél képtelenebb kalandokat hazudik magának. Az → állatmesék hősei a különböző emberi tulajdonságokat, ill. társadalmi pozíciókat megszemélyesítő állatok (a róka a ravaszságé, a farkas vagy medve az ostoba, nyers erőé, az oroszlán az állatok királya stb.). A mesehős jellege tehát lényeges vonással járul hozzá valamely meseműfaj sajátos karakterének megrajzolásához. – Irod. Nagy Olga: Hősök, csalókák, ördögök (Bukarest, 1974).

Kovács Ágnes

mesei átvezető formula (ném. Übergangsformel): A leggyakoribb mesei átvezető formula a cselekmény színterének megváltoztatására utaló, a Mennek, mendegélnek... szópár különböző alakja. Ez van hivatva az idő telését is érzékeltetni. Ettől eltekintve a magyar népmesékben ritkán találunk olyan formulát, amely arra utal, hogy a mesei színtér megváltozik, újabb jelenet következik. A nagyobb terjedelmű, bonyolultabb mesékből, amelyekben a cselekmény egynél több szálon folyik, olykor kiszól a mesemondó: „Na, haggyuk itt szent Amáliát, hogy szenveggyen...”, ponyván kiadott meseszövegekben is gyakori: „Hagyjuk most el a másik két testvért, majd később ismét felkeressük őket...”, „Na, hagyjuk most itt a herceget... tekintsünk addig a madár után...”. Ez az epikus formula egész Ny-Európában ismert a 12. sz. óta. A középkori énekmondó elbeszéléstechnikájához tartozik, hogy expressis verbis felhívja közönsége figyelmét: most kezdődik a történet, most végződik, most dal, most fordulat következik. A fenti mesei átvezető formula megtalálható a Nibelung-énekben, a Gudrun-énekben, az Aucassin és Nicolette c. chante-fable-ban, szép Magellona történetében stb., és természetesen a Ny-európai meseszövegekben, pl. a Grimm-mesékben is. Még ritkább meseszövegeinkben az a formula, amelyben a mesemondó, ha látja, hogy a figyelem lankad, rászól hallgatóira: „Figyeljetek csak, most jön az érdekes”, „Most figyeljetek, most jön a java!”. Ezt rendszerint szintén egy-egy fordulat előtt teszi. Meséink nagy részét azonban a gyűjtő nem hallgatóság jelenlétében, természetes mesemondó helyzetben rögzítette, ritkán volt tanúja a valódi mesei hangulatnak, így ilyen, a meseszerkezet eresztékeit nyilvánvalóvá tevő kiszólásokat, közbeszólásokat is ritkán találunk: „Itt lesz megint az akadály osztán”, „Itt lesz a baj!”, „Most szorul Jankó” stb. Számos mesei átvezető formulát találunk Benedek Elek szövegeiben, aki képzeletbeli gyermekközönségnek mesél, s egy-egy meglepő fordulatnál fel is teszi nekik a költői kérdést: „Hej, halljatok csudát, mi történt? Az történt, hogy...”, „Mit gondoltok gyerekek, mi történt? Az történt, hogy...”. Alighanem a kisbaconi mesemondó hagyományból vette a közbevetésnél alkalmazott mesei átvezető formulát is: „Közmént legyen mondva..”, „Hogy szavamat össze ne keverjem...”. – Irod. Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág (I–V., Bp., 1894–96); Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (IV., Leipzig, 1930); Zenker–Starzacher, E.: Eine deutsche Märchenerzählerin aus Ungarn (München, 1941); Dégh Linda: Pandur Péter meséi (I–II., UMNGy, III–IV., 1941–42); Dégh Linda: Népmese és ponyva (Magyar Nyelvőr, 1946–47); Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (I–II., Bp., 1943, UMNGy, V–VI.); Bîrlea, O.: Antologie de prozã popularã epicã (I–III., Bucureºti, 1966).

Kovács Ágnes

mesei sztereotípia: A valódi mesé hez mint műfajhoz szervesen hozzá tartoznak, annak formai részét alkotják a mesekezdő (→ mesekezdő formula), mesezáró (→ mesezáró formula) és a cselekmény fordulópontjaira utaló átvezető formulák. Emellett gyakoriak a mesealakok tulajdonságait érzékeltető vagy párbeszédekben elhangzó formulaszerű állandó szóösszetételek, melyek azonos formában, mintegy a hétköznapi helyzet mesei jellegére utalva a közbeszédben is előfordulnak. Ilyenkor → népmesei szólásnak nevezzük őket. Leggyakoribb és legismertebb mesei sztereotípiáink a következők: egyet mondok, kettő lesz belőle; előttem világosság, hátam megett sötétség; köd előttem, köd utánam; kétszer se mondatta magának; Hol jársz itt, ahol a madár se jár?; a szegény embernek → Annyi gyereke volt, mint a rosta lika, még eggyel több, a királykisasszony olyan „szép, hogy a napra lehet nézni, de rá nem” vagy a hős olyan széppé vált, hogy „hetedhét országon hét puszta határon nincs párja”. A hős köszöntésére, hogy „Jó estét öreganyám”, így válaszol az erdei kunyhó boszorkányforma gazdája: „→ Szerencséd, hogy (öreg)anyádnak szólítottál!, különben felfaltalak volna!”. A természetfeletti ellenfél így szól a párviadal előtt a hőshöz: „Mikor anyádban annyi voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni”. „Hogy menjünk – kérdi tovább – ölre, vagy kardra, vagy botra?”, „Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra!” – válaszol a hős. Vagy a hős és táltoslova párbeszéde: „Hogy menjünk, édes gazdám, mint a szél, vagy mint a gondolat?” – „Úgy, édes lovam, hogy se tebenned, se énbennem hiba ne essék!”. Csupa állandó, jól kicsiszolt fordulat a sárkány és lova párbeszéde is: „Kutyák, ebek igyák véredet, nincs mit enned, nincs mit innod, nincs szép gazdasszonyod?” – „Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Ellopták. – Kicsoda? – A volt ura. – Ehetem, ihatom, pipázhatom? Utolérjük? – Egy zsák diót megtörhetsz, egy hordó bort megihatsz, egy mázsa dohányt elpipálhatsz, úgyis utolérjük”. De gyakran alliteráló, állandó szóösszetételeket találunk a megszólítások és fenyegetések között is: „Szívemnek szép szerelme...”, → halálnak halálával halsz meg, „karóba fütty (függ) a fejed!”. Ilyen állandó szóösszetételekből alakult a mesehősök egy részének a neve is: „Veresálnokvitéz”, → Szépmezőszárnya, „Világszépasszonya” stb. Ezek a mesei sztereotípiák a mese nyelvi ritmusának pillérei. (→ még: ásó, kapa választja el őket, → varázsszó, → Vert viszen veretlent...) – Irod. Katona Imre: Prózai epikus hagyományok (Tápé története és néprajza, Tápé, 1971).

Kovács Ágnes

mesekeret, mesefoglalat : mesekezdő és mesevégző sztereotípia, „nélküle a mese olyan, mint a tehén madzag nélkül”. A mesemondók szerint a műfaj sine qua non-ja, jellegzetes velejárója. Az a mesemondó, aki ad magára valamit, enélkül nem bocsátja útjára a mesét. Büszke Kocsis Miklós marosmagyarói mesemondó szerint bármely történet mesévé válik azáltal, hogy „Egyszer volt, hol nem volt...” kifejezés vezeti be, és így végződik: „Ma is élnek, ha meg nem haltak”. A mesekeret alkalmazása általában a valódi meséknél, mitikus meséknél szokásos, realisztikus, novellisztikus meséknél nem. A célja az, hogy bevezesse a hallgatót a mesevilágba, ill. onnan visszavezesse a hétköznapi életbe. A mesekeret nem tartozik szorosan a meséhez, bármely mesével kapcsolatban elmondható. Számuk ennek következtében jóval kisebb, mint a hiedelemmesék, tündérmesék, varázsmesék típusainak száma. A mesekeret kifejezés nem tévesztendő össze az elbeszélésekhez, mesékhez mondott → keretmesével, mely lehetővé teszi, hogy a jelenlevők sorra, egymás után mesét mondjanak, vagy ugyanaz a mesemondó sorra vegye és elmesélje repertoárja darabjait, ill. amelyben a mesemondó elmondja, hogy mindez honnan származik (pl. Ezeregyéjszaka vagy Boccaccio Dekameronja). – Irod. Giese, W.: Formelhafte Anfänge und Schlüsse italienischer Volksmärchen (Volkstum und Kultur der Romanen, 1942); Dégh Linda: Adatok a mesekeret jelentőségéhez (Ethn., 1944); Banó István: Mesemorfológia, meseélettan (Ethn., 1947); Dégh Linda: Válasz Banó Istvánnak (Ethn., 1947).

Kovács Ágnes

mesekezdő formula: valódi meséink ( → mitikus mese), ritkábban tréfás meséink ( → reális mese) egyetlen szóból, egy vagy több szólamból álló, gyakran önálló mondókát képező alliteráló, ritmikus bevezetője; utóbbi használatos önállóan → csalimeseként is. A magyar meseanyagban viszonylag ritka a szöveg elején a mesei alaphelyzetet felvázoló első mondat előrevetett állítmányaként a volt, élt igealak mint mesekezdő formula. Rendszerint megelőzi vagy követi az állítmányt a helyszín és az időpont bizonytalanságára utaló határozószó: „Egyszer volt...”; „Élt valahol...”. Mesemondóink nagy része azonban nem elégszik meg az ilyen „dísztelen” mesekezdéssel, iparkodik szebben, érzékletesebben kifejezni azt, hogy a mesebeli események valahol nagyon messze, valamikor nagyon régen történtek: „Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király...” kezdik a mesét a palóc mesemondók, de a Székelyföldön találunk ilyen mesekezdő formulát is: „Mikor volt, mikor nem, elég az, hogy régen volt...”, ez azonban a ritkább, mesekezdő formuláink inkább a mese színterének távoliságát hangsúlyozzák: „Hetedhétországon is túl, az Óperenciás tengeren is túl, az üveghegyeken is túl, élt egyszer egy szegény ember...” Más mesekezdő formulák a mesei színtér képtelen voltára utalnak: Hetedhétországon innen, az Óperenciás tengeren túl, a küszöbön innen, a kapun túl...”. Ma ismert mesekezdő formuláink legnagyobb része azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy ami a mesében elhangzik, az valótlanság, hazugság, soha, sehol meg nem történhetett – ellentétben a mondával, mely „igaz valóság”. A monda hősei, színhelye, ritkábban az időpontja is ismert – a mese ott játszódik le: „ahol a tetűt s a bolhát rézpatkóba verték, hogy a súlyba s a fenébe ne botorkázzék”, vagy „Hun vót, hun nem vót, Dormándon innen vót, Tepelyenn tunnat vót, a fene tuggya, hun vót, kidőt-bedőt kemencének ecs csepp ódala se vót, mégis messüt benne olyan kenyér, mint széles e világ...”, „... de még azon is túl vót ëgy magos fa, akinek az allya olyan vékony vót, mint ëgy pipaszár, azonfëlü mëg, mint a vastag ujjam, míg azon fëlü, ahun mëg má olyan vót, mint a dërëkam, fël së lëhëtëtt látnyi...”. Ugyanezek a mesekezdő formulák csekély toldással már arra utalnak, hogy nem a mesei cselekmény játszódott le, hanem a meseszöveget találta a mesemondó ezen a képtelenül rendkívüli helyen: a kidült-bedült kemencén, az égig érő fa tetején vagy hetvenhetedik ágán, van ugyanis egy „rinciráncos szoknya, annak vót hetvenhét ránca, a hetvenhetedikbe vót egy kis könyv, annak a tizennegyedik levelin olvastam ezt a kis mesét...”. Jellegzetes még ez a mesekezdő formula: „Hol volt, hol nem volt, hetedhétország ellen volt, elmentem Peregre a mesék elejbe, ott voltak a mesék jászolhoz kötözve. Eloldtam egy cifrát, elmondok egy kurtát”. A „nagy fá”-ról szóló mesekezdő formulának ismeretesek olyan változatai is, hogy „annak volt hetvenhét gyökere, hetvenhét ága. A hetvenhét gyökerén állott hetvenhét sárkány, a hetvenhét ágán hetvenhét holló. Aki az én mesémet meg nem hallgatja, annak a hetvenhét sárkány vigye el a lelkét, a hetvenhét holló vájja ki a szemét”, vagy „a tetejében volt háromszázhatvanhat holló, az aljára kötve háromszázhatvanhat csődörcsikó. Aki az én mesémet meg nem hallgatja, az a háromszázhatvanhat holló szedje ki a szemét, az a háromszázhatvanhat csődörcsikó hordja szét a testét.” A komoly vagy tréfás „evangyéliom” nemegyszer így zárul: „Aki az én mesémet elhiszi, nem üdvözül, aki nem hiszi, elkárhozik.” – A felsoroltakon kívül még számos mesekezdő formula ismeretes – a magyar meseanyag ebben a vonatkozásban feltűnően gazdag –, számbavételükkel, nyelvi-stilisztikai jellegük, mitológiai-művelődéstörténeti hovatartozásuk megállapításával adósunk a magyar folklórkutatás. Cselekményüket, formájukat illetően láthatólag függetlenek azoktól a szövegektől, amelyeket bevezetnek, egy-egy területhez, mesemondóhoz való kötődésük azonban jól megfigyelhető. A mesének a → mesezáró formulával egyetemben jellemző tartozékai a mesekezdő formulák. A Mátyás-mondák, a tréfás Szent Péter-legendák, a példázatok, a rátótiádák és az anekdoták elejéről viszont hiányoznak, de hiányzanak 19. sz.-i gyűjteményeink egy részéből is: a közzétevők mint a meseszöveg komolytalan, a szövegtörzshöz szervesen nem kapcsolódó részét egyszerűen elhagyták vagy átalakították. A magyar nyelvterület nyugati felében a mesekezdő formulával ellátott mesék száma és a mesekezdő formulák változatossága kisebb, mint a Dunától keletre (→ Hol volt, hol nem volt...; → égig érő fa). A magyarhoz hasonló terjedelmes, verses mesekezdő formulákat találunk a jó mesemondók által előadott orosz és román mesek elején is (priszkazka). – Irod. Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág (I–V., Bp., 1894–96); Kovács Ágnes: Magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutató Csoport Adattárában); Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (IV., Leipzig, 1930); Dégh Linda: Adatok a mesekeret jelentőségéhez (Ethn., 1944); Banó István: Mesemorfológia, meseélettan (Ethn., 1947); Pomeranceva, E.: Russische Volksmärchen (Berlin, 1966); Bîrlea, O.: Antologie de prozã popularã epicã (I–III., Bucureºti, 1966); Pop, M.: Die Funktion der Anfangs- und Schlussformeln im rumänischen Märchen (Volksüberlieferung, Göttingen, 1968).

Kovács Ágnes

mesekezdő motívum: egyetlen → motívumból álló mesetípus, mely különböző → változatokban, állandó típusösszetételekben, olykor egy-egy meghatározott típuscsoportban a cselekménysort megindítja. (→ apjuk sírját őrző fiúk: MNK 304A**; → kígyókirály kincse, a: MNK 560*; a méhben megszólaló magzat: AaTh 409B*; → síró-nevető szemű király, a: MNK 531A*).

Kovács Ágnes

mesélő kapitány: főtisztségviselő a mesemondók vetélkedésében. Ő döntötte el, ki meséljen, mit meséljen. Neki nem kellett dolgozni a hálókötéskor, a többiek megkötötték helyette, mert „ha jár a keze, nem mozog a szája”. 1940-ben Balog János révész volt a Bodrog menti Sárában a mesélő kapitány. „Az úgy mondta a mesét, hogy alig vártuk, ha hagyi el és másik fogi meg a mese farkát, hogy megint rávágjon...” „János bácsi rokonnya a mesekereső királyfinak...” „Ő is menyen mesekeresni a tüzes tengernek a partjára”. A hallgatók azt kedvelik legjobban, mikor négy-öt mesemondó váltogatja egymást, „amikor egy elunta, kapta a szót a másik, forgatta tovább”. Ennek a négy-öt mesemondónak a vetélkedéséből derül ki, ki a legjobb, ki viszi a szót, ki irányítja a mesemondást, az lesz a mesélő kapitány. – Irod. Dégh Linda: Adatok a mesekeret jelentőségéhez (Ethn., 1944).

Kovács Ágnes

mesemondó: a népmesék megfogalmazója és előadója, tehát anyaggyűjtő, költő és előadóművész egy személyben, aki egy kisebb közösségnek művészi formában a külvilág eseményeit és az emberi élet törvényszerűségeit tolmácsolja. A → népmesék iránti érdeklődése, a mese világában való tájékozódni tudása rendszerint már gyermekkorában megnyilvánul, s mire felnő, kialakul az a témacsoport, világszemlélet, erkölcsi felfogás, nyelvi készség, amelynek alapján meséit kiválasztja, repertoárját összeállítja. A fonó, a katonaság már csak bővíti, szilárdítja a mesemondó meseanyagát, tudását, gazdagítja kifejezéskincsét. Tudásának felhasználására életének különböző szakaszain, foglalkozásától és környezetétől függően kerül sor. A régebbi mechanikus, a gyenge világítás következtében nagyon hosszúvá vált téli estéket kihasználó munkafolyamatok mellett a mesemondónak komoly szerepe volt a munkások ébrentartásában, megnyugtatásában, a szellemileg önellátó falu művészi igényeinek kielégítésében és a gyermeknevelésben. A széles körű igény következtében a mesemondók száma a mainál sokkal nagyobb, repertoárjuk differenciáltabb volt. Más és más mesemondó mesélt a gyerekeknek, a fiatal lányoknak, a legényeknek, asszonyoknak, embereknek, mást tekintettek a bolondmesé k (→ hazugságmese), → hiedelemmesék, a tréfás mesé k (→ reális mese), → tündérmesék specialistájának, ha jó énekhangja volt, szívesen adott elő → dalbetétes meséket, ha rigmusolni is tudó násznagyos ember volt, → versbetétes mesét vagy verses mesé ket. Művészete az élőbeszédre és nem az írott szövegre épült, a 19–20. sz.-ban azonban alig képzelhetők el olyan mesemondók, akiknek a repertoárja teljesen független a mesegyűjteményekben, meséskönyvekben, iskolai olvasókönyvekben, kalendáriumokban és → ponyvafüzetekben megjelent meséktől. Ezeket ugyanúgy forrásuknak tekintették, mint az élő szóban hallott szövegeket, egyéni–közösségi tartalommal töltötték meg, s bevonták egyéni-lokális stílusuk mázával. A megismert-kiválasztott mesék nem teljes terjedelmükben, hanem csupán cselekményük vázában, egyes jeleneteiben, kifejezéseikkel éltek tovább szűkebb vagy bővebb formában aszerint, hogy a mesemondó a tömörítést vagy a bővítést tekintette nagyobb értékűnek. A cselekményvázhoz hűségesen ragaszkodó mesemondókat Ortutay Gyula reprodukáló , a meneten önkényesen változtató, kihagyó-betoldó, kombináló mesemondókat pedig alkotó típusú aknak mondotta, s a lokális redakciók kialakítását részben az ő tevékenységük eredményének tartotta, hangoztatva, hogy ez nem a művészi képességek fokmérője. A korábbi, hagyományőrző paraszti társadalomban a reprodukáló mesemondók arányszáma és az alkotó típusúak hatása a mainál minden bizonnyal jóval nagyobb volt. – A kiváló mesemondókra már Kriza János és gyűjtőtársai, elsősorban Marosi Gergely felfigyeltek (Fa Miska, Róka-Puskás Tamás, Puczok Geci bá); Arany János is jól ismerhetett, ha név szerint nem is emlegetett mesemondókat, mert népmesegyűjtésünk ún. klasszikus korszakában tevékenységüket normául állította a népmesegyűjtők elé: „A jó gyűjtő mindenek felett egy tökéletes mesemondó képességeivel legyen felruházva...”, a gyűjtőnek ismernie kellett és többször is meghallgatnia gyűjtőterülete mesemondóit, hogy példájukat követni tudja, mint pl. Benedek Eleknek mesemondó édesapját, Benedek Huszár Jánost. Magát a paraszti mesemondót szövegeivel, egyéni hangvételével Kálmány Lajos mutatta be először, s Ortutay Gyula helyezte elsőnek – Aszadovszkij szovjet-orosz kutató ilyen irányú munkásságára támaszkodva – a mesekutató érdeklődésének középpontjába. Tevékenysége nagy hatással volt a magyar folklórkutatás más ágaira és az európai népmesekutatásra is ( → egyéniségkutatás). Sajátos módon csupán egy irányba nem hatott – bár ő maga nem hagyta figyelmen kívül –, a mesemondók egyéb irányú művészi tevékenységének a vizsgálatára. Környezetükben közismert, hogy a legtöbb mesemondó egy személyben kiváló énekes, táncos, egyszóval valóban kiemelkedő egyéniség, aki egy kisebb-nagyobb közösségben köztisztelet vagy legalábbis közfigyelem tárgya mindaddig, amíg közönsége van. A szocialista társadalom megbecsüli a kiemelkedő mesemondókat a „népművészet mestere” címmel, és az ezzel járó díjjal tünteti ki őket (→ Ámi Lajos, → Bágyi János, → Balla János, → Bodnár Bálint, → Borbély Mihály, → Büszke Kocsis Miklós, → Fedics Mihály, → Furicz János, → Kurcsi Minya, → Palkó Józsefné, → Pályuk Anna, → Pandur Péter, → Pápai Istvánné, → Ruszkovics István, → Tombácz János, → Tóth Szőke Józsefné). – Irod. Kálmány Lajos: Hagyományok (II., Szeged, 1914); Asadowski, M.: Eine sibirische Märchenerzählerin (FFC, 68 Helsinki, 1926); Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél (UMNGy, I., Bp., 1940); Zenker-Starzacer, E.: Eine deutsche Märchenerzählerin aus Ungarn (München, 1941); Kriza János: Székely népköltési gyűjtemény (II., Összesítő válogatás Gergely Pál és Kovács Ágnes gondozásában, Bp., 1956); Dégh Linda: Az egyéniségvizsgálat perspektívái (Ethn., 1960); Matièetov, M.: Pri treh boganjcarjih, ki znajo „lagati” (Slovenski Etnograf, 1965–66); Pomeranceva, E.: I. F. Kovalev, ein belesener russischer Märchenerzähler (DJfVk, 1965).

Dankó András mesemondás közben (1961, Kék, Szabolcs-Szatmár m.)

Farkas Ferenc mesemondó mesél (1900, Felsőszentmárton, Baranya m.)

A Magyar Népköltési Gyűjtemény VI. kötetének címlapja

A Magyar Népköltési Gyűjtemény X. kötetének címlapja

Kovács Ágnes

meseszerkezet: többféle lehet. Az → állatmesék, a → legendamesék, az → ostoba ördög meséjének egy része, valamint az anekdotá k egyetlen epizódból, egyetlen kis kerek epikus egységből állnak. Az állatmesék és az ostoba ördög mesék, de gyakran a tréfás mesék esetében is ezek az epizódok egy hős személye körül láncszerűen összekapcsolódnak és sorakoznak egymás után ( → láncmese), a → formulamesék egy részében az egymás után következő láncszemek egy-egy sorral, egy-egy motívummal gyarapodhatnak ( → halmozó mese, → Jakab és a zab). A → mitikus mese lehet → zárt szerkezetű mese vagy → nyílt szerkezetű mese, mindkét esetben, de különösen az utóbbi formák cselekménye unilineáris, egyszálú. A magyar mesék szerkezete általában pregnáns, jól felismerhető, meséink azonban tipológiailag nem egyneműek, gyakoriak a kontaminált és a kombinált szövegek, s ez megnehezíti a szerkezeti váz felismerését. Meseszerkezeteink legkisebb egysége az epizód, legnagyobb a típuskombináció (Pl. AaTh 315 (AaTh 300)). Tehetséges mesemondóink (pl. Balla János) szívesen szerkesztenek egyes kiemelkedő hősök személye köré bonyolult és szokatlan típuskombinációkat, amelyek személyükön túl rendszerint nem hagyományozódnak. Más mesemondók viszont az egy-két epizódból álló tréfás, realisztikus meséket kedvelik, ebből halmoznak össze igen nagy számú szövegekből álló repertoárt (Büszke Kocsis Miklós). Hagyománytisztelő mesemondók repertoárjában az epizódok lekerekítettek, összekapcsolásuk egy típuson belül és azon kívül logikus, konzekvens, meseszerkezeteik, típuskombinációik rendszerint egy-egy nyelvterületen belül hagyományozódnak. A hagyományon kívül élő vagy a túl nagy mérvű újítókedvvel megáldott mesemondók → invariánsokat produkálnak, gyakran még a repertoáron felül is.

Kovács Ágnes

mesezáró formula: a → hősmese és a → tündérmese, ritkábban az állatmese és a tréfás mese ( → reális mese velejárója. Már a tündérmeséket befejező hetedhétországra szóló lakodalom leírása is számos formális elemet tartalmaz. Ezek egy része a lakoma gazdagságára utal, vagy tréfásan az ellenkezőjére „Tál, tányér elég volt, étel, ital kevés volt!”. A → hazugságmesére emlékeztető túlzásokkal elmondott lagzin maga a mesemondó is ott volt, egyenesen onnan jött el azért, hogy a mesét elmondhassa (BN 1961*B). Útja a mesevilágból a falu hétköznapi világába vezet. Néha kap a királytól egy kórélábú, kenderfarkú, viaszderekú és tökfejű lovat és (vagy) egy tarisznya levest meg egy nagy csontot. Útközben a ló elpusztul, a forró levest az egyik szomszéd fejére önti, a csontot a másik lábához vágja, azóta kopasz az egyik és sánta a másik, s ebből mindenki meggyőződhet, hogy igazat szólott. A mesehősök pedig → Máig is élnek, ha meg nem haltak. A Székelyföldön még ehhez hozzáteszik, hogy: „tojáshéjjba kerekedtek, a Küküllőn (Olton stb.) leereszkedtek, holnap legyenek a ti vendégeitek”. A mesezáró formulák harmadik csoportja azt jelzi, hogy vége a mesének: „Vége van!”, „Itt a vége, fuss el véle!”. Legtöbbször a mesemondó utal a hallottak igaz vagy hazug voltára is. „Eddig volt, mese volt, akinek esze van, ezt se hiszi talán!”, „Így volt, mese volt, igaz volt. Aki nem hiszi, járjon a végére!”. Vagy egy kis versikét fűz a meséhez, amely önállóan → csalimeseként is használatos. Pl.:

Eddig volt, mese volt, Kelemennek kedve volt, a gatyája tele volt, edd meg, ami benne volt!

A mesezáró formula csak formálisan kapcsolódik a mese témájához és a → mesekezdő formulához. Egy részükkel a mesemondó a hallgatóság egyes tagjait teszi nevetségessé. A hősök lakodalmán részt vevő mesemondó motívuma, úgy tűnik, Európa-szerte ismert, a nálunk általános „ma is élnek, ha meg nem haltak” formulát viszont csak szomszédaink ismerik szórványosan. A „vastag” mesezáró versikék párhuzamai, a tréfás, ritmikus s ugyancsak nem mindig „ildomos” mesekezdő rigmusokhoz hasonlóan a szomszédos orosz és román mesekincsben keresendők. Számuk és változatosságuk a mesegyűjteményekben találhatónál minden valószínűség szerint jóval nagyobb, csak vagy a gyűjtő nem találta illőnek feljegyzésüket, vagy a mesemondó számára nem teremtett a feljegyzési alkalom olyan hangulatot, hogy elengedhetetlennek érezze az elmondásukat. – Irod. Munkácsi Bernát: Egy magyar mesevégi szólás eredete (Ethn., 1893); Petsch, R.: Formelhafte Schlüsse im Volksmärchen (Berlin, 1900); Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder, Grimm (I–IV., Leipzig, 1930); Kovács Ágnes: A bolondmesék típusmutatója (Kézirat az MTA Népr. Kutatócsoport adattárában); Kovács Ágnes: Magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Népr. Kutató Csoport Adattárában); Bîrlea, O.: Antologie de prozã popularã epicã (I–III., Bucureºti, 1966); Pomeranceva, E.: Russische Volksmärchen (Berlin, 1966); Pop, M.: Die Funktion der Anfangs- und Schlussformeln im rumänischen Märchen (Volksüberlieferung, Göttingen, 1968).

Kovács Ágnes

mesezáró motívum: a valódi mesék ( → mitikus mese) jellegzetes szerkezeti eleme a cselekményhez csak lazán kapcsolódó → hazugságmese jellegű mesezáró motívum, mellyel a mesemondó a történtek valótlan, képtelen voltát hangsúlyozza. A legáltalánosabb a nagy lakodalom – a hős és a hősnő képtelen túlzásokkal felnagyított és humorossá tett lagzija. Itt szerepelnek a → szalmaparipa és a → tarisznyaleves, a → zsákba zárt folyók stb. motívumok, azzal kapcsolatosan, hogy a mesemondó a lakodalmon maga is részt vett, s végül hazatér a valódi világba, a falujába. A mesezáró motívum olykor egyszersmind → mesezáró formula is: „(a hős és a hősnő) dióhéjba kerekedtek, a Tiszán (Dunán, Olton, Küküllőn stb.) leereszkedtek, holnap legyenek a ti vendégeitek”. (→ még: mesekezdő motívum)

Kovács Ágnes

Mester György (Elek, 1918–Elek, 1977): tanár, néprajzkutató. Felsőfokú tanulmányait Szegeden végezte. Bölcsészdoktori szigorlatot tett néprajzból a debreceni tudományegyetemen (1976). Eleken tanított általános, majd középiskolában. Szülőhelye német nemzetiségének néprajzával, elsősorban folklórjával foglalkozott. Tanulmányait és cikkeit hazai szakfolyóiratok és újságok közölték. – Irod. Gunda Béla: Megemlékezés M. Gy.-ről (Békési Élet, 1978).

Kósa László

mesterdal, mesterségdal : → iparosdal

mestergerenda: az épületek helyiségeinek hosszanti vagy kereszttengelyében beépített nagyméretű gerenda, amely a → mennyezet súlyát tartja. Az egész nyelvterületünkön elterjedt, ismert. A szlavóniai magyar falvakban megőrződött a régi elnevezése: ideg . A mestergerendának alapvetően két típusa alakult ki. A Dunántúl jelentős részén az épületek helyiségeinek kereszttengelyében voltak beépítve, másutt a helyiségek hossztengelyében állottak. Előfordult, hogy egy-egy mestergerenda esetleg két helyiséget is áthidalt. A nagyméretű hosszú szobákban, amelyekre a nagycsaládi együttlakás esetén különösen szükség volt, a mestergerendát oszloppal támasztották alá, amit a gabona és egyéb termények padláson történő tárolása is indokolt (→ ház középoszlopa). A mestergerenda név a födémszerkezet legfontosabb tartó elemét szemléletesen nyelvileg is kiemeli. A mestergerenda használata szélesebb körben a mennyezetek alkalmazásával együtt a késő középkorig nyúlik vissza népi építkezésünkben. A mestergerenda kialakításánál figyelemmel voltak arra, hogy milyen helyiségbe szándékoznak beépíteni. A lakószobákba, bejárati helyül szolgáló konyhákba válogatottan szép, hibamentes faanyagú törzseket választottak ki és faragtattak meg. A mestergerendának való faanyaggal országszerte kiterjedt kereskedelmi hálózat foglalkozott. A régi vízhálózaton szinte mindenüvé nagyobb tömegben tudták eljuttatni a megfelelő faanyagot. Még az erdős területekre is importáltak mestergerendának való fát, ha a helyi erdők minősége nem biztosított megfelelő nyersanyagot (→ tutaj). – A lakószobák mestergerendáit nagyon gondosan faragták, festették, díszítették. A lakóház belsejének a bútorzaton kívül a mestergerenda volt a legreprezentatívabb eleme. A gerendának az ablakok felé néző oldalát és az alját díszítették, de gyakran feliratokkal is ellátták, amelyek részben bajelhárító, szakrális jellegűek voltak (vallási jelvények, szimbólumok, védelmet sugalló feliratok: „Jézus, Mária, Szent Anna legyen e ház oltalma”.) Másutt, főként a prot. vidékeken csak az építésre, építtetőkre utaló, hálaadást tartalmazó szövegeket véstek be: pl. „Isten segedelmével építette...” s a szöveg megnevezte az építő gazdát vagy feleségét s közölte a ház építésének évszámát. A 18. sz. folyamán nagyon gyakoriak voltak a különféle → ékrovásokkal készített mestergerendák. Ezek rozettái, ácscirkalmai a középkori román és gótikus hagyomány folytatói voltak, és kiegészültek reneszánsz, barokk ihletésű növényi és figurális ornamensekkel. A 18. sz. végén már megjelentek a domborfaragású barokkos mestergerendák is, helyenként a klasszicista ízlés is hatott a hazai ácsok stílusára. A gerendák festése is régi hagyományokon nyugszik. Szokás volt az ékrovásos felüleket pl. vörös színnel élénkíteni. A domborműves faragású technikánál gyakran alkalmazták az egyes motívumok eltérő színű festését. Piros, fehér, kék, zöld stb. színnel dolgoztak. A 18. sz.-ban is, de főként a 19. sz.-ban az ácsok gyakran vállalkoztak faragás nélkül is, de a faragás mellett is a faragástól függetlenül különféle festett motívumok felhasználására. A mestergerendák mindig élszedettek voltak. Gyakran a gerendaéleket profilgyaluval tették díszesebbé. Gyakori vagy majdnem általános volt, hogy a mestergerendákhoz hasonló módon díszítették a keresztgerendázatot vagy fiókgerendákat. A korábbi gyakorlat szerint az ollóágasos vagy szarufás tetőszerkezet esetén nem építettek külön födémszerkezetet, a tetőzet tartógerendáit magába a mennyezet keresztgerendáiba csapolták. Ebben az esetben gyakori volt, hogy a mennyezet keresztgerendáinak végei az → ereszaljba is kinyúltak, az ilyen esetben a kiugró gerendavégeket gondosan megmunkálták, részben festették. Mivel a mennyezetek keresztgerendázata lényegesen sűrűbb kiosztású, mint az ollópadoké, sajátos ritmust biztosítottak házaik ereszaljának. A mestergerenda általában nem nyúlik túl a ház homlokzatán. ÉK-Mo. falvaiban azonban nem ritka, hogy a lakóház udvari homlokfalán konzolszerűen kiugrik a mestergerenda vége. Ilyen esetekben díszítő tagozatokkal látják el, funkcionális szerepe is van, a lakóház oromzata, ill. az oromzat alatti alsó csonkakonty támaszkodik reá. – A mestergerenda mennyezetet tartó funkciója mellett másodlagosan a család különféle értékeinek tárolóhelye volt. Könyveket, szappant, gyümölcsöt helyeztek el a mestergerendákon a keresztgerendák közötti szabadon maradó helyeken. Gyakran itt tartották a késeket, evőeszközöket is. Nemegyszer erre a célra külön tartóléceket szereltek fel. A mennyezet keresztgerendáira pedig rudakat függesztettek fel, azon helyezték el többek között a ruhaféléket, lábbeliket. Az ilyenféle tárolási mód a 16–17. sz.-ban még az erdélyi fejedelmi uvartartásban is előfordult, amint arról az egykorú leltárak értesítenek bennünket. – A 19. sz. második felétől a polgárosulással sokfelé felhagytak a mestergerendák alkalmazásával. Mégis a recens néprajzi gyűjtések nemegyszer találtak 17. sz.-i példányokat. Sok 18. sz. első felében vagy közepén készült darab is felszínre került. A paraszti, mezővárosi parasztpolgári szinten századunk elejéig megőrzött faragott gerendák előképei a késő középkori, újkori nemesi és városi polgári lakáskultúrában egyaránt fellelhetők. Az elsőre példa lehet a II. világháborúban elpusztult szentbenedeki Kornis-kastély 17. sz.-i mennyezetgerendái, az utóbbiakra a soproni bel- és külvárosban feltárt 17. sz. előtti gerendázatok. A mestergerenda rohamos pusztulása csak az 1960-as években indult meg a lakóházak teljes és gyökeres átépítésével, ebben az időszakban viszont múzeumaink már tudatosan gyűjtötték legszebb példányaikat. Szép mestergerendák kerültek a győri Xantus János Múz. néprajzi gyűjteményébe. – Irod. Pápai Károly: A palóc faház (Ethn., 1893); Pálos Ede: A Rábaköz és Győr vidékének népművészete (Népr. Ért., ill. Győri Állami Főreáliskola Ért.-je 1911); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).

Mestergerendák díszítése: a) (1648, Kászonimpér, v. Csík m.) b) (1751, Hosdát, v. Hunyad m.) c) (1709, Kadicsfalva, v. Udvarhely m.) d) (Csíkménaság, v. Csík m.)

Festett, domború faragással és ékrovással díszített mestergerendák feliratai: 1. Mária ISTENEK KEGYELMÉBŐL 18 IHS 55 (EPETETTE ŐRI JÓZSEF) készítette: Máté József (Csécsény, Győr-Sopron m.), 2. ISTENKEGYELMIBÖL CSINÁLTATA IHS Mária SZABA(DOS GYÖRGY) 1798 (Lébény, Győr-Sopron m.), 3. IHS JEZUS MARIA SZ JOZSEF SZ ANNA LEGYEN VELÜNK VARGA JOZSEF (CSINÁLTATTA). 1863 Mária. Készítette: Sipos Benedek (Lébény-Mosonszentmiklós, Győr-Sopron m.), 4. PÁTKO (GYÖRGY ANDRÁS ÉS MÁRTON), (IPITETIK ISTEN KEGYELMIBÜL 1844). Készítette Ominger Miklós (Mérges, Győr-Sopron m.). 5. IHS HEGEDUS 1786 JANOS (HG Mária) (Lébény-Mosonszentmiklós, Győr-Sopron m.), 6. IMCIANNO DONI 1686 (Börcs, Győr-Sopron m.)

Filep Antal

mesterjegy, alkotójegy , szerzői jegy : minden olyan jel, betű, ábra, szám stb., amely a művészetben és iparművészetben valamely szellemi vagy fizikai alkotáshoz fűződő személyi jogot, a mű alkotójának személyiségét fejezi ki. – Vásáron a szűrszabó szűreit ezzel jelölte. Megadta esetleg a szűrök méreteit, a díszítés módját is, így az összehajtogatott szűrnél is pontosan feltüntette a szűr nagyságát és a díszítés módját. – A mesterjegyet az alkotó választja; alkalmazásának előfeltétele, hogy azt a társadalom elismerje, érzékileg felfogható és technikailag kivitelezhető legyen. A mesterjegyet régebben a név helyett is használták. Már az ókorban jelentkezett határozott formában fémtárgyakon, köveken, kerámiai alkotásokon stb. A céhrendszer kifejlődésével a céhek saját céhjel et alakítottak ki, amelyet a kézműves céhek tagjai az általuk előállított árukon is feltüntettek. Nagyobb jelentőségre azonban a személyes mesterjegyek jutottak, amelyek használatára egyes szakmákban (aranyműves stb.) a hatóságok kötelezték is a mestereket olyan célból, hogy az előállító mester személye azonosítható legyen. Az ilyen intézkedés célja az volt, hogy a minőségi követelmények ellenőrizhetők és az azokért való felelősség megállapítható legyen. – A mesterjegyről a céhek, sokszor a hatóságok is vezettek nyilvántartást, de leginkább csak a közvélemény, a rendszeres vásárlók köre tartotta ezeket számon azzal, hogy a kiválóbb mesterek mesterjegyével ellátott műveket, alkotásokat keresték, értékelték. – A mesterjegyek örökölhetők voltak az egyenes ági leszármazás rendjén. Ha az apja mesterségét folytató valamelyik fiú nem örökölte az apa mesterjegyét, kis változtatást tett mellé és így alkalmazta. A műhely jogutódlása a mesterjegy átszállását is eredményezhette. – A mesterjegy bizonyos értelemben a védjegy őse, mert az áru minőségét is jelezte, hamisítását sok helyen büntették is. Meg kell különböztetni a kereskedelemből ismert árujegy től, ill. kereskedői jegy től, amelyek az áru egyedi jellegét, ill. a kereskedő személyiségét jelezték. Sok hasonlóságot mutat a → tulajdonjeggyel, de nem a tárgy tulajdonosának (használójának), hanem alkotójának személyiségét fejezte ki. (→ még: jogi jel, → kerámiajegy, → kőfaragójegy, → művészjegy, → ötvösjegy, → személyiségjegy, → textiljegy, verdejegy ) – Irod. Homeyer, C. G.: Die Haus- und Hofmarken (Berlin, 1870); Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás (Bp., 1909); Spruth, H.: Die Hausmarke (Neustadt an der Aisch, 1960); Meldau, R.: Zeichen, Warenzeichen, Marken (Berlin–Zürich, 1967); Csorba Csaba: Tulajdonjegyek, mesterjegyek, polgári címerek a középkorban (Herman Ottó Múz. Évkve, Miskolc, 1975).

Tárkány Szücs Ernő

mesterke: 1. csík alakú hímzett vagy szőttes, alsó-felső keretező szegély dísze. Régies, kerülendő kifejezés (→ hímzés); – 2. szálvonással díszített vászonféle, maga a szálvonásos (azsúrozott) dísz (→ szálvonás).

mesterkélés: → szálvonás

mesterségcsúfoló: e néven foglalhatók össze azok a tréfás magyarázatok, ráfogások, melyek valamely mesterség eredetére, jellegére vonatkoznak. A csúfolás alapja az általánostól (ebben az esetben a parasztitól) eltérő munka és életmód. A mesterségcsúfoló elsősorban a falusi emberrel kapcsolatba kerülő mesterségeket, mestereket teszi gúny tárgyává, így a molnárt, a csizmadiát, a fazekast, a boltost stb., de ismeretesek a katonákkal – elsősorban a gyalogosokkal – kapcsolatos gúnyolódások, sőt egyes értelmiségi foglalkozásokat (pl. ügyvéd, AaTh 1585) kicsúfoló tréfás történetek, csúfoló versek és nevek is. Erősen eltúlozza a mesteremberek, katonák stb. vélt vagy valóságos hibáit, nem törődve az egyéni érzékenységgel. A mesterségcsúfoló lírai dalban, az anekdotikus szerkezetű, rövid epikus történetben, vagy akár szólásként ( → szóláshasonlat), esetleg találós kérdésben vagy puszta jelzőként is megjelenik. Számos tréfás eredetmagyarázó monda, trufa él valamely mesterség elnevezésének eredetéről. (Pl. a csizmadia neve korábban csizmamester volt, Mátyás óta nevezik így, mert a busás jutalom reményében a királynak ajándékozott csizmát Mátyás piszokkal tömve adatta neki vissza, mondván: ez a csizma díja!) – A vidám jó hangulatú gúnyos mesterségcsúfolóban gyakran cserélődnak a nevek és a mesterségek, attól függően kit akarnak éppen nevetség tárgyává tenni, a rögtönzés tehát egyik jellemzője a mesterségcsúfolónak. A dalformájú mesterségcsúfoló hangulatában közel áll a → bordalokhoz, → mulatónótákhoz, de szinte minden daltípussal van kapcsolata. A mesterségcsúfoló a paraszti élet hagyományos vidám társas összejövetelein, lakodalmakon, disznótoron stb. hangzik el leggyakrabban, emelve a jó hangulatot, de a városi szóbeliségben – pl. a diákfolklórban – is ismert. Jellegzetesen Ny-európai reneszánsz műfaj, nálunk feltehetően már Mátyás korában ismert volt. A 16. sz. óta kéziratos énekeskönyvek őrzik és bizonyítják, hogy ekkor ismert és kedvelt műfaj volt, több típusa szinte változatlanul él napjainkig a paraszti kultúrában (→ csúfoló). Pl. „Lányom, lányom gyöngyvirágom, /Kerti rózsaszálam/ Elmennél-e a kovácshoz, / Az eszemadtához?/ – Jaj, anyám a kovács / Ollyan mint a rossz bogrács!/ Nem megyek én ahhoz!/ – Lányom, lányom, gyöngyvirágom, /Kerti rózsaszálam,/ Elmennél-e a takácshoz, /Az eszemadtához?/ – Jaj, anyám, a takács /Ollyan, mint a záptojás! /Nem megyek én ahhoz!/” stb. – Irod. György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Kardos Tibor: A trufa. Egy régi magyar irodalmi műfaj jellege és európai összefüggései (Filol. Közl. 1955); Küllős Imola: A magyar népköltészet lírai dalműfajai és a kéziratos énekköltészet (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (I–II., Bp., 1970).

Kovács Ágnes Szemerkényi Ágnes

mesterséges rét: olyan rét, amelyet takarmánynyerés céljából fűmaggal vetettek be. A takarmánynövények termesztésével hasznosított → zöld ugart is szokták mesterséges rétnek nevezni. A mesterséges rét megkülönböztető elnevezés a természetes réttel szemben, amely emberi beavatkozás nélkül keletkezett, kaszálásra alkalmas gyeptermő terület. – Irod. Leibitzer János: Rétművelés és takarmánytermesztés... (Pest, 1835); Ikvai Nándor: Szénamunka és takarmánykészítés a Zempléni-hegyvidéken (Ethn., 1962).

Török Katalin

mesterséges takarmány: takarmány ozás céljából a szántóföldön termesztett, rendszerint szálas-, gyökér- és gumós növények elnevezése. A mesterséges takarmány megkülönböztető elnevezés a természetes füvelő területeken (legelő, rét) emberi beavatkozás nélkül is termő fűtakarmánnyal szemben. Mesterséges takarmánytermesztés csak korszerű → vetésforgó mellett folytatható. Mo.-on a mesterséges takarmányok a 19. sz. első felétől kezdtek tért hódítani, a nyomásos gazdálkodás és → ugarhagyás rovására. (→ még: zöld ugar, → váltógazdálkodás, → mesterséges rét ) Irod. Balás Árpád: Általános és különleges mezőgazdasági növénytermelés (II., Magyar-Óvár, 1889); Éber Ernő: A magyar állattenyésztés fejlődése (Bp., 1961).

Török Katalin

mesterségtánc: fogalomkörébe olyan – különböző típusú és eredetű – táncokat utalhatunk, amelyeknek neve, kísérődallamának szövege vagy koreográfiája valamely mesterségre utal. Ezek közül csupán a → bodnártánc az egyetlen, valódi mesterségtánc, amely a nyugati céhes ipar hagyományaival, német közvetítéssel került hozzánk (céhtánc) . Előfordulnak emellett olyan – szintén nyugati eredetű – polka jellegű, kötött szerkezetű, kétrészes páros tánc ok, amelyekben a kovács (der Schmied) vagy suszter (Suszterpolka) (kovácstánc, susztertánc) munkáját utánzó pantomimikus gesztusok páros forgással váltakoznak. Ezek elsősorban a hazai németség táncai, de tőlük néhol (Bukovina) a magyarság is átvette. Néhány férfitánc ba is szövődhetnek alkalmilag jellegzetes mesterség-utánzó motívumok vagy gesztusok. A tánc analógiás képzettársítás, utólagos népetimológia útján kapta nevét olykor mesterségre utaló nótaszövegéről. A K-európai eszközös ügyességi, ill. pásztortáncok (→ eszközös táncok, → ügyességi táncok) egyik jellegzetes motívuma a Dunántúlon és a Kiskunságban gyakran takácstánc néven önállósul, ugyanis a láb alatt átkapkodott sapka, kendő vagy seprű mozgása a szövőszék vetélőjének mozgására emlékeztet. A tánchoz gyakran takács-csúfoló dalszöveg is kapcsolódik. A bakonyi svábok ugyanezt kéményseprőtánc nak (Rauchfangkehrertanz) nevezik (→ söprűtánc). A Felső-Tisza vidéki pásztorok és cigányok különböző munkaeszközeikkel (balta, teknővájó fejsze, kapocska, rézműves üllő) járt → botolóiban (→ baltás tánc) néha szintén előfordulnak ács-, teknővájó- és kovácsmunkát utánzó mozzanatok. A rézműves, szegkovács cigányok kalapáló mozdulatait utánzó gesztusok olykor megjelennek az alföldi és erdélyi → cigánytáncokban, továbbá a gyimesi csángók (→ csángó táncok) férfitáncaiban. – Irod. Seemayer Vilmos: Adatok népi táncaink ismeretéhez (Ethn., 1935); Wolfram, R.: Die Volkstänze in Österreich und verwandte Tänze in Europa (Salzburg, 1951); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Martin György

mestertolvaj, a: → trufa, tréfás mese (→ reális mese), ill. annak hőse. a) Szegény ember három fia mesterséget tanul (gyakran AaTh 653: „A három (négy) ügyes testvér”, olykor AaTh 325: „A varázsló és tanítványa” típus keretében). A legfiatalabb kiváló tolvaj lesz. b) Apa a három fiával az erdőbe megy. A fiúk által észrevett tárgyakból és a hozzáfűzött megjegyzésekből következtet, hogy melyiknek milyen mesterségre van hajlama. A legkisebbnek a tolvajságra. c) Özvegyasszony a templomban imádkozik, hogy megtudja Istentől, milyen mesterséget szánt a fiának. Az oltár mögé bújt sekrestyés a tolvaj mesterséget ajánlja (vö. AaTh 1476). d) Szegény ember saját magától lop sikerrel. Nagyon büszke rá, hogy milyen kiválóan ért a tolvajmesterséghez. Jelenti a királynak – A király megparancsolja, hogy a mestertolvaj lopja el a lovát, a lepedőt alóluk és a felesége ujjáról a gyűrűt; ha nem, felakasztatja. A mestertolvaj öreg koldusasszonynak öltözve leitatja a lovat őrző katonákat, szalmabábuval vagy akasztófáról levágott holttetemmel megtéveszti a királyt, együtthál a királynéval, és ellopja a kívánt tárgyakat. Harmadik parancs: a) lopja el a papot és az egyházfit. Megteszi (AaTh 1740: „Gyertyák a rákokon” és AaTh 1737: „A pap a zsákban megy az égbe” típus keretében) vagy b) hozza vissza a király öreganyját (leányát) a pokolból. Megteszi (AaTh 804B: → templom a pokolban, pokol kapujában típus keretében. Ez utóbbi redakcióhoz kapcsolódik még számtalan motívum, ill. típus „A szegény ember és az ördög párviadala”: AaTh 1060–1114 típuscsoportból). Jutalmul megkapja a királykisasszonyt és a fele királyságot (AaTh 1525). A típusba beékelődik még: a) A mestertolvaj ellopja egy pásztor juhát (kecskéjét) oly módon, hogy egymás után elhelyezi az úton két fél pár csizmáját (egy kést és egy villát: AaTh 1525D). b) A mestertolvajnak el kell lopnia a király béreseitől a szántóföldön az ökreiket. Egy kotlóalja csirkét aranyosra fest és azokat vagy egy sánta nyúlfiút elereszt a barázdában. c) El kell lopnia a király padlásán felakasztott szalonnákat, sonkákat, kolbászokat. Egy akasztófáról leakasztott holttetem segítségével, melyet az őriző katonák ablaka alatt töbször felmutat, mintha leskelődne, sikerül megtennie. (Ez a motívum különösen D-dunántúli cigány mesemondók változataiban gyakori.) d) A király el akarja pusztítani. Leküldi egy száraz kútba. A kút szájára malomkövet hengeríttet. A mestertolvaj kiemelkedik a kútból és a malomkővel mint kalapjával köszön (AaTh 650A → Erős János motívum). – A típusnak 40 változata ismert az egész magyar nyelvterületről. Az AaTh 653 típussal induló és az AaTh 1740 – AaTh 1737 típusokkal záruló redakciók inkább a nyugati, „Az apa és három fia az erdőben” motívummal kezdődő, a „Templomépítés a pokolban” és „A szegény ember és az ördög párviadala” motívumsorral befejeződő redakciók inkább az északi és keleti területeken kerültek feljegyzésre. A Grimm testvérek „Der Meisterdieb” és Benedek Elek „Nyika” c. változatának a szóbeliségből nem került elő származéka, egy Tilinkó (Filinkó, Kilinkó) nevű imposztorról szóló ponyvanyomtatvány megléte azonban a változatok jelentős hányada alapján feltételezhető. Még ennek előkerülése esetén is joggal elmondható, hogy a népszerű mese nálunk jórészt szóbeli forrásokból, szóbeli úton terjedt el. – A típus egész Európában ismert, elterjedt Kisázsiában, Mongóliában, Kínában, változatait feljegyezték Angol- és Latin-Amerikában is. Egy arab írónál, Masudi-nál (i. sz. 10. sz.) találjuk első írásbeli nyomait, Európában olasz gyűjteményekben (Manetti, 15. sz.; Straparola, 16. sz.) jelent meg először. A Pauli-féle „Schimpf und Ernst” c. gyűjtemény (16. sz.) szintén tartalmazza a mesét német nyelven. A magyar változatok és a korai európai szöveggyűjtemények közötti kapcsolatok tisztázatlanok. Változataink szerkezetükben és jellegükben közel állnak az arab → varázsmesékhez. Ezek valószínűleg nemcsak nyugati, hanem keleti (török?) közvetítéssel is eljuthattak hozzánk. – Irod. Végh József: Sárréti népmesék és népi elbeszélések (Debrecen, 1944), Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Nagy Olga: Előbb a tánc, azután a lakoma. Mezőségi népmesék (szerk. és bev. Faragó József, Bukarest, é. n.); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGy, X. Bp., 1962); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (MNKF, 4. Bp., 1968).

Kovács Ágnes

Messzehalló, Messzelátó, Földneheze, Erősmintavas, Sebesmintaszél, Mindentudó; Fogdmeg, Tartsdmeg, Szaggasdszéjjel; Világneheze, Világnagyhallója, Világlegfutósabbja : mesebeli → állatsegítők. A → sárkányölő vitéz, a hűtlen anya vagy nővér emberfeletti kívánságait teljesíteni induló vagy a → vasfejű farkas elől menekülő hős rendkívüli képességű kutyái, akiket szolgálata fejében egy öreg embertől kap három gyűrű (cipó, törölközőkendő) alakjában. Ezeket este elalváskor maga mellé teszi. Reggel felébredéskor három hatalmas kutyát talál a helyükön, ezek követik, segítik és megvédik őt természetfeletti ellenfelével szemben. A hős vadászni megy, az anya a kutyákat otthon tartja: vasfalú pincébe zárja vagy kőfal közé rakja, s a vasfejű farkas (ember, medve) a hőst a mezőn meglepi. Fára menekül s kéri, hogy hármat kiálthasson. A kutyáit hívja, azok ott teremnek, ellenfelét elpusztítják. Olykor a hős saját kívánságukra fejüket levágja, s királyfiakká változnak. – A három rendkívüli méretű, tulajdonságú, emberi nyelven beszélő, olykor végül emberré váló kutya-segítő három különböző mesetípusban, de egymáshoz nagyon hasonló szituációkban segítik a hőst. Alakjuk a Balkánon, de Ny-Európában is jól ismert. Nálunk különösen a magyar nyelvterület keleti felében és a Palócföldön gyűjtött változatokban fordul elő gyakran. – Irod. Schullerus, A.: Verzeichnis der rumänischen Märchen und Märchenvarianten (FFC, 78. Helsinki, 1928); Ranke, K.: Die zwei Brüder (FFC, 114. Helsinki, 1934); Delarue, P.: Le conte populaire français (I. Paris, 1957); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957).

Kovács Ágnes

messzelátó: → látófa

Mészáros Gyula (Szakcs, 1883–New York, 1957): turkológus, néprajzi gyűjtő, egyetemi tanár. 1904–06-ban Konstantinápolyban török nyelvet tanult, utána a Volga vidéki csuvasok és tatárok között folklór gyűjtést végzett. 1909–15 között az MNM néprajzi osztályán dolgozott; baskír (1909) és töröko.-i (1910) gyűjtőútjának tárgyi anyagát is az MNM-ben helyezték el. Elméleti eredményeit megalapozatlanságuk miatt a tudomány nem fogadta el, de anyaggyűjtése, elsősorban csuvas anyaga filológiai értékű. – F. m. Csuvas népköltési gyűjtemény (I–II., Bp., 1909–12).

Diószegi Vilmos

mészáros bíró: → székbíró

mészárosság: → állatvágás

mészárszék joga: az urbárium rendszerében a földesúri jogok közé tartozott a húsbehozatal jogával együtt. Ha a földesúr olyan mészárszéket tartott fenn, amely a község igényeit kielégítette, a jobbágy elvesztette a faluba behozott húst, és három napi kézi robottal bűnhődött. Ugyancsak tilos volt húsnak engedély nélküli kimérése, és ezt mint „ kurtamészárszék-árulás ”-t büntették. Egyes helyeken a szokásjog a tilalom alól kivette a házi húsmérést és a piacon darabszámra való húsárulást, amely lehetőségekkel a lakosság szabadon élhetett. A mészárszék jogának gyakorlása sok helyen a földesúr részére nem volt jövedelmező; ilyen esetben a jobbágyközségeknek vagy tehetősebb jobbágyoknak adta bérbe. – Irod. Eckhardt Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet (Bp., 1946).

Bónis György

mészégető: a termésállapotban kifejtett kalciumtartalmú kövek kiégetésével foglalkozó szakember, aki a mészégetéshez szükséges berendezésekről, anyagokról gondoskodik, majd a kész meszet értékesíti. A mészégetéssel foglalkozók népi neve meszes , egyben így nevezik a meszet értékesítő szekeres árust is. Meszes szavunkról 1150-ből származik az első írásbeli adat. Bár a mész kiterjedt, általános paraszti használata viszonylag újabb keletű (kb. 150–200 éve terjedt el a meszelés, de a szerényebb épületek kötőanyagaként még ma is csak sarat használnak mind a tégla-, mind a vályogfalazatok készítésénél), magának a mésznek az előállítása évszázadok óta paraszti, falusi szakemberek feladata, amit általában földművelés mellett kiegészítő jövedelemforrásként űznek. Az utóbbi száz évben többfelé létesültek széntüzeléses, ipari mészgyárak, de a paraszti mészégetés máig sem vesztette el jelentőségét. Néhol (pl. az egykori Torna m. területén) máig folyik önellátás céljára mészégetés, másutt – pl. a Bükk hegységben – némely település rendszeresen készít meszet, s azzal messze eljárnak, szekerezve értékesítik. ÉK-Mo. képéhez jellegzetesen hozzá tartoznak még napjainkban is a gyékényponyvával letakart, faluról-falura járó meszes szekerek. Bizonyos építőipari feladatokra a paraszti égetésű mész pótolhatatlan, mivel a gyári készítésű mész nem kívánatos vegyi szennyeződéseket tartalmaz. Korábban legkedveltebb volt a mogyorórőzsével égetett mész, ez felelt meg leginkább az igényesebb vakolatarchitektúra készítéséhez. – A mészégető kövekből kemencét, mészpest et (mészpest szavunk a 13. sz. óta ismert okleveleinkből!) épít. Ezt gyakran partoldalban készítik, így a környező talaj a kemence jelentős részét szigeteli. A kör alakú kemencében tűzteret, ennek elején boltozatos, álboltozatos tüzelőnyílást képeznek ki. A tűztér fölé boltozatosan összehajló falakkal égetőteret emelnek. A kemence teteje meglehetős szélesen nyitott marad. A megfelelő kőzetfajtákból kifejtett darabos köveket itt rakják a tűztérbe. Miután azt megtöltötték, a kemence felső nyílása felé púpozzák tovább úgy, hogy az nagyjából boglya alakúra nő. – A meszet fával égetik, ahol rendszeresebb a termelés, tűzifát használnak, másutt, ahol önellátásra alkalmilag égetnek, összegyűjtött rőzsével, gallyfával tüzelnek. A tüzelésnek hosszú órákon át kell folynia, a tűznek át kell járnia a kemence egészét. A lángnak ki kell csapnia a kövek közül a kemence tetején. Egy-egy helyen rendszeresen több kemencét építenek, hogy folyamatosan dolgozhassanak. Mivel hosszú időn át éjjel-nappal tüzelni kell a kemencék alatt, a mészégetők ideiglenes szállásokról gondoskodnak, kunyhókat építenek. Égetés után a kemencét hűlni hagyják, majd kirakják a kész égetett meszet, amelyet csapadéktól védett száraz helyen kell tárolni. Hazánkban csak égetett meszet szállítottak, azt a felhasználás helyén vagy közelében oltották. Ritkán fordult elő, hogy az égetetlen mészkövet, ha nagy mennyiségű mészre volt szükség távoli építkezésen, a felhasználás helyszínén égették ki. Kedvező adottságú vidékeken a mész égetésével a parasztság és a falusi szegénység rendszeres jövedelemkiegészítést biztosíthatott magának. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek nem egy helyen melléküzemágként a paraszti termelési tapasztalatokat felhasználva foglalkoznak mészégetéssel. – Irod. Bakó Ferenc: A Bükk hegység mészégetőinek munkaszervezeti formái (Egri Múzeum Évkve, 1963).

Filep Antal

meszelés: tapasztott, vakolt falak felületének tejszerűen híg oltott mésszel való bemázolása, hogy megvédjék a tapasztást, vakolatot a víz áteresztésétől és esztétikusabb külsőt biztosítsanak. A meszelés egyben fertőtlenítette is a falakat. Bár a hagyományos magyar paraszti otthonok képéhez az utóbbi évszázadban országszerte hozzá tartozott a meszelt külső és belső, korábban azonban korántsem volt általános. A 19. sz. előtt különösen archaikus vidékeinken általánosabb volt a lakások és a lakóházak egyszerűbb → mázolása (→ még: takarítás). Bár ez utóbbi fél évszázadban a gazdasági melléképületet, ill. gazdasági rendeltetésű helyiségeket is általában meszelték, de a szegényebb rétegek között, fejlődésben elmaradottabb vidékeken még a közelmúltig sem szorult ki véglegesen a mázolás gyakorlata. A meszelés munkáját a háziasszonyok vagy a család nőtagjai, esetleg cselédei végezték. A meszeléshez általában kisiparosok vagy házi iparosok által készített meszelőket használtak. Néhol házilag is készítettek meszelőket, mint pl. a nagykunsági településekben tippanból (lat. Agrostis). Az épületeket évenként legalább egyszer, de gyakran kétszer is meszelték: tavasszal és ősszel. A meszelések időpontját gyakran a családi és egyházi ünnepekhez, búcsúkhoz igazították, hogy a látogató vendégeket, rokonokat mindig frissen meszelt épülettel fogadják. Általános gyakorlat volt, hogy a meszeléshez használt mészbe kevés színező anyagot, elsősorban kék színű festéket kevertek, hogy a szem számára kedvezőbb reflexűek, fényűek legyenek a falak. Különféle megoldásokkal gyakorta a mennyezet meszelését úgy végezték, hogy az üvegszerűen tükröző felületté váljék. Különösen az Alföldön és környezetében volt szokásos a mennyezetnek és gerendázatának meszelése. A falak meszelése mellett általános volt a tüzelőberendezések és padlóik meszelése is. Nemritkán a földpadlózat járásra nem használt felületeit is meszelték (ágyalját, szekrényt, pad alját). A 19. sz. utolsó harmadától napjainkig általánossá vált a meszelt külső falfelületek alját sötét árnyalatú színes festékkel befesteni. A Kisalföldön, a Dunántúlon azonban ez kevésbé vált gyakorivá. Viszont ezeken a területeken gyakori volt a kavicsolt vakolatmezők, tükrök vagy murvás vakolatok alkalmazása. Ilyen esetekben ritkábban meszelték a rücskös, egyenetlen felületű mezőket, s az évenként ismétlődő munkával ekkor csak a választó sávokat, kereteléseket meszelték. Az ilyen épülethomlokzatok sajátos színárnyalat-játékukkal dekoratív hatást keltettek. (Ti. a ritkábban meszelt felületek szürkéssé, feketéssé váltak, s erősen elütöttek a keretelés friss, tiszta fehér színétől.) A meszelés gyakorlata az 1950-es, 1960-as évektől kezdve háttérbe szorulóban van, egyfelől munkaigényessége és anyagigényessége miatt (sok helyütt nehezen beszerezhető a mész), másfelől a közvélemény szemében a meszelt falazat a paraszti hagyományosság, konzervativizmus egyik szimbólumává vált, mert az ún. nemes vakolatok erőteljes elterjedésnek indultak, új házakat ma már kizárólag csak ezekkel építenek, a régiek felújításakor is általánosan használják. Némely körzetben a 19. sz. második felében, századunk elején szokásba jött a meszelt falfelületek festése, → pingálása. Nemzetközi hírűvé váltak a Kalocsa környéki pingáló asszonyok. Mint idegenforgalmi érdekességet ma is sokfelé bemutatják, viszont egyre kevesebb alkalommal használják saját környezetükben. – Irod. Dankó Imre: A túrkevei tippanmeszelő (Népr. Közl., 1956).

Filep Antal

meszely: régi űrmérték , főleg bor mérésére (→ borűrmértékek) használták. 1 meszely fél → iccével volt egyenlő, azaz 0,4242 liter. – Jelentésátvitel folytán a meszely egy bizonyos nagyságú cserépedényt is jelöl (meszely, meszelyes, egymeszelyes, kétmeszelyes stb.). Az egymeszelyest vagy meszelyt a csárdákban, korcsmákban ivóedényként is használták és általában 4 decis edénynek vették.

Dankó Imre

meszes szűr: → szűr

meszezés: 1. a hal oltatlan mésszel való elpusztítása. A folyóba, patakba meszet hordanak, mésszel telt, lazán ledugaszolt üveget dobnak, s részben a keletkező kalcium-hidroxid, részben a robbanás ereje megöli, elkábítja a halakat. Herman Ottó még azt írta, hogy a székelyek zsákszámra öntik a meszet a kőgáttal elrekesztett patakba, ahová a halakat terelték. Ma már mind ritkább a meszezés. Leginkább erdélyi orvhalászok űzik. Századunk elején meszezéssel pusztították a halat a Bükk hegység patakjaiban, a Boldván. A meszezés elterjedése kapcsolatban áll a mész használatával, a mészégetéssel. Az Erdélyi-Érchegység D-i részén több mészégetéssel foglalkozó falu van, s ott a hegyi patakokban gyakran űzik a meszezést a románok. Ismerik a meszezést a magyarsággal szomszédos népek. Valószínűleg korábban Európa-szerte ismeretes volt. – Az oltatlan mésznek a halászatnál való felhasználásáról már Plinius is írt, aki szerint a campaniai halászok egy Aristolochia-species gyökerét mésszel keverve vetették a tengerbe. Plinius receptje felbukkan a középkori botanikai, halászati irodalomban. De magával az égetett mésszel való robbantás sem ismeretlen. Petrus de Crestenciis (1233–1321) Opus ruralium commodorum c. munkájában azt ajánlja, hogy egy zsák meszet ide-oda kell a vízben húzgálni, ettől a halak megvakulnak, a víz színére vetődnek és kézzel összefoghatók. Mivel ezt a munkát német, olasz, francia és lengyel nyelvre is lefordították, valószínű, hogy a fordítások hozzájárultak a meszezés európai elterjedéséhez. A 15–16. sz.-i spanyol és portugál törvények már tiltják a meszezést. 1669 óta tilos a meszezés Franciao.-ban, s tiltó rendelkezéseket ismerünk más országokból is. Nálunk az 1888. évi XIX. tc. végrehajtási utasítása országosan rendelkezve kimondja, hogy tilos a meszezés. (→ még: mérgezőhalászat) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Gunda Béla: Ethnografica Carpathica (Bp., 1966). – 2. → csávázás

Gunda Béla

Mészöly Gedeon (Tabajd, 1880–Bp., 1960): nyelvész, műfordító, egyetemi tanár, az MTA l. tagja (1921–49), a nyelvészeti tudományok doktora (1952). A Nép és Nyelv c. folyóirat szerk.-je. Élénk érdeklődésű, sokoldalú egyéniség volt. Mint nyelvtudós és mint szerkesztő figyelemmel kísérte a néprajzkutatás eredményeit. Maga is számos néprajzi értékű cikket és tanulmányt tett közzé. Publikálta Nemesnépi Zakáll György őrségi kéziratát, Kresznerics Ferenc kéziratának népköltészeti adalékait vizsgálta, és vitát keltő cikkeket írt az ugor kori magyarság lovas voltának kérdéséről. – Irod. Péter László: M. G. munkássága (Nyelv és Irod., Szeged, 1955).

Diószegi Vilmos

méta, longa méta , hosszú méta , kifutós , szaladós méta , várasdi : ütőfával labdát röptető → sportjáték ; mérkőző csapatjáték. A két legerősebb játékos sorsolással vagy „adj-végy!”-ezéssel felváltva kiválasztja társait, majd sorsolás útján eldöntik, melyik csapat lesz „fent” (ütők) , melyik „lent” (kapók, fogók) . A két csapat az életkortól, testi fejlettségtől függően 20–30 m távolságra úgy áll fel egymással szemben, hogy mindkét fél előtt földbe vágott vonal (métavonal) húzódik. A pálya közepe táján megjelölt cél (kő, fa, kör) van, ez a tilos hely: tilos, méta, vár . A kapók egyik tagja feljön adogatni, vagyis az ütőknek sorra feldobja a tehénszőr-, rongy- vagy gumilabdát. Ezt az ütők a métabot tal (kámpa, kampaverő) , mely husáng vagy lécdarab lehet (cca 60–70 cm hosszú), elütik, befutnak a tilosba, ahol nem szabad megdobni őket, de vissza is kell futniok. Ha a kapók valamelyik tagja megszerezte a labdát, s ezzel a kifutót még visszaérkezés előtt megdobta, a két csapat helyet és szerepet cserél. Ilyen cserére kerülhet sor akkor is, ha a bottal elütött labdát a kapók valamelyike röptében elfogja. A méta játék mai formájában a várháborúk emlékét őrzi. Eleinte csak a kollégiumi diákság játszotta egymás ellen, majd a kedvelt játékot a nyári szünidőben a falu ifjúságának is megtanították. A falu népe őrizte és továbbalakította a játékot. Már II. Lajos idejében (1500 körül) más volt a lovagok méta játéka és más a népé. A játék kedveltségét az országszerte elterjedt sokféle elnevezés és változat bizonyítja. – Irod. Porzsolt Lajos: A magyar labdajátékok könyve (Bp., 1885); Hajdú Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Lajos Árpád

metélés: → rátét

métháló: méretben és formailag a → marázsahálóval rokon, az → állítóhalászat eszközei közé tartozó úszó háló. A súlyozás nélküli, könnyű hálóra 50–60 cm-enként felkötött háromszögletű cötkénypótá kat (lat. Euphorbia palustris, „mocsári kutyatej” szárából hajlított úszókat) nem kifeszített zsinórra fűzik fel (mint a marázsá nál), hanem egy ágas fára (métfa) előzetesen felszedve úgy eresztik csónakról a vízbe, hogy a háló szabadon lebegjen, a cötkények ui. a víz színén tartják. Az úszó halat ugyanúgy fogják meg benne, mint a marázsahálóban. A méthálót csak Tápéról (Csongrád megye) ismerjük (jelenléte ma már itt is – csakúgy, mint Kecskemét környékén – inkább a marázsa szinonímája). Korábban viszont szélesebb körben elterjedt lehetett. – A szót már 1585-ben szótározták (nyilván téves jelentéssel: sagena: varsa, avagy met ’Fischernetz: Schleppnetz, Zuggarn, Stellnetz’), s a 18. sz.-tól az Alsó-Tisza vidékén mind gyakrabban említik az oklevelek egy kevésbé gazdaságos állóvízi halászszerszám neveként. Jankó János a métháló típusú úszó hálókat mind az orosz, mind az osztják halászat jellemző eszközeiként írta le. A mét szó ugor eredetére hivatkozva mégis az ugor korig vélte visszavezethetőnek a magyar méthálót. A szó etimológiája azonban bizonytalan (ugor eredet csak akkor fogadható el, ha eredetileg ’hálóféle’, ill. ’hálót kivetni’ jelentésű nomenverbum volt), így – figyelembe véve szélesebb körű európai elterjedését, valamint Mo.-on a marázsahálóval való egymásra hatás lehetőségét – Jankó eredeztetése erősen kétséges. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Szilágyi Miklós: Halászat (Tápé története és néprajza, Tápé, 1971).

Métháló: 1. a háló füle egy vékony kötél, 2. cötkénypóta

Szilágyi Miklós

metrum (gör. mérték): a verstanban a verssor egészének alapjául szolgáló forma (ilyen értelemben mondjuk metrikus énekeknek az antik versformák menetére énekelt dallamokat); a zenében a ritmusfolyamat mértéke, legtöbbnyire az ütemmel azonosítva. A népzenében izometrikus nak mondjuk a strófa egyenlő szótagszámú, heterometrikus nak a különböző szótagszámú sorait.

Rajeczky Benjamin

metszett díszítmény: → vésett díszítés

méz: 1. A 19. sz. végéig, a számottevő répacukorgyártás kezdetéig gyakorlatilag a paraszti lakosság egyetlen ételédesítő anyaga. A drága importált nádcukor ui. a mo.-i paraszt háztartásokba alig jutott el. Az újkorban elsősorban ünnepi alkalmak ételízesítője tejbekásán, mákkal együtt és önállóan is főtt tésztán. Bár a mézet a magyarok a finnugor kortól használják, az édes ízlésiránynak a népi táplálkozásban nem tudott utat törni. A méz a → méhser alapanyaga is. Házi orvosságként kevés mézet minden házban igyekeztek tartani. A méz gyakran jobbágyszolgáltatás tárgya volt az ún. „ajándékok” sorában, ill. szerződéses falvak úrbéri kötelezettségei között. A 16–18. sz.-ban jelentős exportcikk lett, számos viszonteladó földesúr elővásárlási jogon olcsón vásároltatta össze jobbágyai mézét. (→ még: méhészet) – Irod. H. Kerecsényi Edit: A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Népr. Közl., 1969). – 2. A magyar → népi hitvilágban és → népszokásban főleg mint egészséget, boldogságot biztosító étel kapott szerepet, édes íze révén analógiás kapcsolatba állítva; hol világosan azzal a hiedelemháttérrel, hogy amilyen édes a méz, olyan boldog, egészséges stb. legyen fogyasztója, hol csak egy-egy szokás sztereotip részeként. Szokás volt pl. újévkor mézet fogyasztani a jövő év szerencséjének biztosítására vagy lakodalomban az új párral mézet kóstoltatni, hogy „olyan édes legyen az életük”. Sok helyen a → karácsonyi vacsora elmaradhatatlan fogása volt. A → népi gyógyászat több gyógyszerének fontos alapanyaga és különböző gyógyteák ízesítője is volt. Mindkét szerepben ismert Európa-szerte az ókor óta; ezenkívül több nép hagyományaiban kimutathatóak halotti áldozat ban való valamikori szerepének maradványai (pl. szláv népeknél mézes búza a hazalátogató ősöknek) – ennek azonban a magyar parasztság gyakorlatában nemigen van nyoma.

Kisbán Eszter Pócs Éva

mezei bölcső: → bölcső speciális, lakáson kívül, elsősorban mezőgazdasági munkáknál használatos formája. Mindig állványos megoldású, legegyszerűbb esetekben az állványt élő fa kinyúló ága vagy szekér valamely része képezte, esetleg két fa (tornácoszlop) tartotta a rudat, amire a fekvőhelyet függesztették. A fából szerkesztett hordozható állvány (bölcsősátor) Mo.-on is ismert volt, fő típusai: 1. 3 rúdból összekapcsolt rúdgúla; 2. 4 karóláb által hordozott vízszintes rúd. Az állványra függesztett mezei bölcső, mely egyben hordozó alkalmatosság a mezőre menetelkor; 1 vászonból kialakított lepelbölcső; 2 téglány alakú keretre feszített vászon; 3 a félhengeres bölcső nek megfelelő forma: téglány alakú keretbe foglalt, félkörösen hajlított lécbordák. – Noha a mezei bölcsőbeli fekvőhely esetenként a lakásban is használatos, a mezei bölcső elnevezése mindig különbözik az eleve lakásbeli használatra készült talpas és állványos bölcső kétől. A magyar elnevezések igen változatosak, az állvány neve pl. hintafa, ringetőfa, tacskafa, kolyesz, vitolla , a fekvőhelyé: hintaruha, kengyeles ruha, tacska, ponyus, kosolya . – A mezei bölcső elterjedése Elő- és D-Ázsia, K- és Közép-Európában valószínűleg közel-keleti eredetű. A magyarokhoz a talpas bölcsőnél később, részben szláv közvetítéssel érkezett. – Irod. Herkely Károly: Bölcsőtípusok hazánkban (Népr. Ért., 1937); Gönczi Ferenc: Somogyi gyermek (Kaposvár, 1937); Bednárik Rudolf: Slovenská vlastiveda (II., Bratislava, 1943); Hansen, Henny Harald: The Kurdish Woman’s Life (København, 1961); K. Csilléry Klára: A magyar bölcső eredeti formája (Népr. Ért., 1966); K. Csilléry Klára: Typen der Kinderwiege in Europa (Ethnologia Europaea, 1975).

Mezei bölcső (Mogyoróska, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Mezei bölcső (Századforduló, Maconka, Nógrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

mezei kert: → réti szállás, → tanya

mezei munka: → mezőgazdasági bérmunka

mezei munkás, agrármunkás , földmunkás , mezőgazdasági munkás : termelőeszközökkel nem rendelkező → agrárproletár, aki rendszeres mezőgazdasági bérmunkából próbálta magát fenntartani. 1945 előtt agrárnépességünk számbeli többségét képezte; a mezei munkásság csoportján belül pedig → vándormunkások voltak túlsúlyban. A mezei munkások egymásba fonódó foglalkozási csoportokra oszthatók, ezek között az elszegődés időtartama, a bérezés formája, a szakosodás mértéke stb. szerint lehet őket megkülönböztetni. Az állandó (szerződéses, kötött) mezei munkás leghagyományosabb típusa a gazdasági → cseléd : az uradalmi béres naponta ismétlődő, állandó munkára szegődik, családjával együtt él a nagybirtokon és háztartást is vezet. Munkakörük szerint különül el foglalkozása és bérezése, amelyben legtöbb a természetbeni → kommenció, kevesebb a pénzbér. A gazdacseléd egyedül szegődik, bennkosztos, minden adódó munkát elvégez. Átmeneti típust képviselnek a vegyes mezei munkák elvégzésére szegődött → summások, akik → bandákban dolgoznak kettős felügyelet alatt, bérezésük is vegyes. Meghatározott munkára vették fel a hetest , → hónapost, hordóbetyár t. Az → aratómunkások és → cséplőmunkások többnyire meghatározott terményrészért dolgoztak, míg a mennyiséggel nem mérhető munkákat (kapálás, permetezés, egyelés stb.) időbéres napszámos ok (→ napszámosmunka) végezték. Ezek közül táji körzetek és a munkamegosztás szerint néhány szakosodott foglalkozás (→ kertmunkás, → szőlőmunkás stb.) is kialakulhatott. – A mezei munkás a szocializmusban a munkásosztály részévé válik, s az állami és erdőgazdaságok, valamint a gépállomások szakmunkásai zömmel az ő soraikból kerülnek ki. (→ még: agrármozgalom, → agrárpártok, → mezőgazdasági bérmunka) – Irod. Kiss Lajos: A szegény emberek élete (Bp., 1955); A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914 (I–II., szerk. Szabó István, Bp., 1965).

Katona Imre

mézeskalácsos, bábos , mézesbábos : lisztből, mézből és cukorszirupból jellegzetes, többnyire díszített süteményt, mézeskalácsot készítő mesterember. Műhelyében rendszerint háromfajta tésztaféleség készül: 1. A mesterségre legjellemzőbb mézeskalács ot (Ny-Mo.-on mézesbáb ) mézből, cukorszirupból és lisztből sütik. A tésztát fa kavaróteknőben kavarják be, törőpadon (brechpad) gyúrják, táblá n (hosszú munkaasztal) nyújtják és negatív vésetű fa formá kba (Ny-Mo.-on ütőfa ) nyomkodják bele (kiverés) , gárb on (kiemelhető polcú állvány) tárolják, és az ország keleti felében (pl. Debrecenben) speciális kemencé ben, néhol boglyakemencében négyszögletes, nagy tepsikben, lángoló tűz mellett sütik meg. A sütéshez a legtöbb helyen több sütő terű ún. cukrászkemencét használnak. – 2. Kemencében sütik a cukorsziruppal készített ún. ejzolt tésztá kat, amelyeket különböző alakú fém szaggatókkal vágnak ki, és sütés után, rendszerint pirosra befestik, valamint színes masszával (ejz) díszítik. Legjellegzetesebb darabjai a piros alapon több színű tükrösök, szívek. – 3. Különböző alakú, ízesített, fűszeres, nagy tömegben gyártott tészták, elsősorban kerek puszedli k és hasáb alakú stanglik . – A tészták mellett a sonkoly osan vásárolt mézből ( → méznyerés) készítettek viaszgyertyát ( → gyertyaöntés) és → méhsert. – A mézeskalács kialakításához és díszítéséhez használt mézeskalácsos formákat az ügyes kezű mesterek vagy segédeik faragták. A múlt század elejéről fennmaradt pl. egy ütőfa, amelyet egy Prixner Gottfried nevű pesti rézmetsző faragott. Szentpéteri József ötvös (1781–1862) is írja naplójában, hogy ő is több mesternek készített ütőfákat. A korai ütőfákat külföldön is ötvösöknek tulajdonítják. Legjellegzetesebb a kerek alakú tányér , a lovast ábrázoló huszár , a pólyást utánzó baba (báb) , valamint a → szív. A 17. sz.-tól reánk maradt formák java reneszánsz és barokk ihletésű. A 19. sz.-ban, amikor már a vásárlóközönség főleg a parasztokból állt, jelentek meg az ábrázolások között a híres betyárok képei (Angyal Bandi, Sobri Jóska, Milfajt Ferenc). A mézeskalácsos mesterek egyébként is igyekeztek az aktuális személyeket, eseményeket megörökíteni (Napóleon, Kossuth Lajos, Omer pasa, első vasút stb.). A nagy színes, tükrös szívek a parasztfiatalság sokáig őrzött → vásárfiái és szerelmi ajándékai voltak. A rajtuk levő nyomtatott képek (bilét) alatti versikék elmúlt évszázadok alkalmi költészeti stílusának hatását őrzik. A mézeskalácsosok készítményeiket → vásárokon, → búcsúkon és → piacokon, sátrak alatt árusították. Ekhós szekereikkel lakóhelyüktől 80–100 km-es távolságra minden búcsúra és vásárra eljártak. – Agyagformákkal kialakított mézeskalácsot a rómaiak is készítettek, agyagmintáik Aquincumból és más dunántúli római telephelyről nagy számmal kerültek elő. A középkorban elsősorban német lakosságú országokban terjedt el, először kolostorokban készítették, majd a 13. sz.-tól → céhes iparrá vált. A mo.-i mézeskalácsos céhek a 17. sz. elején német és osztrák hatásra (Pozsony, Besztercebánya, Bártfa, Lőcse, Nagyszombat stb.) alakultak meg. Az alföldi városok mézeskalácsosai csak a török kiűzése után, a 18. sz. elejétől alakítottak céheket. A mézeskalácsosság alapterminológiája német eredetű. Az Alföldön elsősorban Debrecenben és részben Erdélyben a mesterségnek jellegzetes, megmagyarosodott formája fejlődött ki. Híres pesti mézeskalácsos volt Beliczay Imre, a szakma főcéhmestere (1848). (→ még: figurális sütemény) – Irod. Kemény György: Mézeskalácsosok (IV., Magyar Népművészet, Bp., 1925); Weiner Mihályné: Névjelzés-egyezések az Iparművészeti Múzeum néhány faragott mézeskalács-faformáján (Művészettörténeti Ért., 1956); Szabadfalvi József: A magyar mézeskalácsosság kialakulásának kérdéséhez (Déri Múz. Évkve, 1957); Szabadfalvi József: A debreceni mézeskalácsos mesterség (Debrecen, 1963); Weiner, Piroska: Geschnitzte Lebkuchenformen in Ungarn (franciául, angolul is, Bp., 1964).

Mézeskalács-ütőfák: 1. Lány, ütőfa (Paks, Tolna m.)

2. Huszár, ütőfa (Paks, Tolna m.)

3. Ló, ütőfa (Dunántúl)

4. Szív, ütőfa (1876, Karatnavolál, v. Háromszék m.)

Mézeskalács-ütőfák: 1. Kard, ütőfa (Rozsnyó, v. Gömör m.)

2. Sarló, (Sopron, Győr-Sopron m.)

3. Olló, (Pápa, Veszprém m.)

1. Előkészület a tészta készítéséhez

2. A tészta: méz, tojás, liszt, szalakáli

3. A tésztát több órán át kell keverni

4. Gyúrás

5. A mézestészta (Mind: Sárospatak, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

6. A tészta nyújtása

7. A dúcban kapja meg a formáját

8. Mézes bábok sütés után

9. Irókázás (Mind: Sárospatak, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

10. Irókázás (Mind: Sárospatak, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Szabadfalvi József

mezítlábas viselet: a múltban hétköznapon általános volt, amennyire az időjárás és a munkakörülmények megengedték (pl. aratáskor a tarlón csak bocskorban lehetett járni). Nők és gyermekek körében a közelmúltig fennmaradt. Sok adat van arra, hogy eladó lányok vagy díszes viseletbe öltözött menyecskék igen hideg időben is mezitláb mentek a templomba, kezükben vivén drága csizmájukat, amelyet csak a templomajtóban vettek fel. – Irod. Baranya vármegye orvosi helyirata (Pécs, 1845); Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Gönczi Ferenc: A göcseji és hetési népviselet (Népr. Ért., 1910).

Gáborján Alice

Méz, méz, méz: → énekes gyermekjáték; a → fogyó-gyarapodó körjáték kerülő formája. Szövege: „Méz, méz, méz, termett méz, termett méznek áldottsága lehullott virága. Ez az áldott bor, ki mindennap forr, ha jót iszol belőle, a torkodra forr.” Első sorának sok variánsa van („Mész, mész, mész,” „Haj meggy, meggy,” „Bor, bor, bor”) egyébként állandó a szövege. A lányok körben állnak. Egy a körön kívül, egy pedig belül, egymással kezet fogva körüljár, kezüket a körben állók felett ritmikusan emelgetve. Néha a kívüljáró gyermek megjátssza az ivást. Legtöbbször lánykérő játék szövege és párbeszéde következik utána („Mit kerülöd, mit fordulod az én házam táját?”), dallam nélkül. A → Boldogasszony játék újabb formája. Az egész országban elterjedt. – Irod. Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I. Bp., 1951).

Igaz Mária

méznyerés: A hagyományos kasos → méhészetnél ősszel csak a méhcsalád megölésével juthattak mézhez. A → méhkasokba és a → köpűkbe beépített lépek ugyanis nem emelhetők ki. Ezért a népi méhészetekben télre állományuknak csak az egyharmadát hagyták meg, a többit lefojtották . Egy kis gödröt vájtak a földbe, ebben ként gyújtottak és ráállították a köpűt vagy a kast. Miután a méhek elpusztultak és a lépek közül lehullottak, a kasból egy edénybe kiütötték a lépesmézet. – A méznyerés másik módja volt a méhlakás alsó lépjeinek a kivágása (herélés) . A lépesmézet értékesítették, vándor kereskedőknek, sonkolyos oknak adták el, ill. saját használatukra a mézet kiválasztották belőle. Ennek legegyszerűbb módja a kézzel való kinyomkodás. Vászonzacskóba, szűrőtálba, ritkább szövésű szitába, vagy akinek sok méhe volt, alól lyukas hordóba törte bele. A → méhsert készítő → mézeskalácsosok is hordóba törték bele a sonkolyt. Amikor a színméz kifolyt, vizet öntöttek rá, ebből készült ez az erjesztett ital. Fogyasztották a sonkolyos mézet is, sőt tésztát is sütöttek vele. – A kaptáros méhészkedésnél kiemelik a lépeket és → mézpergetővel kiválasztják a mézet. – Irod. ifj. Kós Károly: Méhészkedés a Mezőségen (Ethn., 1949); Szabadfalvi József: Méhészkedés a szatmári Erdőháton (Ethn., 1956); Szabadfalvi József: A magyar mézsörkészítés (Műveltség és Hagyomány, 1961); Szabadfalvi József: Népi méhészkedés a Zempléni hegyvidék középső részén (Ethn., 1967); H. Kerecsényi Edit: A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Népr. Közl., 1969).

Szabadfalvi József

mező (lat. campus): a történeti és a mai népnyelv egyaránt többféle jelentésben használja. 1. Valamely településhez tartozó rét, → legelő, szántó, helyenként csak ez utóbbi neve. Pl. „Kimegyek a mezőre” (Ormánság). – 2. Füves, gyepes terület. Pl. „Nagy a szárazság, nincs semmi mező” (Szeged). – 3. → Nyomás. Pl. „A határ mezőkre van felosztva.” – 4. → Dűlő. Ebben az értelemben ritkán használatos. – 5. A középkori történeti forrásokban a „ mezei földek ” → parlag jelentésben szerepelnek. – A mező szó ugorkori eredetű. – Irod. Belényesy Márta: A földművelés fejlődésének alapvető kérdései a XVI. században (Ethn., 1955); Szabó Mátyás: A Körös és a Berettyó alsó folyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957).

Török Katalin

mezőbíró: → elöljáróság, → pusztabíró

mezőcsáti kerámia: Mezőcsát a közép-tiszai kerámia kiemelkedő központja. Fazekasai nem alkottak céhet, nevük mégis felbukkan a céhiratban, mint a miskolci fazekascéh mezőcsáti származású fazekas legényei vagy mesterei. Az első nevek 1798-tól ismertek; az első évszámos mezőcsáti edény – egy → miskakancsó – 1828-ból (az utolsó 1914-ből) származik. A mezőcsáti edények között legnagyobb mennyiségben olyan edények szerepelnek, amelyekből más központokban sokkal kevesebbet vagy egyáltalán nem is készítettek. Elsősorban említjük a miskakancsókat, → butellákat. Ezeknek formai és díszítménybeli gazdagságát egyetlen más központ hasonló tárgyai sem közelítik meg. Külön említést érdemelnek az ember - és állatalakú butellá k, melyek a korongolás és a szabadkézi alakítás mellett egy ritkán alkalmazott eljárást is őriznek; az állat szőrét és a pásztor subáját oly módon alakították ki, hogy a puha agyagot lyukacsos présen nyomták keresztül, s a megfelelő színnel festve az eredeti anyagot megközelítő hatást értek el. A mezőcsáti emberalakú butellák az ismert többi között a legarányosabbak és a legművészibbek. Különleges, ritka forma az innen származó emberfejes csalikorsó és → csalikancsó. A Felvidék, Erdély és a Dunántúl ismert edényformáját, a → bokályt az Alföldről csak innen és Tiszafüredről ismerjük, számuk azonban elenyésző. Viszonylag sok a → tál és a → tányér. Sok köztük a madaras-virágos díszű; más csoportjuk az ún. lakodalmas tál és lakodalmas tányér stilizált kés-villa-kanál motívummal; jellegzetesek a csipkés levélformára vágott, papírmintával díszített tányérok. Általában növényi díszítőelemek ( → növényi ornamentika ) jellemzik a mezőcsáti tálakat és tányérokat. Leggyakrabban alkalmazott növényi díszítőelem a hat- és több karéjos virág, a tulipán; a fürtös virág; indák, kacsok, levelek és a csillag. Az edények díszítésének technikája az → írókázás, a → karcolt díszítés, ill. a sgraffiato . A mezőcsáti mesterek munkáiból kiemelkednek a Rajczy Mihály által készített tárgyak (1817–1869). Munkái között olyan is akad, amelyről megállapították, hogy ismerhette a debreceni kerámiát, amely stílusának kialakításában döntő szerepet játszott. De Rajczy neve mellé még számos mesterét sorolhatnánk, akik a mezőcsáti kerámia-stílus kialakításának jelentős egyéniségei voltak, és akiknek munkássága a közép-tiszai stílus más központjaira, pl. Tiszafüred kerámiájára is hatással volt a későbbiekben. – Irod. Domanovszky György: Mezőcsáti kerámia (Bp., 1953); Kresz Mária: Újonnan szerzett mezőcsáti cserépedények (Népr. Ért., 1960).

Tál (1841) Mezőcsát (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Tál (19. sz. közepe) Rajczy Mihály munkája. Mezőcsát (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Tál (1857, Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Miskolc, Herman Ottó Múzeum

Jobbról sün-, balról kosformájú butella. Horváth Sándor munkája (19. sz. második fele, Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Butellák. Horváth Sándor munkája (19. sz. második fele, Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m)

Tintatartó (19. sz. második fele, Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Miskolc, Herman Ottó Múzeum

Butellák. Jobb oldali elölről, 19. sz. közepe, bal oldali hátulról, 1893 (Mind: Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Miskolc, Herman Ottó Múzeum

István Erzsébet

Mezőföld: a Duna, a Velencei-tó, a Fejér megyei Sárrét és a Sió határolta löszös, mély völgyekkel tagolt sík terület Fejér és Tolna megyék területén. Korábban Ny-i szegélyterülete Veszprém megyéhez tartozott. Évszázados tájfogalom neve természetföldrajzi jellegére utal. A honfoglalás óta magyarlakta terület. A 13–16. sz.-ban jelentékenyebb kun ( → kunok) és besenyő ( → besenyők) településcsoportja volt. A török háborúk alatt eredeti népessége néhány reliktumát kivéve csaknem teljesen elpusztult, az ellenreformáció során is több, hódoltságot átélt települését számolták fel. Már a hódoltság alatt kapott délszláv betelepülőket. A 18. sz. során újratelepítése elsősorban magyar, de jelentékeny német csoportokkal folyt le. Újabb kori fejlődésében a felszabadulásig a nagy kiterjedésű uradalmak meghatározó szerepet játszottak. A Mezőföld uradalmaiban nagy létszámú sajátos társadalmi helyzetű, kultúrájú cseléd népesség alakult ki, akiknek életéről Illyés Gyula Puszták népe c. szociográfiájában adott irodalmi értékű, tudományos hitelű összefoglalást. A nagybirtokok nem csekély mértékű munkamigrációt is fenntartottak. A hazai → summások (→ matyók) jelentős részét a Mezőföldön foglalkoztatták. Mindamellett jelentékeny jobbágy-paraszt községeinek, mezővárosainak (Sárbogárd, Enying, Cece, Dunaföldvár) lélekszáma. Ezekben húzódtak meg szerény kontinuus elemei. A mezőföldi paraszt községek gazdálkodása, társadalmi, települési struktúrája, népi műveltsége dunántúli fekvése ellenére is alföldi jellegzetességeket mutat, mint ahogy törzsökös lakosságának nyelvjárása is a D-i nyelvjárásterülethez kapcsolódik. – Irod. Bátky Zsigmond: Néhány vonás Fejér megye népességének tömörüléséhez (Földr. Közl., 1918); Dömötör Sándor: Dunaszentgyörgy népe (Bp., 1937); Wallner Ernő: Paks településképe (Földr. Közl., 1958); Wallner Ernő: Népesség- és településföldrajzi sajátosságok a paksi járásban (Földr. Ért., 1958); Wallner Ernő: Dunaföldvár településképe (Földr. Ért., 1961).

Utcakép (Dunaföldvár, Tolna m.)

Filep Antal

mezőfüves gazdaság: → zöldmezőváltó gazdaság

mezőgazdasági bérmunka, gazdasági munka , mezei munka : a bérmunka egyik fő formája, a mezőgazdaságban adódó feladatokat a tulajdonos végeztette. A feudális robot és egyéb közmunkák mellett eléggé korán megjelentek a mezőgazdasági bérmunka kezdetibb formái, elsősorban az arató és a cséplő → részesmunka, a vegyes feladatok végzésére alkalmazott → napszámosmunka. (A béres elnevezés jelzi e foglalkozás korabeli viszonylagos modernségét.) A mezőgazdasági bérmunka igazán a kapitalizmus időszakában bontakozott ki, a régi munkaformák jelentős mértékben átalakultak, bizonyos mértékig újak jelentek meg, mint pl. a → summásmunka és → szakmánymunka. Arató-, cséplő-, kubikos-, summás- , de egyéb munkán is elterjedt a hatékonyabb munkaszervezeti forma, a → banda. Nagy általánosságban az állatgondozást, a belső gazdasági munkákat cselédek, a betakarítást részesmunkások vagy napszámosok, a széna-, kert- és szőlőmunkákat szintén napszámosok, a nagyüzemekben adódó vegyes mezei munkákat pedig → summások végezték. A kapitalizmus megteremtette ugyan a bérmunka tömeges alkalmazásához szükséges alapvető feltételeket, ezek azonban mezőgazdaságunkban a feudalizmus maradványaival összefonódva jelentkeztek (ledolgozás, élelmezés stb.). A korábban is meglevő zsellérség tovább proletarizálódott, egyre nagyobb mezőgazdasági tartaléksereg állt folytonos készenlétben. Mindjobban feloldódtak a feudális kötelékek, előtérbe kerültek a tiszta bérformák. A gépesítés azonban jórészt elmaradt (kivéve a cséplést), így az átlagosnál is nagyobb létszámú munkástömegek mozgósítására volt szükség. A mezei munkások foglalkoztatása szerfelett bizonytalan volt, a gazdasági helyzet pillanatnyi alakulása őket érintette legérzékenyebben. Életük soha nem kerülhetett nyugvópontra. (→ még: átaljás munka, → mezei munkás, → munkássá válás) – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961); A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914 (I–II., szerk. Szabó István, Bp., 1965).

Katona Imre

mezőgazdasági munkás: → mezei munkás

Mezőgazdasági Múzeum, Magyar Mezőgazdasági Múzeum (Bp.): kutatásainak és ismeretterjesztő tevékenységének középpontjában a mezőgazdasági, élelmiszeripari, erdészeti-vadászati és faipari termeléstörténet áll, természetszerűleg sok néprajzi vonatkozással. Gyűjteményében a földművelésnek, a borászatnak, a kertészetnek és a halászatnak különösen gazdag néprajzi anyaga van. Úgyszintén néhány kismesterség, mint kovács, bognár, szíjgyártó, kádár, kötélverő eszközkészlete, a textil- és kerámiagyűjtemény is a múz. néprajzi anyagát gyarapítja. A tárgyi anyagon kívül jelentős Mezőgazdasági Munkaeszköztörténeti Archívuma, amely fényképfelvételekkel ellátott kartonokon gyűjti és rendszerezi a magyar múz.-ok mezőgazdasági jellegű tárgyainak adatait. A Mezőgazdasági Múzeum alapja az 1896. évi ezredéves kiállítás anyagából jött létre a Városligetben 1904-ben, az Alpár Ignác tervei alapján épült ún. Vajdahunyad várban, ahol ma is megtalálható. A Mezőgazdasági Múzeum jelentősebb kiadványai: az 1962 óta két évenként megjelenő évkönyv (Magyar Mezőgazdasági Múz. Közleményei), a Mezőgazdaságtörténeti Tanulmányok monográfiasorozat, a nyolckötetes magyar mezőgazdasági bibliográfia (Bibliographia Oeconomica Hungariae) és 1960 óta az ezt felváltó nemzetközi bibliográfia (Bibliographia Historiae Rerum Rusticarum Internationalis). – Irod. Takáts Imre: A Magyar Mezőgazdasági Múzem rövid története (Bp., 1964).

Sztankóczy György

mezőgazdasági proletár: → agrárproletár

mezőkövesdi bútor: → miskolci bútor

mezőkövesdi hímzések, matyó hímzések : Mezőkövesd város sokféle és nagyszámú hímzésanyaga. Nem jellemezhető egyetlen stílussal vagy mintakinccsel, mert egymást váltó, egymás mellett élő, alakulásukban megfigyelhető különböző hímzésféleségek tartoznak bele. Ágyi és testi ruhára egyaránt varrták. A hímzéseket itt is, mint a többi kiugró hímzéscsoportnál, tekintélyes számú szőttes kísérte végig. A hímzések három csoportba sorolhatók. – 1. Legkorábbinak a piros vagy kék-piros pamutfonallal, szálánvarrott technikával készült kendervászon párna- és lepedővégek tarthatók. Mintáik, a hétágú virágtő pávákkal, a Bourbon-liliomok sora a régi stílusú dunántúli és orosházi hímzés ekhez állnak közel. – 2. Vastag kendervászon lepedő fehér → vagdalásos, → laposöltéses mértani mintákkal, az utóbbiak hosszan, az I. világháborúig fönnmaradtak. A dunántúliakéhoz hasonlóan kis és nagyobb méretű kockák váltogatásával formálják ki rajtuk az erőteljes és egyszerű mintákat. Az emlékezetes, sajátos hímzések azonban itt is szabadrajz alapján készültek. A régiek még színezésükben, mintaszerkesztésükben tartózkodóak. Kisebb részben kendervászon, nagyobb részben gyolcs lepedőszélekre varrták őket piros-kék pamutfonallal. A lepedőszél fő mintája koszorúba foglalt rozetták sora. A széles peremdísz vagy szépen rajzolt, szabályosan ismételt ötágú virágtövek sorából áll, vagy ritkásan elhelyezett rozettákból, amelyeket könnyed leveles, rozettás, tulipános indák kereteznek. A virágtövek alján kis bóbitás madarak állnak. A rozetták szirmait nyolcasöltés sel töltik ki oly módon, hogy előbb a körvonalat → száröltéssel kivarrják s a nyolcasöltéseket ezekbe fűzik. A rozetták közepén egyesével elhelyezett → Margit-öltések vannak, az indákat és térkitöltő spirálokat száröltéssel vagy → láncöltéssorral varrják, a madarakat lánc- és Margit-öltéssel. A kevés vászonlepedő még külön → lepedőszél nélkül készült, hasonlóan a szilágyságiakhoz, a gyolcslepedőkbe azonban már szalaggal keretezett lepedőfiókokat illesztettek. Ezek a hímzések szabályosan, szakaszosan ismételt virágtő- és rozetta-motívumaikkal, piros-kék színösszeállításukkal, ha sajátos változatként is, de beilleszkednek a régi stílusú országos hímzőgyakorlatba. A múlt század második felében – a viselet, házbelső színessé, cifrává válásával együtt – ebből a hímzésből alakult ki, átmenetek során át követhetően, az az új, szabadon tervezett színes matyó hímzés, amely a parasztos népművészeti stílusoknak szinte már túlfokozott, legharsányabb megvalósulása. A stílusváltást, mely együtt járt a technika változásával is, a régies kendervásznon kezdték. Továbbra is kék-piros pamutfonallal, de laposöltéssel varrták az első föllazított kompozíciókat, melyeken a „matyó rózsává” váló rozettákat szabadon kanyargó indákra fűzték, ehhez kapcsolták a leveles ágakat is. Az alakulás következő fokán a hímzőfonal és a színek is megváltoznak: gyapjú (de már nem szőr) fonallal, előbb csak a vörös és zöld árnyalataival, majd kék-sárga stb. beiktatásával varrják az egész lepedőfiókot zsúfoltan betöltő rózsákat, levélsorokat. A színesek mellett ebben az időszakban készültek csak kék, csak piros, csak fehér pamutfonallal, laposöltéssel varrt vászonlepedők is. Ezen a kisszámú darabon jelentkezik az a törekvés, hogy a színnel korhoz és alkalomhoz igazodjanak (mint pl. Erdélyben, főleg Kalotaszegen). A hímzőtevékenység gyors növekedésével, a kompozíció szabadabbá, képlékennyé válásával a jelesebb előrajzoló, tervező „íróasszonyok” többé-kevésbé eltérő mintaszerkesztéssel dolgozhattak. Egyesek ragaszkodtak még valamelyes szimmetriához, vagy legalább belső egyensúlyhoz, mások egyenesen aszimmetriára törekedtek. A zsúfolt felületet a színek váltogatása tagolta. Akik jobban kívánták élénkíteni a mintát, átöltötték a rózsákat más színű → ágasöltéssel, hosszú öltésekkel, esetleg pettyekkel. Ezen a szinten meg is állt a tovább már sem színben, sem tömöttségben nem fokozható hímzés. A lepedők fehér gyolcs ágytakaróknak adták át helyüket, melyekre a korábban csak templomi használatra szánt darabokat tervező „egyházi íróasszonyok” ritkás mintái kerültek. – A lepedőhímzés változásait nagyjából követték a férfi ingujjhímzések. Ezeket a szertelenül bő és hosszú gyolcs ingujjakat a tiszta fehér lyuggalásos-huroköltéses mintákból kiindulva először piros-kék, piros-kék-sárga pamutszálas, laposöltéses rózsákkal, levélsorokkal varrták ki egyre tömöttebben és szélesebben. A tarka szűcsselymes hímzés, mely ezt követte, már csak a színezést gazdagította. – 3. Ez a hímzéscsoport a kötényeken van. Legkorábbiak a több színű gyapjúszállal, laposöltéssel varrt kicsiny virágminták. Ennek nyomába lépett a szűcsselyemszálas hímzés. Megnövelték a motívumokat s vele a telehímzett felületet. A kötény- és ingujjhímzéseken a mintaszerkesztés alapja mindvégig a → vízfolyás, a hulláminda maradt, alá és fölé elhelyezett kisebb-nagyobb rózsákkal. A hímzés elburjánzásával a kötényeken számos hímzett sáv kerülhetett egymás fölé, a motívumkincs azonban nem bővült. Fő eleme a rózsa maradt, amelyből legénysurcra 5–7 illett, a lányéra 9. A legkésőbbi darabokon, kötényeken is, ingujjakon is megjelenik a műselyemfonál. – A maguk használatára készített hímzések mellett korán megjelent Mezőkövesden a kereskedelem számára, kereskedők által megszervezett és irányított hímzés is. Minél kevesebb fonallal és munkával minél nagyobb felületet kívántak díszíteni, a mindenkori vásárlói ízlés szerint színezve. Ez az eredetitől egyre távolodó tömeges munka különösen a két világháború közt volt városon és falun egyaránt kelendő. Ahogy a közvélemény túlértékelte ezt a másodrendű matyó munkát, a szakemberek viszont nemegyszer az eredetit is leértékelték. Feltételezhetően ezért nem készült a mezőkövesdi hímzésekről számottevő feldolgozás. Az említett technikákon kívül igen jelentős még a → szűcshímzés és a → szűrhímzés. A színes → subrikolások, → horgolások érdemesek még említésre. Varrtak még speciális öltözetdarabokra legújabb stílusú hímzéseket is. – Irod. Dajaszászyné Dietz Vilma: Mezőkövesdi hímzésminták (Bp., 1953); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

Halottas lepedő szélének részlete, színes gyapjú hímzéssel, selyem szalagokkal és arany rojttal (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Férfi ingujjának hímzett részlete (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedőszél részlete koszorús rozettával (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedőszél egyik fele matyó rózsákká változott rozettákkal (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fekete főkötő fehérrel hímzett eleje (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Részlet kötény aljáról subrikált és laposöltéses hímzéssel. „Vőlegényes-menyasszonyos” minta (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Párnavég pávás-virágtöves mintával (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit Hofer Tamás

mezőkövesdi matyó népviselet: a mintegy 20 000 lakosú egykori város korábban mezővárosias, később parasztos öltözete. A korábbi szakirodalomban a szomszédos Szentistván és Tard öltözetét is általában matyónak minősítették, mi azonban csak Mezőkövesd öltözetét tartjuk matyónak. – A férfiviselet régies formája az alföldi, ill. országos parasztviseletnek felelt meg, így a körhaj körfésűvel, amit még e század elején meg lehetett találni, a kunsüveg viselésének emléke, a rövid derekú, borjúszájú ingek T kivágással, melyeket az emlékezés szerint → tüszővel viseltek, a szárközepéig érő vászongatya, a szűr cifra és egyszerűbb változataiban, a gazdáknál a → suba „bunda” néven; ezek mellett a ködmönnek, szűrkankónak jóformán csak az emléke maradt fenn. A köztudatban ismert matyó viselet kialakulásakor, a múlt század második felében, főleg a végén már gyolcs és posztó öltözetdarabokat is viseltek. Gyolcsból vállfoltos, galléros, bekötős ing lett a divat. Az ünneplő példányoknak olyan szertelenül bő és hosszú lett az ujja, mint sehol az országban, 30–40 cm széles pamutos vagy szűcsselymes hímzés került a végükre széles, horgolt csipkével. (Ez a horgolt csipke olyan tömör és vastag volt, hogy verekedéskor megcsavarintva a kézfejen túl érő ingujjat, ütő fegyverként használhatták a legények.) Nyakkendőjük már készre formált, csokorra kötött, rózsás vagy fekete selyem rojtos széllel, amelyet nyakban kapoccsal csuknak. A mezőkövesdi matyó népviselet virágkorában is megmaradt a vászongatya ünneplőnek a gazdák közt, mellette az igen bő szárú gyolcsgatya a városházi elöljárók és a jómódú legények ünnepi díszöltözete lett. A téli felsőgatya mellett a nadrágviselet bejöttével fekete posztó ellenzős csizmanadrág terjedt el. Szinte csak egy emberöltőig voltak divatban a világoskék alapú, cifrán zsinórozott rövid menték, a vörös alapon ugyancsak cifrán zsinórozott pruszlikok mellett. Helyükbe lehajtott gallérú, gombokkal és zsinórozással kihányt fekete posztó mellények jöttek, hűvös időben a rokk nevű kabátfélét terítették a vállra panyókásan. A kötény későn jött divatba surc néven, de annál jobban felkapták, hímzéssel, aranycsipkével, rojtokkal megrakott változatait viselték gatyához is, nadrághoz is. A kötény elejébe tűzték a legények a horgolt szélű fehér zsebkendőket, a vőlegények a nagy selyem jegykendőt. A mezőkövesdi matyó népviselet fénykorában a „vágányos”, hosszában mélyen beütött kalap járta, csak későn tűnt fel a csúcsos kis kalap. A „vágányos” kalap mindkét oldalához tollat vagy bokrétát tűztek a legények, tollat jobboldalra, a rozmaringos bokrétát balra is, jobbra is. Ebben a korban bocskort csak a tarlón viseltek, csizmaviselés volt az általános, a szegényeknél bakancs járta. – A lányok hajukat befonva, leeresztve hordták, az asszonyok kontyba tekerték a fejtetőn és tok nevű csúcsos főkötőfélét tettek rá. Ezt kezdetben szalmából fonták, később kartonpapírból ragasztották és kásmírral vonták be, formája egyre kisebb és egyre hegyesebb lett. Mivel épp csak a kontyot takarta, alatta zsebkendő nek nevezett kiskendővel kötötték át a hajat. A toknak volt egy ünnepi változata, a fékető vagy régiesen suta . E tok elejéhez hat- vagy nyolcszögű kartonlapot rögzítettek, bevonták selyemszalagokkal, feldíszítették művirágcsokrokkal, aljára felkerült a → párta, továbbá a vőlegény bokrétájából virágok és azok a kis csokrok, amelyeket a főkötő gazdája kislánykorában mint gyermekhalottvivő kapott. Ez volt az új asszonyok ünnep délutáni és lakodalmi dísze. A sima tok fölé egyébként különböző módon megkötött fejkendők kerültek. Egyik sajátos változatuk a csavarítós kendő , amellyel leszorították a fejelőt és a hátul megtekert kendővégeket elöl, a tok előtt kötötték össze. Korábbi változatai rojt nélküliek voltak, a későbbieken elhatalmasodott a gyapjúrojt. A másik, ünnepélyesebb kendőkötés volt a sátoros forma. Ehhez a tokra illő és a tok által feltartott kartonvázat készítettek, amelyen bármilyen kendő, áll alatt megkötve, sátoros állást kapott. Utóbb egyes kendők is kaphattak egyedi merevítő sátoros bélést, elöl az összecsomózást rögzítették és kirojtozták – ez lett a szakállas kendő . A sokféle anyagú és színű kendő mellett még szinte napjainkban is látható egy-egy fehér fejkendő. Ezt Szent Anna kendőjé nek nevezik és viselője a szent tiszteletének jeléül hordja öreg korában is. – A matyó nők legsajátosabb öltözetdarabja az ing, mely igen változatos alakuláson ment át, míg maga ujjassá (blúzzá) nem lett – eltérően minden többi viselettől, ahol az ujjasok bejöttével az ing alsóruhává szorult vissza. Nem volt a viseletnek olyan alakulása, amely az inget fölöslegesnek tartotta volna, ez az igény még az utolsó szakaszban is kifejeződött a vendégujjak használatában. Általános volt a hosszú vászoning, bevarrott rövid gyolcs ujjakkal és az ünnepen efelett viselt mellévarrott ujju gyolcs röviding. A rövidinget viselték köznap is vászonderékkal, hozzá a vászonpendelyt. E századra a hosszú ing az öregeké maradt. A változások a rövid ingeken mentek végbe. Ujjuk anyagát már a múlt század nyolcvanas éveitől átcserélték előbb vékony áttetsző gyári „ tintok ”-ra, amit vörössel béleltek, azután fehér alapú rózsás atlaszra. A tintokujjakat még kerekre tömték, az atlaszujjakat már lerakták, kartonpapírral merevítették és felöltés után feltörték, feltolták tarajossá. Több csipkesorból készült fodrát kutyá nak nevezett csokros ingujjszorítóval fogták le. Az ingujj kelméje gyors egymásutánban változott, míg megállapodott a kásmírnál. Eddig nagy vállkendővel hordták, amit úgy kötöttek fel, hogy csak az ingujjak voltak láthatók. Ekkor gyors változás következett be: a vállkendő egyszerre nélkülözhető lett azáltal, hogy az ingnek nemcsak ujjait, hanem derekát is gyári kelméből, atlaszból, kásmírból készítették. Ez lett a fellökő nevű nyári ujjas, mely mellé télire hosszú ujjú, lityá nak nevezett változatok sora csatlakozott. A felsőtesten a sokféle vállkendőn kívül különböző borítású bélelt ujjasok szolgáltak téli öltözetül, valamint a kuzsu nak nevezett ködmön. Ismerték korábban a posztóborítású mentét. A mezőkövesdi matyó népviselet szoknyája – noha az öltözet a régi stílusból átváltott az újba – megmaradt hosszúnak, és nem került alá sok alsószoknya. A parasztos stílusjelleget itt az egy vagy két alsószoknya rövid fodrának bősége adta, mely meghaladhatta a 60 métert is. Az apró ráncokba szedett, rendesen pruszlikos szoknyának ezt adta meg a bokában bővülő, harangalakú tartást. Amint a századfordulótól csökkent a fodor bősége, maga a szoknya alja kapott egyre több szőrszalag rátétet, ami kitartotta. Végül kemény spárgát húztak a szoknya szélébe, hogy jobban elálljon. – Többféle kötényt ismertek: a korábbi díszkötény neve bőkötő , három vagy négy szél fényes fekete klottból, festőből, kreppből, gallérba szedve, sűrűn ráncolva. Szegőcsipkéje túlnyúlik a szoknyán is, maga a kötény olyan bő, hogy szinte elfedi a szoknyát. Alján körül rózsaszín, sötétkék, sárga, fekete kásmir sávon gazdag ezüst, arany zsinórozás fut végig. A fehér vászonkötényt munkában használták. Ezeken túl ismeretes a híressé vált surc – keskeny egy szél kötény –, melynek ünnepi példányait hímzéssel, arany és ezüst csipkével, rojttal gazdagon elborították. – Papucsot már régen is viseltek, az idősebbek feketét, a fiatalok kivarrott sárgát. Télire fekete magas sarkú csizmát hordtak, ez is cifra volt. – A múlt század ötvenes éveiből eredő ábrázolások a matyókat még igen egyszerűnek mutatják. Az asszonyokon pendely, ing, vállkendő és kötény van, fejükön kendő. Viszonylag rövid idő alatt formálták ki a legcifrább, mással össze nem téveszthető öltözetüket: a csúcsos fejrevalót, a szűk, testhez simuló felső öltözetdarabokat, a széles vállat – vagy a bő ingujjal, vagy a vastag rojtos kendővel –, a bokánál kiszélesedő hosszú szoknyát, előtte bő kötővel vagy a keskeny surccal. – Irod. Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956).

Mezőkövesdi viselet 1857-ben a Napkelet metszete nyomán

Fiatalasszony 1880-ból, „féketőben”. Felső testén bélelt rékli, szoknyája fölött bő kötény, azelőtt pedig hímzett surc

Legények bő ujjú ingeben és ráncba szedett rojtos gatyában 1895-ből. Fejükön darutollas kalap

Legények csúcsos kalapban, lobogós ujjú hímzett ingben, bőgatyában, előtte hímzett surc

Családi kép az 1910-es évekből. A polgáriasan öltözött családfő mellett felesége csavarítós kendőben, a nagylányon és a fiatalasszonyon még ingváll, de a kislányon már fellökő van

Matyó férfiak szűrben 1895-ből. A két középsőn cifra vőlegényszűr, a bal szélső szűrön szerényebb hímzés, a jobb szélsőn pedig posztóborítás

Vőlegény, menyasszony és a menyasszony öccse az 1910-es évekből. A vőlegény a kabátját panyókásan viseli, alatta fehér „vőlegénying”. A menyasszonyon vattás rékli, szoknyája előtt aranycsipkés bő kötény

Magyarszováti (v. Kolozs m.), viselet 1969-ben

Fél Edit

mezőőr: → elöljáróság

Mezőség, 1. Erdélyi Mezőség: a Kis- és a Nagy-Szamos, a Sajó, a Maros és az Aranyos között erdőtlen dombság Erdély középső részén. A Mezőségen mintegy 300 magyarok, románok és németek (szászok) lakta község található. Nevezetes vásáros helyei: Nagysármás, Mócs, Buza, Uzdiszentpéter, Mezőbánd. Jellegzetes magyarlakta helysége Szamosújvár közelében Szék, mely igen jelentős sóbányái folytán a 13–19. sz. között kiváltságolt város volt. A Mezőség Erdély legkorábban magyarok által benépesített területei közé tartozik (10–11. sz.). A középkorban viszonylag sűrűn magyarlakta vidék volt. A románok a középkor végén kezdtek beköltözni nagyobb számmal a Mezőségre, különösen akkor, amikor a 16–17. sz. háborúiban a magyar lakosság száma nagyon megfogyott. Jellegzetes mezőségi vidék az egykori Beszterce környéki szász falvak szomszédságában a Sajó mente nyolc magyarlakta faluja (a legnevesebbek Zselyk és Sajómagyarós). Külön egységet alkot a Szászrégentől É-ra fekvő hat magyar falu, a Felső-Maros mente is. – Mezőség magyar lakossága szigetcsoportszerűen szétszóródva, román falvak közé ékelődve él. Ennek következtében népi kultúrájuk Erdély legarchaikusabb magyar paraszti műveltségű, ugyanakkor kölcsönhatásban van a környező románsággal is. A mezőségi magyarokat igen későn, csak az utolsó 30–40 évben, főleg zenei és táncéletükre figyelve kezdte kutatni a néprajztudomány. – Irod. Kádár József–Réthy László–Tagányi Károly: Szolnok-Doboka vármegye monographiája (I–VII., Dés, 1900–1905); Balázs Éva: Kolozs megye kialakulása (Bp., 1939); Lajtha László: Széki gyűjtés (Bp., 1954); Sütő András: Anyám könnyű álmot igér (Bukarest, 1969); Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972); Nagy Olga: Széki népmesék (Bukarest, 1976). – 2. Bihari Mezőség: a Sebes- és a Fekete-Körös közé eső sík- és dombvidék neve. Ny-ról a → Sárrét határolja. A középkorban a síkvidéki részét Kis- és Nagykeresér nek hívták. A D-i része az → Erdőháthoz tartozik. A Mezőséget a magyarság a honfoglalás idején megszállta. A középkorban viszonylag sűrűn lakott vidék volt a síksági része. A románság a középkor végén jelent meg a tájon. A 16–17. sz. háborúságaiban és főleg Várad eleste (1660) után a magyar lakosság nagy hányada elpusztult vagy elmenekült. Ma többségben románok, kisebb részben magyarok lakják. Nevezetes magyar helysége Nagyszalonta, Bocskai által kiváltságolt hajdúváros, amely azonban előjogait a 18. sz.-ban elvesztette. A Bihari Mezőség ma kiveszőben levő tájnév. – Irod. Viski Károly: Arany népe. Arany tárgyi néprajzának vázlata (Nagyvárad, 1919); Szendrey Zsigmond–Kodály Zoltán: Nagyszalontai gyűjtés (Bp., 1924). – 3. Borsodi Mezőség: a Bükk előtere a Tisza, Sajó folyók és az Eger patak határolta, alföldi jellegű táj a történeti Borsod m. természetföldrajzilag jól elkülönülő egysége. A honfoglalás óta folyamatosan magyar lakossággal benépesült táj. Későközépkori, hódoltságkori fejlődése az → Alföld központibb területeivel rokon vonásokat mutat. Nagyobb lélekszámú oppidumokban tömörödő lakossága pusztabérletekkel foglalkozott, árutermelő parasztgazdaságában fontos szerepet játszott a nagyállattartás. Számos településében a közelmúltig fennmaradt a szálláskertes településforma. A 18. sz. elejétől erősebb földesúri ellenőrzés alá kerülve fejlődése lelassult, társadalma, gazdálkodása, művelődése archaikusabb szintet képviselt. (Nem alakult ki tanyás gazdálkodás, a tagosítás későn következett be stb.). Lakossága magyar. A reformáció során a helvét hitvallású (ref.) egyházhoz csatlakoztak. A 18. sz.-tól részben szervezetten, részben spontán r. k.-ok is betelepedtek, részben az uradalmi cselédség, részben a gazdáknál foglalkoztatott szegényebb rétegek körében szaporodott a számuk. A r. k.-ok sajátos, valószínűleg középkori gyökerű csoportját alkotják e tájon a → matyók, akik Mezőkövesden, Tardon és Szentistvánon élnek. Települései közül viszonylag ismert Mezőcsát, Mezőkeresztes, Gelej. – Irod. Domanovszky György: Mezőcsáti kerámia (Bp., 1953); Mezőcsát népi kultúrájából (szerk. Barabás Jenő–Voigt Vilmos, Mezőcsát, 1971). – 4. A Szeret és az Aranyos-Beszterce összefolyásának vidéke, Bákó környéke, amely mintegy harminc → moldvai magyarok (csángók) által lakott falut foglal magába. Nevezik Szeretteré nek is. – Irod. Kós Károly: Magyar néprajzi tájak hazánk területén (Művelődés, 1957).

Lakóház, szárításra fölfűzött kukoricacsövekkel (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)

Sátortetős lakóház (Ördöngősfüzes, v. Szolnok-Doboka m.

A település központja (1970-es évek, Szék, v. Szolnok-Doboka m.)

Bálványosváralja (v. Szolnok-Doboka m.) látképe, 1942.

Lakóház (Tiszabábolna, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Lakóház (1975, Tiszabábolna, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Mázas csempék:

1–2. régi zöld mázas csempe

3–4. barna mázas csempe. Készült: 1920–30 között (Mind: Szék, v. Szolnok-Doboka m.)

Beszélgető legények (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)

Kósa László Filep Antal

mezőségi hímzések: az erdélyi Mezőség északi felében lakó magyar népcsoportok munkái. Párna- és lepedővégeken, kis és nagy abroszokon és kendők végein találhatók. (Az öltözet darabjai közül a bőrruhák hímzettek.) Kender- és pamutvászonra egyaránt varrták. Hímzőfonaluk a pamut, a szőr, a bolti gyapjúszál és a kendercérna. Túlnyomóan egy színnel dolgoztak: pirossal, bordóval, feketével, különleges rendeltetésű tárgyakon (amilyen a → koporsófedő ruha) sárgával. A kék-piros-fehér, kék-fehér, fekete-fehér ritkább, mint pl. a Maros mentén. A több szín helyett sokféle öltésforma fölhasználásával teszik változatossá a munkákat. Itt is egymás mellett él párhuzamosan a szálszámolás után készült és a szabadrajzú munka. Az előbbit → szálánvarrott öltéssel, → keresztöltéses és vagdalásos-laposöltés es technikával valósítják meg; az utóbbinál egyaránt éltek a → laposöltéssel, a → száröltéssel, a → Margit-öltéssel és a → láncöltéssorral. A láncöltéssel, esetleg száröltéssel keretezett Margit-öltéssorokat → mezőségi öltésnek szokás nevezni. A mezőségi himzéseknek nincsenek kiérlelt, megszámlálható mintaváltozatai, mint a legtöbb hímzőcsoportnak. Községek, ill. községcsoportok szerinti dialektusai vannak: Válaszúton a geometrikus vagdalásos-laposöltéses munkát kedvelték, Mezőkeszűn–Palatkán, Buzában–Feketelakon stb. a szabadrajzú munka eltérő változatait. Mintakincsükben, mint eszmei készletben, megtalálható az országos mintaanyag jelentős része, ám megjelenítésük jóformán minden esetben egyéni. A varró minden darab készítésekor mintegy újrateremti a mintát kedve, igénye, ízlése, találékonysága szerint és teszi oldottá, kötöttebbé, lazábbá-tömörebbé, állóvá-mozgóvá. Jellemző kompozíciói: a koszorús minták, amikor virágos-leveles köröket helyeznek egymás mellé; az egymásba fonódó kettős fűzéres minták, melyek ugyancsak koszorúkat alkotnak; a hullámindás minták, melyeknek öbleiből mindkét oldalra virágok ágaskodnak; a vízszintes tengely mellett tükörképszerűen kettős hullámvonallal tagolt minták, amikor a hullámok öblei több-kevesebb távolságra vannak egymástól; továbbá a talppal szembefordított virágvázas minták számos változata (tekergő virágindákkal, melyek kitöltik az egész párnavéget), a fekvő S-ek sora; az erőteljes hulláminda, amelyhez két oldalról szerény rozetták és liliomok csatlakoznak vékony szárral. A vékony szár egyébként nem sajátja a mezőségi himzéseknek, sőt nemegyszer éppen a vaskos szárakról ismerhetjük azt fel. Megtalálhatjuk a szerény virágtöveket akár szívből, akár edényből indítva, melyeknél a vaskos szárakból adódó merevséget a köréjük helyezett pontsorok próbálják lazítani. Maga a mintaszerkesztés is sajátos: a mezőségi himzéseknek gyakran nincs pereme, záróvonala. Ha mégis alkalmazzák ezt a beosztást, akkor a középmező igen széles és a peremminta jelentéktelen, esetleg csak egy zegzugos vonal. A mezőségi himzések legtöbb ismert példánya a múlt századból, a század végéről való. Nem olyan jelentősek a vidék vászonkultúrájában, mint a sokkal nagyobb számú igen változatos szőttesek. Sokszor, csak kísérői a szőttesnek, mint pl. azoknál a halottas lepedőknél, amelyeket készítőjük csak két keskeny végén volt képes a szövőszéken díszíteni, két hosszanti oldalára tűvel varrta a díszítményeket. A halotti pompának, a ravatalnak elengedhetetlen kellékei a varrott lepedők, a halottas párna már lehet szőttes is, varrottas is. A felvetett ágyon virágkorában sem volt minden párna varrott héjban, a szőttes párnák közt csupán lazításul szerepelt néhány. A mezőségi himzések sajátos csoportjai a → széki hímzések. – Irod. Palotay Gertrúd–Szabó T. Attila: Ismeretlenebb erdélyi magyar hímzéstípusok (Népr. Ért., 1941); Palotay Gertrúd–Szabó T. Attila: Mezőségi magyar hímzések (Kolozsvár, 1943).

Párnavég gyolcson, hullámdíszes minta között rozetták sorával (Mezőkeszü, v. Kolozs m., 20. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Halottas lepedő hímzésének részlete (Mezőkeszü, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Halottas lepedő hímzésének részlete (Mezőkeszü, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit Hofer Tamás

mezőségi öltés: → huroköltésekből és → láncöltéssorból álló öltéscsoport. Egy írásos öltés sel kezdik, de ezt nem rögzítik, hanem a fonal megcsavarásával képzett hurokba fűznek. A szál lazán hagyásával ugyanebbe a hurokba öltenek le. A sornak ezen az oldalán láncöltések, az ellenkező, vele szemben levő oldalán huroköltések képződnek. Az öltések egymásba kapcsolódnak és mint a láncöltésből, sort varrnak. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Fél Edit

Mezőszárnya, Mezőszárnyasi: → Szépmezőszárnya

mezőtúri kerámia: Mezőtúr már a 18. sz. végétől az Alföld legnagyobb → korsós központja volt, bár a korsósok csak 1817-ben szerezték meg kiváltságlevelüket. Ekkor még zömében mázatlan edényeket, főleg fekete → korsókat égettek. A legkorábbi, még a 18. sz.-i mezőtúri mázas kerámiát az úrasztali bor számára készült kétfülű zöld mázas kanták képviselik. A mázas edények általánossá válása a 19. sz. második felétől datálható, amikor azonban már az edényformák készítésében is változás állott be: a korsók mellett → tálakat, → tányérokat is készítettek. A legkorábbi mezőtúri tálas edény is zöld mázas ( → ólommáz), mint az említett egyházi edények. A mázas edények másik nagyobb csoportja fehér alapú, melyre zöld, vörös, kék és négerbarna mintát rajzoltak. A díszítés eszköze az → íróka, mellyel kezdetben még nehézkesen dolgoztak a mesterek, amit egy 1865-ben készült, még igen ügyetlen vonalvezetéssel díszített → bödön bizonyít. A század végén négerbarna alapú mázas edények is készültek. Az 1870-es évektől válik kedveltté a mezőtúri kerámia jellegzetes alapszíne, az Arad m.-i Dudról származó sárgás színű → földfesték, ún. dudi , amely az 1880–90-es években élte virágkorát. Szinte minden Mezőtúron készített edényt ezzel a színnel festettek. A díszítőeljárások ( → karcolt díszítés), → áttört kerámia, plasztikus díszítmények) közül legművészibb fokon és leggyakrabban az → írókázást alkalmazták. A motívumok kizárólag növényi elemekből állnak. A kompozíció általában egy hullámvonalas négerbarna indára épül, melyhez leveleket, nagy foltú rózsákat és apróbb stilizált virágokat rajzolnak. A levél- és virágrészeket egy-egy rózsa szakítja meg. A díszítmény elemeit gyakran kontúrozzák négerbarnával. Ezt az eljárást feketézésnek nevezik. A legtökéletesebb mezőtúri edényforma a csárdás korsó , melyet ajándékként vagy megrendelésre készítettek. Nagy mennyiségben készítettek közönséges korsót, kantát, gömbölyű szilkét és köcsögöt, valamint tálakat és tányérokat. Jelentős mennyiségben gyártottak pálinkásedényeket, így → butellákat is. – Irod. K. Sebestyén János: A mezőtúri fazekasság múltja és jelene (A Népr. Múz. Adattárának Ért.-je, 1956); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968).

Csárdás korsó 1884-ből. Mezőtúr (Szolnok m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kancsó. K. Nagy Gábor műve 1888-ból. Mezőtúr (Szolnok m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Gyertyamártó fekete-plasztikus díszítéssel (1833, Mezőtúr, Szolnok m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Varrókosár áttört plasztikus és írókás díszítéssel (1885, Mezőtúr, Szolnok m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Emberalakú pálinkásbutella (1890, Mezőtúr, Szolnok m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Csárdás korsó írókás díszítéssel 1875-ből (Mezőtúr, Szolnok m.)

István Erzsébet

mezőváros: 1. A történeti értelemben vett mezőváros feudalizmus kori közigazgatási egység. Olyan település, amely jogilag a szabad királyi város és a jobbágyfalu között állt. Létrejötte, nagy szerepe és jelentősége összefüggött a magyar városfejlődés elmaradottságával. Az egyes tájaknak szükségük volt gazdasági és kulturális központra. A → civitások, kis számuk és rossz területi elosztásuk következtében országosan nem tudták betölteni ezt a szerepet. Ezért tág tere nyílt a mezővárosi fejlődésnek. A mo.-i mezővárosok többsége a 14–15. sz.-ban kapta kiváltságát. A 15. sz. végén kb. 800 mezőváros volt Mo.-on. Ezekben élt a magyar parasztság egyötöde. A mezővárosok régi civitások lesüllyedésével vagy jobbágyfalvak felemelkedésével jöttek létre egyenletes területi elosztásban az ország minden vidékén. A 14. sz.-ban nagy részük még királyi birtokként szerepelt. A 15. sz. végére azonban már 80%-uk földesúri, 11%-uk pedig egyházi tulajdonban volt. A földesúri alávetettség következtében a mezővárosok lakói tulajdonképpen jobbágyok voltak, de városi jellegű kiváltságaik révén jogállásuk és életlehetőségeik tekintetében különböztek a jobbágyfalvak népétől. Leginkább „parasztpolgároknak” nevezhetők. A mezővárosok a maguk területén általában mindenki felett bíráskodhattak. Egyesek a pallosjogot is megszerezték. Sok mezővárosnak fontos kiváltsága volt, hogy lakói a földesúri szolgáltatásokat – esetleg a királyi és egyházi adókat is – közösen fizethették. A legtöbb mezőváros megszerezte a vásártartási jogot és környékének piachelyévé vált. Természetesen a mezővárosok jogilag nem voltak egyformák. Akadt közöttük olyan, amelyik alig különbözött a jobbágyfalutól, de előfordult a civitásokéhoz közel álló kiváltságokkal rendelkező is. A középkori mezővárosok nagysága is igen különböző volt. A 15. sz.-ban egy-egy mezőváros háztartásainak száma 40–200 körül mozgott. A mezővárosi lakosság számát elsősorban a falvakból beköltözők növelték. A mezővárosok parasztpolgársága a 14–15. sz.-ban fejlett árutermelő mezőgazdasági tevékenységet folytatott. Különösen jelentős volt a mezővárosi bortermesztés, állattenyésztés, amely fejlett bor- és állatkereskedelemmel párosult. Kezdetben nem különült el egyértelműen az árutermelő mezőgazdasági és ipari tevékenység a mezővárosokban. A 15. sz.-ra azonban jelentősen előrehaladt a társadalmi munkamegosztás. Ekkor már a mezővárosok lakosságának kb. egyötöde állandóan ipari tevékenységgel foglalkozott. A 15–16. sz. fordulóján hozott jobbágyellenes intézkedések sújtották a mezővárosi polgárság többségét is. A kereskedelembe és az árutermelésbe bekapcsolódó nemesség érdekeinek megfelelően különösen kereskedésük lehetősége szenvedett csorbát. A Dózsa-féle parasztháború utáni röghözkötöttség akadályozta népességük fejlődését. Sok mezőváros áldozatul esett a török pusztításnak. E nehézségek azonban a mezővárosi fejlődés egészét nem akasztották meg. – A 16–17. sz.-i bizonytalan politikai viszonyok következtében a hódoltsági és hódoltság széli megmaradt mezővárosok helyi piacának jelentősége még inkább megnőtt. A falvakénál nagyobb vagyonbiztonság felduzzasztotta népességüket is. Az alföldi mezővárosok többsége ekkor nőtt naggyá. A 18. sz. végén és a 19. sz. első felében a mo.-i mezővárosok száma 7–800 között mozgott, tehát kb. annyi volt, mint a 15. sz. végén. Persze a mezővárosi hálózat tagjai közben nagymértékben kicserélődtek. Néhány régi mezőváros a szabad királyi városok közé emelkedett, mások faluvá süllyedtek vagy eltűntek. Helyüket mezővárossá emelkedett falvak vagy új települések foglalták el. A 19. sz. mezővárosainak fele azonban középkori eredetű volt. A 19. sz. első felére már igen szembetűnővé vált a közjogilag egységes kategóriába tartozó mezővárosok különbözősége. Az 1840-es években mintegy 3/4 részük csupán kiváltságai révén emelkedett ki a falvak sorából, de városias szerepkört alig töltött be. Kb. 200 mezőváros látott el ebben az időben városi feladatokat. Köztük és a szabad királyi városok közti különbség viszont sokat halványult a 18–19. sz.-ban. Több régi szabad királyi város erre az időre elvesztette gazdasági jelentőségét, és egyes oppidumok népességszámban, valamint városi szerepkörüket tekintve megelőzték. A mezővárosok közül több, pl. Debrecen, Temesvár, Szabadka, Zombor a szabad királyi városok közé emelkedett, növelve azok amúgy is számottevő agrár jellegét. A legfejlettebb mezővárosok igazgatási, kulturális központ szerepe a kor követelményeinek megfelelően megnőtt. Ez a körülmény kihatott külső képük, architektúrájuk alakulására is. – A mezővárosok és a szabad királyi városok jogi elhatárolását a polgári törvényhozás szüntette meg az 1870-es években. Ekkor a lélekszámot és a városi funkciók jelentőségét tették a városok rangsorolásának alapjává. A régi mezővárosok nagy része községgé süllyedt. A valódi városi funkciókat ellátó mezővárosok többsége a szabad királyi városok jó részével együtt rendezett tanácsú város lett. A legfejlettebb mezővárosok, a legjelentősebb szabad királyi városok önálló törvényhatóságú város sá váltak. (→ még: város, → oppidum) – Irod. Bácskai Magyar mezővárosok a XV. században (Bp., 1965); Bácskai Vera: A mezővárosok kialakulásának történelmi folyamata (Városépítés, 1971); Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon, IX–XV. század (Bp., 1966). – 2. Erdei Ferenc szociográfiai és néprajzi szempontú megfogalmazása szerint, jogi és közigazgatási helyzetétől függetlenül minden olyan alföldi nagy határú település mezővárosnak tekinthető, amely eredetileg → szálláskertes belterületű, ill. tanyás határú volt, és az átlagos falunál jóval nagyobb lélekszámú népessége nagyobbrészt mezőgazdasági foglalkozású. Mivel a belterületi szálláskertesség a 18–19. sz. folyamán legtöbb helyen megszűnt, a 20. sz. első felében az ilyenfajta mezőváros megnevezés már csak a nagy lélekszámú tanyás településekre szorítkozott. – Erdei Ferenc az 1930-as évek végén 31 magyar települést sorolt a mezővárosok közé. Volt köztük törvényhatósági jogú város, megyei város és nagyközség egyaránt. Valamennyi lélekszáma meghaladta a tízezret. 33 nagyközségről úgy vélte, hogy jó úton haladnak a mezővárossá válás felé. – Az alföldi városok építészeti képének jellemző sajátossága volt → falusias jellegük. Központjukban emeletes házakból és rangos parasztpolgári házakból épült egy viszonylag kicsi, esetleg csak egy térre szorítkozó városias mag, amelyet széles → falusias építési övezet vett körül. A zárt településen kívül, a határban álltak a harmadik építési övezetet jelentő tanyák. – Néhány mezőváros már a 20. sz. első felében elvesztette valódi mezővárosi jellegét. A 20. sz. közepe után valamennyi mezőváros átalakulása megindult, ill. meggyorsult. A tanyák anyavárosoktól való elszakítása, a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése, az alföldi települések iparosítása alaposan megváltoztatta a lakosság munkarendjét, életkörülményeit és a városok települési szerkezetét, külső képét egyaránt. – Irod. Mendöl Tibor: Az alföldi városok morfológiája (Debrecen, 1936); Erdei Ferenc: Magyar város (Bp., 1939); Szilágyi Miklós: Mezővárosi közösség és néphagyomány (Mezőberény története, I–II., szerk. Szabó Ferenc, Mezőberény, 1973).

Gyula török ostroma 1566-ban (Mathias Zündt rézkarca) 16. sz.-i mezőváros

Gúta mezővárosa (v. Komárom m.) a 17. sz.-ban (Priami-Merian rézkarca)

Balassagyarmat (Nógrád m.) a 18. sz.-ban (Ismeretlen mester rézmetszete, részlet)

Szolnok látképe céhlevélen az 1820-as években (Lenkhardt Sámuel rézmetszete, részlet)

Lakóház (19. sz. vége, Gyula, Békés m.)

Utca (Gyula, Békés m.)

Parasztpolgár lakóháza a 19. sz. közepéről (Kecskemét)

Civisház a Homok utcán (1931, Debrecen)

Jellegzetes mezővárosi lakóépület (19. sz. vége, Cegléd, Pest m.)

Hódmezővásárhely látképe (az Új templom környéke)

Szegény ember háza (1906, Szekszárd)

Újsori házak (Debrecen)

Jellegzetes hegyaljai mezőváros: Tokaj látképe (Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Tompa Mihály szülőháza (Rimaszombat, v. Gömör m.)

Mezővárosi polgárok: Betyár Szabó Pál és felesége (Századforduló, Orosháza, Békés m.)

Bárth János

mézpergető: a méz kiválasztásának eszköze a → kaptárok lépjéből. Nagy, álló henger alakú edény, benne forgatható kosár ral, amelyekbe a méhkaptárból kiemelhető, négyszögletes lépeket állítják bele. Forgatás közben a mézet a fellépő centrifugális erő csapja ki. A mézpergetőt a kaptáros → méhészet elterjedésének idején, 1865-ben Hruska Ferenc találta fel. Mo.-ra az első példány 1867-ben került. Az iparilag előállított mézpergetők alapján egyes barkácsoló paraszti méhészek fából készítették el. – Irod. Szabadfalvi József: Méhészkedés a szatmári Erdőháton (Ethn., 1956); Őrösi Pál Zoltán: Méhek között (Bp., 1962).

Szabadfalvi József

mezsgye: keskeny földsáv, amely az egyik gazda földjét (szántó, rét, kaszáló) a másikétól, a szomszédjáétól elválasztja. A mezsgye a magyar nyelvben szláv eredetű szó, korábban szélesebb értelemben jelentette a határjeleket és kerítéseket. A mezsgyék sík területen jelentéktelen, kb. arasznyi földsávok. Mivel véletlenül vagy meg nem engedett módon földgyarapítás céljából készakarva gyakran elszántották őket, perek és viszályok elkerülése végett sok helyen a mezsgyék végeit nagy kővel, karóval, kőrakással stb. jelölték meg. (→ még: cuca, → csóva, → hancsik, → komp) Ezek ellenőrzését és megújítását, a mezsgyenézés t sok vidéken tavaszi ünnepnapokon a határt csoportosan járó gazdák végezték. A hegyes-dombos területeken a teraszosan művelt földeket széles (1–2 m), erősen lejtő, füves mezsgyék, ún. szőrös mezsgyé k választják el, amelyeken gyakran bokrok és fák is nőnek. Ide dobálják ki a talajból előkerült köveket is. Ilyenformán a parcellák nagyságát és formáját évszázadokon át megőrizték a néhol kerítésnyire magasodó mezsgyék. A széles mezsgyéket a tulajdonosok időnként szétmérik, azonban lejtése, kövessége, bokrossága miatt általában nem tudják használni, legfeljebb füvet sarlóznak rajta. Kaszálás előtt a mezsgyevonalaknál lábbal letiporják a füvet. Régi szokásjog alapján a rétek, kaszálók közötti mezsgye kaszálása azt illeti, aki előbb kaszál.

Kósa László

Micbánné: Micbán Simon comes II. Endre uralkodása (1205–1235) alatt Hispániából menekülve telepedett meg hazánkban. Felesége a monda szerint elkergetett egy koldusasszonyt, aki hármas ikreket szült, mondván, hogy azok több férfitól származnak. Nem sokkal ezután maga hetes ikreket szült. Hogy szégyenét elrejtse, hat csecsemőt egy rocskába téve, megbízta egyik öreg cselédjét, hagyja el őket a mezőn. Micbán találkozott az öregasszonnyal, kifaggatta, majd a gyermekeket titokban felneveltette. Hét nemzetség származott tőlük, közöttük a Bocskai család (→ Bocskai István). A monda alapja az a középkorban általánosan elterjedt hiedelem, hogy ikrek nem származhatnak egy apától. Első előfordulása a 16. sz.-ból való, részletesen Alvinczi Péter emlékezett meg róla halotti beszédében (1622). A monda előfordul Katona József Bánk bánjában is. A Micbánné német, francia és spanyol nyelvterületen is ismert különböző családok eredetmondájaként. – Irod. Köhler, R.: Die Lais der Marie de France (Halle, 1885); Heller Bernát: Micz bán mondája (Ethn., 1909); Tolnai Vilmos: Mic Bán monda (Irodalomtörténeti Közl., 1918).

Dobos Ilona

Mi csörög a padláson?: → játékvégző

migráció: → vándorlás

mihók: → kancsó, → miskakancsó

Mikecs László (Bihardiószeg, 1917–Taganrog, SZU, 1944): tanár, történetkutató. Az Eötvös Kollégium tagjaként a bp.-i egy.-en szerezte magyar–német szakos tanári oklevelét. Egy.-i tanulmányai alatt rendszeresen hallgatott néprajzi előadásokat. Megtanult románul és részt vett Gusti professzor követőinek szociológiai táborozásán. 1942–44-ben a kolozsvári gyakorló gimn.-ban tanított. Rövid pályafutása alatt jelentős tanulmányokat tett közzé a Kárpátokon kívül lakó magyarok jelenéről és múltjáról. Tudományos eredményeit a nyelvészet, az irodalomtudomány, a művelődéstörténet és az etnográfia széles körű bevonásával érte el. – F. m. Románia (Bp., 1940); Csángók (Bp., 1941); A moldvai katolikusok 1646–47. évi összeírása (Kolozsvár, 1944); Új erdélyi tudomány (Kolozsvár, 1944). – Irod. Kósa László: M. L. emlékezete (Ethn., 1969).

Kósa László

Mikulás, Miklós napja (dec. 6.): Szent Miklós püspök emléknapja, amely hazánkban az Oláh Miklós püspök prímás alatt 1560-ban tartott zsinat döntése szerint még parancsolt ünnep volt. A kötelező ünnepek sorából az 1611. évi nagyszombati zsinat törölte. Szent Miklós a kisázsiai Myrában működött, a keleti egyháznak máig legtiszteltebb szentje. A nyugati egyházban csodatevő híre akkor terjedt el, amikor ereklyéit 1087-ben a D-olaszo.-i Bariba vitték. A 11. sz.-tól kultusza egész Európában elterjedt, alakját egyre több legenda vette körül, és népszerűségével csak Szent Antal vetekedett. Kultusza hazánkba is korán elkerülhetett mind K-i mind Ny-i befolyásra (pl. a Szepességbe és Erdélybe vándorló szászok által). Emlékét helynevek, templomok, képzőművészeti alkotások őrzik. Egykorú feljegyzések a halászok és révészek patrónusaként említik; a vízenjáróknak, vízimolnároknak, általában a vízi utaknak is védőszentje volt, ugyanúgy a folyók mellé települt mo.-i bencés apátságoknak. „Vízi” kultuszát csak → Nepomuki Szent János mosta el, tisztelete a magyar kalmárok, tőzsérek körében is virágzott (bor- és gabonakereskedelem). Selmecbánya vidékén a bányászok patrónusaként is tisztelték. Általában a polgári élet, polgárvárosok védője volt Ny-on, de nálunk is. A kecskeméti Miklós-templom toronykeresztjén eredetileg városvédő célzattal szélkakas módjára forgott szobra (helyi neve: Pörgő Miklós , Pörgetős Miklós ). Szegedi népszerűségét középkori énekek tanúsítják. – A Mikulás-napi ajándékozás részben új keletű, városi eredetű szokás – osztrák kapcsolatokra utal (ablakba, cipőbe tett ajándék) –, a gyáripar népszerűsítésének is fontos szerepe volt elterjedésében (legújabban – szovjet hatásra – Télapó ként emlegetik az ajándékozó Mikulást). – Maga a Mikulás cseh eredetű szó, a múlt században terjedt el. De a téli ünnepek ajándékozó lényeinek tulajdonképpen igen régi hagyományai vannak (ném. Frau Holle, fr. Père Noël, orosz ’fagyapó’ ’télapó’ stb. – részint szerencsét hozó, ajándékozó, részint ijesztő, démonikus lények). – Az ajándékozásnak vannak magyar paraszti hagyományai is: főleg a Dunántúlon és a magyarlakta területek É-i részén volt ismert a Mikulás-járás ; hasonló formában német, osztrák, cseh, szlovák területeken, amely részben a diákok középkori → aprószentek napi „püspökválasztási” játékából ered. E szokás a 13. sz.-tól Mikulás napjára került; plébániai diákság rekordációjával kapcsolódva Európa nagy részén elterjedt. A játék lényege az, hogy Miklós püspök kíséretével együtt betér olyan házakba, ahol gyerekek vannak, és ott vizsgáztatja, imádkoztatja, majd tudásuk és viselkedésük szerint jutalmazza vagy virgáccsal fenyíti őket, ill. sokszor a kíséretében lévő ördöggel fenyítteti (az ördög, ill. krampusz alakja a Szent Miklós-legendában gyökerezik). Ismert a Mikulás-járásnak olyan formája is, ahol láncos, álarcos, gyakran szalmába burkolt Mikulás ijesztgeti a gyermekeket és a → fonóházbelieket. Egy 1785-ben kelt csepregi tilalom említi, hogy a papnak öltözött Mikulás kíséretével, a ministránsokkal, a harangozóval, az ördöggel stb. járta sorra a fonóházakat és gyóntatta az ott összegyűlt lányokat, menyecskéket. E szokás változatainak nyomaival É-Dunántúlon, a Csallóközben, Mátyusföldön, az Ipoly mentén találkozunk. A „pap” a szoba közepén leült egy székre, körülötte helyezkedett el kísérete. Az ördög esetleg az asztal alá bújt. A litánia-paródia után a harangozó egymás után szólította a lányokat és a menyecskéket, hogy végezzék el a karácsonyi gyónást. A pap különböző tréfás kérdéseket tett fel a gyónónak. Aki a kérdésre nem felelt, elvitte az ördög. Ehhez hasonló Miklós-játék nyomai Ausztriába vezetnek, ahol az Enns völgyében a parodizált litánia mellett a prédikáció is része volt a játéknak. A Felső-Csallóközben házról házra járó Mikulások dec. 5-én este – miután kikérdezik a gyerekeket jó és rossz tetteikről – puttonyból megajándékozzák őket. A mai napig élő szokás a helyi önkéntes tűzoltóegyesületekhez kötődik évtizedek óta. A tűzoltók szervezik meg, hogy a gyermekes szülők ajándéka összegyűljön, majd az alakoskodók a megadott helyre vigyék azokat. A tűzoltóegyesület felelős azért, hogy a szokás rendben bonyolódjék le (pl. italozás ne legyen). – Irod. Koren, H.: Volksbrauch im Kirchenjahr (Salzburg–Leipzig, 1935); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágból (I–II., Bp., 1977).

Mikulás-járás (Jóka, v. Pozsony m.)

Manga János Pócs Éva

Milfajt Ferkó, betyár: → Sobri Jóska

Millenniumi Kiállítás Néprajzi Faluja, Ezredéves Országos Kiállítás Néprajzi Faluja : az 1896-os ezredéves évforduló rendezvénysorozatába kapcsolódva, a szaktudomány akkori ismeretszintjén, a korabeli országterület földrajzi, néprajzi összképét teljességre törekvően felölelő szabadtéri néprajzi kiállítás, amely 24 házat, épületegyüttest mutatott be. Millenniumi Kiállítás Néprajzi Falujának megszervezése, felépítése, berendezése meghatározó erővel hatott a hazai népi építkezés és az egész anyagi kultúra néprajzi vizsgálatára, a néprajzi muzeológia kibontakozására, fejlődésére. A 19. sz. legnagyobb szabású szervezett gyűjtőtevékenysége kapcsolódott megvalósításához, az első nagy szintézistörekvéseket is e bemutató tanulságai váltották ki. A Millenniumi Kiállítás Néprajzi Faluja előzményei mind a Monarchián belül, mind hazánkban évtizedekkel korábbra vezetnek. Magyar, ill. mo.-i épületek szerepeltek az 1873. évi bécsi világkiállításon és a prágai szláv kiállításon is. Az 1885. évi bp.-i országos kiállításon pedig már 15 parasztszoba berendezését mutatták be. 1890-től a millennium ünneplésére készülve Jankó János, és Herman Ottó vezetésével széles körű gyűjtő, kiállító feldolgozó tevékenység indult meg. Jankó a Millenniumi Kiállítás Néprajzi Faluja anyagát állította ki munkatársaival, Herman Ottó pedig az ún. ősfoglalkozások (halászat, vadászat, állattartás) köréből szervezett bemutatót. Bár a gazdálkodás, kisipar szerszámanyagának önálló kiállítása elmaradt, jelentékeny tárgyi anyag gyűlt össze bútoroktól kerámiákon át textíliákig. 1893-ban egy időszaki fennállásra szánt népi építészeti együttes bemutatásának tervével korábban kisebb munkaközösség foglalkozott, végül Jankó János egyedül készített javaslatot. Mivel a részt vevő megyék anyagi segítsége döntő volt, s ezek a szakmai szempontok ellenében is érvényesíthették saját helyi elképzeléseiket, egy-két kivételtől eltekintve a terv tisztán nem valósult meg. A megyei vezetők területük legújabb, 10–20 éves fejlődéséhez kapcsolódó házakat igyekeztek kiállítani, ami a kortárs kutatók rosszalló kritikáját váltotta ki, másrészt a közönséget bizonyos fokig félre is vezette, mivel a ténylegesnél homogénebb, tájilag, területileg tagolatlanabb és általában nem megszokott lakáskultúrát és építkezési hagyományt mutatott be. A kiállítás néprajzi előkészítése azonban ettől eltekintve korszerű, a tudományos elveket kielégítő volt. Így a Millenniumi Kiállítás Néprajzi Faluja az európai szabadtéri néprajzi múzeumok fejlődő sorába illeszkedik, bár a millenniumi kiállítás bezárását követően lebontották. A Millenniumi Kiállítás Néprajzi Falujában a zalai Göcsej Zebecke nevű falujától a Brassó m.-i → hétfalusi csángók lakóházáig az egész magyar nyelvterületet reprezentálták a bemutatott objektumok. De valamennyi fontosabb, nagy lélekszámú nemzetiség lakáskultúráját, építkezését is szerepeltették, így láthatók voltak különféle délszláv, szlovák, kárpátukrán, román és német épületek. A Millenniumi Kiállítás Néprajzi Faluja bezárása után a tárgyi emlékanyag a Néprajzi Múz. állományába került, egy része pedig a Mezőgazdasági Múz. gyűjteményét gyarapította. Herman Ottó és Jankó János között a magyar házról kirobbant tudományos vita, valamint Bünker ismertetése s a vele kapcsolatos polémiák lényegében a harmincas évekig, a magyarság néprajza ( → magyarság néprajza, A ) összefoglalásáig, Bátky Zsigmond szintéziséig közvetlenül befolyásolta a szakkutatás útját. – A bp.-i Néprajzi Múz. mellett a vidéki múz.-ok fejlődésére is közvetlenül hatással volt a Millenniumi Kiállítás Néprajzi Faluja. Egyfelől a sorra megrendezésre kerülő vidéki mezőgazdasági és ipari kiállítások programjába rendszeresen bekerült a néprajzi tárlatok rendezése, és az ilyen alkalmakkor egybegyűlt anyag állandó helyi néprajzi gyűjtemények, múz.-ok, múz.-i osztályok kialakulásához vezettek. Jellegzetes példát nyújt erre többek között a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múz. története, amelynek etnográfiai anyagát Kiss Lajos 1904-ben helyi kiállításra gyűjtötte össze. Györffy István Hontban végzett vizsgálatai az ipolysági, megyei gazdasági kiállításhoz kapcsolódtak. A Millenniumi Kiállítás Néprajzi Faluja hatása mutatkozott meg a → néprajzi szobák berendezésében, elterjedésében. A Millenniumi Kiállítás Néprajzi Faluja jelentősége a szomszéd népek, egykori mo.-i nemzetiségi csoportok vizsgálatában kétségtelen, hiszen olyan időszakban mérte fel az egyes csoportok építkezési anyagát, tárgyi világát, amikor általában saját nemzetiségi kutatásunk alig indult meg, vagy még nem is érdeklődtek a népi kultúra tárgyi, építészeti vonatkozásai iránt. – Irod. Jankó János: Az ezredéves országos kiállítás néprajzi faluja (Bp., 1897); Bünker, J. R.: Herde und Öfen in den Bauernhäusern des ethnographischen Dorfes der Millenniumaustellung in Budapest (Zeitschrift des Vereins für Volkskunde, 1897); Bünker, J. R.: Das ethnographische Dorf der ungarischen Millenniums-Landesausstellung in Budapest (Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien, 1897); Vargha László: A Magyar Szabadtéri Múzeum elvi és gyakorlati kérdései (klny., Bp., 1960); Balassa M. Iván: A Néprajzi Falu az Ezredéves Kiállításon (Ethn., 1972).

Jankó János: Az Ezredéves Országos Kiállítás Néprajzi Faluja c. kötet címlapja

Matyó ház a kiállításon (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Filep Antal

milling: a → villing(háló)hoz hasonló szerkezetű és használatú → emelőhalászati szerszám. A villingre jellemző fogantyú helyett egy 2 m hosszú nyélbe erősítik az orrkörmöt és a két oldalkörmöt , amelyre a hálót kifeszítik. Formája éppúgy hegyes végű kanálra emlékeztet, mint a villingé. Két ember egy csónakból halászik vele: egyikük a folyópart közelében evezve lassan lefelé ereszti a keresztbe fordított csónakot és megzavarja a halakat, amelyek a mélyebb víz felé menekülnek; társa pedig a vízbe merített millingbe beleütköző halakat kiemeli. Rendszerint éjszaka dolgoznak ilyen szerszámmal, gyakran orvhalászok is. A milling kisebb, csaléteknek való hal fogására alkalmas változatát Herman Ottó → tápli néven közölte a Dunáról. Az újabb gyűjtések részletesen dokumentálták széles körű dunai elterjedését s azt a tényt, hogy a korábbi villinget fokozatosan kiszorította a milling. Tiszai használatáról csak szórványos adataink vannak (Közép-Tisza vidéke). A millinghez hasonló szerszámokat a déli szláv (rogács, sejtar) és román (chipcel) halászok is használnak. Újabb kori átvétele, délről észak felé irányuló terjedése valószínűsíthető. – Irod. Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Szilágyi Miklós

mimézis <gör. mümészisz „utánzás”>: az esztétikából származó folklór-esztétikai kategória, voltaképpen a valóság művészi tükrözése. A fogalmat a gör. esztétika szinte kezdetei óta használja, és Platón, majd Arisztotelész a művészi ábrázolás lényegének tekintették a mimézist. A középkori esztétika az ideák, a reneszánsz az antikok, a klasszicizmus az esztétikai alapelvek utánzását tekintette lényeginek. A német idealista esztétika (Lessing, Goethe és főként Hegel munkáiban) középponti helyre állította a művészi mimézis fogalmát, és ezt a tipikus ábrázoláshoz kapcsolta. A marxista esztétika kezdete óta e nézetet képviselte, mégis csak legutóbb Lukács György fejtette ki részletesen a mimézis mivoltáról kialakított nézeteket. Véleménye szerint a mimézis művészi jelenség, a sajátos esztétikai megismerés módja, amely abban különbözik más megismerési formáktól, hogy benne szubjektum és objektum nem válik el egymástól, a megismerő is részese a visszatükrözött valóságnak. Ezenkívül a művészi visszatükrözés nem szakad el a mindennapi tudat érzékiségétől sem. Azonban a visszatükrözés mégsem a valóság szolgai utánzása, hanem az esztétikum az egyes művészetek sajátos egynemű közegén keresztül fejeződik ki. – Ezt a gondolatrendszert, noha alkalmazása gyümölcsöző lenne a folklorisztika számára is, eddig nem vette át a folklór-esztétika. Általában a folklór etnográfiai szemlélete lehetővé teszi, hogy az ábrázolt valóság és a folklór művészet között szoros kapcsolatokat állapítsunk meg. A folklór tárgya elsősorban a nép élete, ehhez azonban hozzátartozik a múlt, távoli események vagy a fantasztikum ábrázolása is. A megjelenítés során határozottan felismerhető az egynemű közeg sajátosságainak érvényesítésére törekvés, azonban az esztétikum nem nyilvánul meg mindig önállóan a folklórban. A köznapi tudat jelenségei közvetlenül is befolyásolják a mimézist, amely emiatt is kezdetinek nevezhető. Külön kérdés a szubjektum szerepe a folklór művészetekben. A hagyományosság és a → közösségi jelleg érvényesülése következtében ugyanis mind az alkotó, mind a befogadó szubjektuma más, mint a hivatásos művészetekben, és természetesen esztétikai tárgyként sem jelenik meg a szubjektum a folklórban. – Az egyes folklór művészetekben különböző módon jelenik meg a mimézis. Azok a művészetek, amelyekben a mimézis nem közvetlen (hanem úgynevezett „ kettős mimézis ”), mint pl. a zene és az építészet, közvetlen esztétikai minőségként nem jelennek meg a folklórban. Ilyen értelemben a folklór kezdeti mimétikus művészetekből áll, és éppen ez egyik legfontosabb sajátossága. A mimézis szoros kapcsolatban áll a tipikus ábrázolással, valamint a realista művészi módszerrel, ez azonban nem azonosítható teljes egészében a folklorisztika → típus vagy → művészi módszer kategóriáival. A mai polgári esztétikatörténetben és irodalomtudományban szélesebb értelemben vett mimézis kategóriája (pl. E. Auerbachnál) viszont általánosabb annál, hogy a folklór esztétikájában minden változtatás nélkül alkalmazni lehetne. (→ még: esztétikum) – Irod. Auerbach, Erich: Mimesis. Dargestellte Wirklichkeit in der abendländischen Literatur (Bern, 1946); Werdenius, W. J.: Mimesis (Leiden, 1949); Koller, H.: Die Mimesis in der Antike (Bern, 1954); Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I–II., Bp., 1965); Guszev, V. Je.: Esztyetyika folklora (Leningrad, 1967); Szigeti József: Bevezetés a marxista–leninista esztétikába (I–II., Bp., 1964–66); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

mimika <gör. mimosz-mimikosz ’utánzó’>: a beszédet, előadást kísérő, a mondanivaló hangsúlyozását és az érzelmek aláfestését szolgáló arcjáték, kézmozdulat, taglejtés; rendszerint a társadalom adott csoportja számára közérthető közlést tartalmaz. Részben önkéntelen cselekvés, részben pedig az utánzás ösztönös vagy tudatos művészete; többnyire jelképes, nem szolgál közvetlen testi szükségletet. A népi → előadás csaknem valamennyi formájának különböző fontosságú kísérő jelensége; minél kisebb a szerepe, annál inkább előtérbe kerülnek a megjelenítés tartalmi-szövegi vonatkozásai és viszont. A mimika önállóan is vizsgált ága a → gesztus. E viselkedésformák értelmezésével és osztályozásával újabban a kommunikáció-elmélet foglalkozik. A mimika → műfajonként és → előadók szerint különbözhet: a) aki szerepet alakít, kilép önmagából ( → gyermekjáték, színjátékszerű → népszokás stb. keretében ) , annak mimikája összetettebb és hangsúlyosabb; b) ha az előadó megmarad saját szerepében ( → énekmondó, → mesemondó), mimikája általában korlátozottabb, sőt el is maradhat. – 1. A többnyire utánzó jellegű játékokat teljes beleéléssel jelenítik meg a gyermekek, mimikájuk sűrített, mintegy jelzésszerű csupán (két karjukkal utánozzák a szárnyukat csapkodó libákat, fogvicsorgatva az ólálkodó farkast; két tenyerükkel arcukat dörzsölve „mosdanak” stb.), de összetettebb feladattal (pl. bicegő, öreg csősz vagy egymás tenyerét csapkodó alkudozók stb. megjátszása) is sikerrel birkóznak meg. A felnőttek alakításai közül főként a különféle állatalakoskodó ( → állatalakoskodás, → alakoskodás), farsangi, fonó és betlehemes játékokban (→ betlehemezés) van a mimikának nagy szerepe: részben állatok mozgását és hangját (cammogó medve, kelepelő gólya, öklelő bika stb.), részben egyes társadalmi típusok és foglalkozások (cigányasszony, betyár, pandúr, pásztor stb.) viselkedését, jellemző tetteit (angyalok ájtatos imádkozása, papok szenteskedő prédikációja, huszárok peckes lépkedése stb.) és hanghordozását utánozzák. A mimika hatását → álarcok és különféle → jelmezek is fokozhatják. – 2. A népköltészeti előadás során alkalmazott mimika történeti stílusrétegek, műfajok és előadói típusok szerint különbözhet. Régies stílusban megszokottabb a kissé merev testtartás, arckifejezés és az ünnepélyes hanghordozás, új stílusban épp fordítva; míg azonban a régies dalok és balladák dallama és szövege egyaránt díszítettebb, az újabbaké egyszerűbb. Az előadás, átélés hevében természetesen a régi stílus merevebb mimikai szabályai is áttörhetők: balladát is énekeltek felállva, sugárzó arccal és szinte harsogva. Igazán élénk mimika elsősorban a → mulatónótákat jellemzi (összenézés, esetleg összekapaszkodás, a fej hirtelen felvágása, ingatása, tenyércsapkodás vagy fenyegető kézmozdulat stb.). Előfordulhat azonban, hogy a → paródiákat épp a hatásfokozás kedvéért éneklik teljes komolysággal és merevséggel. Az egyes műfajok közül a rokon hangulatú és eltérő mimikával előadott → siratóének és → keserves két szélső példa; az elsőt teljes átéléssel éneklik (lehunyt szemmel, hajlongva, kezet tördelve, zokogva stb.), az utóbbit mintegy visszafojtottan (merev tekintettel, összekulcsolt, ölbe tett kézzel, mozdulatlanul). A mesénél inkább az egyéniség dönt (→ egyéniség és közösség): a jó elbeszélő lehetőleg külön ül, mintha színpadon játszana, s olykor valóban pótol is egész kis társulatot. Hanghordozással, összetett mimikával és egész viselkedésével érzékelteti a körmönfont obsitos, a hízelgő cigány, a törékeny királykisasszony, a rettenthetetlen hős jellemét. Urasan, cigányosan, majd népiesen beszél; olyan részleteket is kidolgoz, mint pl. az öreg király reggelizése stb. Az előadás közben harcokról szólva nagyot üt a levegőbe, majd felpattan: jár-kél, ugrál, olykor táncol is. Egész testtartása kifejezi a munkát, küzdelmet, fáradtságot, öregséget vagy dölyföt. Arca derült, ha vidám jelenethez ér, ellenkező esetben elkomorodik. Máskor épp a tréfa kedvéért vág komolykodó képet stb. – Irod. Sándor István: A mesemondás dramaturgiája (Ethn., 1964); Hoppál Mihály: Gesztus – kommunikáció (Általános Nyelvészeti Tanulm., 1972).

Katona Imre

mimimamázás: → pünkösdölés

„Minden ember varrása”: anyagszélek összeerősítésére szolgáló öltéstechnika. Az egyik anyagszélből kiöltve, átlós öltéssel áthurkolják a másik szélt, és visszamenve az első szélre, átlós öltéssel azt is áthurkolják. Ezután visszaöltenek az első huroköltéshez és az ezt képező két szálat áthurkolják. Innen átlósan átöltve a másik huroköltéshez, mellé még egy huroköltést varrnak. Előrehaladva, újra átlós öltéssel a szemben levő szélbe hurkolnak. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Fél Edit

mindenes: növendék szolgagyerek, aki tanyán, nagygazda udvarán, úri birtokon volt cseléd. Koránál fogva még nem volt alkalmas a felnőtt béresmunkára, szükség szerint háztartási munkákat (takarítás, főzés stb.) végzett, de már minden mezőgazdasági munkára befogták, egyszerre volt kanász, béres, kaszás, „mikor mi kellett”. A mindenes mire 17–18 éves lett, minden mezőgazdasági munkához értett, ezután már → béres lett. – Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939).

Morvay Judit

mindenszentek: egyházi ünnep, amelyhez a halottakra való emlékezés → szokásai, → hiedelmei kapcsolódnak. Az 1. sz.-tól kezdődően a keresztény egyházak nov. 1-én ünneplik. Eredetileg azoknak a halott lelkeknek az ünnepe, akikről a naptár név szerint nem emlékezik meg. A bencés kezdeményezésű kultuszból a magyar bencések is hamar kivették részüket. Általánossá a Tridentinummal újjászülető szentkultusz nyomán vált, de az utána következő halottak napja miatt elsorvadt, annak vigilijá jává lett. Azt a hetet, amelybe a halottak napja esik, halottak heté nek nevezik. – Nem tudjuk, hogy az ünnepi népi szokásai mikor alakultak ki. A sírok megtisztítása, virággal díszítése éppúgy általánosan elterjedt szokás a nyelvterületen, mint a halottak lelki üdvéért szóló gyertyagyújtás. Mindezek mellett helyi szokások is kialakultak: Göcsejben pl. mindenki annyi verset harangozott, ahány halottja volt, másutt a koldusokat ajándékozták meg az alkalomra készült cipóval, rétessel stb. ( → szegények etetése). Ahol szokásban volt a → halott etetése, ott – a család bőséges lakomázása, néhol mulatozása után – éjszakára a család halottainak terítettek aszerint a hiedelem szerint, hogy ezen az éjaszakán a halottak kikelnek sírjukból. A munkát általában tiltották, hogy a halottak nyugalmát ne zavarják meg, s ezt a tilalmat ( → tilalom) több vidéken kiterjesztették a halottak hetére is. Egyes falvakban hagyományosan ezen a napon tartották meg a → bíróválasztást, a cselédfogadást, s újították meg az egész tanácsot. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Bálint Sándor: Az esztendő néprajza (Bp., 1943); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból (I–II., Bp., 1977).

Németh Imre

mindentjáró malmocska, varjúkirály, a : → varázsmese. Cselekménye: szegény ember utolsó tehenét megeszi a varjúkirály és hadserege. Cserébe egy mindentjáró malmocskát (ételgépet) kap. Mikor javában falatozik, vándorlegény ül mellé, avval elcseréli a mindent leverő botjáért, majd utánaküldi a botot, és visszaszerzi a malmot, végül a mindentjáró malmocskát elcseréli egy katonával egy magától járó kardért, ill. golyószóró csákóért. Tulajdon mágikus tárgyával a katonát kivégzi és ismét visszaszerzi a mindentjáró malmocskát. A király és kísérete (irigy, gazdag bátyja, akinek tartozik, adóvégrehajtók) számára vendégséget rendez, botja segítségével „megfizeti” az adósságát. A király hadsereget küld ellene. Botja és csákója (kardja) segítségével legyőzi, ő lesz a király (AaTh 569). A Benedek Elek által feldolgozott Merényi-féle változaton alapuló redakció: a szegény ember a mindentjáró malmocskát hálából kapja a varjú (kígyó) királytól, mert enni adott a katonáinak (hazavitte a fiát). A király csikósai, gulyásai, kondásai igazítják útba, hálából visszafelé jövet megvendégeli őket. A botot egy gubás embertől szerzi a fenti módon. Otthon gyermekeit jóllakatja. A király ellenségét leveri. Nagy jutalmat kap (megteszik királynak; MNK 569A*). A → Terülj asztalkám! típussal rokon, de annál sokkal kevésbé „etikus”, irodalmi úton nem terjesztett, mindössze 8 változatban feljegyzett, nem egységes felépítésű mese, legtöbb változatán érzik az iskolás- és mesekönyvek által terjesztett Benedek-féle szöveg hatása. (Utóbbinak 6 származékáról tudunk!). Mind Ny-, mind K-Európában számos esetlegesen feljegyzett változatát ismerjük, gyakran interferál a → Fortunatus típussal (AaTh 566); K. Ranke az utóbbit mesénk bővített, teljesebb redakciójának tartja. A francia változatok közel-keleti eredetre utalnak. Jellemző az újabban feljegyzett szövegek erős társadalombíráló jellege és a mágikus tárgyak modernizálódása (ételgép, golyószóró kalap). (→ még: bűvös gyűrű, a, → kakas tanácsa, a) – Irod. Balys, J.: Motif-Index of Lithuanian Narrative Folk-Lore (Kaunas, 1936); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Ortutay Gyula: Magyar népköltészet (III., Bp., 1955); Hunyadi András: Erővel is, ésszel is. Zselyki és décsei népmesék (Bukarest, 1956); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Ranke, Kurt: Schleswig-Holsteinische Volksmärchen (II., Kiel, AaTh. 403–665. 1958); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); de Meyer, Maurits: Le conte populaire flamand (Helsinki, 1968; FFC, 203).

Kovács Ágnes

minoratus: → legfiatalabb fiú joga

mintakendő: → hímzés

mintyán bunda: → bukovinai székely viselet, → ködmön

Mioriþa ballada: → megölt havasi pásztor, a

mirigy: → a népi gyógyászat betegségelnevezése. Ismert még: merigy, mirvigy, mörvigy, mörvény, mirigyes dögletesség, mirigyes halál (1710), mirigyhalál (1789), mirigykór néven is. Első írásbeli följegyzése (Domonkos kódex, 1517: „meregy kele ev torkaban”) óta több jelentésváltozáson ment át, vagy már eleve több jelentésben használták. A múlt század közepe óta följegyzett adatok zöme az ország keleti feléből, főleg Székelyföldről való, éppúgy, mint a → csuma esetében, mellyel nagy valószínűséggel azonos. A pestis két formájának megfelelően jelenti: 1. a búbópestist, később más emberi és állati ( → keh ) , nyirokcsomó-duzzanattal járó és egyéb bőrbetegségeket (Zenta vidéke), hullafoltokat („megszökte a mirigy a halottat”, Bars, Bács m., Balaton melléke) is. A fül mögötti mirigyet lóistráng nak is hívják, azzal nyomogatják vagy meleg mosogatóronggyal kötözik, éhnyállal huzogatják, szappannal, zsírral megkenik. – 2. Súlyos, gyors lefolyású belső betegség, pestises gyulladás, pestises szepszis: „mirigyeskedik” (Cserei Mihály, 1719). „Első kakas szókor /én lebetegedtem/ másod kakas szókor /egy mirigyem szökik... harmad kakas szókor/ világból kimúlok”. Lényegében a pestis e két formáját írja le Pápai Páriz Ferenc is. – 3. Később epemirigy, görcsmirigy összetételekben a → kolerát jelenti. – 4. Pulyka, gyöngytyúk mérgesnek tartott fej-ékességét is mirigynek nevezik. Első három jelentésében a mirigy a csumá hoz hasonlóan megszemélyesített betegségokozó. – Irod. Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Oláh Andor: A Békés vármegyében pusztító ragadós nyavalyák története (Körös Népe, 1956).

Grynaeus Tamás

Mirkó királyfi: mitikus → mesehős, ill. a róla szóló → hősmese-típus. A mese cselekménye: a) A király három fia közül a legkisebbnek, Mirkó királyfinak vitézi próbaképpen (vagy hogy apjának, a → síró-nevető szemű királynak mindkét szeme nevessen) el kell hoznia az öreg király vitéz pajtását, aki a selyemréten lakik (a hős neve egyik változatban Juhenes, a másikban Köles, a harmadikban Zrínyi Miklós). – b) Nagy erejű (természetfeletti származású) vitéz (neve Zöldike, Erős János vagy Zöld vitéz) magához méltó társat keres. Győzhetetlen kardra és táltoslóra tesz szert. Elérkezik a selyemrétre, ahol a selyemsátor előtt alvó vitézt talál. A vitéz fölött magától vagdalkozó kard őrködik. A vitéz mellé fekszik, s ő is kiparancsolja kardját a hüvelyből, elalszik. Közben a vitéz felébred, megtudja, hogy a selyemsátor vitéze az apja kenyeres pajtása. Összebirkóznak, egyik sem tudja legyőzni a másikat, örökös testvériséget fogadnak. Mirkó királyfi segít a selyemrét vitézének (neve: Fekete vitéz, Fekete király, Zöldmezejesi, Mezei vitéz, Virág Péter, Erős vagy Gyors Mihály) ellenfeleit legyőzni. Az ellenséges sereg valamennyi katonáját, a virágos rét valamennyi megrablóját levágják, néhányan elfutnak. A futók egy boszorkányhoz vezetik őket, aki szövőszéken szövi, guzsalyon vagy rokkán fonja a katonákat (rablókat). Mirkó királyfi megöli a boszorkányt és a szövőszéket feldarabolja. Apja vitéz pajtásának kíséretében hazatér. Attól fogva a királynak mindkét szeme nevet, s fiát újabb vitézi tettek végrehajtására biztatja. Vagy nem tér vissza a selyemrétről, és a két vitéz folytatja útját. (AaTh 463A*) – A mesének két redakciója ismeretes a magyarban. Egyiknek részben forrása, de mindenképpen prototípusa Kriza János Mirkó királyfi c. meséje, melynek népszerűsége Benedek Elek átdolgozása folytán csak növekedett. A másik prototípusának – s egy változat forrásának is – Gaál György „Zöldike” c. meséje tekinthető, mely azonos motívumsor keretében a két vitéz pajtás egymásra találását mondja el. A Mirkó királyfi redakció második befejező része „A testen kívül elrejtett erő” egyik redakciója (MNK 302A***: Mirkó királyfi legyőzi a tatár királyt oly módon, hogy annak leánya nem apjának, hanem neki adja apja erősítő italát. A leányt hazahozza feleségnek (ill. → zsoltáréneklő madár, AaTh 550, ill. MNK 550*). A „Zöld vitéz” redakció második felét a „Hattyúleányok” (AaTh 400) egyik jellegzetes, költői módon kibővített motívuma (Thompson: Motif-Index K 1335, Vö. AaTh 413) alkotja: a közeli tóra leánnyá változott hattyúk járnak fürödni. Zöld vitéz ellopja a legszebbik lány ruháját, koronáját. De futás közben két ízben is visszatekint, s a leány vak szarvassá (báránnyá, szamárrá), másodszor tölgyfává (nyírfává, méhkassá) változtatja. Bajtársának mindkét esetben sikerül őt ismét visszaváltoztatnia emberré. Harmadszor már nem néz vissza, s a szép leány a felesége lesz. A két redakciónak összesen 22 változatát ismerjük. A nemzetközi → népmese-katalógus a mesének csak magyar változatairól tud. Berze Nagy János távolabbi orosz és román változataira utal. A hős neve és a mesében lejátszódó események délszláv-görög kapcsolatokra engednek következtetni. – Irod. Konsza Samu: Háromszéki magyar népköltészet (szerk. Faragó József, Marosvásárhely, 1957); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Kelemen Zoltán: Tolna megyei székely népmesék (Szekszárd, 1964); Fehér Virág, Fehér Virágszál. Magyardécsei népmesék (Bukarest, 1970).

Kovács Ágnes

mirliton hangszerek: a membranofon családba tartozó olyan eszközök, amelyek nem hangkeltésre, csupán hangszínezésre valók. Általában ismert a fésűre szorított cigarettapapír, amely ajkainkra fektetve a rádúdolt hangot zizegővé, élesebbé teszi. Régebbi hagyománya van a nádmirlitonnak („nádduda”): arasznyi hosszú, mindkét végén nyitott nádcső, melynek egyik oldaláról, késsel óvatosan faragva, a cső kemény falát eltávolították, hogy csak az összefüggő vékony hártya maradt. A dallamot a cső végébe kell beledúdolni. Felnőttek ritkán, inkább gyermekek használják.

Sárosi Bálint

mise: a r. k. egyház szerint az újszövetség vérontás nélküli áldozata, melyet Jézus szenvedéseinek előestéjén, az utolsó vacsorán alapított, a keresztáldozatra való emlékezés céljából. Minden 7. életévet betöltött személy köteles volt misét hallgatni minden vasárnap és minden parancsolt ünnepen. Ezenkívül a mise mondatása sokféle különleges céllal is szokásos volt, mert a mise-áldozatot, főleg valamely meghatározott cél érdekében, a hivők mindig a leghatásosabb könyörgési formának tartották. A fekete halál ( → csuma, → mirigy ) elleni mise már a 8. sz.-ból ismert, s a középkor vége felé különféle babonás szokásokkal vették körül. Hazai nyomtatott liturgikus könyveink kézírásos bejegyzéseiben is találunk adatokat a döghalál elleni miséről. Öt napon egymás után kellett elmondani. A megrendelő egész házanépével jelen volt; mindenki hármas égő gyertyát tartott a kezében. Gyakori volt a szerencsés szülésért mondatott mise Szent Margit, Szent Anna tiszteletére. Napjainkig országszerte elterjedt szokás az elhunyt hozzátartozóért mondatott mise a halálesetet követő napon, majd nyolcadnapra, valamint a haláleset évfordulóján. Néhol a halottért mondatott misén megfigyelték, hogyan égnek a gyertyák az oltáron; ha a láng egyenletes, a halott jól van a túlvilágon, ha nagyon imbolyog, akkor „rossz helyen van”, tehát még imádkozni, misét mondatni kell érte. Gyakoriak voltak valamilyen cél érdekében a szentek tiszteletére mondatott misék. A járványos betegségek elleni védekezésül Szent Rókus tiszteletére mondattak misét. Ha az állatokat dögvész pusztította, Szent Vendel pártfogása volt a mise célja. Gyakoriak voltak a szerencsés gyógyulásért a hálaadó, nemkülönben → Mária tiszteletére mondatott misék, amelyek legtöbbször valamilyen céllal párosultak. Régi hiedelem, hogy az úrfelmutatás alatt elmondott kérés meghallgatásra talál. Nem volt ritka, hogy a lányok ilyenkor mondották el, kihez szeretnének férjhez menni, a gazdasszony ilyenkor kérte az áldást a ház körüli jószágra, a gazda a termésre stb. Falvainkban – különösen az idősebb asszonyok – szigorúan számon tartották, hogy a hét napjain ki kiért és miért mondat misét. Sokfelé a mise-szolgáltatás módja a misét megrendelő személy vagy család rangjának is jelzője volt: a szegényebbek csak kismisét (csendes misét), a jobbmódúak nagymisét (énekes misét) végeztettek. Az énekes misén a kántor éneke is jelezte a mise tárgyát. A jegyesekért mondott misén kiénekelték a menyasszony és a vőlegény nevét, a halottas misén a halott nevét (hány esztendővel ezelőtt hunyt el, hogy kik siratják stb.). Dec. 24-én tartják az éjféli misét ( → karácsony ) . – Irod. Mihályfi Ákos: A nyilvános istentisztelet (Bp., 1923); Radó Polikárp: Nyomtatott liturgikus könyveink kézírásos bejegyzései (A pannonhalmi főapátság évkve, Pannonhalma, 1943).

Manga János

misinázás: → táplálékgyűjtés állatoktól

miskakancsó, miska , mihók : ólommázas cserépkancsó. Emberfejű, süveges borosedény. A süveg alkotja az edény száját és a kiöntőjét, amely összenyomott és lappal fedett úgy, hogy csak kerek nyílás marad rajta. Egyetlen függőleges füle van. Jellegzetes dísze a hasán levő domborműves kígyó és a szintén domborműves sujtássor. Karcolt és festett minta is előfordul ugyanazon a darabon. Felirata rendszerint a füle alatt van. – Ez az edényforma a közép-tiszai és az alföldi műhelyek specialitása volt. A legkorábbi ismert miskakancsó 1828-ból datált, de a készítés helye még nincs feltüntetve rajta. 1833-ból azonban már olyan tárgyunk van, amelyen a dátum mellett a készítési hely is feltüntetett: készült „Mező Csáth városában”. A legtöbb miskakancsó a 19. sz. 40-es, 50-es éveiben készült. A formára és a díszítményre egyaránt vonatkozik Domanovszky György megállapítása, amely szerint: „a legdíszesebbek és egyben a legmagasabb művészi nívójúak esnek a legkorábbi időszakra”. Ezek majdnem kivétel nélkül 19. sz. eleji katonát ábrázolnak csákóval a fején, öltözetén pedig gazdag sujtással és gombokkal. A két sujtássor között, középen látható a plasztikusan kialakított, tekeredő kígyó. A testen előfordul még karcolt, geometrikus díszítmény és írókás vagy karcolt felirat: évszám és szöveg. A díszítmények elrendezése minden darabon más és más. Legművészibbek a neves csáti mesternek, Rajczy Mihálynak a munkái. A magyar fazekasközpontok közül Mezőcsáton, Tiszafüreden és Mezőtúron készítettek miskakancsót, ill. elvétve Debrecenben és Hódmezővásárhelyen. A legtöbbet és legnevezetesebbeket azonban Mezőcsáton, ugyanis a többi központban együttvéve nem készült annyi, mint itt. – Irod. Domanovszky György: Mezőcsáti kerámia (Bp., 1953); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968).

Balra: Rajczy Mihály munkája 1846-ból. – Középen: Kancsó az 1830-as évekből. – Jobbra: Céhkancsó. Rajczy Mihály műve 1866-ból. Mindhárom: Mezőcsát (Borsod-Abaúj-Zemplén m.), Miskolc, Herman Ottó Múzeum

A legkorábban – 1824-ben – datált miskakancsó elölről–hátulról (Hódmezővásárhely, Csongrád m.) Szeged, Móra Ferenc Múzeum

Miskakancsó 1848-ból (Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

miskárolás: a házisertés nőstényének ivartalanítása. Olyan műtét, amelynek során a hizlalásra fogott anyadisznó oldalát felvágják és petefészkét eltávolítják. A speciális szakértelmet kívánó munkát 1949-ig vándoriparosok végezték, azóta csak állatorvosok vállalhatják. A paraszti miskárolás szerszáma volt a borotváló kés , a metszőkés , a csípő olló (a petevezeték elcsípésére) és egy erős tű a seb összevarrására. – A miskárolás ismeretlen Erdélyben, Moldvában, a Bánságban és Abaúj-Zemplénben. A magyar nyelvterület nyugati és centrális részein a belterjesedő sertéstartással összefüggő jelenség. Előbb uraldalmi majorokban jelent meg (Pásztó, 1757), de a 18. sz. végétől a parasztgazdaságokban is rohamosan terjedt. Terjesztői Morvao. keleti feléből származó vándoriparosok voltak, akik százával járták a Habsburg-birodalom országait, sőt Oroszo.-ba, Litvániába, Franciao.-ba is eljutottak. A miskárolást 1771-ben önálló mesterségnek ismerte el egy császári pátens, 1886-ban művelői társulatokba szerveződtek és felosztották egymás között a működési területeket. 1900 körül mintegy 1000 tagot számláltak a miskárolás morva társulatai. – A miskárolás szót is a morva vándoriparosoktól vette át népünk. Első hazai említése 1840-ből, Heves m.-ből ismeretes. Elterjedt az Alföld, a Kisalföld és a Dunántúl nagy részén. A Ny-Dunántúlon a műtét neve göbézés , D-Dunántúlon göbeherélés vagy kocaherélés . – A miskárolást K-Európa és Közép-Ázsia állattartó népeitől nem ismerjük. Cseho.-ban 1633-ban már feljegyezték, nyugatabbra német és szerb területen szintén széles körben elterjedt volt. A miskárolás a magyar állattartás – szomszéd népi –, közép-európai kapcsolatainak fontos láncszeme, a belterjes sertéstartás lényeges eleme. – Irod. Fojtù, Josef: Miškaøi z Pulèína (Valašsko, 1956); Latinák, František: Slavièín, støedisko zvìroklestièù (Valašsko, 1956); Kodolányi János: Morva miskároló az Ormánságban (Népr. Közl., 1959); Kiss Lajos: Miskárol (Magy. Nyelv, 1966); Sipos István: Miskároló – miskováló (Magy. Nyelv, 1968); Kiss Lajos: Még egyszer a miskárol-ról (Magy. Nyelv, 1968).

Paládi-Kovács Attila

miskolci bútor: a magyar népi → asztalosbútor egyik jelentős változata. – 1. Stílusa a 18. sz. második feléből ismert, és a miskolci asztalosok által ez időben helyben és a környéken készített templomi berendezés ek díszítőstílusának felel meg (téka 1753, fogas 1773). E korai miskolci bútoron az alapszín olajzöld, kék vagy fekete, az esetleg léckeretezésű mezőé sárga, vörösbarna, a nagyvonalú ornamentikáé fehér, sárga, piros, fekete. – 2. Stílusa datált példányok alapján az 1840-es évektől ismert. Legszembetűnőbb vonása az alapfestés megváltozása; ennek új kialakítása a barokk kori márványozás, ill. közvetlenül valószínűleg a 18. sz.-i rimaszombati bútor hatását mutatja. A miskolci bútoron a márványozás rózsaszín-barna alapszínét vörös váltja fel, az erezés feketévé lesz a 19. sz. eleji tusfestés befolyására (tusolás) és dekoratív habokká, csipkékké alakul. Az erre az alapfelületre kerülő virágozás főleg fehér, kék, sárga és zöld színű. A század közepén még pontosan kirajzolódó virágok a század második felére egymáshoz zsúfolódó, árnyalt szélű foltokká válnak. A színek egyre harsányabbak, bár néha már egyszínű barna alapba ágyazva, míg a 20. sz. elejére megszűnik a miskolci bútor készítése. – A miskolci bútor egyik fő felvevő területe Mezőkövesd volt, ennek nyomán a gyűjtők matyó bútor, mezőkövesdi bútor névvel is illetik, noha Mezőkövesdre csak 1915-ben telepedett át az utolsó miskolci bútort készítő asztalos. – A miskolci bútor 2. stílusával egy időben, ill. annak nyomán alakult ki Eger, Gyöngyös és több kisebb készítőhely, így Átány, Pásztó, Kisterenye egymástól alig eltérő 19. sz.-i bútordíszítő stílusa. Kisterenyén még a 20. sz. elején készült sublót ot is sötétvörös alapon széles húzott tusolás cifrázta. A vörös alapú kései bútor kelendő voltát jelzi a → tiszafüredi bútornak a 19. sz. második felében lezajló stílusváltása. – Irod. Tombor Ilona: Borsodi festett asztalosmunkák (Az MTA II. Oszt. Közl., 1951); K. Csilléry Klára: Tájékoztató a népi lakásberendezés gyűjtéséhez (Bp., 1952); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

Menyasszonyi láda a 18. sz.-ból. Miskolc, Herman Ottó Múzeum

Ágyvég (1856, Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Menyasszonyi láda (1843, Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Menyasszonyi láda (1913, Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

K. Csilléry Klára

misling: sűrűn vetett kukorica, amelyet takarmány nak zölden levágnak. Gyakran bükkönnyel, zabbal együtt vetik, s ebben tér el a csalamádé tól (→ kukorica). A 19. sz. közepén honosodott meg a Tiszántúl középső részein, neve gyakran: tengeri misling . Nyári takarmány, téli felhasználására vermeléssel, → zsombolyázással tartósítják. – A misling neve bajor-osztrák átvétel, s az átadó nyelvben ’kevert vetésű gabona,’ ’zabosbükköny’ jelentése van. – Irod. Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960).

Paládi-Kovács Attila

misztériumjáték: 1. a misztériumvallásokban az istenek és hősök cselekedeteinek dramatizált megjelenítése; – 2. a r. k. vallású európai népek vallásos színjátéka a középkorban; – 3. tágabb értelemben az európai népi színjátékok vallásos tárgyú csoportját is misztériumjátéknak szokták nevezni. – A misztériumjáték műszó, egyes neolatin nyelvet beszélő népeknél használták a középkorban, etimológiája bizonytalan; vagy a lat. ministerium, vagy a gör. müsztérion szóból származtatják. – A középkori misztériumjáték a városi polgárság műfaja, tárgyát bibliai történetek és a szentek élettörténete képezi, apokrif evangéliumokból, legendákból is merítheti tárgyát. A francia nyelv megkülönböztette a bibliai tárgyú misztériumjátékot és a szentek élettörténetét színre hozó mirákulomot, az angolok viszont a középkori vallásos színjátékot általában mirákulumnak (miracle play) nevezték. – A magyar kutatók a 19. sz.-ban kezdték keresni a magyar nyelvű középkori misztériumjátékot, s ekkor irányult a figyelem a paraszti betlehemes játékokra (→ betlehemezés), mert azt remélték, hogy ezek segítségével sikerül majd rekonstruálni az eltűnt középkori magyar misztériumjátékot. Ez a tudományos meggondolás késztette Gyulai Pált arra, hogy a Magyar Népköltési Gyűjtemény új folyamának első kötetét betlehemes játékok közzétételével kezdje. A 15. sz.-tól itáliai típusú féldramatikus passiószövegek szép számmal maradtak ránk: s van arról is tudomásunk, hogy a 16. sz.-ban írtak már magyar passiót, azonban a legrégibb magyar passiószövegek 18. sz.-iak, karácsonyi és úrnapi misztériumjátékaink egy századdal régebbiek. Különösen Csíksomlyón virágzott a 18. sz.-ban a misztériumjáték. Paraszti misztériumdrámának nevezték a betlehemes játék okat, → paradicsomjátékokat, → Zsuzsánna-játékokat és → Heródes-játékokat is. – Irod. Kardos Tibor–Dömötör Tekla: Régi magyar drámai emlékek (I–II., Bp., 1960).

Dömötör Tekla

mitikus mese, valódi mese (ang. tale of magic): a → hiedelemmese, → hősmese, → tündérmese és → varázsmese gyűjtőneve. Népmeséink legarchaikusabb csoportja, hősei és alakjai a bevett vallások egyikéhez sem tartozó emberek és természetfeletti lények; a mitikus mese által elbeszélt kalandok is irreálisak, mítoszi elemeket és motívumokat tartalmaznak. Az idetartozó meséket a nemzetközi → népmese-katalógus AaTh 300–749 számmal jelöli, s a következő alcsoportjait különbözteti meg: a természetfeletti ellenfélről (AaTh 300–399), természetfeletti vagy elvarázsolt férjről, feleségről vagy testvérről szóló mesék (AaTh 400–459), természetfeletti feladatokról (AaTh 460–499), természetfeletti segítőkről (AaTh 560–649), természetfeletti lényekről, eseményekről szóló mesék (AaTh 700–749). Aarne–Thompson tőlünk eltérően a valódi mesék (ordinary folktales) csoportjába sorolja a → legendameséket, a → novellameséket és az → ostoba ördög meséjét is, ez utóbbiak azonban formai szempontból, de a magyar népi közfelfogás szempontjából sem tartoznak a mitikus mesék műfajához. – Irod. Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (I–III., Bp., 1960); Aarne, A.–Thompson, St.: The Types of the Folktale (Second Revision, Helsinki, 1961; FFC, 184).

Kovács Ágnes

mit-mitke: → lidérc

Mit mondott Dávid?: baranyai, egri, kalotaszegi változatokból, valamint a Kisfaludy Társaság 19. sz.-i folklórgyűjtéséből ismert anekdota, amelyet az új magyar népmese-katalógus az MNK, 1833. számon tart nyilván. – Eszerint a pap húsért küldi szolgáját egy Dávid nevű mészároshoz, majd a templomba siet, s ott Dávid zsoltárait magyarázza. A szolga éppen akkor jön vissza a mászárostól s lép a templomba, mikor a pap felteszi a kérdést hallgatóinak: „Mit mondott Dávid?” – „Azt, hogy amíg a tartozást ki nem fizeti, több húst nem ád!” – felel rá a szolga. – Irod. Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957).

Sándor István

mítosz <gör. müthosz szóból>: Trencsényi-Waldapfel Imre fogalmazása szerint „az istenekről és természetfeletti képességekkel rendelkező, többnyire isteni származású hősökről szóló elbeszélő hagyomány okat görög eredetű szóval mítoszoknak nevezzük”. Az ókori görögöktől kezdve napjainkig számosan definiálták; modern definíciói általában megállapítják, hogy vallás, művészet és filozófia nem differenciáltan jelentkezik a mitikus gondolkodásban, amely a társadalmi fejlődés korábbi szakaszaira jellemző, majd egyre kisebb szerepe van a tételes vallások dogmarendszerének kialakulása és a filozófiai gondolkodás önállósulása után. Vitatott azonban pl. a mítosznak a prózai epikus műfajokhoz, továbbá a → rítushoz való viszonya. A folklór-kutatók (minthogy a mitológia művészi módon tükröz) az epikus folklór-alkotásokhoz való kapcsolatát hangsúlyozzák, hiszen a mítosz a mondával és mesével egyaránt tartalmi-formai rokonságot mutathat. A mondával való rokonsága lehet tematikus (az eredetmagyarázó mítosz és → monda néha szó szerint egyezik), továbbá mindkettőt igaznak tartják; másrészt azonban a többnyire „fikciónak” tartott → népmesével is tartalmi-formai hasonlóságot mutat. Előfordul, hogy egy és ugyanazon történet az egyik közösség számára normatív mítosz, a másik közösség számára szórakoztató elbeszélés. – A mítosz és a monda közti különbséget a kutatók egy része elsősorban a történés idejében véli felfedezni: a mítosz az előidőkben, az „álomidőben” játszódik, a monda pedig már egy olyan világban, mely teljesen kialakult és hasonló a maihoz. – Más nézetek szerint a mítoszt teljesen el kell különítenünk a költői műfajoktól, külön kategória, amely meghatározott jelképrendszer szerint tükrözi a természeti és társadalmi jelenségeket, struktúrája is eltérő (Cl. Lévi-Strauss és követői). Malinowski és iskolája a mítosz normatív és apologetikus szerepét hangsúlyozta. Az ún. „ritualista iskola” felfogása szerint a mítosz eredetileg a rituális cselekményeket kísérő szöveg (Marót Károly fogalmazása szerint „mondott rítus”), s ettől megkülönböztetendők a rítust magyarázó történetek s mindazok a közönségesen mítosznak nevezett, istenekről és hősökről szóló történetek, melyek nem a rítus kísérői. – Az európai keresztény kultúra számára a 18. sz.-ig a mitológiát az ókori gör.-római mitológia jelentette, ezután kezdődött az ókori keleti mítoszok s a primitív technológiájú kultúrák mítoszainak megismerése. A 19. sz.-tól több tudományág is foglalkozik a mítoszokkal, társadalmi szerepükkel. Marx is többször írt a mitológiáról, fogalmazása szerint „minden mitológia a képzeletben és a képzelet által küzdi le, tartja uralma alatt és alakítja a természeti erőket, eltűnik tehát a természeti erők feletti valóságos uralom idején”. A mítoszok eredetének, funkciójának vizsgálata sok elméletet hozott létre: természeti, meteorológiai jelenségek magyarázatával, a nyelv fejlődésével hozták kapcsolatba létrejöttüket, majd kialakult lélektani, funkcionális és strukturális irányú tudományos vizsgálatuk. Az európai népek a 19. sz.-tól érdeklődéssel fordultak saját régebbi, a kereszténység előtti mítoszaik felé is. – A magyar mitológia rekonstruálásával tudományos fokon első ízben Ipolyi Arnold foglalkozott; Csengery Antal éles hangú bírálata után azonban Ipolyi abbahagyta ez irányú munkáját, és az összefüggő mitológia keresésével nem is foglalkoztak többé, bár természetesen továbbra is kerestek mitikus elemeket a magyar népi kultúra különböző területein, s a mítoszok elméleti kérdéseivel hazánkban főleg ókortudósok (Marót Károly, Kerényi Károly, Trencsényi-Waldapfel Imre stb.) foglalkoztak tovább. – A mítoszok egyaránt magyarázzák, megvilágítják a világ, a természeti jelenségek, a kulturális javak és társadalmi intézmények, előírások és tilalmak létrejöttét és működését. A mítoszban a világ teremtésekor lejátszódó események mintegy előképei a később megismétlődő történéseknek, s a mítosz elismétlése, elmondása, a benne foglalt cselekmények ismételt elvégzése vagy ábrázolása a mitológiai gondolkodás szerint szükséges a világrend fenntartásához is. Hőseik lehetnek istenek, természetfeletti lények, ember vagy állat, vagy más alakban, hősök, → kultúrhéroszok, mitikus alakokká vált történeti személyek stb. – A mítoszok sokféle művészi alkotás alapanyagául szolgálhatnak: dramatizálva előadásra kerülnek mint → misztériumjátékok, a képző- és díszítőművészetek is a mítosz jeleneteit ábrázolhatják, pl. az ókori gör. irodalom epikus és drámai alkotásai a mítoszok jól ismert történeteit dolgozták fel újra meg újra. A mitikus gondolkodás megszűnése után a mítoszok szórakoztató-tanító történetté válhatnak, egyes motívumaik a mesékben s mondákban élnek tovább. – Irod. Marót Károly: Faj és fejlődés az ethnológiában (Ethn., 1936); Kerényi Károly: Homerosi himnuszok (I., Bp., 1939); Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia (Bp., 1963); Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I–II., Bp., 1965); Fontenrose, Joseph: The Ritual Theory of Myth (Berkeley–Los Angeles, 1966); Lévi-Strauss, Claude: Les Mythologiques (I–III., Paris, 1964–1968).

Dömötör Tekla

Mitróczy Marci: → Vidrócki Marci

Mitruly Miklós (Kraszna, 1931–): néprajzkutató, a kolozsvári Babeº-Bolyai Tudományegy. oktatója. Egy.-i tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegy.-en végezte. Népköltési gyűjtéssel, folklórműfajok kutatásával foglalkozik. Cikkei és tanulmányai a romániai és mo.-i sajtóban és tudományos folyóiratokban jelennek meg. – F. m. Magyar népköltészet (Kolozsvár, 1974).

mizli: 1. az ing mellényrészén alkalmazott díszítés: szegőzés, tűzés, közte fehérhímzés (→ göcseji viselet). A női kötényt díszítő szegő. Göcsejben és Hetésben a gatya rost fölötti cérnakivarrása. – 2. Nyakbodor, nyaksi: az ingtől független csipkés vagy slingelt, szorosan a nyakra simuló fodros gallér (Ajak). – Irod. Gönczi Ferenc: A göcseji és hetési népviselet (Népr. Ért., 1910); Novák József Lajos: Adatok Bény község néprajzához (Népr. Ért., 1913).

Gáborján Alice

modális sorok: → népzenei hangrendszerek

modell: a legáltalánosabb értelemben olyan konstruált rendszer , amely a valóság egyes jelenségeinek összefüggését fejezi ki. A modellálás az a folyamat, amelynek során a valóság rendszerszerűnek felfogott A jelenségéből B rendszert szerkesztjük meg, és ezáltal az A’, A” stb. jelenségekhez is a B’, B” stb. rendszereket kapcsoljuk. Általában az A elemeinek száma nagyobb a B elemeinek számánál, ugyanakkor rendszerszerűsége kisebb. Mivel a valóság rendszerszerűsége igen sok oldalról felfogható, a modellálás is különböző kiindulópontokból, céllal és módszerrel történhet. Ennek megfelelően tárgyuk szerint megkülönböztethetjük pl. a népzenei, társadalomszerkezeti, háztípusra vonatkozó, egy cséplőgép működési mechanizmusát jelölő, egy folklórműfaj kommunikációs szituációinak leírását adó stb. modelleket; módszerüket tekintve pl. a matematikai, fizikai, kibernetikai, pszichológiai, szociológiai stb. modelleket; céljuk szempontjából pedig a leíró, magyarázó, általánosító, dinamikus, történeti, elterjedésre vonatkozó stb. modelleket. A modellálás felhasználása leginkább a társadalomszerkezet (leszármazási, rokonsági rendszerek), a folklóralkotások típusainak leírása (dallamszerkezetek, tánctípusok, népköltészeti alkotások tartalmi és formai rendszerei), általában a kultúra jelenségeinek kommunikációelméleti modellekbe illesztése formájában történik. Az egyéb szerkezeti vázlatokat, elterjedésre utaló diagramokat, használatra vonatkozó számításokat tartalmazó minták legfeljebb a magyarázó modell szintjéig jutnak el. Elemi igényként a modellálás minden néprajzi kutatás során felbukkanhat. Statikus modellek és szerkezeti leírások régóta ismeretesek. A 20. sz. első harmadától terjednek el a pszichológiai, nyelvi-közlésbeli modellek, amelyeket napjainkban tovább formalizáltak, és pl. a kommunikáció-elmélet vagy információelmélet modelleivel egészítettek ki. Az utóbbi negyedszázadban bontakozik ki a matematikai (legtöbbször kombinatorikai és valószínűségszámítási) modellekkel dolgozó kvantitatív néprajzi módszertan, amelyet nagyszámú jelenségcsoport dinamikus modelljeinek felhasználása jellemez. A strukturalista kutatások megkísérelték azt is, hogy ilyen modellekkel (pontosabban automodellekkel) jellemezzék a társadalomszerkezet és más struktúrák önmozgását. A modellek dinamikus faktora itt a változás, amelyet a csere, mediáció, szemiózis vagy más mutáció-fogalom segítségével értelmeznek. A modellek ilyen alkalmazási lehetőségeinek határairól a módszer hívei egymás között is, de főként az ellenzőkkel sokat vitatkoztak. – A folklorisztikában felmerült az a gondolat is, hogy a típusok, változatok és egyedi alkotások közti összefüggést a modellálás elvei alapján magyarázzák. Eszerint az egyedi alkotás voltaképpen a változatok tárgymodellje, amelynek a típus viszont metamodelljeként fogható fel. A szovjet szemiotikai kutatás (elsősorban az ún. tartui iskola) kidolgozta a „másodlagos modelláló rendszerek” fogalmát: ezen a nyelvre mint elsődleges modelláló rendszerre épülő kulturális és művészeti jelenségek sokaságát értik. (→ még: struktúra ) Irod. Freudenthal, H.: The Concept and the Role of the Model in Mathematics and Natural and Social Sciences (Dordrecht, 1961); Kemeny, J. G.–Snell, J. C.: Mathematical Models in the Social Sciences (New York, 1962); Banton, M.: The Relevance of Models for Social Anthropology (London, 1965); Stoff, V. A.: Mogyelirovanyije i filoszofija (Moszkva–Leningrád, 1966).

Voigt Vilmos

módszer: → művészi módszer

mogyoró (lat. Corylus): a nyírfafélék (lat. Betulaceae) családjába tartozó, vadon termő és kertben termesztett bokor vagy fa. A közönséges mogyoró (Corylus avellana) erdeinkben és kertjeinkben gyakori cserje, terméséért ültetik. – Őshazája Kisázsia. Az európai mogyorótermesztés első központja az ókori Itáliában alakult ki. – A balkáni származású török mogyoró t (C. colurna) Mo.-on inkább díszfának tartják.

Kósa László

mohácsi kerámia: A → korsósok Mohácson kizárólag → fekete kerámiát készítettek: korsókat, kantákat nagy menyiségben. A „Korsós és Fazekas” céh 1718-ban alakult, később szétvált. Nemcsak a hazai piacot látták el ezekkel a keresett víztároló edényekkel, hanem a Balkán félszigetet is. Mohácson hajóra rakták az árut és vízi úton juttatták el távoli vidékekre. Évente mintegy 30000 edényt szállítottak, főleg az ún. → török korsókat. – A mázas edények (→ ólommáz) készítésével az általánosan fazekas szóval jelölt mesterek foglalkoztak. Főleg tálakat és tányérokat készítettek sötét és fehér alapszínekkel. (→ sárközi kerámia) – Irod. Szepes Lajos: A mohácsi fazekas és korsós mesterség (Népr. Közl., 1959); Sarosácz György: Mohácsi kerámia és története (Pécs, 1972).

Korsó és mozsár. Fekete, mázatlan kerámia (Janus Pannonius Múzeum, Pécs)

Kanta fekete, mázatlan díszítéssel (Janus Pannonius Múzeum, Pécs)

Kétfülű korsó ujjbenyomásos abroncsdíszítéssel, 1877 (Janus Pannonius Múzeum, Pécs)

István Erzsébet

mohar: → rókafarkú köles

Moldován Gergely (Szamosújvár, 1845–Kolozsvár, 1930): etnográfus, irodalomtörténész. Kolozsvárott szerzett jogi végzettséget. Előbb ügyvéd, majd tanfelügyelő volt. 1886–1919 között a kolozsvári tudományegy. román nyelv és irodalom tanszékének vezető tanára. A történelmi Mo. román lakosságának néprajzi, elsősorban népköltészeti kutatásával foglalkozott. Nagyszámú cikket és tanulmányt írt a román népi műveltségről és a román irodalomról. Fordítói tevékenysége is számottevő. A magyar–román kulturális közeledés első jelentős alakja volt. Politikailag a magyar királyság integritását támogatta, ezért – román származása ellenére – az erdélyi román irredenta mozgalom élesen támadta. – F. m. Román népdalok és balladák (Kolozsvár, 1872); Román közmondások (Kolozsvár, 1882); Koszorú a román népköltészet virágaiból (Kolozsvár, 1884); A románság (I–II., Nagybecskerek, 1895, 1896); Alsófehérvármegye román népe (Nagyenyed, 1899); A magyarországi románok (Bp., 1913).

Kósa László

Moldva, Moldova : A Keleti-Kárpátok és a Prut közé eső terület. Etelköz néven a Kárpát-medence előtt a magyarság utolsó hullámát alkotó besenyők és kunok szállásterülete, majd hűbéres román vajdaság és fejedelemség. Havasalfölddel (Munténia) együtt a mai Románia egyik alkotó állama. Moldva 13–14. sz.-tól folyamatos magyar lakossága a → moldvai magyarok, más néven a → csángók.

Kósa László

moldvai csángó viselet: a különböző történeti hátterű moldvai magyar csoportok öltözete, melyeknek sok eleme a régies → erdélyi magyar népviseletekhez kapcsolható, de több meghatározó vonásuk különbözik azoktól és K-európai–balkáni párhuzamokra mutat. A női fejrevalók közt pl. megtaláljuk az Erdélyben sokfelé viselt csepeszt , de a többi magyar csoportnál ismeretlen kerpá t és kerparuhát is. Az utóbbinál az asszonyok kontyukat vessző- vagy drótkarikára tekerik, s ezt egy nagy piros, csíkos vagy kockás alsó főkötőbe, a kerpába rejtik. Efölé vagy turbánszerűen csavarják a kerparuhát – egy hosszú, többé vagy kevésbé mintázott kendőt –, vagy csak ráborítják oly módon, hogy kétoldalt két vége alácsüngjön, esetleg egyik szárát a nyak körül megtekerik vagy föl is tűzik. A csepeszhez hasonló főkötő fölé is kendőt terítenek, közöttük a selyemszálból házilag szőtt, igen finom burundzsikos vagy borondzsikos kendőt. A moldvai csángó viselet másik sajátsága a ruhaként viselt hosszú vászoning. Ujjai is hosszúak. Két szabásmódját ismerjük: az egyiket ál-mellévarrottnak nevezhetjük, mivel nyakban éppúgy ráncolják, mint a mellévarrott ingeket, csupán az ujjakat nem a nyakba szabják, hanem annál valamivel lejjebb varrják be. A másik szabásnál egyenes darabokból állítják össze az inget bevarrott formára, nyaka és kézelője ráncolt. Mindkét ingfélét összevarrják a → pendellyel. Az ingek ujjának külső fele hímzett. Jellemző rájuk a tömött ferde csíkok sora színes gyapjúszállal kivarrva, valamint a különbözőképpen beállított és keretezett vállfoltok. Derékban széles háziszőttes gyapjú öv vel tekerik körül ezt az inget. Az alsó testen csíkozott fekete gyapjúszőttes katrinca van vagy az ünnepi selyem fota . Ez tégla alakú keskeny lepelruha, amit a derékon körültekernek és egymásra hajtanak. Ezt ugyancsak házi szövésű keskeny övvel, a bernéc cel rögzítik a testhez. Alkalomtól függően a katrincának vagy fotának egyik vagy másik, esetleg mind a két sarkát feltűzik. Ujjatlan, hímzett, elöl csukódó bőrmelles illik ehhez a viselethez télen és nyáron is, hűvös időben házilag szőtt gyapjú → szokmány. – A csángó férfiak öltözete hasonló a régies erdélyihez: a hosszú, kívül viselt ing, a szűk gatya a bocskorral, a tüsző és a fehér posztó → harisnya. Egyezők a szokmányok is és a csuklyás szűrök. A korábbi divatú férfikalapoknak igen nagy a karimája, a kucsmák pedig igen magasak. – Irod. Lükő Gábor: A moldvai magyarok hajviselete és fejrevalói (Népr. Ért., 1935); Lükő Gábor: A moldvai csángók (Bp., 1936).

Női melles bunda eleje (Lészped, Moldva)

Női melles bunda hátulja (Lészped, Moldva)

Moldvai csángó nő öltözete

Fél Edit Hofer Tamás

moldvai magyarok: a Keleti-Kárpátok és a Prut között élő magyarság, más néven → csángók. A moldvai magyarok első csoportjai többségükben É-Erdélyből valószínűleg az Árpád-korban (13–14. sz.) vándoroltak ki. A következő századokban – amikor a moldvai fejedelemség a magyar királyság hűbérese volt – gyarapodott a számuk. Uralkodói szívesen fogadták a kézművességben, szőlőművelésben és udvari szolgálatokban jártas mo.-i nemeseket és jobbágyokat. A földműveseknek kiváltságokat is biztosítottak. Ennek nyoma a rãzeº (részes) intézményben a 19. sz.-ig megmaradt. A moldvai magyarok közt találtak menedéket a D-Mo.-ról elmenekült magyar husziták is, akiknek papjai itt fejezték be bibliafordításukat (15. sz.). A középkori magyar királyság lehanyatlásával a 16. sz.-ban a moldvai magyarok társadalmi helyzete megrendült. Kiszorultak a városokból és sokat szenvedtek, pusztultak a török-tatár pusztításoktól. Soraikat a Rákóczi-szabadságharc és 1848–49 menekültjei, valamint a határőri szolgálat, a nehéz jobbágyszolgáltatások és a nincstelenség elől kivándorló → székelyek állandóan gyarapították. A 17. sz.-ban a pápa missziós területté nyilvánította a többségben gör. kel. ortodoxok által lakott Moldvát, a r. k. hívek számát a moldvai magyarok elrománosításával igyekezett szaporítani. Ezért a Moldvába rendelt lengyel és olasz papok fokozatosan elszoktatták a moldvai magyarokat az anyanyelv templombeli használatától. A 19. sz. második felében a tőkés-bojári Románia hivatalos rendelettel is megerősítette ezt a gyakorlatot. A moldvai magyarok anyanyelvi iskolái 1947–55 között működtek. Ilyen körülmények között a moldvai magyarok igen archaikus nyelvjárást és népi kultúrát őriztek meg. Az egész magyar nyelvterületet tekintve napjainkban a moldvai magyarok között a legelevenebb a népi kultúra és leggazdagabb a népköltészet. Nyelvük és kultúrájuk sok román hatást is mutat. A moldvai magyarok száma ma mintegy 40–50 000-re becsülhető. Okleveles adatok szerint a 16–18. sz.-ban nagyobb területen éltek. Szórványos telepeik a Dnyeszterig húzódtak. Ma legnagyobb csoportjuk a Keleti-Kárpátokban eredő, az Aranyos-Besztercébe futó kisebb folyók (Tatros, Uz, Szalonc, Ojtoz, Tázló) völgyeiben él. Népi kultúrájuk az elmúlt századok folytonos székely kivándorlása miatt erős székely hatást mutat (mintegy 40 falu); nevezetesebbek: Pusztina, Frumósza, Csügés, Tatros, Onest, Diószeg. Ezeket a szakirodalom általában „székelyes csángók”-nak nevezi. Archaikusabbak az Aranyos-Beszterce torkolatvidékén, az ún. Szeretteré n vagy Mezőség en Bákó (Bãcau) városa közelében lakók (kb. 30 falu), melyeket a kutatás, egy részük erős székelyes jellegét megállapítva, „déli csángók”-ként tart számon. Közülük nevezetesebbek: Bogdánfalva, Trunk, Lészped, Forrófalva, Klézse, Gajcsána. Végül a legrégiesebb nyelvű és kultúrájú „északi csángók” a Moldva folyó Szeretbe ömlése táján, Románvásár városa közelében laknak (kb. 10–15 falu). Nevezetesebbek: Szabófalva, Pildeszt, Balusest. – Irod. Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság (Csíkszereda, 1931); Lükő Gábor: A moldvai csángók (Bp., 1936); Mikecs László: Csángók (Bp., 1941); Faragó József–Jagamas János: Moldvai csángó népdalok és népballadák (Bukarest, 1954); Szabó T. Attila: Kik és hol élnek a csángók (Nyelv és múlt, Bukarest, 1972); Kós Károly: Tájak, falvak, hagyományok (Bukarest, 1976).

Moldvai magyarok (1906, Szabófalva). Jobbról a második férfi a román királyi hadsereg egyenruháját hordja (A Finn Irodalmi Társaság, Helsinki gyűjteményéből)

Moldvai csángó-magyar lakodalom. A legény elbúcsúztatása apjától, anyjától (Szabófalva)

A moldvai Klézséről származó csángó asszony (Egyházaskozár, Baranya m.)

Házbeli kemence, tetején alvóhellyel. A kemenceszáj és tűzhely felett sövény szikrafogó „góg” és kürtője mellé épített zárt tűzterű, fűtő „szóbával” (Forrófalva, Moldva)

Moldvai csángó asszony (1976, Somoska)

Csángó lány (1975, Lészped, Moldva)

Kósa László

molnár: 1. lisztőrléssel foglalkozó mesterember, aki a malmok berendezéseinek, szerkezeteinek elkészítéséhez, karbantartásához is ért (vízimolnár, szélmolnár, szárazmolnár, hajómolnár). A régi magyar nyelvhasználatban minden mechanikai erőátviteli szerkezet készítőit-működtetőit molnárnak nevezték. Az őrlésre, malmos mesterségre valló okleveles emlékek a feudális magyar állam kibontakozásának időszakából ismertek, pl. a tihanyi alapítólevél a bencés kolostornak adományozott szolgáló népek között molnárokat is említ. – Molnár szavunkra 1275-től vannak írásos adataink, először még személynévi használatból. A középkorban élt a molnárnak molnos változata is. Nyelvünkben a molnár szó horvát vagy szlovén átvétel, végső soron valószínűleg ófelnémet közvetítéssel a latinra megy vissza. Malom szavunk helynévként már 1075-ben megjelent okleveles emlékeinkben, sokáig használatos volt molna változata is. A malom szó valószínűleg horvát, szlovén közvetítéssel kapcsolódott a latin előzményéhez. A molna és molnos szintén a latinra vezethető vissza. – A molnár ismeretanyaga, szaktudása sokoldalú volt. Szaktudásában és tevékenységében összegeződtek és nyertek gyakorlati alkalmazást a közép- és az újkor fontos technikai ismeretei, vívmányai. Maguk gondoskodtak malomszerkezeteik előállításáról, sőt maguk dolgozták ki a szerkezeti elemek nyersanyagát, gerendáit. Malmaikat úgyszólván teljesen fából készítették, vas, fém alkatrészt még a gépezetek építésénél is csak elenyésző arányban használtak fel. Fából rendkívül pontos, szilárd fogaskerék-rendszereket faragtak. Gyakran maguknak kellett gondoskodniuk a szükséges energia tartalékolásáról is. Értettek a gátak, csatornák, zsilipek építéséhez. Alkalmazkodó képességükre jellemző, hogy a gátakkal összegyűjtött esővízzel, karsztforrással, patakok és folyók vizével egyaránt működtettek malmokat, de ha szükségessé vált, akár a Duna egyes szakaszait is elgátolták, hogy a víznek nagyobb esést biztosíthassanak malmaik előterében (pl. a Kis-Duna Pozsony–Komárom közötti szakaszán Eperjes község környezetében). A hajómolnárok jól ismerték a folyóvíz sodrását, mederviszonyait, így hajómalmaikat meg tudták védeni az árvizektől, jégzajlástól. A szélmalmok konstruálásakor figyelembe vették a működés közben keletkező aerodinamikai és mechanikai erőhatásokat, pl. a vitorlák tengelyét mindig kissé ferdén állították be, mert így a forgás közben keletkező erő a szélmalom tetőszékét a vitorlatengellyel együtt a malomházhoz nyomja és megakadályozza, hogy a szél ereje feltéphesse. Maga az őrlési folyamat feltételezte számos fontos fizikai, mechanikai törvényszerűség ismeretét és alkalmazását, hiszen a kézi őrlőszerkezeteket nem számítva a malmok szakszerűtlen kezelése az őrleményt elégethette, megpörkölhette. – A molnárok elsősorban őrléssel foglalkoztak, de rendszeresen működtettek deszkametsző, kendertörő, kalló, érczúzó gépezeteket. A malmokhoz gyakran kapcsolódtak olajütő műhelyek is. – A hazai molnárok folyamatosan tökéletesítették és különféle segédberendezésekkel egészítették ki malomgépezeteiket. Ezek között említést érdemelnek a zsákfelvonók és a lisztszitáló berendezések. A hagyományos malomszerkezetek gazdasági jelentőségüket a 19. sz. folyamán elterjedő gőz- és villanygépek, valamint hengerszékes őrlőberendezések (bár ez utóbbiakat vízi és más malmainkban is gyakran beépítették) következtében veszítették el. Elmaradott vidékeken kisebb folyók és patakok mellett azonban jó néhány vízimalom még ma is üzemben van. Viszont az emberi és az állati erővel működtetett szárazmalmokból, ill. a szélmalmokból a 20. sz. közepére hírmondó is alig maradt. – A középkorban a malom üzemeltetése földesúri jog, fontos jövedelmi forrás volt. A malmokhoz sokféle jogszokás fűződött, amelyek még akkor is tovább éltek, ha a tételes törvények nem írták elő gyakorlásukat vagy esetleg azzal ellentétben álltak. A molnárok közül sokan a falvak, városok vagyonos elemei közé tartoztak, gyakran nagy gazdasági vállalkozásokba kezdtek, nemegyszer tekintélyes föld- és állatvagyont szereztek. Általában saját tulajdonú malmokkal rendelkeztek, amikor pedig beköszöntött a gőzgép koszaka, gőzmalmok létesítésébe és üzemeltetésébe is belefogtak. A molnárok nagyobb része azonban csak a földesúr, egyház, község vagy kisebb közösség tulajdonában levő üzem bérlője vagy alkalmazottja volt. Az előbbi esetekben a karbantartás, üzemben tartás költségeit a molnár, az utóbbiban pedig a malom tulajdonosa viselte. A mesterség jó és biztos megélhetést biztosított. – A malmokban, ha azok több kőre jártak, folyamatos üzemben dolgozhattak, gyakran több molnárt, vagy molnárlegényt alkalmaztak. A szakképzett munkaerő mellett voltak segédmunkásaik, alkalmi besegítőik. A malmokban szívesen húzódtak meg szegény csavargók, családtalan, hajléktalan szegény emberek, akik a menedékért, nekik juttatott ételért segédkeztek, zsákoltak. A molnárok ősi, a középkorban is gyakorolt asylum-jog (→ menedékjog, → szent helyek legendái) alapján tudatosan segítették a menekülőket, üldözötteket. – A malmok a 18–19. sz.-ban a népi társasági élet központjai is voltak. Az őrlésre várakozók rendszeresen megvitatták közösségük s a maguk gondját, baját. A molnárok fontos szerepet töltöttek be a hírek, értesülések továbbításával a régi falu, mezőváros közvéleményének tájékoztatásában. Kiterjedt, fejlett céhszervezetekbe tömörültek. E szervezeteknek más iparágakkal szemben mindvégig fontos, lényeges szerepük volt különösen a vízimolnárok esetében, mivel a vízhasználatot, a hajómalmok kikötését (kikötési helyeit, sorrendjét) kereteik között autónom módon maguk szabályozhatták. Mivel a fa megmunkálásához kiválóan értettek, gyakran foglalkoztak faeszközök, bútorok készítésével is – emiatt gyakran támadtak a céhes világban vitáik az asztalos-, bognárcéhekkel. Jelentős szerepet játszottak fafaragó népművészetünk fejlődésében is. Különösen a domborműves faragásban kiváló gyakorlatra tettek szert, malmaik reprezentatív alkatelemeit gazdagon díszítették. Leginkább a kőpadok elejét, homlokdeszkáit faragták ki nagy gonddal. A hagyományos mo.-i molnárság tárgyi emlékei elsősorban a kiskunfélegyházi, kiskunhalasi és a győri múzeumokban találhatók meg. – Irod. Lambrecht Kálmán: A magyar malmok könyve (Bp., 1914); Nagy Czirok László: Száraz- és szélmolnárok élete a Kiskunságon (Bp., 1959); Czigány Béla: Adatok a Győr megyei hajós molnárok életéhez (Arrabona, 1962–68). – 2. → ördöngös molnár

Filep Antal

Molnár Balázs (Komádi, 1915–): néprajzkutató. Tanulmányait a bp.-i tudományegy.-en végezte, ahol doktorátust szerzett (1941). A bp.-i egy. Néprajzi Intézetében (1939–41), majd a közgazdasági egy. földrajzi tanszékén dolgozott (1942–49). A bp.-i Néprajzi Múz. néprajzos muzeológusa (1941–42 és 1950–75). A település, építkezés, gazdálkodás, agráretnográfia témakörben fejti ki munkásságát és jelenteti meg cikkeit a szakfolyóiratokban.

Molnár István néptánckutató (Kolozsvár, 1908–): koreográfus, táncművész, Érdemes művész (1954). Pályafutását előadóművészként kezdte. Érdeklődésében és munkásságában az 1940-es évekre a néptánc került előtérbe. Egyike az első mo.-i mozgófilmes néptánc-gyűjtőknek. A magyar nyelvterület számos pontján készítette felvételeit. Összefoglaló kötetében gyűjtéseit mozdulattipológiai rendszerben tette közzé. Részben néptánckutató munkásságához kapcsolódik táncosképző technikai rendszere, az ún. „Molnár-technika”, amely a klasszikus balett képzési rendszerét kívánja helyettesíteni a néptánc-együtteseknél. Mint együttesvezető és táncpedagógus a II. világháborút közvetlenül megelőző évektől jelentős szerepet töltött be a különböző ifjúsági szervezetek kulturális mozgalmaiban. Jelentős amatőr, majd központi hivatásos együttesek művészeti vezetője 1971-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig. – Koreográfusi életműve alapján a magyar néptánckutatás egyik úttörőjének tekinthető. Kompozícióiban, amelyek a hazai táncművészet fontos alkotásai, a néptánc formavilágából indul ki, de alkalmilag expresszív elemeket és megoldásokat is tartalmaz. A különböző lírai táncok, szvitek mellett számos koreográfiát alkot a nemzeti műzene partitúráira. Visszatérően foglalkozik a magyar népballadák átköltésével. Számos koreográfiája tanúsítja a nemzeti történelem és az egyetemes sorsproblémák iránti fogékonyságát. – F. m. Magyar tánchagyományok (Bp., 1947).

Molnár István (Bordos, 1910–): romániai magyar néprajzkutató muzeológus. A kolozsvári tudományegy.-en földrajz–történelem–néprajz szakon tanári oklevelet szerzett (1935), majd doktorátust (1948). A székelykeresztúri unit. főgimn. (1936–), majd a tanítóképző tanára (1948–56). 1946-tól 1976-ig az általa szervezett székelykeresztúri múz. első ig.-ja. Szűkebb kutatási területe a gazdálkodás ágazatai, a népi ipar- és népművészet kérdései a Székelyföldön. Cikkei, tanulmányai jelentek meg az Ethnográfiában, a Néprajzi Közleményekben, valamint a székelyföldi múz.-ok évkönyveiben. – F. m. Sóvidéki keresztszemesek (Molnár Kálmánnal, Csikszereda, 1971).

Molnár József (Csenger, 1905–): néprajzi kutató, középiskolai tanár, irodalomtörténész. Az egyetemet Debrecenben végezte. 1931–32-ben Párizsban a Sorbonne hallgatója volt. Hajdúnánáson mint középiskolai tanár Györffy István irányításával néprajzi gyűjtést szervezett a tanulókkal. A II. világháború után Bp.-en volt tanár, művelődésügyi szervek, kiadók munkatársa. Számos néprajzi tárgyú cikket írt. Családtörténeti, irodalomtörténeti, neveléstörténeti munkáiban sok néprajzi vonatkozás van, foglalkozott Jókai Mór noteszeinek néprajzi jellegű feldolgozásával. – F. m. Balladáskönyv. Válogatás a világirodalom balladáiból (Bp., 1967); Görög Demeter (1760–1833) (Debrecen, 1975). – Irod. Csengeri krónika. Néprajzi és helytörténeti antológia M. J. 70. születésnapjára (Szerk. Dankó Imre, Csenger, 1975).

Molnár Anna, elcsalt feleség : régi stílusú → ballada. Témája: egy idegen (katona) elcsalja az asszonyt férje és gyermeke mellől. Az erdőben lepihennek. Fejük fölött a fán akasztott lányokat lát az asszony, sírni kezd. A férfi küldi, másszon fel a fára, de az asszony szabadkozására ő indul el. A lent hagyott karddal az asszony hirtelen megöli, felveszi ruháját és elindul haza.

Elvevé a fényes kardját, Csak lecsapá gyenge nyakát, Felvevé a dolományát, Felgombolá fényes kardját.

Otthon a férj a síró gyermekkel nem ismeri föl, de bevallja, megbocsátana neki. Amíg borért jár, az asszony megeteti síró fiát, és a visszatérő férjnek fölfedi kilétét.

Mónár Anna, szép menyecske, Kigombolá dolományát, Felvevé a kicsi fiát, Megszoptatá kicsi fiát.

Először 1863-ban jelent meg, és a → Kőműves Kelemenné balladával együtt a → Vadrózsa-pör elindítója volt. Az összehasonlító kutatás azóta feltárta, hogy a Molnár Anna ballada elemei egész Európában ismertek. A ballada első része, az önmagát megmentő asszonyról, a kékszakáll mondához kapcsolódik. Az idillszerű befejezést azonban más népek költészetéből nem ismerjük. A Ny-európai balladákban többnyire leány a hős, aki feleségül akar menni a csábítóhoz (vagy kérőhöz), de amikor rádöbben, hogy halál vár rá, akárcsak előtte a többi lányra, segítségért kiált testvéreinek, vagy cselhez folyamodik, vízbe öli csábítóját, más változat szerint fejét veszi. A magyar ballada alapvetően eltér a Ny-európaitól, a fa alatti jelenettől kezdődően. Jellemző motívum, hogy pihenés közben az asszony a férfi „fejébe néz” (tetvész, kedveskedik, átvitt értelemben a gondolatait fürkészi). Ehhez hasonló kifejezésmódot a → Szent László mondákban, a középkori hazai és Ny-európai falfestményeken, valamint távol-K-i epikus hagyományban és ábrázolásokban találunk. A motívum ókori ismeretét a Bibliában (Bírák könyve) való előfordulás bizonyítja. Molnár Anna művészi feldolgozásai közül közismert Bartók: A kékszakállú herceg vára c. opera (Balázs Béla szövege); valamint Kodály: Molnár Anna c. kórusműve. – Irod. Kempinnen, I.: The Ballad of Lady Isabel (Helsinki, 1954); Child, F. J.: English and Scottish Popular Ballads (Boston, 1954. 4. sz.); Nygard, N. O.: Ballad of heer Halewijn (Helsinki, 1958, FFC, 169); Vargyas Lajos: Researches into the Mediaeval History of Folk Ballad (Bp., 1967).

Kriza Ildikó

molnárkalács: → ostya

molnár leánya, a: → novellamese, → rablótörténet. Cselekménye: magános malomra (csárdára) tulajdonosai távollétében rátörnek a rablók. A molnár leánya van otthon egyedül. Először kiszolgálja őket, majd a pincébe húzódik előlük. A rablók lyukat fúrnak a falba, és megpróbálnak bemászni. A molnár leánya egy rozsdás karddal (bárddal) sorra levágja a fejüket és behúzza testüket a pincébe. ( → Hajnalkötöző királyfi ) . Az utolsónak maradt rablóvezér fejét visszakapja, a molnár leányának csak feje tetejét sikerül levágnia. Elmenekül, s rövid idő múlva mint kérő jelentkezik álruhában. Feleségül veszi a leányt, és hazaviszi a rablótanyára, hogy bosszút állhasson rajta ( → Okos Zsófi ) . Távollétében megbízásából anyja (öreg gazdaasszonya) egy kád szurkot forral, hogy abban megégesse. A molnár leánya maga helyett őt löki bele és elmenekül. A rabló hazaérkezik, s látva a történteket (újonnan összegyűjtött társaival) üldözőbe veszi. A molnár leánya egy fára menekül, utánalőnek, el is találják, de ugyanakkor egy madárka is leesik, azt hiszik, annak a vérét látták. A rabló(k) távozása után a molnár leánya egy nyersbőrárus vagy teknőárus kocsijára kéredzkedik fel, s annak áruja alá rejtőzve menekül meg. (Ez a részlet gyakran beékelődik a → rablóvőlegény típusba is.) Otthon szüleinek elmondja a történteket, s mikor férje érte jön, rendőrkézre adják. (AaTh 956B; vö. „Kékszakáll”: AaTh 311–312.) A mese az egész magyar nyelvterületen ismert 21 változatban. Ehhez járulnak még azok a szövegek, elsősorban a „Rablóvőlegény” típus változatai, melyekbe beékelődik a láthatólag kedvelt üldözési motívum. A mese népszerűségének egyik oka a reális alaphelyzet: a magánosan álló csárda és malom, tulajdonosa – közismert tehetőssége következtében – a valóságban is gyakran ki volt téve rablótámadásoknak. A népszerűség másik oka a hősnő jelleme. A bátor és leleményes leányalak felkeltette mesemondóink rokonszenvét, s magyarázza a típusnak a „Rablók az olajoshordóban”: AaTh 954 típussal való gyakori kontaminálódását, a harmadik ok talán a „műfaj” állandó jelenléte a napi hírek között, ill. a népnek szánt → kalendáriumokban. Annyi kétségtelen, hogy – ellentétben Dégh Linda megállapításával – ez a típus nálunk lényegesen gyakoribb és kedveltebb a „Rablóvőlegény” típusnál. A mese egész Európában ismert, Európán kívül Amerika angolul és franciául beszélő lakosaihoz jutott el. – Irod. Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., Bp., 1955; UMNGy, VIII.); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (Bp., 1962; UMNGy, X.); Krzyzanowski, J.: Polska bajka ludowa (I., Wroclaw–Warszawa–Kraków, 1962); Kelemen Zoltán: Tolna megyei székely népmesék (Szekszárd, 1964); Penavin Olga: Jugoszláviai magyar népmesék (UMNGy XVI. Bp., 1972).

Kovács Ágnes

molnárpogácsa, helyenként molnársovány , molnárbodag : a → lepénykenyér, ill. a hasonló alakú → kenyérlepény és a nagyméretű zsíros pogácsa gyakori elnevezése, főként a K-dunántúli, alföldi és erdélyi nyelvjárásokban. E néven ismerteti a 18. sz. végén Kolozsvári Mátyus István a kedvelt erdélyi lepénykenyeret. A „ molnár pogácsázása ” a szerződött őrlőmolnároknak az a járandósága volt, hogy a malomvámként összegyűlt, a malom tulajdonosát illető őrleményből nekik meghatározott napi mennyiség járt, amiből önmaguk ellátására pogácsát (közönséges lepénykenyeret) sütöttek. Ezért tartozott a malmok felszereléséhez pl. „pogácsa gyúró fa asztalka”. A tésztát nyílt tűzű főzőpadkán gyorsan megsüthették. A molnárok pogácsázását, vagyis e címen való haszonvételét ÉK-Mo.-on a 17. sz. végén kezdték többfelé tiltani. Nem tudjuk, hogy ilyen járandóság külföldön szokásos volt-e, a finn nyelvben hasonló névalakulásra van példa (myllykyrsä ’lepénykenyér’). – Irod. Takáts Sándor: A magyar malom (Századok, 1907).

Kisbán Eszter

monda: az európai s a magyar népköltészet egyik prózai elbeszélő műfaja, mintájára → irodalmi mondákat is írtak. A nép történelmi-földrajzi ismereteit, természeti tudását, világképét, hiedelmeit költőileg megformált epikus történetekbe foglalja. A magyar kifejezést a nyelvújítók a mende-monda ikerszóból vonták el, de már a 17. sz.-ban is használták a monda-mondát, költött történet értelemben. A népnyelv nem ismer közös műfaji megjelölést e történetekre, hanem igaz történetet, históriát, régiséget stb. emleget. Hasonló a helyzet más európai nyelvekben is, az angol és francia nyelv pl. legendának nevezi a mondákat, a német nyelvben a monda = Sage. – A monda műfaji meghatározásának kezdeti stádiumát a mesével való összehasonlítás jellemzi, a Grimm fivérek meghatározása szerint: a mese költőibb, a monda történetibb. A későbbi definíciók funkcionális, formai, stilisztikai stb. szempontokat hangsúlyoznak. A mesét költészetnek tartja a nép (fabula incredibilis), a mondát igaznak (fabula credibilis). A mese elsősorban szórakoztatni akar, a monda tanít, tanácsot ad. A mondák általában rövidebbek a meséknél, előadásuk tárgyilagosabb, az emberábrázolásuk valószerűbb, világképük tragikusabb. Összevetették a mondát a mítosz szal is, s a különbséget elsősorban a történés idejében vélték megtalálni (Bascom). – A Grimm fivérek a mondákat két fő csoportra osztották: a történeti és helyi mondákra; ezt a csoportosítást használta Solymossy Sándor és a magyar folkloristák jó része is. Solymossy fogalmazása szerint „a történeti mondákban az emberi hős a fontos... a helyi mondák főképp természeti jelenségek, rendellenes és magyarázatra szoruló földrajzi adottságoknak keletkezését törekszenek elbeszélés formájában érthetővé tenni”. Az újabb csoportosítások különböző szempontokból indulnak ki: megkülönböztetnek például csak kisebb csoportoknál ismert mondát és nagyobb területen elterjedt → vándormondákat. Külön csoportban tárgyalják a társadalmi fejlődés korábbi szakaszában jelentkező → hősmondát, s az újkori európai mondákat. Tartalom szerint megkülönböztetik az → eredetmagyarázó mondákat, a → történeti mondákat, ill. kultúrtörténeti mondákat (e főcsoport egyik alcsoportjába osztják a régen helyi mondáknak nevezett történeteket is), → hiedelemmondákat és a vallásos mondákat, ill. a → legendákat. Csodás hiedelemelemek azonban minden tárgyi csoporthoz tartozó szövegben jelentkezhetnek. A modern mondakutatás különösen sokat köszönhet C. W. von Sydownak, aki megkülönböztette a mondaalakulás különböző szakaszait (→ közlés, → memorat, → fabulat), továbbá megkísérelte különválasztani azokat a történeteket, amelyek csak formájukban utánozzák a mondákat (→ ál-hiedelemmonda). – Irod. Szendrey Zsigmond: Történeti népmondáink (Ethn., 1923–26); Lüthi, Max: Volksmärchen und Volkssage (Bern–München, 1961); Honti János: Megjegyzések a népmondáról (Válogatott tanulmányok, Bp., 1962); Balassa Iván: Karcsai mondák (Bp., 1963, UMNGy, XI.); Dömötör Tekla: A mondakutatók nemzetközi értekezlete Budapesten (Ethn., 1964); Voigt Vilmos: A mondák műfaji osztályozásának kérdéséhez (Ethn., 1965); Brüder Grimm: Deutsche Sagen (München, 1965); Bascom, William: The Forms of Folklore (Journal of American Folklore, 1965); Ferenczi Imre: Történelem, szájhagyomány, mondahagyomány (Ethn., 1966); Röhrich, Lutz: Sage (Stuttgart, 1966); Vergleichende Sagenforschung (szerk. Petzoldt, Leander, Darmstadt, 1969).

Dömötör Tekla

mondahős: a monda cselekményének középpontjában álló személy; szerepe lehet pozitív vagy negatív. A pozitív mondahős egy közösség ideáltípusát is képviseli. Bár gyakran történelmi személyiségek nevét viseli, a valósághoz kevés köze van, jelkép, művészi absztrakció. Ezért rendelkeznek különböző mondahősök azonos jellemvonásokkal, cselekménytípussal. Vannak több történeti korszakon keresztülhúzódó jellemvonások: a mondahős nagy erejű, óriás vagy nagy termetű, legyőzi az ellenséget. E típuson belül azonban az évszázadok során a hérosz veszít mitikus vonásaiból, a félistenből egyre emberibbé válik: nem óriás többé, csupán nagy termetű, nem a szörnyet, sárkányt győzi le, hanem az ellenséget stb. Ezen túlmenően az egyes korszakok rányomják speciális bélyegüket a hősideálra. A középkorban szent életűnek, szegényeket pártolónak kellett lenniük. E típus megszemélyesítői az Árpád-házi szent királyok. – Mivel a monda az utolsó évszázadokban egyre inkább a jobbágyság, majd parasztság vágyainak kifejezőjévé vált, szociális mondanivalója előtérbe került. A hős legfőbb feladata, hogy a gazdagokkal szemben a szegények igazát juttassa érvényre (→ Mátyás király, → Kossuth Lajos). A → betyármondáknak is ez a központi mondanivalójuk. A negatív hősök jellemző típusai: a kegyetlen, népet nyúzó urak, akik a síron túl sem lelnek nyugalmat. Mondahőssé válhatnak történelmi vagy irodalmi nagyságok vagy bárki más, akit viselkedése vagy foglalkozása folytán a nép különleges képességekkel ruház fel. (→ még: mondahősnő, → nagy erejű hős) – Irod. Wossidlo, Richard–Schneidewind, Gisela: Herr und Knecht (Berlin, 1956); Dömötör Tekla: Monda (A magyar népköltészet, Bp., 1966).

Dobos Ilona

mondahősnő: a mondák cselekményének középpontjában álló asszony. Főbb típusok: a hős lelkű, bátor, nagy erejű asszony, aki az ellenséggel szemben férje segítségére siet. A férfiak távollétében az asszonyok erejükkel vagy csellel legyőzik, elkergetik az ellenséget: szurokkal öntik le a törököket; a tatárokat vadméhekkel ijesztik és kergetik el; káposztáshordóba csalogatják és megfullasztják az ellenséget stb. A bátor lelkű nő férfiruhában harcol (pl. 1848-ban Mária főhadnagy). A mondahősnő szerepe gyakran negatív. Az áruló nő miatt a csatát elvesztik. A Rákóczi mondakörben ( → kuruc mondák ) az É-mo.-i változatokban a hőst leánya árulja el, azért tudják elfogni. Betyárok szeretőire ugyancsak gyakran ruházzák a mondahősnő szerepét. A hős elrejtett erejéről (három szál aranyhaja) csak szeretője tud, aki elárulja vagy megfosztja erejétől (Sámson és Delila motívum). Nők jósolják meg a háborút vagy más katasztrófát (öregasszony, cigányasszony). E típusok szórványosan az egész népterületen elterjedtek, az ókori népeknél és az európai folklórban egyaránt ismeretesek. A férfiruhában harcoló mondahősnő típusa különösen a Balkánon terjedt el. (→ még: mondahős, → nagy erejű hős)

Dobos Ilona

mondakör: a mondák, főleg a → hősmondák és a → történeti mondák gyakran ciklusokat alkotnak; e ciklusokat a bennük szereplő hősök személye vagy tárgykörük köti össze. Így beszélhetünk a krónikákban fennmaradt adatok nyomán hun–magyar mondakörről, a → vándorlások, → honfoglalás mondaköréről, → kalandozások mondaköréről, a → tatár mondakörről. Az újabb kori népmondákban is találunk mondaköröket (→ Hunyadiak mondaköre, → török mondakör, → kuruc mondák, → szabadságharc).

Dömötör Tekla

Mondjad hát, széna!: tréfás mese (→ reális mese) a → makacs asszonyról. Cselekménye: fiatal házaspár a szülőkhöz látogatóba menet megpillant egy szénaboglyát. Összevesznek rajta, hogy széna-e vagy szalma. A menyecske otthon a szüleinél betegnek, halottnak tetteti magát, sőt hagyja magát el is temetni, de nem hajlandó azt mondani, hogy a boglya, amit láttak, széna volt, s nem szalma. (AaTh 1365F*) A legismertebb változat Kriza János gyűjtésében s Benedek Elek megszövegezésében azzal folytatódik, hogy a sírból a menyecskét az ördög a nyakában viszi ki, s az mindaddig nem hajlandó leszállni, amíg egy huszár rá nem jön, hogy az asszony mindig az ellenkezőjét teszi annak, amit mondanak neki, s azt nem parancsolja: nehogy leszálljon az ördög nyakáról, mire a menyecske természetesen leszáll. Az ördög ezt úgy hálálja meg, hogy belebújik egy királylányba, s csak a huszár szavára megy onnan ki. A királykisasszonyt hozzáadják feleségül. Másodszor is elhívják a huszárt beteget gyógyítani, de az ördög ezúttal nem mozdul. Mire a huszár elkiáltja magát: „Vigyázz komám, mert jön a székely menyecske!” Erre az ördög világgá szalad (AaTh 1164D, BN 1164, → halálkoma, a). A mesének mindössze öt magyar változatát ismerjük. A baranyai, a kalotaszegi és a kakasdi (bukovinai székely) a Kriza–Benedek-féle szöveg származéka, a magyarszentmártoni azonban független ettől. – Ebben a vita afölött folyik, hogy egy kecske nőstény-e vagy bak, s az asszonyt végül eltemetik. Ez a forma megegyezik az orosz változatokéval (Andrejev 1365D*). Mesénkhez hasonlít az a 18 sz.-i székely mese is, amelyben férj és feleség azon vitatkoznak, hogy a meglőtt madár rigó-e vagy „húros madár”. A férj a feleséget elveri. A nap fordulóján az asszony az esetet több alkalommal is felemlegeti. (AaTh 1365H*) A mesének a magyaron kívül csak orosz változatai ismeretesek. – Irod. Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (I–II., UMNGy, V–VI., Bp., 1943); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (II., UMNGy, IX. Bp., 1960); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (Bp., 1960; MNKF, 1.).

Kovács Ágnes

mondóka: a gyermekek körében használatos, erősen ritmikus, dallamos hanglejtésű vagy sokszor énekelt versike. Témakörük kiterjed a gyermekélet minden mozzanatára; szerepük a gyermekek társas érintkezésében igen nagy. Két fő csoportjuk különböztethető meg: 1. A természeti környezettel összefüggő mondóka: nap–hold–eső-, hóhívogatók, → gyűjtögető játékokhoz fűződő rigmusok, virágébresztők, állathivogatók, rovar leültetők, rovar röptetők, állatriasztgatók, állatcsúfolók. Legtöbbször dallamosak. – 2. A társas érintkezés mondókáinak kisebb része a → naptári ünnepekhez ( → karácsony, → újév, → farsang, → húsvét stb.) fűződő, kéregető, köszöntő vers, ezek többnyire dallamosak. – Nagyobb részük a köznapi élethez fűződik. Ez utóbbiak lehetnek önállóak és lehetnek játékszeres vagy társas játékokhoz kapcsolódóak. Önálló mondóka: szövetkező–barátkozó versikék (csere-bere...), segítők („gólya viszi a fiát...”), kéregetők („koldulj, koldulj, kis kaskám...”), veszekedők („veszett bárány, veszett kos...”, „örök harag...”), verekedők („ember kell ide szálas”), verekedőket szétválasztók („erre kakas, erre tyúk...”), dacolók („majd ha fagy...”). Nagy csoportjuk van a beugrató knak: a másikat becsapni akaró kérdést ad fel társának („leszel-e...”, „láttál-e”, „kell-e” stb.; néha még a szorzótáblából is kérdez) – vagy ártatlan hangzású szöveg elmondására kéri fel, s ha az beugrik, már hangzik is a rárímelő szöveg legtöbbször trágár szavakkal. A beugratókkal rokon a sétáláskor mondott csúfolódó rigmus: összebeszélve, karban csúfolják ki azt, aki középen, legelöl vagy legutolsónak megy. Feltűnően nagy csoport a → csúfolóké. A mondókához soroljuk még a visszavágók at (a megtámadott gyermek durva szövegű verssel felel), a kárörvendő ket („úgy kellett, úgy kellett” kezdetűek) és az irigykedő ket, amelyek a nyerő játékokon szoktak elhangzani („Első nyerés kutya vesztés.”). Az iskolai élethez fűződő versikék közül sok vált hagyományossá. A játékszerekhez és társasjátékokhoz fűződő mondókák nagyobb része dallamos. Ezek közül legszebbek a dalos → hintáztatók. A hangadó játékszerek (síp, kürt, nádihegedű, durrogó), sőt a dobó, forgató, guruló játékszerek készítéséhez is fűznek mondókát. A szervezett társasjátékok majdnem mindegyikéhez tartoznak mondókák: pl. → kiolvasók, → fogózás közben mondott mondóka; tilalomrigmusok, eltérítő versikék („káposzta laza, gyerünk haza”, „Szervusztok gyerekek, káposzta fejetek” stb.). – Iskolai élettel kapcsolatosak a tanversikék, nevelők „aranyábécéi”. Ezekben a gyermek szerepe többnyire passzív; ritkán hagyományozzák tovább őket. A mondókák hosszú idők óta általánosan elterjedtek; eredetük a felnőttvilág ősi korszakaira mutat. A gyermekkel játszó felnőttek mondókái pl. a → dajkarímek. – Irod. Kiss Áron: Magyar gyermekjáték-gyűjtemény (Bp., 1891); Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (Bp., 1953, UMNGy, VII.).

Lajos Árpád

mondókamese: a → formulamesék egy csoportja. Ide sorolható voltaképpen már az ujjkiolvasó gyermekvers és a → kiolvasó höcögtetők, lovagoltatók nagy része is, de idetartoznak az ölbe vett apróságoknak, majd velük együtt kettesben mondogatott, kötött ritmusú, olykor kötött szótagszámú meseszerűségek, mint pl. a közismert:

Volt egyszer egy ember, Szakálla volt kender, Meggyulladt a kender, Megégett az ember, Beletették lepedőbe, Kivitték a temetőbe, Két kutya húzta, A harmadik nyúzta, Sári néni siratta, Pista bácsi kacagta. (MNK 2013A*; BN 1962 *E)

vagy a → hintázóként is használatos láncvers ( → láncmese):

Egy, kettő, három, négy, Te kis legény (leány) hová mégy? – Debrecenbe baktatni, Egy szál vasat találni. Vasat adom kovácsomnak, Kovácsom adja fejszéjét, Fejszét adom favágómnak, Favágóm adja fáját, Fát adom kemencémnek, Kemencém adja cipóját, Cipót adom kaszásomnak, Kaszásom adja fűjit ... stb. (AaTh 2018*

A legfejlettebb, legbonyolultabb formák a → Jakab és a zab, a → kakaska és a jércike, a, → kóró és a kismadár , a stb. Olykor önálló mondókameseként, kiszámoló vagy hintázó funkcióban találkozunk ugyanezeknek a meséknek a befejező, egyszerű láncszerkezetű részével. Ismeretesek a mondókamesének dalolt változatai is, s olykor → felelgetős mesék is elhangozhatnak mondókamese formájában, mégis a zárt versszerű forma mellett jellemző vonásnak kell tartanunk a monológ jelleget és a dallamtalanságot. A szöveg ritmusát a funkció szabja meg: más és más ritmusa lesz a mondókamesének, ha anya és gyermeke, egy vagy több gyermek magában vagy együttesen mondogatja, ismét más, ha hintázóként, csúfolóként vagy kiszámolóként hangzik el. A funkció módosítólag hathat a szöveg befejező soraira is: a használók az alapszöveghez a célnak megfelelő hintázó-, csúfoló- vagy kiszámoló-befejezést illesztenek. Mesefunkcióban akkor kerülnek alkalmazásra, ha felnőtt mondogatja – rendszerint többször is egymás után – a kis (óvodás korú) gyereknek vagy nagyobbacskák (kisiskolás korúak) mondják egymásnak a játék szünetében, pihenés közben. A mondókamesék nagy része a → gyermekfolklór körébe tartozik, ezért találhatók változatok szép számmal gyermekjáték-gyűjteményeinkben is. A mondókamesével Arany László, Török Károly és Kálmány Lajos óta kutatóink alig foglalkoztak, a feljegyzett szövegek nagy száma általános elterjedtségükkel, közismertségükkel magyarázható, módszeres országos anyaggyűjtésre eddig nem került sor. Az összehasonlító vizsgálatok is véletlenszerűek, a párhuzamok – elsősorban keletiek (zürjén, csuvas) – szórványosak. – Irod. Kovács Ágnes: Magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutató Csoport Adattárában); Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (Bp., 1953; UMNGy, VII.); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: a XX. században rögzített magyar népmeseszövegek XIX. századi nyomtatott forrásai. 1. Arany László magyar népmesegyűjteménye (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

Kovács Ágnes

monódia: → egyszólamúság

monogámia: egy férfi és egy nő házassági kapcsolata. A magyar parasztságnál a házasság formája monogám. A kereszténység felvétele előtti magyar társadalomban ismeretes volt a többnejűség is. (→ még: házasság )

Morvay Judit

monokultúrás település: olyan falu vagy mezőváros, amelynek népessége nagyrészt egy növényféle termesztésével foglalkozik, sőt esetleg alapításakor eleve e növény termesztése céljából telepítették le lakosságát ( → telepítvényes falu ) . Ilyen monokultúrás települések voltak a 19. sz.-i tiszántúli és bánsági dohánytermesztő kertészfalvak ( → kertészfalu ) . Ide sorolhatók azok a városok is, amelyek lakosságának termelésében a túlsúly egyes korszakokban a szőlőművelésre esett. Szőlő monokultúra Mo.-on legkorábban a soproni borvidéken alakult ki a 15–16. sz.-ban. A hegyaljai szőlőtermelő és borexportáló városok a 16–18. sz.-ban számíthatók monokultúrás településeknek. – Irod. Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964); N. Kiss István: Szőlő-monokultúra a Hegyalján (Agrártört. Szle, 1973).

Bárth János

monológ <gör. mono-logosz ’egyedül mondott’, ’magányos beszéd’>: az irodalmi, népköltészeti ábrázolás egyik eszköze, a mű szereplőjének vagy előadójának szájából elhangző nyilatkozat, amely önmagához, esetleg a jelenlevő hallgatókhoz szól. Kétszemélyes megfelelője a → párbeszéd. A monológ a népköltészetben ritkább, mint az irodalomban; elsősorban a líra jellemzője, ahol a szerkezet egészére is kiterjedhet, míg az epikában és a drámában inkább betétként szerepel. Állandósult → formula (-Jaj, Istenem, mit csináljak: Szaladjak-e vagy megálljak?...) és gondolatalakzat (→ gondolatritmus, → párhuzam stb. formáját is felöltheti. A népdal ok lírai csoportjai ( → keserves, → rabének, → siratóének, → szerelmi dal stb.), ill. minden első személyes típusa az egész szerkezetre vagy annak nagyobb részére kiterjedő monológnak tekinthető (-Ha én rózsa volnék, Hamar elhervadnék; Senki rám nem nézne, Senki nem szeretne...), melyből megismerjük a lírai hős érzelmeit és gondolatait. A balladák között ritka az ilyen típus (pl. -Hej, páva; hej, páva; -Zöld Marci stb.); olykor csak egyetlen sorra korlátozódik a hős közvetlen nyilatkozata (-A, gondolá ő magába: A hetedik én leszek ma! ... Molnár Anna), de általában terjedelmesebb s rendszerint kérdés, felszólítás vagy felkiáltás (-Jaj, mért nem hallgaték Legényim szavára?... Bíró Máté; -Leányok, leányok, rólam tanuljatok!... Halálra táncoltatott leány) formájában hangzik el. A monológ balladai betétként a tartalmilag hangsúlyosabb helyeken fordul elő, így a kezdetén (-Nem szoktam, nem szoktam Hajnalba felkelni... Nagy hegyi tolvaj), fordulópontján (-Istenem, Istenem, én édös Istenem, Hát én lelkös lévén, hogy hagyám gyermekem?... Budai Ilona) és végén (Eltemetnek a némöt agarak, Mögsiratnak az erdei vadak... betyárballada). A moralizáló énekes monológja is rendszerint befejezésül hangzik el (-Átkozott az apa, Hétszerte az anya, Ki egyetlen lányát A bálba bocsátja!... Sári bíróné). – Szerkezetük egészét tekintve majdnem teljes egészükben monológnak vehetők az → élménytörténet, a → hazugságmese (AaTh 340–349.), az → „igaz” történet, a → vőfélyvers, valamint a → hiedelemmondák egyes csoportjai is. A mesékben inkább a lakodalmi, első személyben elmondott monológ szerepel betétként. A népi színjátékok (→ népi színjátszás) szereplői nem feltétlenül párbeszéddel kapcsolódnak, egymást monológok sorozatának elmondásával is válthatják (betlehemi három király stb.). – A félnépi monológ egyik típusa a vénlány-panasz: eredetileg a latin nyelvű iskoladrámák felvonásközi, magyarul elhangzó gúnyverse volt, később bejutott a (főként lakodalmi) népköltészetbe is. A pártában maradt vénlányok házasodási szándékát gúnyolja ki. – Irod. Küllős Imola: A 17. századi kéziratos lakodalmi és szerelmi költészet folklór műfajai (kéziratos szakdolgozat, ELTE Folklore Tanszék, Bp., 1968).

Katona Imre

monori kocsi: → kőrösi kocsi

monostrofikus dal: → egyszakaszos dal

monyator: → juhász

mór: → burgonyapép, → nyerstégla

móring: → burgonyapép, → hitbér

morvány, morványkalács: → kalács

Morvay Judit (Bp., 1923–): néprajzkutató. A bp.-i tudományegy.-en szerzett diplomát és bölcsészdoktorátust (1948). A Néprajzi Múz. (1949–50, 1951–72), a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja (1950–51), majd az MTA Néprajzi Kutató Csoport tudományos munkatársa (1972–). Kutatási témája a népi táplálkozás és a népi társadalom. Cikkei és tanulmányai hazai és külföldi szakfolyóiratokban és évkönyvekben jelennek meg. – F. m. Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956); Népi táplálkozás (Bp., 1962).

Morvay Péter (Szatmárnémeti, 1909–): néprajzkutató. Felsőfokú tanulmányait a bp.-i tudományegy.-en végezte, ahol bölcsészdoktori szigorlatot is tett. 1934-től 1970-ben történt nyugdíjazásáig kisebb megszakításokkal (Veszprémi Múz., Táj és Népkutató Központ) különböző beosztásokban a bp.-i Néprajzi Múz. munkatársa volt. Az Ecsedi-láp és környéke gazdálkodásával, valamint tánckutatással foglalkozott. Legfontosabb tevékenységi területe az önkéntes néprajzi gyűjtés szervezése. – F. m. Somogyi táncok (Pesovár Ernővel, Bp., 1954).

morzsolás: → kukorica

morzsolóhenger: → kendermorzsoló henger

morzsoltka: → kovászmag

mosakodás: → nagypéntek, → tisztálkodás

mosás: 1. a vászonnemű tisztításának hagyományos módja, a szennyeződés lúgos kioldása, majd a lúgnak bő tiszta vízben, főleg ütéssel történő eltávolítása. Mosásnak a népnyelvben ma már inkább a ruha teknőben, szappannal történő tisztítását nevezik, ami a századfordulón az Alföldön és a polgárosultabb vidékeken már általános volt. A mosásnál a szennyes ruhát nedvesen kád ba, sajtár ba rakják, tetejére durva szövésű vásznat (hamvas, párfedél, lazsnak) terítenek s ebbe szitált fahamut tesznek. A kádat, amelynek az alján lyuk van, lábra (lúgzóláb) állítják, a lyuk alá kis dézsát helyeznek, s felülről a hamura forró vizet öntenek. A lúg átjárja a ruhát, majd alul kifolyik. Ezt a lúgot ismét felforrósítják s a hamura felöntik. Egész napon át így öntözik forró lúggal a ruhát. Ezt a mosási módot nevezik lúgozás nak, lúgzás nak (az Alföldön, a Felföldön a Garam és Hernád között, valamint a Székelyföldön, Moldva és Bukovina magyarságánál), párolás nak (D-Dunántúlon) és szapulás nak (É-Dunántúlon, a Kisalföldön, Tiszántúl északi részén és Erdélyben). Magát a kádat ezeknek megfelelően lúgzó nak, lúgzókád nak, párulókád nak, szapusajtár nak. A múlt században még előfordult a nedvesen fahamuba megforgatott vászonnemű trágyadombban vagy kemencében való átmelegítése is, ami a századforduló idejére már csak a → fonalmosás gyakorlatában maradt meg. A kilúgozott ruhából lehetőleg patak, folyó, tó tiszta bő vízében → mosósulyokkal verik ki a lúgot: a gyakran vízbe mártogatott vászonneműt lapos terméskövön (Erdélyben), a vízen átfektetett mosódeszká n (D-Dunántúlon, a Felföld honti, nógrádi, hevesi vidékein és a magyar nyelvterület keleti peremén), ill. legáltalánosabban négylábú mosószék en addig sulykolják, amíg szürkés, lúgos levet ereszt. Mosáshoz az Alföld szikes vidékein, főleg szikes tavak vidékén a múlt században sziksó t söpörtek, és abból készítették a lúgot. A sziksót szekerezve árulták, és terményért cserélték. (→ még: gabonatisztítás) – 2. A mosáshoz országszerte elterjedt → hiedelmek is fűződtek, ezek elsősorban tiltott napokra vonatkoztak (→ hét napjai). Általánosan tilos volt vasárnapon és egyházi ünnepeken kívül a pénteki mosás (ugyanekkor a mángorlás, vasalás is). A pénteki és különösen a nagypénteki tilalom ellen vétőkről szóló → hiedelemmonda országszerte elterjedt: A búcsúsok közé villám csapkod, míg valaki be nem vallja, hogy pénteken mosott ruha van rajta, ha ruháját leveti, abba belecsap a villám, majd a vihar alábbhagy. – → Luca napján, D-Dunántúlon → Borbála napján is tilos volt a mosás – megfelelően az e napokon általános összes asszonyi munkára vonatkozó tilalomnak; ezenkívül halottak heté ben (nov. első hete), különböző indokolásokkal (pl. a víz kimosná a holttestet). Szintén országosan elterjedt volt az a hit, hogy a karácsonyi tizenketted ben nem száradhat ruha a padláson, mert sok állat döglene a következő évben. A mosás sikerét biztosító mágikus kísérő cselekményekre szórványos, helyi jelentőségű adataink vannak. Pl. a lúg szennyesre öntésekor utána kell köpni, hogy a ruha fehér legyen (Szatmár m.), vagy néhol a szapulás t félig tréfás → ráolvasás kíséri. A tiltott napokra, ill. időszakokra vonatkozó adatok nagymértékben egyezőek Európa-szerte. – Irod. Dömötör Tekla: Ätologische Sagen in Zusammenhang mit weiblichen Arbeitsverbot (Acta Antiqua, 1969). – 3. → gabonatisztítás

Vízmelegítés mosáshoz szabad tűz mellé rakott korsókban (Rév, v. Bihar m.)

Mosás a patakban (Szádelő, v. Abaúj-Torna m.)

Mosás a Fekete-Körösben (Gyanta, v. Bihar m.)

Mosás a Duna egyik ágyában (Dunapataj, Bács-Kiskun m.)

Szolnoky Lajos Pócs Éva

mosatlan bunda: → suba

mosdató kendő: a → hosszú kendő lakodalmakon használt változata. A helyi stílus szerint szövött vagy hímzett díszes keskeny kendő, amellyel a lakodalmat követő reggelen az új asszony megtörli a vendégeknek egy tányér vízből megnedvesített arcát. Kalocsa vidékéről hímzett, Dávod vidékéről mintásan szőtt példányait ismerjük. – Irod. Fél Edit: A Néprajzi Múzeum 1961. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1962).

Mosdató kendő (Szakmár, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

mosóasszony, mosónő: szegény asszony, özvegyasszony, aki gazdáknál, úri házaknál havonta egyszer a vászon alsóruhát, kendőket, ágy- és asztalneműt kimosta, felteregette és mángorolta vagy kivasalta. Bennkosztos volt, járandóságát pénzben kapta, néha megajándékozták.

Morvay Judit

mosólapicka: → mosósulyok

mosósulyok, sulyok , mosólapicka : mintegy két arasznyi hosszú, téglalap alakú vagy felfelé szélesedő, nyeles lapátszerű, rendszerint keményfából faragott eszköz, amellyel a kilúgozott vásznat folyóvízben, tóban a → mosószékre fektetve sulykolják, csapkodják. A használatra készült mosósulykok legtöbbje egyszerű, díszítés nélküli, de készültek díszítettek is. Ezek közül elsősorban a kalotaszegi mosósulykok említésre méltók. Vésett, mértanias díszítményeikkel, rozettáikkal, tulipánjaikkal, stilizált leveleikkel tűnnek ki. A felföldi és a dunántúli mosósulykokon a vésett virágdísz az uralkodó. A D-dunántúli mosósulykok egyikének-másikának vésett díszítményeit festékkel vagy több színű spanyolviasszal is színezték. Készítésükkel a molnárok, a bognárok, a falusi faragók, a pásztorok foglalkoztak. A díszített mosósulykok leginkább ajándékba készültek a szerető, a jegyes vagy a fiatal feleség részére, s ezekre gyakran a megajándékozott nevét, az ajándékozás évét is rávésték. A mosósulyok egykor általánosan használt egyszerű ütőszerszám volt, hengeres, nyeles, bunkós végű formában (→ lentörő sulyok). Ebből alakult ki a ruhamosásra alkalmasabb táblás forma. A mosósulyok jóval régebbi a → mángorlónál, már 14. sz.-i cseh kéziratban ábrázolják. Első hazai említése Szalárdi János Siralmas magyar Krónikájában (1662) olvasható: „Asszonynépek a folyóvizen ruhájokat mosván, sulykolván...” A legrégebbről fennmaradt datált példány 1806-ból való, a Székelyföldről. A mosósulyok Európa-szerte elterjedt, sőt általános ütőeszközként való használatát is megtaláljuk még (→ kendermagcséplés, → törőszék). – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I. A kalotaszegi magyar nép művészete, Bp., 1911); Malonyay Dezső: A balatonvidéki magyar pásztornép művészete (A magyar nép művészete, III., Bp., 1911); Bátky Zsigmond–Györffy István–Viski Károly: Magyar népművészet (Bp., 1928).

Mosósulyok nagy páros tulipánokkal, rozettákkal, közepében leveles ágból koszorú (Mákófalva, v. Kolozs m.)

Mosósulyok ólombeütéses rozettákkal. Feliratai hátsó lapján „1838 Péntek Kati”, elején „Ajándíkba Zsinálta Kis Marton” (Kalotaszeg, Erdély) Bp. Néprajzi Múzeum

Mosósúlyok: faragott hátlapján virágos, leveles ágak között kanász és betyár alakja. „Kece Éva” bevésett neve mellett madáralak, majd 1883-as évszám (Ormánság, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Manga János Szolnoky Lajos

mosószék: a szabadban, → mosósulyokkal végzett mosás munkaasztala. Lapja tégla alakú, 4 becsapolt lábbal. A mosószék felépítése szerint → magasszék, amely mint munkaasztal a római korban alakult ki. Mosószékkénti alkalmazásban első ismert ábrázolása IV. Vencel cseh király Bibliájából való (1390–1400), ahol folyóba állított mosószéken mosósulyokkal dolgoznak. – Mo.-i elterjedése a → gyalogszék, ill. az → asztalszék meghonosodása utánra tehető; legkorábbi ábrázolása Comenius Orbis Pictus c. tankönyvéből (1669) ismert, ennek lőcsei kiadásában (1685) – akárcsak a korábbi nürnbergiben is – mosószéken mosósulyokkal való mosás látható. Mo. nagy részén használták, bár voltak kivételek, ahol a mosást kövön vagy megfelelően alátámasztott mosódeszkán végezték. Otthoni mosáshoz, zárt térben a mosószék nem volt alkalmas, ilyenkor a mosóteknőt dagasztóláb ra, teknőláb ra tették, amit esetleg szintén mosószéknek mondtak. A legutóbbi években a mosószék kiszorult a használatból, s leginkább állványként szolgált tovább. – Irod. K. Csilléry Klára: A maconkai szék (Ethn., 1948); Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok (Bp., 1958); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959).

K. Csilléry Klára

mostoha: a meghalt szülőt vagy szülőket törvényesen – vagy a helyi szokás szerint – helyettesítő személy a mostohaapa vagy mostohaanya, együttesen mostohaszülők. Ha az özvegyen maradt gyermekes férfi vagy asszony új házasságot köt, új házastársa gyermekeinek mostohája lesz. A mostohának az első házasságból származó gyermekek nemük szerint mostohafiai vagy mostohalányai. Ha a mostohának magának is vannak gyermekei, akiket új házasságába magával hoz, a gyermekek egymásnak mostohatestvérei lesznek. A második házasságból származó gyermekek az első házasságból vagy házasságokból származottaknak féltestvérei; pontosabban „apáról testvérek”, „anyáról testvérek”. A mostohaszülőt archaikus vidékeken „mostohám”-nak, „mostohaanyám”-nak, „mostohaapám”-nak szólították, kendezték, magázták, de általános az édesszülők szólításával megegyező mód is. A mostohaszülő úgy szólítja meg mostohagyermekeit, mintha azok édes gyermekei volnának. – A mostohaszülő és a mostohagyermek viszonyában döntő jelentőségű, hogy az anya vagy az apa-e a mostoha. A mostohaanya viszonyát a gyermekekhez nagymértékben meghatározza egyéni természetén kívül az a tény, hogy hozott-e gyermekeket az új házasságba, ill. új házasságából gyermekei születtek-e. Ilyen esetekben nem vér szerinti gyermekeit igyekszik háttérbe szorítani, saját gyermekei javára. Pl. a mátraaljai palócoknál a mostohaanya mostohalányának nem volt köteles kelengyét szőni-fonni, ha saját lányai is voltak, akiknek kelengye-készítése egész idejét igénybe vette. A közösség nem szólta meg, természetesnek tartották, hogy az árvalány helyzete hátrányosabb. A lány mostohájának jobban ki volt szolgáltatva, mint a fiú, akinek törvényes jogaira – akár apja, akár anyja volt mostoha – nemcsak szűkebb családja, hanem egész apai rokonsága ügyelt. Ha a mostoha az elhalt szülőnek testvére vagy közeli rokona volt, mostohagyermekeit, már csak a rokonság miatt is, gondosan nevelte (→ levirátus, → sororatus). – A mostohaszülő és mostohagyermek rokonsági viszonya kiterjed azok vér szerinti rokonaira is, ezért beszélhetünk mostohanagyapáról, mostohaunokatestvérről stb. – Irod. Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).

Morvay Judit

Most viszik, most viszik: → énekes gyermekjáték; a fogyó-gyarapodó körjáték kerülő formája. Szövege: „Most viszik, most viszik Danikáné lányát, Bíborba, bársonyba, gyöngyös koszorúba. Nem adom a lányomat aranyhintó nélkül, Abba pedig hat ló legyen, mind a hatnak arany farka legyen.” Vagy: „Már mi innen elmehetünk, többet vissza se jöhetünk. Adjon Isten Danikáné (Uborkáné, Bíborkáné, Iborkáné) jó napot, Elviszem a legszebb lányát, Marikát.” Körbeállva összefogódznak, egy játékos a körön kívül, egy belül áll, utóbbi Danikáné. A körben állók énekelnek, a kívül levő a kör körül az ének végeztéig körbejár. Akihez ekkor ér, azt kiveszi a körből s együtt kerülgetik a kört. S így tovább, míg elfogynak. Változatai töredékesek, sorrendjük is kevert, de legtöbbször párbeszédes leánykérő játékhoz is kapcsolódnak („Mit kerülöd, mit fordulod”). Újabban az óvoda terjesztette el. Tartalmilag a → Boldogasszony csoportjába tartozik. – Irod. Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára I., Bp., 1951).

Igaz Mária

motívum <lat. ’mozgat’ szóból>: a folklóralkotások legkisebb tartalmi egysége, amely a hagyományozás során felismerhetően azonos marad. Előbb az irodalomtudomány dolgozta ki a motívum fogalmát, és a cselekmény indítékait, apró mozzanatait nevezte így. Mivel ezek a folklórban rendszerint visszatérő jellegűek, a folklorisztikában éppen a motívum kategóriája vált a tartalom alapegységének megnevezésévé, és a motívum elvesztette az irodalomtudományban szokásos ’pszichológiai mozgatórugó’ mellékjelentést. (Ilyen értelemben vett motiválás ról a folklorisztikában gyakorlatilag nem esik szó.) – Leginkább a narratív motívumok vizsgálata fejlődött ki: ez mesék, mondák, legendák, ritkábban epikus hősénekek, balladák motívumait kutatja fel, elemzi és rendszerezi. Ennek analógiájára alakult ki a lírai dalok, szokásdalok és szokások, valamint a rövid prózai műfajok (pl. szólás, találós kérdés) hasonló rendezése is, ígéretesebb eredmény nélkül. A népzenében a motívum egy-egy visszatérő frázis, a néptáncban egy-egy mozdulatcsoport, a népművészetben pedig egy-egy témabeli (ritkábban formai, kompozicionális) egység. – A 19. sz. végén, a pozitivista művészettudományok tartalmi rendszerezési kísérletei következtében alakult ki a folklorisztikai kutatás, amely a harmincas években új lendületet vett, az utóbbi negyedszázadban pedig új területekre terjedt ki. Ennek célja általában műfajonként vagy teljes folklóronként nemzeti → motívum-indexek (tulajdonképpen motívumjegyzékek) elkészítése, amelyek azonos elvek alapján készülnek, és ily módon egy nemzetközi motívumjegyzékké egyesíthetők. A hagyományos folklorisztika a motívumot a → típus részeként, tartalmi-szerkezetbeli elemként definiálja, megkülönböztet egy- és több motívumos típusokat. Külön névvel illeti az elbeszélő motívumokat (narratív motívum). Mivel a motívumok meglehetősen állandók, történeti és összehasonlító filológiai vizsgálatra igen alkalmasak. A hivatásos művészetek hasonló kutatásaiból bontakozott ki a folklorisztikában az erre irányuló motívumkutatás. – Esztétikailag a motívum a valóság művészi elsajátításának legkisebb egysége. Mivel ez a művészi elsajátítás kezdeti fokon a valóságot elsősorban tárgyában fogja fel, a motívum tartalmi szerveződési egység, amelynek formai megfelelője a → formula. Az egyes alkotásokban és műfajokban rendszerint csak bizonyos jellegű motívumok találhatók meg, és ezek a cselekmény, szerkezet részeként egymással összekapcsolódnak, végső soron a típus jön létre ilyen módon. A hivatásos művészetekben ezzel szemben a motívum önállóan is felhasználható, különböző helyekről származó motívumok kerülnek egymás mellé (ez a folklór jellegű motívumok gyakori átvételének is az oka), és a felhasználás célja a mű egyes részeinek indokolása (motiválása). Itt beszélhetünk a motívum esztétikai felhasználásáról. Ez, valamint a vezérmotívumok (Leitmotiv) felhasználása a folklórban ismeretlen. (→ még: forma, → szerkezet, → szüzsé, → tartalom) – Irod. Tolnai Vilmos: Bevezetés az irodalomtudományba (Bp., 1922); Körner, Josef: Erlebnis, Motiv, Stoff (Vom Beiste neuer Literaturforschung – Festschrift für Oskar Walzel, Potsdam, 1924); Christensen, Arthur: Motif et thème (Helsinki, 1925); Krohn, Kaarle: Die folkloristische Arbeitsmethode (Oslo, 1926); Merker, Paul–Lüdtke, Gerhard: Stoff- und Motivgeschichte der deutschen Literatur (Berlin, 1929–1937); Thompson, St.: Narrative Motif-Analysis as a Folklore Method (Helsinki, 1955); Voigt Vilmos: A mondák műfaji osztályozásának kérdéséhez (Ethn., 1965); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

motívum-index: a folklór → motívumok katalógusszerű jegyzéke, tartalmi-tematikai csoportosítás szerint számsorrendben adott felsorolása. A finn földrajzi-történeti iskola folklorisztikai elmélete vetette fel a motívum-index elkészítésének szükségességét. Az 1930-as évek elején készült az első nemzetközi motívum-index (Stith Thompson irányításával), majd ezt több nemzeti motívum-index követte. Elkészült az izlandi, a héber, japán, indiai, óír motívum-index, az olasz reneszánsz novella, a spanyol románcok és más műfajok motívumainak jegyzéke. Újabban több más motívum-index tervét jelentették be. Bizonyos fokig ezek anyagát is felhasználva az 1950-es évek közepén új, bővített kiadásban jelent meg a nemzetközi motívum-index, amely azonban még mindig igen messze áll a teljességtől. – A motívumkutatás egyik fontos segédeszköze a motívum-index, amely párhuzamba állítható az irodalomtudományi motívumtörténet i és tárgytörténet i (Stoffgeschichte) kézikönyvek célkitűzésével és anyagával. Kár, hogy a szorosabb értelemben vett folklorisztikai motívum-indexek nem mindig hivatkoznak a hivatásos irodalmi motívumjegyzékekre, kézikönyvekre. A zenei és képzőművészeti témajegyzékeknek nincs megfelelője a folklorisztikában, és a motívum-indexek sem hivatkoznak anyagukra. Több ízben is tervbe vették magyar motívum-index elkészítését, erre azonban egyelőre nem kerül sor. (→ még: népmese-katalógus, → típus) – Irod. Thompson, St.: Egy típus- és motívum-jegyzék célja és jelentősége (Ethn., 1944); Thompson, St.: Motif-Index of Folk-Literature. A Classification of Narrative Elements in Folktales, Ballads, Myths, Fables, Mediaeval Romances, Exempla, Fabliaux, Jest Books and Local Legends (Copenhagen, 1955–58); Frenzel, Elisabeth: Stoff-, Motiv- und Symbolforschung (Stuttgart, 1966).

Voigt Vilmos

motolla, áspa : a megfont fonal lemérésére és motringba rendezésére szolgáló eszköz. Két fajtája van: a kézi és a kerekes motolla . A kézi motolla egy 70–200 cm közötti hosszú rúd, amelynek egyik végén arasznyi keresztfája, másik végén vagy villás elágazása, vagy szintén keresztfája van, az előbbire merőleges elhelyezésben. Az orsóról vagy rokka csévéjéről a fonalat a motolla keresztfájára, ill. villás elágazásába megakasztva motollálják fel. A kézi motollán az egyszer így végigvezetett fonal a motolla hosszának négyszerese. A fonal mérésénél a motollán általában 3 szálat számolnak 1 igé nek és 20–60 igét 1 pászmá nak. Egyszerre a fonal vastagságától függően 3–10 pászmát motollálnak fel: ez 1 darab fonal . A kézi motolla neve általában motolla , amely a szláv motivolo (’motringoló villa’) szóból származik, utalva a szláv területeken használatos villás formára is. Ez a motollatípus a Kárpát-medencében napjainkra csak a peremterületeken maradt meg: a Dráva mentén, az Ipoly környékén, Erdélyben főleg a Székelyföldön, valamint a moldvai és bukovinai magyar településeken. Kisebb területen, főleg D-Dunántúlon áspa, áspáló (német ’Haspel’, olasz ’aspa’) a neve a kézi motolla mindkét formájának. A kerekes motolla horizontális tengelyen körbefogó négy fakar, amelybe gyakran a körbeforgást számoló és pászmánként hangjelzést adó jelzőszerkezetet építenek be, hogy a fonalszámolást megkönnyítse. Ritkán és elszórtan nyugati hatásra a múlt század második felétől fordul elő magyar nyelvterületen, általánossá azonban sehol sem vált. Neve kerekes motolla vagy forgó motolla , a hangjelzést adónak percentőmotolla . – Irod. Szolnoky Lajos: Minőségi csoportok, mennyiségi egységek és a fonalrendezés számolási rendje a kenderfeldolgozásban (Ethn., 1950).

Villás és keresztfás kézi motolla (általános forma)

1. Forgó motolla (Komárom-Csallóköz), 2. Percentős motolla (v. Gömör m.)

Szolnoky Lajos

mozdulatutánzó játék: a kötött formájú, több személyes → gyermekjátékoknak az a csoportja, amelyben a gyermekek 1. egyes tárgyakat, jelenségeket, munkamozdulatokat, állatok mozgását utánozzák, 2. történeteket, énekes szövegeket adnak elő mímeléssel, kifejező gesztusokkal. Ez utóbbi a leányok énekes → körjátékainál fordul elő ( → Fehér liliomszál ) . – Az első csoportba a fiúk nagy ügyességet és erőt kívánó mozdulatutánzó játékai tartoznak. Galuskaszaggatás: az egyik gyermek hanyatt fekszik, kezét vízszintesen, lábát függőlegesen kinyújtja. Társa rááll a tenyerére és hasával a talpára dől. Ekkor a földön fekvő hirtelen előredobja, kiveti a galuskát. – Bakugrás: az egyik fiú kezét a földre téve vagy térdén megtámaszkodva, fejét lehajtva úgy áll meg, hogy a többiek hátát kezükkel megérintve terpesztett lábbal keresztülugorjanak rajta, közben egyik lábukkal kissé megrúgják a fenekét. – Zsákdobás, szómahordás, csónakozás: fiúk két sorban egymással szemben felállnak, karjuk keresztezésével fogják meg egymás kezét. Ők a zsákdobók. A liszteszsák a sor végén kinyújtózkodva ráhasal a zsákdobók karjára, akik hintázó mozdulattal mindig előrébb, előrébb lökik társukat, míg a zsák a sor végére nem kerül. Itt beáll a zsákdobók közé, és egy másik fiú lesz a zsák. – Tőkehasogatás: két oldalról két fiú egy harmadikat kezénél, lábánál fogva felemel, köztük egy fiú úgy bukfencezik, hogy közben mindkét oldalról fenékkel hozzábillentik a felfogott fiút. → Zsuppolás, → rántócska : A kevesebb erőkifejtést kívánó testedző, mozdulatutánzó játékokat a leányok is játsszák. – Kocsikázás ( → páros játék ), diótörés, harangozás, hordóöblögetés: két gyermek egymással háttal állva karjaikat összefonják, majd előre-hátra hajolva egymást hátukra emelik. ( → halacskázás ) Irod. Lajos Árpád: A magyar nép játékai (Bp., 1940).

Haider Edit

mozgalmi dal: a történeti-politikai dal válfaja, amelyet időszerű közcél elérésére valamely több-kevesebb szervezettségű nemzeti-népi vagy osztálykeretek között folyó politikai mozgalom szellemi fegyverül használ fel. – 1. a kuruc, az 1848-as szabadságharc, továbbá a 18–19. század fordulójának nemzeti mozgalmi dalát inkább a → történeti énekek vagy → politikai dalok között tartjuk számon. – 2. az újkori mozgalmi dalok közvetlen és határozott társadalmi vonatkozásuk miatt önálló csoportot alkotnak. A társadalmi (osztály-) harc megjelenése arra vall, hogy a személyiség már a politikában is jelentkezik. A kutatás részben elhanyagolta, részben túlbecsülte, az elnevezések sem véglegesek még (demokratikus, pártos, ellenálló vagy tiltakozó , ill. forradalmi dal), mindenesetre két fő csoportjuk aránylag jól elkülöníthető: a mezei munkások és szegényparasztok → agrármozgalmi dalai és az ipari dolgozók → munkásmozgalmi dalai; mindkét csoportban vannak bérmozgalmi → sztrájkdalok, amelyek részben közösek, részben el is térhetnek egymástól. A → kortesdalok csak bizonyos szempontból tartozhatnak a mozgalmi dalok közé; nálunk a → katonadalon belül nem jelentkezik a mozgalmi dal.

Katona Imre

mozgó település: olyan település, amelyben a lakóhely és a munkahely közül az egyik mozdulatlan, a másik pedig mozgó, vagy ha mind a kettő mozog, ez a mozgás nem egyidejű. A nomád pásztorközösségek és a legtöbb zsákmányoló foglalkozású embercsoport mozgó településben él. A mozgó lakóhelyet háromféle hajlék képviselheti: ideiglenes, mozgatható és időszakosan váltogatott. A mozgó települések vízszintes és magassági határa messzebb terjed, mint az → állandó településeké. Napjainkban az emberiség nagy többsége már állandó településben lakik, és elenyészően kicsi a mozgó településben élő zsákmányoló népcsoportok és nomád pásztorok száma. ( → még: szállás ) Irod. Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963).

Bárth János

mozsár: 1. üreges eszköz, amelynek fából vagy kőből faragott változatai Európában és más kontinenseken az újkorig használatosak élelmiszermagvak és egyéb anyagok törésére. A konyhafelszerelés differenciálódása és anyagának kicserélődése során a famozsaraknak eltérő célokat szolgáló, különböző méretű csoportjai, ill. fűszertörő fémmozsarak vonultak be az európai parasztháztartásba. Mégis sokfelé századunkig fennmaradt a nagyméretű famozsarak használata házi gabonatörésre, hántolásra, olajos magvak aprítására. A magyar parasztháztartásban ilyen célt szolgáló, 60 cm-nél magasabb, faragott famozsarak alkalmazása századunkban összefüggő területen a DNy-Dunántúlon és a nyelvterület K-i szegélyén széles körűen elterjedtek. Szórványosan előfordulnak a D-Dunántúlon és a Felföldön. E mozsarakban hántoltak kölest, árpát, búzát, hajdinát, törtek gabonát és kukoricát, olajnak szánt tökmagot, mákot, kősót, fűszerpaprikát. A népnyelvben az eszköz neve többnyire nem mozsár, hanem valamelyik szerepére utaló jelzős összetételben törő (kölestörő, daratörő, tökmagtörő, máktörő, sótörő, borstörő, paprikatörő) . Göcsejben az ilyen mozsarat – az itt elsősorban a → lépőkölyűt jelentő szóval – lükü nek is nevezik. A mozsárban a hozzá tartozó súlyos fatörővel, állva dolgoznak. Szokás ezeket a mozsarakat alsó harmadukig a földbe beásni, ill. a talpas kialakításúak peremére lábbal ránehezedve az eszköz biztonságos állását fokozni. – Ahogy a háztartásban végzett hántolás, gabonatörés, olajkészítés eltűnt, úgy szorult vissza e nagy mozsarak szerepe só- és máktörésre. Elsősorban ez utóbbi célokra, de bors-, paprikatörésre is szolgált az álló mozsarak két következő méretcsoportja: 40–60 cm, ill. 20–40 cm magasságúak. E két mozsárnagyság Erdélyben hiányzik, ill. igen ritka, az egyébként általánosan alkalmazott háztartási eszköz. Faragott és esztergályozott változatai egyaránt vannak. Közülük a nagyobb faragott mozsarak főként a D-Dunántúlon és a Felföldön gyakoriak, és sokszor a nagy hántoló-gabonatörő mozsarakéval egyező célokra is használatosak. Ebben az időben az É-Dunántúlon már csak esztergályozott darabok vannak. Mindezen mozsarak neve többnyire mozsár . Fából készült törő a Ny-Dunántúlon tartozik hozzájuk rendszeresen, egyébként főként hosszú vastörőjük van, vagy fejszenyél helyettesíti az ütőt. Ezekkel állva dolgoznak a földre vagy padra állított mozsárban. – A 20 cm-nél alacsonyabb kis álló fűszertörő mozsarak három táji tömbben jellegzetesek: ÉNy-Dunántúlon a Csallóköz vidékén (az előbbin esztergályozott, az utóbbin zömök faragott formák), DK-Dunántúlon (cserépmozsarak és esztergályozottak), valamint az egész keleti népterületen (főként faragott, karcsú és zömök mozsarak). E kis mozsarakat többnyire egyetlen célra tartják fenn. Vannak köztük borstörők, sótörők, fokhagymatörők, sőt kávétörők (Csallóköz). Elnevezésükben gyakori a borstörő megjelölés, de kupa, sóskupa is előfordul. A famozsarak nagyobb méretcsoportjaiban is előforduló böstörü eszköznév a borstörő szereptől és elnevezéstől elszakadva is őrzi a mozsár régi magyar nevét. – Famozsaraink kevés kivétellel álló mozsarak. A faragottak közt minden méretcsoportban gyakori a majdnem szabályos henger forma. A legnagyobbak sokszor hántolatlanok. A talprészből keskenyebb nyakkal, kehelyszerűen kiemelkedő alak a legnagyobb és a legkisebb mozsarak közt fordul elő legtöbbször. A nagyoknak nyakban fogóval ellátott változata K-en általános. – A legkisebb méretcsoport zömök darabjainál gyakori a 6–8 szögletűre sarkított mozsárforma, van talpas és nyeles változata is. A kis fűszertörő mozsarak nyeles darabjai egyben sótörő és -tároló eszközök. Törőjük olykor kődarab. Kerékagyból alakított mozsár szórványosan minden vidéken előfordul. A szemben meghagyott két küllő az eszköz rögzítését segíti a használat idejére. – Fekvő famozsárként D-Erdélyben szórványosan, főként tökmagtöréshez, vastag falú favályút használtak. Más kiképzésű fekvő mozsarak a Szigetközben-Csallóközben só-, mák-, kukoricatörésre szolgáltak. A fa mozsárütők között a törő részre merőleges fogóval ellátott kalapácsforma nálunk nem fordul elő. – Irod. Wildhaber, Robert: Gerstenmörser, Gerstenstampfe, Gerstenwalze (Schweizerisches Archiv für Volkskunde, 1948). – 2. cserépedény. Alja és fala rendkívül vastag. Oldala homorúan vagy kissé domborúan áll. Egy vagy két, oldalt elhelyezett füle van. Lehet teljesen mázatlan és kívül-belül mázas is. Ritka forma. Cserépmozsarakat főként mohácsi és a Horváto.-ból érkező dolnji, miholjaci fazekasok árultak. – Irod. Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

Kis famozsarak: 1. Füles famozsár, törője kődarab (Tiszabogdány, v. Máramaros m.), 2. Nyeles famozsár, 3. Kis famozsár (Martos, v. Komárom m.), 4. Kis famozsár (Őriszentpéter, Vas m.), 5. Borstörő famozsár ütőjével (Kalotaszentkirály, v. Kolozs m.), 6. Cserépmozsár (Dunapataj, Bács-Kiskun m.) Mind: Bp. Néprajzi Múzeum

Nagy famozsarak: 1. Famozsár (Nagykölked, Vas m.), 2. Famozsár ütőjével (Somkerék, v. Szolnok-Doboka m.), 3. Famozsár (Nova, Zala m.)

Nagy famozsarak: 1. Famozsár ütőjével (Milota, Szabolcs-Szatmár m.), 2. Famozsár (Kapuvár, Győr-Sopron m.), 3. Famozsár és ütője (Baglad, Zala m.), 4. Famozsár (Csíktaplóca, v. Csík m.), 5. Famozsár ütővel (Kercaszomor, Vas m.) Mind: Bp. Néprajzi Múzeum

Kisbán Eszter István Erzsébet

mozsártánc: DNy-Dunántúlon ismert tréfás, phallikus jellegű lakodalmi tánc ( → lakodalmi táncok ) . A násznép éjfél utáni szórakoztatására járja rendszerint két férfi: egyikük combja közt vízszintesen famozsarat tart, azzal táncol, a másik pedig sodrófát, sótörőbotot tart, s azt igyekszik a zene ütemére hátulról a mozsárba taszítani. (→ még: rókatánc, → söprűtánc, → rituális táncok ) Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. A–B., Bp., 1955–56).

Maácz László

muff: rendszerint szőrméből varrt, 20–40 cm hosszú, csőszerű viseletkiegészítő, melynek két végébe be lehet dugni a kezet, és a test előtt tartva viselik. Téli, utcai, a kéz melegen tartására szolgáló darab. A 17. sz.-tól a 20. sz. közepéig gyakori volt az európai városi viseletben, hol inkább a férfiak, hol pedig a nők s gyermekek viselték. Változó méretekben volt divatos. Alája gyakran kesztyűt is felhúztak. – A magyar népviseletekben ritka. Komárom és Esztergom m. néhány községében a 19. sz. első felétől a 20. sz. közepéig hordtak csupasz kezükön fekete vidraprémes tuszli t az asszonyok, akiknek már megszületett első gyermekük. Itt kifejezetten állapotjelző viseletelem, a templomi öltözet tartozéka. Mezőkövesden kopott női ködmön ujjából készült gyermekeknek a gyugó . Vorarlberben viseltek pl. parasztasszonyok hosszú muffot. – Irod. Fél Edit: A női ruházkodás Martoson (Népr. Ért., 1942); Davenport, M.: The Book of Costume (New York, 1962); Thiel, E.: Geschichte des Kostüms (Berlin, 1968).

Tuszli nevű vidraprémes muff (Martos, v. Komárom m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Horváth Terézia

mugli: → nyerstégla

muhar: → rókafarkú köles

mulatónóta: népi líránk alkalmi műfaja, társas összejövetelen a vendégek szórakoztatására többek által előadott, esetleg meg is játszott vidám hangulatú ének. Egyik előzménye a mulattató költészet. Nem mindig választható el a kötetlenebb → bordaltól és a mindkettőjükkel rokon → ivónótától sem. A mulatónóta szerepét egyébként bármely arra alkalmas műfaj ( → csúfoló, → tréfás dal és → magyar nóta stb.) betölthette. Előadási alkalmai nagyjából a bordaléval egyezők, különösen a két nem több korosztályát is magukban foglaló, zártabb szokások, elsősorban is a → lakodalom. Szórakoztatva oktat a → katekizmusi ének, az ivás biblikus igazolását szolgálja a → kánai menyegző éneke, a többi ivónóta mellett buzdító jellegű az ún. ábécénóta (-Ábécédé, Megiszod-é?...) is. Külön csoport a nevettető kánon ok (-Hajmási Péter; -Száraz tónak nedves partján...), a parodisztikus, olykor drasztikus → köszöntők (-Csókoljon meg az a madár, Ki a pocsolyában ugrál!...), a lakodalmi ének ek paródiái (-Ej, haj, vadliba, Mit ettél a lagziba; -Nincsen kutya a faluba, mind elszaladt a lagziba...) és mindezek tartalmi-formai rokonai: az állatlakodalom ( → tücsöklakodalom) (-Házasodik a tücsök...), a → tárgyak lakodalma (-Házasodik a lapát...), a felfordult világ (-Egy nagyorrú bolha; -Hej, a szegény hagymalé...), köztük a világgá ment és visszatért dohánykészség (-Elbúcsúzott már a dohányzacskó...), valamint a különféle értelmetlen halandzsák (-Szürke szamár magasan jár, szépen szól...). Szívesen parodizálják a vallásos énekköltészet egyes műfajait is, így pl. a → búcsúsénekeket (-Erre mentek, szilvát ettek, alleluja; -Máriagyűdi nagy körtefa, De sokszor jóllaktam róla!...), a → koldusénekeket (-Adjatok, adjatok, amit Isten adott!...), a → zsoltárokat (-Mint a szép csűves paprika A húsba kívánkozik...) és egyéb egyházi → népénekeket (-Hol vagy, én szerelmes pintes palackom?...) is. Többféle szokás keretében helyet kaptak és sok változatban élnek a tréfás-drasztikus → siratóének-paródiák és a → halottas játékok; ez utóbbiak össze lehetnek kötve a koldusénekekkel és az ún. lóbúcsúztató kkal is. A legtöbb mulatság végén kölcsönös célzásokat tartalmazó mulatónóták (-Haragszik a gazda; -Uccu, vendég, jól mulattál!...) kerülnek sorra, végezetül régi szokásként Szent János áldásá val (-Szent János áldása Szálljon ezen házra!...) köszönték meg a vendéglátást.

Katona Imre

mulatság: szervezett közösségi alkalom, amelynek elsődleges funkciója a szórakozás (játék, tréfálkozás, evés-ivás, dalolás, zene, tánc, ismerkedés). Lehetett önállóan csak e célra szervezett, bizonyos rendszeresen visszatérő időpontokban ( → bál, → táncalkalmak), ill. az ünnepek, ünnepi időszakok közül különösen → farsangkor; gyakran kor, társadalmi réteg, lakóterületek, bizonyos esetekben nem szerinti tagolódásban (pl. → asszonyfarsang). Ezenkívül rendszeresen mulatság kísérte az → átmeneti rítusok ünnepi szokásait ( → lakodalmi mulatság, → keresztelő, → legényavatás, → halotti tor), a névnap ( → névnapozás), ünneplését, továbbá a → társasmunkák befejezését (pl. → disznótor), ill. a közös munka egy-egy szakaszának lezárását. Olykor maga a közös munka lett ének-zene, evés-ivás, tréfálkozás bekapcsolásával részben mulatság jellegűvé (pl. → tollfosztó, → kukoricafosztás). Rendszerint mulatság zárta le az → alakoskodás, → köszöntő stb. céljából szervezett felvonulásokat is – amelyen elfogyasztották, „elmulatták” a szokással általában társuló → adománygyűjtéssel szerzett élelmet, pénzt (pl. → bakkuszjárás, → sardó vasárnap stb.).

Pócs Éva

mulatságos verbunkos: → tréfás verbuválás

mulattató: középkori, újkor eleji hivatásos előadó, aki könnyű fajsúlyú műsorszámokkal szórakoztatta közönségét. A középkori → énekmondó, ill. → igric, → jokulátor és → regös a 14–15. sz.-ra alacsony rangú mulattatóvá vált; a histrio és mimus , korabeli magyar nevükön: furcsa és csúf eleve mutatványos és szemfényvesztő csepűrágó, bohóc stb. lehetett, de sem a komolyabb, sem pedig a népszerűbb előadók műsorszámairól nem tudunk közelebbit. Már az 1279. évi budai, majd az 1460-as szepesi zsinat tiltja az efféle komolytalanságok megtekintését, ill. meghallgatását. – Míg az énekmondó elnépiesedését írásos források segítségével nyomon követhetjük, a többi mulattatóét nem; az újkori megfelelőket hivatásuk szerint (→ históriás, képmutogató stb.) tartjuk számon. (→ még: képmutogató ének, → mulatónóta)

Katona Imre

mumus: → gyermekijesztő

munkacsapat: egy bizonyos munkafolyamatot végző, együttműködő személyek összessége. A munkacsapat legkisebb egysége az elemi vagy minimális munkacsapat . Ez annyi és olyan nemű, speciális ismeretű személyből áll, amennyi a munkafolyamat elvégzéséhez feltétlenül szükséges (pl. aratásnál az elemi munkacsapat az aratóból és marokszedőből áll). – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967).

Szabó László

munkacsere: a gyalogmunka, igás munka és a gépi munka megfelelő és a szokásjog által jóváhagyott arányú kölcsönös kiegyenlítése. A gyalog emberek a közösség valamelyik igával vagy géppel rendelkező tagját megkérik, hogy segítse ki őket szerszámával, igájával végezze el a szükséges munkát, majd ő ezt gyalogmunkával visszasegíti. A különböző szerszámokkal végzett munkák időtartamát veszik alapul, s többnyire akkor is egy egész napot számítanak, ha nem töltötte ki a munka a napot. A munkacsere a századforduló tájékán vidékenként, sőt közösségenként is igen eltérő számítási arányokat mutatott. A peremvidékek kis falvaiban az alkalom-alkalomért elv is ismeretes volt még, az Alföldön, Dunántúlon pedig 1 igás napért 4 gyalogos napot is számítottak. – Ha a munkacsere nagyon aránytalan, akkor → ledolgozásnak minősül. A munkát cserélők között állandósulhat a viszony, évtizedeken át is együttműködhetnek. Jellegzetes és szilárd kapcsolat alakul ki ÉK-Mo.-on a gazda és a kepés (arató) között a sorozatos munkacsere alapján. A munkacsere a kapitalizmus idején a kis- és középparasztság munkaszervezetét általánosan jellemezte, s mindkét réteg szempontjából egyaránt nagy gazdasági jelentősége volt. A felszabadulás után, a földhöz juttatott parasztság igaerő hiánya miatt, amelyet a háborús pusztítások csak fokoztak, a munkacsere különös jelentőségre tett szert. (→ még: gyalogmunka, → igás munka) – Irod. Szabó László: A paraszti munkaszervezet és társasmunkák a Zempléni Hegyvidéken (Népr. Ért., 1965); Fél Edit–Hofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967).

Szabó László

Munkácsi Bernát (Nagyvárad, 1860–Bp., 1937): nyelvész, etnológus, az MTA tagja (l. 1890, r. 1910). 1880-ban bejárta a csángó falvakat, nyelvüket és szokásaikat tanulmányozta. 1885-ben az MTA támogatásával a Káma folyó vidékén a votjákoknál (udmurtoknál), valamint a szimbirszki csuvasoknál, 1888–89 között Ny-Szibériában a voguloknál (manysiknál) járt gyűjtőúton (1894–97). Sebestyén Gyulával (1898–1910) volt az Ethnographia szerk.-je. 1900-ban megindította Kunos Ignáccal a Keleti Szemle c. folyóiratot. 1904-ben megszervezte a Nemzetközi Közép- és Keletázsiai Társaság Magyar Bizottságát. Az I. világháború idején (1915–18) fogolytáborokban votják (udmurt) és osszét foglyok között nyelvi és néprajzi anyagot gyűjtött. Sikerült megfejtenie Reguly Antal hagyatékának vogul (manysi) szövegeit. Az Ethnographiában több mint 80 néprajzi tanulmánya jelent meg. Jelentős a magyar halászat rokonnépi kapcsolatait vizsgáló műve. – F. m. Votják népköltészeti hagyományok (Bp., 1887); A magyar népies halászat műnyelve (Bp., 1893); Vogul népköltési gyűjtemény (I–VI., Bp., 1914. Hagyatékából Kálmán Béla 2 kötetet rendezett sajtó alá, Bp., 1953, 1963). – Irod. Munkácsi Noémi: Egy nagy magyar nyelvész, M. B. élete (Bp., 1943).

Munkácsi Bernát egyik művének címlapja

Diószegi Vilmos

munkadal: 1. emberi erővel végzett egyszerűbb munkát szervező vagy kísérő dal, amely tartalmilag a tevékenység jellegéhez, formailag annak üteméhez igazodik. – 2. munkavégzés közben – főként a figyelem ébren tartására – énekelt dal, amely a szöveg vagy forma szempontjából nem feltétlenül kapcsolódik az adott tevékenységhez; jelentős részüket → foglalkozási dalként tartjuk számon. A munkadal a líra régi rétegéhez, az → alkalmi költészethez tartozik. (Így szerves része a → népköltészetnek, az → hősköltészetnek, a primitív költészet nek is.) Egyes kutatók a varázsdal mellett talán a legrégibb műfajnak tartják, mások viszont a szabályozott ütemek és formák miatt, legalábbis egyes fajtáit viszonylag kései fejleménynek tekintik. Világszerte elterjedt műfaj, jelentőségét fokozatosan veszítette el, főként a kétkezi munka gépesítése szorította ki. Változatos típusai (eltérő szempontok szerint osztályozva): a szóló- vagy karének; változó vagy egyenletes ütemű, a munkához tartalmilag-formailag alkalmazkodó vagy attól független, ill. az egyes munkafajtákhoz (fejés, fonás, őrlés, szövés stb.) kapcsolódó különleges dalok. A munkadal tartalmi-formai-funkcionális szempontból tehát rendkívül sokféle, különböző válfajait mindkét nem bármely korosztálya énekelhette. Az egyszerű szó-, szólam- és sorismételgetéstől kezdve strofikus formákon át szinte az epikus énekekig változatos megnyilvánulásaival találkozhatunk. Közös, általános vonásuk többnyire mindössze annyi, hogy a dallam és a szöveg valamilyen módon igazodik a munkához. – Egyes népek (pl. görögök, grúzok) meglepően sokféle, mások (pl. mongolok, finnugorok) viszont kevés munkadalt ismernek; ez utóbbiak közé tartozik a magyar is. A középkori Szent Gellért-legenda említi az első hazai munkadalt, mely a kutatók többségének véleménye szerint magyar nyelvű őrlődal lehetett. (Megalapozatlan a több szólamú énekkel, valamint a → tekerővel kapcsolatos magyarázat.) Viszonylag kevés újkori magyar munkadalt ismerünk, ezek különféle munkákhoz fűződő, egymástól elütő típusok, amelyekből alig egy-két közeli változat van. A régi, hagyományos munkákhoz (fejés, köpülés, kaszafenés, kender- és lenmunka, őrlés stb.) általában régiesebb, az újkori munkafajtákhoz pedig (cölöpverés, kovácsolás, szegecselés stb.) inkább új stílusú dalok kapcsolódnak. Műfajilag, funkciójukat tekintve a munkadalok között van dallam nélküli → mondóka (kaszafenő: -Kis kaszám, kaszáljál!...; vajköpülő: -Falu végin hasas lány...), játékdal (lenezés: -Elvetettem kenderkémet felibe...), → szerelmi dal (-Kovács pengeti a vasat...), → csúfoló (-Mennél jobban fölemeli...), továbbá epikus ének , ill. ritmikus prózában elmondott → láncmese ( → fejőnóta) is. Formailag valamennyi típus igazodik a munka üteméhez, tartalmilag viszont alig egy-kettő, esetleg egyetlen versszaka, mint a cölöpverő nótá nak. Munkadalaink egy részének ( → bakternóta, fejőnóta stb.) nemzetközi párhuzamait is ismerjük, az újkori cölöpverő nóta német → refrénje (’einmal auf, zweimal auf’), továbbá szegedi elnevezése (digónóta) idegen eredetre vall. – A magyar szakirodalom a munkadalok 2. csoportját (pl. → aratódal, → cséplődal, → fonódal stb.) nem tekinti ide tartozónak. – Irod. Bücher, Karl: Arbeit und Rhythmus (Leipzig, 1924); Maróthy János: Az európai népdal születése (Bp., 1960); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).

Katona Imre

munkamegosztás: a munkának mint egységes folyamatnak összehangolt széttagolása bizonyos társadalmilag meghatározott emberek, csoportok között úgy, hogy a széttagolás ellenére a munka mint folyamat továbbra is egységben marad. A munkamegosztás alapvető célja, hogy az egyének, csoportok termelő tevékenységüket a leggazdaságosabban fejthessék ki. A munkamegosztás konkrét formáját alapvetően meghatározza a munkaeszközök fejlettségi foka, milyensége és a társadalmi viszonyok, a konkrét társadalmi környezet. A munkamegosztás jellege szerint megkülönböztetünk: → területi munkamegosztást, → nemek szerinti munkamegosztást, → kor szerinti munkamegosztást, a munkaeszközök jellege és fejlettségi foka szerint → technikai munkamegosztást és → technológiai munkamegosztást. (→ még: üzemszervezet ) Irod. Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza (Bp., 1966); Bartha Antal: A magyar társadalom a IX–X. században (Bp., 1968).

Szabó László

munkanéző, munkaszerző : idénymunkások közös megbízottja, aki a helyszínre utazva tárgyalt a munkaadóval és közvetített közte és a munkavállalók között. Idővel egyrészt a → bandagazda, másrészt az → emberkereskedő személye szorította háttérbe. Aratási munkanézőre (búzanéző néven) már a múlt század közepéről van adatunk; ő tárgyalt, egyezett meg, gondoskodott munkásokról, társai a költségeit megtérítették és fáradságát honorálták. A legtöbb bandagazdaként működött tovább. A kubikos munkanéző idősebb, tapasztalt és vállalkozó szellemű munkás volt, aki már tavasszal járta az országot. Ha saját elhatározásából tette, eredményes közvetítés esetén költségeit megtérítették és rendszerint bandagazdának fogadták el társai. Gyakoribb eset volt, amikor egy-két embernek útiköltséget adtak össze, hogy szerezzen munkát. Sem az ügynök, sem az írásbeliség nem küszöbölte ki őket teljesen, mert a nagy távolság, a megbízhatatlan ígéretek és főként a részleteiben nem ismert munkafeltételek miatt mindig szükség volt ilyen helyszíni terepszemlére és személyes alkudozásra; a kubikostömegek csak megnyugatató válasz esetén keltek útra. Sokszor maguk a vállalkozók kérték megbízható szakmányos kiküldését. Hasonló volt a helyzet summásmunká n is, ahol a → summásgazdák folytattak levelezést vagy keltek útra és tárgyaltak személyesen; ők azonban több kiváltságot szereztek maguknak. (→ még: embervásár) – Irod. Katona Imre: Vándormunkások toborzása a kapitalista Magyarországon (Ethn., 1958).

Katona Imre

munkasarok: a sarkos berendezésmód ( → szobaberendezés ) szabályai szerint elrendezett parasztszobák legkevésbé megbecsült része, a tüzelőberendezés környéke. Hátsó sarok elnevezése is ismert. Ez volt a hétköznapi cselekmények, piszkos munkák végzésének a helye, itt tartózkodtak a gyermekek, a kevésbé becsült idegenek, s korábban nagyrészt az asszonyok is. Ennek megfelelően a munkasarok egyszerűbb bútordarabokkal, használati tárgyakkal volt berendezve, ellentétben a szoba fő szögletével, az ünnepélyes cselekmények számára fenntartott → szentsarokkal. – Irod. Luby Margit: A parasztélet rendje Szatmár megyében (Bp., 1935); Ränk, G.: Das System der Raumeinteilung in den Behausungen der nordeurasischen Völker (I–II., Stockholm, 1949–1951); Gunda Béla: A társadalmi szervezet, a kultusz és a magyar parasztszoba térbeosztása (Az MTA I. Oszt. Közl., 1961); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

K. Csilléry Klára

munkásdal: részben a foglalkozási, részben a történeti-politikai dalok válfaja, a mezei és ipari munkások körében ismert, életükről, érzelmeikről, gondolataikról és törekvéseikről szóló lírai tömegdal. A munkásköltészet, azon belül az ún. → munkásfolklór legelterjedtebb műfaja. Lényegében az → iparosdal és → parasztdal megfelelője azzal az eltéréssel, hogy míg azok nagyobb része → népdal, a munkásdalok zöme átmeneti, félnépi, ill. határozottan → műdal, mely hivatásos művészek alkotása, és az írásbeliség állandó jelenléte miatt csak kevéssé folklorizálódott. – Két fő csoportja eredetét és összetételét tekintve eléggé eltér: 1. a mezei munkásdal ok túlnyomó többsége átalakított népdal, folklorizált műdal, amely legkönnyebben foglalkozás szerint ( → aratódal, → béresdal, → cséplődal, → gányónóta, → kubikosdal, → summásdal, → szolgadal) csoportosítható, nem mindig könnyű azonban a parasztdaltól való elválasztásuk. Mindenesetre a különbözés egyetlen szó cseréjétől a teljes átalakításig terjedhet, de az önálló alkotás kevés. A mezei munkásdalokat sem a birtokos parasztság, sem az ipari munkásság nem ismerte, sőt az egyes foglalkozások egymástól is a legritkább esetben kölcsönöztek csak. (Az ipari munkásdalok viszont alig köthetők foglalkozáshoz.) A mezei munkásdalok egészükben véve a munkakezdés és -végzés alkalmai közé illeszthetők, az ilyen események érzelmeiről szólnak, az alkotások jelentős része → panaszdal, → szerelmi dal, valamivel kevesebb csak a → bordal és a → csúfoló, az elszegődésről, a felmondásról és magáról a munkáról nagyjából egyenlő számú, de nem túlzottan sok munkásdalt ismernek. A mezei munkásdalok nem érik el az ipari munkásdalok, főként a → munkásmozgalmi dalok tudatosságát, ez utóbbiak közül sokat átvesznek, különösen a szabadabb vándormunkások. – 2. Az ipari munkásdal ok eredete, összetétele és eszmei tudatossága gyökeresen eltér: ez az új osztály csak kevés népdalt ismert, még kevesebbet alakított át, inkább a korabeli → magyar nóták dallamára húzott rá új szöveget; az ipari munkásdalok nagyobb része azonban hivatásos és tudatos (szöveg- és zene-) szerzői alkotás, az osztályharc szellemi fegyvere, munkásmozgalmi dal. Az ipari munkásdalok foglalkozás szerint nem csoportosíthatók, legfeljebb a → bányászdal tekinthető önálló kategóriának; nem képviselnek egységes (szöveg- vagy dallam-) stílust sem, így a tartalmi-funkcionális csoportosítás látszik legmegfelelőbbnek (május 1., 1918–1919, az 1930-as évek ún. válságdalai, vörös zászló, túra, kultúrmozgalom, ifjúmunkás stb. dalok), ezek közül főként a → békedal, → börtöndal, → sztrájkdal és a → tizenkilences katonadal a legönálóbb csoport, a többi besorolható a munkásmozgalmi dal kategóriájába. – A munkásdal-kutatás fiatal, mindössze néhány évtizedes tudományág, éppen ezért is sok még a megválaszolatlan kérdés. Máig több a gyakorlati (munkásmozgalmi), mint az elméleti dalkiadvány. Nálunk az 1950-es évek óta foglalkoznak vele, időközben azonban e munkaközösségek többször cserélődtek, nem valósult meg a kívánt módon a tudományközi együttműködés sem. Ezért is ingadozik még a tudományos közvélemény is a szükségtelen két véglet: az alá- és a túlbecsülés között. Annyi mindenesetre már bizonyosra vehető, hogy főként az ipari munkásdal túlnő a népdal kategóriáján, inkább műdalnak tekinthető. Eszmeileg is tudatosabb amannál, nem magánéleti, hanem közéleti kérdésekkel foglalkozik inkább. Mivel a mindennapi szellemi közelharc fegyvere és tömegek használják, elsősorban az adott korszak divatos, könnyen megjegyezhető dalaira épít. A szöveg- és dallamszerzők zöme nem a kor legnagyobb költői és zeneszerzői közül kerülnek ki, bár a kultúrmozgalom (ének- és zenekarok, színjátszó csoportok) azok műveit is igyekeznek megismertetni a tömegekkel. – A daltanulás majdnem mindig írásbeli forrásokra támaszkodik, a szóbeliségnek csekély a szerepe, sokszor éppen másodlagos: a hatósági üldözések, az illegalitás megőrzése miatt volt rá főként szükség. A munkásdalok az új osztály viharos élettörténetének megfelelően rendkívül gyorsan változnak, kevés közöttük a hosszabb életű. Mindezek miatt is nehéz a munkásdalokat esztétikailag értékelni, hiszen harci fegyverként forgatták, magukon viselték tehát a sietség, a csiszolatlanság, sőt olykor a tömegelfogultság bélyegét is. Szerepüket mindenesetre jól betöltötték, forradalomra mozgósították az osztály legjobbjait, ugyanakkor közelebb vitték őket a hivatásos költészethez is. Az ipari munkásosztály és mozgalmának jellegéből következően a munkásdal közvetlenebbül nemzetközi (fordítások, dallamok átvétele), mint a hagyományos népdal; helyi színezete, néphez, foglalkozáshoz kötöttsége is jórészt megszűnt. A kisipari munkások (inasok, segédek stb.) dalait nem ismerjük, a céhes → vándorénekre vannak mindössze adataink. (→ még: agrármozgalmi dal, → amerikás dal, → kortesdal, → munkadal) – Irod. T. Szerémi Borbála: Magyarországi munkásdalok (Bp., 1955); Maróthy János: Zene és polgár – zene és proletár (Bp., 1966); Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal (szerk.): A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).

Katona Imre

munkásfolklór: a hagyományos folklór jelenségeinek megfelelő vagy azokból származtatható jelenségek összessége a munkásság kultúrájában. A → folklór definíciójától függ, mit is tartunk társadalomtörténeti értelemben munkásfolklórnak. Ha a folklórt az osztálytársadalmak kizsákmányolt osztályainak teljes társadalmi tudataként határozzuk meg, a kapitalizmus időszakában ide tartozik a munkásosztály teljes társadalmi tudata is. Ekkor is kérdéses azonban az, hogy a korábbi társadalmi formációkban (antikvitás, feudalizmus) beszélhetünk-e a szó szoros értelmében vett munkásfolklórról. Általában inkább csak ennek előzményeivel számolnak, s a munkásfolklór kezdeteit a kapitalizmus kezdeteivel kapcsolják össze. Ilyen értelemben a legrégibb munkásfolklórt a középkor bányászai és céhes munkásai, majd gyári munkásai testesítik meg, Európa néhány hamar indusztrializálódott területén. A hazai későbbi iparosítás következtében a magyar munkásfolklór jóval később, csak a múlt században alakult ki, és a munkásság összetételének, nemzetközi kapcsolatainak megfelelően ekkor is inkább a német (és kisebb mértékben a cseh) munkásfolklór közvetlen befolyása alatt. A kései kialakulás következtében a magyar munkásfolklór meglehetősen szűk területre korlátozódott: ismerünk → munkásdalokat (ezek egyik alcsoportjának tekinthető a munkásballada), a prózai folklórból mesék és mondák kerültek elő a munkások köréből, ezeket azonban túlzás lenne minden további nélkül munkásmeséknek stb. nevezni. Valószínű viszont, hogy a régebbi múltra visszatekintő hazai bányászkultúra megteremtette a maga bányászmondáit, és szokásvilága is sajátosnak mondható. A munkásszínjátszás és általában az öntevékeny munkásegyüttesek munkája (ezek legtöbbször a munkásotthonok és a szakszervezetek köré csoportosultak) már nem tekinthető folklórjelenségnek. Hasonló a munkásirodalom is, a politikai harcban tollat ragadó, esetleg élményeiket, életüket leíró munkások alkotásai már egyéni jellegűek. A munkásmozgalomban a sajtónak nagy a szerepe, de igen kevés figyelmet fordít a folklórra. Szélesebb értelemben a munkásfolklór jelenségei közé lehet sorolni mindazt, ami közösségi jellegű alkotás, és a munkásság körében él. Ilyen módon az agrárproletárok és vándormunkások révén a hagyományos folklór vagy közösségi művészet számos alkotása kerül a munkásság közé. A politikai és gazdasági harcok egész művészete (dalok, versek, szokások, zászlók, jelvények, sajátos öltözetek, felvonulások, ünnepek stb.) ilyen jellegű. A legnépszerűbb alkotások nemzetköziek (mint a munkásdalok többsége), ha ismerjük is szerzőjüket (pl. a Marseillaise, Internacionálé esetében), konkrét funkciójukban tömegdal okként, ill. a közkeletű művészi kultúra elemeiként élnek. Ennek következtében szoros a kapcsolat a munkásfolklór és a tömegkultúra között. A munkásfolklór értékelésében különböző korszakokat különböztethetünk meg. A hagyományos magyar folklorisztikai kutatás huzamos ideig nem vett tudomást e jelenségről, ill. ha foglalkozott vele, a hagyományos folklór megnyilvánulásaitól nem különböztette meg. A munkásmozgalom ideológiai vezetői sem becsülték sokra. A szociáldemokrata művelődéspolitikusok ugyan rendszerint utaltak arra, hogy az új „munkásműveltség” nemzeti hagyományokra épít, ezt azonban nem a folklórban vélték megtalálni. Az ezzel a véleménnyel többé-kevésbé állandóan szemben álló „proletkult” elmélete (amely a magyar szociáldemokrata és kommunista munkásmozgalomban ugyan kisebbségben volt, de a hivatásos avantgarde művészetben uralkodónak nevezhető) mereven szakít a múlttal, és ennek következtében a folklórral is. – E nézetek a felszabadulás után változtak meg gyökeresen. Megszületett a „munkásműveltség” új, sokkal szélesebb koncepciója, amely a munkásfolklór jelenségeit is elvben elismerte. Az 1950-es évek kezdetétől pedig – szovjet mintára – folkloristáink is megkezdték a munkásfolklór és általában a városi néprajz kutatását. Ennek során ipari vidékeinken tetemes vizsgálat indult meg, és ez gazdag, bár egyenetlen anyagot eredményezett. Különösen a munkásdal kutatása járt eredményekkel, e kategóriát azonban nem választották el a → politikai dal és a tömegdal kategóriáitól, és publikációkban nem követték a folklorisztika vagy a filológia gondosságát. A prózai hagyományok nagyobb arányú kiadására nem került sor. Az évtized végére a munka meglassult, és az elméleti megalapozatlanság következtében a folkloristák letettek folytatásáról, a munkásfolklór kutatása ily módon más tudományszakok (munkásmozgalom története, zenetörténet, irodalomtörténet, történettudomány, szociológia) feladatává vált. A folkloristák csupán a hagyományos folklórból való átmenet kérdéseivel foglalkoztak, ami csak igen kis része a munkásfolklór kutatásának. Az utóbbi évtizedben igen megerősödött nemzetközi összehasonlító kutatás módszertani eredményei is ismeretlenek maradtak a magyar kutatók előtt. Az utóbbi évtizedben összegező munkáig jutott el az angol, német, cseh, szovjet munkásfolklór-kutatás: a munkásdalok és balladák tematikus monográfiái jelentek meg, az eddigieknél sokkal gondosabban választják el egymástól a „munkásdal”, „demokratikus népdal”, „munkásmozgalmi dal”, „tömegdal”, „politikai dal” stb. kategóriáit, megkülönböztetik egymástól a szorosabb értelemben vett munkásfolklór jelenségeit a kortársi eseményekkel foglalkozó alkotásoktól. A munkásfolklór esztétikai értékelése szerényebb és megbízhatóbb, szakszerűbb. A magyar munkásfolklór-kutatás körében a munkásdalkutatás érte el a legismertebb eredményeket. Egyrészt magas szintű elvi és művészeti általánosításokat hozott létre, másrészt a többi népekhez képest szerényebb magyar munkásfolklórt olykor mesterkélt eszközökkel igyekezett a valóságnál gazdagabbnak feltüntetni, társ nélküli alkotásokat is a folklór keretébe illesztett. A hivatásos művészet és a munkásfolklór kapcsolatait eddig csak a dalszövegek és dallamok vizsgálata terén tárták fel, a munkásszínjátszás kutatása kezdeti szinten áll, egyéb művészi termékeket tüzetesebben nem vizsgáltak. A munkásotthonokról történeti és nem folklorisztikai munkák jelentek meg. Újabban a szociológia a maga szempontjai szerint foglalkozik a munkásműveltség kutatásával. Művelődés- és neveléstörténetünk lényegileg nem tárta fel a munkásfolklórhoz is sorolható jelenségeket a maga szempontjából. Külön kérdéskör napjaink eleven munkásfolklórjának a vizsgálata. E problémát érdemben nálunk még nem vetették fel, jóllehet az amatőr művészet tényei újabban egyre szélesebb körű népszerűségre tettek szert. (→ még: bányászdal, → bányaszellem, → bányászepika, → céh, → farbőrugrás ) Irod. Peuckert, W.–Erich: Volkskunde des Proletariats (Frankfurt, 1931); Dégh Linda: Útmutató a munkásosztály néprajzi vizsgálatához (Bp., 1953); Dömötör Tekla: Vita a munkásosztály néprajzi kutatásának problémáiról (Bp., 1955); T. Szerémi Borbála: Magyarországi munkásdalok (Bp., 1955); Bausinger, H.: Volkskunde in der technischen Welt (Stuttgart, 1961); Gelgardt, R. R.: O szravintyelnom izucsenyiji rabocsevo folklora (Szovjetszkaja Etnografija, 1962); Maróthy János: Zene és polgár – zene és proletár (Bp., 1966); Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal (szerk.): A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968); Steinitz, W.: Deutsche Volkslieder demokratischen Charakters (Berlin, 1972); Voigt Vilmos: Napjaink néprajza (Magy. Filozófiai Szle, 1972); Nagy Dezső: Ajánló bibliográfia a magyar munkáshagyományok kutatásához (Bp., 1977).

Madarassy László egyik művének címlapja

A parasztdaltól a munkásdalig c. kötet címlapja

Voigt Vilmos

munkásmozgalmi dal: a történeti-politikai jellegű mozgalmi dal válfaja, a szervezett ipari munkásságnak az osztályharc céljait szolgáló lírai tömegdala. Az ipari → munkásdalok zöme munkásmozgalmi dal, többségében hivatásos (szöveg- és zene-) szerzők alkotása; eredete, tudatossága és szerepe révén is ez a daltípus áll legmesszebb a → munkásfolklórtól. Majdnem kivétel nélkül baloldali (szociáldemokrata, kommunista) pártok és érdekvédelmi tömegszervezetek (szakszervezet, földmunkásszövetség stb.) harcaihoz kapcsolódik, innen a párt vagy pártos költészet megjelölés, míg a demokratikus, ellenálló vagy tiltakozó és a forradalmi jelző mögött nem mindig kell szervezett erőt feltételeznünk. A bérmozgalmak önálló dalcsoportja a → sztrájkdal, a választási harcoké pedig (a nem mindig mozgalmi vagy baloldali) → kortesdal. A munkásmozgalmi dalnak részben önálló csoportja, részben vele párhuzamos alakulás az → agrármozgalmi dal. Története és kutatása, valamint esztétikai kérdései egyezők a munkásdalokéval. Terjesztésében nagy szerepet játszottak az ének- és zenekarok, egyéb kulturális és sportszervezetek. A könnyű elsajátítás kedvéért gyakran használtak fel korabeli divatos → népdalokat (→ Kossuth-nóta), → indulókat, → magyar nótákat (-Édesanyám is volt nékem; -Ez az én szeretőm; -Jaj, de magas, jaj, de magas ez a vendégfogadó; -Házunk előtt mennek el a huszárok; -Páros élet a legszebb a világon... stb.) és egyéb → műdalokat (-Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted!...), valamint népszerű opera- és operettáriákat (-Bánk bán bordala) és egyéb dalokat is (Sorrentói szerenád; Solvejg dala stb.). A munkásmozgalmi dalok dallamának jelentős része zeneszerzői alkotás; sok az ismeretlen eredetű. Az ismert zeneszerzők és kórusvezetők tábora meglepően széles, változó; rendszerint néhány alkotásuk terjedt el (Arma Pál, Hamburger Jenő, Kozma Artúr, Stark Henrik, Szabó Ferenc, Szalmás Piroska, Vándor Sándor és mások). Rajtuk kívül természetesen ún. klasszikus zeneszerzők műveit is ismerték, énekelték, ill. előadták (pl. Bartók Béla, Kodály Zoltán és mások műveit). A szövegírók tábora természetesen még népesebb, ugyanakkor vegyesebb és változékonyabb is egyszersmind: földmunkás, nyomdász, néptanító, hírlapíró, ügyvéd, hivatásos költő és számos más foglalkozású található köztük, aki fordított, átköltött vagy új dalokat alkotott (Csizmadia Sándor, Csorba Géza, Farkas Antal, Gáspár Imre, Gyagyovszky Emil, Hidas Antal, Mónus József, Szatmári-Szatyi Sándor, Vanczák János és sokan mások). A munkások szívesen szavalták Ady Endre, Petőfi Sándor, Várnai Zseni és mások verseit. – Az ipari munkásosztály és szervezetei, valamint harcai jellegéből következően kezdettől fogva intenzív és közvetlen a nemzetközi hatás: dallamok és szövegek átvétele, fordítása és átírása, átköltése formájában; esetenként a dallam és a szöveg útját külön-külön követni nem mindig könnyű. Magyar viszonylatban a Monarchia idején a német-osztrák hatás érvényesült, később is megmaradt ugyan, de kevésbé intenzívnek (pl. -Munka hadának a lépése dobog... kezdettel a bécsi munkásinduló, melyet később a Szovjet Vörös Hadsereg indulójának dallamára énekeltek; az Erich Weinert–Hans Eisler-féle Roter Wedding, melyből a -Vörös Csepel... keletkezett; a -Wer kommt von der Höh’?... kezdetű német diákdal, mely nálunk -Az állam bajban van... kezdettel terjedt el stb.). A mozgalom befogadta a korábbi forradalmak indulóit (az 1792-es francia Carmagnole-t, az egykorú Rouget de l’Isle-féle Marseillaise-t; ez utóbbi dallamára Gáspár Imre -Föl dalra, társak!... kezdettel Munkás-Marseillaise-t is írt, mely magyar fejlemény; a svájci Andreas Hofer-féle induló, az orosz Dubinuska-Bunkócska stb.). Kezdettől „hivatalos” indulóként szerepelt az Eugène Pottier és Pierre Degeyter-féle Internacionálé (1887–88), melyet több ízben is magyarra fordítottak. 1917-től vált jelentőssé az orosz, ill. szovjet hatás (-A proletár áldozata vér; -Fel, vörösök, proletárok!... stb.), s minden olyan népé, amely forradalmi szabadságharcot vívott (a lengyel Warszawianka, az olasz -A vörös gárda c. induló, az -Avanti popolo!, a spanyol polgárháborús -No passaran!... és sok más). – A magyar munkásmozgalmi dalokat tartalom és politikai szerepük szerint lehet legkönnyebben csoportosítani, s ezek egyszersmind időrendet is adnak. A korábbi réteghez tartozó dalcsoportok közül fontosabbak: a május elsejéről (-Itt van újra május elseje; -Május reg bíborpírja; -Indulj, munkás, tüntetésre...), a vörös zászlóról (-Piros zászlónk, vörös zászlónk lobogtatja a szellő...) szóló dalok, valamint a sztrájk- és kortesdalok s egyéb egyleti dalok (-Proletárok, egyesüljetek!...). Népszerűek voltak a klérusellenes gúnydalok (-Aranyozzák a templomunk oltárát; -Megverte a sors A mi kis falunkat...). A régi réteghez tartoznak az agrármozgalmi dalok is. Külön csoportot képeznek a Magyar Tanácsköztársaság dalai (-Napkeletről zúgó szelek szárnyán; -Zengjük a dalt üde, mámoros ajakkal...), köztük a → tizenkilences katonadalok. A két háború között az üldözések következtében legismertebbek a panaszos, elégikus, de eszmeileg bizakodó → börtöndalok, a harcos, gúnyos és kíméletlen Horthy- és rendszerellenes gúnydalok (-A Boráros téri hidat; -Bethlen Pista vadászik; -Az állam bajban van... stb.), a leleplező válságdalok (-Ringy-rongy a göncünk, cafatos; -Munkát, kenyeret!...); ezekkel párhuzamosan „élednek fel” újra az agrármozgalmi (parasztmozgalmi) dalok is. A szervezeti, egyleti élet dalai között vannak a szociáldemokrata és kommunista kórusdalok (-Zászlónk kibontva, büszkén leng; -Madrid határán állunk a vártán...), az ifjúmunkás indulók (-Az ifjú gárda; -Munkásfiú, munkásleány...), az ún. túradalok (-Gyalogolunk, barangolunk...), a különféle sportmozgalmak indulói. Jelentős dalcsoport az új. szocdemcsúfoló (-Conti utca gyászban van; Földmunkások Szövetségét, ebadta! – Már minálunk, elvtárs...). – Hasonlók voltak a szomszéd országok magyar munkásmozgalmi dalai is, a szövegeket természetesen honosították (pl. Romániában a -Pesti utcák kövére... helyett így énekelték: -Grivicai utcák kövére; -Vörös Csepel, vezesd a harcot!... helyett -Vörös CFR, vezesd a harcot!...). Önálló csoport a II. világháború végén alakult jugoszláviai Petőfi-partizánbrigád dalkincse: legkedveltebb dalaik egyike volt -Elvtárs, a sorsunk: rögös úton járni; átalakítottak népszerű katona- és magyar, valamint nemzetközi munkásmozgalmi dalokat, vettek át délszláv énekeket is (így pl. szlovén népdal dallamára énekelték -Ha a munkás harcra kel Tüzes szóval, fegyverrel; -Magas hegyek ormain tanyánk...). (→ még: amerikás dal, → bányászdal, → békedal, → politikai dal, → történeti ének ) Irod. Rajta, rajta, proletárok! (Bukarest, 1954); T. Szerémi Borbála: Magyarországi munkásdalok (Bp., 1955); Pálinkás József: Népünk szabadságmozgalmának dalai (Bp., 1959); Szatmári Antal–Pálinkás József: Hej kenyér, barna kenyér! (Bp., 1964); Katona Imre–Maróthy János-Szatmári Antal (szerk.): A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968); Király Ernő: Vajdasági magyar munkásmozgalmi dalok nyomában (Újvidék, 1969); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).

Katona Imre

munkáspiac: → embervásár

munkássá válás: a kapitalizmus fejlődésének mind nagyobb tömegeket érintő társadalmi kísérő jelensége, egy kínos, hosszas és meg-megszakított ütemű folyamat, amelynek során a termelőeszközeitől megfosztott (vagy azokkal nem rendelkező) agrárnépesség nagy tömegei kénytelenek valamely munkaadónál meghatározott bérért dolgozni, továbbá életformájuk és foglalkozásuk megváltoztatásával (mely rendszerint lakóhelyük elhagyását is jelenti) hasonló módon ipari munkavállalásra áttérni. Bár a mezőgazdasági → napszámos-, → részesmunkák, → summásmunkák és egyéb munkák is fokozatosan munkássá formálják át a parasztot, e folyamat olyan lassú, hogy olykor évszázadokig, de legalábbis nemzedékeken át tarthat, és a hagyományos életforma, foglalkozás, továbbá a földszerzés vágya miatt soha nem fejeződik be teljesen. Mindenesetre a mezőgazdasági → vándormunkások jutottak legközelebb a munkássá válásig. E tekintetben jóval nagyobb szerepük volt a közvetítő iparágaknak, így a különféle → építőmunkás és → erdőmunkás, → kubikosok, továbbá a → pályamunkások, → rakodómunkás, szállító-, útmunkás és → vasútépítő munkások a mezőgazdasági dolgozóknál jóval közelebb jutottak az ipari munkás fogalmához. Még az ilyen átmeneti (már nem paraszt, még nem munkás; paraszt és munkás egy személyben; félig paraszt, félig munkás, ahogyan a korabeli közírók őket jellemezték) típusok kialakulása is hosszas folyamat, sokáig jellemző életformájuk a → kétlakiság és az átmeneti helyváltoztatás: a vándorlás ( → vándormozgalom) vagy ingázás . A kubikmunkát pl. az első nemzedék még a mezőgazdasági munkák szüneteiben (kora tavasszal, késő ősszel, esetleg télen is!) folytatta, majd lassan megfordult a sorrend: csak az ún. fagyszabadság idején vállaltak otthon alkalmi munkákat, s végül kevesek építő- és egyéb ipari munkásokká szakosodhattak. A vasúti munkára előbb az építkezések közelében lakó, majd a távolabbi helységek agrárproletárjai vállalkoztak; minél kevesebb földjük volt, annál hosszabb időre és nagyobb távolságra szegődtek el, s végül egy részük pályamunkássá szakosodott. Hasonló fokozatos iparhoz kötődés tapasztalható az ún. vidéki ipari üzemek munkásainak összetételében is, különösen a mezőgazdasági (cukor-, dohány-, kender-, malomipar, szeszgyár stb.) és az építőipari (fa- és fűrésztelep, téglagyár stb.) jellegűek esetében. Bár mindezek szorosan kapcsolódnak a mezőgazdasághoz és e munkák zömükben különösebb szakértelmet, nagyobb gyakorlatot sem kívánnak, a mezei munkások rendszerint télen kerestek itt munkaalkalmakat és nyaranként visszaözönlöttek a földekre. (Az 1894-ben alapított szegedi dohánygyár első évtizedeiben pl. összesen 3000 munkást foglalkoztatott, ebből 2000 volt mezei, akik csak a téli hónapokban vállaltak munkát, míg csak éves szerződésekkel oda nem láncolták őket.) E vidéki üzemek munkásai a közvetlen környékből kerültek ki, legfeljebb a szakmunkásokat hozták távolabbról. (A hatvani cukor- és a selypi téglagyár miatt pl. a 6 környező községben krónikus mezőgazdasági munkaerőhiány lépett fel.) Hasonló a helyzet a bányászat terén is: palóc vidékeken élesen elkülönült az ún. telepi (vidékről hozott szakmunkások, kik külön negyedben laktak) és a falusi (helybeli félig még paraszt) bányászok két rétege: az elsők állandóan, az utóbbiak csak a téli hónapokban szálltak a mélybe. Egy-két nemzedék múltával egységesült a vidéki bányászság is. Még nehezebb kérdés volt a lakóhely megváltoztatása, az elköltözés: az Udvarhely m.-i parasztok télire Petrozsény és Lupény környékére mentek a szénbányákba dolgozni; éveken át próbálkoztak legalább annyi pénzt gyűjteni, hogy otthoni kis földecskéjüket kiegészíthessék. Ha ez nem sikerült, tenyérnyi parcelláikat is eladva, a bányák és ipartelepek köré települtek. Így vidéken is megtörténetett az iparhoz való végleges kötődés, elkülönült a szak- és segédmunkások két rétege, ám az ipar erőtlen fejlődése, felszívó erejének gyengesége miatt a mezőgazdasági dolgozók jelentős része kénytelen volt nagyobb városokba özönleni vagy Amerikába kivándorolni. A városba költözés, az ottani ipari munkássá válás éppoly fokozatos, mint a vidéki: az ipari város előbb saját környéke „felesleges” munkaerejét szívta fel, majd mind távolabbról érkezett az utánpótlás. (A századforduló Budapestjét gyakorlatilag az egész ország lakossága duzzasztotta, beleértve a nemzetiségeket is; környékéről és magából a fővárosból értelemszerűen alig volt viszont kivándorlás.) Bp.-en a „vidékiek” először éppúgy keresték a könnyebben elsajátítható munkaköröket, mint egyebütt: segéd- és betanított üzemi munkások lettek, de a közlekedésben és a szolgáltató iparokban is ők helyezkedtek el elsősorban. (A századforduló idején pl. a vasmunkások, a szakmunkások, továbbá az ún. örökletes réteg tagjai között alig volt paraszti származású.) Ők alkották az ipari tartaléksereget, belőlük kerültek ki a kapusok, a házmesterek, a különféle altisztek stb. is. Ők laktak a városok peremén, esetleg már kertes házikókban; sokáig tartották vidéki (rokoni és gazdasági) kapcsolataikat. Gyorsabb lett az életformaváltás, ha a fő keresőt családja is követte. Igyekeztek egy-egy üzemen, munkakörön belül csoportosan elhelyezkedni (Tura férfilakossága pl. gyakorlatilag vasutas és vasúti munkás volt!), egymásnak munkalehetőséget és szállást kerestek. Ha netán konjunkturális lehetőség adódott, visszatértek a mezőgazdasághoz: alkalmanként a nyári munkák idejére, földvásárlás esetén pedig gazdálkodni is. A második-harmadik városi nemzedék azonban igazi: szervezett, öntudatos munkássá vált. – A Ny-európai fejlődéssel ellentétben, nálunk a munkássá válás nem deklasszálódást, hanem széles paraszti és agrárproletár-tömegeknek társadalmi emelkedést jelentett. (→ még: agrármozgalom) – Irod. Lackó Miklós: Ipari munkásságunk összetételének alakulása, 1867–1941 (Bp., 1961); Vasszínű égbolt alatt (szerk. Meggyesi János, Bp., 1961); A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914 (II., szerk. Szabó István, Bp., 1965).

Katona Imre

munkássuba: → suba

munkásvállalkozó: → alvállalkozó

munkaszervezet: a társadalomnak a munka elvégzésére létrehozott → akcióközössége, amely hosszabb időn át állandóságot mutat, s ezért jellemző módon tükröződnek benne a kor gazdasági, társadalmi viszonyai, egy szűkebb közösség hagyományai. A munkaszervezet mindenkori jellegét alapvetően meghatározzák a munkaeszközök és a társadalom. A munkaeszközök jellege (formája, technológiája), fejlettségi foka (az összes munkaeszközök által képviselt termelési szint) ugyanis megszabja a konkrét munkafolyamat összetettségét ( → technikai munkamegosztás ) , s a társadalmi viszonyok, ill. a konkrét társadalmi környezet kijelöli az egyének, csoportok helyét a munka folyamatában, azok rendszerében. A munkaeszközök által meghatározott konkrét munkafolyamat, mint tevékenység, s a társadalom által megszabott hely és szerepkör a munkafolyamatok rendszerében együttesen a munkaszervezet alapvető viszonyait alkotják. A munkaszervezet alapvető viszonyaiból fejlődnek ki a munkavégzés folyamán a munkaszervezet másodlagos viszonyai, azok az emberi kapcsolatok, amelyek már a munkaszervezet kizárólagos sajátjainak, termékeinek tekinthetők (pl. a munkafolyamat irányítása, speciális munkacsapatok stb.). A munkaszervezet alapvető célja, hogy az adott gazdasági, társadalmi szinten az egyének, csoportok a leggazdaságosabban fejthessék ki termelő tevékenységüket. Az alapvető célon túl a munkaszervezet egyéb célokat is szolgálhat, ám ezek befolyásolják a termelés hatékonyságát ( → munkaszervezet funkciói, → paraszti munkaszervezet ) . A munkaszervezetnek két nagyobb csoportját különítjük el: 1. organikus képződésű munkaszervezetek , amelyeket a közösség belső erői az élet természetes folyamatában, külső beavatkozás nélkül alakítanak ki; – 2. organizált munkaszervezetek , amelyeket a közösségen kívül álló, többnyire fölérendelt társadalmi helyzetű egyén, csoport hoz létre s benne a tudatosság, tervszerű átgondoltság érvényesül. – A néprajz elsősorban az első csoporttal foglalkozik, s az organizált munkaszervezetek csak annyiban érdeklik, amennyiben ezeknek hatása volt az organikus képződésű munkaszervezetekre. A kettő között éles határ nem vonható, a két csoport között állandó hatás-visszahatás érvényesül. (→ még: robot, → üzemszervezet ) Irod. Szendrey Ákos: A népi élet társas összejövetelei (Ethn., 1938); Fél Edit: A társaságban végzett munkák Martoson (Népr. Ért., 1940); Szabó László: A népi társasmunkák kutatása (Ethn., 1967); Szabó László: Munkaszervezet és termelékenység a magyar parasztságnál a XIX–XX. században (Szolnok, 1968).

Szabó László

munkaszervezet funkciói: azok a tevékenység-típusok, amelyeknek lebonyolítása a → munkaszervezet feladata, célja. A → paraszti munkaszervezet fő feladata s egyben fő funkciója, hogy a paraszti munkát megszervezze, zökkenőmentessé tegye. A fő funkció mellett azonban a paraszti munkaszervezet egyéb, ún. mellékfunkció kkal is rendelkezik, s ez a hagyományosan élő társadalmak kevéssé intézményesült voltából, tevékenységük homogenitásából fakad. A paraszti munkaszervezet mellékfunkciói szervesen illeszkednek be az egész munkaszervezetbe, annak elidegeníthetetlen részei. A polgári társadalmakban pl. a mellékfunkciók lebonyolítására külön, a munkaszervezettől elkülönülő és független intézmények gondoskodnak (pl. iskola, szórakozóhelyek stb.). A paraszti munkaszervezet mellékfunkciói az alábbiak: 1. munkába nevelés: a paraszti munkaszervezet a nevelés és a munkavégzés folyamatát nem különíti el. A gyermek, ifjú, majd felnőtt egészen öregkorig a termelőmunka gyakorlata közben sajátítja el a munka fogásait, hagyományait, mindig korának megfelelő szinten és jelleggel ( → kor szerinti munkamegosztás, → munkamegosztás, → nemek szerinti munkamegosztás ); 2. mágikus-vallásos funkció: a paraszti munkaszervezet bizonyos mágikus mozzanatokat is munkaszervezetbe olvaszt, olyanokat, amelyeknek önálló tevékenység jellege nincs, hanem csak kiegészítő szerepet töltenek be, céljuk a munka eredményének befolyásolása vagy egyéb mágikus vagy vallásos eredetű igény kielégítése (pl. kalapemelés munkakezdés előtt fohászkodás; szerszámok megszentelése stb.); – 3. társadalmi funkció: a paraszti munkaszervezet bizonyos munkatípusai elsősorban a társadalmi érintkezés, párválasztás, művelődés alkalmai (szórakozás miatt létrejött társasmunkák), ill. a közösség munkán kívüli hagyományainak átadóhelyei (családi munkaszervezet, társasmunkák pl. az illemszabályok, mesék, dalok stb. hagyományozódási helyei). A munkaszervezet funkcióinak ez az összetettsége, a mellékfunkciók szerves beilleszkedése a munkaszervezet egészébe a paraszti munkaszervezetet élesen megkülönbözteti valamennyi modernebb, a polgári és szocialista társadalmakban kialakult munkaszervezettől, amelyeknek fő célja a termelés minél hatékonyabbá tétele. A munkaszervezet mellékfunkciói a 19. sz. második felében s a 20. sz.-ban egyre inkább csökkennek, a termelés intenzitását befolyásoló jellegük jelentéktelenné válik. A munkaszervezet funkcióinak paraszti jellege csupán a zárt közösségekben, peremterületek elzártabb településein jelentős a századfordulón. De nyomokban a dunántúli, a nagyobb alföldi települések paraszti munkaszervezetében is fellelhető a legutóbbi időkig reliktumként. (→ még: társasmunkák) – Irod. Szendrey Ákos: A népi élet társas összejövetelei (Ethn., 1938); Fél Edit: A társaságban végzett munkák Martoson (Népr. Ért., 1940); Gunda Béla: Munka és kultusz a magyar parasztságnál (Kolozsvár, 1946); Kresz Mária: A hagyományokba való belenevelődés egy parasztfaluban (Népr. Tanulm., Bp., 1949); Szabó László: Munkaszervezet és termelékenység a magyar parasztságnál a XIX–XX. században (Szolnok, 1968).

Szabó László

munkaszervezeti alapformák: a munkaszervezett társadalmi szempontú osztályozása során kialakított csoportok összefoglaló neve. A munkaszervezeti alapformákban a → munkaszervezet szervezeti oldala jut kifejezésre ( → paraszti munkaszervezet ) . A munkaszervezeti alapformáknak egyes csoportjait a kutatók sok szempont érvényesítésével alakították ki. Az osztályozás főbb szempontjai: a) a munkában részt vevők száma (egyénileg vagy társaságban dolgoznak); – b) a munkavégzők célja (milyen szándékkal és kinek dolgoznak); – c) a munkavégző(k) és a közösség egész munkaszervezetének kapcsolata milyen jellegű; – d) a munkavégző csoport tagjainak társadalmi kapcsolatai; – e) a végzett munka honorálása, ill. annak formái (pl. szívesség, segítség, pénz vagy rész ellenértékért stb.). A néprajzi kutatás a munkaszervezeti alapformákat fokozatosan alakította ki, s még ma is csak a főbb kategóriák tisztázottak. A munkaszervezeti alapformáknak fő csoportjai: 1. → családi munka ; 2. → egyéni munka ; 3. Mellérendeltségen alapuló társaságban végzett munka: a) kooperáció , egyszerű; b) → társasmunkák ; 4. Alárendeltségen alapuló munkák: a) → robot ; b) földbirtokos keretek között megmaradó robot; c) → ledolgozás ; d) bérmunkák; – 5. Szocialista korszak munkái: a) Magántulajdonhoz és háztájihoz kapcsolódó munkák; b) a nagyüzem munkái. Az egyes alapvető csoportok még tovább bonthatók. A legkidolgozottabb csoport a társasmunkák csoportja. – Irod. Szabó László: Munkaszervezet és termelékenység a magyar parasztságnál a XIX–XX. században (Szolnok, 1968); Szabó László: Útmutató a palócok munkaszervezetének kutatásához (Eger, 1970).

Szabó László

munkaszerző: → munkanéző

munkaszokás: minden → szokás, amely a munka elvégzésének tradicionálisan kötött módjaihoz kapcsolódik. A munkaszokást mindig a gazdasági élet, a termelés zárt rendje váltja ki. Ezért nevezzük munkaszokásnak bármely munkafolyamat elvégzésének hagyományos módját, ha gazdaságosságát, eredményességét a praktikusan indokolt és célszerű technikák alkalmazása mellett úgy biztosítja a termelést végző egyén vagy közösség ( → munkaszervezet), hogy rendszeresen és folyamatosan gondoskodik a munkát végzők összetartásának tradicionális formáiról. A munka eredményességének biztosítása érdekében rendszeresen és folyamatosan igénybe veszi a munka eredményességét különös vagy éppen hamis módon befolyásoló, de tudatában a munka praktikus fogásaival egyenrangúnak számító eljárásait, a → mágiát, a varázslást, a hiedelmet ( → hiedelem). Sem az európai, sem a magyar parasztság gazdasági életének és a hozzá fűződő társadalmi kapcsolatoknak, sem a → mágikus eljárásoknak nem tudjuk ezt a teljesen hagyományos, rendszeres és folyamatos képét fölrajzolni; legföljebb pontatlanul, hipotetikusan rekonstruálni. Törvényszerűen csak a munka elvégzésének hagyományos módjai és a kapcsolódó munkaszervezeti formák változtak a technikai újítások, termelési szerkezetváltozások következtében. A gazdasági élet szertartásai kövületekként kísérték ezt a folyamatot. – A magyar parasztság munkaszokásait több nézőpontból rendszerezték. Általánosan azonban két rendező elv adódik. Egyik a paraszti gazdasági élet egészének rendszeréhez kapcsolódó munkaszokások sora, a vetés, a termésgondozás, a betakarítás munkaszokásai, kiemelkedő jelentőséggel a feldolgozás munkaszokásai. A másik, a foglalkozásokhoz fűződő munkaszokások csoportját alkotják az aratók, a halászok, a szőlőtermelők, az építőmesterek stb. munkaszokásai. Mindkét rendező elv különböző típusú munkaszokásokat takar: magába foglalja pl. a → vetés egyéni, titokban tartott ritusait és a betakarítás közösségi ünnepét ( → aratóünnep), de ide tartozik a termésfeldolgozás munkaszervezeti alakulatai által kiváltott munkaszokások minden típusa is, pl. a → fonó mint a munkaszokások fóruma és a fonóbeli szokások, mint a munkavégzés kollektív formájának szervezői és tükrözői. (→ még: szüret, → tollfosztó)

Németh Imre

munkatársulás: 1. a közösségben végzett munkák összefoglaló és differenciálatlan megnevezése, a néprajzban a rendszeres munkaszervezeti kutatások megindulása előtt. – 2. Két vagy több személy tudatos és tartós együttműködése, akcióközössége valamely munka elvégzésére. A munkatársulást a közös megegyezés szabályozza, de ezt alapszabályszerűen nem foglalják írásba. Leggyakoribb a munkatársulás a mészégetőknél, szénégetőknél stb. – Irod. Bakó Ferenc: A Bükk hegység mészégetőinek munkaszervezeti formái (Egri Múz. Évkve, 1963).

Szabó László

munkavezető, felügyelő , pallér : a munkaadó alkalmazottja, aki a munkáscsoportok közvetlen irányítását és ellenőrzését végzi. Differenciáltabb termelésben a szakszerű vezetésről a munkaadók gondoskodtak; időbér ben dolgozó csoportoknak ( → cselédek, → summások stb.) általában nem volt érdekük a termelés, így szinte minden lépésüket ellenőrizték és irányították, míg a szakmánybér ben dolgozó munkások (→ aratómunkás, → kubikosok stb.) felügyeletét általában elegendő volt közvetve irányítani. Hagyományos típust képvisel e szempontból az uradalom , ahol a vezetés és ellenőrzés szerteágazó munkáját a tisztikar (főintéző, intéző, segédtiszt, ispán, botosispán stb.) osztotta meg egymás között, sőt a cselédségből (majorgazda, öregbéres stb.), valamint az időszakosan szerződtetett mezőgazdasági munkások vezetői (→ summásgazda stb.) közül is többeket bevont a munkába. A tőkés vállalkozói rendszeren belül többnyire az → alvállalkozó látta el a közvetlen felügyeletet, korábban esetleg → emberkereskedőként a toborzást is ő végezte (innen a → hajcsár, emberhajcsár elnevezés), ez esetben jobban ismerte már munkásait, akiket előlegekkel és egyéb juttatásokkal is igyekezett személyéhez kötni. Időbérben dolgozó → bandák munkáját jobbára csak szakmailag (műszakilag) kellett ellenőrizni, a bandagazda gyakorolt közvetlen felügyeletet. (Több együtt dolgozó bandánál pedig a kisegítő személyek, pl. → csendbiztos, → számadó, → szolgabíró stb.). Kisebb vállalkozók (pl. a → kordésgazdák) munkásaik felett maguk gyakoroltak felügyeletet. Némely munkavezető szakképzett ember volt, pl. az építkezéseket ellenőrző pallér ok egy része is, máskor maguk az → előmunkások szerepeltek munkavezetőként, így pl. a → pályamunkásoknál. (→ még: aratógazda )

Katona Imre

Muraköz: a Mura és a Dráva folyók, valamint a történeti Mo. és Ausztria (Stájero.) határa között fekvő, a történeti megyerendszerben Zala m.-hez tartozó, nyugati felén dombos, egyébként alföldies és ártéri terület. Lakossága szlovén és horvát, valamint kisebb számban magyar. A hódoltság alatt erősen veszélyeztetett táj volt, népességének jelentős hányada elvándorolt az ország védettebb területeire, így a Muraközi családnév elég gyakorivá vált. Kulturális, gazdasági központja Csáktornya. Területe a Zrínyiek katonai, politikai tevékenységének bázisa volt. Osztrák piacokra is termelt. Jelentékeny szőlészete volt. Társadalmi struktúrája, gazdálkodása, népének műveltsége a szomszédos zalai, vasi parasztságéval rokon. A Muraköz ma Jugoszlávia része. A muraközi magyarokhoz kapcsolódik a Mura-torkolatban fekvő Légrád ev. magyarsága és az egykor Zala m.-hez tartozó Alsó-Lendva és környéke is (→ Hetés). – Irod. Gönczi Ferenc: Muraköz és népe (Bp., 1895); Penavin Olga: A jugoszláviai Muravidék magyar tájnyelvi atlasza (Bp., 1966).

Filep Antal

murok: → répa

Murokország: az alsó → Nyárád mente néhány hagyományosan zöldségtermesztő faluinak (Lukafalva – újabban Dózsa György, Illencfalva, Lőrincfalva, Mezőteremi, Káposztásszentmiklós) összefoglaló, félig-meddig tréfás elnevezése. Maga a név a 19. sz. derekán született, de a Nyárád termékeny öntéstalaján virágzó zöldségtermesztés már a 16–17. sz.-tól jelentős jövedelemkiegészítő foglalkozása volt a vidék lakosságának. Nemcsak a közeli Marosvásárhelyre, hanem a távolabbi erdélyi városokba is rendszeresen szállítottak szekereken zöldségfélét. A Murokország elnevezés az egyik fő termény tájnévi alakját foglalja magába (murok = répa). – Irod. Benkő Samu: Murokország (Bukarest, 1972).

Kósa László

muskátli (lat. Pelargonium): mintegy kétszázötven fajt számláló növénynemzetség összefoglaló neve. D-Afrika félsivatagaiban honos cserjék, félcserjék megnevezése. Az első muskátlifajok a 18. sz. második felében kerültek Európába, de csak a 19. sz. folyamán terjedtek el és váltak népszerűvé. A magyar parasztházak ablakában látható kedvelt cserepes virág a Pelargonium zonale és a P. inquinans kereszteződése.

Kósa László

mustkas: → szűrőkosár

mustmerigető edény: a kitaposott vagy sajtolt szőlőlé kádból vagy szűrőkosárból való kiemelésére, de a pincei munkáknál a bor átöntésére is szolgáló dongás-abroncsos egyfülű faedények. A 2–5 literes mustmerigető edények országszerte ismertek, s elsősorban elnevezésükben különböznek. A fickó eddigi adatok szerint a 18–19. sz.-ban a legelterjedtebb elnevezés volt, az utóbbi időben a szőlészeti szakirodalom hatása a tájnyelvi alakokat kezdi kiszorítani. É-Mo.-on is általános a cserpák (szlovákból vagy ukránból való átvétel). A káferká t vagy káforká t a D-Dunántúlon ismerik (a kaj-horvátból származó kölcsönszó). Az É-Dunántúlon a finak szolgál mustmerigető edényként (a középkorban feltehetően gabonamértékegységként volt használatos e területen). Erdély több vidékén a német eredetű szőlőművesek kártos sal vagy kártus sal merigetik a mustot. A fenti edénynevek többsége a 17–18. sz.-ban került a szőlészeti szakszókincsbe, ill. a korábban sokfunkciós tárgyakból ekkor lettek a borkultúra nagytáji különbségeire utaló eszközök. A fából készült mustmerigető edényen kívül tökből (kapinya, kabak: Szekszárd vidéke, merítő, merőcse: Duna–Tisza köze), cserépből (sirány: Galga mente, kanta: Hajdúság), újabban pedig bádogból előállított eszközöket is használnak must- és bormerigető edényként. (→ még: mustnyerés, → szüreti edény ) Irod. Vincze István: A borkészítés módjai és eszközei különös tekintettel a borsodi Hegyközre (Ethn., 1960).

Kecskés Péter

mustnyerés: a leszedett szőlőfürtökből a lé kinyomása, a → szőlőfeldolgozás legfontosabb része, a paraszti borkultúra jellegét meghatározó egyik legjelentősebb eljárás. A szőlőlének a szilárd részektől való elválasztása, miközben a törkölyre olyan nyomó hatást gyakorolnak, hogy az tömörített masszává alakul. A tulajdonképpeni mustnyerést általában megelőzi a bogyók összetörése, a léfeltárás munkája, a → szőlőzúzás. A mustnyerés két módját különböztetjük meg a paraszti borkultúrában: 1. a fürtök közvetlen emberi erővel történő kinyomását, lábbal törését, a → taposást; – 2. a mechanikai eszköz segítségével végzett lényerést, a sajtolás t (sutulás, préselés) . – A szőlő zúzásának, taposásának és sajtolásának történeti kérdései kevéssé tisztázottak. Az bizonyosnak látszik, hogy technikatörténeti szempontból fejlődési sorozatot adnak, azonban ilyen alapon a borkultúra fejlettségére vonatkozóan semmilyen következtetést nem vonhatunk le, mert a birtokviszonyok és szolgáltatási kötelezettségek, a fehér- és vörösborkészítés eltérő korú és eredetű hagyományai, továbbá a parasztgazdaság technikai felszereltsége rendkívül bonyolult szövevényt alkotnak. Pl. a legjelentősebb magyar minőségi fehér borfajtákat a közelmúltig az európai mustnyerés egyik legarchaikusabb csomoszoló-taposó eljárásával állították elő (Tokaj-Hegyalja). Az is bizonyítható, hogy mindkét mustnyerési mód ismert volt a kora középkori Kárpát-medencében, továbbá a keleti római provinciákon, így Pannóniában is. Valószínűsíthető, hogy a római korban a taposás mint a sajtolást előkészítő szőlőzúzás volt gyakorlatban. A szőlő taposása mustnyerési módként a kora középkori fehér borkultúrához köthető, különösen olyan területeken, ahol ezt a borkészítés technológiája, ill. a minőségi borfajták előállítása indokolta (É-Mo. és Erdély magyar szőlővidékei), továbbá alkalmazásának körét szélesítette a balkáni vörösbor-kultúra 16–17. sz.-i terjedése s a 18. sz.-i nyugati eredetű, városi vörösbor-készítés technológiája is. A kutatók a sajtolás történeti kérdéseit két gondolattal közelítik meg: egyrészt feltételezik a D- és Ny-Dunántúlon bizonyos végorsós-bálványos préstípusok római kori kontinuitását, másrészt a városi, különösen német eredetű szőlőművesekhez kötik a római korból hagyományozódott présformák kősúlyos, a 14. sz.-ban kialakult változatait és a 18. sz.-ban terjedő középorsós sajtók alkalmazását is. ( → borsajtó) A kutatási irányokat mutató részeredmények közül a dunántúli sajtoló mustnyerési módjának és eszközeinek római kori folytonossága népesség- és gazdaságtörténeti okok miatt ma még nem tekinthető bizonyítottnak. Az azonban mindenképpen igazolható, hogy a sajtolás eljárása a kevéssé ismert edélyi borkultúrában, É-Mo.-on és az Alföldön is a 18. sz.-ban kezdett fokozatosan terjedni (kivéve a földesúri gazdaságokat és monokultúrás mezővárosi polgárok árutermelő üzemeit), amely folyamat századunk első harmadában fejeződött be. Az elmúlt száz évben a magyar parasztgazdaságok is végigjárták az Európa-szerte ismert technológia- és eszközváltás útját, melyen a bunkós szőlőzúzást felváltotta részben a taposás, ill. legújabban szinte kizárólag a szőlőmalom használata, továbbá a taposást a faszerkezetű sajtók, majd vasorsós prések, váltották fel. (→ még: bortárolás, → mustmerigető edény, → szüreti edény) – Irod. Vincze István: A borkészítés módjai és eszközei különös tekintettel a borsodi Hegyközre (Ethn., 1960); Füzes F. Miklós–Sági Károly: A balatoni szőlőkultúra pannón gyökerei (Filológiai Közl., 1968).

Kecskés Péter

mustszűrő: → szűrőkosár

muszkoló: → szőlőzúzás

muszuj, bagazia : 1. a 17–18. sz.-ban keletről Erdélybe hozott olcsóbb, vékony szövet. – 2. a klottból vagy más anyagból varrt speciális kalotaszegi szoknyaféle ( → kalotaszegi viselet ) fekete vagy kék kelméből, felül apró levarrt ráncokkal. Alját régebben keskenyebb, újabban széles posztó, ritkán bársony csík szegi belülről, mely feltűzésnél kifelé fordul. Ez a bagaziaposztó vagy muszujposztó . A muszuj így két részből áll, a rendesen fekete klott szoknyából és a bagaziaposztóból. Az utóbbi a tartósabb és a becsesebb, melyet újabb és újabb klott szoknyákra rakhatnak rá. A kopott szoknya, egyszerű posztóval köznapi darab lesz, míg a hímzett bagaziaposztó új klottra téve megmarad ünneplőnek. A bagaziaposztón a hímzés általában a hátsó, középső kötéstől indul két irányban, virágos indával, virágtővel. A muszuj szoknya elöl végig nyitott. Fő jellemzője, hogy alsó sarkainál az övbe felakasztva viselik. Ezáltal a kötény és a muszuj kihajló szegése között kétoldalt kilátszik az alsószoknya, ill. ing díszes oldalvarrása. A muszuj a szoknyának gyakorlati célú, munka közben történt felaggatásából alakult ki és merevedett meg az ünnepi viseletben is a 19. sz. folyamán. A 20. sz. közepén is él Erdély és a Felföld több helyén. (→ még: szoknya ) Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I., A kalotaszegi magyar nép művészete, Bp., 1907); Kós Károly: A kalotaszegi muszuj (Műveltség és Hagyomány, 1964).

Asszony díszesen kivarrott muszujposztós „muszuj”-ban; feltűzött elejű szoknyában (Magyarvista, v. Kolozs m.)

Horváth Terézia

muszujposztó: → muszuj

múzeum: olyan tudományos intézmény, amely a természet és a tár