Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

(2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

13. fejezet - I

13. fejezet - I

Ibikus darvai: → novellamese. Cselekménye: a meggyilkolt halála előtt az égen elvonuló darvakat (a nap utolsó sugarait, pusztai kórót stb.) hívja tanúnak a gyilkossághoz. Gyilkosa kineveti. A „tanú” váratlan megjelenése azonban arra készteti, hogy elárulja magát. „Nem mondta meg a tövis, hogy ki lökte a kútba Forgó Antit.” Kitudódik a gyilkosság, a bűnös elnyeri büntetését. A mesekatalógusok több típusszám alatt tartják nyilván a lényegében azonos történet többféle megjelenési formáját. AaTh 960: „A nap mindent kiderít”. Ide tartoznak a napsugár, a holdsugár és a különféle növények tanúskodását elmondó változatok. A készülő magyar mesekatalógusban a „Ballagó kóró” címet viseli. Ennek egyik altípusa az Ibikus darvai (AaTh 960A), amelyben darvak szerepelnek. A két típusszám alatt öt változat szerepel. Ezek mindegyike közel áll a mondához, annak is minősíthető. Ibikus darvainak története a klasszikus ókortól irodalmi feldolgozások tárgya is volt. Legismertebb alkotás ezek sorában Schiller balladája: Die Kraniche des Ibykus. Az európai szóhagyomány számon tartja változatait Spanyolo.-tól az orosz nyelvterületig; legnépszerűbb német területen és a Mediterraneumban. Szerepel a Grimm-mesék között (No 115) is. – Irod. Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I–V., Leipzig, 1913–31); Thompson, S.: The Folktale (New York, 1946); Beke Ödön: Újabb adatok Ibikus darvainak a magyar néphagyományban való szerepéről (Ethn., 1947); Dömötör Sándor: Ibikus darvai és a három jótanács (Ethn., 1948); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGy, X. Bp., 1962).

Nagy Ilona

ibolya: → viola

icce: folyadék, főleg bor mérésére használt régi űrmérték. A latin „ice” szó átvétele. Több változata volt, nagysága helyenként változott; egy icce általában 0,8484 l. A magyar icce kisebb, 0,5979 liter, azaz egy bécsi pint nagyságú. A tokaji borokat 178 iccés hordókban árulták leginkább. Nevezetes volt a cinkotai nagy icce. Egyes helyeken 2, másutt 1 icce külön néven, → kupaként, önálló űrmértékként volt ismeretes. Önálló űrmérték volt a fél icce a → meszely is. A kocsmákban, csárdákban a bérlőt, aki csak ideig-óráig vezette az üzletet, valamint a bormérő alkalmazottat is több helyen iccésnek nevezték. (→ még: borűrmértékek)

Dankó Imre

icinke-picinke: láncszerkezetű tréfás → gyermekmese. Jelentéktelen történet, melynek különös kedvességet ad az, hogy a mesemondó minden főnévhez hozzáteszi az icinke-picinke jelzőt. Egy icinke-picinke asszonynak volt egy icinke-picinke tehene, azt megfejte egy icinke-picinke sajtárba, egy icinke-picinke szűrőn beleszűrte egy icinke-picinke fazékba. Volt egy icinke-picinke macskája, az megitta a tejet (fellökte az icinke-picinke fazekat), mire icinke-picinke gazdasszonya egy icinke-picinke sodrófával úgy elverte, hogy elbujdosott a háztól (AaTh 2016; folytatása néha AaTh 210). A mesét nálunk a nyelvterület középső részén a 19. sz.-ban négy változatban jegyezték fel. Valamennyi menete megegyezik Arany László változatáéval, s különbözik Móricz Zsigmond közismert meséjétől. Móricz tréfás állatmeséinek folklórforrása nem ismeretes, s így nem tudjuk „Iciri-piciri”-jéből mi származik a népköltészetből, s mi saját hozzáköltése. A típus egész Európában ismert. (→ még: formulamese, → láncmese) – Irod. Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Aarne, A.–Thompson, Th.: The Types of the Folktales (FFC 184. Helsinki, 1961); Kovács Ágnes: A XX. században rögzített magyar népmeseszövegek XIX. századi nyomtatott forrásai (Népi Kultúra – Népi Társadalom, II–III., 1969).

Kovács Ágnes

ickázás, sántika, ugróiskola : ügyességi → gyermekjáték. Főleg tavasszal játsszák; igen kedvelt és elterjedt falun és városban egyaránt. Rekeszes formákat karcolnak a földbe vagy rajzolnak krétával az aszfaltra. Ezeken a gyermekek sántikáló mozdulattal, féllábon keresztülugrálnak. A játéknak több változata van, a csiga alakú és körös formáktól, a templomalaprajzú forma változatáig. A játékot háromféleképpen játsszák. – 1. A földre rajzolt rekeszekbe sorba dobják a dobót, ickaköv et, majd féllábon végigugrálnak, visszafordulnak, s útközben felveszik. Ha így „kijárták”, tenyerükre, fejükre, térdközibe, lábfejre stb. illesztik a dobót, s így sántikálnak oda-vissza, ügyelve, hogy el ne ejtsék. Ezután házalnak, házat vagy várat dobnak csukott szemmel vagy az ábrának háttal állva. A házba csak a tulajdonos léphet be, ill. pihenhet ott meg. – 2. Rugós változat: a dobót szintén sorra, kockáról kockára dobják, de úgy haladnak előre, hogy minden ugrással átpöckölik cipőjük orrával a követ. Játékszabályok: Sem vonalra lépni, sem vonalra dobni nem szabad, aki téveszt, az levan, iszik, megbukott stb. Ez azt jelenti, hogy megvárja, míg rákerül a sor, elölről kezdi, ill. folytatja onnan, ahol elvétette a játékot. Az nyer, akinek a legtöbb háza van. – 3. Játsszák dobókő nélkül is. – A játék egész Európában ismert. Legrégibb írásos feljegyzés Rabelais-tól maradt ránk az 1500-as évek közepétől, Pantagruel játékai között sorolja fel egyik változatát. Egyes kutatók a spirál-, labirint alakot tartják az eredetinek; véleményük szerint a spirális forma a halált és az újraéledést fejezte ki (ld. Theseus labirintus-tánca). Eszerint az elmélet szerint keresztény hatásra a gyermekek a labirintust helyettesítették a keresztény túlvilággal, játékukban kialakították a bazilikaformát, s az élet végső céljaként a mennyországot próbálták elérni. – Irod. Végh József: Táj- és népkutatás a középiskolában (Bp., 1942); Vries, Jan de: Unterauchung über das Hüpfspiel, Kinderspiel – Kulttanz (Helsinki, 1957).

Ickázás

Haider Edit

ideg: → mestergerenda

idegágas: → ház középoszlopa

idegen: → extraneus

idétlen gyerek: → váltott gyerek

időbér: → napszámosmunka

időjárás: → eső, → időjóslás, → szél, → természetismeret, → vihar, → villám

időjóslás: a magyar parasztság természetismerete leginkább az időjárás pontos és részletes megfigyelésében nyilatkozott meg. Természetesen következik ez abból az életformából, amelyben évszázadokon át (különösen a pásztorkodó népesség) élt. Az időjósló tudás gyakran szentenciákká sűrűsödött. Szájhagyománybeli élete szoros kölcsönhatásban állt a kalendáriumokkal, azok lapjairól került vagy visszakerült a nép közé. Néhány jósló eljárás is ismert volt, főleg téli → naptári ünnepekhez kapcsolódva (pl. → hagymakalendárium), de általában → előjelekből jósolták meg az időjárást. Pl. egy bizonyos nap vagy időszak időjárásából következtettek más napok vagy időszakok időjárására: januári mennydörgés sok szelet hoz; ha → vízkeresztkor a kerékvágásban megindul a víz, akkor nem lesz hosszú a tél; ameddig Pál-fordulásakor besüt a nap a pajtába, addig fog a hó beverni még → József napján is; ha → gyertyaszentelő napján süt a nap, akkor még kemény tél várható; ha Mátyás fagyot talál, elviszi, de ha nem talál, akkor hoz; ha Gergely megrázza a szakállát, akkor még áprilisban is hó lesz; „Sándor, József, Benedek zsákba’ hozza a meleget”; → Szent György napja előtti mennydörgés havat hoz; Benedek-napi dörgés szárazságot; ha a fagyosszentek napjai hidegek, hosszú ősz várható; ha Medárd napján esik, akkor negyven napig esni fog; „ha Katalin kopog, karácsony locsog” vagy fordítva. Általánosan elterjedt volt a lucakalendárium: → Luca napjától → karácsonyig minden nap feljegyezték az időjárást, mert a hit szerint e tizenkét nap időjárásának fog megfelelni a következő év tizenkét hónapjának időjárása. – Jósolnak ezenkívül természeti jelenségekből és bizonyos állatok viselkedéséből is: amelyik irányból először dördül az ég, abból az irányból jön abban az évben a legfőbb eső; ahány nappal Szent György előtt kijönnek a békák és kígyók, annyi napig lesz még hideg; ha a békák nagyot brekegnek, eső lesz; minél nagyobbat túr e vakond ősszel, annál hidegebb lesz télen; ha a fecskék későn jönnek, akkor még hideget éreznek; ha a verebek, tyúkok a porban fürödnek, akkor eső lesz; ha a tyúkok sokára ülnek el, esőt éreznek; ha a falevél ősszel korán lehull, azt jelzi, hogy korán jön a tél; ha ősszel sok a gomba, sok hó várható; ha a holdnak udvara van, akkor szél lesz; ha felhőben nyugszik le a nap, eső lesz; ha vörös az ég alja, szél lesz.

Hoppál Mihály

ifjabbik uram: → sógor

iga: 1. általában azt a szerszámot jelenti, amelybe a vonójószágot befogják. Aszerint, hogy a vonójószág szarvasmarha vagy ló, az eszköz más-más anyagú és alakú. A szarvasmarha befogására a → járom szolgál, míg a lovat → hámba vagy → kumetba fogják. – 2. → fogat, vagyis valamely vonójószágnak a munkába fogása. Innen származnak: igázás, csigás (csigás kocsis stb.), igásállat, igába törés, igavonó, igaerő, ököriga, lóiga, szamáriga, továbbá: iga-robot, iga-uzsora stb., sőt átvitt értelemben igálkodik (törekszik), iga alatt nyög, húzza az igát, leigáz stb. kifejezések. Aszerint, hogy hány vonójószágot fognak igába, van: egyes iga, kettes vagy páros iga, hármas, négyes, ötös, hetes iga stb. Páratlan számú igásállat csak a lovas fogatoknál szerepel, szarvasmarhát általában párosával fognak igába vagy szükségből egyes igába. – Irod. Dömötör Sándor: Hetési igafajták (Népr. Közl., 1958); Bodó Sándor: Jármok a Hajdúságban (Ethn., 1966).

K. Kovács László

igás munka, fogatos munka : bármilyen igaerővel végzett munka, amikor a munka végzője saját igájával dolgozik. (→ még: gyalogmunka, → közmunka, → munkacsere, → robot)

Igaz Mária, Váró Vilmosné (Bp., 1922–): néprajzkutató, muzeológus. Tanulmányait az Agrártudományi Egy.-en (1945), a Szaktanárképzőben (1946), majd az ELTE bölcsészettudományi karán végezte (muzeológus szak, 1950). A Népművészeti Intézet munkatársa (1951–58), a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnál néprajzi ismeretterjesztéssel foglalkozott (1966–68). A váci Vak Bottyán múz. munkatársa (1974–). Kutatási területei: a gyermekjátékok, a gazdálkodás és a kerámia.

igazmondó juhász, az, Mátyás király aranyszőrű báránya : didaktikus → novellamese. Cselekménye: Mátyás királynak (egy királynak, uraságnak) van egy aranyszőrű báránya és egy igazmondó juhásza. A szomszéd burkus király (uraság) fogadást ajánl: bebizonyítja, hogy a juhász nem mindig mond igazat. Az aranyszőrű bárányt akarja elcsalni, s a juhászt ezzel hazugságra kényszeríteni. A csel sikerül is, de nem a fogadást ajánló szomszédnak, hanem leányának, aki magát adja a bárányért cserébe. A juhász útnak indul, hogy bevallja gazdájának tettét. Útközben többször földbe szúrja a botját, ráteríti a subáját, s az így megszemélyesített „király”-nak próbahazugságokat mond el. Ezek azonban saját maga előtt is rendkívül nevetségesnek tűnnek. A király színe előtt, a szomszéd király és annak leánya jelenlétében bevallja, hogy az aranyszőrű bárányt elcserélte egy fekete szőrűre – a királykisasszonyra. Elnyeri feleségül (AaTh 889). Az egész magyar nyelvterületen ismert mese. Elsődleges forrása a → Gesta Romanorum, 19. sz.-i forrása pedig Erdélyi János Abony tájékáról származó szövege, amely Benedek Elek feldolgozásában sűrűn szerepelt iskoláskönyveinkben és meséskönyveinkben. A szóbeliségből 6 változata ismeretes, ebből 4 az Erdélyi–Benedek-féle változat származéka. Az Erdélyi–Benedek-féle szövegnek hazai német származékáról is tudunk. A típus Európában közismert, első előfordulása egy 13. sz.-i cambridge-i latin nyelvű szöveg, a Gesta Romanorum mellett (14. sz.) Straparola (16. sz.) gyűjteményében is szerepel. Több ízben készült a meséből népi színjáték (→ népi színjátszás). A bot mint egy meghatározott személy képviselője szerepel egy buddhista szövegben is. – Irod. Binder Jenő: Megjegyzések „A Gesta Romanorum hatása a magyar népköltészetre” c. dolgozathoz (Ethn., 1892); Katona Lajos: Az igazmondó juhász (Irodalmi tanulmányok, I–II., Bp., 1912); Loschdorfer Anna: Veszprém megyei népmesék (Ethn., 1936); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Tubach, F. C.: Index exemplorum (FFC 204. Helsinki, 1969).

Kovács Ágnes

Igazság és Hamisság: tanító mese (→ ezópusi mese), → példázat határozott hiedelem-(vallási?) háttérrel. Cselekménye: két útitárs (két vagy három testvér, úr és szolga, gazdag és szegény) a) fogad, az egyik nagyobb pénzösszegbe, a másik saját szeme világába, hogy az igazság vagy a hamisság uralkodik-e a földön, az ember mivel viheti többre. A bírák a hamisságot tartják célravezetőbbnek, s a szegény ember elveszti szemevilágát. Vagy b) vándorútra kelnek, az útitársak előbb megeszik Igazság elemózsiáját, majd mikor az elfogy, sajátjukból csak szemevilága, keze és lába levágása árán adnak (→ gyöngyöt síró, rózsát nevető leány, a). Hamisság Igazságot egy akasztófa alá vezeti (nem pedig egy városkapuhoz, mint az kérte volt, hogy a jövőmenőktől alamizsnát kérhessen). Itt – szerencsés napon érkezvén – végighallgatja ördögök (varjak, hollók vagy más madarak) beszélgetését (→ hű szolga, a). Ebből megtudja, hogy milyen módon nyerheti vissza szemevilágát, tagjai épségét, hogy gyógyíthatja meg egy király leányát, teheti termővé egy másik király aranyalmafáját, adhatja vissza egy város vizét stb. (→ Szerencsének szerencséje). Igazság újra látóvá lesz, mindazt megcselekszi, aminek a megtételére a lehetőséget megtudta, s a jutalmakból meggazdagszik. Összetalálkozik a lerongyolódott Hamissággal, s az tudakolja tőle meggazdagodásának okát. Igazság részletesen elmondja a vele történteket. Hamisság erre megvakíttatja és odavezetteti magát az akasztófa alá (pontosan egy évre rá, hogy ő Igazsággal hasonlóképpen cselekedett volt). Az ördögök (madarak) ott lelik, s abban a hiszemben, hogy ő hallgatta ki múltkori beszélgetésüket, elpusztítják (AaTh 613). – A mesének 20 egymáshoz nagyon hasonló magyar változata ismeretes. Az a) és b) redakciók aránya 1 : 2. További 10 változatba beékelődik a „Hálás állatok” (AaTh 554) motívuma: Igazság jót tesz egy egérrel, méhvel és farkassal (vagy más állatokkal), segítségükkel emberfeletti feladatokat old meg, s ilyen módon gazdagszik meg. A tiszta típusok → kettős szerkezetűek (Hamisság megkísérli követni Igazság példáját, de pórul jár; az akasztófa vagy keresztfa alatt megtudott titkok száma nem szükségképpen három), a kombinált típusoknak viszont hármas szerkezet (→ hármasság) alkotja a magvát: Igazság három állattal tesz jót, s segítségükkel három feladatot old meg, Igazság és Hamisság meséje ezekben a változatokban pusztán → keretmese. Egyike a legrégebben ismert meséknek. Legkorábbi ismert változatát a Tripitaka – i. sz. 710 körül szanszkritból kínaira fordított legendagyűjtemény – foglalja magába. A Kathâsaritsâgara és a Pantsatantra egyik verziója is tartalmazza egy-egy változatát (i. az. 1000–1199). A 13–14. sz.-ból indiai, tibeti, perzsa és héber változatairól tudunk. Európába feltehetően az Ezeregyéjszaka egyik korai kézirata közvetítette. Első ismert feljegyzése egy a 14. sz.-nál nem régebbi spanyol példázatgyűjteményben, a „Libro de los Gatos” (Macskák könyvében) található, később Pauli és Temesvári Pelbárt is besorolta példázatai közé. W. Liungman feltevése szerint iszlám előtti indiai mese, mely általunk ismert alakját a korai bizánci időszakban nyerte. A magyar változatok közvetlen irodalmi előképe eddig nem került elő. Az ismert ponyvaváltozat késői, a Méhner Vilmos által kiadott Benedek Elek-féle mesék közül való. – Irod. Christiansen, Rh.: The Tale of the Two Trawellers or the Blinded Man (FFC 24. Helsinki, 1916); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Tubach, F.: Index exemplurum (FFC 204. Helsinki, 1969).

Kovács Ágnes

„igaz” történet: egyéni élményt vagy más élményét továbbmondó, az → élménytörténetnél szélesebb körben ismert, a valóságtól jobban elszakadt történet. A paraszt közösségekben mindenkor ismeretes volt ugyan, jelentősége azonban az utóbbi évtizedekben – a tradicionális népi műveltség elhomályosulásával, a hiedelemvilág eltűntével egyidőben – megnövekedett. Napjainkban a munkásszállásokon, szociális otthonokban, katonaságnál, különösen tehát olyan környezetben kedvelt, ahol a tradicionális népköltészetet még ismerő paraszti elemek a városi lakossággal keverednek. Gyakoribb típusok: a) A családban nemzedékről nemzedékre hagyományozó történet. Ez természetesen a család körén kívül is elterjedhet, ha neves személyek köré fonódik. – b) Erotikus és obszcén történet. Különösen kaszárnyákban és más férfiszállásokon kedvelt. – c) Mulatságos história, amely hagyományőrző közösségben felváltva hangzik el nemzetközileg elterjedt trufákkal és anekdotákkal, és amelyet polgárosultabb környezetben egyre inkább kiszorít a vicc. – d) Rémtörténet, amely a népi és félnépi környezetben egyaránt kedvelt. Leggyakoribb témája a rablás, gyilkosság vagy egyéb szerencsétlenség. – e) Oktató célzatú, moralizáló „igaz” történet. – f) Neves személyhez fűződő elbeszélés. Specialistája rendszerint sokat tapasztalt, hányatott életű, idősebb tehetséges ember, aki olyan környezetből került ki, ahol a mesemondás, az élő szóval való szórakoztatás még megszokott időtöltés. A szegénység soraiba, a városi kultúrából kiszorultak közé tartoznak mind az előadók, mind a hallgatók. Az „igaz” történet a félnépi környezetben sok tekintetben a → mese szerepét tölti be. A történet nagy része vágyálom. Funkciója nem a tények közlése, hanem a szórakoztatás. Az elbeszélésbe gyakran nemzetközi vándormotívum keveredik. A népköltészettel való rokonság megmutatkozik a válogatásban, a mondanivalóban és a formai elemekben is. (→ még: háborús történet, → realisztikus történet) – Irod. Dobos Ilona: Az „igaz” történetek műfajának kérdéséről (Ethn., 1964).

Dobos Ilona

ige: a fonal számolási egysége (→ motolla, → fonalfelvetés).

igen öregszülők, igenöreganya, igenöregapa : → dédszülők

igézet: → szemverés

iglic: → lidérc

igric: hivatásos középkori énekmondó, aki idők folyamán mulattatóvá lett. A szó valószínűleg szláv eredetű, pontos jelentése vitatott, a középkori magyar → énekmondók egyik elnevezése lehetett: minden bizonnyal a → jokulátor magyar megfelelője. Mindkét foglalkozás és elnevezés változáson ment keresztül: egyes feltételezések szerint a birtokadományozásokban szereplő igric szó arra vall, hogy eleinte a királyi udvar megbecsült énekesei lehettek; foglalkozásnévként azonban csak a 15. sz.-tól szerepel, és jelentése ekkor inkább már zenész, mulattató, mutatványos és szemfényvesztő. – Irod. Moór Elemér: Igric (Ungarisches Jahrbuch, 1928).

Katona Imre

íjas csapda: a Dunántúl K-i részén, a Duna–Tisza közén, de – Erdély kivételével – szórványosan másutt is előforduló, ürgefogásra használatos csapda, amely az íj és nyíl elvén működik. A fatokban mozgó szeges végű nyílvesszőt az íj felhúzása után egy pecekkel rögzítik, s a csapdát ráhelyezik az ürgelyukra. A kifelé tartó állat az útjában levő pecket elmozdítja, mire az íj működésbe jön, s a szeges végű nyíl a fatokhoz szorítja az állatkát. Veszprémi, Duna–Tisza közi tapasztalatok nyomán 1837-ben Balogh József kunszentmiklósi „physikus” az Ismertető Honi- ’s kül gazdaságban és kereskedelemben c. újságban erre a ’jeles ürgefogó’ használatára hívja fel a figyelmet, a 30 ezüst krajcárért el is készítette azt. A népnyelvben általában ürgefogó, ritkábban ürgecsapda, ürgekaloda, ürgekelepce néven ismeretes. Az íjas csapdával Krajnában pelét, Dobrudzsában, Besszarábiában, Ukrajnában szintén ürgét fognak. Különböző prémes állatok fogására használják a csapdát a finnek, zürjének, cseremiszek, obi-ugorok, szamojédek, baskírok, volgai tatárok és más ázsiai török népek is. Ismerjük az íjas csapdát 17. sz.-i francia vadászkönyvekből, Indonézia, Afrika területéről. Eredetéről még vita folyik, de a magyar íjas csapda népi műveltségünk kétségkívüli finnugor eredetű hagyatéka. A finnugor népek értékes prémesállatfogó íjas csapdája nálunk mint ürgefogó él tovább. – Irod. Gunda Béla: Die Armbrustfallen in Nordasien und ihre ethnologische Bedeutung (Ethnos, V., 1940); Lagercrantz, S.: Contribution to the Ethnography of Africa (Studia Ethnographica Upsaliensia, I., 1950); Korompay Bertalan: Die Bogenfalle bei den Finnugriern, auf dem Wege aus Sibirien nach Europa und in den südlichen Verbreitungsgebieten (Acta Ethn., 1953); Korompay Bertalan: Die Belege der Bogenfalle der Wolga- und Dongegend (Congressus Secundus Internationalis Finno-Ugristarum Helsingiae Habitus... 1965. Szerk. Ravila, P., Helsinki, 1968).

Gunda Béla

íjas hurok: a felrántó hurkok egyik formája. Lényege, hogy az íjalakban meghajlított felrántó rúdról a hurkot egy karóba vagy magába a felrántó rúdba fúrt lyukon keresztül vezetik, s cövekkel oly módon rögzítik, hogy a felrántó rúd rugalmassági ereje nem tudja a hurkot visszarántani. A cövekre vagy a karóra teszik a csalétket. Maga a hurok rá van terítve a rögzítő cövekre, amely a reá szálló madár súlya alatt kibillen, s a működésbe jövő hurok a karóhoz, a felrántó rúdhoz szorítja a madarat. Az íjas huroknak több formai változata ismeretes. A hurokkal Erdélyben, a Dunántúl D-i részén, a Börzsöny hegységben énekesmadarakat, varjút, szajkót, sólymot, vércsét fognak. Varjúnak, szajkónak általában kukoricacsövet, míg a Csíki-havasokban a sólyom és vércse fogásához juhhúst, belet használnak csalatékul. A hurok rendszerint zsineg. A Csíki-havasokban szárított juhbélből, kalapálással puhított marhaínból sodorják a hurkot. Az íjas huroknak urok (Mezőség, Hargita hegység), csattantó (Hargita hegység), csattantyú (Torockó), arkán, árkán (Moldva) a neve, de ezekkel az elnevezésekkel más huroktípusokat is megneveznek. Egyébként az íjas huroknak jellemző elnevezése nincs. Az íjas hurok különböző variánsai Európa-szerte használatosak. Említik már az ókori görögök is. Használatát ismertetik a 15–18. sz.-i francia és német vadászkönyvek. Az íjas huroknak a különböző szláv nyelvekben közös az elnevezése (horvát prúglo, nagyorosz pruglo, cseh pruhlo stb.). Az ősszláv alak proglo. Ugyanehhez a szócsoporthoz tartozik a német Sprenkel, az angol springa, springle is, amelyek a szláv terminológiával együtt indoeurópai eredetűek. Az íjas hurok kétségkívül az indoeurópai népek ősi kultúrjavai közé tartozik, s a finnugorok (lappok, finnek, votjákok, osztjákok, magyarok) közösségük valamelyik korábbi korszakában vagy már elszakadva egymástól külön-külön vették át a velük érintkező népektől. Mivel a hurok a jurák-szamojédeknél is előfordul, valószínűleg a finnugor-uráli népek igen korán megismerkedtek vele. Európai elterjedéséhez kétségkívül hozzájárultak a régebbi vadászati munkák is. A hurok előfordul K-Turkesztánban, D-Ázsiában (Fülöp-szigetek, Asszám, Arab-félsziget), valamint a különböző É-amerikai indián törzseknél is. – Irod. Korompay Bertalan: Finnugor eredetű csapdáink kérdéséhez (Népr. Ért., 1939); Korompay Bertalan: Finnugor vagy eurázsiai? Egy archaikus madárfogó szerszámunk eredetéhez (Népr. Ért., 1961); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Lagercrantz, S.: Spring-Pole Snares and their Mechanism (Studia Ethnographica Upsaliensia, XXVI, Lund, 1966).

Mátyásmadár fogásához készített íjas hurok (Magyarderzse, v. Szolnok-Doboka m.)

Íjas hurok (Csíkszentdomokos, v. Csík m.)

Íjas hurok (Torockó, v. Torda-Aranyos m.)

Gunda Béla

ijedtség, ijedés, ijedezés, rettegés : a → népi gyógyászat önálló betegségként tartja számon, ennek ellenére inkább gyűjtőfogalom: a tüneteket a közönséges megijedés, félelem vagy a legkülönbözőbb betegségek is kiválthatják. Ijedtségre mutató tünetek a kisgyerekeknél (ritkábban felnőtteknél) a hirtelen, heves, ill. a hosszan tartó sírás, félelemérzés, remegés. Évek múlva is jelentkezhetnek egy régi ijedtség tünetei. Gyerekek leginkább a kutyától, a baromfitól, felnőttek a halottól ijedtek meg. A → szemverés, ill, a szemverésnek tulajdonított betegségek tünetei sokban hasonlóak, ezért nem mindenütt különböztették meg élesen a kettőt; gyakori pl. ijedtség gyógyítására az egyébként a szemverés általános gyógymódjaként számon tartott szenesvíz készítés. – Az ijedtség speciális gyógymódjai közül legelterjedtebb az → öntés, amely néha kiegészül az ijedtség okozójának hajával vagy ruhadarabjával való → füstöléssel, esetleg az ónos vízzel való fürdetés sel vagy → ráolvasással. Az Alföldön terjedt el a csikólép ről, a koponyából való itatás és a porrá tört koponyacsont megitatása. Elterjedt volt enyhébbnek tartott esetekben az orr meghúzogatása, a vízitatás vagy a vízzel (→ szenteltvíz) locsolás. Az Alföldön kőrisbogárporból is készítettek gyógyszert. A gyógymódoknak még igen sokféle változata fordult szórványosan elő (pl. kenyérmosó víz vagy rettegőfű főzetének itatása, malac porrá törött hallócsontjának, vízbe áztatott vakondtúrásnak a megetetése; szentelt gyertya nyakba akasztása, a beteg nyitott sírba vizeltetése stb.). Az ijedtségnek és gyógymódjainak említése már korai forrásokban is előfordul, a 16. sz.-tól kezdve (Bornemisza Péter, Pápai Páriz Ferenc stb.). (→ még: boszorkányperek) – Irod. Wagenhuber Aurél: A veszettség és ijedezés gyógyítása az Alföldön (Ethn., 1936); Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); Csiszár Árpád: Csikólép és emberkoponya (Népr. Közl., 1965); Csiszár Árpád: Gyógyítás emberkoponyával a Beregben (Ethn., 1967).

Ijedtség gyógyítása ólomöntéssel (Tunyogmatolcs, Szabolcs-Szatmár m.)

Ijedtség gyógyítása ólomöntéssel (Miske, Bács-Kiskun m.)

Pócs Éva

ijesztőmese: a → hiedelemmesék egy csoportja, melyet a mesemondó gyakran úgy mond el, hogy ráijeszt hallgatóira (BN 1964). Három mesetípus változatai sorolhatók ide: „a boszorkány komaasszony”: AaTh 334, BN 344* (→ halálkoma, a), „a lábát mosó halál”: AaTh 336, BN 345*, ill. „Jófonó, Jószövő, Jóvarró”: MNK 336A*, BN 344 I* és „Az akasztott ember mája”: AaTh 366. „A boszorkány komaasszony” típusnak, mindössze négy változata ismeretes nálunk: szegény házaspár legkisebb gyermekének nem talál komát. Egy ismeretlen (holt) asszony vállalkozik a komaasszonyságra. Mikor a gyermek felnő, ő vagy szülei elmennek meglátogatni a komaasszonyt. Az odavezető úton csodadolgokat látnak: a konyhában a kanalak táncolnak, a kemencében nagy tűz ég, a szénvonó és a piszkafa táncolnak, a komaasszony „hótt ember fejébe néz” (beléptükkor csapja a nyakára a fejét). Vendégeit kínálgatja ennivalóval, de azok nem esznek, mert meg vannak rettenve. Erre a komaasszony a látottakra magyarázatot ad, s végül elkiáltja magát (a mesemondó is): „Hamm, téged is bekaplak!” és keresztfiát, komáját, kománéját elnyeli. A „sárgalábú halál” típus ennél gyakoribb: 6 változatát ismerjük. Szegény ember leánya fél otthon egyedül. Kiáll a kapuba, s elkiáltja magát: „Valaki, valaki, gyere hozzám hálni!”. Kisvártatva egy láthatatlan lény válaszol, hogy melegítsen számára mosdóvizet, akkor jön. Mikor a mosdóvíz készen van, megjelenik egy sárga színű ember, s felszólítja a kislányt, hogy mosdassa meg őt. A kisleány, ahogy mosdatja, mondogatja: „Jaj de sárga a kend lába (keze, foga)!” „Azért, mert sok halottat megtapostam (megfogdostam, bekaptam). Hamm, téged is bekaplak!” – kiáltja rémítő hangon a mesemondó, s a sárga lábú halál elnyeli a kisleányt. Ennek a típusnak közel eső redakciója a „Jófonó, Jószövő, Jóvarró”. Ezek egy özvegyasszony lányai. Anyjuk sorra küldi őket világot (tüzet) gyújtani. A két nagyobb nem megy, mert a sötétben is tud fonni (szőni). A legkisebb elmegy, s a padláson (udvaron, erdőben) találkozik egy véres fogú öregemberrel. Megkérdi, hogy „Mitől véres a kend foga?” „Mert már 9 (99) gyereket megettem, te leszel a tizedik (századik)!” A mesemondó erős hangon hammot kiált, s az asztalra csap (5 változat; → Piroska és a farkas). Az „Akasztott ember mája” típusból 8, nagyrészt a 19. sz.-ban feljegyzett változatot tartunk számon: állapotos (beteg) asszony májat kíván enni. Férje (mert elitta a rávaló pénzt), akasztott (holt) ember máját viszi haza a feleségének. Az akasztott ember megjelenik, hogy visszakövetelje tulajdonát, s elviszi magával az embert (asszonyt). Egyes változatokban a párbeszéd az asszony és az akasztott ember között: Hol a hajad? – Szél elvitte. – Hol a szemed? – Holló kivájta. – Hol a tüdőd és a májad? – Te etted meg! (Ezeknél a szavaknál a mesemondó valamelyik hallgatóra mutat.) A mese a német néphitben gyökerezik, amely szerint ha a halott testét megrabolják, a halott megjelenik s visszaköveteli. (Vö. azzal a nálunk is általános hiedelemmel, hogy a temetőből semmit elhozni nem szabad, mert a halott, akit tulajdonától megfosztottak, értejön.) A mesék Ny-Európában általánosak, a latin nyelvű országokban és különösen Németo.-ban közismertek. A magyar változatokat a nyelvterület középső és Ny.-i felében jegyezték fel. – Irod. Balys, J.: Motif-Index of Lithuanian Narrative Folk-Lore (Kaunas, 1936: 366* 2027B mt.); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Ranke, K.: Schleswig-Holsteinische Volksmärchen (I., Kiel, 1955); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Delarue, P.: Le conte populaire français (Paris, 1957); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGy, X., Bp., 1962); de Meyer, M.: Le conte populaire flamand (FFC 203. 366, 368* mt. Helsinki, 1968).

Kovács Ágnes

ijesztőtörténet: a népi elbeszélések egy csoportja, melyet C. W. von Sydow külön kategóriának fogott fel; meghatározása szerint feladatuk a gyermekeket vagy felnőtteket figyelmeztetni, hogy kerüljenek el bizonyon tilalmas cselekményeket, s azt is vázolhatják, hogy milyen következménnyel jár a tilalom megszegése (→ tabumonda). Hősei olyan kitalált lények, melyek a néphitben különben ismeretlenek. Az ijesztőtörténetek a költészet szférájába tartoznak. Nem valamely jelentős élmény nyomán, magyarázatképpen jöttek létre, hanem költői formában parancsot adnak, veszélyre figyelmeztetnek. (→ még: gyermekijesztő) – Irod. Kálmány Lajos: Gyermekijesztők és rablók nyelvhagyományainkban (Ethn., 1893); von Sydow, C. W.: Kategorien der Prosa-Volksdichtung. Volkskundliche Gaben John Meier zugebracht (Berlin–Leipzig, 1934); Hoppál Mihály: Gyerekijesztők (I., Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

Dömötör Tekla

ikerfalvak: azonos alapnevet viselő, falukettőződéssel létrejött szomszédos települések. Többségük a 13–14. sz.-ban alakult. Mo. minden vidékén megtalálhatók. A falvak megkettőződésében vagy többszöröződésében nagy szerepe volt a földesúri osztozkodásnak. Az új falu állhatott a régi határában vagy azon kívül. Néhol egész falubokrok jöttek létre azonos alapnévvel. Pl. a Gömör m.-i Hanva nemzetség szállásföldjén a 13. sz.-ban 12 Hanva nevű falu alakult ki. A falvak közös neve utal települési kapcsolatukra. – Az ikerfalvak alapneve mellé kerülő megkülönböztető jelzőknek típuscsoportjai különíthetők el. Gyakoriak a Nagy és Kis jelzők (Nagyoroszi-Kisoroszi, Nógrád, ill. Pest m.). Ezek a térbeli és lélekszámbeli terjedelmen kívül legtöbbször utalnak a települések egymáshoz viszonyított korára is. Az Ó és Új megkülönböztetés valamivel ritkább (Ófazekasvarsánd–Újfazekasvarsánd, v. Arad m.; Ógyalla–Újgyalla, v. Komárom m.). Igen nagy számban fordul elő a földrajzi különbségekre és térbeli elhelyezkedésre utaló Alsó és Felső jelző (Alsóbalog–Felsőbalog, v. Gömör m.; Alsószölnök–Felsőszölnök, Vas m.) Vegyes nemzetiségű vidékeken legtöbbször a népnév alapnévhez kapcsolásával tettek különbséget az ikerfalvak között (Magyarlápos–Oláhlápos, v. Szolnok–Doboka m.; Magyarkimle–Horvátkimle, v. Moson m.). Megkülönböztetésként feltüntették az alapnév mellett a rendi állapotot, leginkább nemesi (Nemeskürt–Hidaskürt, v. Nyitra, ill. Pozsony m.) jelleget. Gyakran azt a körülményt jelezték, hogy az illető település s másik hasonló nevűvel szemben templommal (Kápolnásoláhfalu, Szentegyházasoláhfalu, v. Udvarhely m.), vásárjoggal, malommal, híddal, toronnyal (Hidasnémeti–Tornyosnémeti, Borsod-Abaúj-Zemplén m.), várral rendelkezett. – Az alapnévhez ragasztott jelző kezdetben körülírás jellegű közszó volt. Hosszú idő alatt fejlődött csak tulajdonnévvé. – Irod. Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon IX–XV. sz. (Bp., 1966).

Bárth János

ikerfazék, kettős fazék : két db, a hasán és a szájperemén összekapcsolt cserépfazékból álló, a szájnyílás fölött elhelyezett cserépfülnél fogva kézben szállítható edény. A Kisalföldön ikerfazékban viszik az ételt a határban dolgozók részére. Különösen sok ikerfazékat készített a tatai fazekasközpont a kisalföldi és az É-dunántúli parasztság számára. A magyar nyelvterület más részein az ikerfazék csak szórványosan fordul elő (Alföld), ill. teljesen ismeretlen (Felföld, Erdély). Az alföldi lakodalmakban helyenként ikerfazékba töltött itallal kínálták a menyasszonyt. Egyik fazékba bort, a másikba ecetet töltöttek. Szerencsés házasságot jósoltak, ha a menyasszony a bort kóstolta meg, házsártosságra következtettek, ha az edény ecettel telt felét emelte a szájához. – Az ikerfazék igen elterjedt a szomszédos és távolabbi szláv népeknél (szlovákok, csehek, lengyelek, ukránok, beloruszok, szerbek, horvátok), ismeretes német területeken, előfordul a Pireneusokban és a Kaukázusban is. Ismeretes a Közép-Duna-medence egyes régészeti kultúráiban (péceli kultúra), a Földközi-tenger mellékén (Itália, Jugoszlávia), és a bronzkorig visszavezethető. Néger-Afrika egyes részein (Nigéria) szintén gyakoriak a kettős edények, amelyek ott az áldozati ételek felszolgálására szolgálnak. Lehetséges, hogy a prehisztorikus európai kultúrákban is a vallási szertartásokban szereplő tárgy volt. – Irod. Bátky Zsigmond: Útmutató a néprajzi múzeumok szervezéséhez (Bp., 1906); Mozsolics Amália: Őskori és népi kettős pohár és pereckulacs (Ethn., 1945); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

Ikerfazék (Tata, Komárom m.)

Paládi-Kovács Attila

ikon: → kegykép, → üvegkép

ikrek: születésüket a néphagyomány rendellenesnek tartotta és különlegesen magyarázta. Alapja általában az analógia volt, amely szerint az asszony azért szül ikreket, mert a → terhesség idején két szerszámot (kapát, ásót, gereblyét) vitt a vállán, vagy páros gyümölcsöt (meggyet, cseresznyét, összenőtt szilvát vagy burgonyát) evett. Az utóbbi magyarázat ismert egész Európában. A magyar népi hitvilág ikerszülés okának tartja azt is, hogy a szülők valamelyike bűnt követett el: a férj megcsalta feleségét, vagy a normálistól eltérően viselkedett vele, újabban, hogy pap nélkül esküdtek. – Irod. Harva, Uno: Mémoires de la Société Finno-Ougrienne (Helsinki, 1924).

Hoppál Mihály

Ikvai Nándor, Iváncsics (Petőháza, 1935–): etnográfus, a Pest megyei múzeumi szervezetek ig.-ja (1968–). A debreceni KLTE-n szerzett néprajzból egy.-i doktori fokozatot (1964). A debreceni Déri Múz. munkatársa (1959–), a Hajdú-Bihar megyei Tanács Művelődési Osztályán működött (1960–), a ceglédi Kossuth Múz. ig.-ja (1961–). A népi földművelő-gazdálkodás kérdéseivel foglalkozik. Publikációi a szakfolyóiratokban és évkönyvekben jelennek meg. – F. m. Falumúzeum (Debrecen, 1961); Földművelés a Zempléni hegység középső részén (Műveltség és Hagyomány, 1967).

Illés: az Ószövetség egyik legnagyobb prófétája. A r. k. és ortodox egyház is szentként tiszteli. Életét a Királyok második könyve (III. 16. 27–IV, 2, 12) örökítette meg: a király bálványimádása miatt évekig nem esik eső, de az ő könyörgésére mégis megered. Az Úr forgószélben, tüzes szekéren elevenen ragadja az egekbe. A zsidó, keresztény, sőt mohamedán apokrifoktól ihletett néphagyomány szerint ő dobálta le a kevély angyalokat az égből, sőt villámaival azóta is célozza őket, meg a gonosz embereket. Az idők végezetén az Utolsó Ítélet hírnökeként majd ő jelenik meg a földön és legyőzi az Antikrisztust (→ eszkatológikus mondák) – Illés tisztelete alighanem bizánci, részben bogumil közvetítéssel honosodott meg középkori hazánkban. Névünnepe (júl. 20.) táján a szegedi nép esőt várt, de a hit szerint a nagy nyári viharokat, az égiháborút is ő támasztja, mert még most is csatáz a sátánnal. Már előre készül erre a küzdelemre, mindig kérdezgeti az égiektől, hogy mikor van a nevenapja, de eltitkolják előtte. A középkor epikai közvagyonából merített ruszin, (ukrán), torockói magyar, továbbá szlovén hagyományban Illés mesehősként is föltűnik. A D-cseho.-i műhelyekben → tükörkép formájában készült Illés képeket a D-alföldi magyarok is vették. – Irod. Kálmány Lajos: Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban (Szeged, 1893); Székely, Stephanus: Bibliotheca Apokrita (Freiburg, 1913).

Bálint Sándor

Illés szekere: → Göncölszekér

Illyés Endre (Tunyog, 1897–Debrecen, 1962): ref. lelkész, egyháztörténész. Kolozsvárt végezte a teológiát 1920-ban, Debrecenben szerzett középiskolai tanári oklevelet 1923-ban. 1920–40 között Sárospatakon, Miskolcon, Szegeden és Debrecenben gimn.-i vallástanár, 1940–50 között Debrecenben lelkészképző intézeti tanár, majd egyházkerületi levéltáros. Teológiai és pedagógiai szakírói munkássága mellett ref. egyházi néprajzzal foglalkozott. Műveiben a ref. egyházközösséget szabályozó, a paraszti erkölcsre tett hatását és a paraszti vallásosságot vizsgálta. Egyházközségi és központi levéltárakban e témához hatalmas anyagot gyűjtött, melynek nagy része kéziratban maradt. – F. m. A magyar református földmívelő nép lelki élete különös tekintettel vallásos világára (Szeged, 1931); A magyar református földmívelő ifjúság lelkigondozásának története (Debrecen, 1936); Egyházfegyelem a magyar református egyházban, XVI–XIX. század (Debrecen, 1941).

Kósa László

ima: felsőbbrendű lényhez (a keresztény vallású népeknél – így a magyarságnál is – Istenhez, Krisztushoz, szentekhez stb.) intézett fohász. Tartalma és formája a r. k.-oknál általában a hagyományok és az egyház előírásai által megszabott és a hivatalos egyházi használat által szentesített. Kezdeti fokon a bizonyos módon és körülmények között kimondott szó megvalósulásába vetett hiten (szómágia) alapszik, tehát közös gyökere a → ráolvasással és az → átokkal; de míg az utóbbiak sok esetben ma is e fokot képviselik, az ima esetében a szó kimondója nem a befolyásolandó objektumhoz intézi szavait, hanem felsőbbrendű lény segítségét kéri a cél eléréséhez. Tartalmilag lehet az istenséget magasztaló (euergetikus ima), Krisztus és a szentek életéből vett példák elmondásával az események megismétlődését kérő (szakramentális ima), valamilyen bajt elűző (apotropeikus ima) és valamely cél érdekében beavatkozást kérő (mágikus ima). A hivatalos egyház által előírt és használt formákon kívül ismeretesek voltak azok mintájára készült egyéni formák, továbbá rövidebb lélegzetű spontán fohászok is. – Az európai – és magyar – parasztság gyakorlatában az ima használatának a következő főbb módjai voltak ismeretesek: 1. a) Hivatalos egyházi használat, amelynek részese volt a parasztság is. b) Bizonyos egyházi szervezésű alkalmak – elsősorban a → búcsú – tág teret adtak az imák keletkezésének, hagyományozódásának, továbbá egy-egy kisebb közösségre vagy tájegységre jellemző hagyományos imagyakorlat kialakulásának. c) Hivatalos egyházi imák vagy spontán fohászok (gyakran csak kísérő gesztusaik: keresztvetés, kalaplevétel) az egyházi használat szellemében, de nem az egyház, hanem a paraszti hagyomány által előírt alkalmakkor és helyzetekben. (Pl. fohász bizonyos munkák vagy más vállalkozások megkezdésekor, hálaadás munkavégzéskor, segélykérés baj esetén stb.) – 2. Európa parasztságánál általános volt az ima mágikus célú használata is. a) A hivatalos egyházi ima lehet bármiféle → mágikus eljárás hatásfokozó kísérőeleme, hasonlóan más egyházi eredetű objektumokhoz (pl. → szentelmények). A magyar parasztság gyakorlatában legáltalánosaabb volt mágikus gyógyító eljárások – pl. gyógyító ráolvasások – kísérőjeként a Miatyánk, Üdvözlégy stb. elmondása, vagy elmondatása a beteggel (gyakran előírt módon pl.: háromszor, hétszer, három pénteken, napkelte előtt, keresztúton stb.). b) Általános volt mind a hivatalos, mind a különböző egyéni imák használata ráolvasás-funkcióban (pl. fájós fogra holdújuláskor három Miatyánkot „olvastak rá”). Ezekben az esetekben gyakran az elfelejtett hagyományos ráolvasásszöveget helyettesítették imával, de a múltban is voltak gyógyítók, akik szinte kizárólag hivatalos és maguk összeállította imákat „rendeltek” a hozzájuk forduló betegeknek. c) Az ima használata azokban az esetekben volt legtisztábban mágikus jellegű, amikor a hivatalos ima „kiforgatásával” vélték a kívánt célt elérni (pl. visszafelé mondott Miatyánk). Az ima kiforgatása azonban a közelmúltban inkább csak „nem tiszta” személyek (pl. → boszorkány, → garabonciás) jellemzésére szolgáló mondai motívum volt. Bizonyos mondatípusok a boszorkány szájába ördöghöz szóló, Istent megtagadó imákat is adtak. d) Bizonyos ráolvasás-típusok tartalmilag-formailag egyaránt imának minősíthetők (pl. a beteg vagy a gyógyító Szűz Máriát kéri szemfájás elmulasztására). Ezeket mégis elválasztja az imától az egyéb ráolvasásokéval egyező funkció, a hagyományos formák szájhagyományok útján való terjedése, valamint az egyházi imatól való tudatos megkülönböztetés mind használóik, mind az egyház részéről (annak ellenére, hogy e szövegek általában egyházi eredetűek). (→ még: archaikus népi imádság) – Irod. Bálint Sándor: Népünk imádságai (Regnum Egyháztörténeti Évkv., 1937); Szendrey Zsigmond: A varázslatok eszközei (Ethn., 1937); Vajkai Aurél: Az ősi ember imádságai (Ethn., 1947); Heiler, F.: Erscheinungsformen und Wesen der Religion (Stuttgart, 1961).

Imádkozó asszony (Jobbágytelke, v. Maros-Torda m.)

Pócs Éva

imaasszony: → énekes asszony

improvizálás, rögtönzés : 1. a folklóresztétikában a variálódás egyik jelensége, a hagyománnyal szembeforduló aktualizálás, újítás. Az egyes változatok rendszerint alkalmazkodnak a körülményekhez (alkalomszerűség): a szövegbe szövik az időszerű eseményeket, utalnak a jelenlevőkre. Esztétikailag ennél több még a hagyományos műfajokban is a „kitölthető helyek” improvizálásszerű megfogalmazása. Pl. a mesében a hős három segítője, fegyverei és lova különböző sorrendben jelenhetnek meg, a mesélő improvizálásszerűen választhat a lehetőségek között. Az aktualizálható műfajokban (pl. szólás, időjárás-szabályozó megfigyelés, hiedelmek) az egyes esetekre alkalmazást nevezhetjük improvizálásnak. Itt is állandó és változó (invariáns és variáns) elemek dialektikájával találkozhatunk. Pl. az álommagyarázat ban maga az álom variáns, a lehetséges magyarázható hiedelmek invariánsak, a kettő egyedi összekapcsolása pedig improvizálásjellegű. Más esetekben a műfajok lényege az improvizálás. Ilyennek tekinthető a → röpdal számos fajtája, általában a felkiáltás ok és a játékok számos formája. Gyakran a nem rögtönzött alkotás egyes részei kötelezően improvizálásszerűek: dalok és táncok „cifrázásai”, népművészeti tárgyak egyedi vonásai, a csúfolók személyre szóló részei, a népi szójátékok alkalmi mozzanatai. – 2. minden előadóművészetben az előadás maga is improvizálásnak tekinthető. Ilyen értelemben a népi színjátékok, színjátékszerű szokások, de a cselekményhez kapcsolt bármilyen szokás vagy hiedelem, sőt az egyéni előadót felvonultató mesemondás, éneklés, szólótánc is tartalmaz improvizálást. Ritkábban nevezik improvizálásnak a közösségi előadásban megvalósuló alkotások változtatásait, mivel itt a tudatos improvizálás megteremtése eléggé ritka jelenség. Az előadóművészetben az improvizálás a variánsok megjelenési formája, és mint ilyen, esztétikailag is jellemezhető, és néhány fajtájában, mint pl. a commedia dell’arte műfajában állandó művészi követelménnyé is vált. A folklór csak néhány műfajban (vásári folklór, kikiáltók, mulattatók) használja állandó jelleggel. – 3. a folklorisztikus művészetek közül a zene és kisebb mértékig a tánc él vele. A cigányzenében, szórakoztató zenében és az ehhez kapcsolódó táncokban előforduló improvizálás azonban már nem a folklór eredeti improvizációja, hanem szólisztikus jelenség. Ezt a korábbi művészetelmélet és folklórisztika gyakran összetévesztette a folklór jellegű rögtönzéssel, innen származott az a régebbi téves megállapítás, amely szerint a népzene egészében „adott szövegekre való improvizálás” lenne. Természetesen a folklórban mind a szöveg, mind a dallam egyformán változik, önállóan improvizálásnak hagyott része csak a műfaji sajátosságoknak megfelelő módon fordulhat elő. A népzenére jellemző szabad változatképzés nagyrészt improvizálás, bár ez a terminus igazában csak akkor tekinthető improvizálásnak, ha nem csupán pillanatnyi tartalmú rövidebb módosításról, hanem önállóbb szakaszok vagy egyenesen teljes darabok egyéni alakításáról beszélhetünk. Ilyen értelmű improvizálás a magyar népzenében már csak a sirató. Az improvizálás technikai alapja a zenében is a hozzáadás és változtatás, amihez egy adott alapséma, ill. strukturális típus átélése elengedhetetlen feltétel. A vokális népzenei improvizálás a recitatívban inkább szövegileg, mint dallamilag hoz egyénit, míg a strofikus képletekben az instrumentális improvizáláshoz közeledve a zenei elemeken módosít. Hazai zenei improvizálásunk részletes vizsgálata még a jövő feladata. – 4. Önálló kategóriaként a modern folklór-esztétika különleges figyelemben részesítette az improvizálás fogalmát. A modern színházelméletre támaszkodva, és ezt a strukturalista nyelv-felfogással (a langue és a parole ellentéte) kiegészítve az 1930-as években P. G. Bogatirev hangsúlyozta az improvizálás fontosságát. A népi drámában a következő formáit különbözteti meg: refrénszerű – egyéni szereplők és a „kórus” tagjai közti párbeszéd – szöveg nélküli cselekedetek. Ehhez veszi az előadás során az előadók és a közönség párbeszédeit. Később különböző (szóbeli, képzőművészeti, szokásszerű és szövegszerű) típusú improvizálások összevetése után megkülönbözteti egyrészt a kényszerű és a szándékos improvizációt. Az előbbi például feledékenységből, körülmények lényeges megváltozásából ered, és a leggyakoribb több kifejezési formát egyesítő alkotásoknál (pl. táncok, szöveges dalok), ahol az egyik tényező megváltoztatása a másik megváltoztatását követeli. Az utóbbi kifejezetten alkotó folyamat, legtöbbször a hivatásoshoz közel álló előadók (pl. epikus énekesek) körében általános. – Alkotáslélektanilag megkülönböztet másrészt előkészített és előkészítetlen improvizálást. Az előbbi esetén a változtatás az egész alkotásban végig megfigyelhető, következetes, nem egyszer kiszámított. Ilyen pl. egy mesébe más meséből átvett motívum felhasználásnak módja. Az utóbbinál a művész csak részben ura az improvizálásnak, annak pontos lefolyását nemcsak ő szabja meg. Ilyen pl. a lakodalmak alkalmával szokásos feladatmegoldás (ahol a találós kérdések a válaszoló előtt előre nem ismertek), vagy a közönséggel való előadói párbeszéd, ahol a közönség kérdései és feleletei is előre megismerhetetlenek, egyediek. Mindezekben hagyomány és újszerűség együtt jelentkezik. – A harvardi epikakutató iskola (orális formulaszerű költészet) külön foglalkozott az epikus énekesek improvizálásaival, és megállapította, hogy improvizálás nélkül nincs előadás, és maguk az alkotók is tudatában vannak annak, hogy művészi rangjukhoz tartozik az időnkénti változtatás, aktualizálás, színezés, motivizálás, improvizálás . Legutóbb a kommunikációelméleti folklorisztika javasolta, hogy az improvizálás fogalmát a performancia és a kompetencia kategóriával magyarázzák. Eszerint a folklór tradicionalizmusa a kompetencia invariáns elemeiben keresendő, míg a kompetencia variáns elemeinek a performancia során megvalósuló formája az improvizálás, egyszersmind a folklór jellegű improvizálás egyik legfontosabb jellemvonása. Itt láthattuk a művészi egyéniség kialakulásának alapjait is. (→ még: állandóság, → egyéniség és közösség, → előadás, → hagyomány, → újítás, → változat) – Irod. Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (MTA II. Oszt. Közl., 1959); Lord, Albert B.: The Singer of Tales (New York, 1960); Bogatirev, P. G.: Tradition and Improvisation in Folk Art (Moscow, 1964); Asztahova, A. M.: Improvizacija v ruszszkom folklore (Ruszszkij Folklor, 1966); Bausinger, Hermann: Formen der „Volkpoesie” (Berlin, 1968); Bogatirev, P. G.: Voproszi teorii narodnovo iszkuszsztva (Moszkva, 1971); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

Imre Sándor (Hegyközpályi, 1820–Hódmezővásárhely, 1900): irodalomtörténész, nyelvész, az MTA tagja. Nagyváradon, Debrecenben tanult. 1860-tól a debreceni ref. kollégiumban a klasszika-filológia tanára, később a magyar nyelv és irodalom akadémiai tanára. 1872-től 1886-ig Kolozsvárott a tudományegy. tanára. Figyelemre méltó nyelvtörténeti munkásságot fejtett ki, speciális érdeklődési területe a nyelvújítás vizsgálata volt. Elsősorban stilisztikai érdeklődéssel népköltészeti kutatásokkal is foglalkozott. – F. m. Összegyűjtött irodalmi tanulmányai (I–II. Bp., 1897); A népköltészetről és a népdalról (Bp., 1900). – Irod. Gulyás József: I. S. emlékezete (Debrecen, 1961); Sipka Sándor: Adalékok I. S. nyelvtudományi munkásságához (Szeged, 1963).

Filep Antal

Imreh István (Sepsiszentkirály, 1919–): történész, tanár. Tanulmányait a kolozsvári Ferenc József Tudományegy.-en végezte, 1944-ben lett bölcsészdoktor. Az Erdélyi Tudományos Intézet munkatársa (1944–), a Kolozsvári Magyar Egy., majd a Babeº–Bolyai Tudományegy. tanára (1945–). Kutatási területe a jogi népélet, falutörténet, agrártörténet különös tekintettel Erdélyre, ill. a Székelyföldre. Cikkei és tanulmányai romániai lapokban és tudományos folyóiratokban jelennek meg. – F. m. Székely falutörvények (Kolozsvár, 1947); Majorsági gazdálkodás a Székelyföldön a feudalizmus bomlásának idején (Bukarest, 1956); A rendtartó székely falu. Faluközösségi határozatok a feudalizmus utolsó évszázadából (Bukarest, 1973).

ín: → hálókötés, → záp

inas: → csikó, → fécikés, → konyhamalac, → kordésgyerek

Incula: → táltos fiú, a

Index Ethnographicus: a Néprajzi Múz. könyvtári tájékoztatója (1956–). Rotaprint eljárással készül, folyóirat formájában évi két számban jelenik meg, a VI. évfolyamtól a Néprajzi Múz. és az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának közös kiadásában. Szerkeszti: Sándor István. Éves magyar néprajzi bibliográfiát, elhunyt néprajzkutatók irodalmi munkásságának bibliográfiáját és kisebb szakcikkeket közöl.

induló, mars, útimars (ném. Marsch ’induló’): 1. tömegek mozgását ritmikus formába szedő zenemű; legismertebb válfaja a katonai induló, amely zárt alakulatokban menetelők lépéstartását segíti elő (Mögütték már a dobot, Mögfújták az útimarsot...) – Az induló az ókor óta ismert; valószínűleg az énekből fejlődött, mint a 16–17. sz.-tól jelentkező újkori megfelelői is (az 1848-as Damjanich- induló pl. a Söprik a pápai utcát... kezdetű dal Müller József-féle feldolgozása). Az induló zenekari formában él, a fegyveres erőknél ún. katonabandák szolgáltatták; részben ki is szorította a → katonadalokat. Énekelt megfelelője a → menetdal. Katonaviseltek körében ismert a → Rákóczi-induló, Klapka - induló . (Egressy Béni–Thaly Kálmán); a Ny-rábaközi → dus kedvelt kísérőzenéje a Radeczky-induló, lakodalomban pedig a menyasszonynak a vőlegényes házhoz való beköszöntésekor kerül sor a tréfás szövege Hunyadi-indulóra (Erkel Ferenc–Doppler Károly). A → munkásdalok között gyászinduló t is találunk. – Irod. Káldy Gyula: Az 1821–1861. években keletkezett magyar történeti énekekről és indulókról (Bp., 1895). – 2. mars, kísérő, ugráló, trapp, marhatrapp: az → ugrós tánctípus, a → menettánc formája. A mars elnevezést főleg a Duna mentén, Kalocsa vidékén és a D-Alföldön, szórványosan a magyar nyelvterület egyéb vidékein is használják (pl. Ny-Rábaköz, Gyimes). Lakodalom s egyéb mulatságok vonulási alkalmain táncolják, éppen ezért formakincse egyszerűbb. Az állandó motívumismétlésből álló táncfolyamat egysíkúságát a térbeli változatosság, térforma-gazdagság ellensúlyozza. Szólóban, párosan, csoportosan, körben és vonalban egyaránt járdák. A bálok befejezése alkalmával is gyakori a mars táncolása. Tempója: Mm

= 120–138, kíséretritmusa az ún. lassú → esztam. Tempó emelkedés a marsnál nemigen tapasztalható, általában mindig egyszinten marad. Zenéjében már sok újabb, alig asszimilált idegen elem is beszűrődött (induló zenék). (→ még: tustoló) – Irod. Martin György: Bag táncai és táncélete (Bp., 1955); Lakodalom (A–B, A Magyar Népzene Tára, III., Bp., 1955–56); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970).

Katona Imre Pesovár Ferenc

indusztriális föld: → szorgalmi föld

ing: jelentése a parasztságnál a felső testet borító ujjas ruha, ill. gyapjú vagy bőr felsőruhák alatt viselt fehérneműféle. Anyaga házi készítésű kender-, len- vagy pamutvászon, különböző gyári gyolcsfélék és – ritkábban – tüllök. – Az ing szabása az ujjak bevarrási módja szerint két csoportra osztható: 1. a vállba → bevarrott ujjú ing, mely az ismert néprajzi anyagban inkább a férfiing ekre jellemző. – 2. a nyakba → mellé varrott ujjú ing. Ilyen szabással a magyar néprajzi anyagban inkább női ingek készültek, ingváll néven is említik, melyek leginkább rövid női ingek. – Mindkét szabásnál összeállíthatták a derekat függőleges, ritkábban vízszintes szélekből is, és mindkét szabás lehetett hosszú, de rövidebb, sőt a hasat szabadon hagyó igen rövid ing is. A hosszú ing a női és a férfiingek legrégebbről ismert példányainál körülbelül térdig ért. Ugyancsak hosszúak e két szabás legrégibb, az úri viselethez tartozó példányai is. Hosszú paraszti ingek a magyar nyelvterülettől É-ra, K-re és D-re is találhatók. Magyar területen a hosszú ing legtovább mint gyermeking élt. Az egybeszabott, tehát toldatlan derékrészű ingek mellett olyan ingformák is elterjedtek, amelyeknél a derekat toldották. Ennek neve pendelyes ing volt, első említése 1458-ból ismert. – A rövid ing az ingnek a 18. sz. végén, a 19. sz. legelején ismert olyan rövid válfaja, amely a derekat jó részen szabadon hagyta. A férfiak, főleg pásztorok viselték, bevarrott ujjú ingnél ez nem jelentett problémát, ám a női divat mellévarrott ujjú ing énél szükség volt ez alatt a rövid ing alatt – valóban fehérnemű rendeltetésű – kis inget hordani, vagy a pendely gallérját kellett jelentősen megemelni. – Az ingek (akár bevarrott, akár mellévarrott ujjúak) ujja lehetett alul-felül egyforma bő, borjúszájú, és lehettek vállban ráncoltak. A gyolcsból készült bevarrott ujjú férfiingek készülhettek a szélesebb gyári gyolcsból is. Így alakulhatott ki az ún. lobogós ujjú ing, mely lefelé is egyformán bő, a kéznél sokszor hosszabb ujjú volt. A lobogós ujjak terhét jobban hordozandó – a vállrészt – vállfolt tal erősítették meg. Továbbá mindkét szabás ráncolt ujjai lehettek kézelőbe fogottak, a női mellévarrott ingek kézelője még ráncos fodorban is folytatódhatott. A vászoningeket a pásztorok élősdiek ellen juhtejjel vegyített zabszalma hamujába taposták, ill. főzték, s ha megszáradt, hájjal kenegették. Ez az eljárás volt a zsírozás. – Talán a fehér gatya túl gyors elpiszkolódását kikerülendő – divatba jött a Hortobágyon a kék gatya és ing. Betyárok és pandúrok, az 1860-as években csikósok és gulyások is viselték. Hajdú megyében, a hortobágyi pusztán és környékén a két világháború között még előfordult. A bevarrott és mellévarrott ujjú ingeket gyakran díszítették színes, sőt arany hímzéssel, islógokkal is. A díszítés elsősorban a szerkezeti vonalak mentén alakult ki, de lehetett díszített a gallér, a vállfolt, a kézelő s az ujj felső, hosszanti toldásvonala is. A mellévarrott ujjú ingek ujján a hosszanti toldásvonalat fent vízszintes hímzett csík – Kalotaszegen vállfű – is díszíthette. Az ennek mentén kialakult laposöltéses hímzés neve kötés, az ilyen módon díszített ing neve kötéses ing volt. – Torockói ingfajta a sípujjú ing , amely olyan mellévarrott ujjú ing, amelynek bő ujja a könyök alatt csőszerű részben, az ún. sípban folytatódik. A sípujjú inget Somogy megyéből is említik. Formájának eredete a reneszánsz viseletből származik, de ez a forma a 19. sz.-ban is divat volt különféle drága anyagból készült felső ruhákon. Első említését 1598-ból ismerjük, ekkor Debrecenben sípujjú mentét említenek. A mához közeledve mind a mellévarrott ujjú, mind a bevarrott ujjú ingnek egyre szűkülnek az ujjai, miért is ezeket szűk ujjú ing néven ismerik. E formai alakulásnak valószínűleg a Ny-i típusú, polgári bevarrott ujjú ingek szűk ujja az oka. A vastag és merev kendervászonból készült ingnek bikkfaing volt a neve. – Az ing szó bizonytalan eredetű a magyar nyelvben. Legkorábbi előfordulása az 1395 körüli Besztercei Szójegyzékből ismert. – Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Gönczi Ferenc: A göcseji s hetési népviselet (Népr. Ért., 1910); Hanika, J.: Sudetendeutsche Volkstrachten (Berlin, 1925); Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Palotay Gertrúd: A magyarországi női ingek egy szabástípusa (Népr. Ért., 1931); Mautner, K.–Geramb, V.: Steirisches Trachtenbuch (Graz, 1932); Helm, R.: Die bäuerlichen Männertrachten im Germanischen Nationalmuseum zu Nürnberg (Heidelberg, 1932); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században (Ethn., 1938); Nagy Jenő: A torockói magyar népi öltözet (Bukarest, 1957); T. Knotik Márta: A Dél-Alföld női vászonruhái (Móra F. Múz. Évkve, 1964–65); T. Knotík Márta: A Dél-Alföld férfi fehér ruhái (Móra F. Múz. Évkve, 1966–67).

Borjúszájú ing (Zentelke, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Borjúszájú ing (Körösfő, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kézelős férfiing szegőzött ingelejjel (Palócföld) Bp. Néprajzi Múzeum

Mellévarrott ujjú ing szabása és maga az ing (Boldog, Heves m.), Bp. Néprajzi Múzeum

Női rékli (Szakmár, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Leány mellévarrott ujjú ingben (Székelyzsombor, v. Udvarhely m.)

Gáborján Alice

ingalj: → pendely (Ajak)

ingbátyja: → untercikk

ingráncolás: ingek ráncba szedett elejének-hátának díszes levarrása. Az apró álló, függőleges ráncokat fércelőfonállal összehúzzák. Ezt közönként megismétlik a tervezett minta szélességében. Maga a minta abból adódik, hogy ezután a hímzőfonállal a minta szélességében haladva az egyes ráncokba hol belefűznek, hol felettük átöltenek. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940; Boser, R.–Müller, L: Stickerei (Basel, 1969).

Fél Edit

ingváll: → ing

ingyen munka (lat. gratuitus labor) : a jobbágyok által a megyének és az államnak végzett → közmunka. Ingyen munka volt az útépítés, hídépítés, ezek karbantartása, háborúk idején földmunkák, járási, megyei középületek építése stb. – Irod. Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1945).

Török Katalin

innováció: kulturális folyamat, amelynek során új elemek kerülnek a kultúrába, valamint e folyamat eredménye. Mint folyamatnak négy formáját különböztetik meg: variálódás (→ változat) → invenció, → felfedezés, kulturális → átvétel (→ még: paraszti találmány, → újítás) – Irod. Barnett, H. G.: Innovation: The Basis of Cultural Change (New York, 1953); Murdock, George Peter: How Culture Changes (Shapiro, Man, Culture and Society, szerk. Harry L., Oxford, 1956); Barabás Jenő: Invention. Innovation and Endogenous Development in European Folk Culture (Műveltség és Hagyomány, XIII–XIV., 1971); Gunda Béla: Innovation und Tradition (Ethnologia Europaea, Vol. VIII., 1. Göttingen, 1975).

Sárkány Mihály

ínségeledel: aszály, árvíz, háborús pusztítások, a tavaszi élelmiszerhiány esetén, a táplálkozás javítása céljából fogyasztott vadnövény. A feudális korszak ínségeledelei szomorú képet nyújtanak a parasztság táplálkozási nehézségeiről. A tatárok fogságából megszökött Rogeriust (13. sz.) a mezőségi Magyarfráta közelében őrölt tölgyfakéregből készült kenyérrel vendégelték meg. 1500-ból feljegyezték, hogy éhínség idején a magyarok tölgymakkliszt kenyeret ettek. 1718-ban Csíkszékbe Udvarhelyből hoztak cseremakkot, galagonyát, s a nép a megőrölt mogyorórügyet is ette. 1719-ben a csíki szegénység aratásig fát, szalmát, rügyet, makkot és dögöt evett. Ugyanekkor Háromszéken törökbúza „torsájának, berkenyefának gyümölcsiből sült máléval.., kételeníttetnek magokat tartani”. 1816-ban Erdélyben főkormányszéki rendeletben foglalkoztak azzal, hogy a szegénység a tölgy-, cser- és bükkmakkot miképpen használja fel eledelül, s az ide vonatkozó rendelkezéseket az egyházi szószékekről is tudtára adták a lakosságnak. Az 1700-as évek végén a Tisza mellékén sásgyökérből, bengyeléből készített lepénnyel éltek. A 19. sz. ínséges esztendeiben kenyérbe került a tarack, a moha, a szalma, az összeőrölt kukoricacsutka, a tölgymakk, a fűrészpor. Az 1863. évi aszályos esztendőben a Nagykunságban a búza, rozs konkolyos ocsúját őrölték meg, s darált fakéreggel, kukoricacsutkával keverve sütötték meg. Ami megehető zöldet talált a szegény nép, összeszedte s ételnek megfőzte. Göcsejben a szegénység összeőrölt hajdinapolyvát, bükkönyt, lenbugát, szőlőtörkölyt, galagonyabogyót, kukoricacsutkát kevert a kenyérlisztbe. Kenyér helyett ínségeledelként gyakran fogyasztották az Alföldön a sütőtököt. A 18–19. sz. fordulóján az ínség leküzdése miatt hatóságaink többször sürgették a burgonya termesztését. Hasonló ínségeledeleket említenek Európa más részéből is. Az erdei fenyő szárított kérgének lisztje nélkülözhetetlen ínségeledel volt Svédo.-ban és Finno.-ban. K-i lengyel területeken ínséges esztendőkben fogyasztottak egy páfrányfélét, s ették a szalmatetőn növő mohát is, amelyet előzőleg megtörtek. A lengyeleknél, fehéroroszoknál, románoknál éhínség idején a tarack megőrölt gyökeréből s más lisztes gumókból sütöttek kenyérfélét. A. Maurizio egyébként borzalmas képet nyújt a múlt századi lengyel és orosz parasztság ínségeledeleiről. Drámai írásban tárja fel az orosz éhínséget Lev Tolsztoj is. Az É-amerikai polgárháború idején könyv jelent meg az ehető, élvezhető növényekről, amelyek a szükséget szenvedő D-i államok számára nagy jelentőségűek voltak. Egyes növényeket (pl. palmetto-pálma) a nagyfokú fogyasztással ki is irtottak. Az éhség elviselését s az erővel való takarékoskodást segíti elő az alvás. Éhínség idején így próbáltak segíteni magukon az orosz parasztok. – Irod. Érkövy Adolf: Az 1863. évi aszályosság a Magyar Alföldön (Pest, 1863); Rapaics Raymund: A kenyér és táplálékot szolgáltató növényeink története (Bp., 1934); Maurizio, A.: Die Geschichte unserer Pflanzennahrung von den Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin, 1927); Györffy Lajos: A nagy ínség 1863-ban (Túrkeve, 1932); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).

Gunda Béla

ínségpokróc: → rongypokróc

ínségtakarmány: főként aszályos, árvízes esztendőkben, gyenge széna- és gabonatermés esetén fölhasznált takarmány pótlék. Az istállózó állattartás szemszögéből ínségtakarmánynak minősülnek a fakéreg, a fák fiatal hajtásai, rügyei, a → lombtakarmány, a fagyöngy, a tölgy- és bükkmakk, az erdei gombák, bogyók, mohák, zuzmók. Az ínségtakarmányok egy része az extenzív, rideg állattartásnak megszokott, rendszeresen igénybe vett bázisa. Így pl. a makk a hazai sertéstartásban hizlaló takarmánynak számított. A fakéreg nélkülözhetetlen takarmánybázisa az É-Európában honos rénszarvas-pásztorkodásnak. A 18–19. sz. ínséges éveiben Mo. számos vidékén az épületeket fedő szalmát, zsúpot is feletették az állatokkal. A fiatal nád, nádfiók vagy cilla, a sokfajta réti gumó és gyökér, a ballangkóró, a burgonyaszár, a szőlőlevél szaporította az ínségtakarmányok sorát. Csak részben tartozik az ínségtakarmányok körébe az → áztatott (polyva, törek), a → rázott (széna és szalma), a → szecskának fölaprított vagy anélkül takarmányul használt kukoricaszár. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Tagán Galimndsán: A báskír szénakészítés (Népr. Ért., 1937); Györffy István: Állattartás (A magyarság néprajza, Ii., Bp., 1941–43).

Paládi-Kovács Attila

intarzia: → berakás

integráció: 1. kulturális folyamat, amelyben a kultúra elemei egymáshoz igazodnak, összekapcsolódnak, egységesülnek és a folyamat eredményeként azt a benyomást keltik, mintha egységes elv szerint szerveződtek volna össze. A kultúra teljes integrációjáról nem beszélhetünk, mert ezzel egyidejűleg hat minden kultúrában a differenciálódás folyamata is. A két, a kultúra egésze és részei, ill. a részek egymás közötti kapcsolatból fakadó, egymást átható folyamat következtében a kultúrák integráltsága különböző mértékű. (Ellentéte a → dezintegráció.) – 2. társadalmi folyamat, amelyben a társadalom viszonylag önálló elemei egymással kapcsolatba kerülve egységes rendszerré szerveződnek, amelynek fennmaradása az alkotórészek dinamikus egyensúlyán nyugszik. – Irod. Evans-Pritchard, E. E.: Social Anthropology (London, 1951); Benedict, Ruhr-Mead, Margaret: Patterna of Culture (New York, 1959); Barabás Jenő: Kartográfiai módszer a néprajzban (Bp., 1963); Gunda Béla: A kultúra integrációja és az etnikai csoportok alakulása (Műveltség és Hagyomány, 1963).

Sárkány Mihály

intenzív gazdálkodás: → belterjes gazdálkodás

intézmény: állandósult társadalmi cselekvések és eszmék csoportja, amelyen keresztül alapvető társadalmi igények, szükségletek nyernek kielégítést. B. Malinowski megfogalmazásában az intézmények a kultúra igazi, jelentős állandósággal, egyetemességgel és kultúrán belüli függetlenséggel rendelkező alkotó egységei, az emberi tevékenység szervezett módszerei. Minden intézmény egy-egy alapvető szükséglet körül összpontosul; tartósan egyesít egy embercsoportot valamilyen közös feladatra, saját szabályegyüttese és működési technikája van. Mivel az intézmény szintetikus jellegű, több fajta funkciót foglal össze, nem hozható egyszerű, közvetlen összefüggésbe funkciójával. Fő integráló tényezői a lokalitás vagy territorialitás és az elvégzendő tevékenység révén létrejövő társadalmi viszonyrendszer. Minden intézmény a környezettől és az adott társadalom kultúrájának apparátusától determinált. – Irod. Malinowski, B.: A Scientific Theory of Culture, and Other Essays (Chapel Hill, 1944).

Ecsedy Csaba

intő és oktató költészet: → didaktikus költészet

invariáns: a folklorisztikában olyan jelenség, amely nem mutatja a variálódás törvényszerűségét. Rendszerint egy-egy közösség által el nem fogadott, de valamilyen formában mégis feljegyzett alkotás. Az invariáns létrejöttének útja: egyéni javaslatok, amelyeket nem fogad el a közösség, ill. amelyek már az eltűnés peremére jutottak. Invariáns lehet egyes alkotás, típus, motívum, téma, formai elem, műfaj, általában a kultúra bármilyen része. (→ még: átadás, → átvétel, → hagyomány, → változat) – Irod. Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (MTA I. Oszt. Közl., 1959); Kroeber, A. L.: A Roster of Civilizations and Culture (New York, 1962); Voigt Vilmos: Folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

invenció: az → innováció egyik formája. Valamely kultúrán belül már meglevő ismeretek, eljárások, tárgyak új feladatok megoldására alkalmazásának vagy új szintézisbe egyesítésének folyamata, valamint e folyamat eredménye. Az invenció folyamata létrehozható szándékosan és létrejöhet véletlenül. Párhuzamos invencióról beszélünk, ha különböző kultúrákon belül ugyanazokra az ismeretekre, eljárásokra, javakra tesznek szert invenció útján. Egymással nem érintkező kultúrák között ritka, egymással érintkezők között igen gyakori a párhuzamos invenció, mert az utóbbiakban nagyszámú azonos vagy hasonló kulturális elem található (→ még: belső fejlődés). – Irod. Murdock, G. P.: How Culture Changes (Shapiro. Man, Culture and Society, Szerk. Harry L., Oxford, 1956); Kósa László: Találmányok a paraszti gazdaságban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, II–III., 1969).

Sárkány Mihály

inverzió: → szórendi csere

ipam: → após

ipari műhely: a falusi és mezővárosi életkörümények között élő iparosok lakóházai, műhelyépületei, szinte kivétel nélkül a népi építkezés lakóháztípusainak rendszerén belül maradtak mind alaprajzi, szerkezeti, mind technikai, kiviteli és formai tekintetben. Legfeljebb az egyes mesterségek gyakorlásánál jelentkező sajátos igényeket igyekeztek némi módosítással, kiegészítéssel, de a hagyományos épületek és építkezési módok korlátait–kereteit szigorúan figyelembe véve, kielégíteni. – A fazekasok házaiban a műhelyül szolgáló szobákat a hagyományosnál nagyobbra, esetleg szélesebbre építették csakúgy, mint a takácsok. A fazekasok munkájához a műhely mennyezetét rudas tartókra függesztett lázsa deszkákkal szerelték fel, hogy a korongolt edények számára szikkadásuk idejére helyet biztosítsanak. A fazekasműhelyekben a szokásosnál lényegesen nagyobb fűtőkemencéket raktak, hogy a téli időszakban is elegendő száraz, meleg levegőt biztosíthassanak. A fazekasok fűtőszobáinak műhelybéli kemence oldalait, oldalát peremekkel is tagolták. Téli időben ezeken is szikkasztották, szárították égetés előtt az edényeket. Nemritkán az égetőkemencéket a fazekasházak színjeiben építették fel, így az égetést az időjárás kevéssé zavarta, nem úgy, mint a hagyományos szabadtéri kemencék esetében. – A tímárok lakóházait a manzardszerűen megemelt szárító, zsalugáteres ablaksorral épített tetőkről lehetett megismerni. A tímárok, kékfestők házaiban a cserző- vagy festékanyagban való áztatásra színekben, szobaszerű helyiségekben áztatógödröket, kádakat készítettek, nemegyszer építettek. – A kékfestő k mángorlói számára az épületek alaprajzához, arányaihoz igazodó színeket építettek. A nagy mennyiségű textília szárításához, levegőztetéséhez pajtaszerű épületeket ácsoltattak. – Hasonlóan a hagyományos épületek adottságaihoz alkalmazkodó műhelyeik lehettek az olajütő knek is. Legfeljebb ha a magvak őrléséhez járgányos, lovas szerkezeteket használtak, azok számára készítettek nagyobb méretű, az alaprajzból kiugró, pl. sokszögű színeket. – Az asztalos ok, kádár ok, kocsigyártó k stb. műhelyei átlagosan nem vettek igénybe nagyobb teret, mint egy-egy lakószoba, legfeljebb egy hozzá kapcsolódó színnel vagy száraz kapualjjal egészítették ki. A műhelyként használt szobák jellegzetessége volt, hogy a konyhai bejárat fenntartása mellett az utcára is közvetlen ajtót nyithattak, esetleg valamelyik ablak helyén. Nemegyszer előfordult, hogy egyes mesterségek sajátos munkaműveleteire, egyes munkafázisára különálló építményt emeltek a lakóháztól függetlenül. Különleges épületeket készíttettek maguknak a kovács ok, molnár ok. (→ kovácsműhely, → malom)

Kalaposműhely (Balmazújváros, Hajdú-Bihar m.)

Kádár abroncsolja a hordót (Debrecen)

Mézeskalácsos: A szívek száradásra várnak (Sárospatak, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Hódmezővásárhelyi fazekasműhely (Csongrád m.)

Filep Antal

ipari növények: → árpa, → burgonya, → kender, → len, → napraforgó, → répa, → söprűcirok

iparos: a paraszttársadalomban a hagyományos paraszti életformához szükséges termékeket előállító falusi mesterember. A falusi iparos életformájában a paraszti társadalom és a falusi értelmiség között helyezkedett el. Benne élt a paraszttársadalomban, ismerte gyakorlatilag is igényeiket és szükségleteiket, de magatartása, beszéde, viselete részben különbözött a parasztokétól. Igyekezett a falusi értelmiség életmódját utánozni. Az iparosok a polgári viselkedés, öltözködés, táplálkozás közvetítői voltak a parasztság felé. Ezért pl. a Mátra vidékén aki nem a helyi tájszólást beszéli, iparosan beszél, a népviseletből kivetkőzött asszony iparos ruhát hord. ( mester ) – Irod. Erdei Ferenc: Magyar paraszttársadalom (Bp., 1941).

Morvay Judit

iparosdal, céhesdal, kézművesdal, mesterdal, mesterségdal : népi líránk különböző kisipari foglalkozásokhoz kötött csoportja, a kézműves iparosság életéről szóló és általuk énekelt dal. A magyar iparosdal-hagyomány szegényesebb volt az európainál, a 18–19. sz.-ban tartós német hatás alá került; a céhek fennállásáig (1872) virágzott. Gyűjtését eléggé elhanyagolták. A magyar iparosdal közbülső helyen van a paraszti → népdal és az ipari → munkásdal között; maga az iparosság fő közvetítője volt a → magyar nótának és a különféle városi → műdaloknak. Önálló csoport az ún. egyleti daloké; a régi réteg a céhélet ünnepélyes alkalmaihoz kapcsolódott, mint amilyen pl. a ládavitel (Atyamester, úrnak ím engedelmével Elvisszük ládánkat; maradjon békével!...), pénzgyűjtés (Ki adakozását ingyen kegyelméből E koszorú alá teszi jó szívéből...), bál (Nosza, Laci koma, cimbalmod zendüljön!...), avatás (Tanuló inasidőmet haladtam ...) stb. Többségük vőfélyrigmus (→ vőfélyvers) átalakítása, de vannak → tréfás dalok (Mostan az iparosifjak Nagy urat játszanak...) is közöttük. Újabbak az iparosdalárdák műsorán szereplő zeneszerzői alkotások, köztük népszerű műdalok (Túl a Tiszán faragnak az ácsok...). A 17–18. sz.-tól sokasodtak meg a diákos-nemesi eredetű → mesterségcsúfolók, melyeket a parasztság (Haragszom az olyan szóra, ki a mestert kigúnyolja; Három szabólegények; Nem kapálok, nem kaszálok, Asztalosinasnak állok...) és a kisiparosság (Cérna, olló, vasaló, Minden szabó naplopó; Mind a ketten pékek leszünk, Ha éhezünk, zsömlét eszünk; Sírhat az az édesanya, Kinek fia csizmadia ...) egyaránt átvett és más foglalkozások bosszantására énekelt. Az iparosság körében élt dalok többsége vidám → mulatónóta (Hogyha a pék lakomát tart; Jó dolga van a kőmíveslegénynek; Kovács, bognár akkor hízik...), esetenként → katonadalból átalakítva (Szép a csizmadia, mikor megy a vásárra...). Hasonlóan vidámak a foglalkozáshoz kötődő → szerelmi dalok (Hajlik a bádog, Süssetek csak lányok; Kovács pengeti a vasat...). Kevés dal foglalkozik a kisipari munkával (Haja, haja, fel kell kelni, Mesterlegényt ébresztgetni. Három tinót meg kell nyúzni, Bőrét jól meg kell dolgozni...), ezt inkább beleszőtték a szerelmi és egyéb dalokba (Egész héten üti-veri a téglát, Szombat este öleli a babáját; Sáros kötő van előtte, Csörög a pénz a zsebébe...). A → panaszdalok témája az otthontalanság (Azt a kutya mindenét a világnak!...), a rossz bánásmód (Sápadt vagyok, mint a nyárfa levele ...); némely daluk a → mozgalmi dalok, közelebbről a → sztrájkdalok közé sorolható (Beszüntették a munkát az ácsok; Mester úr, mi nem dolgozunk!...). (→ még: bányászdal, → butellavers, → faragószék nótája, a) – Irod. Nagy Dezső: Adatok a Csongrád megyei munkásfolklórhoz (Ethn., 1954); Kiss Lajos: Vásárhelyi kistükör (Bp., 1964); Békefi Antal: A bakonyi szegényember dalai (Bp., 1966); Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal: A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968).

Katona Imre

iparoskalap: → kalap

ipi-apacsos bújócska: → kikopogó

Ipolyi Arnold (Ipolykeszi, 1823–Nagyvárad, 1886): néprajzkutató, művészettörténész, nagyváradi r. k püspök, az MTA tagja. 1846-ban a Kisfaludy Társaság pályázatára gyűjtőhálózatot szervezett, ennek segítségével Magyar mythologia címen (Pest, 1854) a régi magyar hitvilág emlékeit rendszerezte. Elméleti kiindulása miatt Csengery Antal bírálta. Téves azonban az az elterjedt vélemény, hogy ez kedvét szegte, és könyvének elérhető példányait megsemmisítette. Másik témájának, a középkori művészettörténetnek művelése vonta el a mitológiai kutatásoktól. A hatalmas mű 600 lapnyi terjedelemben csaknem az egész etnikumra kiterjeszkedő folklórgyűjtésből áll, amelyet Ipolyi tematikusan rendezett, és összevetett nyelvi, történeti és nem magyar folklórjelenségekkel. Megjelenése után különböző interpretációkkal, gyakran szépirodalmi áttételekkel évtizedekig hatott a közvéleményre. – F. m. I. A. Népmesegyűjteménye. (Szerk. Kálmány Lajos, Bp., 1914). Második kiadása 1929-ben jelent meg. – Irod. Kovács Ágnes: I. A. folklórgyűjteménye a Néprajzi Múzeum kéziratgyűjteményében (Népr. Ért., 1956); Ortutay Gyula: I. A. (Írók, népek, századok, Bp., 1960).

Ipolyi Arnold

Diószegi Vilmos

írásbeliség: → paraszti írásbeliség

írásos öltés: olyan → láncszem, melynél nem a kiindulópontba, hanem vele egy vonalban, tőle pár milliméter távolságra öltenek fel. Ezáltal rövidebb, de szélesebbé széthúzott láncszemek jönnek létre. Egymásból kiindulva nagyon sűrű sorokat varrnak belőle. Ez tulajdonképpen a nagyírásos technika, megkülönböztetésül a → kisírásostól. Az írásos név az „írás után varrt” → kalotaszegi hímzésektől kapta nevét. A vászonra régen tejes koromlébe mártott lúdtollal vagy hegyes pálcikával, pl. orsószárral szabadon rajzolták elő a mintákat, amelyeket azután ezekkel az öltésekkel varrtak ki. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, L: Stickerei (Basel, 1959).

Írásos öltés: kisírásos

Írásos öltés: nagyírásos

Párnavég részlete nagyírásos öltéssel. Bal oldalon az előírt motívum (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

irhás suba: → suba

irházás: → rátét, → szűcshímzés

íróasszony: → hímzés

irodalmi monda: 1. a népmondát, főleg a → hősmondát, → történeti mondát, a földrajzi jelenségek → eredetmagyarázó mondáit a más mondacsoportokat utánzó, prózai vagy verses, műköltészeti alkotás. – 2. olyan → monda, amely bár a szájhagyományból nem ismert, mégis feltehetően népi eredetű, de csak irodalmi feldolgozásban maradt ránk.

Dömötör Tekla

íróka, gurgulya : az → írókázás eszköze. Általában gömbölyded alakú cserépedényke, melyet maga a fazekas készít. Felületén egy nagyobb és egy csőszerű kisebb nyílás van. A nagyobbikon töltik az edénykébe a pépes díszítő folyadékot, a kisebbikbe libatoll szárából, ritkábban nádból vagy fémből való csövecskét erősítenek, és ezzel viszik a mintát az edényre. Ugyanígy használják a marha szarvából való szaruíróká t, főleg Erdély fazekasközpontjaiban. – Irod. Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968).

Íróka agyagból (Alföld)

Szaruíróka használata (Deresk, v. Gömör m.)

Írókás díszítés (v. Szatmár m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Írókás díszítés (v. Szatmár m.) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

írókázás, csíkozás : a cserépedény leggyakoribb díszítőeljárása. Eszköze az → íróka. Az írókázással való díszítés előfordul mázatlan kerámián is. A mázas kerámiák között csakis az ólommázas kerámia díszítőtechnikája. A díszítő folyadék → földfesték (engobe) és → máz is lehet. A díszítmény vonalas és ornamentális, gyakran párosul → karcolt díszítéssel. Az írókázással való díszítés jórészt női munka, azonban a korongon történő csíkozás mindig férfimunka. – Irod. Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

István Erzsébet

ironga: ló vagy szarvasmarha lábszárcsontjából készült csontkorcsolya. Kezdetleges változata megmunkálás nélkül szolgál korcsolyázásra. Két csontot a jégre fektetnek, ráállnak, de nem kötözik hozzá a lábhoz. Megfelelő test- és lábtartás esetén az ironga a lábbeli alatt marad a test ránehezedő súlya és a csont érdessége folytán. Az irongázó, hogy mozgásba lendüljön, egy szöges, hegyes bottal (gusztony, csáklyás pálca) döfködi a jeget beroggyantott térdei között. Mivel lábait nem emelheti fel, a korcsolyázás nyílegyenes vonalban történik, s az egymás előli kitérésre sincs mód. – Az ironga másik, fejlettebb formai változata két végén fúrott lyukkal és kötőfékkel készül, s szorosan a lábbelire erősíthető. A 20. sz. első évtizedeiben ez még sok Tisza menti településen volt használatos, ismeretes Ungból, a Székelyföldről és szórványosan a nyelvterület más pontjairól is (pl. Szegeden). – Az ironga a → fakorcsolyával együtt a közelmúltig fennmaradt játéka volt a paraszti ifjúságnak. Közlekedési eszköznek nem tekinthető, a magyar halászok, vadászok, pásztorok nem vették igénybe. Arktikus tájakon viszont nélkülözhetetlen tartozéka a halász-vadász felszerelésének. Az eszkimók rozmáragyarból készült irongával követik a vadat a jégen. – A csont irongát Európában s Ázsiában már a történelem előtti időkben ismerték. É- és Ny-Európában a sok régészeti lelet mellett régi írásos dokumentumok is tanúsítják jelentőségét. (Pl. az Edda, a rúnák.) A 12. sz.-i Norvégiában lócsontból, Izlandban juhcsontból való irongát említenek. Olaus Magnus a svédek szarvas- és juhcsontból készült irongáiról emlékezik meg. Korabeli feljegyzések szerint a 16. sz. végén a londoni ifjúság állatcsontokat a talpa alá kötve és magát szeges botokkal lendületbe hozva olyan sebesen siklott, „mint a repülő madár”. – Irod. Herman Ottó: Ironga, szánkó, kece (Természettud. Közl., 1902); Lips, J.: A dolgok eredete (Bp., 1962).

Irongázás (Martonos, v. Bács-Bodrog m.)

Csontkorcsolya (Alföld)

Paládi-Kovács Attila

irónia: a → komikum, pontosabban a → gúny egyik fajtája a folklórművészetekben. A művészileg bemutatott jelenséget nem ítéli el nyíltan, hanem azt mintegy elfogadva mutatja be annak abszurd, ellenszenves és nevetséges voltát. Ugyanakkor az éles bírálat nem közvetlen, mint a → szatíra esetében, hanem burkolt. Társadalomtörténetileg rendkívül érdekes esztétikai kategória, amely az ironizáló felsőbbrendű álláspontját képviseli, és ezért olyan korokban divatos, amikor egy társadalmi konvenciórendszer már idejétmúlt, de ennek felismerése még nem általános. Ilyen értelemben az ókori társadalom nagy ironikusai (köztük Szókratész, Arisztophanész, Lukianosz) vagy a polgárság érdekeinek ironikus szószólói (Swift, Voltaire) gyakran egyenesen a hagyományokat gúnyolják. Ilyen értelemben van az iróniának általában kapcsolata a folklórral, és a modern művészet (különösen a neofolklorizmus révén) gyakran ironikus módon értelmezi újra és értékeli át a folklór jelenségeit (Th. Mann, Dürrenmatt, I. Calvino). A folklór keretein belül az önálló irónia – mint az önálló gúny is – ritka jelenség, éppen azért, mivel a hagyományok rendszerint erősek, és a folklór nem ezek ellen fordul, inkább az oldalukon áll. A társadalombíráló folklór antifeudális, antiklerikális jellegű része ismeri, nem kizárt, hogy, a félnépi irodalom anekdotái, trufái, facetiái, vagyis egy eredetileg a folklóron kívüli jelenség hatásának eredményeképpen. A parasztokat gúnyoló szatirikus, ironikus irodalom (pl. a Göre Gábor-történetek) ritkán képvisel művészi értéket, és ami benne valódi irónia, természetesen azt sem a folklórból meríti. Annak ellenére, hogy a marxista esztétika sokszor hangsúlyozta az irónia fontosságát, a munkásfolklórban is alig ismerhető fel. Elemi formái, amikor csak egy-egy szó vagy kifejezés használatos eredeti értelmével ellentétes formában, viszont igen gyakoriak a népnyelvben (pl. „szép leány” – csúnya öregasszony), és ennek megfelelően az egyszerűbb nyelvi kliséket messzemenően felhasználó műfajokban (proverbium, formulák). A → csúfolók gyakran élnek vele. Az irónia ilyen nyelvi-retorikai elmélete felbukkant a folklorisztikában is (A. A. Potyebnya révén), helyesebb azonban a fogalmat társadalomtörténeti-etikai oldaláról vizsgálni, amint ezt már a romantika megtette, és nyomában a marxista esztétika is kialakította. (→ még: formula, → humor, → tréfa) – Irod. Pauli, Johannes: Schimpf und Ernst (Berlin, 1924); Alemann, Beda: Ironie und Dichtung (Zürich, 1956); Strohschneider-Kors, L: Die romantische Ironie (Tübingen, 1960); Kierkegard, Sören: Über den Begriff der Ironie (Düsseldorf–Köln, 1961); Szalay Károly: Szatíra és humor (Bp., 1966); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

írott tojás: → húsvéti tojás

irtás (lat. extirpatura, novellum): tágabb értelemben a természetes táj kultúrtájjá, ill. ez utóbbi más művelési ággá alakítását jelenti; szűkebb értelemben erdők, fák, bokrok eltávolítását szántó, rét stb. művelése céljából (→ láz). Az irtás a finnugor eredetű metsz, vág jelentésű irt szóból származik. Egyéb elnevezései: ortás, ortvány, ritás, orotás, vágás, lehota. Az irtás a → földművelés kezdeteitől (neolitikum) napjainkig ismert műveléstechnikai eljárás. A mezőgazdaságilag művelt földek kiterjesztésének évezredek óta világszerte egyik legáltalánosabb módja. A magyarok feltehetően már a permi korban ismerték az irtást. A középkor és újkor folyamán Mo.-on két nagy irtási periódus határozható meg. Az első a 11–13. sz.-ban volt, és egybeesett a nagy európai irtások záró szakaszával. Az Árpád-kori falurendszer kialakulását és megszilárdulását jelentette. A második a 18–19. sz.-ban ment végbe. A török hódoltság alatt elpusztult településhálózat regenerálódásával kezdődött, a népesség növekedésével párhuzamosan folytatódott. – A szűkebb értelemben vett irtás háromféle módon történhet: égetéssel, a fa letarolásával és a kettő egybekapcsolásával. A legarchaikusabb és legkevesebb munkát igénylő eljárás a lábon égetés, melyet rendszerint a fa gyűrűzése, karingózása, koszorúzása előzött meg (törzsén a kérget karika alakban körülmetszették). Az égetéses eljárás másik változata, amikor az előzőleg kivágott fát terítik szét és gyújtják fel. Mindkét esetben a keletkezett hamu értékes trágyaként szolgál. Az égetéses irtás a lomblevelű erdők egész övezetében elterjedt. Bármilyen módon történt is az irtás, az első években a területet csak legeltetésre, kapás művelésre, esetleg kaszálásra lehetett használni a földben maradt tuskók, gyökerek, a talaj erős humusztartalma miatt. A 20. sz. magyar paraszti gyakorlatában már csak szórványosan fordult elő az irtás. Bizonyos műveletei a szántóföldi művelésben (→ gyomirtás), néhány eszköze változott funkcióban maradt fenn (→ ágvágó). A befektetett nagy és fáradságos munka miatt az irtás a → jobbágytelektől mindig megkülönböztetett birtokjogi elbírálás alá esett. Az irtás és az úrbéres telek közötti különbségek közül a legfontosabbak: az előbbi → majorsági jellegű, az utóbbi úrbéres föld; az előbbi elvileg adómentes, legfeljebb irtásdíj járt utána, az utóbbi az állami, földesúri adózás alapegysége; az előbbi felett birtokosa szabadon rendelkezett, az utóbbi felett nem; az előbbi kívül esett a falu kollektív gazdálkodási rendszerén (→ nyomáskényszer), az utóbbi nem. Az irtásföld allodiális jellegéből adódott, hogy a befektetett munka ellenértékét megfizetve, bármikor visszaválthatta birtokosától a földesúr. Az irtásvisszaváltás körül különösen a 18–19. sz. fordulójától kezdődően (gabonakonjunktúra) rengeteg viszálykodás támadt a földesurak és az birtokos gazdák között. Az irtásföldek sorsát és a körülöttük folyó birtokjogi vitákat első ízben az → úrbérrendezés, majd az 1836. évi törvények rendezték. Ennek alapján csak azokat az irtásokat nem válthatta vissza a földesúr, amelyek a telki állomány részévé váltak, vagy a megélhetés kizárólagos alapját nyújtották (pl. a → zselléreknél). Továbbá újabb irtásokat csak a földesúr engedélyével lehetett végrehajtani. Az irtás az egész feudalizmusban a jobbágybirtok növelésének, a gyarapodásnak egyik legfontosabb útját jelentette, különösen a domb- és hegyvidéki megyék szűk határú, erdős falvaiban. (→ még: szorgalmi föld, → külső telek, → haszonföld, → irtásfalu, → erdőtelkes falu, → szabad föld, → zsombékolás) – Irod. Takács Lajos: A szántóföldi irtás kérdéséhez (Ethn., 1964); Takács Lajos: Az irtásos gazdálkodás néhány jellegzetessége a göcseji szegekben (Ethn., 1964); Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1848 (Bp., 1967); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969); Takács Lajos: Egy irtásfalu földművelése (Bp., 1976).

Irtókapa (Átány, Heves m.)

Török Katalin

irtásfalu: olyan csoportos település, amely erdőterületből irtott földön jött létre. Lakói általában a falut körülvevő, erdőből kialakított szántók művelésével foglalkoznak. Az első irtásfaluk a 12–13. sz.-ban tűntek fel Európa erdős hegyvidékein, olyan területeken, amelyeket addig nem fogtak művelés alá. Mo.-on a 13. sz. végétől, nagyobb számban pedig a 14. sz. elejétől keletkeztek. Számuk a későbbi évszázadokban is szaporodott. Legelterjedtebbek a Felföldön és DNy-Dunántúlon (→ még: erdőtelkes falu, → németjogú falu). – → Szórványtelepülés, amelynek erdőből irtott települési egységeit közigazgatási határ fogja össze. A települési egységek földterülete szántóföld, legelő és kaszáló, de egyben lakóhely is. Hegyvidékek gyakori településformája. Mo.-on elsősorban a Felföldön és Erdélyben volt jelentős, ahol a 14–15. sz.-tól előfordult. Az erdélyi irtványterületű szórványok egy részét a 18. sz. végén hatósági beavatkozással összevonták. Sok helyen megfigyelhető az irtásfaluk szórványainak természetes sűrűsödése, és a magános telepek családi jellegű házbokrokká való fejlődése is. – Irod. Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Barabás Jenő: A szórványtelepülések kialakulása Közép-Európában (Műveltség és Hagyomány, I–II., 1960); Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon IX–XV. sz. (Bp., 1966); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Bárth János

irtókapa: → kapa

irtókés, bozótvágó : erdőirtásnál és bozótvágásnál használt, kés formájú vágóeszköz. A fejszével és fűrésszel kidöntött fák legallyazásánál és tisztításánál, valamint az erdei aljnövényzet (bokrok, cserjék, bozótok) nyesésénél, pusztításánál alkalmazzák. Ezt a funkcióját jelöli több neve is: ágvágó kés, ágvágó kard, gallyvágó kard, ágtisztító kés, bárd stb. A Ny-Dunántúlon használt cserkelő, cservágó kés elnevezés a ’bozótvágó’ jelentés mellett őrzi a ’háncsvágó’ jelentést, azaz a feledésbe merült irtási technika, a fakéreg lehántása („aszalás”) emlékét is. Az irtókés másik funkciója a dombos-csapadékos vidékek egykori, irtással keletkezett szántóföldjei között húzódó eleven gyepűk, bokrokkal benőtt mezsgyék évenként megújuló visszavágása (gyepűvágó kard, gyepüvágó kés). Az irtókések általában súlyos, tömör kovácsoltvas eszközök. Egyenes vagy kissé hátrahajló széles vaslapból készültek. Némelyik hegye kissé előrehajlik. Pengéjük szablyaszerűen teljes hosszában élezett (25–45 cm). Fa nyelükkel együtt gyakran a 0,5 m hosszúságot is meghaladják. Használójuk a testtől elfelé suhintva, előre sújtva vág velük. – Az irtókések világszerte igen fontos szerszámai a dús vegetációjú vidékeken élő primitív népeknek. Európában is sok helyen megtalálhatók, de ma már többnyire a gazdálkodás perifériáira szorultak. Hazánk területén régészeti ásatásokból a vaskortól (kelták) ismertek az irtókések. A legkorábbi leletek és a ma használt irtókések között igen szoros alaki hasonlóság fedezhető föl. Feltehető, hogy azokon a területeken, ahol a természeti környezet kétezer év alatt keveset változott, a sokszor cserélődött népesség ellenére az irtókéseket azonos célra folytonosan használták. A mai Mo.-on a Ny-Dunántúl dombos-erdős vidékein (Őrség, Rába mente) találhatók még ilyen bozót- és gallyvágó funkcióban irtókések. Az irtókések emlékét őrzi megváltozott használati körben, erősen vagy kevésbé módosult formában több vágóeszköz, pl. → ágvágó, vesszővágó, szőlőmetsző kés, → nádvágó. – Irod. Takács Lajos: Irtásföldek és irtási eszközök (irtókések) az Őrségben és a Felső-Rába-vidéken (Ethn., 1966); Takács Lajos: Ág- és vesszővágók a Közép-Tisza menti ártereken (Népr. Ért., 1967).

Kósa László

islóg: apró „arany, ezüst”, ritkábban más színű, vékony fémkorong, amelyet a női öltözetdarabokon a hímzés közé vagy fölé (tetejébe), ritkábban magukban egymás mellé varrnak. (→ még: torockói viselet)

ismerkedés: a fiatalság társas életének egyik legfőbb tevékenysége, az → udvarlás, ill. → párválasztás előkészítése. A gyermekek, majd a fiatalok közös játékai, szórakozásai, munkái adtak rá alkalmat, továbbá → búcsúk, → ünnepi szokások, → vásárok. Történhetett az ismerkedés kifejezetten és közvetlenül házasságkötés (→ házasságkötés szokásköre) céljából, → házasságközvetítés eredményeként is. – Irod. Benkóczy Emil: Az egri fiatalság (Ethn., 1909); Ortutay Gyula: A szerelem Ajakon a házaséletig (Népünk és Nyelvünk, 1934); Csete Balázs: A jászkiséri gyermek élete a születéstől a házasságig (Magy. Nyelvőr, 1958); Kresz Mária: A fiatalság társas élete a kalotaszegi Nyárszón (Népr. Közl., 1960).

Györgyi Erzsébet

ismétlés: a mondanivaló nyomatékosítását, a költői kifejezés erősítését szolgáló egyszerű eljárás; különböző terjedelmű szövegrészek szó szerinti vagy bizonyos változtatással való többszörözése. Kötetlen formában szó, szólam (szókapcsolat), mondat (formula), motívum és epizód, kötött formában ezeken kívül még félsor, sor és versszak is ismétlődhet; mindezek össze is fonódhatnak egymással. Csaknem minden műfajban vannak olyan típusok, melyek teljes egészükben az ismétlés elvére épülnek. Ősrégi, általánosan ismert eljárás, a népköltészetben különösen fontos, kötött műfajaiban összefügg a zenei ismétléssel. Epikus és szertartásos énekekben gyakoribb, a lírában kevesebbszer fordul elő. Freud nyomán többen a régebbi állapot visszaállításának, a belső feszültség egyik levezető eszközének tartják. Korábban szervező, utóbb inkább díszítő, esetleg hatásfokozó szerepe volt. A → refrén, → rím, → ritmus, → vers, sőt bizonyos mértékig egyes stílus- (pl. → fokozás) és gondolatalakzatok (pl. → ellentét, → gondolatritmus, → párhuzam) alapja. Kezdettől fogva legismertebb a szóismétlés, mely nagyobb ismétlődő egységeken belül is elhelyezkedhet. Korábbi nyomatékoló és formaszervező szerepe utóbb háttérbe szorult, fennmaradását a sűrű dallamcsere biztosította. Minden műfajban otthonos; a nyomatékolt kifejezés rendszerint elöl, egymás mellett helyezkedik el és legtöbbször kétszer ismétlődlik (Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok; Elmegyünk, elmegyünk, hogyha dolgot kapnánk; Várjatok, várjatok tizenkét gyilkosok!...). A háromszoros szóismétlés ritkább s közbeiktatott szó után tér vissza ( Kocsisom , kocsisom, nagyobbik kocsisom; Madárka, madárka, csácsogó madárka...). A szókapcsolat- vagy szólamismétlés esetei hasonlók (Este van, este van, hatot üt az óra; Hol maradt, hol maradt az én édesanyám; Nem szoktam , nem szoktam kalickában lakni ...), de ennek nagyobb a variálódási lehetősége: pl. új szó iktatódhat be közbe (Hadd el, fiam, hadd el, hazajő estére! ...), sort is alkothat (Mért sírtál, mért sírtál, Édes feleségem?...), sőt két egymást követő sorra is kiterjedhet (Reggel nyílik, este járok hozzád. Este járok, mikor senki se lát ...) stb. A félsor-ismétlés régies fokon sorképző is lehet (Bizony nem ölöm én, bizony nem ölöm én ...). Gyakoribb a két egymást követő sor első felének (Elindula sírva az ő kicsi fia, Elindula sírva magos Déva várra; Szól az ágyú, ropognak a fegyverek, Szól az ágyú, még a fák is rengemek ...), mint a második sorfélnek (Ezt ajtón hallgassa császár szép leánya, Szóval így felmondja császár szép leánya ...) az ismétlődése. Még kedveltebb az egyik sorból a másikba átfonódó, ún. fűrészfogas félsorismétlés (Magos Déva várát hogy felépítenék, Hogy fölépítenék félvéka ezüstért, Félvéka ezüstért, félvéka aranyért ...); ezek legtöbbje fokozást vagy gondolatritmust alkot, és rendszerint inverzió (→ szórendi csere) is van bennük. A sorismétlés elsősorban régiesebb magyar népcsoportok (moldvai és gyimesi csángó, székely) dal- és főként balladaköltészetének jellemzője, versszakképző szerepe is lehet, pl. AA (:Mentem, mendegéltem az nagy hosszú úton:); AABB (:Ihol menen három árva:), (:Merre mentek, három árva?:); ABAB (Hozzánk jöttek leány-kérni, Idegen országból jöttek; Hozzánk jöttek leány-kérni, Idegen országból jöttek ...) stb. A kialakult versszakon belül általában csak egyik sor ismétlődik, rendszerint a dallamcserével összefüggésben, pl. AAB (:Ez az utca bánat-utca:/, Bánat-kőből van kirakva ...; ABB Nem volna tilalom a kedves galambom, /:Akkor ölelhetném, mikor én akarom:/ ...; ABBC Mintse én azt megengedjem, /:Inkább hónap elveszesztem:/, Feneketlen tóba vetem...; ABCC Mennek, mennek, mendegélnek, Csak odaértek kapujához, /:Nyitni kezdé a kapuját:) ... stb. Vannak ugyan sorismétlő balladák (pl. a moldvai Egy asszonynak kilenc fia, Török-rabolta leány stb.), de a többszöröződés ezekben sem mindig egyforma, változatos képletek alakulnak ki, és kisebb szövegrészek is ismétlődhetnek. A páros-felelgetős (Három éle van a sásnak; Jánoshídi vásártéren; Tisza partján mandulafa virágzik...), a csoportos-sorozatos (Haragszom az olyan szóra; Lányom, lányom, gyöngyvirágom; Molnárlegény voltam én ...), továbbá a velük rokon, ún. homológ vagy strófaformula-ismétlő (Kimentem én a tanyára; Kimentem én a szőlőbe ...) alkotásokban a sor- és versszakismétlés fonódik össze. Egyes strófátlan műfajok, ill. típusok pedig ún. láncverset alkotnak, tehát az előrehaladás gyarapodó, esetleg visszatérő ismétléssel párosul (pl. hintáztató, kiszámoló, ujjkiolvasó stb. mondókák, egyes alkalmi énekek, mint a → fejőnóta, → kánai menyegző, → katekizmusi ének, → kitrákotty-mese stb.). A versszak- ismétlés többnyire balladákban fordul elő, egyes típusaiknál szerkezeti elv (A megölt legény, A rossz feleség, A sárighasú kígyó, Fehér László, Görög Ilona, Párjavesztett gerlice, Szegedi bíróné stb.), mely a késleltetéssel a feszültséget fokozza. A megismételt szakaszok nem feltétlenül helyezkednek el egymás szomszédságában, s természetesen nem is szó szerint ismétlődnek. Legnagyobb terjedelme az epizodikus ismétlés, ez elsősorban a mesékre jellemző (a mesei hősök párhuzamos sorsa, mesei feladatok, párbajok stb. rendszerint háromszoros szintén nem szó szerinti ismétlődése), de előfordul régies balladákban is (Júlia szép leány, Kerekes Izsák, Nagy Bihal Albertné stb.). – Irod. Jacobi Lányi Ernő: Az ismétlés a magyar népdalban (Ethn., 1937); A novellaelemzés új módszerei (Bp., 1971).

Katona Imre

Ispiláng: → Lánc, lánc, eszterlánc

istálló, ól : a számosállatok kezestartásánál használatos, az állatok etetésére, éjszakáztatására berendezett helyiség vagy önálló épület. Rendeltetése szerint lehet: lóistálló, ököristálló, disznó-, borjú-, tyúk- stb. ól. A földbe ásott, veremszerű épület neve → földól (Tiszántúl), putriistálló (Duna–Tisza köze). Az istálló az utolsó 100 évben egyre inkább a lakóhelyiségek méretéhez közelálló, közvetlen udvari bejárattal rendelkező, mennyezettel ellátott belső tér volt. Kisméretű ablakok világították meg, ill. biztosították az istálló légterének szellőzését. Az istállókban a hosszanti vagy az oldalfalak mentén építették be az etető jászlakat s föléjük esetleg szénatartó rácsot. Többfelé a növendék jószág számára szokásos volt külön jászol beépítése, sőt nemritkán külön rekesztéket építettek deszkából favázra, hogy megakadályozzák a fiatal állatok esetleges sérülését. Az istállókban gyakran alkalmaztak ún. hídlásokat, a jószág tartózkodási helyét gerendázatra fektetett padlózattal látták el, amely alól a trágyalét elvezették. Bár nem volt ritka a hatvanas évek elejéig a teljesen földpadlós istálló sem. A kis gazdaságokban együtt tartották az istállókban a szarvasmarhákat, lovakat. Tehetősebb gazdák igyekeztek elkülöníteni különféle jószágaikat. Megjegyzésre érdemes, hogy istállóinkban szinte mindenütt háltak emberek is. Sokfelé maga a gazda rendszeresen az istállóban éjszakázott. Nagyobb gazdaságokban a férfi szolgák rendszeres hálóhelye az istálló volt. Nemritkán a családok fiatal férfitagjai az istállóban aludtak. A Dunántúlon, Kisalföldön, É-Mo.-on általában az istállók a lakóépület egészével egy alaprajzi egységben, egy fedélszék alatt épültek. Az Alföldön javarészt különálló istállókat emeltek, de ha a lakóház mellé került is az istálló, külön fedélszék alá állították, nem volt szerves része a ház egészének. Az istállók mérete, száma a gazdaság nagyságától, állattartási szintjétől függött. A nagy létszámú állatállománnyal rendelkező gazdaságokban sokszor igen nagy méretű istállókat építettek. Ezekben gyakori volt, hogy a mennyezetet alátámasztó mestergerendát középütt vagy két helyen faoszloppal alátámasztották. Az istállók födémje a lakószobákéhoz hasonló szerkezetben, kivitelben készült, azonban gyengébb minőségű anyagot használtak fel hozzá, kiképzésük is rusztikusabb volt. A nagycsaládi együttélés bomlása idején, amikor az egyes kiscsaládok még együtt laktak, de már külön-külön gazdálkodtak, szokássá vált a soros alaprajzú épületek kamra-istálló egységekkel való többszörös bővítése. A csűrös építkezés területén (a Felföldön és Erdélyben) igen gyakran a csűr egy részét használják istállónak (→ csűristálló). A különálló istálló padlását a téli takarmány vagy a termény tárolóhelyének használják. – A sertés- és tyúkól a lakótelken általában a házzal szemben, a telek hátsó részén áll. A → disznóól legtöbb esetben deszkából ácsolt, alacsony, padlástalan épület, elöl van az akollal kerített hidas. A baromfiól az Alföld középső részén (Csanád, Csongrád, Szolnok, Heves m., Nagykunság) kúp alakú, sárral tapasztott nádépítmény, újabban vályogból rakott, boglyakemence alakú, tapasztott, meszelt épület. – A paraszti gazdálkodás utolsó 80 évére jellemző volt, hogy sokfelé nagyobb gondot fordítottak az istállóhelyiségek korszerűsítésére, átépítésére, mint a lakóház egyéb részeire. Az országban sokfelé elterjedtek a téglázott, betonozott járófelületű, vasvázas ablakú istállók. Az utolsó száz évben épített, födémmel ellátott istállóban nem volt fűtés. A levegőt az állatok testmelege fűtötte. A lehűlés ellen kemény télen az ajtó- és ablaknyílások gondos (pl. kukoricaháncs, szalmakötéllel készített) szigetelésével védekeztek. Sok helyütt az istálló padlásán tárolták a szénát, ami kitűnő hőszigetelő hatású volt. Ilyen esetben gyakran építettek be szénalehányókat, (→ szénapadlás), hogy a szénát az etetéshez gyorsan, kevés fáradsággal az istálló belső terébe futtathassák. Másutt, ha a szénát nem a padláson tárolták vagy a tárolóhely a telek- vagy udvarvégi pajtában volt, az istálló belső építményei közé tartozott a szénatartó, amely készülhetett lécből, deszkából vagy sár-, vályog-, téglafalazatból. Az istállóknak ez a kiképzése jellemző volt általában a tanyákra is. Viszont ez a típus az utolsó száz esztendőre volt csak jellemző. Elterjedését az ország egészén elsősorban hatósági szorgalmazásoknak köszönhette. Nevezetesen a 18–19. sz.-ban rendszeres katonai beszállásolásoknál igyekeztek a bekvártélyozott lovas katonák számára elkülönített, lepadlásolt istállókat biztosítani. Ez az oka annak is, hogy a fentebb leírt típust sok helyütt korábban német istállónak nevezték. A hagyományos hazai istállók a → tüzelős ólak voltak, ezek feladását s az újabb istállók építését többek között a 19. sz. utolsó harmadában véglegessé váló tartásmód-változás és fajtacsere is előmozdította. – Istálló szavunk stallo alakban a 13. sz. végéről már kimutatható, valószínűleg olasz eredetű, hasonlóan a velünk szomszédos szerbhorvát, szlovén nyelv azonos értelmű szavaihoz. Az ól, nyelvünk ótörök eredetű jövevényszavai közé tartozik. Ól szavunk a 13. sz. elején már felbukkant a forrásokban. Stabulum jelentése pedig 1395 körül bizonyított, de a korai időkben is élt az apróbb állatok tartására szolgáló épület, építmény jelentése is. – Irod. Kóris Kálmán: Matyóföldi tüzelők és istállók (Népr. Ért., 1905); Györffy István: A nagykun tanya (Népr. Ért., 1910); Viski Károly: Adatok a székely építkezés ismeretéhez (Népr. Ért., 1911); Ecsedi István: A debreceni népi építkezés (Népr. Ért., 1912); Beke Ödön: Istálló (Magy. Nyelvőr, 1929); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936).

Istálló

Tanya alaprajza a Vásárhelyi pusztán: 1. nyári jászol, 2. istálló, 3. takarmányos fészer

Bócsapusztai tanya alaprajza (Karcag, Szolnok m.)

Putriistálló vagy földól bejárata (Kéleshalom, Bács-Kiskun m.)

Istálló és szénás szín (Vásárosnamény, Szabolcs-Szatmár m.)

Tanyás istálló (Lajosmizse, Bács-Kiskun m.)

Istálló (Felsővály, v. Gömör-Kishont m.)

Istálló (Somogyszentpál, Somogy m.)

Istálló belseje borjúval (Karcag, Szolnok m.)

Lovak állása jászollal és szénatartóval (Átány, Heves m.)

Balogh István Filep Antal

istállóbútor: a férfiak (ritkábban fiatal házasok) istállóban tartózkodásának, alvásának, ill. társas összejövetelének céljára szolgáló bútor. Az elhelyezésnek vidékenként eltérő, kötött rendje volt, részben eleve istállóbútornak készült, részben szobai bútordarabokból kialakított. – 1. Fekvőalkalmatosság. Alkalmi fekvőhelynek leggyakoribb a jászol vagy a szénatartó. Az állandó fekvőhely leginkább a → dikó vagy → ágyszék, → vacok, újabban priccs (→ heverő), ill. ócska ágy. Helyszűkében a fekvőbútor pilléreit a padlásgerendához szegezték fel, és így a fekvőhely a magasban függött, Ny-Mo.-on előfordult emeletes ágy is. Az Alföld és a Felvidék egy részén szokásos az emelkedő fejrészű fekvőpadka (→ padka, sárágy ), ill. támla nélküli pad, mely az egyik szegletben kialakított tüzelőt veszi körül. A sarkokon néha díszesen kiképzett tüzelőoszlop áll, orma esetleg emberfej alakúra faragott (Mezőkövesd). A fekhelyen felöltözve aludtak, gyakran szalma- vagy szénapárnán, pokrócba, rongypokrócba burkolódzva. – 2. Ülőbútor. A → fejőszéken, azaz → gyalogszéken kívül a tüzelőszék lehet alacsony, lécvázas, bekötött ülésű támlás s zék, ülőpadka, → zsombékszék, → tőkeszék – 3. Tárolóbútor : → falifülke, → téka, → fogas, → polc, → pipatórium, faszegek és füstölőrács (cserény) a tűz fölött, melyen apróbb szerszámokat is tartottak. A berendezést többnyire falba tapasztott tükör egészítette ki. – Irod. Kóris Kálmán: Matyóföldi tüzelők és szénatartók (Népr. Ért., 1905); Vargha László: A tilalmasi tanyák építkezése (Bp., 1940); Fél Edit: Kocs 1936-ban (Bp., 1941).

Istállósarok takarmányos ketreccel és „ággyal” (Lajosmizse, Bács-Kiskun m.)

Istállósarok tüzelőkkel (Átány, Heves m.)

Istálló belső priccsel (Átány, Heves m.)

Istállóbeli vacok

K. Csilléry Klára

istállólámpa: a → lámpás sajátos kiképzésű típusa. Fémlemezből készítették. Hengerszerű testét, kúpos tetejét hosszúkás, csíkszerű nyílások tagolták. Közepében égett a fényforrás (gyertya vagy mécs), amelyet oldalán nyitható ajtócskán át kezelhettek; megfelelő füllel vagy akasztóval ellátva jól hordozhatták. A fémhenger teste az ütődéstől és az éghető anyagok közelkerülésétől is viszonylag jól megvédte. Gyér fénye elegendő volt az istállóban a sötétedés utáni munkák elvégzéséhez. Kisipari vagy háziipari műhelyekben készült. A bádoglámpást korábban nem csupán istállóban, de éjjel közlekedésnél is használták. – Irod. Márkus Mihály: A magyar népi világítás (Népr. Ért., 1940); Viski Károly: Világítás (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43).

Istállólámpa (Monor, Pest m.)

Istállólámpás: fémtalpas mécsek (Zalakomár, Zala m.)

Filep Antal

istállóskert: → szálláskert

istáp: → kerítőháló

Isten: a magyar parasztság – keresztény vallásának megfelelően – teremtőként, legfőbb óvó-segítő és irányító-igazságosztó lényként tiszteli. Részvétele az egyházak hivatalos → kultuszában a mindenkori előírásoknak megfelelő volt, de az Istenhit és kultusz számos egyéb – felekezetenként is különböző – hagyománnyal is színeződött. Ezek részint kereszténység előtti, ill. régi laikus (keresztény kori, de népi eredetű, a paraszti vallásosságból spontán sarjadó) hagyományok, részint apokrif, ill. paraliturgikus egyházi hagyományok, amelyek olykor csak paraszti fokon őrződtek meg. Mindezek összefonódva, egységként, gyakran egyazon funkcióban voltak jelen a parasztság hitében és gyakorlatában, ezért többnyire nehezen választhatók szét egyes elemek. A kutatás mindeddig nem tisztázta milyen kapcsolat lehetett a honfoglalás előtti világkép istenségei és a keresztény égi Isten alakja között. Némely föltevés szerint az Atya Isten, Öreg Isten, Úr Isten, a Magyarok Istene és hasonló kifejezések utalnak rá. Bonyolult kérdés a parasztság tudatában élő, gyakran nem konkrétan megfogalmazódó hit összetevőinek nyomon követése. Hozzáférhetőbb az eredet kikövetkeztetése a szöveges hagyományok (→ ima, → ráolvasás, → legenda, egyházi → népének), valamint kultusz részét képező → rítusok, ill. → gesztusok esetében. Utóbbiak használatában általában világos a különbségtétel a hivatalos és spontán, ill. az ugyancsak más vetületű → hiedelem jellegű használat között (→ népi hitvilág, → mágikus eljárás, → mágikus tárgy stb.) olykor még a gyakorlók részéről is. Azonban gyakoribb, hogy bizonyos egyházi eredetű tárgyak mágikus használatát és bizonyos mágikus cselekményeket éppen az Istenre való hivatkozás, a cselekményt kísérő vallásos gesztusok, Istenhez intézett fohászok stb. révén tartanak „tisztának”, vallásos világképükbe illőnek, és nem „babonának”. Csak a kimondottan Isten-ellenes, Istent megtagadó, az → ördögre, ördöggel szövetséget kötő → boszorkányra és egyéb negatív beállítású lényekre vonatkozó hitet, ill. a nekik tulajdonított cselekményeket tartják „ördöginek”, Isten-központú vallásos világképükkel ellentétben állónak. – A részben sajátosan paraszti Isten-kép némely vonása csak bizonyos szöveges megnyilvánulásokban ragadhatók meg, amelyek azonban nincsenek mindig korrelációban a mindenkori valóságos hittel. A teremtő Isten képét a → dualisztikus eredetmagyarázó mondák sajátos népi, ill. apokrif-eretnek vonásokkal gazdagítják (a világmindenség az Isten és az ördög közös műve). A mondák, legendák, ráolvasások gyakran antropomorfizálják, emberi, olykor magyar paraszti környezetbe helyezik („Elindul az Úristen az igaz úton ...” – majd profán kalandokba bonyolódik). Az antropomorfizált Isten-kép azonban nemcsak magyar paraszti, hanem általános emberi vonás bizonyos kulturális fokon. A ráolvasások és az → archaikus népi imádságok a hivatalos egyházi imák bajelhárító, oltalmat adó Istenét egy mágikus úton befolyásolható, beavatkozásra kényszerítő archaikus természetfeletti lény vonásaival egészítik ki. A → szólások, → közmondások, → szállóigék és egyéb, szentenciaszerű megfogalmazású folklórműfajok Istenének vonásai az egyházi Istenfogalom igazságosztó, ill. büntető jellegével vágnak egybe. Az → átok, → káromkodás, olykor a rontó célú ráolvasás is Isten tagadása, káromlása által véltek hatást elérni. Ugyanakkor az Istennel való szitkozódás bűn volta mélyen gyökeredzett a parasztság tudatában. Az Isten káromlása, és a káromlástól való tartózkodás, szükség esetén Isten megtagadása (aminek szintén alapfeltétele az Isten-hit) ugyanúgy, mint a többi egymással ellentétes vonás (pl. félelem az igazságos uralkodótól, bizalom könyörületében; Istenhez fordulás válsághelyzetekben a racionális világképű nem hívők részéről is stb.) megfért egymással a paraszti világképben és gyakorlatban egyaránt. Ugyanígy egységet képeznek a használók szemében a hivatalos egyházi tanokkal ellenkező, egyház által üldözött mágia (amelyet esetleg korábbi időszakban egyházi személyek is gyakoroltak – pl. papok által végzett ráolvasás, ördögűzés mint egyházi rítus), és a hasonló funkcióban (pl. gazdasági élet sikerének biztosítása, betegség gyógyítása) használt egyházi eredetű, ill. a mai gyakorlatban is hivatalos egyházi rítusok, gesztusok. – Isten fogalmának a paraszti világképben való mély gyökereit bizonyítják a már említett népköltészeti műfajokon kívül is majd minden műfajban és a mindennapi gyakorlatban egyaránt fellelhető Istenre való hivatkozások, a vele kapcsolatos jó és rossz kívánságok, hozzá intézett fohászok, és egyéb formulák; valamint az nevével kapcsolatos népi terminológia gazdagsága (növénynevek – pl. istenátkozta tüske, Isten pohárkája, Isten tenyere; időjárási jelenségek – pl. Isten haragja, Isten nyila; földrajzi nevek, csillagnevek stb.).

Pócs Éva

istenátkozta tüske: → vadrózsa

Isten báránya, agnus dei : egyházi előképből átvett jelképes ábrázolás; a lábával zászlót emelő bárány Krisztust szimbolizálja. Mo.-on már román kori egyházi emlékeken feltűnik, így falusi templomok kapuívének mezőjében; figyelemre méltó némely 13. sz.-i változat, a bárány helyett zászlós oroszlánnal (Zalaháshágy, Domonkosfa). A 16. sz. óta a magyar ref. egyház és Debrecen város címere. A magyar népművészetben az Isten báránya 18–19. sz.-i hímzéseken, faragásokon többfelé előfordul. Az ábrázolás itt is gyakran módosul, s a bárányt zászlós oroszlán vagy ló helyettesíti. A bukovinai székely szálánvarrott → párnavégek „csitkós” (csikós) mintáján a zászló mögött apró emberalak is ül. Bukovinában még az eredeti formában rajzolt Isten bárányát is elefántnak („ élifántos ”) értelmezik. (→ még: kolostormunka) – Irod. Szendrei János: Anabaptista eredetű régi alakos hímzések (Művészi Ipar, 1890); Bogyay Tamás: Isten báránya (Regnum, 1940–41); Dajaszászyné Dietz Vilma: Keresztöltéses párnavég-hímzések. A Dél-Dunántúlra telepített bukovinai székelyek varrásai (Bp., 1951).

Isten báránya. Bukovinai székely párnavég részlete, fonottas öltéssel varrva (19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Isten báránya a habán bokály középmezőjében (Hódmezővásárhely, Csongrád m.) Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum

Isten báránya ábrázolásai. Lepedővég részlete, fonottas öltéssel varrva. (Andrásfalva, Bukovina, Századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

Isten és a nemzetek: → eredetmagyarázó mese. Ezek gyakori motívuma, hogy Isten, a teremtő kioszt valamit teremtményeinek, s az örök időkre a sajátjuk marad. Pl. életidőt (→ ember életideje, az), testrészeket (→ ember teremtése), madaraknak különböző színű tollakat stb. Isten felosztja a világ javait a nemzeteknek. Egymás után megjelennek a nemzetek képviselői Isten előtt. Az első rendszerint a török, kéri a földi javakat (vagy a Szentföldet), s ő meg is kapja. A következő megtudja ezt, mire indulatosan felkiált. Sorra a többiek is elismétlik egymás felkiáltásait. Minden nemzet azt a foglalkozást vagy feladatot kapja, amit az ő felkiáltása tartalmazott. Egymás felkiáltásainak ismétlésekor Isten közli, hogy az abban foglaltakat melyik nemzet kapta. (Szép dolgot az angol, a cifrát a német, nagyszerűt a francia.) A magyar minden változatban a nehéz munkát, a „nagy dolgot” kapja (BN 771*). – A fenti mondával minden nép azt fejezi ki, hogy minden más nép jól járt a teremtésnél, csak ő nem. – Irod. Köhler, R.: Kleinere Schriften (II., Weimar, 1898–1900); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957).

Nagy Ilona

istenfa (lat. Artemisia abrotanum), seprős ruta : illatos kerti dísznövény, melynek rontás-elhárító erőt tulajdonítottak. – Irod. Kovách Aladár: Az istenfa (Ethn., 1904).

Isten hitelezője: régi vándoranekdota. Népünk ajkáról nagykunsági, hevesi, beregi, erdélyi följegyzései ismertek; először Gaál György mesegyűjteményében fordul elő (1822). Az új magyar népmesekatalógus MNK 1543. számon, Berze Nagy János az 1728* számon tartja nyilván. Eszerint egy ember száz forintért fohászkodik Istenhez azzal, hogy „ha kilencvenkilencet adsz, el sem fogadom!”. Valaki tréfából s egyúttal próbára téve őt, egy forint híján ledobja neki a pénzt a padlásról. Az ember elégedetlenkedik, bíró elé viszi az ügyet, bepanaszolván előtte Istent; a bíró természetesen bolondnak nyilvánítja a panaszost. Kevéssel utóbb hallja ám az ember, amint egy pap Isten fiának mondja magát. „Apád már régen tartozik nekem egy forinttal” – szólítja meg erre a papot, és tőle szerzi meg a még hiányzó forintot. Az anekdotának ófrancia, olasz, spanyol, német változatai ismertek, de benne van a Naszreddin hodzsa nevéhez kapcsolt 14. sz.-i gyűjteményben is. – Irod. György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957).

Sándor István

istenítélet: ellentétes érdekű felek vitájában a bizonyítás egyik formája. Az jellemzi, hogy tárgyi bizonyítékok hiányában, ill. helyett a döntést földöntúli hatalmasságoknak tulajdonított jelektől tették függővé. Ideológiai alapja az a feltevés, hogy az istenségek védelmezik a jogot, és nem tűrik el, hogy a földi igazságszolgáltatásban az ártatlan személy bűnhődjék, a bűnös pedig megszabaduljon a büntetéstől. Égi jelek – akár csoda – útján is kinyilvánítják, hogy ki az ártatlan, ill. a bűnös. Az istenítéletben való hit megtalálható az emberi fejlődés legrégebbi korszakaiban, amikor elemi erők megnyilvánulásaiból, mágiából és jóslásból következtették ki a földöntúli akaratot. Az istenítéletben – feltevés szerint – az égi hatalom személyesen működött közre, ezért a legünnepélyesebb külsőségek között várták megnyilvánulását. A próbára bocsátott személy megelőzően három napon át böjtölt és imádkozott, az utolsó éjszakát a templomban töltötte. Majd meggyónt és a szentséget is magához vette. Noha az egyház az istenítéletet elvben nem helyeselte, lebonyolításában közreműködött, szertartással is körülvette. – Az istenítéletn