Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

(2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

7. fejezet - D

7. fejezet - D

dagasztóteknő: → sütőteknő

dajcs: → keringő

dajka: csecsemő, kisgyermek mellé elszegődött asszony, aki gondozta, táplálta, nevelte, anyaként törődött vele. Kisgyermekes szegény asszony, megesett lány ment el szoptatós dajkának, a szoptatós dajka nem minden esetben törődött a gyermekkel, csak bejárt a házhoz szoptatni. Dajkát jobb módú gazdák, urak fogadtak fel. Ha szoptatós dajka volt, táplálkozására vigyáztak, nehezebb munkára nem fogták, hogy elég teje legyen. Ha nem szoptatott, akkor száraz dajká nak nevezték. Gyakori volt, hogy mikor a gyermek már iskoláskorba került, a dajka mint belső cseléd továbbra is a családnál maradt. – Irod . Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941).

Morvay Judit

dajkarím: a kisdeddel játszadozó szülő, nagyszülő vagy nagyobb gyermek dallamos, vagy csak ritmikus → mondókával kísért, tréfálkozó, alkalomhoz kötött imitáló játéka. – 1. Az ismétlés ritmusán keresztül testrészeinek mozgatása adja meg a játszás élményét. Ide tartoznak a → hintáztatók (Hinta palinta…), → höcögtető (Hoc-hoc katona…), állni tanító (Áll a baba áll, mint a gyertyaszál), járni tanító (Jár a baba jár, mint a kismadár), pacsit adó (Ciróka, baróka, pipike, parula – parulónál belecsapnak a tenyerébe), → ujjkiolvasó (Ez elment vadászni…), → Csip-csip csóka-félék tapsikoló (Tapsi, tapsi mamának, kalácsot süt babának), szántás (Elmentem én szántani, szántani... a fekvő vagy álló kisgyermeket lábánál fogva megfordítják vagy eldöntik). – 2. Csiklandozók, → nevettetők. Itt a gyermek mosolyra keltése a cél. Arccal-játék (Ádám, Éva két szem szilva, két piros alma, Ábrahám! – ekkor a gyermek bekapja a mutatóujját), háton vivés (Túrót vegyenek, korpát vegyenek! – a háton elhelyezkedő portékát a többiek csipegetik, csiklandozzák), tenyeresdi (Keregica, gombica, erre fut a nyúlgoca... a gyermek tenyerébe köröket rajzolnak, majd megcsiklandozzák), cirógató (Ciróka, maróka, mit főztél?... míg a mondóka tart, a gyermek arcát cirógatják). – 3. A dajkarímekhez tartozik még az altató és a gyógyítgató mondóka . Ezeknél a gyermeknek passzív szerepe van, mindkettő a kisdedet megnyugtató, védő rigmus. – A gyermekek dajkarímek segítségével ismerkednek meg a társas együttjátszás élményével. A dajkarímek Európa-szerte gazdag változatokban fordulnak elő. Ismert és elterjedt az egész magyar nyelvterületen. A → gyermekfolklórt a múlt század utolsó éveitől kezdve folyamatosan gyűjtik, s így dajkarímből is viszonylag sok anyagunk van. (→ még: bölcsődal) – Irod . Kálmány Lajos: Szeged népe (I–III., Arad, 1881–82; Szeged, 1891); Kiss Áron: Magyar gyermekjáték-gyűjtemény (Bp., 1891); Gomme, A. B.: The Traditional Gomes of England, Scotland and Ireland (I–II., London, 1894–98); Böhme, F. M.: Deutsches Kinderlied und Kinderspiel (Leipzig, 1897); Gönczi Ferenc: Somogyi gyermek (Kaposvár, 1937); Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951); Katona Imre–Simon Zoltán–Varga Imre: A rigmusköltészet (Bp., 1955).

Haider Edit Szemerkényi Ágnes

daku: → ködmön

dal: az irodalmi és népi → líra fő műfaja, mely általános érzelmet, hangulatot viszonylag egyszerű, közvetlen módon, az elbeszélés, leírás és elmélkedés mellőzésével fejez ki, terjedelme kicsiny, formája tetszetős és rendszerint énekelhető. A hivatásos (művészi vagy mű-) zene megfelelő műfajának nem feltétlenül van szövege , az irodalmi versnek viszont nem mindig van dallam a, a népi lírában a kettő nem vált el egymástól. Eredet és főként funkció szempontjából a 18. sz.-ban megindult népköltészeti gyűjtések óta megkülönböztetik a → műdalt és a → népdalt; a kettő századok óta kölcsönösen hat egymásra, s nagyon sok a köztes, átmeneti forma is. A dal szó hangutánzó eredetű, a népnyelvben inkább dall (dallás, dallos, dallároz, dallikóz stb.) vagy dana (danaj, danol, danolász, danolgat, danikál stb.) alakban ismert, a nóta szó azonban mindjobban kiszorítja, az utóbbit főként az újabb → magyar nóta értelemben használják. A régies, epikus, szertartásos ének szó általában nem helyettesítheti. A szakirodalom a lírai alműfajok nagyobb részét olyan szóösszetétellel fejezi ki, melynek utótagja a dal, főként az érzelmi (→ átokdal, → búcsúdal, → szerelmi dal), mulattató (→ bordal, → tréfás dal), alkalmi (→ bölcsődal, → munkadal), történeti-társadalmi-politikai (→ amerikás dal, → Garibaldi-dalok, → kortesdal, → Kossuth-dalok, → negyvennyolcas dalok, panaszdal stb.) és életformához, foglalkozáshoz köthető csoportjai (→ árusdal, → bányászdal, → béresdal, → iparosdal, → katonadal, → kubikosdal, → munkásdal, → pásztordal, → summásdal, → szolgadal stb.). E csoportok egy részénél utótagként a nóta szót is használhatják (pl. katonanóta, pásztornóta stb.). Míg az ének szó az epikus-szertartásos jelleg emlékeit őrzi, a nóta a hivatásos művészetek erősödő hatására utal, maga a dal szó megőrizte a fejlettebb személyi-egyéni-kötött líra előtti formák emlékét: a közösségi-alkalmi-kevésbé kötött formájú, rövid alkotásokét, így pl. több helyen a → gyermekdal neve dana , sőt a sajátos énekhangot adó, káráló kotló is danol. Ugyanezt az elnevezést alkalmazták az újkori → rímes, versszakokra tagolt, viszonylag kései lírai formákra is; legújabb származéka a tömegdal. – Irod . Erdélyi János: Népdalok és mondák (II., Pest, 1847); Imre Sándor: Összegyűjtött irodalmi tanulmányai (I., Bp., 1897); Bartók Béla: A magyar népdal (Bp., 1924); Katona Imre: A magyar népi líra tartalmi-tematikai tagolódása (Ethn., 1970); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (I–II., Bp., 1970).

Katona Imre

dalbetétes mese: Tündérmeséink és trufáink egy része verses betéteket tartalmaz, melyeket a jó hangú mesemondók énekelni is szoktak. Ilyen dalbetétes mesék nálunk: „Kékszakáll” (AaTh 311), „Krisztus és a varga” (AaTh 330A), → halott vőlegény (AaTh 365), → békakirályfi, a (AaTh 440), → őztestvér, (AaTh 450), „a két lány az ördög házánál” (AaTh 431, MNK 481*), → Anyám megölt, apám megevett... (AaTh 720), → jávorfácska (AaTh 780, MNK 721*) és a → cserfába oltott alma, a (AaTh 1360C, BN 1751*). Valamennyi típus mesekincsünk nyugati, feltehetően francia–német eredetű rétegéhez tartozik, változataikat legtöbbször asszonyok szokták előadni. A dalbetétek önálló dalként is ismeretesek. Német nyelvterületen az ide tartozó típusok száma jóval nagyobb. – Irod . Solymossy Sándor: A Jávorfa-mese és a Midás-monda (Ethn., 1925); Loschdorfer Anna: Dalbetétes népmesék (Ethn., 1937); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Béres András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967; UMNGy XII.).

Kovács Ágnes

dalladzó: → evező

dallam, melódia : időbeli folyamatban belső rendű alakzattá fejlődő ritmusos hangmenet. A melódia szó eredeti jelentése az énekes előadás; a középkori liturgikus dallamrögzítés után ófranciából került a nyugati nyelvekbe. A dallam összetevői a hangmenet (mélosz) és a hangok időbeli viszonya (→ ritmus). Az egyes kultúrák bizonyos dallamtípusokat meghatározott intézményekhez kapcsolva igen hosszú időre állandósítottak. A nyelvek és nyelvcsoportok hanglejtéseivel összefüggésben az egyes kultúrákon belül is jellemző altípusok alakultak ki. A dallam alakzat a ugyancsak a kultúráknak megfelelően vagy egy alapmodellnek az előadás folyamán való újra és újra alakítását jelenti ( nomos, makáma ) vagy egy előre megállapított „objektív” formakövetelmény megvalósítását (európai műzene). Az európai népzenék a kettő közötti különböző átmeneteket képviselik. A dallam hangmenete a beszédével ellentétben pontosan mérhető magasságban, mérhető nagyságú lépésekben mozog. A rendszerbe állítható hangkészlet ismét kultúrák szerint változó (→ népzenei hangrendszerek). A → ritmusának kötött vagy szabad volta csak nagy általánosságban kapcsolódik mozgáshoz, ill. szöveghez. Kereszteződések és keveredések (kötött ritmusú szövegrecitálás, ostinato ritmuskíséret fölött szabad ritmusú táncdallam) a történelmi divatok szerint tűnnek fel. A kötött ritmus a dallamban olyan jelentős lehet, hogy ez csupán annak kopogtatásáról is felismerhető. Mozgásirányok szerint a népzenei dallamokat ereszkedő, lebegő és emelkedő típusokra osztják (Werner Danckert). Az építkezés vagy belső mozgás jellemzésére további kifejezéseket is használnak (teraszos, kvintelő, kvintváltó dallamok, ingamozgás, fanfárdallam stb.). A szöveg és dallam összefüggésében az egyiknek vagy másiknak túlsúlya nagy stílusköröket jelezhet (Curt Sachs: logogén és patogén alapformák, beszédből vagy érzelmi kifejezésből kiinduló dallamosság). A → recitatív, a szillabikus (egy szótagra átlagosan egy hangot vevő) és melizmatikus (egy szótagra több hangot éneklő) dallamosság a népzenékben ma is érvényes kategóriák. (→ még: dallamszerkezet) – Irod . Danckert, Werner: Das europäische Volkslied (Berlin, 1939); Sachs, Curt: The Rise of Music in the Ancient World (New York, 1943); Szabolcsi Bence: A melódia története (Bp., 1950); Maróthy János: Az európai népdal születése (Bp., 1960).

Rajeczky Benjamin

dallamdíszítés, cifrázat, ékesítés, figuráció , ornamentika : a dallamhang színesítése vagy kiemelése jövevényelemek hozzáadása, vagy a dallamhang felaprózása, mozgékonyabbá tétele által. Minden népzenei területen ismert jelenség, a → dallamvariálás egyik eszköze. Az inkább horizontális irányú dallamdíszítésben megkülönböztetünk a) a hang elé- vagy mögécsapó, továbbá azt körülkanyarító, b) a dallamhangot aprózó vagy vibráltató, lebegtető dallamdíszítést, a vertikális irányúban, c) a főhangot felhangjaira bontó tört akkord formájú és d) a meghatározatlan hangmagasságú rácsapó préselt hangokból álló dallamdíszítést. Mint a vertikális dallamdíszítés fixálása, díszítő funkciója szerint ide tartozik e) a primitív → többszólamúság is. Az a) és c) csoportbeli dallamdíszítés mint mondatrészeket jelző, önállósodó záróképződmény (interpunkciós melizma) már az átmenetet jelzi a → melizmatikus dallamstílushoz; ebben még éppen úgy a kezdő típusvizsgálatnál tartunk, mint a → gregorián melizmatika terén. A népzenei dallamdíszítések nagy része a műzenékbe is felszívódott, ill. onnan kölcsönződött. Énekelt és hangszeres dallamdíszítési formák általában szoros összefüggéseket mutatnak. Európa sok népzenéje ma is őrzi a dallamdíszítés gyakorlatát (kelták, spanyolok, franciák, olaszok, balkániak, DK-i magyarok, ukránok, grúzok stb.). A hegyvidékek dallamai Skandináviától az Alpokon át DK-Európáig törtakkordos rendszerű dallamdíszítésben gazdagok. Mind a vokális, mind a hangszeres dallamdíszítés különleges technikai jártasságot követel; mint tudatos készség, könnyen túlzásba is csaphat, ezért Európa minden zenetörténeti korszakában voltak ellenzői. A népzenére a felvilágosodás járt a legnagyobb veszéllyel: a 19. sz. népdalgyűjtői éppoly felelősek a dallamdíszítés visszaesésért, mint a korabeli egyházi vezetők és kántorok, akik nem is tudták, hogy egyben az énekek érzelmi súlypontjainak kiemelésétől (vagyis az átélés fontos eszközétől) fosztják meg az énekeseket. Ezt a szerepet az újkori énektechnikában a dinamika vette át, de jó olasz énekesek ma is cifrázva emelnek ki érzelmileg telt dallampontokat. A dallamdíszítés Európában a gregoriántól a klasszicizmusig és romantikáig minden stíluskorszakban kialakult rendszert mutat, melynek sok közös vonása van a népzenével. Dallamdíszítésben legszegényebbek a recitatív-rokon műfajok. Az Európán kívüli műzene a dallamdíszítést még kötelezően műveli. – Irod . Lach, Robert: Studien zur Entwicklungsgeschichte der ornamentalen Melopöie (Leipzig, 1913); Szabolcsi Bence: A melódia története (Bp., 1957); Dadelsen, Georg von: Verzierungen (Die Musik in Geschichte und Gegenwart, XIII., Kassel, 1966).

Rajeczky Benjamin

dallamforma, dallamépítkezés : → dallamszerkezet

dallamparódia: mai értelemben, mint az eredeti görög szóhasználatban „tréfás éneklés” valamely éneknek vagy zeneműnek kifigurázása, torzító utánzása. A reneszánsz idején az átdolgozott, új szöveggel ellátott zenemű elnevezésére is használták, minden tréfás mellékíz nélkül (pl. missa paródia = misévé átdolgozott madrigál vagy motetta), tehát a jelentés közel állt a → ráhúzáshoz (kontrafaktum), ami főként a világi és vallásos szövegek kölcsönös cseréjére vonatkozott. A dallamparódia persziflázs jellege főleg komoly tartalmú énekek szövegének kiforgatásában jelentkezik. A magyar népzenében legismertebbek a siratóénekek dallamparódiái, valamint liturgikus recitatívok felhasználása társas szórakozásra (lakodalmi és fonójátékokban). A kisgyermekek utánzó játékai (pl. → gyermeklakodalom) legtöbbnyire még nem jutnak el a dallamparódia-jellegig. – Irod . Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III/A–B. Bp., 1955–56); Siratók (A Magyar Népzene Tára, V. Bp., 1966).

Rajeczky Benjamin

dallamrendszerezés: homogén csoportok kialakítása a dallamok analízise alapján, racionális sorozatok felállítása a csoportokon belül, valamint a csoportok között. Az analízis, a hasonlóságok és eltérések regisztrálása alapján a dallamrendszerezés a → népzenekutatás nélkülözhetetlen alapja, mely első sorban a dallamok lényeges megismerésére vezet. Mint az eddigi kísérletek mutatják (pl. Werner Danckert: Das europäische Volkslied, Berlin, 1939), ennek a célnak elérése csak úgy lehetséges, ha igen nagy területi, társadalmi és időbeli egységek dallami törvényszerűségeit sikerül a segítségével felderíteni. A fiatal etnomuzikológia egyelőre még csak a dallamrendszerezés szempontjainak egyeztetésére törekszik, mivel az egyes népek zenei anyagának különbözősége miatt az 1902-ben megindult munka folyamán több rendszer alakult ki egymás mellett: 1. mechanikus incipitkatalógus; 2. ritmikus-metrikus formulák rendje; 3. harmóniai súlypontok sora; 4. hangkészlet és annak különböző súlyú pillérhangjai; 5. a dallamvonal és a dallamsorok relatív magassága alapján (az utóbbi a magyar dallamrendszerezés alapja, kiegészítve a szótagszám és kadenciarend tekintetbevételével). Mindezek a rendszerek elsősorban nem az általános dallamrendszerezés megvalósítására irányultak, hanem vagy az egyes gyűjtemények anyagának áttekintésére és kezelésére (cél: az új anyagnak kész keretekbe való besorolása, egyes dallamok gyors megtalálása) vagy dallamkiadványok praktikus kidolgozására (cél: az egy típushoz tartozó dallamok együttmaradása, világos típusrend, könnyű dallamkeresés). Mind a két területen fontos kisegítő szerepük van a szövegi, műfaji, földrajzi, tematikai stb. katalógusoknak. A jövő a több irányú rendezésé. Kiadványokban a finnek, magyarok, ukránok, jugoszlávok és csehszlovákok törekszenek nemzetközileg népszerűsíteni a dallamrendszerezést reprezentatív nemzeti kiadásban. A Magyar Népzene Tára áll elvben a zenei rendszerezés alapján. A dallamrendszerezési kérdéseket magyar kezdeményezésre az International Folk Music Council szisztematikai munkacsoportja tartja napirenden. – Irod . Methods of Classification and Lexicographical Arrangements of Tunes in Folk Music Collections (IFMC Conference, Bp., 1964 – Studia Musicologica, Bp., 1965); Kodály, Zoltán: Eine Vorbedingung der vergleichenden Liedforschung (Studia Memoriae Belae Bartók Sacra, Bp., 1967); Methoden der Klassifikation von Volksliedweisen (Materialien der IFMC Study Group of Folk Music Systematisation, Bratislava, 1969).

Rajeczky Benjamin

dallamstrófa: → dallamszerkezet

dallamszerkezet, dallamforma, dallamépítkezés : az az egység, mely a dallam lefolyása alatt az egyes dallamvonalakból kialakul. Azok a hatótényezők, melyek ezt az „egységet a többféleségben” (Hugo Riemann) megvalósítják: az 1. ismétlés, 2. módosulás, 3. különbözőség és 4. az ellentét. A nyílt és zárt formák csoportjai már a szövegek alapján is elkülönülnek: az előbbiek kötetlen terjedelműek, szabadon növekednek új sorokkal, míg az utóbbiak nemcsak a sorok számában határoltak ( strófa ), hanem azokon belül a szótagok számában, a kötött nagyobb formák pedig a strófák számában is. A soroló nyílt formák (pl. litánia-típus) a gyermekjátékok és szokásdallamok révén a kései fejlődési fokon is tovább hatnak, erősebben, mint a rövidebb periódusokhoz kötött zárt formák (énekes játékokban gyakran együtt is szerepelnek). A nyílt sorolásból a megismétlődő refrének szabhatnak többé-kevésbé egyenletes szakaszokat. A zárt formák száma szövegileg főként a rím bekapcsolódása óta szinte beláthatatlan; a dallamszerkezeteké azoknak megfelelően növekszik (bár a dallamstrófá k nem esnek egybe szükségszerűen a szövegstrófákkal, pl. DK-Európában a dallamstrófa gyakran átnyúlik a következő szövegstrófába, ill. fordítva; a középkori szövegstrófák jó része más rendben hozza a sorokat szövegileg és másban dallamilag). A strófa felépítését betűkkel jelezzük (szöveg- és dallamstrófa együttes bemutatásához kétféle betűtípust használunk). A zártság legfeltűnőbb az ún. architektonikus típusokban, melyeknek kezdő- és zárósora azonos dallamú. (A magyar anyagban ez az új stílus jellemzője a régivel szemben.) Ny-Európa a középkor óta kitűnik a K-tel szemben több strófafajból kombinált nagy szerkezeteivel. Ilyeneket Ny-i hatás nyomaiként szokásdallamainkban találhatunk (bölcsőske, betlehemesek, felvidéki menyasszonybúcsúztató stb.). – Irod . Gennrich, Friedrich: Grundriss einer Formenlehre des mittelalterlichen Liedes (Halle, 1932); Kodály Zoltán: A magyar népzene (Bp., 1937); Müller-Blattau, Joseph: Form (Die Musik in Geschichte und Gegenwart, IV., Kassel, 1955); Járdányi Pál: Magyar népdaltípusok (I–II., Bp., 1961).

Rajeczky Benjamin

dallamvariálás: az ismétlésnek egy magasabb formája, melyben a zenei lelemény úgy változtatja meg az adott anyagot, hogy az eredeti mindig felismerhető maradjon. Az énekes vagy hangszerjátékos a dallamot „körülírja”, egyes hangjai vagy szakaszait díszíti, cifrázva bővíti. A tudatos dallamvariálás a keleti vokális és instrumentális műzenének közismert kifejtésmódja hagyományos szabályok alapján, melyet hosszú gyakorlattal, mesterektől tanulnak el. Az európai népzenében inkább hangszeres eljárásmód, melynek összefüggései a zenetörténeti figuratív variációkkal legtöbbnyire kimutathatók. Az elsődleges → népdal életére jellemző dallamvariálás az énekesek nem tudatos eljárására mutat: intenciójuk a dallam hagyományos alakzatára irányul, a módosítás annak hangulat szerinti új színben való bemutatása, a környezettől örökölt eljárásmódok alapján. Ha valamely területen egy dallam oly mértékben variálódott, hogy átritmizált (mozgásjellegben megváltozott, pl. páros ütemből páratlanba átment, vagy dallamhangjaiban széthúzódott és hangonként újra cifrázott) alakot öltött, vagy pedig hangnemváltást szenvedett (jellemző hangközei módosultak, az ingadozó terc vagy szeptim következtében pl. dúrból moll jellegű vagy mixolíd dallammá vált), ott a módosulás nem egyetlen énekes leleménye, hanem hagyományos, azaz hosszabb folyamat következménye. Az egyén hozzáadása nem a hagyományos megváltoztatására, hanem annak színesebbé, tetszetősebbé tételére szolgál. – Irod . Wiora, Walter: Systematik der musikalischen Erscheinungen des Umsingens (Jahrbuch für Volksliedforschung, Berlin, 1940).

Rajeczky Benjamin

dalma: → töltött káposzta

dalos játék: → énekes gyermekjáték

daloskönyv, nótáskönyv, verseskönyv : a népi kéziratos (ritkábban nyomtatott) énekeskönyv ek egyik típusa, világi dalszövegeket és verseket tartalmazó gyűjtemény. Az irodalmi kéziratos → énekeskönyvek divatja a 16–18. sz.-ban volt, népi megfelelőiké a 19. sz.-ban kezdődött és a fiatalság kisebb részénél máig tart. A népi daloskönyv tartalma, formája rendkívül változatos: divatos → magyar nótákat, különféle városi → műdalokat, hazafias és irodalmi → verseket, kisebb számban → katonadalt, → népdalt, → találós kérdést, → verses leveleket tartalmaz, egyesek saját alkotásaikat (vers, rigmus, köszöntő stb.) másolják bele; utóbb már mai kuplé kat, sanzon okat és divatos városi műdalokat is; kivételesen időjárási és egyéb feljegyzéseket. (Az utóbbiak régen inkább a Biblia, a naptár vagy a ponyvafüzetek üres lapjaira, széleire kerültek.) A daloskönyv voltaképpen többnyire iskolai füzet, esetleg kitépett lapok összefűzött gyűjteménye; egyes helyeken a → ponyva, a naptár és az álmoskönyv verses lapjait is daloskönyvnek nevezik. Külön válfaja a → katonakönyv, a → vőfélykönyv és legújabb divat az emlékkönyv , ez azonban az előzőknél is vegyesebb és személyesebb tartalmú. A kéziratos daloskönyvekbe több tucat, olykor több száz szöveget is bemásolnak, néha évtizedeken, sőt nemzedékeken át is folytatják. Lényegében a daltanulást könnyíti meg, máskor közösen olvasgatják, ill. hallgatják, egymásnak kölcsönzik, kimásolják belőle a tetszetősebb darabokat. Főként fiatal lányok kedvelik, továbbá katona vagy katonaviselt férfiak. Fokozott jelentősége és szerepe van a munkásmozgalomban, főként a nyomtatott formáknak. (→ még: agrármozgalmi dal, → munkásmozgalmi dal; → népi verselő) – Irod . Vargyas Lajos: Áj falu zenei élete (Bp., 1941); Ujváry Zoltán: Egy sárréti népi kéziratos versgyűjtemény (Élet és Művelődés, Debrecen, 1959); Ujváry Zoltán: Népi kéziratos verseskönyveink (Műveltség és Hagyomány, I–II., 1960); Erdész Sándor: Népi verselők Szabolcs-Szatmárban (Szabolcs-Szatmári Szle, 1968).

Nyomtatott daloskönyv

Nyomtatott daloskönyv

Katona Imre

damaszt: → takácsszőttesek

Dancsuj Dávid: → történeti ballada

dángubálás, hajósünnep : kényszerpihenő a → hajóvontatásban vagy az ereszkedés ben. Gyakran hiba miatt meg kellett állni, de az is megesett, hogy semmi különösebb baj nem volt a hajóval, csupán szelet hevert , vagyis olyan erős szél fújt, hogy képtelenek voltak folytatni pl. az ereszkedést, ilyenkor szélvédett helyen lemacskáztak és várták a szél elülését . A felfogadott hajósok szívesen vették a dángubálást, mert pihenhettek és erre az időre is kaptak bizonyos előre kialkudott bért; ezért nevezték ezt az ingyen kereseti lehetőséget hajósünnep nek. A kormányos vagy a hajósgazda – vontatás közben pedig a vontatók – nem örültek a dángubálásnak, mert ők mindenképpen ráfizettek. A hajósnép viszont ilyenkor felkereste a közeli falvakat, vagy a part menti csárdákban töltötte az időt.

K. Kovács László

Dankó Imre (Bp., 1922–): a debreceni Déri Múz. és a Hajdú-Bihar megyei múz.-i szervezet ig.-ja (1969–), muzeológus, a történettudományok kandidátusa (néprajz, 1967). Tanulmányait a bp.-i és a debreceni tudományegy.-en végezte, tanári (1945) és bölcsészdoktori (1946) oklevelet szerzett. Gimn. tanár Hajdúnánáson, Kecskeméten, Szentendrén, ig. Túrkevén. Muzeológus, ill. múzeumig. Túrkevén, Sárospatakon, Baján, Gyulán, Pécsett. Népi építkezéssel, kerámiával, valamint a vásárok és a kereskedelem néprajzával foglalkozik, a változás-váltás folyamatát vizsgálja a népi kultúrában. Kutatási területe a Hajdúság, valamint a szomszédos bihari és békési vidékek néprajza. Néprajzi tanulmányokat folytatott a D-Dunántúlon is. Történeti kutatásai a hajdúk mint sajátos történelmi-társadalmi csoport kialakulására és térbeli elhelyezkedésére irányulnak. Széles körű tevékenységet végez a múzeumszervezésben és a múzeumok közművelődési tevékenységének kiterjesztésében. Több múzeumi kiadvány, évkönyv, helytörténeti-néprajzi tanulmánykötet szerkesztője. Cikkei jelennek meg hazai és külföldi szakfolyóiratokban és évkönyvekben. – F. m. A Sajó–Hernád melléki hajdútelepek (Sárospatak, 1955); A Körösköz-bihari hajdúság (Gyula, 1960); A gyulai vásárok (Gyula, 1963); A gyulai fazekasság (Gyula, 1963).

dara: → kása, → kásaétel

darázskő, tavi mészkő : az alföldi erek, folyók, vízállások medrében keletkező durva szemcsés, könnyen porladó, viszonylag nagyobb nehézség nélkül kifejthető és megmunkálható építőkő. Egyfelől templomok, közösségi intézmények építkezésénél falazóanyagként használták, másrészt a tehetősebbek lakóépületeik egészét vagy egyes részeit darázskőből készítették el. Különösen a Duna–Tisza köz én volt kedvelt a népi építőgyakorlatban. Maga a Kiskunság székkapitánysági épülete is, amely ma a kiskunfélegyházi múzeum otthona, darázskőből épült.

Filep Antal

darázslép: → baranyai szőttesek

darázsolás: ráncolások díszes, mintás levarrása. Tulajdonképpen az → átcsavarás egy fajtája. A lerakott ráncok mindegyikét két olyan hosszú függőleges öltéssel erősítik le, mint amilyen a tervezett minta szélessége. Ezek az öltések adják azt az alapot, amelyet átcsavarnak, hol a legegyszerűbb átcsavarással, hol úgy, hogy több szálat fognak át egyszerre, ezáltal hosszabb öltés keletkezik. Az átcsavarás lehet lépcsős is. Különböző szélességű sávok készülnek belőle. – Irod . Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei, Systematik der Stickformen (Basel, 1969).

Darázsolás (20. sz. eleje, Kalotaszeg, v. Kolozs m.)

Darázsolás Szoknyaráncolás mintás letűzése. Kalotaszeg. Néprajzi Múzeum, Budapest

Fél Edit

dárdás: → hadnagy

daróc: 1 . gyapjúposztó. – 2 . az ebből a posztóból készült kabátféle felsőruha. – A szó eredete ismeretlen. Első előfordulása 1349, de itt nem világos, hogy anyag vagy ruha értelemben. Szürke posztó jelentésben 1493-ban fordul elő először. Ruha értelemben 1560-ból van róla az első biztos adatunk. Az írásos említésekben a → szokmány, a kankószűr , a → zeke, a → condra és a → kacagány szinonimája. A szó Erdélyben általános, bár vannak rá alföldi, szegedi és bihari adatok is. Anyaga a Székelyföldön a cedele-, condra-, daróc-, harisnya- vagy zekeposztónak nevezett négynyüstös, ványolt posztó. E posztók szürke, barna, fehér vagy fekete színe jórészt a juhok gyapjának természetes színe is. Szabásában a daróc a → szűrhöz hasonlít, ámbár jóval kisebb annál: egyenes, varrás nélkül forduló válla, oldaltoldása, az ujjak beillesztésének módja és az egész ruha derékszögűsége miatt. Elejének rézsútos csukása ugyan megkülönbözteti a darócot a szűrtől, de maga a rézsútos csukás is régi keleti elem a magyar öltözetben. Régebben nyakba vetve, panyókán viselték, s a nyaknál szíjjal erősítették össze. – Irod . Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest., 1868–Bp., 1873); Györffy István: A kaczagány (Népr. Ért., 1912); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században (Ethn., 1938); Gáborján Alice: Három magyar népi posztóruha (Népr. Ért., 1972).

Daróc eleje és háta (20. sz. eleje, Bihar m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Férfiak darócban, prémes sapkában, elölről és hátulról (20. sz. eleji viseletben, Köröstárkány, v. Bihar m.)

Gáborján Alice

daru (lat. Grus grus): a magyarság egyik megbecsült ősi vadmadara. A daru eredete valószínűleg a finnugor korból származó hangutánzó szó. A 16. sz.-tól írásos emlékeink vannak a szelíd darvak tartásáról, a nemesi udvarházak darvait gondozó darvászokról. A parasztudvarokban még a századforduló idején is tartottak szelíd darut. A → pákászok fészkelőhelyeiket tulajdonjeggyel látták el, a darufiókákat hazahordták és felnevelték, megszelídítették. A szelídítés módja az volt, hogy a darukat ólban tartották, koplaltatták, pálinkába, borba áztatott kenyérrel lerészegítették, néhány órára a csőrét a nyakához lekötötték, szárnytollait, lábát összekötötték. A daru a parasztudvar díszmadara volt, viselkedéséből az időjárásra következtettek, hangos krúgatásukkal az idegent jelezték. A néphagyomány megőrizte annak az emlékét, hogy az alföldi várfalakon azért tartották a szelíd darucsapatot, hogy az éjszaka leple alatt közeledő ellenséget észrevegyék. Már 1433-ból említik, hogy a szegedi piacon sok a daru és a túzok, s ezeknek a madaraknak a húsát eszik is. A hortobágyi pásztorok a daruhús fogyasztásáról ma is tudnak, a madár lábszárcsontjából árat, pipaszurkálót, acél-, kova- és bicskatartóikra gyűrű alakú díszt készítenek. Jánoshalmán darucsontból készült avar kori kettős sípot találtak. A darutollat – leginkább kalapjuk bal oldalán – a legújabb időkig a pásztorok viselték. A tiszántúli vásárok jellegzetes alakja volt a darutollárus, aki deszkalapocskába tűzdelve árulta portékáját. A darutoll viselését a túzoktoll szorította ki. A Hortobágyon a vedlő, összefagyott szárnyú darut és túzokot lóhátról karikás ostorral, pányvával fogták el. A sárréti néphagyomány a daruval kapcsolatban megőrzött Ibykus-motívumokat (a darvak a gyilkost követik) is. A táltos anyja lehetett daru, felnevelhették a táltosokat darvak, sasok, daru- vagy sastollat hordtak a vállukon. A táltos és a daru ilyen kapcsolata valószínűleg a totemizmus emléke. – Szelíd darut tartottak az ókori egyiptomiak, görögök és rómaiak. Később megemlékeznek a szelíd daruról India mogul uralkodói, a kínai források. A daruhús fogyasztásáról az ókori görögök, rómaiak idejéből, majd a Balearokról, Franciao.-ból van tudomásunk. Őrszemként tartják udvarukban a darut a dobrudzsai tatárok. Ismerik a daru szelídítését a congaree-indiánok (Kalifornia). – Irod . Takáts Sándor: Rajzok a török világból (I–III., Bp., 1915–17); Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Gunda Béla: Totemistische Spuren in der ungarischen táltos-Überlieferung (Glaubenswelt und Folklore der sibirischen Völker, szerk. Diószegi Vilmos, Bp., 1963); Gunda Béla: Die Jagd und Domestication des Kranichs bei den Ungarn (Anthropos, 63–64, St. Augustin, 1969).

Darutollárus portékája (Hortobágy)

Gunda Béla

darudübögő: 1. tápéi páros tánc (→ páros táncok), melynek egyes alaplépése (dobogós kétlépéses csárdás, amelynek vége felhúzott térddel végzett félfordulat) a gázlómadár mozgására emlékeztet, s tréfás helyi elnevezése innen származhat. A tánc lépésanyaga és az alkalmazott fogásmód a darudübögőt tipológiailag részben a csárdással s az ardeleana, → oláhos táncokkal rokonítja. – Irod . Martin György: Adatok Tápé tánchagyományaihoz (Tápé története és néprajza, Tápé, 1971). – 2. → suba

Maácz László

darutánc: a lakodalmi → lánctáncok, labirintus-tánc ok Biharból ismert változata. A sorban állók igyekeznek a vezető táncost követni, az pedig a sor végén táncolókat próbálja megütni kendőjével. (→ még: állatutánzó táncok, → büdös vornyik, → kacsatánc, → kígyótánc) – Irod . Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Maácz László

Deák Geyza (?, 1870–Sárospatak, 1931): tanár, rajztanár. Pápán, majd a sárospataki kollégiumban tanított. Részletező, rajzi dokumentációval kísért leírásokat tett közzé az ungi Tiszahát népéről. Ezek a századforduló körüli időszak É-alföldi anyagi kultúrájának becses forrásai. Rendszeresen jelentek meg rajzai a Vasárnapi Újságban is. Többek között Szántó Kovács János hódmezővásárhelyi paraszt-földmunkás vezető peréről készített tudósítói rajzokat. Tárgyi néprajzi, népművészeti gyűjteménye a sárospataki Tudományos Gyűjtemények Múz.-ába került. – F. m . A magyarság és a rajzolás (Sárospatak, 1906); Az ungvármegyei Tiszahát népi építkezése és művészete (klny. Bp., 1910). – Irod . D. G. (Ethn., 1932).

Filep Antal

deberke: → túrósbödön

debreceni bútor: A magyar népi → asztalosbútor egyik legjelentősebb, az egész Tiszántúl nagy hatású központja Debrecen volt, ahol az Alföldre jellemző bútorformák és díszítésmódok legkorábbi példányai maradtak fenn (láda 1633, deszkatámlás → karosszék 1694, → tálasfogas 1746, → téka 1752, támlás pad 1797, mind színes virágozással, a karosszék faragással díszítve). Míg a 17. sz.-i, a városházáról előkerült darabok díszítése lényegében az uralkodó korstílusnak megfelelő, a 18. sz.-ból fennmaradtak már az ezen alapuló, ám a paraszti ízléshez igazodó helyi díszítőstílus kibontakozását mutatják. A 17. és részben a 18. sz.-ban az alapszín főleg olajzöld, de nyilván szokásban lehetett a nyers alapra való festés is, erre vonatkozhat a 18. sz.-i leltárak paraszt tarka és részben talán a fehér jelzője. Faragott dísz a 18. sz.-i ülőbútorokon is szokásos, színes festéssel társítva. A 18. sz. derekán kedvelt a bútorfestésben az indadíszítés, ez a század végétől a ládatetőkben írt feliratok mellé szorul vissza, a bútorok külsején ekkortól a rokokó jellegű faragott mezőkbe foglalt virágcsokor az uralkodó, mely egészen a 19. sz. derekáig, a debrecenibútor elhalásáig tovább él. A debreceni bútor-festésre a tartózkodó színhasználat a jellemző. A 18. sz.-ban már fellépő kék és fekete alapszínt a 19. sz.-ban a barna, csíkozott alapozás váltja fel, amelyen a virágozás főleg piros, fehér, sárga. – Irod . Zoltai Lajos: Vázlatok a debreceni régi polgár házatájáról. A lakóház belseje (Debrecen, 1937); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972.)

Tálasfogas (1746) Debrecen, Déri Múzeum

Debreceni bútor, saroktéka (1752) Debrecen, Déri Múzeum

A fenti saroktéka metszete

1. Menyasszonyi láda (1831, készítőhely: Debrecen, lelőhely: Hajdúszoboszló) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Az előbbi láda részlete

3. Szék (18. sz.) Debrecen, Déri Múzeum

K. Csilléry Klára

debreceni cifraszűr, hajdúsági cifraszűr : Régi szabása derékszögű darabokból állott, s négyszögletes gallérján kívül még egy kis felálló gallérja, nyaka is volt. A rézsútosan vágott váll jellemezte. Széchenyi-szűr nek is nevezték ezt a típust. Eleinte még vak volt, azaz nem volt kihajtós az eleje. A később divatba jött kihajtós elej t kétszeresnek vagy szecces nek nevezték. A debreceni cifraszűr díszítése a múlt század elején kezdődhetett, 1815-ből ismerünk olyan rendelkezést, amely a szegett szűröket tiltotta. A többnyire zöld posztószegést zöld-piros csipke (→ cigula) is díszítette. Ebből 4–6 sort is lehetett alkalmazni. A csipkék végeire hulladék harasztból készült → bojtokat raktak. Ezeket később zsinórból is kötötték, ekkor komlórózsa volt a nevük. A komlórózsát a színes gyapjúból horgolt, → galambkosár nevű dísz váltotta fel. Ezt a szűrt a mellén → szíjcsat tartotta össze, amelyet a szíjgyártók készítettek, zöld szironnyal tulipántosra kihímezték. A szűr hímzett virágai pirosak, levelei zöldek voltak. Eleinte csak a vállára, azután az → aszaj és a → pálha fölé is hímeztek. A hímzés főleg a szűr oldalán terjedt. Az aszaj egyre szélesebb lett, sőt két aszajt is alkalmaztak egymás fölé. A hímzés az aszajról felfelé a pálhára, lefelé pedig az oldal ra terjedt. A szűr oldalát így szinte a hónaljtól a szűr aljáig hímezték. A debreceni cifraszűrt a hímzett nagy aszajfolt jellemezte. Más magyar területektől eltérően itt a nők hímezték a szűrt. A túl gyorsnak kívánt hímzés elnagyolt lett, és takarékosság céljából a nők a színes gyapjúszállal nem öltöttek át a posztón, hanem hamis laposöltéssel varrták. Készítettek még Debrecenben fehér szűröket szürke szegéssel és hímzéssel, amelyeket gyöngyszínűnek neveztek. A Hajdúság fekete szűreit barna, kávészín vagy drapp posztórátéttel, esetleg hímzéssel készítették. Fekete, barna vagy szürke posztóból a jobb módú polgárság és a szabolcsi nemesség számára készítettek szűröket. Ezeken → hátravető is volt a debreceni szűrökkel ellentétben. Az 1880-as évek körül említés esik egy kacsari nevű szürke posztóról, amelyből a szegényebbek és kondásfélék szűrei készültek. Földművesek, pásztorok számára kávészínű, drapp színű posztóból szélesen szegett, ún. nyakas szűr öket is készítettek. (→ még: cifraszűr) – Irod . Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); Palotay Gertrúd: Szűrhímzés-öltésmódok (Népr. Ért., 1930).

Gáborján Alice

debreceni kerámia: A közép-tiszai kerámia stíluscsoport kialakítója Debrecen volt. A debreceni kerámia alapszíne többnyire a fehérnek és a sárgának különböző színárnyalata, de van barna és zöld alapszínű edény is. A díszítőelemek között leggyakrabban stilizált virágok szerepelnek madárral vagy emberi figurával párosítva. A díszítmények színezése az alapszíntől függően zöld, sárga, vörös, barna, ritkán kék. E stíluscsoport motívumai, alap- és díszítményszínei a → mezőcsáti kerámiának is alkotóelemei. A stílusról és a mesterség magas színvonaláról tájékoztatnak a debreceni Déri Múz.-ban őrzött rangos, évszámmal is ellátott tárgyak: egy 1763-ból származó kancsó; 1792-ből boroskancsó; 1830-ból egy tányér; 1832-ből korsó; 1844-ből tál; 1851-ből kancsó. – A legújabb kutatások szerint Debrecenben már a 17. sz.-ban önálló fazekascéh működött. Első céhszabályuk 1715-ből való, s 1765-től 1920-ig ismerjük a céhben dolgozó mesterek nevét is. A korai céhalakításnak valószínűleg az lehetett az oka, hogy a környező falvakhoz képest Debrecen iparossága kevesebb kárt szenvedett a török hódoltság alatt, és gyorsabban megindult a fejlődése. Bár a központ hagyományai évszázadokra nyúlnak vissza, meglepően kevés a tárgyi emlék, és e viszonylag kevés tárgy nem tanúskodik egységes stílusról. Ez egyben képet adhat a tárgyakat elsősorban felvásárló debreceni polgárság összetettebb ízléséről is. – Irod . Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968).

1. Tányér (1830) Debrecen, Déri Múzeum

2. Tányér (19. sz. első fele) Debrecen, Déri Múzeum

3. Tányér (19. sz. első fele) Debrecen, Déri Múzeum

4. Kancsó, „orros” (1851) Debrecen, Déri Múzeum

5. Tányér (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

1. A bárándi ref. egyház úrasztali boroskancsói (1793) Debrecen, Déri Múzeum

2. Nagytál, Tóth Bálint céhremeke (1864) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Kancsó ásatásból (17. sz.) Debrecen, Déri Múzeum

4. Nagy butykoskorsó (1823) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Nagyméretű fedeles borosedény (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

6. Nagy pálinkásbutykos korsó (19. sz. második negyede) Debrecen, Déri Múzeum

7. A 4. sz. butykoskorsó oldalnézete

Debreceni kerámia Nagyméretű fedeles boros kanta. Déri Múzeum, Debrecen.

Debreceni kerámia Nagyméretű butykos korsó, 1819. Néprajzi Múzeum, Budapest

István Erzsébet

debreceni pipa: A nagy múltú debreceni → fazekassághoz kapcsolódva valószínűleg a 17. sz.-tól égettek pipát. Mivel azonban a dohányzást rendelkezések tiltották, eleinte titokban. Még 1703-ban is csak a fazekasmesterek özvegyeinek engedte meg a pipagyártást a debreceni tanács azzal a feltétellel, hogy egyetlen egyet sem adnak el helyben. A 18. sz. végére virágzó kisipari ágazattá vált a debreceni pipagyártás. Már nemcsak kiegészítő foglalkozásként űzték a fazekasmesterek, hanem sokan kizárólag pipagyártásra szakosodtak. A 19. sz. első felében átlag évi 10 millió pipa készült a városban. Nagy részét távoli városokban árusították, jutott belőle jelentős tételben Angliába és Hollandiába is, ahol a matrózoknak rendelték a kereskedők. – Pipagyártásra a legfinomabb vörös agyagot használták, amelyet a város közelében termelték ki. Gondosan tisztították, hogy a legapróbb kavicsok se maradjanak benne. A képlékennyé tett agyagot tenyérrel apró rudakba sodorták. Előre elkészített fa- vagy cserép formával kézi erővel nyomták ki belőlük a pipákat. Az első szárítás hűvös helyen történt, hogy ne repedezzen meg. A szikkadt agyag pipatestbe ezután karcoltak díszítést, cifrázást. Újra szárították, majd speciális alakú cserépből készített égetőedénybe helyezve rakták kemencébe. A „veres pipa” mellett nagy számban készült „fekete pipa” is, amelynek színét égetés utáni lefojtott füstöléssel alakították ki. A kiégetett pipatesteket rezezték és kupakkal látták el, a korabeli rendelkezések ugyanis tiltották a kupak nélküli pipák használatát. A rezezés és a kupakolás eleinte kiegészítő-bedolgozó foglalkozás volt, később a pipagyártás fellendülése után vált önálló mesterséggé. Ugyanígy önállósodott a pipaszárkészítés. A pipaszárat („csutorát”) fekete gyűrűfa (lat. Acer tataricurn) vagy kökényfa (lat. Prunus spinosa) ágából faragták, üregét tüzes dróttal fúrták ki. – A múlt század derekán és második felében Debrecenben több mint harmincfajta pipát készítettek, Ezek közül híres volt a nagy és hosszú fejjel, aránytalan rövid nyakkal készült „makrapipa” és a „tányéros pipa”. Az utóbbit széles „tányérral” látták el a nyakánál és a szájánál, amely szintén agyagból készült. – A debreceni pipagyártás a 19. sz. végén a gyári agyagpipák tömeges piacra kerülésével párhuzamosan rohamosan hanyatlani kezdett. Az 1930-as években teljesen megszűnt. – Irod . Ecsedi István: A debreceni cseréppipa (Debrecen, 1932).

Az utolsó debreceni pipakészítő, Kiss Gábor utánfüstöli a fakó fekete pipákat (Eredetije a Déri Múzeumban)

Piparezező munkában

Pipázó tógátus deák a 18. sz.-ból. Eredetije Csokonai József kéziratos Naplójában, a Déri Múzeumban

1. Agyagból égetett pipaforma 2. Pipaforma nyitva 3. Agyagból égetett pipaforma

Tányéros pipák díszítései. 1–6 tányérdíszítés, a többi nyakdíszítés

1. Palatinszky-pipa 2. Nagy jobbágypipa 3. Gombos pipa 4. Hordópipa 5. Csillagos vagy kis juhtérgy pipa 6. Subrik pipa

Nagy makrapipa vagy csalópipa

1–2. Nagy makrapipa szájtányérja

Csikós bojtár, pipáját a csizmaszárban hordja

1. Pendelykorcú vagy húzogatott pipa 2. Pipafej megrezezve és kupakolva

Kaszás ember. Elöl az inge hasítékában hordja a pipát

1. Makrapipa derékdísze 2. Tányéros rezes pipa

1. Hunyadi pipa 2. Becskereki pipa 3. Debreceni nagy karimás pipa

Öreg pásztor, süvegében hordja a pipát

Tányéros pipák és díszítéseik

Kósa László

debreceni szekér: erős → vasasszekér, általában 9 sukk hosszú, → szekéroldalai ritkán, de erős → zápokkal, középzáp nélkül készülnek. Elöl-hátul erős, egyenes → saroglyái vannak, és oldalait 4 erős → lőcs támasztja; nehéz (kb. 30 q) teher szállítására alkalmas. Fogatolására legkevesebb 4 ökröt, de gyakran 6 ökröt vagy 4, 5, 7 és olykor 8 lovat használtak. (→ még: szekér) – Irod . Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. században (3. rész) (Ethn., 1966).

K. Kovács László

debreceni talyiga: nagyobb méretű, erős építésű, → lőcsös, kétkerekű, kétrudú, egy ló vontatta és bérfuvarozásra szolgáló jármű. Ez a debreceni talyiga és a vele való anyagszállítás az elmúlt századokban más városban is ismert volt, de a legjellegzetesebb formája és a vele való szállítástechnika sokféle módja ma már csak Debrecenből ismert. – Irod . Ecsedi István: A debreceni fogatok (Népr. Ért., 1911); Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. században (3. rész) (Ethn., 1966).

Talyiga oldalnézetben

Talyiga felülnézetben és részei

Talyigás (Debrecen-Macs, 1902)

K. Kovács László

debreceni viselet: a legnagyobb ref. alföldi mezőváros cívis einek, azaz szabad városi jogú, jómódú, főleg állattartó gazdaparasztságának viselete. A debreceni viselethez legközelebb áll a többi alföldi város és a Jászság népviselete. A ruházat elemeit túlnyomóan helyben állították elő. Nagy mennyiségű külföldi posztót is felhasználtak. Fejlettek voltak a ruházati kisiparok. – A női viseletben jellegzetes a karcsú derék és a hosszú szoknya, a báránybőr kisbunda (→ suba) és a lányok → pártája. Legkedveltebbek voltak a kék és zöld színű ruhadarabok arany és ezüst díszítéssel. – A férfiak tarkóig érő hajukban görbe fésűt viseltek. Kis pödrött bajuszuk volt. Karimátlan süvegüket télre prémes posztósapka váltotta fel, nyárra fekete, gömbölyű tetejű, strucctollas kalap (vagy magasabb fejű és keskenyebb karimájú, vagy alacsonyabb fejű és szélesebb karimájú). A régebbi gyolcsinget és gatyát aranyhímzéssel is díszítették. A vászon- és gyolcsing is T-szabású, kézelőtlen bő ujjal, gyakran rövid derékkal. Gatyát felsőruhaként csak a szegényebbek viseltek nyáron. A vászongatyát télen térd alatt körülkötötték. Kötényt csak gatyához vettek fel. Régebben tüszőt, később keskenyebb vörös és kék bőrövet viseltek, nadrághoz is. Jellegzetes a posztóruhájuk: világos- vagy sötétkék, később fekete, ezeket dús zsinórozással, kötött, fém (ezüst, ón) gombokkal látták el. Az → ellenzős nadrághoz rövid, szűk dolmány vörös vagy zöld zsinórövvel és vállra vetett rókaprémes mente járult; később mellény és hosszabb, bővebb, magas nyakú, gyakran piros hajtókájú, vállra vetett dolmány. A mellény lehetett élénkebb színű selyem, bársony is. Fehér, majd fekete nyakravaló egészítette ki az öltözéket. Juhbőr felsőruhájuk általánosan a hosszú → ködmön volt és a suba, ennek egyik változata, a „kötözött aljú suba” a pásztorok öltözetében sokáig megőrződőtt. Elterjedt a fekete, a szürke és a fehér → guba is. Jellegzetes volt a hímzett szűr (→ debreceni cifraszűr). Nyakas szűrt is viseltek (→ bihari cifraszűr). A gazdagabbak télen ujjas, prémbéléses fekete posztó décbundá t, nyáron ujjas, kerek gallérú kék → köpenyeget hordtak. Fekete kordován csizmájuk oldalt varrott puha szárú volt, elején kék bojttal, orra hegyes, sarkán patkó, sarkantyúja csillag alakú, hegyes taréjú volt. – A lányok hajukat középen elválasztották, hátul lelógó fonatot készítettek, a tövén is és a végén is színes szalagcsokorral. A gazdagabb lányok feje tetején abroncspárta ékeskedett. Dísze igazgyöngyökből, ezüst- és aranyszálas sodratokból kialakított 5, később több dudor volt. Hátul széles fémszálas szalag lógott a pártán. Az asszonyok 1–2 fonatból készült kontyot viseltek, → főkötővel teljesen elfedték hajukat. A korábbi arany-ezüst főkötők után elterjedt a gazdagok körében a fekete selyem vagy bársony kaskétli , homloknál és hátul felkunkorodó sűrű fodorral. Fekete fátylat vagy színes hosszúkás kendőt kötöttek efölé, a nyak körül megcsavarva, régebben gyöngyös tűkkel is megerősítették. Helyette többféle hímzett gyolcs- vagy selyemkendő is kerülhetett a fejükre. Hosszú alsóingüknek nagy nyakkivágása volt. → Pendelyt ( ingallya ) is vettek fel hozzá. Tüllszerű felső ingválluk általában csak egy fodros nyakrészből és rövid, húzott ujjakból állt, amelyeket belevarrtak a halcsontos-fűzős, világos selyempruszlikba. Csak 1–2 alsószoknyát viseltek. Felsőszoknyájuk harang alakúra szabott, földig érő volt. Bő alját gyakran abroncs merevítette, ünnepre posztó vagy selyem szegélydíszekkel. A 19. sz.-ban könnyű karton ujjast, penczli t is viseltek hasonló anyagú szoknyával. Ujjas fölé is vettek patyolat vagy színes selyem vállkendőt. A végei elöl lógtak le a kék, a fekete vagy a színes selyemkötény fölé, mely korábban aranycsipkés volt. Nyakukon szorosan 5–10 sor apró szemű gyöngyöt viseltek. Kedvelték az arany és zománcos, köves gyűrűket. Nők is viseltek subát, ködmönt, mentét, posztóköpenyt, azonkívül ujjatlan, kerek fekete posztógallért, ún. palást ot. Jellegzetes volt a csípőig érő, barnára festett kisbunda , melynek fekete gallérja vagy egész báránybőrből készült vagy kerekre szabott volt. Színes irharátét mellett kazettás elrendezésű, több színű selyemhímzés díszítette (híme csak később lett egyszínű zöld). Válltányérja alatt vízszintesen zöld selyemrojt futott körbe. – Finomak voltak a batiszt kézbevaló kendők. A tehetősebbek lábbelije fekete → cipő, a szegényebbek piros, sárga vagy fekete, a férfiakéhoz hasonló csizmát viseltek. – Irod . Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században (Ethn., 1938); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956).

Debreceni legény kutyával (1820–30-as évek, köszöntőlevél részlete) Debrecen, Déri Múzeum

Debreceni asszony kisbundában, kaskétli nevű főkötőben (1820–30-as évek. Köszöntőlevél részlete) Debrecen, Déri Múzeum

Debreceni férfi bundában (Köszöntőlevél részlete Debrecen, 1820–1830) Debrecen, Déri Múzeum

Debreceni legény és leány ábrázolása reformkori emlékképen. Debrecen, Déri Múzeum

1. Balról jobbra: férfi gubában, asszony kisbundában, fiatalabb férfi vállra vetett mentében, fiatal lány ujjasa fölött vállkendővel (1837, a Regélő metszete nyomán)

2. Esküvői kép (19. sz. második fele)

Leány, hosszú bő szoknyában, rövid kötényben, hajadonfőtt (19. sz. vége, Debrecen)

Debreceni viselet Legény és leány ábrázolása reformkori emlékképen. Déri Múzeum, Debrecen.

Horváth Terézia

Debrecen népe: Debrecen városa a Tiszántúl jellegzetes települése. A középkortól folytonos lakosságának reliktuma s napjainkig gazdasági, művelődési központja. A város környéke a honfoglalás idejétől folyamatosan megült táj. Lakossága kezdettől magyar, azonban korai népességében szerepet játszhattak török népelemek is, amire a város nevének eredete utal. A korai feudalizmusban sűrű, apró falvas településhálózat fejlődött ki a vidéken. A város mai belterületén pl. a névadó községen kívül még 4 falu meglétéről van tudomásunk. Ezek összeépülésével a 13–14. sz. folyamán alakult ki a mai település közvetlen előzménye, vásárai révén a tágabb vidék kereskedelmi központjává váló mezőváros. Mint oppidumot egy jelentősebb uradalom központjává tették. Polgárai a szomszédos települések pusztaföldjének bérlete révén jelentékeny jövedelmi forráshoz jutottak. A szélesedő mezőgazdasági árutermelés révén a 14–15. sz.-ra az agrártermeléshez kapcsolódva növekvő hozamú ipara alakult ki, amely korán eljutott a céhes szerveződés szintjére (az első magyar céhlevelet 1398-ban nyerték a debreceni csapók, azaz posztószövők). Később céheinek száma 14-re gyarapodott. Messze híressé vált vásárai és előnyös forgalmi helyzete révén hazai viszonylatban jelentős kalmár-tőzsér-kereskedő rétege is kialakult. A város polgárosulásával párhuzamosan jelentékeny kulturális tevékenység indult. A reformáció kiterebélyesedésével a kálvinizmus K-mo.-i központjává vált. A debreceni kollégiumban folyó oktatás az Alföld ref. népi műveltségformálódásának egyik legfontosabb tényezője lett. A 17. sz. háborús megpróbáltatásai és politikai változásai, a 18. sz. folyamán érvényesülő gazdasági és társadalmi visszaesés jelentősen lefékezték fejlődésének ütemét, ami egyfelől tőzsér-kalmár-iparos elemeinek elszegényedéséhez, arányuk csökkenéséhez vezetett, másrészt a konzervatív életforma megerősödésében jelentkezett. Ismételt fellendülése az utóbbi 100 esztendőben következett be. Fokozatosan jelentős közlekedési, kereskedelmi, egyetemi központtá vált, majd a szocialista építés során jelentős nagyiparral is gyarapodott. Debrecen népe a város történelmi útja révén sajátos arculatú életmódot és műveltséget fejlesztett ki, amely az egész Tiszántúl számára meghatározó jelentőségű példává vált. A K–Ny-i irányban 60–80 km-nyi városi határ pusztáin, elsősorban a Hortobágyon extenzív nagyállattartás alakult ki a 16. sz.-tól és folyt a közelmúltig. Jelentős volt földművelése is, amely a 18. sz.-tól tanyás gazdálkodás keretei között történt. A város közvetlen környezetében önellátó szőlő-bortermelés folyt, de a város polgársága az érmelléki történeti borvidék legjelentősebb extraneus birtokos csoportja is volt. Céhes ipara egyes ágazatokat tekintve a parasztság hagyományos cikkekkel való ellátásában országosan kiemelkedő helyet foglalt el. Debrecen népe közvetítette szellemi műveltségén keresztül a tiszántúli parasztság számára a hollandiai és németo.-i gyökerű puritanizmusra hajló kálvinista életszemléletet és kultúrát. A városi élet keretei között az önkormányzatnak, önigazgatásnak sajátos, a vagyoni állapottól erősen befolyásolt, de sok vonásában demokratikus rendje alakult ki, amely mind az egyházi, mind a világi szervezetben sokáig például szolgált az alföldi mezővárosokban. Debrecen társadalma mindenkori szélesebb országos és Ny-európai kapcsolata révén anyagi és szellemi vívmányok közvetítésével a magyar népi műveltség egyik fontos adaptációs bázisa volt. – A város történeti fejlődése feltárásában jelentős volt Balásházy János, Szűcs István, Zoltai Lajos, Szabó István, Balogh István tevékenysége. Debrecen népe etnográfiai vizsgálata részben történeti aspektussal, részben a recens anyagra alapozottan elsősorban Ecsedi Istvánnak, Balogh Istvánnak, N. Bartha Károlynak köszönhető. Tárgyi emlékeit a → Déri Múzeum őrzi. (→ még: cívisváros) – Irod . Szűcs István: Szabad királyi város Debrecen történelme (I–III., Debrecen, 1871); Zoltai Lajos: Települések. Egyházas és egyháztalan falvak Debrecen város mai határa és külső birtokai területén a XI–XV. században (Debrecen, 1925); Szabó István: A debreceni tanyarendszer kialakulása (klny., Szeged, 1929); Zoltai Lajos: Vázlatok a régi debreceni polgár háztájáról (Debrecen, 1937); Balogh István: A cívisek világa (Debrecen néprajza) (Bp. 1973).

Debreceni ref. kollégiumi tanári lakások (1900 körül)

Behavazott debreceni tanya (1918)

Kapu a Nap utcában (Debrecen, 1931)

Cívis asszony (1880)

Filep Antal

Debreczeni László (Marosvásárhely, 1903–): ny. képzőművészeti főiskolai tanár. A kolozsvári almérnöki iskola elvégzése (1923) után művészettörténeti illusztrációkat készített, majd az erdélyi ref. egyházi építészeti műemlékek, iparművészeti és művelődéstörténeti műtárgyak, népi építészeti emlékek összeírásával, rajzfelvételezésével, az építészeti emlékek konzerválásával és restaurálásával is foglalkozott (1928–44). Hadifogságból való hazatérte után a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet, ill. az Ion Andreiescu Képzőművészeti Intézet műszaki ügyeinek intézője, részben adminisztratív vezetője (1949–50, 1951–), utóbb a népművészeti tanszék tanára (1955–); munkakörének megszűnte után ábrázoló mértant és távlattant tanított nyugdíjazásáig (1957–63), közben a Bolyai Egy.-en az építészettörténet előadója (1955–58). Néprajzi vonatkozású munkássága a népművészet és a népi építészet témakörét vizsgálja. – F. m. Erdélyi református templomok és tornyok (50 műlapból álló album, nagyobbrészt népi építészeti emlékek, Kolozsvár, 1929); A mi művészetünk (Kolozsvár, 1940).

Debreczeni Ember Pál (Debrecen, 1660 körül–Olaszliszka, 1710): ref. lelkész, egyháztörténész, egyházi író. 1685-től Thököly Imre támogatásával Hollandiában tanult. Sárospatakon, Debrecenben, Losoncon, Szatmáron lelkészkedett és tanított. Az ellenreformáció miatt többször szenvedett üldöztetést. A mo.-i prot. egyháztörténetírás megalapítója. Rengeteg adatot és korabeli forrást összegyűjtő terjedelmes művének kéziratát halála után veje Utrechtbe küldte, ahol Fr. A. Lampe egyháztörténész némi változtatással 1728-ban saját neve alatt megjelentette ( Historia Ecclesiae Reformatae in Hungaria et Transsylvania ). Művének értékes része a magyar néptörténet fontos forrása, a mo.-i ref. egyházközségekről adott jegyzéke, amely még a törökellenes felszabadító háborúk települési állapotát mutatja. Erdélyről nem készített ilyen jegyzéket. – Irod . Ferenczy Gyula: D. E. P. életrajza (Debrecen, 1882); Ritoók Zsigmondné: D. E. P. egyháztörténeti kéziratai (Magy. Könyvszle, 1973).

Kósa László

deci: → pózna

decima <lat.>: → dézsmálás

dédszülők: a gyermek viszonylatában az apa és az anya nagyszülei. A gyermek ezeknek dédunoká ja. A déd szláv jövevényszó, első írásbeli emléke a 13. sz.-ból való. A dédapa, dédanya kifejezés a népnyelvben csak elszórtan fordul elő. Bár a fogalmat ismerik, a népnyelvi gyakorlatban használata nem általános. Hivatkozásnál inkább apám nagyapja, nagyanyám anyja ként stb. emlegetik. A dédszülők megszólítás – mivel a gyakorlatban már ritkábban fordul elő – esetleges, a szólítási formák kisebb tájegységen belül sem azonosak. A dédunokák általában azonos terminológiával szólították meg dédszüleiket mint nagyszülőiket, de valamilyen formában jelezték a különbséget, pl. a nagyapa: apó, a dédapa: öregapó. Más különböztető jelzőként említjük meg a következő, leggyakrabban előforduló formákat: koncszülő k, dédnagyszülők, igen öregszülő k ( igenöregapám, igenöreganyám ), jobböregszülő k, messzeöregszülők. A dédszülők és a dédunokák kapcsolata esetleges volt, gyakorlatilag nem volt jelentős.

Morvay Judit

dédunoka: → unoka, → dédszülők

defectus <lat.>: → magszakadás

degenyeg, kulimász, szekérkenőcs : kenhető massza, amellyel a fatengely eket kenték. A fatengelyű járművek, ha kenetlenek voltak, fülsértően nyikorogtak és erősen is koptak, gyakran be is tüzesedtek . A szekérkenőcsöt házilag is előteremtették, amennyiben erre a célra hájat, faggyút tettek félre, esetleg kulimász t égettek kendermagból és azt keverték össze szalmahamu val. A degenyeget nyírfaszénből és kátrányból készítették. Az Alföldre a Felvidékről és Erdélyből jártak a degenyeget árulók, akik kászu kban (→ fakéreg edény), kis fa putiná kban, – tergenyé s öszvéreken vagy szekereken hozták a degenyeget és terményért cserélték el. Háromszékben degedt nek nevezték. Degedtes csángó k, vándor hétfalusi szekeresek hordták faluról falura.

K. Kovács László

Dégh Linda (Bp., 1920–): folklórkutató, az irodalomtudományok kandidátusa (1956). A bp.-i tudományegy.-en szerzett bölcsészdoktori oklevelet (1943). A Szabó Ervin Könyvtár (1947–), a Néptudományi Intézet (1949–) munkatársa, a bp.-i ELTE docense 1964-ig, jelenleg az USA-ban az Indiana University (Bloomington) néprajzi tanszékének tanára. Fő kutatási területei: a népi elbeszélő műfajok és funkciójuk, akkulturáció, interetnikus kapcsolatok, regionális és etnikai csoportok, modern és városi regionális folklór Európában és az USA-ban, magyar népi csoportok kultúrája az USA-ban. Az Indiana Folklore c. folyóirat szerk.-je. Több népmese-gyűjtemény gondozója és szerk.-je. Számos tanulmánya jelent meg magyar és külföldi folyóiratokban. – F. m. Pandur Péter meséi (I–II., Bp., 1941, 1942); A magyar népi színjátszás kutatása (Bp., 1947); A szabadságharc népköltészete (Bp., 1952); Útmutató a munkásosztály néprajzi vizsgálatához (Bp., 1953); Kakasdi népmesék (I–II., Bp., 1955, 1960); Märchen, Erzähler und Erzählgemeinschaft. Dargestellt an der ungarischen Volksüberlieferung (Berlin, 1962); Folktales of Hungary (Chicago University, 1965, 1969); Folktales and Society (Indiana University, 1969).

Degré Alajos (Zalaegerszeg, 1909–): történész, a Zala megyei levéltár ny. igazgatója (1973), az állam- és jogtudományok kandidátusa (1955). A bp.-i tudományegy.-en állam- és jogtudományi doktori oklevelet szerzett (1931), ügyvédi vizsgát tett (1936). Bírósági joggyakornok Szegeden (1931–) az igazságügymin.-ban teljesített szolgálatot (1937–), törvényszéki bíró (1940–), táblabíró Pécsett (1949–), a pécsi egy. adjunktusa (1951–). Jogtörténeti munkássága mellett Zala megyei helytörténeti kutatásokkal foglalkozik. Cikkei, tanulmányai jelennek meg a szakfolyóiratokban. – F. m. Magyar halászati jog a középkorban (Bp., 1939); Olvasókönyv Zala megye történetéhez (Zalaegerszeg, 1962).

dejtári viselet: a Nógrád m.-i Dejtár, Ipolyvece, Patak, korábban közös anyatemplomba járó falvak és a szomszédos Érsekvadkert öltözete. A férfiak a múlt század végén mint építőmunkások Bp.-re jártak dolgozni és ruházatukat városi formára fordították. Az otthon maradtak kb. 1940-ig viselték a → posztóruha polgárias szabású, dísztelen változatát. – A női öltözetben kb. ugyanekkor a vászon → pendelyt, alsószoknyá t, pamutvászon ujjú ingváll at gyolcs → testi ruhák váltották fel, amelyekre a kékfestő → szoknya, → pruszlik, nyakbavaló kendő és a sok esetben szintén kékfestő, vattával bélelt, testhezálló frakkos kabát helyett selyem, brokát, ill. szövet felsőruhák at vettek fel. Érsekvadkerten a puha konty → főkötőre fehér gyolcs, lyukas hímzéses keményített → fejkendőt kötöttek az álluk alá, míg a dejtáriak a merevített főkötőt selyem brokát menyecskére kikötött kendővel fedték. Érsekvadkerten a pántos félcipőt, a többi községben a magas szárú cipőt kedvelték, ehhez csíkos mintájú, kézzel kötött harisnyát viseltek. – Irod . Malonyay Dezső: A palócok népművészete (A magyar nép művészete, V., Bp., 1922); Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság. A Cserhát, Mátra, Bükk földje és népe (Bp., 1938); Flórián Mária: Rimóc népviselete (Balassagyarmat, 1966).

Dejtári viselet (Patak, Nógrád m.)

Flórián Mária

dekorativitás <lat. ’díszít’ szóból>: az esztétikai visszatükrözés specializálódott formanyelve, a díszítőművészet gyakorlatának alapja. A művészi → szinkretizmusból történetileg legkorábban elkülönült alkotásterület; az ide tartozó emlékek egyaránt a művészet legkorábban fennmaradt megnyilatkozásai (barlangi festészet, archaikus szobrászat, termelőeszközök és használati tárgyak díszítése, formaadása). A dekorativitás kifejezésének eszközkészlete az esztétikai tükrözés absztrakt formái: a ritmus, a szimmetria, az arány, a színviszonylatok stb.; bár fejlődésének meghatározott szakaszain a konkretizáció (figurális ábrázolások, naturalizáció) túlsúlyba kerülhet, sőt történetileg az absztrakt kifejezőeszközök is gyakran egykori konkrét képek elvont jelzéseinek bizonyulnak. – Irod . Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I., Bp., 1965); Ortutay Gyula: Kis magyar néprajz (Bp., 19664); Bodrogi Tibor: A művészetetnológia helyzete és problémái (Műveltség és Hagyomány, V., 1968).

Istvánovits Márton

dél-dunántúli háztípus: Bátky Zsigmondnak a magyar házvidékeket rendszerező tanulmánya nyomán a magyar néprajzban meghonosodott, Baranya és Somogy megyére korlátozott háztípus. Elkülönítése azonban a későbbi kutatások megvilágításában nem indokolt. Alapvető alaprajzi, tüzelőszerkezeti vonásaiban tökéletesen megegyezik a tágabb szomszédságában fekvő → középmagyar háztípushoz tartozó dunántúli lakóházakkal. A kutatást az tévesztette meg, hogy a Dráva mente, Ormánság stb. elzártabb vidékei sok archaikus vonást őriztek meg, s a középmagyar háztípus fejlődésének egy korábbi fokához közelállóbb állapotot tükröznek. Erre utal a → füstöskonyha, helyi nevén szenes ház használata, a tüzelőszerkezetek padka nélküli, ill. alacsony padkára való helyezése, ami természetszerűen együtt jár a függesztett edények használatával. A konyhák felszerelésében minden valószínűség szerint másodlagos és késői átvételként szerepet kaptak a sütőburák (sütőharangok) stb. Ennek alapján tévesen tételezek fel a dunántúli magyarság lakás- és építőkultúrájában intenzív balkáni kapcsolatokat. – Irod . Gunda Béla: A lakóház kialakulása az Ormánságban, különös tekintettel a tűzhelyek kulturmorfológiai jelentőségére (Ethn., 1936); Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Kiss Tibor: A Szigetvidék és Ormánság népének építészete (H. n., 1943).

Dél-dunántúli ház (Decs, Tolna m.)

Dél-dunántúli ház (Buzsák, Somogy m.)

Filep Antal

delelés: a jószágnak és gondozóinak déli pihenője. Országszerte általános a nyájban őrzött jószág déli pihentetése, megszokott delelőhelyen, amely lehetőség szerint árnyékos hely és kút mellett található. Mivel a hőségben legkorábban a juh hagyja abba a legelést, közmondásosan leghosszabb a juhászdél .

Földes László

dél-erdélyi magyarok: a Maros, a Nagyküküllő vonalától délre, a Székelyföldtől nyugatra lakó magyarok. Nagyobb csoportjuk lakik Hunyad megyében (→ Hunyad megyei magyarok, → dévai csángók) és a → Barcaságban (→ hétfalusi csángók). Szórványfalvaik az egykori szász székek közé beékelődő erdélyi Fehér megye (1775–1876 között Felső-Fehér megye) területén találhatók. A Székelyföld nyugati határa közelében: Ürmös, Alsórákos, Datk, távolabb Nagymoha, Kóbor, Dombos, Olthévíz, Halmágy. (E község lakói szászmagyarok nak mondják magukat.) Segesvár és Almakerék vidékén: Héjjasfalva, Fehéregyháza, Sárpatak, Keresd. A Viza és a Hideg-patak völgyében: Bolya, Mihályfalva, Vízakna, Alamor, Örményszékes, Kiskapus. A Hortobágy-patak völgyében és az Olt mellett a Vöröstoronyi-szoros közelében: Bürkös, Hortobágyfalva, Kercisora, Oláhújfalu, Salkó, Oltszakadát. A dél-erdélyi magyarok Árpád-kori eredetűek, letelepülésük valószínűleg összefügg a → székelyek korai történetével (11–13. sz.), a középkorban nagyobb területen éltek. A 16–17. sz.-i háborúk megritkították soraikat, ezt követően a szórványokban nagyarányú volt az asszimiláció. Az utolsó évszázadban a dél-erdélyi magyarok elsősorban a városokban és a kialakuló iparvidékeken (→ Bányaság) szaporodtak, ahová Erdély különböző vidékeiről költöztek be. Ma a D-erdélyi régi szász városokban is jelentősebb számú magyarság él (Nagyszeben, Brassó, Segesvár, Medgyes). – Irod . Gidófalvy Károly: A dombosi ref. egyház története (Bp., 1910); Iczkovits Emma: Az erdélyi Fehér megye a középkorban (Bp., 1939); Vámszer Géza: Szakadát (Cluj-Kolozsvár, 1940).

Utcarészlet D-Erdélyben (Halmágy)

Kósa László

délibáb, délibaba : szélcsendes, meleg napokon síkságok s nagyobb víztükrök felett észlelhető légköri fénytörési jelenség, mely a levegőbe felemelve (fordítva) mutatja a nagyobb távoli tárgyak képét. – A néphit → természetfeletti lénye. A mai magyar → népi hitvilágban már alig fordul elő, de múlt századi közlemény szerint régebben jóval elterjedtebb hiedelemalak volt. Göcsejben a délibaba asszony- vagy leányalak, fehér vagy fekete ruhát visel, búza-, rozsvetésben vagy kukoricatáblában tartózkodik, általában akkor jelenik meg, amikor a gabona elvirágzott. Ha a gabona hullámzik, azt mondják: „Nini! gyün a délibaba!” A gyermekek a búzatáblák mellett félelemmel haladtak el, mert attól tartottak hogy kijön a búzából és vaskarikával elgurítja a lábukat. A szláv hagyomány hasonló alakjai a lengyel poludnica, a szlovák poludnica. A délibaba szó etimológiája bizonytalan. – Irod . Ujváry Zoltán: Antropomorf mitikus lények a magyar és az európai agrártudományban (Műveltség és Hagyomány, 1966).

Diószegi Vilmos

delleng: → harang

Délvidék: történeti-politikai tájfogalom, koronként változó tartalommal. A középkorban „alvidék”, majd „végvidék” értelemben a D-mo.-i vármegyéket (Verőce, Pozsega, Szerém, Bács, Torontál, Temes, Keve), ill. a Dunán és a Száván túli bánságokat (Ózorai, Sói, Macsói, Szörényi) értették rajta. Később csak a → Bácskát és a → Bánságot (18–19. sz.) jelölte. 1918 után a Mo.-tól Jugoszláviához csatolt részeket nevezték Délvidéknek. Ma eltűnőben levő tájnév, szerepét átveszi a → Vajdaság elnevezés.

Kósa László

démiurgosz <gör. ’iparos művész’>: a teremtő Isten segítőtársa, aki Isten utasításai szerint rendezi az anyagot. Gnosztikus tanítás szerint a szellem és az anyag, Isten és világ kibékíthetetlen ellentétek, a démiurgosz közvetítő szerepet játszik közöttük. Teremtésmondáink démiurgosza az ördög, aki Isten irányításával a formálandó anyagon a manuális munkát végzi. Megpróbál önállóan teremteni, ez nem sikerül, ill. torz teremtményei lesznek. Istennel való szemben állása mindig kifejezésre jut. Démiurgosz-szerepet játszik a magyar mondákban Szent Péter is. Ő Krisztus társa, együtt vándorolnak, s eközben számtalan dolgot teremtenek. Szent Péter szerepe vagy megegyezik az ördögével (szerepcsere), vagy annál pozitívabb. Tevékenységének az a vonása, hogy új dolgokkal ajándékozza meg az emberiséget, egyben → kultúrhérosszá is teszi. (→ még: dualisztikus eredetmagyarázó monda, → világ teremtéséről szóló monda, → ember teremtése, → asszony teremtése) – Irod . Kálmány Lajos: Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban (Szeged, 1893); Lixfeld, Hannjost: Die dualistische Schöpfungsschwank von Gottes und des Teufels Herde (Thompson K. 483). Volksüberlieferung (Göttingen, 1968).

Nagy Ilona

Demos: az európai szocialista országok (Albánia, Bulgária, Lengyelo., Csehszlovákia, Mo., SZU, Német Demokratikus Köztársaság, 1966-tól Jugoszlávia) néprajzi intézményeinek (tanszékek, intézetek, múz.-ok) információs folyóirata. A Német Tudományos Akadémia (Deutsche Akademie der Wissenschaften) adja ki Berlinben német nyelven. Megjelenik 1960-tól évente két, 1969-től évente négy számban. Szerkesztő bizottsága a részt vevő országok delegált szerkesztőiből tevődik össze. Mo.-on szerkesztése az MTA Néprajzi Kutató Csoportjában folyik. A Demos a tagországokban megjelent néprajzi tárgyú könyvekről és tanulmányokról közöl rövid ismertető, referáló kivonatokat és regesztákat.

A Demos címlapja

Kósa László

Denceszekér: → Göncölszekér

deperdita <lat. ’kárt szenved’ szóból>: azt a veszteséget jelenti, amely a jobbágyokat érte a hozzájuk elszállásolt császári katonaság miatt (→ porció). Deperdita elsősorban két dologból adódott: 1. A katonák és lovak kötelező élelmezését a kincstár a piaci áron alul számította be a porcióba. A kétféle ár közötti különbözet veszteséget jelentett a jobbágyoknak. – 2. Az ellenszolgáltatás nélkül elvett vagy megkövetelt juttatások, amelyeket senki sem térített meg a jobbágyoknak. (→ még: előfogat) – Irod . Varga János: A parasztság állami kizsákmányolása a 18. század első felében (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711–1790, szerk. Spira György, Bp., 1952).

Török Katalin

derc: → burgonyapép

dereglye: elsősorban teherszállításra használt, széles, lapos fenekű, mindkét végén csapott, alacsony építésű vízi jármű. Mérete változó volt, rendszerint a szállítandó teherhez igazodott: 2–4 m széles és 6–8, sőt 20 m hosszú is lehetett. A szállított anyag szerint többféle neve volt: sósdereglye , → lovas dereglye, szénásdereglye, káposztásdereglye , homokosdereglye stb. A dereglyéket fenyődeszkából készítették. Gyakori eset volt, hogy a szállított áru célba érése után maga a dereglye is eladásra került pl. a Vágon az egyszerű építésű káposztásdereglyé ket eladták mint deszkaárut. A dereglyéket nagyobbrészt emberi erővel hajtották, dalladzó kkal, nagy → evezőkkel eveztek bennük vagy pedig a partról vontatták, mint a fahajó kat. De voltak, kivált a Dunán, lóval vontatott dereglyék is; eszerint megkülönböztettek: 4–6–8–10 lovas dereglyéket. (→ még: csónak) – Irod . Kovács János: Szegedi emlékek (Szeged, 1895); Takáts Sándor: Kereskedelmi utak Magyarország és az örökös tartományok között a XVII. században (Magy. Gazdaságtörténeti Szle, 1900); Takáts Sándor: A dunai hajózás a XVI. és a XVII. században (Magy. Gazdaságtörténeti Szle, 1903); Takáts Sándor: Hajóépítők telepítése Magyarországba a 16., 17. és 18. században (Magy. Gazdaságtörténeti Szle, 1904).

K. Kovács László

derékalj: az ágynemű része, téglalap alakú tok liba-, ritkábban tyúktollal töltve. A Dunántúlon és a Duna–Tisza közén párna, alsó párna, tollas vagy derékaljpárna a neve. A paraszti → ágyban a → szalmatakaróval fedett szalmára, ill. → szalmazsákra került, gyakran 2–4 darab egymásra; a hálóágyban → lepedőt terítettek rá az alvó személy alá. A derékalj tokja rendszerint sűrű szövésű, négynyüstös házivászon, mely vagy fehér színű, dísztelen, vagy leginkább piros, kék csíkokkal díszes. Kalocsa környékén a → vetett ágyba való piros csíkos derékalj az egyik végén a gombolás mentén kék és fehér színben virágokkal hímzett. Erdélyben a díszítetlen végére cserélhető, kék vagy piros csíkos szőttes hímű derékaljvéget volt szokás húzni. – A derékalj történetének kezdete egybeesik a szalmazsákéval, lévén a korai antik civilizációkban a bőrből, majd mindinkább vászonból készült toknak a töltése még többnyire növényi anyag (szalma, káka), esetleg gyapjú. Csak a rómaiak kezdték pehellyel tölteni a derékaljat. A derékaljtok mintázatát már a görögöknél igen gyakran szőtt csíkozás képezte, de előfordult hímzett huzat is. A középkorban a derékaljat eleinte többnyire a puszta földre vetették, akár kettőt is egymás fölé. Az ábrázolások szerint ez a derékalj zsák formájú, azaz a két végén összehúzott és bekötözött ( párnazsák ); díszítésük beszőtt csíkok, esetleg kockák, s volt hímzett derékalj is. Az úri-polgári háztartásokban a 10–11. sz.-tól a derékaljat az arabok által tovább tökéletesített változat, a tűzéssel rögzített töltésű matrac szorította ki. – Mo.-ról is maradt 12–13. sz.-i ábrázolás a földre vetett derékaljra. Pécs környékéről ismert a legkorábbi derékalj-adat parasztházból, a 13. sz.-ból. Ekkor már Mo.-on terjedt a matrac, mely végül is csak az úri-polgári otthonok felszerelésébe került be, ott is kezdetben a derékaljjal együttesen alkalmazták. Pl. a kolozsvári 17. sz.-i polgároknál általános volt a derékalj, az ehhez való, pamut-, szőr- vagy selyemfonállal kivarrott derékalj - csup külön árucikket képezett. A derékalj a magyar parasztságnál a 19. sz.-ra nagymértékben elterjedt, általánossá azonban csak egyes vidékeken vált, pl. a palócoknál, ahol a hálókamrabeli → ágyszéknek is rendszeres tartozéka volt. Néhol a derékalj pusztán vagyonjelzőül szolgált, mint a vetett ágy dísze, amelyet a lakószoba hálóágyában csak kivételesen használtak, de a földre vetett szalmazsákon, → vacokon, → heverőn, → dikón, istállóbeli fekhelyen egyáltalán nem. Szegényebb háztartásokból a derékalj teljesen hiányzott. – Irod . Hald, M.: De Bolstre blaa (København, 1940); Aebischer, P.: La literie et l’histoire du matelas d’après des matériaux médiévaux romans (Zeitschrift für romanische Philologie, 1950); Fél Edit–Hofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967); Tápé története és néprajza (szerk. Ilia Mihály–Juhász Antal, Tápé, 1971); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).

K. Csilléry Klára

derekas: → mellény (Pusztafalu)

derékkötő lánc: a nehéz, megterhelt szekerek → szekérderekát kötik át vele úgy, hogy a felső → bűrfák közepére hurkolják a láncot. Újabban két darabból álló, ún. csattos láncot használnak derékkötő láncul. A derék bekötésé nek az a célja, hogy a nehéz teherrel megrakott szekér oldalai ki ne törjenek, és kivált fordulások alkalmával a szekérderék minél szilárdabban feküdjön a fürgettyűn (→ fügető), ill. a hátsó vánkos on (→ simely), továbbá, hogy a → lőcsökre minél kevesebb nyomás essen.

K. Kovács László

derékravaló: → bőrmellény

derékszeg: erős szeg, amely a → szekér két alvázrészét, az elő- és utószekeret, ill. szekérelő t és szekérutó t a → nyújtónál fogva összekapcsolja. Számos elnevezése ismert: fürgetőszeg, csatlószeg, ragasztószeg, mony-szeg és kakat-szeg .

K. Kovács László

derékszíj: → öv

derelye: a városi konyha kedvelt főtt tésztaétele. Lekvárral, mákkal vagy túróval töltött kis tasakokból álló főtt tészta. A parasztkonyhán általában a legutóbbi évtizedekig hiányzott. Kivétel egy nagyobb ÉNy-i (Pozsonytól Nógrádig) és egy kisebb ÉK-i (Hernád–Bodrog–Latorca vidéke) körzet, ahol a derelye a 19–20. sz. fordulóján böjtös és egyéb ünnepi étrendek hagyományos tartozéka, és fogyasztásához termésvarázsló elképzelés is fűződött. A parasztkonyha derelyéje gyakran mákkal töltött, vagy ha lekváros, akkor mákkal hintve tálalják. Kisebb körzetben a dödölle, didelle ételnév derelyét jelent. A töltelékes kifőtt derelye levesben tálalt rokona a táska (→ gyúrt tészta). Egyes vidékeken barátfüle elnevezésen ismert.

Kisbán Eszter

derenka, derenkázás: a kórógyi (Szlavónia) böjti leánykörtánc neve. A horvát dere táncnév (kólófajta) magyarosan továbbképzett alakja. (→ még: karikázó) – Irod . Ivanèan, I.: Narodni Plesovi Hrvatske (I., Zagreb, 1964); Berkes Eszter: A szlavóniai magyar népsziget tánchagyományai (Tánctud. Tanulm., 1967–68, Bp., 1969).

Martin György

deres: testfenyítő büntetés végrehajtására szolgált, támla nélküli pad vagy lóca, amelyre az elítéltet ráfektették (deresre húzták), kezeit és lábait vaspántok alá szorították, vagy a pad alatt összekötözték és így fenyítették meg. A fenyítés lehetett → botozás, → korbácsolás, → vesszőzés, szegesbot, áztatott kötél, furatos stb. alkalmazása. A derest nyilvános helyen, rendszerint a → pellengér mellett vagy vásárban használták, ezért hogy könnyen húzható legyen, sok helyen négy kerékkel készítették (pl. 1768-ban Veszprémben). Leginkább azok kerültek deresre, akik a kirótt pénzbüntetést nem tudták megfizetni, tehát a szegények, vagy akiket elfogtak és vallattak. Népdalok, népmesék őrzik emlékét: pl. a Hosszúhetényben (Baranya m.) gyűjtött betyárdal így kesereg:

Szobáki csárda mellett Szegény betyárt megfogták. Ráhúzták a deresre; Hat zsandár áll mellette.

– Zsandárkáplár, hallja ke(nd), Engöm lassan vágjon ke(nd)! Pergálimög, gyócsgatya, Fáj a testöm alatta!

A deres nevét a deres lóról gúnyból kaphatta; egyébként falóra vagy → faszamárra megszégyenítő büntetésként is ültettek embereket.

Paraszt a deresen (18. sz.-i vízfestmény)

Deres (Hódmezővásárhely, múlt század első fele)

Tárkány Szücs Ernő

Déri Múzeum: Debrecen megyei jogú város múz.-a, Hajdú-Bihar megye múz.-i központja. Benne található a Néprajzi Múz. után Mo. legjelentősebb néprajzi gyűjteménye. A Déri Múzeum néprajzi anyagának törzsállománya az 1902-ben alakított debreceni Városi Múz. tárgyaiból, Déri Frigyes általános művelődéstörténeti gyűjteményéből, valamint Déri György 1940-ben a múz.-nak adományozott néprajzi gyűjteményéből tevődött össze. A Városi Múz. alapításától gyűjtött elsősorban debreceni néprajzi tárgyakat. A Déri Múzeum komoly néprajzi gyűjteményének alapjait azonban Ecsedi István rakta le debreceni, hajdúsági és tiszántúli tárgyakkal. Ecsedi előbb tisztviselő őre, majd 1928-tól a Déri Múzeum nevet felvett, új épületbe költözött gyűjtemény első ig.-ja volt. A néprajzi gyűjteményeket Déri György adománya fejlesztette igazán országos jelentőségűvé. Anyagát az egész magyar nyelvterületről és a Kárpát-medence több nemzetiségétől gyűjtötte elsősorban népművészeti szempontok figyelembevételével. Ecsedi halála után Sőregi János, Lükő Gábor és Balogh István folytattak gyűjtő, feldolgozó és belső muzeológiai munkát a Déri Múzeumban. Számottevően gyarapította a gyűjteményt N. Bartha Károly, a debreceni ref. tanítóképző ig.-jának a tanítóság bevonásával szervezett tárgygyűjtése. A Déri Múzeum néprajzi tárgygyűjteménye 1970. dec. 31-én 13 934 egységből állt, de a tényleges tárgylétszám meghaladta a 20 000-et. Néprajzi adattára 9750 tételt tartalmazott és kb. 10 000 néprajzi felvétel fényképnegatívját és részben pozitívját őrizte. A Déri Múzeum évkönyvet jelentet meg Debreceni Déri Múzeum Évkönyve címmel. – Irod . Sőregi János: Zoltai Lajos. A debreceni múzeumi gondolat története (Debreceni Déri Múz. Évkve, 1939–40).

Déri Múzeum főépülete (Debrecen)

Cifraszűrök a debreceni Városi Múzeum kiállításán (1928)

Kósa László

deszkafal: elsősorban gazdasági épületeknél (csűr, kamra, gabonás, ólak), ritkábban lakóházaknál alkalmazott falszerkezet. A keményfából (ritkábban puhafából) hasított és bárdolt deszkákat a nagyobb épületeknél függőlegesen állították be a talpfa és a koszorú vágatába, esetleg hozzászegelték. A kisebb épületeknél általában a deszkákat vízszintesen, zsilipszerűen csúsztatták be a sarokoszlopok vájatába. A deszkafalat alkalmazták gazdasági épületek belsejében válaszfalnak is. A deszkafalat elsősorban fában gazdag vidékeken, a Dunántúl Ny-i és D-i részén, a Felvidéken, ÉK-Mo.-on, Szlavóniában és Erdélyben alkalmazták. (→ még: gerendavázas fal, → csűr, → istálló) – Irod . Bakó Ferenc: A faépítkezés emlékei Heves megyében (Az Egri Múz. Évkve, 1967); Erdész Sándor: Nyíregyháza népi építkezése (A nyíregyházi Józsa András Múz. Évkönyve, 1968); Füzes Endre: A gerendavázas gabonás (Ethn., 1970).

Füzes Endre

deszkaköpű, deszkakas : rendszerint négyszögletes, ládaszerű → köpűt utánzó méhlakás. Az egyik keskenyebb vége nyitott, ez az alsó része. A száj (röplyuk) vagy az alján, vagy az aljától néhány cm-re feljebb van. A deszkaköpűbe a lépek rögzítésére egymásra merőlegesen, bizonyos távolságra – hasonlóképpen, mint a köpűkbe és a → méhkasokba – léptartó pálcákat tesznek. A deszkaköpűhöz hasonló a ritkán alkalmazott, hosszúkás hordószerű, abroncsolt dongaköpű . A benne összegyűjtött mézet ősszel csak a méhek elpusztítása után lehet kivenni (→ méhészet, → méznyerés). Mo.-on ez az eszköz a 16. sz.-tól ismeretes. Európában általában a melegebb éghajlatú területeken használták, de fellelhető Németo. egyes vidékein és Szlovákiában is. – Irod . Schier, Bruno: Der Bienenstand in Mitteleuropa (Leipzig, 1939); Boross Marietta: Méhlakások a Néprajzi Múzeum gyűjteményében (Népr. Ért., 1963); Szabadfalvi József: Népi méhészkedés a Zempléni-hegyvidék középső részén (Ethn., 1967. 1. sz.); H. Kerecsényi Edit: A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Népr. Közl., 1969).

Szabadfalvi József

deszkametsző malom: → fűrészmalom

deszkás szekér: → ladikszekér

deszka tutaj: fűrészmalmok mellett deszkából összeállított → tutaj. Ilyenek csak a folyók mellett voltak, a havasokban nem. A deszka tutajból kétféle is volt: nagy és kis deszka tutaj. A nagy deszka tutajokat 8–10 öles hosszú, 10–16 hüvelyk széles és 3–6 hüvelykfokos (vastag) deszkákból kötötték úgy, hogy 10–15 deszkát egymásra raktak, azokat egybekötötték, majd 10–15 ilyen kötegből táblá t alkottak, amelynek mind a két végét egy pár szál deszka vagy gerenda heveder közé fogták. A Maroson egyesével vezették ezeket a táblákat; a marosújvári sószállító hajók készítéséhez használták fel a deszkát. Ha azonban távolabbra, pl. a szegedi → superoknak ment a deszka, akkor több deszka tutajt egymás után kapcsolva úsztattak.

K. Kovács László

dévai csángók: a Hunyad megyébe települt → bukovinai székelyek neve. 1888–92-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1910-ben ismét Dévára, ill. Csernakeresztúrra és Sztrigyszentgyörgyre mintegy 2000 székely telepes költözött Bukovinából. Az újonnan jöttek a települések mellett külön „csángótelepeket” alkottak. Hosszú ideig földműveléssel foglalkoztak, ma elsősorban a vajdahunyadi iparvidék üzemeiben dolgoznak bejáró ingázókként. Népi kultúrájuk és nyelvjárásuk, korábbi hosszú ideig tartó nyelvi elszigeteltségük folytán, sok archaikus vonást őrzött meg. – Irod . Szabó Imre: A dévai csángó-székely telepesek lakása és lakberendezése (Népr. Ért., 1903); Szabó Imre: Dévai csángó-székely népviselet és táplálkozás (Népr. Ért., 1904); Szabó Imre: Dévai székely-csángók házi ipara (Népr. Ért., 1909); Oberding József György: A bukovinai magyarság településtörténeti és társadalomrajzi vázlata (Kolozsvár, 1939).

Kósa László

dezintegráció <lat.>: 1 . valamely kultúregység felbomlásának folyamata. Közvetlen oka, hogy a kultúra egységét biztosító alapvető értékek jelentőségüket vesztik, ami többnyire társadalmi dezintegrációra, társadalmi változásra vagy kulturális kontaktusra, vagy ezek együttes hatására vezethető vissza. – 2 . valamely társadalmi rendszer alapelemeire való széthullásának folyamata, dezorganizációja. Kiváltója többnyire az adott társadalmi rendszer belső ellentmondásainak kiéleződése. – Irod . Homans, G.: The Human Group (New York, 1950); The Social Science Research Council: Acculturation: An Exploratory Formulation (American Anthropologist, 1954).

Sárkány Mihály

dézsapad: → vizespad

dézsma, dézma : → bordézsma, → dézsmálás

dézsmabor, dézmabor : a → dézsmás szőlők terméséből a földesúrnak járó terményadó fejében beszedett bor. Általában igen gyenge minőségű ital volt. Ennek oka, hogy a termelők igyekeztek legrosszabb borukat beadni dézsmabor gyanánt. A gyakran vízzel hígított, sokféle edényben tárolt, különböző fajtájú és minőségű összeöntögetett bor nem is adhatott jó minőséget. A dézsmabort a földesúr által fenntartott kocsmákban mérték ki, ami tetemes hasznot jelentett, ezért állandóan törekedtek a dézsmabor mennyiségének növelésére. (→ még: bordézsma, → dézsmapince, → kocsmálás) – Irod . Szabad György: A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (Bp., 1957); Maksay Ferenc: Urbáriumok. XVI–XVII. század (Bp., 1959).

Égető Melinda

dézsmahely: a földesúr által kijelölt hely, ahol a szőlőből, mustból, egyéb terményből összegyűjtötték, ill. kivették a dézsmá t (→ dézsmálás). Dézsmakert, dézsmaszék, dézsmaszürü elnevezése is ismert. Sok faluban ma is ismerik, meg tudják mutatni, hol volt. Ide álltak be szüretkor a szőlőt szállító kocsik, ahol az uraság megbízottai, a decimátor ok megbecsülték a termést és a földesúrnak járó részt kivették belőle. Nagyobb uradalmakban több dézsmahely is volt, ahova a közel fekvő falvak tartoztak beszállítani a dézsmát. Ezeken a helyeken gyakran dézsmaházat, dézsmáló házat is építettek. Legtöbbször alatta volt a → dézsmapince is. (→ még: bordézsma, → dézsmás szőlő)

Égető Melinda

dézsmálás, decima, tizedszedés : a jobbágy terményei, ill. állatszaporulata tizedrészének, a dézsmá nak (lat. decima ’tized’) az egyház javára való beszedése. A tized ótestamentumi eredetű fogalom. Az i. sz. 6. sz.-tól kezdve a r. k. egyház Európa-szerte szedte. Mo.-on már I. István korából vannak rá adatok. A későbbiek során többször részletesen szabályozták. Addig ismeretlen súlyú terhet jelentett a termelőkre. Elvileg háromnegyedét a püspök, egynegyedét a helybeli r. k. plébános kapta. Ez utóbbi azonban a 13. sz.-tól kezdve egy tizenhatodra olvadt, három tizenhatodát a káptalan vagy a főesperes élvezte. A mohácsi vész előtt a püspöki jövedelmeknek mintegy fele származott a dézsmálásból. A 11. sz.-ban még mindenki köteles volt a tizedfizetésre. A 15. sz. közepétől kezdve a nemeseket felmentették alóla. Ugyancsak felmentették a hajdúkat, a jászokat, a kunokat, továbbá azokat a 18. sz. elején települt népeket, amelyeket mentesítettek a telepítési okiratban vagy külön kiváltságlevél formájában a tizedfizetés alól. Gabonaneműekből (búza, rozs, árpa, zab, tönköly, köles), borból (→ bordézsma), juh- és méhszaporulatból történt a dézsmálás: a 16. sz.-tól kezdve kecskeszaporulatból, lencse-, borsó-, len- és kender-, míg a 18. sz.-ban kukorica-, dinnye-, dohány- és burgonyatermésből is. A pásztorok dézsmálására külön szabályok voltak, általában nem a szaporulat, hanem az állatállomány után adtak huszadot vagy éppen ötvenedet. A dézsmálás elvileg természetben történt. Az egyház többször megkísérelte pénzben való beszedését (1437-ben Erdélyben Lépes püspök), de ebből nem sikerült állandó gyakorlatot kialakítani. Már a 14. sz. közepén előfordult azonban, hogy a dézsmálásra jogosult főpap e jogát bérbe adta. Ez a 16. sz. elejére széltében elterjedt, a 17. sz. végére pedig általános szokássá vált. Elsősorban a földesúrnak adták bérbe a dézsmálási jogot, a török háborúk idején a környék végvárainak fenntartására a kincstárnak, de ha ők nem vállalkoztak a bérletre, más is bérbe vehette, így megesett, hogy jobbágyközség . Erdélyben a 16. sz. közepén a tizednek a püspököt megillető részét a fejedelem foglalta le, majd a földesuraknak engedte át, igen szerény bér (a piaci ár 1/11-ed része) fejében. A dézsmálásnak kinn a földön kellett történnie: gabonaneműeknél kalászban és nem szemben, borból a törvényes mértékek szerint a tizedszedő (lat. decimator) felügyeletével. – A 17. sz. óta sok helyen így szedték be a földesurat illető → kilencedet is. Gabonaföldön az aratás befejezéséről értesítették a jogosultat, és az egy héten belül köteles volt a tizedül szolgáló kepéket kijelölni, különben a jobbágyok jogosultak voltak a termést – minden tizedik keresztet kinn hagyva – behordani. – A felvilágosodás irodalma támadta a tizedszedést, és a francia polgári forradalom el is törölte. Németo. jelentős részén a 19. sz. első éveiben szűnt meg. Mo.-on 1792-ben Hajnóczy felvetette a tized megváltását, az 1832–36. évi országgyűlésen behatóan, de eredménytelenül vitatták, csak a prot.-okat mentették fel alóla, és a juh-, a kecske- és a méhszaporulat után is törölték a tizedet (1836: 34. tc.). Az 1848. XIII. tc. kárpótlás nélkül megszüntette. Ezt a neoabszolutizmus is kénytelen volt fenntartani. A dézsmálásra ma már nem is nagyon emlékeznek, de jellemző, hogy mai nyelvünk is dézsmálásnak nevezi, ha valaki önkényesen vagy erőszakkal elveszi valaminek egy részét. Ugyanilyen értelemből eredt a vagyondézsma kifejezés. Az újabb időben dézsmának nevezik a földtulajdonos által részes (feles, harmados, negyedes) művelésre kiadott föld természetbeni bérét. Ismeretes a gabona őrléséért természetben fizetett vám dézsma megnevezése is ( malomdézsma ), amely azonban kevesebb vagy több is lehet a tizedrésznél. – Irod . Huszthy St.: Jurisprudentia practica... (Eger, 1778); A történeti statisztika forrásai (szerk. Kovacsics József, Bp., 1957); Conrad, H.: Deutsche Rechtgeschichte (Karlsruhe, 1962); Csizmadia Andor: A magyar állam és egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthy korszakban (Bp., 1966); Csizmadia Andor: A decima megszüntetése (MTA IX. Oszt. Közl., 1969); Schneider Miklós.: Dézsma és robot (Salgótarján, 1971).

Balogh István Degré Alajos

dézsmapince: a földesúrnak vagy földesúri jogokat gyakorló városnak a pincéje, ahol a → dézsmabort összegyűjtötték és tárolták. Nevezik még: dézmapince, dézmáló pincének . Nagyméretű, föld alatti tárolóhelyek voltak, ahová a borszállító kocsik is behajthattak. A dézsmapincék gyakran bonyolult föld alatti folyosórendszert alkottak. Legtöbbször a dézsmaházzal (→ dézsmahely) voltak egybeépítve. Mellette többnyire kocsma is volt. (→ még: bordézsma, → dézsmás szőlő)

Égető Melinda

dézsmás szőlő: olyan szőlőbirtok, amely után a birtokos évente a termés bizonyos hányadával (1/9, 1/8, 1/7, 1/6, 1/5 rész) tartozott a szőlőföld feudális tulajdonosának. Nevezik még: dézmás szőlő, dézmaadó szőlő nek. Jogállását tekintve a → dézsmaváltság előtt a legtöbb szőlő ilyen volt. Dézsmás szőlője nemcsak jobbágynak, hanem városi polgárnak és nemesnek is lehetett. (→ még: bordézsma, → dézsmabor, → dézsmapince, → szőlőbirtoklás) – Irod . Szabó István: A jobbágy birtoklása az örökös jobbágyság korában (Bp., 1947); Orosz István: A hegyaljai mezővárosok társadalma a XVII. században különös tekintettel a szőlőbirtok hatásaira (Agrártörténeti Tanulm., 1960); Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1849 (Bp., 1967).

Égető Melinda

dézsmaváltság: a földesúri szőlődézsma egyszer s mindenkorra kártalanítással történő megváltása. Az egyházi tizedet az 1848-as törvények eltörölték, de a földesúri borkilenced, a dézsma (→ bordézsma) továbbra is érvényben maradt. Az 1853. évi úrbéri pátens szerint csak azok a szőlők estek állami kártalanítás alá, amelyeket a jobbágytelek tartozékának tekintettek, tehát a → kertszőlők. A többi szőlőbirtok után továbbra is fizetni kellett az 1848 előtt érvényben levő szolgáltatásokat mindaddig, amíg a birtokos meg nem váltotta a földesúrtól. A pátens lényegében tehát a kertszőlők kivételével minden szőlőt majorsági birtok nak tekintett, és a megváltás összegét szabad alku tárgyává tette a szőlőbirtokosok és a feudális tulajdonjoggal rendelkező földesúr között. A pátens által meghatározott elv alapján dolgozták ki a szőlőbirtok után járó tartozások megváltásáról szóló, vagyis a dézsmaváltság-törvényt (1868: 29. tc.). A változás mindössze annyi, hogy a törvény lehetővé tette az „országos közvetítést”, amennyiben a váltságkötelezett nem tudná egy összegben kifizetni az egész tartozást. A másik jelentős előrelépés az volt, hogy a törvény a megváltást kötelezővé tette. A korábbi feudális szolgálmányi viszony a két fél kölcsönös megegyezése alapján sem volt tovább fenntartható. A dézsmaváltsági per indítására a dézsmaszedésre jogosult felet kötelezte. A dézsmaváltság összegét az 1856–1867 közötti tíz év átlagtermésének a hússzorosában állapították meg. A törvény azonban késve érkezett: 1868-ig a szőlősgazdák nagyobb része már megváltotta vagy legalábbis egyezséget kötött. Ezekre pedig a törvény hatálya nem terjedt ki, ill. csak mindkét fél hozzájárulásával lehetett perújrafelvételt indítani. Már a pátens megjelenése után a sajtóban országos vita alakult ki a szőlődézsma úrbéres vagy nem úrbéres minőségéről. A szenvedélyes és hosszú vita érthető, hiszen a bordézsma a legfontosabb földesúri szolgáltatások egyike volt. A dézsmaváltság módozata mind a dézsmaszedésre jogosultak, mind a borárutermelésből élők számára súlyosan esett a latba. Egy hold szőlő váltságösszege országos viszonylatban 60–140 Ft között mozgott. A váltságösszeghez jött még különböző címeken 8% kamat. A törlesztés időtartamát 22 évben állapították meg. Ha számításba vesszük, hogy az 1848-tól kezdve gyakori dézsmamegtagadásból származó összeget is felszámították tartozásként, felmérhetjük, hogy milyen súlyos terhet jelentett a parasztság számára a dézsmaváltság. A kor nem egy szakírója ebben látta fő okát a szőlő- és bortermesztés hanyatlásának. A parasztgazdaságok számára nagy megterhelést jelentő dézsmaváltság éppen ezért hosszan el is húzódott. A kérdésre végül a → filoxéravész tett pontot oly módon, hogy az 1895: 14. tc. egyszer s mindenkorra eltörölte a még fennálló dézsmaváltsági tartozásokat. – Irod . Für Lajos: Jobbágyföld – parasztföld (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, I., szerk. Szabó István, Bp., 1965); Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai (Bp., 1970).

Égető Melinda

diákdicséret: → párbeszédes dal

diákköltészet: diákok, tanulók közösségi jellegű költészete, amely rokonítható a folklór számos jelenségével. Az iskoláztatás korlátozott volta ellenére is viszonylag számottevő nagyságú rétegben a zömmel népi eredetű diákok nagy része gyakran később is a nép körébe került vissza, ily módon viszonylag huzamosan ismerhette a néphagyományt, és arra alakítólag hathatott. Amúgy sem individuális jellegű alkotó művészetük is sokszor hozott létre olyan termékeket, amelyek tartalma és formája a folklórra emlékeztet. Minden közösségi vonás ellenére is ez a költészet mégsem nevezhető teljesen folklór jellegűnek, csupán közköltészet. Legjellemzőbb fajtái a dalok, amelyek a szerelmi, gúny- és egyleti dalokkal tartanak rokonságot; az elbeszélések, amelyek az anekdoták, trufák, néha helyi és történeti mondák sorába tartoznak; színjátékok, amelyek viszont leggyakrabban az iskoladráma leszármázottai vagy rokonai, bár egyik-másik népszokással is egyeztethetőek (→ Gergely-járás, → köszöntő, → aprószentek napja stb.). Elválaszthatatlan ettől a hagyománytól néhány ének, tánc, viseleti és népművészeti alkotás, az okosságpróbák, elmés kérdések stb. hagyománya is. Mindezeket vagy szóban őrizték meg és terjesztették, vagy írásban is rögzítették. Így keletkeztek a kéziratos prózai vagy verses szöveggyűjtemények (→ kéziratos énekköltészet), amelyek időnként szinte folklór-antológiáknak vagy a → félnépi folklór tárházának nevezhetők. Ilyen korszak a 18. sz. vége, főként a protestáns iskolákban (Debrecen, Sárospatak), a reformkor számos, az ifjúságot is megmozgató gyűjtővállalkozása, a 20. sz. első évtizedeiben a → Folklore Fellows magyar osztálya keretében megszervezett, országos méretűnek szánt gyűjtőtevékenység, a két világháború között a falukutatás több áramlata és általában a gyermekfolklór kutatására gyakran megszervezett diákmunka. Történetileg elválaszthatatlan a → gyermekfolklórtól, de nem tévesztendő össze azzal. Amaz valódi folklórnak tekinthető (függetlenül az egyes alkotások keletkezésének pontos mikéntjétől), emez viszont csak a félnépi folklór kategóriájába sorolható. Az iskoláztatás fejlődése és különböző irányai messzemenően befolyásolták a diákköltészet kiterjedését, műfajait. A magyar folklórban is ismertek és nyomon követhetők különböző történeti rétegei. Talán bizonyos nyomaink vannak a középkori goliard és vágáns hagyományról, egyáltalán a deákműveltség alkotásaiból. – A reformációnak köszönhető a nemzeti nyelvű diákköltészet elterjedése (főként trufáink, fabuláink köszönhetnek sokat ennek a folyamatnak). Már ekkor kezdődik (és például Comenius által is propagált) az iskolai színjátszás szokása, amely azonban igazi elterjedését később, főként a barokk időszakában éri el. A 18. sz.-tól, főként a Ratio Educationis után a tankönyvek és a csoportos iskolai foglalkozások területével is kapcsolatba kerül a diákköltészet. Voltaképpen a modern iskoláztatás is felhasználja, részint az amatőr művészet keretein belül, de ide számíthatjuk a napjainkban is eleven diák folklór-gyűjtőmozgalom nem egy összetevőjét is. Esztétikailag sajátos képződmény: közvetlen, főként a gúny és a progresszió iránt nagy érzékkel rendelkező hagyomány, amely a hivatásos művelődéstől eltérő anyagot szívesen rögzíti. Ily módon maradt fenn pl. a Rákóczi-nóta szövege, vagy több kuruc ének is. (→ kuruc énekek) Erőteljes, gyakran szabadszájú költészet, amelyben gyakran dominál a tartalmi és formai játékosság. Nemzetközileg elterjedt, mégsem tudunk eleget az egyes műfajok és alkotások közvetlen nemzetközi hátteréről. E téren csupán az biztos, hogy pl. a diákköltészet terjeszti el sokfelé a Faust-történeteket (nálunk is). A hivatalos irodalomban is gyakran felhasználják: J. W. Goethe, Arany János, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, de akár A. Jarry és B. Brecht is gyakran élnek témáival vagy eszközeivel. Gyakran felhasználták arra, hogy a diákköltészet ne csak átvegye, vagy éppen összegyűjtse a folklór emlékeit, hanem ezeket vissza is juttassa a parasztsághoz (német „Wandervogel”-mozgalom, magyar regöscserkészet, szovjet csasztuska-brigádok stb.). – Irod . Süssmilch, Holm: Die lateinische Vaganten-Poesie (Leipzig–Berlin, 1918); Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei (Bp., 1927); Waddell, H.: The Wandering Scholars (London, 1927); Dobiache–Rojdestvensky: Les poésies des goliards (Paris, 1931); Kardos Tibor: Deákműveltség és magyar renaissance (Pécs–Bp., 1939); O. Nagy Gábor: Református kollégiumi diák-irodalom a felvilágosodás korában (Debrecen, 1941); Kardos Tibor: Carmina Burana (Bp., 1960); Salmen, Walter: Der fahrende Musiker im europäischen Mittelalter (Kassel, 1960); Mandrou, Robert: Introduction à la France moderne (Paris, 1961); Mezey László: Deákok és lovagok (Bp., 1961); Ortutay Gyula: Az iskolai nevelés szerepe parasztságunk kultúrájában (Ethn., 1962); Bodolay Géza: Irodalmi diáktársaságok 1785–1848 (Bp., 1963); Bán Imre–Julow Viktor: Debreceni diákirodalom a felvilágosodás korában (Bp., 1964); A szájhagyományozás törvényszerűségei (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

diakronikus módszer: történeti megközelítés; a kultúra tanulmányozásának az a módja, amely a kultúrtörténet eseményeinek és jelenségeinek egymásutániságát figyelembe véve az érdeklődést a kultúra fejlődésére összpontosítja. (→ még: szinkronikus módszer) – Irod . Ortutay Gyula: Magyar népismeret (Bp., 1937); Kroeber, A. L.–Kluckhohn, C.: Culture: A Critical Review of Concepts and Definitions (Cambridge, 1952).

Ecsedy Csaba

dialógus <gör.>: → párbeszéd

diatonikus <gör. ’át’+’feszítés’ szóból>: → népzenei hangrendszerek

dicalis összeírás: az állami adó beszedését megelőző vagyonösszeírás. Nevét az adóbeszedési eljárásból vette. Rovásbotokra ( dica ) vésték fel a portánként fizetett adót. A dicalis összeírások tartalma jelentősen változott az elmúlt századok folyamán, mivel változott az adókivetés alapja is. (→ még: összeírás, → porció, → rovásadó) – Irod . Bakács István: A dicalis összeírások (A történeti statisztika forrásai, Bp., 1957).

Török Katalin

didaktikus költészet <gör. ’tanít’ szóból>: azok az énektípusok, amelyeket valamilyen nagyobb összejövetel alkalmával (lakodalom, keresztelő, vendégség) az egybegyűltek okulására és szórakoztatására adtak elő. Szerzőik 16–17. sz.-i prédikátorok, iskolamesterek voltak, akiknek hosszú, epikus verseiben a példázatokkal illusztrált erkölcsi intelem, terjengős magyarázkodás és vaskos humor az uralkodó. Az intő és oktató költészet nek három nagy tematikus csoportja alakult ki: 1. A házasulandó feleket oktató, a jó házasságot dicsérő házasének , mely a kéziratos énekeskönyvek révén folklorizálódott is. 2. Bibliai tárgyú oktató históriák (Rákosi András: Hét iffiak históriája, 1618; Szentmártoni Bodó János: Az tékozló fiúnak históriája; 1628. stb.). 3. A polgári erényekre nevelő munka- és mesterségdicséret, melynek a 17. sz. elején fellendülő ipar, bányászat és polgárosodás szolgáltatja tárgyát (Szentmártoni Bodó János: Az vasról való ének, 1625 és Az malom és ács mesterségnek dicséretiről való ének, 1644). E két utóbbi énektípust különösen az unitárius versszerzők művelték. A didaktikus költészet nem játszott különösebb szerepet költészetünk fejlődésében, de saját korában társadalmi szükségletet elégített ki és hozzájárult az irodalom népszerűsítéséhez. A 19–20. sz.-i népköltészetben a didaktikus költészet hagyománya a lakodalmi dalokban és a → vőfélyversekben lelhető fel. (→ még: tanácstalan legény) – Irod . Ujvárossy Szabó Gyula: A magyar verses oktató költészet 1772-ig (I., 1910. RMKT 17. sz., kiadta: Bisztray Gyula, Klaniczay Tibor, Nagy Lajos, Stoll Béla Bp., 1959 – II. RMKT 17. sz., kiadta: Jenei Ferenc, Klaniczay Tibor, Kovács József és Stoll Béla, Bp., 1962).

Küllős Imola

diffúzió <lat. ’szétterjedés’>: a néprajztudományban a → kultúrelemek elterjedése egyik helyről a másikra. (→ még: diffuzionizmus)

diffuzionizmus: elmélet, amely a különböző társadalmak kultúráinak egyező vonásait ezek egy vagy több eredőhelyről történő elterjedésével magyarázza. Hívei az egyes vonások földrajzi megoszlása alapján kísérlik meg a történeti folyamatok rekonstruálását. Az elterjedés egész etnikumok vagy etnikumrészek vándorlása vagy kulturális érintkezés során mehet végbe. Különösen a funkcionalista kutatók (→ funkcionalizmus) támadták a diffuzionista elméletet, mivel annak szélsőséges képviselői 1. nem számoltak a párhuzamos fejlődés lehetőségével, 2. a vizsgálati körükbe vont kulturális vonásokat összefüggésükből kiragadva, funkciójuktól elvonatkoztatva kezelték és ezért 3. történeti rekonstrukcióik is tévesek. A diffúzió kellő módszerekkel és körültekintéssel végzett vizsgálata jelentősen elősegítheti a kultúrtörténeti kutatást. – Irod . Harris, M.: The Rise of Anthropological Theory (New York, 1968).

Bodrogi Tibor

digózás: különböző fajtájú talajok összekeverésén alapuló talajjavítási mód. Mo.-on 1800 körül Tessedik Sámuel kezdte alkalmazni szikes földön, kis területen az általa alapított szarvasi gazdasági iskolában. Tessedik homokot, mésztörmeléket és maltert hordatott a szikes talajra és keverő szántással elegyítette. Jó eredményei láttán követőkre talált a környék parasztgazdái között. A később kialakult gyakorlat szerint a szikesek altalajából a mészgöbecses sárga márgás földet vagy az ártéri fekete földet kiásták és a szikes foltokra 2–4 cm vastagon ráterítették, majd beleszántották. A digózás költséges volta miatt azonban a Körösök és a közeli Tisza mentén csak a nagyobb birtokosok és a módosabb parasztgazdák között terjedt el. A diga olasz szó, gátat, töltést jelent. Valószínűleg a múlt században az alföldi folyamszabályozásokon dolgozó olaszoktól származik. Tessedik még melioratiónak (’a talaj megjavítása’) nevezte a digózást. – Irod . Enesei Dorner Béla: Rétek és legelők művelése és termésfokozása (Bp., 1929.).

Kósa László

dikó, gyikó, lésza, nyoszolya : lécvázas szerkesztésű könnyű ágy, melynek felülete Mo.-on gyékénnyel, szalmával, kukoricacsuhéval „bekötött”, azaz becsavart vagy beszőtt. 1657-ből „hársfából kötött ágy”-ra is van adatunk, ennek csak elnevezésben él az emléke ( hárságy, hársfadikó ). Egyéb megjelölései: szalmaágy, heverő, pirics, csiga . – Ezen ágytípus első emlékei az i. e. 3. évezredből, Mezopotámiából és Egyiptomból valók, lapját ekkoriban gyékény vagy szíjfonadék alkotta. Innen terjedt szét Európába, Közép- és D-Ázsiába, Közép-Afrikába és a gyarmatosítással D-Amerikába. Európában a 12–13. sz.-ig az uralkodó osztályok bútora, ezt követően a parasztságnál maradt fenn. – Mo.-on legkorábbi ábrázolása a 14. sz.-ból ismert, s úgy látszik, még a török hódoltság előtt elterjedt a köznépnél mint hálóágy, eredetileg ez volt a „nyoszolya”. Comenius (1643) már alkalmi heverőként említi, s legkésőbb a 19. sz.-ra a parasztházban is alkalmi, ill. gyermekággyá fokozódott le. Sokfelé → istállóbútor vált belőle. Egyes területeken erre vetették a ravatalt. – A mo.-i dikóváltozatok hozzáépített fejtámasztóval ellátottak vagy enélküliek, díszítésüket a beszövés mintázata adja. Ágyneműt nemigen tettek rá, pokrócokon kívül többnyire ócska ruha szolgált párnául és takaróul. (→ még: ágy, → tolóágy, → vacok) – Irod . K. Csilléry Klára: Vázlatok Tiszaigar népi lakáskultúrájából (Ethn., 1952); Cs. Sebestyén Károly: Ágy a magyar parasztházban (Ethn., 1954); Krüger, Fritz: El mobiliario popular en los paises románicos (Coimbra, 1963); Deneke, Bernward: Bauernmöbel (München, 1969); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

Dikó fejmagasítóval, csavart szalmával bekötve (20. sz. első fele, Átány, Heves m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Dikó csuhéval beszőve (1940-es évek, Ménfőcsanak–Győr) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

diktás: → előénekes

dilettáns <olasz dilettante ’gyönyörködő’>: valamely művészeti ággal (díszítő- és előadóművészet, költészet stb.) kellő hozzáértés nélkül és nem is hivatásszerűen foglalkozó személy. A népi → alkotók, → előadók és a → népművészek többsége nem tekinthető dilettánsnak, legfeljebb → amatőrnek. Egyes átmeneti típusaik, így az őstehetségek (naív festők és szobrászok), továbbá a népi költők (→ népi verselők, → históriások, → hírversírók stb.) egy része már igen, mivel saját hagyománykörükből kiléptek, de a hivatásos művészet színvonalát nem érték még el, legjobb esetben is csak erőlködve, gyatrán, sokszor nevetségesen utánozzák. Önérzetük és magabiztosságuk azonban semmivel sem kisebb a hivatásos művészekénél. A dilettánsoknak sokféle gúnynevük van, a költészetben pl. rímfaragó, rímkovács, versfaragó, versíró , verselő stb. (olykor → ponyván vagy kis füzetkékben meg is jelentetik verselményeiket, mint pl. a tiszántúli Pócsi Miska); a festészettben mázoló , a színészetben ripacs stb. – Irod . Kodály Zoltán: A zene mindenkié (Bp., 1954); Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I–II., Bp., 1965).

Katona Imre

dinnye: → görögdinnye, → sárgadinnye

dinnyebor: 1. → dézsmabor, amelyet a szőlőheggyel rendelkező helységeknek kellett szállítani a földesúri gazdaság részére. E borszállítmányból látta el dinnyeszüret idején a kasznár az uraság dinnyeszedőit a 17–19. sz.-ban É-Mo.-on. – 2. borszolgáltatás a dinnyeföldek használata vagy bérlete fejében a földesúr részére, amit a dinnyésnek a dinnyeadón kívül kellett teljesítenie (É-Mo.-on, Alföldön a 17–19. sz.-ban). (→ még: görögdinnye, → sárgadinnye)

Kecskés Péter

dinnyés, felesdinnyés : nagyobb mezőgazdasági üzembe egy idényre felesbérlőként szegődött dinnyetermesztő kisvállalkozó. A dinnyetermesztés hazánkban már a középkortól kimutatható. Az úrbéres jobbágyok a dinnyét irtásföldeken és gyeptöréseken kapásként termelték, részben már eladóra is, utóbb a kukoricához hasonlóan termeltették harmadában a zsellérekkel. Legrészletesebben a Heves megyei Csány község dinnyetermesztését ismerjük, ahol e táji kultúra legalább másfél százados múltra tekint vissza, és az 1880-as évektől megkezdődött, majd a Tiszántúlt kivéve az egész országra, sőt a szomszédos országokra is kiterjedt a dinnyések vándorlása. A csányi földtelen vagy kis földű szegény emberek elsősorban nagybirtokra szegődtek feles dinnyésnek. E viszonylag jól jövedelmező vállalkozás mind nagyobb tömegeket érintett, utóbb már középparasztokat is. A szomszédos Ecséd és Hort lakói is kezdtek áttérni a dinnyés-életmódra. A piacra termelés versenyében új munkamódok és eszközök alakultak ki, mint pl. a makói hagymatermesztőknél is; ezek elterjedését azonban a dinnyésekre oly jellemző titoktartás jelentős mértékben fékezte. A kirajzás kora tavasszal történt, s a családok késő ősszel tértek csak vissza. Eleinte kocsikon, vasúton, majd tehergépkocsikon utaztak magukkal vive a berendezést, munkaeszközöket, néhány bútordarabot, élelmet és ruhaneműt. Az uradalmak írásbeli értesítésére indultak el; ha valahova nagyobb csoport kellett, az ún. dinnyésvállalkozó szedte össze őket, ő maga továbbra is első dinnyésként szerepelt, vagyis közvetített az uradalom felé, kijelölte a telephelyet, a családi dinnyeföldet, intézte az eladást stb., de a termesztett dinnye minőségéért minden család külön-külön felelt. A dinnyések bérföldjükön viszonylag lakályosabb kunyhókat (→ kunyhótársaság) és egyéb melléképületeket emeltek; általában házaspárok, családok fogtak ki 10–15 holdnyi földet. Korábban ló és tehén is, utóbb már csak kisebb állatok voltak velük. A munkában a család minden tagja részt vett, a 10–15 éves gyerek már teljes értékű munkásnak számított, épp ezért nem is fordítottak nagyobb gondot iskoláztatására. Fiatal házasok esetleg rokont vittek magukkal, aki a haszon 1/3-át kapta, ilyen híján napszámost fogadtak alkalmilag vagy → summást hosszabb időre. A dinnyések fokozatosan polgárosodtak: átépültek a falubeli házaik, elmaradt a viselet és sok helyi színezetű népszokás is. Többen idegenbe települtek, kifelé házasodtak. 1945-ben sokan földet igényeltek, de majdnem mindenki visszatért a dinnyés foglalkozáshoz, melyet az állami gazdaságokkal, tsz-ekkel kötött szerződések ma is lehetővé tesznek. A dinnyések polgárosodásának folyamata manapság felgyorsulva fejeződik be. (→ még: görögdinnye, → sárgadinnye) – Irod . Boross Marietta: A csányi dinnyetermesztés eszközei (Ethn., 1957); Boross Marietta: Adatok a csányi felesdinnyések életmódjának és kultúrájának alakulásához (Ethn., 1959).

Hevesi dinnyéslakás a ménfő-tényői úton (Kisbarát-Hort)

Hevesi dinnyéslakás a ménfő-tényői úton (Kisbarát-Hort)

Katona Imre

dió (lat. Juglans regia): 1. Mo.-on őshonos csonthéjas gyümölcs. A magyarság még a honfoglalás előtt ismerkedett meg vele. 1920 előtt Mo. diótermésének nagy részét a DNy-erdélyi folyóvölgyek gyümölcsöskertként használt kiterjedt dióerdei és ligetei adták. Hasonló folyó menti diósok húzódnak meg a Felső-Tisza vidékén Vásárosnamény és Tiszabecs között. A dió a házikertek igen kedvelt gyümölcsfája. A DNy-Dunántúl telepített diósai az ország legnagyobb diótermő tája. – Irod . Szilády Zoltán: A Maros melléki diósvölgyek (Botanikai Közl., 1934.) – 2. A dió szerepe a magyar → népi hitvilágban csekély, annak ellenére, hogy Európa-szerte régi termékenységi szimbólumként és egyúttal → termékenységvarázslásra alkalmas szerként tartják számon. A magyar nyelvterületen szórványos szerepet kapott mint rontáselhárító szer, ill. gyógyszer; általánosabban elterjedtek viszont – főleg a nyelvterület É-i és D-i részén – a dióval kapcsolatos betegség, ill. haláljósló eljárások: aki → karácsonykor (ritkábban → szilveszterkor, → újévkor) rossz diót tör fel, a hit szerint beteg lesz vagy meghal a következő évben; vagy a dióhéjba öntött víz kiapadásának mértékéből jósoltak. Az Európa több helyén, különböző magyarázatokkal előforduló, karácsony esti (szilveszteri) „diódobás” (a szoba négy sarkába vagy a mennyezetre; ugyanezt → hüvelyesekkel is végezték) a magyar nyelvterület több pontján ismert volt. Szórványos diófogyasztási, ill. -törési tilalom is előfordul (főleg karácsonyra és szilveszterre vonatkozóan). Rítusénekekben, lírai dalokban gyakran szerepel a dió erotikus szimbólumként.

Kósa László Pócs Éva

diósjenői viselet: a Nógrád m.-i ref. község öltözete. A szűk határú, hegyek közé szorult Diósjenő erdei munkát, fuvarozást, majd a 19. sz. végétől a vasút miatt munkát vállaló férfilakosság már a század elején felcserélte a zsinóros magyar nadrág ot (→ ellenzős nadrág), a lajbi t (→ mellény) és ujjas lajbi t (→ mándli) új szabású posztó- és szövetruhákra. – A női viseletben az 1930-as években szintén ritka volt már a több alsószoknyá t fedő, hosszú felső → szoknya, az ingváll és a vállkendő , valamint a fekete, de ritkán fehér gyolcsból is készített tarajos → főkötő ( német főkötő ). A diósjenői viselethez hasonló a szomszédos Szokolya népi öltözete. – Irod . Malonyay Dezső: A palócok népművészete (A magyar nép művészete, V., Bp., 1922); Herkely Károly: A szokolyai viselet (Népr. Ért., 1938).

Fiatal házaspár ünnepi viseletben (1914. Diósjenő, Nógrád m.)

Flórián Mária

Diószegi Vilmos (Bp., 1923–Bp., 1972): etnográfus, orientalista. A bp.-i egy. bölcsészeti karán doktori oklevelet szerzett (1946). A kandidátusi fokozatot 1958-ban nyerte el. 1947-től a Néprajzi Múz., 1963-tól a Néprajzi Kutató Csoport tudományos főmunkatársa. Ötször járt Ázsiában tanulmányúton: Törökország (1954), Szibéria (1957, 1958, 1964), Mongólia (1960). A magyar, ill. a szibériai népek hitvilágát tanulmányozta. Monografikusan vizsgálta a magyar néprajzi csoportok kulturális jellegzetességeit (palóc, bukovinai és moldvai székely, moldvai csángó). Másik fő munkaterülete a honfoglalás előtti hitvilág feltárása, a különböző történeti rétegek kimutatása. Legfőbb témaköre a samanizmus különböző nézőpontú vizsgálata: részint monografikus feldolgozás, részint összehasonlító elemzés, amelynek alapján etnohistóriai és etnogenetikai folyamatokat tárt fel. A samanizmus jelenségeit vizsgálta néprajzi, nyelvészeti és művészeti szempontból. Bp.-en létrehozta az eurázsiai múz.-ok, adattárak és könyvtárak idevágó anyaga fényképezésével, leírás-másolataival a 15 000 tárgyból és 1100 kötetből álló Sámánhit-Archívumot. Több ízben megszervezte és szerk. a samanizmus nemzetközi jelentőségű kiadványait. Számos cikke és tanulmánya jelent meg hazai és külföldi folyóiratokban és szakkiadványokban. – F. m. A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Bp., 1958); Sámánok nyomában Szibéria földjén (Bp., 1960); Samanizmus (Bp., 1962); A pogány magyarok hitvilága (Bp., 1967); Sebestyén Gyula (Bp., 1972); A finnugor őshaza nyomában (szerk. Kodolányi János, Bp., 1973). – Irod . Ortutay Gyula: D. V. temetésén (Ethn., 1972).

Diószegi Vilmos

diótörés: → mozdulatutánzó játék

Dissertationes Ethnographicae: a bp.-i ELTE tárgyi néprajzi tanszékének évkönyve (1973–). Az anyagi kultúra témaköréből közöl tanulmányokat a tanszék tanáraitól és volt hallgatóitól. Szerkesztője: Tálasi István.

Kósa László

díszítés zöld ággal: → zöld ág

díszítőbokor: → virágtő

díszítőművészet: → népművészet

díszlepedő: a magyar parasztházban a → vetett ágy tartozéka. Sokféle elnevezése van, mint: cifra lepedő, csipkés lepedő, formás lepedő, hajtásos lepedő, nagyruha, ágyravaló . A → lepedő szerepének megfelelően az ágy alsó részét és az esetleges → búvóágyat takarta, de nem az ágydeszkába tűrve, hanem jól láthatóan alálógatva. Fölötte emelkedett a díszágynemű. Ágyban fekvő alá sohasem terítették, de nagyrészt ez szolgált → halottas lepedő vagy gyermekágyas lepedő gyanánt, így pl. a palócoknál ( sátorlepedő ), sőt az igen differenciált vászonkultúrájú Kalotaszegen is. Másutt e különleges szerepek egyikére vagy mindkettőre külön díszlepedő készült, sőt egyes alföldi, az 1850–60-as évekből való kelengyejegyzékek szerint gazdag parasztlányok menyegzői, gyermekágyas és halottas lepedő t is kaptak. A díszlepedő 2 vagy 3 szél vászon egymás mellé varrásával készült, a szélek közt esetleg → lepedőbetét közbeiktatásával. Többnyire csak az egyik végét díszítették, széles sávban, szövéssel, hímzéssel és csipkével, részben külön felvarrt → lepedőszél formájában, ritkábban a díszlepedő másik végét is, de csak keskenyebb csíkkal. Kalotaszeg egy részén, feltehetőleg újabb alakulás eredményeként, a hímzés a díszlepedőn keresztben helyezkedik el, beborítva az alsó vászonszelet. A díszlepedő sárközi változata, a bodorlepedő anyagában is különbözik a használati lepedőktől, vékony száda, amelyen átlátszik a → derékaljak piros csíkozása. – A díszlepedők, antik és középkori elődök után, Európában széles körben megtalálhatók, de elsősorban alkalmi, gyermekágyas és halottas lepedők formájában. Egészen a 18. sz.-ig a díszlepedő a mo.-i úri kelengyéknek is fontos tartozéka volt. Noha a magyar parasztházakból csak a 17. sz.-tól maradtak fenn díszlepedők, ill. részletük, használatuk itt is minden bizonnyal régebbi, s valószínűleg már a 14. sz.-i jobbágyoknál említett lepedő k is nagyrészt díszlepedők voltak. – Irod . Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I–II., Bp., 1907–09); Fél Edit: Bevezetés a magyar népi hímzések ismeretébe (Bp., 1963); T. Knotik Márta: Dél-alföldi ágyruhák (A Móra Ferenc Múz. Évkve, 1969).

Díszlepedő két szél vászonból, az egyik végén külön beillesztett hímzett lepedővéggel. Szélén csipke

Díszlepedő vége (Szentistván)

K. Csilléry Klára

disznó, sertés (lat. Sus domestica): 1. a magyarságnak is igen nagy jelentőségű háziállata. Eredetileg valószínűleg magától domesztikálódott, a települések melletti hulladékhalmokra járva szegődött az ember mellé. Domesztikációs centrumai: K-Ázsia, ahonnan az óceániai szigetvilágba és Ausztráliába is eljutott; ill. Európában a Keleti-tenger melléke, az Alpok keleti vidéke. Az ázsiai disznó → háziasítása korábbi: É-Irakban az i.e. 7. évezredben, Turkesztánban i.e. 6000 évvel, Kínában i.e. a 4. évezredben, Egyiptomban 2250 körül már tenyésztették. Európában a domesztikáció első jelei a neolitikumig (kb. i.e. 2–4000-ig) nyúlnak vissza. A magyarság a honfoglalás előtt már ismerte a disznót, bár széles körű tenyésztéséhez valószínűleg csak a Kárpát-medencében kezdett. Két ősi tájfajtánk van: a) a bakonyi disznó (rőtes fekete vagy szürkésfekete színű, mérsékelten göndör szőrzetű, erős csontú, rövid testű, vastag szalonnát adó) már a honfoglalás korában itt élt, főleg a Balatontól É-ra tenyésztették. – b) a szalontai disznó (nagy testű, hosszú lábú és törzsű, lelógó fülű, vöröses-barnás színű hússertés), amely valószínűleg a magyarsággal került a Kárpát-medencébe. Tenyésztésének fő területe a Tiszántúl. Mindkét régi tájfajta a 19. sz. közepétől a mangalicával való kereszteződés következtében mint önálló fajta kihalt. Tenyésztették még a következő fajtákat is: a D-Dunántúlon a siská t és a túrmezei t; az Alföldön a réti t, Erdélyben a báznai t és az ölyves t, ÉK-Mo.-on pedig a lengyel disznó t, amely valószínűleg → makkoltatás révén a 17–18. sz.-ban jutott Munkács és Beregszász vidékére és Erdélybe. Az 1830-as évektől a Szerbiából behozott sumadia disznó ból a szalontai és a bakonyi disznó keresztezésével tenyésztették ki a magyar mangalicá t. Az eredetileg négy színváltozatú (szőke, fekete, fecskehasú, vadas), göndör szőrű, zömök testalkatú zsírsertés igen gyorsan elterjedt és kiszorította az említett tájfajtákat. A századfordulón külföldi behozatal útján jutottak be az intenzív hússertésrasszok. – A sertések elnevezése ivar, kor és funkció szerint: malac (kor szerint szopósmalac, választott malac ) kb. 4–5 hónapig; süldő 1 éves korig mindkét ivarban; magló bármely korú tenyészsertés; emse fiatal, göbe kifejlett nőivarú; koca hasas, fias; kan hím ivarú; ártány herélt; miskárolt petefészkétől megfosztott disznó. A naponta kihajtott malac- vagy sertésnyáj őrzője a → csürhés, míg a tavasztól őszig egy csapatban a legelőn élő sertésállományé a kondás (→ konda). – Irod . Dorner Béla: A sertés Magyarországban (Bp., 1908); Hankó Béla: Ősi magyar háziállataink (Bp., 1940); Schandl József–Horn Artúr–Kertész Ferenc: Sertéstenyésztés (Bp., 1954); Gaál László: A magyar állattenyésztés múltja (Bp., 1966). – 2. A disznóval kapcsolatos → hiedelmek és → mágikus eljárások elsősorban az állat egészségére, szaporaságára, hasznára vonatkoznak, másrészt az állatok egyes megnyilvánulásaiból az emberi élet fordulóira vagy az időjárásra jósolnak. A disznó egészségének biztosítására pl. → vízkeresztkor a malacnak záptojást adnak. Disznóvész és rovarok ellen újtüzet gyújtottak és ezen hajtották át az állatokat. → Rontás megelőzésére a disznóólra piros szalagot kötöttek. A praktikus gyógyszerek mellett gyógyították a disznót → ráolvasással (pl. a nyüvet „kiolvasták” belőle) vagy nyálfolyás ellen a kihajtás előtt a disznóólban meghempergették az állatot. Hogy a disznó ne dögöljön meg, → Szent György napja előtt fogott kígyó fejét tették a disznóvályúba. A szaporaság biztosítása egyrészt a pásztorok vesszőhordásával történt (→ Márton napja, karácsonyi vesszőhordás, → vesszőzés), másrészt pl. → nagypénteken hangyatojást adtak, hogy sokat malacozzék; továbbá pénteken vagy kedden kellett elválasztani, hogy a göbe hamar begörögjön. A disznó házhoz szoktatása céljából farral vezetik az új malacot az ólba; először kenyeret adnak a disznónak. Hiedelemmondák ismeretesek a szilajon tartott disznó megriasztására (→ tudós pásztor). Hizlalásával kapcsolatban bizonyos → előírások ismertek: pl. Egyed napján kell kezdeni; hízóba fogáskor üres zsákkal, főzőkanállal veregetik, hogy ne szaporodjék; nagypénteken napfelkeltekor húshagyókeddi káposztamaradékot adnak, hogy jobban hízzék. Az emberi élet fordulóival kapcsolatban változatos hiedelmek ismeretesek. Pl. ha a terhes asszony disznót vakar, vagy perzselésbe lép, szőrös, ill. piszkos lesz a gyereke; újszülött első mosdóvizét a disznóval itatják meg; rosszul alvó gyereknek a disznó alomjából tesznek a bölcsőjébe. Házasulandók → András napjakor megrúgják a disznóól oldalát: az állat röffenése házasságot jelez farsangra. Disznóval álmodni halált jelent. Időjárásra vonatkozó előjelek: a levágott disznó lépének a vastagsága megmutatja, hogy a tél melyik fele lesz hidegebb; karácsony és újév reggelén disznóröfögés terméketlen esztendőt jelent; ha a csorda nyugtalan, esőt jósol stb. Egyes helyeken úgy tartják, hogy az éjféli misén karácsonykora Luca-szék ről disznó alakú kísértetet lehet látni.

1. Bihari kanász

2. Disznóól (Somogyszentpál, Somogy m.)

3. Hidas (Mozsgó, Baranya m.)

4. Hidas (Tormás, Baranya m.)

5. Disznóól egyetlen fatörzsből (Magyarremete, v. Bihar m.)

6. Disznóól (Abaújalpár, Abaúj m.)

Szabadfalvi József Diószegi Vilmos

disznóbontó szék: → asztal

disznójárom: három- vagy négyszögletű fakeret, amelyet az őrizetlenül legelő sertés nyakába tesznek, hogy a burgonyát s más veteményt védő kerítésen át ne hatoljon. A magyar néprajzi csoportok körében csak a gyimesi csángók ismerik. Szórványosan előfordul az erdélyi románoknál. Használják a disznójármot a finnek, észtek, lettek, az abházok (Kaukázus), a szerbek, az olaszok is. A disznójáromhoz hasonló eszközt tesznek a svájci Alpokban a kecskék nyakára. A disznójárom kapcsolatban áll azzal a primitív állattartási móddal, amikor a jószágot őrizetlenül tartják a ház körül, s nyakukra helyezett járomforma eszközzel vagy egyéb módon védekeznek az ellen, hogy a tilosba menjen. A Kárpátokban, ahol a disznójármot alkalmazzák, jellegzetes ősi sertésfajtát is tenyésztenek. Említi a disznójármot Panait Istrati román–francia író a havasalföldi népéletet bemutató regényeiben. – Irod . Manninen, I.: Die Sachkultur Estlands (I–II., Tartu, 1931–1933); Szabó Mátyás: Herdar och husdjur (Stockholm, 1970).

Gunda Béla

disznóól, hidas : sertések elhelyezésére szolgáló építmény. A nagyobb sertésnyájak (→ csürhe, → konda) szállása az → akol vagy a → hodály. A paraszti gazdaságok építménye, a disznóól többféle lehet: használtak földólakat ( kutrica , a Kiskunságon); levert karókra vesszővel körbefont, bogárhátú egyszerű építményeket (Bodrogköz, Zempléni-hg., Szatmár m.); a Körösök vidékén vályogból emelt kerekól akat. A legáltalánosabb két disznóóltípus: a fátlan területeken vályogból, téglából épített egy- vagy több részes, téglalap alaprajzú ól, előtte rendszerint kitéglázott kifutóval; a másik a fában gazdag vidékeken a gerendákon álló boronából, deszkából vagy zsilipelt fallal készült, kifutó nélküli disznóól, az ún. hidas . Néhol, mint pl. Szentgálon (Veszprém m.) a hidas mellett kifutó is állt. A hidas szétszedhető, továbbhelyezhető építmény; erdős, hegyi területekről szétszedett állapotban szekereken szállították is az Alföldre. – Irod . Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Hajdu Mihály: Sertéstartás Szeghalmon (Sárréti írások, szerk. Miklya Jenő, Szeghalom, 1965).

Disznóól (Kászonújfalu, v. Csík m.)

Lábas disznóól vagy hidas, vastag pallódeszkából (Kisbény, v. Esztergom m.)

Szabadfalvi József

disznóölés: 1. a háztartás évi hús- és zsiradéktartalékának biztosítására hizlalt sertés levágása és feldolgozása. Általában a téli hónapokra időzítik. Az állatot szúrással ölik meg, vérét felfogják. Szőrét perzseléssel távolítják el. A bontásnak a parasztháztartásban máig uralkodó, a századfordulóig kizárólagos módja az ún. órjára bontás . A megtisztított állatot bontóasztalon a hátára fektetik és négy lábát kihasítják. Ezután hasra fordítják, a gerincoszlop két oldalán hosszában átvágják a szalonnát. A nyakszirttől jobbra és balra, a fülek alatt a szájig bemetszik, és többnyire rögtön le is választják a fejet. Ezzel a szalonna a vállnál is meg van bontva. Ezután lefejtik mindkét oldalon a szalonnát az állat hátáról, oldaláról, egészen a hasig, és jobbra-balra kiterítve hagyják. Fejszével elválasztják a gerincet a bordáktól, s az órjá nak nevezett gerincoszlopot a farokkal együtt kiemelik. Kétfelé terítik az oldalast és kiszedik a belsőségeket előbb a mell-, majd a hasüregből. A gyomor és a belek eltávolítása után fejtik le a → hájat. Az oldalasokat kiemelve a bontószék en csak a → szalonna marad az állal. A hasaszalonnán, a háj alatti részen fekvő hús a disznó nyula, nyúlja . A hús és a szalonna darabolásában, tartósításában táji különbségekből és időbeli változásokból adódó eltérő megoldások szokásosak az utóbbi évszázadban. A húsdarabok tartósításánál alkalmi ingadozás is adódik abból, hogy egyes részeket → kolbászba, kocsonyába, → disznósajtba, frissen húsoskáposztába vagy nyersen kóstolóba szánnak-e. Általánosan megfigyelhető, hogy korábban többet tartottak meg füstölt húsnak. Sózni-füstölni szokták a fejet, az orját, a két oldalast, az oldalasokról a hátgerinc mellett leválasztott hosszúpecsenyét (fehérpecsenye, kanászpecsenye) , a nyúljá t, két lapockát, két darabban a medencecsont izomburkolatát és a végtagokat (→ sonka). Az orjadarabot kiiktató ún. karajra bontás (ennél az állatot állványra akasztják, a bontást a hason kezdik, a gerincoszlopot kétfelé hasítják) magyar parasztháztartásokban a 19–20. sz. fordulójától jelentkezik szórványosan, és máig csak kisebb körzetekben gyakori. Viszont korábban is rendszeres eljárás volt – a perzselést helyettesítő forrázással együtt – több hazai német lakosságú vidéken. Húsiparunkban a karajra bontás régóta szokásos, míg a forrázást későn és részlegesen, a tekintélyes debreceni hentesiparban pl. csak az 1930-as években, exportigények kapcsán vezették be. Parasztháztartásban a disznót megöli és felszedi (bontja) a gazda. Ehhez böllér t a nagygazdák presztízsből, mások csak egészséges férfi családtag hiányában hívtak. Disznóölésnél férfimunka még a perzselés, a tartós töltelékek elkészítése, a hús és szalonna → sózása. Női munka a béltisztítás, a → hurka és → gömböckészítés, az abálás (→ kövesztés), a zsírsütés, valamint a munka végeztével sorra kerülő disznótor ételsorának elkészítése, a szomszédoknak-rokonoknak küldendő kóstoló összeállítása. Sokfelé egy meghatározott színhúsdarab ( pecsenye ) a kanász, kondás disznóölési járandósága ( kanászpecsenye, pásztorpecsenye ). A disznótoros házat estefelé gyakran látogatják meg alakoskodók (→ alakoskodás) és más adománygyűjtők. – Irod . Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935); Kisbán Eszter: A sertéshús tartósítása a paraszti háztartásban (Kutatási feladatok) (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969. 2–3. sz.). – 2. a disznóöléshez a paraszti életben betöltött fontos szerepénél fogva hiedelem jellegű → előírások és → tilalmak is fűződtek, amelyek a hit szerint elsősorban a sikeres ölést biztosították. Ezek közül általánosan elterjedtek voltak a disznóölés tilalmas napjaira vonatkozók: nem volt szabad újholdkor ölni, mert férges lenne a hús; helyenként változóan tilos volt a disznóölés kedden, pénteken, vasárnap, mert pl. megromlana a hús; valamint néhány magára a disznóölésre vonatkozó (közben nem szabad a disznót sajnálni, mert nehezen döglik meg; a disznó felhasításakor kacagni kell, hogy vastag legyen a szalonna; a sózást szótlanul kell végezni, nehogy férges legyen a hús; néhol a hurkát is szótlanul főzték, nehogy kifakadjon); továbbá bizonyos, az asszonyokra vonatkozó tilalmak (terhes asszony ne lépjen disznóperzselésbe, mert gyereke szőrös lesz; ne egyék a velőből, mert a gyerek taknyos lesz; asszony ne egye az orrát, mert törni fogja az edényeket stb.). Szórványosan felbukkanó, helyi jelentőségű adatokat nagy számban ismerünk (pl. azt tartották, hogy ha öléskor a Göncölszekér és Kaszáscsillag közel van egymáshoz, több zsír lesz; ölés előtt a disznót meg kellett kergetni, hogy porhanyós húsa legyen stb.). A levágott disznó bizonyos részeit felhasználták gyógyító, ill. mágikus eljárásokra; így elsősorban a Tamás-napon vágott disznóból eltett tamásháj at gyógyszerként, a levágott nemi szerveket és csecsbimbókat az ólba visszadobva a sertésszaporaság céljából.

Perzselő villa

Kisbán Eszter Pócs Éva

disznóölő tánc: a somogyi → kanásztánc dramatikus változata a kanász és disznó viadalát megelevenítő táncpantomim (→ dramatikus táncok). A kanász baltáját forgatva hárítja el a kan támadását, majd „levágja”. Az elterülő kant feldarabolja és testrészeit a jelenlevők között kiosztja, a „vaszoráját” (genitáliák) a lányoknak, menyecskéknek, a májat, tüdőt a vénasszonyoknak. A disznóölő tánc másik változatát Buzsákról ismerjük, ahol pantomimikus gesztusokkal kísért férfiszólóként táncolták. – Irod . Seemayer Vilmos: Adatok népi táncaink ismeretéhez (Ethn., 1935); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954).

Pesovár Ernő

disznósajt: disznóöléskor főtt fejhúsból, bőrből, fűszerekből, helyenként vérrel is keverve készített töltelék. Elsősorban disznógyomorba, ha kettő készül, a kisebbet vakbélbe töltik. Erdélyben főként a hólyagba kerül ilyen töltelék. A disznósajtot megfőzik, préselik, füstölik, így a kásatöltelékeknél hosszabb ideig eltartható. Hidegen fogyasztják. A készítmény neve a népnyelvben a Ny-Dunántúlon préshurka, prezbors (vö. német Presswurst), a K-Dunántúlon svartli , a D-Alföldön svartli és varsli (vö. német Schartenwurst), Moldvában dóba, taba, dob (vö. román tobã ), Erdélyben disznófősajt , egyébként disznósajt. A népterület Ny-i és D-i részén a disznósajtra gyakran átkerült a → gömböc, pacal, pucor elnevezés is. A Tolna vidéki szajmóka megjelölés a német Saumagen ből származik. Két kisebb tájegységben a disznósajtot szalámi nak is nevezik. A népterület nagyobb részén a disznósajtkészítés bevezetése a parasztháztartásba a 20. sz.-ban történt. Ennél korábban honosodott meg – a D-dunántúli és Duna–Tisza közi nagyobb körzetek kivételével – a Zagyva–Tisza vonalától nyugatra és a Bánságban. Készítése csak a két világháború között lett rendszeres a DNy-Dunántúlon, valamint a Tarna–Tisza vonalától keletre, míg a Bodrogköztől, Nyírségtől, a Körösök találkozásának vidékétől egészen Moldváig csak a II. világháború után gyakoribb. A disznósajt kiszorítja a gömböckészítést, a gyomornak savanyú levesként való felhasználását, de bevezethető ezek párhuzamos fenntartásával is. A disznósajtnak az országban, egyes országrészeken való ismertté válásától paraszti készítéséig gyakran igen hosszú idő telt el. Az 1695. évi kolozsvári szakácskönyv már szól (rongyba töltött) disznó főbül való sajt ról. A disznósajtkészítés 20. sz.-i elterjedése kapcsán jól vizsgálhatók a népkultúra újításainak körülményei (húsipar, rétegközi és osztályon belüli interetnikus kapcsolatok a külső példában, kezdeményezők a faluban, a megjelenés és meghonosodás között eltelt idő stb.).

Kisbán Eszter

disznótor: a → disznóölést követő vacsora. Az elfogyasztott ételek alapját a levágott disznóból frissen készült húsos ételek teszik (legáltalánosabb étrend: húsleves, húsoskáposzta és a frissen kisült zsírban sütött fánk). A disznóölésnél segédkezőkön kívül a szomszédokat, közeli rokonokat is meghívják – a meghívást viszonozni illik. Vidékenként változóan elsősorban csak a saját korosztályukat vagy öregeket is hívnak; de általában egész családokat, tehát házaspárokat gyerekekkel együtt. Ez családias jelleget ad a disznótornak, és meglehetősen kizárja a → mulatságokon általában szokásos lányok-legények közti enyelgést, udvarlást. Evés-ivás, borozgatás, vidám hangulat jellemző a disznótorra, amely elsőrendű alkalma a közös dalolásnak, alkalom továbbá a tréfálkozásra, mesélésre és → alakoskodásra, esetleg alakoskodással egybekötött → adománygyűjtésre, → köszöntő szokások gyakorlására (→ még: disznótori kántálás, → nyársdugás). A disznótori szokások gyakran obszcén jellegűek. A hangszeres zene (egy-egy alkalomszerűen előkerülő hangszert – pl. citerát – kivéve) és a tánc nem jellemző a disznótorra.

Pócs Éva

disznótori kántálás: gyermekek tréfás → köszöntő, adománygyűjtő szokása (→ adománygyűjtés). Fiatal legények vagy férfiak és nők járnak a disznótoros ház ablaka alá tréfás és pajzán versekkel. Az Alföldön általában kántálásnak nevezik a disznótori → alakoskodást. A kántálók is lehetnek egyúttal alakoskodók. A nem alakoskodó disznótori kántálás pl. a Heves m.-i Maconkán így zajlott le: csoportba verődött gyermekek a disznótoros ház ablaka alatt a következő éneket kántálták:

Megdöglött-e az a disznó, akit megöltek, Maradt-e a hurkájából, adjanak egyet. Mer már holnap péntek lesz, A maradék nem jó lesz. Fülét, farkát a papoknak, hurkáját a diákoknak, adjanak egyet!

Félegyházán a vacsora alatt egy csapat legény vagy gyermek rigmusmondó ritmusban az ablak alatt kántálni kezdett:

Eljöttünk mi kántálni, kántálni, Nem kell minket bántani, bántani. Mink is fogtuk a farkát, Nekünk is egy darabkát. Benéztünk az ablakon, Málé van az asztalon, Málé legyen gazdáé. Rétes ide rongyos, Kalács ide, dombos, Hurka, kolbász, pecsenye, kántálók fizetése, vivát!

A gazda behívja őket, s akkor elmondják a disznó búcsúztatóját. A kántálók végül egy kis bort és egy kis csörmelék et kapnak és eltávoznak. – Irod . Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936).

Tátrai Zsuzsanna

dísznövény: → virágoskert

disztribúció <lat.>: a kulturális javak térbeli megoszlása, elrendeződése. Valamely kulturális elem disztribúciója lehet folyamatos (többnyire diffúzió következtében) és lehet megszakított (konvergencia, párhuzamos → invenció, → felfedezés vagy → szóródás következtében). – Irod . Rands, Robert L.–Riley, Caroll L.: Diffusion and Discontinuous Distribution (American Anthropologist, 1958); Barabás Jenő: Kartográfiai módszer a néprajzban (Bp., 1963).

Sárkány Mihály

dobófa: kb. 1 m hosszú, hajlékony pálca, amelynek a végére szúrt lágy agyaggombócot, burgonyát a gyerekek suhintással madarakra hajítják, játékos kedvtelésből dobálják (székelyek: sujtóvessző ; Tiszántúl: hajingáló, suhintó ; Kisalföld: maga a sárgombócdobálás suhingálás ). A Nagy-Sárréten a suhintásnál verselnek is:

Suhintó, suhintó, suhintsd magasra, Hogy a toronyórát is elhagyja.

Csíkban a hanyittófa , Vas m.-ben a hajgicsáló behasított végébe tett kavicsot suhintják el ilyen módon. A dobófát ismerik az erdélyi románok, a szlovákok is. Korábban Európa-szerte elterjedt gyermekjáték volt, amelyet a madarászok is használtak. Mint → sportjátékok → játékeszköze is használatos. – Irod . Nagy Rózsa: Adatok a baranyamegyei Nagyváty növényekkel kapcsolatos szokásaihoz és néphagyományaihoz (Magy. Népnyelv, IV. Debrecen–Kolozsvár, 1942); József Dezső: A nyikómenti gyermek magakészítette játékszerei (Kolozsvár, 1943).

Gunda Béla

dobogó, áteresz : 1. utak, utcák szélén vezetett vízelvezető → árok áthidalására udvarbejáratok előtt, utcakereszteződéseknél készített építmény (→ híd). Legegyszerűbb formában néhány fatörzset rögzítenek karókkal az árok falához s azon fektetnek keresztül fahusángokat, deszkákat s földdel lefedik. Készültek vastag deszkából gondosabb kivitelben, esetleg kő vagy tégla oldalakkal. A dobogó név éppen az ilyen deszkázott átjárókhoz kapcsolódott elsősorban. Készültek dobogók téglaboltozattal vagy kőboltozattal is. A régi mezővárosok utcaképéhez hozzá tartozott a gondosan kiépített, karbantartott dobogók sora. A kőből, téglából épített dobogók sokszor, a terepadottság szerint szinte hídméretűen nagyok voltak. – 2. A fejőlyuknál ülő juhpásztor előtt földre fektetett, kissé feléje lejtő deszka (→ esztrenga). A juh fejés közben az előzőleg megvizezett dobogón áll, s körmével nem tud elrugaszkodni, így a vadabbja is tűrni kénytelen a fejést. Az eszköz ismert az alföldi juhászatokban, pl. a Nagy- és a Kiskunságon, dobogónak azonban csak a Hortobágyon és a környékén nevezik, ahol előfordulása gyakori. A dobogó a hegyvidéki juhtartásban ismeretlen. Erdélyben pl. kis gödröt mélyítenek a fejőhelyen álló juh lába alá. – Irod . Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Málnási Ödön: A régi magyar juhászat (Bp., 1928); K. Kovács László: A bálványosváraljai fejős juhászat (Bp., 1948); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959); Bencsik János: Pásztorkodás a Hortobágy északi területén a XVIII. század végétől (Debrecen, 1969).

Filep Antal Szabadfalvi József

dobóháló: → karikás dobóháló

dobolás: a hírközlés intézményesített módja, amellyel elsősorban közérdekű közleményeket hirdettek ki. A falusi, mezővárosi közigazgatás vezető testülete dobolás útján adta tudtul a lakosságot érintő hatósági rendeleteket, határozatokat. Esetenként egyéni hirdetmények közlése is dobolással történt. A dobolás a község alkalmazásában álló → kisbíró feladata volt, aki a település meghatározott pontjait felkereste és pergő dobját verve hívta fel magára, ill. a közleményre az emberek figyelmét. Néhány perces dobverés után az utcára kisereglő és hallótávolságban elhelyezkedő lakosságnak felolvasta a rábízott közlemény szövegét. A közleményt általában kötött formulák, kezdő és végző fordulatok jellemezték. A hallgatóság azonnal megvitatta a közlemény tartalmát; kérdéseket tett fel a kisbírónak, akit bennfentesnek tartott. A dobolást az elmúlt évtizedekben a hangszórók váltották fel. Ezek elhelyezése rendszerint követi a régi rendet; a készülékeket a dobolás egykori színhelyein szerelték fel (kocsmák, boltok, közkutak, templomok, útkereszteződések mellett). – Irod . Hoppál Mihály: Egy falu kommunikációs rendszere (Bp, 1970).

Paládi-Kovács Attila

Dobos Ilona, S. Dobos (Nagyszőllős, 1922–): folklorista. A bp.-i ELTE-en szerzett középiskolai tanári (1964) és doktori oklevelet (folklór, 1968). A dunaújvárosi múz. (1951–), majd a Néprajzi Múz. munkatársa (1957–). Kutatási területe a folklór, ezen belül a monda, a mese, az „igaz” történetek. Cikkei az Ethnographiában jelennek meg. – F. m. Szegény ember vízzel főz (Önéletrajzi vallomások, Bp., 1958); Egy somogyi parasztcsalád meséi (VMNGY X. Bp., 1962); Tarcal története a néphagyományban (Bp., 1971).

Dobszay László (Szeged, 1935–): zenetörténész, népzenekutató, az MTA Zenetudományi Intézetének munkatársa, a Zeneművészeti Főiskola tanára. Zenepedagógiai tevékenysége és zenetörténeti kutatásai egyaránt jelentősek. Népdaltörténeti és középkori magyar zenetörténeti témákkal foglalkozó cikkei zenetudományi és néprajzi szakfolyóiratokban jelennek meg. – F. m. 16–17. századi dallamok a népi emlékezetben (Szendrei Jankával és Rajeczky Benjáminnal, Bp., 1976).

dobvarsa: mindkét végén → vörcsökkel készült hálóvarsa (→ varsa), amelyet néhány ággal kifeszítenek és karóval a fenékhez rögzítenek. Ha a feszítő ágakat a halász kiakasztja a kávák közül, a dobvarsa tányérszerűen összelapul. A mosztongai mocsarakban Doroszló halászai főleg kárász fogására használják. Ismerjük a Sárközből, az Ormánságból ( dobháló ), a szlavóniai magyaroktól ( dobvarsa ), a somogyi Nagyberek magyar ( dobháló ) és horvát ( buganj ) lakosságától, ahonnan a Balatonra is elterjedt, Szeged vidékéről. A Duna mentén ( dudavarsa ) használata felnyomul Vác környékéig. A mezőségi tavak román halászai három kává s dobvarsájukat – követ téve bele – süllyesztik le a tófenékre, s a dobvarsára kötött zsineg felső végére erősített vastag nád jelzi a víz színén, hogy hová állították le a halfogó eszközt. A Mezőségen csalatékul húst tesznek a dobvarsába. A Mosztonga-mocsárban vesszőből font változata is van, amellyel csukát fognak. A hálóból, keskeny lécekből készített dobvarsa ismeretes a lengyeleknél, finneknél, svédeknél, németeknél, franciáknál, a Száva, Dráva és a Mura menti horvátoknál ( bubanj, vechtar ) is. – Irod . Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Gönczi Ferenc: Muraköz és népe (Bp., 1895); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Sirelius, U. T.: Über die Sperrfischerei bei den finnisch-ugrischen Völkern (Helsingfors, 1906); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Dobvarsa (Doroszló, v. Bács-Bodrog m.)

Gunda Béla

Documentatio Ethnographica: az MTA Néprajzi Kutató Csoport xerox-eljárással készült dokumentációs kiadványsorozata (1970–). Szerkeszti Bodrogi Tibor.

dodola: → esővarázslás

dohány (lat. Nicotiana): élvezeti cikket szolgáltató növény. Palántáit melegágyakban nevelik. A gondosan elkészített trágyafűtésű melegágyak két részből állnak, a rögzített keretből és a takaróból (hasura, molinó, üveg stb.). A dohánymagot csíráztatják, apró volta miatt földdel vagy hamuval elkeverve vetik a melegágyba. A kikelt palántákat naponta gondozni, öntözni, szellőztetni ritkítani, óvni kell. 4–8 hét alatt megnőnek, és április-május fordulóján megkezdik kiültetésüket. A porhanyósra előkészített földön a sorokat → sorhúzóval jelölik ki. Száraz időben csak vízzel lehet ültetni, ezért ültetés előtt meglocsolják a palánta helyét, amit sarokkal, kapa fokával vagy e célra készült hosszú nyelű bottal, a luggalóval (→ jugaló) készítenek el. A palántákat tálban vagy kötényben viszik magukkal a kertészek és az ujjukkal vagy a rövid ültetőfával fúrt lyukba óvatosan beültetik. A megeredt palántákat háromszor-négyszer kapálják. Az ekekapa csak az 1920-as években jött használatba a dohánytermesztésben. Némely nagy levelű fajtáknál megjelennek a virágbimbók, lecsípik. Ez a bugázás . 8–10 nappal később következik az oldalhajtások letördelése; a kacsozás . Mindkét művelet a levelek érését és erősödését segíti elő. A dohányszüret egyedüli formája, a leveleknek a tőről kézzel való leszedegetése a törés , mely a levelek érésének megfelelően alulról felfelé szakaszosan történik. A hazaszállított dohányleveleket előbb hervasztják, füllesztik , majd a hosszú hegyes fém dohánytű segítségével erezetükön át zsinórra fűzik. A telefűzött zsinór neve az Alföldön (főleg a Tiszántúlon) póré . A kifeszített pórékat napon ideiglenes állványokon vagy szellős, erre a célra épült dohánypajtá kban szárítják. A megszáradt dohányleveleket csomózzák , azaz szín és nagyság szerint válogatják, lesimítják és összekötik. Ezután veszi át az állami kereskedelem. A dohányfűzés, ill. a csomózás-simítás egy időben sok ember munkáját igényli. Különösen az utóbbinál a családi munkaerőn kívül a rokoni és baráti munkabírók, sőt napszámosok is együtt dolgoznak. Ezek a munkák jeles közösségi szórakozási és hagyományozási alkalmak. – A dohány őshazája D-Amerika, ahol az indiánok jóval a földrész felfedezése előtt vették kultúrába. Már az első európai utazók leírták és igen hamar áthozták kontinensünkre, ahol a 16. sz. folyamán portugál-spanyol, ill. angol közvetítéssel gyorsan elterjedt a dohányzás szokása. Népszerűsége hamarosan ellenszenvet is váltott ki. Némely országokban mint rossz és káros szokást (szokatlan használati mód, füstszívás stb.) tilalmazták és üldözték. Azonban sok pártfogója akadt, akik gyógyszerként, tisztító, gond- és éhségűző voltát dicsérték. Így a 17. sz. végére egész Európában meghonosodott a dohányzás. De a különböző lokális és a társadalmi különbségeket szem előtt tartó tilalmak csak az 1789. évi és az 1848-as forradalmakkal tűntek el Ny-Európából. A dohány előbb a botanikus kertek, majd a házikertek növénye volt, s csak a szükségletek megnövekedésével került szántóföldi termesztésbe. Mo.-ra kerülésének két útja volt: Németo. felől és a Balkánon keresztül délszláv-török közvetítéssel. Elsőnek feltehetően Bornemisza Pál erdélyi püspök hozta be hazánkba, majd 1576-ban az erdélyi török követ vitt a fejedelemnek ajándékba dohányt. A zűrzavaros hadi állapotok idején – főleg a katonák példáján – gyorsan terjedt a dohányzás szokása a nép közt is. Hiába tiltották a 17. sz. második felében sorozatosan az erdélyi ogy.-ek és az ország más részein helyi rendelkezések. A 18. sz. elején egyes vidékeken (Heves, Nógrád megyék) a nyomásos gazdálkodáson kívül eső területeken már jelentékeny volt a szántóföldi dohánytermesztés. Kötött rendje, speciális művelési módja és a jobbágyi szolgáltatások miatt a 18. sz.-ban a jobbágyság csak kismértékben termesztett dohányt. Helyettük szabadabb társadalmi helyzetű rétegek (taxalisták, kurtanemesek) játszottak fontos szerepet a dohánytermesztésben. Ugyanekkor kezdett feltűnni az újabb termelő réteg, a zsellérek. A 19. sz. elejétől a napóleoni háborúk kontinentális zárlatától rohamosan alakultak ki a kincstári és magánföldesúri birtokokon Csongrád, Csanád, Arad és Békés megyékben, valamint a Bánságban a dohánykertészfalvak (→ dohánykertész). 1851-ben Ausztria Mo.-on is bevezette a dohánymonopóliumot, és az állam elsősorban a nagybirtokokkal kötött szerződést, ami a kistermelőket visszaszorította és új termesztők, a feleskertész- és a bérmunkás-rétegek kifejlődését segítette elő. A dohánytermesztés különleges technikát, szakértelmet kíván. Elsősorban ezért vált külön már a kezdetekben a hagyományosan gazdálkodó jobbágyparasztságtól a dohánykertészek rétege. A dohány a szántóföldön is nagy munkaerő-ráfordítást és kertészeti módszereket igényel. Korábban a hidegágyas palántanevelés is gyakorlatban volt. A kolostori és úri kertekre korlátozódó virág- és zöldségtermesztő → melegágy-használat éppen a dohánytermesztés nyomán vált szélesebb körben ismertté. A 18–19. sz. fordulóján a kertészkedő nemesek és városi polgárok révén a dohánypalánták hajtatása szokásba jött. Paraszti alkalmazása fokozatosan szorította ki a hidegágyat és a szobabeli edényekben történő hajtatást. – A dohány élvezésének, a dohányzásnak több módja ismeretes: a → bagózás, a → burnót, a → cigarettázás, a → pipázás, a → szivarozás. – Irod . Benkő József: Közép-ajtai dohány... (Szeben és Kolozsvár, 1792); Takács Sándor: A dohány elterjedése és az első dohánymonopólium hazánkban (Magy. Gazdaságtud. Szle, 1898); Penyigey Dénes: A dohány elterjedése, hazai termesztésének kialakulása (Bp., 1957); Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964).

Ültetőfák (Verpelét, Heves m.)

Dohányültető (Átány, Heves m.)

Cseréplocsoló (Mindszent, Csongrád m.)

„Dohánykuka” (Verpelét, Heves m.)

Dohányfűző tű

Dohányfűző tű

Dohányvágó kaszakés (Átány, Heves m.)

Dohányvágó (Átány, Heves m.)

1. Dohánypalánták melegágyban (Érdmindszent, 1943)

2. A melegágy földjének egyengetése vetés előtt (Fácánkert-Iphigenia, Tolna m., 1955)

3. Dohányülettés (Fadd, Tolna m., 1952)

4. Luggalás kapafokkal és öntözés (Biri, Szabolcs-Szatmár m., 1955)

1. Dohányfűzés (Érsekvadkert, Nógrád m., 1955)

2. A dohány egyengetése (Érsekvadkert, Nógrád m., 1955)

3. Dohánytartó (Magyarcsaholy)

Kósa László

dohánykertész: dohánytermesztéssel foglalkozó, speciális szaktudású mezőgazdasági munkás. A 18. sz. második felében és a 19. sz. első felében a dohánykertészek sajátos faluszerű településeket alkotva (→ kertészfalu) a mo.-i dohánytermesztés legfontosabb tényezői voltak. A 18. sz. első felében a felduzzadt mezővárosi zsellérlakosság többnyire saját, önálló kezdeményezésre kitelepült a környező bérbe vett kincstári pusztákra, és a kedvező értékesítési lehetőségeket kihasználva dohányt kezdett termeszteni. Az első dohánykertészségek túlnyomóan szegedi lakosokból Csongrád megyében közvetlenül a Tisza jobb partján az 1710-es évektől folyamatosan keletkeztek. Ezek a telepek kezdetben nem voltak állandóak. A dohánytermesztés helyeit a kedvező talajokat és az ármentes szinteket keresve viszonylag sűrűn váltogatta a lakosság. A dohánykertészek hosszú ideig megtartották városi illetőségüket, a kertészeteket ideiglenes szállásként használták. Végső letelepedésükre és a dohánykertész községek megszilárdulására a 18. sz. második felében került sor. Az úrbéri rendezés után a szabadon gazdálkodó bérlőket az allódiumokká alakuló földeken egyre több feudális szolgáltatás kötötte. Közben alakult ki a jobbágyparasztoktól különböző dohánykertész-réteg, amely a szabad bérlőközösség hagyományait őrizte, ugyanakkor azonban a jobbágyi kategóriákhoz hasonlóan is tagolódott. Az 1800-as évek legelején a napóleoni háborúk és az amerikai dohánybehozatalt akadályozó kontinentális zárlat még jobban föllendítették a mo.-i dohánytermesztést. A gyéren lakott Csanád, Békés és Arad megyékben, valamint a Temesköz ben újabb dohánykertész-falvak keletkeztek, amelyek azonban erősen különböztek a korábbiaktól. Szervezett telepítés eredményeként jöttek létre, gyakran magánföldesúri birtokok allódiumaként, sok helyen mindjárt szabályos faluként. A dohánykertészeket nem védték a többi, jobbágyokra vonatkozó törvények, és a bérleteken növekvő feudális terhek (dézsma, robot) fokozottabban kiszolgáltatták őket földesuraiknak. Ilyen állapotban történt a jobbágyfelszabadítás , amely azonban mint a majorsági földek művelőit a dohánykertészeket nem juttatta földtulajdonhoz. A szabadságharc bukása, majd az 1851-ben kihirdetett állami dohánymonopólium megpecsételte a hagyományos kertészségek sorsát. Az uradalmak nem várták meg az országos rendezést, hanem félve a dohánykertészek által kapott telkek elvesztésétől, a megnehezült értékesítési lehetőségekre hivatkozva jórészt föloszlatták a kertészségeket. A Pallavicini-uradalom pl. a falvakat karhatalommal leromboltatta, a lakosságot szétkergette. A dohánykertészek többnyire beolvadtak a környező települések agrárproletariátusába. Eredeti foglalkozásukat kevesen folytathatták, és így magas szintű szaktudásuk kárba veszett. Néhány kivétellel csak azok a magánföldesúri birtokokon levő dohánykertész-telepek maradtak meg, amelyek már 1848 előtt kezdtek átalakulni cselédfalvakká (pl. a Károlyi-uradalom falvai). A kincstár nem szüntette meg a dohánykertészeteket, hanem hagyta, hogy lassan fölhagyjanak a dohánytermesztéssel, és arra törekedett, hogy bérlettel és örökváltság-fizetéssel végleg helyhez kösse, állandó falvakká alakítsa őket a ritka lakosságú D-Alföldön. Ezeknek a településeknek az ügyét más telepítvényes falvakéval együtt csak 1873-ban rendezték országosan, önmegváltásra kötelezvén őket. A lezajlott változások folytán a D-Alföld elvesztette korábbi nagy súlyát a mo.-i dohánytermesztésben. A megszűnt dohánykertész-réteg helyébe a dohánytermelők új csoportja lépett, az uradalmi feles kertészek. Nem cselédbérért, hanem csekély konvencióért és a dohánytermés feléért dolgoztak. Nem voltak folytonos szolgálatra kötelezve, kisbérleti jellegű dohányos munkájuk mellett más szolgálatokat is elvállalhattak. Az új dohányosréteget kertész nek, gányó nak, kukás nak, dohányos nak nevezték. A hagyományos földművelést folytató parasztoktól és a cselédektől egyaránt megkülönböztette őket értékes szaktudásuk, hagyományaik, életmódjuk, szokásaik, viseletük, magatartásuk, munkaszervezetük és a munkát kereső nagy mozgékonyságuk. Átmenetet képeztek a mezőgazdasági részesmunkások és az állandó gazdasági cselédség között. A dohánykertészek népes rétege nagy szerepet játszott a D-Tiszántúl ( Viharsarok ) forradalmi mozgalmainak kialakulásában. A kertészségek feloszlatása után igen sokan a nagy földmunkáknál (vasút- és útépítés, folyamszabályozás) kerestek munkát. A bontakozó agrárszocialista mozgalom bennük találta meg legfontosabb bázisát. Egészen a II. világháború utánig számos dohánykertész vált helyi vagy területi mozgalmi vezetővé. Másrészt a dohánykertészek jelentős kertészeti tapasztalatai alapját képezték a D-tiszántúli belterjes növénykultúrák nagyarányú kibontakozásának is (szegedi paprika-, makói hagyma-, szentesi zöldségtermesztés). – Irod . Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964); Gyimesi Sándor: A telepítvényes falvak „felszabadulása” (szerk. Szabó István: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914; I., Bp., 1965).

Kósa László

dohánytartó: általában ólommázas cserépedény. Igen változatos formái ismertek. Kedveltek voltak a hordó és hasáb alakú dohánytartók, amelyeknek felülete domborműves díszű, és födőik fogóját rendszerint valamilyen figura alkotja. A figurális dohánytartók lehetnek állat alakúak oly módon, hogy az állat teste a hengeres tartály, az állat feje pedig az edény födele. Vannak részben és teljesen emberi figurát utánzó dohánytartók. Évszám, felirat ritkán található rajtuk. Más anyagból is készült dohánytartó. – Irod . Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

1. Dohánytartó fej (19. sz. második fele, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Dohánytartó bödön (1897, Gönc, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Dohánytartó, domborműves (Hódmezővásárhely) Bp. Néprajzi Múzeum

Dohánytartó „medvék” (Felföld, 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Dohánytartó „medvék” (Felföld, 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Dohánytartó „medvék” (Felföld, 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

dohányzacskó, kostökzacskó : ebben tartotta a paraszt- és pásztorember a pipába való vágott dohányát. Leginkább a kos herezacskójából készült, de csinálták kisebb állatok (hasibárány, macska, hörcsög), sőt madarak (szárcsa, gólya, kakas) bőréből is. Alkalmas volt rá a vízhólyag és a szívburok is. A kos herezacskóját úgy kanyarították ki, hogy körül arasznyi tányérja maradjon. Rajta hagyták a lábszár- és farokbőrt is → sallangnak. A juhászok kezdetleges módon készítették ki. Előbb hamvas ban (fahamu és mésztej) áztatták, ez lemarta a szőrét, aztán levizelték és 3–4 napig hűvös helyen érlelték. Később vizelet helyett sós vízben pácolták. Kikészítés után a kezük közt húzogatták; lecsipkedték róla a hártyás részeket, aztán ásó vagy lapát élén húzgálva törték, közben árpaliszttel vagy korpával hintették, ami fehérítette. A kikészített zacskóra tányért helyeztek és körülvágták a szélét, a lábakat és farkát vezér- és vendégsallang okra hasogatták. A pásztor a gatyakorcba vagy a csizmaszárba dugva, ill. a bunda sallangjára kötve viselte. A szűcsök jobban dolgozták ki: csávalé ben készítették ki, szkáfá val húsolták, kákó val törték és curholó val bársonyosra puhították, tányérját kiselymezték. A szélét csipkés piros és zöld irhával szegték, sallangját színes irhával pillangózták. A remekbe készült dohányzacskó a számadó pásztoroknak s a módosabb gazdáknak, mesterembereknek régebben címere volt, mint a jómód, a rátartiság és a méltóság jele. A dohányzacskót feltűnő helyen viselték, tányérja kilógott a zsebből, sallangja a csizmaszárat verte. A szépen hímzett dohányzacskó hozzá tartozott az ünneplő subához. Macska-, hörcsög-, madárbőrből a csőszök és vízenjárók csináltak maguknak dohányzacskót, a lábakat körmöstől rajta hagyták dísznek. A szegény embernek jó volt a disznóhólyagból való dohányzacskó is. (→ még: szűcshímzés) – Irod . Dorogi Márton: Bőrből készült népi dohánytartók (Ethn., 1958).

Dohányzacskó Gyapjúval hímzett dohányzacskó (19. sz. második fele) Kiskunhalas, Torma János Múzeum

Hímzett dohányzacskó (19. sz. második fele, Debrecen) Bp. Néprajzi Múzeum

Dohányzacskók Mindkettő sallangos, selyemhímzéssel. Alföld. Néprajzi Múzeum, Budapest

Dorogi Márton

dolmány: térdig vagy combközépig érő, testhezálló, felálló gallérú, férfi posztó felsőruha. Különféle elnevezései: dómán (Sopron), dokány (Csallóköz), dóka (Alföld), dolmánt , domány (Erdély). Elejének két szárnyát egymásra hajlóan csákóra vágottan is szabták, ujja kézfejnél szűkülő. Aba, kék, majd fekete posztóból félszer bélelt nyári és kétszer bélelt téli változatban is készítették. Ritka volt a prémes dolmány (Eger, Rábaköz), inkább posztóval, flanellal bélelték. Paszomány, zsinórozás, valamint fémgombolás díszíthette. Utóbbi a módos parasztság körében ezüst is lehetett (Szeged, Szentes). – A dolmány szó oszmán-török (török: dolama) eredetű a magyar nyelvben. A dolmány a parasztság ruházatában feltehetően csak a 16. sz. óta ismert, elsőként az alföldi mezővárosok tehetősebb gazdáinak ruhatárából. A 18. sz.-ban alakuló posztómanufaktúrák vásárlókörzetében és általában gazdag paraszti körökben a dolmány országszerte elterjedt, az úri viseletben ekkor divatos rövid formában. Csak a reformkortól szorítják vissza újabb típusú → ujjasok. A legelmaradottabb gazdasági körülmények között élő vidékek magyar (pl. a Palócföld) parasztságához, a többi posztóruhához hasonlóan, csak a 19. sz. végén jutott el divatja. Szegényeknek készülhetett a dolmány vászonból is. A vászondolmány rokona lehet annak a rövid vászonkabát félének, amelyet Erdélyben firiskó nak, Szlavóniában pedig vászonkankó nak neveztek. Az 1860-as években a dolmány régebbi, hosszú formájában újra jelentkezik az úri viseletben atilla, zrinyi néven, ennek paraszti visszhangja már nagyon csekély. – A dolmányt ingen, sokszor övvel derékhoz szorítva, a 18. sz. közepétől → mellényre felöltve vagy a → mentét helyettesítve panyókára vetve viselték. (→ még: posztóruha) – Irod . Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956); Ember Mária: XVI–XVII. századi ruhadarabok a sárospataki kriptákból (Folia Archeologica, 1966–67, Bp., 1968).

Idős férfi zsinóros dolmányban (Pusztafalu, v. Abaúj-Torna m.)

Flórián Mária

Domanovszky György (Bp., 1909–): muzeológus, művészettörténész, a történettudományok kandidátusa (1952). A bp.-i tudományegy. bölcsészettudományi karán szerzett doktori oklevelet (1936). A Néprajzi Múz, ig.-ja (1940–45), majd főig.-ja (1957–59). A népművészet, a kortárs iparművészet, a kerámiatörténet terén végez kutatómunkásságot. Cikkei, tanulmányai néprajzi és művészeti szakfolyóiratokban jelennek meg. – F. m. Magyarország egyházi faépítészete (Bp., 1936); Szkítáktól a magyarokig (Bp., 1938); Magyar parasztbútor (Bp. 1942); Népi fazekasság (Bp., 1942); Balatonkörnyék népművészete (Bp., 1943); Magyar pásztorművészet (Bp., 1944); Mezőcsáti kerámia (Bp., 1953); A két faragó Kapoli (Bp., 1955); Népi bútorok (Bp., 1964); Magyar népi kerámia (Bp., 1968).

domborműves díszítés kerámián, plasztikus díszítés : a nedves agyagot szabad kézzel alakítják vagy negatív mintába nyomják, majd az így létrejött domborműves díszítményt az edény felületére helyezik. Gyakran párosul valamely más eljárással, pl. → karcolt díszítéssel, → írókázással, → ecsetes díszítéssel stb. Nagyméretű színes, → ólommázas edényeken, pl. → céhkancsókon és → kályhacsempéken is alkalmazták. – Irod . Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968).

Cserép tükörkeret domborműves díszítéssel, az orom két oldalán pipázó férfi és kezében virágot tartó asszony ábrázolásával (19. sz. első fele, Hódmezővásárhely) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

domború faragás: a → fafaragásban és a → kőfaragásban széles körben alkalmazott díszítő technika, amelynél a bemélyített háttér előtt a díszítmény többé-kevésbé domborúan jelentkezik. Fával dolgozó mesteremberek díszítették vele szerszámaikat; gyalukat, fúrókat, pintérek a faragott hordófenekeket, faragó molnárok a vízimalmok, szélmalmok berendezését, kivált lisztelő padjait. Parasztemberek, paraszti specialisták domború faragással díszítették a kapufélfákat, a nagykapukat a Felföldön, itt-ott az Alföld északi peremén, Erdélyben, így az ún. székely kapu k (→ fedeles kapu) jó részét. Domború faragás kerülhetett kivételesen a ház mestergerendájára, a homlokzat előtt álló szelementartó ágasra, gyakrabban bútordarabokra, így a → dunántúli bútorok közt a keményfa széktámlákra. A használati eszközök, szerszámok közt találunk domború faragással díszített → mosósulykokat, → mángorlókat, → pásztorbotokat, szőlőpréseket. A domború faragás a → pásztorművészetben különösen a Felföldön és a Dunántúlon volt elterjedt. A Felföldön → csanakokon, → gyufatartókon, botokon és → juhászkampókon jelentkezik. A dunántúli faragó pásztorok körében a 19. sz. végén vált uralkodó díszítő technikává az itt korábban jobban kedvelt → vésett díszítés, → karcolt díszítés, → spanyolozás után. A domború faragás először botok szárának faragásában és gyufatartókon, tükrösökön, dobozokon terjedt el, majd más tárgyakon is egyre gyakoribbá vált e díszítésmód. A pásztorok ennek a technikának két változatát tartották számon: lapos faragás nak mondták, ha csak a díszítmények közeit faragták, ill. vésték ki, maga a díszítmény az eredeti sík felületben maradt (champ enlevé), és domború faragás nak, ha az egyes díszítmények maguk is kisebb-nagyobb mértékben domborúan voltak megmunkálva. Minél erőteljesebben domborodtak ki, emelkedtek ki az alapból az egyes díszítmények, mint pl. a kígyó, a tölgyfalevél a pásztor, a kos, a disznó alakja, annál szebbnek tartották a faragást. Az 1930-as években 1–2 pásztor már szarun és csonton is alkalmazta a domború faragást. – Irod . Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1935); Manga János: Hirtenkunst in Transdanubien (Acta Ethn., 1961); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 1972).

1. Gyufatartó (19. sz. vége, Egercsehi, Heves m.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Tükrös vágtató betyárral (Századforduló, Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Széktámla (18. sz. második fele, Galambok, Zala m.) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Juhászkampó részlete Jézus ábrázolásával (századforduló, Barna János műve, Drégelypalánk, Nógrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Hofer Tamás Manga János

domesztikáció <lat. ’házi’ szóból>: → háziasítás

Domokos Pál Péter írói néven Gernyeszeghy Ádám, Páldeák Áron (Csíksomlyó, 1901–): ny. tanár (1961–). A kolozsvári tudományegy. bölcsészettudományi karán doktori oklevelet szerzett (1943). Tanár (1926–), egyházmegyei tanfelügyelő (1936–), tanítóképző intézeti ig. (1940–44), miniszteri osztálytanácsos (1945–49), tanár (1951–). A népzene, a történeti zene terén végez kutatómunkát; néprajzi, irodalmi kérdésekkel foglalkozó cikkei irodalmi, nyelvészeti, néprajzi folyóiratokban jelennek meg. – F. m. Moldvai magyarság (Csíkszereda, 1931, Kolozsvár, 19414); Csángó népzene (I–II., Rajeczky Benjaminnal, Bp., 1956, 1961).

Domonkos Ottó (Orgovány, 1928–): múzeumigazgató, néprajzkutató, muzeológus. A bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán muzeológus szakos (1952) és bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1961). A soproni múz. munkatársa (1952–), ig.-ja (1963–). A kisipar, a céhes ipar, a céhszokások, a viselettörténet kérdéseit tárgyaló cikkei az Ethn., a Népr. Ért., a Néprajzi Közl. c. szaklapokban, valamint múz.-i évkönyvekben jelennek meg.

dongaköpű: → deszkaköpű

Dorogi Márton (Szerep, 1911–): ny. tanító, szakfelügyelő, néprajzi gyűjtő. A debreceni tanítóképzőben szerezte tanítói oklevelét (1932). Oktató munkássága mellett állandóan foglalkozott néprajzzal, a bőr és egyéb állati eredetű anyagok feldolgozásának, a szűcsmesterség és a bőrruházat kérdéseivel. – F. m. Adatok a szarvasi szűcsmesterséghez (Gyula, 1960); A kunsági kisbunda (Szolnok, 1962).

doromb, dorombér : idiofón hangszer (→ népi hangszerek). Hangjának erősítését és természetes hangsorának képzését a játékos szájürege végzi. Eredetileg, mint ma is Ázsiában és Óceániában, bambuszból készítették. Az európai típusú, közte a magyar doromb fémből készül. Két fő része: egy patkószerűen görbített, párhuzamosan összeszűkülő szárú fémkeret és egy vékony, keskeny acélnyelv, mely egyik végével a keret közepéhez van forrasztva. A nyelv a szárak között, azokkal párhuzamosan halad; kissé elhegyesedő szabad vége a szárak végénél, a keret síkjára merőlegesen be van hajlítva. A dorombkészítés nálunk régen vándor cigánykovácsok mestersége volt. – A hangszer átlagos hosszmérete 4–6 cm; keretének legnagyobb átmérője 3–5 cm. Alaphangja (kis) c körül van. Természetes hangsorából dallamképzésre a 6. és 7. felhangtól felfelé levő hangokat használják. Sikerültebb példány felhangjaiból két összefüggő oktávot is meg lehet szólaltatni. Az állandóan szóló alaphang mellett legerősebben az a felhang szólal meg, amelyre szájüregét a játékos ráállítja – ugyanolyan elven, mint amikor dallamot fütyülünk. Dorombjáték közben nem kell dúdolni; a hangmagasságot a szájüreg tágítása vagy szűkítése (a nyelv-segítségével), a hangerőt pedig elsősorban a pengetés erőssége befolyásolja. Ez utóbbit a szájon át történő, nem túlságosan erős lélegzéssel intenzívebbé lehet tenni. 70–80 évvel ezelőtt a dorombot falvainkban általában házaló kereskedők, hulladékgyűjtők, vásári bazárosok terjesztették. Leginkább gyerekek, főleg nagyobb leánygyerekek használták → hangadó játékszerként. Országos elterjedettségének nyomait ma is megtaláljuk. Európa-szerte a 14. sz.-tól kezdve gyakran emlegetik. Nálunk egyértelműen rávonatkozó adatokról a 18. sz.-tól kezdve tudunk. Szerepel a „Tzigányokról szóló históriá”-ban és Gvadányinál is. – Irod . Sachs, Curt: Reallexikon der Musikinstrumente (Berlin, 1913, új kiadás: 1964); Bartók Béla: Összegyűjtött írásai (I., Bp., 1966).

Doromb

Sárosi Bálint

dorozsba: → vőfély

dorozsmai kocsi: könnyű, vékony alkatrészekből, finom, szép vasalással készített, a homokon is jól futó – tehát vékony talpú –, magas kerekű, kétlovas kis → kocsi. Kiskundorozsma nagyon jónevű kocsikészítő központ volt, különösen a múlt században sok volt ott a → kerékgyártó. Ez a verseny az oka a finom munkának és annak, hogy a dorozsmai kocsi nagy körzetben – Szeged körzetén túl is – elterjedt. A dorozsmai kocsit egyaránt használják a tanya és a város közötti személyszállításra, tehát közlekedésre és piaci áruk szállítására.

K. Kovács László

Dózsa György (Dálnok, 1470 k.–1514): a középkori Mo. legnagyobb → parasztmozgalmának, az 1514. évi nagy parasztháborúnak vezetője és hadvezére. Székely köznemesi származású volt, innen a másik neve: Székely György. – A magyar népköltészetben Dózsa Györgyre és háborújára vonatkozó önálló dal vagy ballada nem maradt fenn, mintegy 100 éve Kálmány Lajos már csak nyomát találta ilyen éneknek. A kuruc szó azonban máig őrzi Dózsa György kereszteseinek emlékét (a latin crux ’kereszt’, szóból), valamint néhány más kifejezés ( földhözragadt szegény ember, sült paraszt ), egy székely esküformula ( Dózsa-hitre mondom ). Emléke különösen szülőföldjén, a székelység körében eleven. Dálnokon, a régi Háromszék megyében ísmerik szülőháza helyét, maradványait, tudnak kincséről is, amelyet itt rejtett el hatalmas rézüstökben. Roppant ereje a hagyomány szerint Toldi Miklóséhoz hasonlatos (→ Toldi-mondakör). Mint Toldi, Dózsa György is ennek köszönhette, hogy az udvarhoz került és lovagi címert kapott, minthogy egy hetvenkedő török vezér karját páncélostul vágta le egy délvidéki párviadalában. A székely hagyomány II. Ulászló feleségével való viszonyáról, udvari emberekkel, főurakkal való összetűzéséről is tudni vél. A hagyomány hasonló elevenséggel emlékezik a Délvidéken halálának körülményeire. Temesváron ismerik kivégzésének helyét, beszélnek a kivégzése alkalmával történt csodáról, Szűz Mária megjelenéséről; ennek emlékét kegykép, majd szobor örökítette meg. A kivégzett hős fejét a hagyomány szerint Zápolya János Dózsa György örökbefogadójának, Pálfy Balázs szegedi főbírónak küldötte el; Szegeden úgy tudják, a főbíró lánya Dózsa György fejét a ferencesek alsóvárosi templomának cintermében temette el. Kolozsvárt és vidékén éppen akkor járt le a városbíró megbízatása, amikor a keresztesek a várost ostrom alá vették; mivel pedig a titkon megejtett bíróválasztás alkalmával, a nagy hidegben a választóknak hólyagos korsóban melegített bort kínáltak, ez a kolozsvári bíróválasztások hagyományos rítusává lett. A Dózsa György kivégzésére használt vaskoronát is a kolozsvári levéltárban, majd az Erdélyi Múzeumban mutogatták, bár hitelessége bizonytalan. Ugyancsak mondai eredetűnek kell tekintenünk Dózsa György kivégzésének ma általános előadásából azt a motívumot, hogy kínzóeszközei közt a tüzes trón is helyet kapott volna, minthogy erről az egykorú források nem tudnak. Alakja a hagyományban nemegyszer egybeolvad Mátyás királyéval vagy Rákóczi éval. – Irod . Kálmány Lajos: Szeged népe (II., Arad, 1882); Márki Sándor: Dózsa György (Bp., 1913); Székely György: A török hódítók elleni védelem ügye a Dózsa-parasztháborútól Mohácsig (Századok, 1952); Sándor István: Dózsa György a néphagyományban (Ethn., 1972).

Sándor István Katona Imre

dödölle: → burgonyapép, → derelye, → eresztett pép, → kásaétel

dögkerék: földbe ásott oszlopra vízszintesen ráhúzott, használt kocsikerék, amelyre a legelőn a pásztorok téli időben a dögöt kirakták, hogy a kutyák éjjel-nappal éberen őrködjenek a tanya körül. Reggel és este a dögkerék alatt kapták az etetéshez levágott porciót.

Dögszárítás (1924, Hortobágy, Hajdú-Bihar m.)

Pásztorkunyhó dögkerékkel (Debrecen)

Balogh István

dögtaliga: állattetemek elszállítására szolgáló, hátrabillenthető, két rúddal ellátott kétkerekű jármű. A két kerék közti tengelyen nyugvó kb. 2 m hosszú részt kemény fából készült deszkákkal fedik le. Hátsó végén egy görgő henger van, elöl egy ehhez hasonló, karral hajtható, kb. 3 m hosszú lánccal ellátott hévérszerű fahenger. Kezelője a dögös , régebben kivénhedt pásztor vagy cigány, újabban maga a legelőőr, aki amikor hírt kap arról, hogy a legelőn jószág hullott el, a dögtaligával elszállítja azt a dögtemetőhöz, ahol az esett állatot megnyúzza, majd elföldeli. Csak a Hortobágyról és a hozzá kapcsolódó legelőkről ismert, kb. az 1880-as évek óta. – Irod . Béres András: Az „esett jószág” eltakarítása a Hortobágyon és környékén (Ethn., 1964).

Varga Gyula

dögtemető: az a hely, ahová az elhullott állatot temették. Valószínűleg a 18. sz. 70-es éveiben dühöngő nagy marhavészkor hozott hatósági intézkedésre kellett első ízben a pásztoroknak a legelő félreeső részén igen nagy, mély árkot ásni s az elhullott állatokat ebbe temetni. Később hatósági intézkedés folytán a puszták elhagyottabb részein, de a faluk mellett is körülkerített, hatalmas gödröket ástak, s minden esett állatot, mésszel való fertőtlenítés mellett ebbe kellett temetni. Az elhullott állatot szekéren vagy → dögtaligán vitték a dögtemetőbe. Erre a feladatra sok helyen dögös t fogadtak, aki – amennyiben a jószág nem fertőző betegségben esett el – bizonyos fizetésért meg is nyúzta s a bőrrel elszámolt a pásztornak vagy a gazdának. – Irod . Balogh István: Marhadög és orvoslása Debrecenben a XVIII. században (Népr. Közl., 1959, 1–2. sz.); Béres András: Az „esett jószág” eltakarítása a Hortobágyon és környékén (Ethn., 1964).

Döggödör korláttal (Hortobágy)

Varga Gyula

Dömötör Sándor (Bp., 1908–): néprajzkutató, muzeológus. A szegedi tudományegy.-en szerzett néprajzból doktori oklevelet (1930). A Néprajzi Múz. gyakornoka (1931–32), a fővárosi üdülő ig.-helyettese Balatonkenesén (1935–44). A szombathelyi múz. ig.-ja, (1949–57), Bp.-en a Népművelési Intézetben osztályvezető-helyettes, majd honismereti főelőadó (1958–69). A magyar néprajz, a muzeológia, a művelődéstörténet (betyárélet, boszorkányhit) köréből vett témákkal foglalkozik. Több néprajzi művet rendezett sajtó alá múzeumi és honismereti kiadványokat szerkeszt. – F. m. Őrség (Bp., 1960).

Dömötör Tekla (Bp., 1914–): folklórkutató, tanszékvezető egyetemi tanár, a történelemtudományok doktora (1972). Középiskolai tanári oklevelet szerzett (1936). A bp.-i ELTE bölcsészettudományi kara folklór tanszékének oktatója (1953–). A népköltészet, a népszokások, a néphit, a népi színjátszás, a színháztörténet területén végez kutatásokat. Legjelentősebb munkáiban a magyar néphit, népszokások és népi színjátszás történeti rétegeit, európai összefüggéseit vizsgálja. Publikációi magyar és külföldi szakfolyóiratokban és tanulmánykötetekben jelennek meg. – F. m. Régi Magyar Vígjátékok (Bp., 1954); Régi Magyar Drámai Emlékek (Kardos Tiborral, I–II., 1960); Naptári ünnepek népi színjátszás (Bp., 1964); A népi színjátszás Európában (Bp., 1966); Magyar népszokások (Bp., 1973); A népszokások költészete (Bp., 1974).

Dömötör (Demeter) napja: (október 26.) a keleti egyház kedvelt és gyakran ábrázolt „harcos” szentjének ünnepe. Demeter (Démétriosz) a hagyomány szerint a 4. sz.-ban élt, Tesszáliában született s okt. 26-án vértanúként halt meg, mert a pogány istenek tiszteletét megtagadta. Egyik ismert keleti ábrázolása a piros lovon ülő vitéz, aki dárdájával a földön fekvő pogány katonát szúrja át. Népszerűsége a bizánci kereszténység hatásterületével és szentjeinek kultuszával függ össze. Mo.-on a 11. sz.-tól követhetjük nyomon tiszteletét. A Dukasz által adományozott korona egyik zománcképén szent Demeter katonaruhás alakja látható. Szávaszentdemeteren (Sremska Mitrovica) 1057-ben még állt a Demeter-székesegyház. A szegedi Demeter-templom a 12. sz.-ban épült. 1474-ben Mátyás király is részt vett Dömötör (Demeter) napján Szegeden az ünnepségeken. A Hortobágyon az egykori Hort faluban a 14. sz. elejéig állt a Demeterről elnevezett templom. A keleti egyház a harcosok és a pásztorok védőszentjének tekintette. Nálunk főként a pásztorélet hagyományaiban kapott helyet, amelyek különösen a nyelvterület K-i részén ismertek, a Dunántúlon hasonló funkciót az állatpatrónusok (Szent Vendel, Lénárd) töltenek be. Dömötör (Demeter) napjának megünneplése, a dömötörözés a juhászok körében nagy esemény volt, amire már jó előre készültek, a csárdában vagy pásztorháznál összejöttek, és sokszor több napon át mulattak. A lakoma rendezése sorra járt a juhászszámadók között, s a rendező számadó arra a szomszédos gulyás- és csikósszámadókat, a pusztai csőszöket, a pandúrokat is meghívta. A Kiskunságban Dömötör (Demeter) napja előtt hajtották a nyájat a város alá, s ilyenkor a juhász a nyáj őrzését átadta a gazdának, mert neki joga volt három napig mulatni. Dömötör (Demeter) napját juhászújév nek is mondták. Szegeden Dömötör (Demeter) napján – a belvárosi templom védőszentjének ünnepén – nagy népünnepélyt tartottak, amelyre a tanyai pásztorok családtagjaikkal együtt vonultak fel. Az ünnepségen részt vettek a céhek képviselői és a város vezetői is. A mise után a juhászok a plébánosnak bárányokat ajándékoztak. A plébánia udvarán a juhászgazdák főzték a paprikáshúst, a juhásznék a túróslepényt, a rétest, a bélest tálalták. Borról a város borbírái gondoskodtak. Az ételeket felszolgáló lányokat és menyecskéket a juhászlegények dudaszóval kísérték a cinterem ajtajáig. Szent Demetert néhány helyen (pl. Viss – Zemplén m.; Nádudvar – Hajdú m., Barkóság) a juhászok védőszentjeként tisztelték. A → beszorulás utáni mulatozást sok helyen juhtor nak, juhbál nak, gulyásbál nak stb. nevezték. A Demeter-nap már a 16. sz.-tól a pásztorok és a mezőgazdasági cselédek szegődtetési napja volt. A naphoz fűződő szokások még sokrétűbbek a balkáni országokban. A délszlávok a farkasok elleni védekezés időpontjának, a bulgáriai karakacsánok legeltetési és cselédszerzési határnapnak tartották, az új házasok pedig kalácsot és kenyeret vittek a templomba, majd rokonaik körében mulatoztak. – Irod . Kovács János: Szeged és népe (Szeged, 1901); Szabadfalvi József: A gazdasági év vége és az őszi pásztorünnepek (Műveltség és Hagyomány, 1964).

Manga János Szabadfalvi József

Döncőszekér: → Göncölszekér

döntés: a szőlészetben az öreg tőkék fiatalításának és egyúttal a → szőlőszaporításnak is a középkor óta ismert eljárása. Főként hegyi szőlőkben: a meszes, márgás talajú, Buda környékén, valamint a gyenge gyökérzetű fajtákat termesztő borvidékeken (Balaton-mellék, Tokaj-Hegyalja) alkalmazták az évi szőlőmunkák részeként. Azokon a területeken is előszeretettel döntöttek, ahol a fiatal szőlők hamarabb érő borát kedvelték (Sopron, Pécs, Gyöngyös). A döntés, buktatás vagy rokkantás (Erdély) munkáját az anyatőke melletti verem vagy árok ásásával kezdték, majd tavasszal kibontották a tő gyökerét, s döntőkés sel megtisztították, elvágták az oldalgyökereket. A tőkét maga alá döntötték, tőgyökerét vízszintes helyzetbe hozták, a cservessző kből a régi tőke helyére húztak egyet, s a tőke erősségétől függően egy-három vesszőt vezettek a tőkehiányok helyére. Az új tőkék alá lapátnyi istállótrágyát is raktak. A középkori → homlítás is tulajdonképpen a döntés fenti módját jelentette. – Irod . Kecskés Péter: A szőlő telepítésének hagyományos és újabb eljárásai a Mátraalján (Egri Múz. Évkve, 1968).

1. Ledöntött szőlőtőke (Heves m.) 2. Döntőkés (Heves m.)

Kecskés Péter

döntőbíró: → fogott bíró

dőre: adománygyűjtő alakoskodók neve a Csallóközben (→ adománygyűjtés, → alakoskodás). Húshagyókedden (→ farsang) nagyobb csoport legény 15–20-féle jelmezbe öltözik: női ruhába, cigánynak, katonának, koldusnak, menyasszonynak, vőlegénynek. Fejükre rossz harisnyát húznak, vagy bekormozzák, esetleg belisztezik arcukat és házról házra járnak egy-két cigány muzsikus kíséretével. Nem szívesen engedik be a dőréket a házba, mert nagy felfordulást csinálnak. Felborítják az asztalt, kormos lével „bemeszelik” a falat stb., majd néma játékukkal és táncukkal szórakoztatják a háziakat és a kíváncsiskodókat (→ pantomim). A játék közben igyekeznek a háziak figyelmét kijátszva kolbászt, szalonnát lopni. Táncukért a gazdasszonytól lisztet, szalonnát vagy tojást kapnak. Az élelmet kosárba rakják és este a kocsmában közös mulatság közben elfogyasztják. – Irod . Khin Antal: A farsangi dőrék (Magyar Figyelő, 1935); Ujváry Zoltán: Varia folkloristica (Debrecen, 1975).

„Borbély” és asszonyruhába öltözött dőre (Csölösztő, v. Pozsony m.)

A „drótostót” (dőre) beszegezi az ólat (Tejfalu, v. Pozsony m.)

Ujváry Zoltán

dörgölődzőfa: a gulyaálláson levert 2–3 m magas, combvastagságú karó, amelyhez a szarvasmarha hozzádörgölődzik (Hortobágy, Bugac, Kiskunság), hogy szőrét, bőrét tisztítsa. Ferde növésű fákat is keresnek erre a célra, hogy a jószág a hátát is dörgölhesse. A → cserénytől távol, a → járás síkabb részén is felállítják a dörgölődzőfákat (Kiskunság). A Hortobágyon a baromállás kiszemelt helyére a pásztorok egy elnyűtt tölgyvályút 50–60 cm-re függőlegesen beásnak a kemény szikes talajba, s a jószág este, amikor az állásra ér, ehhez dörzsöli a nyakát, testét. A gulyaálláson gyakran 3–4 dörgölődzőfát is felállítanak. Ha már 10–20 szarvasmarha ugyanahhoz a dörgölődzőfához hozzádörzsölődik, az oszlopon marad az állatok szaga, ezt a többi barom megérzi s mindig visszatér az oszlop köré (Hortobágy). A hortobágyi hagyomány szerint a dörgölődzőfának legelő-, területfoglaló jelentősége is volt. A dörgölődzőfa ma is jellegzetessége a hortobágyi legelőnek. Gyakran ül a csúcsán egy-egy parlagi sas, vércse vagy más nagyobb madár, s ilyenkor távolról úgy néz ki, mintha valami ’totemoszlop’ lenne. Erdős területen nincs szükség dörgölődzőfára. Ott a jószág a fák törzsét használja fel szőre, bőre tisztításához. – Irod . Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959); Gunda Béla: Significance of Ecological Factors in Herding (Acta Geographica Debrecina, tom. XIX. Ser. VII., Debrecen, 1968).

Gunda Béla

dörzsölőmalom: → kendermorzsoló henger

dráma, dramatikus szokások : → népi színjátszás

dramatikus játék: a népköltészet több szereplős, párbeszédes formájú alkotása, melyet szerepjátszással összekötve adnak elő (→ népi színjátszás), formájában hasonlít az irodalmi drámához. Gyakran irodalmi-félnépi szövegek folklorizált változata. Ide tartoznak a vallásos tárgyú úgynevezett népi → misztériumjátékok, mint a → betlehemezés, → Heródes-játékok, → paradicsomjátékok, a → Zsuzsánna-játékok, a → dúsgazdagolásnak nevezett moralitás stb. A farsangi, lakodalmi és más ünnepek alkalmából eljátszott → alakoskodások is gyakran dramatikus játékok. Gyakori a behívó forma: a színre lépő szereplő bemutatkozik, majd behívja a következő szereplőt. Hazánkban többnyire valamely népszokás keretében kerülnek előadásra, néha azonban alkalmi színjátszó társulatok is alakulhatnak: ilyenek voltak az I. világháború előtt a bányász-színjátszó társulatok. – Szokásokhoz nem kötött dramatikus játékot adtak elő a hivatásos és félhivatásos vásári komédiások, → bábjátékosok, → árnyjátékosok is. Felépítésük gyakran a vetélkedő játék formáját veszi fel: a szemben álló erőket egyének vagy csoportok képviselik, akik történeti köntösben is megjelenhetnek vagy megszemélyesített allegóriák lépnek színpadra. Gyakori a bírósági tárgyalás forma is. Máskor nincs konfliktusos cselekmény, hanem egy egyén, csoport vagy foglalkozás nevetségesnek tartott vonásait utánozzák vagy valamely érdekes, emlékezetes megtörtént eseményt elevenítenek meg szerepjátszás segítségével (→ betyárjátékok). – Irod . Ortutay Gyula: Kérdőív betlehemes játékok gyűjtéséhez (Ethn., 1956); Ujváry Zoltán: Egy farsangi játék funkciójának kérdéséhez (Ethn., 1957); Kardos Tibor–Dömötör Tekla: Régi magyar drámai emlékek (I–II., Bp., 1960); Ujváry Zoltán: Az átadás-átvétel és a funkció kérdései egy népszokásban (Műveltség és Hagyomány, 1961); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Székely György: Színjátéktípusok dramaturgiája (Bp., 1965).

Dömötör Tekla

dramatikus táncok: azok a pantomimikus táncjátékok és jelenetek, melyekben a zene, a tánc és gesztus a megjelenítés és ábrázolás eszközei. Ilyen pantomimikus táncok a pásztortánc-kultúrában gyökerező → disznóölő tánc, → Oláh leány tánca, → Savanyó-játék, a „memento mori”-szerű → Bene Vendel tánca, valamint a nyírségi lakodalmakban a részegséget és kijózanodást megelevenítő jelenet. Néhány → állatutánzó táncunk is ilyen pantomimikus jelenet, így a bekölcei → rókatánc, amelyben az elfogott tyúkkal játszó rókát alakítja a táncos, és sapka jelképezi a tyúkot. Továbbá az állatok párzását utánzó vérteskethelyi rókatánc és a nagyvázsonyi → nyúltánc. A dramatikus táncok közé soroljuk a népi színjátszásban az ábrázolást és a cselekmény bonyolítását szolgáló táncjeleneteket, táncbetéteket is (→ betlehemes pásztortánc, → tréfás verbuválás) s tágabb értelemben az egyes szokásokban bizonyos mértékig dramatikus funkciót betöltő → rituális táncokat. A táncjátékokon, dramatikus funkciójú táncokon kívül egyes tánctípusok is őriznek pantomimikus elemeket, mozzanatokat. A cigányok küzdelmet megelevenítő, párbajszerű → botolójában ilyen a találatot vagy támadó szándékot kifelező mimika (Nyírvasvári), a → cigánytáncban és → medvetáncban pedig az obszcén részletek. S ugyancsak a táncba szőtt pantomim a páros cigánytáncban (Tiszaigar) a mosakodás és borotválkozás, a gyimesi → féloláhosban pedig a mesterségutánzás gesztusai. Pantomimikus elemeket és vonásokat őriznek a páros táncok csalogatós formulái is (→ csalogatás) – Irod . Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Varga Gyula: Játékos dramatikus táncok Biharban (Tánctud. Tanulm., 1958); Wolfram, R.: Volksmusik Südosteuropas (München, 1966); Pesovár Ernő: Két táncpantomim (Bene Vendel tánca és Savanyó játék) (Táncműv. Ért., 1968, 1. sz.); Pesovár Ferenc: Az elveszett juhait sirató pásztor története (Újabb adatok egy táncpantomim elterjedéséhez) (Táncműv. Ért., 1969, 2. sz.).

Pesovár Ernő

dránica, fatégla, gránica : tölgy- vagy fenyőfából hasított, 30–80 cm hosszú, 10–30 cm széles, 1–2 cm vastag tetőfedő deszkalap. A dránicát a → zsindelytől az különbözteti meg, hogy nagyobb méretű, vastagsága minden részében nagyjából azonos, és nincs hornyolva. Faszögekkel szegelték fel sorban a tetőlécekre úgy, hogy a sorok egymást fedjék. ÉK-Mo.-on és Erdélyben alkalmazták, elsősorban gazdasági épületeket, szórványosan lakóházakat fedtek vele. Udvarhely megye egyes vidékein fatégla a neve. – Irod . Oroszhegyi Mihály: Az fenyőfanak hasznos voltáról, és az sendely tsinalóknak kellemetes és hasznos munkajokról való História (H. n., 1656); Nagy Jenő: Zsindelyfaragás a kalotaszegi Magyarvalkón (Erdélyi Múz., 1944); Molnár István: A hazai zsindelyfaragás térbeli-, időbeni alakulásának egykori és mai termelési sajátosságainak néhány vonása (A Székelykeresztúri Múz. jubileumi évkve, Csíkszereda, 1974).

Füzes Endre

dranka: → esztrenga

Drávaköz: a Dráva és a Duna közötti területnek elsősorban a tudományos irodalomban használt megnevezése, a → Hegyalja és → Drávaszög szinonimája.

Filep Antal

Dráva mente: a Dráva ártérszéli, ártéri településeinek láncolatát jelölő tájnév Somogy és Baranya m.-k területén. A honfoglalástól megtelepült magyarság között helyenként nagyobb szigetekben megmaradt a szláv lakosság s az Árpád-kor folyamán megmagyarosodott. A Dráva mente középkori lakossága a hódoltság idején viszonylagos természeti földrajzi védettsége ellenére is erősen megcsappant. Jelentős horvát népessége újkori betelepüléssel keletkezett. Az itteni horvátokat a környéken tót oknak nevezték. Magyarsága korábban a baranyai, DK-dunántúli népességgel tartott kapcsolatot, nyelvjárási sajátságaik is erre vallanak. A Dráva vízrendezésének befejezetlensége miatt a vízi életmód emlékei elevenebben éltek, mint más folyó mentén. Az I. világháború végéig jelentékeny kereskedelem folyt a Dráva mentén Szlavónia lakosságával.

Filep Antal

Drávaszög: Baranya m. déli, 1918 óta részben Jugoszláviához tartozó területének újabb, a szakirodalomban felbukkanó neve, Gönyey Sándor használta először. Élő népi neve: → Hegyalja. – Irod . Gönyey Sándor: A Drávaszög néprajzi elkülönítése (Pécsi Városi Múz. Ért.-je, 1942); Penavin Olga: A jugoszláviai Baranya magyar tájnyelvi atlasza (Újvidék, 1969); Katona Imre: Sárkányölő ikertestvérek (Újvidék, 1972); Baranyai Júlia: Vízbe vesző nyomok (Újvidék, 1976).

Vörösmart (v. Baranya m.)

Utcarészlet (Csuza, v. Baranya m.)

Kopács (v. Baranya m.)

Filep Antal

drávaszögi hímzések: a Drávaszög községeinek a → sárközi főkötőkkel rokon jellegzetes főkötőhímzései. A drávaszögi hímzéseket is fekete muszlinon varrták fehér fonallal; a minták nagyobbak, a sárközihez képest szinte elnagyoltak. Előképeik → aranyhímzések is lehettek. Ellentétben a sárközivel, itt kisebb díszítmény jut a főkötő elejére, a nagyobb a kontyot borítja. → Laposöltéssel, nyolcas öltés sel, → huroköltéssel, → láncöltéssorral, → száröltéssel, → keresztöltéssel és → Margit-öltéssel varrták. A nagy rozetták közepét keresztekkel és a pókolásra emlékeztető laza öltésekkel töltötték ki. A főminta a főkötő kontyot borító hátsó lapjához igazodik, melyet két szimmetrikus félre tagolnak: egyik fél tükörképe a másiknak. Néha csipkesor választja el őket, máskor egybe szerkesztettek. Akad madaras, rákos minta is, de a legtöbb rozettákból, gránátalmákból, tulipánokból és leveles ágakból áll. A minták java mozgalmas, amit a kevés díszítőelem változó állásban, világos, egyértelmű kompozíció szerinti elrendezésével érnek el. – Irod . Gönyey Sándor: Drávaszögi hímzések (Bp., 1944).

1. Főkötő hátsó fele rákos mintával (19. sz. vége)

2. A rákos minta kinagyított képe

3. Főkötő hátsó fele virágtöves mintával (19. sz. vége)

4. A virágtöves minta kinagyított képe. Bp. Néprajzi Múzeum

1. Főkötő oldalról, virágtöves ábrázolással (19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum.

2. Hímzés főkötő hátsó feléről (19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum.

3. Hímzés főkötő hátsó feléről (19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum.

4. Főkötő hátsó fele Bp. Néprajzi Múzeum.

Fél Edit

drótos: szlovák vándoriparos ( drotari ), aki főleg eltörött cserépedények javításával, drótozásával foglalkozott. Az értékesebb fazekaskészítményt, keménycserepet a vándorló drótos előre is összedrótozta. Munkájához fekete vashuzalt vagy sárgarézdrótot használt. Leghíresebbek voltak a trencséni, abaúji drótosok, akik az egész Alföldet bejárták. A rendszeresen megjelenő drótos a magyar falvak és városok jól ismert, megszokott alakja volt. A századforduló után a bádogedény térhódításával az eredeti drótos foglalkozás fokozatosan megszűnt. Azóta a drótosok a kilyukadt bádogedények foltozásával foglalkoznak. A drótos rendszerint kerékpáron közlekedik, hátán faládában hordja a szerszámokat és a bádogot. Legfontosabb szerszámai: a kalapácsok, fogók, szegecsek, csiriz. A falvakban rendszerint elnyújtott „Fazikat fodoooozz!” kiáltással hívja fel magára a figyelmet. Ma Mo.-on a leghíresebb drótosok az Abaúj megyei Háromhuta községben élnek. Edényfoltozással nemcsak a szlovák ajkú drótosok, hanem sokszor vándorcigányok is – házalási engedéllyel vagy anélkül – foglalkoznak. – Irod . Matter János: A csurgói ev. ref. főgymnasium értesítője (Csurgó, 1899); Pranda, A.: O súèasnom stave slovenského drotárstva (Bratislava, 1957); Petercsák Tivadar: Vándoriparosok a Zempléni-hegységben (Ethn., 1973).

Kiskutai drótos fa hátibatyuja (Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

1. Drótos fazekat foltoz (Kishuta, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

2. Vándor drótos munka közben

3. Bandukoló drótos a nyírgyulaji utcán (Szabolcs-Szatmár m.)

4. A kiálló két drótvéget harapófogóval többször megcsavarják, fölösleges részét levágják

5. Bádogfolttal javított és használhatóvá tett fazék

6. Drótos munka közben

7. Masinás fazék fonása: fűrészfog és zegzugos kombinációjú hosszanti és spirálrendszerű keresztkötés

Drótos szerszámai: 1. lemezvágó olló 2. kalapács 3. ár 4. kézi üllő 5. csípőfogó 6. harapófogó 7. lyukasztó 8. hidegvágó

Bodgál Ferenc

drusza: (Székelyföldön: is) ját : 1 . az azonos keresztnevűek nevezik egymást ezen a néven. Ismert durasza, duruca elnevezése is. – 2 . tágabb értelemben előfordul „barát”, „cimbora” jelentésben is. A kifejezés a 18. sz. óta ismert, de a szó eredete még nincs felderítve.

Tárkány Szücs Ernő

druzsbatánc: a lakodalmi → vőfélytánc változata Pest és Nógrád megyében. (→ még: pajtástánc)

dualisztikus eredetmagyarázó monda: epikus néphagyomány, amely azt a gondolatot fejezi ki, hogy a teremtés két ellentétes erő együttműködésének az eredménye. Ezt a két teremtő erőt az Isten és az ördög személyesíti meg. Kettőjük közül az ördög áll közelebb a formálandó anyaghoz, Isten csak az utasítást, a szellemi irányítást adja (→ világ teremtéséről szóló monda). Az ördög hatásköre nem is terjed túl az anyagon, életet nem tud adni (→ ember teremtése). Jelentős számú mondában utánozni kívánja Isten teremtő tevékenységét, de működése vagy sikertelen lesz, vagy pedig valamilyen kártékony lényt teremt hasznos helyett (→ légy teremtése, a), más alkalommal pedig csupán a formai imitáció sikerül, de az sem tökéletesen (Isten lovat és tehenet teremtett, az ördög utánozni akarta, de az ő teremtménye se ló nem lett, se tehén, hanem bivaly). Az ördög szerepe a dualisztikus eredetmagyarázó mondákban mindig negatív Isten teremtésével szemben, még a közös tevékenység alkalmával is. Az ördögtől származtatják a mondák a világon létező valamennyi rosszat: a betegséget, a dohányt, a kártyázást, puskát, verekedést, a szeszes italokat, kártékony állatokat stb. A dualisztikus eredetmagyarázó mondák keletkezése érdekes tudományos problémákat tár fel. A dualisztikus vallási koncepció a tételes vallásoknak is sajátja. Pl. az iráni Aveszta (i. e. 3. sz.) tartalmazta a jó és rossz princípiumok szembenállásának tanát (Ormuzd és Ahrimán), majd ez átkerül a zsidó és a keresztény vallásba is. A keresztény egyházból a középkorban kivált bogumil eretnekség a dualista tanoknak gazdag tárháza lett. A bogumilok hatására Balkán-szerte elterjedtek a dualisztikus hitelveken alapuló, legendákat tartalmazó apokrif evangéliumok s egyéb szent szövegek. Azoknak a népeknek a folklórja, amelyek a bogumilizmussal valamilyen kapcsolatban voltak, ily módon dualisztikus mondákban igen gazdag. Maguknak a dualisztikus mondáknak az útját Dragomanov úgy állapította meg, hogy mindenképpen iráni nyelvterületen keletkeztek, innen egyfelől a Kaukázuson át Bulgáriába, másfelől Közép-Ázsiába kerültek, itt őrződtek meg a legteljesebb formában, majd továbbjutottak orosz nyelvterületre. A magyar folklór ide vonatkozó anyaga eredetkérdésének tisztázása nem történt meg. A magyar dualisztikus eredetmagyarázó mondák rokonsága szembeszökő egyfelől a balkáni népek hasonló hagyományaival, másfelől a balti népek, valamint a vogulok, osztjákok és zürjének teremtésére vonatkozó hagyományaival. (→ még: démiurgosz) – Irod . Kálmány Lajos: Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban (Szeged, 1893); Dähnhardt, O.: Natursagen (I., Leipzig–Berlin, 1907); Ivanov, J.: Bogomilszkije knyigi i legendi (Szofia, 1925); Bianchi, U.: Il dualismo religio (Roma, 1958); Dragomanov, M. P.: Notes on the Slavic Religio-Ethnical Legends: The dualistic creation of the World (Indiana University Publications, Russian and East European Series, Vol. 23. Bloomington, 1961); Istoria literaturii Române I. Folclorul, literatura românã în perioada feudalã (1400–1780) (Szerk. Pop, M. etc., Bucureºti, 1964); Lixfeld, Hannjost: Der dualistische Schöpfungsschwank von Gottes und des Teufels Herde. (Thompson K 483.) Volksüberlieferung (Hrg. Harkort, Fr., Peeters, K. C., Wildhaber, R., Göttingen, 1968).

Nagy Ilona

duc: → kalács

duci: szűk derekú, rövid, hátul fodros női bársony ujjas (Püspökbogád).

duda: két vagy több nyelvsípból álló több szólamú hangszer, melynek sípjait szájjal vagy fújtatóval felfújt tömlő segítségével szólaltatják meg. Számos elnevezése ismert: gajd, tömlősíp, bőrduda, kutyaduda, kecskeduda . A magyar duda sípjai egyszerű ún. rácsapó nyelvsípok. Fő részei: a birka-, kecske- vagy kutyabőrből, ritkábban csikó- vagy borjúbőrből készült tömlő , a dudafej, a kettős síp , a bordó és az emlő , ill. fújtató . – A jobb első lábcsonkba a duda emlőjét vagy fújtatóját, a bal lábcsonkba a duda bordósípját, a bőr nyaki nyílásába pedig – arra a helyre, ahol eredetileg is az állat feje volt – a dudafej et kötik bele. A fából faragott dudafej kecske-, kos- vagy emberfej formájú. A dudafej derékszögű furatán át jut a levegő a tömlőből a fej szájrészébe csaposan illeszkedő kettős sípba. A kettős síp – „sípszár”, „billegető” – a duda legfontosabb része. Az egyik – rendszerint a bal kéz felőli – sípon elöl 5 nagyobb és 1 kisebb hangképző nyílás látható. Ez a dallamsíp vagy „prím”. A dallamsíp felső végénél mogyorónyi kiemelkedésen levő kis hangképző nyílással – a „bolhalyukkal” – átellenben a síp hátsó oldalán is van egy normális nagyságú hangképző nyílás, amelyet a játékos a hüvelykujjával működtet. A dallamsíp alsó végnyílása fölött, a sípszár külső oldalán 5×20 mm-nyi méretű hosszúkás téglalap alakú nyílás van; ennek nagyságát a szélére ragasztott viasszal szabályozni lehet s ezáltal bizonyos mértékig mélyíteni vagy magasítani a dallamsíp alaphangját. Neve „oldallyuk”, „váltólyuk” vagy „stimmlyuk”. – A kettős síp vele egybeépített második sípjának, a kontrasípnak egyetlen hangképző nyílása van. A kontrasíp alsó végéhez hosszabbító is csatlakozik (csapszerkezettel), amelynek formája szerint „pipa”, „pipka” vagy „csikó” a neve. – A dudát megszólaltató klarinételvű fúvókák nádból vagy bodzafából készülnek. A Szeged környéki dudákon azonban gyakori az ún. heteroglotta fúvóka: fémcsövecskére cérnatekeréssel kötik rá a külön készült bodzafa vagy nád nyelv et. – A duda bordószárának hosszúsága 7–800 mm. Több darabból, csapszerkezettel állítják össze, a csapok széjjelebb húzásával, ill. összetolásával lehet hangolni. A Szeged környéki dudák bordója trombitaszerűen hajlított rézcsőből készült, vagy ha fából készítették, a cső részleteit a trombitaformának megfelelően egymás mellé csapolták. – A duda emlő je – „fúvóka”, „höppentyűje” – amelyen keresztül a tömlőt felfújják, rövid facső, a tömlő belsejében levő végén bőrszeleppel. Van ún. fújtatós duda is, amelynek levegővel való táplálását a jobb karral működtetett kis fújtatóval (a kovácsfújtatóhoz hasonló szerkezet) végzik; ilyenek többségükben a Szeged környékiek. – A duda dallam- és kontrasípjának hangja leginkább az oboáéhoz hasonlít, de annál élesebb; a bordó hangja pedig leginkább a fagottra emlékeztet. A dallamsíp alaphangja a mo.-i dudákon f’ és b’ között van. A fedett kontrasíp tiszta kvarttal, a bordó két oktávval mélyebb a dallamsíp alaphangjánál. – A dallamsíp hangterjedelme egy oktáv, hangsora mixolid vagy közönséges dúr. – Figyelemre méltó, hogy a dudások többsége nem mindjárt dudán, hanem rendszerint előbb furulyán tanul meg játszani. A gyakori trilla, előke, mordent ugyanúgy jellemzője a dudajátéknak, mint a furulyajátéknak. A duda-staccató k viszont főleg annak a következményei, hogy a dudás nem közvetlenül szájjal fújja hangszerét. A jellegzetesen sikító dudaelőkét a játékos a hüvelykujjal kezelt 6. lyukon („sikajtólyuk”-nak is nevezik) szólaltatja meg. A bolhalyuknak, mint azt egyik neve is mutatja („cifrázólyuk”), a dallam díszítésében van megkülönböztetett szerepe. – A kontrasíp egyetlen hangképző nyílásának a dallamhangok egymástól való elválasztásában betöltött szerepén kívül önálló szerepe is van: a játékos játék közben többé-kevésbé a dallam tempójához és ritmusához alkalmazva nyitja és zárja egyéni hajlama és képessége szerint. A duda régebbi országos népszerűségét bizonyítja a rengeteg dudanóta . Ezek általában közönséges páros ütemű, tánctempójú népdalok; általában nem lépnek túl az oktáv terjedelmen, hangsoruk többnyire dúr jellegű, egyszerű ritmusúak; az újabb stílusú magyar népdalra oly jellemző pontozást is kerülik, negyed és nyolcad értékekből álló egyenletes ritmusegységekből épülnek. A hagyományos duda-repertoárba tartozik a dudanóták mellett az ún. aprája : egy-két ütemes motívum ismételgetése, amit a dudás a dudanótákhoz közjáték- és utójátékként játszik. – Dudálni felnőtt férfiak szoktak, nők soha. A hangszer művelői többnyire pásztorok, közülük is elsősorban juhászok és kanászok. A szegényebb néprétegek – zsellérek, cselédek, kubikosok, pásztorok – között az 1900-as évek elején még lakodalmak, farsangi táncok is voltak dudával. – A dudás nem mindig egymaga játszott, hanem – leginkább az Alföldön – kettesben is: a dallamot hegedű vagy klarinét is játszotta. – A dudának Európa-szerte, Ázsiában és É-Afrikában rengeteg változata van. A Balkánon és K-Európa egyes pontjain (pl. a cseremiszeknél) ma is használják népi hangszerként, de általában kiveszőben van. Napjainkban – magyar nyelvterületszerte is egy-két kiöregedett dudással – a dudát a magyar néphagyományból kipusztultnak tekinthetjük. – A legkorábbi mo.-i dudaábrázolás a 15. sz.-ból való, egy Corvin-kódex keretdíszén található. A 16. sz.-ban Ny-Európában is ismerték a magyar dudásokat. A magyar hangszeres tánczene legkorábbi írott emlékeiben, a 16. sz.-ban külföldön megjelent Ungarischer Tantz, Hayducky, Ungarescha című kottákban világosan ráismerünk a magyar paraszti dudajáték századunkban még megfigyelt jellegzetességeire. – A 17. sz.-i magyar főúri hangszeres zenében előkelő helye volt a dudának, mint akkor nemcsak Mo.-on, hanem Európa-szerte divatos hangszernek. Egymagában is, együttesben is használták. Hegedűvel együtt való szerepeltetése gyakori volt. A hegedű mellett a duda kísérő, alátámasztó szerepet töltött be. E két hangszer együttesét részben a mai cigányzenekarok elődjének tekintjük. – Irod . Baines, Anthony: Bagpipes (Oxford, 1960); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967); Manga János: Magyar duda – magyar dudások a XIX–XX. sz.-ban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, I., Bp., 1968).

Palóc duda

Duda

Dudafej

Dudafej

Dudasípszár menyecskefejjel

Dudafej A felső Szegedről, az alsó Délmagyarországról. Mindegyik Móra Ferenc Múzeum, Szeged

Sárosi Bálint

dudabál: a spontán → táncalkalmak egyik változata. Elnevezését a tánc kísérőzenéjét szolgáltató hangszerről, a dudáról kapta. A 19. sz.-ban még népszerű dudások a századforduló táján fokozatosan kiszorultak a falusiak táncmulatságaiból, és később egyes vidékeken már csak a gyermekek farsangi táncain (→ gyermekbál) muzsikáltak. E gyermektáncok a hangszer végleges kiszorulása után is esetenként megőrizték a dudabál, duda , kutyaduda (Ny-i palócság, Galga völgye) elnevezésüket. – Irod . Martin György: Bag táncai és táncélete (Bp, 1955); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Gönyey Sándor: Tánctanulás falun (Tánctud. Tanulm., Bp., 1958).

Pesovár Ferenc

dudanóta: → duda

dudaritmus: → ritmus

dudi: → földfesték, → mezőtúri kerámia, → sárközi kerámia, → sárospataki kerámia

dudva: → tőzeg

dugászás, duga : a hegyi patakok elgátolásával („dugásával”) gyakorolt → rekesztőhalászati mód. Az anyamederből kiinduló mellékmedret ásnak, majd gátat emelve az új mederbe terelik a vizet. Ha az elgátolt régi mederben elfogy a víz, a vergődő halak puszta kézzel megfoghatók. A zsákmány felszedése után az ásott medret gátolják el, s szedik fel a víz nélkül maradt halakat. A dugászást tehát időről időre megismétlik, így az egyszer kiásott meder mindaddig használható, amíg a halak meg nem érzik a veszedelmet. A dugászást a Székelyföldről részletesen ismerjük ( duga ), de szórványosan az ország más vidékén is alkalmazták a víz elvezetésének hasonló módját, hogy a szárazra kerülő halakat kézzel megfoghassák. – Irod . Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Bátky Zsigmond: Egy-két szó a duga halászómód kaukázusi és magyar analógiájához (Ethn., 1905); Grétsy László: A székely duga és családja (Magy. Nyelv, 1959).

Szilágyi Miklós

Dugonics András (Szeged, 1740–Szeged, 1818): író, kegyesrendi szerzetes, a pesti egy.-en a matematika tanára. Papi és tanári működése során megfordult az ország különböző vidékein, tanulmányozta a népnyelvet, közmondásokat gyűjtött. Ez utóbbi gyűjteménye csak halála után jelent meg. A nemesi ellenállás és a nemesi nemzeti mozgalom irodalmi képviselője volt, korának legünnepeltebb írója. Szeged vidékének ízes nyelvét és életét örökítette meg művében közmondásokkal teletűzdelve. – F. m. Magyar példabeszédek és jeles mondások (I–II., Szeged, 1820); Följegyzései (Sajtó alá rendezte ifj. Szinnyei J. Bp., 1883). – Irod . Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (Bp., 1927); Kordé Imre: A XVIII. századi Szeged és folklorisztikus elemek az Etelkában (D. A. regényében) (Szeged, 1961).

Dugonics András

Tátrai Zsuzsanna

dugós horog: → kecsegehorog

duláb: a legnagyobb, legvastagabb, faragatlan fenyőgerendákból, ill. szálakból összerótt → tutaj, amelynek a hossza 8–10 öl volt. A szálfákat úgy válogatták össze, hogy azok vékonyabb vége 12–18 hüvelyk átmérőjű legyen. Egy → fertálytutajba ezért 4–8 szálfánál többet nem kötöttek. Ezt a tutajt a → superok vagy hajóács ok vásárolták, és ez volt az egyetlen tutaj, amelyet a tutajkereskedelem virágkorában nem terheltek meg semmivel.

K. Kovács László

dulandlé <fr. tulle anglais ’angol tüll’ szóból>: nagyméretű, szegletes fehér tüllkendő, mely a → kalotaszegi viseletben az új asszonyok ünnepi öltözetéhez tartozik. Átlósan összehajtva viselik. Az új asszony hajára színesen kivarrt, islógtól, fényes papírtól csillogó recefőkötő és hasonló díszű homlokkötő kerül, a dulandlét ezek fölé borítják. Két rövidebb sarkát az áll alatt tekerik körül lazán és vetik hátra. Másik két egymást fedő sarka a → muszuj aljáig is leér. Szélét és hátul lecsüngő sarkait rendesen piros gyapjúszállal, aranycsipkével és islóggal díszítik. Vannak több színű gyapjúfonallal, felnagyított mintákkal kihímzett dulandlék is. A dulandlé az új asszonyok viseletében országszerte ismert kisebb vagy nagyobb fátyolkendő egyik változata éppúgy, mint a sárközi tekerődző → bíbor, a kisalföldi fidel , a turai fátyol stb. – Irod . Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I., Bp., 1907); Nagy Jenő: A kalotaszegi magyar népi öltözet (Bukarest, 1957).

Dulandlé Fiatalasszony fején dulandléval. Kalotaszentkirály (v. Kolozs m.).

Tüllkendők, „dulandlék“ hímzett sarkai. Kalotaszeg. Néprajzi Múzeum, Budapest

Fél Edit Hofer Tamás

dunai bolgárok: → bolgárok

Dunamellék: 1 . A Duna keleti partját szegélyező mély fekvésű síkterület történeti tájneve. Északi része a → Kiskunság területéhez tartozik, déli fele a → Kalocsai Sárköz. Középső része a Pest megyébe beolvadt régi Solt vármegye (korábban Fejér m. tartozéka) központi területe volt. A honfoglalás óta megtelepült vidék. A középkorban fejlett kultúrájú táj. A hódoltság után erősen megfogyatkozott népessége néhány reliktumban húzódott meg (Ócsa, Dömsöd, Dunapataj, Danavecse, Uszod, Fajsz stb.). Újratelepülése során a magyar betelepülők mellett kisebb számú szlovák, német, délszláv telepeseket is kapott. A legutóbbi időkig az Alföld archaikusabb tájai közé tartozott. – 2. A Dunamelléki megjelölést a fenti területet is magában foglalva a ref. egyházigazgatás a mai Pest, Bács-Kiskun, Fejér, Tolna, Baranya, részben Somogy megyék területére kiterjedő egyházkerülete nevében is használja, amely a korábbi tájnév emléke. – Irod . Földváry László: Adalékok a dunamelléki ev. ref. egyházkerület történetéhez (Bp., 1898); Erdei Ferenc: Futóhomok (Bp., 1937); Máté Elek: A Dunamellék (Prot. Szle, 1943).

Filep Antal

Duna menti bútor: → bajai bútor, → faddi bútor, → kalocsai bútor, → komáromi bútor, → sárközi bútor, → szekszárdi bútor, → váraljai bútor

Dunántúl: a Duna vonalától D-re és Ny-ra eső, az Alpok keleti nyúlványai és a Mura, valamint a Dráva által határolt nagytáj. A Dunántúl legkorábbi tájneveink közé tartozik. Természetföldrajzilag, vízrajzilag rendkívül tagolt, sokarcú táj. A közvéleményben elterjedt felfogással szemben történeti és néprajzi határait szűkebben kell megvonni, mivel az egykori Moson, Győr, Komárom m.-k teljes egészükben, Sopron m.-nek pedig É–ÉK-i, K-i fele (→ Hanság, → Rábaköz) a Dunától É-ra fekvő alföldi jellegű területekkel alkottak – társadalmi fejlődésüket, kultúrájukat tekintve – egységes arculatú tájat (→ Kisalföld). A Dunántúl a honfoglalás óta a magyarság egyik legfontosabb településterülete, Mo. legsűrűbben megült vidéke. A honfoglaló magyarság megtelepedése idején a Dunántúlon néhány helyen megtalálta az ókori Pannonia folytonosan lakott települését. Több helyütt frank hatalom alatt élő szláv közösségekkel, valamint jelentékeny tömegben avarokkal került érintkezésbe az itt letelepedő magyar nép. A DNy-Dunántúlon kisebb német (bajor) jellegű csoportok jelenlétével is kell számolnunk. E közösségekben a kereszténység már tisztes hagyományokkal rendelkezett. Ezek a csoportok tarthatták fenn és örökítették át a paraszti gazdálkodásunk életében máig szerepet játszó dunántúli szőlőművelés ókori hagyományait is. A feudalizálódó magyar állam nagyon sok fontos állami, vallási és kulturális központja a területén alakult ki (Székesfehérvár, Esztergom, Pécs, Veszprém, Győr, Pannonhalma stb.). Településhálózata meglehetősen kiegyenlítetten fejlődött, bár a Ny-Dunántúl számos esetben szenvedett osztrák, cseh betörésektől, s ez a határsáv német nemzetiségének fokozatos feltöltését indította meg a 13. sz.-tól folyamatosan (pl. mosoni heidebauerek ). Az Árpád-korban meginduló városi fejlődés jelentékenyebb számban vonzotta a latinusok at (vallonok, olaszok), akiket később németek is követtek. A török a Közép-, D- és K-Dunántúlt nagyon erősen elpusztította, de Ny-Dunántúl jelentős részét is érintették a hadműveletek. A törökök elől menekülő magyarok a középkori nyelvjárási és néprajzi képet áttelepüléseikkel mozaikszerűvé tették. A magyar menekülőkkel egy időben → horvátok, gradistyei horvátok települtek le a Ny-Dunántúlon. A K-Dunántúlon a szerbek is jelentős telepeket mondhattak magukénak. A 17. sz. végén, főként a 18. sz. folyamán különböző eredetű német csoportok érkeztek, amelyek részben újra föllendülésnek induló városaiban, részben falvaiban rendezték be otthonaikat, sokszor a telepítőktől kapott vagy kiharcolt jelentékeny szabadalmak birtokában. A zárt lakatlan vagy alig lakott erdővidékeken szlovákokat telepítettek uradalmak. Dunántúl népe a reformáció időszakában részben az ev. egyházhoz – amelynek bázisterületévé a Ny-Dunántúl vált –, részben a ref. egyházhoz, ill. az unit. egyházhoz – akik főként a D-Dunántúlon voltak otthonosak – csatlakozott. Noha a felszabadító háborúk előtt megkezdődött a rekatolizáció szervező munkája, a török kiűzését követően állami, katonai eszközöket is széleskörűen felhasználtak, aminek következtében a helyi lakosság részben elvándorolt. Így tudták felszámolni a dunántúli unit. gyülekezeteket is. A felszabadulást követően viszont a német, szlovák nemzetiségű betelepülők között szép számmal jöttek ev. és ref. hívek is. Az önálló jugoszláv állam kialakulását követően jelentékeny számban költöztek el (optáltak) a délszláv lakosság köréből. A II. világháborút követően nemzetközi rendelkezések alapján nagyszámú német lakost telepítettek át Németo.-ba, helyükre részben a Bukovinából visszatelepített magyarok (→ bukovinai székelyek), részben Szlovákiából kitelepített magyarok kerültek, hazai eredetű agrárproletár, szegényparaszt telepesekkel együtt. – A Dunántúl társadalmi fejlődését kiegyenlítettség jellemezte. Az egységesülő jobbágyság mellett jelentékeny létszámú szabadalmas és kisnemesi közösségek is megőrződtek. Jobbágyparasztságának polgárosulása korán megindult, azonban korántsem rétegződött olyan élesen, mint pl. az alföldi megyéké, és a jobbágyparasztság kevésbé tudott függetlenülni a földesúri hatalomtól, mint az alföldi mezővárosok társadalma. A Dunántúl paraszti műveltségét, kultúráját a sajátos helyzetű fejlődés következményeként a viszonylagosan kedvező anyagi helyzetből fakadó polgárosuló igényesség s egyben erősebb hagyományérzés, enyhe konzervativizmus jellemezte. A paraszti tömegek különleges helyzetű, kultúrájú világa alakult ki a majorsági gazdálkodást folytató uradalmak alkalmazottai, később pedig az uradalmak cselédsége körében. Elsősorban a latifundiumok fojtó világa felelős ezért, hogy a Dunántúl parasztsága évszázadok óta erősen korlátozva volt fejlődésében. Ez az oka, hogy népének viszonylagos jóléte és polgárosuló kultúrája ellenére jelentékeny számban kellett földjéről kivándorolnia (pl. Szlavóniába), vagy életszintjük fenntartása érdekében kénytelenek voltak az egyke önpusztító eszközéhez folyamodni. – Irod . Sebestyén Gyula: Dunántúli gyűjtés (Bp., 1906); Malonyay Dezső: A balatonvidéki magyar pásztornép művészete (Bp., 1912); Malonyay Dezső: A dunántúli magyar nép művészete (Veszprém, Zala, Somogy, Tolna) (Bp., 1912); Kogutowitz Károly: Dunántúl és Kisalföld írásban és képben (Bp., 1930, 1936).

Filep Antal

dunántúli bútor: helyi stílusa már korán kialakult. Jól felismerhető egyedi jegyeket mutató központra utal egy 15. és egy 16. sz.-i említés „bakonyi szekrény”-ről. A dunántúli bútor fontosabb csoportjai: 1 . ácsolt láda . A 14. sz.-tól kimutatható a parasztságnál való elterjedtsége. Legjelentősebb a baranyai, somogyi → ácsolt láda ( szökröny ), amely alacsony, zömök formájú, háztető alakú fedéllel, ennek 4 sarkán egy-egy szarv ( bibó ) áll. A mo.-i ácsolt ládák közt ez hasonlít legjobban az antik előképekre. Geometrikus, hornyolóval → vésett díszítése nagyvonalú, vagy tisztán egyenesekből, vagy körmotívumokból is áll; jellemzők a többszörös körgyűrűbe foglalt → rozetták. Növényi festékkel, vörös alapon feketével színezett, a 19. sz. végi, kései példányai enyves- és olajfestékkel tarkán pingáltak (→ bútorfestés). Készítése a századfordulóra apadt el. – A göcsej-őrségi ácsolt ládák között vannak az előbbiekhez hasonló felépítésű, nyeregtetős, bár azoknál testesebb példányok, erőteljes szarvakkal. Más itteni darabok lapos tetejűek, szarv nélküliek. Vésett díszük egyszerűbb, fekete alapon egyenes vonalakból összetett. Ennek a típusnak a készítése a 19. sz. közepén szűnt meg. Az osztrák szakirodalom ezt a Szlavóniában és Stájero. keleti felében is megtalálható típust nevezi pannóniai nak. – 2 . Lécvázas bútorok . Többfelé a 20. sz.-ig általános a gyékénnyel, szalmával, csuhéval bekötött → szék, → karosszék, → dikó. Az ormánsági szék nek fő díszét az ékrovásszerűen faragott támlapillérek adják, a ménfőcsanaki (Győr) szék félének és dikó nak az ülése aprólékosan kötött, változatos mintázatú. A csak helyi igényt ellátó, díszesen faragott és bekötött székekkel ellentétben a baranyai német háziiparosok egyszerű, esztergált vázas bekötött székei ( sváb szék ) vásározás révén nagy területen elterjedtek. – 3 . Félkörös ülésű karosszék . Legjelesebb változatai a Dunántúlról ismertek ( karosszék , → fonószék, → szülőszék). – 4 . Festett fenyőfa bútor . Az → asztalosbútor térhódításával terjedt el. A legtöbb színesen virágozó dunántúli központ stílusára a legnagyobb hatású központ terméke, a → komáromi bútor nyomta rá a bélyegét (pl. → faddi bútor). (→ még: sárközi bútor, → szekszárdi bútor, → váraljai bútor) A dunántúli festett bútorok közül ki kell emelni a virágos → szekrényeket, melyek csak itt váltak általánosabbá. – 5 . Faragott keményfa bútor . A lényegében országos gyakorlattal szemben a Dunántúl erdős vidékein, a Balaton-felvidéken, az Őrségben, Göcsejben az asztalosoktól is keményfa bútort rendelt a falusi parasztság, főként diófából, ill. tölgyből. A keményfa és puhafa bútor használata mégsem vált el élesen, a keményfához ragaszkodó vidékeken is sokfelé a menyasszony számára festett virágozású fenyőfa ládát vásároltak (pl. komáromi ládát), esetleg festett szekrényt. Másrészt a színes fenyőfabútorral berendezkedő falukban is kedveltek voltak a faragott keményfa székek. Az Őrség és Göcsej vidékén a keményfa bútor általában díszítetlen, a székeknél is csupán a támla körvonala csipkézett. Másutt a keményfa bútorok közül leginkább a székek kapnak faragásdíszt, esetleg a padok, egyéb bútor (pl. láda, bölcső) csak kivételesen, s van, amelyik szinte mindig díszítetlen, mint pl. a → sublót. A faragott székek ún. hegedű hátú ak többnyire áttört fogónyílással. A faragás a háttámlát borítja, leginkább lapos dombormű, gyakran csillagokkal bevert háttérrel (→ beverés). Néha a támla áttört díszű. Gyakori a datálás, ennek segítségével egyes helyi stílusok alakulása jól nyomon követhető, némelyik a 18. sz. derekától 150 éven át ismert. A korábbi példányok faragása lágy átmeneteket mutató dombormű, míg a későbbi, főleg falusi faragók kezéből származóké keményebb, a pásztorfaragásokhoz közel álló. A legszebb faragott székek Győr, Pápa, Veszprém környékéről valók, eleinte a városokban, majd mezővárosokban, falun készültek. – 6 . Intarziás bútor . Egyedül a Balaton-felvidéken vált otthonossá, itt teljes szobaberendezések is készültek így. A készítés valószínűleg Veszprémből indult ki, majd helyi műhelyek több változatát fejlesztették ki. A 18. sz. második felében és a 19. sz. elején egyszerű, nagyvonalú a mintázat, s klasszicista előképet követ, ezeken a bútorokon a faberakáshoz nemritkán piros-zöld vagy piros-fekete → spanyolozás is társul. A 19. sz. derekától a pesti Steindl-műhely mintáinak hatása átalakítja a díszítménykészletet. Míg a magyar falvak lassan felhagynak az intarziás bútorral, egyes hagyományőrző német községekben az 1940-es években is készül. – Irod . Viski Károly: Dunántúli bútorok. I. Székek (Bp., 1925); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Mándoki László: Baranyai székek (A Janus Pannonius Múz. Évkve, 1962).

1. Sarokpad asztallal (1840-es évek, Balaton-felvidék) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Karosszék (18. sz. második fele, Szentgál, Veszprém m.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Ácsolt láda (19. sz. első fele, Baranya, v. Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Szék (18. sz. második fele, Balaton-felvidék) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Szék (1844. Decs, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum

6. Szék kocsmai jelenet ábrázolásával (19. sz. második negyede, Kóny, Győr-Sopron m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Dunántúli bútorok Szekrény, Csánig, (Vas m.) 1827. Savaria Múzeum, Szombathely

Dunántúli bútorok Vőláda. Fadd (Tolna m.), 1883. Néprajzi Múzeum, Budapest

K. Csilléry Klára

dunántúli cifraszűr: legrövidebb a magyar szűrök között, bő, és legnagyobb a gallérja. Ujjai általában befenekeltek. A dunántúli cifraszűr legismertebb két válfaja: a → bakonyi cifraszűr és a → somogyi cifraszűr. Kisebb válfajai a → csökölyi szűr és a pápai szűr . A Dunántúl K-i oldalán készült szűrök inkább az alföldi, hosszabb és kisebb gallérú szűrökre emlékeztetnek. (→ még: cifraszűr) – Irod . Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930; Palotay Gertrúd: Szűrhímzés-öltésmódok) (Népr. Ért., 1930).

Dunántúli cifraszűr eleje és háta (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Gáborján Alice

dunántúli pásztorművészet: Valamennyi táj → pásztorművészete közt a dunántúli pásztorművészet a legváltozatosabb tárgyféleségeit, technikáit, tematikáját tekintve. Fából faragtak itt → juhászkampót, → pásztorbotot, → bárányjelet, → csanakot, → tükröst, → borotvatokot, → gyufatartót, → furulyát és hosszúfurulyá t, dudafej et, → mángorlót, → vetélőt, állótükrö t. Szaruból készült, a → kürt, zsebbe és tarisznyába való, asztalra állítható → sótartó, gyufatartó, tükör, → óralánc. A díszítés technikái között a régies, geometrikus → ékrovás mellett megtaláljuk a dunántúli pásztorművészetre különösen jellemző → spanyolozást, a → karcolt díszítést és a → domború faragást. Ez a sorrend többé-kevésbé megfelel e technikák egymást követő divatjának. A Ny-Dunántúlon a 18. sz.-tól összefüggő sorozatokban fennmaradt sok díszes mángorlón megfigyelhetők azok az alakulási tendenciák, amelyek a sajátos dunántúli pásztorművészet kiformálódásához vezettek. A korai darabok geometrikus ékrovásos díszítését, rozettáit, forgó rózsáit egyre változatosabb szabad vonalvezetésű növényi ornamentika váltja fel, s a virágok alatt a 19. sz. elején megjelenik a lány s a legény alakja. Az 1830-as évektől a technika kibővül a spanyolozással, amely kezdetben egy színnel, vörössel a vésett díszítmény árkait tölti ki, hamarosan azonban több színűvé válik, vonalak, foltok berakására változatosan használják. Király Zsiga juhász 1839-ben készített mángorlóján a több színű spanyolozással ábrázolt zenész és táncoló pár, a finoman részletezett virágtő témában és technikában is kiforrottan, szinte a csúcson mutatja azt a dunántúli faragóstílust, amely már sajátosan pásztori. Ebben az időben és még három-négy évtizedig készülnek spanyolozással tükrösök, borotvatokok, szaru sótartók egyre változatosabb figurális ábrázolásokkal, virágornamentikával. A hetvenes-nyolcvanas évektől a díszítésben a karc veszi át a vezető szerepet, hogy aztán a legkésőbbi munkákon, kiváltképp a jelen században a domború faragás kerüljön előtérbe. A dunántúli pásztorművészet korán kibontakozott, de hosszan is maradt fönn. A faragó pásztorok már a századforduló körül dolgoztak városi, úri megrendelésekre is, a Dunántúlon alakult ki így pásztorművészeti jellegű dísztárgyak több típusa: dobozok, domborúan faragott támlájú székek stb. Ennek a késői pásztorművészetnek volt két jelentős alakja: Kapoli Antal és fia, ifj. Kapoli Antal. – Irod . Madarassy László: Dunántúli tükrösök (Bp., 1932); Manga János: Hirtenkunst in Transdanubien (Acta Ethn., 1961).

1. Mángorló spanyolozott díszítéssel (Felirata: „1841. Király Zsiga tsinálta Kiss Eörzsébetnek”) Sopron, Liszt Ferenc Múzeum

2. Spanyolozott díszítésű szaru sótartó (19. sz. második fele, Magyaratád, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Spanyolozott díszítésű tükrös (1840-es évek, Felsőzsid, Zala m.) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Juhokat terelő pásztor a borotvatartón (Felirata: „Készült Sopron 1869”. Lelőhely: Kapuvár, Győr-Sopron m.) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Borozók borotvatartón (19. sz. dereka, Kóny, Győr-Sopron m.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Könyv alakú tükrös (Századforduló, D-Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Karcolt díszítésű szaru sótartó (19. sz. vége, Henész, Somogy m.) Kaposvár, Rippl-Rónai Múzeum

4. Spanyolozott nyelű faragókések (19. sz. második fele, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Spanyolozott díszítésű juhászkampó (1880-as évek, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

6. Vetélők (a bal oldali: Okorág, Baranya m., 19. sz. második fele; a jobb oldali: Hodó Mihály munkája, 1870–80-as évek) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Spanyolozott díszítésű tükörtartó szekrényke, fönn Mária kegyképpel, alatta oltáriszentséggel (1877, Jánosháza, Vas m.) Szombathely, Savaria Múzeum

2. Felnyitható fedelű tükrös borotválkozáshoz (19. sz. első fele, Zalagyömrő, Zala m.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Domborúan faragott tükrös (Századforduló, Zaláta, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Borotvatartó, karcolt és választóvízzel sárgított díszítéssel (Hodó Mihály munkája, 1870–80-as évek, Zaláta, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Tükrös karcolt és választóvízzel sárgított díszítéssel (Hodó Mihály munkája, Drávaiványi, Baranya m.) 2. Szaru sótartó (1899, D-Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum

Juhász cifraszűrben, rojtos gatyában (tükrös kirajzolt részlete, Király Zsiga műve, 1841. Magyargencs, Vas m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Spanyolozott tükrös. Csokonya (Somogy m.). Néprajzi Múzeum, Budapest.

Spanyolozott tükrös (Vas m.) 1856. Savaria Múzeum, Szombathely.

Spanyolozott mángorló részlete. Király Zsiga munkája, Nagycenk (Sopron m.) 1841. Liszt Ferenc Múzeum, Sopron.

Spanyolozott tükrös, Savanyú József betyár elfogásának ábrázolásával. Nagydobsza-István major (Somogy m.) 1885. Rippl. Rónai Múzeum, Kaposvár.

Spanyolozással és karccal díszített tükrös két betyár alakjával. Pénzeskút (Veszprém m.) Bakony Múzeum, Veszprém.

Dunántúli pásztorművészet Spanyolozott tükrös. Vas m. Savaria Múzeum, Szombathely

Hofer Tamás

dunántúli takácsszőttesek: Valamennyi nagytájunk közül a Dunántúlról ismert a hímes munkát készítő takácsok legtöbb szőttese. Az emlékanyag korán kezdődik: 1748-ból ismerünk datált és a készítő Takács Pál nevével jelzett dunántúli takácsszőtteseket. A dunántúli takácsok által használt → takácsmintakönyvek között a legkorábbi 1782-ből ismert, Takácsi községből. A sokrétű és nagyszámú emlék néhány kiemelkedő csoportját említjük. A kapuvári szőttes ek nevezetes darabjai a kendervászon alapon fehér vagy piros pamutfonállal mintázott abroszok, köztük a fehér, gyakran fényes fonallal mintázott → karácsonyi abrosz. Talán korábbiak ezeknél az ugyancsak kenderből szőtt lepedővégek, melyeket vékony piros pamutfonállal és selymes fényű fehér szállal cifráztak (ezekkel jártak együtt a hímzett végű párnák, kapuvári hímzés ). A Keszthely környéki nagyobb területről ismert lepedővégek anyaga megegyezik az előzővel. Itt is vékonyabb piros pamutszálat használtak a mintázáshoz, az alapul szolgáló kendert viszont nem mindig fehérítették egészen. A mértani mintázatú csíkok úgy vannak elhelyezve a lepedőn, mint a hímzéseken, főleg a párnavégeken: egy széles középponti sávot két oldalról két keskenyebb, azonos mintájú csík fog közre. Ugyanezen a tájon később lazább geometrikus mintázattal készültek keskenyebb, szélesebb kendők, abroszok. – Göcsej ből pelikános mintájú takácsszőttes darabokat ismerünk halottas párnák végeiről és lepedőkről. Takácsszőttes párnahéjak ismertek a Sárköz ből is. Ha ezeket összevetjük a valamivel fiatalabb → parasztszőttesekkel (→ sárközi szőttesek), a minta igen pontos kivitelezése és összefogottsága, a parasztszőttesek vaskosságával szemben a motívumok nyúlánk, karcsú megformálása, finom tagoltsága szembetűnő. Takácsok szőtték a földrajzilag a Duna K-i partján fekvő, de kulturálisan a Sárközhöz kapcsolódó, az Érsekcsanád on használatos régi, keskeny, hosszú párnákat, melyek ebben az évszázadban jórészt csak halottas párnaként szerepeltek. Mértanias mintáik szinte végletesen leegyszerűsítettek, sűrű, ismétlődő soraik nemegyszer a párna egész felületét elborítják. – Járatosak voltak e vidéken a takácsok a betűk szövésében is. Erről tanúskodnak a falikendők és tükörruhák. Egy pirossal és feketével mintázott falikendőn, mely az egyablakos ház hiányolt második ablaka helyébe volt felakasztva, a papírnyomatokról jól ismert „Házi erények” teljes szövegét találjuk leszőve. Figyelemre méltó az alig tenyérnyi széles, tükör aljára rögzített kendő, melybe ezt a feliratot szőtték: „Vég Julis örvend e házban.” – Irod . Fél Edit: A Néprajzi Múzeum 1961. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1962); Boross Marietta: A takácsmesterség „titkosabb műveinek” leírása Sióagárdról (Ethn., 1962).

1. Karácsonyi abrosz részlete, vastagabb fehér fonállal mintázott (19. sz., Kapuvár, Győr-Sopron m.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Párnahéj részlete, pelikános mintával (19. sz. közepe, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Párnahéj kék-piros csíkozással (19. sz. vége, Fadd, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Lepedőszél részlete, piros és kevés fehér szőttesmintával (Veszprém m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

dunántúli táncok: A Dunántúl tánckultúrája sok helyütt – különösen a D-Dunántúlon – régies vonásokat őriz. A dunántúli táncok sajátosságai a Kisalföld, a Ny-i palócvidék és a D-i Duna mente táncaira is jellemzőek. A → karikázó leggazdagabb, több részes változatai a legutóbbi időkig a D-Dunántúlon éltek. A két keresztezett bot felett járt → kanásztánc főleg a D-Dunántúlon, a → söprűtánc pedig inkább a Kisalföldön szokásos. A másutt ritka → üveges tánc is a Dunántúlra jellemző. A kanásztánccal rokon régies → ugrós különböző fejlettségű táji változatai mindenütt megtalálhatók. A kötött szerkezetű → körverbunk a Kisalföldön honos, a szabályozatlan → szóló verbunkok gazdagabb változatai pedig a Sárközben, a Duna mentén éltek. A D-Dunántúlon a verbunk hiányzott a tánckészletből, ill. nevét és szerepét a kanásztánc vagy ugrós vette át. A dunántúli verbunkok formakincse egyszerű, a csizmacsapás ritka. A lassú és friss → csárdás motívumanyaga élesen elválik. Ez összefügghet azzal, hogy néhol (Sárköz, Duna mente, Szigetköz) a → táncrend korábban csak a lassú verbunkból és a friss csárdásból állt. A verbunk helyét csak a század eleje körül foglalja el a másutt általános lassú, olykor a férfitánc nevét is átvéve. A későn elterjedő, lekopott lassú csárdás már nem érte el más vidékek régibb lassúinak formai gazdagságát. A friss csárdás motívumkészlete viszont gazdag: buktatós egylépés, aprózó-kopogók, lippentős-mártogatós, páros forgás, valamint a játékos-csalogatós párelengedés a legjellemzőbb mozzanatai. A csárdás zenekíséretéül javarészt új stílusú népdalok és népies műcsárdások használatosak. A tánc tempója a Dunántúlon a leggyorsabb. A → lakodalmi táncok bősége a Dunántúl jellemző vonása. A szertartásos, játékos és szórakoztató, valamint menettáncok (É-on a menyasszonyfektető → gyertyás tánc, Ny-on a → Bene Vendel tánca és a → mozsártánc, D-en pedig a → gazdasszonyok tánca, a lakodalmi → mars) mellett a régi általános táncfajták (kanásztánc, ugrós, verbunk) használata is mindinkább a lakodalomra korlátozódott az utóbbi évtizedekben. (→ még: táncdialektus) – Irod . Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. A–B, Bp., 1955–56); Pesovár Ferenc: Fejér megyei népi táncok I. Alapi táncok (Alba Regia, 1960); Pesovár Ernő: A simonfai verbunkok formai elemzése (Népr. Ért. 1961); Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962); Martin György: Motívumkutatás – Motívumrendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motívumkincse (Bp., 1964); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970); Pesovár Ernő: Tánctörténeti emlékek Vas megyéből (Szombathely, 1971); Martin György: The Relationship between melodies and Dance Types in the Volume VI. of CMPH (Studia Musicologica, 1972).

Martin György

Dunántúli Tudományos Intézet, Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete : a Dunántúl, elsősorban D- és DK-Dunántúl természetrajzi és történeti kérdéseit kutató tudományos intézet. A Pécsről Kolozsvárra költöztetett egy. (1940) tudományos munkáját pótlandó 1943-ban kultuszminiszteri rendelet hívta életre. Szervezője és első ig.-ja Szabó Pál Zoltán geográfus volt. A II. világháború után a Dunántúli Tudományos Intézet az Oktatásügyi Min. főhatósága alá került. 1955 óta a munkáját már korábban is ellenőrző MTA-hoz tartozik. Munkatársainak száma 1944-től (4 fő) folyamatosan emelkedett. 1970-ben 5 földrajz-, 6 történészkutató és egy etnográfus tudományos munkatárssal dolgozott. Az intézet létszáma a kisegítő személyzettel együtt 20 fő volt. A Dunántúli Tudományos Intézet fő kutatási területei a természeti földrajz, a gazdasági földrajz és a történetkutatás (ipartörténet, várostörténet, bányatörténet, mezőgazdaságtörténet, magyar-délszláv művelődéstörténeti kapcsolatok). A Dunántúli Tudományos Intézet évkönyve Értekezések címmel 1958-tól jelenik meg. Kiadja a Dunántúli Tudományos Gyűjtemény című sorozatot (1955–; Series Geographica és Series Historica) és a Közlemények et (1967–). A Dunántúli Tudományos Intézet munkáját szervezett külső munkatársi hálózat segíti. – Irod . Babics András: A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézetének huszonöt éve (Bp., 1968).

Kósa László

dunántúli viseletek: ezeket sokkal kevésbé kötik össze azonos sajátosságok és tendenciák, mint az erdélyi, felföldi vagy akár az alföldi öltözeteket. A Dunántúl számos vidékén színtelen, viszonylag jellegtelen volt az öltözet. Az uradalmi majorságok cselédnépének, bérük fejében, az uradalom vette az egyszerű öltözetdarabokat. Emellett azonban a Dunántúlon megtalálhatók szinte végletes formában az új stílusú színes parasztos öltözetek is és a hosszan megőrzött régi stílusú archaikus viseletek. Az első csoporthoz sorolható a → kapuvári viselet, karádi viselet , → törökkopányi viselet és a → püspökbogádi-egerági viselet, mindegyik több-kevesebb község öltözete. Ezek mind sokszoknyásak, a nők felső testükön rövid ujjú inget és vállkendőt, utóbb ujjast viseltek. A Sárköz e századi öltözete is ezek közé az új stílusú parasztos öltözetek közé tartozik (→ sárközi viselet, ide sorolható az → érsekcsanádi viselet, a → szeremlei viselet és bizonyos fokig a → sióagárdi viselet is). – A régi sárközi női öltözet azonban a múlt század elején és a 18. sz. végén a régi stílushoz tartozott, és a somogyi, baranyai viseletek nek fehér, házi előállítású anyagból készített kevés és hosszú szoknyás, nemegyszer vállkendő nélküli öltözetéhez kapcsolódott (→ csökölyi viselet, → hetési viselet,→ göcseji viselet, → ormánsági viselet). Ebbe a régies rétegbe tartoznak olyan öltözetdarabok, mint a homlokkötő és a ráterített hosszú kendő (mely rokona a székelyföldi, bukovinai és moldvai hasonló kendőknek), a tülkös párta, a sípujjú ing stb. Ezeknek az öltözeteknek is bő a köténye, bár nem annyira, mint a felföldieké, így a szoknyát csak jó félig takarja. Ujjatlan bőrmellények, ködmönök és hosszú női subák voltak a régies téli öltözetdarabok. A csizma ritkább, mint a Felföldön és K-en, viszonylag régen elterjedtek a cipő posztó és bársony változatai, valamint a papucs, és fenn is maradtak sokáig. – A régies férfiöltözetekre, a női viseletekhez hasonlóan a házi előállítású vászonholmi volt a jellemző. Az ing itt is rövid derekú, ujja borjúszájú, nyaka T szabású. A gatya mérsékelten bő szárú. Itt az ünnepi ingujj és gatyaszár külső felébe hosszában csipkét tettek. Újabb keletű a leginkább Somogyban elterjedt, de másutt is megtalálható hímzés az ingelejeken és kézelőkön (→ somogyi inghímzés). Elterjedtek az ujjatlan, oldalt gombolós vagy keresztes bőrmellény ek s a ködmönök. A suba ritka, helyette a tehetős gazdák inkább az alföldi december nek megfelelő hosszú ujjas bundát viselték. A → cifraszűr a Dunántúlon alakult ki és innen indult hódító útjára jóformán az egész országban. Szabása itt sajátosan rövid és bő. Ismerték a szűrposztóból subaformára varrt, gallér alakú köpönyegeket is, valamint a gallérral és felöltve viselt ujjakkal készített, többnyire sötét színű szűrkabátokat. A Dunántúl a hazája a posztó → rajthúzlinak, még inkább a szőrös juhbőr vagy szarvasbőr nadrágoknak, melyeket legtovább a kocsizó és pásztoremberek viseltek. A sok kisnemes viszont korán rátért a posztóöltözetek viselésére: a csizmanadrágra, dolmányra és mentére, melyeknek ismerjük világoskék, molnárszürke, sötétkék és fekete változatait. A kalapformák közt a dunántúli viseletekben jelent meg az Európa-szerte elterjedt cilinder formájú, szélesebb és keskenyebb karimájú, magas tetejű kalap, kiváltképp mint pásztorok és betyárok ( Sobri-kalap ) öltözetdarabja. A déli határszélek felé a hegyesedő tetejű kalapokat hordták. – Irod . Kiss Géza: Ormányság (Bp., 1937); Fél Edit: Women’s Clothing in the Sárköz (Folia Ethn., 1950); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Horváth Terézia: Kapuvár népviselete (Népr. Közl., 1972).

Asszony pacsában és lányok (1821. Veszprém, Franz Jaschke metszete nyomán)

„Bölcskei köznép Tolnában” (1838. A Regélő metszete nyomán)

„Parasztasszonyok Veszprém vidékéről” sajátosan hajtogatott fejkendővel, a pacsával, 1816-ból (Bikessy Heinbucher metszete nyomán)

Fél Edit

Duna–Tisza-köze: a Duna és a Tisza közötti sokarcú táj összefoglaló, a földrajzi szakirodalomból származó újabb keletű (19. sz.) neve. Régi megjelölése → Két víz köze volt. Peremterületei folyó menti, mély fekvésű, ártéri, ártérszéli jellegűek (→ Dunamellék, → Kalocsai Sárköz, → Tisza mente). Belseje északon homokos hátság (→ Homokság), délen löszös vidék (→ Bácska). A honfoglalás óta megült terület. Lakói a középkorban magyarok voltak, akik közé → kunok települtek. A kun szállások igazgatási autonómiát élveztek, és egykori területeik nyelvi beolvadásuk után is a 19. sz. utolsó harmadáig megőrizték különállásukat (→ Kiskunság). Paraszti lakossága, mezővárosi polgársága élénk fejlődésű volt a 14–15. sz.-ban. Ennélfogva a késő középkor legfejlettebb mo.-i vidékei közé számított. A paraszti föld- és pusztabérletek, a kaszás aratás, a szénaszerű gabonakezelés, a paraszti kályhás-kemencés lakóház korai előfordulásait tartja számon területéről a szakirodalom. A hódoltság során egyes reliktumait kivéve (→ Háromváros) népessége nagy részben elpusztult vagy elmenekült. Újranépesedése részben földesúri, részben kamarai telepítésekkel, részben spontán paraszti kirajzásokkal a 18–19. sz. folyamán tartott, ami egyben az elvadult természeti körülmények megváltoztatását is maga után vonta. (A homok megkötése – szőlészetének kifejlődése.) Benépesítésében a kontinuus, de kiegészült, újra virágzásnak indult reliktumok (Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, Kiskunhalas, Szeged stb.) lakosságán kívül részt vettek K-dunántúli, baranyai, valamint kisalföldi prot. közösségek (pl. Cegléd), jászsági (pl. Kiskunfélegyháza), felföldi r. k. csoportok, ill. délen délszlávok, főleg szerbek, akik már a középkor végétől kisebb-nagyobb rajokban megjelentek. A 18. sz. folyamán jelentős létszámú német és szlovák csoportot is letelepítettek a Duna–Tisza közére. A 18. sz. derekától feltöltődött hódoltsági magyar vidékről is érkeztek nagy létszámban kolonusok (pl. a → Nagykunságból). Reliktumai, hacsak jelentősebb más vidékről felülrétegeződés nem érte őket, a D-i „öző” nyelvjárásterülethez tartoznak. Felföldi eredetű magyarjai ún. „palócos” nyelvjárást őriznek. – Irod . Erdei Ferenc: Futóhomok (Bp., 1937).

Filep Antal

dunyha, dunna : takaróul használt ágynemű; téglalap alakú tok libatollal töltve. Egyéb elnevezései: a Dunántúlon párna , fölső párna, takaródzó párna . A tokra húzott külső huzat régebben nem volt általános. A dunyhahaj vagy dunyhahuzat rendszerint sűrű szövésű, négynyüstös vászon, leginkább piros vagy kék csíkozással. A → vetett ágybeli csíkozása lehetett mintázott, pl. Sárközben csillagos, madaras szőttes. A dunyha tiszta fehér huzatának a végét néhol színes hímzés díszítette. Az Alföldön a fehér gyolcs huzaton lyukacsos fehér hímzés volt gyakori színes alátéttel, a dunyha egyik, esetleg mindkét végén, néha még hosszában is, a kétrét hajtás mentén. Előfordult, különösen köznapi dunyhánál karton és kékfestő huzat is. – A dunyha későn alakult ki, a középkor folyamán, amikor szélesebb körben általánossá kezdtek válni a kizárólag ágyneműként szolgáló takarók az addigi felsőruhával való takaródzás helyett. A dunyha feltehetőleg a → paplan mintájára, a tollal töltött → derékalj takarókénti használatával jött létre. Elterjedése lényegében É- és Közép-Európára korlátozódik. A magyarokhoz, az eddigi magyarázat szerint szláv közvetítéssel jutott, de a kérdés még nem tekinthető lezártnak. Dunyhára az első hazai adat 1458-ból ismert. Parasztoknál a 17. sz.-tól mutatható ki (pl. Csepreg mezőváros, Sopron m., 1673; Tar falu, Nógrád m., 1674). A 18. sz.-i alföldi mezővárosokban szinte társadalmi szintjelző, az előkelőbb paplan és a szegényes pokróc között. A parasztságnál a szobabeli ágy ban ez lett a legáltalánosabb, míg alkalmi fekhelyen nem volt használatos. A dunyha kései kialakulásából következik, hogy egyes területeken, így Erdélyben csak késve terjedt, vagy nem is nyert befogadást, pl. a csángóknál, szlavóniai magyaroknál, akik a korábbi elterjedésű gyapjútakaró , lazsnak , → cserge mellett tartottak ki. Szatmárban a dunyha a vetett ágy tartozéka, míg takaródzásra a közelmúltig → rongypokróc szolgált. A palócoknál viszont kétféle, téli és nyári dunyhát ( nagydunyha, kisdunyha ) is használtak 3, ill. 2 és fél szél vászon szélességgel és 3–4, ill. 2–2 és fél kg tollal töltve. A jól, „mint a duda” kitömött dunyha a vetett ágy dísze volt. A → mennyezetes ágyban laposan feküdt, különben rendszerint vagy kétrét hajlítva („négy lábon”), vagy a falnak támasztva („talpon”), hátulról esetleg speciális támasztó állvánnyal vagy botokkal megemelve felállították. Szegények a vékonyan töltött dunyhát két csücskénél fogva a mennyezetgerendához is felkötötték. – Irod . Viski Károly: Bútorzat (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); K. Csilléry Klára: Vázlatok Tiszaigar népi lakáskultúrájából (Ethn., 1952); Fél Edit: Bevezetés a magyar népi hímzések ismeretébe (Bp., 1963).

K. Csilléry Klára

dupét: 1 . az előhaj pótlására, hangsúlyozására készített hajbetét. A dupét két összekötött, szalaggal betekert, hurka formájú csepűforma, amelyet a homlok fölé erősítettek és a kettéválasztott előhajat rácsavargatták. – 2 . kettéválasztott előhaj, mit befelé sodorva hátra vezettek. Ezt a hajviseletet a 20. sz. elején a Felvidéken még ismerték. (→ még: hajviselet)

Haját felcsavargató asszony (20. sz. első fele, Hasznos, Heves m.)

Flórián Mária

duplenc, dupleckó : → körberóta

dúr-moll: → népzenei hangrendszerek

dus, duss, duska, dusozás, dustánc, tus , tuska, tustoló, tustnóta : 1. társas összejövetelen áldomásiváskor elhangzó köszöntő vagy → ivónóta. A szláv eredetű dus szó időben és térben alaki, jelentésbeli változáson ment át. Korábbi jelentései: áldomás, dáridó, serleg, ill. valakinek üdvösségére, egészségére ürített pohár, az italnak egy hajtásra való kiivása. Áldomásivás jelentése összetapadt a hozzá kapcsolódó ének fogalmával. A népnyelvben keveredett a német eredetű Tusch (ünnepi zene) szóval is. Utóbb e dus szót általában áldomásivás, köszöntés, asztali nóta, lakodalmi nóta és ivónóta jelentésben használták. A két utolsó háromsoros szerkezetű változatcsoport, rendszerint → bordal- és ivónóta-szöveggel. Többnyire a hangulat tetőpontján, szertartásosan éneklik. Legtöbb adat lakodalmi előadására van: a vőfély felszólítására a vendégek egyenként a násznagy elé állnak és kezükben tele pohárral, zenekíséret mellett éneklik a dus valamely szakaszát (Bor, bor, bor, Nincsen olyan bor; Tűz, tűz, tűz, Nincsen olyan tűz; Víz, víz, víz, Nincsen olyan víz...), ezután koccintanak, isznak, sorra felköszöntik az idősebbeket. A szokás neve dusolás, dusollás , az énekesé dussoltató, tustoltató stb. A szegedi tustnóta más (Szép állat a liba...), de hasonló módon éneklik. Az ormánsági tus többféle bordal és ivónóta (Először szólt az Úristen: kedves fiam, Noé; Jó bor, jó egészség...) elnevezése. Helyenként a → katekizmusi éneket hívják Jézus tustjá nak. A lakodalmi dust a hasonló szerkezetű és szerepű ún. verses ábécé (Ábécédé, megiszod-é; A, a, a, itt a tele csutora...) is helyettesítheti. – 2. az → ugrós táncfajta fejlett, rábaközi altípusa. Ma már többnyire indulózene kíséri. Kötetlen szerkezetű férfiszóló és páros változatai mellett főként csoportos → menettáncként alkalmazzák. A tánc neve a duska (’áldomás’) és a tus (’zene’) szócsaládok jelentéskörének keveredésével és a tánchoz való kapcsolódásával keletkezhetett. (Dus a D-Dunántúlon ’ivó-nóta’; dusolás : a Bakony vidékén a ’zenészek táncos pénzgyűjtése’; dus a Rábaközben a ’zenészektől külön rendelt és megfizetett tánc’). (→ még: mars, → tustoló) – Irod . Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Lajtha László: Dunántúli táncok és dallamok (I., Bp., 1962); Martin György–Pesovár Ernő: Determination of motive types in dance folklore (Acta Ethn., 1963); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970).

Katona Imre Martin György

dúsgazdagolás: több szereplős → dramatikus játék címe, amelyet kb. a II. világháborúig Erdélyben, Udvarhely megyében, Gyergyóban s másutt is előadtak húshagyókedden (→ farsang). Ördög-farsang nak is nevezték. A Comico-Tragoedia című, ismeretlen szerzőtől származó moralitás (1646) II. felvonásának rövidített és erősen átdolgozott, folklorizált változata énekbetétekkel. Feltehetően → ponyvanyomtatványokból került a népi színjátszás repertoárjába. A darab a bibliai Gazdag és Lázár példázatot szedi párbeszédekbe, bemutatja a gazdag ember mulatozását, Lázár halálát, a gazdag ember lelkéért vívott harcot s a gazdag pokolra kerülését és pokolbeli kínjait. A moralitás a középkorban igen népszerű „Akárki” drámák családjába is tartozik, de azokban a haldokló lelke általában az égbe jut, míg a Lázár-drámákban a gazdag ember lelke a pokolra kerül. A játék népszerűségét a félelmes s egyben mulatságos ördögfiguráknak s társadalmi mondanivalójának köszönhette. – Irod . Kardos Tibor–Dömötör Tekla: Régi magyar drámai emlékek (I–II., Bp., 1960).

Dömötör Tekla

dusza, duszé, duszi : → szalmazsák

duva, duválás : → düvő

dübbencs: → kenyérlepény

dübögő: → taposóbál

dűlő, dűlőföld : 1 . A határnak két út vagy mezsgye közé eső, rendszerint külön névvel jelölt része. A szó eredete az azonos irányba „ dűlő ” barázdákra, parcellákra, olyan szántóföldre utal, amely a másikra merőlegesen „ rádől ”. – 2 . a szántódarabok között húzódó földcsík, rendszerint út, melyre a „földek véggel kijárnak”, s ahol szántásnál az eke megfordul. A 14. sz. óta ismert és használatos elnevezés. (→ még: dűlőút) Az első jelentés kialakulása és fennmaradása szoros kapcsolatban van a nyomásos gazdálkodással, az újraosztásos földközösséggel. Mindkettőnél az egyik fő alapelv, hogy a birtokosok egyenlő joggal részesedjenek a határ különböző részeiből. Ez viszont csak úgy érhető el, ha a művelés alá kerülő földeket minőség és földrajzi fekvés szerint kialakított táblákra, dűlőkre osztják, majd ezeket tovább parcellákra. A nyomásos gazdálkodás t folytató településeket ezért eredetileg a dűlőkre tagolódás, s ami ezzel jár, a tagosítatlanság jellemzi. Helyenként a dűlő → nyomás értelemben is előfordul. A → dűlőnevek sok történelmi és néprajzi adatot (pl. elpusztult helységek neve és helyei, egykori növénytakaró és művelési rendszerek emléke stb.) is őriznek. (→ még: dűlős tagosítás) – Irod . Derecskei Fodor Gábor: A mezei gazdaság (Tudományos Gyűjtemény, 1827. XI.); Maksay Ferenc: A magyar falu középkori településrendje (Bp., 1971).

Török Katalin

dűlőkényszer: → nyomáskényszer

dűlőnév: a település határának művelés alatt álló részeire vonatkozó földrajzi név. Szűkebb értelmű a határnév fogalmánál, amely a műveletlen területek földrajzi neveit is magában foglalja. A dűlőnevek jelentős forrásai a helytörténet-írásnak, agrártörténetnek, régészetnek, néprajznak egyaránt, mivel tanúskodnak a határ régi természeti viszonyairól (Bükkös, Körtvélyes, Lápos, Nádasd, Sárosrét, Nagyszéksós); az egykori művelési formákról, termelvényekről, határhasználati módokról (Kenderföld, Répáshát, Szilvás, Dinnyés, Nyomás, Falurétje, Telek, Rövidnyilas); a birtokbavétel módjáról (Tönkös, Tuskós, Csonkás, Ritások, Ülés, Vágás); a birtoklási formákról és azok változásáról (Jobbágydűlő, Tilos, Uraság-kert) és a határban állt egykori településekről (Templomdomb, valamint az elpusztult középkori falvak dűlőnévként továbbélő nevei, pl. Malomér, Varajt, Hontoka, Bóvár Kalocsa környékén). – Irod . Lőrincze Lajos: Földrajzi neveink élete (Bp., 1947); Eperjessy Kálmán: A magyar falu története (Bp., 1966).

Bárth János

dűlős tagosítás: a tagosítás nak az a formája, amikor minden gazda parcelláit → dűlőnként vonták össze. A birtoktestek számának csökkenése itt jóval kisebb, mint a → fordulós tagosítás vagy → egytagos tagosítás esetén. A dűlős tagosítást általában hegyvidéki falvakban alkalmazták, ahol rendszerint a határ egyes részei között talajminőség és domborzat szempontjából jelentős különbségek voltak. A tagosításnak ez a módja nem vonta maga után a nyomásos gazdálkodás felszámolását. – Irod . Simonffy Emil: A parasztföld és a tagosítás (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, szerk. Szabó István, 1848–1914, I. Bp., 1965).

Török Katalin

dűlőút, düllő : a határbeli szántóföldek megközelítését szolgáló helyi jelentőségű szekérút. Tanyás területeken nagy szerepe van a tanyák megközelítésében is. Általában szántóföldi táblákat („dűlőket”), határrészeket választ el egymástól. Legtöbbször országútból vagy két falut összekötő jelentősebb útból ágazik ki. Rendezetlen határrészeken és változó térszintű területeken a dűlőútak sokszor kanyargósak, természeti környezethez igazodó irányúak, tagosított hatásokban vagy parcellázással kiosztott tanyás pusztákon azonban legtöbbször párhuzamosak, szabályos elrendeződésűek és azonos méretű „dűlőhosszak” után következnek. Dűlőutak jelentősebb előfordulása Mo.-on a 14. sz.-tól valószínűsíthető a számottevő földművelést folytató helységek határában. – Irod . Maksay Ferenc: A magyar falu középkori településrendje (Bp., 1971).

Bárth János

düvő, dúva, duválás : a népi vonószenekar kísérő hangszereinek egyik játékmódja, amikor a kontra, a brácsa és a bőgő ritmikailag egybevágóan működik. Az ún. lassú düvő esetén a 4/4-es ütemű (rendszerint pontozott, alkalmazkodó ritmusú) melódiát

-es alapritmus kíséri úgy, hogy egy vonóhúzással két
értékű (többnyire azonos magasságú) hangot legato játszanak, melyből a második hangsúlyos:
A lassú düvő kemény, feszes hatású tánczenét eredményez. A lassú düvővel kísért táncok tempóskálája igen széles. A gyorsabb (Mm.
= 130–180) tempó mellett teljesen egyenletes lassú düvő az új stílusú táncok (
lassú → csárdás, → verbunk) általános kíséretmódja. Lassúbb tempóban (Mm.
= 40–126) a düvő rendszerint sánta, aszimmetrikus változatokban jelenik meg:
(erdélyi
lassú és magyar ). Az ún. gyors vagy sűrű düvő esetén a 2/4-es ütemű
-okban figurált hangszeres dallamokat
-os alapritmus kíséri, egy vonóhúzással két vagy négy hangot kötnek össze:
Lassúbb tempó mellett (
= 80–110) a gyors düvő is sánta ritmusú:
A gyors düvő a
-os metrumú régi stílusú táncok kíséretmódja (→ cigánytánc, → kanásztánc, → legényes, → marosszéki forgatós). Erdélyben általános, az Alföldön és a Dunántúlon szórványos. Az erdélyi románok, szlovákok, morvák, goralok és cigányok régies táncait is gyors düvő kíséri. A zenészcigányok düvő szava a cigány
dui var (’kétszer’) számnévi kifejezésből eredhet (vö. az indogermán nyelvek 2 számnevével), s a két ritmikai értéket összekötő játékmódra utal. (→ még: bőgőzés, → esztam, → tánczene) – Irod . Lajtha László: Széki gyűjtés (Bp., 1954); Martin György: A néptánc és népi tánczene kapcsolatai (Tánctud. Tanulm., 1965–66, Bp., 1967); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).

Martin György