Ugrás a tartalomhoz

A magyar néprajz tudománytörténete

Kósa László

Osiris Kiadó

6. fejezet - VI. fejezet KÖZELMÚLT ÉS JELENKOR. A MAGYAR NÉPRAJZ A XX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

6. fejezet - VI. fejezet KÖZELMÚLT ÉS JELENKOR. A MAGYAR NÉPRAJZ A XX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

A közelmúlt historikusainak és a jelenkor-történészeknek visszatérő gondja, vajon lehet-e egyáltalán szakaszokat, irányzatokat, iskolákat elkülöníteni annak a kornak a társadalmi, művészeti vagy éppen tudományos életében, amelyben élünk. A válasz természetesen igen. De azonnal fölmerül a kérdés: milyen mértékben? A legegyszerűbb és gyakran visszatérő kibúvó arra hivatkozni, hogy nem telt el a szilárdabb értékítélet kialakításához, a kellő objektivitáshoz elegendő idő. S ebben van részigazság. A régebbi korok tudománytörténetében valóban biztosabban eligazodhatunk, ki lehet jelölni egy kutató vagy egy eszme helyét, a közelmúlt szereplőivel szemben viszont olykor nehézséget okoz, hogy jelenünk szereplői is, sőt, köztük gyakran ott találjuk magát a csökkenő bíráló kedvű szerzőt. Utóbb – amikor a jelenbeli nézőpont múltbeli lesz – rendszerint kiderül, hogy az önmagunknak adott felmentés nem mindig igazolható. Az előző korszakokhoz hasonlóan lehetett volna mélyebben és árnyaltabban fogalmazni és állást foglalni. Sokszor más értékek kerültek előtérbe, mint akár a kortárs vélhette, akár az utókor vélheti. Ám ezt a “kockázatot” minden jelenkortörténésznek vállalnia kell.

A közelmúlt fontos dokumentumai vagy nem mindig hozzáférhetők, vagy nem maradtak fenn. Azoknak az életműve, akik ebben a korban váltak néprajzkutatókká, többnyire még nem zárult le. A folyamatok, melyekhez csatlakoztak, melyeket alakítottak és alakítanak, ugyancsak nem mind fejeződtek be. Tény, hogy a magyar néprajz történetének jelenkora valóban “régen”, 1949-ben elkezdődött, és az is igaz, hogy a legalább három évtizeden át keveset változó politikai-tudománypolitikai légkör kedvezett az állandóságnak. 1949-et a politikai párhuzamra utalva Tálasi István nyomán akár mi is a “fordulat évé”-nek nevezhetjük, bár a történetírás újabban – 1947–1949-re utalva – “fordulat évei”-ről beszél, és távolodva tőle egyre inkább kérdés, valóban fordulat történt-e ekkor a magyar néprajzban.

1949 vitathatatlanul határkő: egy program elhangzásának, kezdeményezések és próbálkozások indulásának, szervezeti átrendeződésnek az időpontja. Az azóta eltelt fél évszázad a magyar néprajztudomány több mint kétszáz éves történetében terjedelmes szakasz. Túlzás nélkül elmondható: mind mennyiségileg, mind arányában jóval több kutatómunka folyt és eredmény született ezalatt, mint bármelyik előbbi korban. Nem ilyen egyértelmű a válasz, ha a munka tartalmát, szellemi környezetét, jövő felé mutatását tesszük mérlegre. Nem tudjuk megnyugtatóan tagolni, mert sem olyan kiemelkedő munkák, sem meghatározó kutatói föllépések vagy szervezeti változások nem akadnak, amelyek ebben a fél évszázadban az egész szaktudomány szempontjából nagyobb távlatban olyan jelentősek lettek volna, mint azt korábban a korszakhatároknál tapasztalhattuk. A néprajzkutatók egyre népesebb csoportját az 1930-as évektől már nagyobb számmal inkább a kezdeményezők, mint a korszakokat meghatározó életművek jellemzik, nem úgy, mint a XIX. század második felében vagy a XX. század elején. Igaz, mint bevezető fejezetünkben utaltunk rá, 1949 sem a kiemelkedő munkák megjelenésének és a nagyívű néprajzkutatói pályák kezdetének az éve, hiszen a változás, amitől eltekintenünk nem lehet, kívülről, kényszerítően érkezett. 1950 után mélyreható politikai átalakulás zajlott, mely tudvalévően rövid idő alatt az egész magyar társadalmat fölforgatta, és erőszakosan átalakította.

A néprajztudományban az 1960-as évek derekán és második felében mutatkoztak csoportosan fontosabb események, mint például az akadémiai Néprajzi Kutatócsoport önálló intézetté válása (1967), az átányi monográfia első kötetének megjelenése (Fél Edit–Hofer Tamás, 1969), a nagy közös munkák közül a Magyar Néprajzi Lexikon írásának elkezdése (1969), a Magyar Néprajzi Atlasz anyaggyűjtésének befejezése, párhuzamosan a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkálatainak indulása, a vidéki közgyűjtemények személyi állományának megerősödése, a néprajzi könyvkiadás lassú föllendülése és olyan újdonságok jelentkezése, mint a strukturalizmus és a jeltudomány (szemiotika). Az utóbbi kettő kivételével azonban a többi mind kutatástörténeti esemény, mely a néprajzi gondolkodást nem vagy alig alakította, ezért a korszak munkánk logikájába illeszkedő tagolására valójában nem alkalmas. Nyugat-Európa országai az 1960-as években lépnek a fogyasztóinak nevezett társadalomba, nálunk ennek a változásnak a következményei tompultan és később érződnek. A társadalom foglalkozási szerkezetében ugyan lényeges átrendeződés zajlik, de ennek egyelőre csekélyebb a hatása a néprajztudományra.

Sokkal súlyosabbak a századvég-ezredvég történései. Az 1989–1990. évi politikai változások tíz év alatt olyan lényeges átalakulást hoztak a vagyoni és tulajdonviszonyokban, a foglalkozási szerkezetben, a társadalom rétegződésében, a mentalitásában, amelyeket statisztikai adatfölvételek és értékelések híján sokszor csupán sejthetünk, de pontosan nem ismerünk. Egyértelmű a népi kultúra folytonos hordozója, hagyományos parasztság majdnem végleges eltűnése. Nagy, összegző tudományos vállalkozások kiteljesülése vagy közelesen várható befejezése is talán egy korszak lezárását ígérik. Szabó Mátyás bírálatában a Magyar Néprajzi Lexikont nevezi tudománytörténeti határkőnek mint egy nagy múltú szemlélet egyik végső alkotását (1980). Sokkal inkább elmondható ugyanez a napjainkban megjelenő, nyolckötetesre tervezett, új kézikönyvről, a Magyar Néprajzról. Végül ma határozottan megfigyelhető a magyar néprajzban az elméleti-módszertani-tematikai újítás általános igénye, ami egyáltalán nem azonos az antropológia iránti érdeklődéssel, noha az antropológiai kezdeményezések jelentkezése szintén tény.

A MARXISTA HEGEMÓNIA ÉRVÉNYESÍTÉSÉNEK KÍSÉRLETE

A második világháború befejezése után a jól ismert politikai változásokat hamarosan a tudományos élet átszervezése követte. A néprajzot közvetlenül érintette a múzeumok államosítása és a Néptudományi Intézet, egyben az intézeti kutatómunka megszüntetése. A föloszlatási okmányt kultuszminiszterként Ortutay Gyula írta alá 1949 novemberében. A munkatársak egy része vidéki múzeumokba szétszóródva jutott álláshoz. A tudományirányítás és az Akadémia átalakítása mellett a tudományos társulatok vezetésének és szakmai tájékozódásának megváltoztatását is fontosnak tartotta a politika. Ahogyan az Irodalomtudományi Társaságban Lukács György, a Történeti Társulatban Andics Erzsébet, úgy kapta feladatul Ortutay Gyula a magyar néprajz legszélesebb fórumának, a Magyar Néprajzi Társaságnak az elnöke, hogy hirdesse meg a tudományszakban az eszmei-politikai fordulat szükségességét.

Ortutay jelentékenyen együttműködve támogatta a kommunista hatalomátvételt, miközben vallás- és közoktatásügyi miniszter volt (1947–1950). Politikai pályája 1945 után meredeken emelkedett. Baloldali múltja, jó taktikai érzéke, gyors helyzetfelismerő és szónoki képessége lehetővé tette, hogy néhány esztendő alatt a néprajz vezető tisztségeibe kerüljön, és elfogadtassa magát mintegy három évtizedre a tudományszak legfőbb képviselőjéül. A Néprajzi Társaság 1949. június 22-én tartott közgyűlésén az előadásként elhangzó elnöki megnyitót találta alkalmasnak, hogy új irány érvényesítésére szólítson föl. “Szeretném azt hinni, hogy ez a mai közgyűlésünk és a közgyűlés határozatai nyomán meginduló új munkánk jelentős fordulatot ád majd a Társaságunk eljövendő történetének. Meg kell ugyanakkor mondanom, hogy erre a fordulatra nagyon is szükségünk van” (Ortutay Gyula, 1949, 1). Az előadás ellentmondást nem tűrő, igen kemény hangnemben hangzott el. Ha csak Vargha László főtitkár hozzá képest feltűnően visszafogott hangú jelentését nem tekintjük annak, hozzászólások nem voltak. Végül Ortutay Gyulát “közfelkiáltással” ismét elnökké választották.

Maga az előadás két részre oszlik, a bírálatra és vele szoros összefüggésben a programra. Ortutay mint a változó idők szavát megérteni képtelen, a múlt hibáihoz ragaszkodó szakot jellemezte az egész magyar néprajztudományt, és a megújulás egyetlen útját a marxista–leninista elmélet elsajátításában jelölte meg. Dialektikus szemléletet követelt, ugyanakkor a fejlődés állomásait teljesen figyelmen kívül hagyva, egyöntetűen elmarasztalta a néprajz tudományos múltját. Pozitívumként csupán Tessediket és Berzeviczyt, továbbá Bíró Lajost, majd Kiss Lajost, némi fenntartással Marót Károlyt és önbírálattal vegyesen saját ifjúkori munkáit nevezte meg. (Rajta kívül egyikük sem volt céhbeli néprajzkutató.) Marxista előzményt valóban keveset találhatott volna, de sem a periferikus szerepű Kóris Kálmánra, akit más vonatkozásban említett, sem a Sarlósok egy részének etnográfiai próbálkozásaira, sem pedig Erdei Ferenc hatására nem utalt, nem is szólva sok más nem marxista, de mindenképpen értékes örökségről. Ideértjük a történetiség fokozatosan, akadályokkal küzdően, de mégis egyre inkább érvényesülő elvét, melyről egyszerűen kijelentette: “Az igazság pedig az, hogy a magyar néprajz tudománya, egy-két kivételtől eltekintve, szinte alig is volt tekintettel a történetiség szempontjaira” (Ortutay Gyula, 1949, 19). (Közbevetőleg említjük meg, hogy a megdicsért Marót Károly az 1948. évi brüsszeli harmadik nemzetközi antropológiai kongresszusról az Ethnographiába írt beszámolójában épp a túlzott történetiségtől óvott.) Ortutay maga adott példát a történeti elv megsértésére azzal, hogy beszédében egyik napról a másikra elképzelhetőnek tartotta egy szemléleti fordulat végbemenetét. Fölszólalt a citatológia ellen is, ugyanakkor nem fukarkodott Révai Józsefet és a szovjet etnográfusokat bőven idézni.

Ezek az ellentmondások, túlzások és igazságtalanságok a kor jellegzetes tünetei voltak. Ortutay nem sok egyéni színt vegyített hozzájuk. Azt ő sem tudhatta, hogy a követendőnek mondott marri nyelvészet hamarosan ideológiai tévedésnek bizonyul, s a szociológiai látásmód számonkérése sem egészen szerencsés, mert már maga a szó is hamarosan jó pár esztendőre gyanússá lesz, nemcsak a vele jelölt tudomány. Egyébként láthatólag óvakodott a nyugat-európai iskolák mélyreható bírálatától. Paradoxon az is, hogy épp Marót említett, különben lelkes beszámolójára hivatkozva mondta, “hogy a nyugati néprajz mind Amerikában, mind Nyugat-Európában szinte változatlanul egy helyben topog” (uo. 15). Érzékelhetően tartózkodott a névre szól kritikáktól is, ámbár éles személyes odaszúrás azért akadt a beszédben. Jogosan tette szóvá Fél Edit a magyar népi társadalomkutatásról írt összegző dolgozatának egyoldalúságait, annál elfogultabban kezelte az ugyancsak Fél Edit által szerkesztett Ethnographiát, mint egy a politikai változásokról tudomást nem vevő folyóiratot. Hasonló okból került a vádlottak padjára a Néptudományi Intézet és a Magyar Népkutatás Kézikönyve, a pozitivizmus és a funkcionalizmus. Az utóbbinál azt a distinkciót tette, hogy a funkcionalista etnológiát kárhoztatta, de a “funkciós vizsgálatot” megvédte. Ez nem volt elég. Szerinte a magyar néprajz általában kiszolgálta a letűnt társadalmi rendet, sőt egy része a sovinizmust és a fasizmust is, amellett “narodnyik” és rossz értelemben romantikus volt, elfogadta a népi írók kritikátlan népszemléletét. Mindez általánosságban és kellő adatolás nélkül hangzott el, egybemosva egymástól távol eső időszakaszokat, különböző életműveket, elágazó szellemi orientációkat, és mintha mondandójának igazságtartalma vitathatatlan lett volna.

Mind tartalmában, mind szellemében szorosan összefügg ezzel a beszéddel Ortutay 1951 januárjában akadémiai osztályülésen tartott előadása (Néprajz és kulturális forradalom), mely az időközben kialakult ideológiai rituálénak megfelelően három szempontot emelt ki: a “haladó hagyományok”, azaz a múlt vállalható örökségének számbavételét, az önkritikát és a társadalmi hasznosságot. Ezúttal már nemcsak az előadó ötleteiről esett szó, fölhasználta a kutatások centralizálását célzó “magyar néprajz ötéves terve” megvitatására időközben összeült szűk körű szakmai konferencia anyagát is.

Az utókor számára már közömbös, vajon Ortutay az elvállalt politikai feladatot milyen mértékben teljesítette túl, egyúttal mennyire szánta előlegezett védekezésnek a szakterületet esetlegesen fenyegető támadások ellenében: jobb, ha magunk próbálunk eleget tenni önkritikusan a külső kívánságoknak, mint ha a nyílt beavatkozásig várunk. Mi sem vitatjuk, hogy ragaszkodott szaktudományához, a magyar néprajzhoz és később igyekezett menedzselni, intézményeit erősíteni, a támogatást igénylő nagy vállalkozásokhoz anyagi fedezetet szerezni. Ám filológiai tény, hogy ezek a vádak – melyeknek nem hivatalos utóélete sajnálatosan a közelmúltig tartott – először 1949-ben hangzottak el szaktudományi fórumon, ráadásul aktív politikus szájából. Igaz, a második előadás idején már nem ült bársonyszékben, nemsokára pedig mégis bekövetkezett az újabb külső beavatkozás, most belső kezdeményezésre, Dégh Lindának köszönhetően, a korra jellemző ellenségkeresés jegyében (1953). Bakos József Mátyusföldi gyermekjátékok című kötetét nacionalizmussal vádolva megtámadták, “alacsony eszmei színvonala” és “ideológiai igénytelensége miatt” elítélték, a felelősökre pénzbüntetést róttak ki és a könyvet zúzdába küldték. Ugyanebben az évben a néprajz helyzetét elemző akadémiai vitában Ortutay említett beszédeinek néhány kitételét – mutatis mutandis – a társadalomtudományok akkori vezető képviselői és hangadói visszhangozták.

Noha formáját, személyi vonatkozásait, stílusát valószínűleg nem szabták meg a megbízók, az adott korban alighanem kikerülhetetlen politikai lépés volt az 1949. évi beszéd. Erre vall, hogy Ortutay bár sosem vonta vissza tételeit, nem is kérte számon őket, inkább enyhített rajtuk. A néprajzkutatók pedig utólag keveset hivatkoztak rá, talán azért is, mert Ortutay politikai karrierje nem sokkal ezután átmenetileg hanyatlott. Figyelemre méltó, hogy az 1953. évi vitában a néprajz oldaláról már szóvá tették a feloszlatott Néptudományi Intézet és általában az intézeti kutatóhely hiányát. Kodály Zoltán éppen ugyanabban az évben tudta önállóvá szervezni az akadémiai Népzenekutató Csoportot, mely hatalmas, eredményes tudományos munkát végzett. Tálasi István pedig 1955-ben teljes elismeréssel szólt a megbírált Magyar Népkutatás Kézikönyve füzeteiről.

Ortutay 1949-es beszéde – ha mégoly súlyos és káros ellentmondásokkal terhes, mint fent értelmeztük – programadó részében tagadhatatlanul fölvetett tudománymodernizációs célokat is. Néhány pontját érdemes közelebbről szemügyre vennünk és utóéletét követnünk. Nem volt haszontalan, hogy az összehasonlító vizsgálatokat a korábbinál is jobban a szomszédos népekre irányította, bár szépséghibája a dolognak a szláv hatások egyoldalú kiemelése. Kétségtelen, hogy egy korábbi egyoldalúságot számoltak fel a szovjet néprajztudományra irányított figyelemmel, noha az érdeklődés magán viselte a kötelező időszerűség jegyeit. Például a magyar néprajz – érthető okokból – nem tudott mit kezdeni a gyarmatosítás elleni harc feladatával, amit a szovjet etnográfia kiemelten kezelt. Föltehetőleg nem volt kielégítő, hogy Bodrogi Tibor értekezést készített a Magyarországtól földrajzilag lehető legtávolabbra fekvő sziget, Tasmania kolonializációjáról, ezért a kérdést végül egy oroszból fordított tanulmánygyűjteménnyel oldották meg: Az angol–amerikai etnográfia az imperializmus szolgálatában (Budapest, 1953). 1950–1956 között pedig kiadták a Szovjet Néprajztudomány című sokszorosított időszaki közlönyt, mely ugyancsak fordításokat tartalmazott.

Maga a történetiség mint követendő elv, Ortutaytól függetlenül – tudjuk –, korábban is fölmerült. Ő ezt nyomatékosította, anélkül, hogy jelezte volna az előzményt. Láttuk, hogy a magyar művelődés legkorábbi szakaszait megismerni akaró néprajz a jelent eredetileg nem önmagáért, hanem elsősorban a múltért tanulmányozta. 1949–1951-ben azonban ez a megközelítés átfogóan már hosszabb ideje nem érvényesült. Természetes, hogy folyamatosan, ekkor is többeket foglalkoztatott az elvi-módszertani tájékozódás iránya, és elégedetlenségüket kifejezték. “Ki kell építenünk a magyar néprajz módszertanát és elméletét, mert így tökéletesebben megértjük az eddig gyűjtött anyagot, a jövő anyaggyűjtését pedig tökéletesebbé tesszük” – írta Gunda Béla (1945, 194). Tálasi István tudománytörténeti tanulmánya hasonlóan hiányolta a szilárd és egységes módszert. Hogy a kérdés mennyire napirenden volt, jellemzően tanúsítja egy pár esztendővel később elhangzott türelmetlen mondat: “A magyar néprajztudomány művelői sohasem tanúsítottak különösebb érdeklődést elvi és módszeri, tudományelméleti problémák iránt. […] Az elvi és módszeri kérdések megoldása terén 1945 óta sem történt lényeges változás” (Bodrogi Tibor, 1954, 581).

Bodrogi ezeket a sorokat nemcsak az Ortutay-állásfoglalás, hanem már az 1953. november 7-én a néprajztudomány helyzetéről folytatott akadémiai vita után fogalmazta. A vitát a mátyusföldi gyűjteményt ért támadást követően a rokon tudományok képviselőinek részvételével rendezték, a könyvvel foglalkozó fegyelmi bizottság jelentésének ugyanis volt egy az elvi kérdések tisztázására felszólító bekezdése. A vita alapjául szolgáló jelentést az akadémiai Néprajzi Állandó Bizottság készítette. Jellege eleve védekező, amellett nagyon önkritikus és óvatosan kezdeményező volt. Elismerte, hogy “az önálló tudománnyá alakult néprajznak legfontosabb hibája kezdettől fogva az elvi kérdések tisztázatlansága, sőt sok esetben az ilyen jellegű igénynek a hiánya volt” (uo. 132), ugyanakkor jóval több pozitív hagyományra hivatkozott, mint nem sokkal előbb Ortutay. Ez az önkép differenciáltan eredményekről és az 1949–1950 óta kibontakozó törekvésekről is számot adott, ám nem hatotta meg a társtudományok képviselőit, akik annál keményebben fogalmaztak. Hozzászólásaik szinte rázúdították a néprajzra a kor jellegzetes politikai kifejezéseibe csomagolva az ideológiai tévelygés vádját: “politikai süketség és apoliticizmus”, a marxizmustól való elzárkózás, a szovjet néprajz eredményeinek felületes interpretálása (Györffy Sándor), a “nacionalizmus” és “a parasztromantika bizonyos maradványainak továbbélése” (Spira György); a feudalizmus idealizálása (Molnár Erik); szovjet cikkek közlésének csökkenése, ateista brosúrák írásának hiánya (Mátrai László). A jelen levő néprajzkutatók, köztük már Ortutay is, továbbá Vargyas Lajos, Vajda László, Gunda Béla, Barabás Jenő – Trencsényi Waldapfel Imre és Szabolcsi Bence támogatásával – védekeztek, de Fogarasi Béla osztályelnök elítélő határozattal foglalta össze a vitát.

Ebben a vitában nagy szerepet kapott a dogmatizmus és a sokoldalú előítélet. Az időközben bekövetkezett politikai enyhülésnek köszönhető, hogy többet hasonló légkörű eseményre nem került sor, a néprajz megbélyegzése azonban nem múlt el nyomtalanul, noha a szélsőséges vádak rendszeres kifejtése elmaradt.

A magyar néprajz az 1950-es évek első felében nagy erőfeszítéseket tett, hogy megfeleljen az új követelményeknek, s ez nem lehetett könnyű. Hiszen a háború előtt a nemzeti tudomány friss szerepében nem tudott igazán megbirkózni az akkori művelődéspolitika kívánságaival. Most ellenkező előjellel hasonlót vártak tőle, miközben a nemzet, a nemzeti kultúra, a nép és hagyományai ismételten más ideológiai értelmezést kaptak. A két háború között a nemzeti tudomány elismert rangja ellenére sem vált valóban ideológiai fontosságú tudománnyá a néprajz – legalábbis a történetíráshoz és az irodalomtudományhoz foghatóan nem –, most ellenben igen gyorsan telítődnie kellett volna egy merőben új, tőle idegen eszmével. Az apolitikus magatartással vádlóknak ebből a nézőpontból tekintve a maguk oldaláról valamelyest igazuk lehetett, de semmiképpen nem merev és szubjektív közelítésükben, differenciálatlan ítéletükben, mely a tudományos eredményeket a politikai elkötelezettséggel cserélte föl.

A szocialista falu kutatása, városi néprajz, munkásfolklór

A jelen kutatása Ortutay beszédében szintén súlyt kapott, elsősorban úgy, mint a tudomány időszerűen alkalmazott jellegének kidomborítása. Jogos volt a követelmény, hogy az ország életében addig sosem tapasztalt mélységben és gyorsasággal következő változások iránt érdeklődjék a néprajz is. A jelenkutatás legfontosabb ágainak az 1950-es években a mezőgazdaság szocialista átszervezésével és a fokozott iparosítással gyors ütemben változó paraszti élet, az addig majdnem teljesen elhanyagolt városi néprajz és vele összefüggésben a munkáséletmód meg a munkásfolklór vizsgálata minősültek. Mindhárom feladat valóban jelentős a tudományszak illetékessége érvényesítésének, továbbépítésének szempontjából.

Ám hamarosan kiderült, hogy a jelenkutatásnak a “falusi osztályharc” tanulmányozására kell irányulnia, “szocialista falu”-nak pedig az a település számított, ahol már előrehaladt a kollektivizálás. Csak irányítottan lehetett kutatni, és viszonylag kevés dolgozat látott napvilágot. Képzeljük el egyfelől a politikai ideálképet, a zenés-táncos-dolgos-jókedvű népet, a kulturális forradalom áldásait, a város és a falu között eltűnő különbségeket, a kuláktalanított falut, ahol az újgazdák után az “ingadozó középparaszt” is eldöntötte, hogy belép a téeszcsébe, másfelől a kitelepített, nagy számmal perbe fogott vagy másként megalázott birtokos parasztokat, a beszolgáltatást a padlássöprésekig és a sokféle nélkülözést! Ráadásul az első erőszakos termelőszövetkezet-szervezési hullámban létrejövő közös gazdaságok túlnyomó többsége Nagy Imre első kormánya idején fölbomlott.

Csakis ironikusan jegyezhetjük meg, hogy valahol a harmadik világban hasonló, szerves fejlődést megszakító, társadalmat, gazdaságot, kultúrát fölforgató külső beavatkozás milyen tanulságos terepmunkát jelentett volna a volt (vagy akkor még meglévő) anyaországból hónapokra, évekre odatelepülő antropológusok számára. Nálunk egyáltalán nem kerülhetett sor ilyesmire. Lehetetlen volt akárcsak következtetések nélküli helyzetjelentést adni.

A parasztság életének változásáról mégis születtek leíró tanulmányok (Bakó Ferenc, Dankó Imre, Szolnoky Lajos), az elméleti alapvetést pedig a “termelőszövetkezeti munkaközösség” vezetője, Balassa Iván és Kardos László vállalták. Valóban gondot okozott a módszer is. Kardos László akadémiai osztályülésen 1954-ben “a falu szocialista fejlődéséről” elhangzott előadása így részletezte címét: “Hol tart ez a fejlődés? Mik az ismérvei? Mik a törvényszerűségei? Mi pusztul el és mi alakul újjá? Hogyan alakul át a régi újjá? Hogyan születik meg az új?” (Kardos László, 1954, 409) A jegyzeteket és hivatkozásokat nélkülöző terjedelmes szöveg első részében történeti áttekintést nyújtott, a másodikban tradicionális tematizálásban adta elő a változásokról gazdag és friss tereptapasztalatait. Ez a megközelítés a jól megfogalmazott kérdések ellenére sem hozhatott ebben a speciális témakörben igazán új eredményt, mert erősen tapadt a tradicionális kutatások módszertanához.

A budapesti Néprajzi Múzeum irányította (1950-től) a magyar néprajz addigi legnagyobb történeti és jelenkutató vizsgálatát, Tiszaigar – többségben eredetileg agrárproletárok által lakott község – kétszáz esztendős múltjának, változásainak és korabeli állapotának föltárását. A Kardos László (1918–1980) által összeállított és részben megírt kézirat a kor követelményeihez igazodóan, tervszerű csoportmunkával, szakmai és ideológiai vitáktól kísérten elkészült, de hiába szánták mintának, fennakadt a cenzúra szűrőjén, és átdolgozás után sem jelenhetett meg. Kardos a korban megengedhetőnek vélt mértékig és a kívánt nyelvezeten fogalmazva, nem hallgatta el az 1950-es évek politikai túlkapásainak következményeit, a frissen földhöz juttatott parasztság elégedetlenségét, a termelőszövetkezeti mozgalom erőtlenségét és hibáit. Nem sokkal később – 1956-os forradalombeli szereplése miatt elítélték – egy évtizednyi időre távol került a néprajztól.

A tiszaigari vizsgálat körül egy időben kisebb legenda képződött. Sozan úgy értékeli, hogy ha idejében megjelenik, új irányt indított volna el. Az esélyt nem lehet teljesen kizárni, bár az, hogy nyugalmasabb időkben Kardos újra foglalkozott a munkával, mégsem tudta befejezni, nem igazolja ezt a föltevést. Sem ő, sem a munkatársak többsége nem érhette meg, hogy a mű nagy késéssel megjelent, de visszhangot egyáltalán nem keltett (1997). Jelentősége ma már csak annyi, hogy megkísérelte egy község történetének és néprajzának kétszáz esztendőt átfogó leírását.

Az eddigieknél is bonyolultabb ellentmondást rejtett magában az az illúzió, hogy a parasztság, pontosabban, aki paraszt marad, megtartható hagyományos kultúrájában, ha a kívülről érkező romboló, bomlasztó hatásoktól óvják, illetőleg segítik ellenállnia azoknak. Tudjuk, hogy a magyarországi falu életében az 1890-es években váltak szembetűnővé az iparosodás és az urbanizáció hatásai, de a kortársak ritkán ismerték föl ezek kikerülhetetlenségét és differenciált társadalmi befolyását. Általánosítani ezúttal sem lehet. Tény, hogy az akkori néprajzos nemzedék írásaiban esetenként már tapasztalhatjuk, hogy amikor megállapítják archaikus jelenségek eltűnését, nemcsak kulturális romlásnak minősítik, hanem igyekeznek tárgyilagosan értékelni. A két világháború között ez a látásmód erősödött, de nem vált meghatározóvá.

Szemléletváltásról ebben a vonatkozásban akkor beszélhetünk, ha egy folyamat részeként értelmezik a változásokat, egyidejűleg vizsgálják, mit hoz létre a változás, és ehhez képest mérlegelhető – ami természetesen nem kizárt –, hogy valóban kulturális értékek vesznek-e el vagy sem. Jankó János például a torockó–aranyosszéki tradicionális viselet elhagyásának okául elfogadta kiállításának drága voltát. Nem sokkal később a Göcsejt járó Gönczi Ferenc természetes fejleményként fogta föl az archaikus jelenségek eltűnését.

Az 1950-es évek legelején még mindig kevéssé lehetett sejteni a parasztság gyors megszűnését. Látszólag több tényező szólt ellene. A két világháború között a befolyásos politikai erők mind kiemelten fontos nemzetalkotónak tekintették a parasztságot, még ha különböző érvekkel is hivatkoztak rá. Az 1930-as években elsősorban a népi írók és a szociográfusok jóvoltából a parasztság életének alakulása volt a szellemi élet egyik fő vitatémája. A hatalomra jutott kommunista párt pedig jelszóként hangoztatta a munkás-paraszt szövetséget, azaz szavakban politikai szövetségesnek tekintette a parasztokat.

A keményen bírált néprajz számára szinte aranyhídnak tűnt föl, hogy az új rendszer – zsarnoksága ellenére – a népi kultúra megbecsülését hirdette, sőt ünnepélyes alkalmakon díszletként fölhasználta. A “szocialista falu”-val foglalkozó néprajzi írásokban rendre találkozunk a “régi” mintájára alakuló “új” kulturális jelenségek méltatásával, és azzal, hogy a “népművelés” igényeihez igazodva, hogyan próbált a néprajz aktivista formáknak megfelelni. Mindemellett lépten-nyomon kiderül, hogy nem ismertek olyan elméleti megfontolásokat, amelyek segítették volna ezeknek a jelenségeknek a szakszerű leírását és elemzését. Eredményes folklorizmusvizsgálatokra majd csak az 1970-es években kerül sor egy újabb nagy, ezúttal Nyugat-Európában is hódító folklorizmusdivatot követően.

Ortutay erre a problémakörre később is visszatért, idomulva a hivatalos művelődéspolitikához, amely a folklór elevenen tartását doktrínaként kezelte, ápolásához nemzeti szempontokra hivatkozva igényelte a néprajz segítségét. A népzene- és néptánckutatás közreműködésével például az 1950-es évek elején sikerült átöltöztetni a kárhoztatott Gyöngyösbokrétát az állami és társadalmi ünnepeket egy ideig elmaradhatatlanul kísérő népművészeti revüvé. Akadtak egészen torz ötletek is, mint az, hogy Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapja a népi díszítőművészet megújulásának alkalmává lett – ahogyan az Ethnographia névtelen szerkesztőségi cikke megfogalmazta.

E művelődéspolitikai direktívához az egész “szocialista tábor”-ban a szovjet gyakorlat szolgáltatott mintát és kellő tekintélyt. Fölismerhető a háttérben, hogy a Szovjetunióban a falu, különösen a nemzetiségek művelődési életében a paraszti kultúrának látszólag kiemelkedő szerepet tulajdonítottak. Sajátos ellentmondás állott elő: a magyarországi hivatalos művelődéspolitika, miközben elvi vitákban marasztalta el a “narodnyik” néprajztudományt, magát a népi kultúrát piedesztálra emelte. Amikor 1954-ben Moszkvában magyar néprajzi kiállítást rendeztek, a kiküldendő tárgyakat Révai József látnia akarta. A Nemzeti Múzeum üres termeibe összegyűjtött anyagot Balassa Iván, a Néprajzi Múzeum főigazgatója mutatta be neki magyarázatokkal kísérve.

Ismert, hogy a XIX. századi népiesség örökségeként – Györffy István 1939-es programjától is megerősödötten – elevenen élt a néphagyomány újító szerepének gondolata. Azonban a túlhajtás, az illetéktelen beavatkozás, a durva politikai aktualizálás nemhogy új, számottevő eredményekhez nem vezetett, ami eleve kérdéses volt, hanem olykor giccsbe torkollott (a népi együttesek nem egy produkciója mellett a népi iparművészet némelyik terméke), és jó időre lejáratta a népi kultúra – nemzeti kultúra kapcsolata újraértelmezésének ügyét. Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy 1949 előtt a magyar néprajzban fölbukkant a tradicionális paraszti műveltség idealizálásának és konzerválásának gondolata, amint igaz, hogy nem általánosan, de előfordult, most még inkább egy történetietlen szemlélet kerítette hatalmába azokat, akik hittek akár csak a népművészet paraszti szintű ideig-óráig való életben tartásában – csakhogy ellenkező előjelű eszmékre támaszkodva.

Halvány eredményt hozott a városi néprajz kutatása. Mibenléte szintén nem kevés problémát vetett föl. Láttuk, hogy amikor a nemzeti kultúra legkorábbi előzményeit kezdték keresni, logikus következményként jórészt a szóbeliségben élő társadalmi rétegek lettek letéteményesei, nálunk a jobbágyok és a hasonló életmódú kisnemes meg libertinus csoportok, parasztok és iparosok egyaránt.

Tisztázatlanok maradtak azonban a kutatás határai: mi tekinthető “városi” vagy “munkás”-néprajznak. A magyar néprajz sosem deklarálta, hogy nem a város, hanem kizárólag a falu műveltsége érdekli, már csak a sajátos kelet-közép-európai agrártelepülés, a parasztság tömegeinek lakhelyül szolgáló, ilyenformán fontos kutatási terep, a mezőváros történelmi súlya miatt sem. Idekapcsolódnak a polgárvárosok hóstátjai is. Ez az érdeklődés annyira erősnek bizonyult, hogy átvészelve a tudománypolitikai kényszer idejét, az 1960-as évektől a helytörténetírással összekapcsolódva, értékes eredményeket mutatott föl. Végül azt sem állíthatjuk, hogy a kutatás nem érdeklődött a parasztság kulturális igényeit kielégítő, egyidejűleg a maga ízlésével is alakító városi céhes, kézműves kisiparos és kereskedő polgárság élete iránt. Igaz, hogy korábban a nagyipari munkásság majdnem teljesen kimaradt a néprajz figyelméből, de nem negatív állásfoglalás, hanem az uralkodó művelődéstörténeti aspektus miatt.

Nem kíván újabb magyarázatot, hogy a városi néprajz az 1950-es évek elején nem jelenthette a polgárság, azaz nálunk a társadalmi helyzetét tekintve visszaszorított, hatalmától megfosztott, világméretű bűnbaknak megtett burzsoázia tanulmányozását, ellenben aktuálisan elsősorban a munkásság és a városba kerülő parasztság vizsgálatát értették rajta. Az 1949-től ideológiai kívánalomnak megfelelni igyekvő tudományszak így sem tudott megbirkózni a munkásság kutatásának feladatával.

Ismételten találkoztunk a szükséges módszer és gondolkodástörténeti megfontolások hiányával. Ezek honosítására és alkalmazására az 1950-es évek elején sem azonnal, sem hosszabb távon nem látszott remény. A két világháború közötti német néprajz városvizsgáló metódusát és több monográfiáját nálunk is ismerték, és a német tudományos élettel érintkezés tradíciójának jegyében akár sor kerülhetett volna elfogadásukra. Csakhogy Magyarországon nem létezett az a jól körülhatárolható népesség, amelynek vizsgálatában alkalmazhatták volna. Nagy múltú és tradicionális karakterű munkásrétegek nem voltak, csoportjaik Nyugat-Európához képest később alakultak ki, a városi polgárság pedig részben idegen ajkú és társadalmilag hosszú ideig erőtlen volt. Nem alakult ki a paraszti és a hivatásos, magas kultúra között az a fontos populáris műveltségréteg, ami például nyugati szomszédságunkban a csehországi és ausztriai városokban virágzott, és tárgyát képezhette ottani tudományos vizsgálatoknak. Jellemzően nálunk a munkásnéprajzban azokra a foglalkozási csoportokra terelődött a figyelem, amelyek közel álltak a parasztsághoz, következésképp kutatásuk sikerrel kecsegtetett (általában az agrárproletariátus, a kubikosság).

1950 körül nyugati munkákat politikai okokból sem lehetett példaként elővenni. A jelen, a változó falu és a munkások kutatásában sokat segített volna, ha folytatódhat a funkcionalista etnológiai eredmények befogadása. De mint láttuk, a funkcionalizmus ellenséges, de legalább nemkívánatos, “polgári” ideológiának minősült, ugyanebbe a kategóriába került a szociológia és az antropológia is. A másik oldalon napi politikára aktualizált szovjet munkák szerepeltek használhatatlan mintaként. Legtöbben úgy kívánták a feladatot megoldani, hogy csekély módosítással – vagy anélkül – a parasztság kutatásában jól bevált hagyományos módszereket alkalmazták az új területeken. A szocialista falu változásvizsgálatába – mint fentebb írtuk – jobbára amúgy is azzal az előfeltevéssel fogtak, hogy a tradicionális paraszti műveltség értékei átmentődhetnek vagy fölújulnak. Azt hitték, hogy az életmódbeli változások kizárólag az új társadalmi rendszerrel állnak okozati összefüggésben. Nem észlelték az ipari civilizáció ettől függetlenül is feltartóztathatatlan átformáló erejét.

Egy “nagybudapesti néprajzi munkaközösség” alakulásának ötlete 1952-ben vetődött föl, működését két év múlva kezdte meg, de az évtized végére szinte észrevétlenül meg is szűnt. A főváros néprajzát vizsgálók jellemzően előszeretettel keresték föl a frissen Budapesthez csatolt parasztfalvakat (Rákospalota, Rákosszentmihály, Rákoskeresztúr), ahol szívesen foglalkoztak hagyományos témákkal (pl. viselet, lakásbelső). A nagybudapesti munkaközösséghez hasonló sorsra jutott az Eötvös Loránd Tudományegyetem Folklór Tanszékén működő munkásfolklór munkaközösség. A Nemzetközi Munkásdal Bizottság budapesti székhellyel 1961–1968 között állt fenn, majd tevékenység híján föloszlott.

Mindemellett a munkásnéprajzot (1950-től) két területen kezdeményezték: 1. életmód, 2. szájhagyományban élő mozgalmi emlékek. Utóbb elsősorban a szövegfolklórra, a hatvanas években pedig jobbára a zenére korlátozódtak a vizsgálatok. Ez, a korban a többi szocialista országban is konjunkturális téma egy ideig vonzotta a gyűjtőket, csakhogy az anyagfeltárás nehézségei többször hamisításhoz, ezáltal hitelrontáshoz vezettek. 1954-ben például Dömötör Tekla Rákosiról szóló salgótarjáni “bányászfolklórt” adott ki. Olyannyira óvatosságra intettek a hasonló esetek, hogy a kutatást korábban szorgalmazó Ortutay Gyula 1968-ban a Katona Imre által összeállított népi lírai antológiából (Magyar népdalok. I–II. Budapest, 1970) mint szerkesztő a munkásfolklórt kihagyatta. A néprajz úttörése néhány ponton mégis értékesnek bizonyult. Amikor az 1960-as években a munkásmozgalom-történet és az újkori muzeológia szakmailag megerősödött, és szárnyai alá vette a témát, ezeket a mérsékelt eredményeket hasznosítani tudta, ám ezzel az ipari munkásság kutatásának ügye, ha ismét nem is maradt ki teljesen a néprajzi érdeklődésből, de a peremére került. Egy területen széles körű összegzés azonban készült: A parasztdaltól a munkásdalig (szerk.: Katona Imre, Maróthy János, Szatmári Antal, Budapest, 1968). Sajnálatos, hogy az egész folyamat értékelése – elsősorban nem az egyenetlenségről tanúskodó viszonylag kisszámú publikációra, hanem a feldolgozatlan adattári anyagra gondolunk – eddig nem történt meg. Az új néprajzi kézikönyv vonatkozó fejezete is csupán a munkásfolklórra szorítkozik, és szemérmesen hallgat a hiányokról, a kudarcokról meg a hitelesség kérdéséről (1988). Csak remélni lehet, hogy a közeli jövőben a pártpolitikától mentes munkásnéprajz is ott lesz a megújuló szaktudományi látókörben.

Az immár hivatalos ideológia rangjára emelt és normatív szigorral megkövetelt marxizmus–leninizmus tényleges elfogadásáról azért nem lehet sokrétűbben és pontosabban beszélni, mert a hazai társadalomtudományok múltja ebből a szempontból eddig nem került mérlegre, kevés az értékeléshez szükséges fogódzó. A befogadás kezdetben erős politikai töltést kapott, később inkább csak ideológiai síkon jelent meg. Ha szakmai köntöst öltött, akkor nemegyszer személyi ellentétek, a marxizmus nevében föllépők részéről támadások nyomatékosítására szolgált. Végső soron ez volt az oka, hogy Fél Edit, majd Vargyas Lajos rövid ideig taníthattak egyetemen, és Bálint Sándort eltiltották az oktatástól. Szemelvények hosszú listája állítható össze olyan idézetekből, amelyek a néprajzkutatók marxista olvasottságáról hivatottak tanúskodni. Semmi okunk föltenni, hogy ezek egy része nem őszinte meggyőződést takart. A hivatkozók másik része valószínűleg a pályán való előrehaladást tartotta szem előtt, a harmadik rész védelem reményében használt marxista retorikát, az alkalmi frázishasználat a magánember eltérő politikai-eszmei meggyőződését takarta, és végül voltak, akik valahogyan ki tudták kerülni a problémát. Megjegyzésre érdemes, hogy sem a megyőződésből, sem az őszintétlenül magukat marxistának vallók nem próbálták meg kidolgozni a néprajz tárgyának és jelenségeinek összefüggő marxista interpretációját. Vagy ők nem voltak kellően fölkészültek vagy az eszme bizonyult rá alkalmatlannak, mint ahogyan nemzetközi téren sem került sor nagyobb számú érdemes kísérletre. Nem közömbös azonban, hogy a tudományos minősítés rendszerében az 1980-as évek második feléig szerepelt az értekezés vitára bocsátásának föltételei között a marxista eszmeiség, még ha akkor már jó ideje – legalább a néprajzban – formálisan kezelték.

A nyilvánosan soha be nem ismert kudarcsorozat és a túlhajtott politizálás hosszabb ideig távol tartotta a kutatókat az újításnak szánt kezdeményezésektől, a későbbi nem nagyszámú jelenvizsgálattal szemben rendszeresen mutatkoztak különféle fenntartások. Az, hogy a pártállami vezetés egyfelől igényelte volna a jelen föltárását, másfelől nem tűrte a lényegi kritikát, valójában 1990-ig sosem tűnt el, csak fokozatosan elerőtlenedett. Végső soron az 1950-es években éppen az a politika fojtotta el vagy tette lehetetlenné az újítást és szemléletváltást, amelynek nevében meghirdették. A magyar néprajztudomány életébe sem azelőtt, sem azóta ilyen közvetlen módon nem szólt bele a politika. 1949-ben került története során először olyan helyzetbe, hogy megfellebbezhetetlen ideológiai követelmények elé állították, egyáltalán ideológia befogadására kényszerítették. A néprajztudomány illetékes vezetői a hivatalos vizsgálatokban és jelentésekben ugyan rendszeresen hivatkoztak szakjuk társadalmi hasznosságára, de nincs nyoma, hogy a néprajzi kutatásokat tudományon kívüli célokra igénybe vették vagy elháríthatatlan politikai késztetés jelentkezett volna. Az 1950-es évek végétől a – több szomszédunktól eltérően – koncentráltan nacionalizmusellenes művelődéspolitika gyanakvással figyelt a népi kultúra divatjára, mint ellenkultúrára, és ez olykor rávetült a néprajzra is, pedig az a népzene- és néptánc-kutatást kivéve, általában közömbösen elhúzódott tőle. Egyáltalán politikán kívüli, de tudományos tételekkel támogatott ideologikus bírálat később is csupán egyszer jelent meg, amikor a Replika című folyóirat vitájában (1994) Niedermüller Péter a tübingeni aktivista antropológia némely tételét alkalmazta a magyar néprajzra.

Ezzel a gondolatmenettel nem állítjuk, hogy politikai vagy társadalmi eszmék a magyar néprajzot egyébként sosem érintették. Könyvünk előző fejezeteiben erről tájékozódhatott az olvasó. Ugyanakkor a néprajz 1945 előtt távol maradt a szélsőséges eszméktől. Mindez természetesen nem zárja ki, hogy egyik-másik művelője szaktudományi munkájától függetlenül bármely korban különböző politikai irányok elkötelezettje lehetett.

Ha az 1945 utáni évtizedben széttekintünk abban az európai régióban, amelyben egy évszázaddal ezelőtt a német néprajz határozta meg a tudományfejlődést, a korábbiaknál differenciáltabb helyzetet találunk. Ahol viszonylag nem nagy múltra tekint vissza az írásbeliség és a magas műveltség, a parasztkultúra kutatására változatlanul és függetlenül a társadalmi rendszertől, több figyelem és pénz jut (például szlovákok, románok és egy ideig a finnek). A néphagyomány fölértékelésével próbálták a hiányt pótolni. A magyarországihoz hasonló folklorizmusjelenségekkel is találkozunk ugyanezekben az években több szocialista ország kulturális életében és néprajztudományában, különösen ugyancsak a szlovák és a román néprajzban. Egyébként az egész szovjet zónában a tudományokat éppúgy párt- és állami ellenőrzés alá vonták, mint nálunk, és ebből a néprajz sehol sem maradt ki. A politikai beavatkozás nyomán több törésvonal keletkezett. Ahol a kommunista eszme szövetkezett a nacionalizmussal, ott egészen szélsőséges megnyilvánulásokra is sor került, mint Romániában, ahol a néprajz a hivatalos ideológiába illeszkedő történelmi tételek, elsősorban az őstörténet igazolását és a történeti jog alátámasztását is vállalta. Az ellenpóluson a Német Demokratikus Köztársaság állt. Miután az ottani speciálisan torz kulturális kánonban valójában sosem volt helye a népi (paraszti) hagyománynak, a fölső politikai vezetéssel jó kapcsolatot ápoló, a néprajz képviseletét is ellátó, finnugrista Wolfgang Steinitz halálát (1967) követően a néprajz marginalizálódott. Ismét más helyzet alakult ki Lengyelországban, ahol a néprajzi kutatásokat egyfelől a hagyományosan erős faluszociológia, másfelől a paraszti földtulajdon megmaradása motiválta. Végül a soknemzetiségű Szovjetunióban fokozatosan teret nyert az etnikus folyamatnak nevezett asszimiláció kutatása.

A munkaközösségek és a központi tudományos tervezés

Ortutay 1949-ben azt is bejelentette, hogy irányításával Tálasi István, Vajda László és Dégh Linda elkészítették a magyar néprajz említett ötéves tervét, mely tartalmazza a kutatási témákat, egy “új Magyarság Néprajza” elkészítését, a tudománynépszerűsítés és az egyes intézmények feladatait. Ehhez igazodva alakították ki a kutatás új szervezeti egységeit, a részint fentebb szintén említett munkaközösségeket (eredetileg: 10) és a munkacsoportokat (9).

A terv foglalatán jól látszik a viszonylag ritkábban publikáló és az elméleti kérdéseknek nem mindig elsőrendű fontosságot tulajdonító, de a “csoportmunkát” már az Alföld-kutatásról írt tanulmányban ajánló Tálasi István meghatározó befolyása. Ő volt az, aki a néprajz korabeli hangadói között talán a legkövetkezetesebben képviselte a folytonosságot. Elismerte – a kor követelményeinek eleget téve – az eszmei hiányosságokat, de mind az 1945 előtti, mind az erősen bírált háború utáni éveket az erőgyűjtés, az ismeretek gyarapodása időszakaként, és nem tévelygésként vagy mulasztásként értékelte már az 1954-ben készített kutatási áttekintésében. Ez a tanulmány és az egy évtizeddel korábbi, mely az Alföld kutatását összegezte, majdnem azonos szerkezettel és nagyon hasonló mondandóval íródott. Tálasi egy később elkészítendő szintézis céljából a tematikus vizsgálatokat helyezte középpontba, ezt tükrözte a munkaközösségekre szabott terv is, talán csak a “matyó” munkaközösség kapott más típusú feladatot. Tálasi az alapötletek mellett későbbi hasonló tervezetekben és kutatási összegzésekben is kitartott. Az 1955-ben publikált összegzés szemléletesen dokumentálja, hogy szerzője az anyagi kultúra kutatásában az 1930-as években kialakult elképzeléseket viszi tovább. Lényegében A magyarság néprajza hagyományához tapad, de annak szerkezeti töredezettségét és hiányosságait igyekszik eltüntetni. A folklórkutatás tervei hasonlóan alakultak: változatlanul a műfajok maradtak előtérben, azonban a szokások és a hiedelemvilág vizsgálatát differenciáltabban és az előzménynél jóval logikusabb meg kiegyenlítettebb rendszerben képzelte el Ortutay hasonló tanulmánya 1955-ben.

Az említett ötéves tervet és a munkaközösségek megalakítását az első, noha szűk körű, de országos jellegű néprajzi tanácskozás, a siófoki konferencia szentesítette. (1950. X. 30. – XI. 2.) A tematikus fölosztás ellenében évekkel később is nagyon ritkán hangzott el óvatos ellenvélemény (pl. Vajda László 1954-ben a néprajzi anyaggyűjtésről írt cikkében), így mintegy másfél évtizedre alapvetően meghatározta a kutatást a munkaközösségekre tármaszkodó és minden aktív néprajzzal foglalkozó szakemberrel számoló tervezés. (A hatás a munkaközösségek feloszlása után sem tűnt el.) Egy egységes, azonos módszerrel dolgozó, “termelő” néprajztudomány képe lebegett a néprajz vezetőinek szeme előtt. Újítások szükségességéről akkor már nemigen esett szó, hiszen az eszmei alap teljesen készen volt – vélték-, legfeljebb annak tökéletesebb elsajátítására kell odafigyelni, hogy a munka eredményesen haladjon.

Ez a rendszer kétségtelen előnnyel is járt, de éppúgy voltak hátrányai. Az akadémiai Néprajzi Bizottság felügyeletével összefoglalta és irányította az addig sokszor ötletszerűen témát választó, szétszórtan működő kutatókat. Fölhívta a figyelmet a témabeli és földrajzi “fehér foltokra”. Közülük sokat sikerrel eltüntetett. A formát nem a néprajz találta ki, az egész korabeli társadalmi és gazdasági életre mint kötelező sémát erőltette rá a politika. Nem csoda tehát, ha sematizmusa miatt sok területen elégtelennek bizonyult, és a néprajzban sem vált be véglegesen. Szélsőségesen centralizálta a tudományos életet. Gátolta a tárgyválasztás szabadságát. Nem volt kellő tekintettel a különböző személyi és tárgyi adottságokra és feltételekre. Különös ellentmondás, de az alapötletből és a szerkezetből következik, hogy jóllehet a kutatók munkaközösségekbe tömörültek, ezek a tematikus feladatok alkalmanként jobban elszigetelték őket egymástól, mint korábban. Már az 1953-as vitákban panaszkodtak a túltervezésre, a vállalkozások elméretezésére. A panaszokat az idő múlása még inkább igazolta, a túltervezés máig kísért a magyar néprajzban. Igazán élénken szinte csak a Tálasi vezette, nagy létszámú anyagikultúra-munkaközösség dolgozott. Ám alig készült el munka határidőre, például Balassa Iván Wörter und Sachent képviselő monográfiája, A magyar kukorica (Budapest, 1960). Sok tervpont egész életre szóló programot szolgáltatott vállalójának, és még a közelmúltban is jelent meg ekkor fogant ötletből született könyv (K. Csilléry Klára: A magyar népi lakáskultúra kialakulásának kezdetei. Budapest, 1982).