Ugrás a tartalomhoz

A magyar néprajz tudománytörténete

Kósa László

Osiris Kiadó

A PSZICHOANALITIKUS ETNOLÓGIA. RÓHEIM GÉZA

A PSZICHOANALITIKUS ETNOLÓGIA. RÓHEIM GÉZA

Róheim Gézának (1891–1953) – a pszichoanalitikus etnológia megteremtőjének – pályája az 1910-es évek elején indult, de akár a nagy népzenekutatóké (Kodály, Lajtha), az 1950-es évekig folytatódott. Gondolkodásának fő vonásai az 1920-as évekre éretté váltak, eszmei ösztönzője pedig még korábbi. Mindez azt indokolja, hogy ne a következő korszakban, hanem itt foglalkozzunk vele. A korszakba illesztésnél azonban nagyobb kérdés magának Róheimnek mint tudománytörténeti jelenségnek a magyar néprajz történetébe való beillesztése. Ifjan kapcsolódik a magyar néprajz immár tradicionálisnak mondható kérdésfeltevéseihez, később eltávolodik tőlük, de teljesen nem szakad el. Ezeket az érintkezéseket munkánk céljának és természetének megfelelően igyekszünk kidomborítani, mégis azt kell mondanunk, csak megszorításokkal lehetséges őket beleplántálni a magyar néprajzi gondolkodás folyamatába. “Az általa kezdeményezett kutatási irányok eredményei kétségtelenek, szellemi örökségével, a sikerek látszata ellenére, közvetlenül mégsem éltek, ma valójában gazdátlanok” – olvasható hosszú szünet után megjelenő magyar nyelvű tanulmánykötetének bevezetésében (Róheim Géza, 1984/b, 7).

Abban, hogy a hazai kutatás negyedszázadon át szinte elfeledte, persze több ok közrejátszott, nemcsak az, hogy a kultúrpolitika lehetetlenné tette az emigrációban élő tudós értékelését, és a pszichoanalitikát “burzsoá áltudomány”-nak bélyegezte, hanem az etnológia újabb irányzataitól leszakadt Róheim műveinek többé-kevésbé külföldi visszahangtalansága is, ami csak a közelmúltban kezdett oldódni, miután a két világháború közötti szellemi élet iránt az érdeklődés megélénkült.

Tisztán a magyar tudománytörténetben is vannak figyelemre méltó érdemei. Ő végezte mindmáig a legjelentősebb terepmunkát a magyar etnológusok közül. Az összehasonlító néprajzban a legtávolabbra tekintett, az európai parasztkultúrákon, az antikvitáson és Ázsián túl más világrészekre is. Majd csak a fiatalabb kortárs, az etnográfus Gunda Béla műveiben – az európai etnológia és a funkcionális néprajz híveként – találkozunk ismét hasonló összehasonlítói vállalkozókedvvel. Végül az, hogy a pszichoanalitika bűvös tükrébe egyre mélyebbre tekintő Róheim önálló kultúrelmélet kifejtésére vállalkozott, noha meg kell jegyeznünk, hogy ennek nemzetközi hatása szinte kitapinthatatlan, magyarországi befogadásáról pedig nem adhatunk számot, ismét megkülönbözteti őt hazai kortársaitól. Mindezek a rendhagyó tulajdonságok indokolják, hogy róla külön, rövid fejezetben szóljunk.

A magyar néprajzban új társadalmi réteget képviselt. Budapesten született, olyan zsidó nagypolgári családból, amely a magyar nemzeti tudatot élénken ápolta. Ehhez az érzéshez haláláig hű maradt, noha szülőhazája egyáltalán nem kényeztette elismerésekkel. Hallatlan becsvággyal dolgozott. Nagyon korán indult a pályán. Tizenhét éves fasori evangélikus gimnáziumi diákként előadást tartott a Néprajzi Társaságban. De már ebben az időben jelentkezik az a kettősség, mely a magyar tudománytörténetből kiágaztatja, ugyanakkor valamelyest hozzáköti életművét. Ifjan meg akarja írni az új “Ipolyi”-t, ugyanakkor nem vesz tudomást az Erdélyi–Arany– Gyulai nemzedék céljairól és Katona munkáiról sem. Ezen azonban alig csodálkozhatunk, mert kezdettől a lélektani alaphelyzetek hasonlósága izgatta, s nem a hagyományos tárgytörténet vagy a népköltészeti szövegvizsgálat. Az inkább föltűnő, hogy nem lehet tudni, vajon ismerte-e Beöthy Leó írásait vagy a többi magyar etnológus előzményt. Pedig etnológiai és történettudományi alapvetése pozitivista és természettudományos: innen ered rendíthetetlen evolucionizmusa és végeredményben lélektani érdeklődése is. Behatóan ismerte a klasszikus angol antropológiát, éppúgy, mint a kortárs francia szociológiát és a német Völkerkundét, amelyből Bastian fő gondolatai (Völkergedanke, Elementargedanke) hatottak rá. Tény, hogy a századelő magyarországi szociológiájához (Somló Bódog, Pikler Gyula és mások) sem kapcsolódott. Nyilván, mert munkásságuk távol állt az övétől. A pszichológiára szívesen hivatkozó magyar néprajzzal szemben pedig, amelyben talán leginkább Wundt neve csengett jól (Katona Lajos, Király György), ő Freud híve lett, és nemcsak hivatkozott a pszichológiára, hanem önálló módszerrel valóban elmélyedt benne. Freud – az előző évtizedek pozitivista etnológiai tényanyagára épülő – Totem und Tabuja 1911-ben jelent meg. Róheim 1915–1916-ban rövid időn belül sajátította el a pszichoanalitika alapjait, egyszersmind felfedezte benne a maga számára az emberi műveltség legmélyebb rétegeit föltáró és általánosan magyarázó módszert.

Munkássága első másfél évtizede magyar vonatkozású eredményeinek összefoglalása, kis könyve, a Magyar néphit és népszokások (1925) Ipolyi Arnold említett távoli ösztönzésének gyümölcse. Vágyai ellenére, akár Kálmány, Katona és Solymossy, mégsem vállalkozott egy elképzelt ősvallás rekonstrukciójára, de az egyes mitikus lények és hiedelmek mibenlétének izolált nyomozása sem elégítette ki, hanem elsőként próbálkozott a tárgykör korszerű rendszerezésével. Minthogy egészében nem is őstörténeti kérdéseket célzott meg, a tévedések kockázata kisebbedett. Attól eltekintve, hogy magyarázatai a pszichoanalitikán nyugosznak, a munka szerkezete közel áll a kortárs magyar folklorisztika nyomvonalaihoz. Róheim számos értékes gondolatot és ötletet vet föl, történeti rétegeket keres és különít el, habár óvatossága okán – mely azonban távoli Király György ősköltészeti kritikájától – a honfoglalás előtti és alatti időről a honfoglalás utáni századokra, ezzel pedig az őstörténetről és a magyar műveltség keleti elemeiről a közép-európai beágyazottságra teszi a hangsúlyt. Bartók mellett a korban nála találkozunk legszervesebben a szomszéd népi összehasonlítás gyakorlatával.

De nemcsak a szomszédokat veszi számba, hanem az ismert módszer szerint minden olyan népet, amely egykor a magyarsággal érintkezett. Némileg ugyan ellentmondás, hogy a mű Ipolyi hajdani jeligéjének parafrázisával indul : “»Introite et hic dii sunt« – Lépjetek be, itt is megtaláljátok az örök emberit, a könyv pedig a magyar néphitet és népszokásokat etnikai eredetük szerint is vizsgálja. A konklúzió azonban egybecseng a “kis Európa”-elvvel: “A magyar néphit és népszokás igazi tömegét, túlnyomó nagy részét csak egy jelzővel illethetjük: európai”; de nem sokkal alább leírja nem szerencsés fogalmazású mondatát is : “a magyar néphit szláv néphit (Róheim Géza, 1925, 334–335). Noha Ipolyi nem magyar kútfői között is első a szláv néphagyomány, ennek a róheimi tételnek sajátos módon nemcsak könyve, hanem egész munkássága ellentmond, hiszen a kultúra ilyen sommás etnikai minősítésétől különben tartózkodott. Trianon után néhány évvel ez a megállapítás, a sokak szemében amúgy is gyanús pszichoanalitikával társultan, még inkább gyengítette Róheimnek a magyar néprajzon belül egyre inkább elszigetelődő helyzetét.

Magyar és más finnugor adatokat később is, ahol lehetett, idézett, olykor szinte erőltetetten. Az 1925-ös könyv témájához is visszatért néhány részletben, legfőképpen pedig posztumusz művében: Hungarian and Vogul Mythology (New York, 1954). Ám a két nép távoli ősvallásának (illetőleg töredékeinek) összevetése kissé kalandos ötlet, s szó sincs a negyedszázaddal korábbi alapos rendszerezésről, ellenben sok benne a tétova elképzelés, gondolatfölvetés.

Visszatérve az 1920-as évekre, a forradalmak alatti viselkedéséért a Néprajzi Múzeumból elbocsátott Róheim korábbi meggyőződéséhez híven fokozatosan kialakította a pszichoanalitikus etnológiát. Nemzetközileg ekkor áll zeniten. Tekintélyét jelzi, hogy miután B. Malinowski tagadta az Ödipusz-komplexus meglétét az anyajogú társadalmakban, az analitikus Róheimtől várták ellenkezőjének bizonyítását. 1928– 1931-ben Szomáliában, Ausztráliában, Új-Guineában és Mexikó északi határvidékén végzett rendkívül gazdag – máig is csak részleteiben földolgozott – eredményű terepmunkát. Pályájának erről és következő szakaszáról némi egyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy míg korábbi vizsgálataiban segédeszköze volt a pszichoanalitika, most fordítva, az etnológus néprajzi jelenségeket keresett pszichoanalitikus tételek igazolására, ami óhatatlanul egyoldalú megoldásokhoz és torzókhoz vezetett. Változatlanul foglalkoztatták az emberiség művelődéstörténetének nagyon ősi és titokzatos mozzanatai. Az élet és a halál (talán inkább az elmúlás) kérdéseiről írt legtöbbször. Az életből a férfi és a nő lelki és testi kapcsolatai érdekelték mindvégig. “Ontogenetikusnak” nevezett, teljességgel sajátos kultúraelméletében így kapott központi jelentőséget mint kiindulás, magyarázat és tartalom, a nem egyedi, egyszeri eseményként megnyilatkozó, hanem folytonosan ismétlődő Ödipusz-komplexus. (Ennek taglalását mellőzzük, mert nagyon messze vezetne tárgyunktól.)

Róheim Géza 1938-ban a nácizmus elől az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol azonban nem tudott beilleszkedni a tudományos életbe. Az etnológia már más utakon járt, mint ő, aki a freudizmuson belül is megmaradt a konzervatív irány képviselőjének. Tudományos célú nagy utazásával kapcsolatosan meg kell még említeni, hogy mivel a megkisebbedett és anyagiakban szűkölködő Magyarországon tengerentúli expedíciókra szinte gondolni sem lehetett, a két világháború között magyar viszonylatban ez volt majdnem az egyetlen etnológiai terepmunka. Mellette csak barátja, Fejős Pál (1897–1963) dél-amerikai expedíciója említhető (1939–1941). A változatos életpályát bejáró Fejős azonban szorosabban vett szaktudományi szempontból nem volt etnológus, hanem tudományos célú utakat menedzselt, mint Róheim utolsó expedícióját is 1947-ben, az észak-amerikai indiánok között.

A magyarság néprajza

Az előző fejezetekben, de különösen a tárgyi és a szellemi néprajzról szólókban áttekintett törekvések a magyar néprajz első kézikönyv formátumú összefoglalásában, a pozitivista korszakot lezáró, négykötetes A magyarság néprajzában találkoztak, hogy az érdeklődők szélesebb körének és a tudományos közvéleménynek egyaránt bemutassák mintegy fél évszázadnyi kutatás ismeretanyagát és eredményeit.

A vállalkozás ősét Sebestyén Gyula 1918–1920-ban készített tudománypolitikai röpiratában találjuk meg. Itt szerepel A magyar néptudomány fundamentumai című ötvenhét kötetes kiadványsorozat terve. Sebestyén a köteteket elsősorban a külföld tájékoztatására szánta, és nagy részüket világnyelveken kívánta megjelentetni. A tervezet igazolja, hogy szerzője pontosan ismerte a magyar néprajztudományt. Tudta, ki mivel foglalkozik. Nem egy jóval később elkészült mű ígéretét tartalmazza (pl. Györffy István “cifraszűr”-könyvét, Szendrey Zsigmond “babonaszótár”-át) és A magyarság néprajza több fejezetének előképével is találkozunk benne. A javaslat – bár ívterjedelmet nem közölt, s lehet, hogy füzetekben gondolkodott Sebestyén, nem kötetekben – eleve bukásra volt ítélve túlméretezettsége miatt. Aligha hihetjük, hogy akár egy békés, gazdaságilag virágzó korban is elő lehetett volna teremteni egy ilyen sokszerzős mű létrehozásának anyagi feltételeit, nemhogy a trianoni békeszerződést követő esztendőkben.

Sebestyén visszavonulása után Viski Károly foglalkozott összegző magyar néprajzi mű megírásának gondolatával. Az első ilyen célú, nagyobb terjedelmű tanulmány tőle jelent meg észt nyelven, a tartui múzeum évkönyvében, 1926-ban. A következő esztendőkben többször írt magyar és idegen nyelven összefoglalókat a népművészetről, majd 1928-ban Györffy, Bátky és Viski – először együtt dolgozva – a korábban említett, nagyobb terjedelmű albumot is kiadták a prágai népművészeti világkongresszusra franciául és magyarul.

Viski mind határozottabbá váló elképzelése találkozott a hivatalos művelődéspolitika céljaival. A külföldi tájékoztatásra készült néprajzi munkák nyíltan feladatuknak vállalták a részvételt a békekötéssel járó nemzetközi tekintélyvesztés ellensúlyozásában a kulturális értékek felmutatásával és az 1918 előtti ország történelmi-műveltségbeli egységének hangsúlyozásával. A harmincas évek elején a művelődési kormányzat ennél is közvetlenebb és nagyobb formátumú szerepet szánt a néprajznak. A Királyi Magyar Egyetemi Nyomda hungarológiai sorozatába illesztette bele a tervezett néprajzi kézikönyvet. A sorozat alapgondolatát Hóman Bálint és Szekfű Gyula a korabeli “kultúrfölény”-gondolat történeti igazolásául szánt Magyar története határozta meg. A magyarság néprajzának a népi kultúra oldaláról kellett volna ugyanezt megvalósítania. A párhuzamosan kiadott, ugyancsak négykötetes Magyar föld – magyar faj pedig a Kárpát-medence sokoldalú földrajzi egységét és a magyarság antropológiai összetettségét tárta az olvasó elé. (A kiadói terv negyedik darabja, egy művészettörténeti összegzés, nem készült el.)

Az előző fejezetek jórészt válaszoltak arra a kérdésre, hogy az adott módszer és ismeretanyag milyen kép megrajzolását tette lehetővé a magyar népi műveltségről. Több mint fél évszázad távolából is rendkívül föltűnő, milyen ösztövér A magyarság néprajza elméleti és elvi megalapozása. Viski vállalta magára, hogy az előszavakat és bevezetőket megírja. Ezek gondolati íve azonban alacsony. Úgy látszik, nem tudta elméleti ismereteit igazán alkotó módon, új eredményeket hozóan összegezni, mert nem tudott megbirkózni a központi fogalmak meghatározásával (népkultúra, néprajz, tárgyi és szellemi néprajz stb.). Hiányoznak a tisztán megfogalmazott definíciók és indoklások. Érthetetlen, miért nem folyamodott a tudománytörténeti visszapillantás természetes segítségéhez. Csak a pozitivista fejlődéseszmétől határolta el magát: “Az emberi műveltség nem természeti, hanem történeti képződmény. A jelenségek nem igazodnak a fejlődésmenet szabályaihoz” (MN2 I. 16).

Ő is abból indul ki, hogy a néprajz “részben történeti módszerű tudomány, s célját tekintve legközelebb áll a művelődéstörténethez”. Csakhogy amíg emez az emberiség egész kultúráját öleli föl, amazt “minden népre vonatkozólag csak a kezdete […] közös-általános része érdekli” (MN2 I. 10–11). Vagyis miután az etnológia – nála mindig egyetemes néprajz – megállapította, hogy a primitív népek viszonyai idézik az ősember életmódját és műveltségét, a néprajz azáltal lesz nélkülözhetetlen az őstörténeti kutatásnak, hogy minden kultúrában, a “legműveltebb nemzetekében” is igyekszik megkeresni a még fellelhető, az emberiség legkorábbi múltjára utaló összetevőket.

Ez a feladatmegjelölés segít az alapfogalmak, a hagyomány (kultúra) és a nép megközelítésében. A magyarságban a “műveltségvagyonok ősi elemeit, kétségkívül a pákászok, vadászok, halászok, pásztorok őrizték meg legbővebben és leghívebben” – írja Viski az őstörténeti vonalat folytatva, de alább megjegyzi, állítása nem mindenkire érvényes és lehetnek iparosok, akik “lelkileg benne élhetnek még az ősi hagyományvilágban” (MN2 I. 13). Már Bátky Útmutatójában találkoztunk a paraszti népfogalom ilyesfajta, nem egészen világosan megfogalmazott kiegészítésével, ami ekkorra teljesen elfogadottá vált a magyar néprajzban. A kötetek tudatosan át is lépik a határt a mesterségek tárgyalásával. Malmokkal, céhes iparokkal, bonyolultabb kézművestechnikákkal is foglalkoznak.

A parasztok és iparosok hagyományőrző szerepének összefüggését nem azzal a valóságos okkal magyarázta Viski, hogy az iparosréteg a parasztság ízlésének és szükségleteinek kiszolgálójaként jelenik meg, hanem az elképzelt ősi műveltségegységgel, amely azonban az osztályok kialakulásával és más etnikumok beolvadásával fölbomlott és elkeveredett. A tudomány feladata, hogy a rétegeket kielemezze, elválassza egymástól, és az eredeti állapotot a lehetőségekig rekonstruálja. Itt találkozott a különböző ágazatok hasonló vagy megközelítően azonos módszere, a tárgytörténet, a tárgymagyarázat, tárgyfilológia, a motívumok és a történeti rétegek kutatása.

E módszertani csomópont ellenére az egyes fejezetek szerzői igen különbözőképpen oldották meg ugyanazt a feladatot. Ha azt mondjuk, hogy a korabeli magyar néprajz a modern ipari civilizáció előtti társadalom alsó rétegeinek, főleg a parasztságnak a műveltségét vizsgálta, és erre elsősorban abból az állapotból következtetett vissza, mely már a modern ipari civilizáció befolyása alatt változásnak indult, közel járunk a valósághoz. Ennek azonban a kötetek szerzői nem voltak a tudatában, ami a tárgy és az őstörténeti forrás, a vizsgálandó hagyomány körülhatárolása bizonytalanságának egyenes következménye volt. Jellemző az a Herman Ottótól származó szókapcsolat, az “ősi soron”, melyet Bátky és Viski, de különösen Györffy nagyon szívesen használt. Hermannál még egyaránt jelentette azt a homályos kort, amit a romantika “ősállapot”-nak mondott, és amit a pozitivizmus prehistorikus időszaknak nevezett. Györffy tollán megmaradt a kronológiai bizonytalanság kifejezőjének, de már konkrétabb, a magyar műveltség “ősállapotát” jelenti, mely még kulturálisan és társadalmilag tagolatlan volt. Viski fogalmazásában erre a hagyományra rakja rá “az idők válsága” az “iszapot”, ezért “a réginek már ma is csak romjai fölött járunk”. Noha az iparosok jórészt városlakók, ez a hagyomány mégis “a falu ősi, öröklött műveltségrétege”, ami fölött “hömpölyög a magasabb rendűnek minősített művelődés áradata, aranya és szemete, föl-fölkavarva és elkeverve régit az újjal, hagyományt a divattal” (MN2 I. 9).

Az első kötet ajánlásával szólva valóban “sokszínű és sokrétű az anyag”, de a metaforát, hogy “minden részecskéje egybekapcsolódik, mint valami ágas-bogas korallsziget”, az egymástól többnyire izolált fejezetek nem támasztják alá. Viski, valószínűleg ezt érezvén, a harmadik kötet elején módosította nézetét: “E két kötetünk is, mint az előbbi kettő, csak lényeges jegyekből rajzolt vázlatos kép…” (MN2 III. 8.) A mű bár reprezentatív, de szintézist mégsem ad, csak területenkénti összegezéseket. Jóllehet tudományos megközelítése induktív és genetikus célú, elsősorban empirikus tényismertetést nyújt.

A korabeli bírálat (Gunda Béla) szóvá is tette, hogy például a gazdálkodástól elszakadtak annak szokásai és hiedelmei, a daltól és a tánctól a zene (Honti János), a “hagyomány tárgyai” pedig funkciótlanul lebegnek, elválasztva magától a hagyománytól, ahogyan már Bátky Útmutatójában is találkoztunk velük. Viski Károly a második kiadás előszavában megvédte ezt a beosztást azzal, hogy ebben a szerkezetben, a gyakori ismétléseket elkerülendő, csak így lehetett az anyagközlést megoldani.

Az adott szerkezet és módszer valóban kötöttségeket jelentett. A korabeli bírálatok (Honti, Gunda, Eckhardt Sándor) és a tudománytörténeti kritika kiemelték az első két kötet egységét a második kettőhöz képest és az egyes tanulmányok között mutatkozó többfajta egyenetlenséget. A tárgyi néprajzi kötetek egysége a szerzők kis számának, összehangolt munkájának és szakterületük egységesebb, etnológiai alapokra is visszanyúló szemléletének köszönhető. Honti János viszont valóban hiába keresett központi gondolatot a harmadik kötetben; nemcsak a sokszerzős művek gyakori problémája, a látásmód, a felkészültség és tehetség egyenlőtlensége miatt. Ezúttal is arról volt szó, hogy a tárgytörténeten alapuló kultúraelemzés, tipizálás, katalogizálás, rendszerezés, a történeti rétegekre különítés – épp az állandó alkotóelemekre bontás, a szerves egészek, a nagy egységek elhomályosulása miatt nem vagy csak ritka esetben lehetett alkalmas nagyszabású összegzésre, hogy szintéziskészítést ne is mondjunk. Nem véletlen, hogy Györffy István és Kodály Zoltán fejezetei utóéletüket is tekintve kiemelkednek a sorból, hiszen ők nemcsak rendszereztek, de távlatos rendszert is alkottak az elemekből és a részeredményekből.

Nem használt a mű egységének, amit Honti tett szóvá a harmadik kötet kapcsán, hogy abban túl nagy teret kapott az irodalomtörténeti megközelítés. Bár amit tétován ő ajánlott volna központi elvnek, a funkcionalizmus követése, az idősebb nemzedéktől aligha volt várható. Ugyanígy, ha a Solymossyval élesen vitázó Róheim bekerül a szerzők közé, mint ahogyan munkássága alapján helye lett volna körükben (ezt Gunda Béla tette szóvá), csak tovább lazult volna az amúgy is gyönge keret.

Mindehhez a gyűjtés tematikai és földrajzi hiányosságainak szinte leküzdhetetlen nehézségei is csatlakoztak. Bátky nem is látta még elérkezettnek az időt az összegzés elkészítésére. Kollégái hosszabb ideig győzködték, míg beadta a derekát, és megírta fejezeteit. Ecsedi István több-kevesebb joggal vetette szemére Györffynek, hogy a gyűjtögetés-halászat-vadászat fejezetek szűk ismereteken alapulnak, a halászati rész nem lép túl Herman, Jankó, Munkácsi eredményein. Az összegzés kísérletét is föladó véglet Szendrey Zsigmond anyaga, mely a szokásokat tulajdonképp lexikonformába tömörítette, és sok-sok apró cikkecske füzérében került kinyomtatásra.

A múltra és a korai történeti rétegekre orientált figyelem látóköréből a jelen éppúgy kimaradt, mint általában az előző évtizedek érdeklődéséből. Hozzásegített ehhez a népi kultúra korabeli állapotát egyértelműen romlásnak értékelő szemlélet is. Talán Kodály Zoltán az egyetlen kivétel, aki a legteljesebb történeti rétegzettséget rajzolta meg, és egészen a korabeli jelenig, de legalább a közelmúltig, a XIX. századi népies műzene hatásáig kiterjeszkedett, s azt dialektikusan gazdagodásnak, egyszersmind szegényedésnek jellemezte a magyar népzene múltjában. Viski a díszítőművészetet tárgyalva ugyancsak érintett párhuzamos jelenségeket, de egyértelműen és röviden “lassú pusztulás”-ként jellemezte azokat.

A jelennel együtt a társadalom vizsgálata is elmaradt, olyan fontos területek, mint a jog, erkölcs, viselkedés, lényegében a vallás, a család és egyéb társadalmi intézmények hiányoznak a kötetekből. Nem változtat a tényen, ha tudjuk, hogy az előzetes tervekben a társadalomról is szó esett. Bármilyen okból maradt ki, nem meglepő, hisz – láttuk – nem szerepelt a megelőző évtizedek érdeklődésében.

Ezek a hiányok hozzájárultak azokhoz a jogos bírálatokhoz, amelyek fölrótták, hogy A magyarság néprajza szerzői általában statikusan ábrázolták a paraszti műveltséget. Hiába figyelmeztetett Viski a bevezetőben a kultúra történetileg változó mivoltára, rámutatva, hogy “társadalmi képződmény”-ről van szó, a beidegzett leíró-elemző megközelítés bizonyult erősebbnek.

Vajon megfelelt-e ezek után a négykötetes mű a művelődéspolitikai várakozásoknak? Mivel ezeket a néprajz számára pontosan nem fogalmazták meg, nagyon nehéz a kérdésre egyértelműen felelni. Valószínűleg akkor járunk közel az igazsághoz, ha azt mondjuk, részlegesen elégítette ki az elgondolt követelményeket. A szerzők – ki-ki lehetősége és tehetsége szerint – igyekeztek fölmutatni “a sajátosan magyarként jelentkező népi hagyaték”-ot. Legtöbben a keleti, a honfoglalás kori elemekben vélték ezt megtalálni, ha nem is mindnyájan olyan határozottan, mint Györffy István tette. Más kérdés, hogy – ismét a kötetek szerkezetéből adódóan – ezek az elemek különböző történeti fokokon és időmetszetekben jelentek meg, ezért egyeztetésükre és összehangolásukra nem kerülhetett sor. Így az első kiadás ajánlásának óhaja, hogy a sokszínű és sokrétű anyag “szellemtudományi magaslatról tekintve mégis összetartozik, messzire nyúló vérségi azonosságokkal s nagy jelentőségű történelmi távlatokkal”, teljesítetlen szándék maradt. A magyar jelleg különvalósága tételének bizonyítását a hungarocentrikus szemlélet is akadályozta. Hogyan is lehetett volna alapos összehasonlítás nélkül hitelesen kimutatni a másságot? Pedig erre is figyelmeztetett Viski a “Tájékoztató”-ban: “A magyarság néprajzi szintű műveltségállományát mindenekelőtt a vele ma együtt élő és szomszédos népek, továbbá a történet folyamán vele kapcsolatban, érintkezésben volt népek vagy utódaik néprajzával kell összehasonlítani” (MN2 1. 15). Ám leginkább csak ő, továbbá Bátky és Kodály követték érdemlegesen ezt az utat, miután Bartók és Róheim nem szerepeltek a kötetekben.

Hiba volna azonban a művelődéspolitikai elgondolásnak való részleges megfelelést akár erénynek, akár fogyatékosságnak minősíteni. Ezektől a késztetésektől függetlenül nyilvánvaló, hogy a mű indítékai között középpontban állt a fokozott nemzeti érzés, amiben minden munkatárs őszintén hitt. A könyvsorozat pedig szemléletében nem tükrözhetett mást, mint az előző évtizedek néprajzi munkásságát. Továbbá a speciális hazai körülmények sem homályosítják el azt a tényt, hogy pontosan beleillik a korabeli észak-, közép- és kelet-európai etnocentrikus összegzések, hasonló tanulmányok és könyvek sorába, melyeknek a finn Sirelius, az észt Manninen, a svéd Erixon, az orosz Zelenyin, a lengyel Moszyñski, a román Romulus Vuia, a horvát Gavazzi, a bolgár Vakarelszki, az erdélyi szász Adolf Schullerus voltak a legkitűnőbb szerzői. (Mellesleg ezek a művek többnyire hasonló problémákkal birkóztak, mint A magyarság néprajza.) Nem véletlen, hogy amikor 1926-tól az ismét megjelenő Néprajzi Értesítőben Viski lehetőséghez jutott, rendszeresen kezdte ismertetni a fölsorolt szerzők munkáit. Hadd emlékeztessünk még arra, hogy a fiatal Sirelius Jankó Jánostól kapott ösztönzést, Vuia Budapesten Herrmann Antalt hallgatta. Vakarelszki pedig Krakkóban Moszyñskinél tanult, majd fél évet épp A magyarság néprajza tervezése idején a budapesti Néprajzi Múzeumban töltött (1931), és Györffy István magántanári óráin is részt vett. Végül a harmincas években a fiatal magyar ösztöndíjasok elsősorban a skandináv és a balti országokat keresték föl.

Ha valamiben mégis különbözött A magyarság néprajza külföldi párhuzamaitól, az az, hogy a teljes hagyomány ilyesfajta típusú leírására viszonylag ritkán került sor. Kelet-Közép-Európában inkább az első két kötet párhuzamaival találkozunk, melyekben a folklór, a hiedelmek és a szokások, ha egyáltalán helyet kaptak, ekkora részarányhoz nem jutottak. Ellenben a német nyelvterületen – az említett módon – a néplélekkel kapcsolatba hozható népszokásra, a vallásra, az esztétikai mércével megközelíthető tárgyakra és nem az anyagi kultúra vizsgálatára esett a nagyobb hangsúly.

Végül, ha mérlegre tesszük, A magyarság néprajza a néprajzi gondolkodásban két fontos ponton föltétlenül változást hozott:

1. Az első kiadás ajánlásában olvasható, a szerzők tudatosan vállalják, hogy tudományosan másféle képet rajzolnak, “mint ami népi jelenségekről eddig köztudatban forgott. A nagyközönség előtt népünk többnyire ünnepi díszben jelent meg, úgy, ahogyan költőink és művészeink fölékesítették. A tudomány e helyett feltár olyan eddigelé kevéssé ismert mélységeket és értékeket, melyek – Herman Ottó szerint is – »tele vannak munkával, áldozattal és szenvedéssel, de éppen ezért a nemzet életét jelentik«” (MN2 I. 5).

Valójában Bátky Útmutatójának szemléletét teljesítették ki, nem a Malonyay-kötetek pompáját. Sőt a régebbi stílusjegyek hangsúlyozásával sikerrel hidalták át azt az ellentmondást is, hogy a munka közvetlen előzményei épp díszítőművészeti összegzések voltak. A harmadik és a negyedik kötetben pedig a művészeti területek vizsgálata nem hajlott át az esztétikai mezőre, sőt talán a kellőnél is jobban tartózkodott ettől.

Ha arra gondolunk, hogy korábban Bartók Béla és Kodály Zoltán milyen nehézségekkel találta magát szembe az eredeti parasztdalt népszerűsítve a népdalnak hitt magyar nótával szemben, megállapítható, hogy A magyarság néprajza népiműveltség-képének elfogadtatása jóval sikeresebb volt. A harmincas évekre kétségkívül megváltozott a befogadó társadalmi közeg, és elsősorban tudományról volt szó, nem a száz esztendeje első számú nemzeti művészetnek számító zenéről. A kötetek népszerűségét bizonyítja, hogy tíz év alatt három kiadásban, tizennégyezer példányban kelt el a drága sorozat. Pedig az időközben föllendült néprajzi kutatások gyorsan avulttá tették anyagának egy részét, a falukutató mozgalom fényében, a szociális kérdések központba kerülésével pedig szemlélete is jóval konzervatívabb lett, mint megírásakor számítani lehetett rá.

A szerkesztők az első lapokon hangoztatták, hogy a maga nemében első munkát (ez valóban korszakos jelentősége), nem lezárásnak szánják, hanem nyitásnak és ösztönzésnek. Elképzelésük kettősen teljesedett be, mert akarva-akaratlan a hoszszan, anakronisztikusan elnyúló pozitivista korszak záróköve lett, de ugyanakkor hatott is az utókorra. Beosztása – a változások ellenére – voltaképp máig élő mintát adott az összegző-tematikus vizsgálatoknak. A néprajz iránt érdeklődő nagyközönség pedig ugyancsak máig szívesen forgatja.

2. A másik pont kapcsolódik a művelődéspolitikai szerephez. Lambrecht Kálmán többek közt így ismertette az első kötetet: “A hungarológia kultúrprogram első nagyszerű indítása érlelte kalászba a harmadik nemzeti tudomány, a néprajz első szintetikus kísérletét” (Ethn., 1934, 84). (Az előző kettőt ő a történetírásban és a nyelvtudományban látta.) Valóban a néprajz ezzel a művel – a meg nem felelés ellenére – egyértelműen elérkezett ahhoz a fokhoz, mely a nemzeti tudomány rangját jelentette. Ennek részleteiről a következő fejezetekben lesz szó.