Ugrás a tartalomhoz

Magyar művészeti kislexikon

Körber Ágnes (2006)

Enciklopédia Kiadó

R

R

R

P. N. mester

festő

Született: 1450

Meghalt: 1460 körül

A hajdani liptószentmáriai főoltár (1450-60 k., Magyar Nemzeti Galéria) négy Passió-jelenetének szereplői egyforma, piros zászlókat tartanak, melyeken sárgával festett betűk láthatók. Ezeket sokáig - a képek korábbi igen rossz állapota miatt - RN-nek olvasták, csak 1963-ban megjelent könyvében javította Radocsay Dénes az olvasatot az azóta általánosan elfogadott P. N.-re. Pontos jelentésüket máig sem sikerült megfejteni. A liptószentmáriai főoltár festőjének lírai kompozíciói és a lágy kolorit a századelő megoldásait idézik, azok hosszú továbbéléséről tanúskodnak, míg a belső terek perspektivikus ábrázolására, a tájrészletek realisztikus, konkrét bemutatására irányuló törekvés az 1450-es, 1460-as évek új irányzataihoz kapcsolódik. A főoltár a lengyel emlékanyaggal határozott kapcsolatokat mutató Liptó megyei emlékkör egyik legjelentősebb alkotása. A legújabb kutatások nem kapcsolnak a festőhöz több saját kezű művet.

Irodalom

RADOCSAY D.: A középkori Magyarország táblaképei, Budapest, 1955. 73-75., 368-369.
A Magyar Nemzeti Galéria Régi Gyűjteményei (szerk.: MOJZER M.), Budapest, 1984. 30., 31., 32. sz.
BIATHOVÁ, K.: Maliarske prejavy stredovekého Liptova, Bratislava, 1983. 45. sk., 184. sk.
Magyarországi művészet 1300-1470 körül I. (szerk.: MAROSI E.) Budapest, 1987. 722-723.

(POSZLER GYÖRGYI)

PAÁL László

festő

Született: Zám, 1846. július 30.

Meghalt: Charenton, 1879. március 3.

Mestere: Böhm Pál, Zimmermann

Székely kisnemesi családból származott. Iskoláit Aradon kezdte, ahol Böhm Pál rajziskoláját is látogatta. Itt találkozott először Munkácsy | [lásd]val, aki akkor Szamossy Elek tanítványa volt. Barátságuk évekkel később, Düsseldorfban mélyült el. 1864-től a bécsi akadémián Zimmermann növendéke volt; vele járt 1867-ben nyári gyakorlaton Ramsau vidékén. 1868-ban a Károlyi család Radványi birtokán dolgozott, 1869-ben megnézte a müncheni nemzetközi kiállítást, ahol Courbet és a barbizoni festők művei keltették fel érdeklődését. 1870-ben, bécsi évfolyamtársa, Eugen Jettel hívására Hollandiába utazott, az őszt Beilenben töltötte, utána pedig Düsseldorfban telepedett le. Itt vásárolta meg Forbes, angol műgyűjtő a Tehenek fák alatt című képét, majd Munkácsyval együtt vendégül is látta Paál Lászlót Londonban. 1871 őszén újra Beilenben dolgozott. 1872 májusában Munkácsy hívására Párizsba látogatott, és a nyarat mindketten Colpachban töltötték. 1873 tavaszán költözött át végleg Párizsba, ill. Barbizonba, ahol haláláig dolgozott. 1875-ben állított ki először a párizsi Szalonban, 1876-ban aratta ott első sikerét. Anyagi helyzete azonban egyre romlott, ami hozzájárult lappangó betegsége elhatalmasodásához. 1877 novemberétől ápolásra szorult. Festészetének korai időszakában, Bécsben, Ramsauban, Radványban aprólékos, leíró jellegű tájképeket alkotott (Magyarországi erdőrészlet, 1869, Magyar Nemzeti Galéria). Festészetének döntő fordulata a hollandiai élmények nyomán következett be, ahol alkalma volt megismerni a 17. századi nagy tájképfestők munkáit. Hatásukra már 1870-ben áttért a széles ecsettel festett, egységes fényben kibontakozó tájképek alkotására (Dél, 1870; Borús idő, 1871, mindkettő Magyar Nemzeti Galéria). 1871-72-ben több modern szemléletű plein air tájképet festett (Tehenek fák alatt, Magyar Nemzeti Galéria; Juhaklok, Magyar Nemzeti Galéria). Barbizonban készült képeit a korábbinál mozgalmasabb ecsetkezelés jellemzi (Viharos táj, 1875; Nyárfák, 1876, mindkettő Magyar Nemzeti Galéria), mely fokozatosan vált egyre drámaibbá, kifejezve a festő egyre tragikusabb életérzését (Októberi szél, 1876, Magyar Nemzeti Galéria). Párhuzamosan több derűs, napfényes erdőrészlet is született műtermében (Tájkép, 1874, Magyar Nemzeti Galéria; Fontainebleau-i erdőrészlet, 1876, Magyar Nemzeti Galéria). Legkiegyensúlyozottabb kompozíciója A békák mocsara. A Fontainebleau-i erdő (1875-76, magántulajdon) nagy megbecsülésnek örvendett a francia kortársak körében is. Halála után műveit elárverezték (1880, Vente de Paál). Magyarországon 1903-ban, a Nemzeti Szalonban mutatták be először képeit.

Irodalom

LÁZÁR B.: Paál László, Budapest, 1903. (második teljesen átdolgozott kiadása: Budapest, 1929)
BÉNYI L.: Paál, Budapest, 1979. (második, bővített kiadása: 1983).

(BOROS JUDIT)

PÁCKH János

építész

Született: Kismarton, 1796. május 7.

Meghalt: Esztergom, 1839. október 9.

A klasszicista építészet kismestere 1811-12-ben a bécsi képzőművészeti akadémián rajzot tanult. Pályáját rajzolóként kezdte Kasselik | [lásd] Fidél és Zitterbarth Mátyás pesti építész mellett, valószínűleg a tízes évek közepén. 1820-as évek elejétől már Esztergomban találjuk, ahol Rudnay Sándor érsek megbízásából a bazilika munkáinak építésvezetőjeként dolgozott; a templom terveit 1821-22-ben Páckh János nagybátyja, Kühnel Pál készítette. Az eredeti terveket Páckh János némileg módosítva valósította meg. A kriptát a kedvezőtlen talajviszonyok miatt teljesen átalakította, s az így megépült alsó szint vörös márvánnyal burkolt reprezentatív altemplommá vált. A Bakócz-kápolna mesteri áthelyezése is az ő nevéhez fűződik. A reneszánsz kápolna az eredeti terv szerint a székesegyház mellett helyezkedett volna el, azonban az építés közben módosult tervek ezt nem tették lehetővé, ezért Páckh János számozott kövekre szedte szét az épületet, és tájolását megfordítva, a főtemplom oldalkápolnájaként építette fel újra. A székesegyház építését korai erőszakos halála miatt már nem tudta befejezni, 1839-ben Hild József | [lásd] vette át a munkát. Az esztergomi bazilika építésével kapcsolatos Páckh János újítása, az üreges tégla gyártásának bevezetése Magyarországon. 1830-ban, a sikeres gyártás után az építész 56 oldalas, ábrákkal illusztrált értekezést adott ki az új építőanyagról. Az esztergomi Várhegyen folyó építkezések mellett 1825-27 között a Megyeháza kibővítését végezte, valamint Rudnay megbízásából még további négy templom átépítését: Héreg község templomát bővítette ki 1823-ban, hat évvel később Bajcs templomát alakította át, és 1831-ben tervei szerint készült el a kiegyenlített kompozíciójú vágszentkereszti (Nyitra megye) plébániatemplom. Valószínűleg ő építette az esztergomi Szenttamás-hegy kálvária kápolnáját is. Legsikerültebb klasszicista alkotása az esztergomi Szent Anna-templom (1828-31), a főhomlokzati timpanonos fedésű oszlopcsarnokkal, a Pantheon mintájára készített kupolájával és harmonikus arányaival. Pyrker László egri érsek felkérésére 1829-ben az egri székesegyházhoz készített terveket, de a templomot végül Hild József tervei alapján építették fel. 1827-ben Engel József | [lásd] halála után Páckh János folytatta a pannonhalmi apátság bővítését: a könyvtár befejezése, a harangtorony tervei és megépítése várt rá. A munkálatok 1833-ban fejeződtek be. Ezután Pannonhalmán utat és a botanikus kert vízvezetékét tervezte meg, restaurálta Dénesd község templomát. 1835-ben Balatonfüred fürdőtelepének újjáépítését végezte el. 1839-ben valószínűleg az ő tervei szerint építették fel Komárom város új Rozália- (más néven Kálvária-) templomát. Építészetelméleti írása jelent meg többek között Neuerfundene Spardächer (Pest, 1830), Neue Bauart (Pest, 1831) címen.

Irodalom

EDVI ILLÉS GY.: Az esztergomi főszékesegyház (1822-1869), Budapest, 1929
Páckh János (kiáll. kat. az építész műveinek terveivel, fotóival, szerk.: PUSZTAI L., VUKOV K., tan.: PROKOPP GY.), az OMF Magyar Építészeti Múzeuma és az Esztergomi Keresztény Múzeum kiállítása, Esztergom-Pannonhalma, 1989-1990.

(MULADI BRIGITTA)

PAIZS GOEBEL Jenő

festő

Született: Budapest, 1896. június 4.

Meghalt: Budapest, 1944. november 23.

Mestere: Zemplényi Tivadar, Réti István

1915-16-ban az Iparrajziskola üvegfestő részlegében tanult. 1916-24 között a Képzőművészeti Főiskolán Zemplényi Tivadar, majd Réti István növendéke. 1922-23-ban megkapta a Szinyei Merse Pál Társaság ösztöndíját. 1924-ben Nemes Marcell-ösztöndíjat kapott. 1924-26-ban Barbizonban dolgozott. Párizsban Cézanne és Giorgio de Chirico gyakorolt rá nagy hatást. 1925-ben gyűjteményes kiállítása volt a párizsi Galerié Zodiaque-ban. 1926-ban Nagybányá | [lásd]n alkotott. 1926-27-ben a Szinyei Társaság kitüntető elismerésében részesült. 1928-ban a Szentendrei Festők Társaságának egyik alapító tagja volt, és megkapta a Szinyei Társaság tájképdíját. 1929-ben a barcelonai világkiállításon ezüstérmet nyert, valamint a Szinyei Társaságtól Nemes Marcell-díjat kapott. 1925-26-ban, ill. 1935-ben az Ernst Múzeumban, 1943-ban az Alkotás Művészházban szerepeltek kiállításon művei. A negyvenes években a KUT | [lásd] és a KÉVE tagja lett. 1948-ban a Fővárosi Képtárban, 1966-ban a Magyar Nemzeti Galériában rendeztek emlékkiállítást alkotásaiból. Kezdetben Paál László, | [lásd] majd a fiatal Szőnyi István | hatott művészetére (Asztalra támaszkodó önarckép, 1926, Magyar Nemzeti Galéria; Szent Sebestyén, 1927, Magyar Nemzeti Galéria). A húszas évek végén vékony, hajlékony vonalakkal operáló, a képsíkot zománcos, tiszta felületekkel kitöltő festésmódot alkalmazott. Művészetében 1930 körül következett be fordulat. A fény-árnyék kontraszttal plasztikus hatást keltő műveit dekoratív, gondosan szerkesztett stílus váltotta fel. Szimbolikus elemekkel, metafizikus terekben jelenítette meg a nemzetközi szürrealizmus vonulatába illeszkedő kompozícióit. Ezeken a festményeken furcsa vegetációk, mítosszal és varázslattal teli fantáziavilág jelenik meg. Színei és dekoratív megjelenítésmódja üvegfestői tanulmányaira vezethetők vissza. Ugyanakkor e sajátos álombirodalomban, egy, a napi aktualitások és gondok által nem sújtott, árkádiai létforma vágyképe fogalmazódik meg, amely szimbolikus menedék és egyben a fenyegetettség jelképe is a háború felé sodródó Európában. E művek közé tartozik egyik legismertebb festménye, az Aranykor (1931, Magyar Nemzeti Galéria), vagy 1932-ben festett Csendélete (Pécs, Janus Pannonius Múzeum Modern Képtára). A művészetében bekövetkezett változásban közrejátszhatott Csontváry | [lásd] 1930-as gyűjteményes kiállításának hatása, és ezen keresztül a naivok, különösen Henri Rousseau művészete felé forduló érdeklődése is. A harmincas évek második felétől ismét módosult stílusa. Művészetéből elmaradtak a fantasztikus elemek, és témái nagyobb részét Szentendre szolgáltatta, ahol haláláig élt. Témakörei a környező világ, önarcképek (Tágra nyílt szemű önarckép, 1943, magántulajdon) és egyszerű szentendrei motívumok, majd egyre több cirkuszi jelenet. Ezzel egy időben festésmódja oldottabbá, kifejezésmódja expresszívebbé vált, és levegősebb atmoszférikus hatások jelentek meg képein (Havazik, 1939, magántulajdon; Lola a kertben, 1942, magántulajdon). A reflexes, lazúros festés mögött azonban egyre mélyrehatóbb és szomorúbb ember- és valóságlátás húzódik (Vízió, 1944, magántulajdon).

Irodalom

HAULISCH L.: Paizs Goebel Jenő, Budapest, 1968
VERBA A.: Paizs Goebel Jenő (kat., monográfia, tan.), Szentendre, 1996.

(SZEIFERT JUDIT)

PÁL mester, Lőcsei

szobrász

Született: 16. század első negyede

Mestere: Veit Stoss

A magyarországi késő gótikus szobrászat legkiemelkedőbb alkotója, akiről az első adatok 1503-ból származnak. Stílusa valószínűsíti, hogy Veit Stoss krakkói műhelyében tanult. Korai műve lehet a besztercebányai plébániatemplom Szent Borbála-oltára (1509). Bizonyosan ő faragta a galgóci Betlehemnek nevezett Jézus születése csoportot. Fő műve a lőcsei Szent Jakab plébániatemplom 1508-17 között faragott és festett főoltára, amelynek külső képei a Káposztafalvi mester | [lásd]től származhatnak. Hitelesen kevés mű kapcsolható Pál mester nevéhez, tevékenysége egy népes műhely élén azonban meghatározó befolyást gyakorolt a Felvidék szobrászatára.

Irodalom

RADOCSAY D.: A középkori Magyarország faszobrai, Budapest, 1967
EISLER J.: Lőcsei Pál, Budapest, 1975
VÉGH J.: Pál mesterről és a lőcsei főoltárról, Ars Hungarica, 1988. 173-180.
VÉGH J.: Pál mester Jézus születése-oltárának viszontagságai, Ars Hungarica, 1995. 205-214.
ENDRŐDI G.: Fejezetek a "galgóci Betlehem" történetéből, Művészettörténeti Értesítő 1998. 1-37.
PÁSZTOR János

szobrász

Született: Gyoma, 1881. január 29.

Meghalt: Budapest, 1945. január 27.

Mestere: Mátray Lajos

1899-1903 között az Iparművészeti Iskolán Mátray Lajos tanítványa volt. Első köztéri megbízását 1900-ban kapta, 1904-ben pedig mestere munkatársaként dolgozott. 1904-1905-ben Párizsban a Julian Akadémián tanult. Művészi célja "az igazi magyarságot" tükröző szobrászat megteremtése volt. Vásárhelyen (1906-1910) találta meg azt a - Tornyai János | [lásd] festészetével rokonítható - forrást, amely ekkori (Búcsúzkodás, 1906, Szeged) s későbbi népi zsánerszobrainak (Halász; Révész, 1937, Balatonfüred) világát jellemzi. 1909-es kiállításán adott számot eredményeiről, majd 1910-től a fővárosban telepedett le, s itt készültek első, nagy tetszéssel fogadott klasszikus, idealizált szépségű női akt szobrai (Az elűzött, 1912, Magyar Nemzeti Galéria; Ad Astra - ez saját síremléke; Primavera, 1929, Gellért-fürdő). A művészetének harmadik vonulatát jelentő ünnepélyes emlékművek az akadémizmus eszköztárából merítenek. Emlékportréit (Beethoven, 1927, Martonvásár), hűvös, személytelen ábrázolás, kiváló mintázás és anatómiai hűség jellemzi. 1930-ban a Műcsarnokban rendezték meg 25 éves jubileumi kiállítását. Kiemelkedő jelentőségű állami megbízásokat (Rákóczi fejedelem, 1937, Budapest, Kossuth tér; Gömbös Gyula, 1941; Báthori fejedelem, 1943) kapott. A Corvin-koszorú és -lánc, 1937-től a magyar királyi kormány főtanácsosi cím tulajdonosa, több művészeti díj (1906: Harkányi-díj; 1922: Állami Nagy Aranyérem; 1925: Akt-díj; 1929: a barcelonai világkiállítás Nagydíja) birtokosa. A hildebrandi elveket követő mester a hazai akadémikus szobrászat egyik legnevesebb alkotója.

Irodalom

HEITLER L.: Pásztor János, Budapest, 1981.

(BÁNÓCZI ZSUZSA)

PECZ Samu

Névváltozat: [Petz]

építész

Született: Pest, 1854. március 1.

Meghalt: Budapest, 1922. szeptember 1.

Mestere: Theofil Hansen, Schulek Frigyes

Tanulmányait a József nádor műegyetemen kezdte, 1873-tól két évig a stuttgarti műegyetem hallgatójaként folytatta. Ezt követően két évig a bécsi akadémián Theofil Hansen tanítványa volt. Hazatérése után másfél évig dolgozott Schulek Frigyes | [lásd] mellett a budavári Nagyboldogasszony-templom helyreállításán, majd a József nádor műegyetemen oklevelet szerzett. Az 1880-as évek elején Hauszmann Alajos | [lásd] irodájában dolgozott, nevéhez köthető a nádasdladányi neogótikus plébániatemplom tervezése (1884-1885). A magyar Hansen-tanítványokkal ellentétben épületein nem a neoreneszánsz formákhoz, hanem a középkori stílusokhoz kötődött, ami valószínűleg stuttgarti tanulmányaival és Schulek hatásával függött össze. 1882-től a Műegyetem középítéstani és középkori tanszékein tanársegédi feladatokat látott el. 1886-ban két tanulmányt publikált: A görög kőszerkezetek ismertetése, különös tekintettel a görög dór szentély szerkezetére, ill. Az ókeresztény templom-építészet fejlődése címmel. 1884-ben a dévaványai református templomra kiírt pályázaton első díjat nyert, de végül a templomot nem az ő tervei szerint kivitelezték. A budapesti unitárius egyház templomát 1885-ben kezdte tervezni, majd egy módosítás után (1888) 1890-ben fejezte be. 1888-ban készült el a debreceni Kossuth utcai református templom, amelynek kapcsán a protestáns templomépítésről vallott nézeteit foglalta össze és jelentette meg A protestáns templomok építéséről, kapcsolatban a debreceni kálvinista új templom részletes ismertetésével címmel. 1887-től rendkívüli, majd 1888-tól rendes tanárként középítéstant tanított a műegyetemen. 1890-ben a budapesti Erzsébetvárosi plébániatemplom pályázatán Aigner Sándorral és Steindl Imré | [lásd]vel együtt megosztott első díjat kapott, de a fővárosi közgyűlés döntése alapján Steindl Imre terve szerint kivitelezték a templomot. A budai Szilágyi Dezső téri református templomot Pecz Samu 1892-ben készített díjnyertes pályatervei alapján - kisebb módosításokkal - 1896-ra építették meg. Ekkor készült el a Vámház körúti Vásárcsarnok, majd 1898-ban az ideiglenes előadónak szánt, de a mai napig álló Gólyavár a műegyetem (ma az ELTE Múzeum körúti épülete) kertjében. Az 1890-es években néhány bérházat tervezett, a Szépművészeti Múzeumra kiírt pályázaton pedig első díjat kapott. 1900-ban Beregszászon gimnáziumot, 1902-ben Ungváron alreáliskolát építettek tervei szerint. A Magyar Mérnök- és Építész-Egyletnek, majd 1901-től a Magyar Képzőművészek Egyesülete Építészeti Szakbizottságának egyaránt tagja volt. A fiumei tengerészeti akadémiára egy 1901-ben megnyert pályázat után kapott megbízást. 1903-05 között készült el tervei szerint a Városligeti fasorban az evangélikus gimnázium és hozzá tartozó templom. Czigler Győző | [lásd] 1905-ben bekövetkezett halála után az új műegyetem építésének feladatát részben Pecz Samu vette át, az ő nevéhez fűződik a könyvtár, a műszaki mechanika, mechanika technológia, a géplaboratórium és gépház tervezése, ezekért a munkákért udvari tanácsosi címmel jutalmazták. 1905-ben a debreceni főgimnázium tervezésére, 1911-ben egy tisztviselőház építésére kapott megbízást az Üllői úton (Üllői út 121.). 1898-ban készítette el a Magyar Országos Levéltár első vázlatterveit, de az 1913-ban elkezdett kivitelezés 1922-ben bekövetkezett halála után is, egészen 1926-ig folyt. Noha a középkori stílusok formavilága jellemző munkáira, a téglából épített hagyományos gótikus szerkezetek mellett modern anyagokat is használt. Megjelennek nála különböző vasszerkezetek, és az épületek alapozásában a beton is. Templomainál és középületeinél egyaránt a rendeltetésből indult ki, így tervezett a levéltárnak és a műegyetemi könyvtárnak továbbépíthető raktárhelyiséget, és így szerkesztette meg a Szilágyi Dezső téri református templom alaprajzát oly módon, hogy az épület centrumában levő ötszög középpontjában az Úr asztalát helyezte el.

Irodalom

NAGY K.: Pecz Samu emlékezete, Budapest, 1931
KISMARTY-LECHNER J.: Építőművészetünk a XIX. század második felében, Budapest, 1945. 100-102.
GÁBOR E.: Pecz Samu, In: Magyar Művészet, 1890-1919 (szerk.: NÉMETH L.), Budapest, 1981. 198.
SISA J.: A fasori gimnázium tervezésének és építésének története, Diakonia, 1989/2., 32-41.
RÓKA E.: Pecz Samu Szilágyi Dezső téri református temploma és a protestáns centralizáló építészeti hagyomány, Ars Hungarica, 24. 1996, 117-175.
VÉGH J.: Pecz Samu önéletírása. Pecz Samu műépítész, műegyetemi tanár életrajzi adatai és munkálkodása saját leírása szerint. In: Koppány Tibor hetvenedik születésnapjára, Művészettörténet-Műemlékvédelem, X. Budapest, 1998. 515-530.
SISA J.: Fasori evangélikus templom és gimnázium, Budapest, 2000
SISA J.: A nádasdladányi kastély, Művészettörténeti Értesítő, 2000/1-2., 44.

(RÓKA ENIKŐ)

Pesti Műegylet

művészeti egyesület

Meghalt:

A művészeti egyesületet 1839-ben - a szervezett művészeti élet intézményrendszerének hiánya miatt - külföldi, elsősorban ausztriai mintára eladással egybekötött kiállítások rendezésére, ill. kortárs képzőművészeti alkotásokról készült műlapok kiadására és terjesztésére hozták létre. Első elnöke Trefort Ágoston volt. Első kiállításukat 1840-ben a pesti Redoute-ban (Vigadó) rendezték meg. Bár a Pesti Műegyletet szinte megalakulásától s az első kiállításoktól kezdve sok hazai bírálat, sajtótámadás érte azért, hogy túl nagy teret enged a külföldi - főleg német és osztrák - művészek alkotásainak, a művészeti közélet fejlesztésében és a kortárs művészet iránti érdeklődés felkeltésében és növelésében játszott szerepe vitathatatlan. 1859-ben, a következő évben sokszorosításra és terjesztésre kerülő műlapra kiírt történeti festménypályázat első díját a kritika és a közönség megelégedésére Madarász Viktor | [lásd] kapta meg a Hunyadi László siratása című, Párizsban is nagy sikert aratott festményével. Az 1869-ben feloszlott egyesület feladatát később részben a Magyar Képzőművészeti Társulat vette át.

Irodalom

SZVOBODA G.: A Pesti Műegylet megalakulása és első kiállítása 1840-ben, Ars Hungarica, 1980/2. 281-321.

(PAPP JÚLIA)

PILGRAM, Franz Anton

építész

Született: Feldkirchen, 1699. június 7.

Meghalt: Bécs, 1761. október 28.

Mestere: Franz Jänggl, Johann Lucas von Hildebrandt

Osztrák építész, különösen az egyházi építészet területén alkotott kiemelkedőt. Szakmai pályafutását 1717-ben nagybátyja, Franz Jänggl bécsi építész mellett kezdte, akinek támogatásával beutazta Hollandiát, Angliát, Franciaországot és Itáliát. Tanult Párizsban, majd Rómában, ahol Borromini lelkes követőjévé vált. Hazatérve 1726-tól Jänggl segédeként a későbbi építészi felfogását leginkább meghatározó Johann Lucas von Hildebrandt | [lásd] által tervezett göttweigi apátság újjáépítésén, majd 1729-től a heiligenkreuzi ciszterci apátságon dolgozott. Ugyanebben az évben tette le mestervizsgáját, és tagja lett a bécsi kőművesek és kőfaragók céhének. 1731-ben Alsó-Ausztria tartományi építőmesterének nevezték ki, mely pozícióját élete végéig betöltötte. 1734-ben újjáépítette a bécsi Erzsébet-apácák templomát és kórházát, s a rend ettől kezdve állandó megbízói közé számított. Az 1730-as évek közepétől elsősorban Magyarországon dolgozott, ahová Esterházy Imre esztergomi érsek révén került. Ekkoriban tervezte a majki kamalduli remeteség épületegyüttesét, az Esterházyak tallósi kastélyát, a szentgotthárdi ciszterek kolostorát és templomát, valamint az Erzsébet-apácák pozsonyi templomát (1739-42); az utóbbiakkal új templomtípust honosított meg Magyarországon. A háromszakaszos belső térhez (szentély, hajó, orgonakarzat) az orgonakarzat fölé csupán egyetlen tornyot emelt, s e költségkímélő megoldással elsősorban a szerényebb anyagi forrásokkal rendelkező építtetői közösségek számára teremtett különös vonzerőt. Magyarországi főműve a jászói premontrei templom és kolostor, amelyen 1745-től kezdve dolgozott. A kéttornyos, erősen megmozgatott homlokzatú, áttört oromzatú templom a két oldalán kialakított udvarok köré szervezett kolostorépülettel a magyarországi barokk építészet legmonumentálisabb, legelegánsabb egyházi együttese. Élete utolsó éveiben leggyakrabban fő mecénásainak, az Esterházyaknak a felkérésére dolgozott. Megtervezte számukra pápai kastélyukat, galántai kastélykápolnájukat, a tatai plébániatemplomot, amelyeket később módosított formában mások kiviteleztek. Legjelentősebb megbízását Eszterházy Károly váci püspöktől kapta püspöki székvárosának méltó kiépítésére (1760). Kéttornyos, Borromini hatását mutató székesegyházat tervezett, szemben püspöki palotával, s a két épületet kétkarú kolonnádsorral szándékozott összekötni. E monumentális terve azonban halála és Eszterházy Károlynak az egri püspöki székbe történt áthelyezése miatt csak a templom alapfalainak a megépítéséig juthatott el, amelyekre később Isidore Canevale | [lásd] a francia forradalmi építészet stílusában emelte a ma is változatlan formában látható székesegyházat.

Irodalom

VOIT P.: Franz Anton Pilgram, Budapest, 1982
GALAVICS G.-MAROSI E.-MIKÓ Á.-WEHLI T.: Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig, Budapest, 2001. 381-384.

(IGAZ RITA)

POLLACK Mihály

építész

Született: Bécs, 1773. augusztus 30.

Meghalt: Pest, 1855. január 5.

Mestere: Josef Pollack, Leopoldo Pollack

Apja Josef Pollack bécsi építőmester. Fia az ő mesterségét követte (1792-ben szabadult fel). 1792-93-tól bizonyosan a bécsi Képzőművészeti Akadémián tanult. "Vándoréveit" 1793-94-től Itáliában (Milano) töltötte, féltestvérénél, Leopoldo Pollacknál. 1798-ban érkezett Pestre, s néhány év múlva (1802) polgárjogot kapott. 1808-ban megalakul Pesten József nádor gyámkodása mellett a városi építkezéseket felügyelő Szépészeti Bizottmány, amelyben Pollack a kezdetektől jelentős szerepet vállal. Műveinél a klasszikus formanyelvet következetesen alkalmazta, s csak egy-egy épület speciális jellemzői okán (pécsi Székesegyház), vagy késői munkájával ízlésváltozást követve (Josephinum, Országháza-terv) jellenek meg nála középkorias, valamint gotizáló és neoreneszánsz elemek. Korai korszakába (1808-ig) sorolható a hosszú előkészület után felépülő pesti Német Színház, melynek felépítése Johann Aman bécsi építész terveinek részbeni módosításával Pollack vezetésével történt (1808-12). Az evvel egy tömböt alkotó ún. régi Vigadó már teljes egészében Pollack tervei alapján és művezetésével készült (1822-32). A sárospataki kollégium könyvtártermét 1820 körül tervezte. Korszakos jelentőségű alkotása a Nemzeti Múzeum épülete (tervek: 1836, építkezés 1837-től). A múzeumnál, melynek formavilága elkészültekor már bizonyos tekintetben túlhaladottnak tűnt, a korabeli lombardiai építészet, valamint feltételezhetően Jean Nicolas Durand közvetett hatásával számolhatunk. Főhomlokzatának nyolcoszlopos portikuszán a timpanonban Raffael Monti mintája alapján öntött szoborcsoport látható (Pannónia a Tudomány és a Művészet allegorikus alakjaitól körülvéve). A belső méltóságteljes és lenyűgöző kiképzése a földszinti előcsarnoknál, a háromkarú főlépcsőnél, az emeleti kupolateremnél, valamint a díszteremnél figyelhető meg, amely egy ideig az országgyűlés főrendi házának is helyt adott. Középületeinek sorában első a székesfehérvári megyeháza részére készített, megvalósításra nem került homlokzatterv (1807). Ezt követően további közigazgatási épületek (megyeházák, városházák) épültek fel tervei alapján. A szekszárdi megyeháza (1827) mellett terveket készített a jászberényi városházához (1830-as évek), 1836-37-ben pedig a Harmincadhivatal új épületéhez. A Ludoviceumot, a magyar tisztképző iskolát 1829-30-ban tervezte - ahol a díszítőszobrászat, valamint az oltár Uhrl Ferenc műve. Belső tervei közül kiemelkedik a Josephinum fiúárvaház terve (itt a tervezésben Pollack Ágostonnak és Ybl Miklós | [lásd]nak is szerepe lehetett, 1840). A Nemzeti Múzeum mellett a legjelentősebb középület, mely személyéhez köthető, a pesti Országháza (terv, 1840), mely nagy valószínűséggel József nádor közvetlen felkérésére született. Lakóépületei általában egyenletes ritmusú illetve kiemelt központú homlokzattagolásúak, erőteljes földszinttel, az emeleten gyakori hármas tagolással (Kolb-ház, Váci utca 8., 1810; Kardetter-ház, Apáczai Csere János utca 7., 1812; Kovács Mojzes háza, később Vadászkürt szálló, Türr István utca-Aranykéz utca, 1815; Horváth-ház, Kossuth Lajos utca- Szép utca, 1816; Dakally-ház, Váci utca 1-3., 1816; Brudern-ház, Petőfi Sándor utca-Ferenciek tere, 1817; Almássy-palota, Szép utca-Reáltanoda utca, 1817; Wurm-ház, Apáczai Csere János utca-Dorottya utca, 1821; Pollack háza, József Attila utca-Nádor utca, 1822; Festetics-palota, Nádor utca-Zrínyi utca, 1826; Dlauchy-ház, Király utca-Kazinczy utca, 1833). Kastély-tervei közül kiemelkedik a Zichy-kastély (Szőny, 1815), a Festetics-kastély (Dég, 1815-19 k.) és az alcsúti nádori kastély (1819-29 k., elpusztult) oszlopos-timpanonos kerti homlokzatával. 1799-ben készíti első tervét a pesti evangélikus templomhoz, mely egyhajós teremtemplomnak épült, s oltárát is Pollack terve nyomán állították fel. 1856-ban a templom tatarozására került sor, ekkor készült el az új homlokzat, Hild József | [lásd] intenciói nyomán, egy további átalakítás során (1875) a belső dongaboltozatát tükörboltozattal váltották fel, s elbontották a homlokzat feletti kis tornyot. A templom melletti paplak bővítése szintén Pollack tervei szerint történt. A besztercebányai evangélikus templom építése valószínűleg Pollack tervei (1800) alapján, de tevékeny részvétele nélkül történt. Mindkét templomra az összefogottság és a világos szerkesztésmód jellemző. Felkérésre készítette el a pécsi székesegyház átépítésének terveit (az épület egységes külső képét adva), melyek alapján 1805-ben indult meg a hosszan tartó építkezés.

Irodalom

ZÁDOR A.: Pollack Mihály, Budapest, 1960
ZÁDOR A. (szerk.): A klasszicizmus és romantika építészete Magyarországon, Budapest, 1981
NEMES M.: A pesti Harmincadhivatal (Vámház) és a Gerbeaud építéstörténete, Ars Hungarica 1984/1., 68-78.
ZÁDOR A.: Klasszicista Pest, Budapest, 1993
BIBÓ I.: A magyar Országháza kérdése a reformkorban és Pollack Mihály Országháza-terve. In: Az Ország Háza, Buda-pesti országháza tervek 1784-1884 (kat.), Budapest, 2000, 43-60.

(PAPP GÁBOR GYÖRGY)

RIPPL-RÓNAI József

festő, grafikus, iparművész

Született: Kaposvár, 1861. május 23.

Meghalt: Kaposvár, 1927. november 25.

Mestere: J. C. Herterich, W. Diez

Tanulmányait félbehagyva patikussegéd lett szülővárosában, majd Budapesten gyógyszerészi mesteroklevelet szerzett. Szakmáját azonban rövidesen otthagyta és gróf Zichy Ödönéknél házitanítóskodott. Rajzórákat vett egy jezsuita szerzetestől. 1884 februárjától három évet töltött a müncheni művészeti akadémián, mesterei J. C. Herterich és W. Diez voltak, ahol inkább rajzolt, ebből az időszakból megmaradt képei a zsánerfestészet kevéssé sikeres hívének mutatják. A müncheni művészet specialitása - a történelmi és életképfestészet - festői alkata számára nem kínált fogódzót. 1887 márciusában Párizsba ment, ahol felkereste Munkácsy Mihály | [lásd]t, aki segédjévé fogadta. Három éven át az amerikai műpiac számára másolta a beteg mester képeit. Kiállításokra, névtelen művészek műtermébe járt. Még Munkácsy segédje volt, amikor első jellegzetes képét megfestette, Nő fehérpettyes ruhában (1889, Magyar Nemzeti Galéria). Eltávolodott Munkácsytól, nevét Rónaira magyarosította, képeit így kezdte szignálni. Kis női portrék sorát kezdte festeni, 1892-ben megszületett egyik főműve, a Kalitkás nő (Magyar Nemzeti Galéria), amely már mindarról a kifejezőerőről, sajátos színkultúráról, formálási biztonságról és a egyediségről tanúskodik, amely 1889-től 1901-ig tartó "színredukciós" vagy "fekete" korszakát, a párizsi időszakot jellemezte. A színek és a vonaljáték dekoratív keresettsége a francia szecesszió, az art nouveau klasszikus mestereként mutatja Rippl-Rónait. Leginkább litográfiáinak tömeg- és vonalritmusát jellemzik szecessziós megoldások. A formákat körülölelő lendületes körvonalak, a harmadik dimenzió háttérbe szorítása utalnak a francia Nabis-csoporttal való stílusrokonságra. Párizsi korszakának festményei a fekete, a sötétzöld és a barna s visszafogott harmóniájára építettek (Ágyban fekvő nő, 1891, Magyar Nemzeti Galéria; Kuglizók, 1892, Magyar Nemzeti Galéria; Fátyolos hölgy, 1894, Magyar Nemzeti Galéria; Karcsú nő vázával, 1894, magántulajdon; Öreganyám, 1894, Magyar Nemzeti Galéria). Amikor Rippl-Rónai 1894-ben kiállította Öreganyám című képét, Gauguin és a Nabis művészei társukká fogadták az addig ismeretlen magyar festőt. Bár még évekig Párizsban maradt, 1896-tól egyre több szállal kötődött Magyarországhoz. Rippl-Rónainak Párizsban két önálló kiállítása volt, 1892-ben a Palais Galériában, 1897-ben S. Bing Art Nouveau szalonjában. 1899-ben Banyuls-sur-Mer-be látogatott barátjához, a szobrász Aristide Maillolhoz. Az ott töltött három hónap alatt sokat dolgozott, és ez az időszak oeuvre-jében - megújuló stílusjegyei miatt - körülhatárolható stílusperiódusként értékelhető. A pireneusi táj, a tenger látványa képein oldja a szigorú színredukciót, "fekete" korszaka véget ért. Itt festett legjelentősebb képének, az Aristide Maillol portréjának (1899, Párizs, Musée d'Orsay) tompa színessége és a harmadik dimenzió újraalkalmazása lényegében következő korszakát előlegezi. 1900 decemberében a budapesti Royal Szállóban, majd 1902-ben a Merkur Palotában nyílt kiállítása. Noha csak néhány elismerő kritikát kapott műveire, egyébként közöny fogadta, a hazatérés mellett döntött. Ödön öccséhez, Somogyszalókra költözött, ahonnan ostendei, moszkvai utakat tett. 1902-ben vette meg első házát Kaposvárott. Hazatelepülése új festői korszaka nyitánya. "Idehaza az intim élet adta meg az inspirációkat" - írta 1911-ben a Nyugat kiadásában megjelent Emlékezéseiben. A Párizsban festett képein követett stílusfegyelem, a lírai érzékenység és visszafogottság átadta helyét az emberekre, hangulatokra fogékony, a környezetét empátiával figyelő mesélőnek. Új figurákkal népesültek be képei: öregedő szüleivel, a békésen pipázgató, a művésszel atyafiságban lévő Piacsek bácsival - életének szeretett és jól ismert tanúival. A Szomorúság (1903, Magyar Nemzeti Galéria), a Karácsony (1903-04, Magyar Nemzeti Galéria), az Amikor az ember visszaemlékezéseiből él (1904, Magyar Nemzeti Galéria), a Piacsek bácsi babákkal (1905, Magyar Nemzeti Galéria) a legismertebb darabjai 1902-1908-ig tartó stíluskorszakának. E képein felragyognak a színek, megnyílik a tér. A vidéki szobácskák biedermeier bútoraikkal a valóságos tér látszatát keltik, a festő már nem törekszik síkszerűségre. Enteriőrjei egy-egy lélekállapot, hangulat, a magány, a meghitt pillanatok belülről látott és érzelmileg átélt művészi interpretációi. Végre Magyarországon is elismerték. 1906-ban a Könyves Kálmán Szalonban rendezett gyűjteményes kiállításán és az azt követő árverésen minden képe elkelt. Híres és gazdag ember lett, a művészeti közélet vezető személyiségei közé került. A kaposvári Róma-dombon házat és birtokot vásárolt (ma Rippl-Rónai Emlékház), Budán műtermet bérelt, a teleket itt töltötte. Stílusán 1908 táján újabb változás figyelhető meg, igyekezett lépést tartani a nyugat-európai áramlatokkal. E "pöttyös" képeit, amelyeket ő "kukoricásnak" nevezett, leginkább a francia fauve-csoport törekvéseivel lehet rokonítani. A hangsúlyozott kontúrok széles ecsettel felvitt, keveretlen lokálszíneket ölelnek körül. A durván egymás mellé helyezett festékfoltok csak bizonyos távolságból keltik az egységes felület hatását. Az ábrázolt figurák kitöltik a képteret, és újra redukálódni látszik a harmadik dimenzió. E formai újításokon kívül személyes kapcsolata is megváltozott az ábrázolt témával. A beleérzés, az azonosulás átadja helyét az ábrázolási folyamatokat tiszta logikával, intellektuális megfontolásokkal szemlélő művésznek. 1910-ben feleségével Franciaországba utazott. Hazatérve magukkal hozták Lazarine elárvult unokahúgát Paris Anette-t (Anella); a pöttyös korszakban sok portré készült róla. Itt figyelhető meg, milyen mesterien állította Rippl-Rónai a harsogó színű technikát a jellemábrázolás szolgálatába (Lazarine és Anella, 1910, magántulajdon; Petrovics Elek és Meller Simon arcképe, 1910, magántulajdon; Szinyei Merse Pál, 1911, Magyar Nemzeti Galéria; Lajos és Ödön, 1911, Fővárosi Képtár). Az első világháború kitörése Franciaországban érte, ahol mint ellenséges ország alattvalóját kémnek tekintették, és hét hónapra internálták. Lazarine és Anella követte a fogságba, ahol Rippl-Rónai ontotta környezetéről a rajzokat. 1915-ben, hazatérte után ezeket a háborús rajzokat és festményeit kiállította. Legtöbb kiállítása az Ernst Múzeumban volt, amelynek lépcsőházi üvegablakát (1912) ő alkotta. Ez az üvegablak és a Schiffer-villa pannója (1911, Magyar Nemzeti Galéria) szemlélteti, hogy az általa képviselt dekoratív stílus a monumentális feladatokra is alkalmas lett volna. 1919-ben készült utolsó olajképe, a Bányai Zorka fekete ruhában (Magyar Nemzeti Galéria). Zorka a művész ekkor induló pasztellportré korszakának érzelmileg is kiemelt fontosságú modellje. A pasztelltechnikának Rippl-Rónai mindig is a mestere volt, de a kréta mostantól egyedüli kifejezőeszközévé vált. Portrék százai tanúsítják a magyar festőművészet történetében egyedülálló könnyedségét, megfigyelőkészségének, jellemlátásának láthatatlan eszközökkel szuggerált intenzitását. E korszak kiemelkedő darabja a Nyugat című folyóirat halhatatlan személyiségeit ábrázoló portrésorozata (Babits Mihály, 1923, Magyar Nemzeti Galéria; Móricz Zsigmond, 1923, magántulajdon; Szabó Lőrinc, 1923, magántulajdon; Karinthy Frigyes, 1925, Petőfi Irodalmi Múzeum) és önarcképeinek sorozata (Magam képe vörös sipkában, 1924, Magyar Nemzeti Galéria).

Irodalom

FÜLEP L.: Rippl-Rónai József, A Ház, 1910/10. 223-228.
PETROVICS E.: Rippl-Rónai József, Budapest, é. n. [1942]
GENTHON I.: Rippl-Rónai József, Budapest, 1958
SZABADI J.: Rippl-Rónai, album, Budapest, 1978
HORVÁTH J.: Rippl-Rónai Emlékkönyv, Paris Anella visszaemlékezéseivel, Kaposvár, 1995
BERNÁTH M.: Rippl-Rónai József, Budapest, 1998
BERNÁTH M.: Egy közép-európai modell. Hatás és asszimiláció Rippl-Rónai József festői munkásságában. Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (kat., szerk.: BERNÁTH M., NAGY I.), Magyar Nemzeti Galéria, 1998. 13-34.

(BERNÁTH MÁRIA)

Római Iskola

A Klebelsberg Kunó kultuszminiszter által létrehozott Collegium Hungaricumok közül 1928-ban a római Magyar Akadémia kurátorává Gerevich Tibor művészettörténészt nevezték ki, aki a korábbi egyéni művészeti ösztöndíjak rendszere helyett egységes koncepció alapján nagyobb létszámú "évfolyamokat" válogatott össze, amelyeknek résztvevői legalább egy évet töltöttek Olaszországban. Elképzelése szerint a fiatal magyar nemzedék számára az itáliai művészeti törekvések szolgálhattak korszerű, követendő példával. Az első évfolyam tagjai különböző művészi előélettel érkeztek Rómába, ahol más-más hatások érték őket. Míg a Szőnyi-kör Árkádia-festészetének képviselőit (Szőnyi István, | Aba-Novák Vilmos, | [lásd] Patkó Károly) kevésbé érintette meg a kortárs olasz művészet, addig Molnár C. Pál, | Kontuly Béla és Medveczky Jenő festészetében erősen érződik az itáliai novecento reneszánszot idéző neoklasszicizmusának inspirációja. A szobrászatban a klasszicizálás (Pátzay Pál, | Jálics Ernő) mellett archaizáló tendenciák érvényesültek (Vilt Tibor, Mészáros László), | [lásd] és fokozatosan előtérbe került a népi témák ábrázolása, nemcsak a szobrászat (Borbereki Kovács Zoltán), hanem mind a festészet (Aba-Novák), mind a grafika műfajában (Buday György | ). A harmincas évektől mások is követték ezt az olasz igazodású neoklasszicizmust (pl. Ohmann Béla), a szentendrei művésztelepen többen hasonló stílusban alkottak, páran közülük később kijutottak Rómába (pl. Jeges Ernő). Az ösztöndíjasok különböző művészcsoportokhoz tartoztak (pl. Szinyei Társaság, KUT | [lásd]), és a Rómát megjárt művészek közül néhányan később más területeken, így például a formatervezés (Dózsa Farkas András) vagy a műtárgyrestaurálás (Kákay Szabó György) terén játszottak kiemelkedő szerepet. Az első évfolyamok ösztöndíjasai először külföldi kiállításokon mutatkoztak be: az 1930-as Velencei Biennálén és az 1931-es padovai Szent Antal emlékkiállításon nagy sikert arattak. 1931-ben került sor első hazai szereplésükre a Nemzeti Szalonban, 1933-ban pedig az időközben elhunyt Klebelsberg Kunó emlékére rendezett kiállításon két különtermet kaptak. A Gerevich által elképzelt homogén összkép kialakítására a Rómában 1934-ben megrendezett II. Arte Sacra (Nemzetközi Egyházművészeti Kiállítás) kínált jó alkalmat. A külföldi elismerések ellenére a római ösztöndíjasok művészete Magyarországon túl modernnek számított. A művészeket az állam kezdetben a vásárlásokon túl nem támogatta, csak később juttatta őket reprezentatív feladatokhoz (párizsi világkiállítás pannói, 1937). Nagyobb megbízásokkal elsőként a katolikus egyház látta el őket, ezek közül a legjelentősebb az 1933-ban felszentelt, heves vitákat kiváltó városmajori templom, amelynek minden részét (épület, üvegablakok, szobrok, oltárképek) római ösztöndíjasok készítették (Árkay Bertalan, | Sztehló Lili, Pátzay Pál, Molnár C. Pál). A későbbi évfolyamok résztvevői is felléptek közösen (Újabb római magyar művészek kiállítása, 1936), az ösztöndíj első korszaka azonban időközben lezárult: 1935-ben a kurátori funkció megszüntetésével véget ért Gerevich Tibor meghatározó szerepe. A római ösztöndíjasok sora tovább folytatódott, ugyanakkor a Római Iskola megjelölés a résztvevő művészektől függetlenül egyre inkább egy - elsősorban vallásos tárgyú műveket felvonultató - itáliai igazodású neoklasszicista stílustörekvés megnevezésévé vált.

Irodalom

P. SZŰCS J.: A római iskola, Budapest, 1987
ZWICKL A.: La "Scuola di Roma" - borsisti ungheresi a Roma. In: La Scuola Romana: Artisti ungheresi a Roma negli anni Trenta (kat.), Galleria Nazionale d'Arte Moderna, Róma, 1998. 15-32.
ZWICKL A.: A korszerű reprezentáció kísérlete - a római iskola. In: ANDRÁSI G.-PATAKI G.-SZÜCS GY.-ZWICKL A.: Magyar képzőművészet a 20. században, Budapest, 1999. 96-101.

(ZWICKL ANDRÁS)

ROMBAUER János

festő

Született: Lőcse, 1782. május 28.

Meghalt: Eperjes, 1849. február 12.

Mestere: Stunder Jakab

Az asztalos családból származó festő akadémiai tanulmányairól nincsenek adatok, festeni a szülővárosában élő dán származású Stunder Jakabtól tanult. Korai munkája, a hotkóci Csáky-kastély azóta szinte teljesen átalakított angolparkjának huszonnégy részletét ábrázoló "tájportréja" (1803, Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Képcsarnok) a kerttörténeti kutatások fontos forrása. Szappanbuborékot fújó gyermek című festménye (1805, Márkusfalva) a vanitas-ábrázolások tradíciójának továbbélését, az Ifjú tájban című portréja (1804, Kassa, Vychodoslovenské Galéria) hátterében látható romantikus angolkert pedig az új, érzékeny természetszemlélet hazai elterjedését jelzi. Steinhübl Sámuel eperjesi kereskedő arcképének (1804, Pozsony, Narodni Galeria) hátterében az ábrázolt foglalkozására utaló tengeri kereskedelmi hajó látható. Rombauer 1806-ban a Bártfafürdőn tartózkodó Iljinszkij gróf meghívására Szentpétervárra utazott, ahol az orosz nemesség (Litvinov tábornok, 1812, Jitomir, Múzeum) és értelmiség (Fessler Ignác Aurél történetíró, a pétervári evangélikus egyház szuperintendense, 1821, MTA Gyűjteménye) kedvelt arcképfestőjévé vált. 1824-ben visszatért Magyarországra, s Eperjesen telepedett le. A városi polgárokról (Sterbinszky László és neje, 1835) és a környékbeli nemesekről (Forgách Júlia, 1825 k., Eperjes, Városi Múzeum; Szirmay János, 1835, Eperjes, Városi Múzeum) készített arcképein kívül tájképeket (Eperjes látképe, 1830 körül, Eperjes, Városi Múzeum), oltárképeket (Hitetlen Tamás, 1834, Eperjes, evangélikus templom) és allegorikus-mitologikus ábrázolásokat (A tavasz [Flóra, Május], 1820-30-as évek fordulója, Eperjes, Városi Múzeum) is festett.

Irodalom

DIVALD K.: Adatok Rombauer János festőről, Budapest, 1904
TYIHOMIROV, A.: Rombauer Oroszországban, A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei, 1961. 131-151.
PETROVÁ-PLESKOTOVÁ, A.: Ján Rombauer a jeho presovski sucasnici (kat.), Galéria Vytverného Umenia v Presove, Bratislava, 1963. december-1964. január.
Művészet Magyarországon 1780-1830 (kat., szerk.: SZABOLCSI H.-GALAVICS G.), Budapest, 1980. 131-132.
SZABÓ J.: A 19. század festészete Magyarországon, Budapest, 1985
GALAVICS G.: Magyarországi angolkertek, Budapest, 1999. 41-45.

(PAPP JÚLIA)

RÓTH Miksa

üvegfestő, mozaikműves

Született: Pest, 1865. december 26.

Meghalt: Budapest, 1944. június 14.

Mestere: Róth Zsigmond

A 19. és 20. század fordulójának divatos műfajával, az üvegfestészettel apja, Róth Zsigmond műhelyében ismerkedett meg, majd Nyugat-Európa művészeti központjaiba ellátogatva módszeresen bővítette szakmai ismereteit. Önálló "üvegfestészeti műintézetét" 1885-ben nyitotta meg a fővárosban, s tevékenységét két évvel később kiterjesztette az üvegmozaik területére is. Neve és művészete a millennium éveiben lett közismert, amikor együttműködve a kor kiváló építészeivel, számos budapesti és vidéki köz- és magánépület (Országház, Bazilika, Deák-mauzóleum, Gresham-palota, Zeneakadémia, Széchenyi-fürdő, kassai dóm, Andrássy-ebédlő stb.) dekoratív díszítésére kapott megbízást. Helyesen ismerte fel, hogy az üvegfestészet díszítőművészet, s mint ilyennek, a díszítendő épület stílusával és rendeltetésével kell harmonizálnia. Ezért készíthetett egy időben - igazodva a korabeli magyar építészet sokszínűségéhez - historizáló, magyaros és szecessziós motívumokkal operáló ablakokat. Művészetére felszabadító hatással volt a Tiffany által felfedezett opálüveggel való megismerkedése, amelynek sajátos árnyalatgazdagsága szerencsésen kapcsolódott az ún. floreális szecesszióhoz. A Róth-műhely a mozaikművesség terén is jelentőset alkotott, 1902-ben itt készült először cementbe ágyazott plasztikus mozaik. Üvegfestészeti alkotásai a párizsi és torinói világkiállításon aranyérmet, az amerikai St. Louis-ban nagydíjat, itthon 1899-ben Iparművészeti Nagy Állami Aranyérmet kaptak. Kivitelezőként a korabeli magyar művészet számos kiválóságával dolgozott együtt, a leghoszszabb ideig a gödöllői művésztelep | [lásd] két vezetőjével, Körösfői-Kriesch Aladár | [lásd]ral és Nagy Sándor | [lásd]ral. Közös munkájuk eredményei - többek között - a Velencei Biennálé magyar pavilonjának üvegablakai és mozaikjai, a szabadkai városháza ablakai, a marosvásárhelyi Kultúrpalota tükörtermének négy, székely népballadát feldolgozó ablaktriptichonja. 1914-ben a Lipótmezei Elmegyógyintézet kápolnájának hat hatalmas méretű, a keresztény mitológia témáit bemutató szecessziós üvegablakát készítették el. Róth művei külföldre, Norvégiába, Hollandiába, Olaszországba is eljutottak, Maróti Géza társaságában ő tervezte a mexikóvárosi Nemzeti Színház ablakait. Emlékiratai Egy üvegfestőművész az üvegfestészetről (1942), ill. Egy üvegfestőművész emlékei (1943) címmel láttak napvilágot. Emlékkiállítását 1985-ben a Kecskeméti Galéria rendezte meg. Budapesti, Nefelejcs utcai egykori lakóháza ma emlékmúzeum.

Irodalom

VARGA V.: Róth Miksa művészete, Budapest, 1993.

(TASNÁDI ATTILA)