Ugrás a tartalomhoz

Magyar művészeti kislexikon

Körber Ágnes (2006)

Enciklopédia Kiadó

G, Gy

G, Gy

G, Gy

G. H. mester

festő

Született: 1471 körül

A nagy valószínűséggel az oltár festőjének monogramját jelölő G és H betűk a középkori Turóc vármegyei Mosócról származó Szentháromság-oltár (Magyar Nemzeti Galéria) középképén, a trónus lépcsőjének legalsó szegélyén olvashatók. Ez az egyetlen biztosan G. H. mesternek tulajdonítható emlék, a jelzés más alkotásokról nem ismert. A betűk és elválasztójelek közé írt 1471-es évszám a mű készítésének, talán befejezésének időpontja. A középképen a Szentháromságnak a korban kedvelt Kegyelem trónjaként megfestett ábrázolásával, a fennmaradt szárnyképek belső oldalain a Kálvária és a Mária halála jelenettel, a külsőkön az Angyali üdvözlettel díszített szárnyasoltár megrendelője a trónus oldalához támasztott címerpajzsok tanúsága szerint Ernuszt Jánossal azonosítható. Ernuszt budai polgár, Mátyás király helytartója volt, aki a budavári Nagyboldogasszony-templom mellett a cinteremben saját sírhelyének szánt kápolnát építtetett. A kápolna felszereléséről 1476-ban, halálának évében kelt végrendeletében bőkezűen gondoskodott. A megrendelő az oltár feltehető elkészültekor, 1470-től Turóc vármegye főispáni tisztét töltötte be. A donátorról tudottak alapján valószínűnek látszik, bár mindeddig nem bizonyított, hogy G. H. mester művészi tevékenysége Budához, az ország fővárosához kapcsolódott, Szentháromság-oltára esetleg az elpusztult budai táblaképfestészet emléke. G. H. mester stílusának eredőit részben sziléziai, részben dél-német, osztrák hatásokra, a Lichtensteini mesterrel való távoli összefüggésre vezetik vissza a kutatók, számolva a közvetett módon megismert németalföldi motívumokkal, festői megoldásokkal, szerkesztési elvekkel is. Egyes vélemények szerint saját kezű művének tekinthető az ugyancsak Mosócról származó, s a turócszentmártoni múzeumba jutott, két-két oldalán festett, szentek képeivel és az Olajfák hegye jelenettel díszített, az 1470 körüli évekre datálható táblakép (Martin, Slovenské národné Múzeum) is.

Irodalom

RADOCSAY D.: A középkori Magyarország táblaképei. Budapest, 1955. 99-100., 392
A Magyar Nemzeti Galéria Régi Gyűjteményei (szerk.: MOJZER M.) Budapest, 1984., 38-39.
Capolavori da musei ungheresi. (kat.), Collezione Thyssen-Bornemisza Lugano. Milano 1985, Nr. 3. Meisterwerke europäischer Malerei aus ungarischen Museen. Germanisches Nationalmuseum. (kat.), (szerk.: BOTT, G., SCHNEIDER, U., MOJZER M., URBACH ZS.), Nürnberg, 1985, Nr. 1.
TÖRÖK GY.: Beiträge zur Verbreitung einer niederländischen Dreifaltigkeitsdarstellung im 15. Jahrhundert. (Elfenbein aus dem Besitze Philipps des Guten von Burgund. Der Altar aus Mosóc in Ungarn). In: Jahrbuch der Kunsthistorischen Sammlungen in Wien, 81., 1985.

(POSZLER GYÖRGYI)

GALIMBERTI Sándor

festő

Született: Kaposvár, 1883. május 31.

Meghalt: Budapest, 1915. július 20.

Mestere: Galimberti ?, Réti István, Hollósy Simon

Apjától tanult festeni, tehetségére Rippl-Rónai József | [lásd] figyelt fel. 1903-től gyakran festett nyaranta Nagybányá | [lásd]n, ahol Réti István volt a mestere. Majd Münchenben járt akadémiára és Hollósy Simon | [lásd] magániskolájába. Hollósy técsői művésztelepén is dolgozott. 1907-ben Párizsba utazott, és a Julian Akadémián képezte magát. Képei 1908-tól szerepeltek az Őszi Szalon és a Függetlenek Szalonjának kiállításain. A francia fővárosban 1911-ben vette feleségül Dénes Valéria | [lásd] festőművésznőt, akivel Dél-Franciaországba és Észak-Afrikába is elutaztak. A művész és felesége előbb a nagybányai neós mozgalommal tartott, majd a kubizmus korai képviselője lett. 1914 elején - a budapesti Nemzeti Szalonban megrendezett kiállítás alkalmából - rövid időre hazatértek. A világháború kitörése Franciaországban érte a művészházaspárt, akik az internálás elől Hollandiába menekültek. Ekkor alkotta Galimberti a magyar kubizmus egyik remekét, az Amszterdam című festményt. Hazatérésüket követően felesége meghalt, sorsában férje önként osztozott vele. A tragikus pályájú művész életművének rekonstruálása rendkívül nehéz, mivel műveinek többsége megsemmisült vagy lappang.

Irodalom

RÉTI I.: A nagybányai művésztelep, Budapest, 1954
AKNAI T.: Galimberti Sándor, Janus Pannonius Múzeum Évkönye, 1972-73
ZOLNAY L.: A Galimberti házaspár művészete, Művészettörténeti Értesítő, 1974/4.
MEZEI O.: Les Galimberti, couple d'artistes hongrois des années 1910, Acta Historiae Artium, Tom XXIII. 1977
DÉNES ZS.: Galimberti Sándor és Dénes Valéria, Budapest, 1979
SZABÓ J.: A magyar aktivizmus története, Budapest, 1971
Magyar művészet 1890-1919 (szerk.: NÉMETH L.), Budapest, 1981
SZABÓ J.: A magyar aktivizmus művészete, Budapest, 1981
GÉGER M.: Galimberti Sándor indulása, Somogyi Múzeum Közleményei, 1992
GÉGER M.: Galimberti Sándor (doktori disszertáció), ELTE, Budapest, 1993
GÉGER M.: Galimberti Sándor művészete, Somogyi Múzeum Közleményei, 1994
MURÁDIN J.: A festőtelep művészei, Miskolc, 1994
MEZEI O.: Galimberti Sándor Amszterdam című képének rekonstrukciós kísérlete, Janus Pannonius Múzeum Évkönye, 1996-1997.

(MATITS FERENC)

GALLI-BIBIENA, Antonio

festő

Született: Parma, 1700. január 16.

Meghalt: Mantova?, 1774

Mestere: Giuseppe dal Sole, Marcantonio Franceschini

Bolognai művészcsalád tagja, Ferdinando Galli-Bibiena fia. A Bibiena melléknevet, szülővárosáról, elsőként Giovanni Maria Galli (Bibiena, 1625-Bologna, 1665) vette fel. A család egész Európában teljesített megbízatásokat, tagjai illuzionisztikus színházi díszleteket, templomi dekorációkat készítettek. Galli-Bibiena Giuseppe dal Sole, később Marcantonio Franceschini tanítványa volt. 1718-tól apjának segített bolognai és Bologna környéki színházak, színpadtervek létrehozásában. Rómában nagybátyja, Francesco Galli-Bibiena mellett segédkezett. Önálló műveiként észak-itáliai városok színházainak tervezett ornamentális dekorációit tartják számon. 1721-ben követte bátyját, Giuseppe Galli-Bibienát Bécsbe. 1723-ban Gaietano Rosával közösen készítette el a Questenberg-palota festett architektonikus dekorációját. Első magyarországi megrendelését 1726-ban Esterházy Imrétől kapta, aki tőle rendelte meg Veszprém püspökeként a székesegyház mennyezetképeit. Az azóta elpusztult, csak fényképekről ismert falképeken a következő jeleneteket ábrázolta: Szent Imre szüzességi fogadalmat tesz Szűz Máriának, Szent István felajánlja az országot és Mária mennybemenetele. A mellékhajók boltozatára álkupolákat festett. Ez a motívum majd két évtizeddel később a pozsonyi trinitárius templomban jelent meg kiemelt helyen. A festett architektonikus és ornamentális díszítőelemek azonban már Veszprémben is domináltak, a narratív jeleneteket ugyanis minden esetben hangsúlyos voluták, párkányok keretelik. 1728-tól ismét Bécsben tartózkodott, ahol megalkotta ifjúkori főművét, a Peterskirche presbitériumának látszatkupoláját és főoltárát (1730-32). Bécsi tartózkodása alatt feltehetően ő készítette el a pozsonyi Városháza falára azt a látszatarchitektúrát ábrázoló falképet, amely Nepomuki Szent János szobrának háttereként szolgált (1729). 1738-ban ismét Esterházy Imrének dolgozott, aki akkor már esztergomi érsek volt, ötvenéves főpapi jubileumára tervezett diadalívet. A következő évben Galli-Bibiena megbízást kapott, hogy elkészítse a nagyszombati székesegyház Mária-kápolnájának belső dekorációját. A kápolna oldalfalaira és mennyezetére illuzionisztikus falképeket és látszatkupolát tervezett. Ezzel egy időben, 1740-ben meghívást kapott Esterházy Imrétől Pozsonyba, ahol a prímási nyári palota kápolnáját díszítette festett kupolákkal. Pozsonyban oltárt tervezett a Pálffy-palota kápolnájába, és castrum dolorist készített III. Károly halála alkalmából (1740). Itálián kívüli főműve a pozsonyi trinitáriusok templomába festett látszatkupola (1744-45). Ez volt az első olyan megbízása, ahol központi teret kellett dekorálnia. Az ábrázolás különlegessége nemcsak a megfestés módjában, hanem az elhelyezésben is rejlik; akkoriban a központi teret lefedő kupolaboltozatokat inkább narratív jelenettel díszítették. Pozsonyi megbízása után Galli-Bibiena ismét Itáliában dolgozott, élete hátralevő részében fel-, ill. újjáépítette Siena, Firenze, Pistoia, Bologna (Teatro Communale, 1756-63), Livorno, Padova és Mantova színházait. Két, Magyarországon is működő tanítványa volt, Franz Xaver Karl Palko és Johann Gfall. A budapesti Szépművészeti Múzeum őrzi néhány palotabelsőt ábrázoló festményét, amelyeket F. X. K. Palkóval közösen festett. Illuzionisztikus stílusa nagy hatást gyakorolt a magyarországi barokk falfestészetre.

Irodalom

MAYOR, H.: The Bibiena family, New York, 1945
HADAMOWSKY, F. (szerk.): Die Familie Galli-Bibiena in Wien: Leben und Werk für das Theater, Wien, 1962
Disegni teatrali dei Bibiena (kat.), Venezia, 1970
GARAS K.: Antonio Galli-Bibiena et Franz Karl Palko, Bulletin du Musée Hongrois des Beaux-Arts, XXXVII, 1971, 65-85., 119-127.
GALAVICS G.: Antonio Galli-Bibiena in Ungheria e in Austria, Acta Historiae Artium, XXX, 1984, 177-263.
Desenhos dos Galli-Bibiena: arquitectura e cenografia (kat.), Lisboa, 1987.

(BÉKÉS ENIKŐ)

GERL, Matthias Franz

építész

Született: Klosterneuburg, 1712. április 1.

Meghalt: Bécs, 1765. március 13.

A 18-19. században tevékenykedő bécsi építészcsalád tagja, Ausztriában polgári házak és középületek (Allgemeines Krankenhaus) mellett számos templomot, egyházi épületet (Oberlaa-i plébániatemplom, 1744; a neulerchenfeldi templom homlokzata; a bécsi Maria Treu piarista templom befejező munkálatai 1751-től) tervezett és kivitelezett. 1754-től a bécsújhelyi várban lévő katonai akadémia átépítését vezette. A bécsi udvari építési igazgatósági és hercegérseki építész legjelentősebb magyarországi munkája az 1748-56 között felépült egri Vármegyeháza. Az U alakú, kétemeletes középület homlokzatán helyet kapott az építtető Barkóczy Ferenc püspök címere is. Unokaöccse, Joseph Ignaz Gerl (1734-1798) a megyeháza börtönépületének tervezése mellett egri püspöki építészként kibővítette Barkóczy Ferenc palotáját. Eszterházy Károly megbízására részt vett az egri Líceum terveinek elkészítésében, de az 1763-ban megkezdett építkezés vezetését a püspök 1764-ben Fellner Jakab | [lásd]nak adta át.

Irodalom

THIEME, U.-BECKER, F.: Allgemeines Lexikon der bildenden Künstler von der Antike bis zur Gegenwart. XIII., Leipzig, 1920. 468-469.
VOIT P.: Der kunstgeschichtliche Ursprung der Minoritenkirche in Eger, Acta Historiae Artium, 1965
Magyarország műemléki topográfiája. Heves megye műemlékei I-II., Budapest, 1969-1972.

(PAPP JÚLIA)

GIERGL Kálmán

építész

Született: Pest, 1893. június 29.

Meghalt: Nógrádverőce, 1954. szeptember 9.

Mestere: Alpár Ignác, Hauszmann Alajos

Tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetemen - Alpár Ignác | [lásd] és Hauszmann Alajos | [lásd] tanítványaként - és Berlinben végezte. Korb Flóris | [lásd]sal társult, és számos épületet tervezett a fővárosban, többek között a két Klotild-palotát (1900-1901) és a Zeneakadémiát (1907). Historizáló épületeiken a századforduló szabadságával alkalmazták a korszak építészetének késő barokk jellegzetességeit. A Zeneakadémia belső kiképzésében már a szecessziós formavilág jelenik meg: a kerámiaburkolatot a Zsolnay Gyár, a falfestményeket a gödöllői művészek, az üvegablakokat Róth Miksa | [lásd] készítette. Az emeleti karzat az egyik első vasbeton szerkezet magyar középületben. Giergl Kálmán nevéhez fűződnek az egyetemi klinikák Kolozsvárott és Debrecenben.

Irodalom

DÉRY A.-MERÉNYI F.: Magyar építészet 1867-1945, Budapest, 2000.

(TORDAY ALIZ)

GOLDMAN György

szobrász

Született: Vecsés, 1904. december 21.

Meghalt: Dachau, 1945. február 10.

Mestere: Kisfaludi Strobl Zsigmond

Kőfaragósegédből lett 1924-ben Kisfaludi Strobl Zsigmond | növendéke a Képzőművészeti Főiskolán. Két év múlva Párizsba ment, hogy az École des Beaux-Arts-on képezze magát. A Louvre egyiptomi gyűjteményét, ill. Maillol és Despiau humánus szobrászatát tanulmányozva talált rá önmagára, és mintázta meg 1927-ben első érett művét, az erőteljes összefoglaló készségről tanúskodó Önarcképet. 1928-ban hazatérve bekapcsolódott a munkásmozgalomba, s a politikai harc szolgálatába állította tehetségét. A szociáldemokrata párt megbízásából készült életnagyságú Munkása (1929) szerepelt az "Új progresszív művészek" 1930-as csoportkiállításán a Tamás Galériában, majd Fenyő A. Endre társaságában portréival mutatkozott be a Kovács-szalonban. Művészete a harmincas évek első felében jutott csúcspontjára, ekkor lett az illegális kommunista párt és a Szocialista Képzőművészek Csoportjá | [lásd]nak tagja. A politikai agitáció kapott nagy erejű, expresszív kifejezést a Vörös Segély felkérésére 1934-ben mintázott, majd utóbb a nyilasok által megsemmisített Bagi Ilona síremlékén. Ugyanekkor mintázta kubisztikus építettségű Ülő munkását (Magyar Nemzeti Galéria). Az évtized második felétől a mozgalmi feladatok megsokasodása és kiújuló szembetegsége miatt erejéből csak kisméretű terrakottákra futotta, ezek legjobbja az elnyomó apparátus brutalitását és kisszerűségét leleplező, gyilkos szatírájú Horthy-rendőr (1936, Magyar Nemzeti Galéria). 1940-41-ben munkaszolgálatos, majd a budapesti pártbizottság tagjaként a háborúellenes népfrontmozgalom egyik szervezője. 1942 késő tavaszán még részt vett a vasas székház Szabadság és Nép című antifasiszta kiállításán, júniusban azonban feleségével együtt letartóztatták, s hűtlenség vádjával életfogytiglani börtönre ítélték. 1944 őszén Dachauba hurcolták, ahol tífuszjárvány áldozata lett, alig néhány nappal a tábor felszabadulása után. Hagyatékából először 1947-ben a Képzőművészek Szabad Szakszervezetében rendeztek kiállítást, emlékkiállítására 1955-ben a Nemzeti Szalonban, 1979-80-ban a Magyar Nemzeti Galériában került sor.

Irodalom

HEITLER L.: Goldman, Budapest, 1975
THEISLER GY.: Goldman György, Budapest, 1984.

(TASNÁDI ATTILA)

Gödöllői művésztelep

Meghalt:

A századfordulón szerveződött magyarországi művésztelepek egyik legjelentősebb példája. Indulása 1901-re tehető, amikor Körösfői-Kriesch Aladár | [lásd] Gödöllőre költözött. A kolónia működésének gazdasági alapjait az 1904-ben felállított szövőiskola teremtette meg. A szövőmunka technikai hátterét olyan szakemberek biztosították, mint a Párizsban tanult Leo Belmonte, valamint Boér Lenke, Frey Rózsa és Frey Vilma. 1905-ben feleségével a városba költözött Juhász Árpád, példáját a következő évben követte Zichy István. A telep vonzerejét növelte, hogy 1907-ben a szövőiskolát az Iparművészeti Iskola hivatalos tanműhelyévé nyilvánították. Még ebben az esztendőben Veszprémből Gödöllőre költözött Nagy Sándor | [lásd] feleségével, Kriesch Laurával, Frecskay Endre, Moiret Ödön, | [lásd] majd az ezt követő három évben itt telepedett le Mihály Rezső, Charles de Fontenay, Sidló Ferenc, | [lásd] Vas Béla, Raáb Ervin, Remsey Jenő és Rózsaffy Dezső. A közösség csaknem valamennyi tagja részt vett a szőnyegtervezésben. A gödöllőiek egységes csoportként csupán egy alkalommal, 1909-ben a Nemzeti Szalonban megrendezett csoportkiállításon léptek fel. A háború kitörése után a kolónia szétzilálódott, tagjai elköltöztek, vagy katonai szolgálatukat töltötték. A telep történetének szimbolikus záródátuma 1920, Körösfői-Kriesch Aladár halálának éve. A Gödöllői művésztelep jellegét tekintve olyan szabadon szerveződött alkotóközösség, amelynek tagjait közös életszemlélet és esztétikai elvek kötik össze. Művészetük megújítását gyökeres életmódváltással alapozták meg, a nagyvárosból való kivonulás (szecesszió) a természettel és a vidéki néppel való békés és természetes együttélés biztosítékát jelentette. A preraffaeliták, Ruskin, Morris és Tolsztoj elveit követve élet és művészet elveszett egységének újrateremtését tűzték ki célul. Ennek keretét a középkori mintára szerveződött közösségi műhelymunka és az elfeledett kézműves hagyományok felélesztése adta. Hitük szerint a műalkotás nem öncél, hanem eszköz embertársaik és ezen keresztül a tágabb közösség jobbítása érdekében. Világképükben egyaránt helyet kaptak szocialista társadalmi utópiák, konzervatív nemzeti és keresztény eszmék, nagy hatást gyakorolt rájuk Schmitt Jenő Henrik misztikus teozófiája, Nietzsche filozófiája, ugyanakkor a csoportból többen kapcsolatban álltak a baloldali progresszió gondolkodóival, Szabó Ervinnel és a Huszadik Század körével. Esztétikai elveik és művészi programjuk kifejtésében nagy szerepet játszottak a telep vezető mesterei, Nagy Sándor és Körösfői-Kriesch Aladár, akiknek írói tevékenysége is jelentős. Művészeti eszköztárukban a historizáló, magyaros szecesszió dekorativitással társult szimbolizmusa játszott főszerepet. Esztétikájukban az irodalmi mondandó, az eszmei üzenet fölötte állt a tisztán formai problémáknak. Formakincsükben jelentős szerepet kapott a népművészet, amely stilizált, dekoratív látásmódja és archaikus formakincse révén a közösség művészetének alapját jelentette. A Gödöllői művésztelep legjellemzőbb sajátosságának mégis az összművészeti jelleg tekinthető. Építészként kapcsolódott a csoporthoz Medgyaszay István, | [lásd] aki 1904-1906 között tervezte Nagy Sándor és Leo Belmonte műteremházát. Egységes stílusú enteriőröket tervezett és állított ki a csoportból Körösfői-Kriesch Aladár, Nagy Sándor és Undi Mariska is. E körből a legjelentősebb a marosvásárhelyi Kultúrpalota Komor Marcell | [lásd] és Jakab Dezső | [lásd] által tervezett szecessziós épülete, amelynek mozaikjait, falképeit és üvegablakait a gödöllőiek kivitelezték. Körösfői és Nagy Sándor monumentális épületdíszítő megbízatásai során a középkori freskótechnikák felélesztésével kísérletezett. Szintúgy a népi és történeti technikák, valamint ornamentális motívumok jelentették a forrását a szőnyegszövő műhely működésének. Bútoraikon és használati tárgyaikon egységesen a falusi otthonok puritán, célszerű, geometrizáló, rusztikus tárgyalkotó szemlélete érvényesült (Körösfői-Kriesch Aladár: Kalotaszegi nyaralóebédlő, 1906). Műfaji sokszínűségüket jelzi, hogy terveztek bőrmunkákat, gyermekjátékokat is. A művésztelephez kapcsolható Moiret Ödön és Sidló Ferenc néhány szobra is. Igen jelentős egyedi, sokszorosított és alkalmazott grafikai, valamint könyvillusztrációs tevékenységük. Tematikájukat tekintve a művek egy csoportja esztétikai és életfilozófiai elveiket összegző szimbolikus programkép (Körösfői-Kriesch Aladár: A jó kormányos, 1907; A művészet forrása, 1907; Ego sum Via, Veritas et Vita, 1903; Nagy Sándor: Fogadalom, 1908; Mester, hol lakol?). A nemzeti történelem (Körösfői-Kriesch Aladár: Zách Klára, 1911) mellett új témaként jelentkezett a népköltészet, mitológia (Zichy István: Hunor és Magyar, 1905) és balladairodalom (Nagy Sándor és Thoroczkai Wigand Ede | [lásd] marosvásárhelyi üvegablakai, 1913). Központi szerepet játszott munkásságukban a család, a gyermek és a természet (Nagy Sándor: Ave Myriam, 1904; A mi kertünk, 1902; Szent várakozás, 1902; Sidló Ferenc: Család, 1909).

Irodalom

GELLÉR K.-KESERÜ K.: A gödöllői művésztelep, Budapest, 1987
GELLÉR K.: A gödöllői művésztelep (1901-1920), Gödöllő, 2001.

(RÉVÉSZ EMESE)

Gresham-kör

A két világháború közötti magyar művészet meghatározó jelentőségű, ugyanakkor laza csoportosulása. A húszas évek közepén előbb a Centrál, majd később a Gresham kávéházban összegyűlt baráti társaság, ez utóbbi helyről kapta a nevét. Négy legfontosabb képviselője, Bernáth Aurél, Pátzay Pál, | Berény Róbert és Szőnyi István | munkásságának közös vonása az avantgárd indulás, a kiábrándulás, majd a visszatérés a posztimpresszionizmus eszköztelenebb, a látvány szerepét jobban tiszteletben tartó művészetéhez; 1945 után tudatosan igyekeztek a nálunk modernebb próbálkozásokat háttérbe szorítani. Intellektuális beállítottságukból adódóan készséggel vállalták a szellemi arisztokrácia attitűdjét, az elefántcsonttornyot. A társaság többi tagját is a húszas években bekövetkezett művészi válság és az ebből kilábalni akarás kapcsolta össze. Művészeken (Berény Róbert, Szőnyi István, Pátzay Pál, Bernáth Aurél, Egry József, | Szobotka Imre, Vass Elemér) kívül művészettörténész és kritikus (Genthon István, Oltványi-Ártinger Imre) tartozott a társasághoz, amely nem alakított ki egységes stílust. Bernáth Aurél a látvány szerepének visszaállítására törekedett; ennek példája Festőnő (1931, Magyar Nemzeti Galéria) című képe. A szobrász Pátzay Pál egyfajta klasszicista eszményt követett (Huszáremlékmű, 1939, Székesfehérvár). Berény Róbert hosszabb kihagyás után megfestett kitűnő vászna, a Csellózó nő (1928, Magyar Nemzeti Galéria) a posztimpresszionista látványfestészetet idézi. Szőnyi István visszahúzódva Zebegénybe időtlenséget, meditatív nyugalmat sugárzó vásznakat festett. A harmincas évektől a Gresham-kör meghatározó szerepet játszott Szinyei Merse Pál Társaságban, s nézeteit a Magyar Művészet folyóiratban, ill. az Ars Hungarica könyvsorozatban juttathatta kifejezésre.

Irodalom

BERNÁTH A.: A Múzsa Udvarában, Budapest, 1967
FERENCZY B.: Írás és Kép, Budapest, 1961
Magyar Művészet 1919-1945 (szerk.: KONTHA S.), Budapest, 1985
OLTVÁNYI I.: Művészeti krónika, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1991
PÁTZAY P.: Alkotás és szemlélet, Budapest, 1967
ANDRÁSI G.-PATAKI G.-SZÜCS GY.-ZWICKL A.: Magyar képzőművészet a 20. században, Budapest, 1999, 87-96.
GÁBOR E.-PRAKFALVI E.-SISA J.-SZABÓ J.: Magyar művészet 1800-tól napjainkig, Budapest, 2002.
GROSS szobrászcsalád

Szepesszombat, 1650-1734 között

Gross, Paul, id. | [lásd]

Gross, Paul, ifj. | [lásd]

Irodalom

AGGHÁZY M.: A barokk szobrászat Magyarországon, Budapest, 1959. I. 31-32., 202-203.
CHMELINOVÁ, K.: A szepesszombati Gross szobrászcsalád, Művészettörténeti Értesítő, LI. 2002. 29-50.

(JÁVOR ANNA)

GROSS, Paul, id.

szobrász

Született: működött Szepesszombaton 1645

Meghalt: 1688

Kora barokk fafaragó szobrász, neve 1654-től szerepel szepesszombati városi iratokban. Legkorábbi ismert műve a szepesbélai templom fülkagylós díszítésű orgonaháza 1645-ből. Műhelyéhez köthetők a hunfalvi templom orgonájának faragványai (1653), egy hasonlóé a pozsonyi Slovenská národná galériában (Ménhárdról), továbbá a podolini piarista templom főoltárképének maszkos-angyalfejes kerete (1655 k.) és a detrefalvai szószék (1655, ma: Ágostháza, plébánia). 1663 előtt faraghatta a szepesszombati Szent György-templom figurális díszű szószékét, amelyet fia utóbb átalakított; 1663 k. ugyane templom szobros orgonáját, amelynek angyalfejes porc-ornamentikájához később szintén fia készített növényi díszeket, további ülő angyalokat. A Gross-műhely munkája a festett, faragott szentélykorlát is (1669). A lőcsei Szent Jakab-templomban felállított domborműves epitáfiumok közül Gross műve lehet három (pl. Nicolaus Hainé, 1659 után), műhelyéé további kettő. Hasonló stílusú Utolsó vacsora-domborművét őrzi a Slovenská národná galéria (Felkáról), prófétafiguráit a lőcsei Spišské múzeum (Görgőről, 1650 k.).

Gross szobrászcsalád | [lásd]

Gross, Paul, ifj. | [lásd]

(JÁVOR ANNA)

GROSS, Paul, ifj.

szobrász

Született: Szepesszombat, 1660. január 8.

Meghalt: Szepesszombat, 1734. január 4.

Első és egyetlen biztosan ismert műve a szülei emlékére állított epitáfium a szepesszombati (akkor evangélikus) Szent György-templomban 1688-ból. Stiláris úton társítható műhelyéhez a mattyasóci templom szobros főoltára és szószéke (1697 után), a tátraaljai evangélikus templom orgonaszekrénye (17. század vége) és a Slovenská národná galéria Szepesbéláról való Angyali üdvözlet-reliefje (1700 k.). Ifj. Paul idején a műhely stílusa megváltozott: a manierista eredetű fülkagyló-ornamentikát felváltotta az akantuszdíszítés, s a figurák durvábbak, népiesebbek lettek.

Gross szobrászcsalád | [lásd]

Gross, Paul, id. | [lásd]

(JÁVOR ANNA)

GULÁCSY Lajos

festő

Született: Budapest, 1882. október 12.

Meghalt: Budapest, 1932. február 21.

Mestere: Balló Ede, Lóránfi Antal

Már tizenhét éves korában bemutatták a Műcsarnokban A szerénység laka című festményét. 1900-01 között a Mintarajziskolában tanult, ahol Balló Ede és Lóránfi Antal voltak a mesterei. 1902-ben pár hetet Rómában, majd hosszabb időt Firenzében töltött. 1902-től művei rendszeresen szerepeltek a Nemzeti Szalon kiállításain. 1906-ban Párizsba ment, és ettől kezdve gyakran utazgatott, főként Olaszországban. Művészetét az itáliai kisvárosok és olyan művészek inspirálták, mint Giotto, Botticelli és Alessandro Magnasco. Korai művein a preraffaeliták, valamint a szecesszió művészetének és a századvég szimbolizmusának hatása érezhető (Paolo és Francesca, 1903; Dal a rózsatőről, 1904). 1905-ben a Thália Társaság számára készített díszlet- és kosztümterveket L. Alma Tadema A láthatatlan kormányos című színművéhez. 1907-ben közel száz művét mutatta be az Uránia műkereskedésben Márffy Ödön | nel közösen rendezett kiállításukon. A következő évben Ferenc József-díjat kapott, amely 4000 koronával járt, és bemutatkozott Londonban egy nemzetközi kiállításon, külföldi szereplése azonban visszhang nélkül maradt. Ezekben az években is utazgatott, járt Rómában, Genovában, Padovában, Comóban, Velencében. 1909 júniusában Nagyváradon mutatta be műveit Rippl-Rónai József, | [lásd] Kernstok Károly, | [lásd] Berény Róbert, Czigány Dezső, | [lásd] Czóbel Béla | és Tihanyi Lajos alkotásai mellett. Ugyanebben az évben közös kiállításon szerepelt Fáy Dezsővel az Uránia termeiben. 1908-10-ben részt vett a MIÉNK | [lásd] tárlatain, de csak meghívott vendégművészként, nem rendes tagként. Ebben az időben készültek a rokokó - elsősorban Watteau - ihlette művei, amelyeket ő maga "biedermeier mulatságoknak" nevezett (Menüett, 1909 k.; A bolond és a katona, 1911-12, magántulajdon; A mulatt férfi és szoborfehér nő, 1912 k.). A Gulácsy képzelete által megteremtett meseországról, Na' Conxypanról novelláiban olvashatunk, az ott folyó életet festményein örökítette meg. Ezeken a vásznakon észak-olasz kisvárosi környezetet népesítenek be groteszk emberalakok. 1911-ben Gulácsy ismét Nagyváradon állította ki festményeit. A következő évben nyilvános tárlaton nem vett részt, kiállítását Rónai Dénes fotóművész műtermében rendezte meg. Az itt bemutatott anyagot azután vidéki városokban mutatta be: Szegeden, Békéscsabán, Orosházán és Temesvárott. Ugyanebben az évben az Új Színpad számára Strindberg Hattyúvár című színművéhez készített díszletet és jelmezeket; a kritika elismerően nyilatkozott a darabról, elsősorban Gulácsy munkáját dicsérték. 1914-ben Velencében érte a háború kitörésének híre; rossz idegállapotban kórházba került, és csak 1915-ben tért haza Magyarországra. Az egyre súlyosbodó elmebaj festészetében is jelentős változást eredményezett. Ekkor készült A halál sziklája című olajfestménye és La Guerra című rajza. Az ezeken megjelenő szabad képzettársítás, valamint vizionárius képei (Az ópiumszívó álma, 1914-16, magántulajdon) a szürrealizmus előfutárává avatják. 1916-ban a Fiatalok kiállításán öt művével szerepelt a Nemzeti Szalonban. Később csatlakozott az aktivisták | [lásd]hoz, a Ma | [lásd] csoport tagja lett, s harmadik kiállításukon 1918-ban ki is állított velük. Késői korszakában kísérleti jelleggel készített expresszionista rajzokat, valamint mértani formákra egyszerűsített motívumokból álló műveket. 1919-től elmegyógyintézetben élt, s bár 1922-ben gyűjteményes kiállítást rendeztek műveiből, élete utolsó évtizedében betegsége miatt már nem dolgozott. Emlékkiállítása volt a Nemzeti Szalonban, 1936-ban, és 1947-ben a Bibliotheca Officinában, 1966-ban a Szent István Király Múzeumban Székesfehérvárott, 1986-ban Kecskeméten és Szekszárdon.

Irodalom

LEHEL F.: Gulácsy Lajos dekadens festő, Budapest, 1922
SZABADI J.: Gulácsy Lajos, Budapest, 1969
SZÍJ B.: Gulácsy Lajos, Budapest, 1979
SZABADI J.: Gulácsy Lajos, Budapest, 1983
Gulácsy Lajos: A virágünnep vége (összegyűjtött írások, szerk.: SZABADI J.), Budapest, 1989.

(PISKOLTI BERNADETT)

GYÁRFÁS Jenő

festő

Született: Sepsiszentgyörgy, 1857. április 6.

Meghalt: Sepsiszentgyörgy, 1925. december 13.

Mestere: Székely Bertalan, Wagner Sándor, Wilhelm Diez, Gabriel Max

A székely származású művész 1873-77 között a budapesti Mintarajziskolában Székely Bertalan | [lásd] tanítványaként megkezdett képzőművészeti tanulmányait a müncheni akadémián (1877-80) Wagner Sándor, | [lásd] Wilhelm Diez és Gabriel Max osztályában folytatta. 1879-ben akadémiai pályadíjat nyert. Egy étterem faldíszítéséhez készült olajvázlatán (1879, magántulajdon) hermákkal tagolt, feltehetően mitológiai jeleneteket ábrázoló, sokalakos kompozíciók szerepelnek. A Hans Makart művészetének hatását mutató tervek megvalósulásáról nem tudunk. Munka után édes a nyugalom és Tréfás fenyegetés című életképével 1879-ben a Műcsarnok kiállításán, Az első fog című festményével pedig a müncheni (1880) és a brüsszeli (1881) nemzetközi kiállításokon szerepelt. Karlovszky Bertalan festőt ábrázoló portréja a hazai arcképfestészet kiemelkedő alkotása (1880, Magyar Nemzeti Galéria). Útkeresését az expresszív realizmus felé jelzi majd az 1880-as években készült portrévázlata (Hollósy Simon arcképe és kéztanulmány, Magyar Nemzeti Galéria) is. 1880-ban hazatért Münchenből, és Sepsiszentgyörgyön telepedett le. 1881-ben megfestette legismertebb munkáját, az Arany János 1877-ben keletkezett balladája nyomán készült, drámai erejű Tetemrehívást (Magyar Nemzeti Galéria), amelyhez már müncheni tartózkodása alatt számos fejtanulmányt, vázlatot készített. Az egyik vázlaton a közszemlére tett halott ifjú, ill. a tetem köré gyűlt rémült emberek láthatók (Magyar Nemzeti Galéria, 1881), a végleges változat főszereplője azonban már a menyasszony, az akaratlan gyilkos lett. Ábrázolása a kornak a hátborzongató témák és a lélektan iránti érdeklődését jelzi. Bár a nagyméretű festmény Pesten és Bécsben is sikert aratott - itthon megkapta az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat díját -, az ígéretesen induló művészi pálya nem tudott igazán kibontakozni. 1882-től (ebben az évben itáliai tanulmányúton vett részt) szülővárosában rajztanárként tevékenykedett. Mátyás és Beatrix fogadja az olasz követeket című történeti festménye (1882) mellett a millenniumi ünnepségek alkalmából megfestette az V. László király esküje a Hunyadi-háznak című kompozíciót, s képekben örökítette meg az 1848-49-es szabadságharc emlékét is (Gábor Áron halála; Kossuth Lajos). Az 1880-as években festett népi életképeken (Disznóölés, Tél öröme, mindkettő Magyar Nemzeti Galéria) kívül ún. társasági életképeket (Kertben, 1908; Céllövészet, 1910 k., mindkettő Magyar Nemzeti Galéria) is festett. Számos arcképmegrendelést kapott, s könyvillusztrációk készítésével is foglalkozott. Írt ezenkívül ódákat, balladákat, tündérregét és drámát. 1895-ben részt vett a Zichy Jenő által javasolt, de pénz hiányában meg nem valósult millenniumi históriai menet terveinek kidolgozásában.

Irodalom

LÁZÁR B.: Gyárfás Jenő, Budapest, 1921
LYKA K.: Gyárfás Jenő, Magyar Művészet, 1925. 488-490.
GAZDA J.: Gyárfás Jenő, Bukarest, 1969
KISDÉGINÉ KIRIMI I.: Gyárfás Jenő, Budapest, 1971
LYKA K.: Magyar művészélet Münchenben, Budapest, 1982. 51-52.
SZABÓ J.: A 19. század festészete Magyarországon, Budapest, 1985. 47-48.

(PAPP JÚLIA)

GYÖRGYI Alajos

Névváltozat: [GIERGL Alajos]

festő

Született: Pest, 1821. március 15.

Meghalt: Pest, 1863. szeptember 22.

Mestere: id. Pesky József

Apjától ezüstművességet, majd id. Pesky Józsefnél, ill. ennek javaslatára 1841-45 között a bécsi képzőművészeti akadémián festészetet tanult. Hazatérése után Pesten tevékenykedett, munkáival többször szerepelt a Pesti Műegylet | [lásd] kiállításain. 1857-es itáliai útja során elsősorban a velencei mestereket tanulmányozta. Bár mitológiai jeleneteket (Alvó bacchánsnő, 1955, Magyar Nemzeti Galéria), életképeket (A kis piktor, 1853, magántulajdon; Nő a szabadban, 1853, Magyar Nemzeti Galéria; Beteg gyermek, 1854; A meglepett udvarló, 1856) és vallásos képeket (Mária, 1852) is festett, elsősorban arcképfestőként ismert (Bencsik Mária portréja, 1854, magántulajdon; Erkel Ferenc képmása, 1855, Magyar Nemzeti Múzeum). Elegáns, reprezentatív, de a későbbi neobarokk portrék dagályosságától még mentes arcképeinek egyik legszebbikén Deák Szidóniát (1861, Magyar Nemzeti Galéria) ábrázolta.

Irodalom

B. BAKAY M.: A biedermeier kor elfelejtett festője, Györgyi (Giergl) Alajos, Budapest, 1938
Művészet Magyarországon 1830-1870 (kat., szerk.: SZABÓ J.-SZÉPHELYI F. Gy.), Budapest, 1981. 401.
SZABÓ J.: A 19. század festészete Magyarországon, Budapest, 1985.

(PAPP JÚLIA)