Ugrás a tartalomhoz

Magyar művészeti kislexikon

Körber Ágnes (2006)

Enciklopédia Kiadó

F

F

F

FADRUSZ János

szobrász

Született: Pozsony, 1858. szeptember 2.

Meghalt: Budapest 1903. október 26.

Mestere: Edmund Hellmer

A kései magyar historizmus korának, a 19-20. század fordulójának legeredetibb tehetségű emlékműszobrásza, akinek alkotásai városterek emblematikus értékű monumentumai lettek. Fordulatos pályaképe több mozzanatában a Munkácsy | [lásd]éval mutat rokonságot. Szegény sorsú szülei csak rövid ideig taníttathatták, így sokáig lakatosinasként kereste kenyerét szülővárosában. Rendkívüli mintázó készségével és kézügyességével tűnt föl, s egy kiállított munkája pártfogókat szerzett neki. 1875-79 között a zayugróci fafaragó iskolában végzett tanulmányokat. Visszatérve Pozsonyba Batka János főlevéltáros ajánlására megkapta a Pozsonyi Első Takarékpénztár évi 600 forintos támogatását. Bécsbe ment, ahol előbb a szintén pozsonyi Viktor Tilgner műtermében dolgozott. Tilgner aprólékosságát azonban nem szerette, ezért ellenlábasához, Edmund Hellmerhez ment át, aki 1888-ban fölvette bécsi akadémiai osztályára. Krisztus a keresztfán című vizsgamunkájával (1891) az akadémia első díját és a budapesti Műcsarnok téli kiállításán a Képzőművészeti Társulat nagydíját nyerte el. 1892-ben Tilgnerrel szemben Pozsony városa őt bízta meg Mária Terézia emlékszobrának elkészítésével (1892). Budapesten véglegesen megtelepedve, 1896-ra készült el hatalmas műterme a Naphegyen, ahol valamennyi monumentális köztéri szobrát alkotta. 1894-ben Kolozsváron elnyerte a Mátyás-szoborpályázat első díját, majd Zilah városa bízta meg a jobbágyfölszabadító Wesselényi Miklós szoborkompozíciójának elkészítésével. Mindkét művet 1902 őszén avatták fel. Ugyanekkor készült el Zilahon a Tuhutum-obeliszk, amelyet ajándékba tervezett a szilágysági városnak. Köztéri művei közé tartozik még Wenckheim Béla kisbéri lovasszobra (1901) és Tisza Lajos kormánybiztos szegedi emlékműve (1903). Épületdíszítő munkái közül kiemelkedő értékűek az egykori budavári királyi palota számára készült kőoroszlánok és két nagyméretű Atlasz-szobra (ma az OSzK előcsarnokában). Bár mindössze tíz éve jutott a művészi alkotásra, műveivel kivívta a társadalom, a pályatársak és a kritika elismerését. Zala György | [lásd] és Stróbl Alajos | [lásd] mellett ő lett a századforduló korának legelismertebb és legtöbbet foglalkoztatott szobrásza. Az 1900-as párizsi világkiállításon a Mátyás-szobor mintájával szobrászati nagydíjat kapott, fölállításakor pedig az uralkodótól a II. osztályú Vaskorona Rendet. Fő műve, munkásságának csúcsa a kolozsvári Mátyás-szobor lett. Alkotója ezen a szoborkompozíción szabadult meg látványosan a neobarokk kötöttségektől, és jutott el a tiszta klasszicitásban testet öltő monumentális formaadáshoz. Fadrusz művei a historizmus formakincséből építkeznek, alakjainak történeti hűségét mélyreható dokumentációval igyekezett hitelessé tenni. A szecesszió hatása épp hogy megérintette (Tuhutum-obeliszk). Érett művészi korszakából A farkasölő Toldi című kisplasztikája ismert.

Irodalom

HERCSUTH K.: Fadrusz János élete és művészete, Pozsony, 1910
LÁZÁR B.: Fadrusz János élete és művészete, Budapest, é. n.
SOÓS GY.: Fadrusz János, Budapest, 1961
NAGY I.: Társadalom és művészet: a historizmus szobrászai, Művészettörténeti Értesítő, 1990/1-2.
FÖLDES M.: Fadrusz János pozsonyi Mária Terézia-szobráról, Művészettörténeti Értesítő, 2000/1-2.
MURÁDIN J.: Fadrusz János. Két szobor száz éve, Kolozsvár, 2002.

(MURÁDIN JENŐ)

FALKONER festőcsalád

Született: működött Budán, a 18. században

Falkoner György | [lásd]

Falkoner Xaver Ferenc | [lásd]

Falkoner József Ferenc | [lásd]

Irodalom

SCHOEN A.: A budai Szent Anna-templom, Budapest, 1930. 112., 138.
GARAS K.: Magyarországi festészet a XVII. században, Budapest, 1953. 133.
GARAS K.: Magyarországi festészet a XVIII. században, Budapest, 1955. 216.
REPANIĆ-BRAUN, M.: Franciscus Falconer Pictor Budensis. Ein spätbarocker Maler sakraler Thematik und seine Tätigkeit in Kroatien, Művészettörténeti Értesítő, 2000. 157-166.

(JÁVOR ANNA)

Falkoner György

festő

Született: Skócia, 1646?

Meghalt: Buda, 1741. február 14.

Az állítólag skót eredetű család első, Budáról ismert festő tagja. Bécsben tanult, 1702-től szerepel neve budai iratokban, 1711-től polgár. A forrásokban említett munkái (pl. a vízivárosi Szent Anna-templom oltárképei, 1724) nem maradtak ránk.

Gyermekei: Polykárp (?-1739 előtt), Henrik József (Buda, 1708. február 4.-?) és Antal (Buda, 1713 k.-?) festőként szerepelnek a budai iratokban. Leánya, Anna Erzsébet (Buda, 1714. október 23.-Buda, 1790. szeptember 26.) szintén festő volt, 1734-ben lépett be a budai klarissza apácák rendjébe. Feltételezett műve a piliscsabai római katolikus plébániatemplom Árpád-házi Szent Margitot ábrázoló oltárképe (1740 k.).

Falkoner festőcsalád | [lásd]

Falkoner Xaver Ferenc | [lásd]

Falkoner József Ferenc | [lásd]

(JÁVOR ANNA)

Falkoner Xaver Ferenc

festő

Született: Buda, 1737. július 8.

Meghalt: Buda, 1792. április 20.

Apja, Falkoner Polykárp korai halála után mostohaapjától, Schultz János (1711 k.-1761) brandenburgi származású budai festőtől kezdett festeni tanulni. 1756-ban beiratkozott a bécsi Képzőművészeti Akadémiára. 1761-től budai polgár, ugyanott házasodott 1763-ban. Adatokból ismert oltárképei közül ma csak a szécsényi ferences templomé (Portiunculai búcsú, 1775) van a helyén. Elpusztultak mennyezetfreskói a budai helyőrségi templomban és a budai karmelita kolostor lépcsőházában, fennmaradt a budakeszi plébániatemplom szentélyének kifestése (Mária mennybevitele). Valószínűleg portrékat is festett. Újabban fedezték fel a horvátországi ferences rendtartomány kolostorainak szállított, többnyire szignált oltárképeit az 1770-es évekből (A Szent Család, Assisi Szent Ferenc stigmatizációja, Jézus megkeresztelése, 1774, Nasic, ferences kolostor; Szent Didák, Szent Vendel, Nepomuki Szent János, 1774-79 között, Bród; Padovai Szent Antal-képek, Eszék, Šarengrad; Assisi Szent Ferenc stigmatizációja, Szent Katalin eljegyzése, Eszék, ferences templom, 1770-es évek), amelyek a bécsi akadémia késő barokk egyenstílusában készült, jó közepes kvalitású művek.

Falkoner festőcsalád | [lásd]

Falkoner György | [lásd]

Falkoner József Ferenc | [lásd]

(JÁVOR ANNA)

Falkoner József Ferenc

festő

Született: Buda, 1765. március 22.

Meghalt: Buda, 1808. október 23.

Feltehetőleg Falkoner Xaver Ferenc | [lásd] fia és tanítványa, 1793-tól budai polgár. Jobbára szignatúra alapján azonosítható, sötét tónusú, késő barokk szentképei többek közt Diósjenőn (Mindenszentek, 1790 k.), Kecskeméten (Mária mennybevitele-főoltárkép, Szent Miklós-oltárkép, 1791), Solymáron (főoltárkép, 1792), Magyarsarlóson (Trónoló Mária, 1793), Bölcskén (Szent István koronafelajánlása, Johann Ernst Mansfeld 1772-es rézmetszete nyomán) és a buda-újlaki plébániatemplomban (Mária látogatása, főoltárkép, 1799) maradtak fenn. A budai Flórián-kápolnából jutott a Fővárosi Képtár gyűjteményébe az 1793-ból jelzett Utolsó vacsora. Az Egri Képtár kisméretű Kálvária-képe a váci székesegyház egykori főoltárképének (Martin Johann Schmidt, 1774) másolata, a Magyar Nemzeti Galériában őrzött félalakos Mária gyermekével (1793) szintén idegen előképet követ.

Falkoner festőcsalád | [lásd]

Falkoner György | [lásd]

Falkoner Xaver Ferenc | [lásd]

(JÁVOR ANNA)

FARKAS István

festő

Született: Budapest, 1887. október 20.

Meghalt: Auschwitz, 1944

A tizenöt évesen Mednyánszky László | [lásd]val csavargó festőbojtárból Nagybányán | [lásd] (1906, 1907) lett festőtanonc, majd Budapesten, Münchenben (Akademie Kern, 1910-11) és Párizsban (La Palette, 1912) művészjelölt. Az 1910-es évek első felében fogant kubista tanulmányaival az alkotómódszer szellemiségéhez férkőzött közel. Az első világháborúban 1915-től önkéntesként harcolt a szerb, orosz és olasz fronton, ahol egy évet - főleg Szicíliában - hadifogságban töltött. Az 1920-as évek elején lélektani realizmussal portrékat és csoportképeket festett, "emberi drámákat, elrontott életszerepek keserűségeit" rögzítette nagy együttérzéssel vásznain. 1925-32 között Nyugat-Európában, elsősorban Párizsban élt és dolgozott festőnő feleségével, Kohner Idával és három gyermekükkel. A párizsi művészeti élet befogadta Farkast, társasága a Café Rotonde művészköre, a legjobb gyűjtők vásárolták műveit. Párizsban radikálisan megváltozott stílusa és festőtechnikája. Ezentúl fehérrel alapozott fatáblára olyan temperával festett, amelynek maga keverte a kötőanyagát azért, hogy a színek telítettségét, vagy ha éppen az szükséges: bársonyos fényét tudatosan szabályozhassa. Párizsi sikereinek - gyakori kiállításai mellett - kiemelkedő eredménye, hogy 1928-ban tíz színes litográfiát tartalmazó mappája jelent meg André Salmonnak képekhez írott verseivel (Correspondances, Paris). Művészetének nagy korszaka 1930-ban kezdődött, stílusa kiforrott, mondandója általános érvényű, amely autonóm képi világgal társulva az École de Paris egyéni karakterű vizuális nyelvteremtési kísérletét is jelentette. Motívumrendszere jelképek, szorongásokkal, titkokkal telített szimbólumok együttese. Kozmikus tágasságú tájaiban szellemfigurák, szellemlények mozognak sajátos koreográfiában, emberi építményekre még csak nem is emlékeztető felkiáltójel-szellem-épület-fantomok, a semmibe sikló vonatok és életre kelt furcsa, létükben fenyegető tárgyak - székek, asztalok - között. Farkas István legfontosabb műveivel (Sétány, 1934, Kolozsváry-gyűjtemény, Győr) eljutott az európai elidegenedés-élmény, a worringeri világfélelem, a Weltangst átéléséig-megidézéséig, szuggesztíven hiteles előrevetítéséig. Apja halála után hazatért Párizsból, és átvette a Singer és Wolfner Kiadó irányítását. Folytatta édesapja, Wolfner József művészetpártoló, műgyűjtői tevékenységét, képzőművészeket (Barcsay Jenő, Hincz Gyula, Szalay Lajos, Vilt Tibor stb.) támogatott, és kiadójában foglalkoztatott. L'art Hongrois címmel francia-magyar nyelvű képzőművészeti könyvsorozatot indított (szerk.: François Gachot, megjelent kötetei: Rippl-Rónai, Csontváry, Nagy István, Derkovits, Egry). 1936-37-ben saját és Koch György építész tervei szerint megépítette nádtetős, kétszintes, műtermes nyaralóját Mednyánszkyval való csavargásai egyik helyszínén, Rókarántón, a szigligeti öbölben. Festői érdeklődése a természet felé fordult: friss vázlatokon, akvarelleken mutatta be régi-új kozmoszát: Szigligetet, a Balatont. 1938-ban megkapta a Szinyei Merse Pál Társaság tájkép-díját. A Wolfner-Farkas gyűjteménynek a családtagok által megőrzött része 1980-ban került a magyar állam tulajdonába, a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat, a Kecskeméti Képtár kezelésébe. A szigligeti Farkas-villában 2002-től Farkas István Emlékszoba és Alkotóház működik Szigliget Község Önkormányzata fönntartásában, a Farkas István Alapítvány támogatásával. Egyéni kiállítása volt 1924-ben, 1932-ben, 1936-ban az Ernst Múzeumban. 1929-ben, 1930-ban, 1932-ben Párizsban a Galerie Portique-ban, 1933-ban Párizsban, 1941-ben, 1943-ban Budapesten a Tamás Galériában, 1947-ben emlékkiállítása a budapesti Nemzeti Szalonban, 1969-ben a Szent István Király Múzeumban Székesfehérvárott, 1978-ban a Magyar Nemzeti Galériában.

Irodalom

SALMON, A.-FARKAS I.: Correspondances, Paris, 1929
SALMON, A.: Étienne Farkas, Paris, 1935
NYILAS-KOLB J.: Farkas István, Budapest, 1935
KASSÁK L.: Vallomás tizenöt művészről, Budapest, 1942
LYKA K.: Farkas István emlékezete, Új Idők, 1947. III. l.
PATAKY D.: Farkas István, Budapest, 1970
SARKANTYÚ M.: A szirakuzai bolond. Farkas István festészete a 30-as években, Világosság, 1977/3.
S. NAGY K.: Farkas István, Budapest, 1979
KERNÁCS G.: Farkas István, Budapest, 1980
SÜMEGI GY.: Kis kecskeméti képtár-történet, Forrás, 1983/9.
SÜMEGI GY.: A Glücks-gyűjtemény. Farkas István emlékére, Belvedere, 1990/3.
S. NAGY K.: Farkas István, Budapest, 1994
Farkas István festőművész frontnaplója (közli: MARKÓJA CS.), Enigma, 28. sz., 2002.

(SÜMEGI GYÖRGY)

FAZOLA Henrik

vasműves

Született: Würzburg, 1730 körül

Meghalt: Diósgyőr, 1779. április 18.

Az egri vasműves, majd gyáros dinasztia alapítója 1758-ban Barkóczy Ferenc püspök hívására költözött Magyarországra. 1758-61 között az épülő egri Vármegyeháza, majd a harsányi és felsőtárkányi püspöki nyaraló lakatosmunkáin dolgozott. Megbízást kapott a harsányi és a dormándi templom, az egri préposti palota, a kanonoki házak és a minorita templom díszítő vasműveinek, díszrácsainak elkészítésére is. Több segédet foglalkoztató műhelyében végzett munkájával jelentős vagyonra tett szert, ebből fedezte a Mátrában és a Bükkben végzett vasérc-kutatásai költségeit. Az 1760-as évek végén felfedezett vasércbányák termelésére alapozva 1771-72-ben a diósgyőri kincstári uradalom területén felépítette az ómassai nagyolvasztót és a hámori vasverőt. A diósgyőri vasgyár megalapítása után többé nem tevékenykedett az iparművészet területén. Műhelyét unokaöccsének, az 1768 körül Egerbe hívott Fazola Lénárdnak adta át.

Irodalom

Magyarország műemléki topográfiája. Heves megye műemlékei I-III., Budapest, 1969-1978.

(PAPP JÚLIA)

FELLNER Jakab

építész

Született: Nikolsburg, 1722. július 15.

Meghalt: Tata, 1780. december 12.

A morvaországi származású, Magyarországon tevékenykedő Fellner Jakab a hazai klasszicizáló késő barokk építészet kiemelkedő képviselője. Magyarországon kívül hiteles műve nem ismeretes. 1746-tól Tatán, az Esterházyak birtokán dolgozott pallérként, majd a tatai uradalom építésze lett. A tatai római katolikus Szent Kereszt-plébániatemplom 1751-ben Franz Anton Pilgram | [lásd] tervei szerint megindult építése az 1760-as években az ő tervei szerint folytatódott. A tornyok 1777-ben készültek el, s 1779-ben már használták a templomot, de befejezésére csak 1786-ban, Fellner Jakab utódának, Grossman Józsefnek a vezetése alatt került sor. 1764-69 között a tatai Esterházy-kastély építését vezette. Kizárólag Fellner Jakab nevéhez fűződik a középkori királynői palota helyén 1765-76 között emelt veszprémi püspöki palota tervezése. A vázákkal, szobrokkal díszített attika alatt lévő homlokzati timpanonba az építtető, Koller Ignác püspök címerét helyezték el. Az egyemeletes, U alakban elrendezett, a középtengelyben oszlopos bejáróval és oromzattal hangsúlyozott veszprémi palotához hasonlóan kiegyensúlyozott épülettagolás jellemezte az egri líceumot, a késő barokk világi építészet legjelentősebb hazai emlékét is. Az 1755-ben Barkóczy Ferenc püspök által alapított iskolát utóda, Eszterházy Károly egyetemmé akarta fejleszteni. Eszterházy az épületet Franz Anton Pilgram terveinek felhasználásával 1763-ban Josef Ignaz Gerl | [lásd] bécsi építőmesterrel kezdte el építtetni, majd a megbízást 1764-ben Fellnernek adta át. Ő alakította ki a kétemeletesre áttervezett épület monumentális bejárati csarnokkal díszített főhomlokzatának és oldalhomlokzatainak végleges formáját, s tőle származik a copf díszítés, az erkélyrács és a díszterem, ill. a könyvtár könnyed, elegáns belsőépítészeti és festészeti megoldásokat mutató berendezésének terve is. A hátsó homlokzati szárnyból kiemelkedő ötvenhárom méter magas csillagászati megfigyelőtorony a korszaknak, ill. a felvilágosult püspöknek a természettudományok iránti érdeklődését jelzi. Fellner Jakab halála után az épületet 1782-ben Grossman József fejezte be. Fellner Jakab tervei szerint épült fel az egri érseki palota (1763-69), ill. az Esterházy-címeres kapuoromzattal díszített császári Szent Péter és Szent Pál-plébániatemplom (1771-75) is. Franz Anton Pilgram terveinek felhasználásával 1774-ben kezdte meg a két homlokzati tornyos, egyhajós pápai római katolikus Szent István vértanú-plébániatemplom építését, befejezése azonban - az egri líceumhoz hasonlóan - Grossman József nevéhez fűződik (1786). Fellner Jakab vette át Pilgramtól a pápai Esterházy-kastély átalakítási munkálatait is. Épülethomlokzatait tartózkodó tagolás, a homlokzat síkjából alig kiemelkedő épületelemek alkalmazása, vagyis a barokk mozgalmasságát, szenvedélyességét követő lehiggadás, klasszicizálódás jellemzi.

Irodalom

DR. DORNYAI B.: Fellentháli Fellner Jakab tatai építészről (különlenyomat), Budapest, 1930
GENTHON I.: Az egri Líceum, Budapest, 1955
VOIT P.: A barokk Magyarországon, Budapest, 1970
Magyarország műemléki topográfiája. Heves megye műemlékei I-III., 1969-1978.

(PAPP JÚLIA)

FÉMES BECK Vilmos

szobrász, ötvös

Született: Budapest, 1885. február 18.

Meghalt: Budapest, 1918. december 16.

Mestere: Vandrák László, J. M. Olbrich, Georg Roemer

Beck Ö. Fülöp | [lásd] öccse. 1901-03 között bronzműves tanonc volt Vandrák László műhelyében, közben az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamát látogatta. Ötvös szakon végzett 1905-ben. 1905 szeptembere és 1909 februárja között állami ösztöndíjjal beutazta Európát. 1906 májusától tíz hónapon át dolgozott a szecesszió egyik központjában, a darmstadti művésztelepen J. M. Olbrich mellett, majd hosszabb időt töltött Münchenben A. Hildebrand tanítványának, Georg Roemernek a műtermében. Itt ismerte meg a hildebrandi szobrászat-felfogás elméletét és gyakorlatát, valamint látta 1908 decemberében Hans von Marées hagyatéki kiállítását. Mind Olbrichról, mind Marées-ról forrásértékű cikket írt, akárcsak Meštrović 1910-es bécsi kiállításáról. Bár ötvöstárgyaival aranyérmet nyert az 1906-os milánói nemzetközi kiállításon, müncheni éveiben elhatározta, hogy szobrász lesz. 1909 februárjában jött haza. Kapcsolatba került a szellemi élet progresszív köreivel, a Nyugat íróival és a későbbi Nyolcak | [lásd] festőivel. 1911-ben és 1912-ben meghívottként részt vett kiállításukon. Az első alkalommal érmeket és portrékat mutatott be, amelyeket a kritika egyértelmű elismeréssel fogadott, ettől kezdve a modern magyar szobrászat nagy ígéreteként tartották számon. 1912-ben készült el a budapesti Schiffer-villa, a magyarországi késő szecesszió reprezentatív műve. A hall szobrászati díszítésében Fémes Beck Vilmos főműveit alkotta meg (kút bronzfigurákkal, márvány virágtartó medence, domborított vörösréz virágváza). 1913-ban részt vett a Művészház | [lásd] Nemzetközi Posztimpresszionista kiállításán, többek között Archipenko társaságában. Archipenkóról írt kritikája kuriózum a művész recepciótörténetében. 1914-ben bevonult katonának, négy évet töltött a fronton. A háborúban szerzett betegségébe halt bele 33 éves korában. Emlékkiállítását 1923-ban rendezte meg a budapesti Belvedere, 1985-ben pedig a székesfehérvári Szent István Király Múzeum. Ötvöstárgyai közül csak néhány ismert fotókról. Rajzokon és érmeken kívül kimutatható szobrainak és domborműveinek száma harmincegy. Belőlük ma tizenkilenc lelhető fel, ezek főleg portrék és aktszobrok, valamint az egykori Schiffer-villa márvány virágtartó medencéje. Barátait, a magyar irodalmi és művészeti élet kiválóságait örökítette meg portréin (Kaffka Margit, 1913; Schöpflin Aladár, - mindkettő Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum; Kenczler Hugó, Magyar Nemzeti Galéria és Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum; Tersánszky Józsi Jenő, 1910; Férfiportré [Tihanyi Lajos?], 1910 - mindkettő Magyar Nemzeti Galéria), amelyek kitűnnek a korban szokatlan verista megformálásukkal. Modernségével kiemelkedik közülük a Tihanyi-arcképnek feltételezett Férfiportré. A fej tömör szerkezeti egységén belül egy kvázigeometrikus formai redukció érvényesül, de úgy, hogy a karakteres arcvonások szinte kalligrafikusan élesek. Érmei között önálló egységet alkot az a negatívba vésett, hat darabból álló sorozat, amelyet a Nyolcak 1911-es kiállításán mutatott be. Az ülő, térdelő, lehajló, álló, táncoló nőalakok dekoratív mozdulatai, a test és a végtagok elrendezése kiszámított és szigorúan komponált, dinamikus ellentétet alkotva az érem formájával. Aktszobrai (Madaras nő, 1912; Kalászt tartó; Női akt, Magyar Nemzeti Galéria és a Táncosnő, Budapesti Történeti Múzeum Fővárosi Képtár) a test kifinomult, irreális mozdulatával egy-egy lélekállapot hordozói. Test és lélek összetartozásának legszebb megjelenítése az egykori Schiffer-villa halljának kútkompozíciója volt. Fémes Beck Vilmos két figurájában lecsendesül a századfordulós Ádám-Éva (Emberpár) ábrázolások bűntudattól vagy erotikától áthatott szenvedélyessége. Mozdulatuk fájdalmas alázatossága, szinte szakrális jellege eltávolítja őket a reális élethelyzetektől, így válnak a férfiban és nőben megtestesülő emberi létezés kifejezőivé. (A szobrok ma a Magyar Nemzeti Galériában, ill. a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban láthatók.) Fémes Beck Vilmos a századforduló művészetének nagy kérdésére kereste a választ, amelyet Marées-ről írt cikkében a "természetlátás" és a "képlátás" különbségeként határozott meg. A szenzuális és a racionális formaalkotás között feszülő ellentétet a késő szecessziós stilizálás szellemében oldotta fel.

Irodalom

Fémes Beck Vilmos (kat.), Székesfehérvár, 1985
NAGY I.: Fémes Beck Vilmos (1885-1918), Művészettörténeti Értesítő, 1985/3-4., 97-118.
NAGY I.: Tersánszky Józsi Jenő és Tihanyi Lajos portréja Fémes Beck Vilmostól, Művészettörténeti Értesítő, 1993/1-2., 40-47.

(NAGY ILDIKÓ)

FÉNYES Adolf

festő

Született: Kecskemét, 1867. április 29.

Meghalt: Budapest, 1945. március 15.

Mestere: Székely Bertalan, Max Thedy, Benczúr Gyula

A budapesti Mintarajziskolában Székely Bertalan | [lásd]nál, Weimarban Max Thedynél és Párizsban a Julian Akadémián tanult. Tanulmányait Benczúr Gyula | [lásd] mesteriskolájában fejezte be. 1894-től kezdve több egyéni tárlata, csoportos szereplése mellett minden jelentős országos kiállításon megjelent munkáival. Szinyei | [lásd] - Lechner Japán asztal | [lásd]ának, majd a Szinyei Merse Pál Társaságnak közkedvelt alakja. A szolnoki művésztelep alapítója, haláláig tagja, az első világháborúig annak tanára, meghatározó egyénisége. Festészetének realista, dekoratív posztimpresszionista, majd szimbolista korszaka nyomon követhető a kolónián dolgozó művészek munkásságában. Képeiből rendszeres időszakonként gyűjteményes anyagot mutatott be a Nemzeti Szalonban, az Ernst Múzeumban. Szolnokon kívül festett Pest környékén, Szentendrén és Vácott. A tízes években sokat utazott, főleg Itáliában, Franciaországban, ahol tájképeket, múzeumbelsőket, templomokat festett. A 20. század első éveiben váltotta fel sötét, a "szegényemberek" életével foglalkozó realista korszakát (Az özvegy, 1899; Napszámos, 1901, Magyar Nemzeti Galéria; Anya és gyermeke, 1901) az az összefogott, nagy dekoratív pasztell színfoltokra épülő periódus, amely a századeleji nagybányai plein air reprezentáns műveivel együtt a magyar festészet egyik kiemelkedő időszakát jelzi. Idetartozó főművei többek között a Babfejtők (1904, Magyar Nemzeti Galéria), a Kisvárosi délelőtt (1904), a Testvérek (1906, Magyar Nemzeti Galéria). Az első világháború idején világos pasztell foltjai elsötétültek, valószínűtlen, művi színvilág öntötte el vásznait. Tájképein az alacsony horizont fölé boruló égbolt vette át a szerepet. Egyre többször fordult témáért a Bibliához (A zsidók megverik Amelik seregét, 1913; Mózes vizet fakaszt a sziklából, 1914), vagy képzelt el szimbolikus-romantikus jeleneteket (Vadászat, 1913; Sziklavár, 1919). A húszas évektől legfontosabbak tájai, falusi utcarészletek, a számára mindig kedves Zagyva-part. A harmincas évek tájékán a legtöbbször madártávlatból komponált képeken az alföldi tájat látjuk, ahol a szépen tagolt földeken, zöld mezőkön földművelők tevékenykednek, föléjük hatalmas, különös formájú fellegekkel teli kék ég borul (Tavaszi szántás, 1930; Öreg festő téli tájban, 1940).

Irodalom

OELMACHER A.: Fényes Adolf, Budapest, 1962
TELEPY K.: Fényes Adolf (kat., bev. tan., Katona József Múzeum), Kecskemét, 1967
ARADI N.: Fényes Adolf, Budapest, 1979
KIRÁLY E.: Fényes Adolf (kat. bev. tan., Kecskeméti Galéria), 1987
BÁLINTNÉ HEGYESI J.: Fényes Adolf bibliográfiája, Szolnok, 1992.

(EGRI MÁRIA)

FERENCZY István

szobrász

Született: Rimaszombat, 1792. február 23.

Meghalt: Rimaszombat, 1856. július 4.

Mestere: Balás András, Rauschmann János, Wilhelm Thüriet, Johann Martin Fischer, Joseph Klieber

A 19. század első felének legjelentősebb hazai szobrásza apja rimaszombati műhelyében tanult lakatosnak (1809). Budán Balás András műhelyében dolgozott, majd Rauschmann János rajziskoláját látogatta. 1814-től Bécsben a francia származású hugenotta Wilhelm Thüriet műhelyében volt lakatossegéd, közben rajziskolába is járt. 1815-től a bécsi képzőművészeti akadémia iparoslegényeknek tartott érmészeti tanfolyamára járt, ahol Solónt ábrázoló acélérmével 1817-ben díjat nyert. Ugyanebben az évben felvették az akadémia érmészeti osztályára. Tanárai Johann Martin Fischer és az 1830-as évek végéig Magyarországon is számos szobrászati megbízást teljesítő Joseph Klieber voltak. Bécsi tanulóévei alatt készítette el - külföldi mintaképek alapján - az akadémia kurátorának, Metternich hercegnek hódoló Béke allegóriája című egyoldalas acélérmét (1818-19, Magyar Nemzeti Múzeum). 1818-ban gyalogszerrel ment a klasszicista művészet központjába, Rómába. Antonio Canova műhelyében sikertelenül próbált munkát szerezni, a korszak másik nemzetközileg elismert szobrásza, a dán Bertel Thorvaldsen azonban befogadta műhelyébe. A fiatal magyar szobrász megnyerte az osztrák követ, Wenzel Kaunitz herceg művészetpártoló feleségének támogatását is, aki Ferenczynek - mint a Habsburg Birodalom alattvalójának - a követség épületében, a Palazzo di Veneziában adott szállást. Római tartózkodása meghosszabbítását a Thorvaldsen műhelyét meglátogató József nádor ösztöndíja tette lehetővé. Az 1819-20-as években illusztrációkat készített Metastasio Adriano in Siria című drámájához, rajztanulmányain pedig antik mellszobrokat, épületeket örökített meg. VII. Piust ábrázolta 1824-ben készített bronzérme. Mivel egyéni művészi ambíciói nagyon hamar a díszítőszobrászat céhes hagyományain túllépő, az önálló nemzeti szobrászat megteremtésére irányuló hivatástudattal fonódtak össze, római tartózkodása alatt mindvégig foglalkoztatta a nemzeti tematika, ill. a hazatérés gondolata. Költő barátjától, Márton Józseftől megkapta Friedrich Johnnak Csokonai Vitéz Mihályt ábrázoló rézmetszetét, s 1818-ban ennek alapján elkezdte kifaragni a költő mellszobrát. Az európai klasszicizmus esztétikai elveit követve erősen idealizálta, megszépítette az ábrázoltat, ugyanakkor a szokásoktól eltérően nem antik, hanem magyaros öltözetben jelenítette meg, ami a nemzeti-hazafias szemlélet erősödését mutatta. Ezt jelzi az is, hogy már ekkor felmerült benne - s egész munkásságát végigkísérte - az ún. Pantheon-gondolat, az a szándék, hogy a nemzet kiemelkedő személyiségeinek emlékét szobrokon, emlékérmeken örökítse meg. Pálóczi Horváth Ádám Hunniását illusztrálva egy Hunyadi János Drakula fogságában (Igaz fiúi hűség oszlopa) című rajzot (1820, Magyar Nemzeti Galéria), ill. Hunyadi Jánost és Lászlót ábrázoló bronz emlékérmet (1824, Magyar Nemzeti Múzeum) készített. 1821-ben Szőke Ferenc rimaszombati református lelkész síremléktervét vázolta fel (Magyar Nemzeti Galéria). 1822-ben ajánlkozó levelet írt Rudnay Sándor esztergomi hercegprímásnak, a két kerubszobor azonban, amelyet a főpap a templom lépcsője mellé rendelt meg, a mecénás és az öntudatos művész közötti feszültség miatt nem készült el. A magyarországi művelődési viszonyokat bíráló külföldi "balítéletek" érvénytelenítéséért, s ennek egyik eszközeként a honi képzőművészet felvirágoztatásáért küzdő magyarországi szellemi élet, s az általa képviselt sajtóirodalom az első időkben mind a Ferenczyről Rómából érkező híreket, mind a hazaküldött Csokonai-mellszobrot (Debrecen, Református Kollégium Könyvtára), ill. a Nemzeti Múzeumban elhelyezett Pásztorlányka (A szépmesterségek kezdete) című márványszobrot (1820-22, Magyar Nemzeti Galéria) óriási lelkesedéssel fogadta. (Az újabb kutatás - Cifka Péter - ismét felvetette azt a már a 19. században is felmerült gondolatot, hogy a Pásztorlányka nem teljes egészében Ferenczy alkotása. Az idősebb Plinius Historia Naturalisában megfogalmazott téma művészi kivitelezésében talán Cincinnato Baruzzi, Ferenczy római szobrász barátja segédkezett.) Az újságírók remélték, hogy a Rómában tanult szobrász, a "magyar Canova", a "magyar Pheidias" alkotásai a legjobb külföldi művészek szobraival is versenyre kelhetnek, s munkássága által végre megteremtődik az európai színvonalú magyar képzőművészet. A Magyar Kurír 1822-ben lelkesen számolt be a Rómából József nádor címére érkezett két szoborról, a Tudományos Gyűjtemény pedig 1823-ban - megemlítve a hazai sajtóban a művészről megjelent néhány korábbi cikket - Ferenczynek a debreceni kollégiumhoz írt levele mellett közölte Sárvári Pál professzornak a Csokonai-büszt lelkes debreceni fogadtatásáról beszámoló levelét, ill. a szobrászhoz és a nádorhoz írt ódákat is. Petrózai Trattner Károly 1828-ban a szobrász addigi tevékenységének, gömöri márványkereső útjának bemutatása és a róla szóló cikkek említésén túl a vízivárosi műteremben látható műalkotásokról adott kimerítő leírást a Tudományos Gyűjteményben. A szobrász 1824-es hazatelepülését megelőző felfokozott várakozásnak köszönhetően az első években a hazai irodalmi-kulturális élet prominens képviselői (Kazinczy Ferenc, Döbrentei Gábor, Fáy András) megrendelések szerzésével, mecénások keresésével, terveinek és elkészült műveinek ismertetésével segítették, bátorították Ferenczyt. A művész támogatása nemzeti közüggyé vált. Vay Ábrahám 1824-ben három évre évi 1000 forintot ajándékozott a szobrásznak, nehogy el kelljen hagynia a művészi pályát. 1828-ban Ponori Thewrewk József vele akarta kifaragtatni a nemzet kiemelkedő képviselőinek büsztjeit, hogy a Nemzeti Múzeumnak ajándékozza őket. 1829-ben a sárospataki Kövy Sándor tanítványai tőle rendelték meg professzoruk mellszobrát stb. 1832-ben a Tudományos Akadémia felvette tagjai közé. A kezdeti lelkesedés azonban néhány év múlva megcsappant, s a túl korán vállalt művészi megbízások miatt Ferenczy művészi fejlődése is megakadt. Portrék mellett (Kazinczy Ferenc, 1828, Magyar Nemzeti Galéria; Schodel Rozália, 1838 körül; Wesselényi Ferenc, 1846; Felsőbüki Nagy Pál mellszobra, 1845-46; Széchy Mária mellszobra, 1846-47), oltárokat (Üdvözült lélek, váli római katolikus templom, 1825; Szent István-oltár, Esztergom, székesegyház, 1828), síremlékeket (Ürményi-síremlék, Vál, 1828; Kultsár István síremléke, Budapest, Belvárosi templom, 1829-32; Brunszvik-síremlék, Alsókapornak, 1834-38; Szánthó-síremlék, Kecskemét, 1834-38; Forray-síremlék, Soborin, 1836; Halász József síremléke, 1846), emlékszobrokat (Kölcsey Ferenc ülőszobra, 1841-46, Magyar Nemzeti Galéria) készített. A nemzeti szobrászat fellendítése érdekében márványkereső utakra indult, s Ruskicán meg is találta a magyar márványt. Szobrászakadémia felállítását célzó tervével az országgyűléshez fordult, s kérte a király támogatását is, törekvései azonban sikertelenek maradtak. Annak érdekében, hogy nagyobb alkotások elkészítését is vállalhassa, saját szobrászműhelyt hozott létre, állandó segédeket alkalmazott. A nemzeti-történeti tematika iránti érdeklődésének továbbélését jelzi, hogy Nagyváradon Szent László-lovasszobor felállítását, Szigetvárra Zrínyi-szobor elkészítését javasolta. 1839-ben részt vett a prágai I. Ferenc-emlékmű elkészítésére kiírt pályázaton, majd minden szellemi és anyagi energiáját a tervezett Mátyás-emlékmű megvalósítására fordította. A történeti emlékműszobrászat első hazai kísérletének gondolata 1838-ban Ferenczy barátainak fejében részben azért merült fel, hogy a szobrászt megrendeléshez juttassák, mivel annak anyagi helyzete erősen megromlott. Ferenczy lelkesen munkához is fogott. 1842-es rövid itáliai útján (Velence, Verona, Parma, Milánó) tanulmányozta a bronzöntés technikáját, s itthon nemcsak az emlékmű vázlatait készítette el (Magyar Nemzeti Galéria Grafikai Osztálya), hanem egy hatalmas sírkamrát magába foglaló talapzatból, s az azon elhelyezett lovasszoborból álló tervezett emlékmű néhány reliefjét is (Az Erő Allegóriája, A Tudomány Allegóriája, 1843, Magyar Nemzeti Galéria). A Mátyás-emlékmű első tervén - azzal összefüggésben, hogy a 19. században az uralkodók ideálképeiben a korábban domináló vitézi, harci erények mellett a tudományok és a művészetek támogatása is előtérbe került - a sírkamra egyik domborműve Mátyást tudósai, művészei körében, a tudományok és a szépművészetek támogatójaként ábrázolta. A klasszicista tanultságú és ízlésű Ferenczy a Mátyás-szobor főalakját görögös ruhában képzelte el, a közvélemény azonban a nemzeti öntudat erősödésének időszakában már nemzeti viseletet igényelt. Amikor 1847-ben a hazai politikai és szellemi élet egy része - például Vörösmarty Mihály - által támogatott, más része - például Széchenyi István - által ellenzett vállalkozás kudarcba fulladt, a megsértett, s a bronz lovasszobor kiöntésével sem boldoguló Ferenczy szülővárosába, Rimaszombatra vonult vissza. A terveit ért támadások miatti elkeseredettségében, sértettségében 1846-ban budai műtermében megsemmisítette gipszmintái nagy részét - igaz, előtte megengedte, hogy dagerrotípiákat készítsenek róluk. Rimaszombati visszavonultságában mechanikai kísérletek mellett viaszérmeket s néhány síremléket készített. Műhelyében tanult Izsó Miklós, | [lásd] a 19. századi hazai szobrászat jeles képviselője.

Irodalom

MELLER S.: Ferenczy István élete és művei, 2. kiadás, Budapest, 1906
Ferenczy István levelei (közzéteszi: WALLENTINYI D.), (h. n.) 1912
LENGYEL G.: A szép mesterségek kezdete. Ferenczy István sorsa, Budapest, 1964
CIFKA P.: Ferenczy István, Budapest, 1969
CIFKA P.: A pályakezdő Ferenczy István. In: Művészet és felvilágosodás. Művészettörténeti tanulmányok. Budapest, 1978. 465-513.
TÍMÁR Á.: Vita Ferenczy István Mátyás-emlékmű tervéről, Ars Hungarica, 1993/2. 163-202.

(PAPP JÚLIA)

FERENCZY Károly

festő

Született: Bécs, 1862. február 8.

Meghalt: Budapest, 1917. március 18.

Mestere: W. A. Bouguereau, T. Robert-Fleury

Későn, jogi, majd mezőgazdasági tanulmányok után, unokatestvére (és későbbi felesége), Fialka Olga festőnő hatására kezdett komolyabban foglalkozni a festészettel. 1884-ben egy római út érlelte meg benne az elhatározást a rendszeres művészeti tanulmányok folytatására. 1885-ben, pár hónapos müncheni tartózkodás után Nápolyban iratkozott be a festészeti akadémiára. 1886-ban rövid időre visszatért Münchenbe, ahol megismerkedett Hollósy Simon | [lásd]nal és Csók Istvánnal. 1887-89 között a párizsi Julian Akadémián W. A. Bouguereau és T. Robert-Fleury növendéke volt, de figyelemmel kísérte a francia főváros művészeti életét ekkoriban jellemző gazdag kínálatot: a Jules Bastien-Lepage nevével fémjelzett naturalizmust csakúgy, mint P. Puvis de Chavannes szintetikus törekvéseit vagy az 1863-as nemzedék (Manet, Whistler, Fantin-Latour stb.) festészetét. 1889-92 között Szentendrén dolgozott, 1893-ban családjával Münchenbe költözött. Innen telepedett át 1896-ban Nagybányá | [lásd]ra, a Hollósy-iskola kíséretében érkező kolóniaalapítók egyikeként. Ettől kezdve a nyarakat Nagybányán, a teleket Budapesten töltötte. 1902-től a Nagybányai Szabad Festőiskola, 1906-tól haláláig a budapesti Mintarajziskola (1908-tól Képzőművészeti Főiskola) tanára volt. 1902-ben önálló festőiskola nyitásával is próbálkozott. Rendszeresen részt vett korának fontosabb kiállításain, így 1897-ben és 1898-ban a Nagybányai Festők Kiállításán, majd az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, a Nemzeti Szalon, a Könyves Kálmán Rt., a Művészház | [lásd] és az Ernst Múzeum tárlatain, ill. a magyar művészetet bemutató külföldi seregszemléken. 1903-ban rendezte első gyűjteményes kiállítását a Nemzeti Szalonban. 1907-ben egyike volt a MIÉNK | [lásd] alapítóinak, részt vett a csoport mindhárom budapesti kiállításán. 1905-ben a Velencei Biennálé, 1913-ban a müncheni nemzetközi tárlat aranyérmét kapta meg. Élete utolsó évtizedében közéleti érdeklődése csökkent, figyelme mindinkább a festészet problémáira koncentrálódott. Ezt csak időnkénti itáliai vagy nyugat-európai utazásai, ill. egyre rövidebb időtartamra szorítkozó nagybányai tartózkodásai szakították meg. 1916 őszén korábbi betegsége komolyra fordult, 1917 tavaszán hunyt el Budapesten. Mindhárom gyermeke képzőművész lett: Valér festő és grafikus, Noémi gobelinművész, Béni szobrász. Festészetében több, szervesen egymásra épülő periódus különíthető el. Kivételt képez az 1889-92 közé tehető első, saját kifejezésével finom naturalistának nevezett korszak, amelyet utóbb kiiktatott életművéből, mondván, hogy akkor még sem az életet, sem a művészetet nem ismerte eléggé. Ide tartozik első olajképe, Kallós Ede arcképe (1889, Magyar Nemzeti Galéria), valamint több olyan, zsánertémát feldolgozó kompozíciója, amelyben a naturalista tárgyleírást szintetikus dekoratív látásmóddal kombinálta (Lányok virágot gondoznak, 1889; Kavicsot hajigáló fiúk, 1890, mindkettő Magyar Nemzeti Galéria). 1893-96 között Münchenben bontakozott ki a szimbolizmussal és szecesszióval érintkező panteista természetlátása, amelynek kiemelkedő darabjai a Madárdal (1893) vagy az Orfeusz (1894, mindkettő Magyar Nemzeti Galéria), ill. a leginkább szecessziós vonalvezetésű Archeológia (1896), amely az egy évvel korábban festett Királyok hódolása (1895, mindkettő Magyar Nemzeti Galéria) című kompozícióval együtt Ferenczy Károly festészetének klasszicizáló periódusát előlegezte meg. 1896-ban hatalmas élményt jelentett számára a nagybányai tájjal való találkozás. Az első nagybányai években a müncheni panteista természetszemléletből kiindulva a látott természeti motívum és a művészi képzelet költői szintézisére törekedve monumentális bibliai kompozíciókat festett. A hegyibeszéd két változata (1896-97), a Háromkirályok (1898), a Józsefet eladják testvérei (1900) vagy az Ábrahám áldozata (1901, valamennyi a Magyar Nemzeti Galériában), festésekor a színes tónusok müncheni hagyományát gazdagítja az impresszionizmustól átvett színes reflexek beépítésével. Már a következő festői korszakához sorolható a kevésbé ismert Keresztlevétel (1903, Marosvásárhelyi Művészeti Múzeum), amely az élénk színfoltok, a szimultán kontrasztok alkalmazásával plein air festészetének egyik csúcsát képezi. Ferenczy, akit a valóság és a képi realitás kettőssége folyamatosan foglalkoztatott, valamennyi bibliai képét plein airben, a jelenet pontos beállítása alapján festette. 1900 után festészetének középpontjában a napfény színfokozó és szintetizáló hatásának kihasználása állt. Nála a nap nem feloldotta a formákat, hanem erőt és ragyogást kölcsönözve a színeknek, kiemelte folthatásukat. Egész sorát készítette ekkor a verőfényes természetet megragadó képeknek: Márciusi est (1902), Festőnő (1903), Október (1903), Napos délelőtt (1905, valamennyi Magyar Nemzeti Galéria). Született néhány impresszionista jellegű, szaggatott ecsetkezeléssel készült alkotása is, mint a Nyár (1902, Magyar Nemzeti Galéria) vagy a Tavaszi táj (1903), de az optikai divizionizmus alkalmazásáig soha nem jutott el. 1903-as kiállításának katalógusában saját festészetét a következőképpen határozta meg: "kolorisztikus naturalizmus synthetikus alapon". 1900 után, a téli hónapokban budapesti műtermében egyre többet foglalkozott a nagy festői hagyomány modern szellemben való folytathatóságának kérdésével. Emblematikusnak mondható e tekintetben az 1904-ben készült Festő és modellje (Magyar Nemzeti Galéria), amelynek témája a valóság művészetté transzponálása. Ekkor jelent meg festészetében először a női akt mint az ábrázoló művészetek egyik alapmotívuma. Az aktábrázolás gondolatköre erős impulzust kapott 1906-ban, amikor főiskolai tanárként újra találkozott az akadémiai hagyománnyal. Ezzel egy időben érzékelhető Edouard Manet 1860-as évekbeli vásznainak hatása látásmódjára. Ferenczy az 1906-07-ben induló úgynevezett "neós" ("neoimpresszionista") fiatalokkal ellentétben a természet tiszteletben tartásához ragaszkodva kereste a modern művészet kifejezési lehetőségeit. Bár 1907-08 után festett képein (Weiner Adolfné arcképe, 1907, magántulajdon; Bükkös, 1908, Magyar Nemzeti Galéria), a Nabis-csoport festőinek késői, szenzualista színei is felbukkannak, festészete mindinkább a tiszta formaképzés klasszicista ideálja felé fordul. Ennek egyik első példája az 1908-ban festett Kettős arckép (Magyar Nemzeti Galéria), gyermekei, Béni és Noémi ikonikus, mégis élettel teli megörökítése. 1905-12 között, festészetének legváltozatosabb, "kereső" korszakában munkásságát az azonos motívumok többszöri megfestése, a képek egymással folytatott dialógusa jellemzi. Ebben az időszakban kezdi festeni a művészlét allegóriájaként értelmezhető, birkózókat, artistákat, bohócokat ábrázoló talányos sorozatát (Bohóc, 1910, Kaposvár, Rippl-Rónai Múzeum; Artistapár, 1912, Szentendre, Ferenczy Múzeum) és a gazdagon mintázott szőtteseket és színes porcelán tárgyakat, ill. dús virágcsokrokat megjelenítő csendéleteket (Porcelán papagájok, 1910, Szentendre, Ferenczy Múzem; Kalács és kék porcelán, 1911; Bazsarózsák, 1911, Miskolc, Herman Ottó Múzeum, Petró-gyűjtemény). Az esztétikum irányában eltolódott hangsúllyal továbbra is számos tájképet (Borús táj - Izvóra fenyvessel, 1909, magántulajdon; Fernezelyi házak és karám, 1912, a Budapesti Műszaki Egyetem gyűjteményében), portrét (Szinyei Merse Pál, 1910, Marosvásárhelyi Múzeum, Noémi és Valér, 1911, lappang) és tájba komponált életképi motívumot festett (Lovagló gyermekek, 1905, magántulajdon; A vörös fal, 1910, magántulajdon; A hídon, 1912, Magyar Nemzeti Galéria), teljes összhangot valósítva meg az emberi alakok és az őket körülvevő, kozmikus teljességet sugalló természeti motívumok között. Festészetének utolsó korszakát (1912-16) a korábbi festői kérdések összegző jellegű felvetése jellemzi. Több alkalommal megfogalmazott célja volt, hogy festészetét a klasszikus szépségideál szolgálatába állítva maradandó alkotásokat hozzon létre. Ennek rendelte alá teljes munkaerejét, függetlenül az éppen aktuális divattól. Képeinek témája leggyakrabban az akt, amelyet klasszikus beállításokban, dekoratív drapériák között, tudatosan kitervelt színskálával festett meg (Alvó nő, 1912, Magyar Nemzeti Galéria; Női akt zöld háttérrel, 1911, Magyar Nemzeti Galéria; Alvó cigánylány, 1915, Magyar Nemzeti Galéria; Cigánylány, 1916, Budapesti Történeti Múzeum Fővárosi Képtár). Sok előzetes kompozícióvázlat után, 1914-ben festette utolsó bibliai témájú képét, a Pietát, amelyet, elégedetlen lévén az eredménnyel, utóbb feldarabolt (Fekvő Krisztus, Magyar Nemzeti Galéria; Mária és Magdolna, Ferenczy Múzeum, Szentendre és Szt. János evangelista, magántulajdon). 1916-ban egy új kompozíciós változatban még egyszer nekirugaszkodott a témának (Pietá, magántulajdon), de ezt a vásznát már nem tudta teljesen befejezni. Átfogó kiállítása volt 1913-ban és 1935-ben az Ernst Múzeumban, 1922-ben a Műcsarnokban.

Irodalom

FERENCZY V.: Ferenczy Károly, Budapest, 1934
PETROVICS E.: Ferenczy, 1943
GENTHON I.: Ferenczy Károly, Budapest, 1979
MURÁDIN J.: A Ferenczy művészcsalád Erdélyben, Bukarest, 1981.

(BOROS JUDIT)

FESZL Frigyes

építész

Született: Pest, 1821. február 20.

Meghalt: Budapest, 1884. július 25.

Mestere: Hild József, Klenze, Gärtner, Burklein

Háromévi céhes képzés után talán Hild József | [lásd] mellett dolgozott. 1839-ben külföldre ment, 1841-ig a müncheni képzőművészeti akadémián Klenze, Gärtner és Burklein tanítványa volt, majd bejárta Németországot, Svájcot, Észak-Itáliát, és megfordult Franciaországban is. Münchenbe többször visszatért; a félköríves stílust útjára bocsátó, újító szellemű kortárs bajor építészet életre szóló hatást gyakorolt rá. Utazásai során számos rajzot, vízfestményt készített; az ábrázolt tájak, épületek, városrészletek romantikus beállítottságáról tanúskodnak. 1844 körül tért haza, és végleg Pesten telepedett le. 1845-ben az Országház tervezésére kiírt jeligés nemzetközi pályázaton első díjat kapott, újszerű, romantikus tervével egy csapásra ismertté vált. 1847-ben a pesti Német Színház, 1851-ben a Dohány utcai zsinagóga tervpályázatán vett részt, s noha ez utóbbit L. Förster bécsi építész nyerte meg, a templom kupolás szentélye 1858-59-ben Feszl elképzelése szerint épült fel. 1855-ben a bécsi Votivkirche felépítésére nyújtott be pályamunkát. Közben 1851-től Kauser Lipót és Gerster Károly építésszel társulva több nagy pesti, ill. budai beruházást valósított meg (Oszwald-ház, 1846-51; Glósz-ház, 1847; Kochmeister-villa, 1852; vízivárosi Kapucinus-templom és rendház, 1852; Dunagőzhajózási Társaság Duna-parti raktárházai, 1856). Az ő munkája Zichy Manóné síremléke a budapesti Kálvin téri református templomban és az Alagút krisztinavárosi bejáratának kiépítése, valamint a (volt) London és Continental Szálloda. 1862-ben saját kedvtelésére az MTA palotájának tervét készítette el (a meghívásos pályázaton nem vett részt), 1867-ben ő építette meg a koronázási dombot. 1859-65-ben épült fel a pesti Vigadó az 1849-ben elpusztult, Pollack Mihály | [lásd] tervezte Redut (az ún. régi Vigadó) helyén. A többféle stílust elegyítő, gazdagon díszített homlokzatú, alapvetően romantikus épület nem keltett különösebb elismerést, s ez, valamint az építkezés során az illetékes hatóságokkal való konfliktusai visszavonulásra késztették, ezután csak Pest, Buda, Óbuda egyesítése alkalmából 1871-ben kiírt nemzetközi tervpályázaton második díjat nyert városszabályozási tervével szerepelt a nyilvánosság előtt. Feszl munkássága az eklektika áramlatába tartozik. Sajátos, a keleti (bizánci, mór, velencei) formaelemeket a gótizáló formákkal és a magyaros motívumokkal egyesítő stílusa első megközelítésben valóban romantikus benyomást kelt, amely elsősorban főművén, a Vigadón érezhető.

Irodalom

VÁMOS F.: Feszl Frigyes és kora, Magyar Művészet, 1925
YBL E.: Izsó és Feszl, Művészettörténeti Értesítő, 1956
PREISICH G.: Budapest városépítésének története II. A kiegyezéstől a Tanácsköztársaságig, Budapest, 1964
KOMÁRIK D.: Feszl Frigyes ismeretlen műve, Művészettörténeti Értesítő, 1972
VÁMOS F.: Adalékok Feszl Frigyes életéhez és munkásságához, Építés-Építészettudomány, 1981, 1984, 1989
KOMÁRIK D.: A gótizáló romantika építészete Magyarországon, Építés-Építészettudomány, 1982
Feszl Frigyes 1821-1884 (kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban, vál., bev.: KOMÁRIK D.), Budapest, 1984
UŐ: Feszl Frigyes, Építés-Építészettudomány, 1984
UŐ: A félköríves romantika építészete Magyarországon, Építés-Építészettudomány, 1984
UŐ: A nemzeti építőstílus keresése. Feszl és a pesti Vigadó, Építés-Építészettudomány, 1985
SZALAI I.: Kristálycsárda avagy Csipkerózsika vára. Esszé-regény a Vigadó újjáépítőjéről, Budapest, 1988
KOMÁRIK D.: A romantikus romkultusz. Feszl Frigyes hazai tárgyú grafikáiban, Művészettörténeti Értesítő, 1990
UŐ: Feszl és Széchenyi, Ars Hungarica, 1991
UŐ: Feszl Frigyes és Feszl László hagyatékából, Ars Hungarica, 1992
UŐ: Feszl Frigyes, Budapest, 1993
UŐ: Adalékok Feszl Frigyes művészkapcsolataihoz, Ars Hungarica, 1994
UŐ: A kőbányai Szent László-templom első terve. Feszl Frigyes és Kőbánya, Ars Hungarica, 1995
UŐ: Feszl Frigyes és megbízói, Budapesti Negyed, 1995.
FESZTY Árpád

festő

Született: Ógyalla, 1856. december 24.

Meghalt: Lovrana, 1914. június 1.

Képzőművészeti tanulmányait 1874-től a müncheni, majd 1880-81-ben a bécsi akadémián folytatta, ahol kétszer is díjat nyert. 1880-ban a Golgota, 1884-ben a Bányaszerencsétlenség című festményével aratott sikert (Magyar Nemzeti Galéria). Sirató asszonyok Krisztus sírjánál című alkotásáért, mely Árpád győzelme Szvatopluk felett Bánhidán és Zoltán eljegyzése Hamzsával, Mén-Maróth lányával című történelmi képével együtt a millenniumi kiállításon is szerepelt, 1889-ben Állami Nagy Aranyérmet kapott. A magyarok bejövetele című, 1800 m[sup]2[/sup] felületű, az európai panorámaképek hagyományát követő körképének (1892-94) megfestésében több művésztársa (Mednyánszky László, | [lásd] Pállya Celestin, Vágó Pál stb.) részt vett. Az apósának, Jókai Mórnak javaslatára elkészített monumentális műalkotáson a történeti ábrázolások mellett életképi jelenetekkel és tájképi részletekkel is találkozunk. A hangok eredetét ábrázoló kilenc falképe az Operaház előcsarnokát díszíti. 1899-1902 között Firenzében élt, itt készítette el Krisztus siratása című festményét. Tagja volt a Magyar Országos Képzőművészeti Tanács festőművészeti és építőművészeti szakosztályának, ill. az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat választmányának, 1906-ban a rajzoktatási felügyelő bizottság élére nevezték ki.

Irodalom

GÁRDONYI G.: Krisztus temetése: magyarázó szöveg Feszty Árpád hármas képéhez, Budapest, 1902
A magyarok bejövetele (tan.: TROGMAYER O., bev.: GÖNCZ Á.), Budapest, 1992
SZŰCS Á.-WÓJTOWICZ M.: A Feszty-körkép, Budapest, 1996
FESZTY M.: Feszty Árpád élete és művészete, Budapest, 1999.

(PAPP JÚLIA)

FOSSATI, David Antonio

freskófestő, rézmetsző

Született: Morcote, 1708

Meghalt: Velence, 1779 után

Mestere: Daniel Gran

Velencében tanult. Daniel Gran tanítványa volt, akivel a velencei Villa Cornaro, a bécsi Schwarzenberg-palota és a Hofbibliothek kupolájának falképeit festette. 1728-ban a pozsonyi érseki palotában Esterházy Imre érsek megbízásából architektonikus freskót festett Antonio Galli-Bibiena tervei alapján. 1729-ben készítette el a pannonhalmi bencés apátság refektóriumának mennyezet- és falképeit. A terem falán stukkókeretben hat nagyobb ábrázolás látható: Krisztus a kereszten, Krisztus megkísértése, Dániel az oroszlánok barlangjában, Belsazár lakomája, Heródes lakomája, Szt. Benedek csodája. Az ajtók és az ablakok fölött medaillonokban szentek és magyar királyok mellképe, a négy sarokban gazdag stukkókartusban a négy evangélista, az ablakmélyedésekben tizennégy embléma, a mennyezeten: Szent István felajánlja a koronát Máriának. Fossati 1730-ban visszatért Velencébe. Luganóban a Santa Margherita-kolostort díszítette falképekkel. Rézmetszőként Veronese, Bellucci, Solimena és Ricci képeit sokszorosította.

Irodalom

GALAVICS G.: A pannonhalmi apátság barokk ebédlője (A. D. Fossati), In: Mous Sacer 996-1996 (kiáll. kat.).

(LIPP MÓNIKA)

fotóművészet

A hazai dagerrotípiák, majd a papírnegatívról másolt talbotípiák a 19. század negyvenes-ötvenes éveiben még csak a képkészítési technika elsajátításáról tanúskodtak. Az elsősorban festőként neves Marastoni Jakab | [lásd] nagyrészt elveszett felvételein "a személyek ízléses csoportosítását" dicsérő kortárs leírások azt jelzik: festői képszerkesztési gyakorlatát eredményesen alkalmazta a fényképezésben is. Hasonló erényekkel rendelkeznek az erdélyi Mezey Lajos festőművész és fényképész (1820-80) fennmaradt dagerrotípiái. A gyógyszerész-fotográfus Kramolin Alajos (1812-92) talbotípia portréi is inkább történeti dokumentumok, mint művészi jelentőségűek. E korszak hazai fotográfiái nem a fényképezés sajátos lehetőségeiből fakadó esztétikai megformáltságuk, hanem főleg az akkor szenzációt jelentő precíz, éles rajzuk és mára archaikussá vált hangulatuk folytán történeti értékek. A technikai fejlődés nyomán a fotográfusok a leképezés elsődleges örömén túl a látvány kifejező erejének alakítására fordíthatták figyelmüket. Lényeges javulást hozott az üvegnegatív alkalmazása (1847). Az ún. nedves eljárás (1851) során a fényképezés előtti emulzióöntés nem volt egyszerű feladat, de az új felvételi anyag részletekben gazdagabb, finomabb árnyalatú képeket eredményezett, a brómezüst-zselatinnal ellátott szárazlemez (1871) pedig alapvető fontosságú volt a fényképezés fejlődésében. A lakásokból, műtermekből a szabadba kijutó fotografálás növelte a művészi minőséget. A korai technikai akadályok leküzdésének tipikus útját járta a kolozsvári születésű festő-fényképész Szathmári Pap Károly (1812-87), aki a talbotípia készítéstől a nedves eljárásig haladva számos jeles néprajzi, portré- és épületfotográfiát készített, majd az orosz-török háborúk során mint haditudósító nemzetközi sikereket is elért képeivel. Rosti Pál (1830-74) a szabadságharcban való részvétele miatt kényszerűségből vált világjáró fotográfussá; 1857-58-ban Közép- és Dél-Amerikában még papírnegatívra készített esztétikai értékeket is hordozó képeket. Erdélyben Veress Ferenc (1832-1916), akinek korai műtermi emberábrázolásai már egyénítő szándékot tükröztek, szintén elsősorban a tájfényképezésben ért el magas színvonalat. A kolozsvári egyetemen tanította a fényképezést, folyóiratot szerkesztett, adott ki (Fényképészeti Lapok, 1882-88), fotókémiai fejlesztéseket végzett. Az 1860-as években ugyancsak Erdélyben fotografáló Orbán Balázs (1829-90) nedves eljárással készült képei között vannak esztétikailag is minősíthető alkotások. Bár főműve, a Székelyföld leírása (1-6. kötet, 1868-73) fametszeteken közvetíti felvételeit, legalább töredékesen megmaradt eredeti képei alapján igényes munkásságra következtethetünk. Az arcképfestőből fényképésszé vált Simonyi Antal (1821-92) a hatvanas években portréfényképezésében már tudatosan lélekábrázolásra törekedett - több esetben sikerrel. A gyógyszerészként induló, fényképész-dinasztia alapító, felvidéki Divald Károlynak (1830-97) a hetvenes-nyolcvanas években a Tátrában készített több kitűnő tájfelvételét a Magyarországon először gyorssajtóval működtetett fénynyomdájában sokszorosították is. A darmstadti születésű gyógyszerész, Klösz György (1844-1913) budapesti fényképészként nem vágyott művésziségre, a nyolcvanas években néhány város- és életképén mégis varázslatos atmoszférát teremtett. Fényképnyomtatói munkássága Divaldét is meghaladta. A több felvétel összemásolásával készített - néha festéssel is kiegészített - ún. composite képek divatja a 19. század végén rövid ideig nemzetközi méretű volt. A budapesti Strelisky Sándor (1859-1923), egy neves fényképész-család második generációs tagja, az 1900-as párizsi világkiállításon nagydíjat kapott egy ilyen kompozíciójáért. A 19-20. század fordulóján és a 20. század elején világszerte virágzott a festőinek nevezett fényképezés. Művelői szándékosan életlen rajzú képeiken sejtelmes megjelenítéssel, romantikus témák ábrázolásával a képzőművészeti alkotásokhoz való hasonlóságra törekedtek. Nevesebb magyarországi festői fotográfusok: Haranghy György (1868-1945), az aradi Faix Jacques (1870-1950), Schmidt Nándor (1889-1966). A festőiségből a század eleji fotónyelvi modernizációba fokozatosan átlépni képes legjobb hazai fotóművész Pécsi József volt, aki a reklámfotóban ugyancsak maradandót alkotott. Könyvében - A fényképező művészete, 1916 és 1928 - művészettörténeti jártasságáról is bizonyságot adott. Székely Aladár | [lásd] a 20. század első évtizedeinek művész portréfotográfusaként működött. Különösen Ady-albuma vált híressé. Unokatestvére, Rónai Dénes értékes emberábrázolói munkássága mellett szakírói és szakmai szervezői tevékenységet is folytatott. A századelő jeles portrétistái közé tartozott a festészetet is tanult Gaiduschek Erzsi (1875-1956), Máté Olga (1879-1965) - ő később új tárgyias stílusú fotográfus lett - és Révai Ilka (1873-1945). A Vasárnapi Ujságnál fotóriporterként indult Balogh Rudolf | [lásd] a magyaros fényképezés művelőjeként tett szert hírnévre a harmincas-negyvenes években. Ez az elsősorban általa indított fényképezési irány főként a magyar népélet - alapvetően a parasztság -, valamint a hazai táj derűs, idillikus megjelenítését célozta. A "gyöngyösbokrétás" (néha megszépített) magyarság-kép felmutatását a zömmel középosztálybeli fényképezők rendkívül színvonalas technikával valósították meg. Angelo [Funk Pál], Csörgeő Tibor (1896-1968), Dulovits Jenő,[ Haller Frigyes Gábor (1898-1954), Járai Rudolf (1913-93), Kankowszky Ervin (1884-1945), Kerny István (1879-1963), Ramhab Gyula (1900-78), Szöllősy Kálmán (1887-1976), Vadas Ernő,[ Vydarény Iván (1887-1982), dr. Zajky Zoltán (1891-1962) - egy részük szakíró is volt -, e fényképezésnek csak a törzskarát reprezentálja. A világ- és belpolitikai konfrontációk, a nálunk késve, akadozva és akadályoztatva végbemenő polgárosodás következtében az első világháború és a forradalmak után több magyar fotográfus külföldön vált nemzetközi klasszissá. A sort Moholy-Nagy László, az avantgárd fényképezés egyik világszerte neves egyénisége, a Bauhaus legfiatalabb professzora, a fotóplasztika (rajzzal kombinált fotómontázs) létrehozója nyitotta meg a húszas évek első felében. Könyve, a Malerei, Fotografie, Film (1925) a 20. századi fotóelmélet egyik alapműve. Kertész Andor már itthon kitűnt tehetségével, 1925 után André Kertész André néven Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban vált a humanista fényképezés legjobbjává. Ifj. Halász Gyula a Brassai művésznév felvételével utalt erdélyi származására; a párizsi éjszaka fényképezésével lett világhírű a harmincas évek elején. A Kolozsváron született Munkácsi Márton fotóriporteri pályafutása Budapesten indult, majd Németországban folytatódott, s a tengerentúlra emigrálva a negyvenes évek elején Martin Munkacsi néven Amerika legjobban fizetett divatfotográfusa lett. Friedmann Endre Robert Robert Capaként Spanyolországtól Vietnamig a háborúkat követve, már életében a haditudósítás klasszikusának számított. A nagy sikerű német, angol és amerikai képes újságok szerkesztője volt Lóránt István [Stefan Lorant] (1901-97). A magyaros fényképezés művelőivel párhuzamosan alkottak az anyagi elesettség, a nyomor, a társadalmi peremhelyzet megjelenítését vállaló szociofotósok. Bass Tibor (1909-73), Besnyő Éva [Eva Besnyö], Irena Blühová [Blüh Irén] (1904-91), Gönci [Frühof] Sándor (1907-96),Haár Ferenc, Kálmán Kata, Kárász Judit (1912-77), Lengyel Lajos (1904-78), Ráth [Roth] László (1907-79), dr. Müller Miklós (1913-2000), Szélpál Árpád (1897-1987), Tabák Lajos (1904) a magyar határokon belül és kívül nem egyszer a politikai retorziók ellenére is végezték rendszerkritikai munkájukat. Ugyancsak a szociofotósok egyike volt Escher Károly, de az ő munkássága nem szűkíthető csak erre a területre. A legjobb, minden témakörben nagyon igényesen alkotó 20. századi hazai művész-fotóriporter volt. Szintén fotóriporteri eredményei által került az élre Bojár Sándor (1914-2000), akinek képei a harmincas évek óta évtizedeken át jelen voltak a sajtóban. A természet és az élettelen környezet szépségeinek fényképi megfogalmazásával tűnt ki Berekméri Zoltán (1923-88), a fotóművészet kontemplatív művelője, ifj. Tildy Zoltán (1917-94), aki természetfilmeket is készített és dr. Vajda Ernő (1889-1980), a növényfényképezés művésze. Gink Károly (1922-2002) munkásságából jellegzetes, hogy a Bartók-művek ihlette fotósorozatai mellett ő készítette a legtöbb fotóalbumot Magyarországon. A fotóriporterként indult Hemző Károly (1928) ló-ábrázolásaival tűnt ki. Keleti Éva (1931) neve a művészi értékű színházi fotográfiákkal fonódott össze, fotóélet-szervezői tevékenysége is jelentős. Szalay Zoltán (1935), akinek főként híres személyiségekről készített portréi emlékezetesek, ugyancsak jeles fotókultúra-terjesztő, -szervező is. Korniss Péter albumokban is megjelentetett erdélyi fényképei a magas esztétikai színvonalú társadalomlátást testesítik meg. Számos nemzetközi fórumon fotókultúránk követe. Máig ő a szakma egyedüli Kossuth-díjasa. Féner Tamás sokoldalú alkotói tevékenységének csúcspontját szociográfikus sorozatai - albumai - képezik. A Magyar Fotóművészek Szövetségében évtizedeken át végzett meghatározó jelentőségű vezetői, folyóirat-szerkesztői munkát. A hatvanas-hetvenes évek magyar fotóavantgárd törekvéseinek legmarkánsabb képviselője a szakíróként is alkotó, külföldre távozott Lőrinczy György (1935-81) volt. A 20. század utolsó évtizedeiben a társadalomábrázolásban esetenként éles kritikával is élt Bánkuti András (1958), Benkő Imre (1943), Stalter György (1956), Tímár Péter (1948) és Urbán Tamás (1945). Sajátosan egyéni hangulatú oeuvre megvalósítója Balla András (1945), Gulyás Miklós (1957), Horváth Péter (1945), Jokesz Antal (1952), Kemenesi Zsuzsanna (1971), Kerekes Gábor (1964), Szilágyi Lenke (1959) és Vékás Magdolna (1956). A Magyar Fotográfiai Múzeum 1991-ben jött létre Kecskeméten. Számos gyűjteményes, csoportos és egyéni kiállítása mellett A magyar fotográfia történetéből című könyvsorozata a hazai fotótörténet írás legnagyobb arányú vállalkozása. A sorozat gondozói Kincses Károly (1954), a hazai fotótörténet-írás legtermékenyebb szerzője és Kolta Magdolna (1958), több fotótörténeti mű írója, szerkesztője. A Tímár Péter által jegyzett, fotótörténeti fórumot is biztosító Fotóművészet című folyóirat a nemzetközi összehasonlítást is állja. Lugosi Lugo László (1953) kétkötetes Klösz György-monográfiája (Budapest, 2002) a magyar fotótörténeti könyvkészítés csúcsteljesítménye.

Irodalom

HEVESY I.: A magyar fotóművészet története, Budapest, 1958
BEKE L.: Fényképezés és képzőművészet. In: Művészet Magyarországon 1830-1870. I. (kat., Magyar Nemzeti Galéria), Budapest, 1981
BEKE L.: A fotóművészet. In: Magyar művészet 1890-1919. I. (szerk.: NÉMETH L.), Budapest, 1981, Fotográfozásról (szerk., fejezet-bevezetők: BÁN A.), Budapest, 1982
Leletek a magyar fotográfia történetéből (vál.: SZILÁGYI G.-KARDOS S.), Budapest, 1983
ALBERTINI B.: A magyar fotókritika története 1839-1945, Budapest, 1987
A fénykép varázsa. Tizenkét kiállítás a magyar fotográfia 150 éves történetéből (szerk.: GERA M.), Budapest, 1989
SZILÁGYI G.: Magyar fotográfia története, Budapest, 1996
SZAKÁCS M.: Fényképészek és fényképészműtermek Magyarországon 1840-1945, Budapest, 1997
KINCSES K.: Fotográfusok Made in Hungary. Aki elment, aki maradt, Budapest, 1998
SIMON M.: Összehasonlító magyar fotótörténet, Budapest, 2000
CSORBA CS., E.: Magyar fotográfusnők 1900-1945, Budapest, 2000
KINCSES K.: Mítosz vagy siker. A magyaros stílus, Budapest, 2001
MIKLÓSI-SIKES CS.: Fényképészek és fényképészeti műtermek Erdélyben 1839-1916, Székelyudvarhely, 2001.

(ALBERTINI BÉLA)

FRANCISCUS DE KASTELLO ITHALLICO de Mediolano

miniatúrafestő

Született: 15. század második fele

Az egyetlen olyan Mátyás korában Magyarországon működött könyvfestő, akinek szignált alkotása maradt ránk: Kálmáncsehi Domonkos székesfehérvári prépost Breviariuma (OSzK). A kódex készítési idejét és helyét két, Franciscus de Kastello Ithalliconak tulajdonított (ill. körébe sorolt), 1481-ben Budán kiállított oklevél (Lindvai Bánffy Miklós adománylevele, Zágráb, Archiv Hrvatske, Neoregestrata acta és Enyingi Török Ambrus címereslevele, Magyar Országos Levéltár) határozza meg. Bár a neve és művei alapján Észak-Itáliából érkezett művész stílusának egyes elemei felismerhetők a Bibliotheca Corviniana egy kódexcsoportján (Trapezuntius-corvina, OSzK; Ptolomaeus-corvina, Bécs, Österreichische Nationalbibliothek; Tolhopff-corvina, Wolfenbüttel, Herzog August Bibliothek), Franciscus de Kastello Ithallico működése jelenlegi ismereteink szerint nem Mátyás király, hanem főpapi megrendelők megbízásaihoz köthető. Ebből kiindulva felvetődik annak lehetősége, hogy Franciscus de Kastello Ithallico műhelyét nem a budai királyi udvarban, hanem másutt, esetleg a székesfehérvári prépost környezetében kell keresni. A mesternek tulajdonított, ill. azokkal kapcsolatban említett művek elsősorban Kálmáncsehi Domonkos további kódexei (az 1481-ben készült Breviarium és Missale, New York, Pierpont Morgan Library; egy Missale, amelyben Thuz Osvát zágrábi püspök címerei is feltűnnek, Zágráb, Főszékesegyházi Kincstár; továbbá egy 1492-es imakönyv, Paris, Bibliotheque Nationale), Váradi Péter kalocsai érsek Decretalisa (Budapest, Egyetemi Könyvtár) és Nicolaus de Lyra postilláit tartalmazó kötete (Kolozsvár), Filipecz János nagyváradi püspök Pontificaléjának címlapja (Esztergom, Érseki Simor Könyvtár), Apáthy Lukács egri prépost, veszprémi lektor Missaléjának töredéke (Pozsony, Archív mesta Bratislavy), Nagylaki István bácsi és székesfehérvári kanonok Breviariuma (Országos Széchényi Könyvtár).

Irodalom

BERKOVITS I.: Magyar kódexek a XI-XVI. században, Budapest, 1965, 64-67.
BALOGH J.: Mátyás király és a művészet, Budapest, 1985
HOFFMANN E.: Régi magyar bibliofilek (szerk.: WEHLI T.), Budapest, 1992
Pannonia Regia. Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (kat., szerk.: MIKÓ Á.-TAKÁCS I.), Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1994
WEHLI T.: Franciscus de Castello Ithallico Budán, 411-412.
WEHLI T.: A budai könyvfestészet Mátyás-kori kezdeteinek kérdéséhez, Ars Hungarica, XXVIII/1., 2000. 19-26.
GALAVICS G.-MAROSI E.-MIKÓ Á.-WEHLI T.: Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig, Budapest, 2001.

(BORECZKY ANNA)