Ugrás a tartalomhoz

A magyar kémia művelődéstörténete

Szabadváry Ferenc

Mundus Kiadó

8. fejezet - A tellúr felfedezése

8. fejezet - A tellúr felfedezése

A tellúr az úgynevezett félfémek csoportjába tartozó kémiai elem. A periódusos rendszerben az oxigén oszlopában található, a kén és a szelén alatt. Sokáig semmi gyakorlati jelentősége nem volt, ma sincs túl sok. Ötvözőnek használják tengeralatti ólomkábelekben, egyes zománcoknál, újabban a hűtőgépek alkatrészeiben. A világ tellúr termelése nem éri el az évi 100 tonnát. Miért foglalkozunk tehát vele külön fejezetben? Azért, mivel a kilencven természetes elem között ez az egyetlen, amelyet Magyarországon, pontosabban mondva Erdélyben fedeztek fel, 1782-ben. Mert az erdélyi fejedelemség jogilag nem szűnt meg Apafi Mihállyal. A török kiűzése után a független Erdély két hatalom közötti életben maradási politikája nem folytatódhatott. A győztes Habsburg seregek bevonultak Erdélybe, és a birodalomhoz csatolták, de nem Magyarország részeként, hanem önálló nagyfejedelemségként. A nagyfejedelem pedig az osztrák császár volt. Magyarországhoz csak 1848-at, illetve az 1867-es kiegyezést követően csatolták vissza. Századunk tapasztalatai alapján talán mindenkinek szerencsésebb lett volna, ha megmaradt volna függetlennek?!

A 18. század az elemfelfedezések nagy korszaka volt. A kilencven természetes elemből huszonegy ennek a századnak a felfedezettje. Ez egy azóta az analitikai gyakorlatból már kiszorult ügyes kis eszköznek, az úgynevezett forrasztócsőnek volt köszönhető. Az üvegiparból vették át a kémikusok. Kunckel német kémikus így ismerteti 1679-ben megjelent Ars vitraria experimentalis oder vollkommene Glasmacherkunst (Az üveges technika gyakorlata avagy a tökéletes üveges munka): „Sok más hasznosság is rejtőzik ebben a technikában, így különösen egy kémikus műhelyében lehetne sok mindenre használni. Csak egyet említenék közülük, sokszor előfordul, hogy egy fémmésszel (fém-oxiddal) rendelkezünk, melyet szívesen megolvasztanánk, hogy meglássuk, milyen fémet tartalmaz. Ez az alábbi úton történhet legkényelmesebben: Egy kis darab faszenet kell csak kivájni, beletenni a megolvasztandó meszet, és egy csövecskén keresztül a lámpa lángját ráfújni. A folyamat nagyon gyorsan végbemegy...”

Itt tehát voltaképpen egy mini kohászati folyamatot hajtanak végre, a fémoxidot szénnel redukálják, a végén pedig egy tiszta fémrögöcske marad az üreg alján. Később az egész folyamatot már képesek voltak egy kis kanálkában lejátszani.

Ebben a fejezetben az előző fejezet szereplőin kívül egy új személlyel, a főszereplővel és felfedezővel, Franz Joseph Müllerrel is megismerkedünk. Őróla sokáig nem lehetett pontosan tudni, hogy hol és mikor született. Nagyszeben, illetve Bécs szerepelt a lehetséges szülővárosok között. Ennek alapján magyarnak, illetve erdélyi polgárnak is tartották. Tringli István levéltári kutatásai és a beszerzett keresztlevél alapján a közelmúltban egyértelműen megállapította, hogy Müller az alsóausztriai Poysdorf városkában született 1742. október 4-én. A Tringli által megtalált okirat egy úgynevezett Conduite Liste volt II. József és I. Ferenc korából, közelmúltbéli elnevezéssel korabeli káderlapnak mondhatnánk, amelyben politikai vagy legalábbis politikailag érdekes kérdések is szerepeltek, például hogy Müller tagja volt-e szabadkőműves páholynak vagy szektának és hasonlónak. Müller válasza erre II. József korában, hogy tagja volt szabadkőműves páholynak, később, I. Ferenc korában pedig, hogy egykor ugyan tagja volt, de már évekkel korábban kilépett belőle. Megtudjuk az okmányból, hogy németül, latinul, franciául és olaszul jól beszélt, kissé értett oláhul és magyarul. Bécsben a jogi és bölcsészeti karon végezte tanulmányait. A pénz- és bányaügyi kamara szolgálatába lépett. Pályáját Selmecbányán kezdte, ahol közreműködött az Akadémia alapítási munkáiban. Ott szerezhette műszaki ismereteit is, mert hiszen 1768-ban királyi alsómagyarországi földmérővé neveztetett ki. (Sokszor olvashatunk arról, hogy a selmecbányai bányászat elsősorban az osztrák hatóságoktól függött, de láttuk már, hogy ennek ellenére királyi főkamaragrófi hivatalról is esett szó, mint ahogy Müller esetében királyi földmérőről, ami csak magyar királyit jelenthetett). Később a Bánátban dolgozott, onnan Tirolba, Svájcba helyezték át, ahol a turmalin nevű féldrágakövet fedezte fel, és írta le egy közleményben. Majd 1778-ban az erdélyi kincstári bányaigazgatóságnál lett tanácsos. (A fenti adatok, a tisztviselők mozgatása a monarchia három országán keresztül a bécsi kamara által azt mutatják, hogy a birodalom bányászatát valójában mégiscsak Bécsből igazgatták, és a királyi címek csak államjogi okokból eredtek.)

E mellett szól, hogy 1795-ben, erdélyi bányaigazgató korában, a király erdélyi nemességet adományozott neki von Reichenstein előnévvel. 1803-ban a bécsi udvari kamara pénz- és bányaügyi részlegébe nyert Ruprecht utódaként valóságos udvari tanácsosi kinevezést. 1818-ig dolgozott ott, amikor 76 éves korában nyugdíjazását kérte. Ezt a kérelmét csak 1820-ban teljesítették, egyúttal a Szent István renddel és a vele járó bárói címmel tüntették ki érdemeiért. (A Szent István rendet Mária Terézia alapította, és a legmagasabb polgári kitüntetés volt.) Müller 1825-ben hunyt el Bécsben.

(Poysdorf városa csupán Tringli és e sorok írójának közös cikkéből értesült arról, hogy ilyen neves és érdemes szülöttje volt egykor, de gyorsan cselekedett. Ma már Müller von Reichenstein kultúrház van e bortermelő városkában, ahol borversenyen volt módunkban részt venni, és irodámban őrzök két palack Müller von Reichenstein rizlinget. Több is volt, elfogyott, de e kettőt az Országos Műszaki Múzeumra fogom hagyni. Ebben az intézményben folyt az a kutatás, amelynek Pysdorf nagy fiát köszönheti. Őt Nagyszeben így sajnos elvesztette, igaz, hogy korábban sem tudott róla.)

Erdélyben volt akkoriban egy titokzatos ásvány, amely rendkívül sok fejtörést okozott. Pedig értékes érc volt, mert aranyat és ezüstöt tartalmazott. Sok néven ismerték. Nagyág mellett fordult elő. Born Ignác (1741-1791), az erdélyi származású mineralógus, a monarchia bányahatóságának vezetője, saját korában Európa-szerte elismert, mára méltatlanul elfelejtett tudós apja fedezte fel ezt az érctelepet, aki maga is bányaműveléssel foglalkozott. Neki egy román paraszt, Armenian Juon mutatott egy követ, amely feltűnt neki a nagyági erdőben, miközben a disznaját makkoltatta. A kőről az öreg Born megállapította, hogy aranyat tartalmaz. A kődarab lelőhelyétől nem messze talált egy tárnát, abba leereszkedve rábukkant az érc telephelyére. A nyomok mindenesetre azt mutatták, hogy a rómaiak korában itt már folyt érctermelés. Az idősebb Born társaságot hozott létre az érc kitermelésére, az ércből sikerült ugyan aranyat nyerni, de korántsem a remélt mértékben.

Hasonló ércek másutt is előfordultak, így Zalatna vidékén, a Felvidéken és a Börzsönyben is. Az ércek több-kevesebb eltérést mutattak, de mind gazdag aranytartalmúaknak látszottak. Pedig nem termésarany volt. A kihozatal csak nem akart a szokásos módon sikerülni, mindig kevesebb arany lett, mint amennyit vártak. Valami visszatartotta az aranyat. De hogy mi, azt nem tudták, csak találgatták.

Ruprecht Antal, a selmecbányai főiskola professzora 1782-ben elemi antimon-tartalmúnak vélte az ércet. Arra alapította feltevését, hogy az érc pörkölésre könnyen megolvadt, forrasztócsővel szénen fémes verődéket adott, higannyal nem adott cinóbert, tehát ként nem tartalmazott, kénnel összeolvasztva viszont az antimonszulfidhoz hasonlóvá vált. Megállapításait Born Physikalische Arbeiten der enträchtigen Freunde in Wien című folyóiratban tette közzé 1782. augusztus 20-i beérkezési dátummal. Müller Ferenc Erdélyből reagált e közleményre 1782. szeptember 21-i dátummal. Ebben vitába szállt Ruprechttel, azt állítva, hogy az semmiképpen sem lehet antimon. Ő ezt bizmutnak találta.

Október 20-i dátummal megint Ruprechttől olvashatunk egy közleményt ugyanebben a folyóiratban: „Bár nagy tisztelettel viseltetek Müller kincstári tanácsos iránt, mégis úgy vélem, hogy megtévesztette őt az antimon és a bizmut néhány fizikai és kémiai hasonlósága és ezek alapján tévedett.” Hiszen a bizmut törésben fehéressárga, az antimon ezüstfehér. Ha bizmut lenne, fajsúlyának nagyobbnak kellene lennie. Forrasztócső lángjában a bizmut verődék színének egészen másnak kellene lennie... A közlemény az említetteken kívül még sok más különbséget sorol fel az antimon és a bizmut között.

Ám hamarosan maga Ruprecht is kételkedni kezdett antimonjában.

1782. december 29-i dátummal újabb Ruprecht közleményt olvashatunk a folyóiratban. Ebben beismerte, hogy újabb vizsgálatai azt mutatták, hogy mégis tévedett az antimont illetően. Elnézést kér az érintettektől, de a tévedéshez az is hozzájárult, hogy „kísérleteim folyamán azoktól hivatali teendők gyakran elszólítottak, és azok további figyelemmel kísérését másokra voltam kénytelen bízni.”

Ruprecht megtérése a bizmuthoz azonban elkésett, mert közben Müller meg elhagyta azt, és ő is más meggyőződéshez jutott. Egy hosszú közleményben beszámolt elvégzett kísérleteiről és észlelt megállapításairól, majd úgy folytatta, hogy a „szóbanforgó félfém nem antimon, mint azt Ruprecht bányatanácsos és professzor úr állítja, de nem is bizmut... Mi tehát? ... Erre annál kevésbé merek válaszolni, mert nem ismerek sem olyan fémet, sem olyan félfémet, mely olyan tulajdonságokat mutatna, mint egyesek az általam vizsgáltak közül, hogy csak a kénsavval adott vörös színeződését említsem.” (Szerző megjegyzése: a tellúr kénsavas oldatának vörös színeződése e fém jellemző és sajátos minőségi analitikai reakciója!) „Vajjon ez a problematikus ásvány talán egy új, eddig nem ismert félfém?” – vetette fel a kérdést a szerző, és rögtön felelt is rá. „E kérdésre csakhamar Torbern Bergman professzor lovag úr, századunk egyik legnagyobb kémikusa fog felelni, akinek küldtem ezen ércből mintát, s aki volt szíves ezt a vizsgálatot megígérni. Ez meg a kevés idő, amelyet hivatali kötelességeim nekem erre lehetőséget adnának, ugyanis nem engedik meg számomra, hogy részletesebb kémiai munkásságot kifejtsek, továbbá szegényes laboratóriumi felszerelésem az okai annak, hogy nem folytathattam a kérdés teljes tisztázásához szükséges vizsgálatokat, s azokat akár csak saját megelégedésemre elvégezhettem volna...”

Nos, valószínű, hogy Müller nagyszebeni laboratóriuma nem lehetett úgy felszerelve, mint a selmecbányai, másrészt Müllernek sem volt elegendő önbizalma, hogy egy új elem felfedezésével maga álljon a nyilvánosság elé. Bergman alapos ember volt, és érkezési dátummal látta el a hozzá intézett leveleket, amelyek megmaradtak, és 1965-ben kiadásra is kerültek. Müller levelén 1783. május 23-a áll. Bergman válaszlevelét és annak dátumát meg Müller egy közleményéből ismerjük, 1783. augusztus 9-i keltezést visel. Erre Müller 1783 Xbre 24-én válaszolt. (E különös dátumozás könnyen megfejthető: decem latinul tíz, azaz római számmal X, tehát december.) Erre az Uppsalából kelt válasz 1784. január 10. Ebben Bergman közölte, hogy eddigi vizsgálatai igazolni látszanak Müller feltételezését az új elemet (metal problematique) illetően. Április 13-án újabb levelet írt Nagyszebenbe, jelezvén, hogy elfogyott a minta, újat kér, hogy munkáját folytathassa. A minta elküldését egy 1784. június 2-án kelt levelében Müller jelezte a svéd tudósnak, egyúttal javulást kívánva neki a Medevi gyógyfürdőhelyen való tartózkodásához. Bergman ezt a küldeményt már nem vehette kézhez, mivel július 8-án Medeviben elhunyt. A Müller-Bergman levelezés különben franciául folyt.

A szerző elnézést kér, hogy így elaprólékoskodott a levelek dátumaival, de rá kívánt ezzel mutatni, hogy abban a postakocsis időben milyen rendben és gyorsan lehetett levelezni Selmecbánya, Bécs, Nagyszeben, Uppsala és nyilvánvalóan más városok között is.

Az ügy ekkor, úgy látszik, végleg elaludt. Tíz év múlva azonban ismét feltámadt. A már említett Klaproth berlini professzor vagy olvasta a közleményeket, vagy más úton vette hírét a dolognak, és kért Müllertől mintát a kérdéses ércből, hogy ő is megvizsgálhassa azt, amit meg is kapott. 1798. február 8-án Berlinből Müllernek írt levelében közölte megállapításait: „Van szerencsém Nagyságodat értesíteni, hogy az itteni Tudományos Akadémia nyilvános ülésén f. hó 25-én előzetes jelentést tettem az erdélyi aranyércről és a benne lévő új fémről, továbbá a vizsgálatok eredményéről. Ugyanekkor közöltem az Ön pompás fizikai munkálatait, amelyek a metallum problematicumra vonatkoznak. Az Önnek, a sajátságos fémet illetőleg, erre alapított véleményét teljesen megerősítettem, nem feledve az Ön tudományos buzgalmát és készségét köszönettel méltányolni. Én az új fémnek a tellúr nevet adtam. Ez a fémek között a legkönnyebb. A mész felett megtisztított fém fajsúlyát 6,115-nek találtam.”

Klaproth beszámolójában a következőt olvashatjuk: „Hogy a valóságot kiderítse, reichensteini Müller úr... 1782-ben megvizsgálta ezen ásványt. Vizsgálatai leírása... Born folyóiratában találhatók. Mivel vizsgálatai sem bizmutra, sem antimonra nem mutattak, reichensteini Müller úr az ércben egy új fémet tételezett fel. E feltételezés igazolását, vagyis annak eldöntését, hogy valóban új fémről van-e szó, a híres Torbern Bergmannak engedte át, aki azonban a kérdést nem oldotta meg...

Azóta hiába várta a közönség ezen ásvány közelebbi vizsgálatát és kémiai tulajdonságainak megismerését, mivel ez az érc elég ritka...

Annál dicséretesebb... reichensteini Müller úr szívessége, hogy átengedett nekem néhány ásványt, melyek lehetővé tették számomra az imént említett kiváló kohász olyan nagyszerűen előmunkált kémiai vizsgálatának folytatását, ezáltal az általa feltételezett új fém létezésének igazolását és számos kémiai tulajdonságának megismerését.”

Közleményében egy helyütt pedig még ezt írta: „Ezen tulajdonságok pedig tökéletesen elegendők ahhoz, hogy ezt az anyagot önálló, minden eddig ismerttől különböző fémnek tartsuk. Mivel e tulajdonságok közül többet reichensteini Müller Ferenc úr a nyersásványban megfigyelt, övé az érdem, hogy abban egy sajátságos fémet először ismert fel!”

Az elmondottak ismeretében nem lehet azt mondani, amit egyes magyar könyvek állítanak, nevezetesen, hogy Klaproth elorozta a tellúr felfedezésének dicsőségét. Láthattuk, nem hallgatta el Müller prioritását. Felvethető persze a kérdés, illő volt-e neki az új elemet elnevezni? De hát ez már megtörtént.

A tellúr felfedezésének története ezzel tehát végetért. Ám volt még egy utójátéka. S az is magyar vonatkozású. Főszereplői újra Klaproth, továbbá a pesti egyetem kémia és botanika professzora, Kitaibel Pál. A történet Berlin és Pest közötti levélváltásban játszódott le 1803-ban.

Kitaibel 1789-ben egy börzsönyi ásványban szintén felfedezte a tellúrt. A későbbiekből kiderül, hogy minden valószínűség szerint semmit sem tudott Müllerről és annak vizsgálatairól, ám értesült róla Klaproth közleményéből, de valószínűleg csak hallhatott róla, nem olvasta.

Egy jénai professzornak írt levelében el is panaszolta Kitaibel, hogy gyanakodott a börzsönyi ércben egy új anyagra. Meg is írta e gyanúját Estner professzornak Bécsbe. Klaproth közben szintén járt Bécsben. Estner – így mondja Kitaibel – az ő cikkét odaadta Klaprothnak, hogy olvassa el és véleményezze. Klaproth csakhamar visszaküldte és megdicsérte. S utána a berlini akadémián előadta a tellúr felfedezését! Amit nyilván az ő cikkéből tudott meg. Utalt arra, hogy elvárná, hogy nyilatkozzon, „a kérdéses fémet én már előtte felfedeztem a molibdén ezüstben”.

Klaproth nem nyilatkozott. Két évvel később a pesti Zeitschrift von und für Ungarn nyilván Kitaibel sugalmazására hasonló értelmű cikket közölt. Úgy fejeződött be, hogy „Ez a felfedezés tehát kétségtelenül a mi buzgó és tehetséges Kitaibelünké, bár ő maga csupa szerénységből csak azt mondja, hogy az ő érdeme csak az, hogy e fémre Magyarországon rátalált”. E közleményt átvette a Der Neue Deutsche Merkur című német hetilap 1803-ban. Befejezés: „Klaproth úr Berlinből, akit eddig Németországban a felfedezőnek tartottak, csupán egy bécsi útja alkalmából ott megismert Kitaibel-féle dolgozat által vezettetett az új fém vizsgálatára. Suum cuique!”

Hát ezt már nem hagyhatta Klaproth. 1803. szeptember 3-án levelet fogalmazott Kitaibelnek Pestre:

„Igen tisztelt kolléga úr!

Különleges örömömre szolgál, hogy közölhetem Önnel, hogy a berlini Tudománybarátok Köre Önt külső tagjává választotta. A diploma elküldése a mai napig csak azért késett, mert Willdenow professzor, aki ezt a feladatot elvállalta, egyúttal néhány könyvet is akar mellékelni...

Mindig örültem az alkalomnak, hogy társaságunk idegen barátaival és tagjaival barátságos levelezést folytathattam, és éppen ezért nagyon sajnálom, hogy Önhöz írt első levelem egyúttal kellemetlenséget is tartalmaz. Néhány napja láttam Wieland Neuer Deutscher Merkurjának 1803-as kiadását, amelyben engem, Magyarországi irodalmi és kulturális hírek cím alatt legnagyobb csodálkozásomra egyenesen lopással vádolnak, mondván, hogy megfosztottam Önt a tellúr felfedezésének dicsőségétől. Kedves kollégám, Ön meg fogja érteni, hogy én semmiképpen sem hagyhatom szó nélkül ezt a becsületsértést és hírnevem bemocskolását!

Emlékszem arra, hogy Bécsben megmutattak nekem egy kémiai cikket véleményezés céljából. A cikk jó volt. Ami a témát illeti, azt teljesen elfelejtettem, és az az ember, aki felvilágosíthatna róla, már halott. De becsületszavamra és mindarra, amit egy tisztességes ember szentnek tart, biztosítom Önt, hogy a cikk a legcsekélyebb hatással sem volt a tellúrral végzett kísérleteimre.

Már jóval bécsi utazásom előtt foglalkoztam ezzel a munkával, egy olyan mintát használva, melyet néhai Fichtel úr küldött, köszönettel tartozom reichensteini Müller úrnak is, aki akkor Zalatnán volt, hogy elküldte nekem a tellúr érc mintáit, ami lehetővé tette, hogy kísérleteimet folytassam.

Sürgősen kérem Önt és gyors választ várok arra nézve, hogy lenne-e olyan kegyes intézkedni az iránt, hogy megjelenjen ezen ellenem koholt plágiumvád cáfolata. Ezt nem is annyira az Ön igazságszeretete jelének tekinteném, amit egyáltalán nem vonok kétségbe, mint inkább baráti magatartása megnyilvánulásának.

A mi társaságunk összes tagjainak üdvözletével

zárja sorait az Ön barátja és kollégája

Klaproth

királyi egészségügyi főtanácsos.”

Kitaibel szeptember 19-én írta Pesten válaszlevelét. Ebben nagyjából ugyanazt fejtette ki, mint a jénai levélben. Így fejezte be, eléggé ironikusan:

„Ilyen körülmények között nem egészen értem, hogy Ön mit ért a kért nyilvános cáfolaton? Adhatok Önnek egy nyilatkozatot, hogy az én cikkem, amit Estner abbé adott Önnek véleményezésre, nem az erdélyi aranyérc tellúrjával, hanem Born molibdénes ezüstjével foglalkozik, hozzátehetem, hogy nekem az a véleményem, hogy Ön a tellúrt úgy fedezte fel, hogy kísérleteimről semmit sem tudott, ha ez megfelel Önnek. Ha úgy érzi, hogy többet követelhet tőlem, kérem mondja meg! Kész vagyok becsülete megmentése érdekében mindent megtenni, amit az én becsületem is engedélyez, mivel én készségesen hiszek Önnek. Kész vagyok kijelenteni, hogy elfelejtette cikkem tartalmát, hogy úgy fedezte fel a tellúrt, hogy cikkemről nem tudott semmit, és jóllehet az előzmények mind igazak, és Önre nézve ártalmas következtetésekre adnak lehetőséget, Önt mégis igazságtalanul vádolták meg.”

Október 4-én újra Klaproth írt hosszú levelet. Ebben ugyan elismerte, hogy Bécsben kapott egy közleményt, amit vissza is adott Estner professzornak, de már egyáltalán nem emlékszik rá, hogy miről szólt. Aztán így folytatta: „...engem reichensteini Müller úr kísérletei vezettek munkámban, melyeket a „Physikalische Arbeiten”-ben írt le, és akinek véleményét, hogy tudniillik az érc egy új fémet tartalmaz, én helyesnek találtam. Ezt a következtetést nagymértékben elősegítette az a szép ismertetőjel, amelyet Müller úr jelzett, hogy ti. a kénsav a fémtől vörös színű lesz. E tényállást több itteni barátom és akkori hallgatóm tanúsítani tudja!

Mit tettem tehát én? Semmi mást, minthogy Müller kísérleteit pár újabb kísérlettel kiegészítettem, mégpedig azzal az érccel, amit ő maga adott. Azt kell gyanítanom, hogy Ön nem látta az én teljes értekezésemet a tellúrról, máskülönben Ön nem ragaszkodna ahhoz a téves véleményéhez, hogy én magamnak tulajdonítottam a tellúr felfedezését. Ezt én sehol sem mondtam! Ellenkezőleg, kifejezetten és határozottan azt mondtam, hogy a felfedezés érdeme reichensteini Mülleré. Lehet ennél jobban figyelembe venni a „suum cuique” elvét? Minthogy én soha nem tulajdonítottam magamnak a felfedezést, így napnál is világosabb, hogy senkit sem foszthattam meg ennek dicsőségétől!

Most már Önre bízom, tisztelt kolléga, hogy milyen módon ad elégtételt az én nyilvánosan megsértett becsületemnek, amely ártatlanul szenved mai napig.”

Kitaibel Pestről, október 18-án:

„...Néhány részben általam hangsúlyozott körülményből kifolyólag egyesek hátrányos következtetést vontak le Klaproth főtanácsos úr becsületéről. E vádak alaptalanságának megcáfolását annál is inkább szükségesnek érzem, mert ezeknek magam is oka voltam...”

Ezután ismertette azért kísérleti eredményeit, amelyek őt is egy a tellúrral azonosnak bizonyult fém felfedezésére vezették. Aztán befejezte: „Végezetül Klaproth úr semmiképpen sem tulajdoníthat el tőlem olyan felfedezést, mely sem az enyém, sem az övé, mert hiszen Klaproth úr is leszögezte, hogy a dicsőség reichensteini Müller úré...”

Klaproth e levélbeni nyilatkozatot szívélyesen megköszönte, és azt közzé is tette az „Allgemeines Journal für Chemie” hasábjain.

Mi történhetett? Nem vitás, hogy Müller fedezte fel a tellúrt. Nem vitás az sem, hogy Klaprothnak Bécsben átadták Kitaibel beszámolóját a saját felfedezésről. Az is biztosnak tűnik, hogy Kitaibel nem tudott semmit Müllerről és annak közleményeiről. Ám Klaproth miért nem említette legalább meg Kitaibelt, ha már megdicsérte munkáját. De elolvasta-e azt egyáltalán, vagy csak éppen belekukkantott, és írt róla konkrétumokat nem tartalmazó általános dicsérő sorokat?! Elfoglalt tudósokkal ez megtörténhet!

Evvel az egész utólevelezéssel csak azért foglalkoztunk aránylag bővebben, mert ebből kiderül, hogy Selmecbányának nagyon jó hírneve volt külföldön, és megfelelő kapcsolatai, például Berlin vagy Uppsala. Az is kiderül, hogy a pesti egyetemnek is voltak kapcsolatai, arról is tudtak külföldön. Végül az is kiderül, hogy Selmecbánya és Pest főiskolái között viszont egyáltalán nem volt sem tudományos, de még információs kapcsolat sem.