Ugrás a tartalomhoz

A magyar kémia művelődéstörténete

Szabadváry Ferenc

Mundus Kiadó

6. fejezet - A Selmecbányai Bányászati Akadémia

6. fejezet - A Selmecbányai Bányászati Akadémia

Proszt János professzor egy 1936-ban megjelent könyvének ezt a címet adta: A selmeci bányászati akadémia, mint a kémiai tudományos kutatás bölcsője hazánkban. Ez címnek ugyan kissé hosszú, de a könyv tartalmának találó összefoglalása. Kémiai tudományos kutatást valóban Selmecen végeztek Magyarországon először. Itt értek el olyan jelentős eredményeket, amelyek a kémia nemzetközi fejlődésében is ismertté váltak. Ugyanakkor kitűnő oktatási intézményként is nemzetközi hírű lett a selmeci iskola. Jogos lenne akár az a cím is, hogy A selmeci bányászati akadémia mint a kémia gyakorlati laboratóriumi oktatásának bölcsője a világon. Mert az volt.

E munkában már többször elhangzott Selmecbánya neve, mint a magyarországi fémbányászat és fémkohászat sok évszázados múltra visszatekintő egyik központja. A 15. században elvizesedés fenyegette a magyarországi bányákat. Egy szepességi kisnemes, Thurzó János, aki Velencében dolgozott a fémkohókban, hazatérte után újfajta vízemelő szerkezettel tulajdoni részesedés fejében vízmentesítést vállalt. Thurzó János a korai kapitalizmus igazi self made man vállalkozója volt. 1490 körül korszerű rézkohó építésére kért hitelt kora leggazdagabb bankárjától, Fugger Jakabtól. A hitelt meg is kapta, a kohó Besztercebányán fel is épült. A Fuggerek és a Thurzók később közvetlen családi kapcsolatba kerültek, és kialakult a korszak legnagyobb és legkorszerűbb bánya- és kohóbirodalma. Nagyságára jellemző, hogy 1526-ban mintegy ötezer munkásuk lépett sztrájkba, amit Werbőczy nádor véresen levert. Ezt a nagy vállalkozást azonban Fuggerék egyrészt a török előrenyomulástól tartva, másrészt az új világból, Amerikából beözönlő arany árcsökkentő konkurenciájának hatására 1544-ben átadták a királynak, I. Ferdinándnak. A bányászat ugyanis királyi jog volt, s azt ők is csak bérelték. A Selmecbányához viszonylag közelfekvő Budán akkor már török pasa székelt, a királyi udvar pedig Bécsben volt. I. Ferdinánd király nem örült túlságosan a visszajándéknak. A kamara az addigi módon, bérbeadás útján szerette volna folytatni a bányaművelést. Más vállalkozókat kerestek. Találtak, nem is egyet. Vámos Éva a bányavidéknek a Fuggerek utáni korszakáról írt tanulmányában időrendben a német Manlich, a Paumgartner, a Welser-Vochlin társaságokat említi mint bérlőket, a sorban a Wergen osztrák cég volt az utolsó. A számos sikertelen és ráfizetéses kísérlet után, 1622-ben az udvari kamara elhatározta, hogy közvetlen állami kezelésben folytatja a bányaművelést. Az egész úgynevezett alsó-magyarországi bányászatot az Alsó-ausztriai Kamara hatáskörébe rendelte.

A kamarai irányítás a 19. század közepéig tartott, gyakorlatilag addig, amíg a bányák érctartalmának kimerülése miatt a bányászat ezen a vidéken megszűnt. Meg kell állapítani, hogy a kamarai vezetés nem is működött rosszul. Rendkívül fogékony volt az innovációra, az újításokra.

Világra szóló jelentőségű esemény történt például 1627. február 8-án, amikor a selmecbányai Weindl Gáspár bányamester puskaporral sikeresen robbantott vájatot a szélaknai Felsőbiber táróban. Ez volt a puskapor első békés célú alkalmazása a történelemben. A robbantásról azért vagyunk ilyen pontosan értesülve, mert az eseményről hatósági jegyzőkönyv készült, ez nyilván már a bemutatóját jelentette a megelőző kísérleteknek. Ezt annál is indokoltabb feltételeznünk, mert Weindl Gáspárról tudjuk, hogy korábban a hadseregben, a törökök elleni harcokban pattantyúsként, azaz tüzérként szolgált.

A selmecbányai bányákban működtek az európai kontinensen legelőször gőzgépek. A gőz erejének munkába fogásával akkoriban többen kísérleteztek. 1712-ben egy Newcomen nevű angol úr sikeres konstrukciót hozott létre, az úgynevezett atmoszférikus gőzgépet. Ebben a gépben dugattyúval ellátott hengerbe eresztették a gőzt. A dugattyú ismétlődő gőzbeeresztés és kondenzáció következtében fel-le mozgott, és mozgásával egy himbát hajtott meg, amely a vízszivattyú mozgását irányította. Ezzel a gőzgéppel tehát csak vizet lehetett pumpálni, erre azonban gyakran volt szükség a bányákban. Angliában gyorsan elterjedt az ilyen gőzgépek használata. A kontinensen elsőnek a Selmecbánya melletti Újbányán alkalmazták ezeket a berendezéseket. Angliából importáltak hét Newcomen-féle tűzgépet. Ezek szétszedve érkeztek és a helyszínen szerelte össze őket egy Isaac Potter nevű, ugyancsak angol technikus. 1722-ben kezdték meg a gépek működésüket a Selmec környéki bányákban, és egyesek közülük majdnem száz éven át szivattyúzták a vizet. 1738-ban azonban már teljes egészében a helyszínen készített hasonló gépet Hell József Károly selmecbányai bányamester. Az ő nevéhez fűződik 1753-ból egy korát megelőző, sűrített levegővel működő vízemelő berendezés szerkesztése és megvalósítása is.

A fentiek alapján joggal mondhatjuk a ma divatos kifejezéssel, hogy hazánk akkoriban a technikatranszferben igazán jeleskedett.

1786-ban a Selmecbánya melletti Szklenón alakult meg a világ első nemzetközi tudományos társasága, a Sozietät für Bergbaukunde, amint arról és a Bányászati Akadémián elért kémiai eredményekről még bővebben lesz szó.

Most azonban térjünk vissza az akadémiához. Magától értetődő, hogy ebben az alsómagyarországi bányászati-kohászati kombinátban mindig is szükség volt műszaki szakemberekre. Igény volt próbázókra, meg a bányaméréshez és -építéshez, az ércolvasztáshoz és a fémelőállításhoz értőkre. Ezeket a hagyományos módon, a mester-tanonc kapcsolat alapján magában az üzemben képezték ki. III. Károly királynak, Mária Terézia apjának uralkodása idején, 1735-ben az udvari kamara kiadott egy rendeletet, amely ezt a kötetlen képzést szabályozta, bár az iskolát továbbra is a kamara hatáskörében és fenntartásában tartotta. A dekrétum előírta az iskola tanmenetét, a hallgatók létszámát, kötelességeiket. Tanulmányaik alatt az expectansok-nak – így hívták a hallgatókat – még ösztöndíjat is biztosítottak. Ha sikeresen elvégezték tanulmányaikat, a kamaránál alkalmazást nyertek. Hat szakon folyt a képzés, nevezetesen matematika és bányaméréstan, olvasztás, próbázás, érczúzás, ülepítés és ércbányászat, azaz bányaműveléstan szakon. Az oktatók a kamaránál alkalmazott bányatisztek voltak, akik ezért külön díjazásban részesültek. Csupán a matematika és bányaméréstannak volt főállású tanára a sokoldalú Mikoviny Sámuel személyében, aki a magyar tudománytörténetnek térképei és vízépítései alapján is jegyzett személyisége. Előírták az oktatásban használandó tankönyveket is.

A mi szempontunkból a német Lazarus Ercker Aula subterranea alias Probirbuchlein című könyve érdemel említést, a próbázás, vagyis az ércek és fémek kémiai analitikai vizsgálatát leíró munka. Ez ugyan valaha híres könyv volt, de 1735-ben már elavult, ugyanis először 1556-ban jelent meg. Igaz, hogy sokszor adták ki újra, utoljára 1736-ban Frankfurtban. A kötelező könyvek között szerepelt a Corpus Juris is, vagyis a magyar törvénytár, a hallgatók tehát jogi képzésben is részesültek. A dekrétum határozottan és céltudatosan mutat rá a gyakorlati oktatás jelentőségére. Megtudjuk belőle, hogy a próbázás, a próbavétel és a fémolvasztás műveleteinek begyakorlására külön laboratóriumot állítottak fel. Kifejti a rendelkezés, hogy a hallgatók practice et manipulando tartoznak végezni a particulariákat, vagyis az egyes gyakorlatokat. Ezek pedig az alábbiak voltak:

„1. A próbasúlynak, a különböző kémiai jegyeknek, a kémlő testeknek s azok arányainak megismerése.

2. A fa és csonthamu, továbbá az űzőkéhez szükséges egyéb dolgok megismerése, az űzőke helyes döngölésmódjának kipróbálása.” (Űzőke – kupella – a tűzi úton történő nemesfém próba eszköze, porózus edény, amelyben az ólom elűzése történik.)

„3. Az ércek és kőzetek, a nyers kéneskő, a fémeskő, az ónérc, az ón, az ólom, a vaskő, a rézkő, a fekete réz és efféléknek próbavétele ezüstre.

4. Különféle érceknek, nyers kéneskőnek, ólomkőnek, vaskőnek, réznek és fekete réznek próbavétele rézre.

5. A fénylő érc, ólomkő, nyers kéneskő és rézkő próbavétele ólomra.

6. Az óntartalmú zúzóércnek és ónércnek próbavétele ónra.

7. A vaskő és hasonlók próbavétele vasra.

8. Higanyos ércek próbavétele higanyra, továbbá különböző ércek próbavétele bizmutra.

9. Aranyércek, marák, markazit próbavétele aranyra, továbbá arany és ezüst oldása és elválasztása.

10. Annak megmutatása, hogy miként rendezendők be a kemencék az olvasztásra az ércek fajtájától függően és hogyan szabályozandó a fúvás esetenként.

11. Miként pörkölendők a kéneskőszerű ércek?

12. Az ércek és pörkölt kövek ólmosítása vagyis ólommal történő összeolvasztása.

13. Hogyan elegyítendők és feldolgozandók az arzén- és antimon-féle, a kobalt-féle és egyéb silány ércek, továbbá a kovasav, cink, pát és bór tartalmúak?

14. Miként olvasztandó az ólom-szulfid és ólomkő?

15. Hogyan redukálandó a meddő fémeskő?

16. Az olvasztás egész processzusának megismerése, a csurgatás, finomítás és elűzés műveleteinek gyakorlása.”

Ez a lista pedig egész érc- és fémanalitikai vizsgálati rendszert jelez. Tudjuk a próbázás első két oktatójának nevét is. 1749-ig egy Schmidt nevű próbamester tanította, utána jött Weidacher Mihály, akinek a kincstár évi 50 forint tiszteletdíjat fizetett hallgatónként.

Mária Terézia 1763-ban kezdte meg a bányászati iskola felsőfokú oktatási intézménnyé szervezését. Az első lépés egy kémiai és metallurgiai tanszék alapítása volt. Egyúttal felhívta birodalma minden tartományát, hogy a kémia és kohászat iránt érdeklődőket irányítsák a selmecbányai iskolába. Ezzel az iskola jelentősége kibővült, összbirodalmi intézménnyé alakult. A már főiskolaként közvetlenül a bécsi udvari Bányászati és Pénzügyi Kamara alá rendelt iskola akadémiai statutumait azonban csak 1770-ben adta ki a királynő, amikor egyúttal további hat tanszéket szervezett. Az Akadémia híre csakhamar túlterjedt a határokon. Egész Európából, sőt Dél-Amerikából is szép számban jöttek ide hallgatók, elsősorban éppen a próbázás, vagyis az analitikai kémia tanulása céljából. Minden bizonnyal a laboratóriumi gyakorlatokon szerzett ismeretek vitték el az Akadémia jó hírét. Számos neves külföldi tudós is tett látogatást Selmecen, illetve végezte ott tanulmányait. A laboratóriumi gyakorlatok alkalmazása a kémia oktatásában világviszonylatban is úttörő lépés volt, ami azután másutt is bevezetésre került. Legelőször Franciaországban. Erről érdekes dokumentumok számolnak be. A francia forradalom idején felmerült egy új műszaki főiskola alapításának gondolata. A francia Konvent a közjóléti bizottságra bízta a megfelelő javaslat kidolgozását. A bizottság nevében Fourcroy, a neves kémikus terjesztette a Konvent elé a javaslatot az 1794. szeptember 28-i ülésen. Beszámolója megjelent a hivatalos lapban, a Gazette nationaleban. Ott ma is olvashatjuk az alábbi passzust: „A fizikát és kémiát eddig csak elméletben tanították Franciaországban. A selmeci bányászati iskola Magyarországon csattanós példát mutat nekünk arra, hogy milyen hasznos, ha a hallgatók a gyakorlatban is elvégzik azokat a műveleteket, amelyek a hasznos tudományok alapjait képezik. Ott laboratóriumokat nyitottak, amelyeket felszereltek a szükséges anyagokkal és eszközökkel, hogy azokban minden hallgató megismételje a kísérleteket, és saját szemével győződjön meg mindama jelenségről, amelyek a testek egyesülésekor megnyilvánulnak.

A közjóléti bizottság úgy gondolja, hogy a felállítandó közmunkák iskolájában is ezt a módszert kellene bevezetni, amelynek kettős előnye, hogy egyrészt minden érzetükkel egyszerre követik a diákok a tanítást, másrészt felhívja a figyelmüket egy sereg olyan körülményre, amelyekről az előadásokon majdnem mindig elterelődik vagy a professzor, vagy a hallgatóság figyelme. A hallgatókat speciális termekbe osztják majd be, ahol megismétlik az ábrázoló geometria azon feladatait, amelyeket a tantermekben tanáraiktól hallottak; speciális laboratóriumokban pedig elvégzik a kémia legfontosabb műveleteit, és így majd megszokják, hogy a legegyszerűbb kivitelezési módot keressék, és a termékeket a legtökéletesebb módon állítsák elő.”

A javaslatot elfogadták, és ennek értelmében alapították meg az École des Travaux Publiques (Közmunkák főiskolája) nevű főiskolát, amelyet később Napóleon átkeresztelt École Polytechnique-re, és katonai műszaki jellegűvé alakíttatott át. Mind a mai napig ilyen profillal működik. Gyakran olvashatjuk kémiatörténeti munkákban, hogy a laboratóriumi oktatást Liebig, a híres német kémikus találta fel és vezette be a giesseni egyetemen, jobb híján egy volt laktanya őrszobájában. Ez annyiban igaz, hogy egyetemi szinten valóban Giessenben volt először kémiai laboratórium. De Liebig Párizsban az École Polytechniqu-on tanult, és ott ismerkedett meg e hasznos kémiai oktatási módszerrel. Oda pedig, mint láttuk, Selmecről került.

A fent tárgyalt korszak volt a Bányászati Akadémia fénykora. A 19. század elején aztán elkezdődött a hanyatlása. Ennek több oka volt. A felvilágosult, haladó politikai kurzus konzervatív szemléletűvé változott, de a gazdasági válság is egyre súlyosabbá vált, mindkettő a francia forradalmi, illetve napóleoni háborúk következménye volt. Beudant francia mineralógus 1815-1816-ban hosszabb tudományos tanulmányutat tett Magyarországon. Számos tudományos intézményt látogatott meg, többek között a selmeci akadémiát. Ha fénykorát egy francia idézettel világítottuk meg, tegyük ugyanezt hanyatlása jellemzésére is. Beudant 1822-ben Voyage en Hongrie (Magyarországi utazás) címen számolt be útjáról. Ebben olvashatjuk az alábbiakat:

„A selmecbányai iskola, amelyet Mária Terézia alapított, egész Európában híres volt. A tudás, melyet adott, a tehetséges tanárok, az amalgámos eljárásra vonatkozó javítások, az ásvány megvizsgálásában való jártasság sok tanulót vonzott ide. De ma alig van nyoma ennek a hírnévnek. Ma a tanárok inkább azzal foglalkoznak, hogy anyagokat vizsgálnak, és nem a tudományt fejlesztik, és a kamara sem talál jobb feladatot, mint a pénzbeli ügyek kezelésének ellenőrzését. A tudományra semmi figyelmet nem fordít. Nincsenek tanárok, akik az ásványtan különböző ágaiban specializálódtak volna, néhány bányatiszt van e kurzusok tartásával megbízva. Semmi különbséget nem tesznek a bányász és kohász kiképzés között, ugyanazokat az előadásokat tartják mindkettő számára, s ebből következik, hogy azok egyiknek sem felelnek meg. Laboratóriumul csak egy terem szolgál, amelyből hiányzik a szükséges felszerelés, s a gyűjtemény egy rosszul kiválasztott, porral ellepett, zavarosan összeállított mintahalmaz. Ilyen állapot van ma a híres iskolában, melyet megrontott a fiskus szelleme! Szerencsére azok az eredmények, melyeket nem tudott tönkretenni a nemtörődömség, eszébe juttatják az utódoknak azokat a zseniket, akik ezen intézményt valaha annyira szerették.”

A Bányászati Akadémia a kiegyezéskor, 1867-ben a magyar kormány hatáskörébe került. A Pénzügyi Kamarának évszázadok hagyományát megőrizve, a pénzügyminisztérium lett a főhatósága. Újabb fejlődésnek indult a nagy hagyományú intézmény. Századunk elejére elkészült új, korszerű épülete is. Soká nem örülhetett neki. A trianoni béke Selmecbányát Csehszlovákiának juttatta. Az Akadémia akkor teljes felszerelésével átköltözött Sopronba. 1934-ben meggondolatlanul beolvasztották a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetembe, és annak egyik karaként működött, de továbbra is Sopronban. Még nagyobb hiba volt 1949-ben áttelepíteni Miskolcra, és beolvasztani az új Nehézipari Műszaki Egyetembe. Így sajnos elvesztettük önálló intézményként Európa legrégibb Bányászati Akadémiáját. Kár.