Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom filológiája

Bíbor Máté, Gulyás Borbála, Földes Zsuzsanna, Hegyi Ádám, Kiss Farkas Gábor, LAcházi Gyula, Orosz Andrea, Parádi Andrea (2005)

Gépeskönyv Kft.

A KÓDEXEK KÉSZÍTÉSE

A KÓDEXEK KÉSZÍTÉSE

Minthogy a kereszténység a könyvhöz erősen kötődő vallás, az ókori írásbeliség és könyvkultúra hatása alól már az őskeresztények sem vonhatták ki magukat. Nem sokkal később Hieronymus (Szent Jeromos, †420) kifejezetten ajánlotta a szerzeteseknek a könyvmásolást. A 6. században Teodorik egykori titkára, Cassiodorus különösen fontosnak tartotta az antik kultúra megőrzését. Erre a világtól elzárt kolostorokat tartotta legalkalmasabbnak, végül maga is visszavonult az általa alapított Vivariumba (Az élet helye), s itt is tudományos munkára, könyvek gyűjtésére és másolására ösztökélte a szerzeteseket. Isidorus Hispalensis (Sevillai Izidor, †636) Etymologiarum sive originum libri viginti, azaz Magyarázatok avagy származtatások húsz könyve című enciklopédikus művében igyekezett összegezni az ókori ismeretanyagot. (Máig tartó hatását jelzi, hogy Izidort nyilvánították az Internet védőszentjének.) Nagy Károly (†814) udvari iskolát (schola palatina) alapított és írásreformot hajtatott végre. Ebben legfőbb segítője és tanácsadója Alcuin toursi apát (†804) volt. A karoling minusculát a 12. század végéig használták, ekkor felváltották ugyan a gótikus írások, de a humanisták felújították használatát. Minthogy a nyomdai antikva a humanista írásokat vette alapul, tulajdonképpen a mai betűk is a karoling minusculára vezethetőek vissza.

A középkori könyvkultúrával foglakozva nem szabad elfelejteni, hogy a kereszténység ebben az időszakban egész Európában általános normarendszer, viszonyítási alap volt minden emberi cselekedet megítéléséhez. Az egyház határokon átívelő, mindenek fölötti szervezetet alkotott, egységes nyelvvel, így természetesen óriási szerepe volt az írott kultúra terjesztésében. Az egyház felemelkedési lehetőséget nyújtott a legalacsonyabb származású emberek számára is: Szalkai László (†1526) egy csizmadia fiából lett esztergomi érsek. (A tanulni nem akaróknak a katonaság maradt kitörési pontként.) A világi papság szervezete területi alapú volt (plébániák, püspökségek, érsekségek), s többé-kevésbé az egyes országokhoz igazodott. A legtöbb székesegyház mellett másolóműhely és iskola is működött. A szerzetesek kolostorai a határoktól igen kevéssé függő hálózatot alkottak. A kolostoroknak különösen a korszak első felében volt nagy szerepe a könyvkultúrában. Nursiai Szent Benedek Regulája – amely a 6.-tól a 13. századig szinte kizárólagos volt Nyugat-Európában – minden szerzetes számára naponta több óra olvasást tett kötelezővé (48. fejezet). Az ehhez szükséges könyveket másolóműhelyekben (scriptorium) hozták létre.

A kódex (codex) középkori, kézzel írott könyv. (Angolszász nyelvterületen a kódexeket manuscriptnek nevezik, ezzel párhuzamosan a német szóhasználatban is egyre gyakoribb a Handschrift kifejezés.) A definíció mindkét jelzője fontos. Régebben ugyanis újkori kötetes kéziratokat is gyakran neveztek így (pl. Balassa-kódex). Sokan tévedésből ma is mindenféle régi könyvet kódexnek hívnak függetlenül attól, hogy az kéziratos vagy nyomtatott. A kódex mindig kézzel írott, ennek következtében mindegyik egyedi darab. Ha csak nincs hangsúlyozva külön a kézirat tekercs volta, kódexen lapozható könyvet kell érteni. Könyvtörténeti szakirodalom olvasásakor ajánlatos számítani arra, hogy a hétköznapi szóhasználatban oldalnak nevezett egység lapként (pagina, amely recto, azaz előlap, vagy verso azaz hátlap), a lap pedig levélként (folio) szerepel. (Ilyenkor az „oldal” szót nem használják.) Rendszerint a folio sorszámára hivatkoznak, eléje esetleg a fol. vagy az f., több folio esetén az ff. rövidítés kerül. Hogy a levél rectojáról vagy versojáról van-e szó, azt a sorszám utáni r vagy v betű mutatja meg. Számos katalógusban a levél előlapjára a magában álló sorszám, hátlapjára pedig az utána tett ’ (apostrof) utal. Az egy lapon található kolumnákra az ábécé kisbetűivel (a, b, esetleg c és d) kell hivatkozni.

A kódex alapegysége a kettéhajtott levél (bifolium). Több ilyet egymásra fektetve és összefűzve jön létre az ívfüzet (fasciculus). Ezek vastagsága a kettőslevelek számától függ. Ha egy ívfüzet két bifoliumból áll, a neve binio; ha háromból, ternio; ha négyből, quaternio; ha ötből, quinternio; ha hatból, sexternio stb. A középkor első felében inkább a quinternio, a vége felé a quaternio volt népszerű. A legtöbb modern, nyomtatott könyv is quaterniokból áll. Az ívfüzeteket egymáshoz varrták, majd bekötötték. (A ragasztókötés 20. századi találmány.) Az ívfüzetek utolsó versojára már a 10-11. században gyakran odaírták a következő fasciculus első rectójának első szavát, ezzel igyekeztek meggátolni, hogy a bekötés során az ívfüzetek összekeveredjenek. Ez az őrszó (custos / reclamans). Idővel szokássá vált, hogy minden lap aljára odaírják a következő első szavát, ez ugyanis megkönnyítette az olvasást. Ez az eljárás a 18. századig nyomtatott könyvekben is gyakorlat volt. A levélszámozás a 12. században jelent meg, s hamarosan alkalmazni kezdték a lapszámozást is, a legtöbb kódexben és ősnyomtatványban azonban semmilyen középkori számozás nincs.

A könyvet védő és díszítő kötések alapja a 15. századig fatábla, ezt fokozatosan kasírozott pergamen ill. papírtáblák váltották fel. Különlegesen megbecsült könyvek, pl. a négy Evangéliumot tartalmazók (evangeliarium) esetében a táblákat gyakran díszes nemesfémbevonat takarja. Ezeket az amúgy is vagyont érő ötvöskötéseket sokszor (fél)drágakövekkel, elefántcsont berakásokkal és zománcozással tették még értékesebbé. Így ezek a díszkódexek nem pusztán az Isteni Ige hordozói, hanem már-már tiszteletre méltó kegytárgyak. A legtöbb közép- és koraújkori könyvet általában bőrrel, ritkábban selyemmel vagy bársonnyal vonták be. A bőrkötéseket bélyegzőkkel, görgetőkkel, esetleg metszéssel vagy rátéttel díszítették. A bőrkötéseket gyakran fémből készült sarok- és köldökveretekkel ill. csattal látták el. Ezek nem csak díszítik, hanem védik is a könyvet. Az újkorban elterjedtek a papír- és a vászonkötések is.

A kódexek mérete elsősorban tartalmuktól függ. A nagy méretnek nincs mindig reprezentatív szerepe, hiszen pl. egy kóruskönyvnek nagynak kell lennie, hogy többen énekelhessenek belőle egyszerre. Ugyanakkor ismertek kis méretű luxuskéziratok is. Hasonlóképpen a széles margó sem mindig pazarlás: lehet, hogy széljegyzetek (glossa) számára hagyták üresen.

A scriptorium berendezése földrajzilag és időben szinte végig egyforma. A másolóműhely tagjainak elvben értenie kellett a kódexkészítés összes lépcsőfokához, a gyakorlatban azonban általában a munkafolyamat egy-két szakaszára specializálódtak.

A mécsvilágnál vagy a körmére égő gyertya pislákoló fényénél írogató barát romantikus képét legjobb elfelejteni. A scriptoriumok többsége napfényes terem volt. Az írópultok elhelyezésénél a világosság mellett arra is ügyeltek, hogy munkája közben a másoló (scriptor) lehetőleg mezőre vagy vízre néző ablakon tekinthessen ki. Úgy vélték ugyanis, hogy ezek látványa megnyugtatja a szemet. A másolópult lapja általában ferde volt, a dőlésszöget nem mindig lehetett állítani. A másolandó szöveget többnyire egy másik – a templomi felolvasóállványra hasonlító – pult szintén ferde lapjára helyezték. Általában egymásba illesztett bifoliumokra írtak, s ezeket csak a munka végeztével fűzték össze fasciculusokká, s kötötték be. Üres lapokat tartalmazó bekötött könyveket ritkán használtak, ilyenekbe hivatalos iratokat, többnyire okleveleket másoltak. Ha a leírandó könyv nem volt helyben megtalálható, általában kölcsönkérték, de előfordultak lopások is.

A beírandó bifoliumot madzagokon lógó ólomnehezékekkel feszítették rá az írópultra. A középkor első felében általános volt a vakvonalazás, amelyet fapálcikával (ligniculus) végeztek. A 12. századtól ólommal (plumbum) vonalaztak, a 13. századtól pedig már tintát is használtak erre a célra. A lap szélén többnyire lyukasztással jelölték ki a sorokat, ehhez körzőszerű lyukasztóvasat (punctorium / subula) használtak. A pergamen egyenetlenségeit horzsakővel (pumex) tüntették el. Gyakran krétaporral (creta) szórták be az írófelületet, hogy a tinta szét ne fusson. Az asztalba fúrt lyukakba illesztett két szarvban (cornua duo) a leggyakrabban használt fekete és piros tinta volt. A tinta (atramentum / encaustum / incaustum / tincta) általában réz- vagy vasgálicból, azaz -szulfátból, apróra tört gubacsból, vitriolból, azaz kénsavból, arab mézgából (gummi arabicum) és esővízből készült. Ehhez gyakran öntöttek még ecetet, bort vagy sört. A középkorból számos tintarecept maradt fenn. Az ókorban inkább írónádat (calamus), a középkorban általában madár- főleg lúdtollat (penna) mártogattak a tintába. Egy különlegesen éles késsel (scalpellum) hegyezték a tollakat és vágták méretre a pergament vagy a papírt. Egy másikkal (novacula / rasorium) kivakarhatták az esetleg hibásan írt részeket. Ezt a kaparókést írás közben általában bal kezükben tartották. Ha a tinta még nem száradt meg, szivaccsal vagy ronggyal (deletilis / spongia) is felitathatták. A bőrből, fából vagy fémből készült tolltartók (calamare / calamarium / pennale / theca libraria) gyakran henger alakúak voltak. Egyes tolltartókban tintát is lehetett szállítani (atramentarium), ez különösen utazáshoz volt célszerű. A látás javítására már az ókorban is használtak lencséket, a szemüveg 13. századi találmány. Hideg időben a scriptor nyúlszőrlabdával melegíthette elgémberedett kezét. Az íráshoz használt eszközöket gyakran helyben készítették.

A másoló munkáját lehetőleg egy másik személy, a corrector vagy emendator ellenőrizte és javította ki. Szokás volt a fejezetcímek és számok, a kezdősorok, vagy más fontos szövegrészek piros színnel történő írása. Gyakran így szerepel a művek elején szokásos Hic incipit liber… (Itt kezdődik a könyv…), végén pedig a Hic explicit liber… (Itt végződik a könyv…) mondat is. Címlap hiányában ezek tették egyértelművé, hogy hol kezdődik és meddig tart az adott mű. Főleg későközépkori kódexekben gyakori, de még ősnyomtatványokban is előfordul, hogy a rubricator – többnyire piros színnel (minium / rubrum) – áthúzta a mondatkezdő és más kiemelt szavak első betűjét.

Ezt követően a szövegben üresen hagyott helyekre vagy a lapszélekre az illuminator díszes kezdőbetűket, azaz iniciálékat (initiale), képecskéket (miniatura) és lapszéldíszeket festett. Ehhez általában ecsetet (penniculus) használt. A középkori könyvfestmények sokszor nem pusztán illusztrálják a szöveget, hanem – gyakran szimbólumokat felhasználva – maguk is szellemi mondanivalót, teológiai és dogmatikai fogalmakat stb. igyekeznek kifejezni. A középkori ábrázolások gyakran ezért nem „élethűek”, nem pedig a szaktudás hiánya miatt. A képeknek és ornamentális ábráknak díszítő, reprezentációs és szórakoztató szerepük is volt. A megrajzolandó iniciálé helyére a scriptor, a corrector, vagy a rubricator kis méretben gyakran előírta a szükséges betűt. A miniatúrák helyére néha az ábrázolt jelenettel kapcsolatos utasításokat írtak. Természetesen ezeket az elkészült kép lefedte, de félbemaradt példányokban olykor láthatóak. Mind a rubricator, mind az illuminator hasonlóan dolgozott az ősnyomtatványokkal is. Ezekben gyakori az iniciálék üresen hagyott helyére parányi méretben odanyomtatott minta-kezdőbetű. Ha ezt a nyomdász elmulasztotta, akkor a piros megerősítő vonalakat az ősnyomtatványokban is kézzel meghúzó rubricator írta be. Az egyszerűbb, gyakran egyszínű (monochrom) iniciálékat általában a rubricatorok festették. A scriptor nem mindig javította a másolt szöveg esetleges hibáit. Ezek lemásolása sokszor tudatos, máskor annak következménye, hogy a nyugat-európai scriptoroknak nem volt anyanyelve a latin, amelyen legtöbbször írtak. A bizánci másolók viszont általában görögül, tehát anyanyelvükön dolgozhattak.

A scriptorok kéztartása mai fogalmak szerint elképesztően kényelmetlen volt, a három író ujjat ugyanis nem támasztotta alá a csukló. Nem csoda, ha szöveg végén szokásos megjegyzésekben fáradtságra panaszkodnak és munkájuk nehézségét hangsúlyozzák. Máskor azt kérik az olvasótól, imádkozzon lelki üdvösségükért, esetleg átkot szórnak azokra, akik a kódexet ellopják, vagy megrongálják. Ritkábban a szöveg közt is előfordulnak panaszok, kérések. A scriptorok nagy része nem nevezi meg magát, őket a kutatók szükségelnevezésekkel azonosítják.

A scriptorként tevékenykedő szerzetesek bizonyos fokig kivételezett helyzetben voltak, hogy ezáltal is minél több időt és energiát fordíthassanak másolásra. Egy jó scriptor többféle betűvel is tudott írni. A középkori Magyarországról kb. 220 másoló neve ismert. A róluk és anonim, de azonosított társaikról fennmaradt adatok részletes feldolgozása még nem történt meg. A másolásba mélyedő scriptorok számos ábrázolása ismert, gyakran ugyanis az éppen leírt mű szerzőjét jelenítették meg ilyen módon.

A másolás időtartama változó. Az 5. században Szent Nílus naponta készült el egy quaternioval, így négy nap alatt az egész zsoltárkönyvet (psalterium) le tudta írni. Szent Kolumbán (†597) tizenkét nap alatt lemásolta mind a négy evangéliumot. Bergognonus de Nigraxio da Caronno novarai polgár 1220. május 4. és 1221. augusztus 6. között a teljes Bibliával végzett. Egy párizsi minoritának, Bertrand Ginesse-nek 1467-ben egyetlen napra volt szüksége Ovidius A szerelem ellenszerei (Remedia amoris) című erotikus tankölteményéhez. Ezek azonban kivételes teljesítmények. Egy hivatásos másoló 1333-ban fél év alatt írt le egy díszes Újszövetséget, s 1436/37-ben is ugyanennyi idő kellett egy teljes misekönyvre (missale). A legtöbb kódex tehát mai fogalmak szerint lassan készült, sok maradt félbe, különösen gyakori a díszítés befejezetlensége.

A középkori könyvkultúra egyik legfontosabb irodalmi emléke a könyvbarát (bibliofil) durhami püspök, Richard de Bury (1287-1345) műve a könyvek szeretetéről (Philobiblon). A rendkívül érdekes, sokszor kifejezetten szórakoztató könyvecske magyarul is olvasható.

Az ELTE Egyetemi Könyvtár egyik kódexét (Cod. Lat. 25), amely a Gesta Romanorum c. anekdotagyűjteményt és a Hét bölcs történetét tartalmazza, Sztárai Máté (nagy)váradi bérmásoló (cathedraticus) készítette 1474-ben (47r). Az utolsó lapra (107v) egy – máshonnan is ismert – versikét biggyesztett: Si modo sum degens non debet spernere me gens, / Christus pauper erat et nunc super omnia regnat. / Quando bibo vina (...) facio mihi commoda [!] vi[t]am” (Jóllehet szegény vagyok, nem kell megvetnie a népnek. Krisztus is szegény volt, s most mindenek felett uralkodik. Amikor bort iszom, kellemessé teszem az életet magamnak. – Madas Edit fordítása). Valóban iszákos lehetett, hiszen a 82. rectora pirossal magyarul is odaírta: hogh yhathnam. Ebben a kódexben ő sem nevezi meg magát, de egy másikban (ELTE EK, Cod. Lat. 71, 76v) igen.

Az előzéklapokon, a kötéstáblák belső oldalán, sőt olykor a szövegben is, gyakran a legkülönfélébb bejegyzések fordulnak elő a könyv tulajdonosaitól és használóitól (possessor). Ezek fontos információkat hordozhatnak az adott kötet sorsáról.

A legfontosabb kódexek egy része a 19. század óta nevet kapott felfedezőjéről (pl. Vitkovits-kódex), őrzőhelyéről (pl. Müncheni Kódex), vagy adományozójáról (pl. Lázár Zelma-kódex), esetleg valamilyen ünnepi eseménnyel, évfordulóval kapcsolatban (pl. Nádor-kódex).

A középkori kéziratokkal a kodikológia foglalkozik. A kodikológus először megállapítja a kódex pontos terjedelmét, feltárja esetleges hiányosságait (kollacionálás), majd pontos leírást készít róla. Igyekszik megállapítani a kötet sorsát, azonosítani egykori tulajdonosait, használóit. Természetesen külön vizsgálatok tárgyát képezi az írás, a díszítés, a kötés, a vízjelek és az esetleges zenei vonatkozások is. Az elért eredményeket kódexkatalógusokban összegzik. Ezekben minden tételnél feltüntetik a rá vonatkozó szakirodalmat. A katalógusok általában jelenlegi gyűjteményeket mutatnak be, de vannak olyanok is, amelyek egykori könyvtárak rekonstrukciói. Többségük latinul vagy valamelyik élő világnyelven készül, közülük számos megtalálható a világhálón is.

A 16-17. században sok könyvet kötöttek az addigra feleslegessé vált kódexek lapjaiba. Az újrahasznosított pergamen olcsó és tartós volt. Nem csak könyvborítóként, hanem – több réteget egymásra ragasztva – a kötéstábla anyagául is szolgált. Emellett előzékként, sőt a kötést megerősítő csíkokhoz is felhasználták. A mai kutató számára a legtöbb kódextöredék értékesebb, mint az a – többnyire nyomtatott – könyv, amelyet annak idején igyekeztek megvédeni vele. A kódextöredékek (fragmenta codicum) mindegyike ugyanis egy-egy elpusztult középkori kézirat hírmondója. A kódextöredékek meghatározása speciális feladat, Magyarországon külön kutatócsoport foglalkozik vele. Ennek oka az is, hogy a középkor végén itt használt kódexek 99%-a elpusztult, ami megnöveli a töredékek vizsgálatának jelentőségét.

Ha valaki kódextöredékre bukkan – ez egyáltalán nem lehetetlen! –, segítséget kérhet Madas Edittől, az MTA-OSzK Fragmenta Codicum Kutatócsoportjának vezetőjétől. Hangjegyes töredék esetén Dobszay Lászlóhoz és Szendrei Jankához is fordulhat (MTA Zenetudományi Intézet).

A magyarországi könyvtárakban őrzött kódexek és töredékek legfontosabb katalógusai:

Beschreibendes Verzeichnis der altdeutschen Handschriften in ungarischen Bibliotheken, bearb. András VIZKELETY, Bp., Akadémiai, 1969 – Wiesbaden, Harrassowitz, 1973, I-II;

Catalogus collectionis codicum latinum et graecorum, comp. Csaba CSAPODI, Bp., MTAK, 1985 (A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattárának Katalógusai,16);

Codices latini medii aevi, rec. Emma BARTONIEK, Bp., OSzK, 1940 (A Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának Címjegyzéke : Codices Manu Scripti Latini, 12/1);

Codices latini medii aevi Bibliothecae Universitatis Budapestinensis, rec. Ladislaus MEZEY, Bp., Akadémiai, 1961 (Bibliotheca Universitatis Budapestinensis : Catalogus Manuscriptorum, 1);

Fragmenta latina codicum in Bibliotheca Seminarii Cleri Hungariae Centralis, rec. Ladislaus MEZEY, Bp., Akadémiai, 1988 (Fragmenta Codicum in Bibliothecis Hungariae, 1/2);

Fragmenta latina codicum in Bibliotheca Universitatis Budapestinensis, rec. Ladislaus MEZEY, Bp., Akadémiai, 1983 (Fragmenta Codicum in Bibliothecis Hungariae, 1/1);

KÖRMENDY Kinga, A Knauz-hagyaték kódextöredékei és az esztergomi egyház középkori könyvtárának sorsa, Bp., MTAK, 1979 (A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Közleményei, 82 : Új Sorozat, 7);

Mittelalterliche lateinische Handschriften-Fragmente in Esztergom, Hrsg. András VIZKELETY, Bp., Akadémiai, 1993 (Fragmenta et Codices in Bibliothecis Hungariae, 2);

Mittelalterliche lateinische Handschriften-Fragmente in Győr, Hrsg. András VIZKELETY, Bp., Balassi, 1998 (Fragmenta et Codices in Bibliothecis Hungariae, 3).

Tematikus feldolgozások:

CSAPODI Csaba, The Corvinian Library : History and Stock, Bp., Akadémiai, 1971 (Studia Humanitatis, 1);

CSAPODINÉ GÁRDONYI Klára, Die Bibliothek des Johannes Vitéz, Bp., Akadémiai, 1984 (Studia Humanitatis, 6);

Libri liturgici manuscripti bibliothecarium Hungariae et limitropharum regium, rec. Polycarpus RADÓ, rev. Ladislaus MEZEY, Bp., Akadémiai, 1973;

SZENDREI Janka, A magyar középkor hangjegyes forrásai, Bp., MTA Zenetudományi Intézet, 1981 (Műhelytanulmányok a Magyar Zenetörténethez, 1).

A kódextöredékekről:

MEZEY László, Fragmenta codicum : Egy új forrásterület feltárása, A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményi, 30(1978), 65-90.

Ajánlott olvasmány:

RICHARD de Bury, Philobiblon : A könyvek szeretete, bev. JAKÓ Zsigmond, ford., jegyz. BODOR Ándrás, Bukarest, Kriterion, 1971 (Téka).