Ugrás a tartalomhoz

A középkori művészet történetének olvasókönyve

Marosi Ernő (1940–)

Balassi Kiadó, Magyar Képzőművészeti Főiskola

4. fejezet - A GÓTIKA MŰVÉSZETE

4. fejezet - A GÓTIKA MŰVÉSZETE

{96}

A XII. század közepe táján Franciaország központi területén, Ile-de-France-ban alakul ki az új stílus, a gótika művészete. A XII. század elején hatalma megerősítéséért vívott harcaiban a királyi hatalmat segítette az észak-franciaországi városi polgárság kommunamozgalma. Nem véletlen tehát, hogy a művészeti tevékenység legfontosabb központjai e városok lettek. A gótikus művészet legnagyobb hatású alkotása, a katedrális, városban épül, városi környezetet kíván meg. Fokozatosan háttérbe szorulnak a szétszórtan fekvő nagy kolostori központok, és felváltják őket a városokban létrejövő művészeti centrumok.

A gótika művészetszemléletének kiindulópontja nem a Bernát által képviselt konzervatív álláspont. A művészetről alkotott ítéletek megalapozásában nagyobb szerephez jutnak a skolasztikus filozófia új törekvései. Mindenekelőtt a Párizs környéki St-Victoire-kolostor iskolája hat erősen a korai gótikára, s egyúttal kapcsolatot teremt a román kor művészetével is. A gótikus művészet kezdettől fogva sokkal inkább a román kori kezdemények továbbfejlesztése és összegezése, semmint eredményeinek megtagadása. Az anyagi világ valóságos voltának bizonyos fokú elismerése egyúttal megteremti a lehetőséget a valóság fokozottabb figyelembevételére is, főleg a képzőművészetekben. Ez a tendencia a XII. század végén és a XIII. században, a skolasztika csúcspontján további ösztönzést is kap.

A gótikus székesegyház Franciaországban a királyi hatalom szimbólumává fejlődik, s ezen épülettípus további terjedése mindenütt szoros kapcsolatban van a királyi hatalom megerősödésével. Ile-de-France-nak és közvetlen környékének határait akkor lépi át az új stílus, amikor Fülöp Ágost alatt, a XIII. század elején a király újabb nagy területeket von kormányzása alá. Hasonlóképpen terjed el Angliában, Spanyolországban is. Hogy Németország vagy Itália területén lassan hódított tért, és fejlődése más formákat öltött, az éppen az ottani viszonyoknak a franciaországiakétól való eltérésével magyarázható.

A katedrális, valamennyi díszével, szobraival, faragványaival, építészeti tagozataival és üvegfestményeivel együtt, egyetlen egészként érvényesül. Román kori elődeihez hasonlóan az istenség lakóhelyét reprezentálja, de a változatos és buja pompa igényét felváltja a rendezettség, áttekinthetőség, harmónia követelménye. Az épületben működő erők kifejezésre jutnak a tagolás formáiban: a belső térben alárendelt téregységek sokasága helyett a tagolt tér egysége jelentkezik, a magasságba, az égi szférába vezető fény nem egyes tárgyakhoz tapad többé, hanem a tér egészét itatja át.

Változnak a műalkotás létrejöttének körülményei is. Növekszik a művészi munka, az egyéni teljesítmény megbecsülése. A nagyarányú szintézis olyan technikai jártasságot és olyan differenciált munkaszervezetet követel, amelyhez nem elegendők többé az eddigi szervezeti és oktatási formák, hanem – a városokban kialakuló céhekhez hasonlóan – világi művésztársulások létrejöttét igénylik. A XII. század végétől kezdve egyetlen egységes, lépésről lépésre haladó folyamatban Saint-Denis-től és Chartres-tól Amiens-ig és Beauvais-ig vezető láncolatban nyilvánul meg az új, a megbízótól kevésbé függő munkaszervezet és oktatási forma előnye.

{97}

SUGER APÁT TEVÉKENYSÉGE SAINT-DENIS-BEN

Ritka eset a művészetek történetében, hogy egy stíluskorszak kezdetét jelentős művészi értékű emlék és vele kapcsolatban keletkezett írott forrás is dokumentálja. A Párizs melletti Saint-Denis-apátság, a Capetingek ősi családi monostora a gótikus művészet születésének helye.

A templom megújítása valószínűleg 1137 körül kezdődik, a nyugati rész újjáépítésével. Ezen a részen világosan felismerhetők az érett romanika művészetéből merített példák: a normandiai nyugati homlokzatok követése, a kapuzatok Languedocra és Burgundiára utaló díszítése árulja el a késő romanikában gyökerező, annak több irányzatát egybeötvöző mester forrásait. Az építkezések újabb szakaszában, 1140–1144 között egy másik, az előbbinél sokkal eredetibb és jelentősebb építőmester építi újjá a szentélyt. A hozzá csatlakozó kereszthajó nem maradt ránk, mert az 1231-ben kezdődött átépítéskor lebontották, míg a hosszházat csak elkezdték, de nem fejezték be a XII. században.

Suger apát, Saint-Denis építtetője, korának egyik legmarkánsabb egyénisége. Fontos szerepet vállal a politikai életben, VI., majd VII. Lajos király központosító törekvéseinek egyik legfőbb támasza. A királyi hatalom megerősítésén munkálkodik kolostorán belül is. Már apáttá választása előtt a kolostor birtokainak visszaszerzésén, hűbérúri jogainak elismertetésén fáradozik. Végrehajtja kolostora reformját, s ezzel megszünteti a világiasságnak és lazaságnak azt a botrányos állapotát, amely a kortársak, főleg Clairvaux-i Bernát kritikáját hívja ki.

Nem osztja ugyanakkor Bernát esztétikai nézeteit. Bár, mint életrajza megjegyzi, ő maga igen egyszerű és mértékletes volt, kolostorát – a Bernát által is megengedett kettősség szellemében – hallatlan fényűzéssel alakította át.

Helyzete nem egyszerű, midőn belekezd az építkezésbe. Kolostorán belül is meg kell küzdenie a régihez ereklyeként ragaszkodó konzervatív ellenpárttal. Ezzel magyarázható bőséges, olykor naivan túlzó magyarázkodása a templom szűkösségéről, az átépítést javalló személyek nagy számáról, és ez indokolja a megvalósítás fokozatosságát is. A fő veszélyt azonban Bernát várható ellenkezése jelenti. Suger elsősorban őelőtte igyekszik tisztázni magát, nemcsak munkáiban, hanem az épületen elhelyezett feliratokban is. Nézeteinek fő forrása a kolostora védőszentjének ereklyéjeként őrzött mű: a Pseudo-Dionysius Areopagita-féle kézirat. Ennek becsét legjobban az mutatja, hogy amikor a Saint-Denis-ben menedéket talált Abélard a filológiai módszer korai alkalmazásával kimutatja az eredetéről szóló hiedelmek tarthatatlanságát, a szerzetesek egyhangú felháborodása elől hamarosan menekülnie kell a kolostorból. Suger számára előzményként a saint-victoire-i iskola módszere kínálkozik, így alkalmazza titulusaiban az anagógia módszerét. Ennek megfelelően minden földi tárgy fényessége által képes a szemlélőt a menny felé vezetni, éspedig olyan mértékben, amennyire maga is részesül a ragyogás képességében. Ezzel magyarázza Suger az arany, a drágakövek, a mozaik, az üvegfestészet iránti előszeretetét. Legfőbb törekvése fény – és mivel tudatában van törekvése újszerűségének –, új fény teremtése.

Nyilvánvaló Suger tevékenységének reprezentatív jellege. Saint-Denis a francia királyság, a királyi család épülete, de emlékműve is. Mintaképei, versenytársai is a dinasztikus reprezentáció csúcspontjai. Suger szemei előtt Nagy Konstantinus, a Karoling-uralkodók és a bizánci császárok példája lebeg. Mindez azt is jelenti, hogy Suger, bár a nyugati kapu feliratában maga figyelmeztet a művészi munka fontosságára, valójában a régi típusú megbízót testesíti meg. Az építkezés részleteiről alig emlékezik meg, annál többet foglalkozik {98} azokkal a vonatkozásokkal, melyek az ő személyével vannak összefüggésben. Ebben olyan irodalmi előképek is befolyásolják, mint a római pápák tevékenységéről tudósító Liber pontificalis vagy Ostiai Leó beszámolója Desiderius montecassinói tevékenységéről. Teljes tudatában van tettei, alkotásai jelentőségének, s egyáltalán nem indokolatlanul igyekszik elhárítani a dicsekvés vádját.

Suger 1081 táján született, és 1151-ben halt meg. Fiatalon került Saint-Denis-be, a XII. század első évtizedében. A királyi család bizalmasa. Már korán fontos egyházi és világi feladatokat kap. 1122-ben választják apáttá. Reformját 1127-ben hajtja végre. Fő célja a királyság erősítése. Házasságot közvetít VII. Lajos és Aquitániai Eleonóra között, s igyekszik megakadályozni elválásukat. 1147-től, mikor a király keresztes hadjáraton van, az ország régense. Fő műve VI. Lajosról írt történelmi munkája. Saját tevékenységéről két munkát is írt a negyvenes években, előbb, 1144. június 11-e után a felszentelésről szólót, valamivel később (az 1144/45–1148/49 körüli időben) pedig a kormányzása alatt történt dolgokról tudósító munkát.

Könyve a kormányzása alatt történt dolgokról

I. Kormányzásunk huszonharmadik esztendejében, midőn egy napon a generális káptalanban testvéreinkkel közös és magánügyeinkről egyaránt tanácskozván üléseztünk, ezek a kedves testvérek és fiaink állhatatos szeretettel kezdtek kérlelni: ne tűrjem, hogy oly sok fáradozásunk gyümölcse hallgatásom következtében észrevétlen maradjon. Inkább örökítsem meg tollal és tintával az utókor emlékezete számára azokat a gyarapodásokat, melyeket Isten bőkezűsége főpapságunk idején juttatott ennek az egyháznak, akár új birtokok szerzésében, akár az elvesztettek visszaszerzésében, de az újjászervezettek megsokasodásában is, valamint épületek emelésében, arany, ezüst, értékes drágakövek és a legkitűnőbb kelmék felhalmozásában. Ezért kettős jutalommal kecsegtettek minket: egyrészt, hogy ezzel a híradással rászolgálunk valamennyi minket követő testvér állhatatos imádságaira lelkünk üdvéért, másrészt, hogy e példánkkal Isten templomának gondozására buzdítjuk őket.

Mi tehát éppoly jámboran, mint amilyen jámborak és ésszerűek voltak az ő kéréseik is, melyeket helyeselvén, nem hiú dicsőségre vágyva, sem nem az emberek dicséretében vagy múló fizetségben keresve jutalmunkat, nehogy halálunk után bárki, bármilyen fortéllyal megrövidítse az egyházat jövedelmeiben, nehogy egy rossz utódunk hallgatása következtében veszendőbe menjenek azok a hatalmas gyarapodások, melyeket kormányzásunk idején Isten bőkezűsége juttatott nekünk, tisztes és hasznos dolognak tartottuk, hogy kortársainknak éppúgy, mint az utókornak, beszámoljunk, és méltónak tartottuk, hogy a maga helyén megkezdjük elbeszélésünket a Szent Dionysius, Rusticus és Eleutherius mártírok[147] minket gyermekkorunktól öregségünkig tápláló templomának testéről, épületeinek emeléséről éppúgy, mint városkájáról, vagyis első székhelyéről, annak szomszédságáról és jövedelmeinek megsokasításáról.

24. A templom díszítése. Miután tehát jövedelmeink növekedését ily módon felsoroltuk,[148] belefogunk az épületeken végzett munkáinkról szóló megemlékezésbe, hogy ezzel hálát adjunk a mindenható Istennek mi is, utódaink is, s azok kedvét a jó példa arra serkentse, hogy folytassák, vagy ha szükséges, befejezzék. Nem szabad félni semmiféle szükségtől, sem pedig bármely hatalomnak akármiféle gáncsoskodásától, ha a szent vértanúk iránti szeretetből, semmivel sem törődve, vagyonunkból nekik áldozunk.

{99}

SAINT-DENIS, AZ APÁTSÁGI TEMPLOM ALAPRAJZA. A KORAI ÉPÜLET JELZÉSE: DŐLT VONALKÁZÁS, A SUGER-FÉLE ÉPÜLET: PONTOZVA

{100} Először tehát, amint Istentől vezettetve munkához láttunk, a régi anyagok elöregedése és az egyes helyeken fenyegető repedezés miatt áhítattal helyreállíttattuk a templomot, és arannyal meg drága festékekkel kifestettük, különböző vidékekről a feltalálható legjobb festőket fogadván fel. Ezt annál szívesebben végeztem, mert mikor még az iskolában tanultam, vágytam arra, hogy valamikor megtehessem.

25. A templom első bővítése. Midőn ezt már sok költséggel befejeztük, hozzáláttam, hogy megtoldjam a nemes és isteni kéz által felszentelt monostort.[149] Isteni akarat vezetett, mivel ünnepnapokon, tudniillik Szent Dionysius ünnepén és vásárkor[150] meg több más napon gyakran láttuk és éreztük is alkalmatlanságát – a hely ugyanis oly szűkös volt, hogy az asszonyok a férfiak fején, mintha padlón járnának, futottak az oltár felé, sok fájdalom árán és zajos háborgással –, de bátorított a bölcs férfiak tanácsa és sok szerzetes könyörgése is azért, nehogy Istennek és a szent mártíroknak ellenszenves legyen ez a dolog. Káptalanunkban is, a templomban is Isten kegyelmét kértem, hogy „aki a kezdet és vég, az Alfa és az Omega”, a jó kezdetet a jó véghez egészséges középpel kapcsolja, s ne űzze el a templom épületéből a vérrel mocskolt férfiút,[151] aki egész lelkével inkább akarja elérni azt, mint a konstantinápolyi kincseket.[152] Tehát a kapukkal díszített első bejárathoz járultunk, és lebontván egy bővítést, melyről úgy tartották, hogy Nagy Károly építtette egy meglehetősen tiszteletreméltó alkalomból – mivel atyja, Pipin császár a saját atyja, Martell Károly bűnei miatt kívül, a kapuk bejáratában hason és nem hanyatt fekve temettette el magát –, erre vetettük kezünket, és mint ez a templom testének bővítéséből, a bejárat és a kapuk megháromszorozásából, magas és méltó tornyoknak emeléséből kitűnik, buzgón munkálkodtunk.[153]

26. A felszentelés. Elértük, hogy Szent Romanus kápolnáját[154] Istennek és szent angyalainak szolgálatára Hugó roueni érsek[155] és több más püspök felszentelte. Mily titkos, emelkedett s mily alkalmas ez a hely a szent dolgok végzésére, megtudták azok, akik itt Istennek szolgálnak, és míg áldozatot mutatnak be, mintha félig máris a mennyekben lakoznának. Ugyanazon felszentelési ünnepség alkalmával, a templom alsó hajójában mindkét oldalon egy-egy kápolnát – az egyik oldalon Szent Hippolitusét és társaiét, a másik oldalon Szent Miklósét – szentelt fel a tiszteletre méltó Manasse meaux-i[156] és Péter senlis-i püspök.[157]

{101} Midőn hármuk egyetlen és dicsőséges körmenete Szent Eustachius kapuján kivonult, a főkapuk előtt elhaladva, az éneklő papságnak és az ujjongó népnek tömegével, élén a felszenteléshez készülődő püspökökkel, harmadszorra beléptek az egynyílású temetőkapun, melyet a régi épületből az újba helyeztünk át. És mikor az ünnepség művét a mindenható Isten dicsőségére már véghezvittük, és a püspökök kissé kipihenték fáradalmaikat, mi pedig a felső részen készültünk munkálkodni, ők szívélyesen buzdítottak, hogy fáradtság, pénzszűke vagy bármitől való félelem ne szegje kedvünket.

27. Az aranyozott bronzkapuk. A főkapukat pedig, melyeken a Megváltó szenvedése, feltámadása és mennybemenetele van ábrázolva, bronzöntőket hívatván és szobrászokat választva[158] sok költséggel, nemes előcsarnokhoz méltóan emeltük, nagy összeget fordítva aranyozásukra. Ugyanígy másik újat is készíttettünk a jobb oldalra, baloldalt pedig a régieket[159] helyeztük el a mozaik alatt, amelyet itt, mint a szokásokkal ellenkező újdonságot, készíttettünk és rakattunk a kapu ívébe.[160] A templom díszére és – ha a szükség megköveteli – hasznára úgy rendeltük, hogy a homlokzat felső részén torony váltakozzék védőpártázattal. És hogy ne menjen feledésbe, aranyozott rézbetűkkel a felszentelés évét is felírattuk ekképpen:


Annak a templomnak, mely őt táplálta, nevelte,
    Ékesitése miatt fáradt Sugerius.[161] 
Mind megadá néked, mi tiéd, Dionysius, és kér,
    Járj közben, hogy a részét megkaphassa a mennyben.
Egyezer és száznegyvenedik volt éve az Úrnak,
    Ünnepi áldást nyert ebben az évben a mű.
    
    

A kapukon pedig ez a vers van:


Bárki, ha azt kutatod, mi ad értéket: kapuinknak
Munkáját nézd, árát és aranyát ne csodáljad.
Fénylik a mű nemesen, és melynek fénye nemes,
Töltse be fénnyel az elmét, hogy igaz fény útja nyomában
Menjen előre igaz fényig, hol igaz kapu Krisztus.
Jelzi emitt az aranykapu hűen, hogy milyen ott benn,
Mert anyag által lustán hág fel az ész a magasba,
És a letört föltámad láttán ennek a fénynek.[162]

És az ajtószemöldökön:


Vedd ez áldozatot, nagy bíró, Sugeriustól,
Kérlek, végy be saját nyájadba kegyelmesen engem.

{102} 28. A felső rész hozzáépítése. Ugyanabban az évben, a mű nagy szentségén és sikerén felderülvén, siettünk elkezdeni a felső részen[163] a szent kiengesztelés kamráját, melyben megváltásunk állandó és gyakori áldozatát titokban, a tömeg alkalmatlankodása nélkül kell bemutatnunk. És mint ez megtalálható az e felső rész felszenteléséről írott műben, Isten közreműködésével, magunknak és dolgainknak jólétében, testvéreinkkel és a segítő szerzetesekkel együtt, megadatott nekünk az a kegyelem, hogy ezt a szent, dicsőséges és híres munkát jól véghezvigyük. Annál inkább hálásak vagyunk Istennek és a szent mártíroknak, mivel oly sokáig késlekedvén, a mi időnknek és fáradozásunknak tartották fenn a tennivalókat. „Mert ki vagyok én, vagy melyik az én atyám háza”,[164] hogy ily nemes, ily kedves épületet akár elkezdeni merészeltem, akár befejezésében reménykedtem, hacsaknem az isteni kegyelem és a szent mártírok segítségében bízva s magamat teljesen, testben és lélekben ennek a munkának szolgálatába állítván. Ám aki akaratot adott, megadta a képességet is, s mivel jó művet akartunk, ez Isten segítségével megvalósult. Hogy ezt a dicső művet mily mértékben óvta az ily dolgokban munkálkodó isteni kéz, az is bizonyítja, hogy három év és három hónap alatt[165] megadatott nekünk teljesen tető alá hozni ezt a nagyszerű művet a kripta mélyétől boltozatainak legfelső csúcsáig, oly sok ív és oszlop váltakozásával ékesen. Ezért az előző felszentelés felirata, egyetlen szónyi toldással, közli ennek az évét is, ily módon:


Egyezer és száznegyvennégy volt éve az Úrnak,
    Ünnepi áldást nyert ebben az évben a mű.
    
    

A felirat verseihez még ezeket írattuk hozzá:


Majd ha az új hátsó részt és elejét egyesítjük,
    Fényes a csarnok már, tündöklik közepén.
Mert fénylik, ha a fényeshez kötöd azt, ami fénylő,
    És új fényárban[166] fénylik a mű nemesen,
Mely kormányzásunk idején épült fel egészen,
    És aki élén állt, én vagyok az, Sugerus.[167]

Mivel semmit sem kívánok inkább az ég alatt, mint hogy növeljem dicsőségét annak az anyaszentegyháznak, amely gyermekkoromban anyai szeretettel táplált, háborgó ifjúkoromban befogadott, érett fővel pedig hatalmasan megerősített, az egyház és ország előkelői közé helyezett, készen álltunk arra, hogy meggyorsítsuk az előrehaladást. A munka befejezésének szenteltük magunkat, és azon küzdöttünk, hogy megépítsük és bővítsük a templom kereszthajójának szárait, oly formában, hogy összekössék a korábbi és későbbi művet.

{103} 29. Mindkét munka folytatása. Mikor ez meglett, bizonyos személyek rábeszélésére a homlokzati rész tornyainak folytatására fordítottunk gondot, s az egyik oldalon levő már készen volt. Ekkor, amint hisszük, Isten akarata vonzott bennünket arra, hogy a templom középső részét, melyet hajónak neveznek, elkezdjük felújítani, és a kétfelől már megújított épülethez hasonlóvá tegyük és vele kiegyenlítsük azt. Eközben mégis meg akartunk őrizni legalább valamennyit a régi falak részeiből, melyekre, régi írók tanúsága szerint, legfőbb papként az Úr Jézus Krisztus tette a kezét, hogy az egykori felszentelésnek járó tiszteletből a folytatásaként elkezdett modern munkának is megmaradjon azzal való folytonos összetartozása. Ennek a változásnak az oka ez volt: ha a tornyokkal egyidejűleg, közben a templom hajóján is dolgozunk, készüljön el a mi terveink szerint, akár a mi időnkben, akár utódaink alatt, következzék is be később vagy bármikor bármilyen kellemetlenség. Mert e dolgok szerzőit semmilyen kellemetlenség nem gyötörheti inkább, mint az, ha az új és régi munka összekapcsolása hosszú halasztást szenvedne. De mivel már megkezdtük a mellékhajók kiszélesítését, vagy mi, vagy azok, akiket az Úr kiválaszt, az ő segítségével véghez is visszük. A múltra való emlékezés ugyanis a jövendő megmutatása. Más nagy dolgok mellett a jóságos Isten majd csak ad valakit a csodálatos üvegablakokhoz is a mesterek, a bőséges zafírüveg-anyag meg a befejezésükhöz szükséges körülbelül hétszáz vagy annál is több librányi készpénz előteremtésére. Nyilván nem fogja eltűrni, hogy ez hiányozzék, „Ő ugyanis a kezdet és a vég”.[168]

30. A templom ékességei. Szükségesnek tartottuk elkezdeni a templom azon ékességeinek leírását is, melyekkel a mi kormányzásunk idején díszítette az isteni kéz egyházát, melyet jegyesének neveznek, nehogy belopózzék a feledés, az igazság ellensége, és elvegye a cselekvésre ösztönző példát. Urunkat, a háromszor áldott Dionysiust annyira jóságosnak valljuk és hirdetjük, mint ahogy hisszük, hogy annyit tett Isten előtt, annyi és oly nagy dolgot kieszközölt, hogy templomának százszor annyit lehettünk volna hasznára, mint ahogyan tettük, ha ebben az emberi törékenység, az idők változandósága, az erkölcs állhatatlansága nem akadályozott volna meg. Mégis, ezek azok, amiket Isten segítségével neki megszereztünk.

31. A szentély arany oltártáblája. Arra a táblára, amely az ő legszentebb teste előtt[169] áll, becslésünk szerint 42 márka aranyat fordítottunk, és sokféle drágaköveknek tömegét: annyi jacintust, rubint, zafírt, smaragdot, topázt és sok különböző nagyságú gyöngyöt, amennyit soha nem reméltünk fellelhetni. Láthattál királyokat és hercegeket meg sok előkelő férfiút, amint példánkat követve, megfosztották kezüket gyűrűiktől, és gyűrűik aranyát, köveit és drága gyöngyeit a szent mártírok iránti szeretetből a táblára alkalmaztatni kívánták. Ugyanígy érsekek és püspökök felszentelési gyűrűiket itt biztonságba helyezvén, ezeket jámboran Istennek és szentjeinek ajánlották. Drágakőárusoknak is oly nagy tömege özönlött hozzánk különböző országokból és nemzetekből, hogy már nem {104} akartuk megvenni, amit ezek mindenki más segítségével eladni igyekeztek. E táblán ezek a versek vannak:


Mennyeknek kapuját, ó, nagy Dionysius, tárd fel,
    S vedd védelmedbe Suggeriust kegyesen.
És ki magadnak az új házat kezem által emelted,
    Intézd el nékem, hogy befogadjon az ég.
És e helyett lakomázzam a mennynek asztala mellett,
    Minden jelképnél jobb az, amit kifejez.
    
    

Mivel pedig védőszentjeink szent testeit a felső boltozaton illett elhelyeznünk,[170] amilyen nemes módon csak tudtuk, és mivel szentséges szarkofágjuknak egyik oldalsó tábláját nem tudni, mely alkalommal, elvitték, mi 15 márka aranyat fizetvén, gondoskodtunk róla, hogy túlsó oldalát és felső borítását alul is, felül is mintegy negyven unciányiból bearanyozzák. Rézből öntött és aranyozott táblákkal és csiszolt, a felső boltozatok közelében felerősített kövekkel is körülvétettük, továbbá egymás után következő kapukkal is, hogy ezek elhárítsák a nép tömegeit, úgy, hogy a tiszteletre méltó személyiségek, amint illik, magukat a szentek testeit tartalmazó edényeket láthassák nagy áhítattal és könnyontással. A szentek sírjain pedig ezek a versek vannak:


Ott, ahol égi had áll őrt, szenteknek pora mellett,
Sír és jajgat a nép, s tíz hangon szólal a kórus.
Lelkeikért hoz áldozatot oly sok kegyes ember,
És ha nekik tetszik, vétkükre bocsánatot adnak.
Szentek testei békén nyugszanak ebben a földben,
Útjukon ők vigyenek, ha könyörgünk oly sok imával.
Ím, menedéket az erre jövőknek nyújt e jeles hely,
Oltalmat nyer a vétkes, nem bír véle a bosszú.[171]

32. Az aranyfeszület. Nekifogtunk, hogy elménket egészen ennek szentelve, ahogyan csak tudtuk, feldíszítsük az életet adó, imádandó keresztet, Megváltónk örök győzelmének üdvözítő zászlaját, melyről így szól az apostol: „Nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi urunk Jézus Krisztus keresztjében”,[172] s amely annál dicsőségesebb, mivel nemcsak embereknek, hanem még az angyalok előtt is megjelenik az emberfiának jeleként az égben, a végső veszélyben.[173] Szüntelenül köszöntjük azt András apostollal: „Üdvözlégy kereszt, melyet Krisztus testével szenteltek meg, s melyet tagjai díszítettek gyöngy helyett.”[174] Mivel ezt véghezvinni, ahogyan akartuk, nem tudtuk, tehát ahogyan legjobban tudtuk, úgy akartuk, s Isten segítségével fáradoztunk rajta. Ezért mindenfelé sok {105} gyöngyöt és drágakövet kutattunk fel, magunk is, küldötteink is. Ehhez a díszítéshez olyan értékes arany- és drágakő anyagot készítettünk elő, amilyent csak tudtunk, s különböző vidékekről igen jó mestereket hívtunk be. Ezeknek szorgalmas és türelmes munkával a tiszteletre méltó keresztet hátoldalán kellett a csodálatos drágakövekkel díszíteniük. Elöl pedig, vagyis a miséző pap felé néző oldalon, megváltó Urunk imádandó képét kellett ábrázolniuk, szenvedése emlékére, mintha még mindig a kereszten szenvedne. Bizony, ugyanezen a helyen Szent Dionysius ötszáznál több éve, Dagobert idejétől kezdve egészen a mi időnkig nyugodott.

Nem akarunk elhallgatni egy vidám, de nemes csodát, melyet itt tett velünk az Úr. Mikor ugyanis drágakövek hiányában elakadtam a munkában, és többről nem is tudtam gondoskodni – mert ritkaságuk megdrágítja őket –, íme, két rend három apátságából, Citeaux-ból meg ugyanazon rend[175] másik apátságából és Fontevrault-ból jöttek a templom melletti kis szobánkba, és egy csomó drágakövet, jácintot, zafírt, rubint, smaragdot, topázt ajánlottak nekünk megvételre, annyit, amennyit alig reméltünk tíz év alatt találni. Akiké ezek voltak, Thibaut comestől[176] kapták alamizsnaként, ez pedig bátyja, István angol király[177] útján nagybátyja, a megboldogult Henrik angol király[178] kincseiből kapta, aki azokat egész életében csodálatos serlegekben halmozta fel. Mi pedig, megszabadulván a drágakövek keresésének terhétől, noha jóval többet értek, Istennek hálát adva, négyszáz librát adtunk értük.

Nem csupán ezeket, hanem más drágakövek és gyöngyök nagy és drága tömegét adtuk a szent dísztárgy befejezésére. Úgy emlékezem, ha nem tévedek, tiszta aranyból körülbelül nyolcvan márkát használtunk fel. A négy evangelistával díszített talpat és a legfinomabb módon zománcozott oszlopot, melyen a szent kép áll, és rajta a Megváltó történetét az Ótestamentum allegóriáinak bizonyságaival megjelölve, az Úr halálára letekintő képekkel díszített felső fejezettel együtt, több, hol öt, hol hét lotaringiai aranyművessel alig két év alatt befejeztethettük.[179] Hogy tehát egy ilyen és ennyire szent tárgy díszét fokozza és magasztalja, Megváltónk kegyelme Jenő pápa urunkat a szent húsvét megünneplésére hozzánk vezette,[180] mint ez szokása a Franciaországban időző római pápáknak Szent Dionysius apostolsága iránti tiszteletből, ahogyan ezt elődeitől, Calixtustól és Incétől is láttuk.[181] A pápa e napon a keresztet ünnepélyesen megáldotta. Juttatott bele egy részt saját kápolnájából „az Úr igazi keresztje, mely minden gyöngyöt felülmúl” felírással, és Szent Péter kardja, valamint a Szentlélek által nyilvánosan, mindenki jelenlétében megátkozott mindenkit, aki abból {106} bármennyit is elvenne vagy rá vakmerően kezet emelne. Mi pedig ezt ráírattuk a kereszt aljára.

33. Ezután, mert midőn a kolostorba léptünk, ennek ajánlottak fel, igyekeztünk feldíszíteni Szent Dionysius főoltárát, melynek csupán a Kopasz Károly[182] által készíttetett elülső táblája volt meg. Mindkét végére aranytáblákat helyezvén, egy még ékesebb negyediket is hozzátéve, körülvétettük, hogy az egész oltár aranyosnak látsszék. Végeihez pedig, nehogy valamikor elvigyék őket, Fülöp fia, Lajos király[183] húszmárkás arany gyertyatartóit állítottuk, rájuk jácintokat, smaragdokat és más drágaköveket raktunk, és elrendeltük, hogy még gondosan keressenek ide helyezendő köveket. Ezeknek a tábláknak a versei így szólnak. A jobb végén:


Sugerius, az apát helyezé oltárra e táblát
Ahhoz, amelyet előbb Károly adott, a király.
Méltatlant méltóvá tégy, ó, Mária, tűnjék
Jóság kútfeje mellett bűne királynak, apátnak.

És baloldalt:


Hogyha e szép oltárunkat bárki gazul kirabolná,
     Vesszen, mint Júdás, kárhozzék ugyanúgy.
     
     

A csodás művű és pazarló pompájú hátsó táblát pedig, mivel mesterei barbárok és a mieinknél mértéktelenebbek voltak,[184] domborművekkel formában és anyagban is megnemesítettük, úgy, hogy egyesek azt mondhatták volna: „Az anyagot felülmúlta a munka.”[185] Felhasználtattunk itt sok dolgot a szerzeményeinkből, és az egyház felszereléséből is több darabot, melyeket féltettünk az elkallódástól, így egy törött talpú aranykelyhet és másokat is. És mivel az anyagnak, aranynak, drágaköveknek, gyöngyöknek változatossága semmit sem mond a szemnek, s a mű, mely csak a művelteknek érthető, felirat nélkül nem könnyen fogható fel, bár gyönyörűséges allegóriák fényében ragyog, ezt a betűkre bíztuk. Verseket írtunk ezért rá, melyek ezt elmondják, hogy világosabban értsék meg őket.


Krisztus előtt a tömeg fennszóval zengi: hozsánna.
Mindenekért igaz áldozatot szerzett vacsoráján.
Megváltója világnak, lám, felvette keresztjét.
Ábrám áldozata Krisztus testére a jelkép.
Áldoz Melchisedek, örvend Ábrám diadalján.
Rúdon emelt fürtként keresik Krisztust a kereszttel.[186]

{107} Gyakran szemléltük tehát az anyaegyház iránti szeretettől vezettetve ezeket a különféle új és régi liturgikus tárgyakat, miközben szemügyre vettük, hogyan lehetne az aranyoltárra helyezni Szent Eligius csodálatra méltó keresztjét[187] a kisebbekkel együtt, valamint azt a semmivel össze nem hasonlítható tárgyat, melyet közönségesen Cristának neveznek,[188] szívből fohászkodván és ezt mondván: „rakva vagy mindenféle drágakövekkel: karniollal, topázzal és jáspissal, tarsiskővel és ónixszal, berillusszal, zafírral, gránáttal és smaragddal.”[189]

A drágakövek ismerői előtt, legnagyobb csodálatukra, világos, hogy ezek közül, a karbunkulust kivéve, egyik sem hiányzik, sőt nagy bőségben vannak. Ezért, midőn Isten házának díszítése iránti szeretetből a drágakövek sokszínű szépsége olykor elvont a külső gondoktól, és tisztes szemlélődésre bírt, hogy a szent erények különbözőségeit az anyagi dolgokról a szellemiekre vigyem át,[190] úgy tetszett, mintha látnám időzni magamat a világnak valamely távoli részén, mely nincs egészen a föld mocskában, sem teljesen az égi tisztaságban, s Isten kegyelméből ebből az alsóbb szférából anagogikus módon át tudnék kerülni a magasabb rendűbe.

Szoktam beszélgetni azokkal, akik Jeruzsálemben jártak, és nagy örömmel hallgatom azokat, akik számára megnyíltak a konstantinápolyi kincseskamrák és a Hagia Sophia díszei; vajon a mieink valamennyire is összehasonlíthatók-e azokkal? Midőn az ittenieket többre becsülték, láttuk, hogy a frankok iránti félelemből azokat a csodálatra méltó tárgyakat, melyekről korábban hallottunk, gondosan elrejtették, nehogy egyes ostobák erőszakos kapzsisága miatt a görögök és latinok felfogadott kísérete viszályra és botrányos háborúra keljen; mivel a ravaszság a görögök fontos jellemvonása.[191] Ezért lehet, hogy több az, amit biztonságba helyeztek, mint az, amit a botrányok miatt őrizetlenül hagyva láthattak. Csodálatos és majdnem hihetetlen dolgokat hallottunk ugyanis több igazmondó férfiútól, így Hugó laoni püspöktől is, a Hagia Sophia és más templomok elsőbbségéről a mise celebrálásához szükséges ékességek tekintetében. Ha ez így van, s az ő tanúságuk nyomán elhisszük, hogy így van, ily felbecsülhetetlen és páratlan dolgokat ki kell hogy tegyenek sokak ítéletének. „Ki-ki a maga értelme felől legyen meggyőződve.”[192] Megvallom, nekem legfontosabbnak az látszott, hogy mind drágább és drágább dolgok legyenek mindenekelőtt a szentség szolgálatára. Ha Isten vagy a próféta parancsára aranymedencék, -mozsarak szolgáltak a bakkecskék, borjak, vörös tehenek vérének összegyűjtésére, mennyivel inkább kell aranyedényeket, drágaköveket, minden teremtmények közül a legbecsesebbeket szüntelen szolgálattal, teljes hittel Krisztus vérének felfogására használni.[193] Bizonyos, hogy sem mi magunk, sem a mi dolgaink nem elegendők arra, hogy ily dolgokra szolgáljanak. Ha új teremtés folytán szubsztanciánk helyett a szent kerubokét és szeráfokét kapnánk, az is elégtelen és méltatlan lenne {108} egy ilyen kimondhatatlan áldozat szolgálatára, amilyen ez a bűneinkért adott engesztelés. A szigorúak[194] ellentmondanak ennek, mondván, hogy ehhez a szolgálathoz elegendő a szent elme, tiszta lélek, hívő szándék. Mi is elismerjük, hogy elsősorban, főleg, kiváltképpen ezeknek kell jelen lenniük. Valljuk azonban, hogy sehol annyira, mint a szent áldozat szolgálatában, minden belső tisztaság, minden külső nemesség mellett a szent edények külső díszeinek is jelen kell lenniük. Mindenben a legillendőbb módon kell ugyanis szolgálnunk Megváltónkat, aki nem tagadta meg, hogy minket kivétel nélkül mindennel ellásson, aki saját természetét a mienkkel egyetlen és csodálatos egyedben egyesítette, „aki megígérte, hogy országát valóságosan birtokolni fogja, minket jobbja felől állítván”, a mi Urunk, „ki él és uralkodik mindörökkön örökké”.[195]

33/a. A szent ereklyék iránti tiszteletből elkezdtük megújítani azt az oltárt is, melyet a régiek tanúsága szerint szent oltárnak[196] neveznek (azt szokta ugyanis mondani Fülöp fia, a dicsőséges Lajos király, hogy mikor gyermekkorától kezdve itt nevelkedett, így mondták neki a kolostor vénei), mivel régiségétől, a hűséges őrzés hiányában s a gyakori mozgatás miatt, mely az ünnepi készülődés alkalmával következik be, amikor különböző ünnepeken más-más, a jelesebb ünnepeken ékesebb díszt raknak rá, kevésbé díszesnek tűnt. Az oltár csúcsán levő megszentelt porfírkő, mely nemcsak színének minőségével, hanem méretének nagyságával is nagyon illik ide, egy oly sok idő múltán nagyon megviselt, arannyal borított fakerettel volt körülvéve. A finoman szerkesztett keret elülső oldalán Szent Jakab apostol karja volt elhelyezve, ezt belül egy világos kristálynyíláson keresztül látható írás bizonyította. Ugyanígy a jobb oldalon István protomártír karjának elhelyezését, balra pedig Szent Vince levita és mártír karját igazolta felirat. Azt kívánván tehát, hogy e sok és szent ereklye védelme erősítsen minket, ha nem féltem volna Isten haragjától, arra ragadtattam volna magamat, hogy megnézzem és megcsókoljam azokat. Jámborságunkból bátorságot merítvén tehát, és megőrizve a régiségnek a hitelesség becsületét, megválasztottuk a szent ereklyék kivételének módját és napját, mégpedig szent mártírjaink vértanúságának napján, azaz október 9-én. […; az áthelyezés leírása] Az említett oltárt tehát középre vivén, aranyműveseket hívtunk, akik azokat a mélyedéseket, melyek felett a kristályok voltak, s melyek a szent karokat tartalmazták, a feliratokat eltávolítva, gondosan kinyitották, s mint reméltük, mindenki láttára, Isten oltalmával, mindent épségben megtaláltunk. Megtaláltuk az okát is annak, amiért az ereklyéket ezekben a mélyedésekben elhelyezték. Károly, a harmadik császár ugyanis, aki ezen oltár alatt nyugszik dicsőségesen eltemetve, császári rendelettel parancsolta meg, hogy lelke és teste védelmére az ereklyéket vegyék ki a császári kincstárból, és helyezzék melléje. Nem ok nélkül rendelte, hogy a szent oltár előtt éjjel-nappal szakadatlanul hét lámpa égjen ezüstedényekben, melyeket bizony rossz állapotban találtunk. Mert hitte, hogy testének is, lelkének is legfőbb reménysége a szent ereklyék elhelyezése. Ezek költségeire, valamint halálának évfordulóin az ünnepi {109} lakomák céljaira Rueil nevű birtokát rendelte függő aranypecséteivel. Ezért van az is, hogy majdnem hatvan különböző ünnepnapon e körül az oltár körül hat olyan nagy és tekintélyes gyertyát gyújtanak, amilyeneket máshol a templomban ritkán vagy sohasem állítanak. Ezért valahányszor Szent Dionysius oltárát, ugyanakkor ezt az oltárt is nemes felszereléssel ékesítik.

Felállítottuk azt a csodálatos nagyságú keresztet is, mely az oltár és Károly sírja között van a magasban, s melynek közepén a közhiedelem szerint fennmaradt Matildis királynénak, a templomot alapító Dagobert király feleségének odaerősített nyaklánca. Egy másikat pedig Szent Dionysius oldalán állíttattunk fel – ez kisebb ugyan, de mint igen tapasztalt mesterek bizonyítják, egyik sem fényesebb nála – főleg a megszentelt vas nyakbéklyó tiszteletére, mely, mivel Glaucinus börtönében Szent Dionysius legszentségesebb nyakán volt, tőlünk éppúgy, mint másoktól, tiszteletet érdemel.

Ugyanezen a részen a boldog emlékezetű, tiszteletre méltó corbie-i apát, Róbert,[197] aki ebben a szent templomban tett fogadalmat, s ifjúkorától itt nevelkedett, s akit Isten akaratából mi javasoltunk a corbie-i kolostor apátjának, fogadalmának elismeréseként és az egyház sok jótéteményéért hálából egy szépen aranyozott ezüst oltártáblát készíttetett.

35. A testvérek kórusát is a ma látható formában átalakíttattuk, együttérezve fáradalmaikkal, mert akik állandóan a templom szolgálatában álltak, azoknak nagyon kényelmetlen volt, s olykor beteggé is tette őket a márvány és réz hidegsége. A konvent növekedése miatt meg is nagyobbíttattuk Isten segítségével. Felállíttattuk a régi szószéket is,[198] mely csodálatos finomságú elefántcsont tábláinak napjainkban pótolhatatlan faragásával és régi történetek bemutatásával meghaladja az emberi ítélőképességet. Miután összegyűjtöttük azokat a táblákat, melyek régebben ládákban és ládák alatt elrejtve hányódtak, jobb oldalán helyreállítván a rézből csinált állatokat, nehogy ily sok és ily csodálatos anyag veszendőbe menjen, helyreállíttattuk, hogy tetején a szent evangéliumot olvassuk. Kormányzásunk kezdetén elhordattunk a templom közepéről egy korlátot, melynek sötét fala kettészelte a templom középhajóját, hogy az egyház nagyságának szépségét ilyen rekesztőfalak ne homályosítsák el.[199]

Ugyanígy felújíttattuk jeles rendeltetése és a mű értéke miatt a dicső Dagobert király nemes trónját is, melyben, mint a régiek említik, a frankok királyai kormányzásuk kezdetén szoktak ülni, hogy fogadják az előkelők hódolatát.

Újraaranyoztattuk a szentély közepén levő sast[200] is, mely csodálóinak gyakori érintése miatt elvesztette aranyozását.

Sok, különböző nemzetiségű mesterrel új, gyönyörű változatosságú üvegablakokat festettünk, kezdve azzal, mely a szentélyfőben Jesse fáját ábrázolja, egészen a főkapu felettiig, mégpedig alul és felül egyaránt.[201] Az egyik, az anyagiaktól a szellemiekre hivatkozva, Pál apostolt ábrázolja, amint malmot hajt, a próféták pedig a malomhoz zsákokat hoznak. A tárgyát magyarázó versek ezek:

{110}


Hajtva a malmot, Pál, liszttől válaszd el a korpát.
    Mózesi törvénynek titkát tárjad elénk.
Ily sok búzából korpátlan, tiszta kenyér lesz,
    Táplál vég nélkül minket s angyalokat.
    

Továbbá ugyanezen az ablakon, ahol elveszik a fátylat Mózes arcáról:


Mit Mózes leplez, Krisztus tana azt fedi fel,
    Felfedvén Mózest, törvény tárul elő.
    
  

SAINT-DENIS, AZ APÁTSÁGI TEMPLOM SZENTÉLYE. ÜVEGABLAK RÉSZLETE (KÜNSTLE NYOMÁN)

Ugyanezen az ablakon, a frigyláda felett:


Frigyládát emel oltárává, ím, a keresztfa.
    Nagy frigyben halni itt az élet akar.
    

SAINT-DENIS, AZ APÁTSÁGI TEMPLOM SZENTÉLYE. ÜVEGABLAK RÉSZLETE (KÜNSTLE NYOMÁN)

{111} Ugyanazon, ahol az oroszlán és a bárány felnyitja a könyvet:


Mint bárány meg oroszlán nyitja a könyvet az Isten,
    Mert bárány vagy oroszlán testté válva az Úr.
    

A másik ablakon, ahol a fáraó leánya megtalálja Mózest a kosárban:


Mózes a kisfiu itt e kosárban, és a királylány,
    őt aki ápolja, egyházunk maga az.
    

Azon az ablakon, ahol Mózesnak az Úr égő csipkebokorban jelenik meg:


Mint ez a csipkebokor látszólag ég, de nem ég el,
    Ő is, telve az isteni tűzzel, ég, de nem ég el.
    

Továbbá azon az ablakon, ahol a fáraó lovasságával együtt a tengerbe fúl:


Mint a keresztség, használ ez faraó seregének,
    Formájuk azonos, nem tér el, csak okuk.
    

Továbbá azon, amelyen Mózes felállítja az érckígyót:


Mint ahogy érckígyó volt minden egyes kígyó megölője,
    Krisztus is úgy öli ellenségét fenn a kereszten.
    

Azon az ablakon, amelyen Mózes átveszi a törvényt a hegyen:


Mózes törvényét kegyelemmel élteti Krisztus.
    Éltet a szent kegyelem, árt a betű egyedül.
    

Mivel sokat érnek csodás munkájuk miatt, és sokba került a színes zafírüveg anyaga, ezek megőrzésére és javítására egy mestert, ugyanígy az arany és ezüst felszerelésekhez is egy ügyes ötvöst fogadtunk fel, akik kapják meg prebendáikat[202] és amit még ezen felül rendeltünk, tudniillik az oltár alamizsnáiból és gabonát a testvérek közös magtárából. Elrendeltük, hogy a műalkotások gondozását sohase hanyagolják el.

Hét gyertyatartót is készíttettünk zománcozott és kitűnően aranyozott munkával, mivel azok, amelyeket Károly császár adott Szent Dionysiusnak, régiségük miatt tönkrementek.

34. A Szent Dionysius iránti kötelező tiszteletből arany- és drágakő edényeket is szereztünk az Úr asztalának szolgálatára, azokon felül, melyeket a frankok királyai és a hívek a templomnak erre a célra adományoztak. Egy 140 unciás aranykelyhet készíttettünk, drágakövekkel, jacintusokkal és topázokkal díszítve, annak pótlására, mely elődünk idején zálogtárgyként veszett el.

{112} Szent Dionysiusnak ajánlottunk fel egy prasiuskőből hajó alakra kivájt edényt is a császárnő[203] koronájának virágaival együtt. Ezt Fülöp fia, Lajos király körülbelül tíz éve zálogban hagyta, s mikor ezt bemutatni hozták nekünk, a király engedelmével hatvan márka ezüstért vettük meg. Ez az edény a drágakő minősége és egész nagysága miatt is csodálatra méltó. Szent Eligius zománcmunkája díszíti, melyet mindenki igen szépnek ítél.

Egy másik, pintes nagyságú edényt berillből vagy kristályból Lajos királynak Aquitánia királynője,[204] aki akkor új felesége volt, adta első útjakor. Szeretetének jeleként a király nekünk, mi pedig urainknak, a szent mártíroknak adtuk, az Úr asztalára való áldozatként. Ennek az adományozásnak a sorát magán a drágakövekkel és arannyal díszített edényen jeleztük, kis versekben: Ezt az edényt jegyese, Aanor adta Lajos királynak – Mitadolus a nagyapjának, a király nekem, a szenteknek meg Suger.

Az említett oltár céljára szereztünk egy szardonixból, vagyis szarduszból és ónixból készült értékes kelyhet is,[205] melyben a szardusz vörös színe az ónix feketeségével úgy váltogatja a sajátságát, mintha egyik a másiknak tulajdonságát bitorolná. Hozzátettünk egy másik, amfóra formájút is,[206] mely csak anyagában, nem formájában volt hasonló. Ennek ezek a versei:


Istennek kell adnunk drágakövet s aranyunkat,
    Úrnak ajánlom én, Sugerius ez edényt.
    

Ugyanilyen szolgálatra fordítottuk örömmel azt a szép palackot is, amelyet nekünk Thibaut, Blois grófja abban a tokban küldött el, amelyben neki Szicília királya adta. Ugyanoda helyeztük azokat a kristályedénykéket is, melyeket kápolnánkban az oltár mindennapi szolgálatára rendeltünk.

Ugyanígy egy a faragó és csiszoló által csodálatosan elkészített porfíredényt[207] is, miután hosszú évek óta a szekrényben volt, amfórából arannyal és ezüsttel sas formájúra átalakítva, az oltár céljaira alkalmaztunk, és e verseket írattuk rá:


Foglalatot nyert, lám, ez a kő ékkővel, arannyal,
    Márvány volt, de ezért márványnál becsesebb.
    

Mindezekért a mindenható Istennek és a szent mártíroknak hálát adunk, mivel nem tagadták meg tőlünk, hogy bőven megajándékozzuk a legszentebb oltárt, melynek a szent regula előírása szerint, az ő akaratukból áldoztak minket gyermekkorunkban, s melyet becsülettel akarunk szolgálni.

Mivel úgy véljük, hogy hasznos és tisztes dolog az isteni jótéteményeket nem elrejteni, hanem hirdetni, erre szánjuk azokat a kelméket, melyekkel kormányzásunk {113} alatt templomunk Isten keze által gyarapodott, kérjük, hogy ezeket állítsák ki halálunk évfordulóin az isteni fenség kiengesztelésére, a testvérek áhítatának fokozására és apát utódaink okulására. Annyi és oly nagy vétkemért és nagy bűnömért a megkésett és ritka bűnbánat nem adhat elégtételt, csak ha az egész egyház segítségére támaszkodunk.

A másik könyv, a saint-denis-i templom felszenteléséről

II. […] Mivel tehát észak felől,[208] az elülső részen, a főbejáratnál a főkapuk előcsarnokát kétoldalról sem nem magas, sem nem valami alkalmas, de beomlással fenyegető páros tornyok szorították össze, ezen a részen kezdtünk serényen dolgozni Isten segítségével, elkezdve az egyenesen kitűzött hajó[209] és a kettős tornyok igen erőteljes anyagi alapozását. Még erősebb volt azonban a lelki fundamentum, melyről ezt mondják: „Mert más fundamentomot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus.”[210] Isten beláthatatlan bölcsességében és töretlen segítségében bízva, annyira előrehaladtunk ebben a nagy és költséges munkában, hogy midőn keveset költöttünk, sokban szűkölködtünk, midőn aztán sokat végeztünk, semmiben sem szenvedtünk szükséget, sőt még meggazdagodva vallhatjuk: „a mi alkalmatos voltunk az Istentől van.”[211] Isten adományából felfedeztük ugyanis a legszilárdabb anyagnak egy olyan új bányáját, amilyen és amennyi korábban ezen a vidéken soha nem volt. A kőművesek, kőtörők, kőfaragók és más munkások bőven tódultak, mert ettől éppúgy, mint más aggodalmainktól, az Istenség megszabadított minket, és akaratát úgy szolgálta, hogy minket megerősített, a hiányzó dolgokat meg rendelkezésünkre bocsátotta. Összevetettem ezeket a csekélységeket a legnagyobb dolgokkal, s láttam, hogy Salamon kincsei sem lettek volna inkább elegendők az ő templomához, mint a mieink ehhez a műhöz, ha a munkának ugyanaz a szerzője, Isten, szolgáinak oly sok dolgot elő nem készített volna. A szerző és a munka azonossága okozza a munkás elégedettségét.[212]

Ilyenféle teendők között elsősorban a régi és új épület összeegyeztetésén és összekapcsolásán fáradoztam. Gondolkodtunk, töprengtünk, kutattunk sok távoli vidék különböző területein, honnan szerezhetnénk márvány- vagy márványhoz hasonlóan ragyogó oszlopokat.[213] Midőn pedig ilyet nem találtunk, s már elménkben és lelkünkben elfáradtunk, egy maradt hátra, hogy Rómából szerezzük be őket, ahol ugyanis Diocletianus palotájában és más termákban gyakran láttunk csodálatos példányokat, s a Földközi-tengeren át biztos hajókon, onnan az Angol-tengeren és a Szajna veszélyes kanyargóin keresztül hozassuk el ezeket nagy költségen barátainkkal és a szomszédos ellenséges szaracénokkal.[214] Sok éven, hosszú időn át aggódtunk gondolkodva, kutatva, midőn a Mindenható {114} bőkezűsége hirtelen letekintve fáradozásunkra, szép és kitűnő oszlopokat fedezett fel előttünk, mindenki ámulatára és a szent mártírok érdemeire való tekintettel, amit sem nem gondolhattunk, sem nem sejthettünk. […] A földjeinkkel határos Pontoise város közelében levő csodálatos kőbánya helyén egy nem a természettől való, hanem az ember munkájával készített mély völgy feküdt, mely eddig semmi jelentősebbet nem termett, s a malomkerék-faragóknak biztosította keresetét régi idők óta. Úgy véljük, hasznosságának kezdetét mintegy első áldozatként Istennek és a szent mártíroknak egy ily nagy és szent épület számára tartogatta. Valahányszor pedig oszlopot[215] húztak ki rájuk hurkolt kötelekkel a mélyedés aljáról, a jámbor lakosok, mieink és a szomszédságból származók, nemesek és nemtelenek egyaránt, karjukkal, mellükkel és izmaikkal a köteleknek feszülve, az igavonó állatok helyett húzták ki azokat; s a város közepén levő lejtőnél a különböző szolganépek, mesterségük eszközeit otthagyva, saját erejüket nem kímélve szálltak szembe az út nehézségével, annyi segítséggel kedveskedvén Istennek és a szent mártíroknak, amennyivel csak tudtak.[216]

IV. […] Az után a felszentelés után, melyet a legfőbb fenség segítségével az első részben Szent Romanus és mások kápolnáinál ünnepeltünk, buzgalmunk, melyet a siker is serkentett, de mert a szűkösség a Szentek Szentjében is már oly sok ideje és oly elviselhetetlenül szorongatott, arra irányult, hogy felhagyva az említett munkával és a tornyok felső részének befejezését is elhalasztva, hozzáfogtunk, hogy minden munkát és költséget tehetségünk szerint az anyaegyház bővítésére fordítsunk, azt bölcsen minél szebbé és dicsőségesebbé tegyük, hálából azért, hogy az isteni ítélkezés nagy királyok és apátok ily csekély utódjának ekkora munkát tartogatott. Tervünket közöltük jámbor testvéreinkkel is, akiknek „szíve égett Jézusért, míg beszélt nekik az úton”.[217] Istentől vezettetve, mérlegelvén, azt választottuk, hogy azon áldás miatt, melyet, mint tiszteletre méltó írások bizonyítják, az isteni hatalom a régi egyháznak felszentelésekor saját kezűleg adott, ennek megszentelt köveit mint ereklyéket hordjuk át, s ezt az új részt, melyet csupán kényszerítő szükségből kezdünk el, a hosszúság és szélesség szépségével igyekezzünk nemessé tenni. Miután ezt megtanácskoztuk, elhatároztuk, hogy eltávolítjuk egészen az alatta levő kripta[218] felszínéig azt a boltozatot, amely a szent uraink testét tartalmazó apszist fedte, s amely az új, magasabbtól méretében különbözött. Így a kripta felső része a két lépcsőn érkezőknek padlózatként kínálkozott, és lehetővé tette, hogy a szentek arannyal és drágakövekkel díszített szarkofágjait emelkedettebb helyen szemléljék az ide járulók.[219] Bölcsen gondoskodtunk arról is, hogy a felső oszlopok és középső ívek által, melyeket a kriptában megalapozott alsók fölé kellett helyezni, a régi templomhajó közepét geometriai és aritmetikai eszközökkel kiegyenlítsük az új bővítés közepével, s arról is, hogy az új mellékhajók méreteként a régiek méretét alkalmazzuk. Kivétel az az ívesen körbefutó, kápolnákból álló, elegáns és dicséretes bővítés, mely szentséges {115} ablakainak teljes, csodás és szakadatlan fényével hatva át a belsőt, ragyog szépségében.[220] […]

V. Három éven keresztül buzgólkodtunk tehát a mű befejezésén, sok költség árán, a mesterek népes tömegével, télen-nyáron, nehogy Istennek joggal panaszolhassuk: „Tökéletlennek láttak engem a te szemeid.”[221] Az ő segítségével annyira előrehaladtunk, hogy az isteni dolgok hasonlatosságára megalapíttatott „az egész föld öröme, a Sion hegye, a szélső észak felé, a nagy királynak városa”,[222] amelynek „közepette az Isten nem rendül meg”,[223] hanem nem tartja méltatlannak, hogy a bűnösök kérésein megindulván, megbékéljen és kiengesztelődjék a bűnbánók illatozó áldozataitól. A templom közepét tizenkét, az apostolok számát jelző oszlop emelte a magasba, s ugyanannyi mellékhajóoszlop jelzi a próféták számát,[224] ahogyan a lélekben építő apostol mondja: „immár nem vagytok jövevények és zsellérek, kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Krisztus, akiben az épület szép rendben rakatván”, minden építkezés, akár lelki, akár anyagi, „nevekedik szent templommá az Úrban. Akiben mi is”, mint tanuljuk, minél magasabban, minél megfelelőbben építünk anyagokból, annál inkább „együtt építtetünk Isten hajlékává a Lélek által”[225] lelkileg.

[…] Nem tartottuk méltónak elhallgatni azt sem, hogy miközben az említett új bővítés munkája fejezetei és felső ívei által legnagyobb magasságához közeledett, de az egyenként boltozott főívek még nem kapcsolódtak egymáshoz a boltozatok csúcsán,[226] szörnyű és szinte elviselhetetlen vihar tört ki, nagy felhőkkel, szakadó esővel és igen nagy szélviharral, mely annyira megerősödött, hogy nemcsak erős házakat, de kőtornyokat és faerődítményeket is összetört. A vihar idején egy napon, a dicső Dagobert király halálának évfordulóján,[227] midőn a tiszteletre méltó Geoffroy chartres-i püspök[228] éppen az ő lelke üdvéért mondott ünnepi konventi misét a főoltárnál, az ellenkező irányú szélrohamok akkora nyomása csapott rá az említett ívekre, melyeket állvány nem támasztott, s melyeket az ellenállásban dúcolás sem segített, hogy ezek szánalmasan remegni kezdtek, és ide-oda hajladozván, azonnali vészes bedőléssel fenyegettek. Mikor a püspök is felrettent ezeknek az íveknek és a tetőzetnek a mozgására, áldó kezet terjesztett arrafelé, és az agg Szent Simeon karját nyújtotta kitartóan áldva. Nyilvánvalóan nem az ő állhatatossága, hanem egyedül Isten könyörületessége és a szentek érdemei következtében kerültük el a beomlást.

(E. PANOFSKY, Abbot Suger on the Abbey Church of St-Denis and its Art Treasures, Princeton, 1946)

{116}



[147] A saint-denis-i hagyományok szerint védőszentjük azonos a Pál apostol által megtérített Dionysius Areopagitával, ez a kolostorban őrzött görög kéziratok szerzőjével és Párizs első keresztény püspökével, aki legendája szerint Domitianus alatt, a Montmartre hegyén halt vértanúhalált két társával együtt.

[148] A 2–23. fejezetek az apátság birtokainak újjászervezését tárgyalják.

[149] A hagyományok szerint I. Dagobert (629–638) bazilikáját 636-ban Krisztus maga szentelte fel oly módon, hogy a templomszentelési szertartás közben megjelent.

[150] Saint-Denis-ben évente három alkalommal tartottak híres vásárt.

[151] Jel 21,6. – Utalás Dávid személyére. Vö. 1Kir 5,3; 1Krón 28,3.

[152] Suger Dávid királlyal azonosítja magát. Bizánc mintakép-szerepéről vö. 191. jegyzet.

[153] A Karoling-kori építkezés Fulrad apát alatt folyt (felszentelése: 755). 1948-ban a nyugati homlokzat alapfalait is kiásták. Itt kis méretű, poligonális apszis került elő, melynek bejárata északon volt. Itt lehetett Kis Pipin sírja.

[154] A nyugati rész emeleti kápolnáját.

[155] Hugues d’Amiens roueni érsek (1130–1164).

[156] 1134–1158.

[157] 1134–1151.

[158] Tudatos megkülönböztetés művész és mesterember között.

[159] A régi kapuk Karoling-koriak voltak, a mester(?), Airardus szerzetes ábrázolását és névfeliratát is tartalmazták.

[160] A kaputimpanon mozaikkal való díszítésének ötletét Suger itáliai élményei sugallhatták, esetleg Desiderius példája ihlette, aki Montecassinóban honosította meg a mozaikművészetet.

[161] Nevének metrikai problémáját Suger is úgy oldja meg, hogy az első szótagot hosszúnak tekinti.

[162] A kapu felirata a st-victoire-i filozófiai iskola anagogikus módszerét követi.

[163] Vagyis a szentélyrészen.

[164] 1Kir 18,18.

[165] Suger a hármas számmal (a Szentháromság szimbóluma) is isteni közreműködést jelez. Valójában egy hónap híján négy év alatt épült fel a szentély, ami nem kevésbé bámulatos teljesítmény.

[166] Az új fény nemcsak az új szentély fényessége, hanem egyben az új stílusra is vonatkozik.

[167] Me duce – vö. a Te duce fordulatról: 66. jegyzet. Suger mecénási öntudatára mi sem jellemzőbb, mint hogy ezt az eredetileg a császárra, majd Krisztusra utaló fordulatot végül magára vonatkoztatja. Montecassinót ismerte, járt is ott, Ostiai Leó művét is olvashatta. – A felirat tudósít Suger-nek a hosszházra vonatkozó terveiről is.

[168] Jel 21,6.

[169] Vagyis a Szent Dionysius-oltáron, amely a szent sírjának közelében állt.

[170] Az ereklyéket ezüstszarkofágokban, melyek a boltozatról eredetileg láncon függtek, 1144-ig a Karoling-kori kriptában őrizték. Ekkor Suger az új szentély közepére hozatta őket.

[171] Utalás az ereklyékhez kapcsolódó asylum-jogra.

[172] Gal 6,14.

[173] Utalás Constantinusnak Maxentius felett aratott győzelmére (312).

[174] András apokrif evangéliuma.

[175] Vagyis a ciszterciek.

[176] IV. Thibaut, Blois, Chartres és Champagne grófja (1090 k.–1152).

[177] 1135–1154.

[178] I. (Beauclerc) Henrik (sz. 1068, uralkodott: 1100–1135).

[179] Suger leírása illik a rokon stílusú és szintén a Maas-vidéki ötvösség körében keletkezett, alighanem a st-denis-i mintakép nyomán készült saint-bertini kereszttalpra.

[180] III. Jenő (1145–1154) St-Denis-ben: 1147.

[181] II. Calixtus (1119–1124) és II. Ince (1130–1143).

[182] 843–877.

[183] VI. (Kövér) Lajos (1108–1137).

[184] Tudatos értékítélet a preromán stílus nyersebb, az anyagi pompát erősebben érvényesítő ízléséről.

[185] Ovidius, Metamorphoses, II, 5.

[186] A Suger által készíttetett oltártábla ábrázolásai két sort alkottak, ezek között tipologikus kapcsolat volt. Az egyes ábrázolások: Bevonulás Jeruzsálembe, Utolsó vacsora, Keresztvitel, Ábrahám áldozata, Melchisedek áldozata, A kánaáni hírvivők.

[187] A szentként tisztelt Eligius a Meroving-kor legendás művésze. 588–659 között élt, 640-től Noyon püspöke volt. Mint a kovácsok és ötvösök védőszentjét tisztelték. Sok ötvösművet tulajdonítottak neki.

[188] Az ún. Escrain de Charlemagne-ból ma csak csúcsdísze van meg a párizsi Bibliotheque Nationale-ban (Cabinet des Médailles). XVIII. századi ábrázolások tájékoztatnak ennek az oltárdísznek a formájáról.

[189] Ez 28,13.

[190] Az anagogikus szemlélet alkalmazása.

[191] A Suger előtt lebegő mintakép a bizánci udvar pompája. Az egész mondat jellegzetesen a keresztes háborúk élményanyagában fogant, és érezteti azt a feszültséget, mely a IV. keresztes hadjárat során a Hagia Sophia kifosztásába torkollik.

[192] Róm 14,5.

[193] Parafrázis a Zsid 9,13–14-re.

[194] Hivatkozás a luxus ellenzőire, mindenekelőtt Clairvaux-i Bernátra.

[195] Mt 25,33 sk. – Tób 9,11; Jel 1,18; 5,14.

[196] A Szentháromság-oltár vagy matutina-oltár alapítója Hilduin (814–841 k.).

[197] 1127–1143.

[198] A Suger által helyreállíttatott ambo a XIII. századtól kezdve a szentélyrekesztőn, az ún. jubén állt. A hugenották zúzták össze.

[199] A szerzetesek kórusának elkülönítésére szolgáló magas szentélyrekesztők lebontásában a térbeli egységre való törekvés nyilvánul meg.

[200] Ma a párizsi Bibliotheque Nationale-ban (Cabinet des Médailles) őrzik.

[201] A leírás alapján csak a szentély üvegablakai rekonstruálhatók. Ugyanezekből erősen restaurált részletek is fennmaradtak. Suger ablakainak igen nagy a jelentőségük a gótikus művészet ikonográfiai rendszerének kialakításában.

[202] A művész alkalmazásának korai módja a kanonoki ellátás biztosítása.

[203] Matilda (1102–1167), I. Henrik angol király lánya, V. Henrik német császár felesége (1114), majd Geoffroy, Anjou grófja felesége.

[204] Aquitániai Eleonóra, VII. Lajos felesége.

[205] Ma: Washington, National Gallery of Art.

[206] A párizsi Louvre-ban.

[207] A párizsi Louvre-ban.

[208] Ennek a helynek az értelmezése eltérő. Panofsky szerint Suger szimbolikusan beszél a nyugati homlokzattal kapcsolatban északról. Crosby ásatásai szerint a bejárat valóban észak felől esett (vö. 153. jegyzet).

[209] Utalás a Karoling-kori épületrész szabályos, a tengely egyeztetésének feladatát sikerrel megoldó folytatására.

[210] 1Kor 3,11.

[211] 2Kor 3,5.

[212] Jellemző Suger-nek a művészi munka hierarchiájáról alkotott nézeteire: ő ugyanúgy csak eszköz Isten kezében, amint művészei meg az ő eszközei.

[213] Monolit oszlop Suger épületeiben csak a Karoling-kori hajót és a nyugati előcsarnokot összekötő, a XIII. században lebontott szakaszban állhatott.

[214] A szállítás leírása Ostiai Leó művének ismeretére utal.

[215] A szállítási nehézségek miatt már a bányában félig vagy egészen készre faragják a köveket.

[216] A kocsikultusz példája Suger számára Montecassino. Ugyanekkor Chartres-ral kapcsolatban is említik ezt a szokást.

[217] Lk 24,32.

[218] A mai kripta eredetileg Hilduin apát 832-ben felszentelt kápolnája.

[219] Vö. 170. jegyzet.

[220] Ez azon ritka helyek közé tartozik, amelyek valamelyest betekintést nyújtanak a mesterek munkájába. A kripta körüljárójába lenyúló pillérek alapozásai régi falak. Mivel Hilduin kápolnájának tengelye erősen eltér a főtemplométól, az építészek nehéz feladat előtt állnak. A tengely kitűzése normális viszonyok között alighanem egyszerűen egy vonalba állított cölöpökkel vagy kifeszített zsinórral történt, ez azonban az álló épületek között nem lehetséges, ezért alkalmaznak geometriai és aritmetikai eljárást. Hogy az épületen kívül mennyire nem tudják a legegyszerűbb méréseket sem elvégezni, arra a compostelai példa utal. Vö. 71. l.

[221] Zsolt 138(139),16.

[222] Zsolt 48,3.

[223] Zsolt 46,6.

[224] A számszimbolika nagy szerepet játszik Suger-nél.

[225] Ef 2,19–22.

[226] A felső ívek valószínűleg a homlokíveket jelentik, míg a főívek a bordákkal lehetnek azonosak. A boltozat építése már elkészített tetőzet alatt folyik. Fontos technikai megjegyzés, hogy a bordákat külön falazták, s a boltsüvegeket nyilván csak elkészültük után töltötték ki fallal.

[227] 1143. január 19.

[228] Geoffroy de Leves (1116–1149).