Ugrás a tartalomhoz

A középkori művészet történetének olvasókönyve

Marosi Ernő (1940–)

Balassi Kiadó, Magyar Képzőművészeti Főiskola

2. fejezet - A MŰ ÉS KÖZÖNSÉGE

2. fejezet - A MŰ ÉS KÖZÖNSÉGE

A középkori művészet sajátosságait az alkotó, a mű és a közönség viszonya szempontjából is meg kell vizsgálni. Az alkotások szigorú hierarchia keretében keletkeznek. Ennek csúcsán a megrendelő áll, akinek valamely közösséget képviselő személye, tudása és ismeretei biztosítják a műben az eszmei tartalom helyes érvényesítését. Ez az uralkodó szerep a mű fölött és a művészi alkotásnak az írás alá rendelése a középkori művészet egyik legjellemzőbb vonása. Ennek következtében különösen fontosak az esztétikai nézetek, mert ezek meghatározóak a művészi alkotó munkában. A műalkotás létrejöttét megelőzi a program megszerkesztésének, a mintaképek megválasztásának spekulatív folyamata. Eközben nemritkán a szépség elméleti úton meghatározott sajátosságait igyekeznek érvényre juttatni a megvalósult műben.

Ilyen feltételek között a mű valóságos alkotója lényegében a megbízó egyházi vagy világi személyiség, maga a művész pedig inkább lebecsült testi munkát végez, szellemi alkotás helyett csak az anyagot munkálja meg.

A létrehozott műalkotást elsősorban tartalmánál fogva értékelik, a tulajdonképpeni formai sajátosságokat alig veszik figyelembe.

A SZÉPSÉG EREDETE ÉS SAJÁTOSSÁGAI

A következőkben a középkori esztétika néhány tipikus álláspontját bemutató szemelvényeket közlünk, elsősorban olyanokat, amelyek a szépség eredetéről és sajátosságairól kialakult nézeteket tükrözik.

Az első szövegrészletek a IV–V. század fordulóján élt Augustinus (Szent Ágoston) egyházatyának, a középkorban legnagyobb tekintélyként számon tartott teológusnak műveiből származnak. Alapjuk a szépség isteni eredetének elmélete. Isten a platóni természetfölötti alkotó (demiurgosz) keresztény megtestesítőjeként teremti a világot, hozza létre a szépséget, amely mindenekelőtt az általa alkotott arányban, matematikai törvényszerűségben nyilvánul meg. Az emberi lélekben magában is benne van a szépség eszméje, s az érzékelés során erre emlékezik vissza. Ennek a rendszernek és esztétikai felfogásnak a hatása sokáig jelen volt a középkori teológiában. Szemelvényeink közül mindenekelőtt Honorius Augustodunensisnek a világ és az emberi test műalkotás jellegéről írott sorai bizonyítják az augustinusi teológia hatását.

A keresztény neoplatonizmus másik forrása a Pseudo-Dionysius Areopagitának a mennyei hierarchiáról írott műve. Ezt a görög nyelvű írást Johannes Scottus Eriugena latin fordítása és kommentárjai tették ismertté. Eriugena szerint a világ és valamennyi létező legfőbb sajátossága, egyúttal Istennel azonos lényege a fény. Bár különböző mértékben, de {18} minden létező részesül belőle, és ez lehetővé teszi, hogy az anyagiak révén a legfőbb szellemiekig emelkedjünk. Eriugena filozófiájában Isten tulajdonképpen azonosul a világ lényegével. Éppen ezért e filozófia panteisztikus jellegűvé vált, és egyházi tilalom alá esett.

A XII. században éppen Pseudo-Dionysius hatása segíti elő az anyagi világ fokozottabb figyelembevételét. Mindenekelőtt a Párizs melletti Saint-Victoire-kolostorban kialakult teológiai iskola tevékenységéhez fűződik a fény teológiájának és az anyagi dolgoktól felfelé vezető szemlélődés, az anagógia módszerének kidolgozása. Ez a szemlélet, melyet szövegeink között a Hugo de Sancto Victore Dionysius-kommentárjából vett részlet képvisel, teremt utat a korai gótika művészetfelfogása és ízlése felé, mindenekelőtt Suger apát írásaiban.

A középkori esztétika további fejlődését jelzik a skolasztikus teológia XIII. századi nagy összefoglaló műveiben megnyilvánuló nézetek. A szépség Albertus Magnusnál a formához kapcsolódik. Az alapvető fordulatot elsősorban Aquinói Tamás felfogása jelenti. Szerinte a szép a megismerésben nyilvánul meg. Aquinói Tamás az arisztotelészi ismeretelmélet alapján fordul szembe Augustinus felfogásával, és az érzéki tapasztalatok fontosságát hangsúlyozza. Éppen ezért a szépség kritériumait, melyeket az istenség sajátosságaival azonosít, a harmonikus teljesség, a formai tökéletesség és világos áttekinthetőség elvei jelentik. Joggal mondható, hogy az érett gótika képzőművészete és Aquinói Tamás esztétikai elvei között szoros kapcsolat van. A gótikus művészet, mint azt legutóbb Panofsky hangsúlyozta, valóban a skolasztikus teológiához hasonló és vele párhuzamosan kialakuló csúcspontja a középkor kultúrájának. Semmiképpen sem lehet azonban a skolasztika esztétikai nézeteit a művészeti fejlődés kizárólagos létrehozóiként felfogni.

Augustinus

Aurelius Augustinus 354-ben született az afrikai Thagastéban. Filozófiai tanulmányai során kezdetben a manicheusokhoz, majd a szkeptikusokhoz csatlakozott. Később a neoplatonikusok határozták meg filozófiáját. 387-ben Milánóban megkeresztelkedett. Afrikába visszatérve írta fő műveit. 395-től haláláig, 430-ig Hippo püspöke volt.

[…] természettől semmi sem rossz, és ez a szó nem jelenti a jótól való megfosztottságot. De a földiektől egészen az égiekig és a láthatóktól a láthatatlanokig egyes jók jobbak, mint mások, és annyira különbözőek, amennyire valamennyien csak lehetnek. Isten azonban akképpen nagy alkotó a nagy dolgokban, hogy nem kisebb a kicsinyekben sem.

E kicsinyeket nem nagyságukkal, hanem a mester bölcsességével kell megmérni, miként, ha a látható ember arcáról leborotválnak egy szőrszálat, amely szinte semmi a testhez képest, mily sokkal csökken a szépsége, mivel az nem a tömegben áll, hanem a tagok megfelelésében és mértékében.[1]

(Az Isten országa, XI, 22)

Mester: Vajon a vers, melynek hallgatása gyönyörködtet, ugyanúgy tetszik-e neked, ha olyan helyen, ahol ezt a vers értelme nem követeli meg, vagy megnyúlnak, vagy megrövidülnek a szótagok?

Tanítvány: Ilyesmi hallatán, bizony, megütközöm.

{19} Mester: Nem kétséges tehát, hogy a hangzásban, melyről azt mondod, hogy gyönyörködtet, a számok valamely mértéke gyönyörködtet, s ha ezt megzavarják, ugyanazt a gyönyört nem nyújtja a fülnek.[2]

(A zenéről, II, 2)

Johannes Scottus Eriugena

Írországban született 810 körül. 854 előtt tűnt fel Kopasz Károly udvarában. 858 körül készítette el Dionysius művének latin fordítását. Ennek a görög nyelvű, Jámbor Lajos számára 827-ben Bizáncból hozott kéziratnak a fordításával korábban Hilduin st-denis-i apát kísérletezett sikertelenül. 877 után halt meg.

A fények atyja pedig a mennyei atya, az első fény és kezdet, tőle születik az igaz fény: Igéje, mely mindent teremtett és mindent fenntart, egyszülött fia. Tőle, vagyis az Atyától ered a vele és Igéjével egylényegű fény, a Szentlélek, az Atya és Fiú lelke, melyben és mely által a kegyelmek adományai mindenek között szétosztatnak. És ez hármas fény és hármas jóság, három létező, egy lényegben. Az Atya, Fiú és Szentlélek egy isten, egy jóság, egy fény, szétszórva mindenekben, amik léteznek, hogy lényegükben létezzenek; ragyog mindenen, ami létezik, hogy mindenek az ő szépségének szeretetére és gondolatára térjenek; s fölé emelkedik mindennek, ami van, hogy mindenek élvezzék tökéletességének teljességét, és benne minden egy legyen. Tehát minden fény az Atyától száll le.

[…] csoda-e, ha mindent, ami a hozzáférhetetlen fényt oly módon, hogy hozzáférhetővé váljék, eljuttatja a tiszta értelemhez, értelmünktől nem akadályoztatva, fényként fogunk fel, amely megvilágítja a lelkeket, s őket teremtőjük megismerésére hívja? Vegyünk példát a természet legbelső rendjéből. Ez a kő vagy az a fa számomra fény; s ha azt kérded, miképpen, az értelem arra int, hogy azt feleljem neked, miszerint ezt vagy azt a követ szemlélvén, sok dologra bukkanok, melyek lelkemet megvilágosítják. Megfigyeltem ugyanis, hogy az jó és szép; hogy a maga hasonlatossága szerint van; nemének és fajának különbözősége által elkülönül a dolgok többi nemétől és fajától; mértéke van, mely valamit valamivé tesz; rendjét nem hágja át, és helyét súlyának minősége szerint igényli. Miközben ilyeneket és ezekhez hasonlókat tapasztalok a kőben, számomra fények keletkeznek, azaz megvilágosítanak engem. Gondolkodni kezdek tehát, honnan vannak benne effélék, és belátom, hogy ezek nem bármiféle látható vagy láthatatlan teremtményben való részesedés következtében, természetesen vannak meg benne; s az értelemtől vezettetve, hamarosan eljutok mindenek felett mindenek okáig, mely mindeneknek helyet, rendet és mértéket, nemet meg fajt, jóságot és szépséget, lényeget meg más adományokat és ajándékokat oszt. Hasonlóképpen minden teremtményből, a legmagasabbtól egészen a legalsóig, vagyis az értelemtől kezdve a testig, melyek teremtőjük dicséretére áldozzák magukat, és fáradozva keresik Istenüket, minden létező fölött őt igyekezvén dicsérni, irányító fény keletkezik, ha okaikat tekintjük, és ha elménk tiszta látása felismeri azokat. Ezért van az, hogy e világ egész építménye a legfőbb fény, mely sok részből, {20} mintegy sok lámpásból tevődik össze, hogy felfedje a látható dolgok tiszta fajtáit, és az éles elme számára láthatóvá tegye azokat, miközben a hívő bölcsek szívében az isteni kegyelem és az értelem ereje működik.

(Kommentár Dionysius Mennyei hierarchiájához, I, 1: PL, CXXII, 129)

Honorius Augustodunensis

Személyéről keveset tudunk, kortársai sem rendelkeztek róla pontosabb adatokkal. Valószínűleg Dél-Németországban, 1090 körül született, Regensburgban élt és tanított. Művei kompilatív jellegűek. Legelterjedtebb műve a De imagine mundi libri tres, mely enciklopédikus felépítésű, s feltehetőleg tankönyvként szolgálhatott.

81. fejezet. A mennyei zenéről – A planéták arányai. Miért találtak ki kilenc Múzsát a filozófusok? Ha pedig a Holdba A-t, a Mercuriusba B-t, Venusba C-t, a Napba D-t, Marsba E-t, Jupiterbe F-et, Saturnusba G-t helyezzük, a földtől az égboltig hét hang van. A földtől a Holdig egy hangköz van, a Holdtól a Mercuriusig egy félhang, Mercuriustól Venusig félhang, innen a Napig három félhang. A Naptól Marsig egy hang, innen Jupiterig félhang, innen Saturnusig félhang, innen az állatövig három félhang. Ezek együtt hét hangot alkotnak.[3] Egy hangköz pedig tizenötezer-hatszázhuszonöt mérföldet tartalmaz. A félhangköz hétezer-nyolcszáztizenkét és fél mérföld. Ezért a filozófusok is kilenc Múzsát találtak ki, mert a földtől az égig kilenc összhangzást fedeztek fel, melyekről úgy találták, hogy az emberrel vele születtek.

82. fejezet. Az emberről mint mikrokozmoszról. Amint pedig e világ hét hangnemre és zenénk hét hangra osztható, úgy testünk szervezete is hét módon kapcsolódik össze. Míg a testben négy elem, a lélekben a három erény egyesül,[4] melyek a zene módjára a természettől meghatározottan egyetértésben vannak. Ezért az embert is mikrokozmosznak, vagyis kis világnak mondjuk, mivel a számok ilyen összhangja következtében a mennyei zenének hasonmásaként ismerjük meg.

(Három könyv a világ képéről, I: PL, CLXXII, 140)

A mindenség citera módjára van elrendezve, melyben a dolgok különböző nemei húrok módjára egybehangzanak.[5]

(A tizenkét kérdés könyve)

Hugo de Sancto Victore

1097 körül, valószínűleg Szászországban született, tanulóéveit a Halberstadt melletti Hamersleben kolostorában töltötte, majd a Párizs melletti Saint-Victoire-káptalan kanonokja lett. 1130 körül a kolostori iskola vezetője volt, s az maradt 1141-ben bekövetkezett haláláig.

{21}

HUGO DE SANCTO VICTORE TANÍTVÁNYAI KÖZÖTT. MINIATÚRA HUGO DE SANCTO VICTORE DE ARCHA MUNDI KÓDEXÉBŐL, SAINT ALBANS, XIII. SZ. OXFORD, BODLEIAN LIBRARY, MS LAUD MISC. 409 (EVANS NYOMÁN)

Azért a láthatók által mutatkozik meg a láthatatlanok valósága, mert lelkünk nem tud felérni maguknak a láthatatlan dolgoknak valóságához, hacsak nem művelődött a láthatók szemlélésén, mégpedig úgy, hogy a látható formákat a láthatatlan szépség képeinek tartsa. Mivel pedig a dolgok szépsége formáikban áll, helyesen mondják, hogy a láthatók formáiból kimutatható a láthatatlan szépség, mivel a látható szépség a láthatatlan szépség képmása.[6] Mivel azonban a látható dolgokban más a forma és más a lényeg, ezért amelyek láthatók, változandó módon szépek, mert amely dolgok számban különbözők és természettől fogva változandók, egyszersmind nem léteznek oszthatatlanul. A láthatatlanok pedig, melyeknek nem más a formájuk és a lényegük, mivel minden, ami van, egy, egyszerű és ugyanazon lényeg, azért szépek, mert vannak, és szépségük nem sok összetalálkozó részből áll, mint ez a látható természetben tapasztalható, melynek formája a helyek távolságai szerint bontakozik ki, és a sokaságból összekerült figurák által jön létre. Ezért más a látható és más a láthatatlan természet szépsége, mert ez egyszerű és egységes, míg amaz sokféle, és különböző arányok uralják. Mégis, a látható szépség valamennyire hasonlít a láthatatlanhoz, annak a törekvésnek megfelelően, amelyet a láthatatlan mesterember mindkettőben létrehozott, s mely szerint mintegy különböző arányú kis tükrökként ugyanazt a képet keltik. Eszerint tehát az emberi értelem helyesen emelkedik a látható szépség által serkentve a láthatatlan szépséghez.[7] Mintegy a hasonlatosság által a hasonlók felé vezettetvén, könnyen felismeri önmagában láthatatlanul,[8] milyen rokonság fűzi a láthatatlanokhoz azokat, amiket kívül láthatóan érzékel. Mert a veleszületett láthatatlan fénynél fogva lelkünk, visszatekintvén a láthatatlan dolgokra, könnyen belátja, hogy a látható formák a láthatatlan szépség képmásai, s mivel valamely barátságos hasonlósággal megfelelnek annak a láthatatlannak, amely őbenne van, ezeket megfelelőknek és kívánatosaknak találja.

(Kommentár Dionysius Mennyei hierarchiájához, II, 1: PL, CLXXV, 949)

{22}

Albertus Magnus

Svábföldről származott, előkelő családból, 1200 körül született. Mint dominikánus szerzetes Itáliában tanult; németországi iskolákban, majd a párizsi egyetemen tanított. 1248-ban alapította a dominikánusok kölni iskoláját, ott halt meg 1280-ban.

Valóban nincs a létező dolgok sokaságában egy sem, amely ne részesednék a szépből és jóból.

A szép értelme általában a formának az anyag arányos részein avagy különböző hatásain vagy tevékenységein való visszatükröződésében áll. […] A szépség nem az összetevőkben mint anyagi dolgokban, hanem a forma visszatükröződésében mint formális dologban áll […][9] miként a test szépségéhez megkívántatik, hogy tagjainak legyen kötelező aránya, és hogy szín ragyogjon rajtuk, ugyanígy minden szépség fogalmához megkívántatik valamely dolgok egymás közti aránya, akár részeiké, akár elemeiké, akár bármié, amit a forma világossága beragyog.

(A szépről és jóról)

Aquinói Tamás

Főnemesi családból született Roccaseccában, 1224-ben vagy 1225-ben. Dél-itáliai tanulmányai után lépett be a dominikánus rendbe, 1243 körül. Kölnben vagy Párizsban Albertus Magnus tanítványa volt. Rendje párizsi és itáliai iskoláin tanított. Művei a skolasztikus tudományok átfogó rendszerezését nyújtják. 1274-ben Fossanovában halt meg.

(Dionysius: „A jó szépnek mondatik.”)

[…] a szép és jó valamely alanyban azonos, mert ugyanazon dolgon, tudniillik a formán alapulnak, és ezért a jó szépnek mondatik; de okuk különböző, mivel a jó sajátosan a kívánságra vonatkozik, jó ugyanis az, amit mindenek kívánnak, és ezért cél-okkal rendelkezik, mert a kívánság egyben valamely indíték a cselekvésre. A szép pedig a megismerő erőre vonatkozik; szépnek mondjuk azokat, amiknek a látványa tetszik, amiért is a szép a meghatározott arányban áll, mivel az érzékek a meghatározott arányú dolgokban gyönyörködnek mint hozzájuk hasonlókban, mert az érzék is valamely ok és teljességgel megismerő erő. És mivel a megismerés hasonulás útján történik, a hasonlóság pedig a formára vonatkozik, a szépség sajátosan a formális ok fogalmára vonatkozik.

(Summa Theologiae, I, 5, 4)

A forma, vagyis a szép hasonlít a Fiú sajátosságaihoz, mivel a szépséghez három szükséges. Először is teljesség, vagyis tökéletesség, mivel amiket megrövidítettek, ezért rútak; a meghatározott arány, vagyis összhang; továbbá a világosság. Ezért amely dolgoknak ragyogó színe van, azokat szépnek mondjuk.[10]

– Az elsőhöz tehát annyit, hogy hasonlít a Fiú sajátosságához, amennyiben a Fiú valóságosan és tökéletesen magában viseli az Atya természetét. Ezért mondja erre utalva Augustinus: „ahol – tudniillik a Fiúban – a legteljesebb és tökéletes {23} élet van stb.” A másodikhoz pedig annyit, hogy megfelel a Fiú sajátosságának, amennyiben az Atya pontos képmása. Ebből láthatjuk, hogy valamely képmást akkor mondunk szépnek, ha tökéletesen ábrázol egy dolgot, még ha az rút is.

(Summa Theologiae, I, 39, 8)



[1] Mérték = numerus, tehát számszerű viszonyt, a szám teremtettségét jelenti.

[2] Augustinus példája a Vergilius-sor: „Arma virumque cano Trojae qui primus ab oris.” És a változás után: „primis ab oris”.

[3] A zenei harmónia és a numerus azonosságának példájául a hangokhoz tartozó húrhosszúság szolgál. Így képzelik el, a monochord mintájára, az égi szférák elrendezését is.

[4] A négy elem: tűz, víz, föld, levegő; a három teológiai fő erény: hit, remény, szeretet.

[5] Vö. 3. jegyzet. Legismertebb ikonográfiai megnyilvánulása a gregorián skála hangjainak relief-ábrázolása Cluny III szentélyének oszlopfőin.

[6] A képmás platonikus értelemben, tehát visszfényként, halvány tükröződésként értendő.

[7] A felemelkedés az anagogikus szemlélet alapelve.

[8] Az ideákra való emlékezés a megismerés alapja: ismét platonikus gondolat, mely hasonló módon van jelen az augustinusi filozófiában is.

[9] A forma a skolasztikusok szóhasználata szerint nem anyagi tényezőt, hanem meghatározó eszmét jelent.

[10] A világosság, fényesség, más-más értelmezésben, állandó gondolata a középkori művészetfelfogásnak, és az értékelésnek is egyik fő kritériuma.